Első fejezet:
THOMAS MANN TARTALMAS IDEJE
Tanuld hát, halandó, sorsodat ismérni Ne fáraszd lelkedet magától eltérni Alexander Pope: Az embernek próbája
I.
Amikor 1939. szeptember 1-jén, déli 12 órakor a rádió hírül adta, hogy Európában ismét háború tört ki, Thomas Mann felesége és lánya azon tanakodott, megzavarhatják-e az írót a hír közlésével. Thomas Mann ugyanis még javában írt: a műalkotásra fordított „szent órák” ideje nem telt le még aznap, s az írót semmi sem dühítette jobban, mint ha ilyenkor zavarták. A két nő ezért úgy határozott, nem háborgatják. „Állítsd meg az időt! Használd ki! Kísérj figyelemmel minden napot, minden órát, mert 1
észrevétlen tűnnek tova, könnyedén, sebesen.” Thomas Mann-nak (akárcsak egykoron szeretett mesterének, Goethének) meggyőződésévé vált, hogy legértékesebb tulajdonunk: az időnk – ez a naplójában fennmaradt, önmagának szánt figyelmeztetés csak egy példa rá. Thomas Mann ezért tulajdonított olyan nagy fontosságot a mindennapok ritmusának. Minden nap hét órakor kel, majd kávé és reggeli. Kilenc órakor visszavonul könyvtára csöndjébe, hogy mahagóni íróasztalához ülve (melyet mindenhová magával vitetett, bármerre járt) teljesítse napi penzumát. Egy órakor ebéd, újságolvasás, majd séta, utána levelezés, tanulmányok. Öt órakor tea, barátok fogadása. Vacsora után zene vagy olvasás, lefekvés előtt pedig az elmaradhatatlan naplóbejegyzés, melyben számot ad arról, hogyan használta az idejét. Egyik rövid esszéjében, A mulandóság dicséretében, melyet halála előtt három évvel tett közzé, Thomas Mann felfedte az idő iránt érzett áhítatának mozgatóit. Azt írja, szentként kell tisztelnünk ezt az adományt, az időt, mert belőle ered önmagunk kibontakoztatásának lehetősége. Tehetségünkkel pedig, s különösen igaz ez a művészekre, annak a lehetőségét kell keresnünk,
2
hogy maradandót alkossunk, amely legyőzi a mulandóságot. Az idő tulajdonképpen tér, melyben szüntelenül önmagunk tökéletesítésén kell fáradoznunk – hogy végül azzá lehessünk, akivé lennünk kell. E vallomás jóval túlmutat azon a figyelmeztetésen, melyet Szent Ágoston Vallomásaiban olvashatunk. Ágoston szerint minden nap három dolgot kell végiggondolnunk: kik vagyunk, mit tudunk és mit akarunk. Thomas Mann mélyen hitt azokban a goethei sorokban, melyek megválaszolják a kérdést: bűnei ellenére miért menekülhetett meg Faust? „Ki holtig küzdve fáradoz, az megváltást remélhet.”
Az író, aki még a gondolatától is visszariadt, hogy életéből akár csak egyetlen napot is kihasználatlanul hagyjon, aki minden áldott reggel – a világháború kitörése vagy fia öngyilkossága sem akadályozta meg ebben – minden figyelmét összpontosítva tovább és tovább dolgozott, morális kötelezettségnek tartotta a munkáját. Áhítattal remélte, hogy fáradozásai igazolják majd életét.
3
Thomas Mann 1950. június 6-án töltötte be hetvenötödik életévét. Ez alkalomból számos amerikai és európai városban tervezett előadásokat tartani. Februárban ezért félretette a vezeklés és könyörület regényének, A kiválasztottnak a kéziratát, hogy fontolóra vehesse a lehetséges témákat. Eredetileg úgy tervezte, Schopenhauer pesszimizmusáról és emberképéről beszél majd. 1938 óta élt amerikai száműzetésben, s a háború utáni politikai fejlemények kellően elkedvetlenítették ahhoz, hogy időszerűnek találja a kérdést. Felesége, Katja azonban megpróbálta rávenni, hogy e komor század közepére érve – mégiscsak születésnapjáról van szó – inkább „személyesebb és általánosabb” témának szentelje előadásait. A következő nap Thomas Mann ezt jegyezte fel naplójába: „Az előadás legyen személyes történeti, önéletrajzi.” Öt nappal később: „Schopenhauer mint téma: túlságosan is tudományos. Inkább a saját koromról.” Annak gondolatát, hogy ő maga bármit is „taníthatna” az emberiségnek, hogy életének pedagógiai vetülete volna, fiatalkorában egyszer már elvetette. Szerepe szerint magányos művész volt, akit csak saját sorsának fordulatai foglalkoztattak.
4
Mikor 1919-ben átvette a Bonni Egyetem díszdoktori címét, köszönőlevelében sietett leszögezni: „Sem tanult fő, sem tanár nem vagyok, sokkal inkább álmodozó, kétkedő, aki saját életének megmentésére és igazolására kényszerül, s nem hiszi magáról, hogy az embereket bármire is taníthatná, életüket jobbíthatná vagy megválthatná őket.” De ez még azelőtt történt; azelőtt, hogy Wagner helyett végül Goethét választotta példaképül; azelőtt, hogy megkapta volna a Nobel-díjat, s egész hátralevő életét annak tökéletes tudatában élte volna le, hogy alakja meghatározóvá nőtt; azelőtt, hogy 1938-ban Amerikába érkezve az irónia legkisebb jele nélkül kijelentette: „Ahol én vagyok, ott van Németország.” Mindezeken túl a három monumentális európai regény – A varázshegy, József és testvérei, Doktor Faustus – szerzőjét, a nácizmus elleni harc elszánt alakját nem véletlenül nevezték barátai már a 20-as évek óta a „szellem köztársasága elnöké”-nek. Thomas Mann 1950-ben belátta, ideje összeállítani szellemi végrendeletét – hogy a világ tanulhasson abból, amit ő megtanult. Felségének, Katjának ismét igaza volt. Thomas Mann életét mindenhol tanítani kéne. Abból, amit korából és tapasztalataiból leszűrt, minden megtudható a világról 5
és az emberről – az egyetlen teremtményről, melynek megadatott, hogy megszentelje az időt, „hogy hűséges művelésre való szántóföldnek tekintse.” II. Az idős író előadása elején tiszta lelkiismerettel jegyezhette meg, hogy a humanitás eszméjéhez hosszú és hányattatott élete során mindvégig hű maradt – akkor is, amikor hitt a németség (Deutschtum) felsőbbrendűségében, amikor kigúnyolta a demokráciát, mikor nem érzékelte a kultúra és a politika közti szakadék mélységeit. Az első világháború éveiben járunk. A nacionalizmus dicsőségét hirdető három cikkével Thomas Mann még maga is beállt a német katonákat bárdként kísérő művészek hosszú sorába. Az európai kultúra válsága azonban, mely a világháborúval egy időben tört ki, már nem engedte, hogy nyugodt szívvel tovább dolgozzon az eredetileg humoros elbeszélésnek szánt Varázshegyen. Megkérdőjeleződött mindaz, amire eddig írói hivatásának szellemi fundamentumaként tekinthetett. Mi az ember? Milyen értékeket kell megőriznie egy társadalomnak? Mi a művészet szerepe? Mi lehet saját művészetének morális alapja?
6
A kérdések szorosan összefüggnek egymással, s a fiatal Thomas Mann – önmaga előtt – képtelen lett volna számot adni művészi játszmáiról anélkül, hogy újragondolná hivatása alapjait. A belső kényszert, hogy szigorú elemzés tárgyává tegye az emberről, a művészetről és a társadalomról szőtt ideáit, csak megerősítette és személyesebb síkra terelte, hogy 1915 novemberében bátyja, Heinrich Mann nyilvánosan és szigorú hangon megfeddte őt politikai állásfoglalásai miatt. Kétségek közt és mélyen megbántva – hét évig szóba sem állt bátyjával, akihez addig a legszorosabb viszony fűzte – Thomas Mann elhatározta, hogy kiáll a saját igazáért. A háború éveiben keserűen és elszántan dolgozott az Egy apolitikus ember elmélkedésein. Mikor Thomas Mann írni kezdte az Elmélkedéseket, még meggyőződése volt, hogy az első világháborút nem a hatalomért, hanem eszmékért vívják. Úgy hitte, a német kultúrát érte támadás. A kultúrát, melyben a Bildung előbbre való, mint a társadalmi elkötelezettség; melyben a szabadság belső, szellemi szabadságot s nem politikai szabadságot jelent; melyben a személyes boldogulás nem társadalmi, hanem metafizikai, vallási kérdés; melyben a személyes etika fontosabb a társadalom intézményeinél. 7
Thomas Mann úgy látta, ezt a szellemi örökséget azok a „civilizációs irodalmárok” fenyegetik, akik „a szellem átpolitizálásán munkálkodnak”. Akik azt hirdetik, hogy minden jó a politikai ideológiáktól és a társadalom intézményeitől ered. Akik szerint az egyének boldogulása nem vallási vagy metafizikai kérdés, hanem politikai probléma. Akik a tökéletes társadalomban és a tökéletes emberben hisznek. Leginkább talán ez utóbbi gondolat riasztotta Thomas Mannt, hiszen e felfogás tagadott mindent, amit ő addig a létezés alapjának tekintett: a halált, az ember végességét, az emberét, akit megválaszolhatatlan kérdések gyötörnek. Thomas Mann ezért is rajongott Parsifalért. Még ha nem is vagyunk mindnyájan olyan ártatlanok, mint amilyen a szent balga Parsifal volt, ember voltunkat nem azzal tisztelnénk leginkább, ha keresők, ha kétkedők volnánk? Az emberi lét alapvetően nem megváltoztatható, a politika nem ígérhet boldogságot; a politikai eszmék nem oldhatják meg az élet kérdéseit. Thomas Mann meggyőződése szerint csakis a Bildung, az etika, a vallás és a művészetek mutathatnak irányt számunkra. A civilizációs irodalmárok által propagált új kor – írja Mann – csakis hanyatlást, durvulást és
8
tompulást hozhat. E világba nem illeszkedik a Bildung, sőt igény sem lesz rá, hiába írta Goethe, hogy egyedül a Bildung taníthat minket tiszteletre: az égi és a földi tiszteletére, embertársaink tiszteletére és önmagunk megbecsülésére. Ebben az új korban a racionális világkép félresöpri a vallás érveit, a morál helyébe az erkölcstan lép. A morál még ismerte a kételyt, sőt a bűnt is; ismerte a démoni mélységeket, melyekbe beleszédülhet az ember. Az ezekről való tudás és tapasztalat jóval értékesebb, és előbb vezet el az emberséghez, mint az „Értelem, Tisztesség és Boldogság” dogmatikája – mely tagad minden emberit, s mely végső soron csak fanatizmushoz és embertelenséghez vezethet. Egy ilyen átpolitizált világban Thomas Mann szerint ugyanaz a sors vár a művészetre, mint a morálra: egy ideológia alárendeltje lesz. Egy ilyen világban az esztétikum helyett társadalmi elköteleződést várnak a művészettől. Thomas Mann úgy vélte, hogy bár minden valódi művészetnek saját, belső morális ereje van, a művészettől nem követelhető semmiféle morális állásfoglalás, sem erényesség. A „politikai korrektség” 20. század eleji változatával Goethe szavait állítja szembe: 9
„[…] a jó műalkotásnak lehet és lesz ugyan erkölcsi hatása, de ha a művésztől megköveteljük, hogy erkölcsi célokat tartson szem előtt, ezzel belekontárkodunk a mesterségébe.” A művészet irracionális erő; újra és újra bebizonyítja, hogy az „Értelem, Tisztesség és Boldogság” új doktrínájától nem lesz bölcsebb az emberiség. A művészet – állítja a művész – valóban bír önálló etikai értékkel. De az etika nem egyenlő a tisztességgel, a polgári erényekkel vagy valamely politikailag kívánatos morállal. Etikai töltetét a művészet egyedül önmaga esztétikai értékének, l’art pour l’art státuszának, függetlenségének köszönheti; egyetlen célja, hogy a szépséget és az igazat tükrözze. Ezzel egyidejűleg nem fordul el a démonitól sem – így olyan tudást közvetít az emberiről az emberek számára, melyet semmilyen más úton nem szerezhetünk meg. Aki a művészetet morális eszközzé degradálja, az a művészet elpusztítására tör. Vajon az igazságra más sors vár, mint a morálra vagy a művészetre? Nem, hiszen a „tökéletes”, hiány nélküli ember – aki beéri azzal, hogy az uralkodó politikai ideológiához alkalmazkodik – úgy hiszi, hogy akárcsak az erényt, az igazságot
10
