Debrecen
Tisztelet egy lehetséges OuLiPó-snak (Az V. Debreceni Költészeti Fesztiválon, 2007. április 3.)
Halkan a zongora és mellettem egy idıs, de jóvágású férfiember szól… – egy igazi Úr, ahogy nézem. A tekintete mindent elárul. Büszkeség tölti el, érzem. Akár ha İ állna kint a színpadon, szimpatikus alak, s mikor megszólal is az marad – „Papp Tibor, a jó Tibi, osztálytitkár volt a kicsi, még régen a Fazekas Gimi falai közt együtt koptattuk a padokat. Oda járt a szintén franciában kikötött banki igazgató, Rózenberg Ervin is. Ott végeztünk hárman még 54-ben, az A-ban...” „Két évvel az érettségi után mikor hajtottam hazafele a sok marhám a vásárból, Jött Tibi szembe és engem is hívott a Petıfi Körbe. De… Ha akkor október 23-án vele tartok, most talán nem itt tartanék...” /Ki tudja mivé alakult volna itt belül ez a büszke magyar szív (?)/ – Gondolom, mit érez. Rámosolygok elismerıleg, és bólintok, elégedetten mint egy riporter, tollal a kezemben. Fotózok és várom, mit alkottak a francia poéták. Ez az elsı Költészeti fesztiválom.
6
mő-tét
Szkholion 2007/2
Áfra János
mő-tét
Francia zagyvák szólnak érthetetlen, érzékeny játékok egy másik világból. Mit kezdünk mi ezzel? Nézünk mint a marhák, kiket elhagyott a gazda egy másik lehetséges jelen, ahol nem Paul Furnel, hanem az Úr a szomszéd székrıl áll a színpadon. Csak mi látjuk ezt, A szavak már nem mondanak semmit, Roubaud arcizmai táncolnak csak, majd Papp Tibi képversei a projektoron. Duchamp Forrása ömlik ki az ajkakon, elıkerült az elveszett telesztikon, és a romos rottyanás: „Accsacsa Csiccsolina accsaccsa...” Igazi agymosás. De mi kell más? hisz a félhomály nem csak fölöttünk, de bennünk is kísért még itt sokáig keleten, még én is a fölös jelentést keresem. Csak a test beszél még éppen épen. Ezeket a mondatokat nem lophatja el senki! Csak egy főrész, vagy egy nagy balta és egy kés…
7
mő-tét
Huszka Levente Miskolc
8
mő-tét
Huszka Somoskıi Levente Beáta Debrecen
Átérlelıdés Szótlan volt a komorhangú tél, könnyelmő, léha tündér, amorf idıket engedett élni bennem a gyermeknek. Most a hı csak végtelenül akaródzó perceket hagy – kevés hely marad szobámban az átfogott élménygócnak. Nyitott ablakok hevernek a puhaágú szınyegen, réz-fakóvá lötykölıdik sávos mintája a napban. Úgy tőnt, a ruha rámsimul, sejt fogja a szálat rejtve – pusztán érzékcsalódás volt, fújva levegı nem mozdul. Olykor zajosan merülök félelmem lápjában – minden vétséggel hintett szó fáj, így hoz érett világra a nyár.
9
mő-tét
Miklós Eszter Gerda Debrecen
Bernard-Marie Koltès: Visszatérés a sivatagba (fordításrészlet)
Vidéki város Franciaország keleti részén, a hatvanas évek elején.
MATHILDE SERPENOISE ADRIEN, a fivére, gyártulajdonos MATHIEU, Adrien fia FATIMA, Mathilde lánya EDOUARD, Mathilde fia MARIE ROSÉRIEULLES, Adrien elhunyt elsı felesége MARTHE, a nıvére, Adrien második felesége QUEULEU-NÉ, házvezetını AZIZ, bejáró szolga A NAGY FEKETE EJTİERNYİS SAÏFI, kávéház-tulajdonos PLANTIÈRES, rendırfınök BORNY, ügyvéd SABLON, megyei prefektus
10
mő-tét I. SOBH 1. A kertet fal veszi körül. A bejárati ajtó elıtt Hajnalban QUEULEU-NÉ – Aziz, gyere be, siess! Sok a munka ma, mert Mathilde, az uraság nıvére hazajön a gyermekeivel Algériából. Mindent elı kell készíteni, és egyedül nem boldogulok. AZIZ – Jövök, Queuleu-né! Csak azt hittem, hogy lépteket és hangokat hallok, és ez ebben az órában, ebben az utcában, kissé furcsának tőnt. QUEULEU-NÉ – Az utcák veszélyesek. Gyere be gyorsan! Nem szeretem nyitva hagyni az ajtót. AZIZ – ْOPْ QَS TِV QَW ْXYِQZ َ َ ْرQَ\]َ Yد اQَه Mathilde belép. MATHILDE – ْ ؟bcQَd ْرQَ\Pْ نfُhc دِيQَj ْشm ًn َ AZIZ – .. tْ ]َ cْ QَS ، Qَهfُd ْلQَwSْ ْx َرQَyz ْ pd ْo ُ ْ اpPِ Qَءِاذَا َآ MATHILDE – ! Qَهfُd ْلQَwSْ ْOWِ Qَ\{ْ VْرQَn QَPأ AZIZ – ؟Qَ\Vِ }ْ~َ ْوآ MATHILDE – ... fُ{d ْ T ً ِهQَPأ Belép Fatima és Edouard a bıröndökkel. QUEULEU-NÉ – Gyere be, Aziz, ne álldogálj az ajtó elıtt! (Mathilde-nak:) Ki maga? Mit akar? MATHILDE – Engedjen be, Queuleu-né! Én vagyok, Mathilde. 2. Elıszoba, nagy lépcsı. MATHILDE – Ki ez az öreg nı, aki a lépcsın jön lefelé? QUEULEU-NÉ – İ Marthe. MATHILDE – Kicsoda? QUEULEU-NÉ – Marthe, Marie testvére.
11
mő-tét MATHILDE – Mit csinál ez itt ebben az órában és ebben az öltözékben? QUEULEU-NÉ – Mathilde, Mathilde, ı Adrien felesége. Legyen szánalommal iránta! Belép Adrien a lépcsı tetején. ADRIEN – Mathilde, nıvérem, hát újra itt vagy a mi kedves kisvárosunkban. Jó szándékkal érkeztél? Mert most, hogy a kor kissé nyugodtabbá tett minket, megpróbálhatnánk nem bosszantani egymást ittléted rövid ideje alatt. Hozzászoktam távolléted tizenöt éve alatt, hogy nem bosszankodom, és nehezen tudnék visszaszokni. MATHILDE – Adrien, öcsém, a szándékaim kiválóak. És nagyon örülök, ha a kor téged nyugodtabbá tett: így a dolgok egyszerőbbé válnak azalatt a nagyon hosszú idı alatt, amit itt akarok tölteni. Mert engem a kor nem nyugodtabbá, hanem idegesebbé tett, a te nyugodtságod és az én idegességem között mindennek jól kell alakulnia. ADRIEN – El akartál menekülni a háború elıl, és csak természetes, hogy abba a házba jöttél, ahol a gyökereid vannak, jól tetted. A háború hamarosan befejezıdik, és te hamarosan visszatérhetsz Algériába, a szép algériai napsütésbe. A bizonytalanság idejét pedig, melyben mindannyian osztozunk, majd itt vészeled át, e ház biztonságában. MATHILDE – A gyökereim? Milyen gyökerek? Nem vagyok én saláta, lábaim vannak, és nem azért vannak, hogy a földbe kapaszkodjanak. Ami pedig a háborút illeti, drága Adrienem, teszek rá. Nem menekülök semmilyen háború elıl, épp ellenkezıleg, magammal hozom, ebbe a kedves kisvárosba, ahol van néhány régi rendezni való számlám. És ha ilyen hosszú idımbe telt, hogy eljöjjek rendezni a számláimat, az csak azért van, mert régen szelíddé tett a sok baj, ám tizenöt gondtalan év után visszatértek az emlékeim és a harag és az ellenségeim arca. ADRIEN – Ellenségek, testvérem? Neked? Ebben a kedves kisvárosban? A távolság biztosan még jobban megnövelte a képzelıerıdet, ami persze sosem volt csekély, a magány és Algéria égetı napsütése pedig megzavarták az eszedet. De ha jól gondolom, és azért jöttél, hogy visszaköveteld az örökség rád esı részét, hogy aztán újra elmenj, ám legyen, követeld, nézd csak, milyen jól bánok vele, csodáld meg, milyen széppé tettem ezt a házat, és ha jól megnézted, megtapogattad, felmérted, majd elıkészítjük az elutazásodat. MATHILDE – De én nem azért jöttem, hogy újra elmenjek, Adrien, öcsikém. Itt vannak a csomagjaim és a gyermekeim. Azért jöttem vissza ebbe a házba, mert egész egyszerően az enyém, akár szebb, akár csú-
12
mő-tét nyább, még mindig az enyém. Elıször is szeretném elfoglalni mindazt, ami az enyém. ADRIEN – A tiéd, drága Mathilde-om, a tiéd, rendben. Fizettem neked bérleti díjat, és jókora árat adtam ezért a viskóért. De a tiéd, rendben. Ne akarj feldühíteni, ne akarj kihozni a sodromból! Legyen benned, kérlek, egy kis jóakarat! Kezdjük újra a köszönéstıl, mert az egész rosszul indult! MATHILDE – Kezdjük újra, jó öreg Adrienem, kezdjük újra! ADRIEN – Ne hidd, Mathilde, nıvérem, hogy hagyom majd, hogy úgy viselkedj, mint egy tulajdonos, és hogy a folyosókon járkálva mindenhez úgy érj hozzá, mintha a ház úrnıje lennél. Nem lehet csak úgy ugaron hagyni a földet, az árnyékban kivárni, hogy egy hülye megmővelje, aztán visszajönni az aratáskor, és követelni a földet. Ha a ház a tiéd is, a jómód az enyém, és hidd el, nem fogok lemondani errıl a részrıl. Te választottad meg a részedet. Gyengeségbıl nekem hagytad a gyárat, és lustaságból a házat választottad. De elhagytad ezt a házat, hogy elszökj mit tudom én hová, és mit tudom én mi elıl, e ház szokásai pedig nélküled alakultak ki, szaga van, rítusai vannak, hagyományai vannak, felismeri a gazdáit. Nem törhetsz rá, és én meg fogom védeni, ha fel akarod dúlni. MATHILDE – Miért akarnám én feldúlni a saját házamat, ha egyszer benne akarok élni? A jómódból úgy sejtem, a gyárad is igencsak zsíros lehet, biztosan komoly osztalékot hoz, és a bankáraidat a lehetı legjobb barátokká teszi, mit ember kívánhat. Ha szegény lettél volna, arra kértelek volna, hogy csomagolj, de mivel gazdag vagy, nem foglak elkergetni, megszoklak majd téged, a fiadat és a többit. De emlékezni akarok majd, hogy az ágy, melyben alszom, az enyém, hogy az asztal, melynél eszem, az én asztalom, és hogy a rend vagy a rendetlenség, amit a nappaliban csinálok, jogos és megengedett rend vagy rendetlenség lesz. És egyébként is, épp ideje volt, hogy hazatérjek, mert ebbıl a házból hiányzik az asszony. ADRIEN – Ó nem, drága Mathilde-om, nem hiányzik belıle, épphogy mindig is túl sok lesz benne. Ez a ház férfiak háza, és az asszonyok, akik megfordulnak benne, mindig csak vendégek lesznek, akiket majd elfelejtenek. Az apánk építette, és ki emlékszik már a feleségére? Én folytattam, de, szegény Mathilde-om, ki emlékszik a te létezésedre? Tessék, vendég vagy a saját házadban, mert bár azt hiszed, hogy az ágyadban a régi családi bútort látod viszont, nem biztos, hogy az ágyad is emlékszik rád. MATHILDE – És én tudom, hogy tizenöt év elteltével, majd még tíz év múltán, évekkel és évekkel késıbb, mialatt máshol éjszakáztam, tu-
13
mő-tét dom, hogy belépek majd csukott szemmel a szobámba, lefekszem az ágyamba, mintha mindig is ott aludtam volna, és az ágyam azon nyomban felismer majd. És ha mégsem, addig rugdosom, míg fel nem ismer. ADRIEN – Tudtam én, hogy csak azért jössz, hogy bajt hozzál. Bosszút állsz a gondjaidért. Mindig is azért kellettek a gondjaid, hogy bosszút állhass értük, vonzod, keresed a bajt, futsz utána a harag öröméért. Kemény vagy, és hideg a szíved. MATHILDE – Adrien, dühös vagy. Ha sosem bántottál engem, miért akarnék bosszút állni rajtad? Adrien, még mindig nem köszöntöttük egymást. Próbáljuk meg még egyszer! ADRIEN – Nem, nem akarom még egyszer megpróbálni. Közelebb megy Mathilde-hoz. Belép Marthe és Adrien. MARTHE (Queuleu-néhez) – Ki ez a nı? QUEULEU-NÉ – Mathilde. MARTHE – Szent Szőz, hogy megnıtt! ADRIEN – Elfelejtettem a gyermekeid nevét. MATHILDE – A fiú Edouard, a lány Fatima. ADRIEN – Fatima? Te megbolondultál! Meg kell változtatnom ezt a nevet, találnom kell neki egy másikat. Fatima! És mit mondok majd, ha megkérdezik tılem a nevét? Nem akarom kinevettetni magam! MATHILDE – Az égvilágon semmit nem fogunk megváltoztatni. Egy nevet nem kitalál az ember, hanem összegyőlik a bölcsı körül, benne van a levegıben, amit a csecsemı belélegez. Ha Hong-Kongban született volna, Csouej-Tainak neveztem volna, Shadémiának hívtam volna, ha Bamakóban születik, és ha Amecamecában szültem volna ıt, akkor Iztacchihuatl lenne a neve. Ki akadályozott volna meg? Csak nem kaphat egy újszülött gyerek export-bélyeget rögtön az elején. ADRIEN – Legalább az ittléted alatt, legalább e helyen, legalább a barátaink elıtt. Hívjuk Caroline-nak! MATHILDE – Fatima, gyere, köszönj a nagybátyádnak! Edouard, gyere közelebb! MARTHE – Hogy megnıttek! Megtanultak olvasni? Olvasták a Bibliát? Ez a kislány már elég nagy, áldozott már Miasszonyunknak? Ismerik Mamma Rózát, a szentet? MATHILDE – Adrien, Adrien, tényleg ezt vetted el? ADRIEN – Mit?
14
mő-tét MATHILDE – Azt ott, mögötted. Csak tudod, hogy mit vettél feleségül, nem? ADRIEN – Igen, tényleg elvettem. MATHILDE – Egy majom maradtál, Adrien. Elvenni ezt, miután elvetted a nıvérét! Marie, szegény Marie. Mindaz, ami szép és szelíd és törékeny, gyengéd és nemes volt Marie-ban, ebben elfuserált lett. ADRIEN – Az, hogy ez itt van a szemem elıtt, megóv attól, hogy lelkiismeret-furdalást érezzek a másikért. MATHILDE – Mit szól a fiad? Szegény Mathieu! ADRIEN – A fiam nem szól semmit. Soha. Legalábbis nem elıttem. És a fiam nem szegény, nem kell sajnálni. MATHILDE – És egy ágyban alszol ezzel? Iszik, ugye? Látom a képén. ADRIEN – Nem tudom. Talán. Úgy látszik. Legalábbis nem elıttem. MATHILDE – Hülyébb vagy, mint egy gorilla, Adrien. Jobban szereted a karikatúrákat, jobban szereted a másolatokat, a csúnyát mindannál, ami szép és nemes. Nem, sosem fogok úgy tekinteni rá mint a feleségedre. Marie meghalt, nincs többé feleséged. ADRIEN – És neked sincs több férjed annál, ahány feleségem van nekem. Honnan vannak azok, az a kettı ott? Te magad sem tudod. Ne oktass engem, Mathilde! Testvérek vagyunk, teljes mértékben. Jó napot Mathilde, nıvérem! MATHILDE – Jó napot, Adrien! ADRIEN – És én még azt hittem, hogy majd barna és ráncos bırrel látlak viszont, mint egy arab öregasszonyt! Hogy csinálod, abban az átkozott algériai napsütésben, hogy sima és fehér maradsz? MATHILDE – Védekezik az ember, Adrien, védekezik. Mondd csak, öcsém, még mindig nem hordasz cipıt? És amikor kimész, mit csinálsz? ADRIEN – Nem megyek ki, Mathilde, nem megyek ki. (Belép Mathieu.) Queuleu-né, Aziz, készítsék elı a szobákat! Mathilde a szobájában alszik majd a lányával, a fia pedig az én fiammal, a fiam szobájában. MATHIEU – Nem akarom, hogy ez a fiú a szobámban legyen! Senkit nem akarok a szobámban! A szobám az enyém. Adrien felpofozza Mathieu-t. EDOUARD – A szobád nem a tiéd, seggfej! Anyu, gyertek, menjünk, beköltözünk!
15
mő-tét 3. TITOK A SZEKRÉNYBEN Mathilde hálószobája Egy ágy, egy szekrény Mathilde az ágyban fekszik. Fatima belép. FATIMA – Anyu, találkoztam valakivel a kertben, valakivel, akit még sosem láttam, és aki emlékeztet valakire, valakire, akinek nem merem kimondani a nevét, mert ez a valaki megtiltotta. Anyu, anyu, kelj fel! Furcsa dolgok történnek ebben a házban, és utálom ezt a házat! Gyere velem, anyu! Ez a valaki azonnal eltőnt, mikor egy kis fény jelent meg az égen, a hajnal elsı kicsi fénye. De gyere, biztos vagyok benne, hogy a pázsiton még látszanak a nyomai, és talán a fatönkön még ott van a ruhájának egy szála, mert az a valaki nekitámaszkodott a fának. Anyu, ez a ház tele van titokkal, és én félek tıle. MATHILDE – Nem, nem akarok megmozdulni. Órákba telt, míg felmelegítettem az ágynemőt, és most nem fogok megmozdulni egészen reggeliig. Gyere ide mellém, meleg van, aludj! Még órák vannak hátra a reggeli csengıszaváig, nekem pedig már majd’ kilyukad a gyomrom. Könnyebb türelemmel lenni alvás közben. Majd a kávé után beszélünk. FATIMA – Nem, én nem tudok aludni. Ez a ház rossz, és én rosszul érzem magam itt. MATHILDE – Ismerted volna Marie idejében! Gyere ide mellém az ágyba, és elmesélem, hogy Marie milyen jó volt, elmesélem neked Marie történetét, a barátnımét, az én kedves Marie-mét, aki olyan kellemessé és meleggé tette e házat. Elmesélem neked, míg el nem alszol. FATIMA – Te csak az alvásra és az emlékezésre gondolsz, miközben annyi dolog történik. MATHILDE – Mi az, hogy én csak az alvásra gondolok? Épp most aludtam el egy álmatlan éjszaka után. FATIMA – Mindig ezt mondod, de közben horkolsz, amint az ágy közelébe érsz! MATHILDE – Én, horkolok? Semmit sem hallottam. Az ısz, ezek a gusztustalan kis esık dugítják el az orrokat ebben a városban. FATIMA – Anyu, anyu, azt mondom, hogy találkoztam valakivel. Gyere, különben nem fogsz hinni nekem, a kert pázsitja elsimul, a szél és a harmat pedig megtisztítja a fatönköt. De én azt akarom, hogy higgy nekem! Kelj fel és öltözz!
16
mő-tét MATHILDE – Milyen arcot vágsz, Fatima? Mondd el a titkod, mondd el, mert felfújja az arcod, kiugrik a szemeden, mondd el nekem, különben fel fogsz robbanni! FATIMA – Egy titkot nem szabad elmondani. MATHILDE – Megparancsolom, hogy mondd el! Ismerem én ezeket a titkokat, ezeket a találkozásokat éjjel a kertben, és kilenc hónappal késıbb már nem titok, hanem botrány. Beszélj, ki ez a férfi? Mit tett veled? Beszélj, megparancsolom, hogy mondd el nekem, mert ha nekem nem mondod, akkor ki veszi le rólad a titok terhét? FATIMA – Nem mondtam, hogy férfi volt. MATHILDE – Mit mondtál neki? Beszéltetek? Olyan jelenés, melyhez beszélni lehet? FATIMA – Nem beszéltem, mert nagyon féltem. MATHILDE – De azt elmondhatod, amit ı mondott neked? Olyan néma jelenés volt, mint amilyen te vagy? FATIMA – Nem, beszélt hozzám. MATHILDE – Mondd meg a nevét! FATIMA – Soha. MATHILDE – Akkor menj, és mondd bele a szekrénybe, az majd könnyít rajtad, mondd bele a ruhák közé, én nem akarom tudni! De a végén beteg leszel, ha továbbra is magadban tartod! (Fatima bezárkózik a szekrénybe, aztán kijön.) Máris? FATIMA – Nem volt hosszú a titok. MATHILDE – Mindenesetre már nem vagy olyan vörös. Minek ennyi hőhó egy ilyen kicsi titokért? FATIMA – Azt mondtam, hogy nem volt hosszú, azt nem mondtam, hogy kicsi volt. MATHILDE – Felveszek egy ruhát, és kimegyek veled. De tényleg azt hiszed, hogy továbbra is úgy élhetsz itt, mint egy kis vadóc? Azt hiszed, hogy továbbra is úgy élhetünk, mint eddig? Kinyitja a szekrényt. FATIMA – Nem akartam, anyu, hogy ez a dolog megtörténjen velem. MATHILDE – Milyen nevet mondtál? FATIMA – Semmilyet, nem mondtam nevet. MATHILDE – Hallottam egy nevet. FATIMA – Ki se nyitottam a számat, csöndben voltam benn. MATHILDE – A ruháim redıibıl hallottam egy nevet.
17
mő-tét FATIMA – Mit csinálna az a név a ruhák között? Képzelıdsz, anyu, gúnyolódsz rajtam! Nem hiszel nekem. MATHILDE – De, hiszek neked. Maradjunk együtt, ne hagyjuk el egymást! Én félek. Gyere ide mellém, Fatima! Bújjunk be a takaró alá! FATIMA – Reszketsz, anyu, mint aki fázik! MATHILDE – Marie. FATIMA – Mi? Miért mondod ezt? MATHILDE – Marie, ezt a nevet hallottam a ruhák susogásából. 4. MATHIEU BEVONUL A kertben ADRIEN (felbukkan Mathieu elıtt) – Hová mész? Korán van, nem reggeliztél. Hová mész ilyen összeesküvı képpel? MATHIEU – Elmegyek. ADRIEN – Elmész, Mathieu fiam? Honnan mész el? És hová mész el? MATHIEU – Elmegyek a házból, elmegyek a kertbıl, teljesen elmegyek. ADRIEN – És mi az ördögért akarsz te elmenni? Hiányt szenvedsz valamiben? Majd Aziz elmegy érte. MATHIEU – Az hiányzik, hogy elmenjek, és ezt Aziz nem teheti meg helyettem. ADRIEN – Aziz mindent megtehet helyetted, egyedül azt nem, hogy a fiam legyen, és én tudni szeretném, hogy a fiamnak miért van ilyen öszszeesküvı képe kora reggel. MATHIEU – Nem az lenne normális, hogy az én koromban kimehessek ebbıl a házból anélkül, hogy összeesküvésrıl lenne szó? ADRIEN – Nem, ez nem normális. A gyárba akarsz menni? Mindjárt elviszlek. A templomba akarsz menni? Ha bigott lettél, elviszlek a templomba reggeli után. Ha pedig egyik sem, akkor hová mennél? Honnan vetted ezt a furcsa ötletet? MATHIEU – A városba akarok menni. ADRIEN – De hát a városban vagy, Mathieu fiam. A házunk a város kellıs közepén van, sehol nem lehetsz jobban a városban, mint a mi házunkban. MATHIEU – Levegızni akarok. ADRIEN – Hát akkor heveredj le a kertünkben, a fák alá, és hozatok majd neked kávét. Sehol nincs több levegı a városban, mint ebben a kertben.
18
mő-tét MATHIEU – El akarok menni. ADRIEN – Hát akkor menj, menj a kert határáig. És töröld le az arcodról ezt a sanda képet, vagy pedig mondd meg, mi jár a fejedben! MATHIEU - Az jár a fejemben, hogy el akarok menni ebbıl a házból, el ebbıl a városból, el az országból és be akarok vonulni a seregbe. ADRIEN – Ismételd meg, Mathieu fiam, mert ma reggel megzavarta a fejem a nénéd kiabálása! MATHIEU – Be akarok vonulni szolgálatra, el akarok menni Algériába, és háborúzni akarok. ADRIEN – Ki mondta neked, hogy Algériában háború van? MATHIEU – Nem akarok egy szobában aludni Edouard-ral, nem akarok naphosszat Edouard-ba ütközni, Algériába akarok menni, mert az az egyetlen hely, ahol nem kell attól tartanom, hogy találkozom vele, mivel épp most jött el onnan. ADRIEN – Ki mondta neked, hogy Algéria létezik? Még sosem mentél ki innen. MATHIEU – Még sosem mentem ki innen, és Edouard gúnyolódik rajtam, amiért nem ismerem a világot. ADRIEN – A világ itt van, fiam, tökéletesen ismered, minden nap benne sétálsz, és nincs semmi más, amit ismerni kellene. Nézd a lábaimat, Mathieu, íme a világ közepe, ezen túl a világ széle van, ha túl közel mész hozzá, leesel. MATHIEU – Utazni akarok. ADRIEN – Utazz a szobádból a szalonba, a szalonból a padlásra, a padlásról a kertbe! Mathieu fiam, meg vagy zavarodva ma reggel. MATHIEU – Be akarok vonulni szolgálatra. ADRIEN – Nem vesznek majd be, lúdtalpad van. MATHIEU – Nincs lúdtalpam. ADRIEN – Ki mondta neked, hogy nincs lúdtalpad? Nekem lúdtalpam van, tehát neked is az van. Ezek olyan dolgok, amiket egy apa jobban tud a fiánál. MATHIEU – Ha lúdtalpam van is, akkor is katona akarok lenni, ejtıernyıvel ki akarok ugrani Algéria felett, és háborúzni akarok az ellenséggel. Ejtıernyıs akarok lenni, apu, azt akarom, hogy nagyon rövid hajam, álcázó egyenruhám, a combomhoz erısített késem és az övembe dugott fegyverem legyen, ki akarok ugrani egy repülı kitárt ajtaján, úszni akarok a levegıben, lebegni a talaj fölött, énekelni ég és föld között. ADRIEN – El fogom küldeni Azizt, és rászólok Edouard-ra. MATHIEU – Azt akarom, hogy csodáljanak a gyerekek, azt akarom, hogy a fiúk irigyen nézzenek, azt akarom, hogy a nık flörtöljenek velem, azt akarom, hogy az ellenség féljen tılem. Hıs akarok lenni, kockáztatni
19
mő-tét az életemet, megúszni a támadásokat, megsebesülni, panasz nélkül szenvedni, vérezni. ADRIEN – Légy hıs itt, a szemem elıtt. Vagy tán én nem vagyok az, mióta megérkezett a nénéd? Nem voltam mindig is az, hogy felneveltelek, és hogy olyan örökséget győjtöttem a számodra, mint amilyet végül összegyőjtöttem? MATHIEU – Nem akarok örökölni. Úgy akarok meghalni, hogy közben szép dolgokat mondok. ADRIEN – Például mit? MATHIEU – Még nem tudom. ADRIEN – Nem tudsz te semmit. Ezen a falon kívül a dzsungel van, és nem mehetsz keresztül rajta az apád védelme nélkül. MATHIEU – Nem akarom többé az apám védelmét. Nem akarok több pofont, olyan férfi akarok lenni, aki megüti a többit, társakat akarok, akikkel együtt iszom és verekszem, ellenségeket akarok, akiket megölök és legyızök, Algériába akarok menni. ADRIEN – Az ellenségeid a saját házadban vannak. A társaid, az apád, ha inni akarsz, igyál, és többé nem foglak megpofozni! Mindenesetre Algéria nem létezik, és hülyének fognak nézni. MATHIEU – Edouard beszélt nekem Algériáról. ADRIEN – Edouard hazudozó, összezavarja a fejed. MATHIEU – Téged is hallottalak beszélni a háborúról. ADRIEN – Annak már vége, gyıztünk, minden nyugodt, mindenki visszatér a munkájához. MATHIEU – Párizsba akarok menni, nem akarok többé vidéken élni, itt mindig ugyanazokat az arcokat látni, és soha nem történik semmi. ADRIEN – Semmi? Te ezt semminek nevezed? A nénéd és az unokatestvéreid idejönnek, és te ezt semminek hívod? Mathieu fiam, a francia vidék az egyetlen hely a világon, ahol jól megvagyunk. Az egész világ irigyli a vidékünket, a nyugalmát és a harangtornyait, a szelídségét, a borát és a gazdagságát. Nem kívánhatunk semmit itt vidéken, mert mindenünk megvan, amit ember csak kívánhat. Meg kell zavarodni ahhoz, hogy valaki jobban szeresse a nyomort a bıségnél, az éhséget és a szomjúságot a jóllakottságnál, a veszélyt és a félelmet a biztonságnál. Meg vagy zavarodva, Mathieu fiam, és nekem kell elrendeznem a fejedben a dolgokat? Különben is, miért beszélsz utazásról? Nem beszélsz egyetlen nyelvet sem, még a latint sem voltál képes megtanulni. MATHIEU – Majd megtanulok idegen nyelveket. ADRIEN – Egy jó francia nem tanul idegen nyelveket. Megelégszik a saját nyelvével, ami bıven kielégítı, hiánytalan, kiegyensúlyozott, szép hangzású, az egész világ irigyli a nyelvünket.
20
mő-tét MATHIEU – Én pedig irigylem az egész világot. ADRIEN – Hadd töröljem le az arcodról ezt a gyanús képet, Mathieu. (Megpofozza.) Még mindig maradt egy kicsi. (Másodszorra is megpofozza.) Végre újra ráleltem a fiamra. MATHIEU – Nem számít, katona leszek. ADRIEN – Mit mondasz? MATHIEU – Igaz, hogy lúdtalpam van? ADRIEN – Persze, hogy igaz, ha egyszer azt mondtam. Nézd az enyémet! Hát ez az, ami bánt? De ezzel együtt lehet élni, Mathieu fiam. Nem szabad túl gyakran cipıt hordani, hogy ne fájjon. De ezen kívül átlagos ember vagy, Mathieu, teljesen átlagos. MATHIEU – Átlagon felüli akartam lenni. ADRIEN – Ez ostobaság. Egyre több átlagon felüli ember van. Olyannyira, hogy hamarosan átlagon felüli lesz, ha valaki átlagos. Szóval légy egy kis türelemmel, semmit nem kell tenned érte, semmit. Kimennek.
Forrás: KOLTÈS, Bernard-Marie, Le retour au désert, Les Éditions de Minuit, Párizs, 1988.
FORDÍTÁS ARABBÓL: AZIZ – Rosszul indul ez a nap. MATHILDE – Már miért indulna rosszul? AZIZ – Mert ha a nıvér ugyanolyan hülye, mint a fivér, akkor rossznak ígérkezik. MATHILDE – A nıvér nem olyan hülye, mint a fivér.
21
mő-tét AZIZ – És honnan tudod te azt? MATHILDE – Mert a nıvér én vagyok.
Vékony Zsolt Debrecen
A következı írások – jelenetek egy lépcsıház életébıl – egy nagyobb ciklus részei.
II. em. 7. Szotyi bá a foci megszállottja volt, már gyermekkora óta. Azonban csak a magyar labdarúgás érdekelte mindig is. A külföldi csapatok csakis akkor foglalkoztatták, ha a magyaroknak jutottak ellenfélül valamelyik nemzetközi kupában. A válogatott meccseit viszont nem szerette. Büszke vagyok arra, hogy a fogadalmamat, miszerint 1986 után nem nézek többé magyar válogatott meccset, sikerült eddig betartanom, mondogatta. Kedvenc csapata természetesen a helyi, csepeli klub volt. Bár a csapat már évek óta az alsóbb osztályokban vegetált, Szotyi bá mégis kitartott imádott alakulata mellett. Persze nem csak nézni szerette a focit. Igazolt játékos voltam, büszkélkedett. A 60-as éveket gyakorlatilag végigrohangáltam, mint balszélsı (Ezért is költöztem ide a 7-be, mert ez volt a mezszámom!). Sajnos a magyar bajnoki címet nem sikerült megszerezni, de azért szép idık voltak! Akkoriban azért még a játék szeretete hajtott minket, nem úgy, mint most ezt a sok falábút, akiket csak az érdekel, hogy legalább hatszámjegyő havi fizetésük legyen. Azért jó a magyar foci, mert a legjobb kocsmatémák egyike. A fiúkkal nem gyızzük egymást túlharsogni abban a tekintetben, hogy ki tudja jobban szidni a gyatra játékot, az elbaszott vezetıséget, az aktuális ellenfelet, meg ezt az egész kilátástalan szarkupacot, aminek ott tanyázunk az alján már évek óta. És hogy miért ott vagyunk? Hát, mert ott legalább meleg van! Ha-ha-ha! Szotyi bá nagy kujon is volt. A lépcsıházban már minden egyes asszonynál bepróbálkozott, nem is egyszer. Bár nem számított csúnya embernek, sikert így sem tudott elkönyvelni. Könnyebb átcseleznem magam tíz mezınyjátékoson, majd a kapust elfektetve gólt rúgnom, mint megértenem a nıket! De hát nem tehetek róla, így is imádom a gömbölyő dolgokat!
22
mő-tét Egy szombati napon az öreg szomorúan ballagott hazafelé, ugyanis az egyébként igen erıs csepeli csapat beleszaladt egy kínos vereségbe a kıbányai alakulat elleni rangadón. A barátok egybıl betértek a kocsmába, hogy igyanak a nagy ijedtségre, Szotyi bának azonban ehhez most valamiért nem főlött a foga. Nem is csoda, éppen aznap döntött úgy az aktuális „barátnı”, Julika, hogy nem kér többet a férfibıl. Dupla volt tehát a bánat. Szotyi bá útja éppen egy játszótéren keresztül vezetett, ahol néhány tizenéves srác focizott. Ahogy az öregember a füves pálya mellé ért, odagurult hozzá a labda. Bácsi, kérem, visszarúgná, kérdezte az egyik magas, barna hajú srác. A férfiban ekkor megmozdult valami. Úgy látom, hogy csak heten vagytok, nem állhatnék be, érdeklıdött, miközben visszapasszolta a lasztit. Dehogynem, válaszolta egyszerre több gyerek is. Ahogy az lenni szokott, Szotyi bá a kapuba kényszerült. Nem hibáztatom ıket, még nem is éltek, mikor én ontottam a gólokat, morfondírozott magában. Beengedek néhány gólt, aztán majd megmutatom nekik, hihi! Úgy is lett. Két gól után a csapattársak kitessékelték az öreget a kapuból. Reméljük, kint majd több haszna lesz, mondták neki dühösen. A továbbiak is a tervezett menetrend szerint haladtak: a férfi ügyesen cselezgetett, egyedül a gyorsasága kopott meg az évek során. Miután könynyőszerrel kiegyenlített, a csapattársai kezdték ıt elfogadni. De szép csel volt az iménti, mondta az egyikük, aki kapuba kényszerült helyette. Csak nem focizott valahol a bácsi? Hát, nem tagadom, volt közöm a focihoz régen, válaszolta mosolyogva. Egyébként hívjatok csak Szotyinak! A következı akciónál azonban meglepı dolog történt: a magas, barna hajú fiú, aki a labdát visszakérte, egy becsúszás keretében hatalmasat rúgott az öreg vádlijára. Aú! Vigyázz, hé! A srácot azonban nem hatotta meg a férfi korholása, s pár pillanattal késıbb ugyanúgy lábon rúgta ıt. A harmadik eset után Szotyi bá elvesztette a fejét. Mit csinálsz, vak vagy, kérdezte dühösen. A labdát nézd hülyegyerek, üvöltötte. Tudja kit hülyézzen le, vén szarjankó, válaszolt a gyerek. Velem te ne beszélj így, kisfiam, ordította paprikavörös fejjel a férfi. Úgy beszélek, ahogy akarok, vén buzeráns, kiabált a gyerek. Ekkor, teljesen váratlanul egy elemi erıvel meglıtt labda vágódott a fiú arcába. A srác azonnal elterült a földön, és ömleni kezdett a vér az orrából. Mit csinált, maga állat! üvöltötték egyszerre többen is. Az egyik srác elıkapta a mobiltelefonját, és hívott valakit. Szotyi bá inkább nem várta meg, hogy mi fog történni, sietve hazafelé vette az irányt. Otthon természetesen az üres lakás várta. Elsı útja rögtön a konyhába vezetett, ahol a hőtıbıl kivett egy üveg sört, és szinte egy hajtásra
23
mő-tét meg is itta a tartalmát. Majd elıvett egy másikat, és becsörtetett vele a szobába. Bekapcsolta a tévét: éppen a magyar válogatott valamelyik összecsapását adták felvételrıl. Leült a fotelbe, belekortyolt a sörbe, és nézni kezdte a meccset.
II. em. 9. Szombat hajnalban két ismeretlen állt meg az épület elıtt. Egyikük kövérkés, köpcös, idısödı ember volt, hatalmas harcsabajusszal, szájában cigarettával. A másik legalább két fejjel magasabbra nıtt, mint társa, ám feleolyan idıs sem lehetett, mint a mellette ácsorgó férfi. Mindketten szürke színő munkásruhát viseltek. A magasabbik a kezében egy talicska két végét tartotta, amelyben egy szintén szürke öltözékő, ısz hajú, szakállas és szemüveges férfi hortyogott, kezében konyakosüveggel. No, nézd meg, fiam, melyik az ı lakása, szólalt meg nagy sokára az alacsonyabbik. A magasabbik erre óvatosan letette a talicskát, és felszaladt a kapucsengıkhöz megnézni, hogy hol lakik a taligában szundikáló öreg. De alighogy felért, rögtön vissza is fordult és megkérdezte: Bocsánat, Béla bátyám, de hogy is hívják pontosan Jóska bácsit? Váradi József, jött a felelet. Akkor a másodikon lakik a 9-esben. Na, akkor nyisd ki az ajtót, és támaszd ki valamivel, aztán becipeljük valahogy ezt a barmot. A fiatalabbik úgy is tett, majd lesietett a lépcsın, hogy segítsen a másiknak. İ a hóna alatt fogta meg a férfit, a bajszos pedig a lábainál, és megindultak. Az öreg idıközben éledezni kezdett a nagy mozgolódás végett, és nem tudta, hogy mi történik. Álljunk meg, követelte. Megálltak. Mi történt, hol vagyok, kérdezgette. Ne aggódjál Józsikám, szólalt meg végül a Béla nevezető. Amint látod, kézben tartjuk a dolgokat. Ez a mondat megtetszett a fiatalabbiknak, és nevetni kezdett. De akkor is, mi a fene van, hova akartok vinni engemet, Tibikém, értetlenkedett tovább.
24
mő-tét Már elnézést a kifejezésért, de az van, Józsi bácsi, hogy rendesen be tetszett baszni a tegnapi búcsúztatóján, kuncogott a Tibinek nevezett. Aztán pár órája sikerült elaludnia odabent a gyárban, mi meg úgy gondoltuk a Béla bácsival, hogy csak haza kéne fuvarozni magát. Ennyit megérdemel, ahogy szokták mondani. Mivel autónk nincsen, így talicskán hoztuk el idáig, most pedig a kezeink közt visszük a fel Jóska bácsit a lakására. És ha most nem haragszik meg Jóska bácsi, akkor indulunk is felfelé, mert nem valami kényelmes a maga kilencven kilójával itt ácsorogni. Nem, nem és nem, azonnal tegyetek le, követelızött az öreg. Azok ketten erre összenéztek, megvonták a vállukat, és letették a földre. Ahogy a lépcsıház folyosóján ücsörgött, Józsi bácsi hirtelen felkiáltott, mi az Isten, hát még be is hugyoztam, kérdezte. Ja, tényleg, errıl meg is feledkeztem, felelte Tibi. Idefele jövet jó sokszor meg kellett ám, hogy álljunk, mert félı volt, hogy annyi lé jön ki Józsi bácsiból, hogy teljesen elázik a talicskában fekve, így amikor… Hagyjad mán magad, Tíborkám, szólalt meg hirtelen a bajuszos. Ne dumáljál annyit, mert még pofán váglak a végin! No-no, Béluskám, hát hogy beszélsz azzal a gyerekkel, kelt Tibi védelmére a még mindig a földön ücsörgı férfi. Ahogy ezt kimondta, meg is próbált felállni, hogy adjon némi súlyt is annak, amit mond, azonban Béla egy laza mozdulattal visszalökte az öreget a földre, aki nagyot nyögve eldılt, és beverte a fejét a lépcsıbe. Te csak ne ugráljál, Jóska, mert még a te arcodat is meg tanálja tanálni a tenyerem! Azzal lazán seggbe rúgta a nyöszörgı, fejét simogató férfit. Hogy a nehézség állna bele a derekadba, Béla, há’ mi bajod van, he, kérdezte az öreg. Te vagy a bajom Józsi, te, mordult fel dühösen a köpcös. Hát mit véded mindig ezt a szerencsétlen hülyét? Majd egy-két pofon megtanítja, hogy ne ugasson, ha nem kérdezik! Ekkor azonban villant valami. Egy ököl. A bajszos Béla megtántorodott, és hátrafelé vitte a lendület. Pechjére a bejárati ajtó még mindig ki volt támasztva, így azon is átevickélve legurult a lépcsın egyenesen neki a talicskának. Aztán csend lett. Na, jöjjön Józsi bácsi, segítek feljutni a lakásához! Aztán megyek is utamra, mert úgy néz ki, hogy még egy fuvart csináltam magamnak.
25
