.GASTON BACHELARD.
.T‹z, tisztelet, álom. Fordította: Ádám Péter
is. Mennyi gyöngédség és mennyi értelmetlenség van csak egy oldalon is e XVIII. századi orvos m∫vében: „T∫zön én nem heves, nem viharos és természetellenes h√t értek, nem olyan h√t, amely elemészti a nedveket és táplálékokat, ahelyett hogy átalakítaná √ket; én t∫zön a simogató, lassan ég√ és balzsamos tüzet értem, amelyt√l nem idegen a nedvesség sem, és amely a vérrel tart rokonságot; ez a t∫z járja át a különböz√ testnedveket, de ott van az ételek dús levében is, szétválasztva, tompítva, csiszolva alkotóelemeik nyers érdességét, és a kellemesség, a kifinomultság világába emelve √ket, hogy hozzáidomuljanak természetünkhöz.”1 Ezen az oldalon nincs egyetlen érv, egyetlen jelz√ sem, amelynek konkrét jelentése volna. És mégis milyen meggy√z√! Mintha egyszerre tartalmazná a gyógyító szó minden meggy√z√ erejét és a gyógyszer észrevétlenül ható erejét. Mivel a t∫z a legészrevétlenebbül ható orvosság, a tüzet javalló orvos a legmeggy√z√bb. Mindenesetre, valahányszor elolvasom ezt az oldalt, akaratlanul is a mi jóságos háziorvosunk jut az eszembe, az arany zsebórájával, amint odalép a betegágyamhoz, és valami latin kifejezéssel nyugtatja meg az édesanyámat. Egy téli reggelen történt, a mi szegényes hajlékunkban. A konyhában ropogott a t∫z. Szirupot kaptam, még a kanalat is lenyaltam utána. De hol van már az az id√, a bársonyos meleg, a felmelegít√ ízek és orvosságok ideje!
TıZ ÉS TISZTELET: A PROMÉTHEUSZ-KOMPLEXUS
A
t∫z meg a h√ csaknem általános magyarázó elv, mivel örök emlékképeket, hétköznapi, de mégis sorsdönt√ élettapasztalatokat elevenít fel bennünk. A t∫z ennélfogva olyan rendkívüli jelenség, amely úgyszólván mindenre magyarázat. Ahogyan minden lassan változónak az élet, minden gyorsan változónak a t∫z a magyarázata. A t∫z elevenebb még az elevennél is. A t∫z egyszerre meghitt és egyetemes. Ott ég a szívünkben. Ott lobog az égben. Felcsap az anyag mélyéb√l; a t∫z szeretet is. És vissza is tér az anyagba, úgy lappangva benne, olyan rejt√zköd√n és elfojtva, mint a bosszú vagy a gy∫lölet. Az összes jelenség között a t∫z az egyetlen, amelyet kétféle – egymással ellentétes – módon lehet jellemezni: ugyanúgy megtestesítheti a jót, mint a rosszat. A Paradicsomban ragyog. A pokolban elemészt. Egyszerre boldogság és kínszenvedés, sütés-f√zés és végítélet. Szórakozás a t∫zhely mellett üldögél√ gyereknek; büntetése minden engedetlenségnek, amikor közel merészkedünk hozzá, és játszunk vele. Egyszerre jó közérzet és hatalom. És Isten is, segít√kész, félelmetes, jóságos és gonosz. Néha ellentmondásos is: ennek ellenére egyike a legfontosabb magyarázó elveknek. Ha ezt az alapvet√ értékmeghatározást figyelmen kívül hagyjuk, nemcsak a legszembeötl√bb ellentmondásokat elfogadó tolerancia marad érthetetlen számunkra, de a dicséreteket ingyen osztó lelkesedés
A
mikor beteg voltam, apám jól bef∫tött a szobában. Nagy gonddal rendezte el a rönköket az aprófán, s√t, egy marék forgácsot is odatett alágyújtósnak. Elron-
Gaston Bachelard: La psychanalyse du feu, Paris, Gallimard, coll. Idées, 1971, 19–40. o.
33
Gaston Bachelard
pszichoanalízisében. Azt szeretnénk megvizsgálni, hogy milyen hatásuk van a tudattalan értékeknek az empirikus és tudományos megismerésben. Ehhez azt kell szemügyre venni, hogy miképpen világítják meg az objektív és társadalmi ismeretek a szubjektív és egyéni ismereteket, valamint – megfordítva – a szubjektív és egyéni ismeretek az objektív és társadalmi ismereteket. Ami annyit jelent, hogy ki kell mutatni a tudományos tapasztalatban a gyermeki tapasztalat nyomait. Ilyenformán minden okunk megvan annak feltételezésére, hogy a tudományosságnak is vannak tudattalan alapjai, hogy egyes magától értet√d√ igazságok igencsak heterogén jelleg∫ek, és hogy egy adott jelenségben a legkülönböz√bb területeken formálódó meggy√z√dések futnak össze. Mindenesetre tény, hogy eddig nem tulajdonítottak különösebb figyelmet annak, hogy a t∫z nem is annyira természeti, mint társadalmi jelenség. És hogy belássuk, mennyire megalapozott e kijelentés, ahhoz nem szükséges szemügyre venni, milyen szerepe van a t∫znek a primitív társadalmakban, és hogy milyen technikai nehézségei vannak a t∫z meg√rzésének; mindehhez a pozitív pszichológia is b√ven elegend√, csak a kim∫velt elme szerkezetét és kialakulásának folyamatát kell nagyító alá venni. Valójában a t∫zt√l való félelem tanult félelem; nem természett√l való. A reflex, hogy az ujjunkat gyorsan elrántjuk a gyertyalángtól, jószerivel semmi tudatos szerepet nem játszik ebben a tudásban. Nem is érti az ember, miért is tulajdonítanak e reflexnek akkora fontosságot a pszichológiai kézikönyvek, mintegy annak örök bizonyságára, hogy lám, még a legegyszer∫bb reflexben, még a legelemibb ösztönben is mennyi a tudatosság. Valójában a társadalmi tilalmak az els√dlegesek. A hétköznapi tapasztalat csak ezután jön, olyan materiális bizonyítékként, amely megfelel√ tudatosság híján, vagyis homályosságánál fogva aligha alkalmas az objektív megismerés megalapozására. Amikor a gyerek megégeti magát, és saját b√rén tanulja meg, hogy mit szabad és mit nem, az élmény csak a társadalmi tilalmat er√síti, és a gyerek szemében csak még nagyobbra emeli értékét az apai mindentudásnak. Amib√l az következik, hogy mindabban, amit a gyerek a t∫zr√l tud, a természett√l való éppúgy szerepet játszik, mint a társadalmi, de mégiscsak az utóbbi a fontosabb. Ami f√leg akkor világosodik meg el√ttünk, ha az égési sebet a szúrt sebbel hasonlítjuk össze. Mert nem árt mindkett√n alaposabban elgondolkodni. Vajon miért nem félünk úgy a szúrt sebt√l, mint attól, hogy megégetjük magunkat? Nos, azért, mert a szúrt seb veszélyességé-
tani a t∫zrakást, az minálunk a legmegbocsáthatatlanabb ügyetlenségek közé tartozott. Apám a világ minden kincséért se bízta volna másra ezt a feladatot, én meg bizonyosra vettem, hogy nincs is a világon senki, aki úgy értene a t∫zrakáshoz, mint √. Nem is emlékszem rá, hogy tizennyolc éves koromig egyszer is tüzet rakhattam volna. Csak amikor már elköltöztem hazulról, akkor lehettem ura a kandallómnak. Büszke is vagyok rá, hogy – apámnak hála – én is mestere vagyok a t∫zgyújtásnak. Ha már elpuskázok valamit, ezerszer inkább a filozófia-órát az iskolában, mint reggel a t∫zgyújtást. Ezért tölti el melegséggel a szívemet és idéz fel bennem szinte személyes emlékeket, amikor a nagyra becsült és tudós kutatásokkal foglalkozó szerz√ m∫vében erre az oldalra bukkanok: „Van egy kedvenc foglalatosságom, amikor vendégségben vagyok, vagy én fogadok vendéget: kialvóban a t∫z; meg kell piszkálni, hosszan, nagy szakértelemmel és teljesen fölöslegesen a gomolygó füstben. Végül az aprófára, s√t, a szénre is rákényszerül az ember, de mindig húzva az id√t, szinte az utolsó pillanatig: egy kicsit odább gurítom az üszkös fahasábokat, még a piszkavasat is el√veszem, s ehhez türelem, vakmer√ség és szerencse szükséges. Így némi haladékot is kapok a boszorkányos mutatványhoz, akárcsak a tudós orvosdoktorok, a gyógyíthatatlan beteg esetében, akit szinte az utolsó pillanatban bíznak gondjaikra. Csak megkotrom egy kicsit a parazsat, de úgy, hogy legtöbbször nem is látja senki, hogy bármihez hozzányúltam volna. Majd úgy ülök vissza a helyemre, mintha keményen dolgoztam volna. Mindenki rám néz, várakozóan, míg egy darab id√ múlva a fahasábok körül egyszer csak felcsapnak a lángok; ilyenkor azzal gyanúsítanak, hogy netalán puskaport szórtam a kandallóba, vagy hogy – közrem∫ködésemnek hála – csak a léghuzat élesztette fel a tüzet: az természetesen senkinek sem jut eszébe, hogy a piroszférák kisugárzásában, kiáramló hevében, és a kalória-szériákban keresse a rejtély nyitját.”2 És Ducarla folytatja, egyszerre kápráztatva el minket t∫zrakó képességeivel és elméleti tudásával, amelyben a t∫z terjedését a kalória-szériák mértani haladvány szerinti fejl√désével magyarázza. De a hajánál fogva el√rángatott matematika ellenére is világos Ducarla „objektív” gondolatainak alapelve, fölösleges is behatóbban elemezni: tégy parazsat a parázshoz, és a t∫z máris beragyogja otthonod.
M
indez, meglehet, arra a módszerre is jó példa, amelyet követni szándékozunk az objektív megismerés
34
T∫z, tisztelet, álom
jellemezhet√ szükségletek, és egyáltalán nem szükséges kapcsolatba hozni √ket az er√ akarásával. Minden emberben ott az intellektualitás er√s akarása. Korántsem értékének megfelel√en becsüljük a megértés bels√ szükségletét, amikor – miként a pragmatizmus és a bergsonizmus is teszi – feltétel nélkül alárendeljük a haszonelv∫ségnek. Célszer∫nek látjuk a Prométheusz-komplexus kategóriájába sorolni minden olyan tudásra irányuló törekvést, amely arra sarkall, hogy legalább annyit, de ha lehet, többet tudjunk, mint apáink, hogy legalább annyit, de ha lehet, többet tudjunk, mint tanítómestereink. Márpedig csak a megismerés tárgyának megragadásával, objektív tudásunk szakadatlan tökéletesítésével remélhetjük, hogy egy szép napon mi is eljutunk majd szüleink és tanítómestereink oly csodált szellemi szintjére. A többiek feletti uralkodás, persze, mivel er√teljesebb ösztönök állnak mögötte, jóval több egyént megkísért, de akadnak mások is, akikre szintén ráférne egy kis pszichológiai vizsgálat. Ha kivételnek számít is a tiszta intellektualitás, azért nem kevésbé jellemz√ a sajátosan emberi fejl√désre. A Prométheusz-komplexus nem más, mint a szellemi élet Oidipusz-komplexusa.
re figyelmeztet√ társadalmi el√írások sokkal gyöngébbek, mint a t∫z veszélyességére figyelmeztet√k. Az ég√ t∫z tisztelete tulajdonképpen azon alapul, hogy ha a gyerek a megengedettnél közelebb merészkedik a t∫zhöz, az apja vonalzóval nagyot csap a kezére. A t∫z tehát úgy sújt le a gyerekre, hogy tulajdonképpen meg sem égeti. Akár lobogó t∫zr√l vagy t∫zforró kályháról, akár olajlámpáról vagy kemencér√l van szó, a szül√k ébersége ugyanaz. A t∫z tehát, már az élet kezdetén, szigorú tilalom tárgya; amib√l az a végkövetkeztetés adódik, hogy az els√ általános dolog, amit a t∫zr√l tudunk, az, hogy tilos hozzányúlni. És ahogy a gyerek lassan cseperedik, a tilalmak is ritualizálódnak: a vonalzót dühös hang váltja fel; majd a dühös hangot a mese: a t∫zvészek története, illetve az égi t∫z elrablásának legendája. Ilyenformán a természeti jelenség egy-kett√re betagozódik a társadalmi ismeretek bonyolult és szövevényes együttesébe, amely vajmi kevés teret hagy a közvetlen tapasztalatnak. Így aztán, mivel a legtöbb tabu tulajdonképpen társadalmi tilalom, a t∫z egyéni megismerésének problémája valójában nem más, mint a ravasz engedetlenség problémája. A gyerek az apját szeretné utánozni, és holmi gyerek-Prométheusz módjára elcseni a gyufát. És szalad vele, hogy azután pajtásaival, valami vízmosás mélyén, √ is meggyújthassa a szófogadatlanság t∫zrakását. A városi gyerek, persze, nem ismeri ezt a három-négy k√darab közt lángoló tüzet. Nem kóstolta soha, milyen íze van a sült szilvának, meg a parázson sült nyáladzó éticsigának. A városi gyerek nem ismeri a Prométheusz-komplexus-t, amellyel én annyiszor találkoztam. Csakis ez a komplexus értetheti meg velünk, miért olyan izgalmas még mindig a t∫z atyjának – önmagában véve oly szegényes – legendája. Mindamellett nem volna szabad olyan könnyen összekeverni a Prométheusz-komplexust a klasszikus pszichoanalízis Oidipusz-komplexusával. Különösen a t∫zzel kapcsolatos fantáziák szexuális összetev√i er√teljesek, az alábbiakben meg is próbáljuk kimutatni √ket. De talán célszer∫bb volna a tudattalan meggy√z√dés legkülönfélébb válfajait más-más néven illetni, még akkor is, ha csak kés√bb határozzuk meg, hogy a különböz√ komplexusok milyen kapcsolatban állnak egymással. Pontosabban, az objektív megismerés általunk m∫velt pszichoanalízisének egyik nagy el√nye, hogy olyan szintet vizsgál, amely sokkal sekélyebb, mint az √si ösztönöké; és épp köztes voltánál fogva van meghatározó hatással a tiszta, vagyis a tudományos gondolkodásra. Tudni és csinálni ugyanis önmagukban
TıZ ÉS ÁLMODOZÁS: AZ EMPEDOKLÉSZ-KOMPLEXUS
A
modern pszichiátria már megmagyarázta, milyen lelki alkata van a gyújtogatónak. Kimutatta e hajlam szexuális összetev√it. És megfordítva, azt is megvilágította, milyen súlyos trauma a pszichikumnak egy felgyújtott szénaboglya vagy egy lángban álló háztet√ látványa, amikor, háttérben a term√földek végtelenjével, lángnyelvek világítják be az éjszakai égboltot. A falusi t∫zvészeknek csaknem mindig valami beteg pásztor az okozója. Mintha csak egymásnak adnák át a végzetet jelent√ fáklyákat, úgy örökítik tovább nemzedékr√l nemzedékre a szerencsétlen nyomorultak magányos álmaik fert√zését. Egy-egy t∫zvész, amelynek szemtanúja volt, ugyanolyan sorsszer∫en határozza meg a gyújtogatót, mint amilyen sorsszer∫en lesz √ maga is valamilyen t∫zvész okozója. Védettebben parázslik a t∫z a lélek legmélyén, mint a hamu alatt. A gyújtogató a legrejtélyesebb típus valamennyi b∫nöz√ között. Saint-Ylie-ben a tébolyda gyújtogatója maga a megtestesült segít√készség. Csak egyvalamire nem hajlandó: hogy begyújt-
35
Gaston Bachelard
son a kályhába. A pszichiátria mellett a klasszikus pszichoanalízis is sokat tanulmányozta a t∫zzel kapcsolatos álmokat. Ezek az álmok a legérthet√bbek, a legélesebbek, ezeknek a legvilágosabb a szexuális jelentésük. Erre fölösleges is visszatérni. Mivel mi a lelki élet sekélyebb, intellektualizáltabb rétegének pszichoanalízisével foglalkozunk, az álmok elemzését az álmodozáséval, különösen a t∫z el√tti álmodozáséval fogjuk felcserélni. Ez az álmodozás véleményünk szerint abban különbözik az álomtól, hogy csaknem mindig valamilyen tárgy áll a középpontjában. Az álom egyenes vonalúan halad, és közben elfelejti, hogy honnan indult. Az álmodozás viszont csillag-alakzatban. Vagyis újra meg újra visszatér a középpontba, csak azért, hogy újabb kört írjon le. A helyzet szinte természetesen jelöli ki középpontját a t∫z el√tti álmodozásnak a kellemes melegben. Valamennyi álmodozás közül ez függ legszorosabban a tárgyától, vagy ha úgy tetszik, ürügyét√l. Ezért olyan tömény és olyan egynem∫, és ezért olyan varázslatos, hogy senki sem tudja kivonni magát a hatása alól. És ezt az álmodozást mindenki ismeri, hiszen nincs is olyan ember, aki ne szeretné nézni, hogyan hamvadnak el a fahasábok a kandallóban. Nyugodt, szabályos, kiegyensúlyozott t∫z a lassan izzó fahasáboké. Önmagában teljes jelenség, egyhangú és fényt sugárzó: beszél hozzánk, szárnyal, és duruzsol. Az embernek, meglehet, az otthon négy fala közé zárt t∫z volt az els√ alkalom az álmodozásra, egyszerre lévén szimbóluma és hívogató jele a pihenésnek. Nem is képzelhet√ el pihenés-filozófia az ég√ fahasábok el√tti álmodozás nélkül. Ezért aki nem képes a t∫z el√tti álmodozásra, az nem tudja, hogy mi a t∫z legemberibb és leg√sibb rendeltetése. Meleget ad a t∫z, nem vitás, és ad er√t is. De ennek az er√nek csakis akkor lehetünk tudatában, ha elegend√ ideig nézzük; csakis akkor jár át minket a t∫z kellemes melege, ha a t∫z el√tt ültünkben, könyökünkkel térdünkre támaszkodva, kezünkkel közrefogjuk a fejünket. Az √sid√kb√l jön ez a testtartás. A t∫z el√tt ül√ gyerek szinte magától rátalál. Nem véletlenül azonos a Gondolkodó testtartásával. Meg a különleges figyelemével; ez a figyelem ugyanis egészen más, mint a lesben állásé vagy a megfigyelésé. És csakis a tüzet szemlél√ emberé ez a testtartás. A t∫z mellett le kell ülni: kényelmesen elhelyezkedve, de nem alváshoz készül√d√n; csak hogy teljesen át tudjuk adni magunkat e sajátos álmodozásnak. A szellem haszonelv∫ségének hívei, persze, sohase fogadnának el egy ilyen idealista elméletet, √k in-
kább a t∫z hasznosítási lehet√ségeivel magyarázzák, hogy ennyire fontos számunkra: azzal, hogy melegít, és hogy sütni-f√zni lehet vele. Mintha bizony a bonyolultabb házit∫zhely, a paraszti kemence például, akadálya volna az álmodozásnak! A t∫z felett fekete üst lóg a szolgafáról a kandallóban. A három lábon álló kondér pedig szinte megmártózik a meleg hamuban. Nagyanyám teli tüd√b√l fújt bele az acélcs√be, hogy felszítsa az alvó tüzet. Minden egyszerre készült. A disznóknak való krumpli, meg az is, ami a családnak volt a vacsorája. Egy friss tojást nekem is odaraktak a hamuba. Ha t∫zben süt tojást az ember, az id√t nem lehet homokórával mérni: a tojás akkor f√ meg, amikor egy csöpp nyálkás víz kicsap a héján és gyorsan elpárolog. Csodálkoztam is, amikor nemrég azt olvastam, hogy még Denis Papin is az én jó nagyanyám módszerével figyelte bográcsát. De csak akkor kaptam meg a tojást, ha már megettem a rántott levest. Egy nap, hirtelen haragú és türelmetlen gyerek lévén, oda is loccsantottam a kandallóvasra egy nagy mer√kanállal: „Egyél, bogjács, egyél!” Amikor jó voltam, jutalmul még a négyszöglet∫ ostyasüt√t is el√vették. És ahogy odatették a t∫zre, szinte szétlapította a r√zselángok kardvirág-dárdáit. És már ott is volt az ostya a kötényemben, még meg se tudtam fogni, olyan forró volt, de már faltam is. Mintha magát a tüzet faltam volna, a t∫z aranyát és illatát, de még a pattogását is, ahogy a forró ostya ropogott a fogam alatt. A t∫z e csemegeként tálalt fény∫z√ élvezettel bizonyítja, hogy milyen jóindulatú. Hogy nemcsak f√zésre jó, de sütni is lehet vele, méghozzá ropogósra. Hogy bearanyozza a lepényt. T∫z nélkül nincs is ünnep. Akármilyen messzire megyünk is vissza az id√ben, a t∫z gasztronómiai értéke sokkal el√bbre való a táplálkozásinál, és az ember mindig örömében, nem pedig fájdalmában találta meg leglényegét. A nélkülözhet√ fölösleges meghódítása ugyanis sokkal nagyobb szellemi élmény, mint a nélkülözhetetlen szükségesé. Az ember a vágyakozás alkotása, nem pedig az elemi szükségleteké.
D
e a t∫z melletti álmodozásnak vannak filozofikusabb útjai is. A tüzet szemlél√ ember számára a t∫z egyszerre példája a gyors átalakulásnak és a minden apró részletre kiterjed√ változásnak. Mivel nem olyan monoton és olyan elvont, mint a folyó víz, mivel gyorsabban n√ és gyorsabban változik, mint a madár a nap-nap után megfigyelt fészekben, a t∫zben ott a változás vágya, az id√ siettetéséé, hogy nagy
36
T∫z, tisztelet, álom
hirtelen végs√ határáig vigyük el√re az életet, vagy még azon is túl. Ezért drámai, ezért rabul ejt√: mert felnagyítja az ember sorsát, mert összeköti a kicsit a naggyal, az otthoni t∫zhelyet a t∫zhányóval, a fahasáb életét az egész világéval. A megbabonázott élet hallgatja a fahasáb jeladását. Számára a t∫z nem is annyira átváltozás, mint inkább megújhodás. Ez a nagyon sajátos és mégis általánosan jellemz√ álmodozás valóságos komplexust alkot, és ebben a komplexusban szorosan kapcsolódik össze a t∫z szeretete a t∫z tiszteletével, az életösztön a halálösztönnel. Ezt a komplexust az egyszer∫ség kedvéért Empedoklész-komplexusnak is nevezhetjük. Amelynek George Sand egyik különös m∫vében találjuk részletes leírását. Fiatalkori m∫r√l van szó, amelyet Aurore Sand mentett meg a feledést√l. Az álmodozó története,3 meglehet, az els√ olaszországi utazást, az els√ T∫zhányó-élményt jóval megel√zve, a házasság után, de még az els√ szerelem el√tt született. Mindenesetre, ebben az írásban a T∫zhányó inkább képzeletbeli, semmint valóságos. Ami egyáltalán nem ritka az irodalomban. Találunk Jean Paulnál is ehhez hasonló részletet, itt az író azt álmodja, hogy a Napot, amely a Föld gyermeke, vulkánkitörés löki fel az égbe. De mivel az álmodozás az álomnál sokkal tanulságosabb számunkra, kövessük inkább George Sandot. Mivel egy utazó látni szeretné a hajnali Szicíliát, narancsvörösen, körös-körül a szikrázó tengerrel, alkonyatkor felkapaszkodik az Etna tetejére. A Kecskebarlangban tölti az éjszakát, de mivel nem jön álom a szemére, odaül a nyírfaágakból rakott t∫z elé, és álmodozik. Természetesen, „könyökével a térdére támaszkodva, mereven bámul a t∫zbe, amelynek ide-oda hajladozó kék-fehér lángjai mindig más alakzatot formáznak el√tte. Mintha ez a t∫z egy vulkánkitörésnek, az izzó lávából ki-kicsapó lángnyelveknek volna kicsinyített mása. Miért is nem adatott meg nekem – gondolja –, hogy egyszer szemtanúja lehessek, minden iszonyatával együtt, e nagyszer∫ látványnak?” Vajon lehet-e csodálni egy látványt, amelyben nem volt soha részünk? De a szerz√, talán hogy világosabban jelezze a részletesen leírt álmodozás útját, így folytatja: „Bár csak úgy nézhetném ezt a lángoló tüzet, mint ahogyan a hangya látja; milyen vak lelkesedéssel, milyen örömmámorban vetik bele magukat csapatostul ezek a kis fehér rovarok! Nekik ugyanolyan a t∫z, ugyanolyan fenséges, mint nekünk a vulkán. ◊k hatalmas t∫zvészt látnak. És a vakító fény ugyanúgy felajzza és megrészegíti √ket, mint engem az ég√ erd√.” Szerelem, halál és t∫z egyesül itt egyetlen pillanatban. És a tiszavirág
élet∫, ahogyan a lángok közt feláldozza magát, arra is megtanít, hogy mi az örökkévalóság. A teljes és maradéktalan megsemmisülés a biztosíték arra, hogy csakugyan mindenestül keltünk útra a túlvilágra. Mindent elvesztettünk, de csak azért, hogy minden miénk lehessen. A t∫z tanulsága világos: „Miután ügyességgel, szeretettel vagy er√szakkal mindent megkaparintottál, mindent el kell hagynod, az életet is” (D’Annunzio: Szembenézni a halállal). Legalábbis ilyen, miként az Igazi vagyon cím∫ m∫vében Giono is elismeri, az intellektualitás ereje a régi népeknél, „az indiaiaknál meg az aztékoknál, akiket filozófiájuk és vallási kegyetlenségük annyira elgyöngített, hogy végül teljesen elcsenevészesedtek, és csak a fej gondolkodó gömbje maradt bel√lük, semmi más”. Csak a teljesen átszellemültek, csak akik teljesen ki vannak szolgáltatva a gondolatiság ösztöneinek, „képesek arra, hogy betörjék a kemence ajtaját, és belépjenek a t∫z misztériumába”. Tulajdonképpen ezt érteti meg velünk George Sand. Mihelyt az álmodozás elmélyültebbé válik, megjelenik a T∫zhányó szelleme. „Körbetáncolja a kék-vörös hamut, majd felpattan egy hópehelyre, amelyet ide-oda kerget a szélvihar.” Majd arra szólítja fel az álmodozót, hogy kövesse, a négyszögletes kráteren is túl, amelyet a hagyomány Empedoklész nevével kapcsol össze. „Gyere, én uram, királyom. Tedd fejedre a kén kékjével díszített fehér lángkoronád, mely szanaszét szórja gyémánt- és zafirszikráit!” Az álmodozó pedig, áldozatra készen, így válaszol: „Itt vagyok. Takarj be izzó lávafolyamoddal, ölelj magadhoz lángkaroddal, mint szeret√ férfi a jegyesét. Magamra öltöttem r√t palástom. A te színeiddel ékesítettem magam. Vedd hát te is magadra izzó bíborruhád, hadd fussanak le oldaladon sajgó ráncai. Etna, törd át bazaltkapudat, okádd ki magadból a ként és a kátrányt, okádj követ, fémet és tüzet!” A t∫z kebelén nem is halott a halott. „Nincs is halál az éteri tájon, ahová elragadsz… És ha törékeny testem elemészti is a láng, csak azért, hogy lelkem még könnyebben egyesülhessen nemes elemeiddel. – Akkor hát – szólal meg a Szellem, bebugyolálva az álmodozót vörös palástjába –, végy búcsút az emberek világától, és kövess a kísértetekébe.” Látjuk hát, hogy a t∫z melletti álmodozás, amikor a f∫zfagallyak kígyóként teker√znek a lángok között, már önmagában is elég a vulkán és a máglya felidézésére. Egyetlen füstben szállongó szalmaszál is képes rá, hogy végzetünk felé taszítson bennünket. Hogyan is bizonyíthatnánk be jobban, hogy a lobogó t∫z látványa a filozófiai gondolkodás eredetéhez ve-
37
Gaston Bachelard
Jó csak az, ki meg nem hal soha, és egyedül Számunkra él tovább, s velünk együtt múl ki a világból. (D’Annunzio5)
zet vissza? S vajon nem azért tartjuk-e a tüzet, ezt a végeredményében ritka és rendkívüli jelenséget a világegyetem alkotóelemének, mert ugyanúgy alkotóeleme a gondolkodásnak, s√t, az álmodozásnak is? És ha felismertük, hogy itt pszichológiai komplexusról van szó, akkor, azt hiszem, egyes költ√i m∫veket is jobban, alaposabban fogunk megérteni. Egy költ√i m∫ csakis valamilyen komplexustól kaphatja meg egységét. Ahol nincs ilyen komplexus, ott a m∫, elvágva tápláló gyökereit√l, nem tud kapcsolatba lépni a tudattalannal. Ott a m∫ hideg, mesterkélt, talmi. És megfordítva, lehet egy m∫ befejezetlen, lehet ismétlésekbe, csaknem egyforma szövegváltozatokba bonyolódó, mint például Hölderlin Empedoklésze, és mégis van bels√ egysége, annál az egyszer∫ ténynél fogva, hogy az Empedoklész-komplexusba van beoltva. Míg Hüperion olyan életet választ, amely teljesen összeszöv√dik a természettel, Empedoklész olyan halált, amely szinte egyesíti a Vulkán folyékony lávájával. De a kétféle megoldás, figyelmeztet rá Pierre Bertaux, sokkal közelebb áll egymáshoz, mint hinnénk. Empedoklész ugyanis olyan Hüperion, aki megszabadult a wertheri vonásoktól, és aki áldozatával valójában erejét szentesíti és tagadja gyöngeségét; Empedoklész „igazi férfi, mitikus ókori h√s, magabiztos bölcs, számára az önkéntes halál hitvallás, a bölcsesség erejének bizonyítéka”.4 A t∫zhalál a legkevésbé magányos az összes halálnem között. Már-már kozmikus halál ez, amelyben az egész világegyetem is megsemmisül a gondolkodóval. A máglya elmaradhatatlan társa a haladásnak.
Néha egy hatalmas t∫z láttán is úrrá lesz a lelken az Empedoklész-komplexus. La Foscarina, D’Annunzio h√sn√je, a reménytelen szerelem tüzében emészt√dve, miközben megb∫völten bámulja a tüzet az üvegfúvó olvasztókemencéjében, arra gondol, milyen jó volna máglyahalállal végezni: „Csak elt∫nni, belehullani a semmibe, nyomtalanul, hallotta belülr√l a hangot, és szinte megmámorosodott a pusztulás gondolatától. Ez a t∫z egyetlen pillanat alatt elnyelne, mint valami venyigét vagy szalmaszálat. És közelebb lépett a tátongó nyíláshoz, amelyen át látni lehetett, ahogyan a déli napnál is tündökletesebb folyékony lángnyelvek meg-megnyalintják az agyagedényeket, és a bennük formátlanul izzó ásványt, amelyet a véd√fal mögött álló üvegfúvómunkások, a szájukra illesztett hosszú vascs√vel igyekeztek formálni-alakítani.”6 Mint látjuk, a máglya hívó szava egyik alapvet√ motívuma a költészetnek. Akkor is, ha a modern életben már nem alapul semmiféle pozitív megfigyelésen. Hat ránk anélkül is. Herkules máglyája, Victor Hugótól Henri de Régnier-ig, változatlanul mutatja, holmi természetes jelkép módjára, mi is az ember sorsa. Ami a megismerés számára mer√ben mesterkélt, az mélységesen valóságos és nagy hatású az álmodozás számára. Az álom sokkal er√sebb hatással van ránk, mint a tapasztalat.
Jegyzetek
1. A. Roy Desjoncades: Les lois de la nature, applicables aux lois physiques de la Médecine, et au bien général de l’humanité. 2 vol., Paris, 1788, t. II., 144. o. 2. Ducarla: Du feu complet, 307. o. 3. Histoire du Rêveur.
4. Pierre Bertaux: Hölderlin, Paris, 1936, 171. o. 5. Ligeti Pál fordítása. 6. D’Annunzio: A t∫z.
38
