05HD(2).qxd
2006.04.21.
19:14
Page 63
Thalassa
(17) 2006, 1: 63–74
TISZTELGÉS FREUD ELÕTT (Részletek)
H. D.*
To Sigmund Freud, άµύµων ίητήρ „blameless physician”1
4. A Professzor hetvenhét éves lett. Májusi születésnapja jelentõs esemény volt. A furcsa házban lévõ rendelõben ott voltak kincsei és nevezetes íróasztala. A szoba nem változott, csak az íróasztal. A félkör alakú, megfizethetetlen kis mûtárgyak helyén gondosan elrendezett vázák álltak egy-egy gally orchideával vagy egy szál virággal. Én semmit nem
* A fordítás alapjául szolgáló kiadás: H. D.: Tribute to Freud. Pantheon Books, New York, 1956. Hilda Doolittle a „H. D.” néven publikáló amerikai költõ, 1886-ban született Pennsylvaniában, 1911-tõl Londonban, 1918-tól Párizsban, majd Svájcban és Bécsben élt, ekkor már élethossziglani társával, a szintén író Bryherrel (Annie Winifred Ellerman). A második világháború alatt Londonba, a háború után újra Svájcba települt, itt hunyt el 1961-ben. 1933–1934 között, 47 évesen folytatott analízist az ekkor 77 éves Freudnál Bécsben, majd Freud emigrációja után Londonban. Terápiája történetét memoárban dolgozta fel, amelyet elõször 1944–1945-ben „Writing on the Wall” [Falfirkák] címmel sorozatban közöltek, majd 1956-ban jelent meg kötetben (Vö. Susan Stanford Friedman: Szemben a mesterrel… címû írásának 5. jegyzetével, a jelen számban). Szoros barátság fûzte Ezra Poundhoz, költészete az ún. „imagista” költészeti irányzathoz kapcsolódott. (A szerk.) 1 Sigmund Freudnak, a „feddhetetlen orvosnak”. Homérosz nevezte így Aszklépioszt, a gyógyítás és az orvostudomány istenét. (A ford.)
63
05HD(2).qxd
2006.04.21.
19:14
Page 64
Emlékezõ páciensek, emlékezetes terápiák
vittem a Professzornak. „Sajnálom, én nem hoztam semmit, mert nem találtam azt, amit akartam” – mondtam. „Mindenesetre valami különlegeset akartam hozni.” Megjegyzésem egy árnyalatnyit figyelmetlennek és arrogánsnak tûnhetett. Bármelyiknek vagy mindkettõnek. Nem tudom, a Professzor hogyan értelmezte. Odaintett a díványhoz, elégedetten vagy elégedetlenül esetleges születésnapi üdvözletemmel. Nem találtam, amit akartam, ezért nem adtam neki semmit. Egyik beszélgetésünkkor a régi Berggasse-i szobában valamelyik utazásunkra indultunk. A Professzor néha tudta, milyen terepeken jártam, máskor csak egy szobor vagy kép jelezte, mint az a régimódi rézmetszet a karnaki templomról, ami a dívány fölött lógott. Én jártam abban a templomban, a Professzor nem. De ezúttal Olaszországról volt szó; együtt voltunk Rómában. Az évek elõrehaladtak, aztán visszafelé. Az évek szövõszéke egybeszõtte mintáit a Professzoréval. „Ó, a spanyol lépcsõk!” – mondta a Professzor. „Azok a mandulaágak, mindenféle virágok és virágkosarak, ezekre emlékszem a legjobban” – mondtam. „De a gardéniák! Rómában még én is megengedhettem magamnak, hogy gardéniát hordjak” – mondta a Professzor. Nem arról volt szó, hogy felidézte a múltat, és megidézte a jövõt. Jelen volt a múltban, vagy múlt a jövõben. Én is végigkutattam Bécset egy szál gardéniáért vagy egy csokorért. De nem találtam. Késõbb egyszer írtam Londonból Bécsbe egy barátomnak, egy angol diáknak, hogy kutasson fel mindent egy csokor gardéniáért a Professzor születésnapjára. Azt írta, „mindenhol kerestem a gardéniákat. De a virágárusok azt mondták, hogy Freud Professzor az orchideákat szereti, és az emberek mindig orchideát rendelnek a születésnapjára, azt gondolták, talán érdemes tudnod. Elküldtem neked az orchideákat”. 5. A gardéniáim valamivel késõbb jutottak el a Professzorhoz. Nem születésnap volt, és nem Bécs. Londonban készültem meglátogatni, új környezetben. Késve érkezett, menekültként. Egy nagy ház volt, kerttel. Sok vita és szorongás vette körül a Professzor híres görög és egyiptomi régiséggyûjteményét és a különféle kínai és keleti kincseket. A ládák végül megérkeztek, bár a család kételyeit fejezte ki, hogy a leletek teljes készlete vagy egyáltalán bármelyike érintetlen marad. Mindenesetre a ládák ott voltak, a Professzor barátjának és tanítványának, Marie 64
05HD(2).qxd
2006.04.21.
19:14
Page 65
H. D.: Tisztelgés Freud elõtt
Bonaparte asszonynak, a görög György herceg feleségének köszönhetõen; „a Hercegnõnek” vagy „a mi Hercegnõnknek”, ahogy a Professzor hívta. Meglepetésemnek adtam hangot a görög figurákat látván az íróasztalán. Úgy tûnt, mintha ugyanaz az asztal lenne, a szoba pedig a Bécs környéki nyaralóéra emlékeztetett, ahol elsõ látogatásomkor, 1933-ban jártam. De most 1938 õsze volt. „Hogy tudta ezeket elhozni Bécsbõl?” – kérdeztem. „Nem én hoztam el õket. A Hercegnõ õrizte õket Párizsban, hogy otthon érezzem magam ott” – válaszolta. Áruló, gonosz világ volt, de mégis volt benne hûség és szépség. Menekülõ, riasztó utazás volt. Már öt éve Bécsben is azt mondta, hogy az utazás már nem jön szóba a számára. A kiváló specialista, aki mindig a rendelkezésére állt, határozottan megtiltotta neki. (Ha nem tévedek, ez az elkötelezett barát kísérte a Professzort a Kontinensen átívelõ utazásán.) Nehéz volt látni az ismerõs íróasztalt, az ismerõs régi-új képeket ott az asztalon, ráébredni, hogy Londonban vagyunk. Valójában jobb volt egy átmeneti, valamelyest ismerõs lakóhelyként, mint a döblingi nyaralóként gondolni rá. Ez a kellemes kerület földrajzilag hasonlóan viszonyult Londonhoz, mint Döbling Bécshez. De nem volt visszatérés a Berggasséba, a Freudgasséba, ahogy késõbb emlegették. 6. De a késõ délutáni homályban még folytathattam a keresést, a kutatást, legalább képzeletben. Lehetnek valahol gardéniák. Egy West Endi virágüzletben találtam, és egy kártya kíséretében elküldtem, „hogy üdvözöljem az Istenek visszatértét”. A gardéniák megérkeztek a Professzorhoz. Megvan a levele. 20 Maresfield Gardens, London, N. W. 3 1938. november 28. Kedves H. D., Ma kaptam néhány szál virágot. Véletlenül vagy szándékosan ezek a kedvenc virágaim, amelyeket a legjobban csodálok. És néhány szó „hogy üdvözöljem az Istenek visszatértét” (mások „Javak”-nak olvasták).2 Alá-
2
Lefordíthatatlan szójáték: Gods – istenek; goods – javak. (A ford.)
65
05HD(2).qxd
2006.04.21.
19:14
Page 66
Emlékezõ páciensek, emlékezetes terápiák
írás nélkül. Azt gyanítom, maga a felelõs az ajándékért. Ha jól sejtem, ne válaszoljon, hanem fogadja szívbõl jövõ köszönetemet ezért az elbûvölõ gesztusért. Akárhogy is, Szeretettel, Sigm. Freud 10. […] Megfordultam a díványon, mereven, szabálytalanul ültem, lábfejem függõlegesen a padlón. A Professzor maga is épp eléggé szabálytalan; kezével, öklével ütögeti a régi lószõrdívány támláját, amely több titkot hallott, mint bármelyik népszerû római katolikus atya gyóntatófülkéje virágkorában. Ez volt a pszichoterápa eredeti vázának, a pszichoanalízisnek – a tudattalan elme összegubancolódott motringjait kibogozó tudománynak és a folyamatban rejlõ gyógyításnak – az otthonos történelmi instrumentuma. Tudatosan nem gondoltam, hogy bármi olyasmit mondtam, ami okot adhatott a Professzor kitörésére. És amikor megfordultam, szembenézve vele, elmém még akkor is távolságtartó volt, és azon gondolkodtam, vajon ez valami belõle fakadó ötlet volt-e, hogy felgyorsítsa az analitikus tartalmat vagy újrairányítsa az asszociált képek áramlását. A Professzor azt mondta: „Az a baj, hogy öreg ember vagyok, akit maga szerint nem érdemes szeretni”. 11. Szavainak hatása túlságosan szörnyû volt – egyszerûen nem éreztem semmit. Nem szóltam semmit. Milyen reakciót várt tõlem erre? Pontosan olyan volt, mintha az Úr öklével rácsapott volna a díványra, ahol feküdtem. Miért csinálta? Tudnia kellett mindent, vagy nem tudott semmit. Tudnia kellett, mit éreztem. Talán tudta, talán errõl szólt az egész. De talán csak egy trükk volt, hogy megdöbbentsen, hogy valamit összetörjön bennem, aminek részben tudatában voltam – valami, ami nem tört, törhet össze. Azért voltam itt, mert nem törhetek össze. Ha összetörnék, nem tudnám folytatni itt a Professzorral. Azt gondolta, egyszerû volt otthagyni a barátságos, kényelmes környezetet, és eljönni egy idegen városba, szembeszállni vele, a sárkánnyal, a saját barlangjában? Bécs? Velence? Anyám idejött nászútra, fáradtan, „letudva” Olaszor66
05HD(2).qxd
2006.04.21.
19:14
Page 67
H. D.: Tisztelgés Freud elõtt
szágot mint menyasszony. Talán már hordozta azt a gyermeket, egy lányt, azt az elsõ gyermeket, aki olyan keveset élt. A kenyérrõl beszélt, Bécsrõl, és hogy mennyire szerette a különbözõ zsömléket meg a formájukat, meg a mákosakat, meg jaj – a kávé! Miért jöttem Bécsbe? A Professzor azt mondta a legelején, hogy azt reméltem, megtalálom az anyámat. Anya? Mama. De az anyám halott volt. Én halott voltam; vagyis az a gyerek bennem, aki mamának hívta õt, halott volt. Akárhogy is, szörnyen ijesztõ öregember volt, túl öreg és túl távoli, túl bölcs és túl híres egyszerre, hogy így üssön az öklével, mint egy gyerek, aki egy müzliskanállal kopácsol az asztalon. Visszacsúsztam a díványra. Mondhatni visszasompolyogtam. Kellõ megfontoltsággal és a lehetõ legtöbb savoir faire-rel elrendeztem a takarót, ami a földre csúszott. A dívány csúszós volt, hátul a fejtámla kemény. Szinte lelógtam; ha egy kicsit hosszabb vagyok, lábam már érintette volna a régimódi cserépkályhát, amely oldalvást állt a sarokban. A nürnbergi kályha egy könyv volt, amit anyám szeretett. Egyetlen jelenetre sem emlékeztem a könyvbõl, és nem akartam azzal tölteni az idõt, hogy minden komplikáltságával elmagyarázom a Professzornak, hogy A nürnbergi kályha címû könyvre gondolok. Ez mind nagyon kézenfekvõ volt; ott volt a kályha, amint kellemesen parázslik, maga a kályha a sarokban. Láttam a cserépkályhát, és A nürnbergi kályha címû könyvre gondoltam, de miért töltsek idõt azzal, hogy ebbe mind belemenjek? Ott volt a kályha, de voltak pillanatok, amikor egy kicsit borzongott az ember. Kisimítgattam a takaró ráncait, lopva a karórámra pillantottam. Nemrég a Professzor szemrehányást tett, amiért kirántottam a karomat, és megnéztem az órámat. Azt mondta, „én rajta tartom a szemem az idõn, és szólni fogok, amikor vége az órának. Nem kell néznie az idõt, mintha sietni akarna innen”. Az órám szíját tapogattam, bedugtam hideg kezem a takaró alá. A takarót mindig gondosan összehajtva találtam a dívány lábánál, amikor megérkeztem. Paula, a szobalány jön be a hallból, vagy az elõzõ páciens hajtja össze, ahogyan én mindig gondosan megteszem távozás elõtt? Elõttem a Bolygó Hollandi jött; õ valószínûleg úgy hagyta a takarót, ahogy van – egy férfi így csinálja. Megkérdezzem a Professzort, hogy mindenki összehajtja-e a takarót távozáskor, vagy csak én? A Professzor az elején azt mondta, hogy ugyanabba a kategóriába tett engem, mint a Bolygó Hollandit – mindketten diákok vagyunk. Diák voltam, generációm és talán még sok elkövetkezõ generáció legnagyobb elméjének irányítása alatt dolgoztam. De a Professzornak nem volt mindig igaza. 67
05HD(2).qxd
2006.04.21.
19:14
Page 68
Emlékezõ páciensek, emlékezetes terápiák
12. Nem vitatkoztam a Professzorral. Tulajdonképpen nem volt válaszom. Ha azt várta, hogy valamiféle szeretetnyilvánításra serkent, ez akkor nem sikerült – a gyökér vagy az áramlat túlságosan mélyre szaladt. Egy nap azt mondta: „Ma nagyon mélyre fúrtunk”. Egy másik nap: „Olajra bukkantam. Én bukkantam olajra. De az olajkutak tartalmából még csak most vettek mintát. Elég olaj, elég anyag van kutatni és kitermelni ötven vagy száz évre – vagy még tovább.” Azt mondta: „Felfedezéseim nem elsõsorban gyógymódként szolgálnak. Egy nagyon komoly filozófia alapját jelentik. Nagyon kevesen értik ezt, nagyon kevesen képesek megérteni.” Egy nap azt mondta nekem: „Felfedezte magának azt, amit én felfedeztem a fajnak.” Minderre késõbb még remélhetõleg visszatérek. Pillanatnyilag fekszem a díványon. Visszarendeztem a takarót, ami lecsúszott a földre. Bedugtam a kezem a takaró alá. Kíváncsi vagyok, a Professzor rajtakapott-e, amikor megnéztem az órámat. Tényleg valahogy össze vagyok törve. De nem válaszol semmilyen jelzõfény. 24. Messzire utazunk gondolatban, képzeletben vagy az emlékezet birodalmában. Az események úgy történtek meg, ahogyan megtörténtek, persze nem az összes, de itt-ott egy emlék vagy egy álomtöredék konkrét és valóságos, olyan, akár egy mûalkotás, vagy az is. A két jelenetrõl a bátyámmal úgy beszéltem, mint különállókról, mint égõ gyertyák elé helyezett diaképekrõl egy sötét szobában. Ezek az emlékek, látomások, álmok, ábrándok – vagy ahogy hívni akarjuk õket – különbözõek. Különbözõ a szerkezetük, és különbözõ hatást gyakorolnak az elmére és a testre. Gyógyítóak. Valóságosak. Hosszúságuk, szélességük, vastagságuk éppolyan valóságos, mint bármilyen bronz-, márvány-, cserép vagy agyagtárgyé, amelyek megtöltik a fal melletti szekrényeket, amelyeket elegáns precizitással, széles ívben helyeztek el a Professzor asztalán a másik szobában. De valóságosságukat nem tudjuk bizonyítani. Akár egy mûértõ, különbséget tehetünk hamis és igazi között (amint a Professzor teszi itteni felbecsülhetetlen gyûjteményével); egy ritkaság jó másolata nem értéktelen, de különbséget kell tennünk hiteles másolat és hamisított utánzat között; vannak ötvözetek, melyek berozsdásodnak és elromlanak az idõvel, vagy olyan penészes tárgyak, melyeket el kell különíteni vagy ki kell dobni; vannak megfizethetetlen töredékek, ame68
05HD(2).qxd
2006.04.21.
19:14
Page 69
H. D.: Tisztelgés Freud elõtt
lyek értelmetlenek egészen addig, amíg meg nem találjuk a hozzájuk tartozó letört darabot, és össze nem illesztjük õket. Vannak triviális, zavaros álmok és vannak valóságos álmok. A triviális álom ugyanolyan kapcsolatban van a valósággal, mint egy szennylap cikke egy Shakespeare-dráma fóliánsának oldalával. Az álmok olyan változatosak, akár a könyvek, amiket olvasunk, a képek, amiket megnézünk vagy az emberek, akikkel találkozunk. […] A Professzorral beszélgettünk valóságos álmokról, köztes álmokról, amelyek tartalmaztak valós képeket vagy „hieroglifájuk” létezõ képekhez kapcsolódott, és különös, triviális, utánzó álmokról, amelyek álarcos kéményseprõkként táncoltak, mint a leányok a májusfa körül. […] 28. Történtek dolgok az életemben, képek „valós álmok”, létezõ pszichés vagy rejtett élmények, amelyek, legalábbis felületesen személve, kívül estek az intézményes pszichoanalízis felségterületén. De magával az öreg Professzorral dolgozom; a véleményét szeretném egy sor eseményrõl. Korábban nem beszéltem nyíltan ezekrõl az élményekrõl, ez igaz, de segítségért fordultam már egy-két különösen bölcsnek és tehetségesnek gondolt emberhez, és õk nem segítettek. Legalábbis nem tudták elûzni a kísértetet. Ha a Professzor sem képes erre, gondoltam, akkor senki. Nem tudtam megszabadulni az élménytõl az írással sem. Megpróbáltam. Hasztalan volt elmesélni a történetet, a levegõbe, úgy, ahogy volt, újra meg újra, mint a vén tengerész, aki a lakodalmi vendégek ruháját rángatta sovány kezével. Saját sovány kezem kitette a kártyákat az asztalra – itt és most – az öreg Professzorral. Több õ, mint amit a világ gondol róla – ezt jól tudtam. Ha õ nem tud „jövendõt mondani”, senki más sem tud. Õ nem nevezné ezt jövendõmondásnak – Isten ments! De kilyukadtunk az okkult jelenségeknél, megmutattuk neki, hogyan történt. Legalább ezt megtettük, legalább részben feltétlenül. Azt mondhatnám, azt mondtam, hogy számos komoly sokkon mentem keresztül; apám halálhíre bátyám elestét követõen Franciaországban akkor ért el hozzám, amikor egyedül voltam London mellett azt a csúnya influenzás telet követõ koratavaszon 1919-ben. Én épp a második gyermekemet vártam – az elsõt 1915-ben vesztettem el a háborús hírek sokkja és utóhatása következtében, amelyek eléggé brutális módon törtek be hozzám. A második gyereknek, ezt valamiért biztosan tudtam, meg kell születnie. Ó, meg is született rendben, noha elismert tudományos tény volt, 69
05HD(2).qxd
2006.04.21.
19:14
Page 70
Emlékezõ páciensek, emlékezetes terápiák
hogy egy várandós anyának kétoldali tüdõgyulladással nem szabadna élnie. Vagy élhet, igen, de a gyermek már nem. Nagyon ritkán menekülnek meg mindketten, ha egyáltalán! De mindkettõnknek okunk volt rá, hogy túléljük, tehát túléltük. De volt némi ára! Az életveszélybõl való megmentés anyagi és lelki terhét egy fiatal nõ viselte, akivel nem sokkal korábban találkoztam – mindenki, aki ismer, tudja, ki ez a személy. Álneve Bryher, és mi mind így hívjuk. Ha jól értelmeztem, õ maga látta, hogy a baba védett és dédelgetett volt, és elvitt egy új világba, egy új életbe, lelkileg kitüntetett helyre, földrajzilag álmaim földjére. Görögországba mentünk, ez megszervezhetõ volt. Megszervezhetõ, bár mi ketten voltunk az elsõ nem hivatalos látogatók Athénban a háború után. 1920 tavasza volt. Ez az 1920-as tavasz sok megoldatlan rettegést, veszedelmet, szívfájdalmat, fizikai, lelki és szellemi veszélyt tartogatott a számomra. Nem lenne csoda, ha egy kicsit rosszul alkalmazkodó vagy netán enyhén zavarodott lennék. 30. Kétségtelen, hogy hatással van rám, és valószínûleg nem kis mértékben irigylem ezt a tehetséges hölgyet, „Hercegnõnket”, ahogyan a Professzor hívja õt. Nem kétséges, hogy tudattalanul vágyom evilági pozíciójára, intellektuális adottságaira, képességére, amellyel lefordította a nehéz, tudományos, gyönyörû német freudi szövegeket minden bizonnyal hasonlóan kiváló és gyönyörû franciára. Nem tudok vele versenyezni. Tudatosan nem is érzek semmi vágyat erre. De tudattalanul feltehetõleg szeretnék én is ilyen tényezõ lenni vagy ilyen hatalommal bírni a Professzor támogatásában és védelmében. Ugyancsak aggaszt, bár ezt nyíltan nem ismerem be, a Professzor viszonyulása egy jövõbeli élethez. Egyszer nagyon rosszul éreztem magam, amikor a Professzor az unokáiról beszélt nekem – mi lesz velük? Úgy kérdezte, mintha közvetlen családjának jövõje volna az egyetlen jövõ, amit figyelembe kell venni. Ott volt természetesen saját munkájának, könyveinek tökéletesen biztosított jövõje. De volt egy sokkal közelgõbb, sokkal közvetlenebb jövõ. Aggódva éreztem, hogy fogalma sem volt – ez lehetetlennek tûnt –, valóban fogalma sem volt, hogy amikor levedli éveinek törékeny burkát, „fel fog ébredni”, és életben találja magát.
70
05HD(2).qxd
2006.04.21.
19:14
Page 71
H. D.: Tisztelgés Freud elõtt
59. […] Együtt dolgozott a híres Dr. Charcot-val Párizsban. Más nevek is alakítják a történeti beszámolót, melyet maga Freud professzor nyújt nekünk rövid Önéletrajzában. Orvosok, híres specialisták nevei, akik ötletet adtak Freudnak. Maga Freud egyenlõtlenül osztja meg az érdemeket Breuer (vagy bárki más) és Freud között. Freud maga Freud javára írja a kokainos érzéstelenítés felfedezését, amit Kollernek tulajdonítanak. De amikor megkérdeztem Walter Schmiedeberg analitikust, mikor és hogyan bukkant a Professzor arra az ötletre, amely elvezette a megalománia és felnagyítás neurotikus állapotainak bizonyos esetekben gyermekkori fantáziákkal való összekapcsolásához, õ korrekt és konvencionális módon azt válaszolta, hogy Freud nem bukkant ötletekre. Csodálkozom? Persze, hogy csodálkozom, mondtam. De Schmiedeberg megismételte, amit persze már tudnom kellett volna, hogy a munka teljes, megállapodott tartalma tudományos megfigyelések pontos és összegyûjtött adatain alapul. Én nem ezt kérdeztem. Azt akartam tudni, pontosan mely pillanatban és milyen módon érkezett az inspiráció villanása, az a dolog, ami bekattant, megszólalt, felkiáltott a freudi elmében, szívben vagy lélekben, ez az. De a dolgok nem így történnek. Vagy mégis? Legalább szabadon csodálkozhatunk. Szabadon elképzelhetjük, rekonstruálhatjuk, sõt, láthatjuk a szereplõket, mint egy színdarabban vagy filmen, a maguk pontos elrendezésében, 1885 Párizsában. Dr. Charcot a hisztériával és a neurotikusokkal foglalkozott a határvonal innensõ oldalán. A határvonal ugyan szükséges volt, de bizonytalan; a hisztériások és a neurotikusok ezen az oldalon voltak, a tulajdonképpeni õrültek a másikon, de köztük volt egy széles rés, egy feltáratlan senkiföldje. De legalább volt senkiföldje; legalább voltak esetek, amelyeket még nem olyan régen õrültként különítettek volna el, és amelyek most enyhébb elbírálás alá, a hisztéria birodalmába kerültek. Az orvosi tudás világa óriási lépéseket tett, hiszen az idõsebb generáció fejében még mindig élt a saját szemmel látott történetek emléke arról az idõrõl, amikor itt, ebben a városban az õrültekháza lakóit láncokkal kötözték oda a falakhoz, vasrácsokhoz vagy póznákhoz, mint a vadállatokat. Mi több, a közönséget bizonyos idõközönként beengedték, hogy megnézhessék a vadállatokat egy-egy vakációs városnézés alkalmával. Ez az idõ elmúlt, nem túl régen, de elmúlt, a következõ tudós- és orvosgeneráció humanitárius erõfeszítéseinek köszönhetõen. Mindenképpen elõrelépés. És a mi Professzorunk voltaképpen 71
05HD(2).qxd
2006.04.21.
19:14
Page 72
Emlékezõ páciensek, emlékezetes terápiák
még láthatta annak a kornak és helynek a „modernebb” intézményeit. Párizs? Ott idegennek számított. 1870-et még egyáltalán nem feledték el. Diákévei alatt látta a tömeg karmait. A bécsi egyetemen töltött ifjúkoráról írja: „Mindenekelõtt úgy találtam, hogy kisebbrendûnek és idegennek kell éreznem magam azért, mert zsidó vagyok”. Hozzáteszi: „Az elõbbit teljes mértékben elutasítottam”. De voltak mások, itt Párizsban, alárendeltek és idegenek, akik társaiktól elszakítva éltek, nem leláncolva, mégis (emberibb körülmények között) elkülönítve, szeparálva, kis szobákban vagy cellákban, korláttal az ablak vagy az ajtó elõtt. Ami mindenképp fejlõdés. Õk is „teljes mértékben elutasították”, hogy kisebbrendûnek érezzék magukat. Ellenkezõleg. Ezek speciális esetek voltak, de ott volt a nagy tömeg, megfigyelés alatt a Salpêtrière-ben. De a Charcot megfigyelése alatt álló hisztériás esetek és a fiatal Freud magánmegfigyelései alatt álló õrültek között voltak az orvosok és megfigyelõk által elfeledett vagy jelentéktelennek tartott incidensek, amelyek mégis komoly megfontolásra érdemes anyagot hordoznak. Charcot észrevette, hogy egyes betegek látszólag összefüggéstelen cselekedeteinek sorozata hogyan követ mégis egyfajta rendet, mintázatot, akár az események megtört szekvenciája egy félig felidézett álomban. […] 60. Ez a szöveg nyilvánvalóan nem egy történeti beszámoló azokról a lépésekrõl, amelyek a pszichológiai kutatás új ágának és a gyógyítás új formájának kialakulásához vezettek, amit pszichoanalízisnek nevezünk. Ezek a tények a Freud munkája iránt érdeklõdõ bármely kutató számára hozzáférhetõk. De úgy tûnik nekem, hogy a téma egyfajta belsõ érvelés során nyílhatott ki. A téma? Leírom a szót, és csodálkozom, miért írom le. Mintha a zenére utalna – igen, a zenei fogalmak relevánsaknak tûnnek a Professzor intuitív érvelésének különleges és eredeti folyamatának érzékeltetéséhez, amely – továbbfejlesztve, bõvítve, egyszerûsítve – elvezetett a bécsi doktor elsõ megdöbbentõ megállapításaihoz, akit nem mindig elégítettek ki a tekintélyek és felettesek diagnózisai. Nemcsak arról van szó, hogy a fiatal Sigmund Freud ügyes, módszeres, lelkiismeretes, finom, okos, eredeti lett volna – bár ez mind elmondható róla. Nemcsak arról van szó, hogy származásából fakadóan tisztelte a tanulást, és (ahogy az arabok is) minden üldözés ellenére megõrzött egy egyedülálló érzést az orvostudomány iránt, a matematika és az elvont filozófia és költészet bizonyos formáival együtt, egy olyan korban, amikor 72
05HD(2).qxd
2006.04.21.
19:14
Page 73
H. D.: Tisztelgés Freud elõtt
(mint ahogy most is) a szabad és alkalmazott mûvészeteket beárnyékolni látszott az ember növekvõ rombolóerejének sötét szárnya és a faji megkülönböztetés fenyegetése. Egyedül állt, és elképzelhetjük, hogy egyedülállóan büszke volt, bár zseniális természetû, elõzékeny modorú és finom szellemû; könnyû volt kijönni vele, bármilyen témáról, bármikor, bárkivel élvezetesen tudott beszélni. De mi volt a baj vele? Megjelenése, szokásai, életmódja szerint eléggé konvencionális volt; még legnagyobb ellenségei sem találhattak semmi kritizálhatót magánéletével kapcsolatban; szigorúan korrekt, mondhatni ortodox volt. A lényeg, hogy bármennyire is eredeti volt, az emberi tudat olyan mély kútjából merített, amelynek külsõ kõzetburka, évszázadok vagy évezredek hanyag, erõtlen, vagy akár helytelen és gonosz gondolkodásának felhalmozódott rétege csaknem teljesen elfojtotta az eredeti forrást. Õ úgy mondta, olajra bukkant, de mások – jóval korábban – már belemerültek ugyanebbe a forrásba. Õk „az élõ víz kútjának” nevezték ezt valaha, vagy egyszerûen „állóvíznek”. A Professzor az olaj fogalmával érzékeltette ezt a fajta inspirációt. Élessé, konkréttá tette az absztrakciót, modern üzleti jelképet csinált belõle. Bár nyilvánvaló volt, hogy egy körvonalazatlan, hatalmas absztrakcióról beszél, közismert, majdhogynem közhelyes szimbólumot használt rá. […] 65. A Professzor dolgozószobájában áll. A Professzor csak egyetlen dolgot kér tõlem. Megérzéseim nem csaltak, egy „ne csináljam”-ról van szó. Kér tõlem valamit, bizalmába avat, a maga elõzékeny, finom módján egyenrangú partnerként kezel. De nagyon biztos a dologban, és ezt türelmesen elmagyarázza nekem. „Természetesen meg fogja érteni”, ilyen fesztelen módon ajánl a figyelmembe idõrõl idõre valami ritka felfedezést, felbecsülhetetlen megfigyelést, vagy „Talán maga másképp érzi”, mintha az én érzéseim, felfedezéseim egyenértékûek lennének az övéivel. Azt mondja: „Kérem, hogy soha, soha semmikor, semmi körülmények között ne próbáljon megvédeni engem, ha bántó megjegyzéseket hall rólam és a munkámról”. Gondosan elmagyarázta. Mintha egy geometria leckét vagy egy vírusos betegség szükségszerû lefolyását demonstrálta volna. Ezen a ponton úgy tûnt, azt érezteti (mintha egy lázas beteg grafikonja lenne elõttünk a falra tûzve), hogy a legkisebb ellenérv is csak mélyíti a dühöt és frusztrációt a támadó részérõl. Nem gyõzzük meg a becsmérlõt, ha lo73
05HD(2).qxd
2006.04.21.
19:14
Page 74
Emlékezõ páciensek, emlékezetes terápiák
gikus védekezésbe fogunk. Csak elmélyítjük a gyûlöletet, a félelmet vagy az elõítéletet. […] Az egyetlen lehetõség a félelem vagy elõítélet megszüntetésére belülrõl, alulról történhet, és mivel ez a fajta elõítéletes vagy rémült elme természetszerûleg elhárít bármilyen pszichoanalitikus kezelésre vagy kutatásra irányuló javaslatot, nem juthatunk a baj mélyére. Minden szó, amelyet a védelmemben szólnak elõítéletes személyeknek, csak mélyebbre ássa a gyökereket. Ha nem foglalkozunk a dologgal, a támadó visszavonhatja dühét – vagy idõvel más tárgyat találhat, amely felé kinyújthatja csápjait. […] 70. Ismered-e a citromok honát? [Kennst du das Land, wo die Zitronen blühn?]3 A szavak ugyanolyan frissen és élesen térnek vissza, amikor e hosszú várakozás után képes vagyok elviselhetetlen rémület és nyomasztó szomorúság nélkül visszaemlékezni azokra a bécsi órákra. A háború lezárult, mielõtt idõm lett volna kiválogatni, újraélni és újra összerakni az események és álmok egyedi sorozatát, amelyek az 1914 és 1919 közé esõ történeti idõbe estek. Szerettem volna leásni és kiásni, kigyomlálni személyes gazaimat, megerõsíteni a céljaimat, újragondolni meggyõzõdéseimet, irányítani az energiáimat, és megragadtam a váratlan alkalmat, hogy magával Freud professzorral dolgozzam. Soha nem gondoltam, hogy lehetséges volna megközelíteni õt, még azt sem gondoltam, hogy érdeklõdhetnék, vajon lehetséges-e, ha nem Dr. Sachs javasolta volna. Korábban volt néhány felvillanyozó beszélgetésünk Dr. Hanns Sachsszal Berlinben, és folytatni akartam a munkát, de õ Amerikába utazott. Dr. Sachs megkérdezte, fontolóra venném-e, hogy együtt dolgozom a Professzorral, ha elfogadna. Ha elfogadna? Ez olyan fantasztikus és olyan valószínûtlen ajánlatnak tûnt számomra, hogy maga Freud analizáltként vagy tanítványként tekintetbe venne. De ha a Professzor elfogadna, semmilyen választásom nem lenne a dologban. Természetesen mennék. Borgos Anna fordítása
3 Az eredetiben németül. Goethe „Mignon” címû versébõl, Vas István fordításában. (A szerk.)
74
