The USA in the thirties again? párhuzamok és metszetek az USA világválságokat követő gazdaságpolitikájában. Mechler Ákos

The USA in the thirties again? – párhuzamok és metszetek az USA világválságokat követő gazdaságpolitikájában

Mechler Ákos 2015

Absztrakt The USA in the thirties again? – párhuzamok és metszetek az USA világválságokat követő gazdaságpolitikájában The USA in the thirties again? – párhuzamok és metszetek az USA világválságokat követő gazdaságpolitikájában című tanulmány elsődleges célkitűzése, hogy megismerjük az 1929. október 24-én bekövetkezett tőzsdekrach okait és előzményeit, a gazdasági világválság kezelés lehetőségeit. A tanulmány folytatásában átfogó képet kaphatunk az Amerikai Egyesült Államok válságkezelő politikájának részletes lépéseiről. A válságkezelést követően elmondható, hogy az USA kilábalt a recesszióból, ezzel párhuzamosan megőrizte a polgári demokráciáját és végül, de nem utolsósorban lerakta a jóléti állam alapjait. Az 1932-es elnökválasztás előtti republikánus válságkezelés nem oldotta meg a problémát. Az 1932-es választási kampány során Franklin D. Roosevelt demokrata elnökjelölt új irányvonalat ígért választóinak. A válságból való felépülést állami beavatkozással kívánta elérni a gazdasági folyamtok tekintetében. A legszámottevőbb kezdeményezéseket két külön álló részre oszthatjuk fel, az első az (1933-1934) közötti időszak melynek főbb lépései a gazdaság felvirágozását szolgálták. A válságkezelés második ciklusát (1935-1939) inkább a szociális intézkedések jellemezték. A keynesi típusú gazdaságelméletek értelemszerűen az 1929-1933-as gazdasági válság után indultak virágzásnak. John Maynard Keynes angol közgazdász szerint az államnak be kell avatkoznia a gazdaságba, fejleszteni kell az infrastruktúrát és ezzel összefüggésben közmunkát kell szervezni. A liberális (neokonzervatív) gazdaságpolitikai irányzat szerint a gazdaság makroszinten és hosszútávon is működőképes állami beavatkozás nélkül. A 2008-ban kirobbant gazdasági világválság következtében újból összeomlott a nemzetközi kereskedelmi-és pénzvilág. 2010 után alkalmazott magyar gazdaságpolitika és a sikertörténetnek számító 20. századi amerikai válságkezelés között vajon találhatunk-e párhuzamokat.

1

Tartalomjegyzék

1. Az Egyesült Államok gazdaságpolitikája.........................................................................................3 1.1. A Nagy Gazdasági Világválság kirobbanása.............................................................................3 1.2. A Republikánus válságkezelés..................................................................................................8 1.3. Roosevelt a Demokrata Párt elnökjelöltje..............................................................................13 1.4. Agytröszt az elnök szolgálatában............................................................................................15 1.5. Az interregnum időszaka........................................................................................................17 1.6. Roosevelt hivatalba lépése és az első száz nap.......................................................................19 1.6.1. A mezőgazdaság innovációja..........................................................................................21 1.6.2. A Tennessee-völgyi Erőmű-felügyelet............................................................................25 1.6.3. Az Értékpapírtörvény és a közmunkaprogram................................................................26 1.6.4. Ipari Újjáépítési Törvény................................................................................................26 1.6.5. A száz napos ciklus utolsó lépései...................................................................................28 1.7. A száz napos program folytatása.............................................................................................31 1.8. A helyreállítási és reformkoncepció a gyakorlatban...............................................................33 1.8.1. A mezőgazdasági törvény végrehajtása...........................................................................36 1.9. A New Deal második szakasza...............................................................................................37 1.10. Roosevelt második elnökségi ciklusa145.............................................................................40 1.11. A New Deal végkifejlete.......................................................................................................43 2. Párhuzamok és metszetek...............................................................................................................45 3. Összegzés.......................................................................................................................................49 4. Felhasznált Irodalom......................................................................................................................51

2

1. Az Egyesült Államok gazdaságpolitikája

1.1. A Nagy Gazdasági Világválság kirobbanása Az I. világháború és a Nagy Gazdasági Világválság kirobbanása közötti időszakban az amerikai politikai mérleg nyelve a republikánusok felé billent. A század elején bekövetkezett wilsoni internacionalizmust a húszas évek elejére felváltotta a republikánus konzervatívok által képviselt izolacionizmus. Egyes iparágak összefonódása, valamint az autóipar fejlődésének köszönhetően a többi ágazat, így az acél-, üveg-, gumi- és festékipar is feltörekvő pályára lépett. A termékek eladáshoz, működtetésükhöz és szervizelésükhöz kiterjedt autókereskedői hálózat, valamint szerteágazó út- és szervizhálózat kiépítésére volt szükség. A húszas évek autógyártására még az oligopolista felépítés volt jellemző. A korábbi forradalmi újításikat a Ford Motor Comapany-tól a General Motors (GM) vette át, ami már trendekre érzékeny és marketingben erős vállalati szervezetet épített ki. Ennek köszönhetően a GM hamarosan átvette autógyártásban a vezető szerepet. Ebben az időszakban emelkedett ki Chrysler Corporation a Plymouth elnevezésű olcsó és közkedvelt automobiljával, és így rendeződött a hármas felosztás az autóiparban, amelyben a mai napig ez az allokáció a meghatározó. A politikai hatalmat képviselő Republikánus Párthoz lobbiérdekeltségek köre jobbára az acél-, textil-, és széniparra korlátozódott. Ezeket az iparágakat elsősorban a kiemelkedő munkaintenzitás jellemezte, így a vállalatok szembeálltak a munkások érdekeivel. A kormány ezért az állami szabályozástól mentes laissez faire szociálpolitikáját támogatta, ami kiegészült a magas vámok rendszeresítésével. Az I. világháború következményei jelentősen megbolygatták az ipar és a bankszektor közötti viszonyt az Egyesült Államokban, hiszen a világ egyik legnagyobb nettó hitelezőjévé vált, mellyel az amerikai tőke kiszolgáltatottja lett az európai országok fejlődésének. A körülmények pedig csak tovább súlyosbodtak a háború utáni recessziót követően, hiszen a háború alatt kibontakozó ipari kapacitás az 1919-es Párizs környéki békeszerződéseket követően ellentétbe került az európai konkurensek érdekével. A kialakult körülmények mind nagyobb lendületet adtak a nemzetközi csoportok

képviselőinek,

illetve

gazdasági

nacionalizmus

irányú

törekvéseiknek.

Lobbitevékenységük ismét erőre kapott, ami jobbára magasabb vámok követelésében, valamint az exportot támogató állami beavatkozás sürgetésében nyilvánult meg.1 A Nagy Gazdasági Világválság időbeni kereteinek meghatározásával kapcsolatban – 1

Andor 2002, 77-78.

3

amerikai történészek időszámítását követve – állandósult az a vélekedés, mely szerint 1929-ben vette kezdetét és 1933-ban fejeződött be, jóllehet ez a keretrendszer nem feleltethető meg a történelmi tényeknek,2 hiszen az 1929-es években kezdődő, majd évekig elhúzódó válság egyetlen okaként általában az 1929 október 25-én bekövetkező tőzsdekrachot nevezik meg, azonban a bessz már csaknem 1 hónappal korábban, október 3-án elkezdődött. Jóllehet jelentős árfolyamesés csak október 23-tól 29-ig tartott, mikor egyes esetekben egy részvény akár 90 %-ot is veszíthetett értékéből. A csúcspont október 28-án érte el a tőzsdét, amikor a Dow-Jones-Index 12,89 %-ra esett vissza.3 A kanadai közgazdász, John Kenneth Galbraith elmélete szerint, ha a tőzsdeválság napjaiban a pénzügyi szervezetek, illetve szabályozásuk megfelelt volna a kor követelményeinek, akkor ha a jövedelmek közötti különbségeket, valamint a vállalati architektúrákat nem jellemezte volna kritikus rendellenesség, ha kül-és belső gazdaságpolitikai folyamatok egy útvonalon haladtak volna, illetve ha a gazdasági szakemberek felkészültsége megfelelőnek bizonyult volna. Mindezen feltételek teljesülése esetén nem követte volna az összeomlást végeláthatatlan depresszió. 4 Fontos kiemelni, hogy a depresszió korántsem a krach miatt következett be, a válság már jóval hamarabb elkezdődött, amit az 1920-as években kibontakozó hitelezési mechanizmus indukált. A válság évtizedében ugyanis az amerikai beruházók előbb az európai értékpapírokat vásárolták fel, majd az évtized derekától az amerikai tőzsderészvények felé fordultak, ami sokkal népszerűbb befektetésnek bizonyult, így a tőke az európai pénzpiacok irányában csak rövid lejáratú hitel formájában jelentkezett. Ezek a rövid lejáratú kölcsönök szolgáltak fedezetül az amerikai értékpapírügyletek lebonyolításában, majd amikor ezek a kölcsönök az európai szint fölé emelkedtek, az amerikai bankárok sok esetben elkezdeményezték felmondani európai kölcsöneiket. Számszerűsítve az 1929-es nettó tőkeimport csaknem egyötödére fogyatkozott. Ennek a „konszolidációnak” azonban hamarosan jelentős gazdasági következményei kerültek felszínre: likviditási problémák merültek fel, valamint azok a vállalkozások, amelyek inflációra játszva építették ügyleteiket egyszerűen pénztelenné váltak. Az árak még sosem látott ütemben csökkenni kezdtek, ami komoly problémák elé állított számtalan társadalmi réteget. Súlyosbította a helyzetet, a különböző egymásra épülő iparágak, ami jellegénél fogva kockázatot teremtett egy esetleges „dominószerű” összeomlásra. A baljós eseményeket végül – a korábban legerőteljesebben gyümölcsöző iparág – az autóipar válságszerű állapotának eljövetele koronázta meg. 1929 elején még havonta 416 000 automobilt, majd decemberre ez a szám lecsökkent 92 500

2 3 4

Szántó 2009, 456. Henning 1997, 253. Andor 1999a, 31-32.

4

darab gépjármű előállítására, a termelés csökkenését egyenes arányosságú elbocsátások követték. 5 Az autógyártás hanyatláshoz az is hozzájárult, hogy a Federal Reserve Bank (FED) 1928-ban és 29-ben megemelte a kamatlábakat ennek következtében pedig az autóvásárlás háttérbe szorult, így az autógyártás is dekadensé vált.6 Az értékpapírpiacon is jelentkeztek előjelek, amelyek arra utaltak, hogy a gazdaságban a bizonytalanság lett úrrá, ami lavinaszerűen söpört végig Amerikán, jóllehet a gazdaságra ekkor jellemző erőteljes spekulációs tevékenység időlegesen gazdasági fellendüléssel járt. A beruházások új munkalehetőségeket teremtettek, a belső felvásárló piac pedig bővülésnek indult az emelkedő béreknek köszönhetően. 1925-re spekuláció kibontakozása elsősorban Florida területére lokalizálható, azonban az 1928-as évre már Alsó-Manhattan vált a központtá. Hamarosan az értékpapír kibocsátás is növekedésnek indult, míg 1920-ban 2,8 milliárd dollár értékben bocsátottak ki értékpapírokat, addig ez a szám 1929-re csaknem megháromszorozódott. Ez a fajta növekedés eredményezte a vállalatok részvényeinek piaci értékének emelkedését ezzel egy időben a spekulációs rés egyre tágabbra nyílt, ami az egész egybefüggő gazdaságra destruktív hatást fejthetett volna ki.7 A gazdasági világválság kialakulásának okát kereshetjük abban is, hogy a 20-as években nem volt olyan szuperhatalom, amely megfelelően el tudta volna látni a világgazdasági egyensúly biztosításához szükséges „stabilizátor” szerepét. A nemzetközi gazdasági stabilitás biztosítására egyetlen koncepció állt rendelkezésre az I. világháborút követően: az országok valutarendszerét vissza kellett állítani az aranystandard 19. századi mintájára. Az I. világháborút lezáró békeszerződés követően elsőként Svédország és Németország helyezte vissza monetáris valutarendszerét az aranystandardra, később Nagy-Britannia is követte példájukat, mivel 8 úgy gondolták, hogy az aranystandra való visszatérés segítséget nyújthat a háború előtti stabil gazdaság újbóli kialakításához, kiegyensúlyozhatja a fizetési mérlegeket és visszakanyarodhatnak az 1914-es paritáshoz, azonban hiába fixálták árfolyamukat a háború előtti időszakhoz mérten, mivel a rögzítés nem fedte a valóságot mert a valuták más paritásokat mutattak. Ezeknél az intézkedéseknél elsősorban a neoklasszikus liberalizmus gazdasági elveit vették figyelembe.9 Ebben a politikában kiemelkedő szerepet játszott az Egyesült Államok, hiszen nagymértékű szubvenciót biztosított az aranyalapra történő visszaálláshoz, azonban mindezt magánüzleti arculattal vitte véghez, kerülve a kormányzati úton történő direkt támogatást. 10 Az 5 6 7 8 9 10

Kaposi 1998, 30. Pogány 2013, 160. Kaposi 1998, 30-31. Andor 1999a, 32. Gilincsek 2003, 129. Andor 1999a, 32.

5

aranystandard használata azonban ellentétes hatást váltott ki, destabilizálta a gazdaságot, hiszen az aranystandard alapjaihoz történő rögzítés mind a politikusokat, mind a jegybankokat megakadályozta abban, hogy útját állják a pénzügyi pánik kialakulásának és a bankok dominószerű összeomlásának. Összességében elmondható, hogy az aranypénzrendszerről történő letérés szabad utat engedett egyes országoknak abban, hogy pénzkínálatukat és áraikat növelni tudják, ezért ezekben az országokban rövidebb időn belül elkezdődhetett a gazdasági fellendülés és a tartós foglalkoztatottság kialakítása, azonban ahol ragaszkodtak ehhez a pénzrendszerhez ott tartós munkanélküliség és defláció lett úrra.11 A Nagy Gazdasági Világválság okai között mindenképpen meg kell említeni a I. világháború utáni államadóssági szerződéseket is, hiszen az adósokat hátrányosan érintette az Egyesült Államok által életre hívott emelt vámok rendszere. A tartozással rendelkező országok ugyanis már nem tudtak árúval törleszteni, így aranykészletük leapadt. Ráadásul a győztes hatalmak azzal érveltek, ha Németország képes megfizetni a kárpótlást, akkor ők is tudnak teljesíteni Amerika felé. A német gazdaság korabeli mutatói azonban korántsem mutattak kedvező állapotokat. A helyzetből végül Amerika találta meg a kiutat a Dawes-terv12 kidolgozásával.13 Az évtizedben ez volt az egyetlen konzervatív gazdaságpolitikával ellentétes elképzelés, melyet egyúttal a Charles Dawes költségvetési igazgató irányításával megbízott nemzetközi pénzügyi bizottság felállítását is jelentette. A bizottság megegyezett az amerikai bankárokkal, hogy Németország számára elegendő hitelt biztosítsanak, annak érdekében, hogy pénzügyeiket helyre tudják állítani, ezzel párhuzamosan csökkentették a német jóvátétel összegét, valamint számottevően meghosszabbították a határidőket.14 1929-ben azonban már új megoldásra volt szükség, ez vezetett a Young-terv megalkotásához, lényege abban állt, hogy jelentős nemzetközi kölcsönt biztosított, így megvalósulhatott a valutastabilizáció és az elképesztően magas német adósság csökkenésnek indulhatott.15 Hathatós megoldást azonban egyik terv sem biztosított, hiszen a háborúban kimerült Németország még ilyen feltételek mellett is képtelen volt eleget tenni a diktátumok által előírt törlesztési határidőknek. A győztes államoknak hamarosan be kellett látniuk, hogy a jóvátétel fizetését fel kell függeszteni.16 11 12

13 14 15 16

Pogány 2013, 157. A Dawes-terv a Versailles-i Békeszerződéssel vette kezdetét, amelyben megállapításra került Németország 33 milliárd dollárban meghatározott jóvátételi kötelezettsége. John Maynard Keynes 1919-ben kiadásra került könyvében (A békeszerződés gazdasági következményei) megjósolta, hogy a vesztes hatalom számára megszabott jóvátétel teljesíthetetlen. Németország 1923-ban fizetésképtelenséget jelentett be, amelynek egyenes következménye lett a francia és belga csapatok bevonulása a Ruhr-vidékre, így tulajdonképpen a német gazdaság összeomlott. Amerikát Németország ezen lépése cselekvésre kényszerítette. (Andor 1999a, 33). Szántó 2009, 461. Andor 1999a, 33. Szántó 2009, 461. Gilincsek 2003, 129.

6

Az Egyesült Államok ugyan ösztökélte a külföldi tőkeinjekciót, ezzel próbálta ugyanis előmozdítani a világ pénzügyeinek helyreállítását. Az USA magánüzleti invesztíciói a korábbi 7 milliárd dollárról az 1930-as évekre már 17,2 milliárd dollárra rúgott. Ezeknek az összegeknek a meghatározó része azonban mindenféle szabályozás nélkül szakszerűtlenül került kiosztásra, ami a gazdasági válság egyik súlyosbító faktorává vált.17 A 1920-as években az Egyesült Államokban egymaga a világ ipari termelésének csaknem a 40 %-át tette ki,18 míg Nagy-Britannia részesedése 10 % alá zsugorodott. Az amerikai gazdaság ilyen megoszlás mellet könnyűszerrel produkálhatott jelentős kereskedelmi többletet, így azonban több európai ország függővé vált az amerikai piacoktól. Az Egyesült Államok termelésének bruttó kibocsátása 30 százalékkal, Franciaországban 11 százalékkal, Nagy-Britanniában 6 százalékkal, Németországban pedig 16 százalékkal csökkent, mindemellett a túltermelési válság negatív szintjének elérését elősegítette a deflációs politika népszerűvé válása, illetve a nemzetközi tőkeáramlás tényleges eltűnése.19 A deflációs politikát az 1920-as években még célravezetőnek, sőt egyenesen gyógymódnak tartották. Úgy gondolták, hogy a „túlzott” invesztálások ellen kell alkalmazni és így ki fog alakulni az „egészséges pénzügyi” korszak.20 Azonban hasonlóan a 1920-1921-es gazdasági recesszióhoz most is az Egyesült Államok felelőtlen gazdaságpolitikája taszította bele a többi nemzetet az 1929-1933-ig tartó gazdasági válságba. Látható, hogy a Nagy Gazdasági Világválság kiszélesedésének és elnyúlásának indikátorai között nagyszámú ellentmondást fedezhetünk fel. A két világháború közötti időszakban az Egyesült Államok a hazai termelők érdekeit vette figyelembe megvédve ezáltal a külső hatásoktól. A protekcionista amerikai kereskedelem mellett az amerikai gazdaság állandósult folyó fizetési mérlegtöbblete miatt nevezhetjük az Egyesült Államokat a fő kiindulópontnak a világgazdasági rendszer aránytalanságának vonatkozásában. A Versailles-i Békeszerződések utáni másfél évtizedben viszont több államban is visszakanyarodtak a laissez-faire elveihez. Ebben az esetben még Nagy-Britannia sem tudta volna felvállalni az egyensúlyteremtő hegemón szerepet. Az ellentéteken kívül számos probléma is a felszínre tört. A kialakult nemzetközi pénzrendszerrel például szembekerült a beavatkozó állam megjelenése. Számottevő tragikus kimenetelű hibát okozott a nosztalgikus közgazdasági elméletekhez – aranystandardra való visszaállás, deflációs politika – történő visszatérés. A világgazdaság új jelenségeinek térhódítása felkészületlenül érintette a kor gazdaságpolitikai irányzatait és az intézményrendszert, amelynek 17 18

19 20

Andor 1999a, 33-34. A pénzügyi élet központja Londonból áthelyeződött New Yorkba, az első számú világvaluta a dollár lett. (Szántó, 2009, 458). Andor 1999a, 34-35. Ohnsorge-Szabó 2012, 522.

7

következményei a nemzetközi pénzügyi, finanszírozási és kereskedelmi struktúra leépülésében mutatkoztak meg.21

1.2. A Republikánus válságkezelés 1932-ben az amerikai mezőgazdasági birtokok 40 százalékát jelzálog terhelte, a bankokat a recesszió éveiben a fizetésképtelenség jellemezte, amely 1933 márciusra elérte tetőfokát. 22 1932-re a munkanélküliség annyira elharapózódott, hogy minden negyedik amerikai tartós munkanélkülinek számított. A farmerek jövedelme a felére esett vissza, a kiterjedt középosztály tagjai elveszítették állásukat, házaikat, megtakarításaikat.23 A munkanélküliség elsősorban szakképzetlen munkásokat, a fiatal korosztályokat és a feketéket sújtotta leginkább. Hoover az amerikai nép előtt tagadta a válság megjelenését és ehhez mérten hozta meg az intézkedéseit a kormányzata, amelyek nem voltak alkalmasak az egyre súlyosbodó dekonjunktúra kezelésére.24 Hoover kórmeghatározása szerint az amerikai gazdaság időszakos növekedési anomáliába került. Ez a rendellenesség – az elnök szerint – nem befolyásolta az energikusnak gondolt gazdaságot. Az elnök ezzel a kijelentésével valószínűleg nem akart ellentmondásba kerülni az 1928-as választási kampány során elhangzott kinyilatkoztatásával, miszerint az Amerikai Egyesült Államok – a többi országhoz képest – sokkal előrehaladottabb állapotban van a szegénység leküzdésében. 1929. november 21-én találkozott Hoover az amerikai ipar vezetőivel. A megbeszélésen Hoover jelezte, hogy többről lehet szó, mint az 1929. októberben bekövetkezett tőzsdekrachról, nem lehet megállapítani a recesszió elhúzódásának időtartamát és mélységét. A helyzetfelmérés gondterhelt hangulatban telt, a résztvevők nem kaptak tájékoztatást a problémák leküzdéséhez szükségesnek vélt kormányintézkedésekről. Az elnök a főbb hangsúlyt a termelés állandóságának megőrzésére és a bércsökkentés figyelmen kívül hagyására hívta fel a figyelmet, ezzel is jelezve, hogy a kormányzat a magánvállalkozások gépezetének beindításában látja a válságból való kilépés lehetőségét és mindehhez csupán a katalizátor szerepet vállalja fel. Ezen taktikát kivetítette a szövetségi kormányzat szerepére is, amikor november 23-án táviratok formájában hívta fel az államok kormányzóinak és a városok polgármestereinek figyelmét a közmunkaprogramok további szélesítésére. A kormányzat anyagi hozzájárulást nem biztosított az államoknak és a helyi közigazgatási szerveknek és manifesztálta, hogy a segélyek és a szociális szolgáltatások is az 21 22 23 24

Andor 1999a, 35. Láng 1988, 8. Szántó 2009, 462. Láng 1988, 8.

8

említett egységek és a jótékonysági intézmények feladatkörébe tartoznak. A rendelkezésre álló adatok azonban gyorsan rácáfoltak ezen intézkedések hatásosságára. 1930-ra az ipari termelés 20 százalékkal mutatott csökkenő eredményeket, a munkanélküliek száma meghaladta a 4,3 millió főt, új építkezésekre 2 milliárd dollárral kevesebbet fordítottak, mint az előző évben. A jótékonysági intézmények nem tudták kivitelezni a rájuk bízott feladatokat.25 1930 októberében ugyan felállították a foglalkoztatás ügyét vizsgáló bizottságot, de a szövetségi kormány által történő finanszírozás hatáskörébe tartozó tervezeteket: közmunka, nyomornegyedek lebontása, olcsó lakások építtetése, illetve a vidék áramellátását elutasították. A bizottság elnöke 1931-ben lemondott pozíciójáról, majd utóda alkalmatlanságáról tanúskodott felszólalása, miszerint a szövetségi kormányzatnak nem szabad beavatkozni, mert ez a lépés visszavetné a helyi szervezetek felelősségvállalását. A bizottság két tagja, Edward Costigan és Robert La Follette szenátorok nem értettek egyet a testület elnökének véleményével. Egy 1931-es tanulmányra hivatkozva kijelentették, hogy nem a helyi szervek felelősségérzetének csökkenésétől kell tartani, hanem attól, hogy a szövetségi kormányzat anyagi segítsége nélkül nem tudják végrehajtani a rájuk bízott feladatokat. A felismerést követően a két szenátor benyújtott egy törvényjavaslatot, amely az államok segélyezési kötelességének teljesítésének megsegítésére 375 millió dollár támogatás odaítélését foglalta magába, de mind a konzervatív szenátorok többsége és maga az elnök, Hoover is ellenezte. Robert Wagner szenátor akcióterve elnöki vétóba ütközött. A képviselő javaslata magába foglalta egy közel 2 milliárd dolláros összeg biztosítását közmunkaprogramra, közmunkák tervezésében közreműködő szövetségi apparátus és szövetségi munkaközvetítő szolgálat felállítását, a munkanélküliség statisztikai adatainak összegzését és az országos munkanélküliségi biztosítás rendszerének kiépítését.26 Ezekkel az elképzelésekkel ellentétben állt a Fehér Ház álláspontja. A Fehér Ház aspektusa szerint hatalmas mértékben nőtt volna az államadósság abban az estben, ha a segélyezési és a közmunkaprogramok szövetségi büdzséből kerültek volna finanszírozásra. Az államadósság növelésével veszélyeztetné a kormány takarékossági elképzeléseit, a vállalkozások ösztönzését, versenytársbővülést idézne elő a pénzpiacon, illetve az államokat és a helyi közigazgatási szerveket támogatások formájában szabadítaná fel kötelezettségei alól. Hoovernek szembesülnie kellett az ipar vezetői által a bérek fenntartására vállalt kötelességük elmulasztásával és a termelés kiszélesítésének reménytelenségével is. 1931-ben közel 2300 bank zárta be kapuit, ezzel összefüggésben a betéttulajdonosok a még működőképes bankokból kivették megtakarításukat.27 1931 őszén titkos megbeszéléseket folytatván a 25 26 27

Uo. 9. Uo. 10. Uo. 11.

9

bankárokkal, arra a megegyezésre jutottak, hogy létrehoznak egy közös pénzalapot a fizetésképtelen pénzintézetek számára. A bankárok véleményüket kifejtve jelezték az elnök számára, hogy szerintük ez kormányzati feladat, de végül teljesítették a kérést, amely rövid időn belül kudarcba fulladt. A létrehozott bankárintézmény sikertelensége után Hoover számára világossá vált, hogy a kormánynak kell elhatároznia magát a pénzügyi terheket illetően. Az elvekkel összhangban a szövetségi bankrendszer kormányzója, Eugene Meyer nevéhez köthető a tervezet. A program magába foglalta a bankok, vasutak és a biztosítótársaságok számára elengedhetetlennek ítélt hitelek folyósításra kiépítendő vállalatról szóló javaslatot. Hoover elnök azzal a meggyőződésével szentesítette a tervezetet, hogy a vállalat csak egy ideiglenes megoldás lesz. Bízott abban, hogy az intézmény két éven belül beszüntetheti tevékenységét és megszilárdítja az üzleti világ stabilitását.28 1932. január 22-én lépett hatályba az Újjáépítési Pénzügyi Vállalat (Recontruction Finance Corporation, RFC) felállításáról szóló törvény. A tervezet keretében a kormány 500 millió dollár értékű tőkét biztosított a vállalatok részére, illetve engedélyt kapott közel 1,5 milliárd dollárt meghaladó államkötvény kibocsájtására. A vállalat elnöki tisztséget Charles Dawes töltötte be. Az RFC első intézkedései közé tartozott a bankcsődök megállítása, amelyet kemény bíráltok bástyáztak körbe, mivel a nagybankok gyorssegélyben részesültek, a munkanélküliek milliói pediglen háttérbe szorultak az állami szubvenciót illetően. Az elnök azzal a kijelentésével próbálta a támadásokat csillapítani, hogy a törvényben meghatározott hitelek közvetett módon 25 millió család foglalkoztatását és megtakarítását védi azáltal, hogy 5000 intézménynél (bankok, biztosítóintézetek, vasutak) is többet ment meg a csomag a csődbejutástól. A helyzetet tovább fokozta, hogy az RFC igénybe vehető kölcsöneiről azonban csak a beavatottak tudtak. Ezt azzal indokoltak, hogy a kölcsönben részesített intézmények anyagi helyzetét nagy mértékben rontaná, mivel a betéttulajdonosok megostromolnák az előnyben részesített bankokat. Az év közepén azonban a Kongresszus kötelezte az RFC-t, hogy a törvényhozó testületnek számoljon be tevékenységéről. A beérkező adatok megvizsgálása után 1933 januárjában határozat formájában utasította az RFC-t tranzakcióinak közrebocsájtására.29 A közvélemény tájékoztatása után a nagybankoknak történő kölcsönök utalásai megszűntek létezni. Az RFC 1932 júliusától kibővült a rendkívüli segélyezési törvénnyel, amely utasította az RFC-t, hogy az államok és a városok segélyezési szubvenciója és a hozammal rendelkező közmunkáknak (hidak, alagutak építése) hitellel történő segítségnyújtása valósuljon meg. A segélyezési kölcsön összegét 300 millió dollárban, a közmunka után 1,5 milliárd dollárban állapították meg és az RFC által kibocsátható kötvények értéket 1,8 milliárd dollárral bővítették ki. Az RFC ebben az állapotában megmaradt konzervatív elveken nyugvó banknak. 28 29

Uo. 12. Uo. 12.

10

Jogosultságát tekintve korlátozva volt az azonos tevékenységi körbe tartozó intézmények részvényeinek vételezésében, hitelt csakis megfelelő fedezet ellenében nyújthatott, amely megoldást biztosíthatott az igénylőnek, de ezzel egy időben adósságot is jelentett. 30 A törvény által biztosított pénzügyi keretnek 1932 végéig segélyezésre mindössze csak 10 %-át kapták meg az államok, közmunkára még ennél is kevesebbet hagytak jóvá. Hoover következő lépése a mezőgazdaságot érintette. Előzményként fontos megemlíteni, hogy az elnök a farmerek körében már kereskedelmi miniszterként sem volt népszerű. A mezőgazdaság problémájának megoldását abban látta, hogy a farmerek által előállított termékek értékesítését rendezze. Az 1928-as elnök választási kampány során azonban felismerte a mezőgazdaság dilemmáit és hangot is adott megsegítésére. Az agrárium válság kiindulópontjának időpontját az I. világháború alatt megnövekedett kereslet kialakulásban találhatjuk meg. A háború alatt a mezőgazdaság virágzott, a farmerek kényszeresen növelték termőterületüket

esetleges

földfeltörésekkel

is.

Az

amerikai

agrikulturális

export,

a

mezőgazdaságban dolgozók bevételei és az általuk előállított termékek árai megkétszereződtek. A 20-as években – a béke megkötése után – agresszívan hanyatlott az export, a belső fogyasztás nem tudta pótolni a külföldi piacok visszaesését és nem is alkalmazkodott az agrárium a piac alakulásához, ezáltal hatalmas mennyiségű termékfelesleg keletkezett, ennek pediglen egyenes eredménye valósult meg az árszínvonal csökkenésben. A farmerek adósságterhei közel 20 %-kal gyarapodtak a 20-as években.31 1929. április 16-án megnyitott Kongresszus rendkívüli ülésszakaszában az elnök üzenetben vázolta fel koncepcióit a mezőgazdasági válság megoldásával kapcsolatban. Elképzelései között szerepelt egy olyan szövetségi farmerigazgatás felállítása, amely elégséges hatáskörrel és anyagi eszközökkel rendelkezett. Az új intézmény feladatai közé tartozott az értékesítési rendszer talpra állítása, a farmerek helyzetét javító rendelkezések felkutatása és a programkonstruálás. Az üzenet tartalmazta a kialakítandó program elveit is, amelyekből világosan kiderült, hogy a farmerek ne várják el az államtól a beavatkozást – az állam nem vásárol mezőgazdasági terméket, nem vállalkozik eladásra és az árak kialakítására.32 A farmblokknak el kellett fogadni azt az elnöki elgondolást, amely nem volt képes megoldani a mezőgazdaság strukturális problémáit. Az 1929 júniusában elfogadott Mezőgazdasági Törvény és a felállított Szövetségi Farmigazgatóság (Federal Farm Board) nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Az igazgatóság feladatkörébe nem tartozott bele a termelés szabályozása. Tevékenységi köre leginkább a pénzalapjából történő kölcsönök finanszírozására terjedt ki, amely 30 31 32

Uo. 13. Uo. 14. Uo. 15.

11

hiteleket a stabilizációs korporációk (értékesítési társulatok) részére folyósítottak, azzal a céllal, hogy bizonyos termékfeleslegek felvásárlásra kerüljenek. A felvásárlás célja az árrések további növekedését volt hivatott visszaszorítani. Első körben az országos gabonakorporáció, majd később a gyapjú-és gyapot korporáció alakult meg. A társulatok egyre több gabona-és gyapottöbbletet vásároltak fel azonban eladni már nem tudták a csökkenő kereslet miatt, sőt a tárolási nehézségek is egyre komolyabb problémákat idéztek elő. A felvásárlás további folytatása arra ösztökélte a mezőgazdaságban dolgozókat, hogy még jobban növeljék termelésüket. Így az igazgatóság tulajdonképpen tovább súlyosbította a helyzetet, mert a szubvencióval növelte a termelést nem pedig csökkentette. A mezőgazdasági miniszter utolsó erőfeszítései, amellyel igyekezett korlátozni a termőterületet, falba ütközött.33 1931-ben az igazgatóság kísérletet tett megszabadulni a felvásárolt mezőgazdasági termékektől, meggátolva ezzel az árnövekedést, amiért alapvetően létrehozták. A hooveri koncepción alapuló tünetkezelés kudarcba fulladt. Az agrárolló még nagyobb negatív hatást fejtett ki az amerikai farmerekre. 1929 és 1932 között 55 százalékkal zsugorodott az árucikkek felvásárlási ára, a farmerek által vásárolt munkaeszközök árszínvonala ellenben csak 34 százalékkal csökkent. Ebben a rendkívüli ülésszakban a Vámtörvény felülvizsgálatával és a vámok emelésével is foglalkozniuk kellett a képviselőknek, ami által még jobban kiteljesedett a protekcionista gazdaságpolitika.34 A külgazdaság hatásai ellen védekező politika hatalmas támogatással rendelkezett a Kongresszusban, így 1930. június 17-én hatályba lépett az ultraprotekcionizmusukról elhíresült Hawley-Smoot35 képviselők által jegyzett Vámtörvény. A jogszabály 890 vámtételnél határozott meg emelést.36 A törvény életbe lépésének időpontja egybeesett a világgazdaság dezintegrálódásával, ezen körülmények között várható volt, hogy több állam válaszcsapásul szintén a protekcionista gazdaságpolitikára vált. Az amerikai védővámok ellen 34 állam diplomáciai úton fejezte ki nemtetszését, több tőkésállam: Franciaország, Olaszország, Kanada, majd 1932 februárjától Anglia is vámemeléssel válaszolt. Hoover támogatta a Hawley-Smoot-vámtörvényt és elutasította azokat a vádakat, hogy ez a fajta gazdaságpolitikának köszönhetően a protekcionizmus világméretűvé vált és így súlyos csapást mért a nemzetközi kereskedelemre. 37 Hoover szerencsétlensége abban rejlett, hogy csökönyösen ragaszkodott eddigi sikeresnek vélt nézeteihez. Nem tágított az önszabályozó piac elmélettől, a gazdaságba való állami interveniálást elutasította,

33 34 35

36 37

Uo. 16. Uo. 17. A védővám tulajdonképpen kiszorította kereskedelmi partnereit az amerikai piacról, sőt egyenesen lehetőséget biztosított az Egyesült Államok számára a gazdasági izoláció megteremtésére. (Bernstein 1987, 117). Láng 1988, 18. Uo. 20.

12

ezzel együtt az infláció lehetőségét is ellenezte.38 Az Amerikai Egyesült Államok a 30-as évek elején egyre messzebb került az ortodox liberális gazdaságpolitikától. A pénzügyi válság eredményeképp a társadalmi-politikai koalíciók átrendeződése megkezdődött, így nyerhetett az 1932-es választásokon a Demokrata Párt, aminek fő támogatói a farmerek, a szakszervezetek és a „tőkeintenzív ágazatokban érdekelt üzleti csoportok szövetsége” voltak.39

1.3. Roosevelt a Demokrata Párt elnökjelöltje Franklin Delano Roosevelt 1932. július 2-án azzal a céllal repült Chicagóba, hogy bejelentse a Demokrata Párt elnökjelölő gyűlésén, hogy elfogadja a jelölést. Szónoki beszédében kiemelte a változás szükségességét, az „ostoba hagyományokkal” történő szakítás létfontosságát, az általa elképzelt politikai princípiumot és a tennivalókat. Továbbá kifejtette, hogy mennyire nem rokonszenvezik Hoover elnök eddigi politikájával, miszerint a kiváltságos helyzetben élő állampolgárok minimális létszámának támogatásának nem feltétlen következménye a munkások, a farmerek és a kis üzletemberek életszínvonalának emelkedése. Az előző évtizedben túlzottan növekedett a termelés, de a pozitív kihatása nem látszódott a bérek emelkedésében, az árak csökkenésében, az osztalékok kifizetésében és a adóbevétel gyarapodásában, sokkal inkább a spekulációt és a haszontalan gyárak alapítását helyezte előtérbe. A Demokrata Párti program főbb pontjai közé tartozott a különböző társadalmi csoportok támogatása, a takarékosság előtérbe helyezése, a szesztilalom feloldása, közmunkaprogramok széles skálájának beindítása, az értékpapírügyletek jogszabályokban rögzített korlátozása, védővámok csökkentése, munkahét időtartamának redukálása, az agrárium termelésének tervszerű kialakítása, kamatláb mérséklése, erdősítés előtérbe helyezése – mutatott rá beszédében Roosevelt –, amely irányelvekkel New Dealt 40 ígért az amerikai állampolgároknak. Szónoklatában körültekintően kellett kifejteni mondanivalóját, mivel a Demokrata Párt pártprogramja – a gazdaság-és társadalompolitika szélsőséges 38 39 40

Szántó 2009, 463. Andor 1998, 28. Roosevelt a New Deal kifejezést először választási programbeszédében használta, amely szókapcsolat az elkövetkezendő évtizedek számára prezentálta az új liberalizmus kormányzati filozófiáját. Szó szerinti fordításban „új megállapodást”, de átvitt értelemben „új leosztást” jelent. Roosevelt megválasztásával és ennek eredményeképp az amerikai belpolitika megváltoztatásával valóban egy új társadalmi szerződés volt kialakulóban, amely szükségesnek bizonyult a politikai válság megoldásának tekintetében. A New Deal a Theodore Rossevelt-féle Square Deal és a Woodrow Wilson-féle New Freedom párosításából keletkezett. A New Deal fő mozzanatának nagy általánosságban az új gazdaságpolitikát tekintik, összekötve John Maynard Keynes birt közgazdász tevékenységével. A New Deal egyik inspirálójának tekinthetjük Keynest az állami beavatkozás kiterjesztése, a deficitfinanszírozás, a közmunkaprogramok bevezetése és más gazdaságélénkítő intézkedések miatt. Rooseveltre azonban nem volt jellemző különböző gazdasági elméletek használata, inkább a pragmatizmus és a kísérletezés útját követte. (Andor 2002, 116).

13

átalakításának megtagadása jellemzett – a felszólalása előtt megrendezett jelölőgyűlésen került elfogadásra és a platform olyan pontokat is tartalmazott, amelyek a még kialakulóban lévő New Deal legkomplikáltabb problémai voltak. Ilyenek voltak például a pénzre és a trösztellenes törvényekre utaló tartalmi elemek, amelyeket beszédében általánosan kezelt vagy nem is tért ki rájuk.41 Roosevelt jó politikusként látta, hogy ezek a programrészek boncolgatása nem teljes mértékben célravezetőek egy olyan demokrata jelölőgyűlésen, ahol mind konzervatív, mind liberális beállítottságú hallgatóközönség úgyszintén részt vesz, nem volt ésszerű erős meggyőződéssel szónokolni még kialakulóban lévő álláspontokról. Nem részletezte koncepciójának közgazdasági és társadalompolitikai kapcsolatát, nem írta körbe azt a fontos problémát, hogy miként próbálja összeegyeztetni a takarékosságot a milliárdokat felemésztő közmunkaprogramokkal. Végül arra a következtetésre jutott – figyelembe véve a párt platformjának legfőbb pontját –, hogy nem beszél a jelölése előtt elhangzott felszólalásainak fő kérdésköréről.42 Ezt a témakört Roosevelt társadalmi tervezésnek hívta, ami a szövetségi kormányzat beavatkozásának – az elnök szerinti – értelmezése volt. Az elnökjelölt összességebén három alkalommal beszélt róla. Először 1932. április 7-i rádióbeszédében még nem alkalmazta ezt a szóösszetételt, de utalt a tartalmára, hogy a gazdaság problémáit nem lehet tünetkezeléssel orvosolni, hanem a betegség teljes mértékű elpusztításával kell helyrehozni az ökonómiát. Ezek a lépések az agráriumban tevékenykedő állampolgárok vásárlásának fokozásában, a farmok és otthonok elvételének megakadályozásban kell, hogy megnyilvánuljanak. Az elnökjelölt szerint az államnak kötelessége a kisemberek segítségnyújtásának biztosítása legalább olyan mértékben, mint amennyire a nagybankok és a korporációk részesülnek az állam által szolgáltatott juttatásokból. Pár nappal későbbi beszédében már jobban kifejtette a szövetségi kormány szabályozó és tervező tennivalóit. Példának okáért az elektromos energiaellátást vette górcső alá, miszerint a kormány nem szabályozta az ágazatot és nem mondta ki, hogy az állam kívánja betölteni a vállalkozó szerepet, így a népnek a kelleténél sokkal mélyebben kell a pénztárcájába nyúlni a vételezett áramért. Hangsúlyozta, hogy az amerikaiak által megválasztott kormánynak szembesülnie kell azzal a ténnyel, hogy a problémák az egész nemzetet érintik, ezáltal kemény nemzeti kontrollt kell alkalmazni ezeken a területeken. Május 22-i felszólalásában még jobban kifejtette gondolatait:43 „Nem, hogy a gazdasági életünket egy szűk csoport ellenőrizze, amely... hatalmas profitokra tesz szert pénz kölcsönzésével és értékpapírok eladásával...Hosszú távon az a legfontosabb számomra, hogy társadalmi tervezéssel ellenőrizzük a hatalmas gazdasági gépezet által kibocsátható termékek előállítását és elosztását... Az ország merész, kitartó, kísérletezést követel”, amit az „igaz vezetés” 41 42 43

Láng 1988, 32. Uo.33. Láng 1988, 33.

14

(szövetségi kormány) valósít meg. Ez a fajta intervenció kizárólag a gazdaságot érintette, nem keveredtek benne politikai reformok,44 megkönnyítve ezáltal a tanulságok leszűrését.45 Roosevelt magyarázata szerint azért kell az államnak beavatkoznia a gazdaság tevékenységébe, mert a válság idejére az az állapot, hogy mindenki egyenlő esélyekkel induljon a gazdasági felemelkedés rögös útján, megszűnt létezni. A liberalizmusban alakultak ki a hatalmas gazdasági monopóliumok és az oligarchiák, amiknek köszönhetően az átlag emberek már nem tervezhettek egyenlő megélhetéssel. Ebben az esetben a gazdaságot szabályozni kell, de nem az individualizmus elfojtása, hanem – épp ellenkezőleg – a stabilizálásnak érdekében.46 Miben mutatkozott az elnök gazdaságpolitikájának lényege? Roosevelt kijelentése szerint a New Deal-ben, ami a kormányzat feladatának és felelősségtudatának az újszerű értelmezését tartalmazza a gazdasági élet vonatkozásában. Más megközelítésből szemlélve megállapítható, hogy az amerikai alkotmányt egyfajta társadalmi szerződésnek tekinthetjük és ezt a régi szerződést – Roosevelt szerint – új tartalommal kell megtölteni, a New Deal elnevezést szó szerinti fordításban „új szerződést” jelent.47 Roosevelt a New Deal tervezetének kidolgozásánál az irányító szerepet töltötte be, nem volt szakavatott közgazdász.48 Sikerének titka a jórészt fiatal egyetemi tanárok az ún. Agytröszt (brain trust) tagjaiban rejtőzött. Roosevelt a kísérletező (unortodox) gazdaságpolitikájával próbálta megoldani a válságot, ezen túlmenően elismerte, ha egy adott módszer nem vállt be vagy tévedés történt egyes próbálkozások során.49

1.4. Agytröszt az elnök szolgálatában

44

45 46

47 48

49

Roosevelt a legtöbb energiáját a gazdasági reformok megvalósítására fordította, ezáltal is elkerülve a politikai átalakítást. Politikai felfogását tekintve az amerikai tradíció oldalán állt, ezért kötődik a demokrácia elveihez és folyamatos harcban próbálta jobb belátásra bírni ellenfeleit, hogy tevékenységét szocialista, kommunista vagy fasiszta jelzőkkel illessék. Politikai nézeteinek feltárását elősegítve gyakran hivatkozik a függetlenségi nyilatkozatra, amely a kormányzat problémáját szerződés formájában magyarázza. Ezen szerződés pediglen kijelenti, hogy a vezetőket a nép ruházza fel hatalommal. Cserébe a kormányzat bizonyos jogokat biztosít a nép számára, amelynek célja az egyén jogainak biztosítása. Az egyénnek ebben a formában joga van a megélhetéshez és az ehhez kapcsolódó javak munkával való megszerzéséhez. (Theiss 1938, 325). Theiss 1938, 325. A brit közgazdász (Keynes) is hasonlóképp gondolkodott. Keynes individualista volt, de nem vetette el az állami beavatkozást. „Az államnak számos ponton be kell avatkoznia a gazdaságba, de úgy, hogy megmaradjon a szabad gazdálkodás és az egyén kezdeményezés tere is.” (Andor 1996, 210). Theiss 1938Theiss 1938, 326. Keynes 1934. május 28-án tett látogatása alkalmával erről a tényről meg is győződött. Kezdetben a brit közgazdász azt feltételezte, hogy az elnök rendelkezik közgazdasági ismeretekkel, de ennek ellenkezőjéről bizonyosodott meg, amikor elkezdte magyarázni a Kahn-féle multiplikátor működését, miszerint a közmunkára fordított hitel, amit felvesznek az tulajdonképpen nem kiadásnak, hanem befektetésnek fogható fel. (Whapshott 2014, 160). Theiss 1938, 326.

15

Az agytröszt (Roosevelt tanácsadó testülete) három vezető professzoron – büntetőjogász és politológus Raymond Moley, az agrárközgazdász Rexford Tugwell és a pénzügyi szakértő titulust betöltő Adolf Berle – kívül még számos filozófus, történész, jogász, közgazdász, újságíró, gyáros és bankár alkotott véleményt a válságból való kilábalás mihamarabbi megvalósulásának érdekében. Az agytröszt 1932 tavaszán alakult meg, amely nagy hatással volt Roosevelt gondolkodásmódjára. A testület munkájában résztvevő kutatók vitáit az amerikai gazdaság-és társadalom fundamentális problémáit innovatív módon megfogalmazott tanulmányok és monográfiák gondolatvilágát adták vissza. Összességében elmondható, hogy mindegyik kutatót egy kérdés foglalkoztatta: milyen irányban halad és hogyan fog működni az amerikai tőkés rendszer? William Foster közgazdász és Waddil Cathings pragmatikusan fejtette ki véleményét. Alapvető problémának azt vettették fel, hogy a amerikai vásárlók nem rendelkeznek akkora pénzmennyiséggel, ami elegendő lenne a felvásárlásra kínált áruk megvételére. Megoldásnak azt javasolták, hogy az állam biztosítson kellő mennyiségű pénzt a fogyasztóknak. Ennek következtében az államadósság ugyan fokozódik, de a kereslet megélénkül, a gyárak nem zárják be kapuikat és a munkások nem veszítik el megélhetésük forrását.50 Adolf Berle, Gardiner Means és Rexford Tugwell az institucionalizmus jegyében foglalták egységes keretbe a társaik által megfogalmazott akcióterveket, továbbgondolván egyidejűleg saját elméleteiket. Berle és Means The Modern Corporation and Private Property című tanulmányán keresztül vette górcső alá a monopóliumok terjeszkedését és ennek a gazdaság-és társadalmi konklúzióit. Berle statisztikai adatok alapján mutatott rá az iparágak termelésének koncentrációjára. Means rávilágított, hogy a gazdaság működése változásokon ment keresztül a nagy korporációk térhódításának eredményeképp, a kisvállalatok közti eddigi pódiumát: a „kereskedő” piacot már az „irányított” piac uralta, ahol a keresletet a túlzott kínálat már nem az árak csökkentésére, hanem azok megőrzése céljából a termelés féken tartásához vezetett. Means leszögezte, hogy észrevételei kizárólag az ipar termékeire vonatkoznak,51 mivel a mezőgazdaságban nincs „irányított” piac, a farmerek termelésük mennyiségi szinten tartással reflektálnak a recesszió által végbement áresésekre. A két professzor szerint a mezőgazdaság a múlté, az amerikai gazdaság-és társadalmi struktúra fő vonásait az ipari nagyvállalatok alakítják, tehát ezeknek a működését kell irányítani. Berle leszögezte, hogy a nagy korporációk már társadalmi intézmények, de egymás ellen rivalizálnak, ahelyett, hogy szövetségre lépnének és belátnák felelősségüket a közösség, a fogyasztók és a munkásaik iránt. A cél – azzal összhangban, hogy ezt az állapotot meg kell szüntetni – egy olyan vállalati szisztéma felállítása volt, amely egységes és racionálisan funkcionáló. Ennek 50 51

Láng 1988, 33-34. Uo. 35.

16

megvalósításában fontos szerepet kell, hogy kapjon az állam reformintézkedés tervezete: közpénzzel beindítja a keresletet, új alapokra helyezi a tőzsdét, kontrollálja az értékpapírok kibocsátását, fejleszti a bankrendszer központi irányítását, a trösztellenes törvényeket átvilágítja, és lehetőséget biztosít a vállalatok fúziójára, a monopóliumok által ellenőrzött iparágak tevékenységét szabályozza és öregségi, betegségi és munkanélküliségi biztosítást vezet be. A reformprogram fókuszában a trösztellenes törvények felülvizsgálata állt. Tugwell egyetértett és támogatta Berle és Means státuszelemzését, egyedüli kifogását a tervezés folyamatában látta. Javaslatában az ipari önkormányzat (szakmai társulat, amely az iparágak és a kormányzat képviselőiből állt) elveivel azonosult, azzal a megjegyzéssel, hogy az ipari önkormányzatot irányító központi integrációs tanácsban részt vevő állami tisztségviselők által meg kívánta erősíteni az iparágak és a nemzetgazdasági tervezetek harmóniáját. Tugwell új és kipróbálatlan elképzeléseit kísérletezésnek és legfőképp egy gondolathalmaznak szánta az ezen elméletekre hatalmas éhséggel bíró elnök számára. Az alapelvek mindazonáltal a felszínre törtek, világossá vált, hogy a monopóliumok számára biztosítani kell a cselekvési szabadságot, de ténykedésük nem állhat szembe az állam által megtestesített nemzetgazdaság érdekeivel. Valószínűleg Tugwell állt legközelebb az agytröszt iparpolitikai elméletéhez, amikor kijelentette: „A nagyság nem riaszt meg többé bennünket... Úgy határoztunk, nyíltan elismerjük, hogy a verseny legtöbb formája a pazarlással egyenlő; a modern társadalomban a nagy egyesüléseknek kell felülkerekedniük”. Ezt a szemléletet Moley is támogatta, aki az irányítás nélküli koncentrált gazdasági hatalom felszámolásában ismerte fel a tennivalót. Az agytröszt oszlopos tagjai a gazdaság-és társadalompolitika heterogén részeit analizálták, különféle metódusokkal magyarázták konklúzióikat és aspektusaikat, de abban nem volt köztük nézeteltérés, hogy a „nagyság” ellenfeleivel fel kell venni a harcot.52

1.5. Az interregnum időszaka

Az agytröszt, mint tanácsadó testület eddigi felépítése az elnökválasztás után megszűnt létezni, azonban Berle, Moley és Tugwell továbbra is Roosevelt munkáját hivatott szolgálni. Berle 1932. november 10-én az elnökválasztás után két nappal annotációt készített Moley számára, akinek tudomására adta, hogy az elnök beiktatása után összehívott rendkívüli Kongresszus ülésszakára ki kell alakítani az indítványozandó programtervet. Feljegyzésében a különböző kérdésköröket is megnevezte: a mezőgazdasági törvény megalkotása; iparági megerősödést szolgáló tervek 52

Uo. 36-37.

17

tematizáltatása – azzal a kitétellel, hogy a cégek augmentálják a foglalkoztatást –, támogatják a fogyasztók érdekeit és mindemellett a kormányzat kontrollálja a tevékenységüket; segélyezési törvény előkészítése; a pénz kérdése; az államadósság helyreállítása; a büdzsé egyensúlyának kialakítása forgalmi adó kiszabásával vagy más megoldással; vámrendszert érintő kérdések kidolgozása; az értékpapír-kibocsátások és a közszolgálati holdingtársaságok regulációja; a bankok reformja; a hitelintézetek összehangolása; a közlekedési hálózatok működésének revideálása. Összességében a feljegyzés a New Deal alapját tükrözte.53 Berle felhívta a figyelmet, hogy véleménye szerint súlyosbodik a válság mélysége, ezért a feladatok kivitelezési sorrendje merőben változhat. Elsőként a leggyengébb láncszemnek számító bankrendszer reformjának végrehajtása következett. A prosperitás időszakában közel 5700 bank vált inszolvenssé. A legnagyobb részt a főleg mezőgazdaságból élő vidéken működő kevés tőkével rendelkező bankokat érte el a csődhullám. A dekonjunktúra időszakában már a nagyvárosok bankjainál is jelentkezett a fizetésképtelenség állapota. A New Yorki-i Bank of United States-nél 1930 decemberében bekövetkezett krach alátámasztotta, hogy a legnagyobb bankok sincsenek biztonságban a válság kiteljesedésedésétől. 1930 és 1932 között összesen 5000 bank függesztette fel tevékenységét,

amelynek

következményeképp

a

bankválság

új

szakaszába

lépett,

a

betéttulajdonosok 1933 februárjában megrohamozták a pénzintézeteket. Hasonlóképpen jártak el a külföldi számlatulajdonosok is, akik jobbnak látták – élve az aranyexport adta lehetőséggel – dollárbetétjeiket aranyra átváltva kivonni Amerikából. Hoover nem vezetett be semmilyen központi intézkedést, ennek ellenére több állam kormányzója is elrendelte a bankszünetet. A még egy hónapon keresztül regnáló elnök meggyőződése szerint nem volt szükség országos méretű bezárásokra, csak esetleges kifizetést szabályzó kiáltványra. Roosevelt hivatalba lépése előtt nyolc nappal a pénzügyminisztérium aranykészlete 335 millió dollárral károsult. Március 3-án az esti órákban már 27 államban rendeltek el bankszünetet, majd másnap Roosevelt hivatalba lépésének napján egyik államban sem fogadtak ügyfeleket a pénzintézetek. Az elnök jogi kiskaput keresett proklamációjának kiadásához, amely a bankok tevékenységének felfüggesztését tartalmazta. A megfelelő jogszabályi háttér felkutatása után az elnöknek már lehetősége nyílt a bankszünet elrendelésére, ami négy napig tartó általános bankszünetként került kifüggesztésre azzal a kiegészítéssel, hogy a pénzügyminiszter hatáskörébe rendelte a késedelmet nem tűrő ügyletek jóváhagyását, ezzel egy időben március 9-re hívta össze a Kongresszus rendkívüli ülésszakát.54

53 54

Uo. 43-44. Láng 1988, 52-53.

18

1.6. Roosevelt hivatalba lépése és az első száz nap Franklin Delano Roosevelt55 1933. március 4-én tette le hivatali esküjét. 56 Az elnök hivatalba lépésének napján kezdetét vette a monetáris és finanszírozási rendszer szigorú állami ellenőrzésének alapköveinek letétele. A monetáris politika irányítása a New Yorki székhelyű Federeal Reserve Banktól átvándorolt a washingtoni pénzügyminisztériumban, amelyet Henry Morgenthau vezetett.57 Roosevelt igazi sikertörténetet formált az Amerikai Egyesült Államok történelmében. A 30-as években érkezett vízválasztóhoz a közgazdaság-tudomány területén. Közel másfél évszádon keresztül uralkodott az ún. klasszikus gazdasági modell, miszerint „a kínálat létrehozza a saját keresletét”.58 Az új kormány számára ún. „száz napos” ciklus állt rendelkezésére annak érdekében, hogy az amerikai gazdaságot sújtó égető problémákra – munkanélküliség, termelés visszaesése, stb. – megoldást találjon. Háttérbe lehetett már szorítani a kampánycélokat és nagyobb hangsúlyt lehetett fektetni a makrogazdasági kibontakozás és a társadalmi felemelkedés összekötésére különböző gazdaságpolitikai elméletekkel. Azonban ez a terv nem bizonyult egyszerű megoldásnak, mivel az akkori közgazdaságtan még nem volt felkészülve az ehhez hasonló gazdasági problémák megoldására,59 új elméletek kidolgozása vált szükségessé. A két elnöki proklamáció kiadásával vette kezdetét a New Deal, amely arra világított rá, hogy az 1929 őszén beköszöntött gazdasági válság támasztotta alá a Hoover-kormány államvezetésének elméleti és gyakorlati bukását, nem vált be a kormányzat elképzelése az állam a gazdasági folyamatokba történő be nemavatkozásával kapcsolatban, az amerikai nemzetgazdaság restaurálása és a gazdaság-és társadalmi szerkezet újítása az állami beavatkozást tartja szükségszerűnek. Roosevelt meglátása szerint ebben a helyzetben nem lehet stabil banktörvényt hatályba léptetni, tehát a bankrendszert csakis kizárólag szükségintézkedésekkel lehet talpra állítani.60 A pénzügyminiszter és Moley feladatai között szerepelt – az elnök elképzelései szerint – a Kongresszus elé benyújtandó törvénytervezetről történő tárgyalások lefolytatása és a szövegezési munkálatok irányítása. A törvényjavaslat gerince már 7-én rendelkezésre állt, ami az alábbi akcióterveket tartalmazta: lehetővé kell tenni a fizetőképes bankok működését; a fizetésképtelen 55

56 57 58 59 60

Franklin Delano Roosevelt a nagy Teddy Roosevelt távoli rokona volt. Thomas Woodrow Wilson kormányában tengerészeti miniszterhelyettes pozíciót töltötte be. 1920-ban pedig a Demokrata Párt színeiben indult az alelnöki státusz betöltéséért. 1928-től négy évig New York állam kormányzó tisztségét tudhatta magáénak. (Andor 2002, 117). Andor 1999b, 38. Andor 1998, 28. Erdős 1996, 105. Kaposi 1998, 66. Láng 1988, 53.

19

pénzintézeteket át kell alakítani; az RFC (Reconstuction Finance Corporation) felvásárolhatja a bankok által kibocsátott elsőbbségi részvényeket, illetve a pénzügyminiszter utasítást adott ki a szövetségi bankrendszer számára, hogy a rendelkezésükre álló aranykészletet szolgáltassák be és cserébe bankjegyet kapnak, ezzel egyidejűleg a bankrendszer igazgatótanácsa pedig felhatalmazást adott ki egy jegyzék összeállítására, amely azon személyeket61 tartalmazta, akik február 1-e óta felhalmozott aranyat nem juttatták vissza március 13-ig. A Kongresszus a törvényjavaslatot március 9-én elfogadta és még aznap hatályba is lépett.62 A Szükségbanktörvény értékékelését tekintve fontos, hogy az 1933 március eleji körülmények figyelembe vételével kell vizsgálni. Roosevelt-kormányzat első feladata a bankbetétesek körében terjedő pánikhangulat megszüntetése volt, célja pediglen a bankrendszer halaszthatatlan talpra állításában kellett, hogy megmutatkozzon. A kabinet nem engedhette meg magának a kísérletezés lehetőségét szükségpénz kibocsátásával. A törvény egyáltalán nem nevezhető konzervatívnak, amelyre jó alapot szolgál az arannyal összefüggésben álló intézkedések véghezvitele. Újdonságként könyvelhető el a RFC szerepének módosulása, mivel az intézmény immáron tőke biztosítással is segíthetett a pénzintézeteken. A Szükségbanktörvény mindössze alternatívát kínált arra, hogy a bizalom a bankok működése iránt visszatérjen a régi kerékvágásba. A munka érdemi része még hátra volt, többek között az anyagi helyzetük szemügyre vételezése, a fizetőképes bankok működésének újbóli engedélyezése, az átszervezések és a felszámolások végrehajtása.63 A költségvetési fegyelem stabilitását készítette elő a Takarékossági törvény is, amelynek inaugurálásával 4 milliárd dollárral redukálták az állam fiskális kiadásait. 64 Az előterjesztés a kormánytisztviselők javadalmazásának és a világháborús veteránok nyugdíjának csökkentését tartalmazta. A javaslat vegyes érzelmeket váltott ki az amerikai népből. Egyesek szerint az elnök ezzel a lépésével nem sokban különbözött elődjének kevésbé népszerű politikájától. Roosevelt ezen álláspontját három fontos tényezővel igazolhatjuk. Először is a New Deal ütemezése ebben az időszakban a tőke oltalom alá helyezésének korszakához ért, illetve a vállalkozási készség fokozását igényelte. Másodszor az elnök szerint ezek az intézkedések szükségesek, de abban a pillanatban, ahogy a helyzet konszolidálódni látszik, eltörlésre kerülnek. 65 Utolsó tételként pedig Roosevelt meggyőződése szerint még nem érkezett el a kölcsönökkel finanszírozandó intézkedések ideje.66 A törvénytervezet Kongresszusi vitája a veteránok nyugdíjának csökkentésére korlátozódott. 61 62 63 64 65 66

Theiss 1938, 327. Láng 1988, 54. Uo. 55. Andor 1999b, 39. Láng 1988, 56. Az elnök ezen álláspontja határozta meg az 1938 áprilisáig tartó erőpróbákat a New Deal kardinális kérdésekben

20

A törvényhozásban erős veteránlobbi működött, de esélyüket roppant mód gyengítette a felszínre került visszaélések: sokan részesültek veteránnyugdíjban, akik nem is vettek részt az I. világháborúban. A képviselőház Demokrata Párti politikusainak 32 százaléka, a köztársaság pártiak 38 százaléka tette le voksát az előterjesztés elutasítása mellett. Az elnök az eredmény következtében rövid, de annál hatásosabb üzenetet küldött a Kongresszus számára. Javaslattal élt az alacsony alkoholtartalmú sör és egyéb italok gyártásának és eladásának engedélyezését illetően, amelyhez magas adóbevételt jósolt. Roosevelt lépése ezzel az indítvánnyal elérte a célját, mivel a törvényhozó testület által leadott szavazatarányok kellőképp megváltoztak, így március 20-án életbe lépett a Takarékossági intézkedésekről és a szövetségi kormányhivatalok reorganizációjáról szóló törvény,67 amellyel az elnök csökkentette a kormányzat kiadásait 25 %-kal, így megvalósította 1932-ben tett ígéretét.68 A következő lépést az elnök a munkahelyteremtés egyik részterületén kívánta megvalósítani. Fásítási programmal már New York állam kormányzói tisztségégének betöltése alatt foglalkozott Roosevelt, ebből a korábbi tevékenységére vezethetjük vissza a természetvédelmi programját. Elképzelhetőnek tartotta, hogy ezzel a tervvel több százezer fiatalnak teremtsen megélhetést, másrészről kivitelezhetőnek is bizonyult, mivel a kormány számára rendelkezésére állt a kezdeti munkálatokhoz

szükséges

anyagi

keret.

Így

a

kormányzat

úgy

tudott

nekiállni

a

munkahelyteremtésnek, hogy ezzel egyidejűleg nem növelte a deficitet. 69 Mindemellett fontos kiemelni, hogy az elnök nem közmunkaként értelmezte a törvényjavaslatot, még mindig nem tartotta aktuálisnak a közmunkát, ez a lépése egyszerűen időnyerésnek fogható fel. A törvénytervezetet március 21-én juttatta el a Kongresszus számára és egyben felhatalmazást kért a Polgári Természetvédelmi Osztagok (Civilian Conservation Corps) halaszthatatlan felállítására. A törvényhozó testületben lezajlott kisebb viták után az előterjesztés támogatásra talált a szenátorok körében, így március 31-én hatályba lépett70 a Polgári természetvédelmi „hadtest” létrehozásáról szóló törvény, ami végül negyedmillió munkanélküli fiatalnak biztosított munkát.71

1.6.1. A mezőgazdaság innovációja Az Amerikai Egyesült Államokban 1928-ban a foglalkoztatottak 20 %-a dolgozott a mezőgazdaságban. A szekunder szektorban (élelmiszeripar, vegyipar, vas- és acélipar, gépgyártás, 67 68 69 70 71

állásfoglaló szereplői – „költekezők” és „költségvetés-egyensúlyozók” – között. (Láng 1988, 67). Láng 1988, 57. Andor 1999b, 39. Láng 1988, 58. Láng 1988, 59-60. Andor 1999b, 40.

21

járműipar, textilipar) 12 milliót meghaladó volt a munkanélküliek száma. A mezőgazdaságban nagyjából 13 millió foglalkoztatottból 3 % körülire tehető a munkanélküliség. 72 A válságba került mezőgazdaság helyreállítását tekintette Roosevelt a legfontosabbnak. A farmerek országos létszámukat tekintve kellő befolyással rendelkeztek az amerikai választások kimenetelét illetően. Roosevelt 1932-es kampányának a legfontosabb eredménye volt a Mississippi völgyének farmerjeinek támogatásának megszerezése a köztársasági párttól. Ennek az eredménynek az elérését a demokrata elnökjelölt dollár leértékeléséről szóló ígérte tette lehetővé. Ahhoz, hogy a farmerek helyzetét megfelelő módon tudjuk elemezni, látnunk kell a mezőgazdaság I. világháború alatti fejlődését. A háború a keresletet megtöbbszörözte és így hatalmas agrárárak kerültek kialakításra, amelynek következményeképp a farmerek nagyobb hozamú termelésre – legelőiket feltörve – rendezkedtek be.73 Számottevő túltermelés nem volt érzékelhető, de a mezőgazdaságot súlyos károsodás érte azáltal, hogy a háború utáni világgazdasági agrikulturális árak csökkenése az amerikai árakat az előnytelen vidékek üzemköltsége alá taszította. A termelési módszerek modernizációjával a hozamképesség augmentációja ment végbe. Az Egyesült Államok a háború előtt Európa adóskörébe tartozott. Ennek az adósságnak – vasúti és ipari invesztáló kölcsönök – az évi 200 millió dolláros törlesztését búzával, dohánnyal, gyapottal és sertéssel fizette meg. A háború után azonban Európa szerepe hitelezőből adóssá alakult át, Európa évente 500 millió dollár értékű kamattal tartozott Amerikának. Az USA védővámrendszere viszont meggátolta az európai adósok ipari árucikkekkel történő törlesztését. Ebből kifolyólag Európa önellátásra rendezkedett be vagy más piacokhoz fordult.74 Az agrárium bruttó jövedelme 1919-ben meghaladta a 17 milliárd dollárt, majd a 30-as évekhez közeledve visszaesett évi 11 milliárd dollárra, végül 1932-ben érte el a bevétel a minimum csúcspontját, ami évi 6 milliárd dollárt tett ki.75 A mezőgazdaságot érintő problémák megoldásának ideje is elérkezett. Henry Wallace mezőgazdasági miniszter és Rexford Tugwell (miniszter-helyettesi pozícióban) arra a konklúzióra jutottak, hogy az interregnum időszakában fennakadt mezőgazdasággal foglalkozó törvénytervezet továbbgondolása esedékessé vált.76 A farmerszervezetek és a kormány tisztségviselői egyetértettek abban, hogy a termékfelesleg kérdéskörére gyors megoldást kell találni. A négy napig tartó vitában a két tábor ellentétei a túltermelés leküzdésének módszereiben – terméskorlátozás vagy 72 73 74 75 76

Henning 1997, 254-256. Theiss 1938, 327. Cs. Szabó 1985, 31-32. Theiss 1938, 327. Az agráriumot érintő reformok tulajdonképpen már Roosevelt elnöksége előtt elkezdődtek A 20-as évek köztársaság párti elnökei (Warren G. Harding, Calvin Coolidge, Herbert Hoover) alatt működő minisztériumok közül a mezőgazdasági állami hatóság volt az, ahol liberálisabb gondolkodású szakemberek is végezhették tevékenységüket a konzervatív időkben. Roosevelt mezőgazdasági minisztere Henry Wallace személyében került kinevezésre, akinek édesapja még a republikánus kormányok idejében töltött be hasonló tisztséget. (Andor 1999b, 39).

22

exportfokozás – tükröződtek. Végül a törvénytervezet vázát a farmerekkel létrejött konvenció révén létrehozandó termeléskorlátozás alkotta.77 Az önkéntes területcsökkentés csakis kizárólag ideiglenes megoldásnak szánták. Ezt az intézkedést nevezhetjük a rövid lejáratú résznek. A hosszú lejáratú részét a mezőgazdasági programnak az állam által szakaszosan történő nagyjából 35 millió hold föld felvásárlását jelentette, amelyet újraosztályozott és így már termelésre tudta beállítani vagy ki tudta vonni a megművelésből.78 Az 1933. március 16-án benyújtott törvényjavaslat célja 79 a felhalmozódó többletet előállító ágazatok munkaerő-feleslegének átszervezésére az iparba és a termőterület egyéb felhasználásának elősegítésére kigondolt programokban rejlett. Azonban ezek a programok még nem álltak készen, a munkaerőtöbblet átcsoportosítása az iparba egyelőre kivitelezhetetlennek bizonyult az így is munkanélküliséggel küszködő ágazat miatt. A mezőgazdaság re-integrációjának elgondolása a termékfeleslegek felvásárlására éleződött ki. A mezőgazdasági minisztérium számításai szerint hozzávetőlegesen három-négy évre lett volna szükség ahhoz, hogy az eddig felhalmozódott termékfelesleget a piac felszívja a további terméktöbblet keletkezésének féken tartása érdekében, ugyanakkor a túltermelést továbbra is meg kellett volna gátolni, így a paralel két művelet következtében degradálódott volna a kínálat és a termelői árak szakaszosan felzárkóztak volna az 1910-1914-es évek paritásához. Ezeket a megemelt árakat viszont a fogyasztóknak kellett megfizetniük, mivel a feldolgozó iparágak az árkülönbözetet a vásárlókkal kívánták megfizettetni. A törvénytervezet kidolgozói nem azt vették figyelembe, hogy az amerikai nép meg tudja-e fizetni a magasabb árakat, hanem azt emelték ki, hogy a farmerek jövedelmének emelkedése következtében a gazdaság vérkeringésére gyakorolt hatás kedvezően hathat. A előterjesztést végül csak a képviselőházban fogadták el. A szenátorok 1933 áprilisában már nem a mezőgazdaságról vitatkoztak, hanem a pénzről, mivel a márciusi törvényalkotási hullám nem biztosította a gazdasági mutatók emelkedését, a takarékossági törvény és a szükségbanktörvény a defláció irányába sodorta a gazdaságot, ezért Roosevelt a defláció ellensúlyozására kereste a kontrollálható infláció kialakítására szolgáló megoldásokat. Az elnök meggyőződése szerint a „valutáris

taktikázás”

beindíthatja

a

gazdaság

konszolidációjának

menetét.80

Roosevelt

elképzeléseire Elmer Thomas szenátor terve szolgáltatta a megoldást. A szenátor különböző inflációt megvalósító metódusokat magába foglaló előterjesztést nyújtott be az amerikai törvényhozó testület elé, amelynek szövegét az elnök módosítani kívánta.81 Roosevelt jó taktikusként megbízta az inflációs politikát legjobban ellenző munkatársait, köztük Douglas költségvetési igazgatót, hogy dolgozza át az előterjesztését, így a törvény későbbi elfogadása nyílt 77 78 79 80 81

Láng 1988, 61-62. Cs. Szabó 1985, 37. Láng 1988, 62. Uo. 63-64. Uo. 67.

23

utat vájt magának. Roosevelt megfelelőnek tartotta az időzítést, hogy beindítsa a „valutáris kísérletet”, így az április 20-án kiadott kormányrendelet felvilágosítást nyújtott az aranykiviteli tilalomról és a devizaügyletek korlátozások további szigorításáról, amivel egyidejűleg kezdetét vette a dollár leértékelése. Ez a fajta politika az angol gazdaságot élénkítő tevékenységeit tükrözte, ahol már másfél éve az árukivitel pozitív irányba vette az útját a font sterling árfolyamcsökkentésének és az árfolyam manipulációnak köszönhetően. A Thomas-indítvány április 28-án a szenátus által elfogadásra került. Az előterjesztés tartalmazta az elnök felhatalmazását, amely lehetőséget biztosított számára, hogy a dollár aranytartalmának maximum 50 %-ig terjedő redukálásának, három milliárd dollárig terjedő papírpénz kibocsátásának, az ezüst monetáris célra történő applikálásának, az I. világháborút lezáró békeszerződések által meghatározott tartozások ezüstben megvalósuló amortizálás lehetőségeinek folyamatait beindítsa, illetve a szövetségi bankrendszer igazgatótanácsának engedélyezze a bankok számára előírt tartalékráta emelését vagy csökkentését. A Kongresszus által elfogadott kiegészítés már lehetőséget teremtett a mezőgazdasági törvény szenátus általi megszavazására, így 1933. május 12-én hatályba lépett a Mezőgazdasági Helyreállítási Törvény (Agricultural Adjustment Act). Tartalmát tekintve három fejezetből tevődött össze a jogszabály. Az I. fejezet a mezőgazdasági minisztérium és a farmerszervezetek között lezajló tárgyalásokon elfogadott programot foglalta magába. A II. fejezet a „Farm-jelzálogtörvény” címmel a Farm Hiteligazgatóság tevékenységeinek regulázását, a kamatlábak csökkentését és a jelzálogadósságok visszafizetésének kormánykölcsönökkel való támogatását tartalmazta. A Thomas-kiegészítésről pedig a III. fejezet rendelkezett.82 A dollár leértékelése úgy valósult meg, hogy konkrétan az elnök nem élt a Thomas-indítványban található felhatalmazásával, hogy a fentebb felsorolt folyamatokat beindítsa, csupán a híreket használta katalizátorként, hogy a leértékelődés beinduljon. Ezzel a politikai csellel Roosevelt tulajdonképpen mindegyik oldal képviselőit sikerült megnyugtatnia. Az inflációt követelő tábort már az is kielégítette, hogy az elnök felhatalmazással rendelkezett az indítvány tartalmi elemeinek véghezviteléhez. A hagyományos valutapolitika nézeteket követői ugyan nem értettek egyet az aranystandard felszámolásával,83 de megnyugvással töltötte el őket, hogy Roosevelt nem élt a mezőgazdasági törvényben meghatározott inflációs politikával, így hivatalosan a dollár nem veszített az aranytartalmából. A mezőgazdasági törvény elfogadása után adott a Kongresszus nagyobb mozgásteret a monopoltőke hatalmának féken tartására szolgáló reformkísérletet és egyben a helyreállítási feladatokat is magába foglaló két törvényjavaslatnak. Május 18-án lépett hatályba a 82 83

Uo. 68. Keynes Roosvelthez írt levelében az aranystandard feladásával teljes mértékben egyetértett. A közgazdász javaslata szerint szükség van olcsó és bőséges hitelre és a hosszú lejáratú kamatok csökkentésére, majd levelét továbbfolytatva szorgalmazta a költségvetési kiadások gyors növelését is. (Whapshott 2014, 158-159).

24

Tennessee-völgy fejlesztését szolgáló törvény, május 27-én pedig az Értékpapírtörvény.84

1.6.2. A Tennessee-völgyi Erőmű-felügyelet 1933. május 18-án megszületett a Tennessee-völgy Fejlesztését Szolgáló Törvény (Tennessee Valley Authority Act), amely a nagytőkések túlzott hatalmát, befolyását hivatott háttérbe szorítani, de ezen hatások mellett progresszív reformtartalommal is rendelkezett.85 Az elnök a tervgazdasággal kapcsolatos elképzeléseit mindenekelőtt a villamosítás kivitelezésével tudta véghezvinni. A legkiemelkedőbb a Tennessee-völgyének rendbetétele, amely magába foglalta a folyamszabályozást, talajjavítást, erdősítést és az iparosítást több, mint 100 000 km2 nagyságú területen.86 A törvénytervezet – amely hét állam területére lokalizálódott – egy igazgatótanács által irányított szövetségi intézmény felállításról szóló javaslatot tartalmazott. A szövetségi szerv az adott térségeben hatósági jogkörrel járhatott el a 2,5 millió főt meghaladó lakosság gazdasági és társadalmi modernizációjának érdekében. A Kongresszust és a közvéleményt két fontos tényező foglalkoztatta: a szövetségi kormány betölteni kívánt funkciója és a Tennessee-hatóság (Tennessee Valley Authorithy, TVA) és az áramszolgáltató monopóliumok közötti kapcsolat. A tervezet legfontosabb része az a feltételezés, hogy a Tennessee-hatóság által előállított áram versenyt fog eredményezni az áramszolgáltatást monopolizáló érdekeltségekkel és egyben a szerv ellenőrizni is fogja őket, mindemellett fejlődéssel bír a regionális áramellátással kapcsolatosan. Az energiabirodalom mindent megtett annak érdekében, hogy a törvényjavaslat ne kerüljön elfogadásra, de kevés sikerrel jártak. A gazdasági hatalom koncentrálódása elkezdődött, amely negatív érzéseket ébresztett a „big businessben”.87A folyamszabályozásnak köszönhetően volt lehetősége a kormányzatnak vízi erőművek telepítésre, amelyek funkciójukat tekintve villamosenergiát állítottak elő, ezzel is elősegítve az olcsó energiaforrás megteremtését. Amerikában zömmel a villamosenergia-ellátás magánvállalatok kezében összpontosult, akiknek az árpolitikájuk rengeteg támadásban részesült. A probléma forrása az energia-szolgáltató vállalatok pénzügyi struktúrájában mutatkozott meg leginkább. A vállalatok részvényeinek túlnyomó része holdingbirodalmak kezében volt, ezeknek a vállalatcsoportosulásoknak a részvényei szintén egy másik holding birtokolta, egyes esetekben előfordult, hogy a másodlagos holding részvényeit egy harmadik vállalatcsoportosulásnál találhatjuk meg. Ebből a tényállásból már

84 85 86 87

Láng 1988, 69-70. Kaposi 1998, 68. Theiss 1938, 329. Láng 1988, 71.

25

egyenesen levezethető az energiaárak túlzott mértékének az okozata.88 Roosevelt figyelmének előtérbe állította a TVA-t, mivel fontosnak vélte bizonyos közmunkák beindítását. A TVA-t sokan a központi tervezés legnagyobb amerikai próbálkozásnak tekintettek és amelyet minden kétséget kizárva a New Deal egyik leggyümölcsözőbb intézménynek nevezhetünk.89

1.6.3. Az Értékpapírtörvény és a közmunkaprogram

Ez volt az első szövetségi törvény, amely egységes keretek között befolyásolta a értékpapír-forgalmazását.

A

jogszabály

előírta

a

legfontosabb

gazdasági

információk

transzparenciáját. Erre a szegmensre azért volt szükség, hogy a részvényesek és a lehetséges befektetők kellő információ birtokába legyenek. A törvény ezen túlmenően magába foglalta a részvényeket kibocsátó vállalatok számára történő objektív felelősséget a regisztrációs nyilatkozatban található adatok valóságtartalmát tekintve, ezzel a lépéssel próbálták helyreállítani a befektetői bizalmat a részvénypiacon. A törvény abból a szempontból bírt nagy jelentőséggel, hogy ebben az időben még nem létezett számviteli standard, az intézkedéssel viszont sikerült elhárítani a ránézésre sikeres – rövid idő alatt, gyors fejlődés és kiváló eredményeket produkáló – cégek váratlanul végbement csődjét.90 1933. május 27-én lépett hatályba az Értékpapírtörvény, amelyet a közmunkaprogram létrehozása követett.

1.6.4. Ipari Újjáépítési Törvény A rendkívüli ülésszak utolsó feladata az ipar törvény előterjesztése és elfogadása volt. Az agytröszt tagjainak céltudatos elképzelései voltak az új ipar törvény tartalmát illetően és a monopóliumok gazdasági szerepéről, de az eddigi feszült hangulatú események rávilágítottak arra, hogy az elnökjelölő kampány előtt és az interregnum időszakában kigondolt megoldások csak kiindulópontként szolgáltak az ipar helyreállítását tekintve. Rooseveltet sok behatás érte az ipar reformjával kapcsolatban, egyre többen fejezték ki támogató véleményüket az ipar állami kontrollja mellett. A térfél túloldalán az óriás monopóliumok vezetői azon az állásponton voltak, hogy az államnak nem szabad beavatkozni az ipar működésébe és ezáltal az ipar képes saját maga irányítására, mindössze arra van szükség, hogy a Kongresszus törölje el a trösztellenes törvényt. A „big business” elképzeléseit tartalmazó program a Swope-terv volt. 88 89 90

Theiss 1938, 329. Andor 1999b, 41. Borbély-Szlávik 2012, 50-51.

26

A Swope-terv munkaalkalmat, öregségi nyugdíjat és munkanélküliségi biztosítást foglalta magába, azonban más kezdeményezést a munkások számára nem irányzott elő, pedig szükség lett volna a bérminimum megállapítására, a munkaidő szabályozására és a gyermekmunka megszüntetésére. A munkások nehéz helyzetben voltak, annak ellenére, hogy még 1932 márciusban elfogadták ugyan Norris-La Guardia törvényt, amely tiszteletben tartotta a munkások szakszervezetekhez való csatlakozás jogát és kollektív szerződést megkötését. A törvény viszont csak papíron létezett, például a szakszervezeteket a gyárosok irányították.91 Roosevelt elvetette a radikális elgondolásokat (állami bérbevétel azoknál a gyáraknál, akiknek a kapacitása nem ugorja át termelés legalább egy negyedét) és inkább a New Deal alapgondolataiban felfedezhető két direktíva felé – az iparmágnásokkal való kötendő kompromisszum és a monopóliumellenesség – helyezte a probléma megoldását,92 de az elnöknek rá kellett jönnie, hogy ennél a kérdéskörnél nem alkalmazhatja a New Deal egyik fundamentumát, a monopóliumellenességet. Rá kellett ébrednie, hogy a munkásság helyzetének javulása csak a „big business” konszenzusával lehetséges. Hatalmas engedményt tett az elnök a trösztellenes törvény eltörlésével. A május 7-i rádióbeszédében nem hangsúlyozta ki a Nemzeti Helyreállítási Hivatal (National Recovery Administration) felállításáról szóló tervét. A hivatal az államhatalom irányító és egyben ellenőrző feladatokat hivatott betölteni, így biztosíték keletkezett azzal kapcsolatban, hogy az ipar működése és a nemzetgazdaság érdeke harmóniába kerüljön egymással. Roosevelt számára még így is nyilvánvaló volt, hogy a munkaadók és a munkások a törvény jogerőre emelkedése után sem lesznek egyenrangúak. A munkaadók tényleges hatalmat fognak birtokolni, a munkások pedig jogokhoz jutnak, de ezek fenntartásáért sokat kell majd tenni,93 főleg a gyengébbik fél – a munkások – jogainak védelmére kell nagyobb figyelmet fordítani. Az iparral kapcsolatos törvénytervezet moduljába tartozó közmunkaprogram fő ösztönzője Alexander Sachs94 személyében körvonalazódott ki. A közmunkaprogram Sachs nézetei szerint felszámolná az infláció szükségességét, ami ebben az időszakban még kezdeti stádiumban volt. Roosevelt akceptálta a közmunkaprogramról szóló tervezetet, 95 de takarékossági kérdésként kezelte, program beindítására előirányzott öt milliárd dollárt csökkenteni szerette volna egy milliárd dollárra. A keretösszeget végül 3,3 milliárd dollárban határozták meg, azzal a kitétellel, hogy a felvenni kívánt kölcsönök kamatterheinek kifizetésére külön adónem kerül bevezetésre. A Fehér Ház végül május 17-én küldte meg az ipar helyreállítását szolgáló törvényjavaslatát a Kongresszus 91 92 93 94 95

Láng 1988, 74-75. Uo. 76. Uo. 78. Keynes egyik Amerikába érkező követője. (Kaposi 1998, 68) Roosevelt szükségesnek ítélte a közmunkaprogramok felállítását, mivel az embereknek nem volt munkájuk. A program finanszírozását pedig adózásból kívánta finanszírozni. Az elnök álláspontja szerint a programból fakadó deficittel majd később foglalkoznak. (Whapshott 2014, 154).

27

számára és egyben a közmunkaprogramot gazdaságélénkítő intézkedéssé emelte. A törvényhozó testületben közel egy hónapig tartott a vita. A vita két fő kérdésre irányult, a munkásság jogainak biztosítására és az ipari önkormányzat létrehozására, de a Kongresszus érdemi változtatások nélkül szavazta meg a törvényt, amely június 16-án Nemzeti Ipari Helyreállítási Törvény (National Industrial Recovery Act) elnevezéssel lépett hatályba.96 Ennél a reformnál viszont túlsúlyba kerültek azok az álláspontok, miszerint Roosevelt túl sokat akar, sőt egyenesen diktátori hatalomra tör és ezzel együtt olyan jogokat szerzett, amik a Kongresszust illetnék meg. Az elnök a jogszabály célját a munkaidő korlátozásában, a munkások vásárlóerejének növelésben és a bérek emelésében látta, a munkaadók érdekeit védve pedig egy erős gátat szabott a versenytársak egyenlőtlenségének kiteljesedése érdekében.97 A törvény vázát alkotó I. fejezet rögzítette, hogy a szövetségi államok közötti kereskedelemben szereplő iparoknak kötelességük olyan szabályokat magába foglaló ún. „kódexeket” kialakítani, amelyeket az NRA előterjesztése alapján szentesít az elnök. Ezek a szabályok a termelés, értékesítés és foglalkoztatás területét érintették. A törvény az ipari önkormányzatok elképzelésén alapult, de rendelkezett az iparok cselekvési szabadságának korlátozásaival. A kódexeknek rögzítenie kellett a szakszervezetekhez való csatlakozás jogát, meg kellett határozniuk a munkaidő maximális óraszámát és a bérminimumokat.98

1.6.5. A száz napos ciklus utolsó lépései Roosevelt vámpolitikai elképzeléseinek Kongresszus elé terjesztését még nem látta időszerűnek, sokkal nagyobb hangsúlyt fektetett az ipar helyreállításáról szóló törvényjavaslat elfogadtatására, végül a törvényhozó testület elutasította a kereskedelmi kapcsolatokkal foglalkozó ügyek megvitatását a rendkívüli ülésszak keretein belül. A bankügy terén azonban más álláspont alakult ki a Kongresszusban. Roosevelt szándékaival kevésbé megegyező döntés született és a rendkívüli ülésszak végére bankreform program került elfogadásra. 99 A bankreform kapcsán két álláspont került ellentétbe egymással. Az egyik elmélet szerint a független bankokat a szövetségi bankrendszerbe (FED) kell beolvasztani. A másik nézet szerint pedig, a független bankoknak meg kell őrizniük az autonómiájukat. Vitában természetesen előkerült a bankbetétek biztosításának kérdése is. Rooseveltnek meggyőződése volt, hogy ha a szövetségi állam biztosítaná a 96

97 98 99

Keynes a NIRA-ról kifejtette véleményét, miszerint ez a törvény az elnök egyik legfontosabb törvényhozási aktusa volt. A törvény lehetővé tette a magánmonopóliumok megszületését, az árrögzítést és egy olyan Közmunkahatóságot állított fel, amely közmunkaprogramokkal foglalkozott. Keynes szerint a végeredmény azonban felemás volt. A törvény, amely tulajdonképpen reformnak fogható fel, gátolja a fellendülést. (Whapshott 2014, 157-158). Láng 1988, 80-81. Uo. 82. Uo. 85.

28

bankbetéteket, akkor ezzel a lépéssel ösztönözné a kevésbé jól működő pénzintézeteket működésképtelen üzletvitel kialakítására. Az elnök a betétekről szóló indítvány elfogadását nem tudta megakadályozni, de nem látta értelmét megvétózni az elfogadott törvényt, mivel tartalmazta azt az elvet, miszerint a bankoknak választaniuk kellett a bankbetétek elfogadása vagy az értékpapírügyletekkel való tevékenység között. Ez a koncepció megakadályozta a pénzintézetek leányvállalatainak működését – tulajdonképpen felszámolta azokat. A június 16-án életebe lépett Glass-Steagall-banktörvény100 rögzítette a banki tevékenységek összefonódásának tiltása mellett a pénzügyminisztérium és a FED tagsággal rendelkező bankok által biztosított alaptőkével funkcionáló Szövetségi Betétbiztosítási Vállalat (Federal Deposit Insurance Corporation) felállítását. A törvény magába foglalta azt a kitételt, hogy csak azon bankok használhatják a vállalat által kínált szolgáltatásokat, akik legkésőbb 1937. július 1-ig belépnek a FED-be. 101 Összegezve a banktörvényt, a betétgyűjtő kereskedelmi bankok számára nem volt engedélyezve a saját számlás értékpapír-kereskedelmi tevékenység a betétesek pénzének használatával. Az ehhez hasonló tevékenységet az erre a célra létrehozott intézmények, kizárólag a befektetési bankok végezhettek. Tulajdonképpen a befektetési bank nem is bank, hiszen nem betétgyűjtő pénzügyi intézmény. 102 A Betétbiztosítás a New Deal egyik legnépszerűbb döntése volt, ehhez hasonlóan nevezetes vállalkozássá emelkedett a városi kis lakóházaknál felmerülő jelzálogadósságok megoldási tervezete, amely Home Owners' Loan Act néven vált ismerté a Kongresszus támogatása után. A törvény egy vállalatot hozott létre, amelynek legfőbb feladata kölcsönnyújtásban nyilvánult meg, és azokat az állampolgárokat érintette, akik nem tudták fizetni jelzáloghiteleiket vagy már elvesztett házukat szerették volna visszavásárolni. A Home Owners' Loan Act támogatásával párhuzamosan került elfogadásra a Farmhiteltörvény (Farm Credit Act), amely kiterjesztette a Farm Hiteligazgatóságok hatáskörét.103 1933. június közepén a törvényhozó testület rendkívüli ülésszaka befejezte tevékenységét. A gazdaság helyzetéről már rendelkezésre állt néhány adat, amelyekből megállapítható, hogy a dollár árfolyama zuhant, a mezőgazdasági és egyes ipari termékek ára emelkedésnek indultak, az ipar és az építőipar mutatói javulást feltételeztek, az értéktőzsdében élénkülés volt megfigyelhető. Ezek az eredmények azonban még nem voltak alkalmasak arra, hogy a New Deal értékeléséhez felhasználják az eddig eltelt rövid idő miatt. A korai New Deal-ből még egyelőre kimaradtak az 100

101 102 103

Glass-Steagall-banktörvényt 1999-ben eltörölték az Egyesült Államokban, így az amerikai bankrendszer is univerzálissá alakult át. Ez annyit jelent, hogy a bankok párhuzamosan végezhettek kereskedelmi, befektetési és biztosítási tevékenységet is. A probléma ezzel kapcsolatban abban állt, hogy a bankok hitelezési magatartása sokkal fegyelmezetlenebbé vált. Végül visszaállították a Glass-Steagall banktörvényt a 2010-ben hatályba lépett Dodd-Frank törvénnyel. (Mérő 2012, 54). Láng 1988, 86. Mérő 2012, 53-54. Láng 1988, 87.

29

elméletek. Keynes tevékenységéről az elnök már rendelkezett némi ismerettel, de a közgazdász eszmefuttatása csak az „agyakra” hatott. A száz nap alatt elfogadott előterjesztések fő eredménye a bénultsági állapot megszűnésében mutatkozott meg leginkább. A közöny egyre inkább a bizakodás felé vette irányát. Felszínre törtek azok a meglátások, amelyek különbséget tettek Hoover és Roosevelt között. Hooverben egy kimért, zárkózott elnököt ismerhettünk meg, aki egyre jobban elzárkózott a valóságtól, fafejűen ragaszkodott nézeteihez. Roosevelt elődjével ellentétben közvetlen, kellemes habitussal megáldott, és dinamizmust sugárzó politikusként látta Amerika. Baráti kapcsolatot épített ki a sajtóval, hétköznapi nyelven közölte az elvégzendő feladatokat az elhíresült kandalló előtt beszélgetések alkalmával. A Szükségbanktörvény munkálatai jó úton haladtak,104 a természetvédelmi programnak köszönhetően már június közepétől több mint 250 000 fiatal vett részt árvízvédelmi, erdősítési és más munkafolyamatokban. A munkanélküliség arányához képest még mindig kevésnek bizonyult az intézkedés által történt foglalkoztatottak számának emelkedése, de olyan időpontban valósult meg a törvény, amely az amerikai népből bizakodó érzelmeket váltott ki. Ehhez hasonló hatást fejtett ki a mezőgazdasági törvény is. A farmerek enyhe elégedettséggel kezelték, hogy végre tett valamit értük a kormányzat, a megelégedéshez hozzájárult a Farm Hiteligazgatóság lendületes üzletpolitikája és az árak emelkedő irányvonala. A farmereket azonban egyre jobban aggasztotta a közeljövő, a gyapot-és búzatermelés, illetve a sertésállomány rekord méreteket öltött. A törvény végrehajtására létrehozott kormányszerv (Agricultural Adjustment Administration, AAA) vezetői körében egyre jobban kiéleződött a küzdelem a termeléskorlátozás és az exportfokozás megoldási lehetőségek használatával kapcsolatosan, ezek az ellentétek még jobban késleltették az AAA munkájának aktivizálását, amely vitát az elnök döntötte el a terméskorlátozás előtérbe helyezésével. Az NRA is elkezdte tevékenységének gyakorlását, rövid időn belül az NRA akceptálta az első ipari kódexet a pamutágazat területén. A kódex rögzítette a maximális munkaidőt, a gyermekmunka eltörlését, a bérminimum megállapítását és lehetőséget biztosított a termelés korlátozására. A sikereket azonban beárnyékolta a termeléskorlátozás, amely az átlag amerikai állampolgárok körében nagy felháborodást váltott ki. A zavart tovább fokozta a közmunkaprogram kivitelezésének csúszása, ezzel pedig azt a látszatot keltette a kormány, hogy nagyobb hangsúlyt fektet az élelmiszer- és iparcikkárak növelésre, mint a foglalkoztatottság emelésére. Ezek a jelek pedig arra hívták fel a Roosevelt-kormány figyelmét, hogy a bizakodást egyre erőteljesebben elnyomják a kétségek és az aggályok.105

104 105

Uo. 88. Uo. 89.

30

1.7. A száz napos program folytatása A gazdasági mutatók rossz előérzetet keltettek. A mezőgazdasági árak elkezdtek csökkenni, az ipari termelés augmentálása gyökeret vert, majd ellentétes irányba fordult és az értéktőzsde felvirágzása is a stagnálás állapotába került. A Fehér Házat a legjobban a mezőgazdasági árak csökkenése foglalkoztatta. A gazdasági szakemberek arra az álláspontra jutottak, hogy be kell szüntetni a dollár árfolyam-ingadozásait és vissza kell térni az aranystandardra, mivel – véleményük szerint – csak akkor indulhat be a gazdaság konszolidálása, ha az üzletemberek újra bizalmat táplálnak a dollár iránt. Roosevelt erre csak annyival reagált, hogy jó lenne tudomásul venni azt a tényt, hogy az ország több mint 90 %-a nem a hitelezők fejével gondolkodik. A dollárárfolyam július derekától újból emelkedésnek106 vette az irányt, amelyből Roosevelt azt a következtetést vonta le, hogy elérkezett az idő az aranyvásárlási program – Warren professzor által kigondolt – beindítására. Az elnök 1933. október 22-i rádióbeszédében felhatalmazta Reconstuction Finance Corporationt a belföldi és külföldi arany vásárlásra, amelynél a vételárat a kormány határozza meg egyik napról a másikra. A tervezet így nem csak az áresések ellensúlyozásában játszott fontos szerepet, hanem gazdaságpolitikai döntést testesített meg, ami az irányított valuta megvalósításban irányozta elő célját. Október 25-én kezdetét vette az aranyvásárlási program kivitelezése. Az RFC pár nap leforgása alatt nekilátott a fő nyomvonalat képező külföldi arany felvásárlásának. A vételárat nap, mint nap az elnök, Henry Morgenthau pénzügyminiszter és az RFC elnöke határozta meg, az árfolyamot folyamatosan emelve.107 A kezdeti mutatók lelkesítően hatottak, a dollár inflációjával egyidejűleg emelkedni kezdtek az amerikai termékek árai, novemberben azonban éles fordulat következett be, a mezőgazdasági árak csökkenő tendenciát mutattak. Az aggodalmak egyre szélesebb körökben terjedtek el, Keynes szimpatizált a New Deal eddigi intézkedéseivel, de nyugtalanították az új kihatások. Rávilágított, hogy a Warren-elképzelés tartalmazó pénzmennyiség növelése nem megoldás, hanem a kiadások nagysága a legfontosabb.108 Arra figyelmeztetett, hogy az aranyárak és az áruárak között nincs közvetlen kapcsolat. 109 Ezt az elméletét azzal a humoros hasonlattal próbálta szemléltetni, hogy „a sovány ember nem hízik meg, ha bővebb övet vásárol”. A brit közgazdász az amerikai kormánytól a vásárlóerő növelését kérte számon és kijelentette, hogy meg kell szüntetni a dollárárfolyam ingadozásaiból adódó valutapolitikai skrupulust. 110 1934. január 30-án a Kongresszus támogatta a Gold Reserve Actet111 és egyben felhatalmazást adott az elnök 106 107 108 109 110 111

Vö. Kindleberger 1973, 223-224. Láng 1988, 117-118. Láng 1988, 119. Vö. Harrod 1951, 447. Kaposi, 1998, 70. Láng 1988, 119. A kincstári törvény elfogadásával a dollár a világ legkardinálisabb valutájává emelkedett egészen a 70-es évekig. (Kaposi 2008, 81).

31

számára, hogy engedélyt adjon a dollár 40 és 50 százalék közötti devalválására, a törvény hatálybalépésével megszűnt létezni az aranyfelvásárlási program.112 A Gold Reseve Act által rögzített intézkedések a valutapolitikát tekintve alkalmasnak bizonyultak az aranyközép út megtestesítésére. A törvény megszüntette az aranyérmék verését és a belföldi forgalomból kivont érméknek aranyrúdba történő beolvasztását. Az arany tranzakciók kontrollálását a pénzügyminiszterre bízta. A törvény életbelépésétől kezdődően az arany unciánkénti árát 35 dollárban került meghatározásra. Az újraértékelésből származó „profitból” – összesen 2,8 milliárd dollárból – 2 milliárd dollár a stabilizációs alapba került, amely felelősséggel tartozott az arany-, külföldi valuta- és értékpapírügyletek révén történő őrködésben a dollárárfolyam stabilitását tekintve. Roosevelt irányított standardnak nyilvánította az 1934. január 31-én bevezetésre került pénzrendszerről szóló törvényt, kiemelte, hogy az állami interveniálás új szintre lépett, a kormányzatnak sikerült végrehajtani a valutapolitika terén történő megerősítését. A dollárprobléma hamarosan háttérbe szorult és egyben már nem jelentett problémát a New Deal további folytatásának.113 Feltételezhető, hogy Keynesnek nagy szerepe volt ebben, mivel 1933 végén a brit közgazdász látogatást tett az Egyesült Államokba 114 és ott több gazdasági és kormányzati szakemberrel is megbeszélést folytatott, sőt még Roosevelttel is több órán keresztül folytatott diskurzust. A masszív valutáris rendszer kiépítése után115 Roosevelt újból elérkezettnek látta az időt a New Deal további folytatására, így 1934. március 2-án juttatta el kereskedelmi megállapodásokról szóló törvényjavaslatát a Kongresszus elé, mely fő célként jelölte meg az árukivitel növelését, és arra hívta fel a figyelmet, hogy a cél megvalósításának érdekében liberalizálni kell a behozatalt. Rávilágított, hogy a gazdaság stabilizációja nagy mértékben függ a nemzetközi kereskedelem újbóli beindításától, és kiemelte, hogy az export nem növelhető hosszútávon az import növelése nélkül, amely bőségesen elmaradt az 1929-es mutatóktól. Roosevelt jól érzékeltette, hogy a kormányzat megváltoztatta a 20-as évek tendenciáját, amely féken tartotta az importot, párhuzamosan azonban az exportot inspirálta. Ezen intézkedések közepette az ellenzék diktatúrával és fasizmus eszméinek követésével vádolta Rooseveltet, azonban az előterjesztés szükségessége háttérbe szorította a tiltakozásokat. Az akadályok elhárításával 1934. június 12-én elfogadásra került a Kereskedelmi Megállapodások Törvénye (Reciprocal Trade Agreements Act). A törvény erőteljesen sugallta az Egyesült Államok protekcionizmus útjának történő elhagyását és egyben az export fokozására 112 113 114

115

Láng 1988, 120. Uo. 121-122. Keynes amerikai látogatása előtt már felvette a kapcsolatot Roosevelt-tel, különböző tanácsokkal látta el Means to Prosperity című művének elküldésével. Ebben a tanulmányában vázolta fel az Általános elmélet című munkáját. (Whapshott 2014, 157). Kaposi 1998, 70.

32

irányuló törekvéseket helyezte előtérbe. Ennek ellenére a külföldi tőkésállamok csak abban reménykedhettek, hogy több árút adnak el Amerikának, de cserébe több amerikai árú vásárlásra kényszerülnek, így az exporttöbblet valóban megvalósul, azonban mennyisége kedvező esetben csökken.116 A kereskedelmi

megállapodások

törvényének

hatályba

lépése

az

amerikai

gazdaságpolitika fordulatváltása a világgazadási nyitást mutatta.117 A folyamatnak nem maradt el az eredménye, az export folyamatosan nőtt, 1936-ban Amerika kétszer annyit exportált, mint 1932-ben, ezzel egyidejűleg pedig aktív külkereskedelmi mérleg alakult ki.118

1.8. A helyreállítási és reformkoncepció a gyakorlatban Az 1934. évi Kongresszus ülésszaka zsúfolt programot jósolt. A kormányhivatalokban és a törvényhozás szintjein reformjavaslatok voltak készülőben azonban Roosevelt féken tartotta a kezdeményezéseket, mivel a kereskedelmi törvény előkészítése még nagyban folyt. Az elnök leginkább az ipari törvény megvalósítása során elburjánzó válsághelyzetet tartotta szem előtt. Ezen elképzelései alapján 1934 tavaszán kizárólag az értéktőzsdét érintő reformjavaslatok benyújtását támogatta. Az indítvány a regisztrálási kötelezettséget a tőzsdén forgalomban lévő összes értékpapírra kiterjesztette, spekulációt korlátozó regulákat tartalmazott,119 illetve rendelkezett az árfolyam azon fizikai helyen történő meghatározásáról, ahol a valós adásvétel vagy csere végbement,120 a törvény végrehajtását pedig a Federal Trade Commission feladatkörébe rendelte. A Wall Street minden erejével próbált fellépni a tervezet ellen, mivel állításuk szerint ez a koncepció a gazdaság felvirágozását akadályozza. A tőkének végül nem sikerült eltávolítania a Kongresszus napirendjéről a tervezetet, de azt elérte, hogy az 1934. június 6-án életbe lépett törvény a Securities Exchange Act nem a Federal Trade Commissionre hárította a törvény kontrollálásának hatáskörét, hanem a törvény rögzítette egy tőzsdebizottság felállítását a feladat elvégzése érdekében. A tőzsdekérdés – kezdeti New Deal tervek központi célja – tisztázását illetően 121 az eredeti elképzeléstől heterogén koncepció valósult meg: az állami ellenőrzés funkcióját a tőzsdebizottság kapta meg feladatul. Roosevelt az 1934 tavaszát jellemző állapotai miatt a tőzsde kérdését másodlagosnak tekintette.122 116 117 118 119 120 121 122

Láng, 1988, 123-124. Láng, 1988, 128. Kaposi 1998, 70. Láng 1988, 136. Borbély-Szlávik 2012, 51. Láng 1988, 136. Az Értékpapírtörvény és az Értéktőzsdetörvény megalapozta az ebben az időszakban újszerűnek számító kockázatkezelési technika megvalósulását a standard tőzsdei kereskedelemben. (Borbély-Szlávik 2012, 52).

33

A New Deal két alaprészét képző törvények (AAA, NIRA) kibontakozásától várta el az elnök gazdasági fellendülést. Figyelembe véve, hogy a mezőgazdasággal összefüggésben csak hosszú futamidő elteltével érhet el változást a gazdaság regenerálódása terén, ezért a válságból történő kilábalás lehetőségét és társadalom reformjának kiindulópontját a NIRA kivitelezésével hozta összefüggésbe. A NIRA azonban a monopoltőke kooperálását feltételezte. Az ipari törvény ellentmondásai 1934 tavaszán kerültek a felszínre. A törvény kivitelezésére létrehozott kormányszerv a NRA, hiába dolgozott kitartóan, tevékenységét egyre erősebb támadások érték. Az NRA ellenes csoportnak három főszereplője volt: a nagytőke, a fogyasztók és a kis- és középvállalkozások, akik a monopóliumok által éreztek fenyegetettséget. A kormány azonban a nagytőkében látta meg a lehetőséget az ipari helyreállítás megvalósításában. A kormányzat álláspontja szerint a „big businessnek” kötelessége viszonozni a korábban feléjük tett engedményeket: trösztellenes törvények hatályon kívül helyezése, cselekvési szabadság biztosítása. Továbbra is az elvárások között szerepelt a nemzetgazdaság és társadalom iránti kötelezettségének való elégtétel és a munkaalkalmak bővítése. Az NRA elsődleges célnak a kódexalkotást és az ipar minél hamarabbi kartellizálását tekintette. Az első néhány hónapban elfogadott kódexek közül 560 rendelkezett

ármegállapító

intézkedéssel,

ezen

kívül

terméskorlátozó,

az

előállítható

termékmennyiséget vagy a termelési teljesítőképességet írták elő. A kódexkreáció folyamán a monopoltőke 1000 előírást és 150 módszert szabályzott. A nagytőke egyre indulatosabban reagált az NRA rendeleteivel kapcsolatban. A monopóliumok azt szerették volna elérni, hogy a „big business” önkormányzata vegye át az ellenőrző szerepet az NRA-tól.123 Gardiner Means arra hívta fel a figyelmet, hogy a gazdasági erők egyesítésének előrelépésével a piac szerepe csökkenni kezd, a fogyasztók pedig kiszolgáltatottak lesznek a nagyiparnak, hacsak a kormány meg nem teszi a szükséges intézkedéseket. NRA-problémát tetőzte a közmunkák állapota, így Roosevelt szétválasztotta az NRA-t és a közmunkaügyet.124 Az ipari törvénnyel kapcsolatban felmerült problémák közül legsürgősebben az ármegállapítás helyzete kívánt minél előbbi megoldást. Roosevelt ezért felállíttatta a National Recovery Review Boardot, amelynek fő feladata a kódexek felülvizsgálatában merült ki,125 végül az elnök csak 1934 szeptemberében fogott hozzá az ipari törvény kapcsán felmerült kérdésekhez. Roosevelt elsősorban személyi problémát vélt felfedezni, ezért meg is tette a szükséges lépéseket és leváltotta az NRA vezetőjét, az NRA irányítását a korábban felállított National Recovery Review Board öt főből álló tanácsára bízta. A változások tükrében befejeződött a kartellizálás és ezzel párhuzamosan a kódexek száma 765-re emelkedett. Az NRA következő feladata a kódexekben 123 124 125

Láng 1988, 137-138. Uo. 139. Vö. Leuchtenburg 1963, 67.

34

meghatározott rendelkezések végrehajtása volt. A kódexek tartalmának ellenőrzésére felállították a kódexhatóságokat, amelyek az előírások megszegéséről az NRA-nak tartoztak beszámolással, majd az NRA továbbította a jelentéseket a Federal Trade Comissionnek vagy az illetékes járásbíróságoknak. Az ipari törvény életbe lépésével egyre jobban erősödött az ipar urainak ellenállása. A NIRA-ban rögzített szakszervezetekhez csatlakozásról szóló szabályozások kijátszására rájöttek a munkaadók. A NIRA engedélyezte bármilyen szakszervezethez való csatlakozást, 126 így a munkaadók saját elgondolásaikon alapuló vállalti szakszervezeteket hoztak létre, amelyek a jogszabály irányvonalával álltak szembe. A NIRA munkaügyekkel foglalkozó szabályait semmibe vették a gyárak és rendszeresen alkalmazták a open shop rendszerét. (Az open shop rendszer annyit takar, hogy a munkaadók előnyben részesítették azokat a leendő munkásokat, akik nem tagjai egyik szakszervezetnek sem). Roosevelt a probléma megoldási javaslatát egy munkaügyi tanács felállításában látta, ezért a Kongresszus támogatásával létrejött 1934. június 29-én az Országos Munkaügyi Tanács (National Labor Relations Board), de nem foglalta magába azokat a hatásköröket, amelyek szükségesek lettek volna az iparmágnások lépései ellen. A meg nem szerzett hatáskörök miatt az országos munkaügyi tanács egyre kellemetlenebb helyzetbe került és ezáltal a munkavállalók is.127 A munkásoknak nem maradt más fegyverük, hogy érdekeiket – szakszervezetekbe való belépésüket – érvényesítsék, sztrájkba kezdtek.128 A kormány a megmozdulásokból azt a következtetést vonta le, ha adott esetben a fellépnek a munkások sztrájkjai ellen, akkor a munkavállalók eltávolodnak tőlük viszont, ha a monopoltőke ellen emelik fel hangjukat, akkor ott kerül felszínre a probléma és egyidejűleg azoknak a törvényhozóknak is elvesztik szavazataikat, akik amúgy támogatnák a NIRA meghosszabbítását. A monopoltőke megítélése szerint a gazdasági helyzet javulását nem a NIRA végrehajtásának köszönhető, hanem a gazdaság önszabályozó képességeinek az eredménye. Ebből következett az ipar nagyjai által ecsetelt program: nincs szükség kormányzati felügyeletre, az iparági politikába nagyobb önállóságot követeltek, viszont azt a fajta kormány beavatkozást igényelték volna, miszerint a kormány azokkal a vállalatokkal megbízási szerződést köthessen, akik eleget tesznek a kódex előírásainak betartása érdekében.129 Az elnök 1935. február 20-án üzent a Kongresszusnak és a NIRA két évvel történő meghosszabbítását javasolta. Kijelentette, hogy a az ipari törvény céljai megfelelőek, a kódexeket hatályban kell tartani, de mindenképp szükséges ezen szabályzatokat egyszerűsíteni és szűkíteni. Jó 126 127 128 129

Láng 1988, 140-142. Uo. 143-144. Uo. 145. Uo. 147.

35

taktikusként Roosevelt úgy fogalmazta meg üzenetét, hogy a célok és az elvek védelmének összekapcsolása mellett elismerte a végrehajtás hibákban nyüzsgő kivitelezését. A Kongresszusi vita főként az NRA tevékenységének elítéléséről szólt, az ellentétek bipoláris voltára utalt a trösztellenes törvények visszavonására és a szabályozott nemzetgazdaságra történő célok jelzése. A törvény további sorsát nem a Kongresszus, hanem a Legfelsőbb Bíróság döntötte el. 1935. május 27-én meghozott döntését azzal az érvényben lévő felfogassál magyarázta, miszerint a Kongresszus jogkörébe nem tartozik bele a bér- és munkaügyeket érintő kérdések szabályozása. Legfelsőbb Bíróság ítélete alapján érvényüket vesztették a kódexek a NIRA pediglen alkotmányellenesnek bizonyult. Roosevelt korábbi lépésének – NIRA és a közmunkaprogram szétválasztásának – köszönhetően a Bíróság döntése nem érintette a közmunkaprogramot. Az ipari törvény hatályon kívül helyezése új feladatot rótt a törvényhozásra. A munkaügyi rendelkezéseket át kellett menteni, amelyre Wagner szenátor törvényjavaslata kínálta a megoldást, azonban ezzel az indítvánnyal Roosevelt nem értett egyet. A javaslat tartalmazta többek között egy új országos munkaügyi tanács felállítását, amely kellő hatalommal rendelkezik a munkásellenes tevékenységek elleni harc lefolytatása esetén. Roosevelt mellőzte kétségeit a tervezettel kapcsolatban, így került elfogadásra 1935. július 5-én a Munkaviszonyok Törvény (National Labor Relations Act, Wagner Act). A Wagner-törvényt alkotmányellenes jelzővel illették. Az ügy csak 1937. április 12-én zárult le a Legfelsőbb Bíróság döntésével. Az ítélet értelmében a törvény összhangban állt az alkotmánnyal.130

1.8.1. A mezőgazdasági törvény végrehajtása A mezőgazdasági törvény koncepcióját tekintve két részre osztható: a rendkívüli állapotok által szított átmeneti szakaszra és egy ez után lévő állandósított részre. A második szakasz végkifejlete tenné lehetővé a mezőgazdaság iparrá változását. 131 A mezőgazdasági törvény alapjait már kezdetektől fogva ellenző iparágak főként a rájuk kiszabott adók ellen mutatták ki nemtetszésüket. Ellenszegülésük

elérte

célját,

a

Legfelsőbb

Bíróság

1936.

január

6-i

döntésével

alkotmányellenesnek nyilvánította a mezőgazdasági törvényben rögzített termeléskorlátozó intézkedéseit és a feldolgozási forgalmi adót. 132 A Bíróság a döntését azzal indokolta, hogy a szövetségi államok hatáskörét sérti a terméskorlátozás, az adó pediglen „pénzt vesz el egy csoporttól a másik javára.”133 Az AAA is a NIRA útjára lépett. A Legfelsőbb Bíróság egyértelműen politikai döntést hozott a Roosevelt-kormányzat két legfontosabb gazdaság helyreállító 130 131 132 133

Uo., 148-150. Uo. 150. Uo. 153. Vö. Leuchtenburg 1963, 170.

36

programjával kapcsolatban, így tulajdonképpen a New Deal gazdaság- és társadalompolitikai céljai ellen intézett hadjáratot. A kormányzatnak, mint a NIRA esetében a legfontosabb feladata az AAA koncepciójának

átmentése

volt,

ezért

1936

márciusában

törvényerőre

emelkedett

a

Talajkonverzálásról szóló Törvény. Jó stratégiával sikerült az alapvető cél megőrzése: a farmerek háború előtti vásárlóerejének helyreállítása. Az új törvény értelmében a farmer nem a termeléskorlátozásért kapta meg a kormányzat anyagi támogatását, hanem a talajt konzerváló termények termőterületének kiszélesítéséért és a variábilis talajjavító megoldások alkalmazásáért. A forgalmi adó, amelyből a farmerek támogatását igyekeztek finanszírozni a Bírósági döntés értelmében megszűnt, így a Kongresszus megszavazta a farmerek juttatását garantáló költségvetési hitelt. A Kongresszus 1937-ben elfogadta a Farmbérleti Törvényt (Bankhead-Jones Fram Tenancy Act), amelyre azért volt szükség, mert az elnöki bizottság 1937. évi jelentése taglalta, hogy egy 1935. évi felmérés szerint a bérlők csak egy évig maradnak egy helyben, az AAA terméskorlátozó tevékenysége miatt sokan nélkülözhetővé váltak, a kormány által kiterjesztett juttatásaiból vásárolt gépek redukálták a farmerek munkaerőigényét, sőt az aszály is vándorlásra kényszerítette a mezőgazdasági munkásokat. A farmbérleti törvény az 1935-ben felállított Áttelepítési Hivatalt – feladata a farmereket felhasználásra alkalmatlan földterületekről való áthelyezése és a dolgozók támogatása – nagyobb hatáskörrel hatalmazta fel. Az új hivatal (Farm Security Administration) céljai közt a legfontosabbnak a mezőgazdaságban dolgozók eltartását szolgáló farmok kialakítását tekintette. Az FSA kölcsönöket nyújtott farm vásárlásra 40 éves futamidővel.134

1.9. A New Deal második szakasza Az 1934-ben lezajlott Kongresszusi választás során a a köztársaság pártiaknak nem sikerült a törvényhozásban többséget alkotni. A szavazatarányuk mind a képviselőházban mind pedig a szenátusban meggyengült. A demokraták leginkább a szenátusban szereztek még nagyobb szavazatszámot. Így a kormánypárt nem veszített erejéből sőt erősödni látszott. Ebből azt a következtetést lehet levonni, hogy a szavazók a Demokrata Párt támogatásával egyben a New Dealt is protezsálták. Roosevelt a győzelem hatása miatt nem volt bizakodó, mivel a demokrata többség azt is jelentheti, hogy a republikánusokkal együtt szavazó demokrata konzervatív szárny is erősödhetett. A bírósági alkotmányellenesnek nyilvánító döntések nem csak a NIRA-t és az AAA-t 134

Láng 1988, 154.

37

érintették. Alabama államban a járásbíróság deklarálta a Tennessee-völgy Hatóság által véghezvitt árameladását a magánvállalattal konkurens pozícióba kerülvén. 1935 februárjában a Kentucky állam járásbírósága által meghozott döntés értelmében alkotmányellenesnek nevezte a széniparban bevezetett bérszabályozási rendelkezéseket, a határozat megszületésének napján egy másik államban, Delaware-ben is alkotmányba ütközőnek minősítették az NRA működésének egészét. A Legfelsőbb Bíróság New Dealt érintő első döntése az aranyzáradék hatálytalanítása volt.135 A Kongresszus 1935. évi ülésszakának az első kérdésköre a segélyezési törvény új koncepcióra való helyezése volt. A kormányzat összesen 3,5 millió munkanélkülit kívánt munkához juttatni a megélhetést csak alig biztosító segélyek helyett. Roosevelt a Kongresszushoz intézett üzenetében kifejtette, hogy közmunkaprogram felállítására 4,8 milliárd dollárt kíván fordítani. A program irányítását egy kormányszerv végezné, a béreknek meg kell hogy haladják a segélyezés címén juttatott szubvenciót, de azzal a kitétellel, hogy a közmunka nem szívhatja ki a munkaerőt a gyáraktól. A tervezet megvalósításának lokalizációját tekintve pediglen a szegényebb régiókban látta.136 1935 áprilisában életbe lépett az Emergency Relief Appropriations Act, amely az Roosevelt hatáskörébe rögzítette ennek a hatalmas pénzösszegnek a felhasználását, a hadihajó- és lőszergyártás kivételével bármire fordíthatóvá vált az anyagi keret. A közmunkahivatal riválisaként felállították a Munkafejlesztési Igazgatóságot (Works Progress Administrationt). Az elnök a „költekezők” elvárásainak eleget tett, az államadósság 1,7 milliárd dollárral gyarapodott 1935-ben, így a költségvetésben 28,7 milliárdra nőtt a hiány.137 A Munkafejlesztési Igazgatóság vezetője Harry Hoppkins lett. Közmunkások tömkelege utakat épített, parkosítással foglalkozott, de munkával látta el a zenészeket, színészeket, és festőket is. Tulajdonképpen egy volt a cél, hogy biztosítsanak jövedelmet és egyben a keresletet is fokozzák, de ez a folyamat még akaratlanul se növelje a túltelített piacot. A hatás természetesen nem maradt el: a munkanélküliség fokozatosan csökkenő stádiumba lépett. 1934-ben 11,3 millió, 1935-ben 10,6 millió, 1936-ban pedig 9,6 millió munkanélküli élt az Egyesült Államokban. 138 Így – Keynes gazdaságpolitikáját követve – közel 2 millió munkahelyet teremtettek.139 A Társadalombiztosítás munkaügyi minisztérium határkörébe tartozott, kérdésköre már a New Deal tervezési időszakában foglalkoztatta a szakembereket. Roosevelt a törvényhozó testületnek 1934. június 8-án megküldött üzenetében foglalta össze a szükséges lépéseket a társadalombiztosítással kapcsolatban. A munkaügyi miniszter vezetésével kabinetbizottságot hívott életre a törvénytervezet végleges verziójának elkészítésére. A javaslat kidolgozása után az elnök 135 136 137 138 139

Uo. 155. Uo. 156. Láng 1988, 157. Vö. Leuchtenburg 1963, 124-125. Kaposi 1998, 71. Borbély-Szlávik, 2012, 50.

38

1935. január 17-én terjesztette elő a Kongresszus számára a törvényjavaslatot. A konzervatív demokraták és a köztársaság pártiak erősen tiltakoztak az előterjesztés ellen. A fő vitakérdés legfőképp az öregségi biztosítás köré összpontosult, a munkanélküliségi biztosítás csak kisebb konfliktust okozott. A törvény végül 1935. augusztus 14-én emelkedett törvényerőre. A „new dealerek” nem voltak elégedettek a törvényben rögzített rendelkezésekkel, hiányolták belőle a mezőgazdasági munkások és a háztartási alkalmazottakra történő kiterjesztését és nem foglalta magába a betegbiztosítást. Az öregségi biztosítás finanszírozását tekintve a törvény a munkaadóra és a munkavállalóra terjesztette ki az adónemet, a munkanélküliségi biztosítást anyagi terheit pedig a munkaadóra hárította. A juttatások összegét nem szabályozta szövetségi állami szinten, hanem az államok hatáskörébe utalta.140 A törvény hiányosságai ellenére nagy előrelépés volt a jóléti állam megteremtésének vonatkozásában. A New Deal további előremenetelét tekintve a Kongresszusnak már harmadjára kellett foglalkoznia a banküggyel. A javaslat középpontjában a kormányzat nagyobb horderejű befolyását emelhetjük ki, illetve a bankrendszer irányító testület funkciójának gyarapítását. A törvény végül 1935. augusztus 23-án lépett hatályba. A Roosevelt kormányzat harmadik banktörvénye további intézkedéseket tartalmazott a bankok szövetségi ellenőrzésének tekintetében. Az elnök felhatalmazást kapott a FED igazgató tanácsába (kormányzótanács) történő hét tagjának kinevezésére, illetve az kormányzótanácsot jelölte meg a körzeti központi bankok főtisztviselőinek kiválasztásához szükséges engedély kiadására. Így a megreformált szövetségi nyíltpiaci bizottság 12 tagja közül hét a kormányzótanács tagja volt.141 A banktörvény harmadik módosítására azért is volt szükség, mert az államadósság egyre magasabb méreteket öltött, a korrekció lehetővé tette a szövetségi állam számára, hogy az amerikai államok pénzügyi szabadpiacán kötvényeket vásárolhasson, illetve adhasson el, ha ezt a tevékenységét stabilizáció elérése miatt teszi.142 A közszolgálati holdingtársaságok hatalmának korlátozását szolgáló 1935-ben benyújtott törvényjavaslat az áramszolgáltató vállalatok gúlaszerűen felépített birodalmakba összefogó holdingtársaságok rendszerének egyszerűsítését rögzítette. Tartalmát tekintve a törvény magába foglalta a holdingtársaságok regisztrálási kötelezettségét, a nagyobb társaságok három éven belül végrehajtandó felosztását, pénzbeli tranzakcióik górcső alá vételét és a közösségi érdekeket nem szolgáló vállalatok felszámoltatását. A „halálos ítélet” – a holdingtársaságok tevékenységük gazdasági megalapozottságát bizonyítani kötelesek, abban az esetben, ha nem tesznek eleget a megkötésnek 1940. január 1-ig, akkor feloszlatásra kerülnek – nevű kezdeményezés nem talált támogatásra a képviselőházban, de a kormányzat így is elérte a kitűzött célt. A harmadik 140 141 142

Láng 1988, 157. Láng 1988, 158. Vö. Leuchtenburg 1963, 160-161. Kaposi 1998, 72.

39

banktörvény elfogadása után Roosevelt a monopóliumellenesség politikáját vitte tovább az adózás terén történő törvényalkotás kezdeményezésével.143 A Vagyonadótörvény (Wealth Tax Act) – 1935. augusztus 31-i bevezetésével – a költségvetési egyensúlyban nem fejtett ki érdemi javulást, az előrejelzések szerint 250 millió dollárt meghaladó bevételt jelentett az államkincstárnak. Jobban megvizsgálva a fontosságát nem a közvetlen eredményeket kell figyelembe venni, hanem Roosevelt azon szemléletének szavakba öntését, amelyet kongresszusi üzenetében fejtett ki. Kijelentette, hogy a vagyon koncentrálódási folyamata negatív hatással van a nemzetgazdaságra és kiemelte a kisvállalkozók szubvenciójának szükségességét. A törvényhozókat pedig felvilágosította, hogy a törvény egyidejűleg fejti ki hatását a társadalompolitikai célok elérésében.144

1.10. Roosevelt második elnökségi ciklusa 145 Roosevelt 1937. január 20-i második beiktatási beszédében hangzott el idézett mondat: „Azt látom, hogy a nemzet egyharmada rossz lakásviszonyok között él, rosszul öltözött, rosszul táplált”. 146 Szónoklata után az amerikai nép azt várta az elnöktől, hogy hamarosan törvényhozási programot terjeszt elő a Kongresszus elé a még nehezményezett állapotok rendbetétele érdekében. Az elnök azonban nem az elvárásoknak megfelelő törvényjavaslatokat küldte meg a törvényhozó testület számára. Meggyőződése szerint először a New Deal-törvényalkotás eredményeit kell megvédeni, illetve bebiztosítani az esetleges későbbi támadások megfelelő időbeni megelőzése érdekében, ezért 1937. február 5-én a bírói szervezetet, azon belül is a Legfelsőbb Bíróság reformjára vonatkozó törvényjavaslatot terjesztett elő.147 Erre az intézkedésre azért volt szükség, mert az alkotmány értelmezésére kialakultak ún. magándöntések. Ezek a döntések alkotmányellenesnek nyilvánították a Tennessee-völgy Hatóság felállításáról és működéséről szóló törvényt, a holdingtársaságok törvényét, illetve a Wagner törvényt.148 A törvényjavaslat tartalmát illetően rengeteg lehetőség szóba került, végül 1937. február 143 144 145

146 147 148

Láng 1988, 159. Vö. Leuchtenberg 1963, 154-157. Láng 1988, 160. Az 1936-os választásokon Roosevelt – korához mérten – az elmúlt száz évben lezajlott amerikai választást figyelembe véve a legnagyobb győzelmet aratta. A köztársaság pártiaknak az akkori 48 állam közül mindösszesen két államban sikerült egyszerű többséget szereznie úgy, hogy az elnökválasztó kollégiumban Roosevelt 523 szavazatot szerzett, míg a republikánus jelölt csak nyolcat. Fontos megemlíteni, hogy a demokrata elnökjelölt mögött nem sorakoztak fel terror- vagy testőrszervezetek, a sajtó nem tartozott korlátozás alá, illetve a sajtótermékek közel 80 %-a Roosevelt-ellenes volt. Roosevelt győzelméhez hozzájárultak az elnök rádióbeszédei, az egyénisége a ún. Roosevelt-mosoly, de diadalának legfontosabb tényezőjét az új gazdaságpolitikájának sikerében kell keresnünk. (Theiss 1938, 326). Vö. Leuchtenburg 1963, 231. Láng 1988, 239. Uo. 240.

40

5-én küldött előterjesztés a bírói szervezet működésének hatékonyságát irányozta elő. Roosevelt azt tanácsolta, ha egy szövetségi bíró, aki minimum 10 évig végezett aktív munkát a tisztségén, hetvenedik életévének betöltése után következő hat hónapon belül nem él nyugdíjazási lehetőségével, új bíró kinevezésével növelheti a testületek létszámát. A Legfelsőbb Bíróság maximum hat, az alacsonyabb szinten működő bíróságokhoz, pedig negyvennégy bírót nevezhet ki. A törvényjavaslat felháborodást váltott ki a New Deal-el szimpatizálók körében is. 149 A bíróság reformálást szolgáló törvényjavaslat végül elbukott, amelyhez az a tény is hozzájárult, hogy az 1937-es évben egyre több alkotmányellenesnek vélt törvényt végül a Legfelsőbb Bíróság alkotmányosnak minősítette.150 Roosevelt 1937-ben támogatta a Wagner szenátor által benyújtott törvényjavaslatot az amerikai Lakásügyi Hatóság felállításáról. A törvény (Public Housing Act) végül 1937. szeptember 1-jén lépett életbe, amely tartalmazta a hatóság kölcsönnyújtási tevékenységét nyomornegyedek lebontására, illetve olcsó bérű lakások építésével foglalkozó helyi szervek számára. Ebben az időszakban került támogatásra a fentebb említett Bankhead-Jones farmbérleti törvény-előterjesztés. A törvényjavaslatok megszavazásával véget ért a Kongresszus ülésszak.151 Az 1933-as és 1936 adatok összehasonlításából az alábbi kép bontakozott ki. A bruttó nemzeti termék három év leforgása alatt 48 százalékkal gyarapodott, 6 millióval nőtt a foglalkoztatottak száma, munkanélküliség aránya 25,2 százalékról 17 %-ra zsugorodott. A gyáriparban az átlagos órabér 25 %-kal, a munkások heti átlagkeresete 29 %-kal nőtt. A készáruk termelési értéke 18,4 milliárd dolláról 30,2 milliárd dollárra emelkedett. Az export 1,7 milliárdról 2,5 milliárd dollárra bővült. A fellendülés azonban egyenlőtlenségeket tartalmazott, a fogyasztási cikkek előállítása 10 %-kal túlszárnyalta az 1929. évi produktivitást, addig a lakásépítés 40 %-kal az egyéb építkezések pedig 50 %-kal maradtak el az 1929-es adatoktól. A javuló tendencia ellenére nagy gondot okozott a kormányzatnak az infláció veszélye, az elnök a probléma kiküszöbölésének érdekében csökkentette a munkasegélyre előirányzott keretösszeget és elrendelte a közmunkák beszüntetését.152 1937 nyarán az ipar termelésének növekedése megdermedt, különböző termékek árai csökkenni kezdtek. Szeptembertől kikristályosodott, hogy recesszió veszi kezdetét. Az év végére 2 millióval nőtt a munkanélküliek száma, az import folyamatosan csökkent.153 A felelősség kérdése mindkét oldalon megnyilvánult, Roosevelt meghallgatta az álláspontokat, de egyik nézőpont mellett sem tette le a voksát. A tanácstalanság napjaiban az elnök novemberre összehívta a Kongresszus 149 150 151 152 153

Láng 1988, 242. Vö. Leuchtenburg 1963, 232-233. Láng 1988, 243. Vö. Leuchtenburg 1963, 236-237. Láng 1988, 244. Láng 1988, 245. Vö. Kindleberger 1973, 262-263. Láng 1988, 247. Vö. Kindleberger 1973, 271-273.

41

rendkívüli ülésszakát.154 Roosevelt a következő témák megvitatását javasolta: a bérminimum és a munkaidő maximum szabályozását, hét régió fejlesztésének kidolgozását a Tennessee-völgyben megvalósult elgondolás alapján. A december közepéig tartó ülésszak nem támogatta az elnök indítványait. A javaslatok elutasítása mögött elképzelhető fő ok abban rejlett, hogy az elnök nem a recesszióval foglalkozott. 1938 hajnalán sem foglalt állást Roosevelt, pedig márciusra a munkanélküliek száma 4 millió fővel gyarapodott, az ipari termelés tovább süllyedt. Keynes február 1-jén kelt levelében próbálta meggyőzni az elnököt a javulási folyamatba való interveniálásról. A visszaesés mibenlétét a közmunkák indokolatlan csökkentésében vélte felfedezni, továbbá sürgette az építkezések, a közszolgáltatások és a közlekedés terén történő mihamarabbi beruházásokat. Az értéktőzsdén március 25-én bekövetkezett krach megadta a „költekezők” akcióinak a kezdőlökést. Harry Hopkins és másodmagával elutazott a vidéken tartózkodó elnökhöz programjával, amelyet az elnök jóváhagyott április 2-án.155 Végeredményben az elnök a recesszió 8. hónapjában döntött a cselekvés mellett. 1938. április 14-én a Kongresszushoz intézett üzenetében tett javaslatot a közmunkahivatal felélesztésére és a munkasegélyezést irányító kormányhivatal kiszélesítésére. Az 1938 áprilisi változás Roosevelt cselekedetében a keynesi felfogás első használata volt Amerikában. Ekkor valósult meg a deficites költségvetéssel történő költekezés, mint a recesszióból való kilábalás fő motívuma. Roosevelt 1938. április 29-én továbbított üzenetében tett javaslatot a Kongresszus számára „a gazdasági hatalom koncentrálódásának és a szabad vállalkozás amerikai rendszerére gyakorolt káros hatásainak” vizsgálatára. Az elnöknek meggyőződése volt, hogy a monopóliumok tehetők felelőssé a recesszió kialakulásáért. A monopóliumok feltárására felállították az Ideiglenes Nemzetgazdasági Bizottságot (Temporary National Economic Comittee), amely 1938. december 1-jén kezdte meg meghallgatásait.156 A bizottság összegzése kimutatta, hogy a monopóliumok az elmúlt fél évszázadban nagymértékben megerősödtek, amelynek fő okozójaként említették meg a trösztellenes törvény nem megfelelő végrehajtását, a 20-as években történt ármeghatározásokat, az NRA működését és a trösztellenes törvény előtt létrejött fúziókat. 1938 januárban kezdetét vette a Kongresszus ülésszaka, a törvényhozók hetekig foglalkoztak a mezőgazdaság helyzetével.157 A terményfeleslegek korlátozásával kapcsolatos 1936-ban elfogadott talajkonverzálásról szóló törvény nem oldotta meg a túltermelési problémákat. 1938 februárjában megegyeztek az érintett felek, és törvényerőre emelkedett a harmadik AAA. Fő nyomvonala az állami beavatkozás kiszélesítése volt. A törvény öt termény (gyapot, kukorica, búza, 154 155 156 157

Láng 1988, 248. Láng 1988, 249. Vö. Leuchtenburg 1963, 256. Láng 1988, 250. Uo., 251-252.

42

dohány, rizs) termelőinek írta elő azt a feltételt a pénzjuttatással kapcsolatban, hogy csak abban az esetben kaphatják meg, ha az előírt kvótát nem lépik át. A probléma megoldását azonban ezek az intézkedések

nem

szolgálták,

a

kormányzatnak

nem

volt

más

lehetősége,

mint

exporttámogatásokhoz folyamodni, főképp a búza és a gyapot kivitelt illetően. Az agrárpolitikának nem sikerült kiküszöbölni a mezőgazdaság túltermelését. 1939-ben három millió bálával több gyapotfelesleggel számolhatunk az 1932-es évhez képest.158 1938-as évben még mindig a recesszió uralta a közhangulatot. A költekezési program még nem érte el hatását, a recesszió pusztításának mértéke elég nagy százalékokban volt mérhető: a gyáripari foglalkoztatás 24 %-kal, a gyárakban folyósított bérek 32 %-kal, a lakásépítési szerződések értéke 19 %-kal, az ipari termelés egy év alatt 33 %-kal zuhant. Roosevelt tisztában volt azzal, hogy Amerika megkérdőjelezte a New Dealt, ezért úgy döntött, hogy a legjobb taktika, amit alkalmazhat az a kivárás és a New Deal-ellenesség tompítása. A várakozás meghozta eredményét az 1939. évi gazdasági mutatók szerint: a gyáripari foglalkoztatás 14, a gyárakban folyósított bérek 26, a lakásépítési szerződések értéke 60, az ipari termelés egy év alatt 28 százalékkal nőtt.159

1.11. A New Deal végkifejlete A New Deal-nek az 1938-as Kongresszusi választások vetettek véget. A további gyors reformintézkedések már nem valósultak meg annak ellenére, hogy az elnök népszerűsége nem mutatott csökkenő tendenciát, a már elfogadott intézkedéseket nem hatálytalanították. A elkövetkező 25 évben a konzervatív demokrata koalíció irányította a Kongresszust. A lendületvesztésnek még az is oka lehet, hogy 1938-ban a külpolitikai válság egyre nagyobb méreteket öltött. Eszmerendszerét tekintve a New Deal konzervatív volt, a kormányzat nem tett semmit a bérmunka, a vagyon és a profit vagy a magántulajdon ellen. Roosevelt vezetése alatt került felszámolásra a gazdasági világválság impulzusai.160 A New Deal folyamatát tekintve megállapíthatjuk, hogy valójában nem volt más, mint a törvények egymásra épülése és azok kölcsönös hatása. Leszögezhető az is, hogy direkt kapcsolatok csak szellemiségükben mutatkoznak meg keynesi teória161 és amerikai gazdaságpolitika között. Ezt 158 159 160 161

Láng 1988, 253. Vö. Leuchtenburg 1963, 254-256. Láng 1988, 257. Vö. Kindleberger 1973, 277. Sellers, 311-312. Keynesnek 1936-ban jelent meg fő műve a A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete címmel. A tanulmány fő tézisei nem csak a gazdaságtechnikai kérdésként, hanem társadalmi szempontból is megfogalmazta. Erre jó példaként hozható fel a megtakarítások és beruházások dilemmája. Keynes elveti az ortodox gazdaságpolitika elméletnek azon tanait, miszerint a megtakarítások önműködően beruházásokká alakulnak át. (Andor 1996, 202).

43

bizonyítja Roosevelthez 1938. februárjában Keynes által írt levél. 162 Keynes az amerikai gazdaság kilábalását az alábbiakban figyelte meg: megoldották az amerikai hitelrendszer problémáit, olcsó hiteleket biztosítottak, létrejöttek azok a beruházások, amelyek elengedhetetlennek bizonyultak az állami közmunkapolitika és a fogyasztási javak iránt megnőtt kereslet kielégítéséhez. A továbbfejlődés alternatíváját az építkezések folytatásában, a közszolgáltatások és a közlekedés terén szükségessé vált beruházásokban jelölte meg. Végül kijelenthetjük, hogy az Amerikai Egyesült Államokban egy új gazdaságpolitikai lehetőség vált valóra, amely a magángazdaságra alapozva az állam interveniálási lehetőségeit is szolgáltatta. Ez a gazdaságpolitika tulajdonképpen növekedésorientált, amelybe stabilizációt szolgáló állami elemek ágyazódtak be, így keynesi teóriák kerültek át a reálgazdaságba és kialakult a „vegyes gazdasági rendszer”, ami az állam, a magántőke és a munkavállalókat képviselő szakszervezetek kapcsolatában gyökerezik.163 Politikai változások tekintetében a legjelentősebb fordulat a szakszervezetek szerepének átlag feletti megerősödésében mutatkozott meg. Az amerikai közvélemény a munkaadókkal szimpatizáltak, ebből is adódott szakszervezet-ellenességük, tíz év azonban elegendőnek bizonyult, hogy a szakszervezetek a munkaadókkal egy szintre hozzák fel magukat a politikai erő tekintetében. A New Deal nem biztosított beleszólást a munkavállalók részére a vállalatirányításba, de a béralku vonatkozásában elég nagy hatalommal rendelkeztek. A Nagy Gazdasági Világválság rámutatott arra a tényre, hogy a makrogazdaság egyensúlya nem fog helyreállni, ha ezt a feladatot kizárólag a piacra, illetve a munkaadóra bízzuk. Az ökonómia csak akkor állhat talpra és akkor lehet dinamikus, ha az állami beavatkozás megvalósul részletekbe menően a gazdasági törvényhozásban, az infrastruktúra kiépítésében, az oktatásban, az egészségügyi ellátásban. Kevés szó esett arról, hogy a 30-as évek válsága a legjobban a humán értelmiséget is érintette, ennél a társadalmi rétegnél inkább a művészek érezhették a válság negatív hatásait. Összesen a hivatásos muzsikosok körében 70 %-os volt a munkanélküliség. A New Deal keretein belül létrehoztak egy olyan művész projektet, ahol 3500 művész végzett tevékenységet különböző középületek műalkotásokkal történő díszítésén. Az Art Project 2566 épületet, 17 544 szobrot, 110 000 falfestményt irányozott elő. A Theater Project 11 000 színházi dolgozót látott el munkával és ennek köszönhetően évente 30 millió állampolgár lelt örömre tevékenységük miatt. A New Deallel megindított társadalmi és gazdasági transzformáció a világ ötödén nagyobb növekedést eredményezett fél évszázad alatt, mint előtte bármelyik évezred. A New Deal bevezetése nélkül a jelenlegi világunk sokkal szegényebb és sokkal antidemokratikusabb lenne.164 Végszóként Roosevelt kísérletét tekintve individualista volt, és céljai között nem az egyéni 162 163 164

Vö. Láng, 1978, 67-68. Kaposi 1998, 75-76. Kopátsy 2011, 116-122.

44

tulajdonok megsemmisítése rejtőzött, hanem épp ellenkezőleg annak megmentése. Az elnök eszköztárát nem jellemezte a terror és az erőszak, épp a fordítottja volt a bolsevizmus, fasizmus, és a német nemzeti szocializmus kellékeinek. Roosevelt inkább a propagandát és a meggyőzés erejét választotta, elképzeléseit szinte az egész nemzet támogatta. Ehhez hasonló sikertörténet nem valósult meg a történelem folyamán úgy, hogy a demokratizmus egyáltalán nem szenvedett csorbát. Roosevelt összességebén megmentette az Amerikai Egyesült Államokat egy ijesztő gazdasági és társadalmi forradalomtól.165

2. Párhuzamok és metszetek Ebben a fejezetben próbálom megközelíteni az eddig bemutatott válságkezelés feltételezett használatát a mai magyarországi viszonyok között. Azt a nézetet miszerint az akkori gazdasági politikát nem lehet teljes mértékben gyakorolni tudomásul kell vennünk, mert a két válság között eltelt 83 év és az akkori viszonyok már teljes mértékben megváltoztak. A múltból tanulni viszont lehet, minden irányból meg tudjuk közelíteni az adott korszakra jellemző tevékenységeket és ezek mutatóit, amelyek alapján következtetéseket és tanulságokat tudunk levonni, esetlegesen egy adott folyamat szegmenseit vizsgálva ki tudjuk javítani a hibának vélt módszereket, így tökéletesítve pedig alkalmas lehet a jelenben alkalmazni a múlt gyakorlatát. Azt hozzá kell tenni, hogy a tökéletesített verzióknál is elfordulhatnak olyan nem belátható tényezők, amik felboríthatják a várt pozitív kihatású eredményt. Ehhez hasonló felvetés, hogy minden új rendszernek lehetnek gyermekbetegségei, amelyek csak később mutatkoznak meg, így javításukat alkalmazásuk közben kell végrehajtani. Összegezve a fentebb írtakat: merjünk meríteni a múlt megoldásaiból, de mindenképp át kell gondolni alkalmazásuk folyamatát. Leegyszerűsítve, kompatibilissé kell tennünk az alkalmazni kívánt módszert az adott határozókhoz mérten. Oroszi Sándor: Alkalmazható-e a keynesi recept? című tanulmányában kifejti részletesen, hogy miket kell figyelembe venni az egyszer már bevált elmélet jelenkori alkalmazásánál. A keynesi receptet is igénybe lehet venni166 jelen válságkezelés céljából, de oda kell figyelnünk azokra a jelenségekre, amelyek még a 30-as években nem voltak mérhetők. Effélék az alábbi tényezők: 1. A globalizáció megerősödése, a multi-és transznacionális cégek és azok szövetségeseinek gazdasági hatalma. Ezek a vállalatok meghatározó szerepet töltenek be a világgazdasági 165 166

Balla 1938, 259-260. Andor László Múlt századi mutató című írásában úgy fogalmaz, hogy a válság hatására elméleti paradigma-váltás következett be, amelyet kellőképp jelképez, hogy a keynesianus Paul Krugman ez időtájt kapott Nobel-díjat. (Andor 2009, 24).

45

folyamatokban. 2. A politikai államhatárok már elvesztették fontosságukat a kifejlődött nemzetközi munkamegosztásban és előtérbe kerültek a szubnacionális régiók. 3. A pénzügyi szférán belül a spekulatív pénzmozgások szerepe rendkívül mód megnőtt, egyes esetekben túllépi reálszférát. A jelzálogbankok a befektetések területén kivételes pozíciót töltenek be. 4. A világgazdasági folyamatokra nagy hatással bír a kiépült pénzügyi-gazdasági szuperstruktúra. 5. Gazdasági szabályozást tekintve a gazdasági elit számtalan államban számára előnyös irányba képes terelni a politikai elit döntéseit. Ezeknek a folyamatoknak a eredményeképp a nemzetállam kondíciója csökkenni kezd, és nem marad elég ereje a keynesi recept megvalósítására. Azt is hozzá kell tennünk, hogy a keynesi elmélet nem alkalmazható minden probléma megoldására, de Keynes nem is állította azt, hogy elmélete mindenre megoldást nyújthat, egyet azonban szem előtt kell tartanunk, hogy a gondolkodási technikánkat fejlesszük és keynesi megvilágításba helyezzük a gazdasági összefüggéseket.167 Összegezve nem tudjuk feltétlenül a keynesi elméletet használni a jelenkori válságkezelés céljából,168 de ahhoz, hogy a bevált megoldási forrásokat – foglalkoztatáspolitika növelését, beruházások beindítását – alkalmazni tudjuk, erős államot kell létrehozni. Intézkedések

tekintetében

megfigyelhetünk-e

hasonlóságokat,

párhuzamokat

a

Roosevelt-féle válságkezelés és a jelen magyarországi válságkezelés között? Nézzük a tényeket. Talán az első és legfontosabb intézkedés a keynesi gazdaságpolitika és Roosvelt-féle gazdaságpolitikát

keresztezve,

a

foglalkoztatottság

növelése.

Az

amerikai

elnök

gazdaságpolitikájának centrumába a munkahelyteremtést állította, amellyel véghez tudta vinni a pénzügyi konszolidációt. Úgy hozott létre egy munkaközpontú és pénzt használó gazdaságpolitikát, hogy közben nem nyúlt a pénzkibocsátás lehetőségéhez. Ez az intézkedés a mai politikánkban is nagy szerepet játszik. Az embereknek nem segélyre van szüksége, hanem munkahelyre. Fontos kiemelni, hogy a gazdaság beindításához növelni kell a keresletet, az emelkedő kereslet pedig megteremti a kínálatot. A kereslet beindításhoz azonban pénzre van szükség. A nép pénzzel történő ellátására a legjobb megoldás a munkahelyteremtés. Azért, hogy több pénz maradjon az emberek zsebében csökkenteni kell a kiadásokat, erre Roosevelt is rájött, ezért indította be Tennessee-völgy fejlesztését szolgáló törvényt, ami egyben új munkalehetőséget is teremtett. A törvény egyik célja, 167 168

Oroszi 2013, 209-210. Keynes által elvégzett elemzések, amelynek fő nyomvonala a fizetőképes kereslet vezető szerepe igazából az iparra vonatkozó elmélet. A jelenkorban azonban a fejlett országok gazdaság produktivitásának kétharmadát a tercier szektor (szolgáltatások) teszi ki. (Oroszi 2013, 76).

46

hogy olcsó energiát biztosítson a közel 100 000 km2-en lakó amerikaik számára. Ezzel a lépésével természetesen a villamos energia-ellátással foglalkozó magánvállalatoknak okozott nagy fejtörést és az energiabirodalom mindent megtett annak érdekében, hogy a törvénytervezet ne találjon támogatásra a törvényhozó testületben. Az energiát véleményem szerint mindenféleképp biztosítani kell Magyarország számára, hiszen akkor csökkenthetjük energiafüggőségünket a többi államtól, ha saját energiaforrással rendelkezünk. Nem állhat fenn az a veszély, hogy egy esetleges hirtelen energiaár növelés miatt a népesség fizesse meg az áremelés okozta árkülönbözetet, sőt rosszabb esetben ne jussanak áramhoz. Az energiaárak csökkentése az ipar számára is elengedhetetlen, mivel csak akkor tud a gazdaság beindulni, ha az ipar számára kedvező feltételek alakulnak ki. Az állami interveniálással létre lehet hozni állami szolgáltatót, ami non-profit mód tudja kiszolgálni Magyarország energiafogyasztását. Energiapolitika tekintetében is vélhetünk párhuzamokat felfedezni a két válságkezelő politikát érintve. A foglalkoztatásbővítés nem csak közmunkaprogrammal érhető el. A KKV szektor számára biztosított olcsó hitel burkoltan alkalmas foglalkoztatottság növelésére is. 169 Az 1935. augusztus 31-én elfogadott Vagyonadótörvény nem tartalmaz olcsó hitel nyújtásáról szóló javaslatokat a vállalkozások számára, azonban a törvény életbe lépése után Roosevelt beszédében kifejtette, hogy a kisvállalkozásoknak szükségszerű a szubvenció biztosítása. Ezenkívül Keynes 1938 februárjában kelt levelében is említést tesz a Roosevelt-kormány olcsó hitel biztosításáról és annak az amerikai gazdaság talpra állására tett pozitív hatásáról. A Magyar Nemzeti Bank (MNB) által biztosított Növekedési Hitelprogram (NHP) azért is szükséges, mert a gazdaság motorjának beindításához beruházások

kellenek,

viszont

egyes

elméletek

szerint

a

magyar

bankok

csökkentik

hitelállományukat a bankadó bevezetése miatt. Ebbe az irányba tartva gazdaságpolitikai javaslatokat fogalmaz meg Lóránt Károly 2009-ben megjelent tanulmányában. Az első ilyen intézkedési terv szegmense a hazai vállalkozások támogatásában mutatkozik meg. A szubvenció szükségességét azért tartja fontosnak, mert a hazai vállalatok nem képesek saját erőből felvenni a versenyt az „unió liberalizált piacán”. A magyar vállalatoknak a támogatását elsősorban a műszaki színvonal augmentálására és a piaci arculat elősegítésére kell biztosítani. 170 A tanulmány kitér a keleti nyitás politikája felé is, amit felfoghatunk exportfokozásként is. Az export növelése Roosevelt gazdaságpolitikájában is fontos szerepet kapott. A Kereskedelmi Megállapodások Törvénye (Reciprocal Trade Agreements Act) 1934. június 12-én emelkedett törvényerőre. A törvény tulajdonképpen az export fokozását irányozta elő. Lóránt 169

170

A Magyar Nemzeti Bank (MNB) által létrehozott Növekedési Hitelprogram (NHP I. illetve II.) elsősorban beruházásokra, forgóeszköz finanszírozásra és EU támogatás előfinanszírozás céljaira igényelhető, de jobban belegondolva egy beruházással akár a vállalkozónak lehetősége nyílik munkahelyteremtésre is. Lóránt 2009, 239-240.

47

Károly fentebb említett tanulmányában lehetséges gazdaságpolitikai javaslatai között megtalálható „a keleti piacok visszaszerzése” is. Kiemeli az orosz, a közel-keleti és a kínai piacokat, ahol a magyar jó minőségű mezőgazdasági és ipari termékeink találnának gazdára. 171 Érdemes tehát foglalkozni a magyar export növelésével, mert Magyarország számára hatalmas felvásárló piacot jelent a Kelet. Országunk elhelyezkedését tekintve megállapítható, hogy olyan árukat tudunk termelni, illetve létrehozni, amelyek szükségeltetnek a „rosszabb” éghajlatú területek magyar termékkel történő ellátására. A jelzálogadósságok rendezését szorgalmazta Roosevelt két törvénnyel is. Az első 1933. május 12-én hatályba lépett a Mezőgazdasági Helyreállítási Törvény (Agricultural Adjustment Act) II. fejezetében található „Farm-jelzálogtörvény”. A törvény ezen szakasza foglalta magába a még márciusban elnöki rendelet útján felállított Farm Hiteligazgatóság tevékenységének szabályozását, de ami számunkra érdekesebb lehet az az ideiglenes jelleggel történő intézkedés a farmerek jelzálogadósságának refinanszírozása kormánykölcsönök által. A második regula 1933. június 13-án lépett hatályba. A törvény egy szövetségi kormány által felügyelt vállalat felállítását tartalmazta, feladata pediglen abban nyilvánult meg, hogy kölcsönöket biztosítson kis lakások tulajdonosai részére jelzálogadósságaik refinanszírozására, illetve azok számára, akik már elveszítették otthonaikat, de szeretnék azt visszaszerezni. A jogszabály szolgálta mindkét fél – adósok és hitelezők – érdekeit egyaránt. Az amerikai elnök ezen lépésével párhuzamot lehet vonni a 2010-ben felállított Nemzeti Eszközkezelő Zártkörűen működő részvénytársasággal. A megoldásként szolgáló szervezetek tevékenységét tekintve csak átvitt értelemben egyezik meg, viszont céljuk teljes mértékben összeegyeztethető. Az amerikai modellek kedvezőbb kölcsönöket biztosítottak a jelzálogadósoknak a további törlesztés céljából, a magyar modell172 viszont felvásárolja a hitelezőtől az adott ingatlant, így az adós bérleti díj fejében használhatja tovább az amúgy kényszer értékesítésre szánt lakóhelyet. Az amerikai sikertörténet vizsgálatánál nem tértem ki külön a hadiiparra, mivel meglátásom szerint ez már nem tartozik konkrétan a New Deal intézkedései közé. Egyes elképzelések szerint a roosevelti kormányzást nem tekinthetjük sikeresnek, az USA válságból történő kilábalása a II. világháborúba történő belépést követően ment végbe. Ezzel összefüggésben érdemes foglalkozni a magyar hadiipar helyzetével és annak beindításával, legfőképp azért, mert a magyar hadiipar mindig is kimagasló mérnöki teljesítménnyel rendelkezett, arról nem is beszélve, hogy ez az iparág fénykorának környékén 35-40 000 magyar embernek biztosított megélhetést. 173 A hadiiparban 171 172

173

Uo. 240. A Nemzeti Eszközkezelő Zrt. Alapító Okirata: http://www.netzrt.hu/wp-content/uploads/2013/07/A-l%C3%A9tes %C3%ADt%C5%91-okirat-v%C3%A1ltoz%C3%A1sokkal-egybefoglalt-hat%C3%A1lyos%C3%ADtott-s %C3%B6vege.pdf http://mno.hu/belfold/lepesrol-lepesre-epul-ujra-a-magyar-hadiipar-1210338

48

elállított termékek pedig hatalmas exportbevételeket eredményeztek, eredményezhetnek. A két válság és válságkezelés között tehát megállapítható, hogy különböző párhuzamok igenis léteznek. A két krízisnél megfigyelhető, hogy a közgazdasági elméletek nem képesek megoldást nyújtani, sőt egyenesen használhatatlanok a válságból történő kilábaláshoz, ezért szükség van

kísérletező

gazdaságpolitikák

alkalmazására.

Gondoljunk

csak

a

neoliberális

gazdaságpolitikára. A neoliberális direktívák szerint az állam nem avatkozhat be a gazdaságba, pedig tényként kell kezelnünk, hogy egy kevésbé fejlett nemzetállam csak akkor nivellálhatja magát a fejlettebb országokkal, ha minden eszközt bevet annak érdekében, hogy iparát megvédje és fejlessze egészen addig amíg a szükséges állapotot elő nem teremti. A 2010-ig jelenlévő neoliberális gazdaságpolitika végkifejlete lett az ország iparának rendszerváltáskori összedőlése és piacvesztése, nemzetközi összehasonlításban mérve a külföldi tőke hatalmas befolyása, és a brutális mértékű eladósodás.174 Mindkét kormányzat fegyelmezett költségvetési politikát alkalmazott. A két jelenségnél azonban eltérések is mutatkozhatnak elég csak a két állam népességére gondolni. A 30-as évek Amerikájának a népessége közel 120 millió főre tehető, 175 míg Magyarország lakossága alig éri el a 10 milliós populációt. Az elméletek alkalmazásánál felmerül a gazdaság formája is, miszerint zárt vagy nyitott gazdaságról beszélünk, de azt is hozzá kell tenni, hogy teljesen mértékben zárt gazdaság nem létezik. A jövőt tekintve reméljük a történelemben ugyanolyan sikertörténetnek fogják rögzíteni a nem konvencionális (unortodox) gazdaságpolitika eredményeit, mint ahogyan ez megtörtént az 1930-as évek válságkezelése alatt és után. 3. Összegzés

A tanulmány első fejezetében megismerhetjük a Nagy Gazdasági Világválság kirobbanásának okait, előzményeit. A válság nem az 1929 októberében lezajlott tőzsdekrach miatt következett be, a folyamat már az I. világháborút lezáró Párizs környéki béke után elkezdődött. A háború után olyan hitelezési mechanizmusok láttak napvilágot, amelyek következtében likviditási problémák alakultak ki. Az árak rohamosan elkezdtek csökkenni, különböző iparágak válságszerű helyzetbe kerültek, az értékpapírpiacon spekulációs tevékenység ütötte fel a fejét. Egyes államokban neoklasszikus liberalizmus gazdasági elveit követve egyre nagyobb teret hódított az aranystandardra való visszatérés, amely destabilizálta a gazdaságot. A húszas évek amerikai politikáját a republikánusok uralták. A válság kirobbanása és kiszélesedése alatt Hoover elnök próbálta válságból történő kilábalást véghezvinni azonban kevés 174 175

Lóránt 2008, 290. Balla 1938, 267.

49

sikerrel, majd ennek következtében az amerikai politikában éles paradigmaváltás következett be és húsz éven keresztül Demokrata Párt elnökjelöltjei nyerték meg a választásokat. Roosevelt elnök hatalomra kerülése után szakított az eddig használt gazdaságpolitikával és áttért az unortodox gazdaságpolitikára. Hátat fordított annak elvnek, hogy a kínálat létrehozza a saját keresletét, inkább az elvet megfordítva használta. Roosevelt az eddigi hagyományokat felrúgva az állami beavatkozás politikája mellett foglalt állást, amelyet törvényhozás útján érvényesített, így tudott legjobban nyomást gyakorolni a nemzetgazdaság fellendítésére. Az elnök leghíresebb lépése a New Deal meghirdetése volt, amely meghatározta Amerika új gazdasági- és társadalmi irányvonalát. A New Deal keretein belül valósultak meg azok a törvények, amelyek a válságból történő kilábalást irányozták elő. Roosevelt kormányzásának az ún. száz napos ciklus állt rendelkezésére, hogy az amerikai gazdaságot érintő legsúlyosabb problémákra megoldást találjon. Első lépésként a bankrendszert próbálta helyreállítani, majd ezt követte a Polgári Természetvédelmi Osztagok felállítása, amellyel az elnöknek az volt a célja, hogy munkahelyeket teremtsen. A legégetőbb probléma a mezőgazdaságot érintette. A Mezőgazdasági Helyreállítási Törvény többek között tartalmazta vetésterület és az állatállomány csökkentéséről szóló intézkedéseket, illetve ennek a törvénynek köszönhető a dollár leértékelése. A száz napos ciklus alatt került elfogadásra a Tennessee-völgy fejlesztését szolgáló törvény, mellyel többek között a Tennessee-völgy villamosítása történt meg. Ebben az időszakban szavazták meg az Értékpapírtörvényt, illetve az Ipari Újjáépítési Törvényt is. Az ipart érintő jogszabály megteremtette a tisztességes verseny feltételeit és determinálta a maximális munkaidőt és a bérminimumot. A New Deal folytatásaként devalválására került a dollár, illetve a Kereskedelmi Megállapodások Törvényének elfogadása lehetőséget biztosított a protekcionista gazdaságpolitika elhagyására, ezzel párhuzamosan pedig az export növekvő pályára lépett. A New Deal második fázisában már inkább szociális intézkedésekre koncentrált a kormányzat, illetve az addig elfogadott törvények módosítására került sor. Ebben az időszakban különböző közmunkaprogramokat állítottak fel, törvényerőre emelkedett a Társadalombiztosítási Törvény, a Vagyonadótörvény, illetve a holdingtársaságok hatalmának korlátozását szolgáló törvény. A tanulmány folytatásában a 2010 utáni magyar gazdaságpolitikai lépések kerülnek összehasonlításra a 83 évvel ezelőtti válságkezeléssel, amiből megállapítható, hogy a múltbéli intézkedéseket átkonvertálva eredményesen lehet használni, és ezen politikai úton haladva elképzelhető egy újabb sikertörténet megteremtődése.

50

4. Felhasznált Irodalom

ANDOR 1996: Andor László: A békesség gazdaságtana. Politikai arcképvázlat John Maynard Keynesről. In: Eszmetörténeti előadások. Akik nyomot hagytak a 20. századon. Napvilág Kiadó, Budapest 1996, 202-224. ANDOR 1998: Andor László: Pénz beszél: a nemzetközi monetáris és finanszírozási rendszer politikai alapjai. Aula Könyvkiadó, 1998. ANDOR 1999a: Andor László: Amerikai politika a XX. században. Útmutató Kiadó, Budapest, 1999. ANDOR 1999b: Andor László: Roosvelt. In: Andor László-Surányi Róbert: Roosevlet/Churchill. Pannonica Kiadó, Budapest, 1999, 7-129. ANDOR 2002: Andor László: Amerika évszázada. Aula Könyvkiadó, 2002. ANDOR 2009: Múlt századi útmutató-A keynesi gazdaságpolitika reneszánsza. In: Figyelő, 53. évf. 6. sz. p. 24. BALLA 1938: Balla Antal: A legújabb kor gazdaságtörténete. Budapest, 1938. BERNSTEIN 1987: M.A. Bernstein: Gazdasági instabilitás az Egyesült Államokban az 1930-as és az 1970-es években (Tanulmány a történelmi homológiáról) (Pécsi Vera). In: Válság-RecesszióTársadalom: (Az 1930-as és az 1970-1980-as évek összehasonlítása). Szerk. Berend T. Iván és Knut Borchardt. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1987, 105-122. BORBÉLY-SZLÁVIK 2012: Borbély Katalin-Szlávik András: Krízisek és válaszok. In: Közgazdász Fórum, 15.évf. 5. sz. p. 45-62. CS. SZABÓ 1985: Cs. Szabó László: Franklin Delano Roosevelt. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1985. ERDŐS 1996: Erdős Tibor: A keynesi elméleti rendszer és a válságkezelés. In: Eszmetörténeti előadások. Akik nyomot hagytak a 20. századon. Napvilág Kiadó, Budapest 1996, 105-170. GILINCSEK 2003:Gilincsek Edgár: A Bretton Woods-i pénzügyi rendszer születése. In: Múltunk, 48. évf. 1. sz. p. 127-159. HARROD 1951: R. F. Harrod: The Life of John Maynard Keynes. New York, 1951. HENNING 1997: Az 1929. évi világgazdasági válság oka és hatási az ipari, továbbá a mezőgazdasági orientációjú országokra. In: Agrártörténet Szemle, 39. évf. 1-2 sz. p. 253-264.

51

KAPOSI 1998: Kaposi Zoltán: A XX. század gazdaságtörténete I. (1918-1945). Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs. KAPOSI 2008: Kaposi Zoltán: Gazdaságpolitikai modellek az 1930-a években. In: Rubicon, 19. évf. 2-3. sz p. 78-85. KOPÁTSY 2011: Kopátsy Sándor: Új közgazdaságtan. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2011. KINDLEBERGER 1973: Ch.P. Kindleberger: The World in Depression 1929-1939. Berley-Los Angeles, 1973. LÁNG 1978: Láng Imre: Keynes és a New Deal. In: Történelmi Szemle, 21. évf. 1. sz p. 33-69. LÁNG 1988: Láng Imre: Az Egyesült Államok gazdaságpolitikája és külpolitikája 1933-1939. A New Deal és az „új semlegesség” évei. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1988. LEUCHTENBURG 1963: W. E. Leuchtenburg: Franklin D. Roosevelt and the New Deal 1932-1940. New York, 1963. LÓRÁNT 2009: Lóránt Károly: A magyar gazdasági válság háttere. A kiút lehetőségei. In: Gazdaságpolitika a globalizált világban. Szerk. Veress József. Budapest, 2009, 213-243. LÓRÁNT 2008: Lóránt Károly: A magyar gazdasági válság háttere, ajánlások a megoldásra. In: Magyar Nemzetstratégia 1. Püski Kiadó, Budapest 2008, 261-293. MÉRŐ 2012: Egy paradigma születése és bukása – a „túl nagy a csődhöz” elv értelmezésének és alkalmazásának változásai. In: Verseny és Szabályozás. Szerk. Valentiny Pál, Kiss Ferenc László, Nagy Csongor István. Budapest, 2012, 32-57. OHNSORGE-SZABÓ 2012: Nagy Válság retro – 2. rész A Nagy Gazdasági Válságról az újabb kutatások fényében. In: Pénzügyi Szemle, 57. évf. 4. sz. 522-534. OROSZI 2013: Oroszi Sándor: Alkalmazható-e a keynesi recept. In: Gazdaságpolitikák világválság idején. Szerk. Veress József. Budapest, 2013, 193-211. POGÁNY 2013: Pogány Ágnes: A nagy válság nagy magyarázatai Az 1930-as évek gazdasági válsága az újabb szakirodalom tükrében. In: Korall, 14. évf. 54. sz. p. 153-173. SELLERS 1995: Charles Sellers, Henry May, Neil R. Mcmillen: Az Egyesült Államok története. Budapest 1995. SZÁNTÓ 2009: Szántó Miklós: Roosevelt New Dealjétől a G/20-ig. Válságok kezelése: 1929 után és 2009-ben (I.rész). In: Társadalomkutatás, 27. köt. 4. sz. p. 453-478. THEISS 1938: Dr. Theiss Ede: Franklin D. Roosevelt gazdaságpolitikája. In: A Magyar Mérnök és Építész Egylet Közlönye, 72. évf. 41-42. sz. p. 325-332. WHAPSHOTT 2014: Nicholas Whapshott: Keynes és Hayek. Az összecsapás, amely meghatározta a modern közgazdaságtant. A nagy válságtól a nagy recesszióig. Napvilág Kiadó, Budapest, 2014. 52

Internetes források http://mno.hu/belfold/lepesrol-lepesre-epul-ujra-a-magyar-hadiipar-1210338 Megtekintve 2015. február 23. A Nemzeti Eszközkezelő Zrt. Alapító Okirata: http://www.netzrt.hu/wp-content/uploads/2013/07/A-l%C3%A9tes%C3%ADt%C5%91-okirat-v %C3%A1ltoz%C3%A1sokkal-egybefoglalt-hat%C3%A1lyos%C3%ADtott-sz %C3%B6vege.pdf Megtekintve: 2015. február 23.

53