TETT TEHETSÉG, ELKÖTELEZETTSÉG, TUDÁS, TRADÍCIÓ
TETT TEHETSÉG, ELKÖTELEZETTSÉG, TUDÁS, TRADÍCIÓ II. kötet
Válogatás a ZSKF Nemzetközi és Politikai Tanulmányok Intézetének hallgatói dolgozataiból
Szerkesztette: Dr. Szatmári Péter és Dr. Schottner Krisztina
ZSKF Budapest 2011
A kötet szerzői:
A szövegeket válogatta:
Domonkos Levente
Dr. Schottner Krisztina
Farkas Lilla
Dr. Szatmári Péter Szakmai lektor:
Györfi István Hegedűs Márk
Szűcs Katalin Ágnes Sorozatszerkesztő:
Hochbaum Dániel Kiss Örs
Dr. Schottner Krisztina
Szabó Ildikó Katalin Szokodi Szabolcs
A szerkesztésben közreműködött: Kabainé Tóth Klára Vili Vera Layout: Dr. Schottner Krisztina Sulyok Tamás
A kötet a TÁMOP-4.1.1-08/2/KMR-2009-0011 „PEGAZUS” A diplomás pályakövetés, az alumni, komplex hallgatói humán szolgáltatások és tehetséggondozás az ANNYE, az AVFK, a WJLF és a ZSKF alkotta konzorcium intézményeiben, valamint vezetői információs rendszer kiépítése a ZSKF-en című projekt Tehetséggondozás programelem keretében készült.
ISBN 978-963-9559-47-9
Tartalomjegyzék KÖSZÖNTŐ ............................................................................................................. 11 INTÉZETVEZETŐI KÖSZÖNTŐ ........................................................................... 13 DOMONKOS LEVENTE: A KÖRNYEZETVÉDELMI SZEMPONTOK INTEGRÁCIÓJA AZ EURÓPAI UNIÓ SZAKPOLITIKÁIBA .................................................................. 15 1. BEVEZETÉS ...................................................................................................... 17 2. AZ EURÓPAI UNIÓ KÖRNYEZETVÉDELMI POLITIKÁJÁT BEFOLYÁSOLÓ TÉNYEZŐK .......................................................................... 22 2.1. A környezetpolitika fejlődése ........................................................................ 22 2.2. A környezetvédelmi politika eszközrendszere .............................................. 24 2.3. Az Európai Uniós intézmények szerepe ........................................................ 26 2.4. A környezetvédelmi szempontok integrációjának jelentősége ...................... 27 3. A KÖRNYEZETVÉDELMI SZEMPONTOK INTEGRÁCIÓJÁNAK MEGJELENÉSE A SZAKPOLITIKÁBAN ....................................................... 31 3.1. Energiapolitika .............................................................................................. 31 3.2. Közös agrárpolitika ....................................................................................... 37 4. ÖSSZEGZÉS ...................................................................................................... 42 5. IRODALOMJEGYZÉK , FORRÁSOK.............................................................. 43 FARKAS LILLA: A SPANYOLORSZÁGI ROMÁK INTEGRÁCIÓS NEHÉZSÉGEINEK OKAI.. 47 1. BEVEZETÉS ..................................................................................................... 49 2. TÖRTÉNELMI ÁTTEKINTÉS – INDIÁTÓL NYUGAT-EURÓPÁIG ............ 50 3. A ROMÁK BEILLESZKEDÉSÉNEK FOLYAMATA A SPANYOL TÁRSADALOMBA A XV. SZÁZADTÓL NAPJAINKIG ............................... 52 3.1. Az idilli időszak (1425–1495) ....................................................................... 54 3.2. A kiűzés időszaka (1499–1633)..................................................................... 56 3.3. Az erőszakos asszimiláció időszaka (1633–1783)......................................... 59 3.4. Az inkorporáció és a jogi egyenlőség időszaka (1783-tól napjainkig) .......... 62 4. A HÁTRÁNYOS MEGKÜLÖNBÖZTETÉS..................................................... 66 4.1. Oktatás ........................................................................................................... 67 4.2. Foglalkoztatás ................................................................................................ 72
5
4.3. Lakhatás ......................................................................................................... 77 5. KONKLÚZIÓ ..................................................................................................... 81 6. IRODALOMJEGYZÉK ..................................................................................... 83 GYŐRFI ISTVÁN: PEARL HARBOR MEGJELENÉSE A KORABELI MAGYAR SAJTÓBAN ...... 87 1. BEVEZETÉS ...................................................................................................... 89 2. A MAGYAR SAJTÓ 1941-BEN ........................................................................ 91 3. A HAWAII – PEARL HARBOR CSATA BEMUTATÁSA ÉS A VESZTESÉGEK ISMERTETÉSE .................................................................... 101 4. MAGYAR REAKCIÓK PEARL HARBORRAL KAPCSOLAOSAN ............ 108 5. JAPÁN REAKCIÓK MEGJELENÉSE A MAGYAR SAJTÓBAN ................. 112 6. AMERIKAI REAGÁLÁSOK, AMELYEK A MAGYAR SAJTÓBAN IS MEGJELENTEK............................................................................................... 114 7. TOVÁBBI ÁLLAMOK SAJTÓINAK REAKCIÓI.......................................... 116 8. KONKLÚZIÓ .................................................................................................. 118 9. IRODALOMJEGYZÉK ................................................................................... 118 HEGEDŰS MÁRK: A FRANCIA KORMÁNYZATI KOHABITÁCIÓ SAJÁTOSSÁGAI – MŰKÖDÉSKÉPTELEN RENDSZER VAGY IDEÁLIS KORMÁNYZATI SZISZTÉMA? ............................................................................................................. 121 1. BEVEZETÉS .................................................................................................... 123 2. AZ V. KÖZTÁRSASÁG TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉSE ................................ 126 2.1. Az V. Köztársaság létrejöttének körülményei ............................................. 126 2.2. De Gaulle és Pompidou elnöksége az elnöki hatalom szempontjából ......... 127 2.3. Giscard és a gazdasági válság ...................................................................... 129 2.4. Kormányrúdnál a baloldal ........................................................................... 130 2.5. Kohabitációk kialakulása és története .......................................................... 133 3. FRANCIAORSZÁG HATALMI ÁGAINAK BEMUTATÁSA....................... 136 3.1. Végrehajtó hatalom ...................................................................................... 136 3.2. Törvényhozó hatalom .................................................................................. 137 3.3. Alkotmánytanács ......................................................................................... 138 4. A KORMÁNYZATI KOHABITÁCIÓK JELLEGE ........................................ 138 4.1. Köztársasági elnök és miniszterelnök kapcsolata nem kohabitációs időszakokban ............................................................................................... 138
6
4.2. A köztársasági elnök hatáskörei kohabitációs időszakokban ...................... 140 4.3. Ellenjegyzéshez nem kötött jogok ............................................................... 141 4.4. Ellenjegyzéshez kötött jogok ....................................................................... 144 4.5. A fenntartott hatáskörök .............................................................................. 147 4.6. Konfliktusok kohabitációkban ..................................................................... 148 4.7. Érdekek és hatalmi megoszlás ..................................................................... 150 5. EPILÓGUS ....................................................................................................... 152 5.1. Valóban félelnöki rendszer? ........................................................................ 152 5.2. Működésképtelen vagy ideális? ................................................................... 153 5.3. Lezárás......................................................................................................... 158 6. FELHASZNÁLT IRODALOM ........................................................................ 160 HOCHBAUM DÁNIEL: A CIPRUSI KONFLIKTUS ALAKULÁSA ÉS ANNAK MEGOLDÁSI ALTERNATÍVÁI A KEZDETEKTŐL NAPJAINKIG, A NAGYHATALMI SZEMBENÁLLÁS ÉS A REGIONÁLIS ÉRDEKEK ALAKULÁSÁNAK FÜGGVÉNYÉBEN .................................................................................................... 163 1. BEVEZETÉS ................................................................................................... 165 2. CIPRUS TÖRTÉNELME A FÜGGETLENSÉGIG ......................................... 168 2.1. A görög és a török népcsoport eredete Cipruson ......................................... 168 2.2. A görög nacionalizmus megszületésétől az I. világháborúig ....................... 171 2.3. Az I. világháborútól a brit koronagyarmatig ............................................... 177 2.4. A gyarmati státusztól a II. világháborúig .................................................... 181 2.5. Ciprus történelme a regionális és nagyhatalmi érdekek függvényében a II. világháborútól a függetlenségi háborúig ..................................................... 185 3. CIPRUS AZ ALKOTMÁNYTÓL NAPJAINKIG ........................................... 193 3.1. A Ciprusi Köztársaság tündöklése és bukása .............................................. 193 3.2. A krízis 1963–1964 között .......................................................................... 199 3.3. A nagyhatalmak és az anyaállamok Ciprus-politikája az 1967-es krízissel bezárólag ..................................................................................................... 201 3.4. Ciprus 1967-től a török intervencióig .......................................................... 206 3.5. 1974-től az Európai Unióba lépésig ............................................................ 211 3.6. A csatlakozástól napjainkig ......................................................................... 217 4. A KONFLIKTUS MEGOLDÁSÁRA LÉTREHOZOTT MÚLTBELI JAVASLATOK ÉS JÖVŐBELI ALTERNATÍVÁK ....................................... 221
7
4.1. Az 1960-as alkotmány ................................................................................. 221 4.2. Az Acheson-terv .......................................................................................... 223 4.3. Az Annan-terv ............................................................................................. 224 4.4. A konfliktus értelmezése, a jelenlegi opciók felkutatása ............................. 227 5. ZÁRSZÓ ........................................................................................................... 232 6. FELHASZNÁLT IRODALOM ........................................................................ 234 7. MELLÉKLETEK .............................................................................................. 236 7. 1. Az 1960-as alkotmány, a Garanciális Szerződés és a Szövetségi Szerződés ................................................................................ 236 7. 2. Az Akritas-terv lehetséges szövege (elfogult forrás) .................................... 247 7. 3. Makarios 1974-es levele Gizikis görög elnöknek ......................................... 255 KISS ÖRS: A TURNU SEVERIN-I TÁRGYALÁSOK............................................................... 261 1. BEVEZETŐ ...................................................................................................... 263 2. ELŐZMÉNYEK ................................................................................................ 264 2.1. A magyar–román viszony alakulása a Turnu Severin-i tárgyalások előtt ........................................................................................... 264 2.2. A müncheni megbeszélések ......................................................................... 269 2.3. A berchtesgadeni és a római találkozók ....................................................... 274 3. A BERCHTESGADENI TALÁLKOZÓ UTÁN – TURNU SEVERIN KAPUJÁBAN ................................................................................................... 277 4. A TURNU SEVERIN-I TÁRGYALÁSOK ...................................................... 280 4.1. A tárgyalások lefolyása ................................................................................ 280 4.2. A tárgyalások berekesztése .......................................................................... 285 5. TURNU SEVERIN KUDARCA ....................................................................... 287 6. TURNU SEVERIN A KORABELI MAGYAR SAJTÓBAN........................... 289 7. ÖSSZEGZÉS ..................................................................................................... 297 8. IRODALOMJEGYZÉK ................................................................................... 298 9. FÜGGELÉK ...................................................................................................... 300 SZABÓ ILDIKÓ KATALIN: MAGYARORSZÁG ENERGETIKAI HELYZETE A FÖLDGÁZ VONATKOZÁSÁBAN............................................................................................... 325 1. BEVEZETÉS..................................................................................................... 327 2. A FÖLDGÁZIPARÁG ÁLTALÁNOS JELLEMZŐI ...................................... 328
8
3. MAGYARORSZÁG ENERGETIKAI HELYZETE A FÖLDGÁZ VONATKOZÁSÁBAN .................................................................................... 330 4. MAGYARORSZÁG ENERGIAPOLITIKÁJA ................................................ 333 4.1. Földgáztárolók ............................................................................................. 334 5. MAGYARORSZÁG ÉS OROSZORSZÁG ENERGETIKAI (FÖLDGÁZ) KAPCSOLATAI ............................................................................................... 337 5.1. Gazprom ...................................................................................................... 338 6. MAGYARORSZÁG MINT AZ EURÓPAI UNIÓ RÉSZE ............................. 342 6.1. Az Európai Unió és Magyarország közös érdekei ....................................... 342 6.2. Úton az egységes energiapolitika megvalósítása felé .................................. 344 7. OROSZ-UKRÁN GÁZÁRVITA ...................................................................... 347 7.1. Nabucco ....................................................................................................... 349 7.2. Déli Áramlat ................................................................................................ 351 8. A KÖLCSÖNÖS FÜGGÉS ELMÉLETE ......................................................... 352 9. KONKLÚZIÓ ................................................................................................... 353 10. FELHASZNÁLT IRODALOM ........................................................................ 354 SZOKODI SZABOLCS: MAGYARORSZÁG SZEREPE AZ 1989-ES KELETNÉMET MENEKÜLTÜGYI VÁLSÁGBAN .......................................................................... 357 1. ELŐSZÓ ........................................................................................................... 359 2. A VÁLSÁG HÁTTERE.................................................................................... 363 2.1. Nemzetközi háttér ........................................................................................ 363 2.2. MNK – a válságos ’80-as évek .................................................................... 365 2.3. Magyar külpolitika – „a hídszerep” / MNK – NSZK kapcsolatok .............. 368 2.4. A kettéosztott Németország ......................................................................... 371 2.5. A magyarországi vasfüggöny lebontása / az NDK felismeri a helyzetet .................................................................................................... 371 3. A MENEKÜLTÜGYI VÁLSÁG ...................................................................... 378 3.1. ENSZ menekültügyi konvenció kontra MNK – NDK utasforgalmi megállapodás ............................................................................................... 380 3.2. A válság eszkalációja .................................................................................. 385 3.3. A határnyitás előtti „sikeres főpróba” – a Páneurópai Piknik ...................... 388 3.4. A kulisszák mögött ...................................................................................... 392
9
3.5. A magyar kormányra óriási nyomás nehezedik – egyeztetés Bonnal és KeletBerlinnel ...................................................................................................... 398 3.5.1. A gymnichi titkos megállapodás ............................................................ 399 3.5.2. Horn Gyula augusztus 31-ei látogatása Kelet-Berlinben........................ 401 3.6. A határnyitás megtervezése – harc egy dátumért ......................................... 402 3.7. A visszaszámlálás megkezdődik .................................................................. 404 3.8. 1989. szeptember 11. 00:00– Magyarország rést üt a berlini falon ............. 405 4. KONKLÚZIÓ ................................................................................................... 410 5. IRODALOMJEGYZÉK .................................................................................... 413
10
Köszöntő Tisztelt Olvasónk! A Zsigmond Király Főiskola diákkötetét tarja a kezében, mely a hallgatóink munkáiból (szakdolgozat és Tudományos Diákköri dolgozat) összeállított sorozat első része. Főiskolánk egyre nagyobb hangsúlyt fordít a tehetséggondozásra, az érdeklődő hallgatók támogatására. A többletteljesítményre képes hallgatók felismerését, kibontakoztatásuk és érvényesülésük támogatását, előmenetelük követését minden eszközzel segíteni kívánjuk. A Főiskola ezen törekvését segítette, hogy 2009-től a „PEGAZUS” projekt (A projekt azonosítója:
TÁMOP-4.1.1-08/2/KMR-2009-0011)
keretén
belül
a
pályázat
által
finanszírozott tevékenységek közé tartozik a tehetséggondozás is. A pályázat az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósult meg. Ennek segítségével sikerült a tehetséggondozás legkiemelkedőbb rendezvényét, a XXX. Jubileumi Országos Tudományos Diákköri Konferenciát lebonyolítanunk, melyen 300 hallgató mutathatta be TDK munkáját. A legkiválóbb szakdolgozatok és TDK-munkák diákkötetben való megjelentetése szintén a „Pegazus” projektnek köszönhető. Az utóbbi években minden intézetünk a diplomaátadó ünnepségeken szakonként kiemelte, díjazta a legjobb szakdolgozatokat. Most lehetőségünk nyílt arra is, hogy a legtehetségesebb hallgatóink szakdolgozatait, TDK dolgozatait nyomtatott formában is megjelentessük. Három kötetből álló sorozatot készítettünk a hallgatók munkáiból. Mindhárom intézetünk külön diákkötetet készíthetett az általuk gondozott szakok dolgozataiból. Jelen kötet a Kommunikáció- és Művelődéstudományi Intézet hallgatónak munkáját tartalmazza. A sorozat következő részét a Nemzetközi és Politikai Tanulmányok Intézetének hallgatói munkáiból állítjuk össze. A záró kötetében pedig a Gazdaság- és Vezetéstudományi Intézet legkiválóbb dolgozatai kerülnek bemutatásra. Gratulálok azoknak a hallgatóknak, akiknek a dolgozatát az intézetek publikálásra alkalmasnak tartották! Köszönöm azon kollégáim munkáját, akik segítették a hallgatókat a szakmailag elismerésre méltó anyagok elkészítésében! Dr. Schottner Krisztina főiskolai docens A ZSKF TÁMOP „Pegazus” projekt Tehetséggondozási program vezetője
11
Intézetvezetői köszöntő
A Nemzetközi és Politikai Tanulmányok Intézet a Főiskola alapítása óta, megkülönböztetett figyelmet fordít a tehetséges és érdeklődő hallgatók segítésére. A nemzetközi tanulmányok és politológia szakos diákok curricullumát, alapvetően meghatározzák azok az ismeretek, melyek különösen képessé teszik őket a nemzetközi és politikai folyamatok, válságok, civilizációs és regionális konfliktusok értelmezésére. A tutorálás heti rendszerességéből emelkednek és emelkedtek ki azok a hallgatók, akik az ismeretek befogadása mellett az értelmezés és értékelés képességét is egyesíteni tudják. A politika, a nemzetközi rendszer és a nemzetközi kapcsolatok színes világának megértése nem egyszerű feladat pont a multidiszciplinális adottságok sokfélesége követel igazi tudást. Az elvont fogalmak mellett a gyakorlati szituációk, és élethelyzetek szimulálása teszi igazán felkészülté a diákjainkat, akik pontosan tudják, hogy a munkaerőpiac nem szakbarbárokat vár, hanem több nyelven beszélő, dönteni, elemezni és professzionálisan válságot kezelni képes munkaerőre számít. A kötetben szereplő hallgatók az előbb felsorolt kompetenciákon túl magas színtű írás készséget is birtokolnak, valamint kitűnő a szóbeli előadásmódjuk is. Minden esélyük megvan, arra hogy kiváló szakember, kutató, vagy döntés előkészítő váljon belőlük. Az olvasmányos, tudományos igényű és szórakoztató tanulmányok igazi kalandozásra invitálják az olvasót. Dr. Szatmári Péter főiskolai tanár, rektorhelyettes, intézetvezető
13
A környezetvédelmi szempontok integrációja az Európai Unió szakpolitikáiba
XXX. Jubileumi OTDK – 2011 Társadalomtudományi szekció Nemzetközi tanulmányok I. (Az Európai Unió aktuális kérdései) tagozat
Készítette Domonkos Levente Nemzetközi tanulmányok BA szak
Konzulens Vasali Zoltán főiskolai adjunktus
2011
“A világ, amit teremtettünk, a gondolkodásunk eredménye, nem lehet megváltoztatni gondolkodásunk megváltoztatása nélkül.” (Albert Einstein)
1.
Bevezetés
A 20. század második felétől kezdődően a fejlett országokban a korábbi időkhöz képest teljesen újfajta gazdasági, társadalmi, kulturális folyamatok szabadultak el, melyek mára már globális méreteket öltöttek. Ennek következtében kikerülhetetlen velejáróként megmutatkoztak a környezet romlásának első jelei is. Az 1970-es évekig viszont a környezet védelmét nem tartották fontosnak közpolitikai kérdéssé emelni. Miután a tudományos körökben is felismerték a probléma valódiságát, a hetvenes évektől egyre nagyobb hangsúlyt kapott a környezetvédelmi kérdések megoldása mind nemzetállami, mind nemzetközi szinten. Az egyes országokban intézményesült a környezetvédelem, nemzetközi konferenciák, bizottságok sora alakult, nemzetközi egyezmények köttettek, intézkedések születtek a környezeti problémák orvoslására. Ennek ellenére a környezet állapotának romlása a következő években tovább folytatódott. Egyre inkább elterjedt az a szemlélet, hogy a környezet védelmének egy újfajta megközelítésére van szükség. Egyre világosabbá vált, hogy a környezetvédelmi szempontokat ugyanúgy integrálni szükséges az EU hosszú távú hatékony működése érdekében, mint ahogy más uniós politikáknál ez már megtörtént (belső piac, gazdaságpolitika). Ez történt az Európai Gazdasági Közösség környezetvédelmi politikáját illetően is. Kezdetben itt is még a környezeti problémák szektorális kezelésén volt a hangsúly, vagyis a probléma megelőzése helyett a következmények orvoslásán. (Bándi, 2004). Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy számos ágazati politikának vannak gyakran előre nem látható káros környezeti következményei (odafigyelés vagy előzetes hatásvizsgálat hiánya miatt). Valamint az is világosabbá vált, hogy a környezeti szektor nem képes önmagában céljainak teljesülését biztosítani. Ezért vált szükségessé az egyes ágazatoknak a környezetvédelmi politika követelményeit mint horizontális szempontokat érvényesíteniük és ilyen célokat kitűzniük (Savoia, 2007). Ez a gondolat valójában nem is olyan új keletű, hiszen már a nyolcvanas években elfogadott Harmadik Környezetvédelmi Akcióprogram konkrétan javasolta a környezeti
17
szempontok beépítését a közösségi politikákba.1 Mégis, kiemelt célkitűzéssé először csak a Maastrichti, majd ténylegesen az Amsterdami Szerződés 6. cikkével válik: A környezetvédelmi követelményeket – különösen a fenntartható fejlődés előmozdítására tekintettel – be kell illeszteni a 3. cikkben említett közösségi politikák és tevékenységek meghatározásába és végrehajtásába.”2 Ez a Cardiffi néven ismerté vált folyamathoz, vagyis az egyes szakpolitikák környezetvédelmi politikai integrációs stratégiák kidolgozásának elindulásához vezetett.3 Ezek pedig az Európai Unió Fenntartható Fejlődési Stratégia célkitűzésévé váltak.4 Megfigyelhető ezek alapján, hogy a környezetpolitika integrációs szerepe, a környezetvédelmi szempontok ágazati beépülésének követelménye egyre jelentősebb az Európai Unióban (Savoia, 2007). A probléma aktualitása a 21. század hajnalán, úgy gondolom, nem vitatott. A kérdés már csak az, hogy mi valósult meg a környezeti szempontok szakpolitikai integrációjából az Európai Közösség létrehozása óta. Milyen fontosabb tényezők befolyásolták a folyamat kialakulását, és szükségesek még az integráció további elmélyítéséhez? Milyen konkrét változtatásokat eredményezett az Európai Unió szakpolitikáinak fejlődésében, valamint a politikáknál milyen konkrét esetekben érhető tetten az integráltság vagy éppen annak hiánya? A szerző ezekre a kérdésekre próbálja keresni a választ a továbbiakban. Jelen dolgozat célja egyrészről, hogy bemutassa a környezetvédelmi szempontok integrációjának kialakulását, elméleti hátterét, és rávilágítson annak jelentőségére. Másrészről, hogy megkísérelje bemutatni az Európai Unió energia- és agrárpolitikáján keresztül a környezetvédelmi szempontok ágazati integrációjának folyamatát és a vizsgált szakpolitikák fejlődését a környezetvédelem tükrében. A dolgozat nem kíván foglalkozni külön az ipar, a halászat, a közlekedés, az idegenforgalom és a kereskedelem területével, de fontos megemlíteni, hogy ezek a területek is meghatározók a környezet szempontjából. A szerző tervei szerint a dolgozat e területek tanulmányozására fog irányulni a későbbiekben. A vizsgált szakpolitikák választásának indoka, hogy a környezetvédelemi szempontok integrációjának folyamata igazán a környezetre
1
Harmadik Környezetvédelmi Akcióprogram (1983) EKHK C 46/1.
2
Szerződés az Európai Közösség létrehozásáról 6. cikk. A Bizottság közleménye az Európai Tanácsnak: A strategy for integrating the environment into EU policies COM(1998) 333 A Bizottság Közleménye: A Sustainable Europe for a BetterWorld: A European Union Strategy for Sustainable Development COM (2001) 264.
3 4
18
közvetlenül hatást gyakorló politikákon keresztül tapasztalható. Ezek után fontos elhelyezni a fent említett szakpolitikákat az Európai Unió viszonyai között. A szakpolitikák szabályozásának jogalapja, a Lisszaboni Szerződés harmadik része „Az Unió belső politikái és tevékenységei” címet viseli, amely a korábbi EK-szerződés „Közösségi politikák” címének helyébe lépett.5 Korábban az Európai Közösséget létrehozó szerződés nem tett különbséget a politikáknál abban a tekintetben, hogy melyiknél milyen erős a közösségi hatáskör. Bár a szakirodalomban a tagállamok és az EU intézményei közötti hatáskörgyakorlás eloszlás szerint van kategorizálva, bizonyos esetekben ez a fogalomrendszer sem egyértelmű (Horváth, 2007). Ennek alapján megkülönböztethetünk közös (ahol a közösség döntési kompetenciája kizárólagos: közös mezőgazdasági vagy kereskedelmi politika) és közösségi politikákat (azokat a közösségi tevékenységeket jelölik, amelyek a tagállamok fellépésével párhuzamosan működnek, a döntési
hatáskörök
megosztottak.
Előbbibe
sorolható
az
energiapolitika,
közlekedéspolitika vagy környezeti politika). Létezik egy másik csoportosítás is, amely jól alkalmazható az Európai Unió politikáit illetően (Lowi, 1964). Eszerint a politikák négy fajtája különböztethető meg: alkotmányozó, elosztó, újraelosztó és szabályozó. Az elsőhöz a közösség legfontosabb kérdései, magas szintű kormányzati együttműködést igénylő politikák tartoznak (kül- és biztonságpolitika). A második tipikus esete a közös agrárpolitika. A tagállamok által befizetett összegek elosztása a közös költségvetésből, a közös alapelvek alapján történik. A harmadik az előzőhöz hasonlóan működik, de megjelenik a támogatások elosztása a fejlettebb régióktól a fejletlenebb régiók felé (regionális és strukturális politika). A negyedik kategóriánál egy-egy terület közösségi szabályozása és harmonizálása a cél. Ide tartozik többek között a környezetvédelmi politika. A Lisszaboni szerződés hatályba lépésével, az Európai Unió működéséről szóló szerződés (volt EKSz) 2. cikke már meghatározza az Unió hatásköreinek típusait és területeit.6 Így áttekinthetőbbé válik a politikák rendszere és egyértelművé az Unió hatásköre. E szerint az Európai Unió működéséről szóló szerződés a következő fontosabb területeket határozza meg az Unió hatáskörét illetően: az Unió kizárólagos hatásköre szerint (pl.: közös kereskedelempolitika, vámunió); a tagállamok között megosztott hatáskör alkalmazásának területei (pl.: közlekedés, környezetvédelem,
5 6
Lisszaboni Szerződés harmadik rész címsora Lisszaboni Szerződés 2. cikkének címe: az Unió Hatásköreinek típusai és területei
19
energiaügy); a közös kül- és biztonságpolitika; a gazdaság- és foglalkoztatáspolitikák összehangolása;
valamint
az
Uniónak
a
tagállamok
intézkedéseit
támogató,
összehangoló vagy kiegészítő intézkedéseket érintő területei szerint (pl.: ipar, idegenforgalom) (Horváth, 2007). Az Európai Unió szakpolitikái nem egyszerre és nem egyformán fejlődtek. A fejlődésben döntő szerepet játszanak az adott közösség érdekét közvetlenül érintő tényezők, folyamatok. Az EGK megalakulásánál is elsősorban azokon a területeken hoztak közös intézkedéseket, amelyeken a gazdasági együttműködés elősegítését célozták. „A környezetvédelmet az egységes piacnak alárendelt területként tekintették” (Kiss, 2005). A hatvanas évek tudományos felismerései és a környezet romlásának kezdeti jelei rávilágítottak arra, hogy az ember életminősége, az emberi tevékenység a környezettől függ és nem fordítva. A környezet figyelmen kívül hagyása a gazdasági és szociális kérdések tervezésénél – főleg hosszú távon – új konfliktusokat teremtve hat vissza a társadalomra. Az integráció elmélyülésével a környezetvédelmi politika kezdeti gyenge szerepe fokozatosan felértékelődött, szabályozási tevékenységének eszköztára fokozatosan bővült (Savoia, 2007). A környezetvédelmi politika tevékenysége, szabályozása és elvrendszere nemcsak a környezeti elemekre (levegő, víz, talaj, természet) és a környezetre hatást gyakorló tevékenységekre (hulladékkezelés) terjed ki, hanem a majdnem minden szakpolitikai terület – közvetett vagy közvetlen – környezetre gyakorolt hatásából adódóan horizontális jellegű politika (Bándi, 2004). Vannak olyan területek, amelyek termelési és/vagy energiafelhasználási ágazati jellegükből fakadóan kifejezetten káros hatással lehetnek a környezet állapotára. Ezek: energia, közlekedés, mezőgazdaság, halászat, ipar. Tevékenységük általában egyszerre több környezeti ágazatot (levegővédelem, hulladékok kezelése stb.) érint. Nehezíti a helyzetet a gazdasági érdekek erős befolyása a döntéshozatalra. Továbbá ezek az ágazatok a társadalmi igények növekedése miatt a termelés tekintetében egyre nagyobbak, az energiafelhasználásuk folyamatosan növekszik, és ezáltal a szennyezés, a hulladék is nagyobb mértékű. Nem véletlen, hogy az ezen ágazatok által okozott problémák jelentik a legnagyobb kihívást, és igénylik a legsürgősebb cselekvést a globális környezeti változások megelőzősére. Következésképp ezeknél a politikáknál fokozottan figyelembe kell venni a környezetvédelmi szempontokat, és tevékenységüket
20
a tervezéstől a végrehajtásig össze kell hangolni a környezetvédelmi politikával (Savoia, 2007). A környezetvédelmi politika hatékonysága szempontjából olyan politikák, területek bevonása is szükséges, mint például az oktatás „zöldítése”, a strukturális és regionális politika támogatása vagy a kutatási-fejlesztési politika környezetbarát innovációi, melyek mind a szennyező ágazatok zöldítését segítik elő, és ezzel a környezetvédelmi politikai célok elérésének eszközéül szolgálnak. Ez a társadalomra is kedvezően hat, mivel a fejlesztések és a beruházások, a hatékonyság növelése elősegíti a versenyképesség javulását, ami hozzájárul a foglalkoztatás növekedéséhez, a környezet figyelembe vételéhez az iparban, a közlekedésben, a mezőgazdaságban. Másrészről a közegészség javulását eredményezi (Savoia, 2007). Ezek alapján látható, hogy a környezet komplexitásából adódó problémák hosszú távú megoldása, az ágazatok egymásra gyakorolt káros környezeti hatásainak kiküszöbölése miért követel meg egy holisztikusabb szemléletet a szakpolitikák tervezésénél és döntések meghozatalánál. A dolgozat szerkezetét tekintve két részre bontható: Az első fejezet az Európai Unió környezetvédelmi politikáját befolyásoló tényezők szerepét tekinti át, beleértve a közösségi környezetvédelmi politika kialakulását, fejlődését, eszközrendszerét, intézményi hátterét. Ebben a részben kerül kifejtésre a környezetvédelmi szempontok integrációjának jelentősége és kapcsolata a fenntartható fejlődés elvével, valamint e fejezet elméleti alapvetése alapján mutatja be a második fejezet konkrét eseteit. A második fejezet az Európai Unió energia- és agrárpolitikáján keresztül mutatja be a környezetvédelmi szempontok ágazati integrációjának folyamatát, annak eredményeit és hiányosságait konkrét példákon keresztül, valamint a vizsgált szakpolitikák kialakulását, fejlődését a környezetvédelem tükrében.
21
2.
Az Európai Unió környezetvédelmi politikáját befolyásoló tényezők
2.1. A környezetpolitika fejlődése Az Európai Unió környezetpolitikájának mai fejlettségi szintje több mint három évtizedes fejlődési folyamat eredménye. Kezdetben az Európai Gazdasági Közösséget alapító Római szerződésben nem található utalás a környezetvédelemre, mivel ekkor még a környezetvédelmi problémák nem jelentek meg közvetlenül. Valójában a nyugateurópai államok sokkal inkább a Közösség gazdasági integrációjának megvalósítására és a franciaŻnémet ellentétből fakadó lehetséges konfliktus megoldására fókuszáltak. Ez az oka annak, hogy nem látták szükségét és aktualitását egy közösségi szintű környezetvédelmi politika kialakításának (Bándi, 2004) A hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején mind európai, mind pedig világszinten felismerték, hogy a környezet további romlásának megakadályozásához a környezeti kérdésekben való együttműködés a környezet védelme érdekében elengedhetetlen. Az 1972-ben készült, A növekedés határai című jelentést követően rendezett stockholmi konferencián a világ vezetői először szembesültek a globális környezeti problémák lehetséges veszélyével (Meadows, 1972). Ezt követően került előtérbe a környezetvédelmi politika igazán az Európai Unióban. A szintén 1972-ben, Párizsban
megrendezett
tagállamok
kormányközi
találkozóján
elfogadtak
egy
nyilatkozatot, amely a Közösség környezetpolitikai célkitűzéseit és az első akcióprogram kidolgozásának javaslatát foglalta magában (Bándi, 2004). Előbbi és az utána következő öt akcióprogram a Közösség környezeti céljainak és elveinek alapját képezi. Jelenleg a Hatodik Környezetvédelmi Akcióprogram van érvényben. Mivel az akcióprogramok a Maastrichti Szerződésig nem voltak kötelező erejűek a tagállamokra nézve, a közösségi környezeti jogalkotás jogalapját a Közösség általános céljaira történő hivatkozás, továbbá a Római Szerződés 94. cikke (ex 100.) és a 308. (ex 235.) cikke adta (Bándi, 2001). A Közösség környezetvédelmi politikájának időrendi szakaszolása tekintetében általában egyetértés van a szakértők között. Eszerint a Közösség környezetvédelmi politikája négy fő szakaszra osztható fel (Pomázi, 1998). Az első 1971-től, a tagállamok párizsi csúcstalálkozójától 1987-ig tart: ekkor ismerte fel a Közösség, hogy közös környezetvédelmi intézkedéseket kell tenni, mert a
22
környezeti problémák elleni közös fellépés hiánya már a Közösség gazdasági integrációját akadályozta (Bándi, 2004). Az eltérő környezetvédelmi szabályozás mármár akadályozó tényezővé vált a szabad kereskedelem szempontjából, és gyengítette a Közösség iparának világpiaci versenyképességét (Bándi, 2004). Ezek után születtek meg az első környezetvédelmi célú közösségi jogszabályok a tagállami szabályozás harmonizációja
érdekében,7
ami
jelentős
lépésnek
tekinthető
a
Közösség
környezetpolitikájának kialakítása irányában. Jelentős szemléletváltozás történt a nyolcvanas évek környezeti incidensei következtében, egyrészt a környezetvédelmi szempontok közösségi politikákba történő beépítésének hangsúlyozása szempontjából,8 másrészt a környezetromlás globális szemlélete és kezelése szükségességének felismerése tekintetében (Bándi, 2004). Ekkor az ENSZ-közgyűlés felkérésére a Környezet és Fejlődés Világbizottsága közre adta jelentését Közös Jövőnk címmel, amelynek központi gondolata a nyolcvanas évek elején a nemzetközi szakirodalomban elterjedt „fenntartható fejlődés” koncepciója.9 Ez majd a Maastrichti szerződéssel válik konkrétan Közösségi célkitűzéssé, valamint bekerül az Amsterdami szerződés preambulumába.10 A második szakasz 1987-től, az Egységes Európai Okmánytól a 1992-ig terjed: a Római
Szerződést
kiegészítő
Egységes
Európai
Okmányba
beemelt
külön
környezetvédelmi fejezettel válik konkrétan a környezetvédelem közösségi politikává, megteremtve ezzel a Közösség környezeti kompetenciáját és a jogalapot a közös környezeti jogalkotás számára (Bándi, 2008). Az 1992-től kezdődő harmadik szakasznak a Maastrichti Szerződés utáni időszakot tekintjük 1997-ig, az Amszterdami szerződésig. Ekkor jelenik meg kiemelt célként nemcsak a szerződések preambulumában, hanem az alapelvek között is a környezetvédelmi politika megerősítése, annak integrációs szerepe, valamint különösen az Amszterdami szerződéssel még hangsúlyosabbá válik a fenntartható fejlődés elve. Ennek végrehajtására és a folyamat előmozdítására az 1998-ban Cardiffban tartott
7
8 9 10
Első Környezetvédelmi Irányelv 67/548/EEC: Veszélyes anyagok csomagolásának és címkézésénekosztályozása, 70/220EEC Irányelv: A motorral hajtott járművek levegőszennyezésének szabályozása. Lásd Seveso irányelv 82/501/EEC az ipari balesetek országhatáron túli hatásairól Brown, I. R.: (1981) Building a Sustainable Society műve nyomán Szerződés az Európai Közösség létrehozásáról 2. cikk
23
tanácskozáson elfogadott új integrációs stratégia (ismertebb nevén cardiffi folyamat) lett a legfőbb eszköz (Savoia, 2007). Továbbá ekkor már nem volt kérdés a környezetromlás globális jellege, ezért ez az időszak, amikor az Európai Unió elkötelezte magát, hogy kezdeményezőként kiemelkedő szerepet vállal a környezetvédelemben. A negyedik szakasznak tehát a cardiffi folyamat megvalósulását, a környezetvédelem egy újfajta megközelítését tekinthetjük, ami a 2001-ben Göteborgban elfogadott, szemléletében egy teljesen új stratégia, az EU fenntartható stratégiájának elkészítéséhez vezetett (Savoia, 2007).
Ennek révén a 2000-ben elfogadott Lisszaboni stratégia
gazdasági növekedéssel és társadalmi kohézióval foglalkozó dimenziója kiegészült egy környezeti dimenzióval, melynek pillére a 6. Környezetvédelmi akcióprogram (Gordos Árpád & Bartha Péter, 2002). 2.2. A környezetvédelmi politika eszközrendszere Az Európai Unió környezetpolitikájának alapjait a nemzetközi környezetvédelmi egyezmények jelentik. Ezek formálásában az EU-nak óriási szerepe van, de egyben a környezetpolitikájának minőségi fejlődését is folyamatosan elősegíti (Gyulai, 2006). A közösségi környezetvédelem elsődleges jogforrásai az alapszerződések és azok módosításai, valamint ezen felül a nemzetközi környezetvédelmi egyezmények, környezetvédelmi elvek, stratégiák és az akcióprogramok. A másodlagos jogforrások alapját – az EU intézményeinek jogalkotó tevékenysége révén – a több mint 300 jogszabályból álló rendeletek, irányelvek, határozatok és ajánlások adják. Az első három kötelező érvényű minden tagállam számára, az ajánlás nem (Bándi, 2006). A Közösség a rendelet alkalmazását általában a nemzetközi szerződések végrehajtására veszi igénybe, vagy például olyan esetekben is előfordult, mint az öko-címke vagy környezeti management és audit rendszer kialakítása. A határozat egy-egy tagállamra vagy programok végrehajtási feltételére vonatkozik, mint például a környezeti cselekvési programok elfogadása (Bándi, 2006). A leggyakrabban használt eszköz az irányelvek, amelyeknek célja, hogy a tagállamok egy bizonyos jogi kereten belül a környezeti jogszabályokat, célkitűzéseket a belső jogrendszerükbe átültessék. Ugyanakkor a Közösség rugalmasan kezeli az irányelvek megvalósítását, mert figyelembe veszi a tagállamok sajátos körülményeit, és rájuk bízza a szabályozás végrehajtásának módját
24
(Bándi, 2006). Ezenkívül fontos jogforrások az Európai Unió Bíróságának ítéletei és jogértelmezési gyakorlata. A környezetvédelmi politika kereteit az akcióprogramok alapozzák meg, amelyek nem kötelező erejűek. Azonban e dokumentumok alapján kerül sor a környezetvédelmi jogi eszközök kidolgozására, tehát ezek alapján a Közösség általában irányelveket fogad el (Savoia, 2007). A jelenlegi Hatodik Környezeti Akcióprogram 2001 és 2010 között van érvényben. A továbbiakban fontos kitérni, hogy milyen eszközök is szükségesek a környezetvédelmi szempontok integrációjának megvalósításához. Az Európai Unió környezetjogi eszközei strukturálisan két szabályozási területre oszlanak: horizontális és vertikális környezeti szabályozás (Bándi, 2006). Az első a különböző szektorokat összekötő, a környezetvédelmi szempontok integrációját elősegítő, és minden területre vonatkozóan az általános környezetgazdálkodási kérdéseket szabályozza, mint például a környezeti
hatásvizsgálatról,
az
integrált
szennyezésmegelőzés
és
ellenőrzés
rendszeréről, a környezeti információkhoz való hozzáférhetőségről szóló direktívák. A következő a környezeti hatások és a környezeti elemek szerint csoportosítható, mint például a természet-, víz-, levegő-, talaj-, zajvédelem, a vegyi anyagok és hulladékok kezelése (Bándi, 2006). Ezek részletezésével a dolgozat nem kíván foglalkozni. A környezetvédelmi politika ugyancsak fontos eszközei a gazdasági szabályozók (Kerekes, 1998). Alapvetően két szabályozási típus különböztethető meg. Az egyik a közvetlen szabályozás. Jellemzői, hogy jogszabályok útján történő szabályozás adminisztratív jellegű, korlátozásokon, tilalmakon alapul, és a legfontosabb eszközei a normák (nyílt tiltás; engedélyezési eljárás; normák állítása, mint pl.: emissziós-, immissziós normák; valamint monitoring- és szankcionálási rendszer kifejlesztése). A másik a közvetett szabályozás, ami a közvetlen utasítás helyett a gazdasági érdekeltség alapján törekszik a gazdasági élet szereplőit a megfelelő környezeti magatartás irányába terelni (Kerekes, 1998). A leggyakrabban alkalmazott formái: környezethasználati adók (ökoadók) vagy díjak (kibocsátási, termék-, betétdíjak); pénzügyi támogatás; vagy ide tartozik a kibocsátás kereskedelmi rendszer is. Ezek mellett még fontos megemlíteni a gazdasági szabályozókhoz sorolható, de módszereiket tekintve másfajta (decentralizált) eszközök, az önkéntes programok és a környezetmenedzsment jelentőségét (önkéntes megállapodások; környezetközpontú irányítási rendszer; ökocímke vagy az EMAS: Ökoirányítási és auditálási rendszer) (Kiss, 2005). A környezetvédelmi politika eszközeinek használatában az EU az utóbbi két évtizedben jelentős változáson ment keresztül.
25
Kezdetben csupán a hagyományos adminisztratív eszközök használatán, az ún. „parancsolj és ellenőrizz” magatartáson volt a hangsúly, ami viszont önmagában nem hozott eredményeket. Az 1990-es évek elejétől kezdődött az a tendencia, hogy az EU a környezetvédelmi politikai célok elérése érdekében piaci alapú és önkéntes eszközöket és ösztönzőket (környezetvédelmi adók, ökoadók) alkalmazzon. Ugyanakkor a tapasztalat azt bizonyítja, hogy ezek kombinálása a leghatékonyabb szabályozási módszer (pl.: energiaadó és ETS együttes alkalmazása) (Kiss, 2005). 2.3. Az Európai Uniós intézmények szerepe Intézményi szempontból a környezetvédelmi politika alakításában a Tanács, a Bizottság és a Bíróság játszik döntő szerepet. Ezeken kívül a nem kormányzati szervezetek szerepe is meghatározó, mint a nemzetközi környezetvédelmi szervezetek vagy üzleti érdekcsoportok lobbi tevékenysége. Az Európai Környezetvédelmi ügynökség feladata szakmai háttér biztosítása, valamint a nyilvánosság és a tagállamok számára információk, adatok gyűjtése. 11 A környezetvédelmi politikai döntések meghozatala a Tanács és a Parlament közös hatáskörébe tartozik, vagyis a Tanács minősített többségi döntéséhez a Parlament társjogalkotói együttműködése szükséges. Ugyanakkor a környezetvédelem néhány fontos területén a Tanács egyhangúlag dönt, és a Parlamentnek csak konzultációs szerepe van (Horváth, 2007). Ilyenek az elsődleges adózási természetű rendelkezések, a város- és vidékfejlesztésre, vízkészlet-gazdálkodásra, földhasználatra (kivéve a hulladékgazdálkodást), az energiaellátásra és az energiaforrásokkal kapcsolatos intézkedésekre vonatkozó kérdések.12 Nem elhanyagolható tényező az Európai Tanács elnökségét adó tagállam befolyása sem a környezetvédelmi politikára. Jellemzően a környezetvédelmi szempontból progresszív országok (Dánia, Németország, Svédország) politikája ad lendületet a közösségi környezetpolitika fejlődésének (Wallace, 1999). A Bizottság a környezetvédelmi politika kidolgozásának kezdeményezője, továbbá a jogszabályok betartásának és tagállami végrehajtásának felügyeléséért felel. A Bizottságon belül a környezetvédelem alakításában a környezetvédelmi biztos szerepe és
11 12
Az Európai Környezetvédelmi ügynökséget rendelettel hozták létre 1990-ben, székhelye Koppenhága Lisszaboni Szerződés harmadik rész 234. cikk második bekezdés
26
a környezetvédelmi főigazgatóság intézménye meghatározó. Előbbi a környezetvédelmi miniszteri poszthoz, utóbbi pedig a nemzetállamok környezetvédelmi minisztériumához hasonlít (Savoia, 2007). Az környezetvédelemhez kapcsolódó érdekellentétek, konfliktusok jogi rendezéséért a Bíróság felelős. A Bíróság feladata az alapító szerződések értelmezése és a szerződések betartatása (Savoia, 2007). Az integráció előrehaladtával, a környezetvédelem felértékelődésével párhuzamosan az ügyek száma is folyamatosan növekedik (Savoia, 2007). A környezetvédelmi politikai célok, programok, projektek megvalósítását a strukturális és regionális politika keretében létrehozott különböző alapok támogatják (LIFE program, Kohéziós alap). A támogatások feltételekhez kötöttek, így az egyes szektorokat arra ösztönzik, hogy környezeti szempontok figyelembe vételével hajtsák végre a politikájukat. Mára már a költségvetés jelentős részét teszi ki a környezet védelmének finanszírozása (Horváth, 2007). 2.4. A környezetvédelmi szempontok integrációjának jelentősége A környezetpolitika az európai integráció folyamatában egyre jelentősebb szereppel rendelkezik. Korábban a gazdasági és társadalmi tényezők mellett a környezetvédelmi politikát elszigetelt területként kezelték: „a környezetért való felelősséget csak a közvetlenül környezetvédelmi ügyekért felelős intézmények kötelességének tartották…”( Veinla, 2004:89―98). Ezt az a felismerés követte, hogy a környezetvédelmi politikát másképpen kell szemlélni: „a környezetvédelmi megfontolások beépülésének alapelve azt a felismerést tükrözi, hogy a környezetpolitika önmagában nem képes megvalósítani a környezet minőségének javítását” (Európai Bizottság, 2004:2). A folyamat az 1998-as Cardiffi Tanácskozáshoz köthető, melynek célja a szakpolitikák közötti összhang erősítése volt. A környezetvédelmi szempontok más politikákba történő integrálásának elve az európai integrációs folyamat új fázisának, a fenntartható fejlődéssel jellemezhető szakasz egyik legfontosabb eszközének tekinthető (Savoia, 2007). A fenntartható fejlődésre való hivatkozás napjainkra széles körben elterjedt fogalommá vált. Azonban, hogy mit jelent pontosan, és hogyan kapcsolódik a környezetvédelmi szempontok integrálásának elvéhez, már nem olyan egyértelmű. Ebből kifolyólag a két fogalom meghatározása, egymáshoz való viszonyuk tisztázása elengedhetetlen a dolgozat témája szempontjából.
27
Az 1970-es évek főbb változásai, a gyors népességnövekedés, szegényég, környezetszennyezés, természeti erőforrások kimerülésének veszélye következtében egyre inkább teret nyertek azok a nézetek, melyek egy olyan fejlődést tartanak szükségesnek, ami a társadalom, a gazdaság és a környezet oldaláról is fenntartható. Ezek hatására, az ENSZ közgyűlés felkérésére a Környezet és Fejlődés Világbizottsága 1987-ben adta közre jelentését Közös Jövőnk címmel, amelynek központi gondolata a nyolcvanas évek elején a nemzetközi szakirodalomban elterjedt „fenntartható fejlődés” koncepciója. A jelentés nagyon röviden és tömören határozta meg a fenntartható fejlődés fogalmát: „fejlődés, amely úgy elégíti ki a jelen nemzedékek igényeit, hogy az ne akadályozza a jövő nemzedékek képességét saját igényeik kielégítésében” (Környezet és Fejlődés Világbizottság, 1988). A fenntartható fejlődés fogalmáról sokan sokféleképpen vélekednek, több értelmezés látott napvilágot az elmúlt évek során. Az egyik legismertebb értelmezés szerint: „a fenntartható fejlődés a folytonos szociális jobblét elérése anélkül, hogy az ökológiai eltartó-képességet meghaladó módon növekednénk” (Daly, 1991). Az idézet alapján megállapítható, hogy a fenntarthatóság az emberi társadalomra vonatkozik, és nem a természetre. Vagyis az ember része a természetnek, mert az határozza meg a fennmaradását, és nem fordítva. Ezért az emberiségnek kell alkalmazkodnia a természethez úgy, hogy életmódjával ne változtassa meg olyan mértékben az ökológiai feltételeket, hogy az a jelen és a jövő generációk fennmaradását veszélyeztesse (Gyulai, 2000). A koncepció tisztázása érdekében szükséges definiálni a fejlődés fogalmát, ami az idézet folytatásából derül ki: „A növekedés azt jelenti, hogy nagyobbak leszünk, a fejlődés pedig azt, hogy jobbak” (Daly, 1991). Ám fontos megválaszolni, hogy vajon mit takar a „jobbnak lenni” kifejezés. Nemcsak az emberi társadalom, hanem a túlélés ösztönéből fakadóan minden élőlény akkor képes fennmaradni, ha képes alkalmazkodni a körülötte lévő világ működéséhez, vagyis alkalmazkodni környezetéhez és a folyton változó körülményekhez. Ezért az emberiség nagy hibát követ el, amikor a természeten kívül vagy fölé helyezi magát, és úgy gondolja, hogy a társadalom burka megvédi, vagy majd a tudománnyal és a technikával függetlenítheti magát a természet törvényeitől (Gyulai, 2000). A fenntartható fejlődés – multinacionális környezetvédelmi egyezmények elveként – explicite
kimondott
alapelvei
bekerültek
az
EU
alapszerződéseibe,
és
környezetpolitikájának alapelveivé váltak. Közülük a dolgozat szempontjából az
28
integráció elve releváns, mert ebben fejeződik ki igazán, hogy a környezetvédelmi szempontok integrációja és a fenntartható fejlődés ügye összekapcsolódik (Gyulai, 2006). Ez a felfogás a környezetvédelem egy minőségileg magasabb szintjét képviseli, szemben a korábbi felfogással: „a környezetügy ágazattá válása a funkcionális munkamegosztás természetes fejlődési rendellenessége” (Kerekes & Kerekes, 2001:41). Vagyis korábban csupán a hagyományosan szektor szemléletű megközelítés, a gazdasági szektor szennyezésének orvoslására létrejött környezetvédelmi politika („csővégi megoldások”) alkalmazása dominált nemzetállami és uniós szinten egyaránt. (Kiss, 2005). A környezetvédelmi szempontoknak az EU-szakpolitikába történő integrációja a szakirodalomban Környezetvédelmi
egyre Politika
inkább
elterjedt,
Integrációjának
egy
újfajta
(Environmental
megközelítésmód Policy
a
Integration)
koncepciójával emelkedik ténylegesen uniós politikai szintre (Cardiffi tanácskozás). Ez egy újfajta, modernebb és sokkal hatékonyabb megközelítés a környezetvédelmi politika szerepének hagyományos szemléletével ellentétben. Lényege a következő: „A Környezetvédelmi Politika Integrációja egy olyan folyamatot jelent, mely elősegíti a környezetvédelmi szempontok egyéb politikákba történő integrálását a döntéshozatali eljárás legelejétől annak valamennyi állomásán keresztül, a környezetvédelmi követelmények és az adott ágazati politika szükségletei közti lehetséges ellentmondások elkerülése érdekében. Végeredménye egy olyan politika, mely koherens a fenntartható fejlődés alapelvével és egyensúlyt teremt a környezetvédelmi és az ágazati követelmények között.” (Savoia, 2007:115). Az elmélet nemcsak, hogy magába foglalja a környezetvédelmi szempontok szakpolitikákba történő integrálásának követelményét, hanem politikai szintre is emeli. Ennek alapján egyértelműen látható, hogy a környezetvédelmi szempontok ágazati politikákba történő integrációjának jelentősége mennyire fontos a fenntartható fejlődés felé való elmozdulásban. Ezek után érthető, hogy nem érhető el fenntartható fejlődés hosszú távon, ha a politikák megvalósításakor nem veszik figyelembe a környezeti tényezőket. Másképpen fogalmazva, a fenntartható fejlődés kritériuma a szektorális politikákba integrált környezetvédelmi politika eredményes és hatékony megvalósulása (Savoia, 2007). Felmerül azonban a kérdés, hogy milyen tényezők befolyásolják a környezetvédelmi célkitűzések integrálását a szektorális politikákba, hogyan lehet ez a leghatékonyabb, hogyan lehet az integrációt még jobban elmélyíteni. Az ún. Hey modell alapján az integráció két csoportja különböztethető meg: az egyik a normatív, a másik az
29
intézményi tényezők (Hey, 2002). Az elsőbe a környezetvédelmi politika általános irányadó tényezői sorolhatók: a hatóság politikai célkitűzései, az alapelvek meghatározása vagy az ágazati stratégia kialakítása, akcióterveinek kidolgozása stb. Az intézményi tényező pedig azt mutatja, hogy a kormányzati rendszerben hogyan szerveződik a politikai eljárás kialakításának feladata: a hatalmi szerkezet és források elosztása, a döntéshozatali szervek, a környezetvédelmi és a szektorális lobbi közötti kölcsönhatások alakulása stb. (Hey, 2002). A modell szerint mindkét tényezőnek egyidejűleg kell jelen lennie a környezetvédelmi szempontok integrációjának sikeressége érdekében. Vagyis ez azt jelenti, hogy a környezetvédelmi érdekeltek befolyása az ágazati politikákra jelentős, valamint megvannak a megfelelő környezetvédelmi célok, alapelvek, és a döntéshozatali szervek közötti szervezeti együttműködés is erős (Hey, 2002). A modell alapján jól látható, hogy a normatív tényezők mellett mennyire fontos az erős intézményi háttér fejlettsége (pl.: a környezetvédelmi politika eszköztárát tekintve) a „reaktív” szemlélettől egy „preventívebb” környezetvédelemi politika felé történő súlyponteltolódás érdekében (Kerekes, 2001). Mindezek ellenére több olyan akadályozó tényező van, ami meggátolja a folyamat sikerét. A leggyakoribb a magas szintű politikai elkötelezettség hiánya, aminek következménye, hogy nem jut el világos üzenet az intézményekhez a folyamat jelentőségéről (Gyulai, 2006). A másik jelentős akadály, hogy a szektorosodott intézményrendszer miatt gyakran nincs meg a megfelelő kommunikáció, az együttműködés az ágazatok és a döntéshozó szervek között, valamint az integráltság hiánya miatt csak meglehetősen elszigetelt, speciális célkitűzésekre képesek irányítani a figyelmüket (Savoia, 2007). További komoly nehézségeket jelent az integrált végrehajtás nemzeti és regionális szinten történő kialakulásának a hiánya; a környezeti informálás, nyilvánosság bevonásának hiánya vagy a káros környezetkárosító támogatások (fosszilis energiahordozók) és a források (megújuló energiáknál) nem megfelelő módon történő elosztása (Gyulai 2006). Az egyik leggyakoribb probléma az ágazati lobbi érdekeltek által (elsősorban rövidtávon) generált félelem a környezetvédelmi szempontok ágazati integrációjának a gazdasági és társadalmi vonatkozásaitól (pl.: az ökoadó reformjával kapcsolatban) (Gyulai, 2005). Vagyis, hogy milyen hatásai lesznek a fogyasztási mintákra és a termelés volumenét tekintve. Itt fontos hangsúlyozni, hogy nem csupán a környezetvédelmi szempontok egyoldalú előtérbe helyezéséről van szó, mert nem csupán a környezet érdekében, hanem – mára már bebizonyosodott, hogy – a többi ágazat hatékonyságának biztosítása, valamint a versenyképesség megőrzése érdekében is
30
fontos az integrációt elmélyíteni (Kiss, 2005). Természetesen a környezeti szabályozás eredményének alakulása összefügg az ágazat speciális jellemzőivel, vannak olyan ágazati politikák, ahol könnyebb a helyzet, és van, ahol az ágazat várható rövid távú veszteségének kockázata miatt, a társadalom és az érdekcsoportok ellenállása révén a környezetvédelemi szempontok alulmaradnak (pl.: halászat) (Savoia, 2007). Megfigyelhető tehát, hogy a környezetvédelmi szempontok ágazati politikai integrációjának jelentősége mellett rendkívül összetett folyamatról van szó. Ebből következően hatékonyságának értékelése is igen nehéz, több tényező (politikai, piaci, gazdasági, társadalmi) együttes vizsgálata szükséges.
3.
A környezetvédelmi szempontok integrációjának megjelenése a szakpolitikákban
3.1. Energiapolitika A történelem során az energiafelhasználás a gazdasági, politikai szerepe, a termelés és elosztás társadalmi-szociális hatása vagy az energiaellátás biztosítása miatt egyre fontosabb területté vált. A 20. század globális méretű változásai (népességnövekedés, óriási ipari termelés) világszinten az energiaigény rohamos növekedéséhez vezetett. Ennek következtében az energiaszektor a széndioxid és egyéb üvegházhatású gázok legnagyobb kibocsátójává vált, ami a hőmérséklet emelkedését, és ezzel együtt a klímaváltozás problematikáját vonja maga után (Kiss, 2005). Ugyanakkor az éghajlatváltozás oka több terület együttes hatásának tudható be, azonban ezek közül az energiaszektor környezetszennyező hatása meghatározó helyet foglal el. Ennek oka, hogy az energiaszektor növekvő károsanyag kibocsátásának mértéke, ezáltal a környezet terhelése más ágazatok energiaszükségletével egyenesen arányosan nő. Vagyis az energiaszektor környezetet károsító hatásának csökkentése, tehát a környezetvédelmi szempontok érvényesítésének feltétele egyrészt az energiaszektor szerkezeti átalakítása (hatékony felhasználás, takarékosság, megújuló energiák növelése), másrészt a többi energiaigényes területnek (mezőgazdaság, ipar, közlekedés) minden tekintetben a fenntarthatóság követelményének történő alárendelésével érhető el (Kiss, 2005). Ennek egyik legnehezebb, de egyben nélkülözhetetlen része a fogyasztási és termelési minták megváltoztatása, ami sokkal hosszabb folyamat, mint például egy jogszabály
31
megalkotása (Gyulai, 2007). A továbbiakban a dolgozat bemutatja az Európai Unió energiapolitikájának kialakulását, fejlődését a környezetvédelem tükrében. Ma az Európai Unió a világ egyik legnagyobb energiafogyasztója. Ráadásul fosszilis energiahordozókban szegény, ezért importra szorul (Hugyecz, 2010). A zöld energiapolitika hatása gazdaságilag sem elhanyagolható szempont, többek között az energiafüggőség csökkentésében és a belső piac versenyképességének megőrzése tekintetében. A légszennyezés egészségügyi következményei kihatnak a foglalkoztatási és szociális kérdésekre is. Ezen okok miatt a környezetvédelmi szempontok integrálása a közösségi energiapolitika tervezésébe és végrehajtásába különösen fontos. Jelenleg az energiaügy szabályozásának kérdése a Lisszaboni Szerződés értelmében az Unió és a tagállamok közötti hatáskörbe tartozik. Az Európai Unió Működéséről szóló szerződés külön cikke biztosítja a közösségi energiapolitika jogalapját (Horváth, 2007). A közösségi energiapolitika kialakulását jelentős mértékben befolyásolta, hogy az energiafelhasználás stratégiai jellegéből fakadóan nemzeti szuverenitást érintő ágazat. Az eltérő tagállami érdekek miatt sokáig nem kapott önálló fejezetet az elsődleges joganyagban, és tagállami hatáskörben maradt (Katona, 2008). Ennek ellenére az ötvenes években a két alapítószerződés, az ESZAK (Európai Szén- és Acélközösség) és az
EURATOM
kapcsolódtak
az
(Európai
Atomenergia
energiapolitikai
Közösség)
kérdések.
megszületéséhez
Ugyanakkor
ezek
szorosan
elsősorban
a
széntermeléshez és az atomenergia szabályozáshoz kötődtek. Először csak a Lisszaboni szerződés hatályba lépésével, az Unió működéséről szóló szerződésben jelenik meg külön címben (XXI. cím) az energia az „Unió belső politikái és tevékenységei” között (Horváth, 20079). A Római Szerződésnek nem voltak környezetvédelmi vonatkozásai az energiafelhasználás tekintetében. Az 1970-es évek elején kitört olajválság döbbentette rá a Közösséget, hogy a világ energiafelhasználási szerkezetének átalakulásából fakadó problémák kezeléséhez szükség van egy közös energiapolitika kidolgozására. Az energiahatékonyság növelését elsősorban a gazdasági szempontok vezérelték, nem a környezetvédelem. A hetvenes évekre a környezetvédelem a nemzetközi élet figyelmének középpontjába került (Hugyecz, 2010). Az ebben az időszakban megrendezett Stockholmi ENSZ-konferencia új szemlélete, többek között a környezet meg nem újuló erőforrásainak használatáról szóló részek, cselekvésre sarkallták az Európai Közösséget is. A Tanács 1974-ben fogadott olyan stratégiát, amiben energiával kapcsolatos határozatok jelentek meg, melyeknek környezetvédelmi vonatkozásai is
32
voltak.13 Ezzel párhuzamosan jelentek meg a nukleáris energia felhasználásának növelése ellen tüntető különféle zöldmozgalmak is (Horváth, 2007). A nyolcvanas évek közepén már az egyik közösségi határozat konkrét energiapolitikai célokat is tartalmaz, a környezet védelme mellett megjelenik az energiahatékonyság szükségessége.
14
növelését
célzó
megújuló
energiaforrások
fejlesztésének
Természetesen ekkor még a környezet jelentősége csekély az
ellátásbiztonság és a versenyképesség igénye mellett (Katona, 2008). Az egységes belső piac kialakításának idején a tagállamok energiapolitikáinak összehangolása és az energiapiaci liberalizáció folyamata megakadt ugyan, de sikerült eredményeket elérni a szabályozás egységesítése terén (Horváth, 2007). Az 1990-es években, a globális környezeti problémák következtében az Európai Unió környezetvédelmi politikai célkitűzéseiben az energiaszektor bevonásával fő prioritásként jelenik meg az éghajlatváltozás elleni nemzetközi fellépés szüksége, és a technológiai fejlesztések (megújuló energiák) által az energiahatékonyság és takarékosság növelése. A Közösség csatlakozott az 1992-es ENSZ klímaváltozási keretegyezményhez, ezután a Kiotói jegyzőkönyv aláírásával az Európai Unió kötelezettséget vállalt az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentésére. A Kiotói Egyezményben kijelölt célok, tehát az éghajlatváltozás elleni küzdelem szempontjából döntő jelentőségűnek számít az Európai Unió Fenntartható Fejlődési Stratégiájának elfogadása (Gordos Árpád & Bartha Péter, 2002). A stratégia a környezet védelmét kifejezetten hosszú távú célkitűzésnek tekinti (Katona, 2008). Az 1995-ben kiadott Fehér könyv a környezetvédelmet egyenrangú célkitűzéssé emelte a versenyképesség és az ellátásbiztonság mellett (Európai Bizottság, 1995). Ezek után a környezet védelme mint horizontális kérdés, minden olyan fontosabb cselekvési keretprogram részét képezte, ami az energiapolitika területét érintette. Először az Energy Framework program keretében 1998 és 2002, majd 2003 és 2006 között az Intelligent Energy Programmal segítették az energiahatékonyság és a megújuló energiaforrások alkalmazásának fejlesztését, finanszírozását (Horvát, 2007). A szén-dioxid-kibocsátás stabilizálása tekintetében ekkor került előtérbe az energiaadó bevezetésének javaslata.
13 14
A Tanács 1974. december 17-ei határozata A Tanács (86/C241/01) határozata
33
Továbbá ebben az időben születik meg a rendelet az ózonréteget lebontó anyagokról15 (Bándi, 2004). Az 1998-as Cardiffi Tanácskozáson megfogalmazott integrációs stratégia elfogadása után, az új évezred elején új lendületet vett a közösségi energiapolitika a környezet védelme terén. 2005-ben megkezdte működését az Európai Unió Kibocsátás Kereskedelmi rendszere (Emission Trading System továbbiakban ETS). Lényegében ez egy piaci alapú ösztönző rendszer, ami a klímaváltozás kezelése szempontjából fontos előrelépés, amelynek célja a károsanyag-kibocsátás csökkentése a kibocsátásért felelős vállalatokon keresztül (kb. 10 ezer vállalat pl.: olajfinomítók, villamosenergia-termelő szektor stb., összesen az Unió szén-dioxid kibocsátásának 40%-át fedik le). Minden évben meghatározott mennyiségű szén-dioxid-kibocsátási kvótát kapnak. Amennyiben valamelyik vállalat nem használja fel a kvótáját, azt értékesítheti a piacon. Ugyanakkor, ha túllépik a kvótát, akkor vagy valamilyen kibocsátás-csökkentő beruházást, fejlesztést visznek végbe, vagy a hiányzó kvótamennyiséget megvásárolják attól, aki nem használta fel a keretét. A szabályozás minden tagállamnak kötelező, de a tagállamok állítják össze vállalásaikat. A rendszer hatékonyságának növelése és korszerűsítése érdekében 2008ban sor került az ETS-irányelv módosítására. A kibocsátási egységek kiosztását csökkentették, kiterjesztették a káros anyagok körét az üvegházhatást okozó gázokra is, és új szektorokat vontak be a rendszerbe (pl.: légi közlekedés) (Hugyecz, 2010). Ezután 2006-ban a Bizottság közzétette az „Európai stratégia az energiaellátás fenntarthatóságáért, versenyképességért és biztonságáért” című zöld könyvét, melynek hatására az Európai Tanács 2007-ben egy új integrált éghajlatváltozási és energiapolitikai cselekvési program elfogadása mellett döntött (Horváth, 2007). Ez az éghajlatváltozás és a globális felmelegedés jelentette kihívások kezelésére teljesen új, integrált megközelítésű, európai szintű energiapolitikai intézkedések célkitűzéseit tartalmazza. Ebben a legnagyobb kihívást valószínűleg a megújuló energiahordozók energiafelhasználáson belüli részarányának 2020-ig 20%-ra növelése jelenti majd. Ennek kivitelezése nem lesz egyszerű, mivel a tagállamok megújuló energiaforrás arányából való részesedése nagyon eltérő (Horváth, 2007). A másik jelentős lépés a 2008-ban elfogadott Éghajlat-változási és Energiacsomag volt, amiben az Unió kötelezettséget vállalt az üvegházhatást okozó gázok kibocsátásának minimum 20%-kal az 1990-es szint
15
A Tanács rendelete 2037/2000 az ózonréteget lebontó anyagokról
34
alá csökkentésére. Az Európai Unió ezzel a vállalással, amennyiben teljesíti, komoly példát mutathat a környezetvédelemben a világ többi országának (Hugyecz, 2010). A környezetpolitikai megfontolások energiaágazatba integrálása
terén jelentős
előrehaladás történt, ami főleg az elmúlt egy évtizedben gyorsult fel. Nem véletlen, hogy az
energiapolitikát
a
környezetvédelmi
szempontok
integrálása
terén
sokan
sikerágazatnak tartják a többi szektorhoz képest, bár a környezetvédő szervezetek ugyanakkor sokszor élesen bírálják az EU politikai döntéshozóit ígéreteik lassú megvalósítása vagy a nemzetközi klímatárgyalásokon való gyenge szereplés miatt. Ugyanakkor
bebizonyosodott
az
is,
hogy
a
környezetvédelmi
szempontok
energiaszektorba integrálása – a megújuló energiák, az energiatakarékosság és a beruházásösztönzés révén – pozitívan hat az EU versenyképességére, az ellátás biztonságára, valamint a foglalkoztatásra is (Hugyecz, 2010). Ez fordítottan is igaz, mert az energiapiaci liberalizáció és az EU importfüggőségének kényszere ugyancsak elősegíti az energiaforrások diverzifikációját és a megújuló energiák nagyobb arányú bekapcsolását
(Hugyecz,
2010).
Az
éghajlatváltozás
problémájának
óriási
hangsúlyozottsága következtében a társadalmi és nemzetközi kötelezettségekből fakadó nyomás óriási szerepet játszik az EU-energiapolitika fenntarthatóvá alakításában és minél szorosabbá fűzésében. Ez elsősorban a korábban említett normatív tényezőt erősítette dinamikusan az elmúlt évtizedben. Ezzel szemben az intézményi tényezők gyengébbek, az integrációt sokszor akadályozzák olyan tényezők, mint például a korábban említett energiapolitika területét érintő, a Tanács egyhangú döntését követelő kérdések megoldása. Még mindig jelentős – főleg az ipari lobbi miatt – a környezetkárosító támogatások aránya a megújuló energiák támogatásának kárára.16 A továbbiakban
a
dolgozat
néhány
konkrét
eseten
megkísérli
bemutatni
a
környezetvédelmi szempontok integráltságát vagy annak hiányát az energiapolitikában. Az első esetben a dolgozat az EU egy régóta reformra szoruló területét vizsgálja. Az EU-ban a környezetvédelmi adók 75%-a az energiaszektorból származik, ezért az energiapolitika terén a környezetvédelmi politikai célok elérésében kiemelt szerepük van a piaci alapú eszközöknek (Kiss, 2005). Az olyan eszközök alkalmazása, mint a közvetett adózás, az energiaadó vagy a kibocsátási jogok kereskedelme rugalmasságuk és költséghatékonyságuk révén bizonyítottan ellensúlyozzák a piaci hiányosságokat,
16
Levegő Munkacsoport (2007). Szám szerinti arányok: szén 43%, olaj és földgáz 30%, nukleáris energia 8%, megújulók 19%.
35
ösztönzőleg hatnak a vállalatokra „környezetbarát” technológiák bevezetéséhez, a K+F tevékenységre, valamint bevételi forrásként foglalkoztatást elősegítő hatásuk is van (Kiss, 2005). Ugyanakkor természetesen emellett működésükhöz világos szabályozási keretre van szükség. Ezzel szemben a gyakorlatban az energiaadó irányelv egyáltalán nem az integráltság elvét képviseli. A tagállamok hosszas vitái után elfogadott 2003. évi energiaadóról szóló irányelvet a Bizottság a korábbi adóharmonizálási törekvésének eredménytelensége ellenére 2007-ben ismét elővette azzal a céllal, hogy továbbfejlessze és ésszerűsítse (Európai Bizottság, 2007). Ennek felülvizsgálatára lenne szükség az energiapolitikában meghatározott környezetvédelmi célkitűzések hatékony teljesülése érdekében, mert így az adók káros támogatások helyett a megújuló energiák javára lennének. Azonban megint csak bebizonyosodott, hogy az adópolitika féltve őrzött tagállami hatáskör, és hogy mennyire számítana a politikai elkötelezettség és az intézményi tényező a környezetvédelmi szempontok integrációja érdekében. A másik esetben az energiaszektorhoz kapcsolódó egyik megújuló energiát, bioüzemanyagok környezetvédelmi szempontoknak való megfelelését vizsgálja a dolgozat. Felmerül a kérdés, hogy az EU klímapolitikájának ezen eszköze valóban megfelel-e a környezetvédelmi szempontok integrációja elvének. A bio-üzemanyagokról az az általános vélekedés, hogy a közlekedésben használva kevesebb szén-dioxidot bocsátanak ki. Ez igaz, de csak ha a közlekedés közvetlen kibocsátását nézzük. Valójában ennek mellékhatása, hogy az bioüzemanyag-előállításra szánt növények termesztése növelheti az energiatermelésben a szén-dioxid-kibocsátást. Ennek az az oka, hogy a biomassza használható üzemanyaggá alakításához energiára van szükség, így csökken a nettó energianyereség (EKÜ, 2004). A termőföldek egyéb energiaterményekről bio-üzemanyagra történő átállítását tehát nem célszerű ösztönözni, mivel más energiatermények jobban elősegítik a szén-dioxid- kibocsátás csökkentését (EKÜ, 2004). A Bizottság által elfogadott 2003. évi bioüzemanyag-irányelv célja volt, hogy 2010-re a piacon 5,75 százalékos arányban jelenjenek meg a bio-üzemagyagok. Ez után 2007-ben az EU állam- és kormányfői kötelezettséget vállaltak arra, hogy 2020-ig minden tagállamban legalább 10%-ra növelik a bio-üzemanyagok használatát a szállítás területén. Ez persze éles ellenállásba ütközött a környezetvédő szervezeteknél (Halmai, 2008). Majd 2008-ban a Bizottság bemutatta a 2003-as bioüzemanyag-irányelv felülvizsgált
változatát,
kiegészítve
egy
fenntarthatósági
kritériummal.
Következtetésként látható, hogy mennyire fontos az integrált megközelítés, a más
36
ágazatokra gyakorolt hatások vizsgálata, és a döntéshozatalról a nyilvánosság megfelelő informálása. Úgy tűnik, elkezdődtek egy valódi közösségi energiapolitika kialakításának első lépései, amelyekben egyre jobban képviselve vannak a környezetvédelmi szempontok (Horváth, 2007). Ugyanakkor látható az esetek vizsgálata alapján, hogy vannak ellentmondó
intézkedések,
szabályozások
is,
amelyek
nem
felelnek
meg
a
környezetvédelmi szempontok ágazati integrációs követelményének. A folyamat eredményeinek megvalósulása azonban hosszú távon válik igazán érzékelhetővé, ezért a további cselekvés feltétlenül szükséges. 3.2. Közös agrárpolitika A mezőgazdaság által előállított termékek a természet erőforrásaiból származnak. Így a termelés teljesítménye is (amely a versenyképesség szempontjából meghatározó) ki van szolgáltatva az időjárás és az éghajlat viszonyainak. Az éghajlatváltozás következményei (pl.: szárazság, aszály, vízhiány) számos ponton károsan érintik az agrárszektort. Ezek alapján látható, hogy a mezőgazdaság alapvető érdeke – elsősorban az élelmiszerellátás biztosítása miatt – a környezet állapotának fenntartása.
Ennek
ellenére az ágazat olyan tényezői, mint a mezőgazdaság növekvő területhasználati igénye, a növényvédő szerek vagy a műtrágya túlzott használata csak néhány azok közül a káros hatások közül, melyek a mezőgazdasági tevékenységen keresztül csökkentik a biológiai sokféleség előfordulását, s közvetlenül szennyezik a környezetet. Ezzel a mezőgazdasági ágazat ugyanúgy hozzájárul a működéséhez szükséges ökológiai feltételek, erőforrások károsításához, mint más ágazatok szennyező tevékenysége (Kiss, 2005). Ennek az ellentmondásos helyzetnek a feloldása csakis a környezetvédelmi szempontok agrárpolitikai integrációjának megvalósulásával lehetséges (Savoia, 2007). Ezek után a dolgozat áttekinti az Európai Unió közös agrárpolitikájának kialakulását, fejlődését a környezetvédelem tükrében. A mezőgazdaság nemzeti stratégiai jelentősége az élelmiszertermelés miatt mindig is kiemelt ágazatnak számított. Ugyanakkor a mezőgazdaság kiemelt pozícióját a gazdasági, természeti, társadalmi sajátosságai is indokolják. Ugyanúgy agrárpolitikai célok a termelés mellett a vidék arculatának megőrzése, a vidéki közösségek fenntartása,
37
a mezőgazdaságból élők életszínvonalának biztosítása (Halmai, 2008). Azonban a közös agrárpolitika mellett szólt az az érv is, hogy az európai mezőgazdaság szerkezeti sajátossága
(családgazdaságok)
védelemre
szorult
a
külföldi
versenytársakkal
(nagyüzemi mezőgazdaságok) szemben. Ugyanakkor az Európai Uniót alapító tagországok nem akarták agrárpolitikájukat teljes mértékben alárendelni a közös piacnak. Ezért jött létre ilyen formában, közös politikaként az agrárpolitika (KAP), amely a közös piac speciális, egyben legbonyolultabb területéve vált (Halmai, 2008) Az Európai Közösség létrehozásával egyidejűleg a közös agrárpolitika kialakításának célját a Római Szerződésben fogalmazták meg. A terület bonyolultsága miatt, elindulására csak az EGK megalakulása után, 1962-ben került sor. Ennek alapvető célja a mezőgazdasági termékek, a versenyszabályok egységes piacának létrehozása; a külső versennyel, a világpiaci árak hullámzásával szemben a Közösségi agrárpiac támogatása és közös finanszírozása (Halmai, 2008). Jelenleg a közös agrárpolitika a Lisszaboni Szerződés értelmében az Unió és a tagállamok közötti megosztott hatáskör kategóriába tartozik (Horváth, 2007). A közös agrárpolitika fejlődése a környezeti szempontok integrációjának tekintetében több szakaszra tagolható (Balázs, 2005). Kezdetben, az ötvenes években a közös agrárpolitikai intézkedések célja kifejezetten az agrártermelékenység növelése volt. Az intenzitás túlzott növelésének környezeti hatásai egyre inkább megmutatkoztak a hatvanas években. A hetvenes évek elején rendezett stockholmi környezetvédelmi világkonferencia hatására a Közösség által kidolgozott Első Környezetvédelmi Akcióprogram többek között az agrárpolitika
vonatkozásában is tartalmazott
célkitűzéseket (Balázs, 2005). Ezután megjelent 1975-ben az első környezetvédelmi irányú direktíva is.17 A kilencvenes évek elején a környezetvédelmi szempontok figyelembevételére több területen született szabályozás, például a nitrát-irányelv, ami a nitrát-szennyezés kezelésére szólítja fel a tagállamokat.18 Eközben egyre nyilvánvalóbbá váltak a közös agrárpolitika kedvezőtlen hatásai. Az agrártermelékenység túlzott növekedésének következménye túltermeléshez, a mezőgazdaságból élők számának csökkenése a vidék elnéptelenedéséhez, a támogatási rendszer egyenlőtlenség kialakulásához vezetett. Ezek orvoslására 1992-ben a Tanács elfogadta a közös agrárpolitika reformjának tervét, melyben először kapott hangsúlyt
17 18
Kedvezőtlen adottságú térségek (75/268/EEC) direktíva Irányelv 91/676/EEC a nitrátok használatáról
38
kiemelten a
környezet védelme. A reform célja többek között egy környezetbarát mezőgazdaság elősegítése. Lényege, hogy különféle ösztönzőkön keresztül támogatja a termelés során környezetvédelmi szempontokat alkalmazó gazdákat. Például támogatásban részesülnek azok a gazdák, akik az erdősítés érdekében a mezőgazdasági terület csökkentését vállalják.19 Olyan programok jelentek meg, melyek elősegítik a tagállamokban olyan támogatási
rendszerek
alkalmazásának
bevezetését,
amelyek
elősegítik
a
környezetvédelmi szempontok integrálását az agrárszektorba (Balázs, 2005). A támogatásra való jogosultságot például olyan tevékenységekhez kötik, mint a trágyák, növényvédő szerek mennyiségi korlátozása, a biogazdálkodásra való áttérés, területpihentetés végzése, stb. A programokban ezen kívül megjelenik a jó mezőgazdasági gyakorlat fogalma20, a gazdák továbbképzésének szükségessége (Balázs, 2005). Az 1992-ben elfogadott Ötödik Környezetvédelmi Akcióprogram egyik célkitűzése, hogy a mezőgazdaság környezeti szempontból fenntartható legyen. Ettől kezdve folyamatosan kibővül a közösségi agrárpolitika eszközrendszerébe tartozó horizontális szabályozás köre, megjelenik például az állatvédelem, a termelés során felhasznált anyagokra vonatkozó szabályozás, élelmiszerekre vonatkozó szabályozás, elindul az agrár-környezetvédelemi politika alapjainak lerakása (Balázs, 2005). Ez utóbbi célja a környezetvédelmi szempontokat figyelembe vevő, extenzív termelés ösztönzése, a kedvezőtlen adottságú területeken gazdálkodók segítése és a termékfeleslegek csökkentése.
Továbbá,
még
hangsúlyozottabbá
válik
a
mezőgazdaság
ún.
multifunkcionális jellege, ami az európai mezőgazdasági modell központi tényezője. Lényege, hogy a mezőgazdaságnak nemcsak gazdaságilag vannak fontos feladatai, hanem a vidék arculatának megőrzésére, a vidéki társadalom, hagyományok, kultúra védelmére és a környezet védelmére, fenntartható használatára terjed ki (Halmai, 2004). Az 1998-as cardiffi csúcs a mezőgazdasági Tanácsot is felkérte az ágazat környezetvédelmi integrációs stratégiájának kidolgozására, ettől kezdve az EU végleg elkötelezte magát a zöld mezőgazdasági politika kialakítása mellett. Azonban a folyamat ma is tart. A Vidéki fejlesztési rendelet a korábbi szabályozásokat foglalja össze, köztük az agrár-környezetvédelmi szabályozásra vonatkozókat, erősödik a vidékfejlesztés és az agrár-környezetvédelem integrálásának igénye. Az agrárpolitikai reform következő
19 20
A Tanács rendelete az erdősítés támogatásáról a mezőgazdaságban (2080/92/EEC) A Tanács rendelete 1257/99 már előírta a Helyes Mezőgazdasági Gyakorlat követését
39
lépcsője az Agenda 2000 csomag, mely az intézkedések folytatását és mélyítését szorgalmazta. Legfontosabb előrelépés a vidékfejlesztés, mint a KAP második pillére intézményesült. Innentől kezdve elindult az agrárpolitika több dimenzióban való kezelése (Halmai, 2008). A göteborgi tanácskozás az agrárpolitikának a fenntartható fejlődésben betöltött szerepére hívja fel a figyelmet. Ennek fényében még hangsúlyosabb célként fogalmazódik meg a környezet szempontjából fenntartható termelési módszerekkel történő egészséges és minőségi mezőgazdasági termékek előállításának igénye (Fenntartható Fejlődés Bizottság, 2002). Időközben a biodiverzitás, az EU területén lévő növény- és állatvilág megőrzésére létrehozták a Natura 2000 hálózatot, ami többek között az EU mezőgazdasági területeken élő fajok védelmét szolgáló ökológiai hálózatát jelenti (Balázs, 2005). A 2003-as közös agrárpolitika következő reformja még jobban hangsúlyozza a vidékfejlesztés központi szerepét. Még hangsúlyosabbá válik a gazdasági hatékonyság és a környezet tekintetében való fenntarthatóság együttes kialakítása, ezzel is hangsúlyozva az európai mezőgazdasági modell kettős hivatását (Halmai, 2004). A reform bevezeti a minimum előírásoknak való megfelelés rendeletét, ami a direkt támogatásokat környezetvédelmi előírások betartásához köti. Jelenleg a KAP 2007– 2013. évi pénzügyi terv a kiadásokat kétfelé osztja, ezek közül az egyik a vidékfejlesztésre, agrár-környezetvédelemre vonatkozik. Ennek finanszírozására Európai Mezőgazdasági Vidékfejlesztési Alapot hoztak létre 2007-ben, külön kezelve ezzel a piaci támogatásokat és a közvetlen jövedelemtámogatásokat.
Ugyanakkor számos
egyenlőtlenség tapasztalható a gyakorlatban az agrártámogatások finanszírozása tekintetében, mivel az agrártermelésnél még mindig nagyobb arányban részesül a mennyiségi termelés a minőségivel szemben, vagyis még mindig kedvezőbb többet termelni (Horváth, 2007). Ezek a káros támogatások az intenzív, iparszerű mezőgazdasági gyakorlatot ösztönzik az integrált (vidékfejlesztés és környezetvédelem együttese) gyakorlattal szemben, ami ugyancsak a környezet rombolásához vezet. Látható, hogy az EU vidékfejlesztési politikája a környezeti, a szociális és a gazdaságpolitikára épül, célja ezek együttes megvalósítása. A közös agrárpolitika egyik legnagyobb kihívása a jövőt tekintve, hogy egyszerre legyen versenyképes és közben a multifunkcionális mezőgazdasági jellege – tehát a vidékfejlesztés, a környezetvédelem hangsúlyozása – is megmaradjon (Balázs, 2005). A továbbiakban a dolgozat megkísérli
40
bemutatni példákkal szemléltetve a környezetvédelmi szempontok integráltságát vagy annak hiányát a közös agrárpolitikában. A dolgozat azt vizsgálja, hogy vajon a biológiai sokféleség megőrzésének célkitűzései integrálva jelennek-e meg az agrárpolitikában. A környezetre és a biológiai sokféleségre az intenzív mezőgazdasági termelés szennyező hatású. Ezzel szemben az extenzív mezőgazdasági gyakorlat elősegíti a természetes élőhelyek megőrzését. Az agrár-környezetvédelmi politika eszközei az elmúlt évtizedekben jelentős mértékben hozzájárultak a környezetvédelmi szempontok KAP-ba történő integrálásához (EKÜ, 2006). Bebizonyosodott, hogy a jövedelemtámogatás környezetvédelmi feltételekhez kötését („keresztmegfelelés”), a parlagon hagyás vagy a környezetvédelmi beruházások, biogazdaságra való átállás támogatása hosszú távon eredményesek. Az IRENA mezőgazdasági projekt statisztikai elemzései alapján kimutatható, hogy agrárkörnyezetvédelmi gyakorlat hozzájárul a Natura 2000 területeken lévő élőhelyek ökológiai minőségének megőrzéséhez (EKÜ, 2006). Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy ezeknek a környezetvédelmi célkitűzéseknek a végrehajtása jelentős mértékben a források megfelelő elosztásától függ. Éppen ezért a környezetvédelmi célkitűzések agrárpolitikai megvalósulása nemcsak a politikai kerettől, hanem a végrehajtástól és folyamatos értékelésétől is függ. A másik befolyásoló tényező a földhasználat kérdése. Az EU 2010-ben célul tűzte ki a biológiai sokféleség megvédését. Ebben kulcsszerepe van a természeti értékű termőterület védelmének és a területhasználat növekedése megállításának (EKÜ, 2004). Azonban ezt nem lehet elérni, ha a mezőgazdaság a jellemzően
külterjes
gazdálkodási
módszer
helyett
átáll
a
termőföldeket
energiatermények előállítására vagy intenzív élelmiszer-termelésre ösztönző belterjes gazdálkodásra (EKÜ, 2004). A bio-üzemanyagok iránti növekvő kereslet, ráadásul az ezt ösztönző politika komoly veszélyeket hordoz magában, amelyek a mezőgazdaságon keresztül pusztíthatják a biológiai sokféleséget, és még növelhetik a szén-dioxidkibocsátást is. Úgy tűnik, hogy az ellentmondások ellenére a KAP az utóbbi két évtizedben jelentős és dinamikus változásokon ment keresztül. A környezetvédelmi szempont, a mezőgazdaság többfunkciós jellegének hangsúlyozása komoly eredmény az integráció mélyítése felé. A támogatások rendszerének mai formája ellenben komoly kihívásokat jelentenek az EU jövőjét tekintve, és a tagállamoknak a jövőben kompromisszumot kell
41
kötniük a KAP költségvetésének reformálása, valamint a közös agrárpolitika hosszú távú működése és fejlődése érdekében.
4. A
Összegzés dolgozat
fejezeteiben
a
szerző
igyekezett
rávilágítani
arra,
hogy
a
környezetvédelmi szempontok integrációjának jelentősége mennyire fontos a környezet védelmének hatékonysága szempontjából és a fenntartható fejlődés tekintetében. Ennek megvalósulása
a fenntartható fejlődéssel koherens környezetvédelmi politika többi
politikába történő integrációjával érhető el. Különösen a dolgozat által vizsgált politikáknál sürgős a folyamat felgyorsítása, mivel ezeken a területeken szennyezik leginkább közvetlenül a környezetet. A környezetvédelmi szempontok integrációjának áttekintése a két szakpolitikán keresztül
egyértelműen megmutatta, hogyan hat a szakpolitikák tevékenysége a
környezetre, és a környezetvédelem azok fejlődésére, valamint milyen intézkedések születtek
a
politikák
környezetvédelmi
kialakítása
politikájának
óta.
Bemutatásra
fejlődése,
került
az
Európai
Unió
eszközrendszere,
az
Európai
Unió
intézményrendszerének szerepe a környezetvédelmi politikában. A dolgozat alapján látható, hogy a környezetvédelmi szempontok integrálása a dolgozat által vizsgált uniós szakpolitikák vonatkozásában jelenleg is kihívása az európai integrációs folyamatnak. A folyamat sikere érdekében lépéseket kell tenni az Európai Uniónak minden szinten. Ugyanakkor, amíg a szakpolitikai érdekek nem változnak, és a fenntartható fejlődés koncepciója nem konkretizálódik a gyakorlatban, addig nem fog egyhamar megvalósulni a környezetvédelmi szempontok teljes értékű integrációja sem. Ennek ellenére semmi kétség sincs afelől, hogy a környezetvédelem tekintetében az Európai Unió a világ vezető helyén áll, és az elmúlt két évtizedben komoly lépések történtek az integráció elmélyítése felé. legfontosabb
szereplője
és
Az EU az utóbbi évtizedekben az egyik
kezdeményezője
a
nemzetközi
környezetvédelmi
konferenciáknak, ami ugyancsak alátámasztja az Európai Unió elhivatottságát a környezetvédelem terén.
42
5.
Irodalomjegyzék, források
Balázs Katalin (2005) A környezeti szempontok érvényesítésének lehetőségei az üzemtervezésben és az üzemi nyilvántartásban. Doktori értekezés, Szent István Egyetem, Gödöllő. 7–23 http://phd.okm.gov.hu/disszertaciok/ertekezesek/2005/de_1583.pdf Letöltés ideje: 2010. november 2. Bándi Gyula (2004) Az Európai Unió környezetvédelmi szabályozása KJK–KERSZÖV Jogi és üzleti Kiadó, Budapest Bándi Gyula (2006) Környezetjog. Osiris Kiadó, Budapest Bándi Gyula (2008) Környezetvédelmi politika. In: Kende Tamás – Szűcs Tamás (szerk.) Bevezetés az Európai Unió politikáiba. CompLex Kiadó, Budapest. 945–995 Európai Bizottság: Zöld könyv. Európai Stratégia az energiaellátás fenntarthatóságáért, versenyképességéért és biztonságáért. COM (2006) 105 Európai Bizottság: Zöld könyv. A környezetvédelmi és a kapcsolódó politikai célokra szolgáló piaci alapú eszközökről. COM (2007) 140 final Európai Bizottság: White Paper. An Energy policy for the European Union. COM (95) 628 final Európai Bizottság közleménye: A Sustainable Europe for a BetterWorld: A European Union Strategy for Sustainable Development COM (2001) 264 Európai Bizottság közleménye az Európai Tanácsnak: A strategy for integrating the environment into EU policies COM (1998) 333 Európai Környezetvédelmi Ügynökség jelentése A környezetvédelem integrálása az EU mezőgazdasági politikájába. Koppenhága, 2006/1. Európai Környezetvédelmi Ügynökség jelentése: Bioüzemanyagok: összefüggések az energia- és a mezőgazdasági ágazattal. Koppenhága, 2004/4. Gordos Árpád – Bartha Péter (2002) A fenntartható fejlődés célkitűzésének, stratégiai alapjainak elfogadásához vezető folyamat az Európai Unióban. In: Lánszki Imre (szerk.) Nemzetközi együttműködés a fenntartható fejlődés jegyében és az Európai Unió Fenntartható Fejlődési Stratégiája. Fenntartható Fejlődés Bizottsága, Budapest. 23–25. Gyulai Iván (2000) A fenntartható fejlődés. Ökológiai Intézet a Fenntartható Fejlődésért Alapítvány, Miskolc, 5–18.
43
Gyulai Iván (2006) Környezeti szempontok a strukturális alapok felhasználásában. Regionális Fejlesztés Operatív Program. Magyar Közigazgatási Intézet, Budapest. http://www.kszk.gov.hu/data/cms28515/3_KORNY_VED_tankonyv.pdf Letöltés ideje: 2010. október 12. Gyulai Iván (2007) A nem fenntartható társadalom hajtóerői. In: Kóródi Mária (szerk.) A remény a fennmaradásra. Fenntartható-e a fejlődés. Kossuth Kiadó, Budapest, 113– 141. Halmai Péter (2008) Közös agrárpolitika. In: Kende Tamás – Szűcs Tamás (szerk.) Bevezetés az Európai Unió politikáiba. CompLex Kiadó, Budapest. 833–886. Halmai Péter (2010) Közös Agrárpolitika. In: Kengyel Ákos (szerk.) Az Európai Unió közös politikái. Akadémiai kiadó, Budapest 247–267 Helen Wallace (1999) Politikák születése az Európai Unióban. Janus Pannonius Tudományegyetem, Európa Központ Herman E. Daly, J. B. Cropper (1989) Fort he Common Good. Beacon Press, Boston. Hey C. (2002) Why does Environmental Policy Integration Fail? The Case of Environmental Taxation for Heavy Good Vehicles. In: Andrea Lenschow. (szerk.) Environmental Policy Integration. Greening Sectoral Policies in Europe. Earthscan. London. Horváth Zoltán (2007) Kézikönyv az Európai Unióról. hvgorac Lap- és Könyvkiadó, Budapest Horváth Zsuzsanna (2010) Környezeti politika. In: Kengyel Ákos (szerk.) Az Európai Unió közös politikái. Akadémiai kiadó, Budapest. 305–342. Hugyecz Attila (2010) Energiapolitika. n: Kengyel Ákos (szerk.) Az Európai Unió közös politikái. Akadémiai kiadó, Budapest, 349–382. Katona János (2008) Energiapolitika. In: Kende Tamás – Szűcs Tamás (szerk.) Bevezetés az Európai Unió politikáiba. CompLex Kiadó, Budapest, 1163–1186 Kerekes Sándor (1998) A környezetgazdaságtan alapjai. Aula Kiadó, Budapest Kerekes Sándor – Kiss Károly (2001) Környezetpolitikánk az EU-elvárások hálójában. Agrionform, Budapest 41–42. Kiss Károly (2005) Zöld gazdaságpolitika. Budapesti Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetem, Környezetgazdaságtani és technológiai tanszék 199–215 Lánszki Imre (szerk.) (2002) Nemzetközi együttműködés a fenntartható fejlődés jegyében és az Európai Unió Fenntartható Fejlődési Stratégiája. Fenntartható Fejlődés Bizottsága, Budapest
44
Meadows D. H. – Meadows, D. L. – Randers, J. – Behrens, W. W. (1987): A növekedés határai. (Részletek) In: Némethi G. – Miszlivetz F. (szerk.): A jövő esélyei. Fejlődéstanulmányok 8. MTA Szociológiai Kutató Intézet, Budapest, 57–79. Persányi M. (szerk) (1988): Közös Jövőnk. A Környezet és Fejlődés Világbizottság jelentése. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Pomázi István (1998) Az Európai Unió környezetpolitikája és a szabályozás várható tendenciái. MTA Stratégiai kutatások, Zöld Belépő 44. sz. füzet, BKE Környezetgazdaságtani és technológiai tanszék, Budapest Remo Savoia (2007) Egy zöldebb Európa avagy a környezetvédelmi politika integrációjának folyamata az Európai Unióban. Doktori (PhD) értekezés, Budapesti Corvinus Egyetem, Nemzetközi Kapcsolatok Doktori Iskola. http://phd.lib.uni-corvinus.hu/277/1/remo_savoia.pdf Letöltés ideje: 2010. október 10. Schmuck Erzsébet (2007) Az Európai Unió fenntartható fejlődéssel kapcsolatos politikája. In: Kóródi Mária (szerk.) A remény a fennmaradásra. Fenntartható-e a fejlődés. Kossuth Kiadó, Budapest 199–221. Veinla Hannes Determination of the Level of Environmental Protection and the Proportionality of Environmental Measures in Community Law. Juridica Internation IX/2004. 89–98.
45
A spanyolországi romák integrációs nehézségeinek okai
Készítette Farkas Lilla Nemzetközi tanulmányok BA szak
Konzulens Dr. Zsigó Ferenc főiskolai docens
2010
1.
Bevezetés
„Spanyolország cigány is” – így hangzik az Instituto de Cultura Gitana1 jelmondata. A megállapítás helytállónak tűnik, tekintve, hogy a romák Spanyolország egyik legrégebbi és legreprezentatívabb kisebbségi csoportja. A kb. 800.000 főre becsült közösség a XV. század óta van jelen az országban. Helyzetük évszázadokig nyomorúságos volt az elnyomó és asszimiláló politikai törekvések miatt, de a XX. század második felében, a demokratikus rendszer létrejöttekor lehetőségük nyílt a valódi társadalmi integrációra. Az új alkotmány elfogadása óta eltelt kb. 30 év alatt sokat javult a helyzetük, de a társadalmi kirekesztettség sokuknál ma is komoly problémát okoz. A társadalomba való beilleszkedés eltérő ütemben és mértékben ment (és megy) végbe a roma közösségben, máig is tartó folyamatot eredményezve. Jelen
dolgozat
célja,
hogy
a
spanyolországi
romák
társadalomba
való
beilleszkedésének folyamatát megvizsgálja, és feltárja a lehetséges okokat, amik az integrációt nehezítik. A szerző álláspontja szerint a két legfontosabb tényező, ami hátráltatja a beilleszkedést, a többségi társadalom gondolkodásában rejlő előítéletek és sztereotípiák megléte, ami a roma közösség tagjainak diszkriminációjához vezet, valamint a XX. század közepén lezajlott modernizáció és gazdasági-társadalmi átalakulás. Ezolyan mértékű változást eredményezett a romák életében, amihez sokan közülük nehezen tudnak alkalmazkodni. A dolgozat először a romák Spanyolországba történő megérkezésének körülményeit tekinti át röviden, majd a beilleszkedés hosszú folyamatát tárgyalja, a XV. századtól egészen napjainkig. Elsősorban jogi és történelmi szempontból kíséri figyelemmel a hitánók2 helyzetének alakulását, azáltal, hogy a mindenkori vezető hatalom romákat érintő politikáját végigveszi, másrészt a pájókban3 kialakult képet is vizsgálja, a romák megítélésének változását. Ezek alapján négy szakaszra osztva mutatja be a múlt századi helyzetet. Ez az áttekintés lehetőséget nyújt arra, hogy feltárjuk a cigányokról alkotott sztereotípiák és előítéletek történelmi gyökereit. Felismerve, hogy ezek az előítéletek máig aktívan élnek a többségi társadalomban, és legfőbb kiváltói a diszkriminációnak, a dolgozat második felében a hátrányos megkülönböztetés három olyan területét vizsgálja meg a szerző, amelyek szervesen
1 2 3
Cigány Kulturális Intézet A romák megnevezésére használt spanyol szóból: „gitano” (ejtsd: hitánó). A nem romák megnevezésére használt szó spanyolországi romák között.
49
összekapcsolódnak egymással: az oktatás, a foglalkoztatás és a lakhatás kérdését. Az összefüggést az a XX. században megindult modernizációs folyamat adja, amely ebben a három szektorban hozta a legszembetűnőbb változást a romák életében. Ez a változás komoly nehézséget jelent az integrációt tekintve, főleg az idősebb generációk számára, akik teljesen más körülmények között szocializálódtak, mint a fiatalok.
2.
Történelmi áttekintés – Indiától Nyugat-Európáig
Manapság – még ha kis számban is – minden európai országban élnek romák, ezért természetes, hogy mindenkiben van egy kialakult kép a cigányságról. Hogy ez országonként mennyiben tér el egymástól, az egyrészt attól is függ, hogy az adott területen milyen arányban él ez a kisebbség a többségi nemzethez képest, másrészt függ a
többségi
társadalom
alkalmazkodóképességétől
toleranciájától, (vagy
továbbá
alkalmazkodásra
való
a
roma
kisebbség
hajlandóságától)
is.
Általánosságban elmondható azonban, hogy a romákkal szemben egyfajta ellenszenvet lehet megfigyelni, ami többnyire a másságukból ered, de még inkább az ehhez a mássághoz való ragaszkodásukból. Az elmúlt évszázadokban kialakult sztereotípiák jelentős mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a romák megítélése ma többnyire negatív. Az előítéletek alapvetően abból az eltérő életmódból és normarendszerből erednek, ami az európaiak számára elfogadhatatlannak és elutasítandónak tűnt már abban az időben is, amikor a romák megérkeztek kontinensünkre. A cigányokat alapvetően egy indiai eredetű vándor népként szokták meghatározni, amely Ázsiából kiindulva szétszóródott a világban, de többnyire Európában telepedett le, és ott él koncentráltabban. A történelmükről és a nyugatra vándorlás okairól keveset tudunk a korabeli írásos emlékek hiányában. A vándorlás útvonalát azonban rekonstruálni lehet az összehasonlító nyelvészet segítségével, amely a romák és az adott területeken élő népek nyelvének hangkészletét, szókészletét és nyelvtani sajátosságait vizsgálja. A romani nyelv szókincsében sok jövevényszó árulkodik arról, mely területeken fordultak meg, milyen népekkel éltek együtt hosszú útjuk során. (FernándezArmesto, 1995:398–399.) Ezek alapján elmondható, hogy az Indiából elinduló csoportok Perzsia felé haladtak, majd egy részük Örményországon keresztül Bizánc felé vándorolt, ahonnan feltehetően a török terjeszkedés miatt indultak el nyugat felé. A XVI. századra elérték a Balkánt, ahonnan szétszóródtak Európa országaiba. A közép-európai országokon minden
50
bizonnyal számos roma csoport áthaladt, de 1450 előttről kevés erre utaló forrás maradt fenn. (vö. Hancock, 2004; Fraser, 1995) A nyugat-európai országokat a XV. század elejére érték el. Ebből az időből már több írásos emlék is fennmaradt, köztük azok a menlevelek is, amelyeket az uralkodóktól kaptak a vándorló roma csoportok vezetői. Ebből arra következtethetünk, hogy NyugatEurópába való megérkezésükkor egyáltalán nem volt ellenséges a fogadtatásuk, mi több, támogatták is őket. Ennek egyrészt az volt az oka, hogy Európában ebben az időben kiemelt szerepe volt a vallásnak, és az ebben rejlő lehetőségeket használták ki a romák, amikor megérkeztek. (Fraser, 1995:67) A zarándokok támogatása és ellátása kötelességnek számított abban a korban, és ezt az uralkodók leginkább úgy tudták biztosítani, hogy különböző menlevelekkel garantálták a cigány csoportok számára a szabad mozgást, és előírták, hogy mindenki legyen a segítségükre útjuk során. A roma csoportok a következő években bejárták egész Nyugat-Európát. Mindenhol ugyanazt a történetet mesélték el: azért kell vándorolniuk hét éven keresztül, mert ez a vezeklésük amiatt, hogy letértek a keresztény vallásról. (Fraser, 1995:70–71) A XV. század első évtizedeiben számos feljegyzés megemlékezik az átvonuló cigány csoportokról német területeken, majd Svájcban, Franciaországban és Brüsszelben. Spanyolországban először 1423-ban jelentek meg a romák. Erről tanúskodik Aragónia királyának, Alfonznak a levele, melyet „Don Johan de Egipte Menor” számára bocsátott ki. Egy másik menlevélről is van feljegyzés, melynek címzettje Tomás kisegyiptomi gróf volt. A többi Nyugat-Európai országhoz hasonlóan itt is zarándokokként jelentek meg, az egyes csoportok vezetői pedig grófoknak, hercegeknek mondták magukat, akik Kis-Egyiptomból érkeztek. (Fraser, 1995:100) A romák megjelenése eleinte leginkább Aragóniában és Katalóniában volt jellemző. Ebből arra lehet következtetni, hogy a nyugat-európai vándorlás során Franciaországból a Pireneusokon átkelve érkeztek meg az első romák Spanyolországba. Van azonban egy másik feltételezés is, amelynek az eredete még az ázsiai vándorlások idejére nyúlik vissza. Jean-Paul Clébert egy olyan elméletet vázol fel, miszerint a Balkánról egy másik csoport nem Európán keresztül jutott el az Ibériaifélszigetre, hanem Egyiptomon és Észak-Afrikán keresztül vándorolt nyugat felé, majd a Gibraltári-szoroson át érkezett meg Dél-Spanyolországba, Andalúziába. Ez a feltevés magyarázatot adna arra, hogy a spanyol nyelvben „gitano” névvel illetik a romákat, ami ismét az egyiptomi eredetre utal. Clébert megkülönbözteti az Európában vándorló cigányokat (gypsies) és az Észak-Afrikából érkező romákat (gitanos). Feltételezhető,
51
hogy a két csoport egyszerre érte el a Gibraltári-szorost és a Pireneusokat, de erről nincsen pontos adat, mert Spanyolországban minden romát „gitano” névvel illetnek, és nincs utalás arra, hogy megkülönböztették volna őket származásuk szerint. (Clébert,1963:83–85.) A XV. század közepére a romák Nyugat-Európa szinte minden országába eljutottak. Bár elmondható, hogy az európaiak távolságtartással fogadták a tőlük nagymértékben eltérő, más külső jegyekkel és más kultúrával rendelkező romákat, a kezdeti időszakban mégis jellemző volt, hogy segítették a „zarándokokat”, támogatták őket pénzbeli és egyéb juttatásokkal (pl. élelmiszerekkel). A XV. század végére azonban jelentősen változott a romák megítélése. Ebben az időben alakultak ki az első sztereotípiák is, amelyek a későbbiekben elválaszthatatlanul a cigánysághoz kötődtek, és a mai napig megbélyegzik a roma közösség tagjait. Elsősorban a nomád életmód, az európai hagyományoktól eltérő megjelenés, a cigányság körében gyakran előforduló kisebb lopások voltak azok, amik miatt a nyugat-európai országokban – ahogy látni fogjuk ezt majd Spanyolország esetében is – néhány évtizedes harmonikusnak mondható együttélés után a lakosság felhagy az elnéző és támogató magatartással, és szigorító intézkedéseket vezetnek be a cigányság kiűzése vagy beolvasztása érdekében.
3.
A romák beilleszkedésének folyamata a spanyol társadalomba a XV. századtól napjainkig
Spanyolországban a romák őshonos kisebbségnek számítanak, tekintve, hogy a XV. század óta folyamatosan jelen vannak az Ibériai-félszigeten. Túlnyomó többségük mára már integrálódott a társadalomba. A demokratikus rendszer kiépítésével indult meg valódi integrációjuk, azzal az elsősorban jogi szempontból mérföldkőnek számító lépéssel, hogy az 1978-as alkotmány egyenrangú spanyol állampolgároknak ismerte el őket. A társadalmi integráció azonban nem csak a jogi egyenlőség biztosításából áll. A többségi társadalomban kialakult előítéletek és sztereotípiák továbbra is megmaradtak, ami a romák hátrányos megkülönböztetéséhez vezet. Fontos azt is kiemelni, hogy az integrálódás üteme és mértéke eltérő a spanyolországi roma népességen belül, ami egy nagyon heterogén közösség kialakulásához vezetett. (Fresno, 2009:16) Vannak közöttük olyanok, akik teljes mértékben beilleszkedtek a társadalomba, és olyanok is, akiknek a lakhatás és a mindennapi megélhetés is súlyos problémát okoz.
52
Ez a sokszínűség azt mutatja, hogy sokak számára vannak még az integrációnak akadályai. A hátrányos megkülönböztetést mindig a sztereotípiák és az előítéletek szülik, melyeknek gyökereit a múltban találhatjuk meg, ezért meg kell vizsgálnunk az elmúlt évszázadokban lezajló beilleszkedési folyamatot. Ez egyrészt egy történelmi áttekintést is ad a romák helyzetének alakulásáról, másrészt képet ad arról, hogy az állam, a mindenkori vezetés milyen szerepet játszott a romák helyzetének alakulásában, harmadrészt pedig bemutatja a romák társadalmi megítélését és annak változását a kialakuló sztereotípiákon keresztül. Ezek alapján María Helena Sánchez Ortega négy szakaszra osztja a roma kisebbség történetét. Az első szakaszt az „idilli időszaknak” nevezi, ami 1425-től 1499-ig tartott. Ezalatt a rövid idő alatt a romákat kedvességgel és megértéssel fogadták, az ide köthető írásos emlékek egyfajta idilli hangulatot tükröznek. A második szakasz 1499 és 1633 közé tehető, és Ortega a kiutasítás időszakának nevezi. Ez az egyik legnehezebb periódus a spanyolországi romák történetében. A „katolikus királyok”4 akarata olyan intézkedésekben nyilvánult meg, melyek célja a „kóbor cigányok” kiűzése volt az országból. Mivel ebben az időben még teljesen nomád életet éltek a romák, a kóborló jelző – és így az intézkedés is – mindnyájukra vonatkozott. A harmadik időszak 1633-tól 1783-ig tartott, amely az erőszakos asszimiláció időszaka volt. A kiutasításról szóló rendeletet hatályon kívül helyezték, innentől kezdve a romák egyre inkább az ország polgáraivá váltak, legalábbis jogi szempontból. A megítélésük és a velük szemben tanúsított bánásmód azonban még mindig meglehetősen negatív volt. A negyedik szakasz 1783-tól tart egészen napjainkig, Ortega szerint ez az integráció5 időszaka. Ebben a szakaszban kezdődik meg a romák társadalmi elfogadása majd integrációja a spanyol társadalomba. (Ortega, 1994:336)
4 5
Aragóniai Ferdinánd és Kasztíliai Izabella Gamella (1996) ezt az időszakot az „inkorporáció és a törvény előtti egyenlőség” korszakának nevezi, mivel a valódi integráció csak a XX. század második felében, az új alkotmány elfogadásával indult meg.
53
3.1. Az idilli időszak (1425–1495) Spanyolországban a cigányok – Nyugat-Európa többi országához hasonlóan – eleinte kedvező fogadtatásban részesültek az Ibériai-félszigeten. Az első említésük egy menlevélben olvasható, melyet 1425-ben bocsátott ki V. Alfonz aragóniai király, „Don Johan de Egipte Menor” számára (Fraser, 1995:80). Még ugyanebben az évben egy másik menlevelet is kiállított, Tomás részére, akit Kis-Egyiptom grófjának neveztek. Ezek a menlevelek szabad vándorlást biztosítottak a vezetőnek és embereinek az egész ország területén, mentesítették őket az adók és illetékek fizetése alól, továbbá elismerték a cigány vezetők kizárólagos ítélkezési jogát a saját embereik felett. A következő évtizedekből is több hasonló dokumentum megmaradt, melyeket V. Alfonz bátyja, II. János aragóniai király és IV. Henrik kasztíliai király uralkodása alatt bocsátottak ki (Fraser, 1995:100). 1460 és 1476 között több „gróf” is birtokába jutott ilyen leveleknek, köztük Márton gróf, Jacobo gróf, Paulo gróf, Miguel gróf és Juan gróf. Jellemző az egyes csoportok vezetőire, hogy mind hercegeknek és grófoknak nevezték magukat, valamint a „kis-egyiptomi” jelzőt használták, ami ciprusi és szíriai származásról árulkodott, mivel abban az időben azokat a területeket nevezték Kis-Egyiptomnak. (Coopert idézi; Sánchez Ortega, 1994:327) Látható tehát, hogy a XV. század folyamán több cigány csoport is vándorolt Spanyolország területén. Az első közösségek Aragóniában és Katalóniában jelentek meg, a század második felére pedig eljutottak Kasztíliába és az ország más területeire is.6 A fennmaradt menlevelekből arra lehet következtetni, hogy ezek a csoportok nem voltak egységesek, olykor szemben álltak egymással, ellenségeskedtek (Fraser, 1996:100). Közös vonás volt azonban az, hogy zarándokokként jelentek meg, és mindenhol ugyanazt a történetet adták elő hétéves zarándoklásukról. Úti céljaik általában szent helyek voltak, mint pl. Santiago de Compostela vagy Róma. Az azonban kétséges, hogy ezek a közösségek valóban eljutottak-e a pápához. Az 1440-es évek végén egy újabb roma csoport érkezett a félszigetre, amely görögnek tartotta magát. Elmondásuk szerint Görögországból menekültek a török terjeszkedés elől, és a Földközi-tengeren keresztül jutottak el Spanyolországba. Ezekkel az újabb csoportokkal együttvéve
6
A Clébert (1961) által felvetett elmélet szerint az andalúz cigányok Afrika felől érkeztek, de erre nincs írásos bizonyíték.
54
Sánchez Ortega kb. 2-3000 főre becsüli a XV. században Spanyolország területén vándorló romákat (Sánchez Ortega, 1994:332). Az első csoportok fogadtatása minden városban örvendetes volt, amint arra az „idilli korszak” kifejezés is utal. Ennek egyrészt az lehetett az oka, hogy az emberek eleinte kíváncsisággal fogadták őket, újdonság volt nekik a vándorló emberek csoportja, akik sötét bőrűek voltak, hosszú hajúak, és fülbevalót viseltek, a nők pedig keleti turbánt hordtak a fejükön (Leblont idézi Peñafiel Ramón, 2009:39). Másrészt a vallásosság hangoztatása is a pozitív megítélésüket segítette elő, mert abban a korban a zarándokok támogatása nemes célt szolgált (Fraser, 1996:67). A spanyol nemesek általában bőkezűen adakoztak, amikor egy-egy cigány csoport a területükre ért. Erre példa az andalúziai Miguel Lucas de Iranzo gróf esete is, aki 1462ben látta vendégül Tomás és Martín grófokat 15–20 napig, és ajándékokat is adott nekik: kenyeret, bort, húst, baromfit, halat, gyümölcsöket, szalmát, árpát, selymet és pénzt is. 1470-ben másik két grófot, Jacobot és Paulót fogadta hasonló megértéssel és kedvességgel (Sánchez Ortega 1994:328–329). Ebben az idilli időszakban születtek meg az első sztereotípiák, amelyek még nem minden esetben voltak negatív előjelűek. A vándorló cigányok rikító ruháikkal, jókedvükkel és vidámságukkal eleinte kivívták a spanyolok rokonszenvét. A roma táncosok és énekesek nagy népszerűségnek örvendtek, több forrás is megemlékezik róla, hogy értettek a zenéhez. A babonás spanyolok pedig nagy érdeklődéssel fordultak a cigány jósnőkhöz, akik titokzatosságukkal hatottak a pájókra. A már említett jellegzetes foglalkozások mellett ki kell emelni még a férfiak esetében a kovácsmesterséget, fémművességet is. A vándorló életmódhoz leginkább illő kereskedelem is természetesen tradicionális foglalkozásnak számított körükben, különösen a lókereskedés. Emellett a szórakoztatás is kereseti forrásuk volt: a már említett táncosok és énekesek mellett medvetáncoltatókat is megemlítenek a korabeli feljegyzések. A munka mellett általánossá vált – elsősorban a nők körében – a kéregetés is, de gyakran a kisebb lopásoktól sem riadtak vissza. (Clébert, 1963:96–122) Az 1400-as évek utolsó évtizedeire alábbhagyott az adakozási kedv. Az utazó cigány csoportokat még kifizették ugyan, de a városok kapuján már nem szívesen engedték át őket. A lakosság ellenszenve egyre erősödött, aminek több oka is volt. Egyrészt megelégelték a folytonos adakozást, ami már lassan fél évszázada szokás volt. Másrészt a romák hétéves zarándoklatról szóló története is kezdte hitelét veszteni az évek múlásával. A nomád életmód eleve egyfajta elutasítást váltott ki a letelepedett
55
helyiekből, az egyre gyakoribb lopások pedig szintén nem kedveztek a romák megítélésének. (Fraser, 1996:101; 125–127) 1479-ben Aragóniai Ferdinánd és Kasztíliai Izabella házasságával egyesült a két legerősebb királyság, és megkezdődött a központi hatalom megszilárdítása (Fraser, 1996:101). Innentől egy irányváltást figyelhetünk meg a politikában. A „katolikus királyok” létrehozták az inkvizíciót, aminek hatására 1492-ben elfoglalták Granadát, és kiűzték a zsidókat és a mórokat az országból (Peñafiel Ramón, 2009:40). Ez az új irányvonal hatással volt a romák helyzetére is, bár nem hozott hirtelen gyökeres változást. Menleveleket továbbra is kibocsátottak, de csak korlátozott időtartamra, és az adományozás is jóval kisebb jelentőséget kapott. Ezek a lépések azt mutatják, hogy az idillikusnak nevezett időszakban ekkorra már fellelhetők a későbbi konfliktusok előjelei. Összességében elmondható erről az első szakaszról, hogy a romák és nem romák viszonya még nem volt nagyon kiélezett. Általában pozitív kapcsolatról árulkodnak a feljegyzések és a számos menlevél. Az 1499-es év azonban változást hozott. 3.2. A kiűzés időszaka (1499–1633) 1499-ben kezdődik meg a spanyolországi cigányság életében a második szakasz, amely sok keserűséggel járt, és az egyik legkeményebb időszaka volt a romák beilleszkedési folyamatának. Ebben az évben adtak ki a „katolikus királyok” egy dekrétumot, a Medina del Campó-i Pragmatica Sanctiót, ami választás elé állította a cigányokat: vagy felhagynak a nomád vándorló életmóddal és letelepednek, vagy kiutasítják őket 60 napon belül (Fraser, 1996:102). Ezzel a rendelettel – az előző időszakkal ellentétben – már nem biztosítottak védelmet az országban vándorló roma csoportoknak menlevelekkel, hanem egyenesen a kiűzésüket rendelték el, amennyiben nem hajlandók alkalmazkodni a többségi nemzethez. Ez a dekrétum az első jogi megnyilvánulás a cigánysággal szemben, amit szinte lehetetlen volt betartani, tekintve, hogy egy nomád életvitelt folytató csoportról van szó, ezért innentől kezdve a cigányok gyakran kerülnek jogi összetűzésbe a hatalommal (Sánchez Ortega, 1994:335–336). Az 1499-es rendeletet I. Károly többször is megújította, kiegészítve a büntetéseket meghatározó cikkelyt: akit harmadszor is rajtakapnak kóborláson, örökös rabszolgaságba kerül, a fiatalok (20–25 évesek) gályára kerülnek, ha nem telepednek le, és nem hagyják el az országot sem. Amint arra Fraser rávilágított, a XVI. század második felétől egészen
56
a XVIII. század végéig egész Európában megfigyelhető a cigányok elleni fellépés. (Fraser, 1996:128) Spanyolországban a XVII. század első harmadáig ez a kiutasításban nyilvánult meg leginkább, de az erőszakos letelepítési szándék asszimilációs politikára utal. Ennek a kettősségnek az volt az oka, hogy a Cortes álláspontja ingadozott az erőszakos letelepítés és a kiűzés között (Fraser, 1996:152). Az 1550-es években egyre gyakoribbá váltak a tiltakozások a Cortesben, ami lépésre kényszerítette az akkori uralkodót, II. Fülöpöt. 1559-ben megerősítette és megszigorította a korábbi cigányellenes törvényeket, amelyek már nem csak a romákra nézve voltak érvényesek, hanem a cigány ruhában járó nőkre is. Ezzel a szigorítással is azt próbálták elérni, hogy a romák sajátos kultúráját mindenestől felszámolják. A Cortes azonban nem volt elégedett az intézkedésekkel, ezért II. Fülöp 1588-ban ismét szigorított a törvényen: a cigányok kereskedelmi jogait szorította vissza, korlátozva ezzel megélhetési lehetőségeiket (Peñafiel Ramón, 2009:41–42). A XVII. század elejére még szélsőségesebb méreteket öltött a cigányok üldözése. 1619-ben egy újabb dekrétumot bocsátottak ki, melyben az addigi legerősebben jelenik meg a száműzés gondolata, ugyanis halálbüntetés járt azért, ha valaki nem engedelmeskedett, és nem tartotta be a rá vonatkozó rendeleteket. Továbbra is fennmaradt azonban az asszimilációs vonulat: a letelepítés, ami nem csak a nomád életmód befejezését jelentette, hanem az öltözködési szokásaik, nevük és nyelvük feladását is (Fraser, 1996:152). Meg kell azonban jegyezni, hogy ha ezeket a szigorú intézkedéseket a gyakorlatban pontosan végrehajtották volna, akkor valószínűleg hamar eltűntek volna a cigányok Európából (Fraser, 1996:128). A helyi lakosság is tanúsított olykor némi ellenállást ezekkel a rendeletekkel szemben, és a hivatalnokok megvesztegetése valamint a rendőrség szervezetlensége is a végrehajtás enyhüléséhez vezetett. Válaszul a hatalom még keményebb és szigorúbb lépésekkel állt elő. A jogi intézkedésekből is látható, hogy a romák megítélése nagy változáson ment keresztül a kiutasítás időszakában. A XV. században még oly gyakori idillikus beszámolók és a nem romákkal kialakult jó kapcsolat a XVI. században már teljesen elképzelhetetlenek voltak. Ebben az időszakban terjedtek el leginkább a sztereotípiák és negatív előítéletek, melyek a mai napig éreztetik hatásukat. Ezek részben a külső tulajdonságokon és a megjelenésükön alapulnak: a sötét bőr, a hosszú haj, szokatlan öltözetük és ékszereik ellenszenvet keltettek a helyiekben, mert egy másik fajhoz való tartozás érzését keltették az emberekben (különösen a bőrszín alapján) (Gamellát idézi Torbágyi,
2006:388).
Viselkedésüket,
életmódjukat
57
és
értékrendjüket
szintén
visszataszítónak találták. Az állandó vándorlás, a folytonos kéregetés és a gyakori lopások ugyancsak egy negatív kép kialakulásához járultak hozzá. Az egyre korlátozóbb rendeletek és törvények azonban megnehezítették a romák számára a megélhetést. Főként a kereskedelem terén bevezetett megszorítások érintették súlyosan a cigányokat, akiknek egyik hagyományos foglalkozása volt a kereskedés, ami biztosította nekik a mobilitást. A sztereotípiák és előítéletek elmélyítéséből a művészetek – különösen a képzőművészet – is jócskán kivette a részét. A romák képi ábrázolásában az alkotók egyik kedvelt témája volt a jósnő cigánylány és a tolvaj cigány alakja. A festményeken különösen a cigány nőalak ábrázolása kapott hangsúlyt, az egzotikusságot megjelenítő stilizált ábrázolással (Fraser, 1996:122). Cervantes „La Gitanilla” című művében a szabad élet iránti lelkesedése mutatkozik meg, a cigányokat azonban ő is bűnözőként ábrázolja (Clébert, 1963:94). Mélyítette a problémát, hogy nemcsak a hétköznapi emberek, hanem a politikusok megnyilvánulásai is nagyon kirekesztőek voltak: 2 Cortes-tag jelentéséből jól látszik, mennyire negatívan ítélték meg a cigányok jellemét és életmódját. Javaslatot tettek a férfiak és a nők elkülönítésére, a gyerekek szüleiktől való elválasztására, hogy menhelyen nevelkedhessenek, aztán 10 éves korukban elkezdjenek dolgozni inasként vagy cselédként Ezt a javaslatot a XVI. században még elvetették ugyan, de a XVIII. században újra előkerült (Fraser, 1996:152). Az egyház részéről is rengeteg kritika érte a romákat: a papok és teológusok vitairatai csak még inkább felkorbácsolták az indulatokat: összegyűjtötték a kor számtalan pletykáját a romákról, különböző vádakkal illették őket (hazaárulás, kicsapongás, eretnekség, gyerekrablás). A cigányok bűneként rótták fel egy ismeretlen nyelv használatát is, amit zsargonnak tartottak. A hiedelmek számtalan más sztereotípiát is tartalmaztak, pl. a cigányok kannibalizmusáról. Ez több korabeli feljegyzésben és irodalmi művekben is megjelenik (Fraser, 1996:152). Az igazságszolgáltatásban nem bízhattak a romák, hiszen a bírók is egyetértettek a vádakkal, amiket ellenük hoztak fel. 1631-ben Juan de Quiñones bíró a cigányokat a társdalom szemetének nevezte laza erkölcseik miatt. Úgy tartotta, hogy bőrük azért sötét, mert egyfolytában a szabad ég alatt vannak, öltözetükkel, furcsa nyelvükkel pedig az embereket bolondítják. A sötét bőrükről a korban más legendák is terjengtek. Sokak szerint az volt az oka az eltérő bőrszínnek, hogy rendszeresen bekenték magukat egy növény levével, ami elsötétítette a bőrszínt (Peñafiel Ramón, 2009:43–44)-
58
1633 egy újabb fordulópont volt a spanyolországi romák életében, és egyben a második szakasz végét is jelentette. Ebben az évben adta ki IV. Fülöp pragmatica sanctió-ját, melyben minden eddiginél súlyosabb korlátozásokat határoztak meg: aki cigánynak nevezi magát, az se származására, se születésére nézve nem az, csak felvette ezt az életformát, hogy szabadon garázdálkodhasson. Ezzel a rendelettel gyakorlatilag egyértelműen kifejezték, hogy nem ismerik el a cigányságot mint önálló etnikumot. Ez a betetőzését jelenti egy folyamatnak, amely 1499-ben indult meg (Sánchez Ortega, 2009:80–81). 3.3. Az erőszakos asszimiláció időszaka (1633–1783) A harmadik szakasz kezdete tehát 1633, amikor IV. Fülöp kiadta a pragmatica sanctiót. Az előző időszakkal ellentétben innentől kezdve már nem a kiutasításon volt a hangsúly, hanem a beolvasztáson. Ennek elsősorban az volt az oka, hogy Spanyolország nem engedhette meg magának a népességcsökkenést abban az időben. Az új rendelet értelmében tilos volt összejöveteleket tartaniuk, nem hordhatták saját ruháikat, és nem használhatták saját nyelvüket. Úgy kellett élniük és viselkedniük, mint a helyi spanyoloknak. A cigányságot mint különálló nemzetet egyáltalán nem ismerték el, még a „gitano” szót is betiltották. A szankciók pedig nagyon súlyosak voltak: ha bárki csavargó cigányt talált, egész életére rabszolgájává tehette. A törvényszegőket férfiak esetében hat év gályarabsággal, nők esetében korbácsolással és száműzéssel büntették. Az őket segítő vagy védelmező nemesek pénzbüntetést kellett, hogy fizessenek, a parasztok gályarabságba kerültek (Sánchez Orega, 2009:8081). A XVII. század végén újabb jelentős romaellenes intézkedést vezettek be: 1695-ben II. Károly rendelete értelmében minden romának regisztrálnia kellett lakhelyét a hatóságoknál 30 napon belül. Összeírták a romák vagyonát, fegyvereiket és a jellegzetes foglalkozásaikat. Elrendelték, hogy csak a nagyobb (több mint 200 fős) településeken élhetnek, de elkülönítve egymástól. Csak mezőgazdasággal foglalkozhattak, nem tarthattak lovakat, a tipikus, általuk űzött foglalkozások (lókereskedelem, vásározás) tilosak lettek. Utazniuk is csak írásos engedéllyel lehetett (Clébert, 1963:85). A Habsburgokat követően a Bourbonok kerültek a spanyol trónra (1713), ami egy új reformkorszak kezdetét jelentette: a cél az lett, hogy kiszorítsák, megsemmisítsék a cigány közösséget, vagy hasznossá tegyék őket a társadalom számára. Ebben az időben különösen érződött az egységre való törekvés, a központi befolyás. 1717-ben V. Fülöp
59
rendelete szigorította a korábbi intézkedéseket: 41 városra korlátozta a romák lakóhelyét, amivel azt akarta elérni, hogy a cigányok száma ne haladja meg a lakosság 1%-át. Ehhez a listához 1746-ban VI. Ferdinánd további 34 várost csatolt (pl. Sevilla, Granada, Zaragoza, Barcelona). A legnagyobb városi cigány közösség Sevillában jött létre (Triana). Az asszimilációs politika a XVIII. század közepére elérte célját: a romák többsége már nem vándorolt és nem élt nomád körülmények közt. A letelepedés azonban nem jelentett automatikus beolvadást is egyben (Fraser, 1996:154). E probléma megoldására született az a javaslat, hogy gyűjtsék össze az összes romát egy éjszaka, szervezett akció keretében, és küldjék őket kényszermunkára, javaikat pedig adják el. A javaslatot benyújtó kormányzó, Gaspar Vázquez Tablada meg volt győződve róla, hogy sikeres lesz a művelet, két oknál fogva, amelyek kedvező helyzetet teremtettek az akcióhoz: az egyik egy akkoriban kiadott pápai rendelet, amely megfosztotta a romákat a helyi egyházi védettségtől, így a romák nem használhatták a szent helyeket menedékként. A másik kedvező körülményt az idézte elő, hogy a korábban kijelölt 75 városban élő cigányok felett a tanács fenntartotta az ellenőrzést, így kb. 800 roma családnak tudta a lakcímét, ezért az akciót ebben a 75 városban tervezték végrehajtani (Gómez Alfaro:3-4). A műveletre 1749. július 30-án került sor. A korabeli dokumentumok szerint többnyire zökkenőmentesen zajlottak a letartóztatások. A hatóságok munkáját megkönnyítették a besúgók, de sok esetben a helyiek bújtatták a cigányokat, amiért büntetés járt. Mivel akkorra a romák többsége már letelepedett, és sok volt a vegyes házasság, külön szabályt kellett kidolgozni annak eldöntésére, mi legyen a nem roma házastársak és a vegyes etnikumú gyerekek sorsa. Ilyen esetekben a férj származása volt a mérvadó. A nőket Andalúziába, Murciába, Kasztíliába és az Aragóniai Királyságba szállították, ahol raktárakban dolgoztak, amelyek a börtön, a barakk és a gyár keverékei voltak. A 12–15 éves fiúkat szakmai képzésre küldték, hogy hasznos mesterséget tanuljanak ki, vagy ha alkalmasak voltak rá, a tengerészethez küldték őket. A 15 éven felüliek Cádizba, Cartagenába és El Ferrolba kerültek kényszermunkára, ahol többnyire hajókon dolgoztak (Fraser, 1996:155). Az 50 év feletti férfiak nagyobb városokban végeztek fizikai állapotuknak megfelelő munkát, szigorú felügyelet alatt. A betegeket és időseket kórházakban és otthonokban helyezték el. Az akció során felmerülő költségeket (az internáltak és a rendőrök, katonák ellátását, szállításukat) a romák elárverezett vagyonából és ingatlanaiból fedezték (Gómez Alfaro:5).
60
Az áttelepítés nem ment teljesen zökkenőmentesen. Az egyik probléma a létszám volt: a razzia során 10–12000 embert gyűjtöttek össze, a kijelölt helyeken azonban gyakran nem fértek el, ezért máshová kellett szállítani őket. Gondot okoztak a magas költségek is, valamint a lázadások és a szökési kísérletek. Valószínűleg ezek miatt is vezettek be bizonyos enyhítéseket azok számára, akik a rendelet előtt rendelkeztek valamilyen kiváltságlevéllel vagy igazolással, amely kimondja, hogy nem romák. Ezeket az embereket további vizsgálatok után felmentették, és felfüggesztették javaik eladását. 1749 októberében egy újabb rendeletben hivatalosan is elfogadták, hogy vannak olyan cigányok, akik betartják a rájuk vonatkozó rendeleteket, ezért nem kell (és nem is szabad) megbüntetni őket, mert ártatlanok, így mentesülnek a kényszermunka alól. Innentől kezdve megkülönböztették a fentebb említett „jó cigányokat” és a „rossz cigányokat”, akikre a bűnöző, engedetlen, jogsértő, ártalmas és deviáns jelzőket aggatták. Utóbbiak számtalan panasszal éltek a tanácsnál, hiába: 1757-től már nem fogadtak el semmilyen fellebbezést (Gómez Alfaro:6). 1752-ben a Cádizban fogvatartott romákat El Ferrolba küldték, Galíciába. Az út során járvány tört ki, ami megtizedelte számukat. A túlélő romák helyzete jelentősen befolyásolta az amnesztiáról hozott döntést. 1762-ben még csak az idős, rokkant és gyengélkedő cigányokat engedték el, akik teljesen alkalmatlanok voltak bármiféle munkára, mert folyamatos kórházi ápolásra szorultak, ami növelte az eltartási költségeket, miközben profitot nem termeltek. Egy évvel később III. Károly úgy rendelkezett, hogy megkegyelmez minden cigánynak, akik még kényszermunkán vannak. A kegyelem átültetésére a gyakorlatba azonban további két évet kellett várni. A késedelem oka az volt, hogy a tanács a kérdés mélyreható vizsgálatába kezdett, további intézkedéseket tervezett, amelyekkel a jövőben szabályozni kívánták a romák életét. A halogatás végül sokak ellenszenvét váltotta ki, ezért maga a király volt az, aki véget vetett ennek a procedúrának és elrendelte, hogy minden további késedelem nélkül engedjék szabadon a romákat, ami 1765. július közepén megtörtént (Gómez Alfaro 7-8.). Ahogy Antonio Gómez Alfaro összegezte, az 1749-es razziának meglehetősen pusztító hatása volt a közösségre nézve. Az akciónak több ezren estek áldozatául. Ezen felül a közösség belső struktúrája is teljesen megváltozott. Ezt igazolja a káló nyelv példája is: a razzia után néhány évszázad alatt egy nyelvkeverék lett; a kasztíliai és a romani nyelv keveréke. Ezért kijelenthetjük, hogy nemcsak az egyéneknek, hanem az egész spanyolországi roma közösségnek sem sikerült teljesen felépülnie a sérülésekből, amiket ezalatt a 16 év alatt elszenvedtek. (Gómez Alfaro:8)
61
1765 után újabb törvényekre volt szükség, hogy megoldják a felszabadult cigányok okozta társadalmi problémákat. A törvényjavaslat, amely 1772-re készült el, felhívta a figyelmet az erőltetett asszimiláció és a kizárólag büntetésen alapuló szabályozás visszásságaira. Ugyanakkor számos oktatási reformot javasolt. III. Károly jelentősen átalakította a törvénytervezetet, ezért az 1783-ban kiadott pragmatica sanctióban még mindig a tekintélyelvű álláspont érvényesült, ennek ellenére ez mégis egy újabb fordulópontot jelentett a spanyolországi romák helyzetére nézve (Fraser, 1996:156). A romák helyzetét és megítélését tekintve azt láthatjuk ebben a harmadik szakaszban, hogy a legfőbb hatalmi célkitűzés a teljes beolvasztás lett. Ezt azonban nem oly módon tették, hogy teljesen egyformán kezelték őket más spanyol polgárokkal, hanem a hagyományaik, szokásaik, kultúrájuk, nyelvük és életmódjuk felszámolásával próbálták meg elérni. A spanyolországi roma közösség ekkor már meglehetősen homogén volt: sokan letelepedetten éltek, pájókkal házasodtak, a spanyolokhoz hasonló életvitelt folytattak. Ezt a hatalom nem vette figyelembe, válogatás nélkül börtönöztette be és küldte kényszermunkára a városokban élő romákat. Fontos azonban azt is kiemelni, hogy az 1749-es razzia során – még ha külső tényezők nyomására is (felmerülő magas költségek, helyhiány) – hivatalosan elismerték, hogy vannak „jó cigányok” is, akik a rájuk vonatkozó törvényeket betartva, tisztességesen dolgozva élnek. 3.4 Az inkorporáció és a jogi egyenlőség időszaka (1783-tól napjainkig) Az 1783-as rendelet azért jelentős fordulópont, mert innentől kezdve a hatalom célja az volt, hogy a roma közösség beilleszkedjen a spanyol társadalomba, ellentétben az előző időszakok kirekesztő majd asszimiláló intézkedéseivel. A roma közösség beilleszkedésére irányuló folyamatot inkább lehet asszimilációnak, mint integrációnak nevezni. Ez több dologban is megnyilvánul: az egyik legjelentősebb érv, hogy a „gitano” nevet jogilag kivonják a köztudatból. Ezzel azt hangsúlyozzák, hogy akik romának tartják magukat, valójában nem azok, hanem spanyolok. Ez a hozzáállás nem számít újdonságnak, hiszen már az 1633-as pragmatica sanctióban is ilyen törekvéseket láthattunk. Szintén az asszimilációs törekvéseket szolgálja az a része a rendeletnek, amely kimondja, szigorúan ellenőrizni kell, hogy a romák nem használják-e saját nyelvüket, nem öltözködnek-e saját stílusú ruháikba és legfőképpen: nem térnek-e vissza a vándorló életmódhoz. Ezzel a cigányok kultúráját akarták teljesen megsemmisíteni,
62
ami egy etnikai közösség esetében különösen fontos a közösség identitásának megőrzése szempontjából. A korábbi intézkedésekhez képest azonban 1783-tól egyértelműen enyhébb romapolitikáról beszélhetünk.
Szabadon
választhatták
meg
lakhelyüket,
és
a
foglalkozások terén is sokkal enyhébbek lettek a korlátozások. Eddig csak mezőgazdasági tevékenységeket végezhettek, és állatokat sem tarthattak. Most az volt a cél, hogy a romák hasznos és dolgos tagjai legyenek a társadalomnak. Arra ösztönözték őket, hogy tisztességes munkákat vállaljanak. Továbbra is maradtak azért tiltások e téren: nem dolgozhattak fogadósként néptelen területeken. Akiket ezek után rajtakaptak a vándorláson, a hadseregbe küldték. A halálbüntetést azonban levették a büntetések listájáról. Innentől fogva „eltűnnek” a gitanók, akikre már csak úgy utalnak, mint akiket egykor gitanónak neveztek (Peñafiel Ramón, 2009:53–54). Ez a fajta egyenlőség azonban nem jelenti azt, hogy ezzel a diszkrimináció is megszűnt volna. Ahogy Antonio Gómez Alfaro fogalmazott, egy olyan időszak következett a roma közösség életében, amit
a
„jogegyenlőség”
és
a
„gyakorlatban
egyenlőtlenség”
kifejezésekkel
jellemezhetnénk. (Gómez Alfaro, 2000:87) VII. Ferdinánd uralkodása alatt csak két alkalommal hoztak kifejezetten romaellenes törvényt: egyrészt szigorították a vásárokon és piacokon való kereskedést, másrészt 1847-ben összeírták a cigány lókereskedők állatainak számát, fajtáját, eladásaikat és vételeiket. Kb. 30 évvel később azonban XII. Alfonz eltörölte a korábbi intézkedéseket, és kijelentette, hogy minden lókereskedőnek (tekintet nélkül a származásra) gondoskodnia kell a szükséges dokumentumokról minden állata esetében. Ez az intézkedés a jogegyenlőség irányába tett lépéseket igazolja (Peñafiel Ramón, 2009:55). Mivel a hivatalos szövegekből is kivették a „gitano” kifejezést, a XIX. századból alig van hivatalos információ a romák helyzetéről. Ez azt eredményezte, hogy sokszor utazók feljegyzéseit, különböző útikönyveket használtak fel forrásként. Ezek a romantikus elbeszélések jelentős mértékben hozzájárultak a közhelyes és sztereotip képek továbbéléséhez és elterjedéséhez. Magyar utazók is beszámoltak spanyolországi élményeikről, köztük Majthényi Flóra, aki 1886 és 1888 között tudósításokat írt Spanyolországról (Kéri, 2008:120). A cigányokat is megemlíti írásaiban: egy barcelonai cigány jósnőről ír, akit a járókelők csalónak neveznek, és figyelmeztetik az írónőt, hogy ne adjon neki több pénzt. Ír a sevillai dohánygyárban dolgozó cigány nőkről is, akik kitűnnek szépségükkel, vidámságukkal, színes ruháikkal és „felvirágzott” hajukkal. Utóbbiakról Hopp Ferenc is megemlékezett úti feljegyzéseiben, akinek nem kerülte el a
63
figyelmét, hogy a fiatal dohánygyári cigánylányok közül soknak már gyermeke van. Az útikönyvek kapcsán mindenképp említést kell tenni az angol George Borrow-ról. Ő volt az első, aki megkérdőjelezte a romákról kialakult sztereotípiákat. A romantika korában megnőtt az érdeklődés az egzotikum, a titokzatosság iránt, amit sokak számára a romák testesítettek meg. Nőtt az igény a népzenék, népballadák gyűjtésére, különösen a cigányok körében, akik ezeket generációról generációra átadták utódaiknak, szájhagyomány útján. Az irodalomban is népszerű téma volt a cigányság. A romákról kialakult kép kezdett pozitív elemekkel is gazdagodni a XIX. században (Parilla, 2008:98). A cigánylány gyakran a szépséget, a temperamentumot és az erős kisugárzást szimbolizálta. Prosper Mérimée is ezt a cigány nőalakot ábrázolja Carmen című művében, melynek főhőse a sevillai dohánygyárban dolgozó cigánylányok egyike. Erre az időszakra tehető a flamenco kialakulása is, ami a cigány és az andalúz folklór fúziójából jött létre, és a romantika idejében egyre nagyobb népszerűségnek örvendett, különösen az európai utazók körében (Marián, 2008:110). A XVIII–XIX. században megnőtt az érdeklődés a nemzetek eredetének kutatása iránt, aminek újabb eszköze az összehasonlító nyelvészet lett. A romák nyelve is sokakban felkeltette az érdeklődést, ekkor kezdtek el foglalkozni azzal, hogy honnan is származnak ők valójában (Fraser, 1996:183). Meg kell azonban jegyezni, hogy más európai népekkel ellentétben a romák nem saját maguk fogtak hozzá eredetük felkutatásához. Ezt a munkát a nem roma nyelvészek, történészek kezdték el. Ennek valószínűleg az lehet az oka, hogy a cigányság kultúrájában az írásbeliségnek nem tulajdonítottak fontos szerepet, a nomád életmód nem is nagyon tette lehetővé az írás szükségességének kialakulását. Ezért nem maradtak fenn írásos emlékek elődeiktől, amiket átadhattak volna a későbbi generációk számára, így mindent szájhagyomány útján őriztek meg és adtak tovább. A XX. század első évtizedeiből szintén kevés hivatalos adat áll rendelkezésre. 1910ben a spanyol Jogi Enciklopédia szerint már nem voltak kizárólag a romákra vonatkozó törvények. Az a közös jog vonatkozott rájuk is, ami a spanyolokra. Őket is spanyol állampolgároknak tekintették (Peñafiel Ramón, 2009:56). Az 1932-es és 1942-es törvény az állatok kereskedelméről – ami nagymértékben érintette a romákat, tekintve, hogy a kereskedés, különösen a lókereskedés népszerű foglalkozás volt a körükben – nem említette külön a cigányokat. A diszkrimináció azonban megfigyelhető egyes jogi iratokban: az 1844-ben létrehozott Civil Gárdát szabályozó rendelet, a Reglamento de la Guardia Civil szigorú ellenőrzést írt elő a cigányokat illetően. A rendelet 4. és 5.
64
cikkelye kimondta, hogy különös gondossággal kell figyelemmel kísérni a cigányok életét, szokásait, esetleges vándorlásukat. Ez a jogszabály még 1943-ban is érvényben volt, és csak 1978-ban helyezték hatályon kívül, egyhangú parlamenti szavazással (Gómez Alfaro, 2000:87). Igazi áttörést a romák helyzetében az 1970-es évek második fele hozott. 1978-ban elfogadták az új alkotmányt, amely valódi jogegyenlőséget eredményezett a romáknak, megteremtve ezzel a társadalmi integráció lehetőségét. Az alkotmány 14. cikkelye kimondja: „A törvény előtt minden spanyol egyenlő, születésre, fajra, nemre, vallásra, véleményre vagy bármely más személyes vagy társadalmi körülményre való tekintet nélkül.” (Arbolegas, 2008:26). Ettől a ponttól kezdve ténylegesen megindulhatott a romák integrációja. Vannak azonban kritikai értelmezések is a demokratizálódással megindult változásokról: Teresa San Román szerint a romák integrációját elősegítő szociális intézkedések hátterében még mindig asszimilációs szándék van, mert a cél a romák és a pájók közti különbségek megszüntetése (San Románt idézi Prónai, 2006:374). A romák helyzetében bekövetkező hatalmas változások a demokratizálódás mellett annak a gazdasági és társadalmi változásnak is köszönhetők, amely a XX. század második felében indult meg. Ennek egyik legfőbb tényezője az iparosodás és a modernizáció volt, ami egy belső migrációt indított el az országban. A vidéki élet hanyatlása
miatt
romák
és
nem
romák
egyaránt
városokba
költöztek,
új
munkalehetőségeket keresve. Ez a folyamat, amely még ma is tart, nagy változásokat eredményezett a romák életmódjában és
társadalmi beilleszkedésükben. Sok olyan
szabály eltűnik, amelyek korábban meghatározták a társadalmi viselkedést, sok hagyományos szimbólum jelentését veszti, változnak a prioritások; vannak, akik mindezt válságként élik meg. Az ellenállás kultúrája, ami a roma identitás alapját képezte az üldözés és elnyomás időszakában, mára értelmét vesztette egy nyitott társadalomban, ahol az embereknek több identitásuk van egyszerre (Fresno, 2009:17).
65
4.
A hátrányos megkülönböztetés
Az eddigiekben áttekintettük a spanyolországi romák helyzetének alakulását, a társadalomba való beilleszkedésük folyamatát az Ibériai-félszigetre érkezésüktől egészen napjainkig. Az elmúlt évszázadok során történelmüket mindig végigkísérte a diszkrimináció. A XX. század második felétől megfigyelhető egy erőteljes fejlődés, ami elsősorban jogi szempontból hozott változást a romák életében. A közösség számos tagja azonban még mindig szenved a társadalmi kirekesztés miatt. A megítélésüket tekintve azt tapasztalhatjuk, hogy a spanyol társadalom jelentős része elutasító a romákkal szemben. A cigányság Spanyolország legrégebbi, legnépesebb és legreprezentatívabb kisebbségi csoportja, és egyben a legkevésbé elfogadott is (Bustamante, 2008:19). Ennek legfőbb oka a tolerancia hiánya, valamint a sztereotípiákhoz és az előítéletekhez való ragaszkodás. A spanyolországi romák egy nagyon homogén közösséget alkotnak. Voltak, akik hamarabb betagolódtak a többségi társadalomba, átvették a spanyolok életmódját. Mások azonban a mai napig is rendkívül hátrányos helyzetben élnek, rájuk jellemző leginkább a kirekesztettség. Ez a gyakorlatban legtöbbször a közösség tagjainak hátrányos megkülönböztetésében jelenik meg. A diszkrimináció mindkét fajtája megfigyelhető a spanyolországi romák esetében: direkt diszkriminációról akkor beszélhetünk, amikor hasonló körülmények között egy roma személy kevésbé kedvező bánásmódban részesül, mint egy spanyol polgár. Abban az esetben, amikor olyan, minden spanyol állampolgárra vonatkozó rendelkezést fogadnak el, amely helyzeténél fogva hátrányosan érinti a roma közösséget, a hátrányos megkülönböztetés másik fajtája, az indirekt diszkrimináció érvényesül (FSG Discriminación, 2006:7–8). A romák az élet számos területén szembesülnek a hátrányos megkülönböztetéssel: az oktatás, a lakhatás, a foglalkoztatás, az egészségügy, az igazságszolgáltatás és a média mind olyan területek, ahol gyakran nem érvényesül az egyenlő bánásmód elve. Ez megmutatkozhat a bizonyos szolgáltatásokhoz való hozzáférés megtagadásában (pl. egészségügy, lakhatás), a roma közösségről kialakult negatív képben
(különösen a
médiában, de az oktatásban is előfordul), vagy az előítéletek alapján hozott igazságtalan döntésekben (az igazságszolgáltatásban) (FSG Discriminación, 2006:15–18). A továbbiakban három területet fogunk részleteiben megvizsgálni: az oktatást, a foglalkoztatást és a lakhatást. A spanyolországi romák társadalmi integrációjának
66
sikerességében ennek a három területnek van kimagaslóan fontos szerepe, emellett ez a három terület az, aminek együttes vizsgálatával olyan fontos összefüggéseket találhatunk, amelyek választ adhatnak az integrációs kihívások okaira. Ez a három terület egy olyan komplex rendszert alkot, amelyben a felmerülő problémákat együttesen kell kezelni, hogy hatékonyak lehessen az integrációt elősegítő kezdeményezések. Az összefüggést a XX. század közepén meginduló gazdasági és társadalmi változás adja, amely alapvetően megváltoztatta a roma közösség jelentős részének életét. Ezek a változások legfőképpen az oktatás, a foglalkoztatás és a lakhatás területén mutatkoztak meg. 4.1. Oktatás Az első terület, amit áttekintünk, az oktatás, mégpedig azért, mert itt fedezhetjük fel a gyökerét számos olyan problémának, amelynek következményei a foglalkoztatási szektorban jelentkeznek. Az egyik ok, amiért rendkívül fontos ez a terület, és kiemelten kell kezelni, az a szükséges képzettség elsajátítása ahhoz, hogy a romák felnőttként munkát tudjanak vállalni, ami stabil anyagi hátteret biztosít nekik. Nagyban múlik az oktatáspolitika sikerességén, hogy hogyan alakul a cigányság foglalkoztatása, ami egy másik, tipikusan olyan terület, ahol hátrányos megkülönböztetés éri a romákat. Az oktatás kiemelt szerepének egy másik oka a cigányok megítélésének kérdése, a róluk kialakított kép „átörökítése” a következő generációkra. A többségi társadalomban meglévő elutasítás és ellenszenv már a fiatalok gondolkodásában is megjelenik. Ahogy José Eugenio Abajo Alcalde fogalmazott: „Az előítéletek és a sztereotípiák nemzedékről nemzedékre öröklődnek” (Abajo Alcalde, 2008:115). Az is megalapozza a kirekesztő magatartást, hogy a spanyolok nem tudnak sokat a cigányság kultúrájáról, sajátosságairól. Ezt a hiányosságot mindenképpen az oktatás – különösen az alapfokú oktatás – keretén belül lehetne pótolni. Ha visszatekintünk a történelemben, láthatjuk, hogy a roma gyerekek oktatása nem XX. századi gondolat. Már a XVIII. században is hoztak olyan rendeleteket, amelyek arra irányultak, hogy a cigány gyerekek megtanuljanak írni, olvasni, és elsajátítsák a katolikus vallás alapelveit (vö. Gómez Alfaro, 1991). Abban az időben azonban elsősorban asszimilációs célból szorgalmazták a gyerekek taníttatását. Elterjedt volt a gondolat, hogy a szüleiktől tanulják el a bűnözést, a lopást, ezért gyakran kiszakították őket a családi körből. A különböző szeretetszolgálatok keretén belül megvalósult
67
oktatási projektek mind kudarcba fulladtak, mert a befogadó iskolák ellenállásába ütköztek (Catalá, 2009:168–170.). A XX. század elején egyházi körökből indult egy kezdeményezés: Manjón atya és Pedro Poveda atya nyitottak iskolákat a granadai Sacro Monte és Gaudix barlanglakásaiban élő romák számára. Ezek szegregált iskolák voltak, kifejezetten hátrányos helyzetű roma gyerekek oktatására. A diktatúra alatt az oktatáspolitikában nem tettek külön említést a cigányokról. Bár a letelepedett romák általában taníttatták gyerekeiket, de többségük iskolázatlan volt. Jelentősebb változás indult meg a demokratikus állam létrejöttekor. Az oktatási minisztérium és a katolikus egyház egyezménye tette lehetővé, hogy 1978-tól 1986-ig úgynevezett „áthidaló iskolákat” („escuelas puente”) nyitottak 47 városban, ahol elkülönítve oktatták a roma gyerekeket. Nevét onnan kapta ez az iskolatípus, hogy átmeneti intézményként szolgált, amelynek legfőbb célja, hogy kialakítsa a gyerekekben az alapvető társadalmi és kulturális szokásokat, valamint hogy felkészítse őket a középfokú oktatásra. Ezt a kompenzációs iskolák váltották fel, amelyek 1983-tól 2000-ig működtek. Bár nem kifejezetten romák számára, hanem hátrányos helyzetű diákok segítésére hozták létre ezeket, egyik kiemelt céljuk a roma gyerekek integrációjának elősegítése volt az oktatási rendszerbe (Catalá, 2009:175–176). Ezek a kezdeményezések azt igazolják, hogy hivatalosan is elismerték a romák iskolázatlanságát, és lépéseket tettek ennek orvoslására (Catalá, 2009:175). Ugyanakkor számos kritika is érte ezeket a programokat, legfőképpen az, hogy elkülönítve oktatták a romákat, ami nem hatékony a társadalmi integráció elősegítésében. Mások szerint a többségi társadalom régi hozzáállása mutatkozott meg az iskoláztatás terén: tagadják létezésüket mint etnikai csoport, nem ismerik el kultúrájukat, sajátosságaikat, de közben integrációt sürgetnek, aminek az a célja, hogy a romák is olyanokká váljanak, mint a nem roma spanyolok (Catalá, 2009:179). Teresa San Román hasonló gondolatot fogalmazott meg, amikor azt állította, hogy a romák integrációját elősegítő intézkedések hátterében még mindig asszimilációs szándék van, mert a cél a különbségek megszüntetése. (Prónai, 2006/374) Manapság az a legfőbb törekvés, hogy a cigány gyerekek együtt tanuljanak a nem romákkal, interkulturális oktatás keretén belül. A 2006-ban elfogadott oktatási törvényben is említésre került a kulturális sokszínűség elismerése, noha a romákat nem említették meg külön (Catalá, 2009:176). Ha megvizsgáljuk az elmúlt 2–3 évtizedben a romák helyzetét az oktatásban, azt tapasztalhatjuk, hogy pozitív változás indult meg a demokratizálódást követően. Míg azt megelőzően rendkívül magas volt az iskolázatlanság aránya, mára már a roma
68
gyerekeknél szinte teljes beiskolázást figyelhetünk meg A helyzet azonban korántsem kielégítő, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a roma fiatalok több mint 80%-a idő előtt abbahagyja tanulmányait (FSG, Annual Report 2008:44). Az oktatás vizsgálatakor összetett problémával állunk szemben, aminek egyik fontos eleme a diszkrimináció. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni a roma gyerekek családi hátterét sem: a szülők viszonyulása az iskolához, a családi szerepek és a nemek társadalomban betöltött szerepe mind hatással vannak a roma fiatalok továbbtanulására. A Fundación Secretariado Gitano7 2005-ös éves riportja a diszkriminációról több területet is kiemel, ahol hátrányos megkülönböztetés éri a roma tanulókat (FSG Discriminación, 2005:27–28). Az egyik tényező a kettős iskolarendszerből ered: a roma tanulóknak nem garantálják a hozzáférést a magán (vagy félig magán) iskolákhoz, ezért túlnyomó többségük az állami iskolákban tanul. Ebből adódik egy másik területe a megkülönböztetésnek: a nem roma szülők gyakran elviszik gyerekeiket másik iskolába, vagy magániskolába íratják be őket, mert az állami intézményekben sok roma diák tanul (különösen azokon a településeken, ahol magas a romák aránya az összlakossághoz képest). Ez a szegregáció elmélyítését idézi elő, sok iskolában koncentrálódnak a roma tanulók, ami általában az oktatás színvonalának romlásához vezet, növelve ezzel a kirekesztés kockázatát. A diszkrimináció a tananyagban is megjelenik: az oktatási anyagokból, tantervekből és a tankönyvekből is hiányzik a romák említése, történelmük és kultúrájuk ismertetése. Ha mégis megemlítik őket egy könyvben, akkor is negatív képet közvetítenek a közösségről (Abajo Alcalde, 2008:115). Mindemellett gyakran előfordul, hogy nap mint nap éri őket hátrányos megkülönböztetés a tanárok részéről is, akik sok esetben a megfelelő képzés hiányában nem tudják kezelni a konfliktusos helyzeteket. Az alapfokú oktatás terén sokkal pozitívabb képet láthatunk, mint a középfokú tanulmányok esetében. Az FSG „Gitanos” című folyóiratában megjelent 2001-es kutatás eredményeit bemutató dokumentum részletes adatokkal szolgál az alapfokú oktatás helyzetéről (FSG Ed.Primaria 2001). A beiskolázási adatokból az derül ki, hogy a roma gyerekek túlnyomó többsége bekerül az iskolába 6 vagy 7 évesen. Gyakran előfordul az is, hogy egy gyerek már 8 éves vagy több, amikor elkezdi az általános iskolát. Erre a problémára Teresa San Román is felhívta a figyelmet, hangsúlyozva a gyerekek lehető legkorábbi beiskolázásának fontosságát – beleértve az óvodákat is –, így csökkenthető
7
Cigány Titkári Hivatal Alapítványa, a későbbiekben FSG
69
lenne az öröklődő rasszizmus, és ezt minél fiatalabb korban kezelik, annál egyszerűbb és sikeresebb (Catalá, 2009:180). A 2001-es kutatás szerint az általános iskolás roma gyerekek 74%-a járt iskola előtt óvodába, 26%-uk egyenesen iskolába kerül (FSG Ed.Primaria 2001:26). Ezen a téren folyamatos fejlődés tapasztalható, mert a szülők nagy része fontosnak tartja az alapfokú oktatást. A problémák a továbbtanulás kérdése kapcsán merülnek fel. A kutatásban megkérdezett diákok 23%-ának a szülei csak addig akarják iskolába járatni a gyereküket, amíg megtanulnak írni és olvasni, 36%-uk pedig a tankötelezettség végéig (FSG Ed.Primaria 2001:35). A diákok kevesebb mint felét ösztönzik otthon a továbbtanulásra, ez is hozzájárul ahhoz, hogy a középfokú oktatásról már kevesebb pozitívumot lehet elmondani a romák vonatkozásában. Míg a beiskolázás, az alapszintű oktatás területén nagy fejlődést tapasztalhattunk az elmúlt két évtizedben, kevesebb hangsúly van a tanulmányok folytatásán. Egy 2006-os reprezentatív felmérés szerint azok a roma tanulók, akik elkezdik a középiskolát, túlnyomó többségükben (80%) nem fejezik be tanulmányaikat (FSG Ed.Secundaria, 2006:31). A nemek aránya sem kiegyenlített: a középiskolát elkezdő romák kb. 60%-a fiú, 40%-a lány, viszont a fiúk hamarabb kiesnek az oktatásból, ezért a középiskola végére már kétszerannyi lány van, mint fiú. Ma az egyik legsúlyosabb problémát az oktatásban a tanórákon való rendszertelen részvétel jelenti, ami az iskolai tanulmányok korai abbahagyásához vezet. A hiányzások az iskolai teljesítményen is megmutatkoznak, sokkal több kudarc éri a roma tanulókat, mint a nem romákat (Catalá, 2009:167). Abajo Alcalde több magyarázatot is ad a tanulmányok korai befejezésének problémájára. Egyrészt eltérőek az iskola és a romák kulturális és nevelési normái. A családi szerepekre való felkészülés előbb elkezdődik a romáknál, hamarabb válnak felnőtté a gyerekek. Azzal, hogy egy tizenéves folytatja az iskolát, nem ismerik el felnőttként, így nem tudnak eleget tenni a családi kötelességeknek. Egy másik magyarázat, amit Abajo Alcalde ad, a kudarctól való félelem. Az iskolai eredmények általában nem arra adnak okot, hogy pozitívan tekintsenek a jövőbe tanulmányaikat illetően. Az is fontos tényező ebből a szempontból, hogy a családokban nincs példa a gyerekek előtt, mivel az idősebb generáció általában nem tapasztalta meg, mit jelent diáknak lenni (Abajo Alcaldde, 2008:240–243). Az iskola korai abbahagyásának eltérő okai vannak a fiúk és a lányok tekintetében. A fiúk tizenéves korukban nagyobb szabadságot élveznek, mint a lányok. Dönthetnek továbbtanulásukról, jövőjükről. Ezért ők általában a motiváció miatt hagyják abba idő előtt az iskolát, vagy azért, mert elkezdenek dolgozni, hogy be tudjanak segíteni a család
70
fenntartásába. A lányok nehezebb helyzetben vannak, mert a romák társadalmi normái szerint nekik ebben a korban a női/anyai szerep betöltésére kellene felkészülniük. A roma szülők gyakran féltik lányaikat, veszélyesnek tartják az iskolai környezetet (a drogfogyasztás és az erőszak miatt), és a nem roma fiúkkal való kapcsolatok kialakítását. Látható tehát, hogy a nemi szerepek nagy hatással vannak a továbbtanulásra (FSG Ed. Secundaria, 2006:44–45). A romák csekély jelenléte a felsőoktatásban szintén aggodalomra ad okot. Tekintve, hogy már sokan a középiskolát sem fejezik be, nagyon kevesen jutnak be egyetemre, gyakran a hátrányos megkülönböztetésnek is köszönhetően. A 2004–2005-ös tanévben kb. 200 roma tanuló vett részt a felsőoktatásban (Catalá, 2009:184–185) Vannak tehát példák a tanulmányi sikerekre is, de ebből van kevesebb. A romák alulreprezentáltsága a felsőoktatásban pedig a középfokú oktatás területén említett problémák eredménye. Az oktatás területét vizsgálva mindenképpen szót kell ejteni a felnőttoktatásról is. Ennek azért van nagyon fontos szerepe a romák szempontjából, mert az a generáció, amelyik jelenleg is aktív és munkaképes, nem biztos, hogy részesült alapfokú oktatásban. Ennek több oka is van: egyrészt az, hogy az 1970-es évek előtt nem volt tankötelezettség, másrészt a mobilitást igénylő foglalkozások miatt a gyerekek – akik besegítettek a szülőknek a munkában – nem tudták megoldani a rendszeres iskolalátogatást. Ebből adódik az a probléma, hogy manapság a felnőtt roma lakosság körében nagy az analfabetizmus aránya, ami rendkívül hátrányos helyzetet teremt számukra a munkavállalásban. A felnőttképzési programok legfőbb célja, hogy az alapfokú ismeretek elsajátítása mellett a résztvevők könnyebben hozzáférhessenek magasabb szintű oktatáshoz is, és hogy aktívabban részt vegyenek a társadalmi, kulturális, politikai és gazdasági életben. A képzés ezért nemcsak a szakmai ismeretek elsajátítására terjed ki, hanem a személyiség fejlesztésére és a társadalmi részvételre való ösztönzésre is (FSG Ed.Adultos 2003, 24–33). Következtetésként elmondhatjuk, hogy az oktatás területén jelentős fejlődés indult meg az elmúlt évtizedekben, amit a beiskolázások magas száma is mutat. Az iskola abbahagyása idő előtt azonban még mindig súlyos probléma. Tekintve, hogy ennek a jelenségnek több lehetséges oka is van, elsősorban ezeket a kiváltó tényezőket lenne érdemes kezelni. Egyrészt a roma családok és fiatalok gondolkodásmódbeli változása hozhatna eredményt: motiválni kell a diákokat a továbbtanulásra, ami hatékonyabb lehetne olyan romák aktív részvételével, akik diplomát szereztek, ezzel példaként is szolgálhatnak a fiatalabb generáció számára. Az iskolai és tanulmányi kudarcokat
71
sokszor a negatív előítéletek okozzák, mind a tanárok, mind a diáktársak részéről. Ezért kiemelkedő fontosságú, hogy a pedagógusok megfelelő képzésben részesüljenek, olyan képességeket fejleszthessenek ki, amelyekkel könnyebben tudják kezelni a roma tanulókkal kapcsolatban felmerülő iskolai problémákat. A negatív előítéletek öröklődése miatt mindenképp fontos, hogy a gyerekekben már fiatalkorban kialakuljon a kulturális sokféleség és a különbözőség elfogadása. A szerző álláspontja szerint ezt nem elég az általános iskolában elkezdeni, mert addigra már kialakul a gyerekekben egy kép a romákról, amit a szülőktől és a társadalom többi tagjától hallanak. Ezért mindenképp fontos lenne az óvodai oktatásban az interkulturalitás megvalósulását elősegítő programok kezdeményezése. 4.2. Foglalkoztatás Az oktatással szorosan összefügg a foglalkoztatás kérdése, ezért a következőkben ezt a területet vizsgáljuk meg, felvázolva a lehetséges okokat, amelyek hátrányos helyzetbe kényszerítik a romákat a munka világában is. Az előző fejezetben leírt tények – az iskolázatlanság és az analfabetizmus nagy aránya a lakosság körében, kevés roma diák részvétele a középfokú oktatásban, az egyetemeken még kevesebb – nem adnak okot az optimizmusra. Bár az oktatásban megjelenő diszkrimináció azokat sújtja igazán, akik jelenleg még tanulók, ennél is súlyosabb probléma, hogy még munkaképes az a generáció is, amelyik nem feltétlenül részesült oktatásban a demokratikus rendszer létrejötte előtt. Ezért is kap fontos szerepet a felnőttképzés a foglalkoztatási programokban is. Nemcsak a diszkrimináció akadályozza azonban a romák munkába állását. A XX. században megindult modernizáció és technikai fejlődés olyan változást eredményezett a munkaerőpiacon, amivel sok roma nem tudta felvenni a versenyt. Azok a tradicionális foglalkozások, amelyeket évszázadokon át folytattak, ma már aligha állják meg a helyüket modernizált világunkban. Ahhoz, hogy megérthessük, mi okozza a romáknak a legnagyobb problémát ezen a területen, és hogy honnan erednek a sztereotípiák, amelyekk a foglalkoztatás területén hátrányos helyzetbe kényszerítik őket, vissza kell mennünk az időben, és megvizsgálni a történelmi okokat. A romák hagyományos foglalkozásairól már többször is szó esett a dolgozatban. Ilyenek voltak a kovácsmesterség, a fémművesség, sokan éltek kereskedelemből, különösen a lovakhoz értettek jól, de voltak köztük zenészek és táncosok is (Clébert,
72
1963:96–122). Juan Fransisco Gamella egy az andalúz cigányok tradicionális foglalkozásairól írt tanulmányában megfogalmazta, hogy a mai napig fennmaradt negatív előítéletek egy része a romák sajátos munkakultúrájából fakad, ami nagymértékben eltért a spanyolokétól, így sosem értették meg azt igazán (vö. Gamella, 2004). Ebben a sajátos munkakultúrában is megmutatkozik a szabadság és a függetlenség eszméje. Nem kötötték a munkát olyan szabályokhoz és menetrendhez, mint a spanyolok. Többnyire olyan foglalkozást választottak, amely mobilitást és rugalmasságot biztosított nekik. Gamella egy másik fontos jellegzetességre is felhívja a figyelmet: a lehetőségek, a függetlenség és a szakértelem kombinációjára, különösen a nyersanyagok megmunkálásában. Nem feltétlenül dolgoztak egy bizonyos szakmában, inkább a piaci réseket keresték, ahol eredményesek lehettek. Hasonló gondolatot fogalmazott meg Teresa San Román is: a roma munkakultúra egyik sajátossága, hogy az apák nem egy konkrét mesterséget tanítottak meg a fiaiknak, hanem azt, hogy hogyan használják ki jól a lehetőségeket, hogyan alkalmazkodjanak a körülményekhez (Prónai, 2006:375). Az erőszakos asszimiláció időszaka bővelkedett a romák ellen irányuló törvényekben, amelyekkel életük különböző területeit kívánták szabályozni, köztük az általuk űzött szakmákat is. II. Károly 1695-ben elrendelte, hogy a romák csak mezőgazdasággal foglalkozhatnak, megtiltották hagyományos szakmáik gyakorlását (lókereskedés, piaci kereskedelem) (Clébert, 1963:85). Innentől kezdve a romák jelentős mértékben járultak hozzá a mezőgazdasági termeléshez. Gamella hangsúlyozza tanulmányában, hogy a XVIII. századtól a romák becsületes, hasznos és kemény munkával tartották fenn magukat, ami cáfolja azt az akkoriban – és ma is – elterjedt nézetet, hogy lusták és nem akarnak dolgozni (Gamella, 2004:66). Szintén ezt a sztereotípiát látszik megdönteni az a tény is, hogy 1975-ben a cigányok felének kéthárom foglalkozása is volt egyszerre (San Románt idézi Prónai, 2006:375). A XX. századi gazdasági és társadalmi változások, a modernizáció jelentős mértékben befolyásolta a vidéken élő, főleg mezőgazdasággal foglalkozó romák életét. A gépesítés mind a mezőgazdasági, mind az egyéb tradicionális tevékenységeiket (birkanyírás, kovácsmesterség, kosárfonás) értéktelenné tette, ezért sokan elvesztették munkájukat (Fresno, 2009:11). Ennek következtében az 1970-es és 1980-as években egy letelepedési folyamat részeként tömeges migráció indult meg vidékről a városokba. Az eddigi mezőgazdasági tevékenységeik után az iparban próbálták keresni megélhetésüket, a munkahelyekért folytatott versenyben azonban többnyire alulmaradtak, ezért olyan
73
munkákat végeztek, mint pl. fém, papír és ipari hulladék gyűjtése, vagy utcai árusokként tevékenykedtek. Elterjedt foglalkozás volt a mobilkereskedelem is. Ezek azonban nem biztosítottak megfelelő anyagi hátteret ahhoz, hogy rendes lakáskörülmények között éljenek, ezért egyre nőtt a nyomornegyedekben élők száma. Ezen a ponton látszik, hogy a foglalkoztatás területe és problémái nemcsak az oktatás, hanem a lakhatás kérdésével is szorosan összefüggenek (Creus et al, 2008:62). A spanyolországi romák ma is jelentős hátrányban vannak a munkaerőpiacon a spanyolokkal szemben. Ennek egyik oka az lehet, hogy már az 1980-as években is az volt jellemző, hogy az alantasabb munkákat végezték, megfelelő oktatás és képzés híján. Ennek a korosztálynak egy jelentős része valószínűleg nem részesült alapfokú iskolai képzésben, ezt igazolja az a tény is, hogy minden tíz romából (15 éven felül) hét teljesen vagy funkcionálisan analfabéta (FSG Empleo 2004:27). Ez a körülmény számos romát kényszerít abba a helyzetbe, hogy olyan munkát vállaljon, amely csekély megélhetést biztosít. A felnőttoktatás keretében induló programok pontosan ezt a helyzetet hivatottak javítani, segítve ezzel a felnőtt korosztály elhelyezkedését. A romák helyzetére a munkaerőpiacon a bizonytalanság jellemző. Az FSG 2005-ös összehasonlító elemzésének adatai is ezt tükrözik: a foglalkoztatott romák 42%-a részmunkaidőben dolgozik, míg a spanyoloknak csak 8,5%-a. Az ideiglenes munkaszerződéseknek is több mint kétszer annyi a száma (71%) a romák esetében, a szerződések pedig általában rövid távra szólnak. 15%-ukkal egyáltalán nem is kötnek szerződést, csak szóbeli megegyezés alapján foglalkoztatják őket. A munkanélküliségi ráta tekintetében ugyan nincs túl nagy különbség a romák (13,8%) és a spanyolok (10,4%) között, a helyzetük nehézségét mutatja azonban, hogy a roma munkanélküliek 72%-a teljesen vagy funkcionálisan analfabéta, amiből az következik, hogy csekély lehetőségeik
vannak
egy
olyan
állásra,
amivel
megfelelő
életkörülményeket
biztosíthatnak maguknak (FSG Comparative study, 2005). Fontos megemlíteni, hogy a roma közösségen belül a nők hátrányosabb helyzetben vannak, mint a férfiak. Ezt igazolja a kisebb aktivitási arány, az alacsony foglalkoztatási ráta és a magas munkanélküliségi arány a nők esetében. Az inaktív romák több mint fele azért nem dolgozik, mert a háztartást vezeti, gondoskodik az otthonról, ami hagyományosan a nők feladata. A részmunkaidőben dolgozó roma nők csaknem 94%-a a családi kötelezettségek miatt nem vállal teljes munkaidőt (FSG Empleo, 2004:29). Az új körülményekhez, a gazdasági és társadalmi elvárásokhoz való alkalmazkodás mellett a folyamatosan jelenlévő diszkrimináció is hátráltatja a romákat a
74
munkavállalásban. Már a fentebb említett sajátos jelenségek is (részmunkaidő, rövidtávú szerződések stb.) egyfajta hátrányos megkülönböztetést tükröznek a munkaerőpiacon. A romák azonban gyakran nyílt diszkriminációval is szembesülnek a munkavállalás terén. Az FSG 2006-os, diszkriminációt vizsgáló jelentése hangsúlyozza, hogy a romák gyakran már az állásokra való jelentkezés folyamán kudarcot szenvednek. Vannak munkáltatók, akik nyíltan felvállalják, hogy nem alkalmaznak romákat. Sok esetben a jelentkező hiába felel meg az elvárásoknak, etnikai hovatartozása miatt nem veszik fel, vagy szerződést bontanak vele. Ha le tudják küzdeni a bejutás akadályait, akkor sokszor a
munkahelyi
diszkriminációval
szembesülnek:
ellenséges,
megalázó
munkakörnyezetben dolgoznak, rasszista megjegyzésekkel illetik őket, szakmai képzettségükön aluli feladatokat bíznak rájuk. A probléma orvoslását nehezíti, hogy maguk az elszenvedők sokszor nem folyamodnak segítségért az illetékes hivatalokhoz, hanem beletörődnek a helyzetbe, mert úgy vélik, ha panasszal élnek, azzal csak rontanának saját helyzetükön, mert egy újabb sztereotípiát („bajkeverők”) ragasztanának rájuk (FSG Discriminación 2006:18–19) Általános
érvényű
igazság,
hogy
egy
gazdasági
válság
a
társadalom
legsérülékenyebb csoportjait érinti legsúlyosabban. A spanyolországi romák esetében is ez figyelhető meg 2008 után a foglalkoztatás terén. Egyrészt nőtt a diszkriminációs esetek száma, másrészt a munkanélküliség is erősödött: 2008-ban 17%-kal kevesebb munkaszerződést kötöttek romákkal, mint 2007-ben. A válság hatására többen igényeltek segítséget is az FSG munkaerő-piaci integrációs programjaiban, ahol a résztvevők 75%-a iskolázatlan volt (FSG Annual Reportt, 2008:43–44). Az általánosan elterjedt sztereotípia, miszerint a romák lusták és nem akarnak dolgozni, több tényezővel is megcáfolható: egyrészt a növekvő igénnyel a különböző képzésekre. Különösen a nők részéről tapasztalható nagy motiváció a tanulásra, tréningek elvégzésére, annak érdekében, hogy könnyebben találjanak munkát. Figyelemre méltó az a tény is, hogy a romák hosszabb ideig vannak jelen a munkaerőpiacon, mint a spanyolok, mivel korán bekapcsolódnak a munkába és idősebb korukban vonulnak vissza. Az egyik leglátványosabb megnyilvánulását a romák dolgozni akarásának azonban az ACCEDER8 programban való fokozott részvétel tükrözi, amiről mindenképpen szót kell ejteni a foglalkoztatás vizsgálatakor (Fresno, 2009:26).
8
jelentése: hozzáférés
75
Az ACCEDER egy 2000-ben indult foglalkoztatási program, amit NGO-k – köztük a Fundación Secretariado Gitano is – irányítanak. Elsősorban az Európai Szociális Alap finanszírozza, a regionális és helyi önkormányzatok pedig társfinanszírozókként közreműködnek. Legfőbb feladata, hogy előmozdítsa a romák foglalkoztatását, elősegítve ezzel társadalmi integrációjukat. Az ACCEDER első hétéves periódusa a vártnál sikeresebbnek bizonyult: 35000 ember vett részt a programban, segítségével 26000 állást töltöttek be a romák, és 13000 roma vett részt valamilyen képzésben. Az adatokon felül az is utal a sikerességére, hogy változott a mentalitás a romák foglalkoztatását illetően, mind a kisebbség, mind a spanyolok körében. Egyik kiemelt célját érte el azzal, hogy a romákat foglalkoztató munkaadók ledöntötték a sztereotípiákat és nyitottabbak lettek a roma munkaerő iránt. A célkitűzések között szerepel a romák életszínvonalát javító és esélyegyenlőségét biztosító politikák elősegítése, valamint a roma munkakeresők és a munkaközvetítők közötti közvetlen kapcsolat kialakítása is (FSG Acceder, 2008:32–37). A program sikerességét az Európai Unió és az ENSZ is elismerte, és olyan gyakorlatnak minősítette, ami példaként szolgálhat a többi uniós ország számára is. A sikerek oka elsősorban abban rejlik, hogy személyre szabott foglalkoztatási tervekkel segítenek a résztvevőknek. Először felmérik az érdeklődők kompetenciáit, majd a számukra legmegfelelőbb képzést javasolják, és segítenek az álláskeresési technikák elsajátításában is. Az is hozzájárul a sikerekhez, hogy a program egy olyan átfogó társadalmi beavatkozás, ami nemcsak a gazdasági és kulturális szempontokat veszi figyelembe, hanem a munkaerőpiac igényeit is szem előtt tartja, ezzel növeli a hatékonyságot. Kiemelten fontos az interkulturalitás és az interdiszciplinaritás, ami a szakmai képzések szervezésénél kap fontos szerepet: olyan homogén csoportokat alakítanak ki, ahol romák és nem romák együtt tanulnak, elkerülve ezzel a szegregáció erősítését. A középpontban a roma lakosság munkavállalási esélyeinek növelése áll (a résztvevők 70%-a roma), de nem kizárólag romák vehetnek részt az ACCEDER programjaiban (FSG Acceder, 2008:32–37). Következtetésként elmondható, hogy a foglalkoztatás területét tekintve láthatjuk, az 1970-es években megindult változások még folyamatban vannak. Az ACCEDER program sikere mindenképp jelentős előrelépést jelent a romák munkavállalásában, ezért a jelenleg is tartó második hétéves periódus valószínűleg hasonlóan jó eredményeket fog majd felmutatni. A foglalkoztatás területén az egyik legfőbb probléma a diszkrimináció, ami sok romát akadályoz abban, hogy olyan állást találjon, ami biztos megélhetést ad.
76
Ezen a többségi társadalomban élő sztereotípiák ledöntését elősegítő programok segíthetnek, különösen olyan cégek és vállalatok aktív részvételével, akik maguk is alkalmaznak romákat. 4.3. Lakhatás Az oktatás és a foglalkoztatás mellett szintén központi szerepet játszik a romák társadalmi integrációjában a lakhatás. Ahogy az előbbiekben megfigyelhettük, hogy az oktatás és a foglalkoztatás milyen szoros kapcsolatban van egymással, úgy hamarosan azt is látni fogjuk, hogy a lakóhely kérdése is szervesen kapcsolódik az említett két területhez. A lakhatás alapvető szociális szükséglet, így mindenkinek joga van hozzá, hogy tisztességes körülmények között élhessen. Emellett a lakóhely központi szerepet játszik a társadalmi befogadás folyamatában is. A rendezett ház és lakókörnyezet a kulcsa annak, hogy más forrásokhoz, szolgáltatásokhoz és lehetőségekhez is hozzájussanak a romák. A méltatlan lakáskörülmények súlyosbítják a szegregációt (FSG Vivienda, 2002:20). A spanyolországi romák esetében különösen fontos a lakhatás problémáját megvizsgálni, hiszen egy olyan közösségről van szó, amely valaha vándorló, nomád életmódot folytatott, és ennek a mai napig vannak hatásai a foglalkoztatásban (mobilitást igénylő munkák) és a lakhatásban is. Nem utolsósorban sztereotípiák és előítéletek is köthetők a lakhatás kérdéséhez, ami a társadalmi kirekesztést súlyosbítja. Ahogy az oktatás és a foglalkoztatás esetében, úgy a lakhatás mai problémáinak feltárásában is elengedhetetlen az előzmények áttekintése. A romák letelepedésének folyamata magyarázatot ad arra a sokszínűségre, ami ma a spanyolországi romák lakáskörülményeit jellemzi. Az elmúlt évszázadok során az erőszakos asszimilációs politikák eredményeként a romák nagy többsége felhagyott a nomád életmóddal és letelepedett. Fontos itt megjegyezni, hogy a letelepedés üteme nem volt egyenletes az egész roma közösségen belül. Ez attól is függött, hogy milyen területen éltek, milyen politika vonatkozott rájuk éppen akkor. Voltak, akik előbb alkalmazkodtak a többségi társadalomhoz, de vannak csoportok, ahol még ma is kiemelt szerepe van a mobilitásnak (Creus et al, 2008:61). A XX. században, különösen a második felében meginduló gazdasági és társadalmi változások jelentős mértékben érintették a romákat. Az erőteljes iparosítás és urbanizáció 1965 és 1975 között a vidék gazdasági és demográfiai hanyatlásához
77
vezetett, és egy belső migráció indult meg a városokba. Ez a mozgás nem csak a romákat érintette, hanem más, főként a mezőgazdaságban dolgozó vidéki közösségeket is. Az elvándorló csoportok általában városok szélén telepedtek le, rossz életkörülmények között, hiszen hagyományos szakmáik a fokozatos iparosításnak és a modernizációnak köszönhetően hatékonyságukat vesztették, ezért nem tudták biztosítani maguknak a megélhetést. A számukra kialakított negyedek hamar pusztulásnak indultak, a lakóházak leromlottak, a telepek nyomornegyedekké váltak (FSG Vivienda, 2007:17). Fokozta a problémákat a munkanélküliség is: az 1970-es évek második felében a gazdasági válság sok roma elbocsátásához vezetett. Reakcióként erre megnőtt a bűnözés és a koldulás (Garreta, 2002:37). Az iparban a munkahelyekért folytatott versenyben a romák többnyire alulmaradtak, ezért olyan munkákat végeztek, mint pl. a papír- és hulladékgyűjtés, vagy utcai árusokként tevékenykedtek. Ezek nem biztosítottak megfelelő anyagi hátteret ahhoz, hogy rendes lakáskörülmények között éljenek. Az is problémát okozott a kialakított lakótelepeknél, hogy nem vették figyelembe a roma családok megélhetési lehetőségeit és igényeit. Szakmáik miatt és a családi kötelékek fenntartása érdekében sokszor előfordult, hogy az új lakásokat otthagyták, és visszamentek a nyomornegyedekbe (Creus et al, 2008:62). Egy hasonló esetet mutat be Guy y Blasco is, ahol nem tartották szem előtt a romák igényeit és szükségleteit. Az 1960-as években az elszegényedett negyedek helyén új házakból álló telepet alakítottak ki Madrid külvárosában, elsősorban romák számára. A házak nagy részét állami költségen építették fel. Ezekre a lakóhelyekre az itt élők alacsony színvonalú életminősége volt jellemző, , és a gyakori konfliktusok. A szociális munkások szerint kifejezetten a romák sajátos igényeinek megfelelően alakították ki ezeket a házakat: a nagy fedett udvar a fémhulladék tárolására szolgált, az egybenyitott földszinti teret azért találták ki, mert köztudottan társaságkedvelők, és szénkályhákat helyeztek el a lakásokban, mivel a romák túl szegények ahhoz, hogy másfajta fűtést használjanak. A cigányoknak azonban nem voltak megfelelőek ezek a lakhelyek: panaszkodtak a (választófalak hiánya okozta) konyhaszag miatt, a füstös falakra, és az udvar helyett inkább több szobát szerettek volna, hogy legyen hely a fiatalabb generációnak is (Gay y Blasco-t idézi Prónai, 2006:379). Ez az eset is azt mutatja, hogy a telepek tervezésekor nem mérték fel a romák valódi igényeit. Az 1970-es és 1980-as években a demokratikus váltás a lakáspolitikában is fejlődést eredményezett. Különböző lakásprogramokat szerveztek a körülmények javításra, amik eleinte roma családok áthelyezését jelentették a nyomortelepekről más kijelölt
78
környékekre, átmeneti lakóházakba, ahol jobb feltételek és több szolgáltatás vált elérhetővé számukra. E programok keretében sok roma család jutott lakáshoz, ami az első fontos előrelépést jelentette a társadalmi integráció felé (FSG Vivienda 2002:21). De ezek a környékek teljesen elszigeteltek voltak, ami a szegregációt erősítette. Az ebben az időszakban létrehozott új lakónegyedek hamar nyomornegyedekké váltak, leromlott szolgáltatásokkal és egyre növekvő népességgel (FRA, 2009:30). Az 1980-as években a kezdeményezések legfőbb hiányossága az volt, hogy a társadalmi integráció elérése érdekében úgy próbáltak meg javítani a romák lakáskörülményein, hogy közben nem vették figyelembe más területek fejlesztését is, az új lakótelepeken nem szorgalmaztak fejlesztéseket az oktatás, a foglalkoztatás, az egészségügy területén. Az 1990-es években azonban egy új irányvonal kezdett kialakulni a lakásfejlesztési politikában: egyre hangsúlyosabb szerepet kaptak a roma családok sajátosságai és szükségletei (Creus et al. 2008:62). A nyomortelepek felszámolását és a roma családok rendes lakásokba költöztetését olyan programok keretén belül hajtották végre, amelyek már érintették az oktatás, a foglalkoztatás és az egészségügy területét is (FRA, 2009:30). A lakhatás mai állapotát elemző felmérések azt igazolják, hogy az elmúlt két évtizedben sokat javult a helyzet: 2007-es adatok szerint a rossz körülmények között élő romák aránya 31%-ról 11,7%-ra esett. Még mindig vannak azonban (3,9%), akik kifogásolható
körülmények
között
élnek,
bádogkunyhókban,
barlangokban.
A
nyomornegyedek megléte mindig új problémákat idéz elő (pl. lakásállomány folyamatos romlása), és veszélyezteti a már elért eredményeket is, mert erősíti a többségi társadalomban a romákról kialakult negatív képet (Creus et al. 2008:62). A romák lakáskörülményeit elemző, FSG által készített 2007-es tanulmány több problémát is felvázol, amelyek megoldása sürgős beavatkozást igényel. Egyrészt gondot okoz a romák koncentrációja az egyes kerületekben. A belső migráció következtében sok roma a városokba költözött, és általában a külvárosokban hoztak létre számukra lakótelepeket. Ez azonban a szegregáció esélyeit növeli. Másik súlyos probléma a túlzsúfoltság. Gyakran előfordul, hogy több generáció él együtt egy háztartásban, ami arra vezethető vissza, hogy a belső vándorlás megindulásakor – ellentétben a pájókkal – nem csak a fiatalok költöztek át városokba, hanem az egész család. A lakáshoz jutás különösen nehéz a fiatal párok számára, gyakran a diszkrimináció miatt. Ezért kénytelenek a szülőknél maradni. Egy másik megoldandó probléma a lakóhelyek és a
79
lakókörnyezet romlása, ami a pájókkal való együttélést is nehezíti (FSG Vivienda Gitano, 2007:43). A nyomornegyedek fennmaradása erősíti a szegregációt és a többségi társadalomban a romákról kialakított negatív képet is. Ez abból is látszik, hogy a társadalom sokszor azonosítja a romákat a nyomornegyedekkel, pedig csak kb. 4%-uk él nagyon rossz körülmények között. Sok esetben pont az ilyen negatív előítéletek miatt kerülnek a romák hátrányos helyzetbe a lakáshoz jutás területén is (FSG Vivienda Gitano, 2007:39). Az FSG 2005-ös jelentése a diszkriminációról a lakhatás területén is kiemeli azokat a helyzeteket, ahol általában hátrányosan megkülönböztetik a romákat. A legtöbb panasz főleg fiataloktól érkezett, akiknek nehézségeik voltak a lakásbérlésben vagy lakásvásárlásban. Ennek oka általában az, hogy a tulajdonosok előítélettel rendelkeznek a romákat illetően, másrészt van rajtuk egy nyomás a szomszédok felől, akik nem akarják, hogy romák közvetlen közelében lakjanak (szintén az előítéletek miatt). Gyakran az is előfordul, hogy a tulajdonosok azt mondják a roma érdeklődőknek, hogy már kiadták másnak a lakást. Az ingatlanügynökök segíthetnének a közvetítésben, de sokszor az ő oldalukról is történik diszkrimináció: visszautasítják a romákat, vagy azt mondják a roma lakástulajdonosoknak, hogy nincs érdeklődő, aki olyan lakást keresne, amilyet ők ki akarnak adni. Ide kapcsolódik a helyiségek bérlése is, ami az FSG-nek is problémát okozott már: egy központot akartak kibérelni, amit romák használtak volna, de elutasították őket. A roma családok áthelyezésénél diszkriminációnak tekinthető a passzivitás a hatóságok részéről, amikor a sürgős intézkedés elengedhetetlen. A romákkal való együttélés sok konfliktust okoz ma is: előfordult, hogy a szomszédok összegyűltek és a roma lakók kiutasítását követelték, vagy megakadályozták beköltözésüket, sok esetben ellenséges légkör alakult ki, és erőszakos cselekmények is előfordultak. A foglalkoztatáshoz hasonlóan az áldozatok itt is sokszor féltek panasszal élni a hatóságoknál, mert féltek a megtorlástól, és bizalmatlanok voltak az igazságszolgáltatás iránt (FSG Discriminación, 2005:22–23) A problémákat nemcsak a többségi társadalom negatív magatartása okozza. Egy átfogó lakáspolitika hiánya is hozzájárul a helyzet romlásához. Az ingatlanpiacon folyamatosan nőnek az árak, a lakástámogatás pedig csökkent az elmúlt években. Szükség lenne egy olyan lakáspolitika kialakítására, ami egyensúlyban tartja a piacot, kijelöli a prioritásokat, megfelelően elosztja a forrásokat, és olyan intézkedéseket segít
80
elő, amelyek minden polgárnak biztosítják a jogot a lakáshoz jutáshoz (FSG Vivienda 2002:21). A romák lakhatásának helyzetét áttekintve levonható a következtetés: az életkörülmények és a lakóhely fejlesztésében jelentős sikernek tekinthető, hogy már csak kis arányban élnek romák nagyon rossz és bizonytalan életkörülmények között. Azonban számtalan probléma adódik az ingatlanárakból, ami a romákat gyakran abba a helyzetbe kényszeríti, hogy a szülőkkel maradjanak egy háztartásban, fokozva ezzel a zsúfoltságot. A diszkrimináció jelentős hátráltató tényező ezen a területen is, ami azonban sokszor nem derül ki, és nem vonják felelősségre a hátrányosan megkülönböztetőket. Ez abból is adódik, hogy a romák gyakran nem próbálnak ilyenkor jogorvoslatot szerezni. Ezen a hozzáálláson lehetne változtatni, tudatosítani a romákban jogaikat az egyenlő bánásmódra. A
legkiszolgáltatottabb
helyzetben
lévő
romák
számára,
akik
ma
is
nyomornegyedekben laknak, komplex fejlesztési programot lenne célszerű kifejleszteni, amelynek keretében nem csak a lakóházakat és a közvetlen lakókörnyezetet érintené a beavatkozás, hanem párhuzamosan az oktatás és a foglalkoztatás területén is tennének lépéseket. Azzal, hogy ezt a három területet egyszerre kezelik, megkönnyítenék az integrációt a romák számára, hiszen az oktatás vagy szakképzés elengedhetetlen feltétele annak, hogy megfelelő állást találjanak, ami biztosítja a megfelelő életkörülményeket, így könnyebben tudnák rendezett állapotban tartani a lakásokat és a lakókörnyezetet, ami hosszú távon a megítélésükön is javítana, és elősegítené más társadalmi és szociális jogokhoz és lehetőségekhez a hozzáférést.
5.
Konklúzió
A dolgozat a spanyolországi romák integrációs nehézségeit vizsgálta, és annak lehetséges okait vázolta fel. Először egy történelmi áttekintést adott a spanyol cigányság helyzetéről a XV. századtól napjainkig, majd három területen vizsgálta azokat a problémákat, amelyek nehézségeket okoznak a romák integrációjában. A visszatekintés a múltba lehetőséget adott arra, hogy megkeressük, honnan erednek a máig is erősen élő sztereotípiák és előítéletek. A romák kezdeti, pozitív fogadtatása Spanyolországban fél évszázad alatt hűvös ellenszenvbe, majd erős elutasításba fordult. Először a kiutasítás politikáját alkalmazták, majd Európában szinte egyedülálló módon asszimilációs törekvés indult meg a romák irányába. A cigányság helyzete a XVIII.
81
század második felében kezdett jobbra fordulni, amikor enyhítettek a beolvasztás erőltetésén, a valódi integráció pedig csak a XX. században, a demokratikus rendszer kialakulásával kezdődhetett meg. Az eltelt hat évszázadban a romák megítélésének változása hasonló ívet ír le, mint az ellenük alkalmazott politikák. A kezdeti szimpátia hamar elmúlt, és átadta helyét az elutasításnak. Ennek legfőbb oka a romák mássága volt. A nomád életmód, az ezzel járó szokások és hagyományok, az eltérő normarendszer mind nagyon különböztek az Európában megszokottól, ezért többnyire elutasításban volt részük hosszú ideig. A demokráciával megvalósuló jogegyenlőség nem hozott automatikusan társadalmi befogadást. Vannak, akik teljesen integrálódtak a társadalomba, de nagy számban akadnak olyanok is, akik még mindig marginális helyzetben vannak. Ma is jelentős mértékű a diszkrimináció, amit legfőképpen a sok előítélet és sztereotípia szül. Ahhoz, hogy csökkenjen a hátrányos megkülönböztetés, ezeket az előítéleteket kell ledönteni. Ez toleranciát igényel a spanyoloktól és aktív társadalmi részvételt a romáktól. A diszkrimináció jelentősen hátráltatja a cigányságot az integrációban, különösen amikor olyan területeken jelenik meg, amelyek kulcsfontosságúak a beilleszkedésben. Az előítéletek mellett egy másik lehetséges oka az integráció nehézségeinek a XX. századi gazdasági-társadalmi változás. A modernizáció olyan átalakulást indított meg a gazdaságban és a társadalomban, ami jelentős hatással volt a romák életére. Ezeket a hatásokat legfőképpen az oktatás, a foglalkoztatás és a lakhatás területein figyelhetjük meg. A modernizáció következtében elavult hagyományos szakmák helyett új foglalkozásokat kellett keresniük a romáknak. Az oktatás azonban ehhez elengedhetetlen szükséglet, ezért a felnőtt lakosság jelentős része – amely iskolázatlan – rendkívül hátrányos helyzetben van a foglalkoztatás területén. A vidékről városba történő elvándorlás a lakhatásban is éreztette hatását. A városok körül kialakított telepek egyre rosszabb állapotba kerültek, és hamar nyomornegyedekké váltak az alacsony életszínvonal miatt. A rossz lakáskörülmények növelik a társadalmi kirekesztettséget, és a pájók előítéleteit is erősítik, ami elősegíti a diszkriminációt. Látható, hogy egy nagyon összetett problémával állunk szemben, amely komplex fejlesztési lépéseket kíván. Az elmúlt években ilyen irányú kezdeményezéseket szorgalmaz a kormány és a romákkal foglalkozó civil szervezetek is. Ezek minden bizonnyal javítanak majd a fennálló helyzeten, a szerző álláspontja szerint azonban jelentősebb javulást majd csak az a generáció fog érezni, amelynek a szülei már a demokratikus rendszerben és a jogegyenlőségben születtek.
82
6.
Irodalomjegyzék
Abajo Alcalde, J. E. (2008) Cigány gyerekek az iskolában. Nyitott Könyvműhely, Budapest Arbolegas, M. P. (2008) A spanyol cigányok a XXI. században: jelen és jövő. In: Anderle Ádám (szerk.) A láthatatlan nép. Anderle Ádám, Szeged 23–27. Bustamante, J. L. (2008) A cigány kultúra társadalmi és intézményes elismertsége Spanyolországban. In: Anderle Ádám (szerk.) A láthatatlan nép. Anderle Ádám, Szeged 19–22. Catalá, J. S. (2009) Un viaje a través de la historia de la escolarización de las gitanas y gitanos españoles. Anales de Historia Contemporánea,25 165–188. http://revistas.um.es/analeshc/article/view/71741/69231 Letöltés ideje: 2010. szeptember 28. Cléber, J.-P. (1963) The Gypsies. Vista Books, London Creus, D. C. – Planas, F. – Haya, J. C. (2008) Hábitat, exclusión residencial y comunidad gitana. Gitanos Dic.2008-Ene.2009/Nr.47-48. 60–65. www.gitanos.org/upload/89/50/47_48AFondo.pdf Letöltés ideje: 2010. október 17. .European Union Agency for Fundamental Rights (2009) Case study – Improving Roma housing and eliminating slums, Spain. FRA, Vienna http://www.euromanet.eu/upload/99/96/FRA_Roma-Housing-Case-StudySpain_en.pdf Letöltés ideje: 2010. október 8. Fernández-Armesto, F. (1995) Európa népei. Corvina Kiadó, Budapest Fraser, A. M.(1995) A cigányok. Osiris Kiadó, Budapest Fresno, J. M. (2009) Framework Document ACCEDER Programme. http://www.euromanet.eu/upload/81/71/Framework_Document__ACCEDER_Programme.pdf Letöltés ideje: 2010. október 10. FSG (2006) Annual Report. Discrimination and the Roma Community. Fundación Secretariado Gitano, Madrid http://www.gitanos.org/publicaciones/discriminacion06English/report.pdf Letöltés ideje: 2010. szeptember 4.
83
FSG (2008) Annual Report. Fundación Secretariado Gitano, Madrid http://www.gitanos.org/publicaciones/memoria08English/ Letöltés ideje: 2010. szeptember 7. FSG (2003) Aprender siendo adultos y adultas gitanos. Gitanos Nr 21. 23–38. http://www.gitanos.org/upload/18/89/21Dossier.pdf Letöltés ideje: 2010. október 4. FSG (2001) Evaluación de la normalización educativa del alumnado gitano en Educación Primaria. In: Gitanos Nr.11 23–38. http://www.gitanos.org/upload/05/69/Rev._11_-_Dossier.pdf Letöltés ideje: 2010. október 4. FSG (2004) Gitanos y Empleo - En el Empleo todos somos iguales. Gitanos Nr. 23-34. Dic. 2003-Ene2004 23-62. http://www.gitanos.org/upload/54/91/22_23Dossier.pdf Letöltés ideje: 2010. október 13. FSG (2005) Gitanos y Empleo. Gitanos Dic.2005-Ene.2006/Nr. 32-33. 29–56. www.gitanos.org/upload/73/74/dossier.pdf Letöltés ideje: 2010. október 13. FSG (2006) Guía práctica de actuación para ONG y asociaciones gitanas, Fundación Secretariado Gitano, Madrid http://www.gitanos.org/publicaciones/discriminacionGuiaAsoc/asociaciones-02.pdf http://www.gitanos.org/publicaciones/discriminacionGuiaAsoc/asociaciones-07.pdf Letöltés ideje: 2010. szeptember 4. FSG (2005) Informe Anual. Discriminación y Comunidad Gitana, Fundación Secreatriado Gitnao, Madrid http://www.gitanos.org/publicaciones/discriminacion05/ Letöltés ideje: 2010. szeptember 5. FSG (2007) Informe sobre Vivienda y Comunidad Gitana 2007. Fundación Secretariado Gitano, Madrid http://www.gitanos.org/publicaciones/vivienda_informe07/Textos/Diversidad.pdf Letöltés ideje: 2010. október 11. FSG (2006) Investigación: El acceso del alumnado gitano a la enseñanza secundaria. Gitanos Nr.34-35 27–50. http://www.gitanos.org/upload/48/86/34_35Dossier.pdf Letöltés ideje: 2010. október 4.
84
FSG (2008) Programa Acceder 2000-2007. Gitanos Nr.42-43. Dic. 2007-Ene. 2008 3154. http://www.gitanos.org/upload/28/81/42_43Dossier.pdf Letöltés ideje: 2010. október 10. FSG (2002) Vivienda. Situación e inclusión social. Gitanos Nr. 16. 19-42. http://www.gitanos.org/upload/75/46/16Dossier.pdf Letöltés ideje: 2010. október 11. FSG (2007) Vivienda y comunidad gitana. Gianos Nr. 40-41. Junio-Octubre 2007. 33– 52. http://www.gitanos.org/upload/13/73/40_41Dossier.pdf 2010. október 13. Gamella, J. F. (2004) Oficios gitanos tradicionales en Andalucía (1837–1959). Gitanos Dic.2005-Ene.2006/Nr.32-33. 64–73. www.gitanos.org/upload/04/92/fondo.pdf Letöltés ideje: 2010. szeptember 10. Garreta, J. (2002) Las minorías étnicas en España: gitanos e inmigrantes en la estructura social. In: Subirá N. (coord.) Codesarrollo: planteamientos y perspectivas. Fundación Pagesos Solidaris, Barcelona. 34–39. http://www.pagesossolidaris.org Letöltés ideje: 2010. október 7. Giménez Marín, F. J. (2005) Roma population and employment. A comparative study. Fundación Secretariado Gitano, Madrid. http://www.gitanos.org/publicaciones/estudioempleo/EstudioempleoUK.pdf Letöltés ideje: 2010. október 10. Gómez Alfaro, A. (2000) Gitanos: la historia de un pueblo que no escribió su propia historia. In: Martínez San Pedro, M.D. (coord.) Los marginados en el mundo medieval y moderno 79–88. http://dialnet.unirioja.es/servlet/articulo?codigo=2241837 Letöltés ideje: szeptember 28. Gómez Alfaro, A. (1991) La „reduccion” de los ninos gitanos. Historia de la educación, Vol 10 187–202. http://campus.usal.es/~revistas_trabajo/index.php/02120267/article/viewFile/6918/6899 2010. szeptember. 16.
85
Gómez Alfaro, A.: The Great „Gypsy” Round-up in Spain. Project Education of Roma Children in Europe. Council of Europe www.coe.int/t/dg4/education/roma/Source/FS/3.3_roundup-spain.pdf Letöltés ideje: 2010. október 7. Hancock, I. (2004) Mi vagyunk a romani nép. PONT Kiadó, Budapest Kéri Katain (2008) A spanyolországi cigányság a 19. századi magyar nyelvű nyomtatott forrásokban. In: Anderle Ádám (szerk.) A láthatatlan nép. Anderle Ádám, Szeged 117–128. Marián Dorina (2008) Flamenco. In: Anderle Ádám (szerk.) A láthatatlan nép. Anderle Ádám, Szeged, 105–115. Parilla, C. (2008) A cigány nő a XIX. század végi spanyol regényben: Emilia Pardo Bazán. In: Anderle Ádám (szerk.) A láthatatlan nép. Anderle Ádám, Szeged, 97–104. Peñafiel Ramón, A. (2009) Los gitanos en España y Región de Murcia: Seis siglos de marginación. Anales de Historia Contemporánea, 25, 37–56. http://revistas.um.es/analeshc/article/view/71661/69141 Letöltés ideje: 2010. szeptember 28. Prónai Csaba (2006) Hitánók Spanyolországban. In: Prónai Csaba (szerk.) Cigány világok Európában. Nyitott Könyvműhely Kiadó, Budapest, 374–378. Prónai Csaba (2006) Kasztíliai hitánók egy madridi külvárosban. In: Prónai Csaba (szerk.) Cigány világok Európában. Nyitott Könyvműhely Kiadó, Budapest, 379– 383. Sánchez Ortega, M.-H. (2009) La minoría gitana en el siglo XVII: Represión, discriminación legal e intentos de asentamiento e integración. Anales de Historia Contemporánea, 25. 75–90. http://revistas.um.es/analeshc/article/view/71691/69181 Letöltés ideje: 2010. szeptember 28. Sánchez Ortega, M. H. (1994) Los gitanos españoles desde su salida de la India hasta los primeros conflictos en la península. Espacio, Tiempo y Forma, Serie IV, H/ Moderna, t. 7. 319–353. http://e-spacio.uned.es/fez/eserv.php?pid=bibliuned:ETFSerie4-D9F2AAD1-E31ECCBF-98F8-86E21204579F&dsID=PDF Letöltés ideje: 2010. szeptember 28. Torbágyi Péter (2006) Cigányok Andalúziában. In: Prónai Csaba (szerk.) Cigány világok Európában. Nyitott Könyvműhely Kiadó, Budapest, 384–388.
86
Pearl Harbor megjelenése a korabeli magyar sajtóban
XXX. Jubileumi OTDK – 2011 Társadalomtudományi szekció Nemzetközi tanulmányok III. (Magyarország külkapcsolatai és egyedi nemzetközi kérdések) tagozat
Készítette Györfi István Politológia BA szak
Konzulens Dr. Hubai László főiskolai tanár
2011
1.
Bevezetés
Írásomat a Tudományos Diák Kör (TDK) keretén belül írom meg. A kutatásom során arra kerestem a választ, hogy az 1941. december 7-én lezajlott japán légitámadás az amerikai fennhatóság alá tartozó Pearl Harbor ellen hogyan jelent meg a korabeli magyar sajtóban. Valamint azt is megvizsgálásra érdemesnek tartottam, hogy egy autoriter diktatúrában –
ahol egyébként sem volt szabad a sajtó, és a cenzúrát is
bevezették – a háború ideje alatt mennyire lehetett külföldi sajtótermékek híreihez hozzájutni, és ezek a források mennyire hatottak a magyarországi lapokra. Kutatásomat az 1941. december 9-től egészen 1941. december 31-ig tartó időszakra fókuszáltam, és az ez idő alatt megjelent napilapok egy részét vizsgáltam meg. A tanulmányozott dokumentumokat az Országos Széchényi Könyvtárban olvastam el, ahol a mikrofilmeket rendelkezésemre bocsájtották. Hogy mely lapokat vizsgáltam meg, azokat a későbbiekben még felsorolom. Módszerem az volt, hogy az újságokból minden olyan hírt kiemeltem, amely Pearl Harborról szólt vagy ahhoz kapcsolódott. Így olyan írásokat is megvizsgáltam, amelyekben elsősorban Japán bemutatását tűzték ki célul, vagy éppenséggel csak az angolszász hatalmakat mutatták be az olvasónak, de maga Pearl Harbor is szóba került. Így összesen 449 hírt/írást néztem át. Ezeket először kvantitatív elemzésnek vetettem alá, melynek során azt figyeltem meg, hogy az írások miként oszlottak el a különböző sajtótermékekben. Majd ezek után tartalmi (kvalitatív) elemzésnek vetettem alá a híreket, itt leginkább arra figyeltem, hogy milyen értékeket hordoz maga az írás. Mennyire csak tényközlő, vagy mennyire tartalmaz ideológiai megközelítést az eseményről, egy adott országról vagy egy személyről. Pearl Harbor 1941. december 7-e előtt kevesen ismerték e katonai központ nevét, mára pedig általános iskolai tananyag lett belőle. Filmeket, regényeket, számítógépes játékokat, emlékbélyegeket, maketteket stb. gyártanak az eseményről. Amikor bekövetkezett a támadás, szinte az egész világ megérezte, hogy ez sorsfordító lesz a háború
89
kimenetelében. A tengelyhatalmak1 országainak a vezetői és az azokkal szövetségben álló országok – így Magyarország is – szinte már borítékolták a háborús győzelmet. Miért ne érezhették volna így? Európában gyakorlatilag már csak egyetlen független állam maradt, amely még hadat viselt, ez pedig az Egyesült Királyság volt2. A Szovjetunió fővárosában, Moszkvában pedig kihirdették az ostromállapotot (20. századi egyetemes történet). Mindenki hitte, hogy ez a két ország sem tudja sokáig tartani magát, és hamarosan feladják a harcot. Amikor a Japán erők megtámadták a Hawaii szigeteket és súlyos csapást mértek az Amerikai Egyesült Államok flottájára, pár nappal később pedig a brit haditengerészetre3, még inkább úgy lehetett érezni, hogy a háború eldőlt. Hiszen az angoloknak így már több fronton kell védekezniük, az amerikaiaknak pedig rögtön két frontra kell figyelniük. Amerikai szemmel Kevesen gondolták azt Kelet-, Közép-Európában, hogy ez a háború nem lesz megnyerve. Pedig ez történt. Ennek az oka pedig pont Pearl Harbor volt, mert ott és akkor megszűnt Amerika izolacionizmusa, és ezt maga Franklin Delano Roosevelt elnök is tudta. Ő így kommentálta ezt a támadás után két nappal, a szokásos kandalló mellőli rádió beszédjében, ahogyan a Népszava idézte: „Azzal kell megkezdenünk az előttünk álló nagy feladat megoldását, hogy egyszer és mindenkor el kell felejtenünk az elszigetelődésünk lehetőségének az ábrándját”. A Pearl Harbor-i katasztrófa felrázta az amerikai népet, és széles tömegbázist biztosított Roosevelt elnök németellenes politikájának. Végső soron ez adta az utolsó lökést ahhoz, hogy Amerika fegyveresen is részt vegyen a második világháborúban. Ez a támadás véget vetett Amerika ancien régime-jének. Az Egyesült Államok fokozatosan bebizonyította a világnak, hogy a legerősebb állam a Földön. Amerika addigi külpolitikája a Föld nyugati térfelének a Csendes-óceáni térségére fókuszált, innentől kezdve pedig az egész planétára figyelt. Az addigi elszigetelődés csupán Pearl Harbornál
1
2. 3
Az Adolf Hitler által vezetett Németország, Benito Mussolini Olaszországa és Japán valamint a velük szövetséges államok (Horvátország, Magyarország, Románia, Bulgária, Szlovákia etc.) elnevezése a II. világháború (1939–1945) idején. Portugália, Spanyolország, Svédország, Svájc, Andorra, Törökország, Liechtenstein, Vatikán és Írország semleges országok voltak. 1941. december 10- én a japánok megtámadták és el is süllyesztették a brit Prince of Wales és a Repulse nevű csatahajókat.
90
szűnt meg végleg. Ekkor szinte egyetlen nap leforgása alatt omlott össze az európai uralmi rend, és végleg felbomlott a régi világrend. Japán célja a támadással Japán a gyors sikerért félévre a világ legnagyobb óceánjának4 legerősebb hadi flottája lett5. A japán flotta több mint 2000 mérföldet6 futott be anélkül, hogy észrevették volna7, s alig két óra leforgása8 alatt olyan pusztítást végzett, hogy az amerikai hajóhad egy időre teljesen elvesztette ütőképességét. Nippon ezzel az akcióval megszerezte a csendes-óceáni fölényt. Bár Japán jól felkészült, nem rendelkezett a hadviseléshez szükséges
elegendő
nyersanyag-készlettel.
Ezért
a
nyersanyag-lelőhelyeket
villámháborúval kívánta megszerezni. Pearl Harbor után megvalósíthatónak tűnt, hogy a japán hadsereg ne csak elfoglalja a délkelet- ázsiai szigetvilágot, hanem biztosítsa is az ott fellelhető nyersanyagok kiaknázását valamint a zavartalan tengeri összeköttetést. Amíg nem volt érdemi ellenfele a térségben, sikeresen működött is ez a fajta elképzelés, de szigorúan csak addig9.
2.
A magyar sajtó 1941-ben
Országos napilapból Magyarországon 1941 decemberében összesen 20 darab volt. A palettán megtalálható volt Az Újság, mely Horthy Miklósnak a felelősségét feszegette a fehérterror idején, és amely ekkor szabadelvű demokrata lapként üzemelt. De a színen volt a 8 Órai Újság is, ami Bethlen István volt miniszterelnök egyik lapja volt, mely
4 5.
6. 7. 8. 9.
A Csendes-óceán 166,24 millió km²-nyi területű, és ezzel nagyobb, mint az Indiai vagy az Atlanti-óceán. Azzal, hogy Pearl Harbornál a japánok elpusztították az Egyesült Államok Csendes-óceáni flotájának nagy részét és a szovjet valamint az Egyesült Királyság Csendes- óceáni flottája elhanyagolható volt, így Japán lett a legerősebb Csendes- óceáni hadi flotta tulajdonosa. A Japán flotta közzel 3300 tengeri mérföldet tett meg, míg a támadás célpontjáttól közzel 440 kmre lehorgonyoztak. Hivatalosan először 1941. december 7. – én hajnali 3 óra 42 perckor az Amerikai Condor nevű tengeralattjáró látta meg a japán hajókat a periszkópján keresztül. Az első támadás reggel 7 óra 55 perctől 8 óra 30 percig tartott míg a második hullám 8 óra 54 perckor kezdödött és egészen 9 óra 45 percig tartott. 1942- június 3- 7. között zajlott le a Midway- szigeteki tengeri csata, ahol Amerikai győzelem született a Japán felett. Innentől kezdve a Japán hadsereg már nem tudott kezdeményezni és folyamatosan vesztett el a megszerzett területeit.
91
ekkor még őrizte konzervatív szellemiségét. Azonban a kormánypárttól és a kormánytól már messze eltávolodott, inkább lehetett párton kívüli liberális újságnak nevezni, semmint kormánylapnak. De ugyanígy megtalálható volt még a Gömbös Gyula volt bizalmasa, Antal István által támogatott újság is. Így a Függetlenség, amely fénykorában akár napi 100 ezer példányban is elfogyott, olcsó tömegújságként volt jelen a piacon. Ezzel a példányszámmal talán egyedül a polgári demokrata lap, az Esti Kurír tudta felvenni a versenyt a maga 60–70 ezres példányszámával. A másik Gömbös-féle lap az Új Magyarság volt, amely az igényesebb középosztályt célozta meg. De itt volt még az Esti Újság is, amely délutáni bulvár lapként jelent meg a piacon. A Gömbös-lapok megjelenésével, és új hangnemüknek köszönhetően 1941-re már két nyilas érzelmű napilap is a színen volt. Az egyik a Magyarság, a másik a Pesti Újság. A baloldalt a Népszava és a Magyar Nemzet képviselte, bár viszonyuk nem volt mindig felhőtlen. Ezen kívül voltak klerikális napilapok, mint pl. az Új Lap, de volt a parasztságnak is külön lapja, ilyen volt az Új Barázda. A II. világháborúba való belépés után (1941. június) a kormányzat remek alkalmat látott arra, hogy a sajtótermékek szólásszabadságát tovább korlátozza és bevezesse a cenzúrát. Bár a cenzúra nem a legerősebb volt (gondoljunk csak a Népszava híreshírhedt 1941-es karácsonyi számára), de tagadhatatlanul jelen volt. E „liberalizmus” miatt a szélsőséges jobboldali lapok folyamatosan támadták a cenzorok túlságosan elnéző magatartását. De természetesen figyelembe kell venni azt is, hogy ezeket a lapokat nem csak a különböző politikai erők mögött állók építették ki, hanem valamennyire a kor szellemét is, a közhangulatot is visszaadták. Ha a legnagyobb példányszámú napilap, a Függetlenség közönsége
nem olvasta volna szívesen az antiszemita karikatúrákat,
minden bizonnyal nem kerültek volna bele az újságba. De jelen esetben még fontosabb az, ahogyan a lapok bemutatták a hadviselő feleket, különösképpen Japánt és az ő szellemi nagyságát, erejét. A kutatás módszere a tartalomelemzés E
módszer
segítségével
olyan
információkhoz
is
hozzá
juthatunk
vagy
megfigyelhetünk, amire egyszeri olvasás közben nem lenne alkalmunk. Ez a módszer a szisztematikusan visszatérő tartalmakat, üzeneteket tárja fel, illetve általa a bujtatott (sorok közti) üzenetekre is rá lehet mutatni.
92
A tartalomelemzést a következő szempontok alapján állítottam össze: •
Külföldön megjelent tudósítás, amelyről a magyar sajtó is beszámol
•
A vizsgált újságok általános jellemzői
•
Hawaii vagy Pearl Harbor bármilyen feltűnése a hírben
•
Mennyire tartalmaz ideológiai üzenetet a cikk
•
Tényközlő vagy inkább véleményformáló az írás
•
Milyen témával, hírrel jelenik meg Pearl Harbor
•
Mennyire van középpontban Pearl Harbor, mellék vagy inkább fő téma az adott írásban
Mintám kiválasztása A nyomtatott, napi sajtót több dolog is befolyásolja. Ilyen lehet például a megjelenése ideje, helye, mérete vagy éppen a politikai beállítottsága is. Arra törekedtem, hogy lehetőleg mindegyik politikai csoportból legalább egyet elolvassak, és így minél átfogóbb képet kapjak a korszellemről és a közhangulatról. Így végül az alábbi lapokat vontam be a kutatásomba. A liberális, polgári demokrata– szabadelvű lapok közül az Esti Kurírt, Az Újságot és a 8 Órai Újságot vizsgáltam meg. A kormánypárti–kormány közeli lapok közül az Esti Magyarországot, az Esti Újságot, a Függetlenséget, a Magyarországot és az Új Magyarságot néztem meg. A nyilas lapok közül a Magyarságot tudtam csak elolvasni, ugyanis a Pesti Újság nem található mikrofilmen. A klerikális lapok közül a Nemzeti Újságot, míg a paraszt és munkás érdekeltségű lapok közül a Magyar Nemzetet és a Népszavát olvastam el. Kutatásomban a Japán, Pearl Harbor, Hawaii és Amerika szavakra (illetve ezek variánsaira) fókuszáltam.
93
Eredmények Az elemzett cikkek száma – mennyiség-elemzés A vizsgált időszakban az átnézett tizenegy napilapban összesen 449 írást találtam, amely közvetve vagy közvetlenül foglalkozott Pearl Harborral. Ezek közül a legtöbbet az Esti Kurírban találtam, szám szerint 72-t, utána az Újság és a Magyarság jön 57, 56 hírrel. Negyvennyolc hírt közölt a Népszava, 43-at az Esti Magyarország és 39-et az Esti Újság. Ezután a Függetlenség jött a maga 35 írásával, melyet a Magyar Nemzet követ 27 darabbal, aztán az Új Magyarság követi 26 hírével, míg a 8 Órai Újságban 25 hírt közöltek le. A legkevesebb a Nemzeti Újságban jelent meg, ahol mindössze 21 írást lehetett erről a témáról olvasni. Két dolgot jegyzek meg a vizsgált időszakkal kapcsolatosan. Az egyik, hogy a sajtóban nem csak azért tudott Pearl Harbor és a távol-keleti hadszíntér kiemelt publicitást kapni, mert fontos volt, hanem azért is, mert ekkor Európában (a keleti fronton) a harcok szüneteltek. Lényeges harcok nem zajlottak ekkor, tehát valamiről írni kellett, és ha nagyon egyszerűen szeretnék fogalmazni, akkor azt is mondhatnám, hogy pont jókor jöttek az ázsiai hírek. A másik kiemelendő dolog pedig az, hogy az újságoknak nagyon sok idejük nem volt Pearl Harborra, mert a japán hadsereg szinte már a Wehrmacht 1941-es tavaszi hadjáratát megszégyenítő tempót diktált. December 10-én a Fülöp-szigetekre törtek be, 13-án Burmában, 17-én Borneóban jelentek meg japán csapatok, december 24-én pedig már Hongkongot is elfoglalták. Ráadásul pár napon belül elsüllyesztették a Prince of Wales brit hadihajót is. Ez mind olyan hír volt, ami címlapra került. Ráadásul ezekben a napokban Olaszország és Németország Magyarország mellett hadat üzent az Egyesült Államoknak. Tehát sok minden zajlott le viszonylag rövid idő alatt. Így hát nem csoda, hogy a december 7-ei támadás egyre jobban háttérbe került.
94
1.
ábra – A vizsgálat alá vont cikkek számának eloszlása a megnézett sajtótermékekben
Hírek száma újságonként 80 70 60 50 40 30 20 10 0
A függőleges tengelyen a hírek száma szerepel csökkenő sorrendben, míg a vízszintes tengelyen az újságok neve. A megfigyelt időszak összesen 24 napból állt, ami azt jelenti, hogy három hétből és 3 napból. A második táblázatban a hírek napi eloszlását lehet megtekinteni. Mint látható december 9-én, amikor csak 4 újság jelent meg, a hírek száma 37 darab volt. Másnap, amikor a többi napilap is megjelent, ez a szám felugrott 95-re. Majd egy nagy vágással lement egészen 58-ra, de a csökkenés nem állt meg, mert a következő napon is süllyedt egészen 37-ig. A december 13-ai emelkedés annak volt köszönhető, hogy ekkor üzent hadat Németország, Olaszország és Magyarország az Egyesült Államoknak, így közvetve, de megint csak előkerült Pearl Harbor témája. De innentől kezdve ismételten csak kevesebb hírt adtak ki a különböző újságok. December 16. és 19. között egy aránylag stagnáló pálya volt a Pearl Harbori hírek tekintetében, amikor 18 és 23 között ingadozott a számuk. Az emelkedés annak köszönhető, hogy ekkor volt Frank Knox amerikai tengerészeti miniszter beszámolója, és így újabb tények láttak napvilágot az eseményről. Majd 20-án egy erősebb csökkenés következett be, amikor is a tudósítások száma éppen elérte az egy tucatnyit. A karácsony alkalmával az ünnepi szám több publikációja is foglalkozott Japánnal, a csendes-óceáni hadszíntérrel, így ekkor ezért emelkedett meg az információk száma. De innentől kezdve volt olyan 3 nap is (december 26., 27. és 31.), amikor már semmilyen hír nem jelent meg a sajtóban. Azért 28-án és 30-án még egy-egy írás helyet követelt magának a lapokban.
95
2.
ábra – A hírek számának napi lebontása (a hétfők kivételével, mert akkor nem jelent meg újság)
Hírek száma napi bontása 100 80 Hírek száma napi… 60 40 20 0
3.
ábra – A hírek számának heti csökkenése
hírek száma 350 300
hírek…
250 200 150 100 50 0 dec. 08.-14.
dec.15.- 21.
dec.22.-28.
dec.29.-31.
Mint látható, az első héten, december 8-tól 14-ig összesen 302 hír foglalkozott az eseménnyel. A rá következő héten pedig már csak közel az egyharmada, kereken 100 hír. Az utolsó előtti héten már csak 30, míg az utolsó pár napban mindössze egyetlen hír tárgyalta a vizsgált eseményt.
96
A Pearl Harbor-téma téma elemzése a sajtóban A korabeli abeli sajtó elemzésével többek közt arra is kerestem a választ, hogy Pearl Harbor mennyire dominált a hírekben. A megvizsgált több száz hírt kétféleképpen csoportosítottam. Egy részükben fő ügyként jelent meg, míg más írásokban csupán mellékesen bukkant fell az esemény. A vezet vezető cikkek csoportjába azok az írások kerültek, amelyek elsősorban sorban magával a támadással foglalkoztak vagy annak közvetlen eseményeivel (pl.: Arizona elsüllyedése). Mellékesként pedig olyan hírek jelentek meg, ahol csupán megemlítették vagy gy mindössze utaltak rá, de nem ez volt a ffőtéma (pl.: egy Japánt bemutató cikk kapcsán). A vizsgálat végén megállapítást nyert, hogy 245 cikkben Pearl Harbor csupán mellékszál volt, és 204 írásban volt ffő hír a támadás. 4.
megjelenése a sajtóban ábra – Pearl Harbor témájának meg
Pearl Harbor témájának a megjelenése vezető hír mellék hír
Mint látható, a Pearl Harbor-ii eseménnyel foglalkozó írások 54,5% 54,5%-a csak mellékhírként foglalkozott a témával, és csak a maradék 45,5% 45,5%-ban volt vezető hír a téma.
97
A közzététel fajtája: ténymegállapítás vagy véleményformálás Fontos egy napi sajtótermék kapcsán, hogy hogyan szeretné az általa elérendő célcsoportot tájékoztatni. Inkább tényeket szeretne olvasóival megosztani, amennyire csak lehet objektívan, vagy inkább szubjektív módon véleményt formálni. Azt néztem meg, hogy az újságok melyik utat választották leginkább a cenzúra időszakában. A tényközlést vagy inkább a szubjektív véleményformálást. A vizsgált időszak legtöbb írása, 387 cikk sima tényközlés vagy legalábbis objektív híradás volt Pearl Harborról. Utána azok az írások jöttek, ahol a kép vegyes volt, tehát volt tényközlés is, de ugyanakkor szubjektív megnyilatkozás is megtalálható volt az írásban. Ilyenből összesen 34-et találtam, azokat a cikkeket soroltam közéjük, amelyekk bár statisztikai adatokat közöltek, mégis egyértelműen kiálltak Japán mellett. Végül a legkevesebb a szubjektív írás, ahol leginkább a japán szellemiséget dicsérték vagy éppen - Amerikáról (kiváltképp Roosevelt elnökről) beszéltek becsmérlően. Ilyen típusból mindössze 28-at számoltam össze. 5.
ábra – A cikkek típusa % -os arányban
Cikkek típusa Objektív
Félobjektív
8%
Szubjektív
6%
86%
Mint látható, döntően az objektív írások kerültek előtérbe, a félobjektív írások alig 8%-ot értek el, a szubjektív cikkek pedig épp elérték a 6%-os határt az írások közt.
98
Külföldi hírek megjelenése dódóan minden hír természetesen külföldinek számít, Az esemény jellegéből adódóan azonban érdekesnek gondoltam, hogy az akkori orgánumokban hogyan jelentek meg a külföldi írások, és azok hogyan oszlanak meg. Összesen 46 külföldi médiumból vettek át információkat vagy tudósításokat a magyar gyar lapok. 6.
ábra – A külföldi lapok száma a korabeli sajtóban
Külföldi lapok USA
8
14 UK
6 Japán 5
7 5
Német Olasz Egyéb
Mint látható, az Egyesült Államokbeli lapokat idézték (összesen 14 14-et) a legtöbbször a magyar újságok, ami természetesen érthet érthető is, hiszen Amerikát érte a támadás. Utána az egyéb kategória következik övetkezik a maga nyolc újságjával. Ezek török, bulgár, svájci és spanyol lapok voltak, mint például a spanyol Infornaciones. Utánuk következnek a német források, melybőll 7 volt. Majd pedig az olasz lapok következnek, összesen 6, és talán ezek gyakorolták a legnagyobb hatást a magyar sajtóra. Például a mini tengeralattjárók megjelenése egyértelműen űen az olasz lapok hatása volt. Legvégül az angol és a japán újságok maradtak 5-55 képviselővel. Az angliai lapoknál azért ennyire alacsony ez a szám, mert már december 7-én én beállt a hadiállapot a két ország között, míg a japánok esetében a nyelvi és a földrajzi távolság miatt jutott kevés hír el hozzánk.
99
Térképek–képek–karikatúrák megjelenése A megvizsgált 11 lap közül mindegyik bemutatott legalább egy térképet a csendesóceáni térségről, így hát bárki elvileg tudhatta, hogy hol is van Pearl Harbor, ha addig nem tudta. Fényképet pedig a 8 Órai Újság kivételével csak kormány közeli vagy nyilas lap mutatott be. Magáról a támadásról egyetlen egy képet sem közöltek a lapok. A megjelent fényképeken egy alkalommal az Arizona hadihajó volt rajta, míg két képen a West Virginia volt látható. Egyetlen egy képet közöltek Hirohito császárról, amelyen éppen a fehér lipicai lován ül díszes egyenruhában. Egy képet közöltek Tozso miniszterelnökről és Jamamoto Iszorokuról, a Pearl Harbor elleni terv kidolgozójáról. Mind a három fotográfia a Függetlenségben jelent meg. A legtöbb fotó a Függetlenség 1941. december 14-ei számában (IX. évfolyam 285.szám 6. oldal) szerepelt, az „Egyesült Államok a szabadkőműves zsidóság Eldorádója” című írásban. Itt közel nyolc fotó jelent meg különböző prominens amerikai vezetőkről, így például Cordell Hull amerikai külügyminiszterről. Megjegyzendő, hogy Roosevelt elnökről két
fotó is
megjelent a magyar napilapokban. Karikatúrákkal ugyancsak a kormány közeli és a nyilas lapokban találkoztam. A legtöbb esetben Roosevelt elnököt vagy legalábbis Amerikát csúfolták ki velük. Nevek írása A korabeli sajtóban eléggé eltérő módokon írták le a különböző földrajzi és személyneveket. Az angolszász nevekkel nem is volt gond, de a japán nevekkel az újságíróknak szemmel láthatóan meggyűlt a bajuk. A japán miniszterelnök nevét (Tojo Hideki) a legtöbb esetben Tozsonak írták, ami meg is felelt a kiejtés szerinti átírásnak, de volt, hogy felváltva használták a Tojo-val (leginkább a Magyarság váltogatta az írásmódot). Hawaii leírásánál már több probléma merült fel. A legtöbb esetben csak Hawai-t írtak a ma használatos Hawaii helyett. De volt arra is példa, hogy Havai vagy mint egy-két esetben az Esti Újságnál, Haway-nak írták le Hawaii-t.
100
Mikor is volt? Az újságoknak Pearl Harbor kapcsán egyszerre négy időzónával is számolniuk kellett. Japánban a támadás napján már december 8., hétfő volt, és a hadiállapotot reggel hat órakor jelentették be. Hawaii-on ekkor még csak december 7., azaz vasárnap reggel volt. Ez idő alatt Washingtonban is december 7. volt, igaz már kora délután járt az idő. De hogy a helyzet tovább bonyolódjon, Magyarországon december 7. volt és este 8 óra a támadás megkezdésekor. A sajtó végül is felváltva használta mindkét időpontot, azaz Japán december 8-át és az amerikai december 7-ét. Bár annyi megjegyezhető, hogy minél közelebb állt egy újság a német oldalhoz, annál szívesebben használta a japán időpontot, míg amely újságok távolabb álltak a német oldaltól, azok inkább a december 7-ét használták. Az idő problémájával a 8 órai Újság is foglalkozott a december 10-ei számában a Holnap hajnalban bombázták a Wake Islandot című írásában.
3.
A Hawaii – Pearl Harbor csata bemutatása és a veszteségek ismertetése
Az első jelentéseket sok lap (Esti Kurír) egy amerikai (Schenectady) rádióból vette át, amely Fehér Ház-i forrásokra hivatkozva azt mondta, hogy 1500 a halott és 1500 a sebesült, s a harcok jelenleg is zajlanak. De minden bizonnyal az Associated Press (AP) adta az egyik legrosszabb jelentést, amikor azt közölte, hogy mindössze 5 (!) ember halt meg a támadás során (1941. december 10. Újság). A 8 órai Újság december kilencedikén még olyan meg nem nevezett amerikai forrásra hagyatkozik, amely szerint a halottak száma 304 fő, míg a sebesültek száma 300. De a későbbiekben is csak annyit lehetett tudni, hogy valószínűleg emberi életben is igen tekintélyesek a veszteségek (Esti Újság 1941. december 09.) Szintén az AP egyik első jelentése volt, hogy legalább egy japán anyahajót láttak a felderítők (Esti Újság 1941. december 09). Az Újság amerikai forrásokra hivatkozva december 10–én azt állítja, hogy körülbelül 140 japán gép támadta meg a Hawaii szigeteket. Az Újság számol be először arról, hogy Hawaii partjainál elsüllyedt a 31.000 tonnás West Virginia és a 29.000 tonnás Oklahoma. A Pennsylvanián, amelyen állítólag Kimmel tengernagy tartózkodott, nem tudni, mi történt. Majd megjegyzi, hogy ezen kívül még 4 csatahajó és négy nagycirkáló is megrongálódott, majd hozzáteszi, hogy talán egy anyahajó is.
101
Az Újság megjegyzi, hogy a hatalmas japán győzelemnek kedvezett a hajnali szürkület, ami segítette őket, hogy észrevétlenül eljuthassanak a szigetekig. Az Esti Magyarország ezt a képet tovább árnyalja december 12-ei számában azzal, hogy napok óta rossz volt az idő (folyamatosan zuhogott az eső) Hawaii partjainál, sőt az első támadás elindulásakor is az volt (egyedül csak itt hangzik el, hogy volt első támadás, amiből arra lehet következtetni, hogy több is volt, de erre nem tér ki az újság). Mint írja, a japán gépek két alakzatban repültek, az egyikben a bombákat vitték magukkal, a másik pedig a „haltorpedókat” dobta le. Az egyik japán hajót is megnevezi, méghozzá a Hieit. December 18-án az Esti Újság beszámol az olasz Messaggero című lap írásáról, mely japán hírekre alapozva kijelenti, hogy a japán flotta, amely megtámadta Hawaii-t, hatvan hajóból állt. A Fehér Ház szóvivője, Stephen Early első nyilatkozatában 3000 halottról beszélt, továbbá megemlítette, hogy 2 csatahajó is odaveszett a támadás során. Arra a kérdésre, hogy valóban négy csatahajó is elsüllyedt-e, nem válaszolt. További amerikai híradások csupán egy öreg csatahajó elvesztéséről számolnak be, de hozzáteszik, hogy a hangárokban súlyos károk keletkeztek. Az első japán jelentések még 181 amerikai repülőgép kilövéséről írnak, illetve 2 csatahajó és 4 nagy cirkáló megrongálódását jelentik be (Népszava 1941. december 11. és Esti Újság 1941. december 09.), míg a saját kárukat mindössze 7 gépben határozzák meg. Bár eleinte súlyosnak definiálták az infrastruktúrában keletkezett károkat, Knox amerikai tengerészeti miniszter december 13-án már azt nyilatkozta, hogy az épületekben, hangárokban stb. keletkezett károkat hamar ki lehet javítani (Népszava 1941.december 13.). Illetve megjegyzi, hogy a támadás során 49 civil meghalt, és közzel 100 polgári személy megsebesült. Arizona Egy héttel a támadás után, tehát december 14–én az újságok (de elsőként az Esti Újság már 13-án) beszámoltak arról, hogy az 1915-ben épített 32600 tonnás Arizona nevű hajót a japánok kilőtték. A hajón 1365 katona teljesített szolgálatot, valamint a fedélzetén három repülőgép is volt. Az Új Magyarság december 19-ei számában megjegyzi, hogy az Arizonát mini tengeralattjárók találták el, és ezért süllyedt el. De Knox miniszter szerint az Arizonát – amely éppen gőz nélkül horgonyzott a kikötőben –
102
egy olyan véletlen bomba találta el, amely a kéményen át le tudott esni a kazánházba. Végül ott felrobbant, ami további detonációkhoz vezetett, ezért süllyedt el az Arizona. Honolulu támadása A Pearl Harbort ért támadást követően közzel egy héten át több lap is beszámolt arról, hogy Hawaii partjainál óriási tengeri ütközet zajlik, és talán már most minden el fog dőlni. Nos, ma már tudjuk, hogy ez nem történt meg, de akkor a korabeli lapok honnan merítették ezt? Egyrészt még az amerikai média is zűrzavaros dolgokról számolt be. Ilyen volt a bostoni rádió esete, amely december 11-én közölte, hogy „Hatalmas ütközet zajlik Japán és az amerikai haderők között.” Először az Esti Kurír számolt be róla, de utána még számos lap átvette azt a hírt, miszerint japán ejtőernyősöket dobtak le Honolulu környékén. Majd több lap, így az Újság is megírja, hogy Hawaii partjainál megjelentek új Amerikai hadihajók is, oda tart a japán flotta is, és valószínűleg a kibontakozó harc több napon át fog tartani. Halálhajók és kamikázék Először a magyar sajtóban az olasz Popolo d’Italia-tól átvett írásból lehetett olvasni kamikaze repülőgépekről és mini tengeralattjárókról, amelyek rakétákkal megrakodva voltak felszerelve. A szabadelvű. liberális lapok kétkedve fogadták az erről szóló híreket, míg a kormány közeli lapok tényként, a Magyarság pedig kirobbanó lelkesedéssel írtak a kamikaze támadásokról. A japán lapok lelkesedő örömmel írnak ezekről az eszközökről, ahogyan az Újság 1941. december 20-ai számában is közzé tesz egy mondatot a Nisi Nisi japán lapból: „A halálhajók az új csodafegyver”. A 8 órai Újság úgy jellemezte ezeket a kis halálhajókat, hogy ezek robbanóanyagba burkolt, biztos halálba menő japán hajók (december 18.). Ide kapcsolódó írás volt Ráthonyi János december 19-én megjelent írása az Esti Újságban, amelynek a címe az volt, hogy „Akik mosolyogva tudnak meghalni”. Mint írja, ebben a háborúban megfigyelhető az „(…) eleven torpedók heroikus harca.”, a halál ezt a fajta választását az segíti, hogy
103
(…) a sintoistavallás másképpen gondolkodik az életről, mint a keresztyénvallás”. A szerző megjegyzi, hogy a japán ideál a hősi halál vagy a becsületbeli öngyilkosság, és egy japán katona leginkább a hősi halált szeretné elérni bármi áron. De ahogy Ráthonyi fogalmaz, ez nem csoda, hiszen Japánban a követendő etikai kézikönyv a Bushido, amit minden japán katonának be kell tartania. A titokzatos anyahajó esete Már az első amerikai híradások is megemlítették, hogy minden bizonnyal elsüllyedt egy észak-amerikai anyahajó is. Sőt, ez annyira biztos hírnek látszott, hogy maga F. D. Roosevelt elnök is elismerte a hajó pusztulását. December 8-án még a japán császári főhadiszállás is úgy nyilatkozott, hogy egy anyahajót biztosan kilőttek. De pár nap múlva ezt az elhamarkodott kijelentésüket vissza kellett vonniuk. Először december 10– én, majd 14-én is cáfolták ama híreszteléseket, hogy kilőtték volna név szerint a Lexington anyahajót (nem pedig a Langleyt). Sajnos ezt már túl későn tették meg a japánok a világsajtóban, és így a magyar sajtóban is elindult az anyahajó kilövéséről szóló írások és spekulációk hada. Az Újság először kétkedve fogadta a hírt, miszerint tényleg kilőttek volna egy anyahajót, december 10-én csupán annyit írt, lehet, hogy elsüllyedt egy anyahajó is, később azonban megváltoztatta véleményét. A magyar hírlapokban nemhogy egy, hanem egyszerre két név is felbukkant a soha ki nem lőtt anyahajóval kapcsolatosan. A Népszava és a Popolo di Roma az 1926-ban épített, 33000 tonnás Lexingtont emlegette, ami a Sartoga testvérhajója volt, és emellett állt ki az Új Magyarság is. Sőt, utóbbi még azt is tudni vélte – ahogyan az a „Japán győzelmes harca a tengeren és a szigetvilágban” című írásában kitűnik –, hogy a mini tengeralattjárók süllyesztették el a hajót (Új Magyarság 1941. december 12.). Illetve azt is megtudhatta az olvasó, igaz, már csak az Esti Magyarországból, hogy a hajónak 12 darab 12,7 cm-es és 8 darab 20,3 cm-es légvédelmi ágyúja volt. Továbbá 12 nehéz géppuska és 90 repülőgép is volt még rajta . Az Újság az 1912-ben épült, 11500 tonnás amerikai Langley anyahajó mellett tette le a „voksát”, míg az Esti Újság azt a variációt preferálta, hogy a Langley anyahajót biztosan, a Lexingtont lehet, hogy kilőtte a japán flotta (Esti Újság 1941. december 13.). A Függetlenség még ennél is tovább ment. December 10-ei vezércikkében a Lagleyt nevezte meg mint elsüllyedt anyahajót, pár nappal később kiegészítette úgy, hogy a Lexingtont is elsüllyesztették a japánok.
104
Knox tengerészeti miniszter beszámolója Knox ahogy megérkezett Hawaii-ra szinte azonnal feltette a kérdést: lehet, hogy rosszul védekezett az amerikai hadsereg? A megérkezése utáni első kilenc órában hat támadás érte a szigeteket, és ezekben közel 1549-en meg is haltak – írja az Esti Magyarország 1941. december 13-ai számában. Míg ott tartózkodott, kijelentette, hogy az Amerikai flotta kint van a nyílt vízen és keresi az ellenséget, hogy felvegye vele a harcot, de eddig sehol sem találták. December 15–én Knox miniszter visszautazott Washingtonba, ahol rögtön az elnökhöz sietett, és ott is maradt nála két és félórán át. Egy nappal később beszámolt a sajtó képviselőinek is a Hawaii-on szerzett információiról. Elmondta, hogy elsüllyedt az 1914-ben épített, 29000 tonnás Oklahoma, de – tette hozzá – még javítható állapotban van (Újság 1941. december 17. szerda). Ugyanakkor – teszi hozzá – egy hajót már megjavítottak, míg másik kettőn dolgoznak, de ezeken kívül még öt kisebb hajó is megrongálódott a rengeteg repülőgép mellett. Arról, hogy Knox miniszter pontosan hány ember elvesztéséről számolt be, már eltérő számadatok vannak. A Népszava és a Magyar Nemzet 3277 halottról ad hírt. A Magyar Nemzet azt írta, hogy a hadsereg 548 katonát veszett, ezen kívül van még 223 sebesültje és 62 eltűnt személy a hadseregnél. Az Esti Kurír, az Új Magyarság és az Újság pedig 2729 katonai áldozatról számol be, közülük 548 a szárazföldi hadseregnél teljesített szolgálatot, a hadsereg sebesültjeinek a száma 223 fő volt, összesen pedig 656an sebesültek meg a támadás alkalmával – számol be az Új Magyarság 1941. december 17-én. Az Esti Magyarország megjegyzi, hogy ez a 2729 áldozat több, mint amennyit Németország vesztett a Balkáni hadjárat során. Frank Knox haditengerészeti miniszter arra a kérdésre, hogy a halottak száma miért ötször magasabb, mint a sebesültek száma, azt felelte, hogy sokan voltak a hajók belsejében. Így amikor a támadás történt, sokan hiába akartak kijönni, a hajók elsüllyedtek és az emberek vízbe fulladtak. Tovább menve megemlítette, hogy van még 223 sebesült és 62 eltűnt személy is. Majd megjegyezte, azért is következhetett be egy ekkora csapás, mert az emberek nem voltak a helyükön. Majd áttért a japán veszteségek ismertetésére, ami szerinte 3 búvárhajó és 41 repülőgép volt, és ebben már az összes hazai sajtótermék egyetértett. A végén megjegyzi, hogy feltehetőleg olyan 150–300 japán repülő vett részt az ütközetben. A sajtóértekezleten több kérdés is elhangzott, az egyik ama tényre kérdezett rá, hogy észlelték-e a katonák a japán búvárhajókat, de erre a miniszter kitérő választ adott. Bár
105
ennek ellentmond az Esti Magyarország december 16-ai száma, mely szerint Knox elismerte a kétszemélyes tengeralattjáró létezését. Arra a sajtó által feltett kérdésre, miért nem tudott az őrség a közelgő támadásról, Knox csupán annyit válaszolt, hogy ezt maga az elnök is szeretné tudni. Éppen ezért fel fog állítani egy bizottságot, amelynek többek közt ennek a kivizsgálása is a feladata lesz. Roosevelt, miután találkozott Knoxszal és végighallgatta beszámolóját, bejelentette, hogy Kimmel tábornokot – akinek halálhírét keltette az Esti Magyarország december 11én –, az Államok csendes-óceáni hajóhadának főparancsnokát fölmenti a tisztsége alól és helyére Nimitzet nevezi ki. Amíg Chester Nimitz nem ér oda új rendeltetési helyére, addig William S. Pye a helyettese. Short altábornagyot pedig Enmouns repülőtábornagy fogja felváltani. Ez már csak azért is furcsa volt, mert előzőleg még azt mondta az elnök, hogy addig nem lesznek személyi változtatások Hawaii-on, amíg a vizsgálat be nem fejeződik – írta az Esti Újság december 18-án. Nem csoda, hogy most történt mindez – folytatja a kormányközeli lap –, ugyanis az Államok lakosságára bénítólag hatottak az első hírek. A közvéleményt ellepték az elkeseredés hullámai . Knoxszal és Roosevelt elnökkel szemben megingott a bizalom. A közszellem a hatalmas vereséget a hiányos felkészültségre, az előrelátás hiányára fogta. Csoda, hogy Franklin D. Roosevelt pesszimista lett, és most egy újabb hazugságoffenzívát indítva ártatlan bűnbakokra fogja a vereséget önmaga helyett. Az amerikai lapok Knox miniszter tájékoztatása után döbbenten írták, hogy tehát minden igaz, amit eddig csak sejtettek – számol be az Esti Magyarország. Knoxra válaszolva Shimade japán tengerészeti miniszter kijelenti, hogy az amerikaiak közel 200 repülőgépet vesztettek Pearl Harbornál – jelenti a Nemzeti Újság december 13-án, valamint megjegyzi, hogy a japánok mintegy 30 repülőgépet vesztettek csak a csatában. Egy nappal később a japán lapok hazugnak nevezik Knoxot, mert azt állította, hogy az amerikai flotta kint van a nyílt vízen és keresi az ellenséget. Ha ez így lenne – érvelnek a japánok –, akkor miért nem akadályozzák meg az amerikai hajók, hogy a japán csapatok partra szálljanak Hongkongnál? Mindez az Esti Kurírban jelent meg december 18-án. Egy nappal később pedig az Új Magyarság jegyezte meg a Domei japán irodára hagyatkozva, hogy Knox bejelentése nyomán a japánok Hawaii körül hosszasan várakoztak az amerikai flotta kifutására, de az nem került elő.
106
Két nappal később pedig az első légifelvételt is bemutatja a japán kormány a Pearl Harbor-i támadásról. Majd azt is közli Shimade, hogy összesen nyolc csatahajó vett részt a Pearl Harbor elleni támadásban. 1941. december 19-én az Új Magyarság azt közli, hogy az amerikai flotta 5 csatahajóját és 2 nehézcirkálóját süllyesztették el a japánok, valamint 3 csatahajót is bombáztak. Továbbá a kikötőben körülbelül 60 hajó lehetett. Személyes felelősségre vonások Már az első napokban „bűnbak”-keresés indult az amerikaiaknál – ahogyan a magyar sajtó fogalmozott –, a legfelső és a polgári körökben egyaránt. Az Újság december 11-ei számában azt írták, hogy egy Egyesült Államokbeli képviselő kéri, büntessék meg a Pearl Harbor katonai vezetőit. December 19-én az Esti Kurír beszámolója szerint Stimson amerikai hadügyminiszter felveti, hogy Short és Kimmel parancsnokokat hadbíróság elé viszik, hogy megvizsgálják a felelősségüket a Pearl Harbor-i események miatt. Hawaii – Pearl Harbor bemutatása a magyar korabeli sajtóban Mivel a Hawaii szigetcsoport egy üde, zöld növényzetű és rengeteg színes, illatos virággal és páfrányokkal teli sziget – ahogy az Új Magyarság jellemzi –, a magyar átlag olvasóközönség számára teljesen idegen volt, ezért egyes napilapok ezt is bemutatták a nyájas olvasónak. Az Esti Magyarország 1941. december 22-én megjelent írása szerint, amikor Hawaii-t elfoglalták az amerikaiak, pont akkor Tozso admirális is Hawaii felé tartott, csak sajnos az ő hajója lassabb volt, így a rivális jenki hajó futott be hamarabb, így lett Hawaii-ból amerikai gyarmat, nem pedig japán. Az Esti Újság december 24-ei írásában megjelent egy cikk: Miért támadott Japán először Hawaiira? A hírlap azzal indokolja, hogy ez a sziget van a legközelebb az amerikai partokhoz, San Franciscótól mindössze 3800 kilométerre, és ezért fontos. Majd ismerteti a sziget rövid történetét. E szerint ezt a parányi szigetcsoportot (amely összesen 16000 km2) 1778-ban James Cook fedezte fel, majd pedig a kamehamehánok egyesítették a szigeteket, de hamarosan az Egyesült Államok érdekkörébe tartozik, és súlyosan függ tőle. 1893-ban még kikiáltották a köztársaságot, utolsó uralkodójukk díszes tollruháját a honolului
107
múzeumba őrzik, hogy aztán 1900-ban az USA fennhatósága alá kerüljön, és mindenhol építsenek „csúnya modern házakat”. Lakossága
400000
fős,
melyből
140000-en
kínai
és
japán
bevándorlók
leszármazottjai, de található itt még 18000 fős polinéz őslakosság, valamint közel 27000 portugál is. A cikkben így fogalmaznak: „Fajilag rendkívüli bonyolult keveréket mutató lakosság.” található Hawaii-on.
4.
Magyar reakciók Pearl Harborral kapcsolatosan
Első mondatok Az első jelentést a támadásról természetesen a Magyar Távirati Iroda közölte a Reuters nyomán, helyi idő szerint este 10-kor. Természetesen a napilapok csak napokkal később tudtak erről beszámolni. Mint ismeretes, 1941-ben a napilapok keddtől vasárnapig jelentek meg, így hétfőn nem tudtak beszámolni a csendes-óceáni és a távol-keleti eseményekről. Leghamarabb az Esti Kurír, az Esti Újság és a 8 Órai Újság számolt be olvasóinak már 1941. december 9—én, a többi napilap csak egy nappal később tudta értesíteni olvasóit. Íme, az első reakciók: „Lángban áll a csendes-óceáni szigetvilág. A világtörténelem legnagyobb csatatere a Távol-Kelet.” – m számol, be az Esti Kurír, majd hozzáteszi, a térségben közel 1 milliárd ember él, ami hatalmas embertömeget jelent. A 8 órai Újság azzal a címlappal jött ki, hogy: „Tengeri csata Hawaii vizein”, majd a cikkben közli, hogy Pearl Harbor felett egy nagy japán légitámadás során „jelentős számú” amerikai repülőgép pusztult el. A történelem legnagyobb tengeri és légi háborúja alakul ki a Csendes—óceánon, írta a Népszava, majd így folytatja a szociáldemokrata lap: 1941. december 8. arról is nevezetes, hogy „(…) földkerekség valamennyi kapitalista nagyhatalma belesodródott a gigászok élet-halál harcába. (…) A háború egyetemessé vált az által, hogy társadalmilag– földrajzilag és gazdaságilag a tér mindhárom dimenzióját magába foglalja. Az egyetemes háború pedig egyetemes megoldást igényel, illetve hoz majd magával.” A lap végül azzal zárja vezércikkét, hogy felhívja olvasói figyelmét arra, hogy ebben a háborúban nem európai méretekben kell gondolkodni, tehát nem 500-1000 km-es, hanem 3-4 ezer kilométeres távolságok lesznek a hírekben. Mert ahogyan fogalmaz, nem egy kontinens fog a kontinensen belül harcolni, hanem egyszerre három kontinens is
108
részt vesz majd a csatározásokban. Megfogalmazza, hogy ezen a tájon (a Csendesóceánon) új dimenzió nyílik meg a hadjáratok történetében, ugyanis itt nem a szárazföldi hadviselés lesz a legfontosabb, hanem a légi és a tengeri. Az Újság egészen addig megy el, hogy azt írja, ez a támadás volt az „új Világ Háború nyitánya”, majd hozzáteszi, hogy a „nagy leszámolás” elkezdődött. Az újság véleménye szerint ez az összecsapás már azóta érett, amikor az Egyesült Államok megjelent a Fülöp- szigeteknél. A médium Pearl Harbor jelentőségét azzal mutatja be, hogy a Csendes-óceán Gibraltárának nevezi. A félhivatalos Új Magyarság azt írta december 10-én, hogy: „Joggal nevezhető ez a háborút Világ Háborúnak”, mivel eddig csak Európában és Afrikában zajlottak az események, de most már az egész planétán, és ezt a háborút – mint folytatja – „a végzetes, a sorsdöntő nagy tévedések jellemzik”. Az orgánum felidézi, hogy ahogy a franciák, az angolok és a szovjetek is tévedtek a németekkel szemben, úgy most az amerikaiak tévedtek a japánokkal szemben. Ahogyan a lap fogalmaz: miként Roosevelt az országát is egy üzleti ütemtervnek tekinti, úgy a külpolitikát is annak veszi, ezért nem akart békét (bujtatva, de egyértelműen kiérződik a sorok közt, hogy Roosevelt azért viselkedik így, mert a zsidók irányítják). Majd megjegyzi, hogy az angolszász birodalmak a Távol-Keleten „életidegenek”, ezért nekik onnan távozniuk kell, már csak azért is, mert zsarnokként uralkodnak Szingapúr és Hawaii felett. A Függetlenség, a kormánypárti bulvár lap december 10-én ezt írja: „Megsemmisítő japán győzelem a Hawai szigeti amerikai flotta támpont ellen.” Majd megjegyzi, hogy ez a támadás volt a két ország közti, eddigi legnagyobb csata. A vezércikk végül azzal zárul, hogy: „Magyarország nagy rokonszenvvel kíséri Japán harcát.” A Föld 2 milliárd lakosa közül már 1,8 milliárdan háborúban élnek, és ha még DélAmerika is bekapcsolódik a háborúba, akkor újabb száz millióan fognak belépni. Miként írja, ez a háború „(…) nem olyan, mint az 1914–18-as csecsemő Világ Háború volt”. Ahogyan fogalmaz, csendes pont most már a Földön nem található. Az újság azzal folytatja, hogy ezzel a támadással Amerika megszűnt a jólét és a béke szigetének lenni. Az Esti Magyarország a cikkét azzal zárja, hogy az United States of America (USA) flottája leghamarabb csak 1942 tavaszára támadhat majd fel.
109
Egyedül a kormány közeli Esti Újság említi meg, hogy a japánok nem voltak formálisak, ugyanis: „Japán minden formális hadüzenet nélkül támadta meg az Egyesült Államokat.” A Magyarság az alábbiakat írta az eseményről: „Ég a Föld! Ezt a kifejezést „világháború” – az 1914–18-as nagy mérkőzésből örököltük. A vasárnapi nappal azonban a szó legszorosabb értelmében világháborúvá szélesedett az emberiség mostani roppant mérkőzése. Bekövetkezett a történelmi erők kérlelhetetlen logikája és szorítása következtében az elkerülhetetlen: Európa világnézeti háborúja átcsapott a nyugati féltekére is, (…). (…) népének kenyeret adni már nem tudó százmilliós népességű Japán fegyverrel kényszerül érdekeit megvédeni – a bőségben tobzódó angolszász világkoalícióval szemben. (…) – ezért került a sor háborúra a nacionalizmus és szocializmus szintézisének új rendjét valló Japán és e rendet körömszakadtáig tagadó angolszász plutokrata együttes között.” A lapok egyöntetűen megállapítják, hogy Japán az utóbbi időben a térségében bárhova is nézett, mindig csakis A.B.C.D. ellenséges koalíciójával találta magát szemben, így ez a támadás már egy ideje benne volt a lehetőségek közt. Későbbi vélemények A lapok eleinte felváltva használták a Pearl Harbor-i katasztrófát és a Hawaiikatasztrófajelzést az eseményekre, végül az amerikai lapok hatására az utóbbi mellett maradtak. Az Esti Újság december 10-én megjegyzi, hogy az egész támadás sikere annak köszönhető, hogy Jamatoto tengernagy személyében egy rendkívüli, nagy képességű vezető áll a Nihon Kaigun rendelkezésére . A Magyarságban Ráttkay, a szerkesztő azt írja: A háború casus bellije az volt, hogy az angol katonák szivárogtak be a semleges Thaiföldre, Japán pedig magához ragadta a kezdeményezés jogát. „Hétfőn a hajnali órákban a repülőbombákba öltözött samurai szellem csapott le a Hawai szigetek tengeri és légi támaszpontjaira.” „Tárgyilagosan le kell mérnünk, hogy Japán az első órákban olyan eredményeket ért el – nagy légi fölényt mutatva – amelyek e hatása a további hadműveletekre kiszámíthatatlan.” Mint Ráttkay írja: „gőgös amerikai tengeri haderő szenvedett”.
110
Majd arra tér ki, hogy a győzelem azért is meglepő, mert az angolszász hatalmak az elmúlt hónapokban mindig is csúfolták és lekicsinylették a japán flottát. A magyar nemzet az együtt küzdő bajtárs rokonszenvével fordul Japán felé. (…) Japán háborúja mégis a mi háborúnk is, hiszen egy vasszerződés, a háromhatalmi egyezmény összekapcsol bennünket. „Együtt érzünk Távol Kelet vezető katonanemzetével, mert meg tudjuk érteni (…) Önérzetes és történelmi múlttal rendelkező nemzet a megaláztatásnak ilyen fokát el nem viselheti. Köszöntjük a küzdelem első győzelmes óráiban a távol keleti bajtársakat.” Az Új Magyarság december 11-ei cikkében megírta, hogy az amerikai hadiflotta azért is szenvedett ekkora vereséget Pearl Harbornál, mert még sohasem kellett igazán komoly ellenféllel szemben helyt állnia, viszont a japán flotta már Csuzimánál megmutatta, hogy mennyire erős és mennyire rátermett. Az Új Magyarság megjegyzi, hogy bár még nincsen antiszemitizmus az USA-ban, a kialakult helyzetben erre már nem kell sokat várni. A Népszava december 16-ai egyik írásában egy japán tábornok 1939-es nyilatkozatát hozta le, melyben a katonai vezető azt mondja: „Ameddig Hawaii az Egyesült Államok kezén van, Japán kénytelen résen lenni és védekezni.” Egy nappal később már azt írja a baloldali lap: „Az angolszász uralkodásnak véget kell vetni (…). Az Újság, amely egy szabadelvű napilap, azt írta, hogy: „(…) nem szabad engedni, hogy a háború végére Anglia és Amerika uralja a világ háromnegyedét”. Szintén ezen a napon emlékezteti az olvasóit az Esti Újság, hogy december 7-én
Roosevelt a tengelyhatalmakat még az „öt földrész gengszterei”
megnevezéssel illette, és lám, ezek ellen az államok ellen, amelyeket ennyire megvet, most mennyire nem tud semmit se tenni. A 8 órai Újság XXVII. évfolyam 280. számában azt írja: „A leszámolás elkerülhetetlen. Új eszme, új jog és új erkölcs szálltak síkra régiekkel szembe. (…) Csatlakozás ahhoz a háborúhoz, melyet Nippon hősi fiai néhány nap előtt csodálatos bátorsággal és még csodálatosabb eredményekkel megkezdtek.” Az Esti Újság december 15-én a Japán tengeri hadereje című cikkében megjegyzi, hogy Japán többek közt azért tudott ilyen látványos sikereket elérni, mert Anglia flotta kivonást hajtott végre a térségben , hogy fel tudja venni a harcot a német tengeri flottával. Az Esti Magyarország XLVIII. évfolyam 287. száma (december 16.) azt írja, hogy Amerika eddig nem ismerte a háború igazi mivoltát, mert eddig mindig gyengék ellen
111
harcolt, erősek ellen sohasem. De most a világ egyik legerősebb hadserege ellen kell majd bizonyítania. December 24-én az Esti Magyarország főszerkesztője a Helyzetkép 1941 végén címmel jelentette meg egész oldalas vezércikkét, amiben az év eseményeit foglalta össze. A végén rátér Japán háborújára is, ekkor írta azt, hogy: „Japán bevezette a tengeri Világ Háború fogalmát” Majd úgy folytatta, hogy a japán haderő a Hawaii szigeteknél fényesebb győzelmet aratott, mint Csuzimánál 1904-ben. Azt is bebizonyították végérvényesen, hogy a repülőgép fölénye a háborúkban vitathatatlan lett.
5.
Japán reakciók megjelenése a magyar sajtóban
Természetesen a szigetország vezetői és sajtója örömittasan számolt be az eseményről, ahogy az Tojo miniszterelnök beszédéből is kitűnik. Az első hírek Tojo miniszterelnök: „Japán eddig azért nem támadott, mert mindent megtett az emberiség érdekéért. Japán ellenségei világuralomra törnek.” December 16-án a parlamentben már azt mondja: „A tárgyalások csak azért tarthattak sokáig, mert Japán türelmes és bölcs volt.” Majd később elmondta, hogy hosszú és kimerítő háborúra számít, és hogy a japán hadvezetés első célja az volt, hogy az Államok flottáját megsemmisítse. Tokió utcáin pedig lelkes felvonulásokkal éljenezték a háború kitörését, valamint – ahogyan arról a 8 órai Újság beszámolt – a tokiói lapok különkiadásokkal jelentkeztek. Későbbi vélemények December 10-én Sankichi Takashi japán tengernagy kijelentette, hogy a japán haditengerészet biztosítani tudja a csendes-óceáni területeket. Majd hozzátette az admirális: „A japán szellem olyan erős, hogy még az angol és az amerikai erősek sem tudják legyőzni.” – számolt be az Esti Újság december 10-én. Az Újság december 11-én, csütörtökön egy japán kormány által kiadott közleményt ismertet, melyben az áll, hogy:
112
„Fegyvert ragadtunk abból az egyetlen célból, hogy megőrizzük országunk népességét és biztosítsuk azoknak a kelet-ázsiai népeknek békéjét és jó létét, amelyeknek földrajzi helyzetük és egyéb adottságaik folytán közös a rendeltetésük Japánnal. A háború csak Kelet-Ázsiát érinti.” Majd ugyanebből a közleményből idéz a 8 órai Újság, miszerint: „Az amerikai hadászati elv kudarcot vallott. Amerikának nem sikerült Japánba vinni a háborút.” Szintén ezen a napon jelenik meg az Új Magyarságban Yokoi tengernagy, berlini katonai attasé véleménye, mely szerint Amerika és Anglia már a XIX. század óta arra törekedtek, hogy bekerítsék a császárságot. A japán Nishi Nishi december 12-ei írásában kifejti, hogy japán azért tudott az első napokban olyan nagy eredményeket elérni az angolszász hajók ellen, mert azok sokkal gyengébb hajókat építenek, mint a japánok. Pár nappal később egy Hirade nevű japán kapitány úgy nyilatkozott, hogy a háború akár öt vagy tíz évig is eltarthat, számol be az Esti Kurír. Szintén őt, csak most az Újság idézi: „A flotta (a japán) annyira erős, hogy Indiánál vagy Panamánál, vagy más helyen is felvonulhatna.” Több magyar napilapban, így az Esti Újságban is lehetett olvasni, hogy bár egy hete robbant ki a háború Amerika és Japán között, a szigetországban semmi jele annak, hogy háború folyna. A színházak és a mozik zavartalanul működnek, semmilyen korlátozást nem kellett bevezetni. Ide kapcsolódó hír, hogy Japánban eltörölték a Távol-Kelet fogalmát, mert már elavult, ugyanis mostanra már nem az angolszász hatalmak a dominánsak a térségben – számolt be a 8 órai Újság december 14-én. A Domei irodára alapozva az Esti Kurír azt írta a decemberi 16-ai kiadásában, hogy Tojo miniszterelnök a parlamentben (Pearl Harbor után most először ült össze a Tisztelt ház)
kijelentette, hogy Japán történelme a legsúlyosabb helyzetében van. Illetve
elmondta a képviselőknek, hogy a háborúval megszűnt Japán elszigetelődése a világtól. Végül ezt mondta a honatyák előtt: „Japán addig nem teszi kardját a hüvelyébe, míg le nem győzi az Egyesült Államokat és Angliát.” December 18-án a japán parlament rendkívüli ülésszakán Tojo miniszterelnök kijelenti, hogy egyedül Angliát és Amerikát terheli felelősség az ellenségeskedés kitöréséért – írta az Esti Újság december 18-án. A Nemzeti Újság december 19-i
113
számában beszámol a japán közhangulatról. Ebből megtudható, hogy az ország lakossága szerint a Pearl Harbor elleni támadás során sikerült életbe vágóan megsebezni az amerikai flottát. Tojo miniszterelnök megállapítja, hogy Japánnak sikerült szétrombolnia a bekerítő gyűrűt, ami körülfogta az országát – számolt be a Magyar Nemzet december 20-án. December 23-án kedden az Újságban megjelenik Togo japán külügyminiszter nyilatkozata, miszerint: „A fegyverekhez azért nyúlt Japán, hogy az ABCD koalíció észrevegye magát, mert figyelmen kívül hagyták Japánt és ne gátolják a békés Japán építkezést.”
6.
Amerikai reagálások, amelyek a magyar sajtóban is megjelentek
Az amerikai közvélemény és vezetés döbbenten élte át az eseményeket. Hogy mennyire sokkhatásként érte az országot eme esemény, azt mi sem mutatja jobban, mint az elnök első nyilvános beszéde, amiről az összes magyar lap is beszámolt. Első vélemények Roosevelt bejelentette, hogy az amerikai flotta súlyos veszteségeket szenvedett a Hawaii szigetek körül zajló tengeri csatában – írta az Esti Újság 1941. december 9-én. Majd hozzátette: „Sok amerikai az életét vesztette – a tények önmagukért beszélnek.” (8 órai Újság, 1941. december 9.). Az amerikai lapok közben azt találgatták, elképzelhető, hogy Amerika hadat fog üzenni Németországnak és Olaszországnak (Esti Újság 1941. decembe 09.). Későbbi vélemények Roosevelt elnök csak 48 óra elteltével számolt be az eseményekről. Újságíróknak elmondta, hogy két hadihajó megsemmisült, 3000 halottja van a támadásnak, a sebesültek számát nem is tudja pontosan. Ezek után azt hangsúlyozta, hogy minden amerikainak ki kell vennie a részét a háborúból, mert ez egy súlyos háborúskodás lesz. Minden férfinek, nőnek és gyereknek egyaránt viselnie kell a háborút, ami tengeren és szárazföldön egyszerre zajlik, és így minden egyetlen csatatér. Mint fogalmaz:
114
„Hosszú és kemény háborúra kell felkészülnie Amerika népének” (Az Újság, 1941. december 11). Majd kijelenti: „Azzal kell megkezdenünk az előttünk álló nagy feladat megoldását, hogy egyszer és mindenkor el kell felejtenünk az elszigetelődésünk lehetőségének az ábrándját”. (Esti Kurír, 1941. 12. 10.) Az elnök kijelenti, hogy kétszer annyi pénzre és négyszer annyi termelésre lesz szükség, mint eddig. Végül egy lelkesítő mondattal zárja a beszédjét, amelynek lényege, hogy az Amerikai Egyesült Államok által elért sikerek más szövetségesekre is ki fognak hatni. Pozitív hangot próbált megütni Knox miniszter is, amikor újságírók előtt a következőt nyilatkozta december 10-én: „Az amerikai hajóhad nagyobb, mint valaha is volt történelme során. (…) Ez a hajóhad nem csak az atlanti-óceáni csatát képes megnyerni, hanem le tudja győzni Japánt is.” Valamint megjegyezte azt is, hogy Washington a legnagyobb eréllyel lát hozzá az amerikai hajóhad további fejlesztéséhez. (8 órai Újság, 1941. december 11.) A támadás után hadiállapotot hirdettek az Államok csendes-óceáni partvidékén, a hadihajók állandó gőz alatt voltak. A MacArthur erőd környékén felszólítják a gyerekeket, nőket és az időseket, hogy hagyják el a területet. New Yorkban a mozik a támadás hírére bezártak, a templomok harangjai pedig perceken át csak zúgtak – számol be az Újság. Húszezer tartalékos repülőtisztet készenléti állapotba helyeztek. New York köré aknazárat húztak. Az Egyesült Államok területén működő rádiókat cenzúra alá vetették. Sőt, még gumiabroncs tilalmat is bevezettek. Továbbá az exportot 100%-ban az állam felügyelete alá helyezték. Közel egy héttel a támadás után a kormányzat kiadja, hogy bevezetik a 24 órás munkanapot (Esti Kurír, 1941. 12. 13.). Az Esti Kurír 1941. december 15-ei számában a Domei hírügynökségre hagyatkozva megírja, hogy Amerikában bizonyos lapok olyan iratokat mutattak be, amelyek azt mutatják, hogy az Egyesült Államok majdhogynem kidolgozta már a Japán szárazföldi meghódítását célzó haditervet. Japán kormányszóvivője erre csak annyit reagált, hogy Japán nem akar támadni, inkább védekezni szeretne, és várják a támadást. December 20-án Knox az annapolisi hadiiskolában tartott beszédében elismerte, hogy Japán pillanatnyilag a Csendes-óceán nyugati felének vitathatatlan légi uralkodója.
115
7.
További államok sajtóinak a reakciói
A magyar sajtóban külföldi lapok véleménye is megjelent. Ezekből a rövid kis írásokból meg lehetett tudni, hogy a más országok-, akár semleges államokbeli média hogyan vélekedik az eseményről, hogyan látja a háború állását. Berlin véleménye, hogy a háború az amerikai diplomácia veresége, és az igazi agresszor csupán egyetlen ember, aki nem más, mint Roosevelt. Pár nappal később a Deutsche Allgemeine Zeitung kifejti, hogy a III. Birodalom vállvetve fog küzdeni Japánnal. December 22-én jelent meg az Esti Magyarországban a Berliner Börsen Zeitung cikke, mely megírja, hogy összeomlott a csendes-óceáni híd négy pillére, tehát Guam– Wake-Midway és Hawaii is, így az amerikaiaknak nagyon nehéz lesz majd előre támadniuk. Az Esti Magyarország december 13-ai számában közli a Frankfurter Zeitung írását, melyben Japán háborúját „gigantikus vállalkozás”-nak nevezi. Majd megjegyzi, hogy erről a nemzetről, amely 35 hajógyárából tizenhat anyahajót tudott kitermelni, s ezek közül hét
tengeri repülőket szállít, jogosan állítható, hogy „példátlanul szorgos
nemzet”. A bulgár lapok (Mir és Szlovo) helyeslik a Japán és az Egyesült Államok között kirobbant háborút. Öt nap elteltével az olasz lapok arról írnak az MTI beszámolója szerint, hogy egy új világrendet kell felépíteni. Szintén ezen a napon megszólal Mussolini, aki kifejti, hogy: „A felkelő nap országának fiai talpig férfiak! Csak egy valaki akart itt háborút, mégpedig Roosevelt, aki egy valódi demokrata despota.” A spanyol lapok osztják a német véleményeket, miszerint a csendes-óceáni háború kirobbanásáért egyetlen egy embert terhel felelősség, mégpedig nem mást, mint Franklin Delano Rooseveltet, az amerikai elnököt. Churchill brit miniszterelnök, ahogy megkapta a Pearl Harborról szóló híreket, azon nyomban a parlamentbe sietett – ahogyan arról aztán az Újság 1941. december 12. pénteki száma beszámol –, kalap és kabát nélkül. Így tartott beszédet, amelyben kiemelte, a japán főparancsnokság jelentette be, hogy háború van, és nem a japán császári kormány. Majd úgy folytatja, hogy szerencsére a japán támadások nem a
116
Dunkerque-i események időszakában történtek, mert akkor a háború minden bizonnyal nem így alakul – jelenti az Esti Kurír. Később a londoni lapok az Újság szerint azt írták, hogy a hawaii csata csupán azért történt, hogy az amerikai flotta nehogy Szingapúr alá tudjon vonulni, és ott felvegye a harcot a japánok ellen. Természetesen ezt bizonyos amerikai szószólók is mondták már a támadás napján (1941. december 09., Esti Újság). Ezt a gondolatot Winston Churchill is továbbvitte egy nyilatkozatában, ahol azt mondta, hogy az angolszász országok együttes harci flottái még mindig nagyobbak, mint a japánoké (Újság, 1941. december 13.). A 8 órai Újság arról is beszámolt – a december 10-ei számában –, hogy londoni elemzők komolyan aggódtak azért, hogy Japán ne folytasson kalóz háborút. Tehát ne azt a taktikát kövesse, hogy valahová felvonul, ott gyorsan és hatalmas károkat okoz, majd sietősen távozik, mert úgy nagyon nehéz lesz legyőzni a japán flottát. A londoni lapok hamar feltették a kérdést, ahogyan arról a magyar újságolvasó is értesülhetett, hogy vajon az Amerikai haditengerészet miért nem tudott a Hawaiihoz közeledő flottáról. Hiszen ahogy mondják, egy ekkora flottának minimum tíz nap kellett egy ilyen út megtételéhez (a korabeli brit újságírók nem is tévedtek olyan nagyot, hiszen a japán flotta november 26-án indult el Japánból). Illetve tovább feszítve a húrt, azt kérdezték az angol lapok, hogy legalább Hawaii környékén miért nem vették észre az ellenséges hajókat. Talán nem végeztek elég alapos őrjáratot? Vagy amit még elképzelhetőnek tartottak, hogy Pearl Harbornál nem volt elég katona, és ezért tudott bekövetkezni egy ekkora verség. Természetesen a londoni tengerészeti vezetés nem tartotta sokra az amerikai haditengerészetet. Gúnyosan mondták, hogy a lőszerraktárban is csokoládét tartanak, nehogy egy-egy hosszú út közben kifogyjanak belőle, illetve hogy kabinjaik luxuskabinok – számol be róla az Esti Újság 1941. december 11-én, illetve az Esti Magyarország december 10-én. A spanyol Pueblo december 12-én azt írja, hogy az egész kialakult helyzetért nem más, mint Roosevelt a felelős. Nélküle nemcsak, hogy ez a mostani támadás nem következett volna be, hanem már Európában is rég béke honolna, ha ő (Roosevelt) tiszteletben tartaná más népek jogait. Egy másik spanyol lap, az Informaciones azt írja: „Az amerikai flotta legbüszkébb hajói a tenger fenekén fekszenek.” A török lapok (a Beyoglu és az Ikdem) – ahogyan az Esti Újság 1941. december 11én beszámol róla – azt írják, hogy „Japán az első játszmát megnyerte”, s az Ikdem azt írta, hogy „Meglepte a világot Japán”.
117
8.
Konklúzió
Bár eleinte arra számítottam, hogy kevés adatot fogok találni az esetről, mert a http://filmhiradok.nava.hu/-n található 1941. decemberi híradóban mindössze fél percet szánnak az esemény bemutatására (és ott meg sem jegyzik Pearl Harbor nevét). Így kellemesen csalódtam, amikor a nyomtatott sajtóban annál több információhoz jutottam. Valamint ismerve a kor hangulatát, és hogy cenzúra működött a sajtóban, arra sem gondoltam, hogy lesznek hírek vagy írások, amelyek kisebb vagy nagyobb mértékben, de inkább amerikai forrásokat fognak átvenni. Ahhoz
képest,
hogy
kevés
amerikai
vagy
más
angolszász
híranyagra
támaszkodhattak, és inkább a Német Távirati Irodától származó jelentéseket vették át, az újságok megpróbáltak objektív képet mutatni olvasóiknak. Talán egyedül a Magyarság volt az az újság, amely a tényeket nagyvonalúan kezelte, és inkább akart az olvasóközönség szívére hatni, semmint az eszére. Ennek ellenére azt merem mondani, hogy a kor olvasó embere hiteles képet tudhatott kialakítani az eseményről, ha egyszerre több eltérő irányultságú lapot olvasott. Ha ezt nem tette meg, egy lapból vagy azonos irányultságú napilapokból hiányos és torz képet kaphatott az eseményekről. Vagy a japánok kerültek túlontúl előtérbe és az ő mentalitásuk, vagy nagyon száraz eseményábrázolást kaphatott az olvasó. Felmerült bennem a kérdés, hogy Pearl Harbor alul- vagy inkább felülprezentálva jelent meg a sajtóban. Ha azt nézzük, hogy e rövid idő alatt mennyi minden történt, és hogy ezek milyen jelentőségűek voltak, és ennek ellenére mennyi írás foglalkozott az eseménnyel, azt mondhatom, hogy helyén volt kezelve az esemény, és kellő mértékben foglalkozott vele a magyar sajtó.
9.
Irodalomjegyzék
20. századi Egyetemes Történet II. Európán kivül országok Szerkesztette: Németh István, Budapest 2005, Osiris 8 Órai Újság XXVII. évfolyam 278. számtól 298. számig Az Újság 1941. 12. 08-tól 1941. 12. 31-ig Esti Kurír 1941. 12. 08-tól 1941. 12. 31-ig Esti Magyarország XLVIII. évfolyam 281. számától 301. számig Esti Újság VI. évfolyam 281. számától a 301. számáig
118
Függetlenség IX. évfolyam 281. számától a 301. számig Gergely Jenő – Pritz Pál: A trianoni Magyarország, Budapest 2000, Vince Kiadó Kissinger, Henry: Diplomácia, Budapest, 1998, Panem Grafo Magyar Nemzet IV. évfolyam 281. számától a 301. számáig Magyarság XXII. Évfolyam 271. számától a 291. számáig Nemzeti Újság XXIII. évfolyam 281. számától a 301. számáig Népszava 1941. 12. 09 – 1941. 12. 31. Püski Levente: A Horthy-rendszer, Budapest, 2006, Pannonica Kiadó Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, Budapest, 2005, Osiris Totman Conrad: Japán története, Budapest, 2006, Osiris Új Magyarság VIII. évfolyam 281. számától a 301. számáig
119
A francia kormányzati kohabitáció sajátosságai – működésképtelen rendszer vagy ideális kormányzati szisztéma?
XXX. Jubileumi OTDK – 2011 Társadalomtudományi szekció Politikatudomány II. tagozat Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium különdíjasa
Készítette Hegedűs Márk Politológia BA szak
Konzulens Ablaka Gergely főiskolai tanársegéd
2011
1.
Bevezetés
Indridi H. Indridason és Christopher Kam megfogalmazása szerint a kormányzati kohabitáció félelnöki rendszerekben előforduló kormányzati felállás, amikor az ország köztársasági elnöke egy másik pártnak a tagja, mint a parlamenti többség.1 Ebből következik, hogy a miniszterelnök és a köztársasági elnök sem tagja ugyanannak a pártnak. A definíció értelmezéséhez először is tisztáznunk kell, hogy mit értünk félelnöki rendszer alatt. A demokratikus kormányzati rendszerek négy alfaját szoktuk megkülönböztetni. Az első a tisztán elnöki rendszer, ahol a végrehajtó hatalmat a közvetlenül választott elnök gyakorolja. Leghíresebb képviselője az Amerikai Egyesült Államok. Második a parlamentáris kormányzati forma, amelyben a végrehajtó hatalom feladatait a parlament képviselői által választott miniszterelnök és kormány látja el. Ilyen rendszer van például Hollandiában. A parlamentáris rendszernek egyik változata a kancellári típusú kormányzati forma, amely sok tekintetben megegyezik a parlamentáris rendszerrel, a különbség a miniszterelnök hatalmában manifesztálódik. A miniszterelnök ugyanis itt nagyobb hatalommal rendelkezik a parlament hatalmának kárára, például a parlament jóváhagyása nélkül nevezheti ki és menesztheti a minisztereit. Magyarországon is ilyen rendszer van érvényben. Harmadik típus a direktorális, vagy kollegiális kormányzati forma, amelyben a végrehajtó hatalmat egy kollektív tanács látja el. Ilyen rendszerrel a világon csak néhány ország rendelkezik, egyik példája Svájc.2 Utolsó típusa a demokratikus kormányzati rendszereknek a félelnöki rendszer, amely a parlamentáris és az elnöki rendszer elemeit ötvözi magában. Míg a parlamentáris rendszerben a választópolgárok csak a parlament tagjait választják meg közvetlenül, akik később megválasztják a végrehajtó hatalmat, vagyis a kormányt, addig az elnöki rendszerben a választópolgárok a végrehajtó hatalom fejét is megválasztják közvetlen formában. A parlamentáris és az elnöki kormányzati rendszerekben a végrehajtó hatalom nem oszlik meg, azt parlamentáris demokráciákban a miniszterelnök és a kormánya, míg elnöki típusú rendszerekben a közvetlenül választott elnök gyakorolja. Ezekkel szemben a félelnöki típusú demokráciák megtartják a parlamentáris kereteket, azonban a végrehajtó hatalom megoszlik a közvetlenül
1 2
Indridason, Indridi H. – Kam, Christopher (2007) Cabinet reshuffles in the French Fifth Republic 7. o. http://numen.extra.hu/procjegyzet.php?file=BEVPOL8#16 2010. november 5.
123
választott köztársasági elnök és a kormány között. Ezt nevezzük duális végrehajtó hatalomnak. A félelnöki rendszerekkel foglalkozó francia alkotmányjogász, Maurice Duverger megfogalmazása szerint egy ország alkotmányának három dolgot kell tartalmaznia ahhoz, hogy annak kormányzati rendszerét félelnökinek titulálhassuk. Az első, hogy a köztársaság elnökét általános választójog alapján válasszák meg. A második, hogy jelentős hatáskörökkel rendelkezzen. Utoljára pedig, hogy legyen végrehajtó és kormányzati hatalommal rendelkező miniszterelnök és kormány az elnök mellett, akik mindaddig hatalomban maradhatnak, amíg a parlament meg nem vonja a bizalmát tőlük.3 Az első és utolsó feltétel egyértelmű, azonban a másodiknál akadhatnak problémák a „jelentős” szó értelmezésében. Éppen ezért nehéz az ilyen típusú rendszerek értelmezése. Feltehető jogosan a kérdés, hogy miért csak a félelnöki rendszerekben lehet kormányzati kohabitációról beszélni. Elnöki rendszerekben természetszerűleg ki van zárva, hogy ilyen létrejöjjön, hiszen nincsen külön miniszterelnöki funkció az államapparátusban, azt az aktuális elnök tölti be. Parlamentáris rendszerekben azonban előfordulhat, sőt gyakran elő is fordul, hogy az elnök és a miniszterelnök két különböző párt színeiből kerül ki, viszont az ilyen rendszerekben a köztársasági elnök nem része a végrehajtó hatalomnak, így nem jöhet létre kormányzati kohabitáció, vagyis kormányzati együttélés. Ezek alapján könnyebben értelmezhetjük a „jelentős” szót Duverger megfogalmazásában, hiszen azt bizonyosan tartalmazza, hogy az államfő jelen legyen a végrehajtó hatalom gyakorlatában. Miután megállapítottuk, hogy kohabitáció csak félelnöki típusú demokráciában jelenhet meg, tovább vizsgálhatjuk a kezdő definíció értelmét, bár annak második fele könnyebben érthető. Arról van szó, hogy kormányzati kohabitáció időszaka alatt, az elnök támogatói nem birtokolják a többséget a törvényhozó hatalomban, ugyanis a többség a miniszterelnököt és a kormányt támogatja, amely ellentétes beállítottságú, mint az elnök. Ilyenkor alakul ki a végrehajtó hatalmon belüli törékeny egyensúly, amely minden kohabitációban különbözik egymástól, függ az adott ország alkotmányától, az alkotmány értelmezésétől, a hagyománytól és nem utolsósorban a két főszereplő mentalitásától és személyiségétől. Európában kormányzati kohabitáció nem csak Franciaországban jelent meg, hanem olyan félelnöki demokráciákban is, mint Finnország vagy Portugália. Franciaország
3
Idézi: Elgie (2009) 253. o.
124
történetében ez idáig három alkalommal történt, hogy hivatalban lévő elnök ideje alatt megtartott parlamenti választásokon az elnök ellenzéke a parlamentben abszolút többséget szerzett, ami által kialakult a kohabitáció intézménye. Az V. Köztársaság történetében, amely az 1958-as alkotmánnyal kezdődött, először 1986-ban alakult ki ez a helyzet, és nem egészen két évig tartott. A következő kohabitációra 1993-ban került sor, és szintén két esztendőig volt érvényben. Mind a mai napig az utolsó kormányzati együttélés, amely egyben a leghosszabb ideig is tartott, 1997 és 2002 között alakult ki. A dolgozat arra hivatott, hogy ezen kormányzati kohabitációk kialakulásának és működésének sajátosságait vizsgálja meg, és megválaszolja azokat a kérdéseket, amelyek nélkül nem értelmezhető ez a különleges korszak Franciaország történetében. Az alkotmány és a köztársasági elnök hatásköreinek értelmezésével megválaszolja, hogy a kialakult kohabitációs szisztéma mennyiben különbözött a nem kohabitációs időszakokhoz képest, hogyan változott a hatalmi egyensúly a miniszterelnök és az elnök között a különböző kohabitációkban, továbbá hogy a konfliktusok kialakulásának melyek voltak az alapvető okai, és hogyan sikerült ezek megoldása, végezetül pedig megválaszolja azt, hogy politikailag a stabilitás vagy a bizonytalanság jellemezte-e inkább a korszakot. E kérdések alapján a címben feltett főkérdésre fogjuk keresni a választ: a kormányzati együttélés egy működésképtelen rendszer-e, vagy ideális kormányzati szisztéma? Ahhoz azonban, hogy mindezen kérdésekre választ tudjunk adni, elengedhetetlen, hogy átnézzük a francia félelnöki rendszer történetét az V. Köztársaság megalakulásától az első kohabitációs időszakig, megvizsgálva, hogy melyek voltak azok a gazdasági, társadalmi és kulturális folyamatok, amelyek következtében a francia állampolgárok akarva vagy akaratlanul, de létrehozták ezt az új kormányzati szisztémát.
125
2.
Az V. Köztársaság történeti áttekintése
2.1. Az V. Köztársaság létrejöttének körülményei Az V. Köztársaság a IV. Köztársaság bukása után, 1958-ban jött létre. Manapság a közvélemény
általában
negatív
képpel
rendelkezik
a
IV.
Köztársaságról,
konfliktusokkal, kormányválságokkal és az állandó zavarral azonosítják. Ez az interpretáció azonban csak félig igaz. A IV. Köztársaság számottevő érdemekkel rendelkezik a háború utáni gazdasági talpra állás elősegítésében, az újjáépítés és modernizáció megkezdésében és az életszínvonal jelentős emelkedésében. Ettől függetlenül tény az is, hogy nem volt ebben az időszakban olyan nagy és erős néppárt, amely meg tudta volna szerezni az abszolút többséget a parlamentben, és véghez tudta volna vinni egyedül az akaratát. A különböző és néha furcsa kormánykoalíciók állandó zsaroló potenciált jelentettek a pártoknak, így nem csoda, hogy mindössze tizenkét év alatt tizenhét miniszterelnök és huszonöt kormány volt hivatalban.4 A rendszer fennállásának utolsó mozzanata az Algéria-ügy által 1958-ban érkezett el. Algéria Franciaország részét képezte, de az ötvenes években Afrika számos országában létrejött felszabadító mozgalmak itt is aktivizálódtak, és fegyveresen, erőszakkal akarták kivívni a függetlenségüket Franciaországgal szemben. A helyzetet bonyolította, hogy nagyszámú európai, főleg francia kisebbség élt az afrikai országban, ezért a Franciaországhoz fűződő viszony itt erősebben jelentkezett, mint a többi francia gyarmaton. A helyzet egyre kiszámíthatatlanabbá vált, az ország számos városában fegyveres felkelések kezdődtek, amelyeket a francia kormány csak nagy áldozatok árán volt képes letörni. A napról napra bizonytalanabb szituációban 1958. május 13-án az algériai francia telepesek támogatásával az Algériában tartózkodó francia hadsereg államcsínyt hajtott végre, és elfoglalták az algériai francia főkormányzóság épületét. Nyilatkozatuk, miszerint csakis Charles de Gaulle-t látnák szívesen a kormány élén, komoly kényszerhelyzetbe hozta a hivatalban lévő kormányt. Bár a francia miniszterelnök nem volt hajlandó lemondani, miután a hadsereg ejtőernyősei elfoglalták Korzikát, és az ottani rendőrség statisztált ehhez, Párizsban is gyarapodott azoknak az embereknek a száma, akik úgy gondolták, hogy csak akkor lehet továbbra is hatalmat gyakorolni
4
Gazdag, Ferenc (1989) Franciaország története 1945–1988, Kossuth Kiadó 307. o.
126
Algéria felett, ha erős kormányzat, akár katonai diktatúra irányítaná az országot, így a kormánynak nem volt más választása, a káosz és de Gaulle közül ez utóbbit választotta.5 Charles de Gaulle a francia ellenállási mozgalom vezetője volt, miután a németek elfoglalták az országot, majd a háború utáni első miniszterelnök lett. Később visszavonult a politizálástól, de többször kijelentette, hogy bekövetkezhet olyan alkalom, hogy visszatérjen és az ország élére álljon. Ez a pillanat a kormány lemondása után következett be, amikor is visszahívták a hatalomba. Két feltétellel vállalta. Az egyik, hogy fél évre kapjon rendkívüli hatalmat, ami a rendeletekkel való kormányzást jelenti, a másik, hogy új alkotmányt terjeszthessen elő népszavazásra.6 Mind a két feltételt elfogadta a parlament, így 1958. szeptember 28-án a népszavazáson az igenek 80%-os többsége által életbe lépett az új alkotmány,7 amely a végrehajtó hatalomba emelte a mindenkori köztársasági elnököt, kialakítva ezzel a félelnöki kormányzati rendszert. 2.2. De Gaulle és Pompidou elnöksége az elnöki hatalom szempontjából Charles de Gaulle első négy évi elnöki tevékenységének középpontjában az algériai helyzet megoldása állt. Sokak ellenkezését kiváltva 1962-ben deklarálta Algéria függetlenségét, és véget vetett az állandósult háborúnak. Ez alatt az idő alatt az elméletben félelnöki alkotmány a gyakorlatban elnökivé változott, az államfői hatalom kiteljesedése által. Ezt a közvélemény elfogadta, hiszen erős központi vezetésre volt szükség az algériai helyzet megoldására, viszont miután megoldódott a két ország kaotikus viszonya, már de Gaulle parlamenti támogatói is sokallták ezt a hatalomkoncentrációt.8 Ebből kifolyólag 1962-ben a Nemzetgyűlés bizalmatlansági indítvánnyal, de Gaulle politikáját bírálva általa, lemondásra késztette Georges Pompidou kormányát, ezért a köztársasági elnök feloszlatta a Nemzetgyűlést. Az előrehozott választásokon de Gaulle hívei szereztek többséget, így az ő akarata érvényesült, ugyanúgy, mint a népszavazáson, amelynek keretében arról döntöttek, hogy a köztársasági elnököt közvetlenül válasszáke. A népszavazáson a választók több mint 60%-a a közvetlen választás mellett voksolt.9 Ezen események függvényében de Gaulle, kihasználva minden addiginál nagyobb
5 6 7 8 9
Gazdag (1989) 85. o. Gazdag (1989) 85. o. Price, Roger (1994) Franciaország története, Maecenas Kiadó, Budapest 308. o. Duby, Georges (2007) Franciaország története II., Osiris Kiadó, Budapest 451. o. Gazdag (1989) 105. o.
127
legitimációját, rendkívüli hatalomkoncentrálódást vezetett be, teljesen jelentéktelenné téve a Nemzetgyűlés szerepét, elutasítva az érdekegyeztetés minden formáját a döntések meghozatala előtt, nem foglalkozva az ellenzék érveivel, miközben a médiában és a sajtóorgánumokban is jelentős befolyással rendelkezett.10 Említést érdemlő 1968 májusa a diáklázadással kezdődő, majd kis híján polgárháborúvá kiszélesedő politikai válság miatt. A tiltakozók között találhatunk jövőjükért aggódó fiatalokat, hierarchikus viszonyok, konzervatív értékek és fogyasztói társadalom ellen tüntető embereket és de Gaulle politikáját kritizáló tömegeket. A munkásság nagy részének csatlakozása után kibontakozó válságon végül a rend lett úrrá. Az egy hónappal később megtartott parlamenti választásokon a de Gaulle-t támogató képviselők abszolút többségbe kerültek a Nemzetgyűlésben, ami egyértelmű jele volt a passzív többség akaratának.11 Georges Pompidou de Gaulle lemondása után, 1969-ben nyerte meg az elnökválasztást Alain Poher ellenében. Korábban hat éven át miniszterelnökként tevékenykedett,
így
közvetlen
közelről
megtapasztalhatta
az
egyszemélyes
hatalomkoncentráció hátrányait, okult az 1968 májusában kibontakozó diáklázadásból, amely az elnöki hatalomkoncentráció ellen is tiltakozott, ezért lazított a szigorú szisztémán. Természetesen megtartotta az elnöki hatalom elsődlegességét, de egyéb intézkedéseivel
megpróbálta
csökkenteni
a
kártékony
hatalomkoncentrációt.
Szimbolikus mozzanat volt, amikor a Pompidou által kinevezett új miniszterelnök kérte a parlament jóváhagyását az új programra, jelezvén ezzel, hogy fontosnak érzi a parlament szerepét, és nem csak szavazógépként tekint a Nemzetgyűlési képviselőkre. Ráadásul Chaban-Delmas személyében olyan kormányfőt nevezett ki, aki bírta több ellenzéki erő, mint például a baloldali radikálisok vagy a kommunistáktól jobbra lévő baloldal támogatását és elfogadását is.12 Változtatott a döntéshozatali mechanizmuson is, ugyanis a fontosabb tervezetek előtt leült tárgyalni a szakszervezetek és egyéb civil egyesületek képviselőivel. Fontosnak tartotta a média liberalizálását is, amit végre is hajtott.13
10 11 12 13
Duby (2007) 452. o. Hahner, Péter (2002) Franciaország története, Műszaki Könyvkiadó, Budapest 260–261. o. Gazdag (1989) 155. o. Gazdag (1989) 155. o.
128
2.3. Giscard és a gazdasági válság Georges
Pompidou
1974-ben
elnökválasztást Valery Giscard
bekövetkezett
d’Estaing
nyerte
halála meg.
után
az
Giscard
előrehozott a
Független
Köztársaságiak nevű párt vezetője volt, amely a gaulle-ista párttal együtt támogatta Pompidou politikáját. A Nemzetgyűlésben az 1973-as választás értelmében a gaulleisták alkották a legnagyobb frakciót, így külön érdekesség, hogy az egy évvel ezt követő elnökválasztáson a centristák jelöltje, Giscard az első fordulóban több szavazatot kapott, mint gaulle-ista kihívója, Chaban-Delmas. A második fordulót követően, ahol a szocialista Francois Mitterand-t győzte le, speciális helyzet állt elő, hiszen az elnököt közvetlenül támogató frakció nem alkotott többséget a parlamentben, azonban a gaulleista párttal koalícióra lépve áthidalták a problémát, viszont miniszterelnököt Giscard a gaulle-ista pártból nevezett ki, Jacques Chirac személyében. Ez volt az első olyan időszak az V. Köztársaság történetében, amikor a miniszterelnök és az elnök két különböző párt képviselői voltak. Mégsem nevezhetjük ezt a két éves periódust kohabitációnak, tekintve, hogy a két jobboldali párt között csak apró különbségeket tapasztalhatunk, sok közös képviselőjük ült a Nemzetgyűlésben, és a választásokon is támogatták egymást. Az állapot mindössze két évig tartott, ugyanis 1976-ban nézeteltérésekre hivatkozva Chirac benyújtotta lemondását. Giscard számos liberális intézkedést vezetett be: többek között leszállította a választójogi korhatárt, feloldotta az abortusz illegalitását, illetve enyhített a válás kimondásához szükséges feltételeken. Giscard koncepciója egy demokratikusan fejlett liberális társadalom volt, amelyet külpolitikájában a függetlenség deklarálása, belpolitikájában a szolidaritás igénye jellemez.14 Terve megvalósításában azonban akadályozta őt az olajválsággal kezdődő gazdasági válság kiteljesedése. A négyszeresére emelkedett kőolajárak komoly kihívás elé állították a francia gazdaságot, ugyanis ekkoriban az energiaszükségletek 75%-a importból érkezett az országba. Ennek hatására lelassult a gazdasági növekedés, ami magas inflációt indukált, miközben a munkanélküliségi ráta nagy iramban emelkedett. Ez által véget ért a ma már csak „harminc dicsőséges év” névvel fémjelzett időszak, amely az állandó, átlagban 5%-
14
Price (1994) 325. o. ; Gazdag (1989) 180. o.
129
os gazdasági növekedést, a javuló életszínvonalat és az általános létbiztonságot jelentette.15 Az 1973 és 1976 közötti gazdasági programok rendkívül vegyes képet mutattak a prioritások területén. A kormány az egyik évben növekedéspárti intézkedések meghozatalára
készített programot,
adókedvezmények
és közmunka-programok
keretében, a következő évben ezzel ellentétben a pénzromlás mint legnagyobb rossz ellen intézkedve nyújtott be antiinflációs gazdaságpolitikai tervet. Azonban, mivel ezek a gazdaságpolitikai programok a keynes-i elméletek alapján lettek életre híva, nem értek el számottevő sikereket. Ugyanis ekkoriban kezdett megbukni az az elmélet, amely a munkanélküliséget inflációs, az inflációt pedig növekedéspárti politikával kezelte, tekintve, hogy ez a két gazdasági mutató egyaránt magas értéket mutatott az országban. Többek közt ez vezetett Chirac 1976-os lemondásához is, aki növekedéspárti programok mellett tette le a voksát, de az elnök ekkor már inkább az infláció elleni harc és a nemzetközi versenyképesség visszaszerzésének igénye mellé állt. Ezért Chirac utódjául egy liberális közgazdászprofesszort nevezett ki, nevezetesen Raimond Barre-t. Barre összetett gazdasági programot készített, amelynek középpontjában az állami beruházások kiszélesítése állt. Azonban, mivel ez az állami szerepvállalás erősítését vonta maga után, említésre méltó eredmények nem kísérték. A gazdasági terv másik része liberális elveken nyugodott. Ez alapján megkezdték az addig szinte teljes egészében az állam által irányított gazdaság felszabadítását. Szigorúbb költségvetési politikát kezdtek el folytatni, az ipari árak nagy többségét felszabadították, és minden erővel az infláció növekedése ellen tevékenykedtek. Az intézkedések többségét siker koronázta, sikerült ugyanis gazdasági egyensúlyt kialakítani.16 2.4. Kormányrúdnál a baloldal Az 1981-es elnökválasztás háromesélyessé változott, miután a centristák és a gaulleisták is megszervezték új pártjukat a hetvenes évek vége felé, ráadásul a baloldal, bár az 1978-as parlamenti választásokat elvesztette, a közvélemény-kutatások eredményei szerint népszerűbb volt, mint a jobboldal. A centristák új pártja, az Unió a Francia Demokráciáért (UDF), természetesen a hivatalban lévő elnököt, Giscard d’Estaing-t
15 16
Gazdag, Ferenc (1995) Franciaország története 1945–1995, Kossuth Kiadó, Budapest 165. o. Gazdag (1995) 173. o.
130
indította, a gaulle-isták új pártja, a Tömörülés a Köztársaságért (RPR), első emberüket, Jacques Chirac-ot jelölte, míg a Szocialista Párt (PS) képviseletében immár harmadszor Francois Mitterand indult. Az első fordulóban Giscard került az első helyre, a második forduló azonban Mitterand győzelmével zárult, több mint egymillióval több szavazatot kapva, mint Giscard, így az elnöki palotába, az Elysée-be ő költözhetett. Barre miniszterelnök lemondása után az új elnök Pierre Mauroy-t nevezte ki miniszterelnöknek, akit megbízott az új nemzetgyűlési választások lebonyolításával, hiszen Mitterand, közvetlenül hivatalba lépése után, élve hatáskörével, feloszlatta a Nemzetgyűlést. A nemzetgyűlési választásokat a baloldal biztosan nyerte, a Szocialista Párt abszolút többséget szerzett, így az elnöknek nem volt szüksége más pártokra a többséghez, mégis a nagyobb támogatás érdekében kommunista politikusok is bekerültek a kormányba, miközben a szakszervezetek számos korábbi vezetője is az elnöki palota munkatársa lett. A baloldal a keynes-i gazdaságpolitikai elméletek szellemében az inflációellenes politika helyett a gazdasági növekedésre tette a hangsúlyt, amelyet gyors ipari fejlődéssel, alternatív energiák kihasználásával és egyéb társadalmi programokkal kívántak elérni. A szocialisták programja rendkívül változatosra sikeredett, minthogy az államosítások igényével megfogalmazódik benne az irányított gazdaság erőltetése, miközben a Barre-féle, egyensúlyt teremtő politikát is folytatni kívánják, és a társadalmi igazságosságról sem hajlandóak lemondani. Ez utóbbi érdekében 39 órás munkahetet vezettek be, 60 évre szállították le a nyugdíjkorhatárt, és adóügyi reformot hajtottak végre, középpontjában a gazdagabb rétegek különadójával.17 Az államosítások igénye mint a szocialista gazdaságpolitika sarokköve, számos kérdést felvetett. Ha ugyanis ebben az időben körülnézünk a világban, akkor azt tapasztaljuk, hogy a világ vezető államai éppen ekkoriban mondanak végleg búcsút a keynes-i normának a gazdaságpolitikában, és az emberek olyan kormányokat választanak maguknak, amelyek neoliberális programmal rendelkeznek. Az Egyesült Államokban az 1980-as elnökválasztást a republikánus Ronald Reagan, a brit parlamenti választást 1979-ben a Konzervatív Párt, élén Margaret Thatcherrel nyerte meg. Németországban 1982-ben került hatalomra a jobboldal, Helmut Kohl vezetésével. Nyilvánvalóan mind a három országban különbözött a gazdasági neoliberalizmus milyensége, azonban annyi mindenképpen közös volt, hogy az állam szerepét mind a
17
Gazdag (1989) 226. o.
131
három országban újraértelmezték, tekintve, hogy minimálisra próbálták csökkenteni annak szerepét a gazdasági folyamatok és a piac működésének szempontjából. A gazdaság felszabadítása együtt járt az állami vállalatok privatizációjával, hogy azok jobban működhessenek, adócsökkentéssel, a vállalkozási kedv erősítésével és a jóléti állam szociális vívmányainak leépítésével, miközben szigorú költségvetési politikát folytattak. Ezekkel a módszerekkel az említett országok nagy mértékű növekedésre tettek szert a nyolcvanas években.18 Mitterand kormányzati politikája azonban szembe menve a világban lezajló folyamatokkal,
belevágott
az
államosítások
megkezdésébe.
A
Mitterand-i
gazdaságpolitikai paradigmaváltás azonban nem hozta meg a várt eredményeket, a gazdasági növekedés tovább lassult, a munkanélküliek aránya sem csökkent, sőt lassan növekedett, miközben az infláció elleni harcot feladva az éves pénzromlás 1982-ben 17%-ra ugrott.19 Ezek a jelek egyértelmű bizonyítékát adták annak, hogy Franciaország nem elég erős ahhoz, hogy egyedül szembe menjen a világgazdaság tendenciájával, és megváltoztassa a környezetét.20 Miután a keresletélénkítő gazdaságpolitika csaknem csődöt mondott, Mitterand fordulatot hajtott végre, és liberális útra kezdte terelni a francia gazdaságpolitika irányvonalát. Ez okból a kormány, a munkaadók akaratát kielégítve, az optimális működés érdekében engedélyezte az elbocsátásokat. A hanyatló ágazatokat pedig nem tartották továbbra is mesterségesen fenn, ezért csődeljárások sorozata indult. Ezek az intézkedések mind liberális fordulatról árulkodnak. Az eredmények felemás sikereket hoztak, de inkább a pozitív irányba mutatnak. A gazdaság 1983-tól 1986-ig évről évre többet termelt, bár a növekedési szint még így is 1-2% körül mozgott. A legnagyobb eredményt talán az infláció területén érték el, ez ugyanis 1986-ra 5% alatti értéket mutatott a négy évvel korábbi 17% helyett.21 Belpolitikai szempontból nyugodt időszaknak mondható Mitterand elnökségének első öt éve, hevesebb tiltakozásokra csak az oktatással kapcsolatos reformtervezete adott okot. A külpolitikában, a kommunisták akaratával ellentétben, tovább közeledett az
18 19 20 21
Gambotti, Christian (2008) Sarkozy: államférfi születik, Athaeneum 2000 Kiadó 15. o. Gazdag (1989) 232. o. Gambotti (2007) 146. o. Gazdag (1995) 209. o.
132
Egyesült Államokhoz, Izraelhez és európai szövetségeseihez, ami szükségszerűen a Szovjetuniótól való távolodással párosult.22 Ettől függetlenül a nyolcvanas évek közepére a jobboldali pártok újbóli előretörése tapasztalható, az 1984-es, és az 1985-ös helyi és regionális választásokon a jobboldal pártjai győzedelmeskedtek, így egyre inkább érezhetővé vált, hogy az 1986-os nemzetgyűlési választásokon is diadalmaskodhatnak, ami teljesen új helyzetet teremtene az ország életében, hiszen bekövetkezhet az V. Köztársaság történetében az első kormányzati kohabitáció. Miután napról napra egyre valóságosabbá vált, nem maradtak el a politikai vezetők véleményei arról, hogy mi történne, ha előállna ez az új helyzet. A centrum és a jobboldal vezető politikusai megosztottak voltak: míg Giscard és Chirac nem látta akadályát annak, hogy működhessen az új szisztéma, Raimond Barre, ha politikai okokból is, de életképtelennek ítélt meg egy ilyen típusú együttélést a köztársasági elnök és a miniszterelnök között.23 Ilyen körülmények között érkezünk meg az 1986-os nemzetgyűlési választásokhoz. 2.5. Kohabitációk kialakulása és története Az V. Köztársaság történetében ez idáig csak egyetlen egyszer, az 1986-os parlamenti választások alkalmával választották a Nemzetgyűlési képviselőket arányos választási rendszer szerint. A baloldal régi követelésének eleget téve Mitterand vezette be az új szisztémát. Azonban ez sem akadályozta meg a jobboldalt abban, hogy győzedelmeskedjen a választásokon. Igaz, az eredmény számukra is csalódás volt, tekintve, hogy mindössze három fős többséget szereztek, de még így is ők adhatták a kormányfőt az országnak.24 Mivel a jobboldalon két közepesen nagy párt (RPR+UDF) szövetsége adta ki a parlamenti többséget, a Nemzetgyűlés legnagyobb frakcióval rendelkező pártja továbbra is a Szocialista Párt maradt. Miután a köztársasági elnök az RPR elnökét, Jacques Chirac-ot nevezte ki miniszterelnöknek, ő neki is kezdett programja megvalósításához. Egy év alatt több mint ötven törvényt fogadtak el, amelyeknek középpontjában az egyensúlyt megteremteni célzott liberális gazdaságpolitika állt. Ennek érdekében nagyarányú privatizációs programot hirdettek meg, eltörölték a nagy vagyonok különadóját, és exportorientált
22 23 24
Hahner (2002) 267. o. Gazdag (1989) 288. o. Gazdag (1989) 289. o.
133
intézkedéseket hoztak. A gazdasági növekedés azonban továbbra is kettő vagy annál kisebb százalékos értéket mutatott, a munkanélküliségi ráta tovább emelkedett, és a gazdaság többi mutatói is kudarcról tanúskodtak.25 Mindezek függvényében nem meglepő, hogy az 1988-as elnökválasztáson Mitterand újrázni tudott. Az első fordulóban a szavazatok több mint 34%-ával Chirac (19,9 %) és Barre (16,5 %) előtt végzett, míg a második fordulóban Chirac-kal szemben biztos többséggel győzött, így újabb hét évre az Elysée-palotában maradhatott. Megválasztása után, követve első győzelme utáni stratégiáját, feloszlatta a Nemzetgyűlést, új parlamenti választásokat írva ki ezzel. A választásokat a Szocialista Párt nyerte meg, de nem szerzett abszolút többséget, így szüksége volt más pártok támogatására is. Kisebbségi kormányalakításra megbízást Michel Rocard kapott, aki Mitterand-nal ellentétben korábban a Szocialista Párt jobbszárnyán foglalt helyet. Mitterand, a korábbi gyakorlatától eltérően, ezúttal nem kebelezte be teljes mértékben a miniszterelnöki funkciókat, Rocard nagy cselekvési szabadságot kapott a belügyek intézésében. A három év alatt, ameddig miniszterelnök volt, a francia gazdaság növekedési pályára állt, ám ettől függetlenül elnöki utasításra lemondásra kényszerült. Őt Edith Cresson követte, aki csúcstartó két tekintetben is. Először is, ő volt az első nő Franciaország történetében, aki miniszterelnöki pozícióba került, másfelől ő volt a legrövidebb ideig ebben a funkcióban. 1992-ben Pierre Beregovoy váltotta ezen a poszton, aki a magas munkanélküliség ellen hirdetett meg harcot, azonban abban, hogy végig is vigye programját, megakadályozta a soros parlamenti választás. Az 1993-as parlamenti választásoknak a jobboldal pártjai (RPR+UDF) a legtöbb választókörzetben közösen vágtak neki. Az eredmény magáért beszél. A RPR, az UDF és egyéb
jobboldali pártok 480
helyet szereztek
meg az
577 fős
26
Nemzetgyűlésben. Ezt követően Mitterand-nak nem volt választása, utolsó két évében is kohabitációban kellett kormányoznia. A miniszterelnök Edouard Balladur, a RPR képviselője, korábbi pénzügyminiszter lett. Az RPR elnöke, Chirac nem vállalta az újabb kohabitációt, ő inkább a két évvel ezt követő elnökválasztásra koncentrált. Balladur gazdaságpolitikájának középpontjában szintén a privatizáció és az exportösztönzés állt, ahogy ezt korábban Chirac-nál is megtapasztalhattuk. Gazdaságilag sikeres két évet mondhatott magáénak, népszerűsége jóval meghaladta Chirac
25 26
Gazdag (1995) 214. o. Gazdag (1995) 229. o.
134
népszerűségét, amikor bejelentette, hogy indulni kíván az elnökválasztáson. Az RPR képviselőjeként indult a választásokon, de az UDF, támogatván őt, nem indított önálló jelöltet. Ettől függetlenül az 1995-ös elnökválasztás első fordulójában mindössze a harmadik helyet tudta megszerezni, a szocialista Jospin és a gaulle-ista Chirac mögött, így nem volt lehetősége részt venni további megmérettetésben. A második fordulóban Chirac győzni tudott, így harmadik nekifutásra a köztársasági elnöki hivatalba léphetett. Miniszterelnöknek a korábbi külügyminisztert, Juppét nevezte ki. Később, látván a jobboldal népszerűségi mutatóinak csökkenését, nem várta ki a parlamenti választások rendes időpontját, és előrehozott választások kiírása miatt 1997-ben feloszlatta a Nemzetgyűlést. A választások kimenetele azonban nem várt fordulatot hozott. A Szocialista Párt, szövetkezve egyéb baloldali és zöld pártokkal, többséget szerzett a Nemzetgyűlésben, aminek következtében újabb kohabitációs időszak következhetett, rövid időn belül immár a harmadik. Chirac két évvel korábbi elnökválasztási vetélytársát, Jospin-t nevezte ki miniszterelnöknek. A kormányzati együttélés kitöltötte maximális időtartamát, tehát öt évig tartott. A parlamenti többség tudatában a belpolitikára és gazdaságra tényleges befolyással rendelkező baloldali kormány számos reformot hajtott végre. Egyik legfontosabb ezek közül a harmincöt órás munkahét bevezetése a harminckilenc órás helyett.27 Alkotmánymódosítást is végrehajtottak a köztársasági elnök egyetértésével, eszerint az elnöki ciklust hét évről öt évre csökkentették. De ezen kívül is számos, főként munkahelyteremtésre irányuló programot valósítottak meg. A gazdaság mérőszámai mind-mind pozitív változásokról beszéltek. A munkanélküliségi ráta 2001-re tizennyolc éve nem látott mértékre csökkent, megközelítette a 8%-ot.28 A gazdasági növekedés stabilan 3% körül mozgott, és a többi mutató is hasonló javuláson ment keresztül.29 Az utolsó évben volt ugyan visszaesés, de alapvetően az öt év gazdasági szempontból sikeresnek volt mondható. A 2002-es elnökválasztás sok meglepetést hozott. Először is a hivatalban lévő elnök kevesebb, mint 20%-ot ért el az első fordulóban. Másrészt a második helyre nem a szocialista miniszterelnök, Jospin, hanem a nemzeti radikálisok képviselője, Jean-Marie Le Pen került. Így a második fordulóban Le Pen volt Chirac ellenfele, aki mindössze
27 28 29
http://www.brookings.edu/fp/cusf/analysis/workweek.htm 2010. november 5. http://www.tradingeconomics.com/Economics/Unemployment-Rate.aspx?Symbol=FRF 2010. november 5. http://www.tradingeconomics.com/Economics/GDP-Growth.aspx?Symbol=FRF 2010. november 5.
135
negyedannyi szavazatot ért el, mint a hivatalban lévő elnök, ezért Chirac 2007-ig elnök maradhatott.
3.
Franciaország hatalmi ágainak bemutatása
3.1. Végrehajtó hatalom Ahogy arról már korábban esett szó, a francia végrehajtó hatalom nem egy kézben összpontosul, mint az elnöki rendszerekben, hanem ketten, a miniszterelnök és a köztársasági elnök osztoznak rajta. Érdemes a bemutatást a köztársasági elnökkel kezdeni, hiszen azon túl, hogy pozíciójának következtében kifejezi a nemzet egységét, és őrködik az államszervezet demokratikus működése felett, azaz védelmezi az alkotmányt, az V. Köztársaság alkotmányának értelmében ő a politikai hatalom végső letéteményese, aki a kormányzattal és a parlamenttel együttműködve hozza meg a döntéseket.30 A választópolgárok 1962 óta egy kétfordulós szisztémában közvetlenül választják meg, 2002 óta öt éves periódusra. A köztársasági elnök számos hatáskörrel rendelkezik. Csak néhány példa, ami arról tanúskodik, hogy részese a végrehajtó hatalomnak. Az alkotmány értelmében az államfő bárkit kinevezhet miniszterelnöknek, még a parlament ellenjegyzése sem kell hozzá, így abban a pillanatban, hogy az elnök kijelöli és kinevezi a maga választottját a miniszterelnöki szerepkörbe, ő már teljes érvényességgel hivatalba is lépett. Habár a parlament elfogadása ehhez a procedúrához nem szükségeltetik, közvetve természetesen rendelkezik beleszólási joggal, mivel a kinevezés után bármikor bizalmatlansági indítványt nyújthatnak be a kormány ellen, és ha azt megszavazza a parlament, egészen pontosan annak alsóháza, a kormánynak nincs választása, le kell mondania. A köztársasági elnök emellett megteheti, hogy bármikor feloszlatja a parlament alsóházát, a Nemzetgyűlést, egyetlen kitétellel: két feloszlatás között legalább tizenhárom hónapnak el kell telnie. Érdekes azonban, hogy ez a hatáskör nem kölcsönös, tehát a köztársasági elnök nem felelős a parlamentnek, az ugyanis nem tudja őt leváltani, ami érthető, hiszen az államfő a legitimációját és hatalmát más forrásból, közvetlenül a néptől kapta. E hatásköre mellett az államfő elnököl a kormány
30
Almond, A. Gabriel – Powell, G. Bingham Jr. – Srom, Kaare – Dalton, Russel J. (2006) Összehasonlító politológia, Osiris Kiadó, Budapest, 296. o.
136
ülésein, sőt az ülés napirendjét is ő alakítja ki. Ezeken kívül az elnök még sok egyéb hatalmi jogosítvánnyal rendelkezik, aminek részletesebb kifejtése később lesz esedékes. A kormány a programja révén vezeti és meghatározza a nemzet politikájának általános vonulatát, rendeletalkotási jogát azonban csak a köztársasági elnök ellenjegyzése ellenében gyakorolhatja. A kialakult gyakorlat azt mutatja, hogy olyan időben, amikor az államfő és a miniszterelnök ugyanarról az oldalról valók, a francia elnök kezében szinte olyan hatalom koncentrálódik, mintha a kormányzati rendszer szimplán elnöki lenne, mintha ő töltené be a miniszterelnök pozícióját is. Ilyen esetekben a miniszterelnök csak operatív vezetői posztot tölt be, és csak koordinálja a kormány munkáját. A munkamegosztás a következőképpen alakul: a köztársasági elnök főképp külügyekkel és védelempolitikával foglalkozik, míg a mindennapi belügyi és gazdasági problémák intézése a miniszterelnökre hárul, természetesen úgy, hogy a végső döntés mindig az elnök kezében van, és a miniszterelnök aláveti magát az elnök akaratának. Ezzel ellentétben, ha az elnök és a miniszterelnök két ellentétes beállítottságú pártból valók, akkor lép életbe a kormányzati együttélés rendszere, ami meg fogja változtatni azokat az állapotokat és folyamatokat, amelyek eddig kialakultak a végrehajtó hatalmon belül. 3.2. Törvényhozó hatalom A francia parlament, hasonlóan az amerikai kongresszushoz, két házból, a Nemzetgyűlésből és a Szenátusból áll, azonban míg az amerikai kongresszus két egyenrangú és egyenlő súlyú kamarával rendelkezik, addig Franciaországban ez koránt sincsen így. A Nemzetgyűlés ugyanis nagyobb hatalommal rendelkezik, tekintve, hogy csak ők nyújthatnak be bizalmatlansági indítványt a kormánnyal szemben. A nagyobb befolyást bizonyítja az is, hogy ahhoz, hogy egy törvénytervezet törvénnyé váljon, mind a két ház egyetértése szükséges, azonban ha ez nincsen meg, magyarul a Szenátus nem fogadja azt el, és a kormány újra benyújtja a tervezetet, akkor már csak a Nemzetgyűlés dönt a tervezet sorsáról.31 A Szenátus inkább a folytonosságot képviseli, ezért nem is oszlatható fel, ráadásul a szenátorokat hosszabb időre választja egy elektorokból álló
31
Haskó, Katalin (2004) Franciaország, In: Kardos József – Simándi Irén (szerk.) Európai politikai rendszerek, Osiris kiadó, Budapest 246. o.
137
választói testület, mint a Nemzetgyűlés képviselőit, akiket öt évre, közvetlenül a választópolgárok.32 3.3. Alkotmánytanács A
francia
Alkotmánytanács,
hasonlóan
a
magyar
Alkotmánybírósághoz,
törvénytervezetek és szerződések alkotmányosságát vizsgálja, azonban csak előzetes normakontrollra jogosult, utólagosra már nem. Tagjait az államfő, a Nemzetgyűlés elnöke és a Szenátus elnöke jelöli, összesen kilenc tagból áll.
4.
A kormányzati kohabitációk jellege
4.1. Köztársasági elnök és miniszterelnök kapcsolata nem kohabitációs időszakokban Az 1958-as alkotmány 5. cikkelyének értelmében „A köztársasági elnök ügyel az Alkotmány tiszteletben tartására. Döntőbírói ítéletével és egyeztetésével biztosítja a közhatalmi szervek szabályos működését és az állam folytonosságát. Biztosítéka a nemzeti függetlenségnek, az ország területi sérthetetlenségének és a nemzetközi szerződések tiszteletben tartásának.”33 Ahhoz, hogy ezeket a feladatokat zavartalanul végezhesse, az alkotmány jelentős hatáskörökkel ruházza föl (ahogy már korábban láthattuk és még látni is fogjuk), ám a cikkely nem foglalja magában azt, hogy az államfőnek a végrehajtó hatalom fejének is kell egyben lennie. Ráadásul az alkotmány idevágó passzusa éppen, hogy a kormány szerepét emeli ki: „A nemzet politikáját a kormány dolgozza ki és hajtja végre. A közigazgatással és a fegyveres erőkkel a kormány rendelkezik.”34 Mégis azt tapasztaljuk, hogy nem kohabitációs időszakokban a köztársasági elnök a végrehajtó hatalom feje, a tényleges döntések felelőse, és ezáltal bekebelezi a miniszterelnök és kormánya szinte minden hatáskörét. Vajon miért lehetséges ez, és melyek azok a tényezők, amelyek miatt a köztársasági elnök képes arra,
32 33 34
Almond – Powell (2006) 298. o. Francia Alkotmány: II. fejezet, 5. cikkely Francia Alkotmány: III. fejezet, 20. cikkely
138
hogy megtegye mindezt nem kohabitációs időszakokban? A válasz összetett és több síkú. Egyrészt
vannak
olyan
hatáskörei
a
köztársasági
elnöknek,
amelyeknek
következménye a miniszterelnök hatásköreinek bekebelezése lesz, másrészt nem jogi tényezők is befolyásolják a jelenséget. Azzal ugyanis, hogy a köztársasági elnök maga választja és nevezi ki a miniszterelnököt, és a kinevezés egyben beiktatás is, hiszen, ahogy korábban láthattuk, a parlament elfogadása nem szükségeltetik a procedúrához, eléri, hogy hozzá hűséges ember legyen a miniszterelnök. Nem egyszer fordult már elő az V. Köztársaság történetében, hogy egy országosan nem ismert politikust választott miniszterelnöknek a köztársasági elnök, például 2002-ben Jacques Chirac Jean-Pierre Raffarint, hogy így könnyen rá tudja kényszeríteni a maga akaratát, és később minden konfliktus nélkül meneszthesse. Habár közvetlen lemondatási joggal az alkotmány nem ruházza fel a köztársasági elnököt, olyan még nem fordult elő az V. Köztársaság történetében, hogy egy miniszterelnök ragaszkodjon a hatalmához, miután a köztársasági elnök már megvonta a bizalmát tőle.35 Jól tükrözi a két hatalmi pólus, a köztársasági elnök és a miniszterelnök közötti kapcsolatot egy legenda, miszerint 1962-ben az V. Köztársaság atyja, Charles de Gaulle csak azzal a feltétellel nevezte ki Georges Pompidou-t miniszterelnöknek, ha aláír egy dátum nélküli lemondó nyilatkozatot.36 Nem jogi tényező, de befolyásolja a jelenséget a köztársasági elnök tekintélye és tekintélyének tisztelete. Abban a pillanatban ugyanis, hogy a nép közvetlenül megválasztotta az illetőt ebbe a tisztségbe, megkérdőjelezhetetlenül ő lesz az ország legnagyobb legitimitással rendelkező politikai szereplője, így szavainak nem lebecsülendő súlya lesz. Ráadásul olyan parlamenti többséget tud a háta mögött, amely parlamenti többség legerősebb pártjának ő az elnöke, vagy legalábbis prominens képviselője, még akkor is, ha hivatalba lépés után lemondott párttisztségeiről. Így, még ha elő is állna az a helyzet, hogy a köztársasági elnök új miniszterelnököt szeretne kinevezni, de a hivatalban lévő ragaszkodik a pozíciójához, és nem hajlandó lemondani, akkor a köztársasági elnök értelemszerűen a parlamenthez tud fordulni, kérvén azt, hogy bizalmatlansági indítvánnyal távolítsák el a kormányt a hatalomból. Ilyenre, ahogy már említettem, még nem volt példa,
egy miniszterelnök ugyanis, ha nem is politikai
öngyilkosságot, de óriási presztízsveszteséget szenvedne egy ilyen leváltással.
35 36
Ádám, Péter (2007) Franciaország alkotmányos rendje és politikai intézményei, Corvina Kiadó Kft., Budapest 171. o., 207. o. Duhamel, Olivier, Idézi: Ádám (2008) 197. o.
139
Végezetül pedig, az a hagyomány, hogy nem kohabitációs időszakokban a köztársasági elnök teljes egészében bekebelezi a végrehajtó hatalom hatáskörét, de Gaulle elnöksége alatt alakult ki, és ugyan sokat gyengült az évek alatt, de egészen az első kormányzati együttélésig megfigyelhető volt. Bár a baloldal és Mitterand a hatvanas és a hetvenes években ellenezte ezt a hatalomkoncentrációt,37 amikor a nyolcvanas évek elején az V. Köztársaság történetében először hatalomra került, ha nem is teljesen úgy, mint elődei, de folytatta ezt a gyakorlatot. 4.2. A köztársasági elnök hatáskörei kohabitációs időszakokban A francia köztársasági elnök hatásköreit alapvetően három csoportba oszthatjuk.38 Az első csoportba azok a hatáskörök tartoznak bele, amelyeket a köztársasági elnök teljesen önállóan, minden megkötöttség nélkül érvényesíthet, tekintve, hogy ezekhez a jogokhoz nem szükségeltetik ellenjegyzés a miniszterelnök vagy a miniszterek részéről. Ettől függetlenül azt fogjuk tapasztalni, hogy kohabitációs időszakokban a köztársasági elnök ezeket a hatásköröket nem tudja teljes egészében megkötöttségek nélkül alkalmazni. A másik csoport, ezekkel a jogokkal ellentétben, azokat a hatásköröket tartalmazza, amelyeket a köztársasági elnök nem gyakorolhat kötöttségek nélkül, érvényesíteni csak miniszterelnöki vagy miniszteri ellenjegyzés fejében lehet őket. A harmadik csoportba az úgynevezett fenntartott hatáskörök tartoznak, amelyeket azért gyakorolhat a köztársasági elnök, hogy érvényesíteni tudja a már korábban említett 5. cikkely pontjait, főképp azt, amelyik kimondja, hogy a köztársasági elnök a biztosítéka a nemzeti függetlenségnek, az ország területi integritásának és a nemzetközi szerződések tiszteletben tartásának. Ugyanis ahhoz, hogy ezeknek a követelményeknek eleget tegyen, legalább két politikai területet az ellenőrzése alá kell vonnia, és elengedhetetlen, hogy ezeket a területeket közvetlenül irányítsa. Az egyik ilyen terület Franciaország általános külpolitikai vonalának meghatározása, a másik, hogy őrködni tudjon a területi integritás felett, az általános katona- és védelempolitika felügyelete.
37 38
Ádám (2007) 205. o. Ádám (2007) 163. o.
140
4.3. Ellenjegyzéshez nem kötött jogok A köztársasági elnök legfontosabb ellenjegyzéshez nem kötött hatásköre a miniszterelnök kinevezésének a joga. Korábban már megnéztük, hogy „rendes” időszakban hogyan néz ki a gyakorlatban ennek a hatáskörnek az érvényesítése, most vizsgáljuk meg kohabitációs időszakban. Nyilvánvalóan, hiába szerzi meg a köztársasági elnök ellenzéke a többséget a parlamenti választásokon, az alkotmány szövege továbbra is felhatalmazza a köztársasági elnököt arra, hogy azt nevezzen ki miniszterelnöknek, akit ő jónak lát. Azonban, ha „saját” embert nevezne ki ilyen esetekben, csak az első Nemzetgyűlési ülésre kellene várni, és azon nyomban bizalmatlansági indítvánnyal elmozdítanák őt a helyéből. Így ez a hatáskör csorbul, hiszen ilyen esetben a köztársasági elnök kénytelen olyan jelöltet kinevezni miniszterelnöknek, aki bírja a parlamenti többség támogatását, és vele ellentétes politikai platformon áll, kialakítva ezzel a kormányzati együttélés rendszerét. Franciaország három kormányzati kohabitációja is így alakult ki. Francois Mitterand-nak nem volt választása, kénytelen volt az új parlamenti felállás következtében Jacques Chirac-ot kinevezni miniszterelnöknek 1986-ban, 1993-ban pedig Edouard Balladur-t. Miután Jacques Chirac elnöki hivatali idejében az elnököt támogató pártok elvesztették a parlamenti választásokat, ő is az ellentétes oldalról nevezett ki miniszterelnököt Lionel Jospin személyében, kialakítva ezzel a leghosszabb ideig tartó kormányzati kohabitációt Franciaország történetében. Mivel a köztársasági elnöknek nincsen közvetlen joga a miniszterelnök visszahívására, és nem rendelkezik parlamenti többséggel sem, így mind a három kohabitáció története stabil volt a két főszereplő személyi összetétele alapján. Az államfőnek ellenjegyzéshez nem kötött jogai között találjuk a népszavazás kiírásának jogát olyan törvénytervezetekről, amelyek a közhatalmi szervek átszervezését, gazdaság- és társadalompolitikát vagy a közszolgáltatások reformját illetik.39 Ugyancsak kiírhat népszavazást olyan nemzetközi szerződésekre felhatalmazó törvénytervezetekre, amelyek nem ellentétesek az Alkotmánnyal, de kihatással vannak a közintézmények működésére.40 A népszavazást azonban a köztársasági elnök nem kezdeményezheti, azt a parlamentnek vagy a kormánynak kell megtennie. Olyan még nem fordult elő az V.
39 40
Francia Alkotmány: II. fejezet, 11. cikkely Francia Alkotmány: II. fejezet, 11. cikkely
141
Köztársaság történetében, hogy ezt a parlament kezdeményezte volna. Nem meglepő módon, hiszen a parlamenti képviselők nem érdekeltek abban, hogy maguk helyett a népre bízzanak egy törvénytervezetről való döntést. Ezzel ellentétben a kormány volt olyan helyzetben, hogy népszavazást kezdeményezzen, de ez aránylag ritkán fordult elő. Nem kohabitációs időszakban, amikor a kormányt ténylegesen a köztársasági elnök irányítja, és bírja a parlamenti többség bizalmát, nem lesz szüksége arra, hogy népszavazási procedúrával megkerülje a parlamentet, illetve csak akkor, ha a parlament egyes törvénytervezetek megszavazását visszautasítja. Ilyenek előfordultak de Gaulle elnöksége alatt, de később csak nagyon ritkán. Kohabitációs időszakokban azonban másképp alakul a helyzet, mivel a kormányt ténylegesen a miniszterelnök irányítja, és a parlamenti többség is ellentétes a köztársasági elnök pártállásával. A gyakorlat azt mutatja, hogy ilyenkor sem gyakori a népszavazási kezdeményezés a kormány részéről, hiszen a köztársasági elnök dönthet úgy, hogy nem írja ki a népszavazást. Érdemes
azonban
megvizsgálni
az
alkotmányban
az
alkotmánymódosítás
lehetőségét, ugyanis valamelyest egybevág a népszavazással, hiszen népszavazással is lehet alkotmányt módosítani. Az alkotmány 89. cikkelye értelmében az eljárás a következő: az alkotmánymódosításról szóló törvénytervezetet meg kell szavaznia a parlamentnek, majd a köztársasági elnök válik főszereplővé, aki dönthet arról, hogy a törvénytervezetről a Nemzetgyűlés és a Szenátus együttes ülése határozzon. Ilyenkor az eredményességhez a szavazatok 60%-a kell, vagy a néphez fordul, és a törvénytervezet sorsát népszavazás dönti el.41 Azonban viták tárgyát képezi, hogy a köztársasági elnök arról is dönthet-e, hogy egyáltalán tovább viszi az ügyet. Tehát dönthet-e arról, hogy félbeszakadjon az ügymenet vagy nem. Mivel nincs egyértelmű állásfoglalás ez ügyben az alkotmány szövegének többértelműsége miatt, nem meglepő módon a konfliktusok elkerülése végett alkotmánymódosítás céljából történő népszavazás kohabitációs időszakokban mindössze egyszer fordult elő, 2000-ben, amikor a kérdésben a szocialista kormány és a gaulle-ista köztársasági elnök is egyetértett, ekkor az elnöki ciklus csökkentéséről szavazott a nép. A következő ellenjegyzéshez nem kötött joga a köztársasági elnöknek az alkotmány 12. cikkelye értelmében a Nemzetgyűlés feloszlatására vonatkozik.42 Ezt bármikor megteheti, annyi kikötéssel, hogy a feloszlatást csak egy évvel a korábbi választások
41 42
Francia Alkotmány: XVI. fejezet, 89. cikkely Francia Alkotmány: II. fejezet, 12. cikkely
142
után lehet kérvényezni, és a következő választásokat a feloszlatást követően húsz és negyven napon belül meg kell tartani. Összegezve tehát ki lehet mondani, hogy a köztársasági elnök tizenhárom hónaponként minden megkötés nélkül feloszlathatja a parlament „alsóházát”. Ez a hatásköre kohabitációs időszakokban is megmarad, azonban nem volt még arra példa, hogy a köztársasági elnök élt is volna ezzel, miközben éppen, hogy ezekben az időszakokban lenne jó eszköz arra, hogy újra parlamenti többséget tudjon maga mögött. Az első két kohabitációnál könnyen érthető a miértre a válasz, hiszen mind a két együttélés az elnöki ciklus utolsó két évére jött létre, így amikor az elnöknek jogában állt volna új választásokat kiíratni, már az elnökválasztás folyamata kezdődött meg. Azonban közvetlenül utána, hogy Mitterand-t újraválasztották az elnöki pozícióba, ő feloszlatta a Nemzetgyűlést. 1995-ben Chirac a megnyert elnökválasztás után nem oszlatta fel a Nemzetgyűlést, hiszen hívei többségben voltak az „alsóházban”, a feloszlatást két év elteltével tette meg, majd az ezt követő választásokon a baloldal diadalmaskodott, és ezáltal alakult ki a harmadik kormányzati együttélés. érdekesség azonban, hogy az ötéves kohabitáció során Chirac nem élt a feloszlatás jogával, de egyúttal érthető is, figyelembe véve, hogy egészen az ezredfordulóig a Jospin-kormány nagy népszerűségnek örvendett, és egy új választáson biztos többséget szereztek volna a kormány hívei.43 2000 után pedig Chirac érdekében sem állt új választásokat kiírni a rendes időben lévő 2002-est megelőzően, hiszen a korábban említett 2000-es alkotmánymódosítás értelmében szinkronba került az elnöki és a Nemzetgyűlési mandátum választása és időpontja. Az alkotmány 16. cikkelye szintén egy ellenjegyzéshez nem kötött hatáskörről árulkodik. Azt mondja ki ugyanis, hogy az elnöknek joga van rendkívüli állapotot kihirdetni, ha súlyos és közvetlen veszély fenyegeti az országot, és megbénul az alkotmányos közhatalmi szervek szabályos működése.44 Ez a rendkívüli állapot valójában alkotmányos diktatúrát jelent,45 hiszen ilyenkor a köztársasági elnöknek joga van rendeletekkel kormányozni, vagyis egy kézben egyesíteni a törvényhozói és végrehajtói hatalmat. Erre kohabitációs időszakban nem került sor, rendes időszakban is csak egyszer fordult elő, amikor de Gaulle az Algéria-ügyre hivatkozva vezetett be rendkívüli állapotot.
43 44 45
Johancsik (2003) 106. o. Francia Alkotmány: II. fejezet, 16. cikkely http://www.c3.hu/~mester/T365/tux02111.htm, 2010. november 5.
143
Az alkotmány 18. cikkelye értelmében a köztársasági elnöknek jogában áll üzenetet küldeni a parlamentnek.46 Ezt is ellenjegyzés nélkül gyakorolhatja, azonban ennek a hatáskörnek túlságosan nagy jelentősége nincsen, történelmi okok miatt alakult ki, és azt szimbolizálja, hogy a köztársasági elnök nem léphet be a parlament épületébe, a kommunikációt üzeneteken keresztül gyakorolhatja. A köztársasági elnökök megválasztásuk után szoktak élni ezzel a jogukkal, a parlamentnek küldött üzeneten keresztül közlik a programjuk támpontjait. Ez történt 1986-ban is, közvetlenül az első kohabitáció kialakulása után, amikor Mitterand a programján kívül üzenetben tájékoztatta a parlamentet arról, hogyan képzeli az együttműködést a kormánnyal ebben a különleges időszakban. 47 Az alkotmány 54., 56. és 61. cikkelye a köztársasági elnök Alkotmánytanáccsal kapcsolatos
jogait
deklarálja.
Az
alkotmánybírók
kinevezési
jogához,
az
alkotmánybíróság elnökének kinevezési jogához természetszerűleg nem szükségeltetik ellenjegyzés. Ezeket kohabitációs időszakokban is minden megkötöttség nélkül érvényesíteni tudja. A 61. cikkely az előzetes normakontroll témakörével foglalkozik. Azt mondja ki, hogy „kihirdetés előtt a törvényeket is be lehet nyújtani normakontrollra az Alkotmánybíróságnak, ha az eljárást a köztársasági elnök, a miniszterelnök, a két házelnök, illetve hatvan képviselő vagy hatvan szenátor kezdeményezi”.48 Tehát a köztársasági elnöknek nem kell ehhez ellenjegyzés, azonban láthatjuk, hogy egyedül nem képes érvényesíteni ezt a jogot. 4.4. Ellenjegyzéshez kötött jogok Eddig azokat a hatásköröket vizsgáltuk meg, amelyekhez a köztársasági elnöknek nem kell ellenjegyzés ahhoz, hogy gyakorolhassa őket. Láthattuk azonban, hogy kohabitációs időszakokban számos ilyen jellegű hatáskör esetében meg van kötve a keze, például a miniszterelnök kinevezésének ügyében. Az ellenjegyzéshez kötött, vagy osztott jogosítványok esetében hasonlókat fogunk tapasztalni. Lesznek olyanok, amelyekben a végleges döntés a miniszterelnököt illeti, lesznek olyanok, ahol a köztársasági elnököt, illetve olyanok is, ahol a két
46 47 48
Francia Alkotmány: II. fejezet, 18. cikkely Ádám (2007) 178. o. Francia Alkotmány: VII. fejezet, 61. cikkely
144
főszereplő kompromisszuma nélkül csak erővel és állandó konfliktusokkal tud egyik vagy másik döntéseket hozni. Az osztott jogosítványokra példa a kinevezések ügye. Az alkotmány 13. cikkelyének második és harmadik bekezdése értelmében az „állam polgári és katonai főtisztviselőit a köztársasági elnök nevezi ki. A miniszteri értekezleten nevezik ki az Államtanács főtisztviselőit, a Becsületrend főkancellárját, a nagyköveteket és rendkívüli követeket, a Számvevőszék főtanácsosait, a prefektusokat, a vezérkari tiszteket, a tankerületek, továbbá a központi államigazgatási intézmények vezetőit”.49 Azonban a 21. cikkely kimondja, hogy „a rendeleti hatáskört a 13. cikkely rendelkezéseinek fenntartásával a miniszterelnök gyakorolja, és ő nevezi ki a polgári és katonai főtisztviselőket”.50 Ez első látásra ellentmondásnak is tűnhet, azonban csak annyit jelent, hogy kohabitációs időszakban a köztársasági elnöknek és a miniszterelnöknek megegyezésre kell jutnia, de ilyenkor a miniszterelnöknek nagyobb szava van, kivéve azokat a területeket, amelyek a külüggyel és a hadüggyel kapcsolatosak. Osztott jogosítványa a köztársasági elnöknek a rendkívüli parlamenti ülésszakok megnyitása és berekesztése, azonban ezzel a jogával csak akkor élhet, ha korábban a Nemzetgyűlés többsége vagy a miniszterelnök kezdeményezte határozott napirenddel a rendkívüli ülést. Fontosabb azonban ennél a köztársasági elnök törvényerejű kormányrendelettel kapcsolatos jogosítványának a kérdése. A fontossága ennek csak az első kohabitációs időszak elején derült ki. Törvényerejű kormányrendeleteket a kormány csak akkor hozhat meg, ha előtte kéri a parlament felhatalmazását ehhez,51 és ekkor nem kell végigvinni
a
hosszú és
bonyolult
törvényhozási procedúrát,
a
törvényerejű
kormányrendelet az elrendelése után hivatalosan törvénnyé válik. Természetesen a parlamentnek ebben az esetben is el kell fogadnia egy bizonyos határidőn belül, de a törvény már korábban is életbe léphet. Viszont van még egy, korábban csak formaságnak elkönyvelt mozzanat a törvényerejű kormányrendelet meghozatalának végén: a köztársasági elnöki aláírás. 1986-ig ez nem jelentett problémát, hiszen a parlamenti felhatalmazást éppen a köztársasági elnök kérvényezte a kormánya által. Azonban kohabitációkban a kormány és a háta mögött tudott parlamenti többség kihagyhatja a folyamatból a köztársasági elnököt. Legalábbis így gondolták 1986-ban, amikor a
49 50 51
Francia Alkotmány: II. fejezet, 13. cikkely Francia Alkotmány: III. fejezet, 21. cikkely Francia Alkotmány: V. fejezet, 38. cikkely
145
kohabitáció kialakulása után az új kormány Jacques Chirac vezetésével, a gyorsaság fontosságára hivatkozva, kérte a jobboldali többségű parlamentet, hogy adja meg a felhatalmazást a kormánynak törvényerejű kormányrendeletek meghozatalára több témakörben is, mint az államosítások kérdése, vagy a régi választási rendszer visszaállítása. De a korábban és a Chirac-féle felhatalmazás kérésekor is formaságnak tekintett ellenjegyzés köztársasági elnöki hatalommá változott, figyelembe véve, hogy Mitterand megtagadta a rendeletek aláírását. Az alkotmány 13. cikkelye idevonatkozó passzusának értelmezése, amely kimondja, hogy „a kormányértekezleten elhatározott törvényerejű kormányrendeleteket (...) a köztársasági elnök írja alá”52 azóta is viták tárgyát képezi. Tény azonban, hogy Chirac kormánya nem tehetett mást, a törvény meghozatalához végig kellett vinnie azt a hosszabb időt igénybe vevő döntéshozatali rendszer folyamatán. Ezenkívül is van még eszköze a köztársasági elnöknek arra, hogy halassza és lassítsa a vele ellentétes oldalon álló kormány munkáját. Ilyen eszköz például a kormány napirendjének megállapítása. Az alkotmány 9. cikkelye kimondja, hogy „a kormányértekezletet a köztársasági elnök vezeti”,53 de ehhez még hozzákapcsolódik a napirend elkészítése is. Ez nem kohabitációs időszakban természetes dolog, ezzel is tanúi lehetünk annak, hogy a köztársasági elnök tevékeny részese a végrehajtó hatalomnak. Azonban kohabitációs időszakban ez problémák forrása lehet. Ugyanis a kormányzati
üléseken
döntenek
a
törvénytervezetekről,
a
törvényerejű
kormányrendeletekről és a kinevezésekről is. Volt arra példa, hogy a köztársasági elnök a kormány munkáját akadályozandó nem emelt be a napirendbe olyan témaköröket, amiket az adott kormány már tárgyalt volna.54 Azonban az akadályoztatás gyakorlatát nem folytathatja örökké, és nem is volt arra még példa, hogy egy köztársasági elnök sokáig folytatta volna. Ezzel nemcsak a saját tekintélyét rombolná, hanem elrugaszkodna a realitásoktól is, hiszen nem venné figyelembe azt, hogy a parlamenti többség vele ellentétes oldalon áll.
52 53 54
Francia Alkotmány: II. fejezet, 13. cikkely Francia Alkotmány: II. fejezet, 9. cikkely Ádám (2007) 188. o.
146
4.5. A fenntartott hatáskörök A fenntartott hatáskörök, mint a külügy és a védelempolitika, olyan területek, amelyeket a köztársasági elnök személyesen felügyel és irányít. Nem kohabitációs időszakokban azt tapasztaljuk, hogy miközben a nemzet általános politikai vonalának meghatározása és irányítása a köztársasági elnök fennhatósága alá tartozik, belügyi és gazdasági kérdésekben nagyobb szabadságot biztosít a miniszterelnöknek és a kormánynak, hogy jobban tudjon koncentrálni és ügyelni a nemzet világban betöltött szerepének erősítésére és a területi sérthetetlenség biztosítására. Kohabitációs időszakokban a köztársasági elnök elveszti a befolyását a belügy, a gazdaság és egyéb közpolitikák felügyeletére, azonban a fenntartott hatáskörök ellenőrzése és közvetlen irányítása továbbra is megmarad neki, legalábbis az irányítás dominanciája, mert teljes egészében nem marad meg a korábbi hatalma ezeken a területeken sem. De miért rendelkezhet nagyobb befolyással, mint a miniszterelnök, miközben a parlamenti többség vele ellentétes oldalon áll? A választ az alkotmányban és egyéb dekrétumokban találhatjuk. A köztársasági elnök külügyekkel kapcsolatos jogait, feladatait és kötelességeit az alkotmány különböző pontjai garantálják. A 14. cikkely kimondja, hogy ő az, aki ellátja megbízólevéllel a nagyköveteket és a rendkívüli nagyköveteket, és ő az, aki átveszi a külföldi nagykövetek és rendkívüli nagykövetek megbízólevelét.55 Az 53. cikkely értelmében a „békeszerződéseket, kereskedelmi szerződéseket, nemzetközi szervezetek létesítésével kapcsolatos szerződéseket vagy egyezményeket (...) kizárólag törvénnyel lehet megerősíteni vagy jóváhagyni. Ezek a szerződések jóváhagyásuk, illetve megerősítésük után lépnek hatályba.”56 Az 52. cikkely arról értekezik, hogy a „szerződések tárgyalása és megerősítése a köztársasági elnök feladata. A köztársasági elnököt minden olyan tárgyalásról tájékoztatni kell, amelynek ratifikálást nem igénylő nemzetközi szerződés a célja.”57 Tehát arról van szó, hogy azokat a nemzetközi szerződéseket, amelyeket a parlamentnek ellenjegyeznie kell, a köztársasági elnök tárgyalja és erősíti meg. Amelyek pedig nem igénylik a parlamenti jóváhagyást, azokról is tájékoztatni kell a köztársasági elnököt. Ezek alapján láthatjuk, hogy a külpolitika irányítása elnöki prioritás.
55 56 57
Francia Alkotmány: II. fejezet, 14. cikkely Francia Alkotmány: VI. fejezet, 53. cikkely Francia Alkotmány: VI. fejezet, 52. cikkely
147
A köztársasági elnök jogait a hadügyekben az alkotmány több cikkelye is megemlíti. A 15. cikkely értekezése szerint a hadseregnek a köztársasági elnök a főparancsnoka, illetve ő vezeti a nemzetbiztonsági értekezleteket és a Nemzetbiztonsági Főbizottság üléseit.58 A 20., 21. és a 36. cikkelyek értelmében a fegyveres erőkkel a kormány rendelkezik, a nemzetvédelemért a miniszterelnök felelős, és ostromállapotot kormányértekezleten kell elrendelni.59 A parlament szerepét a hadügyekkel kapcsolatban a 34. és a 35. cikkelyek szabályozzák. Ezek szerint a honvédelmi kiadásokat a parlament szavazza meg, és a hadüzenetet a parlament hagyja jóvá.60 Az alkotmányon kívül számos dekrétum is foglalkozik a védelempolitika döntéshozatali mechanizmusával, amelyek kimondják, hogy a Védelmi Tanácsban kell dönteni a védelempolitikával kapcsolatos kérdésekről. A Védelmi Tanács azonban a köztársasági elnök fennhatósága alá tartozik. Mindent összevetve, a kormány határozza meg a védelmi politika vonalát, de a Védelmi Tanács, amelyben egyértelműen a köztársasági elnök befolyása érvényesül, dönt róla.61 Ezt követően a kormánynak csak az a feladata, hogy biztosítsa a végrehajtást. Mivel Franciaország nukleáris nagyhatalom, az atombomba indítására csak a köztársasági elnök adhat engedélyt, ő is csak akkor, ha a nemzet léte fenyegetve van.62 Ezek függvényében elmondható, hogy a védelempolitika kohabitációs időszakokban is egyértelműen a köztársasági elnök kezében van. 4.6. Konfliktusok kohabitációkban Kohabitációs időszakokban a legtöbb konfliktus a fenntartott hatáskörök terén keletkezett, két okból. Az egyik ok a köztársasági elnök hatalmának csökkenése, és az ebből fakadó kompenzációs igénye. Miután a belpolitikai hatalmát elveszítette, egyetlen esélye arra, hogy ellensúlyozza a miniszterelnök hatalmának domináló erejét, ha a fenntartott hatásköreiből a lehető legtöbbet kihozza. A miniszterelnök ezzel ellentétben, miután a parlamenti többség erejénél fogva kézben tartja a törvények meghozatalát, hatalmának kiteljesedése céljából, és a köztársasági elnök hatalmának további gyengítése végett, igényt tart az alkotmány biztosította jogaira a fenntartott hatáskörök területén is. Ezek az érdekek egybe vágnak, így akarva-akaratlanul összetűzések forrásává válnak.
58 59 60 61 62
Francia Alkotmány: II. fejezet, 15. cikkely Francia Alkotmány: III. fejezet, 20., 21. cikkelyek; V. fejezet, 36. cikkely Francia Alkotmány: V. fejezet, 34., 35. cikkelyek http://www.c3.hu/~mester/T365/tux02111.htm, 2010. november 5. Ádám (2008) 173. o.
148
Már a kohabitációk kezdetén előfordultak ezek a problémák, először még csak verbális módon, majd a gyakorlatban is. Ez utóbbira példa a külügyi és védelmi miniszterek kinevezésével járó egyet nem értés. Mitterand 1986-ban megvétózta Chirac kiszemeltjeit a külügyi és a védelmi pozíciókra, majd később kompromisszumot kötöttek új jelöltek függvényében. Valójában ekkor Chirac engedett, hiszen az alkotmány szerint a köztársasági elnök nevezi ki a minisztereket, de mindezt csak a miniszterelnök javaslatára teheti.63 1993-ban és 1997-ben már kevesebb problémát okozott a kinevezési procedúra, tekintve, hogy átvették az első kohabitáció gyakorlatát, és kompromisszumot kötött e két poszt tekintetében a miniszterelnök és a köztársasági elnök. Ez azért nem jelentett megoldhatatlan problémát, mert a külpolitikai és a védelempolitikai gondolkodás területén nem volt olyan szintű áthidalhatatlan különbség ekkoriban a jobboldal és a baloldal között, mint például a gazdaság szférájában, ugyanis ezeken a területeken az ideológia szerepe nem olyan jelentős. Azonban a külpolitikai és a védelempolitikai gyakorlat terén számos konfliktus adódott. A legtöbb esetben a kiváltó ok az volt, hogy a miniszterelnök nem volt hajlandó teljes mértékben beletörődni abba, hogy a külpolitikai irány meghatározása kizárólag a köztársasági elnököt illeti, és ezért nem egyszer megpróbált „belepiszkálni” a fenntartott hatáskörök területére. Ilyen volt például 2000-ben a köztudottan inkább Izrael-párti Lionel Jospin Izraelben tartott beszéde,64 ami Jacques Chirac véleménye szerint nem volt összeegyeztethető az általa képviselt külpolitikai célokkal,65 ezért felelősségre is vonta Jospin-t, amiből komoly botrány származott. A védelempolitika kapcsán is találunk ilyen típusú „területsértést”. Az első kohabitáció kezdetén 1986-ban Chirac létrehozott egy tárcaközi védelmi bizottságot az ő elnökletével, gyengíteni próbálván ezzel Mitterand ráhatását a hadügyekre.66 Ezek a kísérletek, ha okoztak is összetűzéseket, nem gyengítették meg a köztársasági elnök tekintélyét és hatalmát a fenntartott hatáskörök területén.
63 64 65
66
Francia Alkotmány: II. fejezet, 8. cikkely Ádám (2007) 189. o. Chirac nem volt kifejezetten Izrael-ellenes, de általában, ha konfliktus adódott, a palesztinok oldalára állt. Később 2003-ban ellenezte az iraki háborút. Forrás: http://www.grotius.hu/publ/displ.asp?id=TJKETC, 2010. november 5. http://www.c3.hu/~mester/T365/tux02111.htm, 2010. november 5.
149
4.7. Érdekek és hatalmi megoszlás Az eddigiekben azt vizsgáltuk meg, hogy melyek az alkotmányos alapjai a végrehajtó hatalom hatáskörei megoszlásának, vagyis melyek azok a jogok, amelyek szabályozzák a köztársasági elnök és a miniszterelnök mindenkori viszonyát, és ez miként változik meg kohabitációs időszakokban. Azonban hiba lenne azt gondolni, hogy a kormányzati együttélés milyenségét csak a jogi szabályozás határozza meg, sőt egy kohabitáció jellegét sokszor sokkal inkább befolyásolja a két főszereplő érdekeinek összecsapása és ezeknek artikulálása, mint pusztán jogi lehetőségeinek kiaknázása. Ezzel összhangban elengedhetetlen, hogy a hatalmi jogosítványok megoszlásáról is szóljunk pár szót, hiszen a kormányzati együttélés jellemzése e nélkül nem lehet teljes, tekintve, hogy a gyakorlatban a hatalmi egyensúly vagy túlsúly kérdése nem mindig az alkotmány betűihez van kötve. Az első kohabitáció alatt, amikor Mitterand és Chirac állt egymással szemben, az érdekek, nem meglepő módon, nem mutattak mindig vegyes képet. Mitterand elsőszámú érdeke az volt, hogy mihamarabb véget érjen az együttélés, és újra egyedüli vezetője legyen az országnak. Mivel a jobboldal volt fölényben a megnyert parlamenti választások által, Mitterand-nak mindenképp aktív és népszerű politikát kellett folytatnia, hogy legyen esélye újrázni az 1988-as elnökválasztáson. Ahhoz, hogy ezek az érdekei megvalósuljanak, önmagáról egy nyugodt, higgadt, a pártok felett álló, megbízható vezető képét alakította ki, olyan vezetőét, aki a külpolitikai folytonosság biztosításán kívül a háttérben maradt, nem foglalkozott pártpolitikával, és hagyta a kormányt, hogy a parlamenti többség tudatában irányítsa a politika általános vonalát.67 Ezzel ellentétben az alkotmány egyedi értelmezése által többször is akadályozta és késleltette a kormány munkáját. Chirac elsőszámú érdeke a jó kormányzás volt, hogy jobb eséllyel induljon a következő elnökválasztáson. A jó kormányzás, amely egyaránt jelentette a program megvalósítását, a népszerűség fenntartását és kiszélesítését is. Célja volt, hogy amennyire lehet, kisajátítsa a végrehajtó hatalmat, gyengítvén a köztársasági elnök jogköreit, de ne annyira, hogy ezzel maradandó kárt okozzon a köztársasági elnöki funkció tekintélyében, hiszen ő is erre a pozícióra pályázott. Mindezek függvényében elmondható, hogy a végrehajtó hatalmon belül a túlsúlyt természetesen a miniszterelnök képviselte, de mivel az V. Köztársaság
67
Gazdag (1989) 292. o.
150
történetében ez volt az első kormányzati együttélés, még a főszereplők is tanulták az új felállást és annak értelmezését, és a jobboldal parlamenti többsége sem volt meggyőző, ezért a köztársasági elnök nem szorult annyira hátra, mint a második és a harmadik kormányzati együttélések alatt. A második kohabitációban az érdekek mennyisége és erőssége a miniszterelnök javára mozdult el. Ez betudható annak, hogy Mitterand nem kívánt többet elnökválasztáson indulni, így az utolsó két évét töltötte az elnöki hivatalban. Amit eddig tíz év „tiszta” kormányzás alatt nem tudott elérni, arra ebben a két évben sem volt esélye. Egyetlen érdeke erre a két évre a szép befejezés mellett a külpolitikai irányvonal továbbvitele volt.68 Ezzel ellentétben Balladurnak számos ambíciója volt, legfontosabb prioritása, ahogy Jacques Chirac-nak is korábban, a jó és sikeres kormányzás volt, figyelembe véve, hogy elnöki ambíciói voltak. Ebből fakadóan a hatalmi megoszlás is a miniszterelnöknek kedvezett, a köztársasági elnök nem akadályozta a kormány munkáját, lényegében teljesen szabad kezet adott nekik, hiszen a parlamentben óriási többséggel rendelkezett a jobboldal. A harmadik kohabitációban hasonló érdekekkel találkozhatunk, mint korábban. Chirac-nak egyetlen érdeke az volt, hogy mielőbb véget érjen az együttélés, ráadásul úgy, hogy a kormány népszerűtlenségével végződjön. Ha pedig kitölti az idejét a kohabitáció, akkor a legjobb esélyekkel induljon a 2002-es elnökválasztáson. Jospin-nek, aki szintén elnöki ambíciókkal rendelkezett, csak a sikeres kormányzati politika lehetett az egyetlen esélye arra, hogy meg is valósítsa érdekét. A hatalmi megoszlás a megszokott képet mutatta a miniszterelnöki funkció kiteljesedésével, amely egyfelől az előző kohabitációk gyakorlatából, másfelől Chirac magatartásából következett, aki pontosan ismerte alkotmányos határait a köztársasági elnök hatáskörével kapcsolatban. Összegzésként
kijelenthető,
hogy
az
összes
kormányzati
együttélés
szereplőjének volt egy közös érdeke. Ez a hasonlóság pedig érthetően az volt, hogy ne legyen kohabitáció. Az elsőszámú érdekük az volt, hogy a legközelebbi választásokon megszűnjön ez a felállás, és ne kelljen a hatalomban osztozniuk senkivel, azt egyedül birtokolhassák.
68
Gazdag (1995) 229. o.
151
5.
Epilógus
5.1. Valóban félelnöki rendszer? Ahhoz, hogy a bevezetőben feltett kérdésre, miszerint ideális kormányzati formával vagy működésképtelen rendszerrel állunk szembe, válaszolni tudjunk, és állást foglalni, értelemszerűen meg kell vizsgálni a kormányzati együttélés rendszerének előnyeit és hátrányait. Mindenekelőtt azonban egy másik kérdést kell megválaszolni. Azt, hogy a francia félelnöki kormányzati rendszer valóban félelnöki rendszer-e. Ugyanis Duverger véleménye szerint a világon előforduló félelnöki rendszerek mindössze két másik, a parlamentáris és az elnöki rendszer váltakozásából állnak. Mint mondja, a félelnöki rendszer nem „a parlamentáris és az elnöki rendszer szintézise, hanem az elnöki és a parlamentáris fázisok váltakozása”69. Tehát, amikor a köztársasági elnök és a miniszterelnök, illetve a parlamenti többség is egy oldalon áll, akkor tisztán elnöki rendszerről beszélhetünk. Amikor pedig létre jön a kormányzati együttélés, az parlamentáris rendszert indukál. Sartori véleménye szerint ez az interpretáció nem állja meg a helyét. Az ő álláspontja szerint a köztársasági elnöki hatalom felminősítése azt állítani, hogy elnöki rendszerről van szó, ha a kormány és a köztársasági elnök egy oldalon áll, hiszen sokkal nehezebb úgy kormányoznia a köztársasági elnöknek, hogy nem ő hivatalosan a kormány feje, mint ha ő lenne, ahogy például az Egyesült Államokban. Illetve a köztársasági elnöki hatalom leminősítését jelenti, ha kohabitációs időszakokban egyszerű ceremoniális elnökként tekintünk az államfőre.70 A dolgozatíró ez utóbbi véleménnyel ért egyet, habár tény, hogy a miniszterelnöki funkció bekebelezése a köztársasági elnök részéről természetes aktus volt az V. Köztársaság korai történelmében, de de Gaulle elnöksége óta ez is csak mértékkel történik meg. Ráadásul az első kormányzati együttélés létrejötte után egyértelművé vált, hogy az alkotmány szövege alapján ez meg se történhetne, így attól kezdve a miniszterelnökök szabadabban tevékenykedhetnek. Kohabitációs időszakban jelen levő köztársasági elnöki hatalommal kapcsolatban pedig teljes bizonyossággal elmondható, hogy nagyobb, mint a ceremoniális elnökök hatalma parlamentáris
69 70
Idézi: Sartori, Giovanni (2003) Összehasonlító alkotmánymérnökség, Akadémiai Kiadó, Budapest 151. o. Sartori (2003) 151. o.
152
demokráciákban. Igaz, hogy az elnöki hatalom csökkenő tendenciát mutatott a három kohabitáció során, tehát az 1986-tól 1988-ig tartó időszakban volt a legnagyobb, az 1997-től 2002-ig tartóban a legalacsonyabb, de még ez utóbbiban is, ha voltak is konfliktusok, a külügyek intézése mindenképpen elnöki prioritás volt, amit egy parlamentáris kormányzati rendszer államfője semmiképpen sem irányíthat. 5.2. Működésképtelen vagy ideális? Miután megállapítottuk, hogy a francia félelnöki rendszer valóban félelnöki, csak a köztársasági elnök és a miniszterelnök hatalmi jogosítványainak megoszlása különbözik kohabitációs és „rendes” időszakokban, megvizsgálhatjuk, hogy a kormányzati együttélés rendszere működésképtelen rendszer-e vagy ideális kormányzati szisztéma. Erre a kérdésre a válasz az, hogy egyik sem. Nem működésképtelen, hiszen az ország történetében már háromszor előfordult, és megtapasztalhattuk a gyakorlatban, hogy működött, ráadásul Sartori véleménye szerint ez nem a mindenkori két főszereplő mentalitásán múlott, hanem azon, hogy a rendszer működőképes volt.71 A közhatalmi szervek szabályos működése nem állt meg, az ország életének irányítása folyamatosan koordinálva volt. Azt, hogy nem ideális rendszer, nehezebb bizonyítani. De az biztos, hogy egy ideális kormányzati szisztémában nem lehet vita arról, hogy melyek azok a területek, amelyeket a miniszterelnök, és melyek azok, amiket a köztársasági elnök irányít. A francia kohabitációkban azonban volt erről vita, és lehetséges volt a másik területébe „belepiszkálni” is. Ezek alapján elmondhatjuk, hogy az ideális kormányzati rendszerről való állítást is cáfolni tudtuk, ezért új kérdést kell feltennünk ahhoz, hogy képesek legyünk állást foglalni. Az új kérdés így hangzik: a francia kormányzati együttélés inkább pozitív vagy inkább negatív irányba mutató jelenség? A vélemények ebben a kérdésben meglehetősen megosztottak. Két francia alkotmányjogász különbözőképpen látja a kialakult kohabitációkat. Negatívnak tekinti a kormányzati együttélést Georges Vedel, aki szerint a „kohabitáció csak rövid ideig viselhető el, afféle farsangi mulatságként, amely előkészíti a hatalom feltámadását”72. Szerinte a kohabitáció eltorzítja az eredeti alkotmány igazi értelmét, és veszélyes lehet
71 72
Sartori (2003) 151. o. Idézi: Ádám (2007) 51. o.
153
magára az alapszövegre is. Maurice Duverger szerint azonban a kohabitációkat megelőző gyakorlatban nem volt semmiféle jele a hatalmi ágak szétválasztásának, és „így egy abszolút, bár köztársasági jakobinus monarchia létesült az általános választásra épülve, amellyel az elnököt és irányelveinek alávetett többséget választottak meg.”73 Éppen ezért az alkotmány szövegéhez való visszatérést testesít meg az 1986-os Nemzetgyűlési választásokkal előálló új helyzet, amelyben megtörténik a hatalmi ágak valódi szétválasztása. Véleményem ez utóbbi állásfoglalással ért egyet, miszerint a kormányzati együttélés inkább pozitív irányba mutató jelenség, ezért a következőkben kísérletet teszek érveim kifejtésére és a lehetséges ellenérvek cáfolatára. Az érveim abból a személyes meggyőződésből indultak ki, hogy a demokráciát értéknek tekintem, ebből következően a demokratikus intézmények erősítését szolgáló és a demokratikus párbeszéd elmélyítését generáló rendszert szintén értéknek fogom tekinteni. Charles de Montesquieu és John Locke elmélete óta tudjuk, hogy egy demokratikus államforma alapvető feltétele a hatalmi ágak elkülönítése egymástól.74 A világ legtöbb demokráciájában azonban probléma adódik a hatalmi ágak szétválasztása terén. Azt tapasztalhatjuk, hogy kormányzati rendszertől függetlenül a végrehajtó hatalom olyan erőssé válik, hogy a parlamentnek alávetett szerep jut, és elveszti függetlenségét. Az V. Köztársaság történetében is ezt lehet megfigyelni. Habár lényeges a különbség ebben a tekintetben a de Gaulle-i és a Mitterand-i gyakorlat között, a két hatalmi ág közötti határ mind a két elnök idejében hiányzott. Ráadásul a francia köztársasági elnöki funkció szinte ellenőrizhetetlen, hiszen az Amerikai Egyesült Államokkal ellentétben itt nem lehet impeachment75 eljárást kezdeményezni az elnök ellen, őt csak hazaárulás vádjával lehet eljárás alá vonni, ami meglehetősen anakronisztikus vád. Ezek alapján pozitív jelenségnek ítélhetjük meg, ha a köztársasági elnökkel ellentétes oldalon álló miniszterelnök áll a kormány élén, hiszen a végrehajtó hatalmon belüli megoszlás egy eszköz lehet a törvényhozó és a végrehajtó hatalom szétválasztásának hiányából fakadó probléma megoldására, sőt az elnöki hatalom is ellenőrizhetőbbé válhat általa. Második érvem Duverger megállapításával van összhangban. Az ő meglátása szerint, a kohabitáció kormányzási rendszere állandó kompromisszumot feltételez, de ez a
73 74 75
Idézi: Johancsik (2003) 91. o. Almond- Powell (2006) 151. o. Impeachment-eljárás: bíróságon kívüli alkotmányos vádemelési eljárás. Forrás: http://www.hetek.hu/hatter/199809/az_impeachment_hosszu_es_rogos_utja, 2010. november 5.
154
demokrácia törvénye.76 Ehhez még azt is hozzátehetnénk, hogy a kompromisszum alapú kormányzás a jól működő demokrácia alaptörvénye, ami kohabitációban, ha kényszerből is, de megvalósul. Mint ahogy megvalósul, és nagyobb szerepet kap a demokratikus párbeszéd intézménye is a kormánypártiak és az ellenzékiek között, létrejön az együttműködés és az egyezkedés a döntéshozatali mechanizmus folyamán, amit mindenképpen pozitívumként kell tekinteni egy demokráciában. Harmadik érvem a stabilitás témaköréhez kapcsolódik. A stabil kormány és a stabil kormányzás megléte alapvető feltétele a jól működő demokráciáknak. Kohabitáció alatt állandó volt a személyi összetétele a végrehajtó hatalom két főszereplőjének. Indridason és Kam kutatása szerint kormányzati együttélés alatt a különböző kormányok mindössze a miniszterek húsz százalékát váltották le, miközben nem kohabitációs időszakokban ez az arány nyolcvan százalék.77 Ez természetesen abból is következik, hogy a három kohabitációból kettő mindössze két évig tartott, de az arány még így is szembetűnő. Negyedik érvem a társadalom elégedettségére vonatkozik. Megfigyelhető volt, hogy a kohabitációkat a társadalom nagy többsége pozitív visszhanggal fogadta, és működésük alatt támogatták a kormányzatot. Ez könnyen érthető, hiszen kohabitáció mindig egy választás után alakul ki, Franciaország tekintetében pedig mindig parlamenti választás után alakult ki. Éppen ezért azok az emberek, akik az új kormányra, és így a hivatalban lévő elnök ellen szavaztak a választásokon, természetesen örömmel fogadták az új kormány hivatalba lépését és programjának megvalósítását. Azok az emberek pedig, akik továbbra is az elnököt támogatták, tudván, hogy ő nem szorul ki teljesen a végrehajtó hatalomból, továbbra is bizalommal tekinthettek az új felállásra. Így mindkét tábor részesülhetett a végrehajtó hatalomból és a közvélemény nagy része nem érezte magát kizárva abból. Ezért a társadalmi támogatottság szemszögéből hasonló volt a helyzet, mint ha nagykoalíció irányítaná az országot. Az első ellenérv is ehhez kapcsolódik. Johancsik János kohabitáció-kritikája szerint éppen a nagykoalíció-hatás miatt káros a kohabitáció a társadalomra nézve, hiszen ezzel a baloldali és a jobboldali mérsékelt pártok egy színben tűnnek fel. Mint írja, „a mérsékelt középpártoknak ez a kormányzati együttműködési gyakorlata a szélsőséges pártok, különösen a szélsőjobboldali Nemzeti Front propagandáját látszott alátámasztani, amely igyekezett összemosni a politikai közép erőit, hogy a saját befolyását erősítse,
76 77
Idézi: Johancsik (2003) 91. o. Indridason – Kam (2007) 17. o.
155
magát tüntesse fel az egyedül lehetséges alternatív erőnek. Hogy ez milyen kockázatot rejtett magában, azt a 2002-es elnökválasztás szemléletesen mutatta, amikor a második fordulóra Chirac Le Pennel maradt versenybe"78. Személy szerint a jelenséget nem tagadom, de nem értek egyet azzal, hogy ezt a kohabitáció negatívumai mellé kellene írni. Igaz, hogy a kohabitáció kiválthatja a szélsőségesebb pártok megerősödését, ahogy más országok nagykoalíciói is, például Ausztriában,79 de ha megnézzük Johancsik példáját a 2002-es elnökválasztásra vonatkozóan, akkor azt tapasztalhatjuk, hogy a Nemzeti Front jelöltje mindössze pár százalékkal kapott többet, mint amennyi a párt átlagos támogatottsága volt az elnökválasztást megelőző tíz évben.80 Az, hogy még így is második helyre tudott kerülni, a baloldali kormányzati politika és a jobboldali elnöki politika milyenségéből és nem a kohabitációs rendszer hatásából fakadt. Ellenérvként hozható fel a kohabitáció kritikájára, hogy a politikusok kormányzati együttélésekben csak kivárásra játszanak, ezért vigyáznak, hogy ne kövessenek el jóvátehetetlen hibákat,81 kerülik a nagy strukturális reformokat, még akkor is, ha az ország helyzete megkívánná; és pusztán a következő választásokra próbálják meg maximalizálni a népszerűségüket. Véleményem szerint ennél a kritikánál külön kell választani a kétéves ciklusokat az ötéves ciklustól. Tény, hogy a kétéves periódusok alatt megfigyelhető ez a jelenség, a kormányok próbáltak népszerű intézkedésekkel készülni a hamarosan bekövetkező elnökválasztásra. De érdekük volt az is, hogy bebizonyítsák, tudnak másképp kormányozni, mint elődeik, és ezért sok reformot hajtottak végre rövid idő alatt. Ez történt 1986-ot követően, amikor a Chirac-kormány egy év alatt több mint ötven törvényt fogadott el. Az ötéves ciklusban azonban, a választások messzesége miatt is, nem volt jele a tisztán érdekkormányzásnak, számos reformtervezet emelkedett törvényerőre. Éppen ezért az érdekkormányzás mint jelenség sokkal inkább az idő rövidségéhez, mintsem a kohabitációhoz kötődik, hiszen a demokrácia örök törvénye, hogy a kormányok a választás évére tervezett költségvetésben nagyobb teret engednek az osztogatásoknak, mint a korábbi években.
78 79 80
81
Johancsik (2003) 93. o. Kurtán (2007) 23. o. A Nemzeti Front szereplése Nemzetgyűlési választásokon: 1993: 12,39%, 1997: 14,85%. Le Pen szereplése a 2002-es elnökválasztás első fordulójában: 16, 86%. Forrás: http://www.france-politique.fr/election-politique.htm, 2010. november 5. Cohendet (2005) 5. o.
156
Ugyancsak ellenérvként hozható fel, hogy a kohabitáció ideje alatt a két főszereplő csak taktikázással foglalkozik, és azzal, hogyan tud jobban kijönni a helyzetekből, mint vetélytársa, továbbá hogyan tudja a másikat lejáratni és becsmérelni. Ráadásul a gyakorlat azt mutatja, hogy ebben mindig az aktuális elnök mutatkozott jobbnak, tekintve, hogy kohabitáció alatti miniszterelnök sosem tudott nyerni a következő elnökválasztáson, pedig mind a három elindult rajta. Meglátásom szerint az ellenérv első része elfogadható, hiszen a „csak” szó kivételével igaza van az állításnak. Tény, hogy egymás hibáit kihangsúlyozzák, és nem mulasztják el az alkalmat, ha valamivel kritizálni tudják egymást. De ez sem a kohabitáció miatt alakult ki. Minden demokratikus országban jelen van ez a dichotómia a mindenkori kormány és ellenzék között, így nem meglepő, hogy a kohabitációkban is folytatódik ez a gyakorlat. Az állítás második fele azonban leegyszerűsíti az elnökválasztás lélektanát. Azt mondja ki, hogy csak a kohabitációban jelen levő taktikázások elvesztése miatt nem választották meg a miniszterelnököket köztársasági elnökökké. Úgy gondolom, hogy ez az állítás csak az érvek minimális hányadát adhatja. Az én meglátásom szerint a miniszterelnöki és az elnöki pozíció jelentősen különbözik egymástól, figyelembe véve, hogy az emberek teljesen más típusú karaktert választanak elnöknek, mint amilyen a miniszterelnök. Az elnöknek ki kell fejeznie a nemzet egységét, ceremoniális vezetőnek is kell lennie, aki a nemzet nagy kérdéseivel foglalkozik, miközben a miniszterelnök tekintélye elvész az elnök tekintélye mellett, kisebb horderejű ügyekkel bajlódik és nem ceremoniális vezető. Ráadásul, ha megvizsgáljuk a kohabitáció előtti éveket, akkor azt tapasztalhatjuk, hogy csak Pompidounak sikerült miniszterelnökként és elnökként is tevékenykedni. Több korábbi miniszterelnök is indult az elnökválasztáson, de egyikük sem jutott tovább az első fordulóból. Chaban-Delmas 1969-től 1972-ig volt miniszterelnök, majd az 1974es elnökválasztáson harmadik helyre került. Jacques Chirac először 1974-től 1976-ig volt miniszterelnök, majd az 1981-es elnökválasztáson szintén csak a harmadik helyre tudott kerülni. Raimond Barre 1976-tól 1981-ig volt miniszterelnök, később az 1988-as elnökválasztáson nem tudott bekerülni a második fordulóba. Ezért nem a kormányzati együttélés tehet arról, hogy sem Chiracnak, sem Balladurnak, sem Jospinnek nem sikerült az elnökválasztás közvetlenül miniszterelnökségük után, hanem az ellentétesség, amely a két pozíció karakterének különbségéből származik.
157
5.3. Lezárás Mindezek után érdemes megnézni, hogy mi volt a franciák véleménye a kohabitációkról. Ugyanis a szinte állandósult kohabitációs időszakokat tapasztalva, a politikai elit egyetértésre jutott abban a kérdésben, hogy minimálisra kell csökkenteni a kohabitáció kialakulásának esélyeit, ezért 2000-ben alkotmánymódosítás keretében hét évről öt évre csökkentették az elnöki ciklus időtartamát, amit népszavazás erősített meg, és úgy intézkedtek, hogy a parlamenti választásokat közvetlenül a következő elnökválasztás után tartsák meg. Így 2002 óta nem volt kormányzati együttélés Franciaországban, és a további kohabitációk kialakulásának esélye is meglehetősen csekély, sőt valószínűsíthető, hogy nem fog többet kialakulni, tekintve, hogy csak úgy alakulhat ki, ha a hivatalban lévő elnök meghal vagy lemond, és az új elnökválasztáson a parlamenti
többséggel
ellentétes
oldalon
álló
jelöltnek
adnak
bizalmat
a
választópolgárok. Azonban ha ez bekövetkezne, akkor az új elnök a többség támogatását kihasználva feloszlatná a Nemzetgyűlést, új választásokat kiírva ezzel, ami által nagy valószínűséggel az új elnök hívei kerülnének többségbe a Nemzetgyűlésben. A kohabitáció feszültségeinek és a hidegháború végeztével kialakuló új helyzetnek a hatására Finnországban is alkotmánymódosítást hajtottak végre 2001-ben, amely ugyan meghagyta a hatéves elnöki ciklus időtartamát, de a parlament és a kormány erősítésének céljából elvette az elnöktől az egyik legfontosabb hatáskörét, a miniszterelnök kiválasztásának a jogát.82 Ezáltal Finnország nagy lépést tett a parlamentáris kormányzati rendszer felé. Portugáliában az 1976-os alkotmánytól kezdve félelnöki rendszer volt érvényben, de az 1982-es alkotmánymódosítás jelentősen csökkentette a köztársasági elnök hatásköreit, egy részét a parlamentre, másik részét a miniszterelnökre ruházva át.83 Láthatjuk, hogy nem csak Franciaország, hanem a világ többi félelnöki rendszerével rendelkező országa is próbálja kiküszöbölni azt, hogy kialakulhasson a megítélésük szerint káros kormányzati együttélés, a legtöbb országban ezért Franciaországtól eltérően parlamentáris irányba módosítják az alkotmányt.
82 83
http://epa.oszk.hu/00000/00036/00064/pdf/029-037.pdf , 2010. november 5. www.eduline.hu/segedanyagtalalatok.aspx/letolt/4885 , 2010. november 5.
158
Lezárásként érdemes megvizsgálni azt, hogy mi az a legfontosabb feltétel, amely ahhoz kell, hogy még jobban működjön a meglátásom szerint pozitív irányba mutató kormányzati együttélés rendszere. Azt tartom a francia alkotmány legnagyobb hibájának, hogy nem számolt a kohabitációval, vagy ha számolt is, nem megfelelő válaszokat adott az ilyen esetekre. Amikor az 1958-as alkotmány atyját, de Gaulle-t kérdezték arról, hogy mi történne, ha egy elnök idejében lévő Nemzetgyűlési választáson az elnököt nem támogató csoport szerezné meg a többséget, de Gaulle azt válaszolta, hogy ilyen esetekben az elnöknek le kell vonnia a konzekvenciákat, magyarul le kell mondania, hiszen a nép ellene szavazott. Azonban a többi köztársasági elnök nem osztozott de Gaulle véleményében, amely vélemény szerintem emberileg tiszteletre méltó, de politikailag nem logikus. Ebben a kérdésben Mitterand kijelentésével értek egyet, miszerint „A köztársasági elnök hivatalban maradása nem lehet tét akkor, amikor az ország polgármestert, községi vagy megyei önkormányzati képviselőt, képviselőt, szenátort vagy bármilyen más tisztségviselőt választ (…). Mint ahogyan akkor sem tét, amikor az elektromos művek dolgozói eldöntik, ki legyen a szakszervezet vezetője”.84 Korábban említettem, hogy a köztársasági elnöki szerepkörbe más karaktert választanak, mint amilyent választanának miniszterelnöki pozícióba, és más a tétje is, így politikailag és az alkotmány alapján sem logikus, ha az elnök lemond, mielőtt kitöltötte volna mandátumát, hiszen nem közvetlenül az elnöki teljesítményről szavazott a nép, bár kétségtelen, hogy nagymértékben hozzájárult a döntés meghozatalához. Ettől függetlenül az 1958-as alkotmány alapja a de Gaulle-i értékrenden és magatartáson nyugszik, és ezért konfliktusok előidézője lett a kohabitációkban. Ezért véleményem szerint a jól működő kormányzati együttélés legfontosabb feltétele – amellett, hogy demokratikus politikai kultúrával rendelkező, értelmes vitára és kompromisszumokra nyitott, mindenkor az ország érdekeit előnyben részesítő politikusok legyenek vezető szerepben – az, hogy legyen mindenki által elfogadott és megfelelően szabályozott alkotmány, amely pontosan magában foglalja, hogy melyek azok a területek, amelyeket a kormány, és melyek azok, amelyeket a köztársasági elnök tart fennhatósága alatt, és amely kizárja a gyakorlati lehetőségét annak, hogy „politikai területsértés” történhessen a két főszereplő hatásköreivel kapcsolatban.
84
Le Monde, 1985. december 11-én, Idézi Ádám (2008) 47. o.
159
6.
Felhasznált irodalom
ÁDÁM, Péter (2007) Franciaország alkotmányos rendje és politikai intézményei, Corvina Kiadó Kft., Budapest ALMOND, A. Gabriel – POWELL, G. Bingham Jr. – SROM, Kaare – DALTON, Russel J. (2006) Összehasonlító politológia, Osiris Kiadó, Budapest ANATOLIJ, Romanyuk: Az államfő és a parlament intézménye Ukrajnában, http://epa.oszk.hu/00000/00036/00064/pdf/029-037.pdf, 2010. november 5 COHENDET, Pr. Marie-Anne (2005) The French Cohabitation, a useful experiment? http://www.cefc.com.hk/taipei/Cohendet20051215.pdf 2010. november 5. DUBY, Georges (2007) Franciaország története II., Osiris Kiadó, Budapest, 451–452. o. ELGIE, Robert (2009) Duverger, Semi-presidentialism and the supposed French archetype, West European Politics, 32 (2). pp. 248–267. FRANCIA ALKOTMÁNY (ford.: Ádám Péter, 2007) In: Franciaország alkotmányos rendje és politikai intézményei, Corvina Kiadó Kft., Budapest, 453–495 GAMBOTTI, Christian (2008) Sarkozy: államférfi születik, Athaeneum 2000 Kiadó, 15–146. o. GAZDAG, Ferenc (1989) Franciaország története 1945–1988, Kossuth Kiadó, Budapest, 85–307. o. GAZGAD, Ferenc (1995) Franciaország története 1945–1995, Kossuth Kiadó, Budapest, 165–229. o. HAHNER, Péter (2002) Franciaország története, Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 260– 267. o. HASKÓ, Katalin (2004) Franciaország, In: Kardos József – Simándi Irén (szerk.) Európai politikai rendszerek, Osiris kiadó, Budapest, 229–277 HASKÓ, Katalin (1999) Franciaország politikai intézményei, Villányi úti Konferenciaközp. és Szabadegy. Alapítvány, Budapest INDRIDASON, Indridi H. – KAM, Christopher (2007) Cabinet reshuffles in the French Fifth Republic, http://www.politicaldata.org/Indridason/Working%20Papers/Indridason%20and%2 0Kam%20%20Cabinet%20Reshuffles%20in%20the%20French%205th%20Republic.pdf JOHANCSIK, János (1998) A demokratikus pártrendszer Franciaországban a 20. században, Napvilág Kiadó, Budapest
160
JOHANCSIK, János (1997) A hatékonyság tényezői a francia sokpárti verseny tapasztalatai alapján, Kiadó: MTA PTI, Budapest JOHANCSIK, János (2003) A pártok és politikai stabilitás a francia rendszerben, In: Politikatudományi Szemle, 2003/3, 79–108. o. KURTÁN, Sándor (2007) A Szabadság Párt (Ausztria), In: Politikatudományi Szemle, 2007/1, 23–44. o. LIJPHART, Arend: Constitutional design for divided societies, http://www.clas.ufl.edu/users/bmoraski/Democratization/Lijphart04_JOD.pdf 2010. november 5. PATAKI, Gábor Zsolt: A francia honvédelem működési modellje és politikai kontrollja, http://www.c3.hu/~mester/T365/tux02111.htm , 2010. november 5. PRICE, Roger (1994) Franciaország története, Maecenas Kiadó, Budapest, 308–325. o. SARTORI, Giovanni (2003) Összehasonlító alkotmánymérnökség, Akadémiai Kiadó, Budapest VERESS Emőd: Elnök és kormány viszonya Romániában: a félparlamentarizmus gyakorlata, http://www.jakabffy.ro/magyarkisebbseg/pdf/2006_X_1-2_25_Veress.pdf 2010. november 5. www.eduline.hu/segedanyagtalalatok.aspx/letolt/4885 , 2010. november 5. http://www.france-politique.fr/election-politique.htm, 2010. november 5. http://www.hetek.hu/hatter/199809/az_impeachment_hosszu_es_rogos_utja, 2010. november 5. http://www.grotius.hu/publ/displ.asp?id=TJKETC, 2010. november 5. http://www.tradingeconomics.com/Economics/GDP-Growth.aspx?Symbol=FRF 2010. november 5. http://www.tradingeconomics.com/Economics/Unemployment-Rate.aspx?Symbol=FRF 2010. november 5. http://www.brookings.edu/fp/cusf/analysis/workweek.htm 2010. november 5. http://numen.extra.hu/procjegyzet.php?file=BEVPOL8#16 2010. november 5.
161
A ciprusi konfliktus alakulása és annak megoldási alternatívái a kezdetektől napjainkig, a nagyhatalmi szembenállás és a regionális érdekek alakulásának függvényében
Készítette Hochbaum Dániel Nemzetközi tanulmányok BA szak
Konzulens Dr. Schottner Krisztina főiskolai docens
2010
1.
Bevezetés
Az Észak-Ciprusi Török Köztársaságot a Ciprusi Köztársaságtól elválasztó Zöld Vonalon immár több ponton szabad az átjárás. Az utazó azonban felfigyelhet a senki földjén, az ENSZ által felügyelt szűk sávban egy roskadozó épületre, melyen a következő felirat olvasható: „Lefkosia, the last divided capital city of the world.”1 1. ábra:”Cyprus swimming in the sea at night” Karikatúratérkép Ciprusról
Forrás:http://alphadesigner.com/project-mapping-stereotypes.html A ciprusi konfliktus, ahogy nevezni szokták, s annak következményei évtizedek óta jelen vannak a ciprusi ember mindennapjaiban, a földközi-tengeri regionális politikában, a sajtóban, az ENSZ-ben, és napjainkban meg-megújuló téma többek közt az Európai Unióban is. A sziget történelme során mindig óriási szerepet játszott a Délkelet-európai régióban. Partjai tartoztak már az Ottomán Birodalomhoz, volt már brit koronagyarmat, rövid ideig két etnikum által lakott bipoláris köztársaságként is fennállt, majd az etnikumok közti véres leszámolások színhelyévé lett. Az utóbbi évtizedekben a szigetet
1
„Nicosia, a világ utolsó kettéosztott fővárosa.”
165
az 1960 óta létező Ciprusi Köztársaság reprezentálja a világ számára, abban a látszatban, hogy hatalma a sziget egészére kiterjed. Valójában azonban az északon elkülönült török ciprusi lakosság nem ismeri el ezt a hatalmat maga fölött, ennek eredményeként egy köztes állapot után2 1983-ban létrejött a török ciprióták által alapított szakadár állam, a máig csak Törökország által elismert Észak-Ciprusi Török Köztársaság. „A kettéosztottság tartóssága és szinte páratlan intézményesülése” (Romsics Gergely 2006:172) Ciprust politológiai szempontból különös, tanulmányozásra érdemes országgá teszi. A megegyezés lehetősége a probléma kezdetei óta – ami a török ciprióták felfogása szerint az 1963 decemberében kitört török civilek ellen irányuló véres leszámolásokkal, a görög ciprióták értelmezésében pedig az 1974-es török invázióval kezdődött – soha nem jutott túl az elméleti stádiumon. Ahogy a konfliktus kezdeteit, az utána következő eseményeket is más módon szemléli a két etnikum, ez pedig, ha lehet, még jobban megnehezíti a megegyezés lehetőségét. Az ellentétek a két tábor közt az évek folyamán kevéssé tompultak, a szigeten 1964 óta állomásozó UNFICYP3 világviszonylatban is az ENSZ eddigi leghosszabb, 46 éve4 tartó missziója. A történet egyik fordulópontja lehetett volna 2004, amikor a Ciprusi Köztársaság és kis híján a sziget északi része is csatlakozott az Európai Unióhoz. Ennek ellenére a megoldási javaslatok máig nem hozták meg azt az áttörést, ami szükséges lenne a sziget pacifikálásához, a béke megkötéséhez, annak bármilyen formájáról legyen is szó. A két etnikum közti ellentét ugyanakkor nem érthető meg azoknak történelme, valamint a körülmények, a nagyhatalmi és a regionális érdekek értelmezése nélkül. Ezért dolgozatomban a konfliktus kiéleződésének idején fennálló és érdekelt nagyhatalmak, így Nagy-Britannia, az USA, valamint a Szovjetunió ciprusi történelemre gyakorolt direkt, vagy indirekt hatásait is ismertetem. További fontos szereplői a konfliktusnak a két populáció „anyaállamai”, Törökország és Görögország, amelyek szintén nagy befolyással bírtak a ciprusi eseményeket illetően, így érdekeik és az események során betöltött szerepük miatt szintén elengedhetetlen feltárni szerepüket egy objektív helyzetkép bemutatása érdekében. Tanulmányom
célja
a
konfliktus
mélységeinek
feltárása,
komplexitásának
figyelembe vételével objektív helyzetkép felmutatása, a két etnikum jelenlegi és múltbéli
2 3
4
1975–1983 között ezen a területen az Észak-Ciprusi Szövetségi Állam létezett Az UNFICYP (United Nations Peacekeeping Force In Cyprus – azaz az Egyesült Nemzetek Szervezetének békefenntartó ereje Cipruson) hivatalosan 1964. március 27. óta van jelen a szigeten, az ENSZ BT 1964-ben, a március 4-i, 186-os számú határozattal hozta létre. A dolgozat írásának évéhez, 2010-hez viszonyítva.
166
státuszának bemutatása. Dolgozatom első két részében ezért a konfliktust a kezdeteitől bemutatva, a Ciprust érintő történelmi szálak kronologikus felvázolásával foglalkozom, különös figyelmet fordítva azokra a történelmi pontokra, melyekben a két etnikum „emlékezete” eltér egymástól. A konfliktus mélységeinek teljes feltárása céljából indokoltnak tartottam a sziget történelmét kezdetekeitől bemutatni, ezzel felfedve az ellentét rejtett, több száz éves hátterét. Ezzel párhuzamosan, a szélesebb hátteret is megvilágítva igyekszem elemezni a nemzetközi környezetet, azokat a hatásokat, amelyek a két közösség politikai elitjeinek döntéseire hatással voltak, vagy azokat meghatározták. Munkámban nem pusztán áttekintést próbálok nyújtani a mediterrán országgal kapcsolatban, hanem fel kívánom hívni a figyelmet néhány összefüggésre, melyek kellő hangsúlyt kapva a konfliktust új nézőpontból világíthatják meg. A tanulmány harmadik részében a helyzet megoldását célzó múltbeli és jelenlegi javaslatokra térek ki, vázolva sikertelenségük okait, és végül kísérletet téve – saját véleményemként – egy lehetséges alternatíva kidolgozására. Nézetem szerint a ciprusi konfliktus a kezdeteitől egy sürgető, mihamarabbi megoldást igénylő feladat a nemzetközi közösségek számára. Amíg a két közösségnek nincsenek azonos jogai, amíg a szigeten békefenntartó csapatokat kell állomásoztatni a rend fenntartására, addig a probléma felett nem hunyhatunk szemet. A cél tehát a sziget pacifikálása, az eszköz pedig a probléma aktualitásának tudatosítása, a megoldás keresése. A megoldás pedig csakis mindkét etnikum és az őket protezsáló anyaállamok, Görögország és Törökország bevonásával, együttműködésével, az ENSZ, az Európai Unió és a NATO országainak közös akaratával, konstruktív bizalomépítő politizálással és kompromisszumképes diplomáciai akarattal érhető el. Véleményem szerint hosszú távon a békének ezen igénye csak egy a két közösség önrendelkezésén alapuló, nemzetközi viszonylatokban is széles támogatottsággal bíró rendezési tervre épülhet. A dolgozat témaválasztásában meghatározó szerepe volt annak az öt hónapnak, amíg Erasmus-diákként a Ciprusi Köztársaságban tanultam, Larnaka városában. Ezen túl többször voltam az Észak-Ciprusi Török Köztársaságban is, ahol további ismereteket szereztem a témáról. Ez az időtartam alapvető fontosságú volt, az akkor megismert görög és török ciprióta emberek véleménye, egyéni történetük – bár erősen szubjektív, mégis – primer forrásként szolgált. Külön ki kell emelnem Andreas Patzalides-t, a P. A. College igazgatóját, aki mindvégig rendelkezésemre állt a témával kapcsolatban. Szintén döntő fontosságú volt a kutatásban a Honvédelmi Minisztériumban eltöltött szakmai gyakorlatom, ahol behatóbban tudtam tanulmányozni az ENSZ szerepét a konfliktusban,
167
különös tekintettel az UNFICYP békemisszióra. Szekunder forrásként a témában fellelhető angol és magyar nyelvű – olykor erősen egyoldalúan elkötelezett – források szolgáltak. Ennek okán nagyfokú forráskritikával kellett elemeznem és szelektálnom az irodalmat, ami a munkámat megnehezítette ugyan, de nem lehetetlenítette el.
2.
Ciprus történelme a függetlenségig
2.1. A görög és a török népcsoport eredete Cipruson Ciprus szigetének általunk ismert történelme egészen a kőkorig, időszámításunk előtt 9000-ig nyúlik vissza, ami földrajzi elhelyezkedésének és klímájának is köszönhető. Ebből az időszakból kerültek elő az első leletek az akkor 2000-nél is több embernek otthont adó Khirokitia településről, mely a régészeti feljegyzések szerint a sziget déli partjainál helyezkedett el. A görög kultúrkör megjelenése a szigeten csaknem 8000 évvel későbbre, az i.e. XII. századra tehető. A feljegyzések szerint a mükénéi civilizáció összeomlása után, időszámításunk előtt 1200 körül indultak meg az első görög bevándorlások a Peloponnészoszról. Legnagyobb városuk, Engomi a mai Famagusta mellett helyezkedett el, kikötővárosként és kereskedelmi központként funkcionált. A város kiindulópontként szolgált a későbbi görög migrációhoz, az ennek következtében létrejövő 6 ciprusi görög királyság már a sziget nagy részét lefedte. A szigeten ekkor vált uralkodóvá a görög nyelv, ugyanakkor a királyságok mellett volt akkoriban egy föníciai kolónia, Kition, és az őslakosok által lakott hetedik királyság, Amathus5 is a szigeten (Sir David Wathen Stather Hunt & John S. Bowman 2010). Ciprus királyságai az ezt követő évszázadokban többnyire alárendelt szerepben – de megtartva görög kultúrájukat – részévé váltak birodalmaknak, olykor pedig a hatalmi vákuumhelyzet miatt függetlenül fejlődhettek.6 A hellenizáció idején Nagy Sándor a szigetet megszerezte a perzsáktól, de meghagyta a királyságokat, ezért a görög királyok csapatokat küldtek Türosz7 elfoglalására. III. Alexandrosz halála után a sziget az
5 6 7
Az akkori görögök az őslakosok nyelvét Eteo Cypriot-nak, avagy „igazi cipriótá”-nak hívták. A királyság később beolvadt a görög királyságok közé. Először I. e. 709-ben II. Sarrukín, Asszíria királya foglalta el a szigetet, majd az Asszír birodalom felbomlása után Egyiptom, utána pedig a Perzsa Birodalom szerzett befolyást. A mai Libanon egyik legjelentősebb városa.
168
Egyiptomot megszerző I. Ptolemaioszhoz8 került, és a római hódításig a Ptolemaidadinasztia kezén maradt. Időszámításunk előtt 58-ban a sziget római provinciává lett, így kiépültek a római közigazgatáshoz szükséges infrastrukturális és logisztikai fejlesztések, épületek. A kereszténység az ezt követő években meghatározóvá vált a szigeten. Ezzel párhuzamosan pedig – a harmadik évszázadig jellemző keresztényüldözések után – megerősödött a papság hatalma. I. sz. 395-ben a Római Birodalom szétválásával Ciprus a Kelet-Római Birodalom részévé vált, de a papság a birodalmon belül független maradhatott a központi egyházszervezettől.9 A bizánci uralom alatt viszonylagos béke uralkodott. A művészet és a kereskedelem újra fejlődésnek indult, bár Konstantinápoly és az Arab Kalifátus 688-ban szokatlan szerződést kötött, mely 300 évre közös domíniummá nyilvánította a szigetet. 1191-ben ennek véget vetett I. Richárd angol király, aki a sziget elfoglalása után a Szentföldre érkező keresztes lovagoknak, majd Guy de Lusignan-nek adta el a gyarmatot. Lusignan Palesztinából keresztény családokat telepített le, majd önkényesen Ciprus királyává nevezte ki magát.10 A sziget erőforrásait az ekkor keresztény kézen lévő Jeruzsálemi Királyság megtartására fordította, ezzel egy időben pedig erőteljesen megindult Cipruson a katolizáció.11 A sziget azonban a Lusignan-dinasztia bukása után továbbra is a keresztes hadjáratok kiindulópontja maradt, egészen addig, amíg Genova és Velence versengeni nem kezdtek a területen a befolyásért, mígnem 1464-ben végül a Velencei Köztársaság vonzáskörébe került. Ebben az időszakban a katolikus egyház olyannyira megerősödött, hogy a katolikus érsekek teljhatalommal rendelkeztek az egyház ügyei felett. A ciprióták nyomora ebben az időben egy XVI. századi utazó szavaival „rosszabb, mint a rabszolgáké” (Stephan Gerlach in Pierre Oberling 1982:2). A sziget 82 évig a középkori köztársaság birtokában maradt, egészen a török hódításig (Sir David Wathen Stather Hunt & John S. Bowman 2010). Ciprus – ahogy történelmének rövid vázlatából is kitűnik – a török hódítás előtti időkben is gyakran volt kitéve az éppen aktuális nagyhatalmi érdekeknek. Az évszázadok során ugyanakkor megfigyelhető, hogy a sziget méreténél, katonai
8 9 10 11
Az első Ptolemaida uralkodó, Nagy Sándor birodalmának szétesésekor az egyik diadokhosz. Ez a megnövekedett hatalmi státusz él tovább hagyományként máig, ezért hord a ciprusi érsek azóta is jogart pásztorbot helyett. A létrehozott feudális monarchia egészen a középkor végéig kitartott. 1260-ban IV. Alexander Pápa aláírta a Bulla Cypria-t, ami a szigeten a katolikus egyház fejét, az érseket tette uralkodóvá egyházi ügyekben. Az ő beleegyezése kellett az ortodox érsek megválasztásához is, így az addig egyeduralkodó ortodox egyház hatalma erősen megtört.
169
jelentőségénél és elhelyezkedésénél fogva a nagyhatalmaknak inkább stratégiai jelentőségű állomás volt, mintsem hadjárataik célja. A középkori frank majd velencei uralom alatt egyre inkább jellemző volt az ortodox egyház erőszakos háttérbe szorítása – a katolicizmus hatalmának javára – és a helyi népesség kizsákmányolása. Az ortodox hellén népesség ennek ellenére mindvégig többségben maradt a szigeten, és kereskedelme, művészete meghatározó volt a mediterrán térségben. A ciprusiak az 1570-ben bekövetkező török hódítást szinte megváltásként élték meg (Pierre Oberling 1982:3). Ennek okai II. Szelim szultán rendelkezései, aki miután megnyerte a szigetért indított háborút Velence ellen, az elvett birtokok többségét visszaadta a görög populációnak, eltörölte a jobbágyságot, a latin nemességet pedig letörte. A török vezetés legnépszerűbb törvénye mégis az volt, hogy visszaállította az ortodox egyház fennhatóságát, és tekintélyét. A cipriótákat a birodalom a jól bevált millet rendszerbe olvasztotta, amely az akkori Európában az egyik legliberálisabb modell volt12 (Pierre Oberling 1982:5). Az Oszmán Birodalom egyik alapelve volt, hogy minden meghódított provinciának olyan produktívnak kellett lennie, amennyire csak lehetséges, hiszen a birodalom és a hadsereg fenntartásához óriási bevételekre volt szükség. Ezért a törökök produktivitási hiány esetén a birodalom más pontjairól toboroztak parasztokat, kézműveseket és különböző foglalkozású munkásokat, akiket egy sürgün13 nevű procedúrával az adott provinciára telepítettek. Ciprus meghódítása után sem történt ez másként. A ciprusi hadjárat vezetőjének14 20.000 embere döntött úgy, hogy a szigeten marad a hadjárat után, majd 1572-ben egy sürgün keretében még telepesek tízezreit telepítették le, létrehozva ezzel egy új, a birodalom más-más pontjairól érkezett, különböző foglalkozású, török etnikumú népességet (Pierre Oberling idézi Luke-ot 1982:5).
12
13
14
A török populáció ebben az időben milletekre, vagyis nemzetekre volt osztva, a vallási hovatartozásuk alapján. Ezek a milletek félautonóm rendszert jelentettek a birodalmon belül. A hatáskörük kiterjedt a papság nevelésére, iskolák és templomok fenntartására, bírói joguk volt a házasság, elválás, tartásdíj és a polgári peres ügyekben. A milletek ezen kívül a birodalom határain túlról érkező menekültek számára is segítséget nyújtottak, a menekültek a saját vallási milletjükhöz kerültek a birodalmon belül. Létezett egyebek között muszlim millet, zsidó millet (Sir Harry Luke 1921:15-16). Populációs transzplantáció, ami az adott régió produktivitását növelte, e mellett főleg török etnikumúak betelepítésével heterogénebb lakosság kialakítására szolgált. Az Oszmán Birodalomban ez az adott korhoz képest meglehetősen humánusan zajlott le (gondoljunk csak az ekkor már tömeges méreteket öltött rabszolgabevitelre az amerikai kontinensre – főleg a spanyol gyarmatokra), az utazást őrök védték a rablótámadásoktól, és a letelepedés után a telepesek 2 évig adómentességet élveztek, családjukkal együtt. Lala Mustafa Paşa.
170
Érdemes ugyanakkor megjegyezni, hogy ezek a betelepítések nem a ciprusi görög népesség kisebbséggé formálását szolgálták, hiszen a török etnikumú népesség létszáma sosem haladta meg a görögét, illetve a millet rendszer védte az ortodox görögök jogait, érdekeit, akik a szigeten múltjuknál fogva egyébként is szervezettebb társadalmi szinten álltak. Ezekben az időkben, a nyugati nacionalizmusok megszületése és a felvilágosodás szekularizációja előtt a millet rendszer vallásalapú felosztásában a két népesség évszázadokig viszonylagos békességben élt egymás mellett Cipruson (Pierre Oberling 1982:5). 2.2. A görög nacionalizmus megszületésétől az I. világháborúig A XVIII. század elejére ez a viszonylagos békés állapot megszűnni látszott. A millet rendszer lassan idejétmúlttá vált, közben pedig a felvilágosodás és az ezzel párhuzamosan kialakuló nyugati nacionalizmusok okozta hullám a Balkánt, azon belül pedig a görögöket is elérte. Ez a folyamat azonban nem csak a görög nemzeti identitás alapjait teremtette meg, hanem kezdete volt a görög és a török népcsoport közötti hosszú és fájdalmas elszakadásnak is. Addig ugyanis a görögség gazdasági és kulturális súlya az Oszmán Birodalomban kiemelkedő volt. A polgárosodott, kolóniákban élő, kereskedelmi társaságokat működtető, az Égei-tengeri kereskedelem jórészét lebonyolító görögök a birodalom motorjaként funkcionáltak. Ezen túl a fanarióták15 tevékenysége és a görög műveltség a birodalmon belül jól ismert volt. A külső támadások által meggyengített Porta16 számára a nyugati mintájú görög nacionalizmus megjelenése és felerősödése ezért nagyon rosszkor jött. Az új nézet a görög kereskedők és nemesek útján gyorsan terjedt az Égei-tengeren, egészen Konstantinápolyig, szerte a Mediterráneum déli részén. Hamarosan, 1821-ben megindultak az első harcok a görög felkelők és az Oszmán Birodalom között. A háború kitörése után mind a görög felkelők, mint a török szervek oldalán véres mészárlások történtek (Ormos Mária & Majoros István 2003:44).
15
16
Banki és kereskedelmi tevékenységet folytattak, valamint fontos pozíciókat töltöttek be a török közigazgatásban. A birodalom ezen túl az európai hatalmakkal való kapcsolattartásban is őket használta. A Kücsük-Kajnadzsari béke óta (egészen 1853-ig) az oroszok minden háborút megnyertek az Oszmán Birodalom ellen. Ebben az időben már az oroszoké volt a Krími Tatár Kánság, így hajóiknak szabad kijárása volt a Fekete-tengerre, és a kereskedelmi hajóik a Dardanellákon is szabadon átjárhattak. A Porta keresztény alattvalói ezen túl az orosz zászló alatt hajózhattak (amit a görögök ki is használtak egy új kereskedelmi flotta létesítésére).
171
A nagyhatalmak reakciója a felkelésre a kezdeti időszakban a törökök támogatásában nyilvánult meg, ezzel jelezve saját nemzetiségeiknek álláspontjukat, a hasonló törekvésektől való elrettentés érdekében. Anglia törvényesnek nyilvánította a török fellépést, I. Sándor cár is elítélte a forradalmat. Azonban ez a hozzáállás hamarosan megváltozott. A Porta ugyanis sem a bécsi kongresszuson nem vett részt, sem a Szent Szövetségnek nem volt tagja. „A nagyhatalmakat így csupán a legitimitás elve kötelezhette el a birodalom oldalán” (Ormos Mária & Majoros István 2003:42). A görögök seregeik szervezetlensége ellenére egészen addig sikeresen taktikáztak a szárazföldön és az Égei-tengeren, amíg 1827-ben a hosszú kivárás után be nem avatkoztak a brit, a francia és az orosz erők a felkelők oldalán. Ez a lépés a háborút a görögök oldalára billentette, így a nagyhatalmak és a Porta közt 1832-ben Konstantinápolyban létrejött a megállapodás, miszerint Görögország független királyság lett. 1821-ben a görögök lakta területeken szinte mindenhol, így az Égei-tengeren, Macedóniában, Krétán és Konstantinápolyban csakúgy, mint Cipruson, megindultak a harcok. Összességében több mint 1000 görög ciprióta harcolt a függetlenségi háborúban. A török és a görög szembenállás kezdete Cipruson is ekkorra tehető. Közvetlen kiváltó oka feltehetőleg az „1821-es vérengzés, amikor Küprianosz érseket – és rajta kívül csaknem 500, jobbára a görög közösségben tiszteletnek örvendő további személyt – a görög forradalom hírétől megrettent hatóságok összeesküvés vádjával kivégezték. Ennek eredményeképpen a nemzetté válás korszakában a két közösség az egymást erősítő vallási és etnikai törésvonalak mentén kettészakadt” (Romsics Gergely 2006:176). Az 1832-ben kikiáltott görög győzelem17 azonban nem hozta meg a görögöknek az áhított célt. A cél ugyanis akkorra, a görög nemzettudat és az ókori Hellász nagyságának tudatában, illetve a filhellenizmus18 által áthatott nyugati szimpátia hatására a „megali idea”-ban, avagy nagy eszmében körvonalazódott. Az eszme központi gondolata a Bizánci Birodalom felélesztésével egy olyan görög birodalom létrehozása volt, amely minden magát görögnek valló ember egyesítésével méltó utódja lehetne az ókori Hellász
17
18
A londoni egyezmény Wittelsbach Ottót, a Bajor Királyság hercegét tette meg az új görög állam királyává. A görögök megkérdezése nélkül zajlott a konferencia, a nagyhatalmak – Nagy-Britannia, Franciaország és az Orosz Birodalom – részvételével. A szerződést később Konstantinápolynál az Oszmán Birodalommal is ratifikáltatták. A filhellenizmus legkönnyebben a görög kultúra szereteteként írható le. A XVIII–XIX. században a felvilágosodás hatására a szekularizáció jelenlétében a nyugati művészet, tudomány sokat merített az ókori Hellász vívmányaiból.
172
nagyságának és erejének. Mivel azonban a görög lakosság előzőleg csaknem teljes egészében az Ottomán Birodalom alattvalója volt, és az újonnan megalapított görög állam csupán a görög népesség 1/3-a felett gyakorolhatott hatalmat, a Török Birodalom már pusztán létezésével is akadályt gördített a nagy görög állam valósággá válása elé. A forrongó görög nacionalisták elsősorban az Égei-tenger szigeteit, Macedóniát, Krétát, Ciprust, Anatólia partvidékét valamint Konstantinápolyt – az Oszmán Birodalom központját – akarták megszerezni, utóbbit később a nagy görög birodalom fővárosaként. Természetesen a görög győzelem utáni területi felosztás a nagyhatalmi érdekek alapján alakult úgy, ahogy. Ez alatt főleg a legyengített Török Birodalmat az orosz előretöréstől védeni próbáló angol érdekek értendők, ezért szabták az ország méreteit viszonylag kicsire. Az új állam területe így 47.516 km2, lakóinak száma 753.400 lett (Arnold J. Toynbee 1922:127). A Török Birodalomban és az angol fennhatóság alatt álló jóntengeri szigeteken ennél azonban háromszor több görög élt (Ormos Mária & Majoros István 2003:52). Az új király, Wittelsbach Ottó noha jól képviselte országát a nemzetközi porondon, ám a Görög Királyságon belül bajor származása miatt nem örvendett akkora népszerűségnek. Felismerve azonban a nép igényeit, felkarolta a megali ideát, ezzel sikeresen maga mellé állítva a forradalmi lázban égő görögöket. 1841-ben ennek megfelelően a görög vezetés sikertelen kísérletet tett Kréta annektálására, ami a nagyhatalmak, főleg az addig görög oldalon álló,
a régióban a fennálló helyzet
konzerválására törekvő Anglia rosszallásához vezetett. A hellén bizánci birodalom feltámasztása azonban a realitás talaján több ponton is hiú ábrándnak bizonyult. Először is azért, mert a Török Birodalom mind népességben, mind katonai erőben, mind szervezettségben jóval az újonnan megalapított görög állam felett állt. Másodszor, noha a nyugati hatalmak segítették a görögöket függetlenségük kivívásában, Nagy-Britannia érdekei megkívánták, hogy a Porta regionális nagyhatalom maradjon. Az Orosz Birodalom ugyanis ebben az időben, I. Miklós uralkodása alatt az Ottomán Birodalom, „Európa beteg emberének” lerombolására törekedett, megszerezni igyekezvén ezzel az Európába vezető utat a tengereken. Az 1853-tól 1856-ig tartó krími háborút is a Boszporusz és a Dardanellák feletti teljes hatalomátvételért indította I. Miklós orosz
173
cár.19 Harmadszor, Angliának egy nagy görög állam létrejötte esetén a többi délkeleteurópai nemzetiség, a szerbek, a románok és a bolgárok hasonló aspirációival is számolnia kellett volna, mindezt pedig az Ottomán Birodalom további gyengülése, így további orosz előretörés kísérte volna (Ormos Mária & Majoros István 2003:167). Ciprus a Porta számára mindezek alatt stratégiailag kevésbé, de gazdaságilag annál fontosabb szerepet töltött be. Adóbevételeiből a britek felé fennálló adósságát, illetve a főleg oroszokkal vívott háborúk költségeit is fedezte. A szigeten eközben tovább erősödött a görög nacionalizmus. A nagyobb iskolákban, így Nicosiában és Larnakában a tanterv része lett a görög történelem és művészet oktatása is, így a fiatal generációkban felerősödött a görög kultúra és ezzel együtt a Görög Királyság irányába való gravitálás (Michael Attalides 1979:26). Az Oszmán Birodalom vezetőinek részéről is voltak törekvések a birodalomban élő etnikumok egységességének előmozdítására. A korábbiakban elterjedt pán-turanizmus20 azonban nem nyújtott kellő privilégiumokat a birodalom nem török nemzetiségű etnikumainak, így hamar kudarcba fulladt. A mindinkább gyengülő Porta és a britek ezt ellensúlyozni akaró mediterrán politikája következtében aztán 1878-ban, a berlini konferencia21 egy záradékaként megszületett a Török Birodalom és Nagy-Britannia közötti Ciprusi Egyezmény. A titkos egyezmény a szigetet a britek ellenőrzése alá helyezte, de az török tulajdon maradt. A brit fél cserébe védelmet nyújtott a törököknek az Orosz Birodalom terjeszkedésével szemben. NagyBritannia számára a sziget stratégiailag felértékelődött, miután a Szuezi-csatorna 1869-es kiépülése után a gyarmataira: Indiába, Új-Zélandra és Ausztráliába vezető út a csatorna által nagyságrendekkel lerövidült. Ekkor még Nagy-Britannia nem tudhatta biztosan, hogy négy évvel később de facto megszerzi a csatorna feletti irányítást Kairó és a szuezi térség megkaparintásával (Ormos Mária & Majoros István 2003:168).
19
20
21
A casus belli ugyanakkor a jeruzsálemi keresztények védelme volt. A háború végül az összevont brit, francia és török seregek győzelmével végződött. A cár a háború utáni államcsőd közeli pénzügyi helyzet miatt kényszerült eladni Alaszkát az amerikaiaknak. A korábban is létező pán-turanista ideológia az iszlámra épített, összekapcsolva az iszlám hitűeket szerte a világban Afrikától az orosz tundráig., és védelmüket önjelölten a Török Birodalom szultánja garantálta. Jelszava a „mind testvérek vagyunk”. A nézet azonban megfosztotta volna a birodalomban élő muszlimok egy részét valamint a keresztényeket és a zsidókat a millet rendszer által garantált privilégiumaiktól, így ezek a csoportok nem támogatták a pántörök nézetet. E konferenciához kapcsolható Afrika gyarmatosításának felgyorsítása: „aki először érkezik valahová, övé az adott terület” (Ormos Mária & Majoros István 2003:168), valamint itt jelent meg először a nemzetközi jogban a „befolyási övezet” fogalma.
174
A csatorna brit kézre kerülésének eredményeképp Ciprus vesztett jelentőségéből. 1881-től találhatunk feljegyzéseket arra vonatkozóan, hogy Görögország bátorítani kezdte lakosságát, főleg a képzettebb, politikailag aktív rétegeket a Ciprusra történő emigrációra, egy olyan közösség kialakítása érdekében, amely a későbbiekben a sziget Görögországhoz csatolása mellett kampányolhat. Ezt a fogalmat, a Görögországhoz való annexiót a görögök enosis-nak nevezték, a fogalom pedig azóta ezen a néven híresült el. (Michael Stephen 2001:16) A görög felbátorodás elsősorban annak volt köszönhető, hogy az 1877–1878-as orosz–török háború idején a görög hadsereg bevonult Thesszáliába, és sikeresen elfoglalta azt. Az 1881-es konstantinápolyi békekötéskor ezért jogot formáltak Thesszáliára és Epiruszra, amiket meg is kaptak. A Kréta elleni ismételt, 1897-es felkészületlen hadjárat is ebből következett, amit aztán Görögország elvesztett, noha egy autonóm krétai államot sikerült kiharcolniuk a török birodalmon belül, amely aztán 1913-ban végül csatlakozott Görögországhoz. A filhellenizmus bátorító szavai és nacionalizmusuk hatására a görög ambíciók szárnyalni kezdtek, megindult az elmélet, miszerint bármely, a szomszédos népek elleni súlyos konfliktus esetén a nagyhatalmak a görög oldalra állnak (Pierre Oberling 1982:13). „A törvényes nemzeti lét kergetése során annak értelme átváltozott egy folie de grandeurré,22 – egy tragikusan anakronisztikus vízióvá egy új Görög Birodalomról, ami úgy emelkedik fel, amint a főnix, az Ottomán Birodalom poraiból.” (David Holden[1972] in Pierre Oberling 1982:14) A szigeten az 1878-ban kiépülő brit közigazgatásról is – a fentieknek megfelelően – a görög vezetés úgy hitte, ideiglenes állapot, pár éven belül a szigetet Görögországnak remélték. Feltételezésük azon a tényen alapult, hogy Anglia nem sokkal előbb visszacsatolta az addig általa birtokolt jón-tengeri szigeteket23 Görögországhoz. Amit azonban nem vettek számításba, az Nagy-Britannia érdekeltsége a régióban, ami pedig több ponton is ellentétes volt a görög tervekkel. A sziget ugyanis formailag még mindig az Oszmán Birodalom tulajdona volt, Angliának azt, ha nincs rá tovább szüksége, török kézbe kellett volna visszajuttatnia. Továbbá a Porta a szigeten élő török kisebbség miatt mindent megtett volna a görög annexió ellen. Nagy-Britannia stratégiai érdekei, Ciprus geopolitikai jelentősége miatt sem kívánta átadni azt a görögöknek, hiszen a Szuezicsatorna biztosítása mellett egy lehetséges Oszmán Birodalom elleni orosz támadással
22 23
Jelentése: megalomán, a nagyság téveszméje. A szigetek: Kefallonia, Kythera, Zakynthos, és Lefkada.
175
szembeni reakció kiindulópontjaként is szolgálhatott volna a sziget. Ahogy az enosist támogató görögországi és ciprusi rétegek előtt nyilvánvalóvá vált, hogy az angol közigazgatás nem hajlandó kivonulni a szigetről, és átadni azt Görögországnak, mozgalmat indítottak a brit kormányzat kiszorítása érdekében. A kampány több fronton zajlott: a görög diplomaták minden ünnepnapot kihasználtak a görög nacionalizmus felélesztéséhez, az iskolákban kitették a görög zászlókat, a történelem órák csupán a modern görög történelemről szóltak. Görögországban patrióta szervezeteket alapítottak, amelyek rendeltetése a Ciprusra való kitelepülés megkönnyítése és elősegítése volt. Az athéni nyomda az elsődleges hírforrássá, és így a nacionalista propaganda fő terjesztőjévé vált a szigeten is. Ezen túl, az enosis gondolata az ortodox egyház támogatását is élvezte, melynek a Török Birodalomban a millet rendszerből adódó nagyfokú önállósága miatt nagy befolyása volt a társadalomra. A propaganda nem csak az enosis mellett, de a törökök ellen is szólt. Ebből adódóan a muszlim gyökereihez ragaszkodó, tradicionálisan élő, szervezetlen török ciprusi népesség mindinkább ki volt téve a görög propaganda ellenérzésének, gyűlöletkeltésének. A görög iskolákban az oktatás törökellenessé vált, és ez a tendencia a görög ciprióta újságokban is egyre erősebben jelentkezett (Pierre Oberling 1982:22). A britek az eseményeket felmérve nem álltak egyik etnikum mellé sem, bár mindkettőt támogatták, ezzel megőrizve a status quót,24 és bebiztosítva magukat Cipruson. Az adószint azonos lett mindkét etnikum számára, a törvény előtti egyenlőség érvényesült keresztények és muszlimok esetében egyaránt. A törvényhozásban és a brit adminisztrációs gépezetben a török cipriótáknak kedveztek, felülreprezentálva őket, amiért a török ciprusiak lojalitással feleltek. Ekkorra nyilvánvalóvá vált számukra ugyanis, hogy a görög enosistól a brit fennhatóság jelenléte miatt vannak biztonságban. Ezzel a húzással a görög nacionalista céloknak tudott gátat szabni az angol közigazgatás, miközben a britek nyilatkozataikban támogatásukról biztosították a görögöket céljaik elérésében. Az etnikumok közti konfliktus felszínen tartásával, illetve mindkét közösség támogatásával25 a szigeten megmaradó brit irányítás gyakorolta a törvényhozó és végrehajtó hatalmat. Ezzel a brit közigazgatás a jó öreg divide et impera26 elvét használva konzerválni tudta hatalmát. Ez a viszonylagos egyensúly kitartott egészen addig a pontig, amíg a nagyhatalmak befolyási övezetei összeértek szerte a világon, hogy
24 25 26
Jelentése: régebbi állapot. 1882-ben a brit gyarmati alkotmány mindkét közösség tagjait egyenlő jogokkal ruházta fel. Jelentése: oszd meg és uralkodj.
176
a balkáni lőporos hordó robbanásával végül kitörjön a világ újraelosztásáért, a gyarmatokért vívott háború, azaz: az első világháború (Michael Stephen 2001:16). 2.3. Az I. világháborútól a brit koronagyarmatig A „lőporos hordó” 1914. június 28-án robbant, Ferenc Ferdinánd osztrák trónörökös meggyilkolásával. A casus belli27 után pontosan egy hónappal, július 28-án Ausztria– Magyarország hadat üzent Szerbiának, az Orosz Birodalom pedig védelméről biztosította a szerbeket. A német vezetés ennek következtében ultimátumot küldött az oroszoknak, illetve a franciáknak. Ezekkel a lépésekkel indult meg az Osztrák–Magyar monarchia büntetőhadjárata, ami rövid időn belül magával hozta az európai hatalmak hadba lépését (Ormos Mária & Majoros István 2003:218). Ciprus ekkor a nagyhatalmi érdekek hálójába került, és sorsa főleg attól függött, hogy Nagy-Britanniának milyen tervei vannak, illetve hogy melyik „anyaország” szerepel sikeresebben a totális háborúban. A szövetségi rendszerek kialakulásával mind Törökországnak, mind Görögországnak világossá vált, hogy érdekeiket a nyertes oldalon való belépéssel tudják érvényesíteni, azonban nyertes oldal ekkor még nem létezett. Törökországban a háború kitörésekor az Ifjútörök mozgalom28 volt hatalmon, amely feltehetőleg Németország Orosz Birodalomnak küldött hadüzenete miatt a németek oldalán képzelte a háborúba való belépést, az oroszok által korábban megszerzett területek visszaszerzése érdekében. A német orientáció a diplomáciai, pénzügyi és katonai kapcsolatok erősödéséhez vezetett a két ország között, amelyek betetőzéseként
27
28
A háború oka csakis a legszűkebb értelemben volt a trónörökös meggyilkolása. A nagy szerb törekvések manifesztálódásaként létrejött merénylet okot adott a monarchiának a támadásra, a háttérben azonban komplexebb kép bontakozik ki. Ekkor volt ugyanis a nacionalizmusok kora, annak tetőzése, a nemzetek sorra ébredtek „öntudatra”. Ezen túl a nemzetközi automatikus segítségnyújtási szerződések kusza hálója is a háború kirobbanása felé mutatott. A fő indok azonban valószínűleg a hódító és visszahódító törekvések összefonódása volt, az országhatárok vonalainak újrafektetése, a gyarmatok újraelosztásának vágya vezetett a háború kitöréséhez (Ormos Mária & Majoros István 2003:218). Az Ifjútörök mozgalom egy nacionalistákból, alkotmánypártiakból 1906-ban létrejött szervezet volt. A török nacionalizmus felébredésén túl azonban a mozgalom létrejöttének okai voltak II. Abdul-Hamid szultán intézkedései is, aki az 1878-as oroszok elleni vereség után feloszlatta a parlamentet, és felfüggesztette az alkotmányt. A mozgalom (melynek tagja volt Musztafa Kemal is) céljai között szerepelt a nagyhatalmak kirekesztése az Oszmán Birodalom belügyeiből, és egy alkotmányos monarchia felállítása a Török Birodalom területén. Az 1908as választások megnyerése után 1918-ig kis megszakítással kezükben tartották az ország irányítását.
177
1914 augusztusában titkos szövetséget29 kötöttek. Ugyanez év novemberében Törökország lezárta és elaknásította az orosz területekre vezető tengerszorosokat, majd két német cirkálóval lőni kezdte az orosz kikötővárosokat. Ennek eredményeképp lehetetlenné vált az antant hatalmak támogatása a Fekete-tenger felől, aminek következtében nem sokára megérkezett a Portához az angol és francia hadüzenet. Ciprus annektálására is ekkor került sor, miután Nagy-Britannia Winston Churchill tengerészetügyi miniszter vezetésével a törökök hadba lépése miatt érvénytelennek nyilvánította az 1878-as Ciprusi Egyezményt. A nagy török ideológia ekkor kezdett virágozni, ugyanolyan erővel ragadva magával a törököket, mint a görögöket a megali idea. A jelszó, ami alatt minden török egyesülhetett, a pántörök ideológia30 volt, amely később megjelent a ciprusi török népesség körében is (Ormos Mária & Majoros István 2003:231). A görög hadba lépés komplexitásából adódóan egy egész fejezetet igényelne, helyhiány miatt azonban dolgozatomban csak a legfontosabb okok és okozatok vázolása lehet a célom. Görögország a háború kitörését követően két dolog közül választhatott: semlegesnek maradni, vagy az antant oldalán lépni a háborúba. A központi hatalmakkal való szövetség a tradicionális ellenfél, Törökország csatlakozása után nem jelentett opciót. A helyzetet bonyolította azonban, hogy a görög király, I. Constantine felesége a német császár, II. Wilhelm húga volt, ezért a görög királyi udvarban a német kultúra nagy népszerűségnek örvendett. Az érzékeny diplomáciai tapogatózások után a király jobbnak látta a neutralitást választani, amíg a háború mérlege el nem billen, de szimpátiája a németekkel mindvégig erős volt. Az ország miniszterelnöke31 azonban mielőbbi belépést sürgetett az antant oldalán, kettejük párharcából alakult ki a Görögországban akkoriban csak Nemzeti Szkizmaként32 emlegetett szembenállás. Az északi területek szerb fenyegetettsége és Nagy-Britannia területi felajánlásai miatt Venizelos elérte, hogy az antant erői a görög semlegesség megsértésével támaszpontot
29 30
31 32
„Treaty of Alliance Between Germany and Turkey 2 August, 1914” (Lilian Goldman Law History 2008) A pántörök-ideológia nézete ugyanolyan, el nem érhető nagy-török birodalmi vágy, mintegy „méreg” volt a török népnek, mint a görögöknek a saját nagygörög ideológiájuk. Lényegének minden török egyesítését tekinti, határokon innen és túl. A miniszterelnök Eleftherios Venizelos volt, aki karizmatikus vezetésével hamar nemzetének vezetője lett, a görögök máig a modern Görögország megalapítójaként ismerik. A Nemzeti Szkizma nem csupán két ember közötti szembenállás, inkább az egész nemzetet megosztó politikai törésvonalként írható le, amelyben a két tábor, a royalisták és a venizelista liberálisok a másikat illegitimnek és árulónak látták. Közvetve erre a szembenállásra vezethető vissza az 1936-os rezsim hatalomra kerülése is.
178
hozzanak létre Szalonikitől északra. A király reakciója erre a miniszter lemondatása volt, és miután nyílt harcra is sor került francia katonák és a királyhoz hű royalisták között, a szövetségesek „békés blokád” (Ormos Mária & Majoros István 2003:233) alá vonták az országot, aminek célja a király elűzésén keresztül nem titkoltan az ország hadba léptetése volt az antant oldalán. 1917-ben a király elhagyta az országot, és Venizelos vezetésével – aki élvezte a brit miniszterelnök, Lloyd George támogatását – az ország hadba lépett az antant oldalán először Bulgária ellen, de „szemét a török területekre függesztve”. Venizelos ekkor mondta el beszédét, melyben kijelentette, hogy „Görögország két kontinensen, és öt tengeren terül el” (Kousoulas in Pierre Oberling 1982:23). A későbbi görög hódítások ennek szellemében a török lakosság módszeres irtásával és az egyéb nemzetiségű lakosság agresszív hellenizálásával mentek végbe (Pierre Oberling 1982:46). A törökök a világháború kitörése után részt vettek ugyan nyertes hadjáratokban, de a háború az amerikai belépés után végleg eldőlni látszott. Háborúba lépésük legfőbb indoka azon területek visszaszerzése volt, amelyeket a XIX. században az akkori Orosz Birodalom elhódított. Az orosz és a görög fenyegetettség mellett a belső gondok is egyre erősebbé váltak: az örmények lázadása után bekövetkezett az első modern kori népirtás,33 majd az arabok lázadása következett 1916-ban. A kimerült birodalom azonban még 1918-ban is képes volt sikeres hadjáratok végrehajtására Azerbajdzsán területein – noha ennek az orosz forradalom is szükséges előzménye volt. A háború végét a törököknek a mudroszi okmány, majd a Sévres-i szerződés34 megkötése jelentette volna, ami a Török Birodalom feldarabolását és az Antant hatalmak irányítását vonta volna maga után, ezzel darabjaira bontva az egykor szebb időket látott Oszmán Birodalmat. Az 1919-ben kirobbant török szabadságharc Mustafa Kemallal, a későbbi „Atatürk”35-kel az
élén azonban sikeresnek bizonyult,
területvédő
hadjárattá
terebélyesedve. Kemal a szultánnal való belső ellenállás megnyerése után a Sévres-i szerződésen túli területek megszerzésére vágyó görög hadtestek ellen is sikeres offenzívát hajtott végre, kiszorítva őket Anatólia területéről. A török államnak szüksége volt azonban egy olyan összetartó erőre, amely a XIX–XX. századi nacionalizmusok erejével tudja összekötni a törököket. Mustafa Kemal ezért az újabb területszerzést
33 34
35
Az 1915-ös népirtás halottainak száma a közepes becslések alapján elérte a 600 000-et. A szerződést 1920 augusztusában terjesztették az antant hatalmak a török szultán elé, szövege megalázóan kis területet hagyott volna török kézen, kb. 10 millió lakossal. A török szabadságharc és az új, kemalista vezetés miatt azonban a szerződést nem iktatták törvénybe. Jelentése: a törökök atyja.
179
támogató és így az ellenséges tábor bővítését eredményező pán-turanizmus helyett egy új török nacionalizmus kialakításában látta a megoldást, amely a törökországi törökökre koncentrált. A török vezetés ezután jól használta ki az angol–francia érdekellentéteket, amelyeket főleg a Moszul vidékeken feltárt kőolajkészletek fölötti vita okozott. Az eredmény a Lausanne-i szerződés36 megkötése volt, amely elismerte Törökország szuverenitását, függetlenségét, és jobb feltételeket teremtett az újonnan megalakult ország számára, ugyanakkor Kemal Atatürk békepárti politizálása nyomán az feltétel nélkül lemondott többek között Ciprusról is37. A szerződés a békés állapotok konzerválása érdekében lakosságcsere-egyezményt is tartalmazott, több mint 1,3 millió görögöt telepítettek át görög területekre, illetve félmillió törököt Törökországba (Pierre Oberling 1982:26). Atatürk eltörölte a szultanátust, beléptette az országot a Népszövetségbe, és egy demokratikus, szekuláris állam létrehozásával megalapozta annak jövőjét a délkelet-európai térségben (Ormos Mária & Majoros István 2003:280). Ciprust de facto38 1914. november 5-én annektálta Nagy-Britannia, miután megérkezett Törökországhoz az angol hadüzenet. Anglia a háború első éve után szükségét látta egy mediterrán szövetségesnek, így hadba lépés esetén 1915-ben felajánlotta a szigetet Görögországnak. A görög belső ellentétek miatt azonban az ország csak 1917-ben csatlakozott az antanthoz, amikorra a britek a felajánlást már visszavonták. A szigeten a nacionalizmus további terjedése közepette azonban a görög vezetés biztosra vette, hogy a háború végeztével a sziget a görög anyaország birtokába kerül. A szigeten az etnikumok között kisebb összecsapások jelezték a megnövekedett feszültséget. A török ciprusi vezetők legnagyobb félelme a brit–görög közeledés hatására az enosis politikailag lehetővé válása volt, ezért annak brit uralom alá helyezésével, vagy Egyiptomhoz csatolásával kampányoltak a briteknél. 1919-ben az angolok az Ottomán Birodalom megszűnésével de jure39 annektálták a szigetet. Az erősödő brit–török szembenállás oka elsősorban az újonnan létrejött Török Köztársaság Szovjetunióhoz való gravitálása volt, illetve ennek hatására a brit miniszterelnök, Lloyd George további
36 37
38 39
A szerződést 1923. július 4-én írta alá Törökország és az antant hatalmak a Sévres-i szerződés revíziójaként. Mustafa Kemal Atatürk a békepárti politizálás híve volt, véleménye szerint a török állam léte múlott a békés külkapcsolatokon, ugyanis a belső konfliktusok és válságok rendbetételéhez a kellő erőt csakis békés külkapcsolatok esetén tudta biztosítani a török állam. Ezért meghirdette a „békesség belföldön és békesség határainkot túl” politikáját. A békés politikai környezetet kívánó kemali politika elutasított minden kezdeményezést, amely újabb területeket kívánt az országhoz csatolni, függetlenül az ott élő török lakosság számától. Jelentése: a gyakorlatban, gyakorlatilag. Jelentése: a jogi helyzet szerint, jogilag.
180
közeledése
a
görög
kormányzathoz,
aki
támogatását
fejezte
ki
mind
kommunikációjában, mind különféle támogatások nyújtásával egy törökök ellen irányuló hadjárat indítására (Michael Attalides 1979:44). Az ennek hatására indított 1920-as görög hadjárat kitörésekor a két etnikum az anyaországok nyomására harcolt egymás ellen, ezzel a konfliktus tovább mélyült. A török cipriótáknak nem volt hasznára az angol–török ellentét, hiszen a brit közigazgatás határozta meg politikai jogaikat, és nyújtott védelmet a görög nacionalizmus ellen a szigeten. A ciprusi törökök ezért inkább szkeptikusan szemlélték a Török Köztársaság külpolitikáját, és az ott bevezetett szekularitást. Ennek fő oka, hogy a szigeten a fő összetartó erejük – az 1930-as években elterjedt pántörök nacionális érzelmek előtt – a vallás volt. A háború végeztével a muszlim ciprióták megnyugodtak abban a tudatban, hogy a szigetet sem Görögországhoz, sem Törökországhoz nem csatolja az angol közigazgatás, hanem megmarad az angolok kezében, az anyaországi és a ciprióta görögök enosis iránti vágya azonban nem csökkent. Nagy-Britannia az eseményekre válaszul 1925-ban koronagyarmattá nyilvánította a szigetet (Michael Attalides 1979:46).ú 2.4. A gyarmati státusztól a II. világháborúig 1925. május elsején Ciprus jogilag brit koronagyarmattá nyilváníttatott. A britek nem hagyhatták ki a kínálkozó lehetőséget, hogy a geopolitikailag fontos szerepet betöltő szigetet bekebelezzék. Ez a lépés erőteljes elégedetlenséget váltott ki az enosist váró görög cipriótákban, még a konzervatívabbakban is, akik autonómiára számítottak a Brit Birodalmon40 belül. A törvényhozás rendszerét is megváltoztatták, a Törvényhozói Tanácsot41 felduzzasztották, így a török ciprióta ülések s az angol helyek száma megegyezett a görög ciprióták által betöltött helyekkel, lebénítva ezzel a tanácsot, mintegy konzultációs gyűléssé süllyesztve azt. A brit közigazgatás legnagyobb mulasztása gazdasági képességhiánya volt. Az 1920–as, 1930-as években a sziget gazdasági teljesítménye hasonló volt ahhoz, amely később a nagy gazdasági világválságként híresült el. Munkások ezreit bocsátották el, a megmaradt munkások
40 41
A Brit Birodalom a valaha létezett legnagyobb kiterjedésű, legnépesebb, és legnagyobb gazdasági erejű gyarmati alapú birodalom volt. A tanács a brit rendszer része volt, ez töltötte be a törvényhozói hatalmat. 1882 óta 18 tagból állt, amelyből 6 brit, 9 görög ciprióta és 3 török ciprióta volt. A főbiztos továbbra is angol maradt, aki gyakorolta a törvényhozói és végrehajtói hatalmat.
181
fizetésének reálértéke egyre romlott. Csökkent a mezőgazdasági termékek ára, a brit adók folyamatos emelkedésével az adósság Nagy-Britannia felé egyre nőtt. A közigazgatásban az angol bürokraták akarata érvényesült, az eleve gyenge török civil szférát és az öntudatos, ezért veszélyes görög bürokratákat kiszorítva a hatalomból (Pierre Oberling 1982:30). A válság és a megváltozott politikai helyzet hatására sok török ciprióta42 emigrált a súlyos gazdasági helyzetben lévő országból. Ugyanakkor a megmaradt török ciprióták politikai szervezetlenségük és nacionalizmusuk kezdeti szakaszán még mindig a britekben bíztak, hiszen Nagy-Britannia garantálta törvényes jelenlétüket, védelmüket a szigeten. A mindinkább erősödő brit jelenlétre és a gazdasági hanyatlás újabb és újabb hullámaira a számukban fölényben lévő, és szervezettebb görög ciprióták másképp feleltek. 1922-től az akkori érsek, III. Cyril vezetésével szervezeteket hoztak létre a görög ciprióta népesség és diákság széles bevonásával, melyeknek elsődleges céljuk az enosis elérése volt, bármilyen eszközzel. A szervezetek nagyságát, szervezettségét és politikai súlyát jól mutatja, hogy az egyiknek, név szerint a Nemzeti Szervezetnek tagja volt a Törvényhozói Tanács egyik görög ciprióta tagja is.43 A görög ciprusiaknak tehát minden eszköze megvolt egy lázadás kirobbantásához, már csak a szikra hiányzott (Pierre Oberling 1982:32). A szigetet akkor Sir Roger Storrs kormányzó vezette, aki a tradicionálisan különálló görög és török iskolarendszert a brit közigazgatás alá akarta szervezni, tovább akarta növelni a brit helyek számát a Törvényhozói Tanácsban, és ezzel egyidőben, 1928-ban ünnepélyt szervezett a brit jelenlét 50. évfordulójára (Sir George Hill in Pierre Oberling 1982:34). A szikrát is ő nyújtotta 1931-ben. A tanácsban egy adóemelési javaslat tárgyalásával a történelemben először a török vezetés a görögök mellé állva leszavazta a tervezetet, ezzel megtörve a patthelyzetet. Storrs ezek után utasította a tanácsot a törvény elfogadására. A hír gyorsan terjedt a görög lakosság körében, így nem kellett sokáig várni, ugyanazon év október 21-én kitört a felkelés. A görög felkelők először
42
43
Szám szerint 9000 az akkor 62 000-et számláló közösségből emigrált, bár ennek harmada később visszaköltözött a szigetre. A brit közigazgatás pártolta a visszatérésüket, hiszen érdekében állt egy erős török közösség megmaradása, annak védelmére hivatkozva pedig az irányítás fenntartása (Michael Attalides 1979:44). Nikodemos Mylonasról van szó, aki Kition püspöke is volt. (Pierre Oberling 1982:32).
182
Nicosiában, majd napokon belül az egész szigeten jelen voltak. Ledöntötték a kormányzati palotát,44 Storrs pedig menekülni kényszerült (Pierre Oberling 1982:34). A gyorsan kitört lázadásnak azonban nem volt egy központi magja, amely a háttérből vezérelte volna az eseményeket, így amikor a britek ellentámadásba lendültek, tíz napon belül leverték a görög felkelést, az elsőt, amely a brit jelenlét óta a szigeten volt. A britek gyarmati politizálása szerint ezek után pedig egy dolog következhetett: a megtorlás. A legtöbb görög vezetőt börtönbe zárták, másokat kitiltottak a szigetről. A szigeten élőket kollektíven
25 000
érvénytelenítették,
₤ a
jóvátétel
Törvényhozói
megfizetésére Tanácsot
kötelezték.
feloszlatták,
Az a
alkotmányt
törvényhatósági
választásokat felfüggesztették. A politikai pártok illegalitásba kényszerültek, a sajtót cenzúrázták. Az oktatást gyökeresen átalakították: eltörölték a török és görög történelemoktatást, a görög és török nemzeti hősöket ábrázoló műemlékeket eltávolították (Pierre Oberling 1982:36). Összességében az intézkedések, melyekkel a brit kormányzat példát statuált, mélyen sértették és elkeserítették mind a görög, mind a török cipriótákat. 1933-ban aztán létrehoztak egy Tanácsadó Bizottságot,45 de ennek már nem volt törvényhozó szerepe, inkább csak az etnikumok véleményének meghallgatására szolgált. Az angol lépések közül azonban a leglényegesebb az egyházszervezet szétzúzása volt. A négy püspökből kettőt száműztek, 1933 és 1947 között pedig a brit törvénymódosítások következtében betöltetlen maradt az ortodox egyház fejét jelentő érsek pozíciója (Eric Solsten 1991). Az ellenállás székhelye a politikai pártok betiltása és az egyház szervezettségének letörése után átkerült Angliába, ahol 1937-ben megalakult a Bizottság Ciprus Autonómiájáért46 nevű egyesület, mely a londoni parlamentnél lobbizott Ciprus önállóságáért és a görög enosisért (Eric Solsten 1991). A brit lépések a török cipriótákat is elidegenítették maguktól, akik ennek hatására közeledtek a kemalista török anyaállamhoz, már csak azért is, mert a Montreux-i szerződés47 aláírása jótékony hatással volt a török nemzettudat kibontakozására a
44 45 46 47
Brit források szerint a tömegek a görög himnuszt énekelték, és „enosis”-t skandáltak a ház lerombolása közben. A bizottságnak mindössze 8 ciprióta tagja volt, akik kisebbségben voltak az angol, nem választott tagok mellett. Committee for Cyprus Autonomy A szerződés által Törökország nyugati orientációja erősödött, a Szovjetunióval való kapcsolata gyengült. A szerződést Nagy-Britannia, Franciaország, Németország, a Szovjetunió, Japán, Görögország, Bulgária, Ausztrália, Jugoszlávia és Törökország írta alá Montreux-ban, a svájci városban. A szerződés értelmében Törökország újra militarizálhatta a stratégiai
183
szigeten (Attalides 1979:45). A nemzettudat feléledése, a romló gazdasági helyzet és a törökökre is kiterjedő brit megtorlási akciók együttesen termékeny táptalajt jelentettek a lassan kibontakozó török britellenességnek. A britellenes tanok természetesen először a diákok és a tanultabb rétegek körében terjedtek el. Ennek bizonyítékai az 1937-es nicosiai tanárelbocsátások és a gyarmati kormány igazgatóváltásai a török, iszlám egyetemeken, főiskolákon. Megjelentek a török nyelvű nacionalista és anti-kolonialista újságok, felálltak az első török szakszervezetek, és változásra vágyó török ciprióta vezetők tűntek fel. A legismertebbek közülük Dr. Fazil Kücük és Rauf Raif Denktas, akiknek a későbbiekben fontos szerepük volt a török lakosság érdekvédelmében, és a török nacionalizmus előretörésében a szigeten (Pierre Oberling 1982:53). A török anyaállamnak mindeközben javultak a nyugattal ápolt kapcsolatai. 1936-ban az angolokkal, majd 1939-ben a franciákkal is végleg rendeződni látszott Törökország viszonya, ami főleg a kemalista vezetés – tömörülő – tengelyhatalmak elleni irányultságának volt köszönhető. Az ugyanis a térségben törekedett a status quo fenntartására, és ellenezte a mindinkább agresszív német és olasz revíziós törekvéseket. A török külpolitika sikerének könyvelhető el, hogy Görögországgal is sikerült jó kapcsolatot kialakítani. Sor került kölcsönös látogatásokra, és a közeledés jegyében megszületett a Görögország, Jugoszlávia, Románia és Törökország által aláírt Balkánpaktum.48 Európa felett már gyülekeztek az újabb háború fellegei, miközben a megtört görög nacionalizmus új hulláma volt kialakulóban egy tábornok, George Grivas és egy novícius49 személyében, aki a háború kitörésekor Athénban tanult jogot, és a későbbiekben Makariosként vált híressé.
48
49
tengerszorosokat, a Boszporuszt és a Dardanellákat, azonban más ország hadihajói csak nagyon szigorú körülmények között hajózhattak át a szorosokon. A szerződés a 30-as évek politikai akaratát tükrözte, amelyben a nyugati hatalmak a Szovjetuniótól, az agresszív Mussolini vezette Olaszországtól és a hitleri Németországtól tartva semleges zónává kívánták tenni a szorosokat. Az USA ugyanakkor nem jelent meg a tárgyalásokon. A szerződés kiegészítésekkel ugyan, de ma is hatályban van. A szerződést 1934. február 9-én írták alá. A paktum garanciát nyújtott az aláíró feleknek a védelemre egy esetleges külső támadás esetére, illetve felfüggesztette az esetleges egymás ellen fennálló területi követeléseket. Elsődleges célja a stabilitás erősítése, a status quo fenntartása volt a térségben. Születési nevén Michail Christodolou Mouskos egy szegény paraszti családban született 1923ban a Paphoshoz közeli Panayia faluban, Cipruson. 13 éves korában a Kykkos apátságban lett novícius, ami az ortodox egyházban a vallásos elkötelezettség első stádiuma. A novícius szabadon elmehet az apátságból, maradása esetén pedig alkalmas lehet a magasabb egyházi szerep betöltésére.
184
2.5. Ciprus történelme a regionális és nagyhatalmi érdekek függvényében a II. világháborútól a függetlenségi háborúig A második világháború kitörésekor Törökország az előbbiekben vázolt szövetségi rendszerének, illetve a tudatos, egyik oldalra sem elkötelezett külpolitikájának köszönhetően független tudott maradni a totális harc első pár évében. Kapcsolatai a németekkel kimerültek az olajszállításban, és Hitler egyre erőteljesebb nyomása miatt a törökök inkább az angol szövetséges felé fordultak. A német–orosz közeledés hatására és a Montreux-i szerződés felülvizsgálati követelése miatt a kapcsolat elhidegült. A török vezetés veszélyes politikát űzött, ugyanis az országon belül újra megerősödtek a revizionista, pántörök ideológia hirdetői, akik a németbarát politikát követelték a kormányzattól. Az Ismet Inonü vezette kormány azonban jól tudta, hogy a tengelyhatalmak veresége esetén bekövetkezik az a forgatókönyv, amelyet Törökország az I. világháború után sikeresen elkerült, ami területének a nyertes országok közti felosztása. Végül Törökország a britek nyomására 1945-ben lépett be a háborúba, hadüzenetet küldve Németországnak és Japánnak. A II. világégés kimenetele ekkorra már eldőlni látszott, így a világháború alatti török külpolitikai irányvonal, Inonüval az élén sikeresnek mondható. A háború után Törökország részesülhetett a Marshallsegélyben, és tagja lett az ENSZ-nek és az OECD-nek is. A nyugati közeledés hatására a háború után 1950-ben Törökországban megtartották az első szabad, titkos szavazaton alapuló választásokat, s ennek keretében a kemalisták vereséget szenvedtek. A vallás ismét előtérbe került, de a török vezetés kitartott a nyugatbarát politizálás mellett, így 1952-ben az ország belépett a NATO-ba. Görögország az olasz nagyhatalmi törekvések miatt már viszonylag korán, 1940-ben kényszerült belépni a háborúba, a szövetségesek oldalán. A görög győzelem hírére Hitler elrendelte Görögország megszállását, amely annak politikai megbénításával, gazdasági pusztulásával járt. A megszállás alatt sok ezer görög halt meg harcokban, és az éhezés miatt egyaránt. A britek 1944 októberében kezdték meg a hadjáratot az országban. A német csapatok visszavonulása miatt a megszállt ország még abban a hónapban felszabadult, és csatlakozott az ENSZ-hez. Azonban a politikai vákuum, amit a megszállás okozott, előhozta a háború után az egyik első hidegháborús konfliktust, melyben a jobboldali Görög Állami Hadsereg a szövetséges USA és Nagy-Britannia támogatásával a baloldali Görög Kommunista Párttal csapott össze, amelyet Bulgárián, Jugoszlávián és Albánián keresztül a Szovjetunió támogatott. A két tömörülés közti
185
háború a görög történelemben Görög Polgárháború néven híresült el. A polgárháború 1946-tól 1949-ig tartott, és az egyre erőteljesebb amerikai támogatás hatására a kommunisták vereségével ért véget. Ennek eredménye volt Görögország belépése a NATO-ba,50 és a Marshall-terv igénybevétele, melynek segítségével az ország gyorsan fejlődött a további években. A nyugati orientációnak azonban problémás oldalai is voltak a görög-ciprusi politikai körökben. A görög ciprióták ugyanis legfőbb ellenségüknek a szabadságukat megtépázott briteket tartották, nem a kommunista Szovjetuniót, ez pedig disszonanciát okozott az anyaállam és a ciprióta görögök között (Michael Attalides 1979:59). Ciprus a világháború által nagyrészt érintetlen maradt, ejtőernyős csapatok ledobásán túl a szigetet nem érte ellenséges támadás. Ennek és a brit közigazgatás túlkapásainak ellenére a háborúban önkéntes ciprióták ezrei harcoltak a szövetségesek oldalán a brit hadseregben, főleg a görög hadjáratban. A háború végéig több mint 30 000 ciprióta harcolt a brit alakulatokban. A háborúban a szigetet a szövetségesek főleg légi bázisként használták (Eric Solsten 1991). A harcok közepette azonban az enosis hívei nem lankadtak. Bár a sziget brit vezetése az enosist mindvégig elutasította, a görögök megtalálták az utat a tengelyhatalmak által katonailag szorongatott brit politikusokhoz, akik olykor meggondolatlan ajánlatokat tettek a háború megnyerése esetére. Ilyen volt Churchill miniszterelnök is, aki a probléma kedvező rendezését ígérte a görög cipriótáknak. Nagy-Britannia egészen 1941-ig nem tett engedményeket az 1931-es alkotmány eltörlése óta, de ekkor a görög szimpátia megszerzése érdekében újra engedélyezték a politikai pártok létrejöttét. Elsőként az AKEL51 nevű kommunista csoportosulás jött létre, amely az akkori, a nyugati hatalmak és a Szovjetunió közötti szövetségi rendszer miatt még nem jelentett fenyegetést a briteknek. Az AKEL legfőbb politikai kihívója a konzervatív PEK52 volt, amely az éles szembenállás ellenére egyik céljában közös volt az AKEL-el, mégpedig az enosis pártolásában. A két szervezet a politikai harcokon túl gyakran utcai összecsapásokban is jelen volt. 1946-ban részben a háborúban való görög részvétel okán a brit közigazgatás meghirdette a gyarmati adminisztráció liberalizációját. A tervezet keretében a Konzultatív Tanácsból cipriótákat
50
51 52
Mint látható, az 50-es években a török és a görög kormányzat is NATO (Észak-atlanti Szövetség – North Atlantic Treaty Organisation) tag lett, így ellenfélből szövetségessé lett Törökország és Görögország a NATO kötelékében. Progressive Party of the Working People (Anorthotikon Komma Ergazomenou Laou – AKEL) Panagrarian Union of Cyprus (Panagrotiki Enosis Kyprou – PEK)
186
hívtak meg az új alkotmány előkészítése érdekében, visszahívták az 1931-ben politikai okokból elűzött személyeket, visszaállították az eltörölt vallási törvényeket, aminek eredményeként újra lehetett a ciprusi ortodox egyház élén érsek. A brit várakozásokkal ellentétben azonban a görög ciprióták az enosis korábbi ígéretének betartását, további engedményeket sürgettek. Az alkotmány előkészítésében való részvételt a püspökség azonnal elutasította, az AKEL elfogadta, ahogy a török ciprióták is. Azonban a görög ciprióták teljes önkormányzást akartak, ami az alkotmánytervezet bukásához vezetett. Közben az egyházban is megindultak a szervezkedések. Az újonnan megalakult Helytartói Iroda (Ethnarchy Bureau) vált az egyházon belül az enosis ügyének elősegítését és végrehajtását felügyelő szervvé. Annak vezetője pedig Kitium fiatal és tehetséges püspöke, az athéni egyetemen és Bostonban tanult Michail Christodolou Mouskos, későbbi közismert nevén Makarios lett (Stanley Mayes 1981: 35). Kinevezését követően Makarios belevetette magát a munkába. Az egyház 1950 végén egy enosist támogató aláírásgyűjtő akcióba kezdett, és követeket küldött az akkori kormányzó, Sir Andrew Wrighthoz,
a népszavazási kezdeményezés elismerését sürgetve, illetve
kiírását a kormányzó által . Sir Wright elutasította a követeléseket, de Makarios vezetésével megkezdődött az egyház által szervezett –törvényességét illetően az utókor által erősen kétségbe vont – 1951-es népszavazás, amelyen a 224.727 tizennyolc éven felüli görög ciprióta szavazóból 215.108 a sziget Görögországhoz csatolására szavazott. A kormányzó és Nagy-Britannia ismételt elutasításának hatására egy az egyház által felállított nemzeti delegáció utazott az európai fővárosokba, az USA-ba és az ENSZ-hez, hogy így az enosis ügyéhez szövetségeseket találjon. A delegáció vezetője nem a sokak által várt Makarios, hanem Kyrenia érseke, Kyprianos érsek lett, így amikor a püspök meghalt, az otthon maradt Makarios lett az egyetlen várományosa a püspöki széknek, hiszen egyetlen riválisa a külföldön tartózkodó Kyprianos érsek volt. A populáris és fiatal Makarios így 1950-ben III. Makarios néven lett Ciprus püspöke. Ebben a státuszában a ciprusi görög közösség vezetője lett, és egy 1500 éve független egyház élére állt, mely erősebb volt minden görög politikai szerveződésnél (Stanley Mayes 1981: 39). Nagy-Britannia gazdasági nehézségei és mind több gyarmatának lázadása miatt a ciprusi koronagyarmat jelentősége egyre nőtt. A levegőben vívott hadviselés a II. világháború alatt stratégiai jelentőségű lett, így a sziget, mely az olajban gazdag arab földek közvetlen közelében, Európa kapujában feküdt, egy globális brit stratégia részeként geopolitikailag felértékelődött. A palesztin területek elvesztése után 1948-ban
187
ennek megfelelően a britek Ciprusra helyezték át a komplett Közel-Keleti Főparancsnokságot – nem véletlenül ezek után bocsátkoztak tárgyalásokba a görögökkel az új alkotmánytervezetről. Anglia azonban a II. világháború következtében gazdaságilag kimerült, a szovjet fenyegetés felismerése ellenére nem volt képes a Földközi-tenger keleti részének védelmére (Doros Alastos 1960:37). 1947-ben a brit közigazgatás ráébredt, hogy „a jövőben csak úgy tehet szert politikai befolyásra, ha sorsát szorosan az Egyesült Államokhoz köti, és arra buzdítja az amerikaiakat, hogy vállalják el az őrködést Európa biztonsága felett” (Michael Howard & Wm. Roger Louis 1998:197). Az angolok és a franciák kérésére Henry Truman amerikai elnök válasza a Truman doktrína53 meghirdetése volt. A doktrínát Truman egy új és valós veszély, a szovjetek európai totalitarizmusa miatt hívta életre. A terv részeként hirdette meg George Marshall amerikai külügyminiszter a Marshall-segélyt, amellyel a kommunizmus mozgásterét kívánta csökkenteni az európai kontinensen, és amelyet Görögország és Törökország is igénybe vett. A bipoláris világrend struktúrájának kiépülésében a következő állomás a védelmi politikában keresendő. 1949-ben a NATO létrehozásával az USA elkötelezte magát az európai kontinens katonai és politikai biztonságának szavatolásában, 1955-ben pedig a Szovjetunió tette ugyanezt saját befolyási övezetén belül a Varsói Szerződés megkötésével. A NATO-t létrehozó USA és Nagy-Britannia s később az abba – többek között – belépő Görögország és Törökország immár egy közös érdek mentén, a szovjet befolyás elleni védelem bástyáiként egy oldalon álltak. Ugyanakkor a Ciprust érintő kérdések továbbra is érzékeny pontjai voltak a szövetségnek, hiszen a kérdésben NagyBritannia, Törökország, Görögország és a Truman-doktrínán keresztül Görögország új védelmezője, az Egyesült Államok is érintett volt. A görögök az új helyzetnek megfelelően az amerikai közvélemény megnyerésével és a konfliktus felvetésével az ENSZ-ben próbáltak kampányolni az amerikaiaknál, miközben a görög vezetés jól tudta, ha túl messzire megy, magára haragíthatja újdonsült szövetségesét, az egyetlen hatalmat, amely képes megvédeni Görögországot a szovjet fenyegetettségtől. A politikai helyzet jobb megértése érdekében idézem George Papandreou későbbi szavait a helyzetről: „Görögország két tüdővel lélegzik, egy brittel, és egy amerikaival, és nem fulladhat meg
53
A doktrína jelszava az elszigetelés, avagy „containment” volt. Truman a szabad népek védelmében és a kommunizmus feltartóztatása érdekében hajlandó volt pénzügyileg, katonailag és politikailag segíteni az (első körben csupán) európai országokat.
188
a ciprusi probléma miatt”54 (Attalides 1979:61). Görögország jól látta a tényt, hogy a nyugati tömb számára legalább olyan fontos volt az előretolt bástya szerepét betöltő török szövetséges, mint a görögök, akik ráadásul a kommunista Jugoszlávia közelsége miatt még inkább rászorultak a katonai támogatásra. Az USA a térségben a szovjet fenyegetettség miatt a status quót támogatta, így nem nézte jó szemmel Makarios egyre erőteljesebben hallatott enosis követeléseit. Ezért is játszott vezető szerepet Amerika a konfliktus ENSZ tárgyalásokról való kitiltásában 1954 és 1958 között. Nagy-Britannia ciprusi politikája ettől függetlenül a korábbiakhoz képest nem sokat változott, igyekezett a világgal elhitetni, hogy a konfliktus eszkalálódását csak a brit jelenlét fékezheti meg a szigeten. Ekkor azonban a régióban a ciprusi ellentétnél több forgott kockán, így 1954ben a Barátsági és Kooperációs Szerződésben55 Törökország és Görögország elkötelezte magát a bipoláris világrenden belül a nyugat irányába, és így egymás szövetségeseként is. Cipruson ezekben az években a politikai szálak egyre inkább III. Makarios érsek kezében összpontosultak. Az érsek nemzeti gyűléseket szervezett, Londonba és New Yorkba utazott, de be kellett érnie néhány újságban való megjelenéssel és a morális támogatással az enosis ügyét illetően. Ezzel egyidőben nyomást gyakorolt az anyaországra, amely bár sokat köszönhetett a briteknek, a politikai nyomás és saját érdekei miatt végrehajtott egy en passantot,56 vagyis 1953-ban az ENSZ-közgyűlés elé vitte Ciprus ügyét. Az ezek után nyomatékosított újabb brit „nem” után Makarios a nyílt ellenállást választotta. Összevonta politikai erőit George Grivassal, a görög ciprióta háborús veteránnal,57 aki titokban elkezdte szervezni forradalmi hadseregét, az EOKA58t. A sziget ismét revolúció küszöbén állt, és ezt már az új brit alkotmánytervezet sem csitíthatta, aminek még a tárgyalását is nyíltan elutasította Makarios. A forradalmi láz az
54
55 56
57 58
Az eredeti angol szöveg: Greece breathes with two lungs, one British and the other American, and cannot suffocate for the sake of the Cypriot problem. – George Papandreou (Görögország miniszterelnöke 2009 óta). Közismertebb nevén Balkáni Paktum. Az egyezményt Törökország, Görögország és Jugoszlávia írta alá. Célja a szovjet előretörés megfékezése volt a Balkánon. Az en passant egy különleges lépés a sakkban, melyet ritkán alkalmaznak, és kevesen ismernek. Jelentése: menet közben, elhaladóban. Az 1953-as lépés után tiltotta ki az USA az ENSZ-ből a probléma tárgyalását, mivel az veszélyeztette a NATO keleti védelmi vonalának stabilitását. Grivas harcolt az 1920-as anatóliai hadjáratban és az 1940-ben lezajlott olaszok elleni háborúban is a görög anyaállam területén. A Ciprióta Harcosok Nemzeti Szervezete (Ethniki Organosis Kypriakon Agoniston – EOKA) főleg két kisebb csoportosulásból, az OXEN-ből (Young People’s Christian Orthodox Union) és a PEON-ból (Pan Cypriot Enosist Youth Organisation) toborozta az enosisért akár nyíltan is harcolni vágyó, főleg fiatal görög cipriótákat.
189
egyházon keresztül beszivárgott a görögajkú társadalom minden rétegébe, az EOKA megkezdte a fegyverkezést, a háború a küszöbön volt (Oberling 1982:56). A török ciprióták az eseményeket szemlélve a britek felé közeledve látták a leginkább
biztosítva
érdekvédelmüket. 59
törvénycsomag, az Interim Report
1950-ben
egy
a
törököknek
kedvező
elfogadása után a török kisebbség neheztelése
tovább csökkent a britekkel szemben. A görög enosisra válaszul ezekben az időkben a török nacionalizmus a takszimot, azaz a sziget felosztását kezdte hirdetni a török és a görög anyaállam között. Dr. Kücük és Rauf Denktas,60 a török közösség két vezető egyénisége jól látta, hogy az enosis tervének nemcsak a brit közigazgatás, de a török ciprióták is útjában állnak, így az EOKA dühe előbb-utóbb őket is utoléri. A törökök az anyaországtól szervezett katonai közbelépést nem várhattak, hisz Törökország a szovjet fenyegetettség
miatti
nyugati
elkötelezettsége
révén
Nagy-Britanniával
és
Görögországgal is jó kapcsolatra törekedett (NATO és Balkán Paktum). Az egyetlen lehetőség a törökök számára a brit rendőrséghez és biztonsági erőkhöz való csatlakozás volt, ami azonban mély ellenszenvet váltott ki a görögökből, így ezután a törökök is potenciális célpontot jelentettek az EOKA gerilláinak. Így az 1955-ben kirobbant harc Cipruson legalább annyira volt közösségek közötti, mint a gyarmatellenes polgárháború (Oberling 1982:54). 1955-ben tehát kitört a küzdelem, melyet a görög oldalon az EOKA feje, George Grivas irányított, Makarios érsek pedig az egyházon keresztül segítette a harcokat a britek és a törökök ellen. A britek 1956-ban aztán Makariost egy miatta kudarcba fulladt alkotmánytervezet61 és az EOKA-val való valószínűsíthető együttműködés miatt száműzték a szigetről.62 A gerillaháború azonban nem csak a szigeten, de a görög anyaállamban is lelt támogatókra lelt, ahonnan fegyverszállítmányok és anyagi források érkeztek az EOKA támogatására. A helyzet gyorsan eszkalálódott, véres gerillaháború
59 60 61
62
A tervezet szabályozta a török törvényhozást, a családi törvényeket és a török oktatást. Rauf Denktas egy török bíró fia volt, Paphosban született. Angliában tanult jogot, ahonnan 1947-ben tért vissza Ciprusra. Az alkotmánytervezet az úgynevezett Radcliffe javaslat, amely az addigi legkedvezőbb megoldási javaslat volt a ciprusi problémára, ugyanis a ciprusiakat érettként kezelve azonnal teljes kontrollt kaptak volna az ország felett. A görög ciprióták pedig csak kivételes, a török kisebbséget érintő kérdésekben lettek volna kötelesek a görögökből és törökökből arányosan álló tanács kétharmadának igenlő szavazatára. Az egyetlen probléma az önmeghatározás hiánya volt a tervezetben, a görög ciprióták ezért nem fogadták el azt, mivel az enosis így nem válhatott volna valóra.. Makariost a Seychelle szigetekre száműzték 1956-ban, ahol megtanulta az angol nyelvet. Makariost a Seychelle szigetekre száműzték 1956-ban, ahol megtanulta az angol nyelvet.
190
folyt a sziget nagyobb városaiban. A török ciprióták ennek hatására megalakították saját terrorelhárító
alakulatukat,
a
TMT63-t,
amelyet
Törökország
a
későbbiekben
fegyverekkel és katonai tanácsadókkal támogatott. A szervnek négy fő feladata volt: 1. a török ciprióta védelmi vákuum kitöltése és a takszim64 népszerűsítése, 2. a meglévő török ciprióta földalatti szervezetek egyesítése, 3. a kapcsolatok keresése Törökországgal, 4. a török ciprióták önbizalmának, nemzettudatának erősítése. A háború alatti években a török közösségen belül megindult az a folyamat, amely a későbbi török szakadár állam alapját képezte. A görög üldözések nyomán számos törökök lakta faluból enklávékba menekültek a török ciprióták,65 a hellenizált kormányzati szervekből kiszakadva létrehozták a saját kormányzatukat, import és export társaságaikat, és saját kereskedelmi kamarát hoztak létre (Stanley Mayes 1981: 98). A háttérben a diplomáciai szálak is pattanásig feszültek. A görög és a görög ciprusi vezetők az előzőekben az ENSZ-en keresztül sikerrel jártak a ciprusi konfliktus elnemzetközisítésében, így a háború kitörése után Törökország ezt a csatornát is tudta használni hangja hallatására, és a NATO-ból való kilépéssel, illetve az enosis végrehajtása esetén katonai közbelépéssel fenyegetőzött. A török intervenció patthelyzetet generált, ugyanis Cipruson belül az EOKA erősebb volt a TMT-nél, de az anyaországok beavatkozása esetén Törökország javára billent a mérleg, főleg a tényt figyelembe véve, hogy Nagy-Britannia egyik etnikumot sem akarta elidegeníteni magától a másik túlzott támogatása miatt. Ennek megfelelően azokat a görög kormánytól érkező ajánlatokat is elutasította, amelyek az enosis elfogadása esetén újabb NATObázisok felállítását ígérték Ciprus és Görögország területén. A britek és az USA a NATO-tag anyaállamokat nem szerették volna egymás és maguk ellen hangolni, így egy úgynevezett „kettős enosist” sürgettek, mely a szigetnek a két anyaállam közötti felosztását jelentette, természetesen a brit katonai bázisok megmaradása mellett. A görög kormány azonban az ajánlatot elutasította. Az angolok a görög elutasítás után 1955-ben MacMillan miniszterelnök vezetésével egy tripartit66 partnerségi rendszert dolgoztak ki, amelynek keretében a sziget a három érintett hatalom, Nagy-Britannia, Görögország és
63 64 65 66
A Turk Mudafada Teskilat, avagy a Török Védelmi Szervezet A takszim a ciprusi törökök önmeghatározási szándéka. A görög ciprióták enosis-politikája esetén a török ciprióták a Törökországhoz való csatlakozást akarták. Több mint 500 török kényszerült elhagyni otthonát (Oberling 1982: APPENDIX I.). Jelentése: háromhatalmi. Ez volt az első olyan tervezet, amelybe hivatalosan is bevonták Törökországot mint harmadik felet.
191
Törökország közös birtokába került volna, hogy aztán fokozatosan haladjon az önrendelkezés felé. A folyamat végén a brit kormányzó a külügyekben, a biztonságpolitikában és közbiztonsági kérdésekben rendelkezett volna irányítói jogkörökkel. A felállítandó közgyűlésben a két etnikum lakossága szerint arányosan kapott volna mandátumot, azonban a kormányban teret nyert volna mindhárom garantőr állam (Charles Foley 1962:120). A tervezetet azonban nem fogadták el sem a görögök, sem a görög ciprióták, akik annak a törökök szempontjából elfogadhatatlan átdolgozását sürgették, amire azonban sem a britek, sem a törökök nem voltak hajlandóak.67 Makarios a diplomáciai kudarc után, látva a britek hatalomátruházó szándékát, stratégát váltott, és a továbbiakban a sokkal konzervatívabb, és szélesebb támogatottságnak örvendő nézetet, a sziget önrendelkezésre való igényét hangoztatta. Tudta ugyanis, hogy az adott politikai környezetben az enosis elérhetetlensége miatt a legnagyobb mozgásteret ez az állapot jelenthetné. A brit hadsereg közben 1959-re sikerrel megfékezte a görög felkelőket a szigeten, és a polgárháború zajai végleg elcsitultak, hogy aztán egy évvel később megszülethessen valami új, amit független Ciprusként aposztrofálhatunk (Oberling 1982:61). Nagy-Britannia Ciprus-politikája a XX. század első felében lényegében nem sokat változott, de a Mediterráneum feletti hatalom elvesztése és az önkényes Szuezi-háború miatt felborult amerikai–angol „speciális viszony” zavarai a briteket mediterrán politikájuk – és ebben Ciprus kérdésének – újragondolására kényszerítette. NagyBritannia a kolonizáló nagyhatalmi képet lerázva ekkor vette magára a felek közti mediátor szerepét. Sikeresen alkalmazta azonban korábbi politikáját, amelyet most kibővítve, a ciprusi népek anyaállamai előtt tetszelgett béketeremtőként, valójában azonban a két magállam érdekellentétét kijátszva továbbra is katonai bázisainak megtartása volt elsődleges prioritása. A britek – bár részben önérdekből, de másrészt a sziget polgárháborús állapotokból való hosszú távú pacifikálásának érdekében – tárgyalásokba kezdett Görögországgal és Törökországgal, hogy a „ciprusi konfliktus” végre megoldásra találjon.
67
Makarios a brit nemzetiségű kormányzótól elvette volna a belbiztonság irányítását, a török kisebbségnek nyújtandó kisebbségi privilégiumokat megnyirbálta volna, és általános amnesztiát akart a polgárháborús görög nemzetiségű politikai foglyoknak.
192
3.
Ciprus az alkotmánytól napjainkig
3.1. A Ciprusi Köztársaság tündöklése és bukása A Seychelle-szigetek „vendégszeretete” távol tarthatta Makariost egy időre a Ciprust érintő kérdésektől, amíg a britek visszaállítják a rendet a szigeten, de azt ők is tudták, hogy ezt az érseket már nem tarthatják örökre száműzetésben, mint egyes elődjeit.68 A Macmillan-terv kudarca után nyilvánvaló lett, hogy a száműzetésben lévő érsek addig nem hajlandó tárgyalni a pacifikálási javaslatokról, amíg nem tud erről konzultálni a görög cipriótákkal, nélküle viszont Cipruson a szélsőséges, enosis párti Grivas a legfőbb véleményformáló a szigeten. Így az érseket 1958-ban elengedték, aki rövidesen Görögországba utazott. Nagy-Britannia ekkorra felismerte, hogy érdekeinek a térségben egy olyan Ciprus felelne meg, ahol a politikai hatalom nem túl erős a brit katonai jelenlét megakadályozásához, de a sziget pacifikálását képes megteremteni. Ezt a Ciprust az akkorra függetlenség-párti, az enosist látszólag félretenni képes Makarios jelentette az angoloknak. Az USA érdeke a térségben nem változott, továbbra is a fennálló hatalmi helyzet tartósságában volt érdekelt, és ezt nem veszélyeztette egy független, nyugati irányultságú katonai törpe, avagy a független Ciprus megszületése. Görögország is belátta, hogy a politikai erőviszonyok és a szövetségi rendszerek miatt az enosis elérése lehetetlen célnak bizonyulna, így a takszimhoz nem ragaszkodó Törökországgal együtt tárgyalásokba kezdett egy új, független Ciprus alkotmányos kereteinek megteremtéséről. A politikai akarat az 1959-es Zürich–London konferenciákon öltött testet, ahol a fentebb említett országok vezetői, a görög és a török ciprióták vezetőivel konzultálva, de nem összhangban69 öntötték formába a jövőbeni állam képét. A Zürich–London Megállapodás a fentiekkel kiegészülve az Egyesült Királyság miniszterelnökének, Harold Macmillannek az aláírásával lett teljes. 1959. február 19-én került ratifikálásra, majd elkezdődött a megállapodások által felvázolt állam alkotmányának kidolgozása. Az
68 69
A britek uralma alatt a szigeten többször került sor a politikailag kényelmetlenül aktív érsekek száműzetésére a Seychelle-szigetekre. A tárgyalásokon részt vett a Görög Királyság miniszterelnöke, Constantine Karamanlis, Törökország miniszterelnöke, Adnan Menderes, a görög ciprióták részéről III. Makarios érsek, a török ciprióták részéről Dr. Kutchuk. Makarios azonban csak az erős brit–görög nyomás hatására fogadta el a tervezetet.
193
alkotmány megfogalmazásában részt vett egy Összevont Alkotmányozó Tanács,70 melynek vezetője, Marcel Bridel független svájci professzor tizennyolc hónappal később zárta le az alkotmányt, miután az érdekelt felek mindegyike ratifikálta azt. Az alkotmány összességében siker volt annak a Ciprusnak, amely az elmúlt huszonhét évszázadban mindig külföldi irányítás alatt volt, és oly sokat sínylődött. Siker volt a görög cipriótáknak is, hiszen Makarios kiharcolta, hogy a brit bázisterületek a lehető legkisebbek legyenek a szigeten,71 és hogy a britek ne kapjanak adómentességet a vásárolt árukra. Célja a lehető legtöbb gazdasági engedmény kiharcolása volt, ami sikerült is neki. Még inkább siker volt azonban a török cipriótáknak, hiszen a Zürich– London megállapodások aláírásával Makarios végleg lemondott az enosisról, és az 1960-as alkotmány aláírásával megadta azt a jogi védelmet, ami a görög ciprióták etnocentrikus társadalmában72 a túléléshez szükségeltetett (Oberling 1982:63). Az alkotmány aláírásához már csak a képviselőház feltöltése hiányzott, így mindkét közösségben választásokat tartottak. Az eredmények értelmében mind a 15 török ciprusi székbe Dr Kuchuk Nemzeti Pártjából kerültek be, a 35 görög ciprusi helyből 5-öt az AKEL vitt el, a többi 30 pedig a püspök Patrióta Front nevű tömörüléséhez került. A választókerületeket úgy alakították ki, hogy a vidéki nacionalista érzelmű területek mindenhol túlsúlyban legyenek a városokban jellemző baloldallal szemben (Doros Alastos 1960:203). 1960. augusztus 16-án, 82 évnyi angol uralom után Ciprus végre független, szuverén állam lett, melynek két hivatalos államnyelve a görög és a török. Egy hónappal az alkotmány elfogadása után a nemzetközi közösség beleegyezésével belépett az ENSZbe. Az alkotmány (lásd: IV. 1./ I. melléklet) egy hármas szerződés keretében lépett életbe, melynek első tagja az Alapító Szerződés. Ebben található az Alkotmány, illetve biztonsági okokból a másik két szerződés lényeges elemei is, különös tekintettel a más államokkal való egyesülés tilalmára.73 A Garanciális Szerződés egy tripartit okirat,
70
71
72
73
A tanács vezetője egy független svájci nemzetközi jogszakértő professzor, Marcel Bridel volt, tagjai pedig a török és görög cipriótákból álló, valamint a Görög Királyságból és Törökországból érkező jogi szakértői gárda. A brrit bázisterületek végül a szigeten 160km2-en terültek el, ami az eredeti brit követelések fele volt. A britek ezen kívül megígérték, hogy a bázisokat visszaadja a Ciprusi Köztársaságnak, ha arra már nincs szüksége, illetve font sterlingben mérve milliós nagyságrendben támogatta a ciprusi görög és török közösségeket. (Stanley Mayes 1981:146) Az etnocentrizmus az a szemlélet, amely szerint a saját etnikum vagy etnikai csoport mindennek a középpontja, és minden más csoport dolgait, viselkedését, értékeit stb. ehhez viszonyítva becsülik. Elsősorban az enosisra, másodsorban a takszimra kell itt gondolni.
194
amely Törökországot, Görögországot és Nagy-Britanniát hatalmazta fel, hogy „biztosítsák a függetlenség elismerését és fenntartását, a területi integritást, és ellássák a Ciprusi Köztársaság biztosítását arra az esetre, ha a három hatalom közül bármelyik egy direkt vagy indirekt kísérletet tesz az enosisra, a sziget felosztására vagy annak annektálására”74 (Xydis in Oberling 1982:66). Ezen felül az országok mindegyike jogot kapott arra, hogy ha a szigeten az alkotmányosság keretei megszűnnek, vagy a Garanciális
Szerződés
érvényesülése
akadályoztatva
van,
közbeavatkozásukkal
visszaállíthatják az alkotmányos rendet, illetve egyoldalúan biztosítsák a szerződés érvényesülését. Ugyanezen a napon lépett életbe a Szövetségi Szerződés, mely Ciprus, a Görög Királyság és Törökország között biztosította a jogot, hogy 950 görög és 650 török katona állomásozhasson a szigeten az újonnan felállított Háromhatalmi Katonai Főhadiszállás irányítása alatt, majd a jövőben ez legyen a Ciprusi Köztársaság (Republic of Cyprus – RoC) katonai állományának alapja. A szerződés határozott ezen túl a két brit katonai bázis, a Dhakelia és Akrotiri feletti irányítás angol kézen maradásáról is. A jogállam tehát készen állt, de nyilvánvaló volt, hogy az alkotmány létrehozott ugyan egy országot, de a nemzetet a majdani államfőnek kell majd eggyé kovácsolnia. Az új államfő tehát Makarios, a török alelnök pedig Dr. Kuchuk lett. Makariost ekkoriban a nagyhatalmak visszafogott politikája, a Grivassal való 1959-es szakítás és az enosisról való lemondás miatt tartották alkalmas elnöknek. Azonban hamar nyilvánvalóvá vált, hogy az új elnök a köztársaságot csupán egy taktikai manővernek tekintette, mely közelebb segítette a céljához, az enosishoz. Tervei szavaiban és tetteiben is megnyilvánultak, hiszen beszédeiben egy félig elért célról beszélt,75 kormányában pedig belügyminiszterré tette az EOKA egyik terroristáját.76 Közben a görög iskolákban ismét tetőfokára hágott a hellenizmus, a történelemórákon a törököket betolakodóknak tekintették a szigeten, aminek következtében a fiatal nemzedék hamar magába szívta az enosis eszméjét (The New York Times in Oberling 1982:69). Makarios külpolitikája is követte a belpolitikában játszott szerepét, hiszen miután nyilvánvalóvá vált, hogy a nyugati hatalmak az anyaállamokkal egyetemben békét, így status quót akarnak
74
75
76
Az eredeti angol idézet: „ensure the recognition and maintenance of the independence, territorial integrity, and security of the Republic of Cyprus by preventing direct or indirect enosis or partition or annexation by any of the guarantor states” Egyike ezeknek a Kykko apátság előtti beszéde, ahol 1962. augusztus 15-én kiemelte, hogy „a görög cipriótáknak tovább kell menniük, hogy elvégezzék azt a munkát, amelyet az EOKA hősei elkezdtek” (Oberling 1982:68). Polykarpos Yorgadjisról van szó.
195
Cipruson és a NATO délkeleti szárnyán belül, az elnök a Zürich–London megállapodások hitelességét77 kezdte megkérdőjelezni, külpolitikájában pedig csupán gazdaságilag kötődött a nyugathoz, politikai szövetségest a harmadik világban78 és a Szovjetunióban keresett. Tudta, hogy a gyenge kisállamok okos manőverezéssel kihasználhatják a tömbök közötti feszültségeket, így remélte a keleti blokk és a harmadik világ támogatását arra az esetre, ha Ciprus ügyét az ENSZ elé tudja vinni. Makarios az önmeghatározás elvén keresztül próbálta elérni célját, ami a görög többség akarata által az enosishoz vezethetné a szigetállamot. Dr. Kuchuk, a török alelnök felismerte a veszélyeket, és mereven ragaszkodott a nyugatbarát politizáláshoz, hiszen Ciprus immár a nyugati hatalmakhoz és a NATO-hoz volt kötve a Garanciális Szerződésen keresztül. A helyettesnek bár vétójoga volt a nemzetközi ügyek kérdésében, mozgástere a kormányzatban túlsúlyban lévő – Makarios utasításait váró – görög bürokraták miatt egyre csökkent. Törökország azonban az EOKA-t és annak tetteit magasztaló elnök szavait a politikai színjáték részének tekintette, és nem gondolta, hogy az alkotmány nyílt megsértésével kockáztatna egy török intervenciót. A kormányzat működése azonban egyre több vitás ügyet generált. Ezek közül a legfőbbek: • A Biztonsági szervek körüli vita: A függetlenség kikiáltása után Makarios kormánya török rendőrök százait bocsátotta el, a testület polgárháborús felduzzasztására hivatkozva, majd helyettük görögöket vettek fel, akik közül sokan bizonyíthatóan ex-EOKA tagok voltak. A hadseregben ugyanezek a lépések történtek meg, azzal a különbséggel, hogy azt Dr. Kuchuk végül megvétózta, így Ciprusnak végül nem lett nemzeti hadserege (Oberling 1982:71). A görög fegyverkezésre válaszul a törökök is megkezdték a rejtett felfegyverkezést, aminek végső következménye egy fegyverkezési verseny kialakulása volt a két közösség között (Stanley Mayes 1981:156). • A közigazgatás körüli vita: Ciprus függetlenségét követően a közigazgatásban meghatároztak egy 70/30%-os rátát a görög és török etnikumúak közt, melyet a görög ciprióták mondvacsinált indokokkal figyelmen kívül hagytak annak
77 78
Arra hivatkozott, hogy a megállapodások sosem kerültek megvitatásra tisztán ciprusi bizottságok előtt (ahol nyilvánvalóan görög többség lett volna). Első utazása megválasztása után a nasszeri Egyiptomba vezetett 1961 júniusában, majd szeptemberben megjelent az el nem kötelezett államok kongreszusán is Belgrádban (Stanley Mayes 1981: 158).
196
ellenére, hogy a törökök a szigeten számukhoz viszonyítva több diplomással rendelkeztek, mint a görögök79 (Oberling 1982:73). • Az önkormányzat vita: A görög ciprióták a Zürich–London konferenciákon még az öt legnagyobb városban a két közösség különálló önkormányzatisága mellett foglaltak állást (feltehetőleg a törökök alacsonyabb gazdasági teljesítménye miatt, ami így a görögök adóterheiben jelent volna meg). A törökök az 1958-ban kiépült külön önkormányzati rendszerüket akarták a közigazgatás részévé tenni, mivel az már de facto egy működő rendszer volt. Az alkotmány nem határozott az önkormányzatok szerkezetéről, azonban később Makarios mégis a közös önkormányzatok mellett foglalt állást (feltehetőleg e mögött is gazdasági érdekek húzódtak meg, sok görög ciprióták által birtokolt gyár a török enklávék területén helyezkedett el, ott olcsó volt ugyanis a bérmunka, és ezek a gyártulajdonosok nem akartak a török önkormányzatok hatásköre alá esni). A közös önkormányzatok létrejöttek, de a törökök tiltakozásul nem voltak hajlandóak azokban együttműködni (Oberling 1982:74). • Adóvita: Az alkotmány 78. cikkelye szerint az adótörvényeket mindkét közösség törvényhozóinak igenlő szavazata esetén lehetett elfogadni, így az adótörvények sarkalatos pontját képezték a közigazgatásnak, a török ciprióták ezen a ponton tudtak nyomást gyakorolni Makariosra érdekeik védelmében. A törökök így tiltakozásul a közigazgatásban jellemző görög túlsúlyra és az adók görög kézbe kerülése miatt, illetve a fentebb említett vitás ügyek eredményeként nem fogadták el az adóhatározatot 1961-ben. Makarios válasza erre az adók „törvényen kívüli” beszedése volt, amire a török vezetők az adófizetőiket az adófizetés megtagadására buzdították, és fellebbeztek az Alkotmánybírósághoz, amely a görög adószedés törvénytelenségét mondta ki. Makarios ezek után egy új adócsomagot dolgozott ki, amelyből kihagyta a török vétó lehetőségét, de természetesen Dr Kuchuk ezt a tervezetet is megvétózta, és a törökök külön török kamarába kezdték fizetni az adójukat. Makarios erre a 70/30-as köztisztviselői szabály figyelmen kívül hagyásával és egy nemzetközi propaganda elindításával válaszolt, s ebben a törököket a vétó folytonos használatával az állam lebénításáért tette felelőssé. Dr. Kuchuk erre a lépésre nem tudott válaszolni,
79
A források szerint 3274 diplomás élt a szigeten, ebből 80,5% görög, 19,5% pedig török nemzetiségű volt.
197
hiszen a diplomáciai szálak Makarios kezében összpontosultak, és a görögöknek többségük volt a ciprusi rádió és televízió-társaságnál is (Oberling 1982:74). • Az Alkotmánybíróság körüli vita: 1960-ban Makarios és Dr. Kuchuk megválasztotta Dr. Ernst Forsthoffot, a német bírót és professzort a Legfelsőbb Alkotmánybíróság elnökének. Azonban a görög politika bírálása miatt az elnök hamar szembefordult a professzorral, és lejáratókampányt indított ellene.80 Nem sokára így a Legfelsőbb Alkotmánybíróság hangja is elhallgatott (Stanley Mayes 1981: 157). Makarios tehát a belső „problémák megoldása” után a külpolitikára, az ENSZ meggyőzésére koncentrálhatott. Az elnök az ún. „Akritasz-terv” (elfogult forrásból származó, feltételezett szövegét lásd: II. melléklet) kidolgozásához Polykarpos Yorgajist, a belügyminiszterét, valamint az ex-EOKA tag Tassos Papadopoulost és Glafkos Kleridest, a későbbi elnököt kérte meg. Célja az enosis elérése mellett a világ meggyőzése volt arról, hogy az alkotmány egyedül a felelőtlen török vétóhasználat miatt vált életképtelenné. A terv ugyanakkor erős katonai támogatást igényelt, így az EOKAkapcsolatokkal jócskán rendelkező Yorgadjis belügyminiszter megalakított egy új, EOKA-típusú titkos haderőt, melynek fegyverzetét a Cipruson fennmaradt titkos EOKAbázisokról, és a titokban az ügyet támogató Görögországból szerezték be. Így Makarios előtt szabaddá vált az út egy egyoldalú alkotmánymódosítás felé, mely ebben a helyzetben nem keltett túlzott gyanakvást a nagyhatalmak körében. Makarios 1963 novemberében egy 13 alkotmány-kiegészítésből álló javaslatcsomagot mutatott be,81 amely megakadályozta volna a hatékony török közigazgatást, így azt a törökök nem fogadták el. A török polgárok egyre inkább a Török Ciprióta Közösségi Kamarától várták az irányítást, ahol papírjaikat intézték, és befizették adójukat, a közös közigazgatási rendszer tehát csak látszólag működött. Az ország újra a polgárháború küszöbén állt, kitörésére nem kellett sokáig várni (Oberling 1982:76).
80 81
A kampányban a professzort nácinak állították be, ami bár nem volt igaz, mégis kínos volt annak a professzornak, aki írásaiban erőfeszítéseket tett a náci állam legitimmé nyilvánítására. A javaslatcsomag neve: „Suggested Measures for Facilitating the Smooth Functionin of the State and for the Removal of Certain Causes of Intercommunal Friction”.
198
3.2. A krízis 1963–1964 között A török rejektálás után nyomban megindultak a harcok, melyek 1963–1964-es összecsapásokként váltak híressé. Az Akritasz-terv elérte hatását, a nagyobb városok napokon belül véres hadszínterekké váltak, ahol egyre több görög ciprióta csatlakozott a félkatonai alakulatokhoz. A törökök a korábbi TMT-t szervezték újjá, e szervezet keretein belül vették fel a küzdelmet a görögökkel. A harcokkal Makarios az alkotmány kiegészítéseinek elfogadását akarta a törökökre kényszeríteni, de csak a török lakosság megfélemlítését, és azok nagyobb, így biztonságosabb török enklávékba menekülését sikerült elérnie. Törökországi segítséggel a TMT által védett enklávék a görög milíciának már túl nagy falatnak bizonyultak, azonban a háborúnak sikerült fizikailag teljesen kettéosztania a két etnikumot. 1963 „véres karácsonya”82 után a török ciprióta politikai elit tiltakozásul kivonult a törvényhozásból, ahová később a görögök vissza sem engedték őket. Nagy-Britannia, Törökország és Görögország, a három garantőr állam közül kettő elkötelezett volt a konfliktusban, így Makarios a 650 fős török kontingenstől és a török beavatkozástól való félelmében 1963 decemberében a briteket kérte fel a rend helyreállítására. Ekkor épült ki az úgynevezett „zöld vonal”,83 amely fizikailag akkor csupán a Nicosiában kialakított ütközőzónát jelentette, azonban megerősített támaszpontokat a sziget több pontján is felállítottak. A britek is összetűzésbe kerültek Makariossal, amikor nem engedték a „legális állami alakulatoknak” a török ciprióta enklávék elfoglalását, sőt megvédték a török falvakat. A britek mindenképp a NATO-t akarták bevonni a békefenntartásba, mert az ENSZ bevonása esetén fennállt a veszélye, hogy Makarios kihasználja a hidegháborút a számára kedvezőbb rendezési feltételek érdekében.
Makarios
pedig
természetesen
semmiképpen
nem
akart
NATO
békefenntartókat, az ugyanis konzerválta volna a helyzetet. Az elnök az ügyet több okból is egy politikailag szélesebb fórum, az ENSZ elé kívánta vinni. A szervezetet ugyanis nem kötötte – és nem is ragaszkodott – a Zürich–London megállapodásokhoz, így az ENSZ bevonása esetén több esélye lehetett az egyoldalú alkotmánymódosításnak. Továbbá azért fogadta volna el az ENSZ békefenntartóit, mert U Thant ENSZ-főtitkár is
82
83
A források szerint két török etnikumú cipriótát görög ciprióta rendőrök azzal a politikai céllal öltek meg, hogy ezzel az alkotmány kiegészítését erőszakolják ki a török vezetéstől (Semin Suvarierol 2003:18). Nevét feltehetőleg onnan kapta, hogy a brit kontingens vezetője, Peter Young őrnagy zöld filctollat használt a térképen a vonal meghúzásához.
199
szimpatizált Makariossal, illetve a hruscsovi Szovjetunió a Rubel diplomácia84 keretében és azon túl is érdekelt volt a török–görög ellentéten keresztül a NATO destabilizálásának lehetőségében, így nyíltan támogatta Makariost. Az USA és Nagy-Britannia ezek után patthelyzetbe került, hiszen egy NATO békefenntartó erő telepítése a szigetre a nyílt orosz támogatás után gyújtóponttá válhatott volna a hidegháborúban, ezt pedig nem kockáztathatták (Oberling 1982:107). 1964 januárjában a patthelyzetnek köszönhetően a görög ciprióták újabb hadjáratot indítottak a török enklávék ellen szerte a szigeten. Miután Makarios egy újabb brit– amerikai ajánlatot utasított vissza a NATO keretein belül való rendezésről, sor került Limassolban arra a mészárlásra, amikor az angol békefenntartók – a városban lakó – családjaik biztonsága érdekében nem léptek közbe. A britek kimerültsége, és Makarios következetes NATO-ellenessége miatt végül Nagy-Britannia a konfliktust az ENSZ elé vitte.
A ciprióta vezető ezzel óriási diplomáciai sikert könyvelhetett el, hiszen az
ENSZ-ben aztán sikeresen eltussolta a török ciprióták elleni atrocitásokat, hangot adva félelmének egy a küszöbön álló alkotmányellenes török intervenciót illetően. Az ENSZ a fentebb említett okok, illetve a harmadik világ országainak görög szimpátiája miatt végül a kizárólag görög cipriótákból álló kormányt fogadta el a sziget egyetlen hatalmaként. Ennek hatására a török ciprióták képviseletüket elvesztették, Rauf Denktas török vezető csak magánszemélyként kapott meghallgatást a további ENSZ-üléseken. Az ENSZ BT pedig március 4-én megalapította az UNFICYP-et.85 Makarios a diplomáciai rendezés alatt megalakította a teljesen görög etnikumú rendfenntartó erőt, a Nemzetőrséget, amely 5000 főből állt.86 Hivatalos feladata az illegálisan fegyvert viselő egyének letartóztatása volt, azonban valódi célja az irreguláris görög katonai szervezetek egyesítése, konszolidálása és az a próbálkozás lehetett, hogy az érkező UNFICYP ezt a szervezetet ismerje el Ciprus egyetlen legitim karhatalmi szervének. A harcok az UNFICYP hivatalos felállásáig, március 27-éig újra kiújultak, és szolgálatba állítás után is csak jelenléte volt visszatartó erő, ugyanis a békefenntartók csak önvédelemből tüzelhettek a szemben álló felekre. A harcok tovább folytak, Görögország visszaküldte az ex-EOKA
84
85
86
A Szovjetunió gazdasági segítséggel akarta a fejlődő harmadik világbeli országokat politikailag maga mellé állítani, és az ENSZ-ben a majdani gazdasági és politikai kapcsolatok erősítése érdekében a Szovjetunió támogatta az el nem kötelezett államokat. Az UNFICYP (United Nations Peacekeeping Force In Cyprus – azaz az Egyesült Nemzetek Szervezetének békefenntartó ereje Cipruson) hivatalosan 1964. március 27. óta van jelen a szigeten, az ENSZ BT 1964-ben, a március 4-ei, 186-os számú határozattal hozta létre. Az alkotmány 1200 rendőrt engedélyezett a szigeten, amibe már beletartoztak volna a török ciprióták rendőri szervei is.
200
vezért, Grivast a szigetre, Makarios beszédeiben pedig újfent az enosist kezdte hangoztatni (Oberling 1982:115). Az amerikai diplomáciai gépezet ekkor újra mozgásba lendült, és mindent megmozgatott annak érdekében, hogy az anyaállamok elfogadják az Acheson-tervet (lásd: IV. 2.), amely alapjaiban egy kettős enosis tervezete volt. Az ajánlatot a törökök elfogadták, azonban a görögök és a görög ciprióták még tárgyalási alapnak sem tekintették. A harc központja ez után áttevődött észak-Ciprusra, ahol a legtöbb török ciprióta lelt menedéket. Az offenzíva híre felháborította az eddig amerikai nyomásra87 tétlen török erőket, az ország repülői több alkalommal bombázták a görög előretolt bázisokat, és egy alkalommal görögök lakta falvakat is. A görög ciprusi vezetés a török beavatkozás okán egyoldalúan semmisnek nyilvánította a Szövetségi Szerződést (U.N. Security Council report 1965:18). Makarios a török lakosság mészárlásával fenyegetőzött, mire az ENSZ hivatalnokok a békefenntartók kivonulását helyezték kilátásba. A helyzetet felmérve Makarios 1964. augusztus 9-én beszüntette a harcokat (Oberling 1982:114). A két év alatt a török hivatalnokokat teljességgel kitiltották a kormányzatból, visszatérésük a kibővített alkotmány elfogadásához volt kötve. A kizárólag görög cipriótákból álló kormány eközben az alkotmány nyújtotta jogokra hivatkozva, de az alkotmány által elvárt török részvétel nélkül hozott magas prioritású törvényeket, a már említett Nemzetőrség felállításáról, nagymennyiségű fegyvervásárlásokról, a bírói testület szerkezeti változtatásairól, az adókról és az összevont önkormányzatokról (U.N. Security Council report 1965:17). Több, mint 18000 török kényszerült elmenekülni otthonából, és további 7000 vándorolt ki a görög megtorlásoktól tartva. A harcokban 364 török és 174 görög ciprióta lelte halálát (Oberling 1982: APPENDIX II-VII). 3.3. A nagyhatalmak és az anyaállamok Ciprus-politikája az 1967-es krízissel bezárólag Ciprus közeledése a Szovjetunióhoz és a harmadik világhoz, és Johnson amerikai elnök levele után a törökök egyre inkább beszűkültnek látták lehetőségeiket a NATO keretein belül. Olvasatukban az Acheson-terv is a görögöknek kedvezett, így
87
Johnson amerikai elnök 1964 júniusában egy nyers hangvételű levelet küldött Törökországnak, amelyben a beavatkozástól való tartózkodást „ajánlotta” szövetségesének, mivel az sértené az Amerika és Törökország közötti kétoldalú egyezményeket. A levél háttere azonban az az amerikai félelem volt, hogy a törökök szembekerülnek az oroszokkal a térségben, mivel Oroszország többször is fenyegetett beavatkozással egy török intervenció esetén.
201
Törökország mozgástere 1964-re jelentősen beszűkült. A törökök ezért kelet felé fordultak, és 1965-től egy enyhülés fedezhető fel88 a két állam közti politizálásban. A Ciprusba
irányuló
orosz
fegyverszállítmányok
ennek
köszönhetően
előbb
a
könnyűfegyverekre korlátozódtak, majd teljesen megszűntek – és ez a török diplomácia sikereként könyvelhető el. Az ország ettől függetlenül nem tervezte elhagyni a NATO kötelékét, az állam az orosz közeledésben és az iszlám országok felé való nyitásban is az izolációból igyekezett kitörni, nem is sikertelenül. A szovjet külpolitika természetesen nem volt sem görögbarát, sem törökbarát, ebben a
kérdésben
Ciprus
nyugati
elkötelezettségét
akarta
megakadályozni,
annak
semlegességére törekedett. Az 1967-es görögországi coup d'état89 után az orosz diplomácia úgy tekintett Görögországra, mint amit a NATO vezetői arra használnak fel, hogy egy Nyugatpárti rezsimet állítsanak fel Cipruson. Ezért azok után a szovjet diplomácia leginkább a törököknek kedvezett, ugyanakkor értesítette Washingtont, Ankarát, Athént és Londont, hogy nem tűr meg egy esetleges NATO-bázist a szigeten (Attalides 1979:143). Görögország, a görög katonai tervezés és irányítás az 1950–1960-as években teljes mértékben alá volt rendelve a NATO céloknak, a szervezeten belül pedig egyre inkább az USA-nak (Forgács András 2000:5). Különösen igaz ez a Karamanlis-rezsimet90 felváltó ezredesek diktatúrájára, az ugyanis az Egyesült Államok segélyei nélkül életképtelen lett volna. A görögök ennek ellenére természetesen továbbra is tartották magukat legfőbb külpolitikai céljukhoz, az enosis eléréséhez, amit immár az amerikaiakkal való diplomáciai csatornákon is egyre gyakrabban hangoztattak, noha pragmatikusabban, mint Makarios. Tudták, hogy kompromisszumok nélkül nem kaphatják meg Ciprust. Az USA-nak is jövedelmező volt ez a viszony, rövidtávon ugyanis így volt a legegyszerűbb biztosítani az amerikai tengeri és légi bázisok zavartalan működését Görögországban. A görög–ciprusi viszony az államcsínyt
88
89
90
Koszigin, az orosz miniszterelnök (Brezsnyev főtitkáré volt a tényleges politikai hatalom) 1965-ben levelet küldött a szovjet–török barátsági szerződés megkötésére (Attalides 1979:143). Jelentése: puccs. Görögországban a kommunisták 1949-es veresége a brit és az amerikai titkosszolgálatok segítségével sikerült, és ezek után a CIA egyre közelebbi kapcsolatba került a görög katonai szervekkel, főleg a NATO-csatlakozás után. Ennek betetőzése volt az 1967-es választások utáni puccs, ahol az ezredesek hatalomra kerülését a CIA gazdaságilag segítette, a hatalom átvétele után pedig az USA a támogatásáról biztosította a rendszert. Fő oka erre az ezredesek könnyű külpolitikai irányíthatósága, a választásokon a baloldali elemek előretörésének megakadályozása és a gazdasági haszonszerzés volt (Attalides 1979:147). Karamanlis, az előző kormány a kettős enosis pártján állt.
202
követően abban azonban változott, hogy az ezredesek egyre erőteljesebben léptek fel Makariossal szemben, ugyanis ethnikon kentronként (nemzeti centrumként) Athén magáénak érezte a jogot az enosis-törekvések irányítására. Makarios azonban külpolitikájában ezt az elvet folytonosan megsérteni látszott, ami okot adott a görög anyaállamnak a félelemre egy esetleges török–görög háború kirobbanásától a ciprusi elnök miatt. Makariosnak jogos félelme volt, hogy a junta nélküle hoz döntést Ciprus ügyében, ugyanis 1967-ben folytak török–görög bilaterális tárgyalások, noha eredménytelenül. Az Egyesült Államok Ciprus-politikája leginkább a Mediterrán politika részeként fogható fel. Az amerikaiak fő érdekei a régióban: a szovjet befolyás csökkentése, a tengeri felsőbbrendűség megtartása a Szovjetunióval szemben, a NATO erősítése a térségben, külön kiemelve Görögországot és Törökországot, melyeknek háborúját mindenképp el akarták kerülni. Ez Ciprus szempontjából azt jelentette, hogy nem támogatták annak egyik anyaállamhoz való teljes csatlakozását sem. Fontos szempont volt még Jugoszlávia, azt minél inkább kiemelni a szovjet érdekszférából, valamint Izrael mint előretolt nyugati bástya biztosítása az arab térségben. Amerikának ezért valószínűleg a legkedvezőbb a sziget Törökország és Görögország közti felosztása lett volna, ahogy ezt az Acheson tervben is hangoztatta. A görög ciprióta vezetés azonban ezt a forgatókönyvet soha nem fogadta volna el. Az USA a terv bukása után 1964-ben anyagilag kezdte támogatni az UNFICYP-et – egy görög–török háború kirobbanásától tartva –, de erős politikai nyomást egészen 1974-ig nem fejtett ki a rendezés érdekében (Attalides 1979:151). Makariosnak a szovjet–török közeledés több szempontból is kedvezőtlen fordulat volt. A Szovjetunió, a görög ciprióták legfőbb fegyverimportőre – ahogy erről már szó volt – lassan csökkenteni kezdte a szállítmányokat, majd teljesen leállította azokat. A görög ciprióták ezen túl egy stratégiai fontosságú diplomáciai partnert is vesztettek, ugyanis az oroszokkal való jó viszony fontos szerepet töltött be az ENSZ-beli érdekvédelem miatt. Makarios ezt a helyzetet az USA-hoz való közeledéssel oldotta fel. Az amerikaiak a ciprusi államfő nyitását jól fogadták, hiszen a görög–amerikai kapcsolatok az előző években meglehetősen erősödtek. Makarios a kapcsolat mélyítése érdekében U-2-es kémrepülőgépeket engedett át a sziget légterén, és rádióállomásokat, radarokat is engedett felállítani az amerikai hírszerzésnek (Oberling 1982:124). Makarios tudta, hogy többször nem próbálkozhat a szigeten fegyveres konfliktus kirobbantásával, mert azzal csak elidegenítené magától a nagyhatalmakat, és
203
Törökország esélyeit javítaná egy a törökök számára kedvezőbb rendezés elérésére, illetve feljogosítaná a török vezetést egy jogos invázióra. Az államfő ezért a külföldön alig publicitáshoz jutó, kevésbé erőszakos, ám hosszú távon annál hatásosabb módszer, a gazdasági blokád mellett döntött a török ciprióták ellen. Kezdetben az alapvető élelmiszerek tekintetében is csak az anyaországból érkező török segélyekre támaszkodhattak az enklávék,91 azonban az ENSZ és a Nemzetközi Vöröskereszt nyomására később kvóta rendszerben engedték be az élelmiszert a törökök lakta tömörülésekbe. 1967-ig azonban az enklávék köré emelt görög erődítmény- és sáncrendszerek ellenőrzőpontjai92 kitiltották azok területéről a legtöbb építési anyagot, és az enklávék zavartalan működéséhez szükséges stratégiai eszközöket,93 így azok gazdaságilag és élettanilag is a segélyekre voltak szorulva (U.N. Security Council report 1965:19). Makarios kormánya ezeken az intézkedéseken túl kivetett egy 30%-os különadót a törökök által eladott gabonára, jogilag pedig ezt a „görög földek törökök általi megművelésével” indokolta (Stanley Mayes 1981:182). A két közösség közti levelezésben a kormány a cenzúrát is bevezette. Összességében a görög ciprióták számára ez az időszak a gazdasági fellendülés, míg a török cipriótáknak a drasztikus gazdasági recesszió évei voltak. Makariosnak a görög politikai porondon
régi
szövetségese, Grivas azonban újra aktív lett, ezúttal Makarios kritizálásában. Grivas értelmezése szerint az elnök behódolt, és már nem hű az enosis eszméjéhez, aminek eléréséhez szerinte a török kisebbséget fegyverrel kell térdre kényszeríteni. Grivast számtalan ex-EOKA-tag, és a Makarios által létrehozott Nemzetőrség is egyre inkább támogatta tervében. Az elnök, felmérve a veszélyt, diplomáciai szövetségeséhez, Görögországhoz fordult, remélve, hogy az képes megfékezni az elszabadult Grivast, azonban a görög anyaállam carte blanche94-t adott neki, ugyanis ő volt az egyetlen, aki a szigeten Makariosnak ellenzéke lehetett, a karizmatikus vezető pedig egyre inkább irritálta a görög vezetést. Makarios mögött álltak Cipruson a konszolidáltabb görög erők és pártok, amilyen, az AKEL (a kommunista párt), a Patrióta Front (saját pártja) és a Pán Ciprióta Munkásszervezet (mely főleg földművesekből állt). Ennek ellenére Grivas
91 92
93 94
Törökország és a Nemzetközi Vöröskereszt 1966-ra évi 8.000.000 ₤-val segítette a török cipriótákat (Oberling 1982:130). Az ellenőrzőpontok hivatalos rendeltetése az illegális fegyvercsempészet felszámolása volt, ám valójában ezen túl összefüggésbe hozhatók voltak a török enklávék gazdasági fejletlenségével is. Többek között hiánytermékek voltak: telefon, rádió, cement, autóalkatrészek, üzemanyag, fa stb. (Oberling 1982:128). Jelentése: a nemzetközi jogi terminusban teljes hatalmat jelent.
204
hatalma egyre nőtt,95 és az UNFICYP egyre erőteljesebb fellépése ellenére nőtt a törökök ellen elkövetett merényletek száma is. A török TMT is fegyverkezett, ám arányaiban a szigeten élő két populációnak megfelelően sokkal kisebb létszámú volt, mint a görög paramilitáris szervezetek. A konfliktus végül 1967 novemberében az Ayios Theodoros96 nevű falu ostrománál eszkalálódott, ahol Grivas a Nemzetőrséget és a rendőrséget együtt használva provokált ki egy villongást, ahol a túlerőben lévő görög haderő könnyedén legyőzte a török védőket, 27 áldozatot hagyva hátra. A törökországi válaszreakció gyors és kemény volt. November 17-én ultimátumot küldött a görög juntának, hogy hívják vissza Grivast azonnal, és vonják ki seregeiket a szigetről, kivéve a Garanciális Szerződésben elfogadott keretet, azaz 950 főt. Ezen felül követelte a görög ciprióták leszerelését, az Ayios Theodoros-i és Kophinou-i áldozatok családjainak kompenzálását, a gazdasági szankciók eltörlését a török cipriótákkal szemben, és garanciát arra, hogy a jövőben nem történnek hasonló atrocitások a török enklávékban. Törökország ellenkező esetben hadüzenettel felelt volna Görögországnak (Stanley Mayes 1981:182). A görögök, bár Grivas stratégiai partnerük volt, a háborút nem tekintették alternatívának, így november 19-én visszahívták a tábornokot. Törökország azonban nem engedett az ultimátum pontjaiból, így folytatta háborús készültségét a görög–török határon. Ekkor lépett közbe Johnson elnök, aki egy kompromisszumos megoldással97 közvetítve próbálta megbékíteni a háború küszöbén álló két országot. Görögország mindent megtett a háború elkerülése érdekében, azonban Makarios sikeresen kibújt a feltételek teljesítése alól.98 A Ciprusi Köztársaság azonban már nem volt azonos az 1960-ban létrehozott jogállammal. Az 1963–1964-es krízis után a „jogok és állam nélkül maradt” török ciprióták önszerveződésbe kezdtek, hogy a gazdasági blokád ellenére
95
96
97
98
A Nemzetőrségnek 10.000 embere, és 20.000 tartalékosa volt, a Görögországból beszivárgott katonák száma is többszöröse volt a Szövetségi Szerződésben megengedettnek (Oberling 1982:132). A választás azért eshetett erre a falura, mert elfoglalásával az északi török enklávék a távolság miatt teljességgel elszakadtak a déliektől, illetve jelentős számú török ellenálló állomásozott a faluban. Ajánlata: a Garanciális szerződés passzusainak megfelelően 45 napon belül a keretet túllépő görög és török katonák kivonása, a Nemzetőrség lefegyverzése, a két falu áldozatainak kompenzálása, az UNFICYP erőinek és jogkörének növelése (Oberling 1982:144). A Nemzetőrséget nem oszlatta fel, arra hivatkozva, hogy amíg nincs garancia arra, hogy Törökország nem szállja meg Ciprust, addig a Nemzetőrség szükséges védelmi erő. Nem engedte növelni az ENSZ békefenntartók erejét sem. Az éppen ekkor zajló izraeli–arab konfliktus, a hatnapos háború azonban háttérbe szorította ezeket a fejleményeket a nemzetközi közvélemény előtt. (Stanley Mayes 1981:190)
205
képesek legyenek magukat fenntartani. Egy kezdeti, korlátozott hatáskörű kormány köztes irányítása után 1967-ben felállt az Ideiglenes Török Ciprióta Adminisztráció (Gecici Kibris Türk Yönetimi). Az új török közigazgatásban a végrehajtói hatalom a Végrehajtói Bizottság kezében összpontosult, melynek elnöke a Köztársaság alelnöke, Dr. Kutchuk lett. A törvényhozói hatalmat a Törvényhozó Gyűlés gyakorolta, melynek 15 tagja a korábban görög–török közös Képviselőházból, másik 15 tagja pedig a Török Ciprióta Kommunális Kamarából (Turkish Cypriot Communal Chamber) került be. A bírói hatalmat független török ciprióta bíróságok gyakorolták, ezek fölé pedig a Legfelsőbb Bíróság került. A független török közigazgatás tehát 1967-re teljességgel felállt, s ezzel a két közösség közti földrajzi, gazdasági és szociológiai szeparáció után a politikai elválás is teljessé lett (Oberling 1982:144). 3.4. Ciprus 1967-től a török intervencióig Az 1967-es krízis ráébresztette Makariost, hogy az enosis csupán egy távoli cél lehet, politikájának alapja nem.99 Ezekben az években folyamatosan nőtt azon görög ciprióták száma, akik az elnökkel együtt Ciprus függetlenségét az enosis célja elé helyezték. A görög junta Cipruson is visszhangot kapó kétes híre ezt pedig csak tovább erősítette. A negatív kampányban az AKEL is sokakat meggyőzött.100 Azonban még mindig volt egy enosis párti görög kisebbség, főleg az ortodox egyház, az ex-EOKA-tagok és a görög juntával szimpatizáló üzletemberek körében. Ezek a körök az 1968-as választásokon súlyos vereséget szenvedtek, így egyre inkább a terror eszközéhez fordultak a makariosi rezsim megdöntése érdekében. Hamarosan új és régi terrorszervezetek váltak aktívvá,101 melyeknek vezető egyénisége, és ezzel Makarios ellenfele az EOKA-hős Polykarpos Yorgadjis lett. Ezek a szervezetek Makarios ellen többször kíséreltek meg merényletet, mígnem 1970-ben Yorgadjist halva találták házában, felbőszítve ezzel az őt támogató erőket. 1971-ben Grivas a görög junta támogatásával ismét visszatért Ciprusra, ahol megalakította az elődjéhez mindenben hasonlító terrorszervezetet, az EOKA-B-t. Az
99
100
101
1970-ben Albert Coreant a belga televíziónak adott interjújában ismerte el: „Mindig is a Görögországgal való egyesülést akartam. Felismerem azonban, hogy külső nehézségek miatt egy ilyen megoldás jelenleg nem megvalósítható (Örek in Oberling 1982:147). A junta irányítása alatt a kommunista párt ki volt tiltva a törvényhozásból, amit az AKEL nem akart Cipruson. Másik félelme a NATO-val való szorosabb viszony – Görögországon keresztül – az enosis esetén, amit a keleti tömbhöz húzó párt szintén nem akart. National Youth, Organization of Akritas, Enosist Youth Phoenix, Organization of National Salvation.
206
egyház is Makarios ellen támadt, amikor 3 püspök102 1972-ben meg akarta fosztani érseki székétől, ami azonban az ortodox pátriárkák megerősítése miatt kudarcba fulladt. 1974-re mindennaposak lettek a terrortámadások a török és a mérsékeltebb görög ciprióta körök ellen, amiket a kormány az alábbi okok miatt nem tudott megfelelőképpen kezelni: • Az EOKA-B-t irányító Grivasra még mindig mint legendás hősre tekintettek a görög ciprióták, ugyanúgy, ahogy az EOKA része volt a nemzeti pátosznak is. Makarios is EOKA alapító volt, ráadásul mint a hellenizmus pártolója, ugyanazokat az értékeket hangoztatta, amiket az EOKA. • A kormánynak nem volt megbízható karhatalma, hiszen a 950 görög katona a junta kinyújtott keze volt Grivassal az élükön, a rendőrség pedig nem mert szembeszállni az EOKA-B-vel, kötelékéből sokan ex-EOKA tagként beépített emberek voltak. A Nemzetőrség is egyre inkább kicsúszott Makarios irányítása alól, és a terrorizmus a 70-es évek elejére velük is összefüggésbe hozható volt. Makarios ennek ellenére megpróbált úrrá lenni a helyzeten. Létrehozott egy kiegészítő rendőri alakulatot, a Taktikai Tartalékos Erőket (Tactical Reserve Force), amellyel a kulcsfontosságú épületeket védette.103 Tárgyalásokba kezdett a török ciprióták vezetőivel is, 1968 és 1974 között heti rendszerességgel találkozott Glafkos Kleridesszel, a görögök képviselőjével, és Rauf Denktasszal a török ciprióták részéről. A görög szélsőségesek azonban a kapcsolatok megújulásában azt a veszélyt látták, hogy a sziget kormányzásában megszerzett pozíciókat egy megállapodás esetén újra felváltja a török „obstrukcionizmus”. A törökök oldalán is voltak bírálók, ők a török közigazgatás különutasságát jónak találták, és nem akartak újra közös kormányzatot, főleg mivel a görög ciprióta kormány egyre kevésbé volt ura a helyzetnek. A görög és török ciprióta kapcsolatok mindenesetre évről évre erősödtek (Oberling 1982:153). Nem igaz ez azonban a Makarios és a görög ezredesek közti viszonyra. Ennek oka elsődlegesen abban keresendő, hogy a két fél mást-mást vizionált a ciprusi probléma megoldásaként. A junta egy kettős enosist akart megvalósítani a török féllel, ami azonban Makarios számára elfogadhatatlannak bizonyult, ő ugyanis nem volt hajlandó Ciprus területi integritását megbontani (természetesen a meglévő angol bázisokon túl). Tekintve, hogy a junta a 70-es évek elejére legitimitási gondokkal küzdött, egyetlen
102 103
Kyrenia, Paphos és Kition püspöke. Az elnöki palotát, a nicosiai rádió és televízió épületét és a nemzetközi repteret.
207
alternatívának egy külpolitikai győzelem, az enosis véghezvitele látszott, mely enyhíthette volna a belső gondokat. Makarios így a junta számára egy áruló lett, aki meggátolja a dicső Görögország egyesülését Ciprussal. Nem csoda hát, hogy az ezredesek támogatták Grivast az EOKA-B megszervezésében, főleg azután, hogy Makarios nyilvánosan felkérte Görögország előző elnökét, Karamanlist, hogy hozzon létre egy disszidens kormányt Nicosiában. 1974-ben Grivas hirtelen szívrohamban meghalt, így Makarios idejét látta az EOKA-B törvényen kívül helyezésének. 1974 májusáig több mint 200 EOKA-B tagot vittek bíróság elé. Makarios formálisan a junta támogatását kérte arra, hogy a Nemzetőrség elöljáróit a ciprióta kormány engedélye nélkül ne lehessen kinevezni. A junta azonban elutasította a kérést,104 ezért Makarios drasztikus lépésekkel válaszolt. Lecsökkentette a Nemzetőség szolgálati idejét, és a média rendelkezésére bocsájtott egy levelet, amelyben a ciprusi problémáért egyedül a juntát teszi felelőssé (III. melléklet). Makarios ettől a lépéstől a junta behódolását várta, az ellenben elrendelte a Nemzetőrség hatalomátvételét a szigeten, Makarios likvidálásával együtt. A görög erők jelentős fölényben voltak a Makarioshoz hű csapatokkal szemben,105 így amikor az „Elnök Hadművelet” (Oberling 1982:157) 1974. július 15-én elkezdődött, Makariosnak menekülnie kellett. A görög erők felégették az elnöki palotát, de a hatalomtól megfosztott elnöknek sikerült észrevétlenül elszöknie. A fő cél a repülőtér, a telekommunikációs állomások biztosítása volt, ahol az elnöki palota felgyújtása után megkezdődött a tudósítás a sikeres hatalomátvételről, Nikos Sampson106 új elnök beiktatásáról és Makarios vélt haláláról. Makarios azonban élt, és miután az UNFICYP védelem alá helyezte, egy helikopterrel a brit Akrotiri bázisra szállították. Közben heves harcok folytak a görög és Makarioshoz hű erők között szerte Cipruson, de főleg Nicosiában és Limassolban (Stanley Mayes 1981:244). Törökország a puccs hallatán átnyújtotta ultimátumát Görögországnak,107 és felkereste Nagy-Britanniát a Garanciális Szerződés alapján történő beavatkozás
104 105 106
107
A Nemzetőrég elöljárói a görög junta befolyása alatt álltak, így azt egy puccskísérletben az ezredesek könnyen irányíthatták. A Nemzetőrségnek 10.000 tagja volt, vezetői görög veteránok és katonai vezetők. Makarios Taktikai Tartalékos Erői ekkor 4.000 tagot számláltak. Az új elnök politikai beállítottságát jelzi az, ahogy egy görög újság interjújában beszélt 1981ben az 1974-es helyzetről: „Ha Törökország nem lép közbe, nem csak az enosist kiáltom ki, de eltörlöm a törököket Ciprusról.” Eleftherotipia, 1981. február 26. (Michael Stephen 2001:45) Az ultimátumban követelte Nikos Sampson lemondását, a görög vezetők kivonását a Nemzetőrségből és garanciát a sziget függetlenségére.
208
érdekében, azonban a brit kormány nem támogatta a közbelépést.108 A törökök erős reakciója az 1973-as kormányváltásnak volt köszönhető, ami után egy erős koalícióval bekerült a kormányba az ultrajobbos Nemzeti Felszabadító Párt (National Salvation Party) (Stanley Mayes 1981:195). A török–amerikai viszony nem volt problémamentes ebben az időszakban (az ópiumvita miatt), így Amerika sem állt a beavatkozás oldalán, helyette diplomáciai konzultációkat javasolt az érintett államok között.109 Az ENSZ-ben a britek és az amerikaiak szavazata miatt szintén nem ítélték el a görög puccskísérletet, a törököket csak a Szovjetunió támogatta a nagyhatalmak közül a közbelépésre, tovább mélyítve a NATO-n belüli ellentéteket, és segítséget ajánlott Makarios visszaállítására is – ezt pedig Törökország is támogatta. A görög junta arra számított, hogy az amerikai nyomás meggátolja majd a török közbelépést, de tévedett. 1974. július 19-én Törökország a Garanciális Szerződés IV. cikkelyére hivatkozva megadta a parancsot az intervencióra, amely 20-án vette kezdetét, ekkor még a nemzetközi közvélemény szimpátiáját élvezve. A művelet vadászgépek, tankok, gyalogság, ejtőernyősök bevetésével indult meg, és hamar súlyos veszteségeket okozott a görög erőknek. Az ENSZ BT egy sürgős tanácskozást követően kiadott egy tervezetet (Resolution 353), amelyben a külföldi erők kivonását, az alkotmány visszaállítását és a garantőr államok megegyezését sürgette, de a harcok még 48 órán át tovább folytatódtak, ami alatt Törökország megszerezte Kyreniát, majd megállapodtak a tűzszünet elrendeléséről. Az északi, török megszállás alatt lévő területekről görög menekültek ezrei keltek át a törökök által felállított és megerősített határvonalon. Az UNFICYP mandátumának jellegéből adódóan keveset tehetett a harcok megakadályozásáért, legfőbb feladata a mindkét oldalról érkező menekültek segítése volt. Közben a görög anyaállam romokban hevert, a zűrzavarban egymással ellentétes parancsok keringtek a törökök minden fronton való megtámadásáról és a tűzszünetről egyaránt. A rendet az országba visszahívott Karamanlis, a hét évvel azelőtti miniszterelnök megérkezése hozta meg, aminek következtében Cipruson Sampson is megadta magát. A szigeten Gafkos Klerides került az elnöki székbe, noha azt a Londonból visszatérő Makarios is magának akarta. A
108
109
A britek, vélhetően többek közt az éppen aktuális írországi konfliktus miatt és a juntán keresztül amerikai érdekeket is érintő ciprusi kérdésben a kivárást tartották legjobb alternatívának. Ugyanakkor, mint sok más esetben, itt is tetten érhető az amerikai diplomácia kettőssége. Látszólag támogatta a ciprusi konfliktus diplomáciai úton történő megoldását, azonban arra következtethetünk, a felszín alatt támogatta a görög puccskísérletet, hogy aztán a törökök beavatkozásába hallgatólag beleegyezve elkötelezze Törökországot, egy kettéosztott Ciprust teremtve, megtartva görög szövetségesét is (Stanley Mayes 1981:240).
209
törökök közben jókora területeket megszereztek, amiért Klerides panaszkodott az ENSZnek, de az csupán egy ütközőzónát alakított ki a török erők és a görög ciprióta Nemzetőrség erői között, ami nem jelentett hatékony védelmet a török területen a görög, illetve a görög területen a török lakosságnak, az atrocitások mindkét oldalon mindennaposak voltak. 1974. augusztus 10-én megkezdődött a 2. genovai konferencia, amin a britek, a törökök, a görögök és a ciprust reprezentáló Gafkos Klerides (görög) és Rauf Denktas (török) is jelen volt. Klerides álláspontjában az 1960-as alkotmány visszaállítását favorizálta, azonban azt Törökország már nem tekintette tárgyalási alapnak, mivel a két etnikum azóta teljesen különálló közigazgatási rendszerrel rendelkezett. Törökország és Denktas ezért egy bi-zonális föderáció felállítását tartották szükségesnek, melynek földrajzilag 34%-a lett volna a török cipriótáké. A görögök és a görög ciprióták azonban ezt elvetették, de meghagyták a lehetőségét egy földrajzi szeparáció nélküli föderáció létrehozásának, és 48 órát kértek a megvitatásra. A 48 óra elteltével a török delegáció vezetője, Gunes a béketárgyalást válasz híján berekesztettnek deklarálta, és parancsot adott a török erőknek a további előrenyomulásra, mivel indoklása szerint még 50000 török élt a görög területeken, felszabadításra várva. Hamarosan a sziget egyharmada török irányítás alá került, aminek immár Famagusta is része volt, és Nicosia északi része is török kézre került. A törökök a görög lakosságot kiüldözték, az ellenállókat pedig megölték. Azon lépésük alapján pedig, hogy fegyverzetüket felsorakoztatták az általuk generált, aztán ENSZ által véglegesített ütközőzóna vonalán, feltételezhetően a sziget de facto kettéosztását akarták elérni.110 A háború kezdete óta 180000 görög ciprióta kényszerült elhagyni otthonát és délre vándorolni, sokszor mindenétől megfosztva, 2000 görög ciprióta pedig nem került elő a harcok után.111 A másik oldalról pedig 25000 török ciprusi menekült indult el az északi területek felé. (Máig folynak perek az ekkor török kézre került görög házak tulajdonjogáért.) Ekkorra a nagyhatalmak számára világossá
110
111
A törökök katonai művelete bizonyosan túllépett a Garanciális Szerződésben engedélyezetten, azonban a török egységek védelmi berendezkedése a vonalon stratégiai tervezést sejtet, melynek célja nem a sziget elfoglalása (noha Törökország katonai ereje azt is lehetővé tette volna), hanem a sziget kettéosztása, s ezzel a török ciprióták „védelme”, egy török protektorátus kialakítása volt. Az akkor eltűnt emberek túlélésének lehetőségével, azok „hazavárásával” az esetleges török hadifogságból a görögök máig frissen tartják a háború okozta sebeket, hivatalos álláspontként hangoztatva az eltűntek előkerülésének lehetőségét. A görög részen egy ünnepnapot is szentelnek az ügynek, aminek keretében fákat aggatnak tele az eltűntek fotóival, nevüket pedig szalagokra írják. Nicosiában a főtereken voltak megtalálhatóak a fák 2009-ben.
210
vált, hogy a törökök már túlléptek a Garanciális Szerződésben leírt jogaikon. Így nem tolerálták a török lépéseket, és mindinkább a görög oldalt részesítették szimpátiájukban. Karamanlis a török támadás hírére egy Törökország ellen indított háborút helyezett kilátásba, azonban a NATO tagországok, főleg az USA önmérsékletre kérte a viszonyok rendezése érdekében. A Szovjetunió Törökországot támogató, a NATO kohézióját ezzel veszélyeztető politikája miatt az USA a görög felet kezdte támogatni. Miközben Cipruson a felek a menekültügyi kérdéseket tárgyalták,112 az USA – a görög lobbi hatására – a törököktől való távolságtartását egy fegyverembargó bevezetésével hangsúlyozta.113 Törökország erre válaszul bezáratta a területén addig működő amerikai titkos-szolgálatokat, és átvette a hatalmat a határain belül található amerikai katonai bázisok felett. A sziget tehát földrajzilag is kettévált, északon a török cipriótákkal és az őket támogató török anyaországi erőkkel, délen pedig a görög cipriótákkal114 (Stanley Mayes 1981:253). 3.5. 1974-től az Európai Unióba lépésig Az északi területeket a török ciprióták Törökországgal a hátuk mögött, annak teljes katonai és politikai támogatásával szerezték meg, ekkora túlerővel szemben a görög ciprióta vezetés pedig nem tehetett mást, mint hogy a megváltozott hatalmi helyzetet tudomásul veszi. A regnáló elnök, Gafkos Klerides ezért hajlott egy multi-regionális föderáció létrehozására a törökökkel, de a görög ciprióták egyre kevésbé támogatták elképzeléseit. Makariost akarták, akitől, mint a korábbi években, most is a megoldást várták. Így Makarios visszatértekor115 óriási tömegek köszöntötték, támogatottsága folytán csakhamar választások nélkül visszatért az elnöki székbe. A török ciprióták a régi-új elnök újraválasztásának hiányára hivatkozva – valójában nyomást akartak gyakorolni a görög félre a multi-regionális államszerkezet elvetése érdekében – 1975.
112
113 114
115
Klerides és Denktas megegyeztek, hogy az 1974 novemberében tartandó görög választások és a török kormány stabilizálása előtt nem tárgyalnak érdemi kérdéseket a rendezést illetően (Stanley Mayes 1981:254). Az USA 1977-ben feloldotta az embargót, ezzel jelezve a status quo elfogadását, és figyelembe vette a török fél együttműködését. A szigeten ezen felül jelen volt még: középen az ENSZ „Buffer Zone”, ami a senki földjén helyezkedett el az UNFICYP katonáival, a két brit katonai bázis a sziget déli részén pedig mindvégig az angolok kezén maradt. 1974. december 7-én.
211
február 13-án alapították meg az északi területen a Ciprusi Török Szövetségi Államot,116 amely a török megfogalmazás szerint addig marad érvényben, amíg a görög fél nem teljesíti a törökök minimum igényeit, azaz a bi-zonális föderális állam létrehozását. A török részen ezzel egyidőben megkezdődött az az immigrációs folyamat, ami a török kormány támogatásával törökök tízezreinek bevándorlását jelentette.117 Makarios visszatérte után minden politikai kapcsolatát felhasználva először a nyugati hatalmaknál lobbizott, majd mikor azok nem helyeztek kilátásba további szankciókat Törökország ellen, Moszkvához fordult, ahonnan azonban a törökökkel való jó viszony miatt szintén nem várhatott segítséget. Mindeközben a rendezés érdekében118 megindultak az interkommunális tárgyalások a két etnikum közt, melyeknek első 5 fordulóját a török oldalról Rauf Denktas, a görögről pedig Gafkos Klerides vezette, oly sikeresen, hogy a megállapodásra mindvégig komoly esély látszott.119 A legnagyobb áttörés azonban Denktas és Makarios 1976-os találkozásán következett be, amikor a két vezető megállapodott az alábbi 4 pontban: • Elfogadták a bi-zonális föderális államképet mint Ciprus új államszervezetét. • A két közösség között területi felosztást kell létrehozni, a gazdasági feltételek és a területek tulajdonjogának figyelembe vételével. • Érvényesülnie kell a mozgás-, letelepedés- és tulajdonlás szabadságának, mégpedig a török cipriótákat előnyben részesítve. • A föderális kormány felépítésének tükröznie kell az ország bikommunális karakterisztikáját, és az ország egységét.
116 117
118
119
Turkish Federated State of Cyprus, vagy törökül Kibris Türk Federe Devleti. A hivatalos török érvek a bevándorlás támogatására: a gazdasági embargó miatti, önellátáshoz szükséges munkaerőtöbblet biztosítása, illetve a megművelhető föld többlete, melynek megművelése ilyen eszközökkel volt biztosított. A görög ciprióták szerint viszont az ok a görög ciprióta tulajdon megszerzése, és a török népesség számának növelése volt a preferált 200000-re. A török cipriótáknak érdeke volt a rendezés, hiszen a déli görög rész gazdasági teljesítménye jóval az északi török területek fölött volt, ráadásul az anyaországi török hadsereg ellátása, szükségletei tovább növelték az amúgy is a megélhetési küszöbön, segélyekre támaszkodó török ciprióták nehézségeit. A NATO akkori főtitkára, General Waldheim közvetítése, jószolgálati missziója az ügyben döntő fontosságú volt. A tárgyalások harmadik, 1975-ös bécsi fordulója különösen sikeresnek mondható, míg a 4. New York-i kevésbé volt produktív. A „Brussel Accords” után, az 5. bécsi fordulóban azonban a görög vezetés puha diplomáciája miatt Clerides ellen fordult, és leváltották közvetítő szerepéből.
212
2. ábra: Ciprus 1975 és 1983 közötti helyzete
Forrás: Oberling, Pierre (1982) The road to Bellapias, The Turkish Cypriot exodus to Northern Cyprus, Columbia University Press, New York A közeledés hatására, annak alapgondolatait figyelembe véve öntötte formába Clark Clifford és Matthew Nimetz azt a közös amerikai–brit–kanadai javaslatot, amely egy 12 pontból álló csomagot alkotott. A terv a szigetet egy gyenge szövetségi államként képzelte el, a mozgás és a letelepedés részleges szabadságával a két etnikum által lakott régió között. A szövetségi kormányzat szűk területen hozhatott volna törvényeket, az ügyek többségében a regionális kormányok dönthettek volna. Az alapok tehát készen álltak, azonban főleg a territoriális problémák és az alkotmány körüli nehézségek miatt a várt eredmény, a helyzet rendezése elmaradt. Ennek egyik, ha nem legfőbb oka a még mindig újraegyesítés-párti görögök oldaláról Makarios halála volt. Makarios tizenhét év elnökség és huszonhét évi érsekség után bekövetkezett hirtelen halála újra kiszámíthatatlanná tette a sziget jövőjét. Az új elnök, Spyros Kyprianou ugyan tovább folytatta a tárgyalásokat Denktassal 1979-ben, de azok megakadtak a törököknek nyújtott helyi autonómia kontra föderáció és a lakatlan Varosha120 kérdésén. Ezek után sorra követték egymást az eredménytelenül zárult tárgyalások, miközben a görögök – Andreas Papandreou, Görögország elnökének közbenjárásával – ismét a nemzetközi fórumokra kívánták áthelyezni az ügy tárgyalását. Válaszul Rauf Denktas 1983. november 15-én egyoldalúan kikiáltotta az Észak-Ciprusi
120
Varosha az 1974-es török beavatkozás által elfoglalt város, mely az ütköző zónában fekszik, így 39000 főt számláló populációja egy esetleges mészárlástól tartva kivonult a török katonák megérkezése előtt. A törökök ezt követően körbekerítették a várost, annak területére máig csak a török katonaság léphet be, tehát 1974 óta lakatlan, de északi részén, a bekerített városon kívül ma törökök élnek. A korábbi görög turisztikai központ több szempontból is hasznos „zsákmánynak” bizonyult, mint a jövőbeli alku tárgya, és mint kifosztható térség egyaránt.
213
Török Köztársaságot (TRNC). Denktas értelmezésében az új török köztársaság nem gátolta a közeledési folyamatot a föderáció létrehozásában, inkább egyenlő jogokat teremtett a törökök számára abban a politikai helyzetben, amely 1964 óta csak a görög állam szuverenitását ismeri el a szigeten. Paradox módon azonban a tárgyalások alapjaként a továbbiakban az ország elismerését állította a ciprusi török „elnök”, ami egy időre ismét ellehetetlenítette a rendezést. A lépést a nyugati hatalmak és az ENSZ helytelenítette, így szinte egyöntetű döntés született a Biztonsági Tanácsban (541-es határozat), amely a deklaráció visszavonását sürgette, és annak elismerését megtagadta. Az újonnan megalakult országot csak stratégiai partnere, Törökország és annak történelmi szövetségese, Azerbajdzsán ismerte el. A tárgyalások ettől függetlenül folytatódtak, de az új ciprusi görög elnök, George Vassiliou megválasztásáig nem hoztak különösebb eredményt, ugyanis ekkorra a török álláspont már nem elégedett meg a föderációval, javaslataiban már az államszövetséget, azaz a konföderációt tartotta kiindulópontnak. A Vassiliou-kormány 1988-as megválasztásával egy új, alkuképes irányzat lett a ciprusi görögök politikájának fő irányvonala, mely Pérez de Cuéllar ENSZ főtitkár irányítása alatt 1990-ben New Yorkban csaknem megállapodáshoz vezetett. A megegyezést végül mindkét oldal taktikázása, a bipoláris világrend lassan érezhető bomlása, és az abból adódó új külpolitikai lehetőségek kivárása lehetetlenítette el (Eric Solsten 1991). Közben a török hátország a NATO kötelékén belül és azon túl is tovább erősítette kapcsolatát az USA-val, amely érdekei érvényesítésének okán támogatta az 1980-as katonai coup’d etat-ot az országban. Az USA az OECD-n és a NATO-n keresztül óriási mennyiségű anyagi támogatást nyújtott a gazdasági csőd szélén álló országnak, amiért cserébe Törökország engedélyezte az USA-nak katonai bázisai használatát. Ebben a közegben született meg az Amerikai–Török Védelmi és Gazdasági Egyezmény is. Európa azonban elhatárolódott a puccsal hatalomra került rezsimtől, így annak 1987-es Európai Közösségekhez(EK) való csatlakozási kérelme tárgyalását is elhalasztották. Az USA-val való kapcsolata azonban a bipoláris világrend felbomlása után geopolitikai jelentősége, és az iszlám országokkal való kapcsolata miatt tovább erősödött. Görögország Törökországgal ellentétben a 80-as évek elején a szovjet kapcsolatokra helyezte a hangsúlyt, amit az EK a közösségbe való bekerülésével akart ellensúlyozni. Így 1981-ben Görögország felvételt nyert, és hamarosan a Nyugat-Európai Unió (NYEU) is felvette tagjai közé. A görögök EK integrációjának köszönhetően lényegesen jobban tudták érvényesíteni érdekeiket, alkupozícióik jobbak lettek többek közt a ciprusi
214
kérdésben is. Az EK a görög csatlakozástól az enosisról való végleges lemondást és a helyzet konszolidálását várta a régi ellenféllel, Törökországgal.121 A törökök azonban azért támadták az EK Ciprus-politikáját, mert az szerintük tisztán a görög szemlélet átvétele volt, ugyanis a déli állam teljes sziget feletti szuverenitása a gyakorlatban sem jogilag, sem de facto nem volt biztosított. A törökök ezen felül aggodalmukat fejezték ki a sziget csatlakozása esetén megkaparintott második görög vétójogot illetően is, hiszen azzal Görögország többszörös erővel tudott nyomást gyakorolni mind régi ellenfelére, mind az EK-ra. Érveiket a görögökhöz hasonlóan szintén az 1960-as alkotmánnyal támasztották alá, hangsúlyozva a más országokkal való egyesülés tilalmát,122 és az alelnök vétójogát, aminek használata esetén a csatlakozás jogilag nem jöhetne létre (Semin Suvarieol 2003:14). Ez a nézet nem teljesen alaptalan, ha figyelembe vesszük, hogy a görögök 1993-tól a Ciprusi Köztársasággal együttműködve a hellén területek biztonságát növelendő létrehozták a Közös Védelmi Térséget.123 Ezen túl 1994-től a görög elnökség egyre erőteljesebb nyomást gyakorolt (Maastrict óta hivatalos nevén is) az Európai Unióra, ami ennek hatására gazdasági szankciókkal sújtotta a TRNC-t, 1997ben pedig a görögök kijelentették, hogy csak akkor hajlandóak elfogadni a keleti bővítésben tagjelölt országokat, ha Ciprus is köztük lesz. Az 1974-es invázió óta azonban Ciprus a háborúhoz legközelebb 1997-ben került, amikor a Ciprusi Köztársaság (RoC) elnöke, Gafkos Klerides Sz-300-as típusú rakétákat rendelt Oroszországtól a déli országrész légterének védelmére. A török állam azonban a rakéták azonnali megsemmisítésével fenyegetett, amennyiben azokat Ciprusra szállítják. A heves török reakció hátterében az a tény állt, hogy a rakéták akár 150 km-es körzetben, így Törökország ellen is képesek csapásmérésre. A háborút végül Klerides a rakéták Krétára való átirányításával kerülte el (Marinov Iván 2000:6). Mint oly sok állam, Ciprus is új külpolitikai irányvonalat kezdett alkalmazni a vasfüggöny eltűnése után. Addigi külpolitikai orientációját az el nem kötelezett országok felé félretéve, az EK-hoz való csatlakozást tette elsődleges prioritásává. 1990-ben ezért a
121 122
123
Az EK-n belüli kommunikációjában a görög fél ugyanis hajlandónak mutatkozott egy átfogó politikai rendezésre, amivel kiváltotta az újraegyesítés-párti EK támogatását. Az alkotmány értelmében a Ciprusi Köztársaság csak abban az esetben egyesülhet más szervezettel, ha annak mindhárom garantőr állam tagja, ami az EU-t illetően egészen mostanáig (2010) nem valósult meg. A (Joint Defense Dogma) egy katonai együttműködés az 1992-ben bevezetett ciprus mindkét részére érvényes amerikai fegyverembargó hatályba lépése után köttetett, aminek célja egy újabb görög-török háború elkerülése volt. Az együttműködés keretében a ciprusi és a görög erők közös hadgyakorlatokat végeztek egy jövőbeni török expanzió megfékezésére, és létrehoztak egy új katonai repülőteret is, Paphoson.
215
RoC jelezte felvételi kérelmét, az 1960-as alkotmány alapján az egész sziget nevében. A lépést a felháborodott Törökország heves tiltakozása követte. Azonban az ekkor már EUtag Görögország vétójogát felhasználva csak abban az esetben adta beleegyezését az EU–Törökország vámunióra, amennyiben az hajlandó beleegyezését adni Ciprus tagjelöltségéhez. Tansu Ciller, a török miniszterelnök gazdaságilag sarokba szorítva, a választások közeledtével kénytelen volt elfogadni a „történelmi kompromisszumot”,124 ami után hamar meg is jelent az országban a negatív médiavisszhang.125 A török kormány válasza 1995-ben egy TRNC-vel kötött egyezmény volt, amiben a felek deklarálták, hogy a ciprusi probléma megoldása nélkül nem engedik Ciprust az EU-ba, és a RoC európai közeledése esetén a TRNC török közeledéssel fog válaszolni.126 Az Uniónak két lehetősége volt: vagy a török követelésnek enged, és továbbra is a csatlakozás feltételeként szabja a rendezést, amivel az EU döntéshozatalban is kompetens, így stratégiailag fontos Görögországot idegeníti el, vagy a görögöknek enged, nem szab feltételeket Ciprusnak, ezzel azonban Törökország haragját magára vonva. Az Unió végül Görögországot támogatta, amire Törökország a NATO-bővítés megvétózásával fenyegetett, és megszakította a tárgyalásokat az EU-val. Az elmérgesedett helyzetben változást csak a felek politikai hozzáállásának megváltozása hozhatott, ami 1999-ig váratott magára (Semin Suvarieol 2003:7). 1999-ben azonban az EU a Helsinki csúcson hivatalosan is felvette Törökországot a tagjelölt államok sorába, így az unióval szimpatizáló politikai körök fölénybe kerültek. A hivatalosan nem létező, így csak Törökország gyámkodásától függő TRNC-ben a gazdasági embargó miatti súlyos gazdasági és az elszigeteltség okozta szociális válság a törököket is vonzotta az EU által kínált újraegyesítési stratégia felé. Denktas, bár politikailag nem támogatta az EU felé való nyitást, sőt a 2003-as TRNC-beli választáson az addigi, Törökországból érkező betelepülőknek (kb. 70000 telepes) állampolgárságot és az elűzött görög ciprióták ingatlanjait ajánlotta megválasztásának reményében (Torma Tamás et al. 2005:604), az egyre nagyobb tiltakozási hullámoknak engedve tárgyalásokat kezdett a görög féllel, megnyitotta a TRNC határait127 és nyitott volt Kofi
124 125 126 127
A Tansu Ciller és Gafkos Clerides által kötett egyezség a fentiek miatt máig szálka a törökök, főleg a szélsőségesek szemében. Az újságok főcímei, a televíziók is egy mondatban jellemezték az alkut: „eladtátok Ciprust”. A törökök ugyanis az EU csatlakozást egy burkolt enosisnak vélték, amelyet csak az akadályozhat meg, ha az ország státusza a csatlakozás előtt rendezésre kerül. Az első határnyitást a déli és az északi részek között Denktas kezdeményezte.
216
Annan ENSZ-főtitkár béketerve, az Annan-terv128 ( lásd: IV. 3.) megvitatására, annak implementációjára az EU-ba való integráció keretein belül. „Az Annan-tervet magáévá tevő uniós külpolitika ágenseinek feltevése egyszerű volt: új pozitív és negatív ösztönzők egymást erősítő hatásaival a megakadt tárgyalások kimozdíthatóvá válnak a holtpontról, és a ciprusi válság konföderatív keretek közt megoldást nyerhet” (Diez in Romsics Gergely 2006:180). A török anyaállam és a TRNC minden fórumot meglepve teljes erőfeszítéssel támogatta a konfliktust konföderatív alapokon megoldani kívánó tervet, ami úgy látszott, véget vet a szigeten csaknem fél évszázad óta tartó meg-megújuló viszálynak. A várakozásokkal ellentétben azonban a Tassos Papadopoulos vezette görög ciprióta kormány 2003-ban szembefordult a javaslattal, és a közmédiumokon keresztül kíméletlen ellenkampányba kezdett, félelmet és ellenérzést keltve a görögökben. A 2004 áprilisában, az EU-csatlakozás előtt pár nappal megrendezett népszavazáson a török lakosság 65%-a hiába szavazott a terv alapján történő újraegyesítés mellett, a görögök 75%-a annak elutasítása mellett döntött. A világ döbbenten konstatálta az eseményeket, aminek fényében kiderült, a görög fél nem akarta igazán az egyesülést, így a RoC május 1-én a TRNC nélkül, a konfliktust tovább mélyítve, megosztott szigetként csatlakozott az Európai Unióhoz. „Egy konstruktivista magyarázat a fentiek fényében csak azt állíthatja, hogy a ciprusi görög közösség »európaizációja« és »posztmodernizációja« sikertelen maradt.” (Romsics Gergely 2006: 182) 3.6. A csatlakozástól napjainkig Amennyire a csatlakozás körülményeit vereségnek aposztrofálta az EU129 és a NATO, annyira tartotta azt nyereségnek a görög ciprióta kormányzat. Bár az Annantervnek bizonyíthatóan sok pozitívuma volt a görögökre nézve, egy rejekcionista görög ciprióta azt joggal utasíthatná el a görög területeken 1974 óta növekvő gazdasági teljesítményt és a felosztottság ellenére jól működő görög kormányzatot látva. Ám a tervet Papadopoulos nem ezért utasította el. Kommunikációjában azért buzdított az
128 129
A tervezetet az előző ENSZ-főtitkár, Butrosz Butrosz-Gáli hozta nyilvánosságra Set of Ideas néven, 1992-ben, ám akkor a terv nem került elfogadásra. (Romsics Gergely 2006:178) Az EU Ciprus-politikája a jóhiszeműségen alapult, a rendezés feltételének eltörlése a bizalom lépése volt a görög ciprióta vezetés felé, amit a Papadopoulos-kormányzat morálisan szétzúzott. A csatlakozás után felerősödtek az EU-ban a Ciprus-politikát bíráló hangok.
217
Ochi-ra,130 mert a tervnél véleménye szerint a görögök az EU-csatlakozás után, a megnövekedett politikai hatalom (vétó új országok csatlakozása esetén – Törökország) miatt sokkal jobb alkupozíciókat harcolhatnak majd ki maguknak. Miért támogassák tehát a gazdaságilag romokban heverő, politikailag neglektált, de jure nem létező TRNC-t? Az EU és az ENSZ nagy része azonban másképp látja. A mindezidáig morális szimpátiát élvező görögök mellől a világ közvéleménye lassan a terv mögött felsorakozó, a megoldást valóban támogató török cipriótákkal kezd rokonszenvezni (The Economist 2004:5). A tárgyalásokat a törökök Rauf Denktas131 hosszas obstrukcionista kormányzása után új elnökük, Mehmet Ali Talat egyesítés és Európa párti politikus megválasztásával 2005ben igyekeztek újra megkezdeni. Annál is inkább, mivel egy év alatt több mint 80000 állampolgáruk igényelt és kapott útlevelet a déli görög államtól. Ezzel az a félelem igazolódhat be, hogy hiába nyílt meg a világ diplomáciailag az északnak,132 mire ennek kézzel fogható eredménye lesz, a jobb élet reményében a török lakosság jórésze délre vándorolhat. A megállapodást azonban Papadopoulos politizálásán túl az is veszélyeztette, hogy a görögök stratégiai szempontok alapján, új területen, az EU-n belül akarták tárgyalni a rendezést, ami nézetük szerint immár nem kötelezné őket az ENSZtárgyalások során 1977-ben a rendezés alapjául elfogadott feltételrendszer betartására133 (The Economist 2006:1). A megegyezést a RoC-ban tartott 2008-as választások után ismét látótávolságba helyezte az új görög ciprióta vezető, Demetris Christofias baloldali, egyesítéspárti politikus megválasztása. Hosszú évek után mindkét oldalon a megegyezést kereső politikusokkal az élen, megkezdődtek az újabb inter-kommunális tárgyalások. Christofias bizalomépítő politizálásba kezdett a törökök felé, melyben kifejtette, hogy nem kíván az EU-ra támaszkodni a megoldás keresésében, mivel az a kettős görög tagság túlereje miatt elfogultan tudna csak bíráskodni. 2008. március 8-ai első
130 131 132
133
A „nem” görög megfelelője. A szó óriásplakátokon, és minden általa elérhető médiumon át visszhangzott. Rauf Denktas a nemzetközi közvélemény előtt a tárgyalások folyamatos megakasztásáért elnyerte új nevét, a „Mr. No”-t (Mr. Nem). Az USA 2005-ben megkezdte diplomáciai közeledését a TRNC-hez, beruházásaival gazdasági injekciót hajtva végre. A görög reakció jól mutatja a felháborodásuk mélységét, a RoC pénzügyminisztere ugyanis az amerikai áruk bojkottjával fenyegetőzött a hír nyilvánosságra kerülését követően. Államformaként akkor a bi-zonális, bikommunális föderális köztársaságot határozták meg. A görögök új keretet akartak, ami megnövekedett politikai potenciáljukat tükrözve immár kevesebb jogot ad a majdani török közigazgatásnak.
218
találkozójukon megegyeztek a Nicosiát is elválasztó Zöld-vonal megnyitásáról a Ledra streeten (Nicosia legnagyobb sétálóutcája, melyet a vonal kettéoszt), az ENSZ keretein belül történő békekeresésről, a tárgyalások megkezdéséről bikommunális, bi-zonális föderatív köztársasági alapokon, melyben két egyenlő jogú alkotmányos állam helyezkedne el, melyek mégis egy nemzetközi identitással rendelkeznének. Ankara is a tárgyalások mögött állt, támogatva az ENSZ keretein belüli béke lehetőségét, ígéretet téve katonái kivonására egy megállapodás megszületése esetén (International Crisis Group 2008). 2009-ben
azonban
a
TRNC-ben
újra
választásokat
tartottak,
ahol
a
kompromisszumkész Talat a partíciópárti Dervish Eroglu-val került szembe. Utóbbi győzelme és ezzel a szeparatista erők fölénybe kerülése után újra kevés esély van az egyezségre, főleg mert Eroglu 2010 végéig szabott határidőt a probléma rendezésére, ha addig nincs megegyezés, az elnök teljes vállszélességgel a sziget partíciója mellé áll, Törökország pedig úgy tűnik, a török ciprióta elnök mögött áll. A 2004-es görög vétó óta eltelt 6 év, az Annan-tervnél teljesebb tervezet és koherensebb javaslat azonban nem született az ügyben. A két oldal azóta fel-felújítja az interkommunális beszélgetéseket, 2008 és 2010 között ezek Ban Ki Mun ENSZ-főtitkár vezénylete alatt igen aktívvá váltak, mégis a 2010-es török választások után a két etnikum kilátása a megegyezést illetően egyre borúsabb. A megegyezést a diplomáciai anomáliák még nehezebbé teszik. • Törökország EU taggá válásának egyik legfontosabb tényezője Ciprus kérdése, a RoC pedig egyetlen esélyt sem halaszt el vétójogának felhasználására. • A török EU csatlakozás energetikai fejezetének lezárását134 addig blokkolja a RoC, amíg Törökország fel nem oldja a Földközi-tenger nemzetközi jogilag vitatott hovatartozású nyílt vizein az olajmezők görög ciprióták általi feltárásának akadályoztatását. • Törökország nem nyitja meg kapuit a RoC-ból érkező hajók és repülők előtt, nem ismeri el a RoC-ot, egy olyan államot, amely tagja az EU-nak, egy olyan szervezetnek, amelyhez Törökország csatlakozni akar, amit viszont kizárólag a fent említett RoC támogatása esetén tehet meg. • Az EU–Törökország viszony antagonisztikus jellege is a megegyezést nehezíti:
134
Az EU acquis communautaire-ének átvétele során az érintett szakpolitikai részek átvétele után a fejezetet lezárják, ezzel a társulni kívánó állam egy lépéssel közelebb kerül a csatlakozáshoz, ám ezt a tagországok megvétózhatják.
219
o a Nabucco-projekt135 az EU stratégiai érdeke, mely Törökországon keresztül haladna, így az együttműködés mélyítése energetikailag fő prioritás. o Törökország
sokszor
antidemokratikus
jogalkalmazása,
emberi
jogi
mulasztásai (kurdok), az ország mérete és lakosságának száma miatti nagy politikai súlya mind komoly aggályokat vet fel a csatlakozással kapcsolatban. o Az EU stratégiai érdeke Törökország integrációja, hiszen gazdasági súlya mint felvevőpiac jelentős, Európa elhatárolódása esetén annak kihasználására az USA növelhetné – régi szövetségesként – diplomáciai és gazdasági aktivitását az európai érdekek háttérbe szorításával. • A RoC bátorítja az 1974-es török beavatkozás alatt délre vándorolt lakosait, hogy nemzetközi jogi fórumokon érvényt szerezzenek kártérítési követeléseiknek a TRNC-vel szemben, Törökország pedig a TRNC-be településre buzdítja lakosságát, felduzzasztva a szigeten élő török populáció számát, ami ellen a görögök tiltakoznak. • A görög ciprióták követelik a török katonák kivonását a szigetről, ezt a törökök viszont csakis egy hosszú távú megoldás megszületésének fejében hajlandóak megtenni, annak a Garanciális Szerződés szerinti jogosságára hivatkozva. • A ciprusi-konfliktus nem csak a görög és török ciprióták közti viszály. A konfliktus a török–görög ellentét utolsó éles szembenállásaként értelmezendő, a messzi múltból táplálkozó gyűlölködés utolsó helyszíne, mely történelmi győzelme lehetne az egyik népcsoportnak a másik felett. A helyzet megoldásához Törökország és Görögország, a két anyaállam konstruktív politizálására lenne szükséges
a
török–hellén
ellentét
több
évszázados
árnyékának
utolsó
ütközőzónájában, Cipruson (Samuel P. Huntington 2002:231). Jelentős problémák állnak tehát a ciprusi kérdés megoldásának hátterében, ám annak megoldása mégis mind regionális szinten, görög–török relációban, mind világpolitikai szempontból előnyös lenne. A NATO délkeleti szárnyának stabilitása vagy annak kiüresedése a ciprusi konfliktus eszkalálódásán áll vagy bukik, az EU-n belül Ciprus pedig destabilizáló faktorként hatva az EU stabilitását veszélyezteti, ezen felül státusza
135
A Nabucco-tervezet egy 2002-ben megálmodott, földgázt szállító csővezeték-rendszer, mely Grúziából és Irakból (a későbbiekben pedig Türkmenisztán és Egyiptom is a szolgáltatók közé kerülhet) szállítaná a gázt, ami Törökországon, Bulgárián, Románián és Magyarországon át jutna el Nyugat-Európába, ezzel csökkentve az oroszok általi dependenciát. A vezeték megépítése várhatóan 2011 végén kezdődik, pontos kezdés esetén befejezése 2015-re várható. Fő riválisa az Oroszország által támogatott Déli Áramlat.
220
biztonságpolitikai szempontból is aggályos. A béke nagyhatalmi kikényszerítése azonban lehetetlen, hiszen egyik tagállam sem nélkülözhető a NATO kötelékéből, és Törökország geopolitikai jelentősége elég komoly partnerré teszi EU szövetségesként – a későbbiekben talán tagként – is, hogy ne szülessen egyoldalú, elfogult nagyhatalmi béketeremtés, a görög kettős vétó pedig az EU döntéshozatali mechanizmusának megbénítására is képes érdekeinek védelme érdekében. A megoldás azonban véleményem szerint nem is a nagyhatalmi beavatkozás eredményességében keresendő, sokkal inkább a felek megegyezés érdekében mutatott kompromisszumkészségében, a töretlenül fenntartott párbeszédben egy mindkét félnek elfogadható tervezet felállításáért, végül pedig mindkét etnikumon belül a felülről lefelé tudatosan megvalósított bizalomépítésben – ha azoknak igénye nem a végleges partíció. Ha azonban a ciprusi demokrácia bi-zonális köztársaságként hosszú távon nem biztosítható, és a két fél önmeghatározása alapjaiban, gyökeresen eltérő, a feleknek tehát igényük a görög, illetve török nemzetközösségben való etnikai alapú részvétel a ciprusi nemzetközösség politikai alapú kialakítása helyett, úgy e jogukat a nagyhatalmaknak is figyelembe kell venniük.
4.
A konfliktus megoldására létrehozott múltbeli javaslatok és a jövőbeli
alternatívák 4.1. Az 1960-as alkotmány Az 1960-as alkotmány tervezetét a Macmillan-tervet követően, a britek nyomására kezdték tárgyalni Zürichben majd Londonban 1959–1960-ban. A konferenciákon Görögország miniszterelnöke, Constantine Caramanlis és a török miniszterelnök, Adnan Menderes a ciprióta közösségek vezetőivel, Makariossal és Dr. Kuchukkel konzultálva vettek részt. Nagy-Britannia miniszterelnöke, Harold Macmillan a fent említett vezetőkkel együtt határozott 1959. február 19-én egy független, bikommunális ciprióta köztársaság alapjairól. A keretek meghatározása után a felek felállítottak egy Egyesült Alkotmányügyi Tanácsot, mely török és görög jogi szakértőkből állt, hogy az megalkothassa a széles elfogadottságnak örvendő joganyagot, melyet 1960. augusztus 16-án ratifikáltak az anyaállamok, a britek és a két ciprusi közösség vezetői. Az alkotmány alapján Ciprus egy kétnyelvű állam lett, melynek két hivatalos nyelve a török és a görög. A végrehajtó hatalom feje egy görög ciprióta miniszterelnök,
221
alelnökének pedig török cipriótának kell lennie, és mindkettejük pozíciója a mögöttük álló közösségek választása alapján kerül betöltésre. Ők vezetik a Miniszterek Tanácsát (Council of Ministers), melynek 10 tagja közül 7 görög, 3 török ciprióta. Az államigazgatás három stratégiailag elsődleges területét irányító posztok közül – védelmi miniszteri, külügyminiszteri, pénzügyminiszteri pozíció – egynek élére török ciprióta miniszternek kell kerülnie. A Miniszterek Tanácsa az ügyek többségében egyszerű többséggel szavazhat, de a stratégiai kérdésekben, mint a külügy, a védelempolitika és a biztonságpolitika, a miniszterelnök vagy az alelnök vétójoggal rendelkezik. A törvényhozás legfőbb szerve a Képviselőház (House of Representatives), melynek 50 székét 70–30%-ban osztják meg a görög és a török etnikumú képviselők között, a saját közösségeik általi megválasztásuk után. A ház minden ügyben egyszerű többséggel szavaz, kivéve a szintén felállított Közösségi Kamara (Communal Chamber) hatáskörébe utalt területeken, illetve az adók, önkormányzati ügyek és a választási törvények módosításában. Utóbbi ügyekben mindkét csoportból a megválasztott képviselők többségének igennel kell szavaznia. A közös törvényhozási fórumon túl létrejöttek a török és a görög közösségen belüli Közösségi Kamarák, amelyeknek tagjait saját közösségük választhatta. Ezek teljes jogkörrel rendelkeztek közösségük fölött az egyházi-, kulturális-, oktatási ügyekben, vezették az anyakönyvezési feladatokat, valamint beszedték és kezelték a kommunális szolgáltatásaikért befolyt adókat. A kamarákat a központi költségvetés anyagilag is arányosan támogatta (80% a görög kamarának, 20% a töröknek). A legnagyobb városok ezen felül saját koordinációs bizottságokat állíthattak, két-két választott görög és török ciprióta részvételével, és egy mindkét fél számára elfogadható elnök vezetésével. A közszolgák arányát is etnikai alapon osztották meg, így 70%-uknak görög cipriótának, 30%-uknak török cipriótának kellett lennie. Ugyanez az arány vonatkozott a 2000 főben maximalizált rendfenntartó erőkre, 60/40-es elosztás vonatkozott viszont a szintén kétezer fős katonaságra. Felállították a Legfelsőbb Alkotmánybíróságot (Supreme Constitutional Court), mely eljárt az alkotmány védelmében, és a Miniszterek Tanácsa, a Képviselőház valamint a Közösségi Kamarák között felmerülő vitás kérdésekben. A bíróságot alkotó 3 bíró közül egy török, egy görög és egy független, angol–görög–török befolyástól mentes elnöklőbíró volt. Az alkotmány két kiegészítő szerződéssel együtt került elfogadásra. A Garanciális Szerződés a három garantőr állam együttes őrködésével biztosította a köztársaság függetlenségét, területi integritását. A szerződés a 3 hatalom egyikének területszerzési
222
szándéka – partíció, annektálás – esetén a másik kettőt feljogosította a status quo visszaállítására egy katonai beavatkozás által. A Szövetségi Szerződésben a felek ezt segítve engedélyezték Görögországnak 950, Törökországnak pedig 650 katona állomásoztatását a szigeten, melyek egy egyesített ciprusi parancsnokság alá tartoztak (Oberling 1982:64). Az alkotmány és a vele megteremtett Ciprusi Köztársaság elméletben egy demokratikus, mindkét közösség számára lemondásokkal ugyan, de kielégítő formája lehetett volna az együttélésnek. A gyakorlatban azonban az államigazgatás fogaskerekeit forgatni kell, a mindennapi ügyek és konfliktusok megoldásához pedig elengedhetetlen a konstruktív politizálás, amely azonban a későbbiekben többé-kevésbé mindkét félnél hiánycikknek bizonyult. 4.2. Az Acheson-terv Az alkotmány alkalmazásának ellehetetlenülése és az 1963–1964-es leszámolások, lázongások kitörése után az ENSZ újabb tárgyalásokat indítványozott a garantőr államokkal Genfben egy újabb ciprusi polgárháború megelőzésének okán. Johnson amerikai elnök a visszavonult, de még mindig aktív amerikai ex-államtitkárt, Dean Achesont136
küldte
a
konferenciára,
aki
egy
kidolgozott
tervvel
érkezett.
Javaslatcsomagjában egy választási lehetőséget adott volna Ciprusnak, amely szerint az vagy a függetlenség mellett dönt, vagy elfogadja a burkolt kettős-enosist Görögország és Törökország által. A terv része volt egy török katonai bázis telepítése a Ciprus északi részén elterülő Karpas-félszigeten, mely Törökország részévé válna. A törökök szintén megkapnának egy Kastelorizo nevű kis szigetet, mely Törökország déli partjainál, Rhodostól keletre fekszik. Így a török partok és kikötők biztonsága szavatolva lenne, a görög–török viszálykodás miatti bizonytalanság végre alábbhagyna a régióban. A tervezet elfogadása esetén a török cipriótáknak három helyi autonómiával rendelkező enklávéba kellene visszavonulniuk, melyeken kívül Ciprus területének egésze Görögország tulajdona lenne. A brit katonai bázisok is török kézre kerülnének, majd a NATO használná őket.
136
Dean Acheson a hidegháború alatt az egyik legnevesebb amerikai diplomata volt. Államtitkárként Szerepe játszott a Marshall-segély, a Truman-doktrina és a kínai kommunista hatalomátvétel előtti kínai külpolitika alakításában is.
223
A tervet Törökország és Görögország az első körben elfogadta, Nagy-Britannia nehezen ugyan, de amerikai nyomásra végül lemondott katonai bázisairól137. azonban Makarios heves tiltakozása miatt végül nem fogadta el a javaslatot. Makarios nem volt hajlandó feladni az ország területi integritását, ám a tárgyalások közben egy másik szálon a katonai szálakat kezében tartó Grivassal is folytak, aki sokkal nagyobb hajlandóságot mutatott a terv elfogadására. A török enklávék létrehozásába azonban ő sem ment bele, így a tervezet végül megbukott. 4.3. Az Annan-terv A Kofi Annan ENSZ-főtitkár által létrehozott Annan-terv elődjének, Butrosz – Butrosz- Gálinak a végül elvetett 1992-es béketervére, a Set of Ideas-ra épült. A régi tervezet a szigeten egy osztatlan szuverenitású konföderációt képzelt el, mely fölött egy szövetségi kormány hozott volna törvényeket, persze igen limitált jogkörökben. Tartalmazta az alkotmányból ismert elemeket, mint a közszolgálati helyek etnikai alapú felosztása (70–30%), vagy az elnöki és az alelnöki vétó intézménye. Sok területen az új törvénycsomag átvett elemeket a Set of Ideas-ból, azonban újításokat is tartalmazott, egy stabilabb államszerkezet kialakításának reményében. A Set of Ideas idején sem a görög, sem a török oldalon nem volt meg egy olyan politikai eltökéltség, amely előrevitte volna a tárgyalásokat, a fennálló helyzetnél jobb lehetőség megvalósítása érdekében. A TRNC gazdasági helyzete,138 az anyaországokra, valamint a Ciprusi Köztársaságra nehezedő nagyhatalmi nyomás139 növekedése valamint a rendezést indukáló, a körülményekben kínálkozó történelmi esélyek újra a tárgyalóasztalhoz ültették a szemben álló feleket. A tervezet 1999-es első tárgyalási fordulóján a felek csak az alapokban állapodtak meg, azonban a terv további finomhangolása után a 2002-ben megszakadt tárgyalások előkészítették a talajt a végleges, ötödik verziónak, amely mindkét félnél komoly eséllyel bírt az elfogadást illetően. A 2004 elején megszületett Annan-terv így a valaha alkotott legátfogóbb javaslat, amelyet az ENSZ diplomáciai erőfeszítésének következményeként nemzetközi
137 138 139
Az USA és Nagy-Britannia, a két tradicionális szövetséges közötti nézeteltérés ezügyben volt az egyik legnagyobb a hidegháború alatt. A TRNC-t sújtó gazdasági szankciók egyre komolyabban érintették a csak Törökország által támogatott szakadár államot. Az EU a RoC csatlakozását kondicionalizálta, tehát a csatlakozás feltételeként a sziget státuszának rendezését kívánta.
224
kérdésekben megalkotott, a felek pedig azt az addigi legelfogadhatóbb béketervként jellemezték.140
Azonban
a
korábbi
ENSZ-határozatokat
túllépve,
az
1974-es
állapotokhoz képest sok ponton kompromisszumokat nyújtott mindkét közösségnek, így elutasítása esetén a korábbi állapotokhoz való visszatérés jogi alapjait semmissé téve nagy kockázatot vállalt. Az ENSZ érdekeltsége a mielőbbi rendezésben, így a terv elfogadásában érthető, ha a csaknem 30 éven át tartó diplomáciai erőfeszítését és a megoldás keresésébe befektetett óriási összegeket nézzük. A tervezet az időzítés terén is a legjobb kínálkozó lehetőséget, a sziget EU-csatlakozását használta volna fel a program implementálásához, ezzel szorosan hozzákötve a garantőri funkciókat az EU-hoz. A szerződés létrehozta volna az Egyesült Ciprusi Államokat (Unified Cyprus Republic), egy konföderációs államot, „melyben a két tagállam egyenlő jogokkal rendelkezik, saját ügyeiket maguk irányítják, míg a külső kormányzat elsősorban a külpolitikai és EU kérdésekért felelős” (Torma Tamás et al. 2005:600). Ennek alapján a bi-zonális köztársaságnak két egyenlő állama a Ciprusi Görög Állam és a Ciprusi Török Állam lett volna, melyek egy jogi entitásként együtt rendelkeznek a szuverenitással, valamint egy zászlóval,
himnusszal rendelkeznek,
és Ciprust a
nemzetközi
szervezetekben is egy államként tartották volna számon. A föderáción belül a belga modellt felhasználva a javaslat szerint a föderális állam és a két alkotóállama között nem állt volna fenn hierarchikus viszony. A terv felvázolt a közös kormány fölé egy szimbolikus elnöki rendszert, melynek első 20 hónapra szóló mandátumát rotációs alapon alkotta volna egy görög elnök és egy török alelnök141 (a későbbiekben pedig 40 hónapig görög irányítás alatt lett volna), akik a kilencfős Elnöki Tanácsból,142 és az által kerültek volna megválasztásra. A központi kormányzat kétkamarás lett volna, egy felsőházi Szenátust (Senate), és egy alsóházi Képviselőházat (Chamber of Deputies) létrehozva. Mindkét kamarának 48 tagja lett volna, ám az alsóházban a görög képviselők kétharmados többségét a felsőházban egyenlő arányú török és görög képviselők ellensúlyozták volna, egyes kérdésekben mindkét közösség kétötödös támogatásának szükségességével. Ezzel biztosítva volt az alelnöki vétó hiánya miatti török aggodalmak
140 141 142
Mr. Alvaro De Soto (ENSZ-főtiktár megbízottja – the former UNSG Special Representative for Cyprus) beszéde a 3. föderációs nemzetközi konferencián Brüsszelben, 2005. márc. 4-én. Az elnököt 3 éven belül kellett volna megválasztani, majd a rotáció elve alapján 10-10 hónapig töltötte volna be a két személy az elnöki, illetve az alelnöki pozíciót. Presidential Council – 5 évre szóló mandátum, a parlament választja őket, 6 szavazó tagja lett volna, ebből 4 görög, 2 török, valamint ezeken felül lehettek volna szavazati joggal nem rendelkező tagjai is.
225
elkerülése. A török és a görög szövetségi államoknak is külön törvényhozása lett volna, amelyek a védelempolitika és a külügyek kivételével teljes autonómiát élveztek volna ügyeik intézésében, és a belga modellnek megfelelően tarthatták volna a kapcsolatot a külvilággal, főleg kulturális és gazdasági kérdésekben (Prof. Sylvia Tiryaki & Dr. Mensur Akgün 2004). A tervezet ezen felül tartalmazta a török területek 36%-ról 17%-ra való csökkentését, ami lehetővé tette volna a görögök egy részének (kb. 120000 embernek) az északi területeken lévő otthonaikba való visszatérését, vagy kártalanítását, ellenben a görög visszatelepülők számát kvótákban szabályozta volna. A tervezet azonban figyelembe vette a török félelmeket, miszerint a déliek jobb gazdasági helyzetük miatt felvásárolhatták volna az északi területeket, ezért az EU átmenetileg derogálta az északi területen joganyagának egy részét, a szabad tőkeáramlást és a személyek szabad helyváltoztatását, vagyis 5 évre felfüggesztette az északra váló áttelepülés lehetőségét. A törökök szerették volna a rendezésről szóló végső megállapodást az acquis communaitaire részévé tenni, ám erre az EU már nem volt hajlandó. A török fél számára azonban a rendezés messzemenően megfelelt, az EU által nyújtott gazdasági segítség, az EU-állampolgárság és a jogilag rendezett státusz miatt. Alapjaiban a görögöknek is megfelelt a tervezet, ám négy ponton érvágást jelentett számukra: • Az elűzött görögök visszatelepülésének lassú implementációja. • A megerősített Garanciális Szerződés, mely megerősítette a török katonák helyzetét a
szigeten,
és
azoknak számát csak lassan143
csökkentette,
biztonságpolitikai aggályokat vetett fel a görög körökben. • A Törökországból a TRNC területére betelepült eddigi kb. 70000 telepes állampolgárrá válása. • A török területek gazdasági elmaradottságának helyreállítása az új állam megvalósításával EU-n túl a görögökre is terheket rótt volna (Torma Tamás et al. 2005:606). A Papadopoulos elnök által képviselt görögöknek ezektől függetlenül a tárgyalási folyamatok során végig csak technikai problémáik voltak a tervezettel, annak egészét a referendum előtti néhány napig támogatták. A tervet támogatta a két leköszönt görög elnök, Klerides és Vassiliou is. Azonban az utolsó pillanatban Papadopoulos elnök a
143
2011-re 35.000-ről 6000-re csökkent volna a számuk, majd 2018-ra tovább csökkent volna, amíg vissza nem áll a Garanciális Szerződésben előírt 650 fő.
226
tervezet ellen fordulásával, a média által a tervezet elutasítására szólította a görög választópolgárokat. Az Annan-terv összességében nem volt tehát tökéletes, mégis mint a korábbi tervekre épülő, leginkább elfogadható rendezési feltételeket magába foglaló program, azok mindkét közösség számára elfogadható részeit magába építve, az elutasított részeket elvetve az elérhető legjobb lehetőség volt. A sziget két részének egybeolvadására jobb tervezet és külső feltételek kialakulása a közeljövőben pedig aligha várható. 3. ábra: Ciprus jelenlegi állapota, középen a „zöld vonallal”
Forrás: https://www.cia.gov/library/publications/theworldfactbook/maps/maptemplate_cy.html 4.4. A konfliktus értelmezése, a jelenlegi opciók felkutatása A ciprusi-probléma legújabb fejezete a már önagában megoldási kísérletként létrehozott Ciprusi Köztársaság 1960-as alapításával kezdődik, amely bár alapja lehetett volna egy jól működő köztársaságnak, mégis, az érdekelt felek egymással ellentétes céljaik elérésének egy állomásaként tekintettek rá – ez pedig csakis a vesztéhez vezethetett. A görög érdekek az enosist középpontba állítva a köztársaságot egy lépésnek tekintették annak véghezvitele felé, miközben az alkotmányosság égisze alatt megakadályozottnak gondolták a török beavatkozást. A török kisebbség biztosítékként tekintett rá a görög elnyomás ellen, ezért minden erejével ragaszkodott hozzá, a britek pedig katonai bázisaik hosszú távú jelenlétét foglalták törvényi keretbe, így biztosítva érdekeiket a mediterrán térségben.
227
Ezt a bomlasztó tendenciát csak tovább súlyosbította az eredetileg kétnemzetiségű ENSZ-tagsággal rendelkező állam 1963-as, de facto egynemzetiségűvé válása, miután a polgárháború
miatt
a
törökök,
nem
is
teljesen
maguktól,
kivonultak
az
államigazgatásból, és magukat kezdték kormányozni. A helyzet még bonyolultabbá vált az 1964-es görög ENSZ lobbinak köszönhetően, miután a szervezet a jogfolytonosságra hivatkozva elismerte a görög vezetést a szuverenitás hordozójaként, ezzel kizárva az alkotmány alapján a köztársaság legitimitásához szükséges másik kormányzó erőt, a török vezetést. Az idő előrehaladtával a fennálló állapot pedig eltérő értelmezéseket szült, a felek sérelmeinek és jogainak hangsúlyozása az alkotmány egyes részeinek kiragadását, hangoztatását eredményezte, miközben az alkotmány más részeit nem vették számításba, vagy annak érvényesülését az alkotmány más részeinek megvalósulásától tették függővé. A görögök az állam szuverenitására hivatkoztak, melyben többség illeti meg őket, a törökök az állam létének alapjául a kétnemzetiségű kormányzást állították, sőt annak hiányában és a török ciprióták védelmében avatkozott be Törökország 1974-ben. Az alkotmányt azonban 1963 óta teljességében egyik fél sem tekintette érvényesnek, vagy érvényesülendőnek, így annak a legitimitás forrásaként való feltüntetése nemzetközi jogilag értelmezhetetlen, hiszen életképtelensége nyilvánvaló, a konfliktus lényegét pedig nem ragadja meg. A legitimitás forrása azonban – jobb alap nem kínálkozván – a további rendezési kísérletek többségénél144 az alkotmányból, illetve annak a status quóra vetített képéből indultak ki a békéltető felek. A legutóbbi, ENSZ által létrehozott ilyen tervek, a Set of Ideas és az Annan-terv is egy olyan szálon indult el, amely a görög és a török ciprióta nép számára egy nagyfokú autonómiára épülő, bi-zonális, bikommunális, minden értelemben a határokat feszegető145 közös államban képzeli el a ciprióták jövőjét. Egy ilyen rendezésre azonban akkor lehet esély, ha mindkét fél önrendelkezési igénye is ezt kívánja. Annak hiányában, ahogy ez 2004-ben meg is történt, még egy ilyen átfogó és aprólékos tervezet sem képes rendezni a viszonyokat, és a demokratikus, jogállamiságra
144
145
Voltak olyan próbálkozások, amelyek a sziget részleges vagy teljes partícióját, a két rész anyaállamokhoz csatolását célozta meg, azonban ezek az alkuk többnyire háttéralkuk voltak, melyekbe nem vonták be a ciprusi görög–török feleket, helyettük az anyaországok értekeztek, amelyek kompromisszumkészség hiányában nem tudtak megegyezni. (pl. Acheson-terv) 1.Mindkét fél hozott ugyanis olyan kompromisszumokat, amelyeknél messzebbre nem ment volna. 2. Soha nem költött még ennyit/fordított még ennyi időt egy béketervezetre az ENSZ. 3. A világpolitikai körülmények sem voltak sem előtte, sem azóta olyan kedvezőek, mint a tervezet idején (EU-csatlakozás kapuja).
228
épülő nyugati értékrend (v.ö. Huntington) által elfogadott, legitim államformát teremteni a szigeten. Mi lehet azonban az önrendelkezési igény hiányának oka? Először is, a ciprusi ellentét nem csak egy elkülönült, önmagában álló konfliktus a szigeten élő két nemzetiség között, hanem több szempontból is manifesztálódása azoknak a nagyhatalmi és regionális érdekeknek, amelyek szerepet játszottak a szigeten annak történelme során. Az első és legfontosabb ezek közül a görögök fél évezredes, az Ottomán Birodalom keretein belüli együttélése a törökökkel, amiben a törökök a hódítók, a görögök pedig a meghódítottak szerepében voltak. (v.ö. Bibó István) A modern görög nemzettéválás folyamata azonban megmutatta, hogy a két etnikum nem képes a békés egymás mellett élésre,146 így az 1820-as években megkezdődött a területi és állami szétválás, ami azonban a török túlsúly miatt egészen az 1920-as évekig eltartott. A Lausanne-i béke több mint egy millió görög Görögországba telepítésével konzerválta az állapotokat. Az ezzel kialakult török, illetve a görög nemzet olyan élesen elhatárolt vallási, nyelvi, földrajzi és etnikai alapú európai típusú nemzetállamokká váltak, amiket az egységes állami lét nyilvánvaló törekvése tart össze (Bibó István 1990). Ciprus esete ebből a nemzetiségi nézőpontból pedig teljesen más képet mutat: a görögök a szigeten 3000 éve élő többségnek tekintik magukat, akiknek szemében – az eddigi tapasztalatok alapján – a betelepült törökök maximum elfogadott kisebbség lehetnek, a betelepült törökök pedig hivatkozhatnak az elmúlt századokra, amikor „bevándorlókként” az Oszmán Birodalmat nem hagyták el, a birodalom egészében pedig a görögök kisebbségben voltak. A régi, alávetett görög viszony tehát több szempontból is kihatással van a jelenre. A görögök ugyanis minden, a helyzet stabilitását és a török kisebbség elnyomását megakadályozó törvény mögött a régi, visszatérni vágyó török „birodalom” képét látják, miközben a kisebbségben lévő törökök joggal támaszkodnak anyaországukra, és az érdeküket védő törvényekre az elnyomástól tartva. Ez tehát az első ok, amiért a két népesség nem képes a megállapodásra. A második ok a nagy- és regionális hatalmi érdekek, amelyek Cipruson felerősítették a két etnikum közti ellentéteket. A brit gyarmati irányítás visszásságait dolgozatom során már elemeztem, annak célja a XX. század első felébenegyértelmű: a brit hegemónia megtartása a mediterráneumban, aminek része volt ciprusi támaszpontjainak megtartása.
146
A görög nacionalizmus megjelenése, majd annak Megali Ideává fejlődése megmérgezte az előtte közel sem ennyire ellenséges viszonyt. A görögök nagynemzeti eszméjeként „feltámadó” bizánci birodalom nagyrésze abban az időben az Ottomán Birodalom részét képezte, így visszaállításának görcsös akarása magával vonta a török ellenségkép kialakulását.
229
Ezért tetten érhető a szigeten élő két nemzetiség (amúgy sem barátságos viszonyának) egymás ellen hangolása, majd Törökország figyelmének felkeltése a szigettel kapcsolatban, mely lépésnek célja szintén a két erő közt harmadikként jelen lenni. További tényező volt a hidegháború, melyben nagyhatalmi érdekeinek megfelelően a Szovjetunió mindig azt a felet támogatta Ciprust illetően, amelynek kedvezve a helyzet alakulásával jobban megbontotta a két NATO-tagállam, Törökország és Görögország közötti egységet, ezzel pedig magát a NATO-t destabilizálta. Ezeken túl a két anyaállam sem könnyítette meg a két etnikum közeledését, hiszen a Görögországból támogatott terroristavezér Grivas akciói, az 1974-es görög puccskísérlet és az azt követő török invázió mind a két etnikum közötti szakadék mélyülését idézte elő. Görög nyomásra vetette el az EU Ciprus kondicionális taggá válását is, ami végül az Annan-terv görög ciprióta elvetését okozta. Törökországból pedig a katonákon kívül 1974 óta több mint 70000 bevándorló telepedett le a szigeten, ami a görög cipriótáknak szintén elfogadhatatlan. Látható tehát, hogy a két közösségen kívül anyaállamaik és
a
nagyhatalmak is alakítói a sziget történelmének, melyek olykor jogosan beavatkozva, ám a
ciprióta
közösségek
kiegyezése
szempontjából
többségében
negatív
melléktevékenységek hozzáadásával vesznek részt a fennálló helyzet alakításában. A harmadik, az előbbi két okból következő tény, hogy a ciprusi nép, mint olyan, nem létezik. Kimondva ez a megállapítás nem kelt feltűnést, hiszen az ország történelmét tanulmányozva jól látható a görög–török ellentét kihatása a szigetre, mely megakadályozta egy koherens, ciprusi politikai nemzet létrejöttét. Egy nemzettudat kialakulásához többek között ugyanis szükség lett volna egy közös múltra, vagy eseményre, mely képes görögöt és törököt egyaránt egy közös tudatban egyesíteni. „Ciprus esetében, éppen ellenkezőleg, a két nép történelmi tapasztalatai az összgörög, illetőleg az össztörök nemzet történelmi tapasztalataival voltak párhuzamosak; vagyis úgy viszonylottak, hogy ami az egyiknek győzelmet vagy felszabadulást hozott, az a másiknak alávetést vagy hátratételt jelentett” (Bibó István 1990). Hasonló okok miatt nem beszélhetünk egy cipruson belül kialakult kisgörög vagy kistörök nemzetről sem, amelyek leváltak volna az anyanemzetről, ahhoz ugyanis szükség lett volna az összgörög vagy össztörök nemzettől eltérő történetiségre, az attól való tartós elszakadásra. A török ciprióta és a görög ciprióta közösség egyetlen esélye a történelemben a közös tudat kialakítására a brit gyarmati időkben lett volna lehetséges, ahol egy esetleges forradalom egy oldalra állította volna a két közösséget. A britek azonban ezt a saját érdekükben a divide et impera elvét használva sikeresen elkerülték, ezzel konzerválva a két etnikum
230
közti ellenséges kapcsolatot. Az ellentétek a brit uralom után csak tovább mélyültek, és napjainkra a két közösség olyannyira eltávolodott egymástól, hogy a közös nemzeti tudat létrehozására sem igény, sem próbálkozás nem mutatkozik (Bibó István 1990). Ennek ellenére a megoldási javaslatok legújabb generációja a sziget egészét oszthatatlannak tekinti, melynek egészére mint egy politikai entitásra tekintik érvényesnek az önrendelkezés elvét, holott ebben a formában való alkalmazásának alapja „csupán” az alkotmány, mely gyakorlatilag 3 évig működött többé-kevésbé, hogy aztán teljesen életképtelenné váljon. Persze azóta születtek nyilatkozatok mindkét közösség vezetőinek részéről, amelyekben a bi-zonalitás jegyében elkötelezték magukat Ciprus egyesítése mellett, azonban kérdéses, hogy ez az igény megjelenik-e a két közösség szintjén. Ha ugyanis a két etnikum, ahogy eddig tapasztaltuk, nem képes, és a jövőben nem is akar egy „összciprusi” politikai nemzet részévé válni, mert jobban ragaszkodik saját görög, illetve török nemzettudatához, úgy véleményem szerint azt az önrendelkezés jegyében meg kellene adni nekik. A munkám elkészítése során felgyülemlett tapasztalatok alapján, illetve a ciprusi tartózkodásom alatti benyomásaim összegzéseként a következtetéseket levonva a következőre jutottam: a legjobban az szolgálná a török és a görög ciprióták hosszú távú érdekeit, ha Ciprus jövőbeni politikai szerkezetét, felosztásának vagy eggyé olvasztásának döntését rájuk, Ciprus népére bíznánk. A legitimitás forrása így az önrendelkezési igény lenne. Annak formájaként pedig egy referendumot képzelek el, amely a két etnikumban külön kerülne lebonyolításra, és választást kínálna két alternatívára – a két lehetőséget bemutató körültekintő és minden igényt kielégítő, előnyöket és hátrányokat egyaránt bemutató tájékoztatás után. A népszavazás a két etnikumban külön zajlana le, majd a két népesség arányaiban, százalékosan lenne elemezve. A két lehetőség pedig a sziget anyaországok közti, népességarányos felosztása, illetve annak egyesítése lenne, az Annan-terv szerint. A terv mögött egységesen kellene felsorakozniuk a nagyhatalmaknak, illetve az olyan szervezeteknek, mint az ENSZ, a NATO és az EU, hogy a javaslat implementációja sikeres lehessen. Természetesen egy ilyen drasztikus kísérlet, mely eddig nem látott módszerekkel kényszeríti ki a hosszú távú békés együttélés alapjait, igen újszerűnek hathat. Azonban megvalósítása mellett szólnak az érvek, miszerint: a tervezet nem csak a holtpontról billenthetné ki a konfliktust, de létrehozhatná az annak megoldását sürgető politikai akaratot is, ami az Annan-tervnél egy jövőbeni, kedvezőbb tervezet görög igénye miatt nem jelentkezett, sőt a görög ciprusi politika épp egy ilyen terv megszületésére apellált
231
annak elutasításakor. A nagyhatalmak és az anyaországok egyetértésével, széles platformon támogatásnak örvendő javaslat végre a ciprióták kezébe adná a döntés lehetőségét, akiknek akarata az eddigi javaslatokban csak részlegesen, vagy egyáltalán nem érvényesült. (Kiindulási alapként tekinthető a kérdésben Bibó István műve: Két területi és államkutatási vita: Ciprus és a Közel-Kelet.) Természetesen a fenti felvetés csupán fikció, nem pedig a valóságban alkalmazott, bevett eljárás, mégis, egy hasonló, persze jóval részletesebb és komplexebb javaslat megszületése véleményem szerint mindenképpen pozitívan hatna a ciprusi problémára, amelynek megoldására oly régen vár a világ.
5.
Zárszó
A ciprusi konfliktus eredete sok szempont alapján vizsgálható, megközelíthető. Oka kereshető elsősorban a görög–török szembenállás évszázadokon átívelő közös történelmében, mely a két népcsoportot egymás legendás ellenségeivé tette, s amely aztán arra késztette az anyaállamokat, hogy önérdekből, vagy saját kisebbségük védelmében beavatkozzanak, ezzel a szigeten élő másik etnikum vélt vagy valós elnyomását eredményezve. Katalizátorként játszottak szerepet a regionális, nagyhatalmi és szuperhatalmi érdekek is, melyek a saját érdekvédelmüket, nemzetbiztonsági érdekeiket szem előtt tartva játszották ki egymás ellen a ciprióta feleket, hogy aztán harmadik félként profitáljanak a konfliktusból. A szembenállás ezeken túl felfogható egy olyan következményként is, amely a szigeten is kialakult össztörök, illetve összgörög nemzeti identitás ellentétéből fakad. Ezeknek egymás felé mintegy történelmi reflexként kódolt bizalmatlansága miatt a konfliktus felszínre kerülése csak idő kérdése volt. Vagy, a konfliktus kikiáltható egyszerűen egy történelmi véletlennek, mely az események szerencsétlen láncolata során katasztrófává terebélyesedett, s most mint visszafordítható, vagy visszafordíthatatlan folyamat, megoldásra vár. Ezen okok egyike sem állná meg egyedül a helyét egy a ciprusi kérdés okait vizsgáló elemzés számára, ám a helyzet komplexitásából adódóan mindegyik rendelkezik némi igazságtartalommal. A fő kérdés azonban nem a kialakulás oka – bár az ok segíthet megérteni az okozatot –, hanem elsősorban a konfliktus megoldásának mikéntje kell, hogy legyen. Egy esetleges megoldási kísérlettel való előlépésnek pedig csak akkor lehet helye, ha az tanult a múltbeli sikertelen javaslatokból, elvetette a szükségtelen részeket, és továbbfejlesztette, finomhangolta a korábban elfogadott szakaszokat. A nagyhatalmi
232
szembenállás mérséklődésével, az európai integráció előrehaladtával végre egy olyan helyzet állhat elő, amely képes a szükséges külső tényezők megteremtésére a ciprusi konfliktus rendezésének ügyéért. Az EU és/vagy a NATO, kihasználva szerepüket az anyaországokra való nyomásgyakorlásban, a görög–török párbeszéd megindításában és koordinálásában is részt vehetnének, és az ENSZ, a korábbi ENSZ-főtitkárok jószolgálati missziójához hasonlóan, ezúttal is kulcsszerepet játszhatna, aminek következtében megkezdődhetne egy olyan átfogó rendezési program megalkotása, amely végre a szigetlakók érdekein és igényüknek megfelelően alakulna. A hosszas tárgyalások betetőzéseként, a sziget vezetésének rábólintása után az egyik lehetséges opció lehetne egy újabb referendum kiírása, amely ezúttal azonban két lehetőséget tartalmazna: egy az Annan-tervhez hasonló föderális köztársaság kialakítását, vagy ha a szigeten élő mindkét népcsoport többsége úgy akarja, a sziget kettéválasztását. Az így megszületett, népszuverenitás alapján, abból legitimitást nyerő döntés végre Ciprus lakosságának akaratát közvetítené, nem pedig egy arra ráerőltetett, a körülmények miatt életképtelen politikai képződményt hozna létre, amilyen az 1960-as alkotmány is volt. Hosszú távon egy ilyen, a nemzeti önrendelkezés alapján történő rendezés garantálhatná a békét és a biztonságot mindkét etnikum számára, akiknek érdeke lenne a saját maguk által megválasztott államforma működtetése. Ez a forgatókönyv azonban csak egy a lehetségesek közül, és a témában való elmélyedésem alapján úgy gondolom, a valóság azt mutatja, hogy a ciprusi probléma megoldása sokkal inkább lesz egy lassú alkufolyamat eredménye, amelynek eredményességét a török EU-csatlakozás problémakörétől kezdve a 2010-es görög gazdasági válságon át a Ciprus két részén hatalomra kerülő vezetők hozzáállásáig számtalan faktor befolyásolja. Cipruson a hosszú évtizedek harcai, elnyomása, ellenségeskedése után, mindezek ellenére, végre kiegyezhetnének a felek, megmutatva ezzel a világnak, hogy a „világ utolsó kettéosztott fővárosának” falait nem fegyverrel, hanem bizalommal és megbékéléssel voltak képesek lebontani.
233
6.
Felhasznált irodalom
Könyvek Alastos, Doros (1960) Cyprus guerilla, Grivas Makarios and the British, The Windmill Press Ltd, Kingswood Attalides, Michael A. (1979) Cyprus, Nationalism and international politics, St. Martin’s Press, New York Foley, Charles (1962) Legacy of Strife: Cyprus from rebellion to Civil War, Penguin Books Ltd, Harmondswotrh Freedman, Lawrence (1998) A szuperhatalmi szembenállás 1945–1990, In: Howard, Michael – Louis, Wm. Roger (szerk.) Oxford világtörténet a XX. században, Napvilág Kiadó, Budapest Holden, David (1972) Greece Without Columns: The making of Modern Greece, New York, 123–124. oldal Huntington, Samuel P. (2002) A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása, (eredeti angol nyelvű cím: The Clash of Civilisations and the Remaking of the World Order) Európa Könyvkiadó, Budapest King, Gillian (1959) Documents on International Affairs, Oxford University Press, London Majoros István (1999) Bécstől Szarajevóig, 1814–1914, In: Ormos Mária – Majoros István Európa a nemzetközi küzdőtéren, Osiris Kiadó, Budapest Mayes, Stanley (1981) Makarios: a Biography, The Macmillan press Ltd, London Oberling, Pierre (1982) The road to Bellapias, The Turkish Cypriot exodus to Northern Cyprus, Columbia University Press, New York Sir George, Hill (1952) A History of Cyprus, Cambridge Sir Luke, Harry (1921) Cyprus Under The Turks, 1571–1878, London Stephen, Michael (2001) The Cyprus question, A concise guide to the history, politics, and law of the Cyprus question, Northgate Publications, London Torma Tamás (2005) Ciprus – Megosztottan az EU-ban, In: Kiss J. László (szerk.) A huszonötök Európái, Osiris Kiadó, Budapest Toynbee, Arnold J. (1922) The Western Question in Greece and Turkey, Constable and Company Ltd, London, Bombay, Sydney
234
Tanulmányok: Bibó István:Válogatott tanulmányok 1990. IV. rész: Két területi és államalakulási vita: Ciprus és a Közel-Kelet {4-525.} Online: http://mek.oszk.hu/02000/02043/html/index.htm Letöltve 2010 okt. 27. Cyprus–Island of Hate and Fear, The New York Times Magazine, 1964. március 8., 93. oldal Forgács András: Görögország és a NATO, a görög nemzetbiztonsági stratégia, Hadtudomány – A magyar hadtudományi társaság folyóirata, 2000/3 X. évfolyam, 1. szám, 1–22. old. Hunt, Sir David Wathen Stather – Bowman, John S. (2010) Cyprus. In: Encyclopædia Britannica. Online: http://www.britannica.com/EBchecked/topic/148573/Cyprus Letöltve: 2010. szept. 28 Marinov Iván: A ciprusi konfliktus Online: http://konfliktus.index.hu/ Letöltve: 2010. okt. 23. Report of the United Nations Mediator on Cyprus to the Secretary-General, S/6253, 1965 march 26. Online:http://www.securitycouncilreport.org/site/c.glKWLeMTIsG/b.2699949/ Letöltve: 2010. nov. 1. Romsics Gergely (2006) Működő „bukott” állam(ok): Ciprus, in.: Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok központja: Államok és államkudarcok a globalizálódó világban, Budapest, p. 172–192 Solsten, Eric (1991) Cyprus: A Country Study. Washington: GPO for the Library of Congress, 1991. Online: http://countrystudies.us/cyprus/ Letöltve: 2010. okt. 19 Suvarierol, Semin: The Cyprus obstacleon Turkey’s road toMembershipin the European Union 2003/02/21 Tiryaki, Prof. Sylvia – Akgün, Dr. Mensur The Annan Plan: A Missed Opportunity, 2004. may 14. Online: http://www.worldsecuritynetwork.com/showArticle3.cfm?article_id=9463 Letöltve: 2010. okt. 27. Treaty of Alliance Between Germany and Turkey 2 August, 1914 Yale Law School: The Avalon Project – documents in law, sistory and diplomacy
235
Online: http://avalon.law.yale.edu/20th_century/turkgerm.asp Letöltve: 2010. okt. 13. Felhasznált Internet oldalak http://www.hri.org/docs/annan/ http://mek.niif.hu/02000/02043/html/625.html https://www.cia.gov/library/publications/the-world-factbook/geos/cy.html http://www.crisisgroup.org/en/regions/europe/turkey-cyprus/cyprus.aspx http://lcweb2.loc.gov/frd/cs/cytoc.html http://www.unficyp.org/nqcontent.cfm?a_id=1 http://www.trncinfo.com/tanitma
7.
Mellékletek
7. 1. Az 1960-as alkotmány, a Garanciális Szerződés és a Szövetségi Szerződés 1. DOCUMENTS REGARDING CYPRUS SIGNED AND INITIALLED AT LANCASTER HOUSE, LONDON, FEBRUARY 19, 1959 (A) BASIC STRUCTURE OF THE REPUBLIC OF CYPRUS 1. The State of Cyprus shall be a Republic with a presidential regime, the President being Greek and the Vice-President Turkish elected by universal suffrage by the Greek and Turkish communities of the Island respectively. 2.
The official languages of the Republic of Cyprus shall be Greek and Turkish.
Legislative and administrative instruments and documents shall be drawn up and promulgated in the two official languages. 3.
The Republic of Cyprus shall have its own flag of neutral design and colour,
chosen jointly by the President and the Vice-President of the Republic. Authorities and communities shall have the right to fly the Greek and Turkish flags on holidays at the same time as the flag of Cyprus. The Greek and Turkish communities shall have the right to celebrate Greek and Turkish national holidays.
236
4.
The President and the Vice-President shall be elected for a period of five years.
In the event of absence, impediment or vacancy of their posts, the President and the Vice-President shall be replaced by the President and the Vice-President of the House of Representatives respectively. In the event of a vacancy in either post, the election of new incumbents shall take place within a period of not more than 45 days. The President and the Vice-President shall be invested by the House of Representatives, before which they shall take an oath of loyalty and respect for the Constitution. For this purpose, the House of Representatives shall meet within 24 hours after its constitution. 5.
Executive authority shall be vested in the President and the Vice-President. For
this purpose they shall have a Council of Ministers composed of seven Greek Ministers and three Turkish Ministers. The Ministers shall be designated respectively by the President and the Vice-President who shall appoint them by an instrument signed by them both. The Ministers may be chosen from outside the House of Representatives. Decisions of the Council of Ministers shall be taken by an absolute majority. Decisions so taken shall be promulgated immediately by the President and the VicePresident by publication in the official gazette. However, the President and the Vice-President shall have the right of final veto and the right to return the decisions of the Council of Ministers under the same conditions as those laid down for laws and decisions of the House Of Representatives. 6.
Legislative authority shall be vested in a House of Representatives elected for a
period of five years by universal suffrage of each community separately In the proportion of 70 per cent for the Greek community and 30 per cent for the Turkish community, this proportion being fixed independently of statistical data. (N.B.-The number of Representatives shall be fixed by mutual agreement between the communities. ) The House of Representatives shall exercise authority in all matters other than those expressly reserved to the Communal Chambers. In the event of a conflict of authority, such conflict shall be decided by the Supreme Constitutional Court which shall be composed of one Greek, one Turk and one neutral, appointed jointly by the President and the Vice-President. The neutral judge shall be president of the Court. 7.
Laws and decisions of the House of Representatives shall be adopted by a
simple majority of the members present. They shall be promulgated within 15 days if
237
neither the President nor the Vice-President returns them for reconsideration as provided in Point 9 below. The Constitutional Law, with the exception of its basic articles, may be modified by a majority comprising two-thirds of the Greek members and two-thirds of the Turkish members of the House of Representatives. Any modification of the electoral law and the adoption of any law relating to the municipalities and of any law imposing duties or taxes shall require a simple majority of the Greek and Turkish members of the House of Representatives taking part in the vote and considered separately. On the adoption of the budget, the President and the Vice-President may exercise their right to return it to the House of Representatives, if in their judgment any question of discrimination arises. If the House maintains its decisions, the President and the VicePresident shall have the right of appeal to the Supreme Constitutional Court. 8.
The President and the Vice-President, separately and conjointly shall have the
right of final veto on any law or decision concerning foreign affairs, except the participation of the Republic of Cyprus in international organisations and pacts of alliance in which Greece and Turkey both participate, or concerning defence and security as defined in Annex I. 9.
The President and the Vice-President of the Republic shall have. separately and
conjointly, the right to return all laws and decisions. which may be returned to the House of Representatives within a period of not more than 15 days for reconsideration. The House of Representatives shall pronounce within 15 days on any matter so returned. If the House of Representatives maintains its decisions, the President ,and the VicePresident shall promulgate the law or decision in question within the time-limits fixed for the promulgation of laws and decisions. Laws and decisions, which are considered by the President or the Vice-President to discriminate against either of the two communities, shall be submitted to the Supreme Constitutional Court which may annul or confirm the law or decision, or return it to the House of Representatives for reconsideration, in whole or in part. The law or decision shall not become effective until the Supreme Constitutional Court or, where it has been returned, the House of Representatives has taken a decision on it. 10. Each community shall have its Communal Chamber composed of a number of representatives which it shall itself determine. The Communal Chambers shall have the right to impose taxes and levies on members of their community to provide for their needs and for the needs of bodies and institutions under their supervision. The Communal Chambers shall exercise authority in all religious, educational, cultural and
238
teaching questions and questions of personal status. They shall exercise authority in questions where the interests and institutions are of a purely communal nature, such as sporting and charitable foundations, bodies and associations, producers' and consumers' co-operatives and credit establishments, created for the purpose of promoting the welfare of one of the communities. (N.B.-It is understood that the provisions of the present paragraph cannot be interpreted in such a way as to prevent the creation of mixed and communal institutions where the inhabitants desire them. ) These producers' and consumers' co-operatives and credit establishments, which shall be administered under the laws of the Republic, shall be subject to the supervision of the Communal Chambers. The Communal Chambers shall also exercise authority in matters initiated by municipalities which are composed of one community only. These municipalities, to which the laws of the Republic shall apply, shall be supervised in their functions by the Communal Chambers. Where the central administration is obliged to take over the supervision of the institutions, establishments, or municipalities mentioned in the two preceding paragraphs by virtue of legislation in force, this supervision shall be exercised by officials belonging to the same community as the institution, establishment or municipality in question. 11. The Civil Service shall be composed as to 70 per cent. of Greeks and as to 30 per cent. of Turks. It is understood that this quantitative division will be applied as far as practicable in all grades of the Civil Service. In regions or localities where one of the two communities is in a majority approaching 100 per cent., the organs of the local administration responsible to the central administration shall be composed solely of officials belonging to that community. 12. The deputies of the Attorney-General of the Republic, the Inspector General, the Treasurer and the Governor of the Issuing Bank may not belong to the same community as their principals. The holders of these posts shall be appointed by the President and the Vice-President of the Republic acting in agreement. 13. The heads and deputy heads of the Armed Forces, the Gendarmerie and the Police shall be appointed by the President and the Vice-President of the Republic acting in agreement. One of these heads shall be Turkish and where the head belongs to one of the communities, the deputy head shall belong to the other. 14. Compulsory military service may only be instituted with the agreement of the President and the Vice-President of the Republic of Cyprus. Cyprus shall have an army of 2,000 men, of whom 60 per cent. shall be Greek and 40 per cent. Turkish. The
239
security forces (gendarmerie and police) shall have a complement of 2,000 men, which may be reduced or increased with the agreement of both the President and the VicePresident. The security forces shall be composed as to 70 per cent. of Greeks and as to 30 per cent. of Turks. However, for an initial period this percentage may be raised to a maximum of 40 per cent. of Turks (and consequently reduced to 60 per cent. of Greeks) in order not to discharge those Turks now serving in the police, apart from the auxiliary police. 15. Forces, which are stationed in parts of the territory of the Republic inhabited, in a proportion approaching 100 per cent., by members of a single community, shall belong to that community. 16. A High Court of Justice shall be established, which shall consist of two Greeks, one Turk and one neutral, nominated jointly by the President and the Vice-President of the Republic. The President of the Court shall be the neutral judge, who shall have two votes. This Court shall constitute the highest organ of the judicature (appointments, promotions of judges, &c.) . 17. Civil disputes, where the plaintiff and the defendant belong to the same community, shall be tried by a tribunal composed of judges belonging to that community. If the plaintiff and defendant belong to different communities, the composition of the tribunal shall be mixed and shall be determined by the High Court of Justice. Tribunals dealing with civil disputes relating to questions of personal status and to religious matters which are reserved to the competence of the Communal Chambers under Point 10, shall be composed solely of judges belonging to the community concerned. The composition and status of these tribunals shall be determined according to the law drawn up by the Communal Chamber and they shall apply the law drawn up by the Communal Chamber. In criminal cases, the tribunal shall consist of judges belonging to the same community as the accused. If the injured party belongs to another community, the composition of the tribunal shall be mixed and shall be determined by the High Court of Justice. 18. The President and the Vice-President of the Republic shall each have the right to exercise the prerogative of mercy to persons from their respective communities who are condemned to death. In cases where the plaintiffs and the convicted persons are members of different communities the prerogative of mercy shall be exercised by agreement between the President and the Vice-President. In the event of disagreement
240
the vote for clemency shall prevail. When mercy is accorded the death penalty shall be commuted to life imprisonment. 19. In the event of agricultural reform, lands shall be redistributed only to persons who are members of the same community as the expropriated owners. Expropriations by the State or the Municipalities shall only be carried out on payment of a just and equitable indemnity fixed, in disputed cases, by the tribunals. An appeal to the tribunals shall have the effect of suspending action. Expropriated property shall only be used for the purpose for which the expropriation was made. Otherwise the property shall be restored to the owners. 20. Separate municipalities shall be created in the five largest towns of Cyprus by the Turkish inhabitants of these towns. However:(a) In each of the towns a co-ordinating body shall be set up which shall supervise work which needs to be carried out jointly and shall concern itself with matters which require a degree of co-operation. These bodies shall each be composed of two members chosen by the Greek municipalities, two members chosen by the Turkish municipalities and a President chosen by agreement between the two municipalities. (b) The President and the Vice-President shall examine within four years the question whether or not this separation of municipalities in the five largest towns shall continue. With regard to other localities, special arrangements shall be made for the constitution of municipal bodies, following, as far as possible, the rule of proportional representation for the two communities. 21. A treaty guaranteeing the independence, territorial integrity and constitution of the new State of Cyprus shall be concluded between the Republic of Cyprus, Greece, the United Kingdom and Turkey. A Treaty of military alliance shall also be concluded between the Republic of Cyprus, Greece and Turkey. These two instruments shall have constitutional force. (This last paragraph shall be inserted in the Constitution as a basic article.) 22. It shall be recognised that the total or partial union of Cyprus with any other State, or a separatist independence for Cyprus (i.e., the partition of Cyprus into two independent States) , shall be excluded. 23. The Republic Of Cyprus shall accord most-favoured-nation treatment to Great Britain, Greece and Turkey for all agreements whatever their nature. This provision shall not apply to the Treaties between the Republic of Cyprus and the United Kingdom concerning the bases and military facilities accorded to the United Kingdom.
241
24. The Greek and Turkish Governments shall have the right to subsidise institutions for education, culture, athletics and charity belonging to their respective communities. Equally, where either community considers that it has not the necessary number of schoolmasters. professors or priests for the working of its institutions, the Greek and Turkish Governments may provide them to the extent strictly necessary to meet their needs. 25. One of the following Ministries-the Ministry of Foreign Affairs, the Ministry of Defence or the Ministry, of Finance-shall be entrusted to a Turk. If the President and the 5'ice-President agree they may replace this system by a system of rotation. 26. The new State which is to come into being with the signature of the Treaties shall be established as quickly as possible and within a period of not more than three months from the signature of the Treaties. 27. All the above Points shall be considered to be basic articles of the Constitution of Cyprus. E. A. -T.
F. R. Z. S. L.
A. M.
F. K.
ANNEX I A The defence questions subject to veto under Point 8 of the Basic Structure are as follows:(a) Composition and size of the armed forces and credits for them. (b) Appointments and promotions. (c) Imports of warlike stores and of all kinds of explosives. (d) Granting of bases and other facilities to allied countries. The Security questions subject to veto are as follows: (a) Appointments and promotions. (b) Allocation and stationing of forces. (c) Emergency measures and martial law. (d) Police laws. (It is provided that the right of veto shall cover all emergency measures or decisions, but not those which concern the normal functioning of the police and gendarmerie. ) (b) Treaty of Guarantee between the Republic of Cyprus and Greece, the United Kingdom and Turkey
242
The Republic of Cyprus of the one part, and Greece, the United Kingdom and Turkey of the other part:I. Considering that the recognition and maintenance of the independence, territorial integrity and security of the Republic of Cyprus, as established and regulated by the basic articles of its Constitution, are in their common interest; II. Desiring to co-operate to ensure that the provisions of the aforesaid Constitution shall be respected: Have agreed as follows: ARTICLE 1 The Republic of Cyprus undertakes to ensure the maintenance of its independence, territorial integrity and security, as well as respect for its Constitution. It undertakes not to participate, in whole or in part, in any political or economic union with any State whatsoever. With this intent it prohibits all activity tending to promote directly or indirectly either union or partition of the Island. ARTICLE 2 Greece the United Kingdom and Turkey, taking note of the undertakings by the Republic of Cyprus embodied in Article 1, recognize and guarantee the independence, territorial integrity and security of the Republic of Cyprus, and also the provisions of the basic articles of its Constitution. They likewise undertake to prohibit, as far as lies within their power, all activity having the object of promoting directly or indirectly either the union of the Republic of Cyprus with any other State, or the partition of the Island. ARTICLE 3 In the event of any breach of the provisions of the present Treaty, Greece, the United Kingdom, and Turkey undertake to consult together, with a view to making representations, or taking the necessary steps to ensure observance of those provisions. In so far as common or concerted action may prove impossible, each of the three guaranteeing Powers reserves the right to take action with the sole aim Of re-establishing the state of affairs established by the present Treaty. ARTICLE 4 The present Treaty shall enter into force on signature. The High Contracting Parties undertake to register the present Treaty at the earliest possible date with the Secretariat of the United Nations, in accordance vith the provisions of Article 102 of the Chapter. E. A. -T.
F. R. Z. S. L.
A. M.
F. K.
243
(c) Treaty of Alliance between the Republic of Cyprus, Greece and Turkey 1.
The Republic of Cyprus, Greece and Turkey shall co-operate for their common
defence and undertake by this Treaty to consult together on the problems raised by this defence. 2.
The High Contracting Parties undertake to resist any attack or aggression, direct
or indirect, directed against the independence and territorial integrity of the Republic of Cyprus. 3.
In the spirit of this alliance and in order to fulfill the above purpose a tripartite
Headquarters shall be established on the territory of the Republic Of Cyprus. 4.
Greece shall take part in the Headquarters mentioned in the preceding article
with a contingent of 950 officers, non-commissioned officers and soldiers and Turkey with a contingent of 650 officers, non-commissioned officers and soldiers. The President and the Vice-President of the Republic of Cyprus, acting in agreement, may ask the Greek and Turkish Governments to increase or reduce the Greek and Turkish contingents. 5.
The Greek and Turkish officers mentioned above shall be responsible for the
training of the Army of the Republic of Cyprus. 6.
The command of the tripartite Headquarters shall be assumed in rotation and for
a period of one year each by a Cypriot, Greek and Turkish General Officer, who shall be nominated by the Governments of Greece and Turkey and by the President and the VicePresident of the Republic of Cyprus. E. A. -T.
F. R. Z. S. L.
A. M.
F. K.
(d) Declaration by the Government of the United Kingdom, 11 February DECLARATION BY THE GOVERNMENT OF THE UNITED KINGDOM The Government of the United Kingdom of Great Britain and Northern Ireland, having examined the documents concerning the establishment of the Republic of Cyprus, comprising the Basic Structure for the Republic of Cyprus the Treaty of Guarantee and the Treaty of Alliance, drawn up and approved by the Heads of the Governments of
244
Greece and Turkey in Zurich on February 11, 1969, and taking into account the consultations in London, from February 11 to 16, 1969, between the Foreign Ministers of Greece, Turkey and the United Kingdom Declare: A. That, subject to the acceptance of their requirements as set out in Section B below, they accept the documents approved by the Heads of the Governments of Greece and Turkey as the agreed foundation for the final settlement of the problem of Cyprus. B. That, with the exception of two areas at (a) Akrotiri-Episkopi-Parmali, and (b) Dhekelia-Pergamos-Ayios Nikolaos-Xylophagou, which will be retained under full British sovereignty, they are willing to transfer sovereignty over the Island of Cyprus to the Republic of Cyprus subject to the following e conditions:1.
that such rights are secured to the United Kingdom Government as are
necessary to enable the two areas as aforesaid to be used effectively as military bases, including among others those rights indicated in the Annex attached, and that satisfactory guarantees are given by Greece, Turkey and the Republic of Cyprus for the integrity of the areas retained under British sovereignty and the use and enjoyment by the United Kingdom of the rights referred to above; 2.
that provision shall be made by agreement for:-
(i) the protection of the fundamental human rights of the various communities in Cyprus; (ii) the protection of the interests of the members of the public services in Cyprus; (iii) determining the nationality of persons affected by the settlement; (iv) the assumption by the Republic of Cyprus of the appropriate obligations of the present Government of Cyprus, including the settlement of claims. C. That the Government of the United Kingdom welcome the draft Treaty of Alliance between the Republic of Cyprus, the Kingdom of Greece and the Republic of Turkey and will co-operate with the Parties thereto in the common defence of Cyprus. D. That the Constitution of the Republic of Cyprus shall come into force and the formal signature of the necessary instruments by the parties concerned shall take place at the
245
earliest practicable date and on that date sovereignty will be transferred to the Republic of Cyprus. SELWYN LLOYD. ALAN LENNOX-BOYD. E. A. -T. A. M.
F. K.
F. R. Z.
ANNEX The following rights will be necessary in connexion with the areas to be retained under British sovereignty:(a) to continue to use, without restriction or interference, the existing small sites containing military and other installations and to exercise complete control within these sites, including the right to guard and defend them and to exclude from them all persons not authorised by the united Kingdom Government (b) to use roads, ports and other facilities freely for the movement of personnel and stores of all kinds to and from and between the abovementioned areas and sites (c) to continue to have the use of specified port facilities at Famagusta; (d) to use public services (such as water, telephone, telegraph, electric power, etc.); (e) to use from time to time certain localities, which would be specified, for troop training; (f) to use the airfield at Nicosia, together with any necessary buildings and facilities on or connected with the airfield to whatever extent is considered necessary by the British authorities for the operation of British military aircraft in peace and war, including the exercise of any necessary operational control of air traffic; (g) to overfly the territory of the Republic of Cyprus without restriction; (h) to exercise jurisdiction over British forces to an extent comparable with that provided in Article VII of the Agreement regarding the Status of Forces of Parties to the North Atlantic Treaty, in respect of certain offenses committed within the territory of the Republic of Cyprus: (i) to employ freely in the areas and sites labour from other parts of Cyprus; (j) to obtain, after consultation with the Government of the Republic Of Cyprus, the use of such additional small sites and such additional rights as the United Kingdom may, from time to time, consider technically necessary for the efficient use of its base areas and installations in Cyprus.
246
(e) Additional article to be inserted in the Treaty of Guarantee The Kingdom of Greece, the Republic of Turkey and the Republic of Cyprus undertake to respect the integrity of the areas to be retained under the sovereignty of the United Kingdom upon the establishment of the Republic of Cyprus, and guarantee the use and enjoyment by the United Kingdom of the rights to be secured to the United Kingdom by the Republic of Cyprus in accordance with the declaration by the Government of the United Kingdom. S. L.
E. A. -T.
A. M.
F. R. Z. F. K.
Forrás: Gillian King (1959) Documents on International Affairs, Oxford University Press, London
7. 2. Az Akritas-terv lehetséges szövege (elfogult forrás) ..TOP SECRET....FROM HEADQUARTERS ... RECENT DEVELOPMENTS The recent public statements of the Archbishop have prescribed the course which our national issue will follow in the immediate future. As we have stressed in the past, national struggles are neither judged nor solved from day to day, nor is it always possible to fix definite time limits for the achievement of the various stages of their development. Our national cause must always be judged in the light of the conditions and developments of the moment; the measures which will be taken, the tactics and the time of implementing each measure is determined by the conditions existing at the time, both internationally, and internally. The entire effort is trying and must pass through various stages, because the factors which influence the final result are many and varied. It must be understood by everyone that each measure taken is the result of continuous studies and, un the meantime, forms the basis for the future measures. It must be recognized that the measures which are prescribed now constitute only the first step, one simple stage
247
towards the final and unalterable national objective, to the full and unfettered exercise of the right of self-determination of the people. Since the purpose remains unalterable, what remains to be examined is the subject of tactics. This must necessarily be separated as internal and external
A. EXTERNAL TACTICS (INTERNATIONAL) During the recent stages of our national struggle the Cyprus problem has been presented to world public opinion and diplomatic circles as a demand for the exercise of the right of self-determination of the people of Cyprus. In the exercise of this right, the subject of the Turkish minority was introduced under the well-known conditions and with argument of violent intercommunal clashes, it had been tried to make it accepted that co-existence of the two communities under a united administration was impossible. Finally, for many international circles the problem was solved by the London and Zurich Agreements, a solution which was presented as the result of negotiations and agreement between the contending parties. a) Consequently, our first target has been to cultivate internationally the impression that the Cyprus problem has not really been solved and the solution requires revision. b) First objective was our endeavor to be vindicated as the Greek majority and to create the impression that: •
the solution given is neither satisfactory nor fair;
•
the agreement reached was not the result of free and voluntary acceptance of a
compromise of the conflicting views; •
the revision of the agreements constitutes a compelling necessity for survival,
and not an effort of the Greeks to repudiate their signature; •
the co-existence of the two communities is possible, and
•
the strong element on which foreign states ought to rely is the Greek majority
and not the Turks. c) All the above which required very difficult effort, have been archieved to a satisfactory degree. Most of the diplomatic representatives are already convinced that the solution given was neither fair nor satisfactory, that it was signed under pressure and solution has not been ratified by the people, is a significant argument in this connection, because our leadership, acting wisely, avoided calling the people to give its official
248
approval to the agreement by a plebiscite or otherwise, which the people, in the 1959 spirit, would have definitely approved. Generally, it has been established that the administration of Cyprus up to now has been carried out by the Greeks and that the Turks was confined to a negative role and as a brake. d) Second Objective. The first stage having been completed, we must program the second stage of our activities and objectives can be outlined as follows: •
The efforts of the Greeks are to remove unreasonable and unfair provisions of
the administration and not to oppress the Turks; •
The removal of these factors of the administration must take place today
because tomorrow will be too late. •
The removal of these provisions of the administration, although it is not
possible because of the unreasonable attitude of the Turks and therefore, since it is not possible by agreement with the Turks, unilateral action is justified; •
The issue of revision is an internal affair of the Cypriots and does not give the
right of intervention, by force or otherwise, to anyone; •
The proposed amendments are reasonable, just, and safeguard the reasonable
rights of the minority. e) It has been generally proven that today the international climate is against every type of oppression and especially the oppression of minorities. The Turks have already succeeded in persuading international opinion that union of Cyprus with Greece amounts to an attempt to enslave them. Further, it is judged that we have greater possibilities of succeeding in our efforts to influence international public opinion in our favor if we present our demand, as we did during the struggle, as a demand for exercising the right of self-determination, rather than as a demand for Enosis. However, in order to secure the right to exercise complete and free self-determination, first of all, we must get rid of all those provisions of the Constitution and of the Agreements (Treaty of Guarantee, Treaty of Alliance etc.) which obstruct the free and unfettered expression and implementation of the wishes of our people and which may open the way to dangers of external intervention. It is exactly for this reason that the first target of attack has been the Treaty of Guarantee, which was the first that was stated to be no longer recognized by the Greek Cypriots. When this achieved no power, legal or moral, can stop us from deciding our future alone and freely and exercising the right of self-determination by a plebiscite.
249
From the above, the conclusion can be drawn that for the success of our plan a chain of actions and development is needed, each of which is a necessity and a must, otherwise, future actions will remain legally unjustified and politically unattainable, while at the same time we will expose the people and the country to serious consequences. The actions to be taken can be classified under the following headings: a) Amendment of the negative elements of the Agreements and parallel abandonment in practice of the Treaties of Guarantee and Alliance. This step is necessary because the need for amendments of the negative aspects of the treaties is generally accepted internationally and is considered justified (we can even justify unilateral action), while at the same time external intervention to prevent us amending them is held unjustified and inapplicable; b) After the above actions, the Treaty of Guarantee (the right of intervention) becomes legally and substantially inapplicable; c) Once Cyprus is not bound by the restrictions (of the Treaties of Guarantee and Alliance) regarding the exercise of the right of self-determination, the people will be free to give expression to and implement their desire. d) Legal confrontation by the forces of State (police and even friendly military forces) of every internal or external intervention because then we shall be completely independent. Therefore the actions from (a) to (d) are absolutely necessary and must be carried out in the above order and in time. It is therefore obvious that if we hope to have any possibility of success internationally in our above actions, we cannot and must not reveal or declare the various stages of the struggle before the previous one is completed. For instance, if it is accepted that above four stages are necessary course, then it is unthinkable to speak of amendments (stage (a)) if stage (d) is revealed. How can it be possible to aim at the amendment of the negative aspects by arguing that this is necessary for the functioning of the State and the Agreements. The above relate to targets, aims and tactics in the international field. And now on the internal front: B. INTERNAL FRONT The international actions are judged by the interpretations that will be given to them internationally and by the effects that our actions will have on our national cause.
250
1. The only danger which could be described as insurmountable is the possibility of external intervention. Not so much because of material damage, nor because of the danger itself (which, in the last analysis, it is possible for us to deal with partly or totally by force), but mainly because of the possible political consequences. If intervention is threatened or implemented before stage (c), then such intervention would be legally debatable, if not justified. This fact has a lot of weight both internationally and in the United Nations. From the history of many recent instances we have learned that in not a single case intervention, even when legally unjustified, has either the United Nations or any other power succeeded in evicting the attacker without serious concessions detrimental to the victim. Even in the case of the Israeli attack against Suez, which was condemned by almost all nations and on which Soviet intervention was threatened, Israel withdrew, but revived (kept) the port of Eilat on the Red Sea as a concession. Naturally, much more serious dangers exist for Cyprus. But if we consider and justify our actions under (a) above well, on the one hand the intervention will not be justified and, on the other, we will have every support from the beginning, since by the Treaty of Guarantee, intervention cannot take place before consultations between the Guarantor Powers, that is Britain, Greece and Turkey. It is at this stage of consultations (before intervention) that will need international support. We shall have it if the amendments proposed by us appear reasonable and justifiable. Hence, the first objective is to avoid intervention by the choice of the amendments we would propose in the fist stage. Tactics: Reasonable Constitutional amendments after efforts for common agreement is impossible we shall try to justify unilateral action. At this stage the provisions in (ii) and (iii) of page 21 are applicable in parallel. 2. It is obvious that for intervention to be justified, more serious reasons and a more immediate danger must exist than mere constitutional amendments. Such reasons could be (a) and immediate declaration of Enosis before stages (a),(c), (b) serious inter-communal violence which would be presented as massacre of the Turks. Reason (a) has already been dealt with in the part and, consequently, only the danger of inter-communal violence remains to be considered. Since we do not intend, without provocation, to massacre or attack Turks, the possibility remains that the Turks, as soon as we proceed to the unilateral amendment of any article of the constitution, will react
251
instinctively, creating incidents and clashes the impression that the Greeks have indeed attacked the Turks, in which case intervention would be imperative, for their protection. Tactics: Our actions for constitutional amendments will be open and we will always appear ready for peaceful talks. Our actions will not be a provocative or violent nature. Any incidents that may take place will be met, at the beginning, in a legal fashion by the legal Security Forces, according to the plan. All actions will be clothed in legal form. 3. Before the right of unilateral amendments of the constitution is established and is accepted, decisions and actions which require positive violent acts from us, such as the unification of municipalities, must be avoided. Such a decision compels the Government to intervene by force to bring about the unification and seizure of municipal properties, which will probably compel the Turks to react forcefully. Therefore it is easier for us, using legal methods, to amend, for instance, the provision of the 70 to 30 ratio, when it is the Turks who will have to take positive violent action, while for us this procedure will not amount to action, but a refusal to act. The same applies to the issue of the separate majorities with regards to taxation legislation. These measures have already been studied and a series of similar measures have been decided for implementation. Once our right of unilateral amendments to the constitution is established de facto by some such actions, then we shall be able to advance using our judgment and our strength more forcefully. 4. It is, however, naive to believe that it is possible to proceed to substantive acts of amendment of the constitution, as a first step of our general plan, as has been described avove, without the Turks attempting to create or to stage violent clashes. Exactly for this reason, the existence and strengthening of our Organization is imperative because: a) In the event of spontaneous Turkish reactions, if our counter-attacks are not immediate, we run the risk of having panic created among Greeks, particularly in the towns, and thus we run the danger of losing substantial vital areas irreparably, while on the other hand an immediate and timely show of our strength may bring the Turks to their senses and confine their actions to insignificant, isolated acts, and b) In the event of a planned or spurious attack of the Turks, staged or not, it is imperative to overcome it by force in the shortest possible time, because if we succeed in gaining command of the situation in one or two days, no outside intervention would be possible, probable or justifiable. c) In all above cases, the forceful and decisive confrontation of any Turkish effort will greatly facilitate our subsequent actions for further Constitutional amendments. It
252
would then be possible for unilateral amendments to be made, without any Turkish reaction, because they will know that their reaction will be impossible or seriously harmful for their community, and d) In the event of the clashes becoming widespread and general we must be ready to proceed immediately with the actions described in (a), to (d), including the immediate declaration of Enosis, because then there would be no reason to wait nor room for diplomatic action. 5. At all these stages we should not overlook the factor of propaganda, and to counter the propaganda of those who do not know or cannot be expected to know our plans, as well as of the reactionary elements. It has been shown that our struggle must pass through at least four stages and that we must not reveal our plans and intentions publicly and prematurely. Complete discretion and secrecy is more than a national duty. IT IS A VITAL NECESSITY FOR SURVIVAL AND SUCCESS. This will not deter the reactionaries and the irresponsible demagogues from indulging in an orgy of exploitation of patriotism and provocations. The plan provides them with fertile ground, because it gives them the opportunity to allege that the efforts of the leadership are confined to the objective of constitutional amendments and not to pure national objectives. Our task becomes more difficult because by necessity, and depending on the prevailing circumstances, even the constitutional amendments must be made in stages. However all this must not draw us into irresponsible demagogy, street politics or bidding higher in the stakes of nationalism. Our acts will be our most truthful defenders. In any event, because the above task must make substantial progress and yield results long before the next elections, in the relatively short time in between we must show self-restraint and remain cool, for obvious reasons. At the same time, however, we must not only maintain the present unity and discipline of the patriotic forces, but increase it.We can only achieve this by the necessary briefing of our members and through them of our people. Before everything else we have to expose the true identities of the reactionaries. They are petty and irresponsible demagogues and opportunists, as their recent past has shown. They are negative and aimless reactionaries who fanatically oppose our leadership, but at the same time without offering a substantive and practical solution of their own. In order to promote all our actions we need a steady and strong government until the last moment. These are known as verbalisms and sloganists, with pretty words
253
and slogans, but they are unable and unwilling to proceed to concrete acts or to themselves. They must, therefore, be alienated and isolated. In parallel and at the same time, we shall brief our members about the above plan and intentions, but ONLY VERBALLY. Our Sub-headquarters must, in gatherings of our members, analyze and explain fully and continuously the above, until each one of our members understands fully and is in a position to brief others. NO WRITTEN REPORT IS PERMITTED. THE LOSS OR LEAKAGE OF ANY DOCUMENT ON THE ABOVE AMOUNTS TO HIGH TREASON. No act can damage our struggle as vitally and decisively as the revealing of the present document or its publication by our struggle as vitally and decisively as the revealing of the present document or its publication by our opponents. With the exception of word-of-mouth briefing and guidance, all our other actions, specially publications in the press, resolutions etc. must be very restrained and no mention of the above should be made. Similarly, in public speeches and gatherings, only responsible persons may make, under the personal responsibility of the Chief of Subheadquarters, references in general terms to the above plan. And this only after the explicit approval of the Chief of Sub-headquarters who will also control the text. Even in this case, ON NO ACCOUNT ARE REFERENCES TO THESE TEXTS IN THE PRESS OR ANY OTHER PUBLICATION ARE PERMITTED. Tactics: All the briefing of our people and of the public BY WORD OF MOUTH. We should make every effort to appear as moderates in public. Projection of or reference to our plans in the press or in writing is strictly prohibited. Officials and other responsible persons will continue to brief the people and to raise their morale and fighting spirit, but such briefing excludes making our plans public knowledge by the press or otherwise. NOTE: This document will be destroyed by fire on the personal responsibility of the Chief of Regional HQ in the presence of all the General Staff within 10 days from its receipt. Copies in full or in part are prohibited. Members of the staff of the Regional HQ may have the plan on the personal responsibility of the Chief of Regional HQ, but may not take it out of the Regional HQ. The Leader AKRITAS
254
Forrás: http://www.trncinfo.com/tanitma/en/index.asp?sayfa=cms&dmid=0&cmsid=240&ssid= 816495338 ( A TRNC hivatalos külképviselseti site-ja)
7. 3. Makarios 1974-es levele Gizikis görög elnöknek Nicosia, 2 July, 1974. Mr. President, It is with profound grief that I have set out to you certain inadmissible situations and events in Cyprus for which I regard the Greek Government responsible. Since the clandestine arrival of General Grivas in Cyprus in September, 1971, rumors have been circulating and there have been reliable indications that he came to Cyprus at the urge and with the encouragement of certain circles in Athens. In any case, it is certain that from the first days of his arrival here Grivas came into touch with officers from Greece serving in the National Guard from whom he received help and support in his effort to set up an unlawful organization and allegedly to fight for Enosis. And he established the criminal EOKA B organization, which has become the cause and source of many sufferings for Cyprus. The activity of this organization, which has committed political murders and many other crimes under a patriotic mantle advancing Enosis slogans, is well known. The National Guard, which is staffed and controlled by Greek officers, has been from the outset the main supplier of men and material to EOKA B, the members and supporters of which gave themselves the nice ringing title of “Enosists” and “Enosis camp” I have many times asked myself why an unlawful and nationally harmful organization which is creating divisions and discords cleaving rifts in our internal front and leading the Greek Cypriot people to civil strife, is supported by Greek officers. And I have also many times wondered whether such support has the approval of the Greek Government. I have done a great deal of thinking and made hypothetical assumptions in order to find a logical reply to my questions. No reply, under any prerequisites and assumptions, could be based on logic. However, the Greek officers’ support for EOKA B constitutes an undeniable reality. The National Guard camps in various areas of the island and nearby sites are smeared with slogans in favor of Grivas and EOKA B and
255
also with slogans against the Cyprus Government and particularly myself. In the National Guard camps propaganda by Greek officers in favor of EOKA B is often undisguised. It is also known, and an undeniable fact, that the opposition Cyprus press, which supports the criminal activity of EOKA B and which has its sources of finance in Athens, receives guidance and line from those in charge of the 2nd General Staff Office and the branch of the Greek Central Intelligence Service in Cyprus. It is true that whenever complaints were conveyed by me to the Greek Government about the attitude and conduct of certain officers, I received the reply that I ought not to hesitate to report them by name and state the specific charges against them so that they would be recalled from Cyprus. I did this only in one instance. This is an unpleasant task for me. Moreover, this evil cannot be remedy by being faced in this way. What is important is the uprooting and prevention of the evil and not merely the facing of its consequences. I am sorry to say, Mr. President, that the root of the evil is very deep, reaching as far as Athens. It is from there that the tree of evil, the bitter fruits of which the Greek Cypriot people are tasting to-day, is being fed and maintained and helped to grow and spread. In order to be absolutely clear I say that cadres of the military regime of Greece support and direct the activity of the EOKA B terrorist organization. This explains also the involvement of Greek officers of the National Guard in illegal activities, the conspiracy and other inadmissible situations. The guilt of circles of the military regime is proved by documents which were found recently in the possession of leading cadres of EOKA B. Plenty of money was sent from the National Center for the maintenance of the organization and directives were given concerning the leadership after the death of Grivas and the recall of major Karousos, who had come to Cyprus with him, and generally everything was directed from Athens. The genuineness of the documents cannot be called in question because of those of them which are typewritten have corrections made by hand and the handwriting of the writer is known. I inductively attach one such document. I have always adhered to the principle and I have on many occasions stated that my cooperation with the Greek Government for the time being is for me a national duty. The national interest dictates harmonious and close co-operation between Athens and Nicosia. No matter which Government of Greece was in power it was to me the government of the mother country and I had to co-operate with it. I cannot say that I have a special liking for military regimes particularly in Greece the birth-place and
256
cradle of democracy. But even in this case I have not departed from my principle abut co-operation. You realize, Mr. President, the sad thought which have been preoccupying and tormenting me following the ascertainment that men of the Government of Greece are incessantly preparing conspiracies against me and, what is worse, are dividing the Greek Cypriot people and pushing them to catastrophe through civil strife. I have more than once so far felt and in some cases I have almost touched a hand invisibly extending form Athens and seeking to liquidate my human existence. For the sake of national expediency, however, I kept silent. Even the evil spirit which possessed the three defrocked Cypriot Bishops who have caused a major crisis in the Church emanated from Athens. However, I said nothing in this connection. I am wondering what the object of all this is. I would have continued to keep silent about the responsibility and role of the Greek Government in the present drama of Cyprus if I had been the only one to suffer on the scene of the drama. But covering things up and keeping silent is not permissible when the entire Greek Cypriot people are suffering when Greek officers of the National Guard, at the urge of Athens, support EOKA B in its criminal activity, including political murders and generally aiming at the dissolution of the state. Great is the responsibility of the Greek Government in the effort to abolish the state status of Cyprus. The Cyprus state should be dissolved only in the event of Enosis. However, as long as Enosis is not feasible it is imperative that the state status of Cyprus should be strengthened. By its whole attitude towards the National Guard issue, the Greek Government has been following a policy calculated to abolish the Cyprus state. A few months ago the National General Staff consisting of Greek officers submitted to Cyprus Government for approval a list of candidates for cadet reserve officers who would attend a special school and then serve as officers during their military service. Fifty-seven of the candidates on the list submitted were not approved by the Council of Ministers. The General Staff was informed of this writing. Despite this, following instructions from Athens, the General Staff did not take at all into account the decision of the Council of Ministers, which under the law has the absolute right to appoint. National Guard officers. Acting arbitrarily, the General Staff trampled upon laws, showed contempt for the decision of the Cyprus Government and enrolled the candidates who had not been approved in the Officers Training School. I regard this attitude of the National Guard General Staff, which is controlled by the Greek Government, as absolutely inadmissible. The National Guard is an organ of the Cyprus state and should be controlled by it and not from Athens. The theory about a common area of defense
257
between Greece and Cyprus has its emotional aspect. In reality, however, the position is different. The National Guard, with its present composition and staffing, has deviated from its aim and has become a hatching place of illegality, a center of conspiracies against the state and a source of supply of EOKA B. It suffices to say that during the recently stepped up terrorist activity of EOKA B, National Guard vehicles transported arms and moved to safety members of the organization who were about to be arrested. The absolute responsibility for this improper conduct of National Guard rests with Greek officers, some of whom are involved heads over ears and participants in the activity of EOKA B. And the National Center is not free from responsibility in this connection. The Greek Government could be a mere beck on put an end to this regrettable situation. The National Center could order the termination of violence and terrorism by EOKA B because it is from Athens that the organization derives the means for its maintenance and its strength, as confirmed by written evidence and proof. The Greek Government, however, has failed to do so. As an indication of an inadmissible situation I note here in passing that in Athens also slogans were recently written against me and in favor of EOKA B on the walls of churches and other buildings, including the building of the Cyprus Embassy. The Greek Government, even though it knew the culprits, did not seek to arrest and punish anybody, thus tolerating propaganda in favor of EOKA B. I have a lot to say, Mr. President, but I do not think that I should say any more. In conclusion I convey that the Greek officered National Guard, the plight of which has shaken the Cypriot peoples’ confidence in it, will be restructured on a new basis. I have reduced military service so that the National Guard ceiling may be reduced and the extent of the evil may be limited. It may be observed that the reduction of the strength of the National Guard due to the shortening of the military service, does not render it capable of carrying out its mission in case of national danger. For reasons which I do not wish to set out here I do not share this view. And I would ask that the officers from Greece staffing the National Guard be recalled. Their remaining in the National Guard and commanding the force would be harmful to relations between Athens and Nicosia. I would, however, be happy if you were to send Cyprus about one hundred officers as instructors and military advisers to help in the reorganization and restructuring of the armed forces of Cyprus. I hope, in the meantime, that instructions have been given to EOKA B to end its activities, even though, as long as this organization is not definitely dissolved, a new wave of violence and murders cannot be ruled out.
258
I am sorry, Mr. President, that I have found it necessary to say many unpleasant things in order to give a broad outline with the language of open frankness of the long existing deplorable situation in Cyprus. This is, however, necessitated by the national interest which has always guided all my actions. I do not desire interruption of my cooperation with Greek Government. But it should be borne in mind that I am not an appointed prefect or locum tenens of the Greek Government in Cyprus, but an elected leader of a large section of Hellenism and I demand an appropriate conduct by the National Guard towards me. The content of this letter is not confidential. With cordial wishes, (The Greek Cypriot PIO Press Release No.1 of 6 July, 1974) Forrás: Oberling, Pierre (1982) The road to Bellapias, The Turkish Cypriot exodus to Northern Cyprus, Columbia University Press, New York
259
A Turnu Severin-i tárgyalások – A korabeli sajtó tükrében –
XXX. Jubileumi OTDK 2011 Társadalomtudományi szekció Nemzetközi tanulmányok III. (Magyarország külkapcsolatai és egyedi nemzetközi kérdések) tagozat
Készítette Kiss Örs Nemzetközi tanulmányok BA szak
Konzulens Dr. Hubai László főiskolai tanár
2011
1.
Bevezető
A második bécsi döntés mind a magyar, mind a román nép életében egy nagy jelentőséggel bíró történelmi esemény volt az 1940-es években, amely meghatározta e két ország további geopolitikai helyzetét. E folyamat előzményét képezi az 1920-ban meghozott döntés, mely a mai napig egy fennmaradó téma maradt a két ország viszonyát tekintve. Az 1930-as években kialakuló magyar revízió az 1940-es évekre felerősödött, így a tengelyhatalmak kihasználva ezt, befolyást gyakorolhattak a magyar külpolitikára. A második bécsi döntés közvetlen előzménye a Turnu Severinben („Szörényvár”) a két ország között lezajlott tárgyalássorozat, amely később a német–olasz döntéshez vezetett. Dolgozatomban ennek a döntésnek az előzményeit, azaz a Szörényvárott lezajlott tárgyalások kimenetelét és lefolyását vizsgálom a korabeli sajtóanyagot felhasználva. A Turnu Severin-i eseményeket megelőző egy hónapot és a találkozón történteket fogom jelen dolgozatomban figyelembe venni. Továbbá mindazok a kérdések foglalkoztatnak, amelyek a tárgyalások kudarcát vizsgálják. Egy sajátos módszert alkalmazva és a korabeli sajtóanyagot felhasználva bemutatom, hogy az akkori magyar sajtó miként foglakozott a Turnu Severinben lezajlott tanácskozással. A terjedelmi korlátok miatt a további történelmi mozzanatokkal nem foglalkozom, csak e szűk időszakot felölelő történésekre korlátozódik a vizsgálatom. Dolgozatom első részében az 1940. júliusi (és június végi) valamint az augusztus első hetében lezajlott eseményeket mutatom be, a magyar és a román viszony alakulását a tárgyalások előtt. Továbbá szemléltetem azokat a megbeszéléseket, amelyeket a magyar és román fél folytatott a tengelyhatalmakkal Turnu Severint megelőzően. Ezt követően, a sajtóanyagot felhasználva a Szörényvárott történt eseteket fogom feldolgozni és bemutatni. A magyar sajtóanyag felhasználásával, a különböző társadalmi rétegek újságjai által prezentálom, hogy a hazai lapok milyen módon adtak tudomást a magyar lakosság számára a Magyarországot is jelentős mértékben érintő külpolitikai történésekről. A fenti témák ismertetésével fogom körbejárni a felmerülő kérdéseket a már említett Turnu Severin-i eseményekhez kapcsolódóan, valamint a korabeli sajtó beszámolói alapján a lehető leghitelesebb és részletesebb témakifejtésre törekszem.
263
2.
Előzmények
2.1. A magyar–román viszony alakulása a Turnu Severin-i tárgyalások előtt A magyar revíziós törekvések 1930-as évekbeli felerősödése további lépésekre sarkallta a magyar külügyi vezetést az 1940-es évek közepén is. Magyarország semlegességet vállalt a háború kitörésekor, és ezt igyekezett minden erejével fenntartani. Miközben Európa háborúban állt, és a Harmadik Birodalom folyamatosan felőrölte valamint bekebelezte a korábbi nagyhatalmakat – lásd Franciaország, illetve a britek elleni német támadás –, a német külpolitika megerősödése hatást gyakorolhatott Középés Kelet-Európára is – így a magyar és a román külpolitikára is. Ezzel egy időben megerősödött a Szovjetunió is, korábbi területveszteségeit kompenzálva területszerző hadjáratba kezdett a keleti térségben, annektálta a Balti-államokat, valamint igényt tartott a besszarábiai térségre1 is, amely Románia egy fontos részének bizonyult. Ezt a román vezetés meglepetten fogadta, a sajtó a háborús beavatkozást hangoztatta. A német vezetés azonban nem szerette volna, hogy a térségben egy újabb konfliktus alakuljon ki, így együttműködést ajánlott fel a román félnek. A szovjet megerősödésre hivatkozva a német vezetés a területátadást ajánlotta fel II. Károly királynak,2 így Románia feladni kényszerült a besszarábiai területeit a Szovjetunió javára, azzal a feltétellel, ha a német vezetés hatást gyakorol a magyar és a bolgár félre, visszatartva ezzel a revíziós törekvéseiket. A román fél nem tehetett mást, mint hogy elfogadja a németek ajánlatát, hiszen korábbi szövetségeseire – lásd Nagy-Britannia és Franciaország – már nem számíthatott a háborús események miatt, így elkötelezte magát a német fél mellett. 1940 júniusában felgyorsult a magyar diplomáciai tevékenység is Erdély visszaszerzése érdekében, azonban a német–olasz diplomáciai nyomást a magyar fél sem kerülhette el. A minisztertanács rendkívüli ülést hívott össze, ahol leszögezték, hogy „a kormány óvatosan szemléli a helyzetet és energikusan fog fellépni. Álláspontja az, hogy Magyarország discriminációt nem tűrhet el.”3 Miután a románok rendkívül nagy területi engedményeket tettek a szovjeteknek, a magyar fél is vehemensen válaszolt erre, hiszen a magyar hadvezetés a román–magyar határ közelében felsorakoztatta a Magyar Hadtestet, valamint készenléti hegyi vadászokat küldött a határhoz, ezzel készen állva az
1 2 3
Besszarábia, Dobrudzsa és Moldova keleti része II. Károly Románia királya (Regele Carol II) 1930. június 8. – 1940. szeptember 6. MOL K 27 Minisztertanácsi jegyzőkönyvek 1940. június 27.
264
esetleges fegyveres beavatkozásra. Az előzetes német–magyar tárgyalásokon Teleki4 elmondta, hogy Magyarország először Erdély egész területére tartana igényt stratégiai és gazdasági szempontok figyelembe vételével, azonban, ha a román fél hajlandóságot mutat arra, hogy területi engedményeket adjon Magyarországnak, abban az esetben a magyar fél kizárólag azon területekre tartana igényt, amelyek a többségben levő magyarok által lakottak. Erről Erdmannsdorf5 így emlékezik: „Nem valamiféle korridorra gondol(nak) a Kelet-Erdélyben lakó nagyszámú magyar népcsoporthoz, hanem olyan területsáv átengedésére, amely az északi magyar–román határ mentén északkeletről kelet felé húzódna. A magyar kívánság az, hogy a lehető legkevesebb románt kapják.”6 A német fél nem adott konkrét választ Teleki felvetésére, viszont az olaszok támogató szavakkal buzdították a magyar revíziót, amely Hitler nemtetszését váltotta ki, a szovjet megerősödés miatt. Hitler attól tartott, hogy egy esetleges magyar– bolgár szövetséges támadás Románia ellen előnyös helyzetbe hozná a szovjet felet, így az veszélyt jelentene a Duna vonalára, mely a közvetlen német fenyegetettséget eredményezné. Csáky István7 ezt követően Clodius8-sal tárgyalt, aki jelentette Berlinbe, hogy Magyarország készen áll egy esetleges támadásra, viszont egy területi engedménnyel teljes mértékben elégedett lenne. Azonban 1940 júliusára a magyar és román fél között elmérgesedett a helyzet, ami azt eredményezte, hogy a román katonai alakulatok az erdélyi területeken csoportosultak, azt sugallva ezzel, hogy Románia is fegyveres beavatkozás útján kívánja döntésre vinni a revíziós ügyeket. Csáky gyorsan reagálva erre, riasztotta Erdmannsdorfot, akinek elmondta, hogy a románok részéről tett lépés egyértelműen Magyarország ellen irányul, és ezt az ország a szegedi csapatok határ menti mozgósításával fogja viszonozni. Másrészt Csáky a követen keresztül arra kérte Berlint, tájékoztassa Bukarestet arról, hogy Magyarország hajlandó tárgyalások útján eldönteni a román–magyar határvitát. Csáky Bárdossyt9 kérte, hogy vegye fel a kapcsolatot a bukaresti vezetéssel, és tájékoztassa a magyar ajánlatról a román kormányt.
4
Ablonczy Balázs: Teleki Pál (2005, Osiris, Bp.) ill. Horthy Miklós: Emlékirataim (1990, EurópaHistória) 5 budapesti német követ 6 L. Balogh Béni: A második bécsi döntés előzményei / Az erdélyi magyar revízió ügye a Besszarábia megszállását követően (122. old) 7 Gr. Csáky István magyar külügyminiszter az Imrédy, illetve a második Teleki–kormány idején 8 Karl Clodius berlini magyar követ, a birodalmi külügyminisztérium gazdasági osztályának munkatársa 9 Bárdossy László bukaresti magyar nagykövet 1934–41
265
Argetoianu10 elmondta, hogy Románia nem akar fegyveres konfliktust a két ország között, hiszen mindkét ország érdeke, hogy megvédje magát a szovjet előrenyomulástól. Argetoianu sérelmezte, hogy a magyar rádió és sajtó Romániára nézve kínos üzenetekkel bombázta a magyar és külföldi közvéleményt. A budapesti román követ, Crutzescu is alátámasztotta Argetoianu kijelentését, miszerint a román csapatmozgás nem irányult Magyarország ellen, valamint felvetette, hogy Románia is kész megoldani a helyzetet konfliktusoktól mentesen, sőt arról is biztosította a magyar felet, hogy kész lakosságcserével is konszolidálni a két ország közötti vitás problémát. Mindez véleményem szerint csak blöff volt a román fél részéről, hiszen a korabeli beszámolók igazolják, hogy július elsejére virradó éjszaka a magyar–román határ mindkét oldalán történtek véres, áldozatokat követelő összetűzések.
11
A román vádak
szerint a magyar csapatok betörtek Erdélybe, és több halálos áldozatot követelő összetűzésbe keveredtek a román lakosokkal. Természetesen ezzel azt akarta a román sajtó kiprovokálni, hogy a német vezetés nyomást gyakoroljon a magyar félre. Ezzel egy időben Nagybaczoni Nagy Vilmos, az 1. hadsereg főparancsnoka megkezdte a csapatösszevonásokat a román határ mentén. Pattanásig feszült a helyzet a két ország között. Mindezt az is bizonyítja, hogy a két követet – mind a budapesti román követet, mind pedig a bukaresti magyar követet – a magyar és a román kormányok magukhoz rendelték az incidens után. Ezt követően a román fél, Tatarescu12 és Argetoianu elismerték, hogy Románia valóban csapatokat rendelt az erdélyi területekre, de mindezt azért tette, mert a magyarok is csapatmozgósításokat hajtottak végre a román határ közelében. Így a román fél hajlandóságot mutatott arra, hogy tárgyalni fog a magyarokkal a területi vitákról. Július 2-án egy magyar–német kétoldalú tárgyalásra került sor, amely a német külügyminiszter megbízásából Erdmannsdorf és Csáky között zajlott. E tárgyaláson a magyar területi igényeket fogalmazta meg Csáky, valamint ígéretet tett a német követnek a magyar kormány nevében arra, hogy nem lesz fegyveres beavatkozás, ha a románok felveszik a kapcsolatot a magyar féllel és készek a tárgyalások megkezdésére, ellenben minden további nélkül a magyar hadsereg készen áll egy esetleges fegyveres beavatkozásra a határ mentén. Csáky továbbá elmondta, hogy a magyar lakosság annyira felfokozott az erdélyi témát illetően, hogy minden bizonnyal támogatná a fegyveres
10 11 12
Constantin Argetoianu, Románia kormányfője 1939-ben, 1940 külügyminiszter Magyar Nemzet és Népszava július 1-ei száma Gheorghe Tatarescu román kormányfő 1939-1940 között
266
beavatkozást. A továbbiakban elmondta a német követnek mindazokat az okokat, amelyek a fegyveres konfliktusokat előidéznék: Csáky szerint az első ilyen kiváltó ok lehet, ha Erdélyben felkelés törne ki és magyarokat mészárolnának le, továbbá ha Erdélyben felbomlana az állami rend, illetve, ha a szovjetek átlépnék a Prutot és a Kárpátok felé közelednének, valamint ha a románok Erdély elrománosítására tennének kísérletet azzal, hogy besszarábiai menekülteket telepítenek be Erdélybe. Ezt követően Erdmannsdorf vázolta a berlini álláspontot, miszerint a német kormány ragaszkodik a balkáni béke fenntartásához, valamint egy esetleges háborús konfliktus következményeit a magyar félnek kell vállalnia, ha azonban békés úton keresi a revíziós igényeit Romániával szemben, akkor a tengelyhatalmak készek e kérdést sokoldalúan megvizsgálni. A magyar kormány, valamint Csáky is a német fél utóbbi kijelentésében reménykedett. Ennek fejében Csáky térképen is vázolta a német követnek a magyar követeléseket, melyek körülbelül 49–50 ezer km2 területet jelentettek Erdélyből mintegy két és fél millió lakossal. A budapesti német–magyar kétoldalú tárgyalás sikerrel fejeződött be, melynek zárásaként a magyar kormány kijelentette, hogy nem tesz semmilyen lépést a tengelyhatalmak beleegyezése nélkül, emellett a német fél is elkötelezte magát a magyar revíziós törekvések támogatása mellett. Csáky a július 5-ei minisztertanácsi ülésen kijelentette: „A németek elismerik igazságos revíziós követeléseinket, de csak akkor, ha most fel nem borítjuk a helyzetet Délkelet Európában… Mai külpolitikai helyzetben legjobb, ha Magyarország bizalommal hallgat a velünk baráti viszonyban levő 2 nagy tengelyhatalom baráti tanácsaira. Mozgósításunk révén elértük, hogy ezen hatalmas barátaink most már komolyan megmozdultak a jogos magyar követelések érdekében.”13 Nagyon erőteljes reményeket fűzött a magyar kormány a területi revízióhoz a német álláspontot követően. Szerintem e tárgyalást követően már nyilvánvalóvá válik a német diplomáciai fölény, valamint az az erőszakos német külpolitikai magatartás, amely végül Magyarországot is behálózza és alárendeltjévé teszi. Ez egy olyan lépés volt a németek részéről, amely végleg Hitler elkötelezettjévé tette a magyar – korábban deklaráltan semleges – álláspontot. A tárgyalást követően Hitler a román féllel is felvette a kapcsolatot, és felszólította, hogy a magyar és bolgár ügyekben tegyen hajlandóságot a tárgyalásokra. Időközben a román király egy németbarát kormányt nevezett ki – ezzel is kedvezve a német félnek
13
L. Balogh Béni: A második bécsi döntés előzményei/Az erdélyi magyar revízió ügye a Besszarábia megszállását követően (132 old.)
267
szimpátiája elnyerése céljából –, nevezetesen Ion Gigurtu14 miniszterelnököt, külügyminiszternek pedig Mihail Manoilescut15, ekként is bizonyítva Románia teljes mértékű elkötelezettségét a tengelyhatalmak iránt. Manoilescu felvette a német követtel, Fabriciusszal a kapcsolatot, hogy megkezdjék a német–román kétoldalú tárgyalásokat a Romániát és a nyugati, illetve déli szomszédait érintő határproblémák megbeszélésével kapcsolatban. A tárgyalások során Románia elismerte, hogy határproblémái vannak a magyarokkal és bolgárokkal – amit korábban tagadott a román kormány –, továbbá kinyilvánította azon szándékát, hogy a román–magyar határvitát lakosságcserével hajlandó megoldani – ezt, ahogy Manoilescu is írja emlékiratában, a román kormány időhúzás céljára használja fel16 –, ha a lakosságcserét a magyarok is esetlegesen támogatnák. A tárgyalások zárásaként Fabricius leszögezte, hogy a Német Birodalom igyekszik fenntartani a békét Kelet-Európában – a balkáni ügyben, ahogy a korabeli német lapok fogalmaznak – és a stastus quo megőrzését tartja fontosnak. Miközben Hitler Németországa egyre erősebbé vált – a már említett franciaországi támadást követően – 1940 júliusára, Románia külpolitikai presztízse egyre csökkent a magyarokéval ellentétben.17 Balogh Béni azon gondolataival, miszerint a német álláspont fokozatosan módosult az események hatására 1940 nyarán18, részben egyetértek, de véleményem szerint a német külpolitikai törekvés arra irányult, hogy a német érdekeket érvényesítse Közép- és Kelet-Európában is, így Juhász Gyula gondolatai számomra jobban alátámasztják azt az álláspontot, miszerint Hitler titokban a döntőbíráskodást szerette volna a magyar–román kérdésben, taktikázva csak a megfelelő pillanatra várt. 19
14 15 16 17 18 19
Ion Gigurtu román miniszterelnök 1940. július 4.- szeptember 4 között (miniszterelnöksége előtt németbarát üzletember) Mihail Manoilescu román közgazdász, külügyminiszter 1940-ben a Gigurtu és az Antonescu kormány alatt Mihail Manoilescu: Dictatul de la Viena- Memoarii Iulie- August 1940 (1991, Editura Eciclicopedica, Bucuresti) (183 – 191 old.) L. Balogh Béni: A második bécsi döntés előzményei/Az erdélyi magyar revízió ügye a Besszarábia megszállását követően (118-136 old.) L. Balogh Béni: i. m. (136 old.) Juhász Gyula: Diplomáciai iratok Magyarország külpolitikájához 1936–45 (V. kötet) – Magyarország a nyugati hadjárattól a Szovjetunió megtámadásáig 1940–41 (1982, Bp. Akadémiai Kiadó) (216–621 old.)
268
2.2. A müncheni megbeszélések A júniusi eseményeket követően Teleki és Csáky július 10-én Münchenbe látogatott, hogy Hitlerrel a magyar revíziós ügyekben tárgyalásokat folytassanak.20 Előzőleg Teleki és Csáky a minisztertanácsi ülésen kifejtették, hogy a magyar ügyek előmozdítása érdekében fognak tárgyalni a Führerrel, a magyar miniszterelnök továbbá tájékoztatta a kormányt arról, hogy milyen területi követeléseket kíván a német fél elé terjeszteni – ez nagyjából a „Maros-vonal”-at, valamint az attól északra levő területeket és a székely vármegyéket jelentette21 –, továbbá, hogy a magyar ügyek érvényre jutását kívánják elérni Münchenben. A tárgyalások megkezdése előtt Ribbentrop22 és gr. Ciano23 jelenlétében fogadta Hitler a magyar felet. Teleki átadta Horthy levelét a Führernek, amelyben a Kormányzó sérelmezte, hogy a német fél nem rokonszenvez kellőképpen Magyarországgal. Továbbá – folytatta levelében – „a románok eddig minden szövetségesüket becsapták és elárulták”, 24 így Horthy a német felet arra kérte, hogy a tárgyalások során ezt is vegyék figyelembe. Valamint Erdély mindkét ország – Németország és Magyarország – számára is nagyon fontos, így biztos kéz kell e terület megtartására, végezetül a Kormányzó biztosította Hitlert arról, hogy Magyarország nem fog fegyveres erőszakot alkalmazni, hacsak az erdélyi lakosságot életveszély nem fenyegeti. A Führer a levél elolvasása után felkérte a magyar felet, hogy ismertesse a követeléseit. Teleki hosszasan néprajzi, etnikai, gazdasági okokra hivatkozva egy térképen felvázolta a magyar területi igényeket, de konkrét területi követelést nem fogalmazott meg. Ezt követően a magyar miniszterelnök elmondta, hogy a magyar kormány teljes mértékben készen áll arra, hogy szükség esetén akár fegyveres erőkkel is visszaszerezze a korábban elcsatolt területeket. A német Vezető elmondta, hogy Magyarország katonailag nem képes teljes mértékben felvenni a harcot a jól felszerelt románokkal szemben, továbbá közölte a magyar féllel, hogy a Német Birodalom a román kőolaj miatt érdekelt a helyzet megoldásában. Biztosította Telekit arról, hogy teljes mértékben egyetért a magyar területi revízióval, és a német fél támogatja a magyaroktól korábban elcsatolt területek visszaszerzésének igényét. Valamint megjegyezte, hogy a magyar kormány ne essen „a mindent vagy
20 21 22 23 24
Lásd Függelék erre vonatkozó dokumentum, jegyzőkönyv Lásd Függelék Dokumentumok és térképek Ullrich Friedrich Willy Joachim von Ribbentrop birodalmi külügyminiszter 1938–1945 Gian Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter a Mussolini időszak alatt Lásdd Horthy Miklós titkos iratai… 47. sz. irat
269
semmit” hibájába, mert ebben az esetben nem számíthat a német segítségre, illetve – ahogy a Führer fogalmazott „természetszerűleg akárhogy is történjék a megosztás, az egyik fél mindig jajgatni fog, Erdély esetében valószínűleg mind a kettő”25 – számolnia kell majd a következményekkel is.
Csáky ezt követően kifejtette, hogy történtek
előzőleg intézkedések a magyar fél részéről arra, hogy a két ország megtárgyalhassa a határvitát, azonban a román kormány minduntalan elhatárolódott e kezdeményezéstől. Továbbá a magyar külügyminiszter elmondta, hogy a magyar–román tárgyalásoknak abban az esetben lenne jelentősége, ha a német–olasz fél jelenlétében zajlanának e tárgyalások – ezt Csáky az olasz külügyminiszterhez fordulva mondta, aki kitérő választ adott erre. Hitler a szót átvéve Csákytól elmondta, hogy már zajlanak a tárgyalások Romániával, illetve belátta a román kormány azt, hogy tárgyalást kell folytatnia szomszédjaival a területi vitát illetően, és kész tárgyalásokat kezdeni először a magyar féllel, majd a bolgárokkal.26 Továbbá a német Vezető hivatkozott a II. Károly királlyal folytatott tárgyalására, melynek során kijelentette, hogy Romániának tárgyalásokat kell folytatnia Magyarországgal – II. Károly szoros politikai együttműködésre törekedett a Német Birodalommal, azonban Hitler ettől elhatárolódott. A Führer biztosította a magyar felet arról, hogy a román királynak válaszlevelet küld, melyben közli a kormánnyal, hogy az 1918–19-ben a Román Államhoz csatolt területekről egyezzen meg szomszédjaival, ellenkező esetben a német kormány elszigeteli magát a román féltől. Ciano is biztosította a magyar küldöttséget az olasz támogatásról, és a románokkal való tárgyalási szándékukról. E pozitív szavakat a magyar küldöttek melegen fogadták és láthatóan meg voltak elégedve a müncheni tanácskozást követően. A hazai sajtó azonban kudarcként értékelte, azt állították, hogy Magyarországnak csak „a mézesmadzagot lengették”, és Teleki népszerűtlenségével is hozzájárult a müncheni találkozó kudarcához.27 Véleményem szerint ez nem teljesen volt így, hiszen a Német Birodalom belátta a magyar követelések fontosságát, illetve már nem bizonyult támogatónak a románokkal szemben – mint
25
26 27
Hitler cinikus megjegyzése valószínűleg csak annyira akarta tompítani a két ország között a viszonyt, hogy az ne fajuljon fegyveres összetűzéssé. (Juhász Gyula: A Teleki-kormány… 148. old.) L. Balogh Béni: A második bécsi döntés előzményei / a müncheni, a berchtesgadeni és római találkozók 155. old.) Zömében azt is sérelmezték, hogy a korábban a Minisztertanácsban felvázolt Maros-vonalat a tengelyhatalmak figyelmen kívül hagyták. (Magyar Nemzet és Népszava 1940. július 10–15-i száma)
270
korábban –, hanem a magyar felet látszott támogatni. Az viszont igaz, hogy ez egy németek melletti elkötelezettség erősödését is jelentette Magyarország szempontjából. Ezzel párhuzamosan a román kapcsolatot is fenn kívánták tartani – főleg a román kőolaj miatt –, de természetesen a magyarokhoz fűződő érdekek is fontosnak bizonyultak a németek számára.
28
A müncheni tárgyalást követően Csáky a magyar sajtónak
beszámolt a német–olasz tárgyaláson történtekről, melyen állítása szerint a magyar érdekek érvényesülni látszottak, és beteljesedni Magyarország revíziós politikája. Telekit is fogadta a Kormányzó, aki szintén beszámolt a müncheni eseményekről. A románok a hírek hiánya miatt nem sokat tudtak a német–olasz és magyar tárgyalásról, a román sajtóban találgatások zajlottak a tanácskozás kimeneteléről. A külföldi román követségi jelentésekből értesülve a román kormány pozitívan értékelte a német döntést Románia szempontjából, hiszen felfogásuk szerint Hitler leállította a magyar támadási szándékot, valamint időt nyertek a Führer magyaroknak tett kijelentésével – mindezt Bárdossy tudósította Bukarestből, tájékoztatva a magyar kormányt a román vélekedésekről. Július 10-ét követően azonban a román külpolitikai álláspont megmerevedetett. A románok arra következtettek, hogy a fegyveres konfliktus elhárításával a továbbiakban törekedhetnek a németek bizalmának és támogatásának elnyerésére. A román sajtó éles magyarellenes sajtókampányba kezdett azzal, hogy a románok ragaszkodnak a jelenlegi határhoz, illetve a magyarok területi követelései megalapozatlanok és a tengelyhatalmak sem támogatják a magyar revíziót. A román magyarellenes sajtókampány ellenére a magyar lapok viszonylagos mértékletességet mutattak ezekben a napokban, nem reagáltak a szomszéd sajtóra. Mindezt persze csak azért tették, hogy a német félnek kedvezzenek, ezt az is mutatja, hogy Románia július 11-ei bejelentésével deklarálta a Népszövetségből való kilépését is. Mindezek olyan lépések voltak, amelyek mutatták Románia elkötelezettségét a Harmadik Birodalom iránt – felajánlották, hogy megkétszerezik a Németországba szállítandó román kőolajexportot valamint megnövelik a gabonaszállítmányokat is a németeknek, cserébe fegyvert és katonai felszerelést kértek. Ez persze a nemzetközi sajtóban óriási felháborodást keltett, hogy a korábbi Antant-szövetséges a németek pártján áll. A magyar álláspont ekkor passzívnak bizonyult, a határ mentén nem számolták fel ugyan a hadkészültséget,
28
L. Balogh Béni: i. m. (148. old.)
271
viszont szabadságolták a fiatal katonákat, valamint megnyitották a korábban lezárt határmenti vasútvonalakat is. A magyar kormány július 14-én azonban jegyzéket intézett a román kormányhoz, kérve a mielőbbi tárgyalások megkezdését, de a román fél erre nem reagált.29 A magyar kormány is várakozó álláspontot képviselt, viszont egy közleményt adott ki, melyben kijelentette, hogy minden további nélkül kiállnak az erdélyi magyarság mellett – továbbá higgadtságra és kitartásra szólította fel az erdélyi lakosságot –, és amennyiben bármilyen erőszakos atrocitás érné őket, arra Magyarország súlyos következménnyel reagál – ezzel utalva arra, hogy a román kormány mintegy 27 ezer fegyvert és lőszert osztott ki az erdélyi románoknak. 30 Hitler 1940. július 15-én levelet intézett II. Károlyhoz – ahogyan azt a müncheni megbeszélések során megígérte –, melyben éles hangon kérte a román királyt, hogy mielőbb vegye fel a kapcsolatot a szomszédos országokkal és tárgyaljon a határvitáról, mely oly sok problémát okoz a környező államok és Románia között. Ellenkező esetben a Harmadik Birodalom magára hagyja az országot – Romániát – és totális gazdasági embargót hirdet ellene, visszatartva ezáltal a kőolajexportot is. A román királyra hatalmas nyomás zúdult a német erőszakos expanziós külpolitika miatt, Románia külpolitikai izoláltsága volt a tét, hiszen korábbi szövetségeseire már nem számíthatott, így ez a teljes megsemmisülést jelentette volna. II. Károly nem tehetett mást, nehezen ugyan, de elfogadni kényszerült azt, amit a Führer olyan keményen és kíméletlenül leírt levelében. A király tájékoztatta Berlint, hogy elfogadja a magyarokkal és a bolgárokkal a tárgyalást, de az ország egy Besszarábiához hasonló területelcsatolást nem élne túl – célozva ezzel a szovjet veszélyre, amely a Harmadik Birodalom létét is veszélyezteti, illetve az ország szuverenitását –, és népe kész lenne háborúba is bocsátkozni a Román Állam védelme érdekében. A román uralkodó kijelentette, hogy: „léteznek határok, amelyek átlépését, szolidárisan a népemmel, soha nem engedhetem meg”.31 A Magyarországgal és Bulgáriával való tárgyalási szándékát feltételekhez kötötte az uralkodó: az egyik legfontosabb az, hogy Románia ragaszkodik az etnikai elvhez, amelyet lakosságcserével lehetne megvalósítani a gyakorlatban, másodszor pedig a legfontosabb, hogy a tárgyalások során Románia szuverenitását ne fenyegesse más
29 30 31
Népszava és Magyar Nemzet 1940. július 14-ei száma L. Balogh Béni: i. m. (167. old.) Mihail Manoilescu: i. m. (81. old.)
272
erősebb ország – ezzel utalva a Szovjetunióra. II. Károly továbbá azt is leszögezte, hogy nincs szüksége a tengelyhatalmak döntőbíráskodására – amit természetesen a későbbiekben kérni fognak. Románia azt remélte, hogy a németek beleegyeznek majd a lakosságcsere felvetésébe, és ezt támogatva a románok területveszteség nélkül kijátszhatják majd a két országgal a területi problémáikat, azonban ez nem így történt. A román sajtó a Hitler-levelet és Románia nehéz helyzetbe kerülését eltusolta, viszont ezt elsimítandó július 15-ét követően is újabb magyarellenes kampányba kezdett, sőt a július 22-ei sajtóban azt írták, hogy nagy egyetértés van a német és a román kormány között, hiszen Gigurtu kormányfő valamint a német és olasz követ néhány napot töltött a román tengerparton Mamaian.32 Ez természetesen messze nem fedte az igazságot. Bárdossy július 23-ai jelentése szerint a román pópák Erdély-szerte lázították a román lakosságot, illetve folytatódott a magyarellenes román sajtóhadjárat. Kezdetben a magyar sajtó ezt szó nélkül tűrte, nagyon kevés reakció olvasható a korabeli magyar újságokban a román sajtót ért éles támadásokról. Július 24-én viszont már a magyar sajtó is felemelte szavát a román sajtótámadás ellen. Werth33 hadkészültségbe állította a határ mentén állomásozó magyar csapatokat egy esetleges támadásra, valamint kérte a Kormányzót a Románia elleni magyar politikai propaganda elindítására. Időközben a románok kissé időhúzó jelleggel ugyanazt folytatták a sajtón keresztül. Magyarország így a tengelyhatalmakhoz fordulva próbált nyomást gyakorolni a román vezetésre. II. Károly azonban direkt módon tárgyalni szeretett volna Hitlerrel, de ezt a Führer visszautasította, helyette Ribbentrop július 22-én meghívta a román miniszterelnököt és külügyminisztert a magyar–román viszony megtárgyalására a Salzburg melletti Berchtesgadenbe. A román uralkodó egy levelet nyújtott át Gigurtunak, melyben leszögezte, hogy Románia csak lakosságcsere útján hajlandó a magyarokkal egyezkedni, mert csak így tartható fenn a nyugalom a szomszédos államokkal. Továbbá figyelmeztette a román miniszterelnököt, hogy szigorúan a levélben foglaltakhoz tartsák magukat. Mindez arra enged következtetni, hogy a románok nagyon is az időhúzás taktikáját választották – a magyar kormány panasszal is élt emiatt a tengelyhatalmaknál, még a német–román tárgyalások megkezdése előtt. A berlini magyar követ kiemelte, hogy a románok jelenlegi taktikája is nagyon hasonlít az 1918–19-es taktikához, miszerint a Nyugat győzelmére spekulálnak, és arra számítanak, hogy semmit se kelljen
32 33
Magyar Nemzet és Népszava 1940. július 15–22-ei külföldi tudósításai, l. még „Mamaia” – román tengerparti üdülőhely a Fekete-tenger partján Werth Henrik magyar katonatiszt, a Magyar Királyi Honvédség vezérkari főnöke
273
visszaadniuk.34 Komoly aggodalommal figyelték az eseményeket Budapesten. Attól tartottak, hogy a románok a taktikázásukkal, felvételt kérnek a tengelyhatalmak mellé, és így a területi revíziót eltusolhatják. A magyar kormány a müncheni tárgyalásokon a Hitler által tett ígéretben bízott.35 2.3. A berchtesgadeni és a római találkozók 1940. július 26-án Hitler és Ribbentrop fogadta a román tárgyalófelet, majd július 27én az olasz külügyminiszter is tárgyalást kezdett a román politikusokkal. A román vezetőket Ribbentrop hihetetlen mértékű hidegséggel fogadta. A tárgyalások során sem mutatott semmiféle szimpátiát a román álláspont iránt. Gigurtu és Manoilescu számára különösen fontos volt, hogy Hitler előtt a román álláspontot ismertessék az erdélyi kérdést illetően, hiszen gyakorlatilag csak a németekre számíthattak. A tárgyalások során Ribbentrop különösen keményen bírálta a román külpolitikát, felrótta azt, hogy Románia 1939-ben elfogadta a Németország ellen irányuló brit álláspontot, valamint Franciaország német megszállása után olyan iratokra bukkantak, amelyek Romániát kínos helyzetbe hozzák a német kormány előtt. Továbbá – folytatta Ribbentrop – NagyRománia létrejötte pusztán a véletlenek műve, és ez csak a magyarok és bolgárok „kizsigerelésével” valósulhatott meg, ezért a német külügyminiszter jogosnak tartotta a revíziót. Valamint hozzátette, Németország azt szorgalmazza, hogy tárgyalások kezdődjenek a magyarok és románok, illetve a románok és bolgárok között a határviták megoldása érdekében, viszont Németország nem kíván belefolyni a kelet-európai vitákba – de fenn szeretné tartani a status quót –, ezért csak tanácsadói szerepben kíván részt venni az ügyben. Gigurtu miniszterelnök erre ismertette Románia gazdasági és geopolitikai helyzetét, valamint leszögezte, hogy a Román Állam hajlandó területi vitákba bocsátkozni a magyarokkal és a bolgárokkal, viszont a lakosságcserét támogatják – ahhoz tartották magukat, amit a román uralkodó is előzőleg tanácsolt –, mert a túl nagy terület elvesztése irredentizmushoz vezetne. Azonban meglepte a románokat az az álláspont, amit a nagyhatalmak képviseltek, pontosabban, hogy mind a német fél, mind Mussolini felől sürgetni kezdték a románokat, hogy minél előbb
34 35
L. Balogh Béni: i. m. (178. old.) L. Balogh Béni: A második bécsi döntés előzményei / A müncheni, a berchtesgadeni és római találkozók 155–180.old.)
274
felvegyék a kapcsolatot a szomszédos országokkal a területi vitát illetően. Így azt a taktikát, amelyet a románok oly gyakran alkalmaztak, feladni kényszerültek. Manoilescu visszaemlékezéseiből kitűnik, hogy a román külügyminiszter nem volt elégedett Gigurtu beszédével, mert – visszaemlékezései szerint – az túl sok hangsúlyt fektetett a gazdasági érvekre, és keveset a lakosságcserére.36 Viszont kompromisszumra törekedett a magyar– román ügyet illetően. A Führer válasza mintegy egy órán keresztül tartott, melyben kifejtette, hogy Románia fontos gazdaságilag a Harmadik Birodalom számára, és meg kell oldani a helyzetét ahhoz, hogy gazdaságilag fejlődő ország legyen. A továbbiakban keményen bírálta a román külpolitikát, és cinikus megjegyzéseket tett a korábbi francia–román politikai kapcsolatokra. A területi vitákat illetően Hitler leszögezte, hogy Románia a határait
a
véletlennek
köszönheti,
illetve
határmódosításokat
fognak
emiatt
végrehajtani.37 A román–bolgár ügy kapcsán a német Vezető azt állította, hogy DélDobrudzsát a bolgároknak kell visszaadni, viszont a magyar–román területi vitát illetően kifejtette, hogy bonyolultabb a helyzet, és felvetette a magyar követeléseket is, valamint hozzátette, hogy a magyarok is hajlandóak lemondani bizonyos területekről – melyek a müncheni megbeszélések során is szóba kerültek. Hitler továbbá kijelentette, hogy: „etnográfiai vonatkozásban mindegyik félre nézve igazságosnak kell lennie. Ezt a távolabbi jövőre lakosságcsere által lehet elérni, ami elveszi a területátengedések élét, és népi vonatkozásban minden óhaj százszázalékos kielégítéséhez vezet.”38 Tehát fel kell adnia Romániának a zömmel magyarok lakta területek egy részét, az erdélyi németek által lakott térségek egy része a román félnél marad, illetve lehetővé kell tenni számukra a kulturális autonómia lehetőségét – szögezte le a Führer. A továbbiakban Hitler határozottan felszólította a román kormányt, hogy minél hamarabb kezdje el a tárgyalásokat Magyarországgal és Bulgáriával, mert szükség van a béke fenntartására a Balkánon – ahogyan akkor fogalmazott a Vezér –, és egy esetleges háború esetén a két ország annyira meggyengülne, hogy azt a szovjet fél felőrölné, ami veszélyeztetné a térség
országainak
szuverén
fennmaradását.
Amennyiben
a
románok
a
kompromisszumra és békére törekszenek, abban az esetben a német–olasz fél hajlandó Romániával tartós gazdasági együttműködést kötni, amely mindkét fél számára
36 37 38
Mihail Manoilescu: i. m. L. Balogh Béni: A második bécsi döntés előzményei /A berchtesgdadeni és római találkozók (181–185. old.) Hitler hatvannyolc tárgyalása 1. kötet 4. sz. irat
275
előnyös.39 Véleményem szerint ezzel az állításával a Führer megpecsételte a románok sorsát, gyakorlatilag „torkon ragadta” a román külpolitikát és rákényszerítette a revíziós tárgyalásokra, továbbá gazdasági embargóval zsarolta meg II. Károlyt, ahogyan az az előzőekben is említésre került. Hitler kijelentéséből kiderült, hogy ő a lakosságcserét is említette, viszont ezt a román fél félreértette és azt gondolta, hogy a németek csak a tartós békét akarják fenntartani, amit akár lakosságcserével is el lehet érni – ez az augusztusi események során rendszeresen előjött és román félreértés lett a hitleri kijelentésből. A Führer a román politikusoktól az erdélyi etnikumi összetételről kérdezett, erre a románok hatalmas etnikai térképeken vázolták a román települések túlsúlyát az erdélyi területeken, valamint hivatkoztak az 1910-es, illetve az 1938-as népszámlálásra is.40 Számos vita van arról, hogy a román külügyminiszter a tárgyalás végén felvetette azt a kérdést, fordulhat-e Románia a nagyhatalmak döntőbíráskodásához, amennyiben a magyar, illetve a bolgár tárgyalások során bármilyen probléma felmerülne. Ezt a nagyhatalmak egyértelműen elutasították, viszont L. Balogh Béni szerint – és az én olvasatomból is kitűnik, hogy – a román külügyminiszter az emlékirataiban ezt elferdítette, és azt írta, hogy a nagyhatalmak erre nem adtak egyértelmű választ, illetőleg senki sem tett elutasító megjegyzést a kérdés kapcsán. Azonban ez a tárgyalások jegyzőkönyvéből egyértelműen kiderül, viszont ezzel a kijelentésével Manoilescu a román királyi udvarban népszerűséget szerezhetett.41 A döntőbíráskodás gondolatát a nagyhatalmak részéről Románia szívesen fogadta volna, ezért puhatolódzásképpen intézték a Führerhez a román politikusok ez irányú kérdéseiket. 1940. július 27-én Gigurtu és Manoilescu Rómában folytatott tárgyalásokat Ciano külügyminiszterrel a berchtesgadeni találkozót követően.42 Ciano gyakorlatilag ugyanazt az álláspontot vallotta, mint amit a július 26-ai tárgyaláson képviselt, illetve bírálóan
39 40
41
42
L. Balogh Béni: i. m. (186. old.) Erre Hitler felvetette, hogy tartsanak népszámlálást újból az erdélyi területeken, így pontosabb adatokkal bírnak majd a tárgyalások során. A románok azonban kijelentették, hogy a székelyek nem magyarok, hanem identitásukat vesztett románok, és ők nem kívánnak Magyarországhoz csatlakozni – Magyar Statisztikai Szemle XVII. Évf. (672–,647. old.) ill. Magyar Kisebbség XIX. Évf. (468. old.), illetve lásd. Függelék táblázatok, diagramok Számos erre vonatkozó vita alakult ki a román történészek körében is, nem egybehangzó az álláspontjuk e történetben. Ion Calafeteanu román nyelven írt könyvében a döntőbíráskodás kérését Gigurtu részéről nyelvbotlásnak tartotta, és ezt Károly is elutasította. Egy másik román történész, Aurica Simion szerint a két politikus közül az egyik puhatolódzásképpen kérdezte meg Berchtesgadenben Hitlertől a döntőbíráskodás lehetőségét. – L. Balogh Béni: i. m. (189. old.) Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 53. sz. irat
276
lépett fel a románok ellen, a korábbi olaszellenes román külpolitika miatt. Ciano is hangsúlyozta,
hogy
Romániának
a
lehető
leghamarabb
tárgyalásokat
kell
kezdeményeznie a szomszédos országokkal. Az olasz külügyminiszter kérdésére felelve, Gigurtu elmondta, hogy Románia, csak a lakosságcsere elve alapján hajlandó tárgyalásba bocsátkozni a magyar féllel, továbbá hozzátette, hogy kb. 12 ezer km2-nyi területet hajlandóak visszaadni a magyar félnek. Gigurtu a mihamarabbi tárgyalások lebonyolítását szorgalmazta. Abban az esetben, ha zátonyra futnak a tanácskozások, Ciano szerint természetesen fordulhatnak a német, illetve az olasz félhez, de döntőbíráskodásra nem számíthat Románia. A románok felvetették az esetleges bécsi és trieszti tárgyalás gondolatát, viszont ezt az olasz külügyminiszter elutasította. Ciano nagyon ellenszenvesnek tartotta a román politikusokat, mert mint visszaemlékezéseiben is írja: „Fogadtam a románokat. Csak azért nyitják ki szájukat, hogy mézes-mázos bókokat izzadjanak ki magukból. Franciaellenesek, angolellenesek és Népszövetségellenesek lettek. Megvetéssel beszélnek a versailles-i diktátumról – de erről is sziruposan.” A Cianóval való megbeszélést követően a román politikusok Mussolinival folytatták a római tanácskozást. A Duce leszögezte – hasonlóan ahhoz, ahogyan azt a Führer tette Berchtesgsdenben –, hogy tárgyalások útján kell elkezdeni a revíziós problémák megoldását a szomszédos országokkal. A hivatalos német közlemény után Mussolini is a hitleri érveket és álláspontot hangoztatta Gigurtunak.43 A tárgyalások lezárását követően a román politikusok visszautaztak Bukarestbe, ahol a megbeszélések konklúzióját pozitívan értékelték a román kormánykörökben és sajtóban is. Szerintem is a lehető legpozitívabb tanácskozás volt a románok számára, ami a korabeli külpolitikai presztízsüket illeti, hiszen nem volt konkrét meghatározás a területi engedményeket illetően, valamint ezáltal időt nyerhettek a szomszédos országok területi követeléseivel szemben is.
3.
A berchtesgadeni találkozó után – Turnu Severin kapujában
A román kormány továbbra is az időhúzás taktikáját követte a berchtesgadeni és a római találkozókat követően. Július 30-ra viszont a román kormányzótanács is jóváhagyta azt a szándékot, hogy a magyarokkal és a bolgárokkal tárgyalóasztalhoz kell
43
L. Balogh Béni: i. m. (191. old.)
277
ülni. A magyar vezetés komoly aggodalommal figyelte a tengelyhatalmak és a románok közt előzőleg lezajlott tárgyalásokat. A magyar félben felmerült az a gondolat, hogy esetleg a román fél a partiumi területeket visszaadná Magyarországnak, erről a magyar kormány nem hivatalos forrásokból értesült. A német külügyi államtitkár, Weisacker álláspontja szerint, csak a partiumi területek átadása – például Nagyvárad, Szatmárnémeti, Arad nagyvárosokkal – lenne az ésszerű. Augusztus 3-ai kijelentése alapján Sztójaynak leszögezte, hogy a székelyföldi székelység a román félnél maradna. Erre válaszul Teleki egy hosszú levelet írt Mussolininak, melyben a müncheni találkozóhoz hasonló részletességgel hangsúlyozta Erdély stratégiai-, gazdasági fontosságát Magyarország számára. Továbbá a székelység védelmét emelte ki, és hivatkozott ezen etnikum ezer éves határvédői funkciójára. Mindemellett emlékeztetőként további térképeket csatolt leveléhez, melyekben az erdélyi etnikumokat emelte ki. Eközben a bolgár fél a románokkal való tárgyalást sürgette a Dél-Dobrudzsát érintő kérdésben. A románok azonban augusztus 15-ig a bolgár határvitát le akarták bonyolítani, hogy ezt követően a magyar ügyről tárgyalhassanak. Erre a magyar vezetés – követek útján – azzal a kéréssel fordult a bolgár kormányhoz, hogy az tartsa tárgyalóasztalnál a román felet mindaddig, míg az erdélyi kérdést el nem rendezik. Emellett katonai együttműködést is felajánlott a magyar kormány, hogy ezáltal nagyobb nyomást gyakorolhassanak a román félre. A német diplomáciai nyomásra a román kormány – ahogyan Manoilescu is fogalmaz emlékirataiban – rákényszerült, hogy megbeszélést kezdjen a bolgárokkal. Hitler álláspontja szerint Romániának át kell adnia a dél-dobrudzsai területeket, valamint a tengerparthoz közel eső nagyvárosokat is – pl. Balcsik várossal – a bolgároknak. A diplomáciai párbeszédek augusztus derekán kezdődtek a románok és bolgárok között, a Turnu Severin-i tanácskozással párhuzamosan zajlottak, végül döntés született e területek átadásáról – augusztus 19-én –, majd szeptemberben de facto ez meg is történt. Augusztus első felében újra kiélezetté vált Magyarország és Románia között a helyzet. Mindezt Manoilescu egy sajtónyilatkozata váltotta ki, mely szerint Románia nem hajlandó semmiféle területi engedményre a magyarok irányába, valamint hozzátette, hogy Románia csakis a románoké. Ez óriási felháborodást váltott ki Berlinben, hiszen e kijelentés teljes mértékben az ellentéte a korábbi állításoknak. A német külügyi államtitkár felszólította Romániát, hogy azonnali hatállyal kezdje meg a tárgyalást Magyarországgal. Erre augusztus 1-jén a magyar fél is reagált. Bárdossy egy kemény hangvételű jegyzéket intézett Manoilescuhoz, melyben leszögezte, hogy az
278
erdélyi kérdést nem etnikai – mint ahogyan azt a román külügyminiszter állította sajtónyilatkozatában –, hanem területi szempontból kell megtárgyalni.44 A románok igyekeztek a felelősséget a magyarokra hárítani – hivatkozva a jegyzékre – a tengelyhatalmak és főleg Németország előtt. Továbbá Romániában tüntetést szervezett a területátadás ellen Iuliu Maniu,45 melyhez a Vasgárda46 is csatlakozott. Emellett a román sajtó és rádió folyamatosan buzdító politikai szövegekkel bátorította a román lakosságot arra, hogy a területátadás ellen kezdjenek tiltakozni. Ezt kihasználta a román vezetés is, mely jó eszköznek tartotta ezeket a lépéseket az időhúzásra és a határkorrekcióellenességre való buzdításra.47 A román kormány által követendő stratégiáról megoszlottak a vélemények, a határkiigazítás ellen érvelők a magyar–román tárgyalások elhúzása, illetve elhalasztása mellett érvelők valamint a határkiigazítást támogatók között. Például Valeriu Pop48 egy konkrét tervvel állt a Román Nemzettanács elé, melyben kifejtette, hogy Romániának a megfelelő külpolitikai helyzetre kell várnia, mely román szempontból a legkézenfekvőbb az országnak. Ezt a stratégiát kell képviselnie Romániának mindaddig, míg az események kedvezőbb helyzetbe nem sodorják az országot a tengelyhatalmak előtt. Mindez véleményem szerint egy hasonló időhúzó taktika, mint amit a román vezetés előzőleg is képviselt. Viszont Valeriu Pop – elismerve ugyan a magyar-román tárgyalás szükségességét – ezzel nyomatékosította a román álláspontot a tengelyhatalmak felé is. Időközben a magyar belpolitikai helyzet súlyosabbá vált. A román sajtó által gerjesztett feszültség érezhetővé vált a magyar vezetésben is.49 A magyar hadsereg már nem volt morálisan harcképes állapotban. A román propaganda és a pattanásig feszült helyzet a magyar hadvezetésben is éreztette hatását, hiszen 1940 augusztusára már csüggedtnek bizonyultak a magyar csapaterők az erdélyi kérdést illetően. Werth a korábbi csapatmozgósításokhoz hasonló akciókat nem
44 45
46
47 48 49
Balogh Béni: A második bécsi döntés előzményei / Berchtesgaden és Turnu-Severin között (196-209. old.) Iuliu Maniu (1873–1953) – erdélyi román politikus, a Román Nemzeti Parasztpárt elnöke. Nevéhez kötődik a Maniu-gárda, melynek tagjai számos magyart gyilkoltak meg a háború vége előtt. Vasgárda (Garda de Fier) – nacionalista, antiszemita és magyarellenes náci mozgalom volt 1927-től Romániában a II. világháború végéig. 1940. szeptember eleje után, az egyedüli engedélyezett politikai párt volt Romániában, vezetője az ország harmadik emberének számított. 1941-től népszerűségét vesztette, vezetői Olaszországba, illetve Németországba menekültek. Magyar Nemzet 1940. augusztus 3-ai száma – román lapok tudósításai, illetve Népszava 1940. augusztus 2–3-ai számai Valeriu Pop – a román delegáció vezetője a Turnu Severin-i tárgyalások idején Balogh Béni: i. m. (204–208. old.)
279
tudott végrehajtani egy esetleges erdélyi támadás esetére, mert nem volt elegendő anyagi forrása a kormánynak a magyar hadtestek ellátmányának pótlására.50 Csáky azonban a fegyveres konfliktus elkerülése mellett érvelt, hiszen ekkor a német–olasz beavatkozás következne, ami teljes mértékben elkötelezné Magyarországot a Harmadik Birodalom mellett. Teleki és Csáky is abban reménykedhetett, hogy a román vezetés a tárgyalások során elfogad egy kompromisszumos megállapodást, mely mindkét fél számára megoldással szolgál, valamint elkerüli a tengelyhatalmak beavatkozását és a befolyásuk alá kerülést.
4.
A Turnu Severin-i tárgyalások
4.1. A tárgyalások lefolyása
(A Turnu Severin-i tárgyalások)51 A román kormány, 1940. augusztus első napjaira a német diplomáciai nyomásra kénytelen volt felvenni a kapcsolatot mind a magyar, mind pedig a bolgár féllel. Így Károly király, Victor Cadere-t52 Bulgáriába küldte tárgyalni, míg Budapestre Raoul Bossy53 követ érkezett, hogy kipuhatolja a magyar követeléseket a területi revízió ügyében. Károly ezúttal is leszögezte, hogy a román fél lakosságcsere útján kívánja
50 51 52 53
Dombrády Loránd: Hadsereg és politika Magyarországon 1938–1944 (Bp. Kossuth Könyvkiadó, 1986) (133–134. old.) http://www.sulinet.hu/eletestudomany/archiv/2000/0035/becsidontes/images/1106-1.jpg Victor Cadere – román követ; a román–bolgár tárgyalásokon Romániát képviselte Raoul Bossy – római román követ, román diplomata
280
döntésre bocsátani az ügyet, valamint Románia nem fogadja el a területi döntések elvét. Augusztus 7-én Csáky és Teleki elmondta a minisztertanácsi ülésen a magyar fél stratégiáját. Kihangsúlyozták, hogy a románok időhúzó taktikáját kell ellensúlyozni, valamint a magyar vezetésnek arra kell törekednie, hogy a lehető leggyorsabban előmozdítsa a magyar revízió ügyét. Továbbá Csáky leszögezte, hogy a tárgyalások során a magyar félnek csakis a területi elvre kell szorítkoznia, nem engedve ezáltal a román térnyerésnek. Bossy augusztus 7-én érkezett Budapestre – állítása szerint nem hivatalos úton –, ahol Csáky és Teleki fogadta. A román diplomata leszögezte, hogy ő félhivatalos úton érkezett a magyar fővárosba, és pusztán tájékozódni kíván a magyar ügyről. Ennek köszönhetően Bossy nem vette át – és nem is írta alá, csak mint magánember olvasta el az iratot – a magyar miniszterelnöktől az erre az alkalomra kiállított magyar jegyzéket, mely a magyar követelések egy részét tartalmazta. Valójában Teleki és Csáky a román követ budapesti útját akarta arra használni, hogy e jegyzék aláíratásával a magyar igények bizonyos részei biztosítva legyenek a tárgyalások további szakaszára. A magyar követelések első pontja szerint a Regát helyett válasszanak egy határ menti települést a tanácskozás helyszínéül, valamint augusztus 10-ei időponttal kezdjék el a tárgyalásokat. Bossy ezt az időpontot túl korainak tartotta a diplomáciai párbeszéd megkezdésére.54 Bossy kijelentését, valamint a nem konkrétumokhoz kötött taktikáját a magyar sajtó negatívan fogadta. Heves sajtókampány jelent meg a magyar lapok hasábjain a román követ budapesti útját követően.55 Manoilescu a bukaresti magyar követ előtt is magyarázkodásra kényszerült Bossy budapesti útját követően, hiszen itt nem született semmiféle döntés a román–magyar ügyben – a román követ hivatkozott rá, hogy nem volt felhatalmazása arra, hogy a magyar féllel tárgyaljon –, míg a bolgárok Victor Cadere követ révén elkezdték a tárgyalásokat. Fabricius is a Bossyutat követően felszólította a román külügyminisztert, hogy kezdjék el az érdemi megbeszéléseket a magyar féllel – a bukaresti német követ az erdélyi németekkel is megzsarolta Manoilescut, csak hogy rábírja a román felet a tárgyalásokra. Augusztus 9-én Újpétery Elemér, Csáky személyi titkára vitte el Bukarestbe a magyar jegyzéket, melyet Bárdossy adott át Manoilescunak. E jegyzékben újból leszögezték a magyar igényeket, továbbá az iratban az szerepelt, hogy ha Románia
54 55
L. Balogh Béni: A második bécsi döntés előzményei /A Turnu Severin-i tárgyalások (220–223. old.) Népszava és Magyar Nemzet 1940. augusztus 7–8-i számai – a magyar lapok – főleg a szélsőjobb sajtó – hevesen támadták Romániát és az időhúzó taktikáját.
281
bármilyen kompromisszumos megállapodásra hajlandó lenne, abban az esetben Magyarország elfogadná a lakosságcsere elvét az egész erdélyi területet tekintve. A továbbiakban leszögezték a magyar területi követeléseket is, mely Aradtól északra a Székelyföldön keresztül a Kárpátok keleti részéig húzódna. A román fél a lakosságcsere elvéhez ragaszkodott, de a kompromisszumos megállapodásra hajlandóságot mutatott. Hosszas vita után augusztus 12-én megállapodtak a román–magyar tárgyalások helyszínéről, mely Turnu Severin (Szörényvár) lett, valamint zték az időpontot augusztus 16-ai kezdettel. A magyar delegáció vezetője Hory András volt varsói követ lett, míg a román fél delegációvezetőjének Valeriu Popot nevezték meg. A tanácskozások előtt felmerültek a román területi elképzelések is. Florea Tenescu román vezérkari főnök javaslata
Manoilescunak
a
Sarmaság–Bályok–Tenke–Kisjenő–Nadab–Szentmárton
helységek közötti határvonal átadása volt a magyar fél számára, ez nagyjából 7500 km2nyi területnek felelt meg. Egy másik javaslat a Gigurtu-féle 14000 km2-nyi terület átadására vonatkozott. Ezt román részről sokan bírálták, hiszen elnagyoltnak és túlzónak találták a román politikai körökben. Számos területi átengedési javaslat született a Turnu Severin-i történéseket megelőzően – pl. a Román Statisztikai Hivatal által 20000 km2 volt releváns –, viszont ezeket a Valeriu Pop vezette delegáció nem vitte el a tárgyalásokra, nem állt elő konkrét területi javaslatokkal, hanem a lakosságcsere elvéhez tartotta magát. Augusztus 13-án kapta meg a megbízatását Valeriu Pop. Előzőleg konzultált II. Károllyal a tárgyaláson képviselt román álláspontról. A király leszögezte, hogy Erdély területére vonatkozó minden olyan magyar követelést el kell vetni, amely túlzó – a románok valójában csak a partiumi területekre tettek volna engedményt. Valeriu Pop másrészről szabad kezet kapott a királytól a tanácskozások első szakaszának lebonyolítására. A magyar delegáció56 vezetőjét a külügyminiszter magához rendelte, hogy
a
tárgyalásokon
képviselendő
magyar
álláspontot
egyeztessék.
Csáky
hangsúlyozta, hogy a magyarok a müncheni találkozón is felvázolt területi igényekhez tartsák magukat – ez nagyjából a Maros-vonalat jelenti Székelyfölddel, az 1916-os
56
A Turnu Severin-i tárgyalások idejére kijelölt magyar delegáció: Hory András, a delegáció vezetője, Náday István altábornagy – mint katonai szakértő vett részt a tárgyalásokon –, Újszászy István ezredes – a vezérkar elhárításának vezetője –, a Külügyminisztérium képviseletében Újváry Dezső követségi titkár, illetve Zilahi-Sebess Jenő – a sajtóosztály helyettes vezetője. Bárdossy a tárgyalásokon megfigyelőként volt jelen. Forrás: L. Balogh Béni: A második bécsi döntés előzményei /A Turnu Severin-i tárgyalások (234. old.), illetve Kim Ji-young: A nagyhatalmi politika és az erdélyi kérdés a II. vh. alatt és után (81. old.)
282
kárpáti határokig, a román félnek hagyva ezzel Dél-Erdélyt. Ez a területi követelés nagyjából 69000 km2-t jelentett, mely kétharmada annak a területnek, amit Románia kapott az 1920-as döntést követően. Teleki tisztában volt azzal, hogy ezt a román vezetés elutasítja, ezért kidolgoztak egy második tervet, mely a Székelyföld megszerzésére vonatkozott. Augusztus 16-án kezdődtek a tárgyalások. A magyar küldöttség a Zsófia nevű sétahajón érkezett Turnu Severinbe. A Valeriu Pop vezette román delegáció57 még aznap megérkezett a tanácskozás helyszínére. A román delegációvezető időhúzásként 24 órás haladékot kért Horytól. A magyar küldöttség vezetője átadta a román félnek a magyar területi igények jegyzékét. Amikor ezt román részről átolvasták, a reflektálás idejét a következő ülésszak idejére, augusztus 19-re tették. Ez nagy felháborodást keltett a magyar delegáció körében, de végül elfogadták, hiszen reménykedtek a megbeszélések pozitív kimenetelében. Manoilescu emlékiratai szerint a magyar követelések, melyek Erdély mintegy kétharmadára vonatkoztak, arcátlannak bizonyultak. Viszont a románok erre számítottak, ezért minden alkalmat megragadtak, hogy ellehetetlenítsék a magyar követeléseket – pl. a román viszontválasz elnapolásával. A két ülésszak közötti napon megjelentek a román vélemények is a magyar területi igényekről. Pop a román királynak elmondta, hogy a magyar követelések túlzóak, továbbá hozzáfűzte, hogy az erdélyi területeken etnikai szempontból a románok képezik a többséget, így mintegy 2,2 millió román szakadna el az országtól és lenne a magyarok alattvalója – ezt Maniula is alátámasztotta.58 Dragalina tábornok érvelése szerint a magyar igények katonai-stratégiai szempontból is veszélyeztetnék Romániát. A bukaresti német követ is túlzónak találta a magyar követeléseket, és a lakosságcsere elvét támogatta, a román álláspontot helyben hagyva ezzel. Véleményem szerint mindez csak annak a német diplomáciai taktikának volt a része, mely végül behálózta a teljes román külpolitikát. Bárdossy, Fabriciusszal – illetve Ghigi római követtel – való találkozása során kifejtette, hogy azért követeltek ilyen nagyarányú területet, mert az 1,8 milliós erdélyi lakosság mellett le kell telepíteni az elvándorolt valamint az Amerikába emigrált erdélyi magyarokat. Továbbá az erdélyi magyar települések népsűrűsége magas – mintegy 80% négyzetkilométerenként, míg Erdély 50% –, mivel a székelyek nem akarnak áttelepülni, ezért ha Magyarország
57
58
A román delegáció: Valeriu Pop, a delegáció vezetője, Corneliu Dragalina tábornok – katonai vezetőként vett részt –, valamint Sabin Manuila – statisztikai szakértőként volt jelen. Crutzescu budapesti román követ megfigyelőként vett részt a tárgyalásokon. Forrás: L. Balogh Béni: i. m. (235. old.) L. Balogh Béni: i. m. (220–240. old.)
283
magukra hagyja őket és kikerülnek a román uralom alól, abban az esetben a bolsevizmus martalékaivá válnak. Bárdossy még hozzátette, ha a románok nem fogadják el e javaslatot, abban az esetben a magyar vezetés hajlandó lemondani bizonyos területekről, viszont a Székelyföldre igényt fog tartani a tárgyalások további szakaszaiban is. Az olasz követ szerint a magyar delegáció kérjen egy újabb területi javaslatot, amennyiben lényegesen eltér a román fél az eredeti magyar területi igényektől – esetlegesen a román lakosságcsere ajánlat esetén is. A magyar delegáció jelentést tett a tengelyhatalmaknak is a
tanácskozás
első
napjáról,
mely
időhúzó
jelleggel
nem
vezetett
érdemi
megállapodáshoz. Ezzel de facto a magyar kormány a román vezetésre hárította a felelősséget, azzal, hogy az nem hajlandó érdemi döntésre jutni, csak a lakosságcsere által igyekszik a magyar–román tárgyalásokat megoldani. Augusztus 19-én fordulat következett a Turnu Severin-i találkozón, melynek következtében román viszontválaszra került sor. A román delegáció vezetője hosszasan ecsetelte az erdélyi román etnikum túlsúlyát – hivatkozva ezzel az 1930-as népszámlálásra, mely szerint mintegy 3,5 millió lakosból 2,2 millió román ajkú, és mindössze 1,3 millió volt magyar.59 A korábbi jegyzékváltásra hivatkozva Pop kifejtette, hogy Dél-Dobrudzsát nem a románok szerezték meg önerőből – hanem az 1920-as döntést követően jutottak hozzá –, így joggal folytattak tárgyalásokat a bolgár féllel, viszont a besszarábiai szovjet terület visszacsatolásra kitérő válasz érkezett. Továbbá hozzátette, hogy lakosságcsere révén rendeznék a magyar-román ügyet, amennyiben ezt a magyar kormány is jóváhagyja. A területi engedmények a románok részéről pusztán ígéretnek bizonyultak – ezzel is időt nyerve, és a valós döntésre befolyást gyakorolva.60 A magyar delegáció ezt elutasította és a tárgyalásokat felfüggesztette, de nem zárta le. Óriási sajtóvisszhangot kapott mindez a magyar lapokban is. Az érdemi eredmények, kompromisszumos
megállapodások hiánya
miatt 1940.
augusztus
tanácskozások megszakadtak a magyar kormány és a román vezetés között.
59 60
Magyar Statisztikai Szemle L. Balogh Béni: i. m. (240–249. old.)
284
közepén a
4.2. A tárgyalások berekesztése A Turnu Severin-i tárgyalások első napjainak sikertelensége a magyar vezetést is meglepte. Számított a magyar kormány arra, hogy a területi igényekre tett javaslat román visszautasítást eredményez, a tanácskozásokon képviselt ily mértékű román makacsságra és kemény álláspontra azonban már nem. Az augusztus 19-ét követő minisztertanácsi ülésen megtárgyalták a Turnu Severinben történteket a román–magyar határproblémák kapcsán. A románok részéről a lakosságcsere elvéhez való túlzott ragaszkodás valamint az időhúzás taktikája ismét elmérgesítette a két ország közötti viszonyt. A minisztertanácsi ülésen Csáky felvetette a fegyveres beavatkozás lehetőségét. Ezt a katonai vezetők is jóváhagyták. Voltak ellenzők ugyan, de a többség a fegyveres beavatkozás mellett foglalt állást. Ugyanezen az állásponton volt a magyar lakosság is, hiszen a sajtóból áramló háborús propaganda tömegeket állított a háborús álláspont mellé. Megkezdték a katonai csoportosításokat a határ menti településeken – bár kevés anyagi fedezete volt a kormánynak a hadsereg finanszírozására –, valamint konkrét terveket dolgozott ki a kormány az erdélyi betörés lehetséges helyszíneit illetően. Az erőviszonyokkal tisztában volt a magyar hadvezetés, így a várható kudarc elkerülését igyekezett Werth a lehető leghatékonyabban megoldani. A magyar
kormány a katonai lépéseken kívül diplomáciai akciókat is
kezdeményezett. Első diplomáciai lépésként Csáky követet küldött Jugoszláviába, kérve a jugoszláv kormánytól a semlegesség deklarálását egy esetleges magyar támadás során. Erre a jugoszláv
vezetés nem adott konkrét választ, viszont a magyar–jugoszláv
barátság fenntartásáról biztosította a magyar kormányt. A Szovjetunió támogatását is kérte Magyarország, erről viszont Molotov egyértelmű támogató választ adott. A magyar hadvezetés eldöntötte, hogy amennyiben az újratárgyalás során a románok nem lesznek hajlandók a területi ügyekről beszélni, abban az esetben Magyarország azonnal elindítja a katonai beavatkozást. Augusztus 22-én Teleki és Csáky a budapesti német követtel találkozott, ahol Csáky elmondta, hogy a magyar kormány már belefáradt a tanácskozásokba, és a katonai akció sikerességében bízik. Továbbá elmondták, tisztában vannak azzal, hogy a béke fenntartása fontos a tengelyhatalmaknak a kelet-európai térségben. Ezzel tulajdonképpen Telekiék Berlinre kívántak nyomást gyakorolni, mert mint állították, amennyiben nem hajlandók a románokat rábírni az érdemi tárgyalásokra, abban az esetben Magyarország katonai úton kívánja elintézni a magyar–román határvitát. E kijelentésre komoly figyelmet szenteltek a tengelyhatalmak. Erdsmanndorf
285
ígéretet tett a magyar miniszterelnöknek, hogy ha válságossá fajul a helyzet, abban az esetben ő azonnal riasztani fogja Berlint és Rómát.
61
A románok számára a Turnu
Severin-i tanácskozások első három napja pozitív volt, hiszen amit előzőleg a tárgyalásokra
terveztek,
sikerült
érvényesíteni,
ráadásul
a
tengelyhatalmak
döntőbíráskodására is számíthattak. A románok úgy vélték, hogy a berchtesgadeni találkozót követően Hitler a románok pártján áll. Ezt valószínűsíthetően félreértelmezték Bukarestben, amikor a döntőbíráskodást várták német–olasz részről. Bár a bukaresti német követ egyértelműen a román lakosságcsere elve mellett foglalt állást, és ezt tartotta a román–magyar kérdés rendezési alternatívájának, mégis arra lehet következtetni, hogy ez pusztán a német diplomáciai taktika része volt. A román külügyminiszter és Valeriu Pop augusztus 20-án találkozott a német követtel, aki elmondta, hogy területi rendezésre van szükség ahhoz, hogy ne alakuljon ki háborús konfliktus a térségben. Ezt követően Manoilescu és Pop az olasz követtel valamint Fabriciusszal folytatott megbeszéléseket. A német követ előállt egy kb. 20–21 000 km2re – nagyjából az Aradig tartó területekre – vonatkozó területi engedménnyel a román fél számára lehetséges alternatívaként , de Pop ezt is túlzónak találta. Augusztus 23-án a román Koronatanács összeülése során tárgyaltak a magyar–román ügyről. A lakosságcserét tartották fontosnak, mely Románia területi épségét nem sérti. Iorga62 azonban felvetette, hogy a határ menti nagyvárosokat – Nagyvárad, Szatmárnémeti, Arad – vissza kellene adni a magyaroknak, tehát minimális területi engedményre szükség van. Ezt azonban Gigurtu miniszterelnök a lakosságcserével cáfolta. A Turnu Severin-i találkozók újrakezdése előtt abban történt megállapodás, hogy Magyarországot rá kell bírni a lakosságcsere elvének elfogadására, majd ezt követően rátérnének a területi ügyekre is. Véleményem szerint titkon a román vezetés tudta, hogy Magyarország nem fogja elfogadni a lakosságcserét, viszont bíztak a német döntőbírói ítéletben, mely szerintük kedvező helyzetet teremtene számukra, ezért ismét kivárásra taktikázott a román vezetés. Augusztus
24-én
Szörényvárott
az
előzőleg
megszakadt
tanácskozások
újrakezdődtek. Csáky utasítást adott Horynak, hogy amennyiben a románok a lakosságcsere elvét erőltetnék, abban az esetben fejezze be a tárgyalást és térjen vissza Budapestre. Valeriu Poppal a magyar delegációvezető délelőtt találkozott. Itt a román
61 62
L. Balogh Béni: i.m. (249–254.old.) Nicolae Iorga (1871–1940. nov.) – román politikus, történész és író.
286
küldöttségvezető kifejtette, hogy folytassanak megbeszéléseket az áttelepítendő lakosságról. Hory ismertette a magyar kormány álláspontját, mely bírálta a románokat a 19-ei magatartásuk miatt, továbbá leszögezte, hogy határkiigazításról kívánnak tanácskozni, és ha a román delegáció nem hajlandó a kompromisszumra, akkor a magyar fél Turnu Severin-i tartózkodása céltalanná válik, így kénytelen lesz a tárgyalásokat befejezni. A román delegáció vezetője a tengelyhatalmak döntőbíráskodásában bízva, újból a lakosságcsérével állt Hory elé. Így délután három órakor hivatalosan is végérvényesen lezárultak a Turnu Severin-i események. A román nép ujjongva fogadta ezt, de komolyabb incidensek nem történtek. A tárgyalások során egyik fél sem mutatkozott kompromisszumképesnek, sem Budapest nem engedett a területi elvből, sem pedig Bukarest az etnikai elvből. Így elmondható, hogy a Turnu Severinben lezajlott tárgyalás kudarccal zárult.63
5.
Turnu Severin kudarca
Az augusztus 24-i tanácskozás megszakadását követően Valeriu Pop és a román külügyminiszter között egy igen komoly összetűzés alakult ki. A konfliktus tárgya az volt, hogy a román megbízott Manoilescu beleegyezése nélkül szakította meg a tárgyalásokat. A románok attól tartottak, hogy ezáltal a nemzetközi presztízsük csorbulni fog. Talán nem is alaptalanul gondolhatták ezt, hiszen a nemzetközi sajtó már véleményt nyilvánított az ügyről. Ezért a román fél a megbeszélések folytatását szerette volna, azonban a magyar delegáció nem fogadta ezt el, és vonattal visszautazott a magyar fővárosba. Manoilescu egy területi engedménnyel állt elő, amely kismértékű területátengedést jelentett, de a lakosságcsere elvét fenntartotta. Továbbá az etnikai szempontot figyelembe véve, a székely lakosságra ez nem vonatkozott. Így a magyarok ezért is utasították el a tárgyalások újrakezdését.64 A tanácskozások végleges lezárulása a magyar vezetést is reakcióra késztette. A magyar csapatokat megszervezték – mintegy 400 000 mozgósítható állomány, román oldalon kb. 450 000 katona – és kialakult a háborús koncepció Románia ellen, mely az erdélyi területi vita rendezését volt hitatott konszolidálni. Magyar katonai hírszerző
63 64
L. Balogh Béni: i.m. (249–260. old.) L. Balogh Béni: A második bécsi döntés előzményei /A Turnu Severin-i tárgyalások (260–264. old.)
287
szolgálatok, továbbá Bárdossy jelentéseiből kiderült, hogy a román fél számított egy effajta magyar akcióra, és katonai készültséget rendelt el.65 Egyre elterjedtebbé váltak a határmenti incidensek, egyre több légtérsértés volt tapasztalható mindkét oldalon.66 A tárgyalások esetleges újrakezdését a magyarok a Budapesthez közeli kisvárosokban szerették volna megtartani, viszont ezt a román fél nem fogadta el. Így a megbeszélések végképp kudarcot vallottak. Ezzel párhuzamosan azonban a románok követek útján akarták elérni Berlinben, hogy elfogadtassák a magyar féllel a lakosságcsere elvét, vagy egy olyan koncepciót kialakítani, mely a lakosságcsere elvébe tartozó terültekre – azaz a határ menti részekre – vonatkozna. Az augusztus 25–26-ai román külpolitikai lépésekkel a román kormány abban reménykedett, hogy ezáltal a tengelyhatalmi nyomással a magyar fél megenyhül és elfogadja az etnikai elvre vonatkozó román javaslatokat. Ezt azonban Berlinben is elutasították, annak ellenére, hogy a hitleri nyilatkozat Salzburgban a román javaslatot támogatta. A döntőbíráskodás közeledtét az is jelezte, hogy Berlin a román követeket hazaküldte. Augusztus 25–26-án a magyar vezetés is diplomáciai lépéseket tett az ügy előmozdítása érdekében. A magyar külügyminiszter és Erdsmannsdorf találkozása során a
magyar
fél
azt
kívánta
kompromisszumképtelenségére
elérni, tekintettel
hogy
a
hagyják
románok helyben
makacsságára a
magyar
és
területi
követeléseket. Mindezek a lépések a tengelyhatalmak félelmét is kiváltották, egy esetleges háború kirobbanását kilátásba helyezve a keleti területeken. Ezért a német vezetés is lépésre kényszerült.
Hitler és Ribbentrop egy bizalmas találkozón
megtárgyalta a magyar–román ügyet. Hitler a korábbi – berchtesgadeni – döntését módosította, és augusztus 27-én döntött arról, hogy a magyar félnek mintegy 43 000 km2-nyi területet kell visszaadni. Ugyanakkor a románok szimpátiáját és diplomáciai függőségét is fenntartotta, hiszen a szovjet előrenyomulástól tartva a román olajmezők védelmét is szerette volna megőrizni. Így német páncélosok állomásoztatását rendelte el
65 66
Dombrády: ……. (134–137. old.) „Augusztus 25-én a romániai Mehedinti megye prefektusa jelentette, hogy aznap három magyar bombázógépet észleltek Szörény és Hunyad megyék légtere fölött. Az augusztus 30-i román lapokban megjelent hivatalos közlemény szerint az utóbbi időben magyar katonai repülők Brassóig, Alvincig és Szamosfalváig is eljutottak, »a román állammal szemben ellenséges tartalmú« röpcédulákat dobva le. Ugyanezen változat szerint augusztus 27-én egy román vadászgép a Nagyváradtól északra lévő Székelyhíd község felett eltalált egy »C. A. 112« jelzésű magyar bombázót, és visszatérésre kényszerítette. A közlemény arról is beszámolt, hogy 28-án egy magyar gép a szatmárnémeti civil repülőteret bombázta, de a román légelhárítás leszállásra kényszerítette, s a személyzetet fogságba ejtették.”Forrás: L. Balogh Béni: A második bécsi döntés meghozatala és következményei (271–272. old.)
288
Ploiest környékére, ezáltal megvédve a német érdekszférába tartozó román olajmezőket. Tehát a Führer már augusztus 27-én eldöntötte azt a területi mennyiséget, melyet Magyarországnak visszaadtak, és amely az augusztus 30-ai döntőbírói ítéletben hivatalosan is kihirdetésre került. A német–olasz félnek, látva a magyarok elszántságát a területi vita kapcsán, kényszerű beavatkozást kellett végrehajtaniuk, a korábbi hitleri kijelentés ellenére, miszerint a tengelyhatalmak nem kívánnak beavatkozni a két ország ügyeibe. Tehát a tárgyalások végleges megszakadása, valamint a két ország között a kompromisszumképtelenség az oka annak, hogy a Turnu Severin-i tárgyalások kudarcot vallottak, továbbá a tengelyhatalmak beavatkozásához vezettek. A másik fontos tényező az, hogy a német diplomáciai nyomás teljes mértékben behálózta e két ország bel- és külpolitikáját, így a kettős játszmában a német fél sikeresen tudta megvalósítani mindazon célját, amt a tárgyalások előtt valószínűleg eltervezett, vagy amire számított. Valamint a magyar felet egy olyan helyzetbe sodorta, amely végül visszafordíthatatlanná vált az ország szempontjából.
6.
Turnu Severin a korabeli magyar sajtóban
Az 1939. szeptember 1-jén elfogadott sajtócenzúrát Teleki december 10-ei rendeletével ténylegesen visszavonta, így ezáltal a szerkesztő és a kiadó hatáskörébe utalta a cenzúra eldöntésének jogát. Ez az intézkedés mind a Harmadik Birodalom, mind a nyilasok ellenszenvét kiváltotta, bár a Teleki-kormány óvatosan kezelte ezt az ügyet, nem engedve teret a baloldali sajtónak sem. A német nyomásra – mely az előzőekben is említésre
került –
végül
1940.
augusztus
28-án
kiadott kormányrendelettel
visszaállították a cenzúrát, mely kiterjesztette a cenzúra jogát az összes sajtótermékre, továbbá cenzúrabizottságok létrehozásával, politikai tisztséget betöltött személyekkel vonták ellenőrzés alá a sajtóorgánumokat. A vidéki sajtó ellenőrzését a helyi ügyészségek és a rendőrség együttesen oldották meg. Teleki miniszterelnöksége alatt a sajtópaletta jelentősen átalakult. A korábbi – Gömbös korabeli – kormánylapok elidegenedtek a Teleki adminisztráció alatt, és fokozatosan a liberális ellenzéki sajtó vált szimpatikussá a kormány számára. Ezzel párhuzamosan fokozatosan tört előre a szélsőjobb sajtó. Ez abból is kitűnik, hogy a magyar miniszterelnök kénytelen volt engedni a német nyomásnak 1940 nyarára, így a nemzetiszocialista eszme már a magyar lapokban és rádióban is erőteljesen érezhetővé vált. Ez tükröződik egyes lapok hasábjain
289
melyek a Turnu Severin-i tárgyalások idején sem idegenkedtek a szélsőséges propaganda hangoztatásától. A folyamatos német követelések révén egyre növekedett az ellenszenv a kormánnyal szemben, ami egyre nagyobb belföldi sajtóhadjáratot vont maga után. A sajtó megrendszabályozását követelték az ellenzéki csoportok, mert úgy vélték, hogy a túlságosan engedékeny sajtóirányítás a nemzetiszocialista propagandának enged teret nyerni – német nyomás is érte a magyar sajtót, viszont ennek célja a nemzetiszocialista célokat szolgáló propaganda terjesztése volt. 67 A magyar–román külpolitikai eseményeket számos korabeli magyar és külföldi lap nagy feszültséggel követte – az akkori külpolitikai eseményekre tekintettel –, illetve részletesen tájékoztatta olvasóit e két ország helyzetéről. A júliusi események és a Turnu Severin-i történések nemcsak a külföldi sajtót, hanem a magyar lapokat is foglalkoztatták. A 8 Órai Újság 68 a román–magyar vitát az olasz és a brit állásponton keresztül mutatta be olvasóinak. A júliusi eseményeket nem főcímként közölte, angolszász és olasz tudósításokat publikált. Az újság hasábjain érezhetővé vált a németellenesség, mely meghatározó a további kiadásaiban is. Az augusztusi történéseket már címlapon közölte – beleértve a Turnu-Severin-i tárgyalásokat is –, és egyértelmű álláspontot vállalt fel a magyar–román ügyet illetően. Bár a hangvétele kissé visszafogottnak bizonyult, a románellenesség egyértelműen kitűnt a Bethlen András szerkesztette lapban. A korabeli magyar kis- és nagypolgári vélemény tükröződött e lapban. A nyíltan náciellenes, jobboldali Magyar Nemzet69 is e polgári véleményt hangoztatta. A lap hasábjain részletesen tudósította
67 68
69
Kókay György–Buzinkay Géza–Murányi Gábor: A magyar sajtó története (Sajtóház Kiadó, 2000) (204–206. old.) 8 Órai Újság – 1915. december 1-jén jelent meg először. Az 1930-as években Bethlen István kormányához közelálló lap volt. 1929-es hirdetése:” 8 Órai Újság - A jó újság – jó barát. A legjobb barát: a 8 Órai Újság. Mindent megtud, mindent meglát, mindenről informál, mindenről elmondja, tisztességes hangon tisztességes magyar véleményét.” 1935-től ellenzékiként működött (főszerkesztője Bethlen András volt). A Gömbös-kabinettel élesen szembenálló lap. Címének mintája az osztrák 8 Uhr Blatt vagy a berlini 8 Uhr Abendblatt. 1944. január 1-i számmal megszűnt. Forrás:http://mmi.elte.hu/~hargitai/wiki/index.php/8_%C3%93rai_Ujs%C3%A1g Magyar Nemzet – 1938. augusztus 25-én Pethő Sándor szerkesztésével indult el. Jobboldali, de nyíltan náciellenes lap volt. Támogatta Teleki Pál politikáját. Jeligéje a következő volt: „ A Magyar nemzet küzd, hogy Magyarország magyar ország maradjon”. Sokszínű szellemiséget képviselt. Hamarosan igen népszerű lett, 1943-ban mintegy 60 ezer példányban jelent meg, nyereséges lapként. Munkatársai Szekfü Gyula, Barankovics István, Márai Sándor voltak. Többször felfüggesztették, 1940 júniusában 2 hétre betiltották. A háborús cenzúra miatt gyakran üres ablakokkal jelent meg, munkatársait a nyilasok folyamatosan zaklatták, a főszerkesztő autóbaleset áldozata lett, így Hegedüs Gyula vette át az irányítást. 1942-ben kilépett és Szekfű Gyula vette át a főszerkesztői posztot.
290
olvasóit a berchtesgadeni és római találkozókról, amelyekről továbbította a legfrissebb híreket a magyar polgári lakosság számára. A lap a nemzetiszocialista propagandát mellőzve, az angolszász vonalat vitte tovább, néhol egy-egy olasz lapot idézve. A Magyar Nemzet a román belpolitikai eseményekről is beszámolt, mint például a román kormányváltásról, vagy a Turnu Severin-i tanácskozásokról, a korabeli magyar lapok közül a legrészletesebben informálta széles olvasótáborát a Magyarországot is érintő külpolitikai történésekről. Leggyakrabban a Curentul és a Neamtul Romanesc román nemzeti érzelmű lapok tudósításait tüntette fel címlapjain, melyekre azonnal reflektált a jól szituált olvasói számára. A véleményét nyíltan felvállaló lap a magyar–román viszonyról angol hidegséggel tájékoztatta magyar olvasóit. A munkásság lapja, a Népszava70 a címlapon közölte a Turnu Severinben lezajlott magyar–román kétoldalú tárgyalásokról szóló tudósításokat. A szociáldemokrata lap részletesen foglalkozott a munkásrétegek helyzetével, valamint az erdélyi lakossággal, mely „oly sokat szenvedett a román elnyomás alatt” – mint írja róluk. A belpolitikai és gazdasági események túlsúlya észlelhető a lap számain, így a munkásság tisztában lehetett a korabeli magyar belpolitikai és gazdasági helyzettel. Ennek ellenére nagy jelentőséget tulajdonított a magyar–román megbeszéléseknek és aggódva figyelte a tárgyalások kimenetelét is. Több cikkben foglalkozott Erdéllyel, továbbá történelmi publikációkkal támasztotta alá Erdély Magyarországhoz való visszacsatolásának fontosságát. Angol és olasz lapok tudósításai alapján tájékoztatta olvasóit a külpolitikai eseményekről. A munkásság napilapja egyértelmű magyar állásfoglalása az erdélyi területek fontosságának hangoztatásában tükröződik. A Független Kisgazda 71 című lap a vidéki, agrárgazdaságot folytató magyar lakosságot szólította meg. A lap a július 7-i számában közli olvasóival, hogy „Magyarország felkészült minden eshetőségre” a magyar–román ügyet illetően. Emellett informálta olvasóit a belpolitikai történésekről, valamint a kisbérlők gyenge
70
71
Forrás: http://mmi.elte.hu/~hargitai/wiki/index.php/Magyar_Nemzet Népszava – 1877 májusában indult az első változata Külföldi Viktor szerkesztésében mint politikai hírlap, majd 1880-ban a két pártfrakció egyesülése után a Szociáldemokrata Párt első számú lapjává vált. Waltner Jakab, Mónus Illés és Szakasits Árpád szerkesztésével a lap harcolt a munkások érdekeiért, élet- és munkaviszonyaik javításáért. Időközben többször betiltásra került. Mintegy 347 sajtópert indítottak ellene. 1944. március 19-én jelent meg utoljára a Népszava, és csak 1945. február 18-án indult újra a Szociáldemokrata Párt központi lapjaként Szakasits vezetésével, akit Horváth Zoltán követett 1949-ig. Forrás: http://mmi.elte.hu/~hargitai/wiki/index.php/N%C3%A9pszava Független Kisgazda – politikai hetilap. Szerkesztők: Gaal Gaston és Eckhardt Tibor voltak. A Független Kisgazdapárt lapja volt. Olvasótáborát a vidéki gazdák és a mezőgazdasági munkások, polgárok alkották. Forrás: Kókay György–Buzinkay Géza–Murányi Gábor: A magyar sajtó története (Sajtóház Kiadó, 2000) (207–219. old.)
291
szociális helyzetét hangsúlyozta. A lap nagy részletességgel tájékozató cikkekben tudósított Teleki müncheni útjáról, kiemelve ezzel annak fontosságát és Magyarország revíziós politikáját. A lap külön rovatban foglalkozott a háborúval, tájékoztató jelleggel írt a korabeli háborús eseményekről. Az augusztusi történéseket bizakodva írja le, reménykedve a Turnu Severin-i találkozó sikerességében. A magyar kormány által megfogalmazott tervet, miszerint a revíziós követelések azért olyan nagymértékűek a magyarok részéről, mert az erdélyi területekre az onnan elvándorolt és az Amerikába emigrált erdélyi magyarságot szeretnék visszatelepíteni, a lap kiemelten, vastagon szedve közölte olvasóival. Előremutató véleményt fogalmazott meg a lap a magyar– román viszonyt illetően, valamint pozitív, bizakodó hozzáállást képviselt a Turnu Severin-i tárgyalások során. Az augusztusi történésekről a Kis Újság72 is tájékoztatta olvasóit. A lap a német sajtón keresztül – főleg a Völkircher Beobachter vagy a Német Távirati Iroda tudósításai szerint – mutatta be az 1940 nyarán lezajlott magyar–román tárgyalások kimenetelét. A többségben levő német tudósításoknak köszönhetően a magyar kispolgári réteg is informálódott arról, hogy miként vélekedik a német sajtó a magyar ügyről. A tárgyalások megkezdése előtt a lap a német véleményt hangoztatta, mint közli augusztus 14-i számának címlapján: „Berlini intelem: Bukarest vegye tudomásul, az összes versailles-i határokat módosítani kell”. A Kis Újság Erdély fontosságát különböző rovatokon keresztül hangsúlyozta, melyek az újság hasábjain naponta megjelentek. Ezen rovatokban az erdélyi üggyel kapcsolatos legfrissebb hírekkel szolgálta ki olvasóit, valamint a történelmi múltra és hagyományra visszatekintő publikációkban emelte ki Erdély szerepét a magyar politikában. Az augusztusi eseményeket feszülten figyelte, és tájékoztatta minden külpolitikai lépésről az olvasókat. Az augusztus 26-ai számában a
72
Kis Újság – Dessewfy Gyula szerkesztette napilap. Az 1929-es hirdetése alapján: „A magyar nép szolgálatában”. „A magyar vidék életének legfőbb irányítója – ezt mondotta a Kis Újságról egyik ismert politikusunk. … Ez a 43 esztendős lap csodálatosan szoros kapcsolatot teremtett olvasóival. Ehhez hasonló nincs sehol másutt, nemcsak Magyarországon, de más országban sem. A Kis Újság nemcsak a naponta megjelenő lap révén tartja fenn olvasóival a kapcsolatot, hanem naponta átlag ezer levél is érkezik olvasóitól a Kis Újsághoz, a munkatársak egy része állandóan az országot járja, érthető tehát az a megállapítás, mely a magyar vidék életének irányítóját látja a Kis Újságban. … A magyar őserőt jelenti a Kis Újság tábora, a magyar társadalom egyik legértékesebb része: földművesek, kisiparosok, kiskereskedők, akiknek buzgó munkája évszázadok óta gyarapítja a nemzeti vagyont. Négy évtized óta azon őrködik a Kis Újság, hogy megvédje a kisemberek érdekeit, de arra is vigyáz, hogy ne élezzék ki az ellentéteket a társadalmi osztályok között. Ha van újság, mely hivatást teljesít, a Kis Újság a sorban kétségkívül első helyen áll.” 1934.ápr.- 1944.márc. a lap egyik működési ciklusa.Forrás: http://mmi.elte.hu/~hargitai/wiki/index.php/Kis_Ujs%C3%A1g
292
tárgyalások megszakadását megelőzően a lap a magyar kormány álláspontját közölte, miszerint „Román területi ajánlat nélkül nincs tárgyalás”. A tanácskozások megszakadását követően a Kis Újság szintén a kormány álláspontját hangoztatta, mely a román időhúzó taktikára vonatkozott. A továbbiakban részletes képet festett olvasói számára a korabeli politikai lépésekről a revízió ügyét illetően. A német külpolitika a magyar lapokra is nyomást gyakorolt. Számos korabeli újságon fellelhető a befolyás, a napilapok és napi hírek német mintára készültek. Az Esti Kurírban 73is a német befolyás érvényesült. A Rassay-féle lap a 8 Órai Újsághoz hasonló hangnemben tájékoztatta a polgárságot a külpolitikai akciókról. A lap részletesen foglalkozott
a
határmenti
területek,
főleg
Erdély
kérdésével,
valamint
a
határincidensekről is tudósította olvasóit. Ennek ellenére az erdélyi ügyet mellékhírként kezelte. Szót emelt a müncheni megbeszéléseken történtek miatt. Augusztus 3-ai számában a lap leírta, hogy Románia az erdélyi román vezetőkkel kívánja megakadályozni a müncheni program végrehajtását. Továbbá reflektálva a román sajtótámadásokra, a Rassay-féle lap állítása szerint „Maniu koncentrációs kormányt alakít a magyar követelések elgáncsolására”. a Magyar Nemzethez hasonlóan, e lap is részletes tudósítást adott a Turnu Severin-i tanácskozáson lezajlott eseményekről. A tárgyalások megszakadásáról a lap véleménye: Magyarország ragaszkodik ahhoz, hogy Románia
területátengedési
javaslatot
tegyen;
emellett
a
külföldi
sajtóhírek
hangsúlyozását tartotta fontosnak az újság – pl. amerikai sajtóhírek – a magyar revízió ügyében. A tárgyalások megszakadására a lap azonnal külföldi lapok tudósításait hozta fel, ezzel igazolva, hogy a külföldi sajtó is a magyar területi törekvések mellett áll és a román állásponttal szemben. A júliusi és augusztusi történéseket felölelő időszak nemcsak a magyarországi, hanem a kisebbségi sajtó figyelmét is felkeltette. Számos kisebbségi újság írt a magyar– román ügyről. Így tett a kolozsvári székhelyű Ellenzék74 című kisebbségi politikai napilap is, mely az erdélyi magyar lakosság érdekeit is képviselte. Az Ellenzék a Romániát érintő bel- és külpolitikai hírekről is napról-napra információkkal látta el
73 74
Esti Kurír – Rassay Károly által szerkesztett politikai napilap, a Szabadságpárt fő napilapja. 1923-ban indult el a lap első száma. Ellenzék – kisebbségi napilap, a kolozsvári székhelyű újság alapítója Bartha Miklós, szerkesztője Dr. Gois László volt. A lap kiadott számainak címlapján a jobb felső sarokban a következő üzenet állt: „Ritkán ér baj, ha keveset beszélsz. Hallgatni arany, beszélni ezüst. Gondold meg, hol, miről beszélsz.”, illetve „Bölcs ember tud hallgatni. Gyakran bűnhődünk, ha sokat beszélünk. Gondold meg, hol, miről beszélsz.” – a román cenzúra miatt folytonosak voltak az ehhez hasonló üzenetek az újság lapjain.
293
olvasóit. A lap az 1940. júliusi számában a következőket írta Románia Népszövetségből való kilépéséről: „Romániának a Népszövetségből történt kilépésével befejezést nyer az a politikai illúzió, melyben sok időt töltöttünk – az erdélyi magyarságra utalva ezzel. A Népszövetség nyomán Románia egyes szembeszökő látványosságokkal szemben – soha semmiféle kézzelfogható haszonhoz nem jutott. Ezzel szemben egy automatikus gépezet útján, káros politikai tevékenységbe sodródott, mely ellentétben volt egyes és nemes nemzetek irányában érzett valódi érzelmeivel. Igaz érdekeit és az európai realizmust magában foglaló politikát követve, Románia úgy találja, hogy nincs semmi értelme a Népszövetségben
való
jelenléthez”75
E
kijelentésével
az
újság
nyíltan
szembehelyezkedett a német politikával, hasonlóan a Magyar Nemzethez. A továbbiakban Gigurtu és Manoilescu külföldi utazásait figyelte az Ellenzék. A román újságok által közölt cikkeket is megjelentette a lap, így tiszta képet adva a korabeli erdélyi lakosságnak a két ország bel- és külpolitikai lépéseiről. Idéz a Porunca Vremii [„Az idő parancsa” magyarul] című németbarát lapból is, mely a román nemzeti érdekeket hangoztatta. A július 26-ai számában a következő cikket jelentette meg a román lapból idézve: „A lap – a Porunca Vremii c. lapra utal – megállapítja, hogy hivatalos látogatás sok olyan problémához fűződik, melynek megoldása szükséges és az idő alkalmas erre… Reméljük, hogy az államférfiak küldetése meleg védőbeszéd lesz a nemzeti érdekeinkért” – írja a román lap a berchtesgadeni megbeszéléseken résztvevő román politikusokra utalva. A Curentul [„A jelen”] című lapból idézve azt írja, a román lap valószínűsíti, hogy a salzburgi találkozón majd megbeszélik a kelet-európai ügyeket, ill. reméli, hogy szem előtt tartják azt a tényt, hogy Délkelet-Európa piacai KözépEurópában vannak – a Curentul szerint. A Seara [Az est] című lap a salzburgi és római látogatásról, Románia szerepének növekedéséről tett említést. Az Ellenzék továbbá egy román hírszerző szolgálat jelentéseit idézi, mely részletes beszámolót adott arról, hogy miként zajlottak a román tárgyalások, a tanácskozásokat barátságosnak említette, ami a német és román nép közös jövőjét jellemzi, illetve a nemzeti érdekek érvényesülését látták ebben. A Turnu Severin-i történéseket az erdélyi kisebbségi lap címlapon közölte, és a tárgyalások lefolyását ismertette olvasóival, a magyarországi lapokkal ellentétben nem oly részletességgel, mint azok. Az augusztus 27-ei számában egy újabb román lapot idéz, mely a tanácskozások kudarca után jelent meg a sajtóban. A Timpul [Az idő] a
75
Ellenzék c. napilap július 12.-i szám - A lap mindig kihangsúlyozta a román híreket, kissé a Romániával szembenállás és ellenszenv a román külpolitika iránt fellelhető az újság hasábjain.
294
következőket írta a magyar–román tárgyalások végleges megszakadását követően, amit az Ellenzék főcímként közölt: „… A magyar küldöttség újabb javaslatokat tett és az előző találkozás – utalás az augusztus 19-ei ülésre – során emelt túlzott igényeket leszállította. A magyar küldöttség arra várt, hogy a román küldöttség földrajzi adatok megjelölésével pontos ellenjavaslatot tegyen. A román küldöttség ezzel szemben kitartott álláspontja mellett és nem tartotta szükségesnek a területi adatok körvonalazását, mielőtt leszögeznék a főelvet, melynek alapján a területekre vonatkozó megbeszélés elkezdődne. A román küldöttség ugyanakkor kitartott a népcsere mellett, mely nem választható el a területátengedéstől. Déli 12:30 órakor a dolgok gyors kifejlődése következett. Délután 2 órakor Bárdossy bukaresti magyar meghatalmazott miniszter elhagyta az üléstermet és kijelentette, hogy visszatér Bukarestbe. Arra a kérdésre: vajon a magyar küldöttség tagjai is elutaznak-e, kijelentette, hogy ezt ők maguk fogják közölni. Néhány pillanat múlva Hory András magyar fődelegátus tűnt fel a magyar küldöttség összes tagjainak kíséretében. Ettől a pillanattól mindenki tudta, hogy a tárgyalások megszakadtak.”76 Tehát az erdélyi lap a megbeszélések következményeit is feszült figyelemmel kísérte, és informálta az erdélyi polgárságot a Turnu Severinben történtekről. A lap egy liberálisabb szellemben közelítette meg a magyar ügyet, de a németellenesség érezhető volt az újság hasábjain. A korábbi németellenes lapokkal ellentétben, a magyar sajtóban is megjelentek a nyíltan németbarát lapok. Ilyen volt például a Pesti Újság,77 amely a nyilasok egyik legfontosabb hangadójának bizonyult. A Maróthy Károly által szerkesztett lap kiemelten kezelte a határmenti incidensekről szóló híreket. Részletes tájékoztatást adott a román belpolitikai helyzetről. A román híreket azonban cinizmussal fűszerezve tárta a lap olvasói elé. A július 7-ei számában például azt írta egy román újságról, hogy hízeleg Magyarországnak a Gigurtu-kormány megalakulását követően. Az újság szerint a világsajtó egyöntetűen Magyarország követelései mellett állt, valamint – a Pesti Újság véleménye szerint – az olasz sajtó nyilatkozatából kitűnik a magyar revízió támogatása. A német cikket kiemelte olvasói számára, a Harmadik Birodalmat dicsőítő cikkek
76 77
Az Ellenzék 1940. augusztus 27-ei számában közölt, a román Timpul c. lap cikke Pesti Újság – A húszas évek fajvédő és agrárius lapjai közül a Mesko Zoltán szerkesztésében megjelent Pesti Újság volt kiemelkedő, de ekkor nagy jelentőséget még nem ért el. A fajvédő és a katolikus sajtó már a húszas évek elején szembekerült egymással. Az 1940-es években a német nyomás miatt a Nyilaskeresztes Párt egyik legfontosabb szócsöve lett. Az 1940-es években főszerkesztője Maróthy (Meitzler) Károly. Az újság 1929 és 1942 között jelent meg.Forrás: Kókay György–Buzinkay Géza–Murányi Gábor: A magyar sajtó története (Sajtóház Kiadó, 2000) (209. old.) lásd még Függelék 1. sz. kép
295
jelentek meg a lap hasábjain. Hosszasan foglalkozott Romániával, ennek folytonos széthullásáról értekezett cikkeiben. Július 12-i számában azt írja, hogy a német–olasz barátság még jobban elmélyült, és a tengely valamint Magyarország őrzi Kelet-Európa békéjét. A július 27-ei számában számon kérő cikkekben kér jóvátételt Romániától az „elrabolt” magyar területek miatt. A Pesti Újság a salzburgi tárgyalásokról azt írta, hogy azok teljes eredménnyel végződtek Magyarország szempontjából, továbbá hozzátette, hogy azok a térképjavaslatok, melyeket a románok terjesztettek elő, minden valószínűséggel a térképek meghamisítását jelentette. A tengelyhatalmak és Románia közt lezajlott tárgyalásokat követően az újság azt írta, hogy Románia kétszínű politikát folytat. Augusztus 13-ai számában az olasz sajtóból idéz, mely szerint a müncheni, salzburgi és római megbeszélések Délkelet-Európa szempontjából is a versailles-i, Neuilly-i és trianoni korszak végét jelentik, továbbá hozzátette, hogy „ezek a döntések az igazságtalanságon alapultak, illetve – mint írja – Mussolini és Hitler lángesze most eltávolítja Délkelet-Európa testéből a robbanóanyagokat és ott a béke hosszú korszakát teremti meg.”78 A Turnu Severin-i tanácskozásokat nem közli címlapon, de a későbbiekben képekkel illusztrálta a magyar delegáció útját és megérkezését a megbeszélések helyszínére. A tárgyalások végső megszakadását követően német lapokból idéz, és leírja, hogy a románok az időt húzzák és várják a döntőbírói ítéletet. A Pesti Újság augusztus 14-ét követő számaiban visszafogottabban nyilatkozik a magyar– román konfliktusról és annak megszakadásáról. Az általam kiválasztott újságok a magyar–román viszonyról, mint látható volt, a legkülönbözőbb véleménnyel bírtak. A kormány és a liberális sajtó viszonylag azonos álláspontot képviselt, azonban a jobboldali sajtótermékek részben, vagy teljesen szembehelyezkedtek a német propagandával, mely a nyilas-németbarát sajtó egyik mozgatójává vált. A visszafogottságtól mentes szélsőjobb sajtótermékek románellenes propagandát folytattak.
78
Pesti Újság 1940. augusztus 13-ai szám.
296
7.
Összegzés
A német expanziós politika az 1940-es években a magyar–román ügyben is befolyást nyert. A Románia által elveszített besszarábiai területek miatt a Harmadik Birodalomnak már nem az volt a célja, hogy a Román Állam a Kárpátok védőbástyája legyen a szovjet előrenyomulással szemben. Az így átértékelt német politika Magyarországban látta a szovjet terjeszkedés megfékezőjét. Ezért igyekezett a legnagyobb nyomást gyakorolni az országra. Ugyanakkor a német olajkészletek hiánya miatt az érdekszféráiba tartóztak a román olajmezők is, melyek egy bizonyos részét képezték a német olajkészleteknek. Az 1940-es évekre konfliktusossá vált magyar–román viszony megrendítette a keleteurópai béke fennmaradásának lehetőségét. A folyamatos magyar revíziós törekvések, valamint a túlzott román makacsság kiélezetté és kockázatossá tette Hitler számára a kelet-európai status quo fenntarthatóságát. A Turnu Severinben lezajlott tárgyalások kudarccal történő lezárása a tengelyhatalmak számára megnövelte a beavatkozás esélyét. Ez végül elvezetett az augusztus 29–30-ai bécsi döntéshez. A korabeli sajtó részletesen tárgyalta a júniusi-augusztusi történéseket, melyek hatására a magyar lapok a magyar– román területi vitában markáns vagy kevésbé jelentős álláspontot tudtak képviselni. A liberális és kormánnyal szimpatizáló sajtóorgánumok viszonylag objektív képet festhettek a korabeli magyar újságolvasók számára. Akadtak azonban olyan sajtótermékek is, melyek a nyílt német politikaellenességtől sem zárkóztak el. A német befolyás a korabeli sajtóban is felfedezhető volt, hiszen a nyilas és szélsőjobb sajtó rengeteg újságot, napilapot és egyéb németbarát lapot adott ki. Ezen újságok nem idegenkedtek a radikalizmustól és a nyers, vagy sokszor nagyon is sértő kijelentésektől sem. A magyar–román határvita kapcsán a nyilas sajtó egyértelműen a román féllel szemben foglalt állást, tömegeket a háborúpártiságra sarkallva ezzel. Tehát mind a Turnu Severin-i tárgyalások, mind a köztes egyeztetések a magyar és román fél között kudarccal zárultak, és elvezettek a második bécsi döntés meghozatalához. Ez az esemény mindkét országra nagy hatást gyakorolt, hiszen Magyarország, ha ideiglenesen is, de visszakaphatta Észak-Erdélyt az erdélyi magyar lakosság nagy részével, illetve Románia de facto egy puskalövés nélkül vesztette el területeinek mintegy kétharmadát, valamint presztízsét az 1940-es évek végére.
297
8.
Irodalomjegyzék
Nyomtatott szakirodalom: Ablonczy Balázs: Teleki Pál (2005, Osiris, Bp.) ill. Horthy Miklós: Emlékirataim (1990, Európa-História) Dombrády Loránd: Hadsereg és politika Magyarországon 1938–1944 (1986, Bp. Kossuth Könyvkiadó) Hitler hatvannyolc tárgyalása 1. kötet 4. sz. irat Horthy Miklós titkos iratai… 47. sz. irat Horthy Miklós: Emlékirataim (1990, Európa-História) Juhász Gyula: A Teleki-kormány… 148. old. Juhász Gyula: Diplomáciai iratok Magyarország külpolitikájához 1936–45 (V. kötet) – Magyarország a nyugati hadjárattól a Szovjetunió megtámadásáig 1940–41 (1982, Bp. Akadémiai Kiadó) Kim Jiyoung: A nagyhatalmi politika és az erdélyi kérdés a II. világháború alatt és után (2000, Osiris, Bp.) Kókay György–Buzinkay Géza–Murányi Gábor: A magyar sajtó története (2000, Sajtóház Kiadó) L. Balogh Béni: A második bécsi döntés előzményei / a müncheni, a berchtesgadeni és római találkozók L. Balogh Béni: A második bécsi döntés előzményei / Berchtesgaden és Turnu-Severin között L. Balogh Béni: A második bécsi döntés előzményei /A Turnu Severin-i tárgyalások L. Balogh Béni: A második bécsi döntés előzményei /Az erdélyi magyar revízió ügye a Besszarábia megszállását követően http://balogh.tortenelem.mtaki.hu/ L. Balogh Béni: A második bécsi döntés meghozatala és következményei (2001, Csíkszereda, Pro-Print Kiadó) http://balogh.tortenelem.mtaki.hu Magyar Statisztikai Szemle Magyar Statisztikai Szemle XVIII. Évf. Mihail Manoilescu: Dictatul de la Viena- Memoarii Iulie-August, 1940 (1991, Editura Eciclicopedica, Bucuresti) MOL K 27 Minisztertanácsi jegyzőkönyvek 1940. június 27. Ránki György: Hitler hatvannyolc tárgyalása 1939–44 (II. kötet, Magvető könyvkiadó)
298
Réti: Olasz diplomáciai dokumentumok… 53. sz. irat Újságok, sajtótermékek: 8 Órai Újság augusztusi számai 8 Órai Újság júliusi számai 8 Órai Újság júniusi számai Ellenzék augusztusi számai Ellenzék júliusi számai Ellenzék júniusi számai Esti Kurír augusztusi számai Esti Kurír júliusi számai Esti Kurír júniusi számai Független Kisgazda augusztusi számai Független Kisgazda júliusi számai Független Kisgazda júniusi számai Kis Újság augusztusi számai Kis Újság júliusi számai Kis Újság júniusi számai Magyar Nemzet augusztusi számai Magyar Nemzet júliusi számai Magyar Nemzet júniusi számai Népszava augusztusi számai Népszava júliusi számai Népszava júniusi számai Pesti Újság augusztusi számai Pesti Újság júliusi számai Pesti Újság júniusi számai
299
9.
Függelék Iratok, dokumentumok 1. Napi jelentés Adolf Hitler német kancellár, Joachim von Ribbentrop német
külügyminiszter, Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter valamint gr. Teleki Pál magyar miniszterelnök és gr. Csáky István külügyminiszter megbeszéléséről München, 1940. július 10. Hitler üdvözölte a megjelenteket és gr. Teleki gratulált a Führer világméretű hadi sikereihez. Teleki átadta Horthy levelét Hitlernek. A német kancellár megkérte, hogy a magyar miniszterelnök ismertesse Magyarország követeléseit Romániával szemben. Teleki etnikai, gazdasági alapon kifejtette követeléseit, de nem ment olyan részletességgel bele, hogy konkrét határvonalakat szabott volna meg. Ez az első időpont, amikor meglehetne oldani az ügyet katonai eszközökkel. Kárpátalja megszállásának időpontját említette először. Hitler ezt követően elmondta, hogy egy német sem kérdőjelezi meg Magyarország követeléseinek jogosságát, de ha harcba küldené őket, nem értenék, hogy mért kell csatába menni egy olyan ügyért, amit más országok idéztek elő. Ezt követően egy könyvből felolvasta az európai hadseregek haderejét – így Romániáét is – és elmondta, hogy az első világháború idején nekik is az „entente” szállított fegyvereket. Hitler továbbá elmondta, hogy egy háborúhoz négy dolog szükséges: •
elsőrangú vezetés
•
kiváló organizáció
•
vagy egy olyan katonai létszámfölény, ami mindent elsöpör
•
illetve olyan anyagi felszerelésnek olyan ereje, mely minden akadályt elsöpör.
Korábban a Német Birodalom és Olaszország kezébe jutott Skoda feljegyzésekből kiderül, hogy Románia egy jól felszerelt állam. Erre Teleki azzal érvelt, hogy Csehszlovákia is jól felszerelt volt, mégsem vetette be fegyvereit, mikor szükség volt rá. Hitler felhívta a figyelmet arra, hogy olykor az éleslátás előbbre vezet, mint a háború. Teljes mértékben egyetért ezen állásponttal Ciano is, hiszen most Olaszország sem tartja kézenfekvőnek, hogy a „Balkánon” egy újabb hadszíntér nyíljon, mert a tengelyhatalmi
300
haderőt máshová kell összpontosítani. Hitler ez után arra is figyelmeztetett, hogy a magyar fél óvakodjon a „mindent vagy semmit” koncepciótól. Erre a magyar fél azt válaszolta, hogy „mi [a magyar kormány] is gondoltunk erre, mert már kértük a jugoszláv, német és olasz kormány támogatását, abban az irányban, hogy Bukarestet vegyék rá, hogy szüntesse meg velünk szemben elkövetett discriminációt, amit azzal követett el, hogy kardcsapás nélkül területi engedményeket tettek Oroszországnak anélkül, hogy velünk hasonló jellegű tárgyalásokba bocsátkoztak volna. Azonban a román kormány mindezidáig tudomásunk szerint nem válaszolt. Másképpen is próbáltuk Romániát
puhítani
és
tárgyalásokra
bírni,
amikor
diplomáciailag
izolálni
igyekeztünk…” Ribbentrop erre azt válaszolta, hogy Románia köteles területi engedményeket tenni Magyarországnak – egyébként ezt ők is elismerték –, de ez tárgyalásos úton meg is valósítható. Először Magyarországot kell kielégíteniük, és utána jöhet csak a bolgár-kérdés. Teleki kifejtette, hogy egy magyar–román tárgyalás egymás között nem lenne eredményes – mert sikertelenség esetén fellángolna a tűz az erdélyi magyarságban és ez felkeléshez vezetne –, ezért csak olasz–német közreműködéssel lehetne ezt lebonyolítani, viszont ha ez is sikertelen lenne, akkor szintén az „ultima ratiohoz” kell fordulni. Teleki megkérdezte Cianotól, hogy részt venne-e egy ilyen tárgyaláson. Hitler elmondta, hogy Romániának – Károly királynak – válaszlevélben megírja, hogy igyekezzék Magyarországgal megegyezni, mert 1918–19-ben Románia nem a katonai erejének, vagy hősiességének köszönhetően kapott igen sok területet, hanem pusztán az események úgy hozták – folytatta a Führer – a magyarok közelebb állnak hozzá, mint a románok. Ezt követően Románia belpolitikáját kritizálta. Ezek után a sajtót, a szociális helyzetet és a zsidó kérdést feszegette, román viszonylatban. Ezt a beszédet a magyar kormány örömmel fogadta. Ezután Hitler elmondta, hogy ezt megfogja táviratozni a Ducenak is, hogy a tengelyhatalmak álláspontja egyöntetű legyen Romániával szemben. gr. Teleki ezt követően kifejtette, hogy a magyar hadsereg mozgósításait kívánják megszervezni, a magyar hadseregnek meg kell nyugtatnia a közvéleményt, mert mint mondta hármas funkciója van a fegyverben álló magyar hadseregnek: •
meg kell, hogy nyugtassa a magyar közvéleményt, mely rendkívül ideges
amiatt, hogy a magyar kormány tétlen •
figyelmezteti a román kormányt, hogy nem volna tanácsos ebben a helyzetben,
ha a román kormány által könnyelműen felfegyverzett román parasztság nekilátna a magyar lakosság lemészárlásának
301
•
meg kell, hogy mutassa a nagy idegizgalomban élő erdélyi magyarságnak, a
magyar kormány őrködik az erdélyi magyar lakosság biztonsága felett gr. Teleki kifejtette, hogy a hadsereget nem szeretné demobilizálni egy esetleges forradalom kitörése miatt akár belső okból, akár a szovjet előrenyomulás miatt. Erre a tengelyhatalmak azt válaszolták, hogy nem lenne ajánlatos Magyarországnak egy effajta lépés. Azzal vált el a magyar kormány Hitlertől, hogy megígérte, hogy őrködni fog Délkelet-Európa nyugalma fölött, Ő pedig azt a választ adta, hogy értesíteni fogja hamarosan a magyar kormányt a román fejleményekről. Szívélyes, barátságos hangnem jellemezte ezt a beszélgetést. A társalgás 2 óra 45 percig tartott. gr.Csáky Forrás: Juhász Gyula: i. m. (317. old.)
2. Bárdossy László bukaresti magyar követ jelentése Csáky István külügyminiszternek Szigorúan titkos!
Bukarest, 1940. július 21.
M. kir. Követség Bukarest 118/pol. sz. 1940 Tárgy: Az erdélyi magyarság vezetőinek megbeszélése Gróf Bánffy Miklós, a romániai Magyar Népközösség elnöke, szíves volt rendelkezésre bocsátani annak a tájékoztatásnak a szövegét, amelyet az erdélyi magyarság vezetőinek folyó évi július hó 7-én tartott szűkebb körű bizalmas megbeszélésen olvasott fel. A megbeszélésen a Népközösség elnökén kívül Márton Áron erdélyi római katolikus püspök, Purgly László ág. ev. főgondnok és gróf Bethlen György református főgondnok vett részt. Melléklet: Magyar Országos Levéltár K 64 1940 27, 509/Res. Pol. sz. Eredeti tisztázat.
302
Sorsdöntő órákat élünk. A legutóbbi események súlyos problémák elé állítják erdélyi magyarságunkat, elsősorban azokat, akik bármely minőségben, akár egyházi állásuk, akár egyéni súlyuk, politikai szerepük, vagy múltjuk révén felelősséget fognak viselni nemzetünk állásfoglalásáért és viselkedéséért a történelem ítélőszéke előtt. Jövendölésbe bocsátkozni nem lehet és nem szabad. Számba kell venni azonban mindent, ami az erdélyi kérdésnek, és ebben erdélyi magyarságunk helyzetének jobbra vagy rosszabbra fordulását jelentheti, ami nemzeti életünk kivirágzását vagy pusztulását okozhatja. Pusztulást jelent, ha a szovjet hadsereg okot találna arra, hogy átlépje a Kárpátokat és betörjön Erdélybe. Még ha nem is maradna végleg itt, ha viszonylag rövid idő alatt ki is szoríttatnék, olyan anyagi és erkölcsi romlást okozna ez, amit helyrehozni lehetetlen volna. Egyházaink, kultúránk, családi tűzhelyünk, mindenünk, amink van tönkremenne, egész magyar társadalmunk darabokra törne, vissza nem hozhatóan. Hogy a német befolyás további igényektől vissza tudja-e tartani Moszkvát, bizonytalan. Mostanáig úgy látszik, sikerült. Kétségtelen azonban, hogy Németország az angol háború befejezéséig minket az orosztól csupán befolyásával véd, haddal aligha tudna segíteni, vagy csak nagyon nehezen. Szükséges ezekre rámutatnom, hogy aláhúzzam, mennyire fontos népünket nyugalomra inteni, különösen a magyar munkásságot. Minden zavargás ürügyül szolgálhat a szovjetnek, hogy közbelépjen rendcsinálás vagy a munkásosztály megvédése címén. Egyik feladatunk tehát a népünk nyugalmát minden módon biztosítani. Nehéz feladat. Hiszen a legutóbbi hetek rádióhíradása előbb felajzotta népünk reményeit, visszakozása pedig keserű csalódást okozott. Ez a csalódás a melegágya a bolsevista propagandának, mely arra törekszik, hogy népünk reményeit Moszkva felé irányítsa. Szükséges tehát mindent megtenni, hogy e csalódást enyhítsük, és népünk magyar érzéseit fenntartsuk. Tudtára kell adni, hogy a magyar irányú megoldás előbb-utóbb be fog következni. Halasztása csak azért történik, hogy mentől könnyebben, gyorsabban, mentől kevesebb véráldozattal mehessen végbe. De tudtára kell adni azt is, hogy ezt a legkívánatosabb megoldást õ maga veszélyezteti, ha nyugalmát nem őrzi meg. Ha ugyanis zavargások törnének ki, ami az államhatalom részéről okvetlenül megtorlást váltana ki, Magyarország kénytelen volna rosszabb körülmények között avatkozni be, és éppen a mi véreink szenvednék meg egy elsietett lépés szörnyű következményeit. Vannak azonban más feladataink, melyek bár valamivel távolibb, de még mindig elég közeli jövőre vonatkoznak. Ezeket már ma kell számba venni. Olyan feladatok, melyek az erdélyi kérdésnek magyar irányú rendezésével
303
függnek össze. Ennek kétféle módja képzelhető el. Az egyik, hogy az angol háború befejezése után a tengelyhatalmak Magyarországgal karöltve olyanszerű ultimátumot intéznek Romániához, mint amilyen az oroszé volt, és hogy Románia azelőtt meghajol. Másik, hogy Románia nem hajol meg, ami főleg akkor valószínű, ha Németország nem tud, vagy nem akar lényeges erőkkel közbelépni, hanem csupán a magyar hadsereget bocsátja támadásra. Hitem szerint bizonyos, hogy ez a támadás még így is sikerrel jár. Egyedül az bizonytalan, hogy milyen tempóban megy végbe. Akár gyorsabban, vagyis német segítséggel, akár lassabban, vagyis egyedül a magyar erővel folyik le ez a küzdelem, e korszaknak három fázisát kell szemügyre vennünk, és mindenkire nézve tisztáznunk kell erdélyi magyar kötelességeinket. A/. Az első fázis addig tart, amíg a román hadsereg frontja mögött élünk. Reméljük, hogy ez csak rövid idő. De bármilyen rövid legyen is, számba kell, vegyük, és tisztán kell, lássuk a teendőinket. Életfontosságúnak tartom, hogy semmi zavargás vagy lázongás ne törjön ki, amíg ebben a helyzetben vagyunk, hiszen minden ilyen megmozdulás alkalom volna arra, hogy válaszképpen, fõleg a kevert lakosságú területeken magyar véreinket lemészárolják. Meg kell világítani embereink számára, hogy a magyar hadsereg győzelmét az ilyen zavargás mit sem segíti elő, és csupán saját véreink vesztét okozza. B/. A második fázis az a helyzet, midőn a magyar sereg már áthaladt rajtunk, és a Maroshoz, az Olthoz vagy a Kárpátokhoz jutott. Jövőnkre nézve végzetes volna, ha akkor nem mutatnánk példás rendet, ha széltében vérontás indulna meg a helybeli románság ellen, ha gyilkosságok, gyújtogatások kísérnék a magyar győzelmet. Tudom, hogy húszévi elnyomatás után nagyon érthető volna, ha ilyesmi itt-ott történne. Mégis minden módon meg kell ezt akadályozni, és vissza kell tartsuk ettől népünket. Nem hivatkozom sem emberiességi, sem keresztyéni indokokra, bár azt is tehetném. Itt azonban elég, ha csakis politikai érveket sorakoztatok fel. Kétségtelen ugyanis, hogy az erdélyi kérdés megoldása nem csupán magyar ügy, hanem európai. A nagyhatalmak döntésétől függ, Európa új rendjétől, amiben nekünk kevés szavunk lehet. Ezért nem zárhatjuk ki a lehetőségek köréből azt, hogy Erdélyben, vagy annak némely részeiben román lakossággal együtt kell élnünk továbbra is. Ez a további együttes élet azonban lehetetlenné válna, ha hullahegyek torlaszolnák el. Lappangó polgárháború állapotába jutnánk, amiben csupán a csendőr vagy a panganét tartanának valamilyen rendet. Olyan gyűlölségi légkör keletkezne, ami a távolabbi jövőben újra kérdésessé tehetné Erdély helyzetét.
304
C/. A harmadik fázis akkor következik be, midőn újból magyar uralom alá kerül Erdély. Feladatunk ezzel sem szűnik meg, mert képviselnünk kell annak a nemzedéknek az érdekeit, amely a román impérium alatt nőtt fel és jutott férfisorba. Okulnunk kell azon, ami a Felvidék visszatérte után történt. Oda Csonka-Magyarország minden részéből özönlöttek az álláskeresők. Egyrészt olyanok, kik közel két évtizede repatriáltak, magyar földön jól éltek, és most visszatérve a Felvidékre, maguknak követeltek minden állást és minden javadalmat; másrészt olyanok, akik Budapestről, az Alföldről vagy a Dunántúlról kerültek oda, minden helyismeret nélkül. Mindkét csoport beözönlése nemcsak méltánytalan volt a helybeliekkel szemben, de a szolgálat és közrend szempontjából is igen káros volt. A régen elszármazottak ismeretlenek voltak a távozásuk óta változott helyzettel és az új emberekkel, azokkal, akik ott maradva kitartottak a végső megpróbáltatásig. Az ebből származó bajokat nem szükséges részleteznem.
A
máshonnan
származók
minden
ottanit
lenéztek,
és
helyi
tudatlanságukkal rengeteg keserűséget és bajt okoztak. Ezek hasznossági szempontok. De mellettük és fölöttük áll saját ifjú nemzedékünk igazságos érdeke. Tűrhetetlen és megalázó volna az õ számára, ha mellőztetnék, midőn a magyar uralom helyreáll. Szükséges, hogy elsősorban azok kapjanak helyet, kenyeret és hatáskört, akik itt, szülőföldünkön, ezer sanyargatás dacára, híven kitartottak. Szükséges, hogy elsősorban őket helyezzék állásba és itt, ahol küzdöttek, és ezer megaláztatást szenvedtek el. És ne legyen akadály, hogy ők a magyar jogban és közigazgatásban ma még járatlanok. Az se lehet akadály, ha nem érték el azt az életkort, amivel normális időkben egy szolgabíró vagy főjegyző bírt. A legszükségesebb jogszabályokat hamar meg lehet tanulni, az igazgatás lényege pedig nem a paragrafus, hanem a józan ész és a helyismeret. Ifjúságunkat ismerve tudom, hogy feladatának meg tud felelni. Szükségesnek tartottam ezeket elmondani Erdély jövőjére nézve. Felszólítani mindenkit, akit bármi minőségben felelősség terhel – kérve, hogy ezeket gondolja át, tegye magáévá, és befolyási körében jutassa érvényre. Csakis ha mindnyájan összefogunk ezekben, akkor feleltünk meg történelmi kötelességünknek. És erdélyi magyarságunk is csak akkor marad töretlen, ha ezekben az utolsó nehéz órákban félretesz minden torzsalkodást, ellenségességet, gáncsoskodást, és összefog igaz testvéri indulatban. Ez az, amit minden magyartól kérek. Minden szervezetünk, egyházaink, egyleteink, szövetkezeteink, régi és új kapcsolatok, a magyar párt emberei és a Népközösségnek jórészt ezzel azonos gárdája, – mindenki fogjon össze ma, és tegye félre azt, ami akár okkal, akár ok nélkül elválaszthat egymástól. Ezt az egységet kérem, és úgy érzem, az egész magyarság parancsa ez. Ez az
305
utolsó szavam, utolsó szavam a még román uralom alatt élő magyarokhoz. Nem búcsúszó még, mert a végső megoldásig el nem hagyhatom ezt a helyet, hova a sors állított. Nem hagyhatom abba azt a munkát, amit nemzetünk védelmére vállaltam. Ezt az egységet kérem, valósítsák meg. Ha elérem, hogy e végső órákban létrejön, és fennmarad továbbra is ez az egység, nem hiába dolgoztam. Hivatásomat befejeztem akkor. Hosszú életpályám végállomásához közelít. Emelt fővel és megnyugodva távoznék akár a közszolgálatból, akár az életből – megnyugodva és örömmel –, ha azzal a tudattal tehetem, hogy egyetlen akaratban összefogott mindenki, aki erdélyi és magyar. 3. A külügyminiszter számjel távirata a bukaresti magyar követnek 118. szám
Budapest, 1940.
július 31. 16 óra A magyar kormány reménykedve fogadja, hogy csak tévedés volt az a mondat, amit a román sajtó publikált, miszerint „Románia húsz éven keresztül soha nem tapasztalt megértő politikát folytatott kissebségei irányában”. A magyar kormány felhívja a román külügyminiszter figyelmét a lakosságcserére vonatkozó ajánlatával kapcsolatban, hogy Románia és Magyarország között nem kisebbségi, hanem területi problémáról van szó. A magyar kormány kötelezőnek érzi, hogy ezt közölje Romániával, mert ha nem, abban az esetben túlságosan elmérgesedik a két állam között a helyzet. gr. Csáky Forrás: Juhász Gyula: i. m.
306
4. A külügyminiszter számjel távirata a bukaresti magyar követnek 119. szám
Budapest, 1940. július 31. 17 óra
Titkos! Ezúton utasítom, hogy vegye fel az erdélyi szászok vezetőivel a kapcsolatot és a magyar kormány nevében a következőket jelentse ki: 1.
Amennyiben a szászok a magyar revíziós törekvéseket elősegítik, de ők maguk
nem kívánnak visszatérni, a magyar kormány, kereskedelem-politikai téren éreztetni fogja háláját a szász támogatásért. 2.
Amennyiben a szászok Magyarországhoz visszacsatlakozni kívánnak, a magyar
kormány az államfő hozzájárulásával részükre az ősi királyföld jogait biztosítaná modernizált formában. Kivételt képezne Beszterce, mely ugyan beletartozott a szász városok szövetségébe, de nem tartozott a Királyföldhöz. A magyar kormány felelősséget érez a szászok iránt és e felelősséget magukéra kötelezőnek érzik, ha a szászok is segítségükre vannak. gr. Csáky Forrás: Juhász Gyula: i. m.
307
5. A külügyminiszter számjeltávirata a római magyar követhez 142. szám
Budapest, 1940.
július 31. 17 óra A Pester Lloyd79 vezércikke rámutatott arra, hogy Románia nem tartja be a tengelyhatalmak által garantált határmódosításokat. Ezt a követ is igazolja. A román kormánypárti Dacia80 azt írja, hogy Erdély soha nem volt Magyarországé. Egy vidéki román lap szerint „Micsoda jogokat akar Csáky?” címmel, a magyar kormányra nézve kompromitáló cikkeket jelentetett meg a román sajtóban. Továbbá a román rádió egy órás adásban fejtegette, hogy Románia stabil és belpolitikailag kiegyensúlyozott, valamint azt hangsúlyozta, hogy a román közvélemény egységes és bizton néz a nyugati határok felé, melyek történelmi és földrajzi valóságokon épültek fel.” gr. Csáky
Forrás: Juhász Gyula: i. m.
79 80
brit napilap temesvári román kormánypárti lap
308
6. Ernst Woermann, a német külügyminisztérium Politikai osztálya vezetőjének feljegyzése 172/135447
Berlin,
1940. augusztus 21. A román követ bemutatott ma nekem egy atlaszt, amelyet most adtak ki Bukarestben, s amely 1857 és 1930 között készült német, olasz és magyar etnikai térképeket tartalmaz Romániáról, főleg Erdélyről. Eközben megemlítette azt a példányt, amelyet tegnap a protokollfőnök mutatott a birodalmi külügyminiszternek. Arra kért, e térképek alapján magyarázzam el a birodalmi külügyminiszternek, hogy mennyire elfogadhatatlanok Magyarország mostani követelései. Ezek elfogadása azt eredményezné, hogy 2,4 millió román kerülne Magyarországra, s csak 180 000 magyar maradna román területen. A magyar magatartás következtében az egyetlen lehetséges út a Führer számára végül is a döntőbíráskodás
lehetne.
Én
elutasítottam,
hogy
részletekbe
bocsátkozzam
Magyarország kívánságairól, még egyszer utaltam jól ismert álláspontunkra a döntőbíráskodás kérdésében. A követ kitartott nézete mellett, hogy a kérdést nem lehet megoldani német beavatkozás nélkül. A döntőbíráskodás alternatívája olyan „tanács” lehetne, amilyet Romániának adtak, Bulgáriára vonatkozólag. Kitartottam az ilyenfajta ajánlatokkal szembeni elutasító álláspontom mellett. Romano úr nagyon kedvező véleményt mondott a Bulgáriával folyó tárgyalásokról, nevezetesen, hogy Románia elfogadta Bulgária összes területi követelését. Woermann. Angol nyelven megjelent: Documents on German Foreign Policy, 1918–1945. Series D (1937–1945), Volume X., The War Years, June 23–August 31, 1940. London, Her Majesty’s Stationery Office, 1957, 376. sz. dokumentum.
309
7. A magyar kormány rendkívüli, bizalmas ülésének jegyzőkönyve Budapest, 1940. augusztus 22. Jegyzőkönyve
az
1940.
évi
augusztus
hó
22-én,
Budapesten
tartott
Minisztertanácsnak. Dr. széki gróf Teleki Pál magyar királyi titkos tanácsos, m. kir. Miniszterelnök úr elnöklete alatt jelen voltak: dr. körösszeghi és adorjáni gróf Csáky István m. kir. t. t. m. kir. külügyminiszter, dr. vitéz Keresztes-Fischer Ferenc m. kir. t. t. m. kir. belügyminiszter dr. Reményi-Schneller Lajos m. kir. t. t. ... m. kir. pénzügyminiszter vitéz széki gróf Teleki Mihály m. kir. t. t. ... m. kir. földművelésügyi miniszter dr. Varga József ... m. kir. iparügyi miniszter, egyúttal megbízva a m. kir. kereskedelem- és közlekedésügyi minisztérium vezetésével dr. Hóman Bálint m. kir. t. t. ... m. kir vallás- és közoktatásügyi miniszter dr. Radocsay László ... m. kir. igazságügyminiszter vitéz dálnokfalvi Bartha Károly m. kir. t. t. ... táborszernagy, m. kir. honvédelmi miniszter dr. Borosjenői Zsindely Ferenc miniszterelnökségi államtitkár. Jegyző: dr. bárcziházi Bárczy István m. kir. t. t., miniszterelnökségi államtitkár. A miniszterelnök úr előadja, hogy a mai rendkívüli minisztertanácsot azért hívta egybe, hogy Hory András rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter úrnak, a Turnu Severinbe kiküldött magyar bizottság elnökének jelentését meghallgassa, és ennek alapján a minisztertanács állást foglaljon a további teendők tekintetében. Hory András rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter előadja, hogy az õ vezetése alatt álló magyar küldöttség és a Pop Valér, rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter vezetése alatt álló román küldöttség folyó hó 16-án délben ült össze első tanácskozásra. Pop Valér allokációjában kifejezést adott azon óhajnak, hogy a két ország között egy új éra nyittassék meg. Hory követ válaszában hangsúlyozta, hogy Magyarország és Románia között egy tartós, a méltányosságon és az igazságon alapuló rendezésnek kell létrejönnie a tengelyhatalmak politikájának szellemében. A románok mindjárt nehézségeket akartak csinálni a felhatalmazási okirat tekintetében. Erre õ, Hory követ átadta a berajzolt határvonallal ellátott térképet és az aide-mémoire-t. Pop Valér erre 15 perces szünetet kért. Majd az ülést megnyitván, egy deklarációt olvasott föl. Sajnálattal
310
konstatálta, hogy annyira ellentétben áll a magyar kormány álláspontja a román kormány felfogásával, hogy nem szolgálhatnak megfelelő tárgyalás alapjául, sem egy későbbi jószomszédi viszony kialakulására. Ennek dacára a román kormány áthatva a legőszintébb akarattól, hogy megegyezésre törekedjék, kijelenti, hogy legközelebbi ülésén, augusztus 20-án lesz szerencséje a román kormány állásfoglalását ismertetni. Hory kérte hétfő délelőtt 10 órára e legközelebbi ülést összehívni. Pop Valér ezt elfogadta. Hory kijelentette, hogy õ csak a magyar javaslat keretében tárgyalhat. A román felfogás lényege az, hogy a lakosságcsere kérdése domináljon. A területi kérdések csakis a lakosságcsere következményeiképpen jelentkezhetnek. A román kormány elvileg elismeri, hogy ezen lakosságcsere territoriális korrektívummal jár, tekintettel arra, hogy az õ statisztikájuk szerint a trianoni Magyarországon 50 000 román él, míg a Trianonban Magyarországtól Romániához csatolt területen 1 350 000 magyar. A román Erdélynek 2/3-a román. A magyar javaslat elfogadása esetében kétmillió román volna kénytelen elfogadni a magyar uralmat. A román elem kétszer akkora volna, mint a magyar. Besszarábia átengedésére Románia egy váratlan presszió folytán kényszerült, tekintettel a katonai erők aránytalanságára. Ez az eset a románok szerint nem hozható fel precedensül. A területrendezés a két nemzet etnikumát vegye alapul, és a két ország lakossága olyan homogén legyen, amilyen csak lehetséges. Teljesen önkényes a magyar kormány által előterjesztett vonal. A magyar kormány ezeréves birtoklásra hivatkozik. A román felfogás szerint 1526-ban megszűnt Erdély Magyarország része lenni. 1867-ben történt csak a visszacsatolás a románok ellenzése dacára. Ma magyar csak 1 660 000 él a Magyarországtól Romániához csatolt területeken. De ebben a számban benne vannak a zsidók, a cigányok és a megmagyarosított elemek. A magyar népszámlálást visszautasítják. Ennek dacára hajlandók tárgyalás alapjául elfogadni a lakosságcserét. Hory követ erre este fél kilenckor adta meg a választ: meglepődéssel vettük a román kormány álláspontját, mert vártuk a román delegáció ellenjavaslatait, amelyeket kilátásba helyezett. Joggal mást várhattunk volna. A román delegáció elutasítja a magyar javaslatot, anélkül, hogy más javaslatot terjesztene elő, csak meddő vitát folytat. A magyar delegáció sajnálattal állapítja meg, hogy a román kormány ma sem akar szabadulni a trianoni szerződés rendelkezéseitől, és végtelenségig fenntartassék ez az álláspont. Ezután Hory követ feltette a kérdést, kapott-e más utasításokat? Pop Valér követ erre két órai szünetet kért, hogy a román kormánnyal beszéljen. Majd Hory és Bárdossy előtt azzal érvelt, hogy sem a román, sem a magyar közvélemény nincs ma még megfelelően előkészítve, és ezért 3–4 hét múlva kellene újból felvenni a
311
tárgyalásokat. Utalt a román kormány átalakulására. Hory követ a leghatározottabban a kormány által kijelölt határvonal alapján volt hajlandó tárgyalni. Pop Valér, a román delegáció vezetője végül éjjel 12 órakor adott teljesen visszautasító választ. Pop Valér szerint a székely kérdés is elintézhető lakosságcserével. Azt kérdezte, elfogadja-e a magyar kormány a néprajzi elvet. Hory követ látván, hogy a románok nem akarják megszakítani a tárgyalások fonalát, kijelentette, hogy ezek után õ még személyesen tesz egy kísérletet. Elmegy személyesen referálni Budapestre a kormánynak. Megteszi a béke kedvéért, de az úttól semmi eredményt nem vár. Négyszemközti beszéd folyamán feltette Pop Valérnak a kérdést, hol van a románok vonala. Erre Pop Valér nem válaszolt. Erre Hory azt mondta Pop Valérnak, hogy hallgatásából azt látja, hogy egy kis vonalat akarnak Magyarországnak átadni, és a Székelyföldről nem akarnak lemondani. Ezek után nincs sok értelme további tárgyalásnak, de miután már kijelentette, hogy Budapestre megy a kormányt informálni, így most már ehhez tartja magát. Ezzel elutazott Turnu Severinbõl. A külügyminiszter úr bejelenti, hogy a Kormányzó Úr Õ Főméltósága legmagasabb engedélye alapján Hory András követ úr holnap visszamegy Turnu Severinbe. Augusztus 24-én, szombaton délelőtt 11 órakor ismét összeül ülésre a két delegáció Turnu Severinben, amelyen Hory követ úr átadja a magyar kormány aidemémoire-jét. Hory követ erre a külügyminiszter felkérésére felolvassa a csatolt aidemémoire szövegét. A külügyminiszter úr valószínűnek tartja, hogy ezen aide-mémoire átadása után a román delegáció, gondolkodási időt fog kérni. Ha Pop Valér kijelenti, hogy mégis hajlandó területeket megjelölni, akkor Hory ezt jelenti a magyar kormánynak. Ha nem, úgy Hory a delegációval elutazik. A belügyminiszter úr felteszi a kérdést,
a
kormány
tisztában
van-e
a
kérdésben
felmerülhető
mindenféle
vonatkozásokkal? A miniszterelnök úr igennel válaszol. Előadja, hogy Hitler Adolf vezér és kancellár mondta, hogy tárgyalnunk kell a románokkal. Erre azt válaszolta, hogy igenis tárgyalni fogunk, de első pillanattól kezdve tisztában kell lennünk az ultima ratióval. Ez egy életkérdésünk. Ebből nem engedhetünk. Mi vártunk. Mi meg akartuk várni a háború végét. Erre jött Oroszország ultimátuma Besszarábia és Bukovina visszacsatolása iránt. Erre jött Bulgária fellépése Dél-Dobrudzsa visszaszerzése iránt. Mi diszkriminációt nem tűrhetünk el, mi egy kompromisszumot ajánlottunk Romániának. Mi 103 000 quadrát-kilométer tőlünk elvett területből 36 000 quadrát-kilométerrõl lemondanánk. Románia tehát Besszarábia, Észak-Bukovina és az Erdélyből tőlünk elvett terület leadása után még mindig több mint 40 000 quadrát-kilométer területtel volna nagyobb, mint amilyen nagy volt 1914-ben. Júniusban levelet írt Mussolininek,
312
amelyben kifejtette, hogy Magyarország korábbi időpontban sokkal előnyösebb helyzetben nekimehetett volna katonailag Romániának. A tengelyhatalmak nyomatékos kérésére ezt nem tehette. Amennyiben tehát egy későbbi időpontban nehezebb körülmények között kell Magyarországnak katonailag föllépni, úgy kéri, hogy ezért Olaszország több fegyvert adjon nekünk. A magyar nemzet 21 esztendőn át: a nem, nem, sohát kiáltotta. Ma nem lehet azt mondani a nemzetnek, hogy azt kiáltsa: igen, igen, örökre. Tehát el van vetve a kocka, külügyminiszter úr szerint a tengelyhatalmak itteni követeik útján informálva vannak álláspontunkról. Románia egyes körei fegyveres elintézésre készülnek. Úgy látja, hogy döntőbíráskodásra kerülhet a dolog. A német birodalom semmiképpen sem akar Dél-Európában háborút. Német biztatásra és kívánságra mentünk bele a Romániába való tárgyalásokba. Tavaszig nem várhatunk. A honvédelmi miniszter úr szerint ezt lehetetlen tavaszig kivárni. A miniszterelnök úr felteszi a kérdést, elfogadja-e a minisztertanács a miniszterelnök úr és a külügyminiszter úr elhatározását. A minisztertanács egyhangúlag helyesli a miniszterelnök úr és a külügyminiszter úr elhatározását és álláspontját. Kelt, mint fent. Teleki Magyar Országos Levéltár K 27 Minisztertanácsi jegyzőkönyvek 1940. augusztus 22. Eredeti tisztázat fénymásolata.
313
8. Ernst Woermann, a német külügyminisztérium Politikai osztálya vezetőjének feljegyzése 172/135500 – 01. sz.
Berlin, 1940.
augusztus 27. Ma délután 5 órakor a román követ, aki eredetileg a birodalmi külügyminiszterrel kívánt beszélni, a következő, a kormány által különlegesen sürgősnek nyilvánított bejelentést tette: A román kormánynak az a kívánsága, hogy ne jöjjenek létre fait accompli-k a magyar–román kérdésben. A román miniszterelnök és a román külügyminiszter
már
kijelentették,
hogy
elfogadják
a
tengelyhatalmak
döntőbíráskodását, és ezt az álláspontjukat fenntartják. Feltételezik azonban, hogy ebben az esetben minkét felet meghallgatják, úgy, hogy a döntést az összes tények és ügyek ismeretében hozzák meg. Ezért kívánatos lenne, ha a román külügyminiszter lehetőséget kapna
arra,
hogy
álláspontját
közvetlenül
a
Führernek
vagy
a
birodalmi
külügyminiszternek fejtse ki. Az az emlékirat, amit Fabricius követ úr hozott magával, csak rövid összegzése a román álláspontnak, ezért alkalmatlan e célra. A román kormány ugyanakkor kész egy Magyarország és Románia közötti konferenciára is a tengelyhatalmak képviselői elnöklete alatt. A követ aggódott, amiért nem a birodalmi külügyminiszterrel való személyes találkozón hajthatta végre kormánya utasítását, és megkérdezte, lehetséges-e, hogy még ma eljuttassa kormányának a választ. Õ bármikor rendelkezésre áll, amennyiben a birodalmi külügyminiszter telefonon kívánja neki továbbítani a választ. Woermann Angol nyelven megjelent: Documents on German Foreign Policy, 1918–1945. Series D (1937–1945), Volume X., The War Years, June 23 –August 31, 1940. London, Her Majesty’s Stationery Office, 1957, 399. sz. dokumentum.
Forrás: L. Balogh Béni: i. m. (357–387. old.)
314
Kronológia (a legfontosabb események a magyar–román konfliktusban) 1940 júl. 3. – határincidensek a magyar–román határ mentén júl. 5. – Megalakult az új román kormány – Tatarescu lemondott – az új kormányfő Ion
Gigurtu (antiszemita és németbarát) júl. 6. – A moszkvai rádió jelentése a magyar–román viszonyról: a moszkvai rádió
román kegyetlenkedésekről számolt be, majd magyar vonatkozású hírek közlése. A magyar sajtó azzal vádolja Romániát, hogy zavarkeltés céljából hamis hírekkel riogatja az erdélyi lakosságot. júl. 7. – Egy jugoszláv lap szerint enyhült a magyar–román viszony. júl. 9. – Egy olasz lap értesülései szerint Magyarország biztosítékot kíván követelései teljesítésére júl. 10. – gr. Teleki Pál miniszterelnök és Csáky István külügyminiszter elutazott a németországi találkozóra (Münchenbe). júl. 11. – ünnepi díszben fogadta München gr. Teleki Pált és a magyar külügyminisztert – Találkozások az erdélyi kérdés rendezéséről júl. 23 – magyar–német gazdasági egyezmény aláírása júl. 24. – Ribbentrop meghívta Németországba a bolgár és román miniszterelnököt és belügyminisztert – elkezdődte a német–bolgár és román tárgyalások – a berchtesgadeni és római tárgyalások
315
júl. 27. – „A román lapok éles magyarellenes hangja megnehezíti a kiegyezést” júl. 28. – Megkezdődött a délkelet-európai határok átrendezésének folyamata. júl. 30. – A tengelyhatalmak akarata az, hogy Románia sietve kezdjen tárgyalást Magyarországgal. aug. 8. – Teleki és Csáky fél órás megbeszélést folytat a Budapestre küldött Bossy román követtel. aug. 15. – A magyar küldöttség Hory András vezetésével különhajón elindul Turnu – Severinbe. aug. 17. – Turnu Severinben átadták a magyar javaslatot. aug. 19. – A románok a lakosságcsere ajánlatát hangsúlyozzák, amit a magyar delegáció ellenkezve fogad. aug. 23. – Hory beszámol a magyar kormánynak a Turnu Severin-i tárgyalásokról. aug. 24. – hadkészültség mind a román, mind a magyar oldalon aug. 25. – Románia nem válaszolt a magyar javaslatra – a tárgyalások kudarca. aug. 27. – A tárgyalások végképp megszakadnak – Hitler titkos tárgyalása az olasz vezetőkkel, itt határoznak arról, hogy Magyarország mennyi területet kap vissza Erdélyből. aug. 29. – német–olasz illetve magyar–román tárgyalások megkezdése Bécsben – a második bécsi döntés kezdete…
316
Adatok, táblázatok 1.
ábra
Az erdélyi területek lakossága a két ország adatai alapján:
Adatok forrása
Terület
Visszakapott országrész grész
/km2
Román népszámlálás
Népesség 2 393 300
(1930) Észak-Erdély Erdély
43 492
Magyar népszámlálás
2 460 000
(1941) Adatok: Magyar Statisztikai Szemle XVIII. Évf. – saját készítésű táblázat 2.
ábra
Erdély lakosságának aránya az 1941-es es magyar és aaz 1930-as román népszámlálás alapján:
Erdély lakossága 1941 1941-es magyar népszámlálás szerint (%) 2%
43%
magyar 55%
román német
Adatok: Magyar Statisztikai Szemle XVIII. Évf. – saját készítésű ábra
317
Adatok: Magyar Statisztikai Szemle XVIII. Évf. – saját készítésű ábra Térképek: 1.
sz. térkép
Erdély 1940, a Maros Maros-vonal (Forrás: Pesti Újság)
318
2.
sz. térkép
Magyar, illetve román területrendezési elképzelések 1940 nyarán (Forrás: http://www.nol.hu/kep/405971)
319
Képtár: (1940) 1.
sz. kép
„A kutya és a hold” – nyilas románellenes propaganda karikatúra (Forrás: Pesti Újság 1940. augusztusi szám) 2.
3.
sz. kép
sz. kép - A Hory-féle magyar delegáció elindult Turnu Severinbe
320
(Forrás: Pesti Újság 1940. aug. 15.) 4.
sz. kép
gr. Teleki Pál miniszterelnök 1940
Vitéz Újszászy István vezérőrnagy, rnagy, katonai szakért szakértő a Turnu Severin-i tárgyalásokon (Forrás: rrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Ujsz%C3%A1szy_Istv%C3%A1n)
321
5. sz. kép
Sztójay, Ribbentrop, Csáky és Teleki ellép a díszszázad el előtt 1940. augusztus 30. (Forrás: http://www.sulinet.hu/eletestudomany/archiv/2000/0035/becsidontes/kep2.html)
322
6. sz. kép Ion Gigurtu román miniszterelnök
II. Károly román király
Mihail Manoilescu román ülügyminiszter
323
7.
sz. kép
A magyar delegáció Hitlernél (Hitler Csáky István külügyminiszterrel fog kezet, háttérben Teleki miniszterelnök, jobboldalt Sztójay akkori berlini magyar követ) (Forrás: http://www.holokausztmagyarorszagon.hu/index.php?section=2&type=pics&chapter=2_ 2_1)
324
Magyarország energetikai helyzete a földgáz vonatkozásában
XXX. Jubileumi OTDK – 2011 Társadalomtudományi szekció Politikatudomány II. tagozat Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium különdíjasa
Készítette Szabó Ildikó Katalin Politológia BA szak
Konzulens Dr. Schottner Krisztina főiskolai docens
2010
1.
Bevezetés
A mai világban az egyik legsarkalatosabb kérdés véleményem szerint az energiaellátottság. Az energia az, ami nélkül ma nem képes modern gazdaság talpon maradni, és amiért majdhogynem bármi áron zajlik a verseny. Veszélyes árucikkről van szó, mert az energiaszükséglet miatt hatalom társul hozzá. Az diktál, aki birtokolja, és juttat belőle a világgazdaság többi résztvevőjének. Ez a helyzet alkalmas arra, hogy az energiahordozókban bővelkedő ország akár nyomást gyakoroljon az energiában szűkölködőkre. Egy hatalmi verseny bontakozik ki előttünk, melyben az öreg kontinensen az érdekelt felek a bővelkedő Oroszország és a szűkölködő Európa. Magyarországnak mekkora szerep jut a versenyben? Jut egyáltalán? Magyarország az energiahordozók terén milyen pozíciót tölt be? Földgázban szűkölködő országról van szó, mely ebben a tekintetben elsősorban Oroszországtól függ. Azonban valóban ennyire egyszerű lenne a kérdés? Már maga az országok közötti kereskedelem tárgyát képező földgáz miatt sem. Dolgozatomban a fenti izgalmas kérdéskört vizsgálva Magyarország helyzetét vázolom fel, hogy ebben a geopolitikai játszmában milyen szerep jut is hazánknak. A munka részeként bemutatom az első fejezetben a földgáziparág jellemzőit. Annak érdekében, hogy láthatóvá váljon Magyarország energetikai helyzete a földgáz vonatkozásában, elengedhetetlenül szükséges, hogy magát az energiahordozót és annak világunkban fellelhető mennyiségét is megismerjük. A második fejezetben bemutatom a magyar földgázfelhasználás jellegzetességeit és az energiahordozóhoz való hozzájutás lehetőségét és problémakörét. Magyarország energiapolitikájának tárgyalásakor külön megvizsgálom a hazánk területén lévő földgáztárolókat és azok fontosságát. Mivel Magyarország
legjelentősebb
energiahordozó-importőre
Oroszország,
ezért
a
kereskedelmi kapcsolatok kialakulása és orosz főszereplője, a Gazprom is bemutatásra kerül. Magyarország az Európai Unió tagja, ezért az Európai Unió energetikai álláspontjának vázolására az ötödik fejezetben kerül sor, majd térségünk kiemelkedő, az energiapolitikára jelentős hatást gyakorló eseményéről, az orosz–ukrán gázárvitáról és annak következményeként a Nabucco- és a Déli Áramlat-projektekről írok. Zárófejezetként pedig a konklúzió előtt a függések kölcsönösségét veszem górcső alá, hogy ezzel
teljes
képet kapjunk
hazánk
energetikai
vonatkozásában.
327
helyzetéről a
földgáz
Munkám során a szakirodalomra, szakfolyóiratokra és az Interneten publikált cikkekre is támaszkodtam. Adatgyűjtést végeztem, hogy állításaimat tényekkel tudjam alátámasztani.
2.
A földgáziparág általános jellemzői
A földgáz egy természetes állapotában színtelen, szagtalan, gyúlékony gáz, mely égése során jelentős mennyiségű energiát termel. A földgáz egyik – napjainkban előtérbe került – jótékony tulajdonsága az energiaelőállítás mellett, hogy égésterméke túlnyomórészt széndioxid és víz, így a környezetre nem gyakorol jelentősen káros hatást. A villamos energiával ellentétben azonban földgázt mesterséges úton előállítani nem lehet. A földgáz több millió év alatt, különböző szerves anyagok bomlásának eredményeként, a földfelszín alatt akár 5000 méteres mélységben is létrejöhet. A földgáz nyomása ezekben a mélységekben meghaladja a 300 bart, hőmérséklete pedig eléri a 180°C fokot. A földgáz felszínre juttatását kitermelésnek nevezzük. A földgázt a feltárás helyszínének közelébe telepített földgázüzemekben tisztítják meg a szállítást megelőzően a különböző szennyező anyagoktól. A földgáz szállítása a termelőhelytől a fogyasztókig kétféleképpen történhet: 1. légnemű állapotban: úgynevezett nagy-, nagyközép-, illetve középnyomású csővezetékekkel, illetve 2. cseppfolyós állapotban (LNG: Liquid Natural Gas): ez a módszer jelentősen drágább, mint a csővezetékes szállítás, viszont óriási előnye, hogy tengeri úton történő szállítás miatt az útvonalak nem annyira kötöttek. A földgázt a lelőhelyen kb. –130°C fokos hőmérsékletűre hűtik. Így térfogata jelentősen lecsökken (kb. hatszázad részére), és cseppfolyós állagúvá válik. Ebben az állapotban tölthető speciális tartályokba. A célállomáson a földgázt újra felmelegítik, légneműsítik, ahonnan már a hagyományosnak tekinthető csővezetékekkel szállíthatják a fogyasztókig. Úgy gondolom, hogy az LNG eljárásra jó lehetőség, ha az ÉszakAfrikából Közép-Európába érkező gáz a tranzitút legnagyobb részét cseppfolyós állapotban tenné meg, és a horvátországi Krk-szigetre telepített cseppfolyósgáztermináltól lehetne továbbszállítani csővezetékeken Szlovéniába, Ausztriába, Szlovákiába, Olaszországba és Magyarországra. Sajnálatos módon az Európai Unió nem támogatja a cseppfolyósgáz-terminálok létrehozását, mivel a gázellátás
328
biztosítását és megszervezését nem tekinti közösségi ügynek, azokat tagállami hatáskörbe sorolták. Ilyen speciális terminálok m működnek Spanyolországban, Franciaországban és az Egyesült Királyságban. Újabb terminálok – akár a 2017re tervezett horvátországi – létrehozásának költségei a szakemberek el előzetes becslései szerint meghaladják a 10 milliárd eurót.1 A földgáz kitűnő adottságainak köszönhet köszönhetően az egyik legelterjedtebb primer energiahordozó. A mai technikai fejlettségnek köszönhet köszönhetően a világ földgázkészleteit már igen nagy pontossággal tudják a szakemberek meghatározni. A 2009 2009-es Statistical Review of World Energy2 kimutatások szerint a 2009 2009-es év végén a bizonyított földgázkészlet kb. 187,49 trillió köbméter. A teljes kapacitás 23,7% 23,7%-ával rendelkezik Oroszország, 40,6%-ával a közel-keleti keleti térség országai, többek között Irán (15,8%), Katar (13,5%), Szaúd-Arábia Arábia (4,2%) és az Egyesült Arab Emírségek (3,4%). További jelentőss készletek találhatóak az Amerikai Egyesült Államokban (3,7%), Vene Venezuelában (3%), Türkmenisztánban (4,3%), illetve az afrikai kontinensen (7,9%) többek között Nigériában, Algériában és Egyiptomban. 1. ábra – A világ földgázkészletei, 2009. Oroszország 23,70% Ázsia 9%
Egyéb 13,60%
Afrikai térség 7,90% Irán 15,80% Amerikai térség 9,20%
Venezuela 3%
Egyesült Arab Emírségek 3,40%
Katar 13,50%
forrás: Statistical Review of World Energy 2009, saját szerkesztés Mint látható, ató, az európai térség nem kerül említésre a jelent jelentős földgázkészletekkel rendelkező országok között, így Európa országai (kevés kivételt kivételtől eltekintve) folyamatos
1 2
Mink Mária: Kiváltópénzek. In: Heti Világgazdaság. 2006. január 14. sz. http://www.bp.com/sectiongenericarticle.do?categoryId=9023779&contentId=7044843
329
és jelentős mennyiségű importra szorulnak. Európa legnagyobb földgázbeszállítója Oroszország. A jelentős függő helyzetet a térség igyekszik a legkülönbözőbb forrásországok bevonásával enyhíteni. Import földgáz érkezik Európába például Norvégiából,
az
egyetlen
európai
országból,
mely
exportálni
is
képes
az
energiahordozóból, Algériából és a Közel-Keletről. Úgy gondolom azonban, hogy nem elhanyagolható tény a közel-keleti térség esetében a kiszámíthatatlan politikai helyzet, mely megkérdőjelezheti a hosszú távú és megbízható szállítást, ami az egyik legfontosabb pontja napjaink politikai és gazdasági kérdéseinek. Hiszen „az energiaellátás zavarainak súlyos tovagyűrűző gazdasági hatásai vannak”.3 A 2009-es Statistical Review of World Energy4 kimutatása szerint világszinten a földgáz felhasználása a hatvanas években éves szinten kb. 650 milliárd köbméter volt. Ez a szám 2008-ban meghaladta a 3000 milliárd köbmétert, majd 2009-ben valamelyest mérséklődött az egyébként a kimutatás kezdetétől megfigyelhető emelkedő tendencia.
3.
Magyarország energetikai helyzete a földgáz vonatkozásában
Magyarország energiaellátása alapvetően négy energiahordozóra épül. Ezek: a kőszén, a kőolaj, a földgáz és az atomenergia. A fejezet célja a mára már elsődleges energiahordozóvá vált földgáz felhasználásának elemzése hazánkban.
3 4
Varró László: Az energiaellátás biztonsága és a magyar külpolitika. In: Külügyi Szemle. 2007. 1. sz. 54. o. http://www.bp.com/sectiongenericarticle.do?categoryId=9023779&contentId=7044843
330
2. ábra – Magyarország primerenergia ellátása, 1990–2010 Mtoe5 12 10 8 6 4 2 0 1990
1996 Kőszén
1997 Kőolaj
2000 Földgáz
2005 Atomenergia
2010 Egyéb
forrás: OECD/IEA saját szerkesztés Ugyanebben a periódusban a tercier szektor földgáz felhasználása 3,14-szeresére nőtt. A háztartási és a tercier szektor jelentős mértékben fűtésre használja a földgázt”6. A lakossági – illetve a tercier szektor – felhasználás egyik sajátossága, hogy alapvetően időjárásfüggő, ezért az ipari, jóval kiegyenlítettebb felhasználáshoz képest jelentős ingadozások figyelhetőek meg, mely ingadozásokat tovább erősíti, hogy a távfűtés a földgázra épül. A gyakorlati felhasználás szemléltetése érdekében nézzünk egy példát. – 10°C fokos hőmérséklet esetén hazánk naponta kb. 90 millió köbméter földgázt használ. Egy ilyen téli energiaszükséglet fedezéséhez kb. 10 millió köbméter földgázzal járulnak hozzá a hazai készletek, kb. 47,5 millió köbméter gáz fedezése a tárolókból történik, melyek import, orosz gázzal kerülnek feltöltésre a fűtési szezonon kívüli időszakban. A további mennyiséget, mely kb. 32,5 millió köbmétert tesz ki, importból fedezi az ország. A fenti példából jól látható, és nem szabad elfelejteni, hogy a tárolókból kivont földgáz importból származik, és az azokból kicsapolt mennyiséget utóbb pótolni kell. Ez azt jelenti, hogy példánknál maradva, az évi kb. 90 millió köbméter földgázszükséglet közel 89%-át kell import földgáz felhasználásából az országnak megoldania, úgy, hogy mindez
5 6
Millió tonna olaj ekvivalens Dr. Pátzay György, a Budapesti Műszaki Egyetem Vegyészmérnöki és Biomérnöki Karának docense energiatermelésről szóló előadása nyomán
331
tartalmazza a napi 32,5 millió köbméternyi szállítást is.7 A lakossági fogyasztás egyik legjellemzőbb tulajdonsága tehát, hogy erősen időjárásfüggő, ennek következtében az energiafelhasználás éves szinten nem kiegyenlített. Az évenkénti jelentős mennyiségbeli különbségeket csak készletezéssel, azaz magyarországi földgáztárolók igénybevételével lehet kezelni, melyeket a dolgozat későbbi fejezetében vizsgálok részletesebben. Magyarország az energiaigényét, mint láthattuk, csak külső forrásokból tudja fedezni, azaz importra szorul. Az importfüggőség enyhítése egyelőre folyamatos akadályokba ütközik: −
a bős-nagymarosi vízlépcső projektje, mely az energiatermelés mellett a Duna hajózhatóságát és a környező települések árvízvédelmét biztosította volna, környezetvédelmi okok miatt vált sikertelenné. Hozzáteszem, hogy az energiaellátáshoz mindössze 2–3%-kal tudott volna az erőmű hozzájárulni,
−
a toronyi lignitbánya projekt tájrombolásra hivatkozva nem valósult meg,
−
a Mol Nyrt. és partnere, az Exxon Mobil 2010. februárjában jelentette be, hogy ugyan kétségtelen, hogy a Makói árokban található szénhidrogén, de annak kitermelése gazdaságtalan lenne a két társaság számára8,
−
a megújuló energiaforrásokra az ország természeti adottságai és az ebből következő jelentős költségvonzat miatt nem lehet jelentős mértékben számítani.
Mindezeket figyelembe véve úgy ítélem meg, hogy az energiahordozók terén meglévő jelentős importfüggőség tartósnak bizonyul. Ezzel az adottsággal a magyar energiapolitika feladata, hogy mint az Európai Unió tagállama és mint önálló ország, találja meg a közös együttműködési lehetőséget többek között legnagyobb importőrével, Oroszországgal. A földgáz mint úgynevezett hálózatos energiahordozó esetében véleményem szerint a függés helyzetét tovább erősíti, hogy sajátos infrastruktúra kiépítésére van szükség szállításához. Ez, mint korábban már arról írtam, vezetékhálózattal valósulhat meg, melynek megépítése óriási költséggel jár. Annak tulajdonosa dönti el, hogy a hálózatot harmadik fél rendelkezésére bocsátja-e megfelelő áron, így versenyhelyzetet teremtve. Természetesen az erősen importra szoruló országok esetében, mint Magyarország is, az lenne a kívánatos, hogy versenyen alapuló és egységes európai energiapiac jöjjön létre. A versenyalapú szolgáltatás előnye, hogy a fogyasztók számára jobb minőségű
7 8
http://www.mol.hu/gazkerdes/szallitas.html http://index.hu/gazdasag/magyar/2010/02/22/otthagyja_a_makoi-arkot_a_mol/
332
szolgáltatást és magasabb ellátásbiztonságot biztosít. Az egységes európai piac mint óriási felvevő piac hatásosabban tudna fellépni a tárgyalások során az exportáló országgal szemben, mint az egyes országok külön-külön kisebb szereplőkként.9
4.
Magyarország energiapolitikája
Magyarországra keleti irányból, Ukrajnán keresztül a Testvériség vezetéken, nyugati irányból pedig az osztrák HAG vezetéken érkezik jelenleg földgáz Ausztrián és Szlovákián keresztül. Ez ugyan forrásdiverzifikációnak tűnik, azonban mindegyik csővezeték esetében orosz földgáz érkezik hazánkba. Az osztrák vezeték viszont alkalmas arra, hogy akár Norvégiától importáljon Magyarország, így csökkentve a függő helyzetet. Magyarországon „a MOL Földgázellátó Rt. rendelkezik közüzemi nagykereskedelmi engedéllyel, valamint versenypiaci határkeresztező szállítói engedélyekkel, ezért ez a társaság
felelős a teljes közüzemi piac – alapvetően a lakossági és kommunális
fogyasztók, közintézmények –, illetve a vele szerződést kötő versenypiaci fogyasztók kiszolgálásáért.”10 Az
energiahordozók
hazai
termelése
erőteljesen
csökken,
fosszilis
energiahordozókból, különösen földgázból nettó importőrré vált az ország. „A magyar gazdaság egységnyi GDP-re vetített energiafelhasználása 10%-kal magasabb az EU-25 átlagánál.”11 Úgy gondolom, hogy hazánkban az energiaköltségek csökkentése és az előbbiekben vázolt állapotok kezelhetősége érdekében elengedhetetlen az energiaszektor átalakítása és a hatékonyság növelése. Az energiaköltségek hazánkban az üzleti szféra számára magasabbak, mint a lakossági fogyasztók számára. Mindemellett a fejlett országok lakossági fogyasztóinak a költségei alacsonyabbak, mint a magyar háztartásoké. „A politika és a gazdaság egésze számára is kulcskérdés, a társadalmi béke és a szociális biztonság alapeleme az energiaköltségek és -kiadások érzékelhető
9 10 11
Varró László: Az energiaellátás biztonsága és a magyar külpolitika. In: Külügyi Szemle. 2007. 1. sz. http://www.mol.hu/gazkerdes/szallitas.html Varró László: Az energiaellátás biztonsága és a magyar külpolitika. In: Külügyi Szemle. 2007. 1. sz. 102. o.
333
mérséklése.”12 Magyarország energiapolitikáját úgy kell kialakítani, hogy rugalmasan tudjon alkalmazkodni a folyamatosan változó feltételekhez. Kiemelt fontosságú Magyarország számára, hogy az Európai Unió egységes energetikai álláspontot és törekvést alakítson ki. Így az Európai Unió eredményesen tudná kivédeni a kedvezőtlen, külső hatásokat, és egységes, erős belső piacát mint adottságot a maga javára fordíthatná. Véleményem szerint ez különösen fontos egy olyan importfüggő ország számára, mint Magyarország. Úgy gondolom, hogy célként kell kitűzni a diverzifikálást a forrás, az energiahordozó és a szállítási csatorna terén is. Ez azt jelenti, hogy forrás oldalon az orosz importtól való függés mérséklése és külső energiaimportáló források felkutatása kiemelt fontossággal bír az ország energetikai biztonsága kérdésében. Az ellátás biztonsága érdekében stratégiai gáztárolók létrehozásának és a meglévő gáztárolók kapacitásbővítésének a lehetőségeit is meg kell vizsgálni. Hazánk fosszilis energiahordozókban igen szegény, azok a készletek, melyek az ország területén találhatóak, csak aránytalanul nagy ráfordítással hozhatók felszínre. A megújuló energiahordozók jelenleg hazánkban (a vízenergiát leszámítva) nem versenyképesek. Ezen javítani csak olyan – a nemzetgazdaság egészére nagy terhet jelentő – támogatással lehetne, mely az ország versenyképességét rontaná. A fogyasztók körében jelenleg az energiaköltségek európai mértékben is nagy terhet jelentenek. Súlyos és nagyon fontos kérdés, hogy miként lehetne a rászoruló háztartások költségeit mérsékelni állami eszközökkel oly módon, hogy attól még az ár szabályozó funkcióját ne veszítsük el. Hiszen a magasabb árak a fogyasztókat energiatakarékosságra ösztönzik, vagyis arra, hogy a biztosított energiát ne pazarolják, annyit vegyenek abból igénybe, amennyire szükségük van.13 4.1. Földgáztárolók Magyarország energiapolitikájának elengedhetetlen része a földgáztároló-kapacitások növelése. Erre különösképpen azért is van szükség, mert mint azt fentebb már tárgyaltuk, hazánk legfontosabb földgázszállítója Oroszország. Az erősen függő helyzet oldására
12 13
Hegedűs Miklós: Energiapolitika: az Európai Unió és Magyarország. In: Az Elemző. 2007. 1. sz. 63. o. Hegedűs Miklós: Energiapolitika: az Európai Unió és Magyarország. In: Az Elemző. 2007. 1.sz.
334
pedig minden megoldásra szükség van. Ennek egyik eszköze a forrásdiverzifikálás mellett a földgáz tárolása. Az első földgáz tárolására alkalmas létesítmény Őriszentpéter közelében épült. 1960tól ennek a tárolónak a segítségével sikerült az ország fogyasztóinak téli csúcsigényét teljesíteni. Azóta a fogyasztás folyamatos növekedése miatt szükségessé vált további, nagyobb, eseti szinten bővíthető kapacitású gáztárolók feltárása. Magyarországon az E.ON Földgáz Storage az egyetlen földgáztároló vállalat. A vállalat összesen öt földgáz tárolására alkalmas földalatti létesítménnyel rendelkezik, melyek kapacitásuknál fogva alkalmasak arra, hogy az ország csúcsfogyasztásának több mint 55%-át biztosítsák, ezek a Zsana, Hajdúszoboszló, Pusztaederics, Kardoskút és a Maros-1. Földgáztárolásra kimerült földgázmezőkben van lehetőség, ahova viszonylag alacsony, kb. 160–210 bar nyomással préselhető be a gáz. A tapasztalatok azt mutatják, hogy ez a feltétel általában akkor teljesül, ha a telep a földfelszín közelében, 2000–2500 méter között van, és megfelelő a tároló-kőzet áteresztőképessége. Továbbá a tárolót körülhatároló kőzetnek zárt szerkezetűnek kell lennie, hogy ellen tudjon állni a gáz áramlásának.14 Zsana 1978-ban indult el Zsana környékén a szénhidrogén-kutatás. 1979-ben egy véletlen baleset során a Zsana-Észak mező 2. számú kútján váratlanul gázkitörés keletkezett, melynek következtében kb. 88 millió köbméter gáz illant el. 1982 és 1992 között megközelítőleg már 4 milliárd köbméter földgázt termeltek ki, majd 1992-ben a földgáztároló építési munkálatai is elkezdődtek. 1996-ban került sor az első kitárolásra, ekkor a tároló befogadóképessége kb. 600 millió köbméter volt, a napi kitárolási kapacitás pedig kb. 8 millió köbméter. A tároló rendkívül jó adottságainak köszönhetően több alkalommal is bővítésre került. Ennek eredményeként mára már kb. 2,2 milliárd köbméter földgáz befogadására alkalmas, napi kitárolása pedig eléri a 17 millió köbmétert. Hajdúszoboszló Hajdúszoboszló korábban Magyarország egyik legjelentősebb földgázlelőhelye volt, ahonnan évi 1,8 milliárd köbméter földgázt termeltek ki. Az egykori termelő mező
14
http://www.eon-foldgaz-storage.hu/cps/rde/xchg/SID-77C4BBB3-AFE0BD8C/eon-foldgazstorage/hs.xsl/2793.htm
335
átalakítását földgáztárolóvá 1977-ben kezdték meg. 1991-ben a tároló kapacitása elérte a 400 millió köbmétert. A három kompresszorállomással rendelkező földgáztároló kb. napi 2,9 millió köbméter gázt volt képes kitárolni. A földgáztároló több kapacitásnövelésen esett át, ennek eredményeként ma közel másfél milliárd köbméter gáz tárolására képes, napi kitárolása pedig meghaladja a 20 millió köbmétert. Pusztaederics 1972–1979 között a korábban földgáz kitermelését végző kutak közül már többet gáztárolásra használtak. 1979-re további kutak működtek tárolókként, és ezzel a létesítmény a termelésről teljes mértékben a tárolásra állt át. Ekkor a tároló befogadó kapacitása kb. 100 millió köbméter volt. Bővítéseknek köszönhetően mai kapacitása eléri a 340 millió köbmétert, napi kitárolása pedig a 2,9 millió köbmétert. A tároló működéséhez elengedhetetlen úgynevezett párnagáz kb. 347 millió köbméter. Kardoskút Kardoskút környékén 1960-ban találtak kitermelésre alkalmas mennyiségű földgázt, melyet 1966-ban kezdtek el kitermelni. Miután a mező kiürült, 1978-ban földgáztárolási célzattal alakították át a létesítményt. A kapacitásbővítések eredményeként ma kb. 280 millió köbméter földgáz tárolására és naponta kb. 2,9 millió köbméter kitárolására alkalmas. Maros-1 A földgáztároló az egyik legjelentősebb kőolaj- és földgázmező területén található. 1993 óta használják a létesítményt földgáztárolásra, befogadóképessége kb. 120 millió köbméter, kitárolása kb. napi 1,2 millió köbméter. A vállalat jövőbeni terve, hogy tárolási kapacitásainak további bővítésével a középeurópai régió gázellátásának központjává alakítsa Magyarországot.15 Magyarország energiapolitikájának tárgyalásakor elengedhetetlen megemlítenünk az ország közeljövőjében megvalósuló Nabucco- és Déli Áramlat csővezetékeket, melyekről részletesebben a dolgozat 6. fejezetében írok.
15
http://www.eon-foldgaz-storage.hu/cps/rde/xchg/SID-77C4BBB3-AFE0BD8C/eon-foldgazstorage/hs.xsl/2793.htm
336
5.
Magyarország és Oroszország energetikai (földgáz) kapcsolatai
Magyarország energetikai függése Oroszországtól véleményem szerint földrajzi okokra is visszavezethető, hiszen hazánk nem rendelkezik tengerparti területtel, mely az energiaszállítás alternatív lehetősége lehetne. Ugyanakkor viszont a rendszerváltást megelőzően az egyik – a térségben igen aktív – szuperhatalom a világ földgázkészletének jelentős hányadával rendelkezett és rendelkezik mind a mai napig. A földrajzi okok szorosan egybefonódnak a történelmi okokkal, és egymást kiegészítve sodorják Magyarországot a ma is még meglévő, energetikai szempontból erősen függő helyzetbe. A Szovjetunió érdekeit szolgálta, hogy szatelit-államait minél hamarabb és minél erősebb kötelékekkel a KGST (Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa) rendszerhez kösse. Ennek egyik eszköze volt az úgynevezett energia- és alapanyagprogram.16 A politikai törekvések táptalaját jelentette, hogy a hatvanas években óriási kapacitású kőolaj- és földgázmezőket tártak fel Szibériában. 1964-ben helyezték üzembe a Barátság kőolajvezetéket, és a hetvenes években a Testvériség földgázvezetéket is. Így a Szovjetunió biztosította a területén feltárt energiahordozók számára a felvevőpiacot. Megfigyelhető a 3. ábrán, hogy a vezetékrendszerek a kontinensen hosszanti, azaz kelet-nyugati irányúak. A Szovjetunió fokozatosan terjeszkedett a nyugati államok felé. A hidegháború éveiben elzárkózás volt megfigyelhető a nyugati államok és a Szovjetunió között. Mint később látni fogjuk, a hetvenes években mégis kölcsönös együttműködés jött létre. Ez az együttműködés az energiára épült, és túlélte a Szovjetunió bukását és széthullását is.
16
Szakács Sándor: Gazdaságtörténet II. Budapest, Számalk Kiadó, 2002.
337
3. ábra – Európa földgáz-hálózata, 2003
Forrás: http://mappery.com/Europe-Proposed-Natural-Gas-Pipelines-Map Magyarország a rendszerváltás éveiben több diverzifikációs lépést is tett. Ezek nem enyhítették ugyan az ország orosz importtól való függését, de szimbolikus jelentőségük megkérdőjelezhetetlen: a magyar rendszer csatlakoztatása a Győr-Baumgarten vezeték segítségével a nyugati, osztrák rendszerhez. A rendszerváltás évében pedig a MOL-nak hosszú távú együttműködési megállapodása volt a német Ruhrgas-zal és a francia Gaz de France-szal.17 5.1. Gazprom A Gazprom a világ legnagyobb energiavállalata, mely földgáz és kőolaj kutatásával, feldolgozásával, termelésével, szállításával és értékesítésével is foglalkozik. Egyetlen cég, a Gazprom birtokolja a világ földgázkészletének egyharmadát. Saját bevallása
17
Ludvig Zsuzsa: Oroszország és a kibővült Európai Unió gazdasági kapcsolatai. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2008.
338
szerint a vállalat 2008-ban kb. 280,9 milliárd köbméter gázt szállított külföldre, összesen 31 országba, ebből kb. 184,4 milliárd köbmétert Nyugat-Európába. Legnagyobb piacai: Németország, Törökország és Olaszország. Elsődleges partnerei Németországban az E.ON, Wintershall, Ausztriában az OMV, Kínában a PetroChina, Indiában a GAIL, Lengyelországban a PGNiG, Koreában a Kogas és Magyarországon a MOL.18 Elmondható a Gazpromról, hogy elsődleges energiaszállítója Európának, de mint látjuk, Ázsia legnagyobb piacain is kiépített kapcsolatokkal rendelkezik, mint például Kína és India. Ugyan a vállalatot 1989-ben alapították, de a gázszállítás Nyugat-Európába a hetvenes évek elején indult el. A hatvanas években szerződés született a Szovjetunió (Hruscsov) és előbb Olaszország (Enrico Mattei), majd Németország (Konrad Adenauer német kancellár) között a kőolaj- és földgázszállításról. Viszont ekkor még John Kennedy nyomására a német kancellár felbontotta a megkötött szerződést, és a földgázszállításhoz elengedhetetlen nagynyomású vezetékek gyártását is leállíttatta. 1970-ben Willy Brandt és Leonyid Brezsnyev végül aláírta a szerződést, és megkezdődött a gázcsövek gyártása és szállítása a Szovjetuniónak. 1973. október 1-jén indult meg a Szovjetunióból a gáz Európába. Az Amerikai Egyesült Államok még a nyolcvanas években is igyekezett befolyásolni az NSZK-t, hogy álljon el a szerződéstől. Úgy vélték, hogy „egy hadművelet esetén az oroszok egyenesen a gázvezetékekből fogják feltankolni a tankjaikat, és a vezetékeik révén néhány nap alatt el fogják tudni foglalni egész Európát”19. Ezzel ellentétben egy évtizeddel később az orosz tankok kivonultak Európából, de ahogy mondják, fegyver a gáz, és a vezetékek azóta csak sűrűsödnek az öreg kontinensen.20 A Gazprom a kilencvenes évek közepéig nem közölt adatokat magáról. A később nyilvánosságra hozott üzleti jelentései zavarosak és homályosak voltak. Egészen 1995-ig a kitermeléshez szükséges berendezéseket vámdíjfizetés nélkül vitték az országba, sőt az exportált nyersanyag után sem fizettek illetéket. Olyan bástya-rendszert alakított ki maga körül az óriás vállalat, melynek megtörése sokszor magának az államnak sem sikerült. Önálló államként működött az országon belül, többek között saját bankkal, iskolával,
18 19 20
http://eng.gazpromquestions.ru/index.php?id=4 Valerij Panyuskin és Mihail Zigar: Gazprom, az orosz fegyver. Pozsony, Kalligram Kiadó, 2008. 9. o. Valerij Panyuskin és Mihail Zigar: Gazprom, az orosz fegyver. Pozsony, Kalligram Kiadó, 2008.
339
kórházzal, szanatóriummal, televízió csatornával és foci csapattal. De miként született a mamutvállalat? 1989-ben Viktor Csernomirgyin (aki napjainkban hunyt el), az akkori szovjet gázipari miniszter rájött, hogy a régi minisztériumi rendszer összeroppan. Annak érdekében, hogy a gázipart egybetartsa és megmentse a széteséstől, kiragadta a minisztériumból. Így sikerült elérnie, hogy az olajiparral ellentétben a gázipar ne forgácsolódjon szét, és megszülessen a világ egyik legnagyobb vállalata. 1992-ben Viktor Csernomirgyint miniszterelnökké választották, a Gazprom első embere pedig Rem Vjahirev lett. 1993-ban indult a kb. 240 milliárd rubel (kb. 130 millió dollár) alaptőkéjű vállalat első privatizációs programja, amikor is a részvények 15%-át kiárusították a dolgozóknak.21 2001. május 31-én, Putyin elnöklése alatt mutatta be a vállalat igazgatótanácsának Dmitrij Medvegyev a Gazprom új vezetőjét Alekszej Miller személyében, akit Putyin még a szentpétervári önkormányzat külügyi bizottságából ismert. A Gazprom mára Oroszország legnagyobb részvénytársasága, mely a 2008-as adatok szerint több mint 50%-ban az állam tulajdonában van. A Gazprom egyik legnagyobb problémája, hogy legnagyobb felvevő köre, Oroszország és a Független Államok Közösségének tagállamai fizetésképtelenek a nyújtott szolgáltatásokért, holott ezekbe a régiókba a nyugat-európainál jóval alacsonyabb áron szállítja a gázt a társaság. Moszkvában óriási pénzt fektet be a vállalat az autóbuszok és a személygépkocsik gázüzeművé alakítása érdekében, hogy ezzel is bővítse a felhasználók körét. A vállalat olykor belefolyik a belpolitikai csatározásokba, mint tette azt az „Otthonunk, Oroszország” nevű párt, Csernomirgyin 1995-ös választási kampányakor. Máskor külpolitikai történések szereplőjévé válik, mint történt több alkalommal az orosz és ukrán gázárvita kapcsán, mely problémakört a későbbiekben fogom részletesebben tárgyalni. Jelenleg a gázipari vállalat termelésének kb. egyötödét exportálja. Közép- és NyugatEurópába hosszú távú, kb. 25 éves időszakot felölelő szerződéseket kötnek. A hosszú távú szerződés a vállalat számára nélkülözhetetlen feltétele a zavartalan és megbízható szállításnak és a több milliárd dolláros befektetésnek. Az együttműködések során többnyire vegyes vállalatok sorát hozza létre a befogadó ország gázipari cégeivel.
21
Tálas Andrea: Tőkés kollektívák. In: Heti Világgazdaság. 1994. május 6.
340
4. ábra – A Gazprom földgázellátása Európában, 2008 Milliárd köbméter
Ország
Ország
Milliárd köbméter
Németország
38,00
Finnország
4,80
Törökország
23,80
Románia
4,20
Olaszország
22,40
Bulgária
2,90
Egyesüt Királyság
20,90
Görögország
2,80
Franciaország
10,90
Szerbia
2,20
Magyarország
8,90
Horvátország
1,20
Csehország
8,00
Szlovénia
0,60
Lengyelország
7,90
Bosznia H.
0,30
Hollandia
6,70
Svájc
0,30
Szlovákia
6,20
Macedónia
0,10
Ausztria
5,80
Belgium
4,90
Egyéb
0,60
Forrás: http://eng.gazpromquestions.ru/, saját szerkesztés A Gazprom így a magyar piacon is képviselteti magát. 1993-ban a nagykanizsai Dunántúli Kőolajipari Gépgyárban szerzett többségi tulajdont, illetve egy évvel később hozta létre a Panruszgaz részvénytársaságot, melyet a Magyar Olajipari és Gázipari Rt.vel közösen vezet. A Panruszgaz többségi arányban vesz részt a Magyarországra érkező orosz gáz behozatalában, és részt vesz az Oroszország és Olaszország közötti vezetékrendszer lefektetésében.22 A vállalat megfelelő mélységű bemutatása nagyon érdekes és izgalmas téma, de a dolgozat kereteit lényegesen meghaladná, ezért erre részletesen kitérni sajnos nincs lehetőség.
22
Heimer György: Gazprom, állam az államban. In: Heti Világgazdaság. 1996. 12. sz.
341
6.
Magyarország mint az Európai Unió része
Magyarország energetikai jellemzése során elengedhetetlen az Európai Unióra is kitekinteni. Az Európai Unió és hazánk energetikai célkitűzései és prioritásai nagyrészt fedik egymást. Az energiapolitika úgynevezett „szentháromsága” az ellátásbiztonság, a versenyképesség és a fenntarthatóság. Ezek az irányelvek kiemelt fontosságúak az Európai Unió és Magyarország számára. Mégis, a három irányelv egyidejű érvényesítése nem
lehetséges.
Az
Európai
Unió
hosszú
ideig
a
fenntarthatóságot
mint
környezetvédelmi kérdést preferálta, majd a 2000-es lisszaboni EU-csúcsot követően a versenyképesség került fókuszba. A közelmúlt ellátásbeli zavarai eredményeként, szembesítve az Európai Uniót kiszolgáltatottságával és törékeny energetikai helyzetével, jelenleg az ellátásbiztonság kapja a legnagyobb hangsúlyt az energetika területén. 6.1. Az Európai Unió és Magyarország közös érdekei A régióban kialakult és hazánkra kiemelt fontossággal érvényes szénhidrogén importfüggőség miatt az ellátásbiztonság mindkét fél számára elengedhetetlen fontosságú kérdés. A magyar földgázszükséglet gyakorlatilag teljes mértékben az orosz exportra támaszkodik, ezért hazánk számára kiemelt fontosságú lenne az Európai Unió mint egységes piac és tárgyalópartner e kiszolgáltatott területen.23 Az Európai Unió egységes energiakoncepciója és az ehhez szükséges infrastruktúra kialakítása az ellátásbiztonság mellett a versenyképességet is javítaná. Ennek egyik eszköze lehet a Nabucco-gázvezeték megépítése, melyről részletesen a dolgozat későbbi fejezetében írok. A szénhidrogén-kereskedelem nemzetközi jogi szabályozása a megfelelő garanciák és szankciók beépítésével mindkét fél számára fontos tényező, hiszen a térség ellátásbiztonsága megteremtésének egyik kulcskérdése a minden félre érvényes, előre rögzített szabályok megléte. Szükség lenne rá, hogy az Európai Unió a tagállamok érdekeit és igényeit egységes külpolitikai tevékenységgel kommunikálja a kiemelkedő jelentőségű térségek, mint a Közel-Kelet és Oroszország felé.
23
Hegedűs Miklós: Energiapolitika: az Európai Unió és Magyarország. In: Az Elemző. 2007. 1. sz.
342
Az Európai Unió elvárja tagállamaitól, hogy energiaszükségleteik kielégítésébe egyre növekvő mértékben vonják be a megújuló energiaforrásokat is. Ismertek a fosszilis energiahordozók területi eloszlásának adatai, de a megújuló energiaforrások területén hasonló felmérés még nem született. Sajnálatos módon hazánk mind a hagyományos, mind a megújuló energiaforrásokban igen szegény, így nehéz feladatnak tűnik az unió elvárásainak e kérdéskörben megfelelni, ráadásul óriási terhet jelent a hazai költségvetésre, olyan terhet, mely súlyosan veszélyezteti a magyar gazdaság versenyképességét.24 Az Európai Bizottság több javaslattal is előállt, hogy a kiszolgáltatottságot csökkentsék: −
tevékenységek szétválasztása: ennek az igénynek Magyarország teljes mértékben eleget tud tenni. A fogyasztói portfólió az E.ON Hungária, beszállítás a Gazprom, a gázszállítás és rendszerirányítás a MOL cégeknél összpontosul;
−
infrastruktúra-fejlesztés ösztönzése: célja az egyes tagállamok egymással való összeköttetésének bővítése. Egy újabb ukrán–orosz gázárvita és annak következtében a gázszállítás megszüntetése esetén nincs elégséges vezetékes hálózat az országok között az energiaellátás zavarainak – tartalékok felhasználásával történő – átvészelésére;
−
stratégiai tárolás: mivel az európai import több mint fele Oroszországból származik, harmada pedig Algériából, ahol az elmúlt években polgárháborús helyzet állt elő, ezért rendkívül fontos a fentebb már taglalt infrastruktúrafejlesztéssel
szorosan
összekapcsolódó
stratégiai
tárolás.
E
területen
Magyarország, mivel kifejezetten jó geológiai adottságokkal rendelkezik, a régió egyik fontos központjává válhat. Nem utolsósorban saját piacának is erősíti az energiaellátás-biztonságát. Az Európai Uniót alkotó egyes tagországok természeti sajátosságaiknál fogva az energiaellátás problémakörét teljesen máshogy értelmezik, és adott kérdésre teljesen más válaszaik vannak. Ez is az egyik gátja annak, hogy az Európai Unió egységes, integrált felvevő piaccá váljon, és így kedvezőbb alkupozícióban tárgyaljon a térség elsődleges
24
Hegedűs Miklós: Energiapolitika: az Európai Unió és Magyarország. In: Az Elemző. 2007. 1. sz.
343
exportőrjével, Oroszországgal. Ezek közül a legfontosabbak csak az említés szintjén a következők: −
Franciaország, Olaszország és Portugália az egyes régiók energetikai vezetőit támogatják az egységes piac-elképzeléssel szemben,
−
Franciaország és Finnország támogatja az atomenergia minél szélesebb felhasználását, míg Németország és Svédország ezzel nem ért egyet. Ausztriában politikailag lehetetlen az atomenergia felhasználása,
−
Portugália és Spanyolország számára értelmezhetetlen az orosz gáztól való függés problematikája.
Magyarország és egyáltalán a közép-európai szektor legnagyobb problémája az, hogy teljes
mértékben
versenyeztetésre.
25
az
orosz
szállításra
hagyatkozik,
és
így
nincs
lehetőség
Véleményem szerint a fentebb vázolt különbségek miatt is kevés a
valószínűsége annak, hogy az Európai Unió egységes energiapolitikát fog tudni folytatni. 6.2. Úton az egységes energiapolitika megvalósítása felé Az Európai Bizottság 2006. március 8-án fogadta el a „Fenntartható, kompetitív és biztonságos energia európai stratégiája” című Zöld Könyvet, melyben a hosszú távú energiapolitika alapköve született meg a következő irányelvek meghatározásával, ami Magyarország számára is irányadó: 1.
Nyílt verseny és az egységes belső piac létrehozása:
Ha megvalósulna az egységes piac, az az árak csökkenését és a versenyképesség növekedését is jelentené egyben. A nyílt verseny ellenpólusa, hogy némely piac egy-egy meghatározó vállalat irányítása alatt áll. „Szükség van egy európai hálózati kódexre, amely a határokon átnyúló kereskedelem tekintetében közös szabályokat határozna meg. Fel kell állítani egy európai energiaszabályozó testületet, amelynek döntéshozó hatásköre lehetne az olyan közös szabályok és módszerek terén, mint amilyen például az európai hálózati kódex. Egy európai energiaellátási megfigyelőközpont figyelemmel kísérné az Európai Unió energiapiacát jellemző keresleti és kínálati tendenciákat, idejében felismerné az esetleges hiányosságokat”26.
25 26
Varró László: Az energiaellátás biztonsága és a magyar külpolitika. In: Külügyi Szemle. 2007. 1. sz. Balázs Katalin: Úton a közösségi energiapolitika megvalósítása felé. In: Európai Tükör. 2007. 2. sz. 104-105 o.
344
2.
Energiaellátás biztonsága:
Egy belső vezetékhálózat megépítését tűzi ki célul, melynek segítségével, ha egy ország alapellátásában zavarok állnának be, úgy a többi ország a megfelelő infrastruktúra meglétével segítséget tud nyújtani. Így gyakorlatilag egy egységes belső védelem valósulna meg a tagállamok között. 3.
Fenntartható energiamix létrehozása:
Az egyes tagállamok maguk alakítják ki energiaszerkezetük összetételét, de választásuk akaratlanul is hatással van a szomszédos országokra és a Közösség egésze energiaellátásának biztonságára. Szükséges lenne külön tanulmányozni az egyes energiaforrások előnyeit és hátrányait, figyelembe véve az ország adottságait és a szükséges beruházások megtérülési idejét. Külön témát igényel az Európát olyannyira megosztó atomenergia. 4.
Környezetvédelmi irányelvek betartása:
„2005. február 16-án lépett életbe a széndioxid-kibocsátás kereskedelmét szabályozó Kiotói Jegyzőkönyv… 2005. január 1-jén megindult az Európai Unióban az emissziókereskedelem”27. 5.
Innováció támogatása:
Az energiatakarékos technológiák egyelőre nem versenyképesek elődjeikkel, ezért az ilyen irányú támogatások elengedhetetlenek a hosszú távú energetikai kérdések megoldása érdekében. Európa számára a legfőbb földgázbeszállítók Oroszország, Norvégia és Algéria. Az Európai Unió egyes tagállamai, mint például Szlovákia, Finnország, gyakorlatilag teljes mértékben az orosz beszállítóra vannak utalva, de jelentős függő helyzet alakult ki Lengyelország és Magyarország esetében is. Ezt a függő helyzetet kellene feloldani. A Zöld Könyv a Kaszpi-tenger térségét, Észak-Afrikát és a Közel-Keletet tekinti alternatívának.28 Fontos megemlítenünk a Zöld Könyv mellett az Energia Chartát, egy olyan multilaterális egyezményt, melynek elsődleges célkitűzése az energiaszektorban az importáló és exportáló országok között kialakult
függőség keretbe foglalása. Az
egyezmény különleges fontosságát az eredményezte, hogy az energia-együttműködés
27 28
Balázs Katalin: Úton a közösségi energiapolitika megvalósítása felé. In: Európai Tükör. 2007. 2. sz. 105–106 o. Róbel Gábor: A nyersanyag- és energiaáramlások alakulása és hatásai. In: Külügyi Szemle. 2007. 1.sz. és Balázs Katalin: Úton a közösségi energiapolitika megvalósítása felé. In: Európai Tükör. 2007. 2. sz. alapján
345
széles spektrumát dolgozza fel, kitér a beruházási, kereskedelmi, hozzáférési és tranzit kérdésekre is.29 Legjelentősebb rendelkezése, hogy esetleges árviták esetén döntőbíróhoz kell fordulni. Az Energia Chartát 1991. december 17-én írták alá Hágában. Az Energia Charta Szerződést és az Energia Charta Protokollt, Energiahatékonyságról és Környezetvédelmi Aspektusokról szóló egyezményeket pedig 1994 decemberében, Lisszabonban – ötvenegy állam, az Európai Közösség és az Euratom – írták alá. Oroszország a térség monopol helyzetben lévő földgázexportőre a szerződést nem ratifikálta, 2006-ban pedig jelezte, hogy a későbbiekben sem kívánja, mivel aggályosnak és érdekeivel ellentétesnek tartja az egyezményben rögzítettet: az orosz csővezetékekhez való harmadik fél közvetlen hozzáférésének lehetőségét. A szerződés nem titkolt célja az is volt, hogy az európai térség számára Közép-Ázsiából is lehetőség legyen az importálásra. Természetesen az európai országok számára súlyponti kérdés, hogy Oroszország kitart-e elhatárolódása mellett. A hágai nemzetközi döntőbíróság precedens értékű ítéletben marasztalta el az orosz államot 100 milliárd dolláros összegben, hiszen „hiába függesztette fel Oroszország 2009 októberében az Energia Charta Egyezmény alkalmazását, mivel az orosz energiaszektorban a felfüggesztés előtt történt nemzetközi és hazai befektetések további húsz éven át, azaz 2029 októberéig védelmet élveznek”. Ennek értelmében az Energia Charta Európa elsődleges exportőrjére nézve is kötelező, bár a ratifikálás a mai napig nem történt meg, az orosz fél csak aláírta a szerződést.30 A Zöld Könyvvel kapcsolatosan csalódottságuknak adtak hangot a Természetvédelmi Világalap képviselői. Kifogásolták ugyanis, hogy a Zöld Könyv értelmezésükben továbbra is a fosszilis, hagyományos energiahordozókat preferálja, és nem helyezett elegendő hangsúlyt a megújuló energiaforrások fejlesztésére, ami különösen fontos lenne környezetvédelmi szempontok miatt is. Különleges fontosságú előrelépés, hogy az állam- és kormányfők 2006. október 20-ai csúcstalálkozójára, melyen az ellátásbiztonság volt többek között a téma, Putyin, Oroszország elnöke is meghívást kapott. Az Európai Tanács 2006. decemberi ülésén elhangzottak szerint az Európai Unió elsődlegesen az energiaellátás hosszú távú, zavartalan biztosításán fog munkálkodni.31
29 30 31
A BME Energetikai Tanszék: Prof. Dr. Jászay Tamás jegyzetei alapján http://kitekinto.hu/europa/2009/12/03/oroszorszagra_is_hatalyos_az_energia_charta/ Balázs Katalin: Úton a közösségi energiapolitika megvalósítása felé. In: Európai Tükör. 2007. 2. sz.
346
7.
Orosz–ukrán gázárvita32
A dolgozat készítése közben szembesültem azzal, hogy az orosz–ukrán gázárvita kiindulópontjaként a gázcsapok elzárását közvetlenül kiváltó áralku-folyamatokat jelölik meg. Véleményem szerint a konfliktus gyökerének vizsgálatát még a 2006-os lépést megelőző években kell keresnünk. Összegzésem elkészítésében segítséget nyújtott a Valerij Panyuskin és Mihail Zigar által írt Gazprom, az orosz fegyver című könyv, mely aprólékos részletességgel mutatja be többek között ezt az időszakot is. A Szovjetunió felbomlásával az addig egy állami vezetés alatt álló gázmezők és a szállításukhoz elengedhetetlenül szükséges vezetékrendszerek több országhoz kerültek. Így jelentős gázkészletekhez, kb. 8,1 trillió köbméternyihez jutott Türkmenisztán és kb. 1 trillió köbméternyi készlethez Azerbajdzsán, Kazahsztán, Üzbegisztán és Ukrajna33. Ukrajnához stratégiai jelentőségű gázvezetékek is kerültek, hiszen Oroszország a kapcsolatot – elsődleges felvevő térségével – Európával csak a kialakult hálózaton keresztül tudja fenntartani. Ukrajna számára ez a helyzet jelentős bevételeket és speciális pozíciót is teremtett elsődleges jelentőségű tranzit-országként, kapocsként Oroszország és Európa között. „A Gazprom 2005-ben az európai piacokra 145 milliárd köbméter gázt exportált, melyből ukrajnai irányon át 128 milliárd köbmétert szállít.”34 Oroszország – a számára kulcsfontosságú országokban, ahol például jelentős számú orosz kisebbség él, illetve ahol gazdasági érdekei megkívánták – a Szovjetunió felbomlását követően is igen aktív, a helyi politikai életet befolyásoló tényezőként jelent meg. Nem történhetett ez másként Ukrajna esetében sem. Oroszország mindig is kényesen ügyelt arra, hogy országának határában lehetőleg úgy alakuljanak a politikai történések, ahogy az számára a legkedvezőbb. Az oroszbarát politikusokat választási kampányaik során még anyagilag is támogatta. Mindehhez hozzájárul, hogy Oroszország mint a volt szovjetuniós térség gázszállítója jelentősen alacsonyabb áron juttatta el a gázt ezekbe az országokba, mint például Európába. A 2004-es ukrán választás két jelölt, az úgymond a Nyugat támogatását élvező Viktor Juscsenko és az oroszbarát Viktor Janukovics kiélezett küzdelmévé vált, mely végül Juscsenko győzelmével zárult.
32 33 34
Panyuskin, Valerij és Zigar, Mihail: Gazprom, az orosz fegyver. Pozsony, Kalligram Kiadó, 2008. Statistical Review of World Energy 2009. év végi kimutatása szerint. Íjgyártó István: A földgáz geopolitikája és Európa energiabiztonsága. In: Kommentár. 2006. 3. sz. 91. o.
347
Moszkva gyanakvással figyelte Ukrajna Európa felé fordulását, és mindezeknek az eseményeknek valamint a narancsos forradalom során átélt kudarcnak eredményeként úgy ítélte meg, hogy a továbbiakban nem támogat alacsony energiaárakkal egy olyan országot, amely politikailag gyakorlatilag elfordult tőle. Moszkva végül megelégelve az egyébként is bizonytalannak tűnő ukrán tranzitálást, úgy döntött, hogy az addig biztosított kedvezményes energiaárak ellenértékeként megszerzi a tranzitáló vezetékek feletti ellenőrzés egy részét. A tárgyalások végén nem sikerült sem a tranzit vezetékek feletti ellenőrzést megszerezni, sem az árról megállapodni. Végül Oroszország csökkentette a vezetékekbe betáplált gáz mennyiségét a Kijevnek járó mennyiséggel. Mivel ezekben a napokban a tranzitvezetékekből származó gázra várakozó országok, mint például Magyarország is, az Oroszországgal szerződésben rögzített mennyiségnél csak kevesebbet kaptak, erős a gyanú, hogy Ukrajna megcsapolta az Európának szánt gázt, és azzal elégítette ki saját igényeit. A másfél napig tartó csapelzárás végül az árak mérsékelt emelésével zárult, és elméletileg helyben hagyta Ukrajna jövőbeni európai árképzésre történő átállását.35 Nem először és nem is utoljára nyúlt Moszkva energetikai eszközökhöz az események befolyásolása érdekében. 2003-ban már egyszer elzárta a gázcsapokat Belorussziába, majd 2005-ben Azerbajdzsánba is. Az Ukrajnával zajló konfliktus 2009ben újra megismétlődött, amikor is Moszkva és Kijev között elszámolási nézeteltérések adódtak, melyek eredményeként Oroszország a teljes gázszállítást napokra szüneteltette. Az előállt helyzet komoly ellátási problémákat okozott az Európai Unió több országában, például Szlovákiában, és a stratégiai tartalékok megnyitását tette szükségessé hazánkban is. Úgy gondolom, hogy a többször előforduló orosz–ukrán gázárvita rávilágított arra az érzékeny kapcsolatrendszerre, mely Magyarország és az Európai Unió mint felvevő térség és az elsődleges energiabeszállító és Oroszország között van. Az ellátásbiztonsági kérdések tovább már nem tűrnek halasztást. Ezt mutatja az is, hogy a 2006-os Oroszország–EU csúcstalálkozón és a később megrendezésre kerülő informális EUcsúcson – melyen meghívottként Oroszország elnöke, Putyin is részt vett – ez a problémakör vált központi témává.36
35 36
Sz. Bíró Zoltán: Oroszország visszatérése: kockázatok és lehetőségek. In: Külügyi Szemle. 2009. 2. sz. Ludvig Zsuzsa: Oroszország és a kibővült Európai Unió gazdasági kapcsolatai. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2008.
348
Moszkva fellépése ugyanis nyilvánvalóvá tette, hogy kész energetikai adottságait bevetni politikai érdekeiért, és ezzel véleményem szerint a konfliktusnak olyan országok és Oroszország szemszögéből stratégiai partnerek is áldozataivá váltak, melyek nem voltak részesei a Moszkva és Kijev közötti nézeteltérésnek. Az pedig, hogy végül szenvedő
alanyaivá
váltak,
megkérdőjelezi
Európa
számára
Oroszország
megbízhatóságát. Az Európai Unió és Oroszország számára is összességében kellemetlenül alakult helyzet mindkét felet arra sarkallta, hogy alternatív energiaforrások felkutatásával és kiépítésével oldja meg a helyzetet. Így született meg a Nabucco-terv, mely Oroszország megkerülésével a Kaszpikum földgázát szállítaná Európába. Moszkva Ukrajna elkerülésének lehetőségeként eleinte a Kék Áramlat meghosszabbítását látta, majd a török fél kiszámíthatatlansága miatt a Déli Áramlat megépítését szorgalmazza.37 A legfontosabb tanulsága az átélt gázkonfliktusnak „leginkább az, hogy a mára kialakult függési szintek olyan erősek, hogy azok már valamennyi érintett számára biztonsági kockázatokat rejtenek magukba.”38 7.1. Nabucco Ismerve a leginkább közép-kelet-európai forrásdiverzifikációs problémát, mely hazánkat is jellemzi, véleményem szerint a Nabucco-projekt jelenti a megoldást az erősen egyirányú földgáz-behozatali problémára, mivel a csővezeték útvonala elkerüli Oroszországot, és így nem orosz gázt szállítana a térségbe. A 3300–4000 kilométer hosszúságúra tervezett, kb. 7,9 milliárd eurós befektetés a Kaszpi-tenger térségéből, valamint a Közel-Keletről és Egyiptomból szállítja a gázt Európába. A vezeték Törökországból indul és az Ausztriában található hálózati elosztó központig, Baumgartenig fut. Útja során áthalad Bulgárián, Románián és Magyarországon. Az építkezés 2012-ben veszi kezdetét, és várhatóan 2015-ben már megkezdődik a gáz szállítása a térségből Európába. A Nabucco részvényesei: a Botas (török), a Bulgarian Energy Holding (bolgár), a MOL (magyar), az OMV (osztrák), a Transgaz (román) és a
37 38
Sz. Bíró Zoltán: Oroszország visszatérése: kockázatok és lehetőségek. In: Külügyi Szemle. 2009. 2. sz. Ludvig Zsuzsa: Oroszország és a kibővült Európai Unió gazdasági kapcsolatai. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2008. 150. o.
349
RWE (német). A tervek szerint 31 milliárd köbméter gázt fog a Nabucco vezetékrendszer szállítani.39 5. ábra – A Nabucco és a Déli áramlat csővezetékek útvonala
forrás: http://kitekinto.hu/kep.php?id=22768 Az Európai Unió és az Amerikai Egyesült Államok által is támogatott Nabuccoprojekt felvet némely aggodalmas kérdést. Ilyen például az, hogy „az öt ország nemzeti energiavállalatai fenntarthatják-e – s ha igen, mennyi időre – a területi vezetékhányad feletti monopóliumukat”.40 Ahogy arról Vlagyimir Csiszov, Oroszország Európai Uniós nagykövete elmondta, a fő problémát abban látja, hogy a Nabucco vezetékben biztosan lesz-e elegendő mennyiségű gáz. Véleménye szerint a projekt csak akkor válhat gazdaságilag kifizetődővé, ha iráni gázt is betáplálnának a rendszerbe.41 Azonban a legfrissebb hírek szerint a Nabucco Gas Pipeline International GmbH konzorcium nem fog iráni gázt szállítani Európába, hanem a vezetékrendszert azerbajdzsáni, türkmenisztáni és iraki gázzal fogja üzemeltetni.42 A helyzetet még bonyolítja, hogy míg Irán rendelkezik a második legnagyobb gázkészlettel, és gyakorlatilag egyedül meg tudta volna tölteni a Nabucco vezetékrendszert, addig a térség több, meghatározó gázmennyiséggel
39 40 41 42
http://www.nabucco-pipeline.com/portal/page/portal/hu/press/Facts%20%20Figures Földvári Zsuzsa: Iránytűz. In: Heti Világgazdaság. 2006. 27.sz. 29. o. Vida László: „Mit akarnak: gázt vagy függetlenséget Oroszországtól?” In: Heti Világgazdaság. 2008. 7.sz. http://vg.hu/vallalatok/energia/nabucco-nem-lesz-irani-betaplalas-325347
350
rendelkező országával is felvásárlási szerződést köt a Gazprom. Így történt az egyik elsődleges forrásnak tekintett azeri Sah-Deniz II. tengeri lelőhely esetében is.43 További
aggodalomra
ad
okot,
hogy
a
Nabucco-program
teljesítené
a
forrásdiverzifikáció igényét, de olyan térségből juttatna földgázt Európába, melynek igen kezdetlegesek a gázkitermelési eszközei, és az exportáló térség politikai szempontból közel sem mondható stabil területnek.44 7.2. Déli Áramlat A Déli Áramlat vezetékrendszer Oroszországot köti össze Ukrajna kikerülésével Európával, így az Európai Unió által támogatott Nabucco vezetékrendszer alternatív lehetőségéről van szó. A Gazprom kiemelt fontosságú partnere a Déli Áramlat megvalósításában az olasz ENI, továbbá az osztrák OMV és a francia EdF. A Déli Áramlatnak egyik ága a Fekete-tenger orosz partjától indul, s kb. 900 kilométernyi tengeralatti nyomvonal után Bulgárián és Görögországon keresztül jutna el DélOlaszországba. Másik, északi ága Bulgáriából Románián, Magyarországon és Szlovénián keresztül érkezik meg az ausztriai Baumgarten hálózati elosztó központba. Az északi ág egy másik verziója, hogy Magyarországot elhagyva Szlovénián keresztül Észak-Olaszországba fut.45 A tervek szerint a Déli Áramlat 2015-ben kezdi meg az európai gázszállítást, 2018-tól pedig már teljes hosszában üzemelni fog.46 Az East European Gas Analysis munkatársa, Mihail Korchemkin munkássága során rámutatott a Déli Áramlat gyenge pontjaira, hogy körülbelül hasonló hosszúságú vezetékrendszerről van szó, mint a Nabucco, viszont a teljes költsége közel duplája a rivális vezetékének. Nem elhanyagolható tény továbbá az sem, hogy a Déli Áramlat az egyik legkevésbé megbízható szakaszon, Dagesztánnál fog futni.47
43 44 45 46 47
http://www.fn.hu/cegek/20090515/gazprom_megvenne_nabucco/ Grúber Károly: Kell egy kis energia, avagy töprengések az Európai Unió energiapolitikájáról és függőségéről. In: Európai Tükör. 2007. 6. sz. http://www.budapestanalyses.hu/docs/Hu/Elemz%C3%A9sek_Arch%C3%ADvum/ analysys_180_hu.html http://hvg.hu/gazdasag/20101015_gazprom_deli_aramlat http://www.eegas.com/southstream1.htm
351
Úgy gondolom, hogy a kérdés nyitott: Magyarország melyik projektet támogassa, melyikhez csatlakozzon. Magyarországnak érdeke, hogy a csővezeték az ország területén haladjon át, mert az eddig taglalt előnyök mellett mind a beruházás, mind pedig a csővezeték üzemeltetése munkahelyeket teremt és tranzitdíjat biztosít az országnak. Mindhárom tényező gazdaságélénkítő hatással bír. Németország és Franciaország már hosszú távú szerződésekben biztosította felhasználói számára az orosz földgázt, Olaszország nem csatlakozott a Nabuccoprojekthez, Anglia pedig a cseppfolyós gázra és az atomenergiára támaszkodik a jövőben. Az egyre emelkedő földgázárak miatt valószínűsíthető, hogy Európában a földgázigény egyre lassabb tendenciával fog növekedni. Jelenleg 2015-ig érvényes szerződése van hazánknak Oroszországgal a földgázszállításra vonatkozóan. Azt pedig le kell szögeznünk, hogy az Európai Uniónak sem érdeke Oroszországtól elhidegülni.
8.
A kölcsönös függés elmélete
Ahogy arra a 2006. januári orosz–ukrán gázkonfliktus is rámutatott, igen érzékeny együttműködési rendszerek alakultak ki az energiaigény mentén. Az egyik póluson változás zajlik, az végig fut az egész rendszeren és még a távolinak tűnő részekbe is eljut. Az eredmények pedig sokszor előre kiszámíthatatlanok. Kiváló példa erre a gázkonfliktus orosz reakciójának elítélése európai szinten, és annak következtében a forrásdiverzifikációs lehetőségek sürgető keresése. Mindemellett láthatóvá vált, hogy ugyan Oroszország rendelkezik a stratégiai fontosságú energiahordozók felett, melyekre számos országnak szüksége van, de a függő helyzet mindkét irányba kialakult. Oroszország mint exportőr olyan partnereket keres, melyek megbízhatóan fizetnek. A kedvező helyzetet pedig hosszú távú szerződésekkel tudja biztosítani a maga számára. Ahogyan a felvevő országok számára fontos a forrás diverzifikálása, hogy ne kerüljenek kiszolgáltatott helyzetbe, ugyanezen okból az exportáló ország számára szintén fontos kérdés az exportdiverzifikáció. A két ellentétes oldalon álló felet ugyanazon érdekek motiválják.48 Amennyire fontos Európa számára az orosz export, Oroszország számára épp olyan fontos az európai import. Hiszen a két térség egymás elsődleges kiszolgálója. Oroszország elsődlegesen az európai piac
48
Róbel Gábor: A nyersanyag- és energiaáramlások alakulása és hatásai. In: Külügyi Szemle. 2007. 1. sz.
352
energia-éhségére alapozta földgázexportját. Látható ez a már korábban tárgyalt vezetékes hálózatok kelet-nyugat irányú futásából is.49 Fontos azonban megemlítenünk, hogy Európa szemszögéből kölcsönösen függő helyzetnek minősített energetikai kapcsolat mára már erősen megkérdőjelezhető. A Gazprom 2006-ban szerződést kötött a PetroChina kínai energetikai társasággal évi 68 milliárd köbméternyi földgáz szállításáról. Ez a mennyiség komoly felvevő piaccá teheti Kínát Oroszország számára, és idővel Európa akár a háttérbe is kerülhet. Azonban ezeket a becsléseket keresztülhúzhatja és Oroszország mint energia-nagyhatalom jövőjét kérdőjelezheti meg a palagáz, melyből Kína az előzetes becslések szerint kb. 45 trillió köbméternyivel rendelkezik.50
9.
Konklúzió
Magyarország elsődleges energiaszállítója Oroszország. Ez a helyzet több mint hatvan éve alakult ki. Az események alakulása, elsősorban az orosz–ukrán gázárvita, megteremtette az igényt a forrás- és energiadiverzifikációra. A forrásdiverzifikációra lehet megoldás a dolgozatban részletesen bemutatott Déli Áramlat- és Nabucco-projekt, melyek megvalósítása hazánk számára véleményem szerint több szempontból is hasznos lehet. Közvetlen módon az egyik, hogy a vezetékek lazítanák a jelenlegi erős importfüggőségét hazánknak, a másik pedig, hogy az ország területén áthaladó vezetékek tranzitdíj szedésére jogosítanak. Közvetett módon a beruházás, illetve a csővezeték üzemeltetése munkahelyeket teremt. A dolgozatban rávilágítok arra, hogy a sokszor egyoldalú függő helyzet, ha nem is szimmetrikusan, de kölcsönös függést jelent, melynek alapja a biztonság. Véleményem szerint legkevesebb újabb hatvan évre lenne szükség ahhoz, hogy a kialakult, orosz importtól való függő helyzet jelentősen megváltozzon, átalakuljon. Ebben a folyamatban azonban a megújuló energiaforrások szerepe meg kell, hogy növekedjen, és felmerül a kérdés, hogy mi válik primer energiahordozóvá és ki birtokolja azt. Hiszen az új primer energiahordozó esetében is a birtokló számára
49 50
Ludvig Zsuzsa: Oroszország és a kibővült Európai Unió gazdasági kapcsolatai. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2008. 150. o. http://www.oroszvilag.hu/?t1=oroszorszag_hirei&hid=228
353
hatalom társul hozzá. Ez a helyzet pedig véleményem szerint nagy valószínűséggel újrateremti a függő helyzeteket. Addig is, míg ez a hosszú folyamat zajlik, a jelen világ körülményeihez kell alkalmazkodnia Magyarországnak, és abban megtalálni a helyét. Megtalálni úgy, hogy közben az Európai Unió és Oroszország közé szorítva mindig biztos mennyiségű energiával kell rendelkeznie. Fontos leszögeznünk, hogy a dolgozat témájának aktualitása miatt a kérdéskör napjainkban is folyamatos alakuláson, alakításon esik át. A kutatómunkát november 2-án zártam le.
10.
Felhasznált irodalom
Könyvek és folyóiratok: Balázs Katalin (2007) Úton a közösségi energiapolitika megvalósítása felé. Európai Tükör 2007/2. Földvári Zsuzsa (2006) Iránytűz. Heti Világgazdaság. 2006/27. Grúber Károly (2007) Kell egy kis energia, avagy töprengések az Európai Unió energiapolitikájáról és függőségéről. Európai Tükör 2007/6. Hegedűs Miklós (2007) Energiapolitika: az Európai Unió és Magyarország. Az Elemző 2007/1. Heimer György (1996) Gazprom, állam az államban. Heti Világgazdaság 1996/12. Íjgyártó István (2006) A földgáz geopolitikája és Európa energiabiztonsága. Kommentár 2006/3. Ludvig Zsuzsa (2008) Oroszország és a kibővült Európai Unió gazdasági kapcsolatai. Akadémiai Kiadó, Budapest. Mink Mária (2006) Kiváltópénzek. Heti Világgazdaság. 2006. január 14. sz. Róbel Gábor (2007) A nyersanyag- és energiaáramlások alakulása és hatásai. Külügyi Szemle 2007/1. Tálas Andrea (1996) Tőkés kollektívák. Heti Világgazdaság 1996/12. Panyuskin, Valerij és Zigar, Mihail (2008) Gazprom, az orosz fegyver. Kalligram Kiadó, Pozsony. Sz. Bíró Zoltán (2009) Oroszország visszatérése: kockázatok és lehetőségek. Külügyi Szemle 2009/2.
354
Szakács Sándor (2002) Gazdaságtörténet II. Számalk Kiadó, Budapest. Varró László (2007) Az energiaellátás biztonsága és a magyar külpolitika. Külügyi Szemle 2007/1. Vida László (2008) „Mit akarnak: gázt vagy függetlenséget Oroszországtól?” Heti Világgazdaság. 2008/7. sz. Internetes hivatkozások: http://www.bp.com/sectiongenericarticle.do?categoryId=9023779&contentId=7044843 Letöltés ideje: 2010. szeptember 7. A Déli áramlat gázvezeték terve. In: Budapest Analyses http://www.budapestanalyses.hu/docs/Hu/Elemz%C3%A9sek_Arch%C3%ADvum/a nalysys_180_hu.html Letöltés ideje: 2010. október 30. Nabucco: nem lesz iráni betáplálás. In: Világgazdaság Online, közzététel dátuma: 2010. augusztus 24. http://vg.hu/vallalatok/energia/nabucco-nem-lesz-irani-betaplalas-325347 Letöltés ideje: 2010. október 30. A Gazprom megvenné a Nabucco gázforrását. In: FigyelőNet, közzététel dátuma: 2009. május 15. http://www.fn.hu/cegek/20090515/gazprom_megvenne_nabucco/ Letöltés ideje: 2010. október 30. Mikhail Korchemkin (2008) South Stream Gas Pipeline Projeck. In: Consulting Services on Natural Gas Sector of Russia, közzététel dátuma: 2008. július 31. http://www.eegas.com/southstream1.htm Letöltés ideje: 2010. október 30. Gazprom: 2018-ra készül el a Déli Áramlat. In: Heti Világgazdaság.hu, közzététel dátuma: 2010. október 15. http://hvg.hu/gazdasag/20101015_gazprom_deli_aramlat Letöltés ideje: 2010. október 30. Az európai gázfogyasztás egynegyedét adta Oroszország. In: Heti Világgazdaság.hu, közzététel dátuma: 2009. január 7. http://hvg.hu/vilag/20090107_europai_gazfogyasztas Letöltés ideje: 2010. október 31. Európa földgázhálózata 2003-ban http://mappery.com/Europe-Proposed-Natural-Gas-Pipelines-Map
355
Letöltés ideje: 2010. november 2. http://www.mol.hu/gazkerdes/szallitas.html Letöltés ideje: 2010. szeptember 7. http://www.eon-foldgaz-storage.hu/cps/rde/xchg/SID-77C4BBB3-AFE0BD8C/eonfoldgaz-storage/hs.xsl/2793.htm Letöltés ideje: 2010. szeptember 7. http://index.hu/gazdasag/magyar/2010/02/22/otthagyja_a_makoi-arkot_a_mol/ Letöltés ideje: 2010. szeptember 7. http://kitekinto.hu/europa/2009/12/03/oroszorszagra_is_hatalyos_az_energia_charta/ Letöltés ideje: 2010. szeptember 7 http://eng.gazpromquestions.ru/index.php?id=4 Letöltés ideje: 2010. szeptember 7 http://www.oroszvilag.hu/?t1=oroszorszag_hirei&hid=228 Letöltés ideje: 2010. október 30.
356
Magyarország szerepe az 1989-es keletnémet menekültügyi válságban
XXX. Jubileumi OTDK – 2011 Nemzetkozi tanulmanyok III. (Magyarorszag kulkapcsolatai es egyedi nemzetkozi kerdesek) tagozat Zsigmond Király Főiskola Különdíjasa
Készítette Szokodi Szabolcs Zoltán Nemzetközi tanulmányok BA szak
Konzulens Dr. Hubai László főiskolai tanár
2011
1.
Előszó
Témaválasztásom Magyarország a Német Demokratikus Köztársaság 1989-es menekültügyi válságában betöltött szerepének bemutatására esett. A pályamunkámat egy rövid összefoglalóval indítom, melyben leegyszerűsített formában ismertetem a dolgozat tartalmát és felépítését. A német kérdés megoldása előtt, amely a második világháború utáni Európa legneuralgikusabb problémája volt, 1989 nyarán és kora őszén hirtelen egy addig elképzelhetetlen lehetőség nyílott meg. Miközben Magyarországon már javában folyt a tárgyalásos átmenet, a Nemzeti Kerekasztal tárgyalásoktól függetlenül egy olyan helyzet alakult ki, amely jelentősen megváltoztatta a magyar rendszerváltás világpolitikai szerepét. A Németh Miklós és kormánya által hozott döntések nemcsak a kelet-középeurópai térség történelmét befolyásolták jelentős mértékben, hanem világpolitikai katalizátor szerepet is játszottak. Olyan folyamatoknak adtak hátszelet, amelyek a magyarországi
rendszerváltás
feltételeit
is
alaposan
átrendezték.
A
Magyar
Népköztársaság (MNK) egy szempillantás alatt a nemzetközi élet középpontjába került, ám a német egységesülésben játszott szerepe hamarosan relativizálta a diplomáciai doktrínaként ismert „híd” szerepét a Nyugat és Kelet között.1 Mivel vitathatatlanul a kettéosztott Németország reprezentálta a leginkább az európai hidegháborús status quót, ezért óriási kockázatot jelentett Magyarország számára, hogy éppen ebben a kérdésben játsszon katalizáló szerepet, megbontva a második világháború után fennállott hatalmi viszonyokat. A Gorbacsov vezette Szovjetunió előtt felmerült a kérdés: megengedhető-e számukra, hogy felboruljon az európai egyensúly? Amennyiben a reformer szovjet pártfőtitkár és csapata nem állják ki a rájuk nehezedő nyomást, és a Brezsnyev-doktrína feladását ellenzők kerekednek felül, akkor a Szovjetuniónak a KeletEurópában megkezdett csapatkivonások ellenére is lett volna ereje a status quo visszarendezésére. Hogyan vált Magyarország az NDK vezetés által „Republikflucht”-ként nevezett keletnémet exodus Rubiconjává? Az NDK állampolgárai eltérően lázadoztak, mint például a szlovákok és a csehek. Mivel a Berlini fal és a két német állam közötti szigorú műszaki határzár megakadályozta őket abban, hogy az NSZK-ba utazhassanak, ezért a
1
Ripp Zoltán, Rendszerváltás Magyarországon 1987–1990, Napvilág Kiadó, Budapest, 2006, 393–397. – A fejezet további részében hivatkozás nélkül támaszkodom a szerző A német kérdés – „Átkelés a Rubiconon” című alfejezetére
359
diplomáciai határokat célozták meg. Budapesten, Varsóban, Prágában és KeletBerlinben a Szövetségi Köztársaság nagykövetségeit szállták meg, politikai menedéket kérve.
Földrajzi elhelyezkedésének és belpolitikai
viszonyainak köszönhetően
hamarosan Magyarország lett az elsőszámú rés a Berlini falon. Az osztrák–magyar határon a vasfüggönyt szimbolizáló műszaki határzár felszámolása már 1989 tavaszán megkezdődött. Erről Németh Miklós miniszterelnök és Franz Vranitzky osztrák kollégája már ez év februárjában megállapodtak. A magyar határőrség áprilisban hozzákezdett a munkálatokhoz, ezt követte a május 2-i hivatalos bejelentés a hegyeshalmi határátkelőnél. Az emlékezetes drótvágásra, amelyre június 27én került sor Horn Gyula magyar és Alois Mock osztrák külügyminiszter részvételével, a határzár jelentős részét már eltávolították a hatóságok. A keletnémetek számára egyre több hír adott alapot a felbátorodásra. A Helmuth Kohl nyugatnémet kancellár és Gorbacsov június 12–15-i bonni találkozóját követően kiadott közös nyilatkozat egyik legfontosabb eleme szerint a közös „Európa házban” minden állam integritását és biztonságát korlátozás nélkül garantálni kell, és az egyes államok polgárai szabadon választhatják meg, milyen politikai rendszerben kívánnak élni. Rá egy héttel a Bundestag kormányfrakciói arra szólították fel a kormányt egy határozati javaslatban, hogy fokozottan támogassa a magyarországi reformtörekvéseket és segítse elő az integrálódását az európai gazdaságba. Eközben Hans-Dietrich Genscher külügyminiszter az Egyesült Államok elnökével folytatott washingtoni tárgyalásán arra kérte az elnököt, hogy nyújtson fokozottabb gazdasági támogatást a politikai rendszerüket liberalizáló kelet-európai államoknak. Június 29-én az 1955-ben nagyhatalmi alku által biztosított semlegességét „feladva”, Ausztria benyújtotta felvételi kérelmét az Európai Közösséghez, ami már jól mutatta, hogy a hidegháború felett eljárt az idő. 1989 nyarán rekordszámú keletnémet „turista” érkezett Magyarországra, és július végétől az osztrák–magyar határon rendszeressé váltak az illegális határátkelést célzó kísérletek. Az NDK és az MNK között fennállt utasforgalmi egyezmény értelmében a magyar hatóságoknak ezekben az esetekben a keletnémet állampolgárok útlevelébe be kellett jegyezni a tiltott határátlépési kísérletet, és ki kellett őket toloncolni az országból. A magyar vezetés nem tarthatta fenn ezt a gyakorlatot, hisz az a nyugatnémet kapcsolatokat alááshatta volna, viszont a Kelet-Berlinnel kötött szerződést sem lehetett figyelmen kívül hagyni. A magyar határőrök ezért külön lapon jegyezték a határsértés
360
tényét, amelytől a keletnémetek később könnyedén megválhattak.2 A magyar hatóságok már csak a romániai menekültek miatt sem tarthatták be a németekkel szembeni „toloncpolitikát”, hisz az negatív diszkriminációt jelentett volna velük szemben. Augusztusra már száz fölött volt az NSZK budapesti nagykövetségén menedéket kérő keletnémetek száma, a hónap közepén pedig a tarthatatlan körülmények miatt a nyugatnémet vezetés kénytelen volt ideiglenesen bezárni azt.3 Az NDK egyre ingerültebb hangnemben követelte a magyar féltől a hatályos bilaterális egyezmény betartását és állampolgárai kitoloncolását. A két oldalról nyomás alá került magyar külügyminisztérium álláspontja ekkor még az volt, hogy a menekültek kérdése a két német állam ügye, de hajlandó volt megoldások keresésében tárgyalni Kelet-Berlinnel, ami viszont humanitárius alternatíva hiányában nem vezetett eredményre. Az MNK 1989. március 19-én csatlakozott az ENSZ menekültügyi konvenciójához, mely deklarálta, hogy egyetlen menekültet sem lehet akarata ellenére abba az országba erőszakkal visszaküldeni, ahonnan érkezett. A menedékjog megadása sem jöhetett szóba, mivel azt a keletnémetek nem igényelték, illetve az NDK súlyos presztízsvesztésével járt volna. 1989. augusztus 19-én egy kicsi, ám sorsfordító epizód következett a menekültügyi válság történetében. Az
osztrák–magyar
határon az
MDF kezdeményezésére
megrendezésre került a páneurópai piknik címet viselő rendezvény, mely az európai összetartozás keretében nyitotta meg pár órára a nyugati határt Sopronpuszta közelében. A rendezvény egy közös séta és szalonnasütés keretében zajlott volna a vasfüggöny által évtizedekig elszakított osztrák szomszédokkal. Az alkalmat kihasználva mintegy hatszáz keletnémet szökött át Ausztriába. A rendezvény nagy nemzetközi visszhangot kapott, ami tovább szaporította a csoportos szökéseket, ellehetetlenítve a magyar határőrök számára a helyzet kezelését. A magyar kormány megpróbálta bevonni a Nemzetközi Vöröskeresztet, ám a probléma már túlságosan elharapódzott. Horn Gyula a Központi Bizottság szeptember 1-jei ülésén világossá tette, hogy a helyzet tarthatatlanná vált, és ha nem sikerül normális államközi módon megoldani, akkor Magyarország rövidesen a keleti blokk menekülttáborává válhat.4 A külügyminiszter utalt egy átfogó megoldás életbe léptetésére tíz napon belül, amely „maximálisan segít megőrizni az NDK-nak a
2 3 4
A magyar ellenzék határozottan fel is lépett azért, hogy ne kerülhessen sor az útlevélbe pecsételt „feljelentésre”, az SZDSZ 1989. július 26-án adta közre ez irányú követelését. Heti Világgazdaság, 1989. augusztus 12. 57–58. Az MSZMP Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 2. kötet, 1415.
361
politikai arculatát”5. Ezután hozzátette, hogy Németh Miklóssal karöltve ugyanebben a szellemben tárgyaltak a nyugatnémet vezetéssel, mint később kiderült, a németországi Bonn közelében található gymnichi kastélyban. Horn szavaival ellentétben a választott megoldás a legkevésbé sem az NDK érdekeit tükrözte, mivel a kialakult helyzet radikális döntésre kényszerítette a magyar vezetést. Választani kellett a Nyugat és az egyre kellemetlenebbé váló szövetséges között. Horn augusztus 31-én még tett egy villámlátogatást Kelet-Berlinbe, hogy rendezzék a problémát, ám a keletnémet vezetés Oscar Fischer külügyminiszter személyében mereven ragaszkodott a korábbi álláspontjához. Budapest hivatalosan csak szeptember 8-án értesítette a szovjet vezetést a határ megnyitásáról, bár Moszkva
már tisztában volt ezzel (Kohl kancellár titoktartási
fogadalma ellenére a gymnichi tárgyalás után felhívta Gorbacsovot). Horn Gyula szeptember 10-én a Magyar Televízió Hét című műsorában élő adásban bejelentette, hogy a magyar kormány ideiglenesen felfüggeszti az 1969-ben kötött magyar–NDK egyezmény
hatályát,
lehetővé
téve
ezzel
az
országban
tartózkodó
NDK-
állampolgároknak, hogy szabadon távozhassanak minden olyan országba, amely befogadja őket. A bejelentés elindította a lavinaszerű exodust, melynek hatására három nap alatt mintegy 12 ezer keletnémet távozott. Hamarosan Lengyelország és Csehszlovákia is követte a magyar példát. Az év végéig kb. 345 ezer keletnémet távozott a nyitott határokon át. Köszönettel tartozom Schottner Krisztina és Hubai László főiskolai tanároknak, akiknek a tanácsai és iránymutatásai nélkül a dolgozatom ebben a formában nem jöhetett volna létre. A témával kapcsolatban általam kialakított kép létrejöttében és a következtetések levonásában nagy szerepet játszott Oplatka András Egy döntés története, Horváth István volt belügyminiszter Az elszalasztott lehetőség, valamint Ripp Zoltán Rendszerváltás Magyarországon 1987–1990 című műve.
5
Uo. 1416.
362
2.
A válság háttere
2.1. Nemzetközi háttér Mivel a kelet- és közép-európai rendszerek sorsa elsősorban nem a „szocialista világrendszer” egyes országaiban bekövetkezett történéseken, hanem a világpolitikai fejleményeken múlott, a magyarországi és a keletnémet rendszerváltás (melyeknek igen meghatározó epizódja volt a „republickflucht”) is csak e nagy világtörténelmi folyamat keretében vizsgálható. Az 1980-as években Ronald Reagan elnöksége alatt az Amerikai Egyesült Államok politikáját a Szovjetunió legyőzésének és az egyre élesebben megmutatkozó gazdasági erőfölény érvényesítésének szándéka jellemezte, mely a konzervatív-neoliberális offenzíva politikai formájaként jelent meg. Nyilvánvalóvá vált, hogy a külön gazdasági, politikai és katonai integrációba szervezett szovjet tábor alulmaradt a hatékonysági versenyben. Ennek kényszerű belátása során változások indultak el a Szovjetunióban. Moszkvában a vezetés érzékelte, hogy szaporodnak a bajok. Az afganisztáni kaland és a vele járó hatalmas presztízsveszteség után bebizonyosodott, hogy az expanzió korszaka lejárt, és immáron a cél a birodalom és a status quo megőrzése lett. Tovább nehezítette a birodalom helyzetét az öreg vezetői gárda kihalása. A Leonyid Brezsnyev 1982-es halálát követő főtitkárváltások s a szovjet táboron belül egyre súlyosbodó gazdasági nehézségek és lemaradás közepette nem lehetett tudni, hogy vajon fenntartható-e az addig fennállt világhatalmi egyensúly. A Kreml a problémák elnapolásával próbálta fedni a nehézségeit, ám ez nem volt sokáig tartható. A fiatalnak számító Mihail Gorbacsov színrelépésével Moszkva már nyíltan vállalta, hogy reformokra van szükség, de a cél továbbra is a birodalom egybetartása volt. A nyugati vezetők számára túlzottan nagy kockázattal járt volna, ha kihasználják Moszkva pillanatnyi gyengeségét, és semmiképpen sem akarták sarokba szorítani a szovjet vezetőket, kirobbantva ezzel egy újabb világméretű katasztrófát. A reagani új politika viszont kíméletlenül érvényesítette az Egyesült Államok fölényét minden olyan területen, amely felgyorsíthatta a bomlás folyamatát. A ’70-es évektől az amerikai tőke rohamosan terjeszkedett a harmadik világ országaiban, és a Szovjetunió nem bírta a lépést tartani. Az így szerzett gazdasági és technológiai fölényt az USA és szövetségesei hatalmi téren is érvényesíteni akarták. Ezt a szándékot testesítette meg az ún. COCOM-
363
lista6 és a fegyverkezés terén az SDI,7 ám a leghatásosabb tényező az adósságcsapda volt. A tőkés gazdasági centrum globális terjeszkedése hívta elő a kétpólusú világrend felszámolásának szükségességét. Egyre fontosabbá vált a tőke, az áruk és a szolgáltatások szabad áramlása, megjelent a deregularizáció szükségessége. Ezek a folyamatok Nyugat-Európát a szorosabb integráció felé, míg a keleti blokk országait a dezintegráció felé sodorták. A kérdés az volt, hogy a globalizáció folyamata bekeríti vagy bekebelezi a betagolódást elutasító kelet-európai félperiféria országait. A globalizációhoz kapcsolódó offenzíva szerves része volt a „szocialista világ” felbomlasztása.8 A neoliberális gazdasági offenzíva mellett a fellazítás politikájában fontos szerepet játszott az 1975-ben aláírt helsinki záróokmány is, melynek az ún. harmadik kosara deklarálta az eszmék szabad áramlását, amely a vonzó nyugati életformát, pluralizmust és demokráciát volt hivatott exportálni, főként a szocialista táborba. A Kelet-Európában kötelezően oktatott marxizmus-leninizmus a gazdasági és életszínvonalbeli lemaradás miatt a ’80-as évekre diszkreditálódott. Minél nyitottabbá vált egy ország gazdaságilag, annál védtelenebb maradt annak politikai szférája a nyugati hatásoktól. Így vált az évtizedek során a magyarországi diktatúra is egyre „puhábbá”. A marxizmus legitimációs ideológiaként nem volt versenyképes a liberális, konzervatív, vallásos és nacionalista eszmékkel.9 Tehát a politikatörténeti fejleményekhez szorosan kapcsolódik az a körülmény, hogy a rendszerváltás társadalmi támogatottsága elsősorban a fejlett Nyugat fogyasztói, jóléti társadalmainak ideájához és az általuk képviselt demokratikus eszmékhez kapcsolódott. Az NDK vezetése már rögtön a létrejötte elején szembesült ezzel a problémával, mivel állampolgárainak a határ túloldalán ott kínálkozott a tökéletes alternatíva, nem is beszélve a nyelvi-kulturális és családi kötelékekről. A Szovjetunióban létrejött államszocializmus valójában egy szocialisztikus elemekkel dúsított, ám lényegében diktatórikus félperifériás modernizációs kísérletet
6
7
8 9
A Coordinating Comitee for Multilateral Export Controls (Többoldalú Exportellenőrzési Koordináló Bizottság) 1950-ben alakult, és az volt a célja, hogy a nyugati országok megakadályozzák azoknak a fejlett műszaki berendezéseknek az exportját a szocialista országokba, amelyek katonai célokra is felhasználhatók. Stratégiai Védelmi Kezdeményezés – Csillagháborús tervként terjedt el a köztudatban. Célja az volt, hogy olyan nagyléptékű űrfegyverkezési versenyt indítson el, amely gazdaságilag összeroppantja a Szovjetuniót. Ripp Zoltán, Rendszerváltás Magyarországon 1987–1990, 14–17. Uo., 17–18.
364
valósított meg. A hidegháború évtizedei alatt már a ’60-as évek közepére bebizonyosodott, hogy a központosított állami tervgazdasággal nemhogy felülmúlni, utolérni is képtelenség a piaci logikán alapuló kapitalizmust. Tagadhatatlan, hogy az államszocializmusnak voltak számba vehető eredményei, de a torzulásai és korlátai következtében a ’70-es évekre megjelentek azok a kórtünetek, melyek világossá tették a rendszer versenyképtelenségét. Ennek következtében a szocializmus mint vonzó alternatíva elvesztette a legitimációját. Két lehetőség maradt, megszüntetni vagy megreformálni a rendszert. E tényeket belátva Gorbacsov célja az volt, hogy az államszocializmust ismét vonzóvá tegye, megmentve ezzel a birodalmat. 1987-ben egyértelművé tette, hogy a Szovjetunió politikáját a „peresztrojka” és a „glasznoszty”, vagyis az átalakítás és a nyíltság határozzák meg. Mivel a szovjetunióbeli események alapvetően határozták meg Kelet-Közép-Európa sorsát, Gorbacsov ezzel a lépéssel akarata ellenére is olyan folyamatokat indított el a keleti blokkban, amelyek a rendszer erózióját okozták. Ennek ellenére le kell szögezni, hogy a Gorbacsovi reformhajlandóság nélkül a „fenntarthatatlan” állapot még jó ideig fennmaradhatott volna.10 Ezzel természetesen az európai csatlós államok vezetői is tisztában voltak. Az eltérő belpolitikai viszonyok miatt egyes országok, mint Magyarország és Lengyelország, a reformok élére kerültek, míg az ortodox vonalat képviselők, mint a Német Demokratikus Köztársaság, Csehszlovákia és Románia a visszarendeződést támogatták, és élesen elzárkóztak minden változástól. Érthető tehát, hogy a jobb élet reményében egyébként is a Szövetségi Köztársaságba vágyó NDK állampolgárok tömegei miért a sokkal nyitottabb és „nyugatiasabb” Magyarországon át vélték felfedezni a szökés lehetőségét. 2.2. MNK – a válságos ’80-as évek Az államszocialista rendszerek válsága alól a Magyar Népköztársaság sem jelentett kivételt, ahol a Magyar Szocialista Munkáspárton belül szintén körvonalazódni látszott egy generációs és ideológiai harc az 1980-as évekre. Az 1956-os forradalmat és a nyomában haladó retorziókat követően Kádár Jánosnak és kormányának semmi tekintélye és tömegbázisa nem volt. Ez a helyzet az elkövetkezendő negyed évszázad alatt sokat változott, kialakult egy társadalmi konszenzus. Demokratikus legitimáció hiányában ez a kádárista társadalmi konszenzus
10
Uo., 1–6.
365
két erős pilléren nyugodott. Az első a „jóléti-fogyasztói legitimáció” volt. Ez a pillér azon az elven alapult, hogy a folyamatos gazdasági növekedéssel az újraosztható javak is szaporodnak, és így a társadalom számára biztosítva van a fogyasztás állandó bővülése. A második annak a ténynek az elismerése volt, hogy a rendszer módosításának a korlátait mindenkor Moszkva jelöli ki. Létezett egy harmadik pillér is, amely az MSZMP számára biztosította a legitimációs „öntudatot”, megelőzendő egy lelkiismereti válság kibontakozását. Ez 1956 ellenforradalommá minősítése volt, ami történelmileg indokolta a párt egyeduralmát. Az 1980-as években kibontakozott legitimációs válságot a fent említett pillérek megingása okozta. Kádár János rendszerét az elmélyülő gazdasági válság mellett a Szovjetunióban bekövetkezett változások ingatták meg leginkább, mivel a radikális átalakítást megakadályozó külső tényezők Gorbacsov politikájával megszűntek. Ekkortól a párt legitimációját már csak a szükséges reformok bevezetése tarthatta volna fenn, amitől viszont Kádár már elhatárolódott, érezvén, hogy az aláásná az általa évtizedek alatt felépített, ám akkorra már hanyatló „gulyáskommunizmust”. A 80-as évek közepére megszűnt a külső determináció, amely Kádárt olyan „nemzeti politikusként” tüntette fel, aki a reálpolitika keretein belül a magyar társadalom érdekében kihasználja, sőt bővíti az ország számára a mozgásteret.11 Az 1970-es évekre az extenzív gazdasági növekedés forrásai kimerülőben voltak, mivel befejeződött a parasztság integrálása az iparba. Innentől kezdve a szocializmus alapjául szolgáló ipari termelést már csak a hatékonyság növelésével lehetett volna elérni. A ’70-es évek olajválságai miatt 1975 és 1985 között az átlagos árszínvonal megkétszereződött. Mivel az áremelkedéseknek jövedelemcsökkentő hatásuk van, ezért a béreket emelni kellett, amit a kormány csak külföldi hitelekből tudott finanszírozni. Ennek következtében az ország külföldi adósságállománya 1970 és 1980 között megtízszereződött. 1978 volt az első év, amikor az exportbevételek már nem fedték a felvett hitelek kamatterheit, így azokat csak újabb hitelek árán lehetett törleszteni (adósságcsapda!). Magyarországot a csődtől a ’80-as évek elején csak az IMF-hez és a Világbankhoz való 1982-es csatlakozás mentette meg. A reálbérek a ’80-as években
11
Ripp Zoltán, Rendszerváltás Magyarországon 1987–1990, 19–22. / Romsics Ignác, Magyarország története a XX. században, Osiris kiadó, Budapest, 2005, 522–525.
366
először stagnálni, majd csökkenni kezdtek. A társadalom a szaporodó bajok ellenére igen keveset tudott az ország állapotáról egészen 1988-ig.12 A legitimációvesztés elkerülése érdekében a kormány a növekvő szociális problémákat bizonyos fokú liberalizációval próbálta kompenzálni; 1979-ben megszűnt a vízumkényszer Ausztria és Magyarország között, 1980-ban 24-ről 18 hónapra csökkent a hadkötelezettség, 1981-ben bevezették az ötnapos munkahetet, 1982-től már évente legalább egyszer Nyugatra lehetett utazni, 1983-ban bevezetésre került az új választójogi törvény, amely kötelezővé tette a többes jelölést, 1986-ban pedig a hetven év feletti nyugdíjasok ingyen vehették igénybe a városi tömegközlekedési eszközöket.13 Mindezek mellett a vezetés megtűrte az önkizsákmányolást eredményező háztáji gazdálkodást, így a gazdasági válsághoz nem párosult társadalmi válság. Az 1980-as évekre kialakult paternalista diktatúra jelszava az „élni és élni hagyni” lett, amelynek a célja az volt, hogy a társadalom elemi szinten ne váljék elégedetlenné. Ez nem minden szocialista országban volt így, ennek köszönhetően a turizmus virágzásnak indult. A Nyugatiak körében a nevetségesen olcsó árak miatt, a „testvéri” országok körében pedig a viszonylag nagy szabadosságnak köszönhetően. Így vált például a Balaton a nyugat- és keletnémet családok szezonális „egyesülési” színterévé.14 Magyarországon 1987-re súlyos válság alakult ki. Kádár János pályafutása vége felé közeledve konokul elutasította, hogy nevén nevezzék a mélyülő krízist. A magyar politikai elit technokrata szárnya viszont felismerte azt a tényt, hogy a világrend átalakulóban van, és felkarolta a rendszerváltáshoz szükséges reformokatt, ezzel békés átmenetet biztosítva Magyarország számára a demokrácia és a szabad piacgazdaság kiépítésének irányába. Ezt megelőzte az öreg és már súlyos egészségügyi állapotban lévő Kádár 1988. májusi felmentése a pártfőtitkári poszt alól. Természetesen erre az átmenetre az ország önmagában nem lett volna képes, így támogatókat kellett keresni a reformtörekvésekhez. Mivel Moszkva gazdasági segítségére nem lehetett számítani, a magyar kormányzat nyugat felé kezdett el tapogatózni, és hamar rátalált arra az államra, mely közvetlenül is érdekelt volt azoknak a demokratikus folyamatoknak a támogatásában, amelyek végül a keleti-blokk erózióját okozták. Ez az állam a kettéosztott Németország nyugati felében fennálló Német Szövetségi Köztársaság volt.
12
13 14
Gyarmati György, A Páneurópai Piknik és határáttörés húsz év távlatából, L’Harmattan, Budapest, 2010, 11–18. (Romsics Ignác: A Kádár-rendszer legitimitásvesztése az 1980-as években) Gyarmati György, A Páneurópai Piknik és határáttörés húsz év távlatából, 11–18. Uo., 39–43. (Slachta Krisztina: Állambiztonság és idegenforgalom a Balaton partján)
367
2.3. Magyar külpolitika – „a hídszerep” / MNK – NSZK kapcsolatok A gorbacsovi politika jelentősen kiszélesítette Magyarország mozgásterét. A Magyar Népköztársaság látványos közeledése a Nyugat felé rámutatott arra, hogy a szovjet tábort sem az ideológia, sem a gazdasági együttműködés nem tartja már igazán össze, a kohéziót már csak a közös katonai-politikai tömbhöz való tartozás jelentette, amit viszont a magyar politikusok sem hagyhattak figyelmen kívül. A magyar külpolitika ún. hídszerepének már a ’70-es évek óta voltak hagyományai. A Nyugat támogatását Békesi László később így értékelte: „A keleti és nyugati tömb között kialakult viszonyban Magyarország kínálta a lehetőséget egy politikai és gazdasági hídfőállás kiépítésére. Szerintem ezt a hídfő-szerepet finanszírozta meg a Nyugat. Azt, hogy az ország a reformok következtében minél gyorsabban közelítsen hozzájuk.”15 A liberálisabb belpolitikát folytató és a piacosodásban is az élen járó Magyarország rászorult a nyugati támogatásra, és meg is kapta, de csak olyan mértékben és feltételekkel, hogy a válság leküzdését csak liberalizáló gazdasági reformokkal tudja véghezvinni (neoliberális-doktrína!). A gazdasági hatékonysági verseny megnyerésével alátámasztott nyugati fellazításpolitika beérett. 1987 októberében, miközben Kádár János Kínában folytatott tárgyalásokat az ottani pártvezetőkkel, Grósz Károly miniszterelnök az NSZK-ban részesült szívélyes fogadtatásban. Mint kiderült, a németek arra törekedtek, hogy modellé alakítsák a magyar–nyugatnémet kapcsolatokat a kelet–nyugat viszony alakításában.16 Ebben az esetben az érem egyik oldalán az állt, hogy a nyitás jegyében lebontsák a gazdasági korlátozásokat a Nyugat előtt, a másik oldalon pedig, hogy tőkeinjekciók segítségével elindítsák a már halaszthatatlanná vált struktúraváltást és a technológiai modernizálást. Ezek után az egymilliárdos kölcsönről Grósz joggal állíthatta, hogy üzlet volt, nem pedig segély.17 A
Német
Szövetségi
Köztársaság
és
a
Magyar
Népköztársaság
közötti
kapcsolatfelvételre 1973-ban került sor. Az eltérő társadalmi és szövetségi rendszer
15 16
17
Csizmadia Ervin, Diskurzus és diktatúra. A magyar értelmiség vitái Nyugat-Európáról a késő Kádár-rendszerben, Századvég, Budapest, 2001, 78. Magyar Nemzet, 1987. október 8. – Grósz Károly találkozott Helmuth Kohl kancellárral, Hans-Dietrich Gencher külügyminiszterrel, Richard von Weizsacker államfővel és Franz Josef Stauss bajor miniszterelnökkel, Hans-Jochen Vogel szociáldemokrata pártvezetővel és más vezetőkkel. Magyar Nemzet, 1987. október 10. – Grósz Károly nyilatkozata útban hazafelé Bajorországból a repülőgépen
368
ellenére az 1980-as évekre virágzó gazdasági kapcsolatok alakultak ki a két ország között. Az MNK számára az NSZK vált a legfontosabb külkereskedelmi partnerré, az NSZK számára pedig Magyarország volt a Szovjetunió után a második legjelentősebb partner a szocialista tömbön belül. A nyugatnémet vállalatokkal való együttműködés, az úgynevezett „know-how-import” jelentette a kulcsot az évek óta stagnáló, strukturális problémákkal küzdő magyar gazdaság számára. Fontos kiemelni, hogy a ’80-as években a nyugatnémetek szemében az egyre liberálisabb politikát vállaló Magyarország vonzó turisztikai célponttá vált, ami fontos valutaforrásokat jelentett a magyar gazdaság számára.18 Mindezek tudatában, 1986 februárjában Horn Gyula, Kovács László, Őszi István és Horváth István egy megbeszélés keretében tüzetesen elemezték a belpolitikai helyzetet, és megállapították, hogy minőségi áttörésre van szükség az NSZKkapcsolatok terén ahhoz, hogy a belpolitikában is jelentős változások következhessenek be. A pártvezetés számára az alapvető célt már korábban is az jelentette, hogy fokozatosan lazítsanak a közép- és kelet-európai kapcsolatokon, és mindinkább közeledjenek a Nyugathoz, főként a NSZK-hoz. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy az NSZK jelentette a hidat Magyarország és a nyugati világ között. A kapcsolatok erősítésére többféle lehetőség is mutatkozott, mint például kulturális intézetek alapítása. Az ehhez hasonló kezdeményezések azonban akaratlanul is kiváltották a Német Demokratikus Köztársaság ellenszenvét, mivel a Varsói Szerződésen belül kizárólag ők lehettek a német kulturális értékek képviselői. Ennek folytán az NSZK Goethe Intézete sehol sem működhetett a keleti blokk országain belül, Magyarországon 1988-ban mégis felállították. A kormányzatnak ez a kezdeményezése azon a megfontoláson alapult, hogy így a magyarországi német kisebbség válhat a fő kapoccsá a két állam között. A magyar kormány ekkor helyezett először hatályon kívül egy MNK–NDK megállapodást. A magyar vezetés már évek óta próbálkozott tető alá hozni a nyugatnémet kormánnyal egy megállapodást, amely feloldotta volna a két ország közötti vízumkényszert, viszont ez a próbálkozás nem járt sikerrel, mivel az 1985-ben megkötött schengeni egyezmény ezt nem tette lehetővé a NSZK számára.19 Egy ilyen lépés fontos politikai üzenetet jelentett
18
19
Tóth Imre: Határáttörés és határnyitás. A Páneurópai Piknik hatása a diplomáciai szolgálatok munkájára az 1989-es menekültválság megoldása során. Soproni Szemle, 2009/4. szám, 63. évfolyam, 376. A luxemburgi Schengenben 1985. június 14-én az Európai Gazdasági Közösség öt tagja: Belgium, Hollandia, Luxemburg, Franciaország és az NSZK által a Princesse Marie-Astrid nevű hajó fedélzetén aláirt megállapodás. A résztvevő államok megegyeztek a közös
369
volna a magyar népesség számára, amelyből a magyar állampolgárok azt a következtetést vonhatták volna le, hogy a Nyugat támogatja a magyar kormány reformtörekvéseit. A magyar nyitással párhuzamosan a NSZK-ban is megnőtt a közvélemény érdeklődése a demokratikus folyamatok iránt.20 A két ország közötti gazdasági kapcsolatok akkor érték el csúcspontjukat, amikor az Európai Gazdasági Közösségben soros elnökséget ellátó NSZK vezetésével a tagországok parafálták az EGK és az MNK közötti kereskedelemről valamint gazdasági együttműködésről szóló egyezményt.
A
megállapodás
rögzítette,
hogy
Magyarországgal szembeni kereskedelmi korlátozásait.
1995-ig
az
EGK
leépíti
a
21
A magyar társadalomban mindig volt egy réteg, amely emocionális okokból vonakodva
szemlélte
a
magyar–német
kapcsolatok
alakulását.
Ez
egy régi
beidegződésnek volt köszönhető, mely szerint óvni kell a magyar politikát a túlzott német orientációtól. A „Hitler utolsó csatlósa” kép mélyen beitta magát a magyar társadalom emlékezetébe, illetve az NDK megalakulása is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy pozitív kép csak az NDK-s „jó elvtársi németekről” alakulhasson ki. A fagyos nemzetközi környezetben a magyar politikai vezetés nem kívánt tudomást venni a mély átalakulásokról, amelyek a háború utáni nyugatnémet államban végbementek, és egyszerűen „nyugati imperialistákként” propagálták a NSZK-ban élő németeket. Az 1980-as évekre olyan mértékben beszűkültek a gazdasági lehetőségek a KGST országokon belül, hogy az MNK kénytelen volt újraértékelni a tradicionális német kapcsolatokat. A magyar politikai elit szemléletváltását alátámasztják Horváth István volt belügyminiszter szavai, aki a következőképpen fogalmazott: „Magyarország politikai és gazdasági orientációját nem az dönti el, hogy az adott kormányzat mely országokkal kíván együttműködni, hanem hogy milyen az általános világpolitikai konstelláció, milyen az ország geopolitikai és demográfiai helyzete, mely országok szomszédjai (…), illetve hogy mely országok hajlandóak velünk együttműködni.”22
20 21 22
határaikon gyakorolt ellenőrzés fokozatos megszüntetéséről és a harmadik államokkal szembeni egységes vízumrendszer kialakításáról. Horváth István: Az elszalasztott lehetőség. A magyar–német kapcsolatok 1980–1991, Corvina Kiadó, Budapest, 2009, 46–47. o. Az NSZK 1988. január és június 30. között töltötte be az EGK soros elnökségét. A Közösség és Magyarország közötti megállapodást szeptember 26-án írták alá. Horváth István: Az elszalasztott lehetőség. A magyar–német kapcsolatok 1980–1991, Corvina Kiadó, Budapest, Az NSZK a magyar közvélemény szemében, 99–100. o.
370
2.4. A kettéosztott Németország A második világháborút követően a megszállási övezetekre osztott Németország vált a bipoláris világrend két szuperhatalmának ütközőállamává. 1949. május 23-án a szövetségesek által ellenőrzött trizóniából megalakult a Német Szövetségi Köztársaság, október 7-én pedig a szovjet megszállási övezetben kiáltották ki a Német Demokratikus Köztársaságot. Ezzel Németország kettéosztottsága állandósult, és a hidegháború során a két német állam kulcsszereplőjévé vált a nagyhatalmi szembenállásnak. A Nyugatnak nem állt szándékában egy semleges, leszerelt német állam létrehozása a Szovjetunió torkában, így nem került sor békeszerződés aláírására és az amerikai csapatok kivonulására. Az NSZK lett az atlanti világ „acélökle”23, az NDK pedig a Varsói Szerződés geopolitikailag legfontosabb bázisa. Az évek alatt az NDK állampolgárai számára mind inkább vonzóvá vált a gazdaságilag sikeresebben teljesítő NSZK nyújtotta alternatíva. A szintén megszállási zónákra osztott Berlinben a nyitott határ azt eredményezte, hogy a keletnémetek akaratlanul is összehasonlították a két állam nyújtotta lehetőségeket, amiből az következett, hogy évről évre egyre növekvő ütemben emelkedett a nyugat-berlini résen keresztül az NSZK-ba áttelepülők száma. A részben ebből kialakult ellentétek a két német állam között azt eredményezték, hogy az NDK 1961-ben lezárta a határait, és az állampolgárainak megtiltotta az NSZK-ba való utazást. Berlinben felépült a fal, mellyel a keletnémet pártállam egy időre túszul ejthette a szökni próbáló népességet. Az 1980-as évekre azonban az NDK is hasonló nehézségekkel küzdött, mint a többi szocialista ország. A különbséget az jelentette az NDK és Magyarország vagy Lengyelország között, hogy a keletnémet vezetés, tartva a kivándorlási hullámtól, nem mutatott hajlandóságot a szükséges reformok bevezetésére. Miután az egyre liberálisabb intézkedéseket hozó Magyar Népköztársaság megkezdte az osztrák határon a műszaki határzár felszámolását, akaratlanul is rést ütött a berlini falon, ami nagyban hozzájárult az NDK bukásához. 2.5. A magyarországi vasfüggöny lebontása / az NDK felismeri a helyzetet Az MNK 1989. szeptember 10-én éjfélkor nyitotta meg határait a semleges Ausztria irányába, lehetővé téve ezzel a Magyarországon veszteglő több ezer NDK állampolgár
23
Magyar Nemzet, 1989. szeptember 23-i száma – Moszkva és a németek
371
számára az NSZK-ba történő kiutazást. Ezzel a történelmi lépéssel „az első téglát a falból Magyarország verte ki.”24 A határnyitás előzményei 1987-re vezethetők vissza, amikor Földesi Jenő belügyi államtitkár utasította Székely János vezérőrnagyot, a Magyar Határőrség parancsnokát, hogy készítsen jelentést a magyar műszaki határzár állapotáról.25 A 246 km hosszúságú jelzőrendszer felállításáról az MSZMP Politikai Bizottságának 1965. május 11-i határozata rendelkezett, mely végül 1971-re érte el végső formáját. Az 1987 októberére elkészült jelentés komoly kritikákat fogalmazott meg a határőrség részéről, egy kiismerhető, technikailag elavult rendszerről panaszkodott, amelynek fenntartása ráadásul felesleges, és növekvő pénzügyi terhet ró az államigazgatásra. A határzár groteszk mivoltát erősítette az a tény is, hogy a korszerűsítéshez a szovjet eredet ellenére nyugati típusú drótra lett volna szükség, ami jelentős devizakiadást jelentett volna az ország számára. A határőrség nemcsak pénzügyi okok miatt kritizálta a technikailag és „erkölcsileg” is elavult jelzőrendszert. A ’80-as években olyan tervek láttak napvilágot, melyek a honvédség feldarabolását irányozták elő. E tervek szerint a határvédelem a honvédséghez, míg a vámkezelés a vám- és pénzügyőrséghez került volna, megszüntetve ezzel a határőrséget. A határőrök úgy gondolták, hogy spórolás végett inkább a jelzőrendszert kellene lebontani, a határőrségen belül pedig szerkezeti átalakítást végezni, magyarul egy kisebb, hivatásos határőrséget kell létrehozni.26 Ezen információk alapján két megoldás kínálkozott a magyar vezetés számára: fejleszteni a rendszert, vagy a nemzetközi helyzetet figyelembe véve lebontani azt. Mivel az előbbi nemcsak plusz anyagi terheket jelentett volna az államnak, hanem negatív társadalompolitikai következményeket is, ezért a pártvezetés az utóbbi lehetőséget választotta. 1988 novemberében Németh Miklós, fiatal technokrata politikus vette át a miniszterelnöki posztot. Németh nem megreformálni akarta a pártrendszert, hanem felváltani azt demokráciára és többpártrendszerre. Miközben már a ’80-as évek közepére megingott benne a rendszerbe vetett bizalom, egyre feljebb lépett a ranglétrán. Első útja például nem Moszkvába, hanem Ausztriába vezetett.27
24
25 26 27
Horváth István – Németh István: …és a falak leomlanak. Magyarország és a német egység (1945–1990), Magvető Kiadó, Budapest, 1999 – Helmuth Kohl beszéde a brandenburgi kapu előtt 1989. november 17-én (előszó) Lásd 24. lábjegyzet – A vasfüggöny lebontásának kulisszatitkai (329–332. o.) Oplatka András, Egy döntés története, Magyar határnyitás 1989. szeptember 11. Nulla óra, Helikon, Budapest, 2008, 27. Uo., 46.
372
A kritikus gazdasági helyzetben hamar kiderült, hogy az 1989-es költségvetés az akkori formájában nem lett volna kivitelezhető. A miniszterelnök további megtakarítási lehetőségek után keresgélve bukkant rá egy tetemes kiadási tételre. Miután kiderült, hogy az a műszaki határzár következő évi költsége, Németh a ceruzájával egyszerűen kihúzta azt.28 A miniszterelnökök korábban nem rendelkeztek ehhez fogható kompetenciákkal, ám Németh Miklós miniszterelnöksége alatt megváltozott az évtizedek alatt ritualizálódott szokás, mely szerint a miniszterelnök és kormányának egyetlen feladata a Politikai Bizottság határozatainak a tudomásulvétele és végrehajtása. Ez arra vezethető vissza, hogy a válságos helyzetben gyakran gyors döntésekre volt szükség, és egyszerűen nem volt idő a gondok „lassú” kezelésére. A miniszterelnök hatalma és szerepe így jelentősen megnövekedett, tehát a pártról a kormányra helyeződött át a hatalmi centrum. Kádár János előzetes „nyugati nyitás politikája”29 és a további liberalizációs intézkedések növelték az MNK nyugati tekintélyét, és ezzel arányosan csökkentették a műszaki határzár szükségességét. A világútlevél bevezetésével belpolitikailag a vasfüggöny elvesztette a jelentőségét, ráadásul az 1970 és 1980 közötti illegális határátlépők 85%-a nem is magyar származású volt. 1988 májusáig, az öreg gárda leváltásáig a határzár felszámolása mégsem került a politikai döntéshozatal napirendjére. Az áttörést Grósz Károly pártfőtitkár további liberalizáló törekvései jelentették.30 Horváth István belügyminiszter 1988. augusztus 6-i nyilatkozatában már nyíltan bírálta a határzárat: „… az államhatár bizonyos részeiben (…) még a régi idők relikviái léteznek.”31 A magyar vezetésnek viszonylag nagy önbizalomra adott okot Gorbacsov 1988-as kijevi beszéde, melyben a pártfőtitkár állást foglalt a belügyekbe való be nem avatkozás szigorú betartása mellett. Beszéde azonban tartalmazott kétértelmű pontokat is, mivel abból indult ki, hogy a második világháború után a keleti blokk államai önként választották a szocializmust, valamint az országok külön utakon járhatnak, de „a cél elvben közös”. Gorbacsov politikai naivitását tükrözte az az elképzelése, hogy ha szabad
28 29 30
31
Uo., 36–37. A Politikai Bizottság 1987. május 19-i határozata bevezette a világútlevelet – Lásd 6. lábjegyzet, A vasfüggöny lebontásának kulisszatitkai (329–332.o.) Kádár Jánost az 1988. május 8-i országos pártértekezleten romló egészségi állapotára hivatkozva felmentették a főtitkári tisztségéből, kikerült a Politikai Bizottságból, és noha az MSZMP elnökévé választották, hatalmát elvesztette. A főtitkári posztot Grósz Károly örökölte. Lásd 24. lábjegyzet – A vasfüggöny lebontásának kulisszatitkai (329–332. o.)
373
kezet ad a csatlósoknak, akkor azok a maguk módján megreformálják majd a szocialista rendszereiket. Nem számolt azzal, hogy a történelmileg másképpen formált államok visszatérhetnek a nyugati liberális berendezkedéshez. Németh Miklós 1989. március 3-án látogatást tett Gorbacsovnál, hogy olyan kényes ügyekben puhatolja ki a szovjet álláspontot, mint a csapatkivonások, a vasfüggöny lebontása, többpártrendszer bevezetése és a Magyarországon tárolt atomfegyverek elszállítása. Mikor a miniszterelnök felvetette ezeket a kérdéseket, hivatkozhatott a kijevi beszédre. Amikor a műszaki határzár került szóba, Németh Miklós beszámolója szerint a következő párbeszéd hangzott el: N. M.: Döntöttünk, hogy 1991. január 1-ig az elektromos jelzőrendszereket fokozatosan lebontjuk. Gorbacsov: Nem látom ezt a problémát, megmondom őszintén. N. M.: Az NDK-s elvtársak több problémát fognak látni. Gorbacsov valószínűleg nem mérte fel kellőképpen jóváhagyása lehetséges következményeit (de a magyarok sem!). A pártfőtitkár inkább technikai, mintsem politikai gondot vélt felfedezni az ügyben, de ez nem meglepő. A szovjet hatalmi struktúra szerint a hatalmi piramis csúcsán a pártfőtitkár helyezkedett el, aki nap mint nap foglalkozott a birodalom aktuális problémáival, és hozott döntést a legkisebb és a legnagyobb horderejű ügyekről. Nem csoda, hogy ez a rendszer megbosszulta magát. Miután Gorbacsov érzékelte az aggodalmat Németh Miklós szavaiban, amelyek a negatív történelmi tapasztalatokra utaltak, tisztázta, hogy amíg ő a székében ül, nem lesz még egy ’56, de Moszkvában vannak, akik erre hajlanának. Kérdés volt tehát, hogy mennyire stabil az a szék. Németh a tárgyalás után biztosította a szovjet főtitkárt, hogy a munkálatok megkezdése előtt értesíteni fogja a „baráti” országokat. Márciusban a kormányfő behívatta magához a Budapesten akkreditált nagyköveteket (kivéve a szovjetet), köztük Gerd Vehrest, az NDK budapesti nagykövetét is, és közölte velük, hogy: „Magyarország nem engedheti meg magának a határzár fenntartását, de nem lesz zöld határ.” A külképviseleteken kívül a titkosszolgálatokat is értesítették. KeletBerlinből egy ideig még nem érkezett reakció.32 A Magyar Népköztársaság és a Német Demokratikus Köztársaság viszonyát már egy ideje bizalmatlanság jellemezte. Budapesten a ’80-as években sok fejtörést okozott az NDK ideológiai merevsége. A kelet-berlini pártfunkcionáriusokat gyakran illették a „szolgálatos marxisták” gúnynévvel, mivel a keletnémet vezetőség sosem nézte jó
32
Oplatka András, Egy döntés története, 69–78.
374
szemmel az MSZMP „másféleségét”, az ország jó nyugati kapcsolatait, és ennek minden lehetséges nemzetközi fórumon hangot is adtak. Eric Honecker, aki 1971 óta volt a Németország Szocialista Egységpártja (NSZEP) Központi Bizottságának a főtitkára, elődjéhez, Walter Ulbrichthoz hasonlóan (aki kemény hangon kritizálta 1968-ban, a prágai tavaszt követően Kádárt a mérsékelt álláspontja miatt) igazi keményvonalas kommunista volt. Kádár képmutatónak tartotta Kelet-Berlint, mivel az gyakran kritizálta a magyar gazdasági reformokat, pedig az NDK gazdaságában sokkal nagyobb arányban volt jelen a magántulajdon, mint a magyarban.33 1989 áprilisában megszületett a Politikai Bizottság (PB) határozata, amely a műszaki határzár lebontásáról rendelkezett. A döntés konkrét időpontokat nem tartalmazott, csak annyit, hogy 1991. január 1-ig le kell bontani. A hivatalos bejelentésre május 2-án került sor, de a munkálatokat már április 18-án megkezdték. Valójában, mint azt korábban említettem, a döntés már 1988 novemberében megszületett, amikor Németh Miklós kihúzta a határzár költségvetési forrását, ám a formalitás még megkövetelte a PB bevonását. A határnyitással kapcsolatos döntések szempontjából fontos tisztáznunk, hogy a párt Kádár János 1988-as leváltása után kezdett leszakadni a hatalmi centrumról, egyre nagyobb mozgásteret engedve a kormánynak, mivel gyors döntésekre volt szükség. Az ebből a hatalmi átrendeződésből fakadó feszültségek tükröződtek a miniszterelnök, Németh Miklós és a pártfőtitkár, Grósz Károly viszonyán is. Ez a nyilvánosság számára akkor vált egyértelművé, amikor a Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) áprilisi kongresszusán Grósz a beszéde után azt nyilatkozta az MTV-nek, hogy Némethtel egyetértenek abban, hogy gazdasági szükségállapotot kell bevezetni. Ekkor a miniszterelnök telefonon jelentkezett az adásban és közölte, hogy Grósz vele erről nem konzultált, és nem ért vele egyet. Ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy már külön utakon járnak. Mivel Grósz érezte, hogy Németh egyre több kérdésben mellőzi a PB bevonását, elrendelte a kormányfő munkaszobájának a bepoloskázását. Németh Miklós saját állítása szerint erre úgy jött rá, hogy a későbbi PB üléseken Grósz gyakran hozott fel olyan témákat, amelyek a bizottság napirendjében nem szerepeltek, viszont Németh és tanácsadói között igen. Ezek után a lehallgató készülékeket a miniszterelnök félrevezetésre használta.34 Az ellentéteket tovább szította a kormány átalakítása, amit az
33 34
Oplatka András, Egy döntés története, 81–82. Uo., 83–84. – Beszélgetés Németh Miklóssal
375
Országgyűlés május 10-én hagyott jóvá. A külügyek élére ekkor került Horn Gyula (kiváló NSZK kapcsolatokkal rendelkezett, a későbbi határnyitásban kulcsszereplő), a kulturális tárcát Glatz Ferenc történész, míg a pénzügyet Békesi László kapta. Az új arcok a felerősödő reformációt képviselték, Németh ezzel függetlenedett a párttól. 1989. május 2-án megkezdődött a hivatalos bontás. Nováky Balázs, a határőrség helyettes főparancsnoka a Hegyeshalomnál tartott sajtótájékoztatón egy újságíró azon kérdésére, hogy a magyar kormány egyeztetett-e a Szovjetunióval, azt válaszolta, hogy a döntést, belügyről lévén szó, Magyarország egyedül hozta meg. A bejelentés dátumát a határőrség jelölte ki, a kormány csak tizenhat nappal később döntött formálisan, azért, hogy ha időközben Moszkva hozzáállása változna, akkor ne kollektíven hibáztassa a magyar vezetést. Május 2. egy keddi nap volt, és a NSZEP PB aznap Kelet-Berlinben éppen ülést tartott. Honecker ingerülten érdeklődött az eseményekről, és utasította Heinz Kessler hadügyminisztert, hogy kérjen tájékoztatást a magyar féltől. Kárpáti Ferenc honvédelmi minisztertől telefonon, majd két nappal később ugyanazt a választ kapta, mint korábban: a jelzőrendszer drága és elavult, ezért le kell bontani, de a határőrizet továbbra is fennmarad. Ez a válasz az NDK számára elfogadhatatlan és egyben érthetetlen is volt, hiszen az ő felfogásuk szerint nem volt olyan összeg, amit a határzár fenntartása ne ért volna meg. Természetesen a magyar fél azért nem adott politikai választ a kérdésre, mert nem akart Kelet-Berlinnel egy kellemetlen ideológiai vitába keveredni. Honecker ezután utasította Oscar Fischer külügyminisztert, hogy próbálja meg Moszkvát megnyerni annak érdekében, hogy Budapest visszavonja a döntést, de a szovjet vezetés elutasította a nyomásgyakorlást. Ezzel az NDK számára is nyilvánvalóvá vált, hogy a fennállását biztosító szovjet garancia megszűnt. Ennek felismerése nyomán a keletnémet hatóságok korlátozni kezdték a magyarországi utazásokat, ám ez csak pánikhangulatot eredményezett állampolgáraik körében. A kivándorlási nyomás növekedésnek indult, a hangulat az állampolgárok és a pártvezetés között rohamosan hűlni kezdett. 1989. június 27-én óriási nemzetközi visszhangot váltott ki Horn Gyula és osztrák kollégája, Alois Mock „történelmi drótvágása”. A tévéadásokat figyelemmel kísérő több millió nézőben ez a szimbolikus cselekedet azt a látszatot keltette (tévesen), hogy az osztrák–magyar határon megszűnt a határellenőrzés. Az NDK-nak rá kellett döbbennie, hogy a modern távközlési eszközök világában, főleg az NSZK szomszédságában már nem titkolható el állampolgárai elől a valóság. Moszkvából nem érkezett kommentár, viszont a lengyel események (kommunisták veresége a választásokon) és a magyar
376
nyugati határszakaszon lezajlott események az NDK-ból, Csehszlovákiából és Romániából ellenszenvet váltottak ki. A falurombolások, a menekültek áradata, az egyre szélesedő ideológiai szakadék és a Nagy Imre újratemetése nyomán egyébként is súlyosan terhelt magyarromán viszony titkosszolgálati jelentések szerint már fegyveres konfliktussal is fenyegetett.35 Bukarest egyre inkább arra törekedett, hogy egy blokkot hozzon létre a blokkon belül Magyarország és Lengyelország megregulázására. Nikolae Ceausescu román diktátor, bármennyire is szerette volna ezekben az időkben érvényesíteni a Brezsnyev-doktrínát36, rá kellett döbbennie, hogy – mint Nyers Rezső (az újonnan megválasztott pártelnök) a július 7-i Varsói Szerződés (VSZ) bukaresti konferenciáján fogalmazott – a doktrína felett eljárt az idő. A konferencia végén kiadott zárónyilatkozat megállapította, hogy nincs univerzálisan érvényes szocializmusmodell, senki sem tekinthető az igazság kizárólagos birtokosának, és minden országnak jogában áll, hogy az új társadalmát külső beavatkozás nélkül, a saját specifikus feltételeinek megfelelően teremtse meg. A konferencián nem esett szó az osztrák–magyar határ menti kérdésekről, ami annak tudható be, hogy a konferencia elején Eric Honecker eperohamot kapott, és sürgősen vissza kellett szállítani Kelet-Berlinbe. Augusztus 1-re Magyarország nyugati határszakaszán a május 18-án hozott kormányzati döntés nyomán megszűnt az a 2 km széles mezsgye, mely korábban a műszaki határzárat és a tényleges osztrák–magyar határt választotta el egymástól. Innentől kezdve a zóna normális területnek számított. Ennek a döntésnek a politikai oka az egész országra kiterjedő mozgásszabadság volt, a gyakorlati pedig az, hogy a határzár nélkül amúgy sem volt már értelme fenntartani. Ez a döntés jelentősen megkönnyítette a disszidálni kívánók dolgát, mivel csak a határ átlépése számított tiltott cselekedetnek, bárki nyugodtan elsétálhatott a határkőig, és akár le is ülhetett rá. A döntést ismét Nováky Balász jelentette be július 31-én. Korábban a magyar vezetés azzal nyugtattaKelet-Berlint, hogy a műszaki határzár lebontását „mélységi ellenőrzésekkel” fogják kompenzálni, ez augusztus 1-jére 1 méterre zsugorodott.37 Ezt megelőzően, 1989 júliusában egy bonni rendezvény alkalmával Genscher külügyminiszter bizalmasa, Elbe felkereste az akkori bonni magyar nagykövetet, Horváth Istvánt, és suttogva közölte,
35 36
37
Lásd 24. lábjegyzet – És a falak leomlanak, 350. A Brezsnyev-doktrína a Szovjetunió egyik külpolitikai alapelve, illetve geopolitikai elmélete volt, mely a szovjet szövetségi rendszer egyben tartása érdekében a szocialista országok szuverenitásának határait jelölte ki. Az 1968. november 13-án nyilvánosságra hozott dokumentum Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkár nevéhez köthető Oplatka András, Egy döntés története, Belügy – önálló döntés, 92–127.
377
hogy az NDK-s útlevelet igénylők száma tovább emelkedett, továbbá megkérdezte, hogy milyen parancs van érvényben a tiltott határátlépést elkövetőkkel szemben. Horváth át nem gondolva a kérdés jogosságát. azt válaszolta: „Nincs tűzparancs!
3.
A menekültügyi válság
A probléma kiindulópontját az NSZK budapesti nagykövetségének júliusi megszállása jelentette, amikor a Magyarországon tartózkodó keletnémet turisták egy része nem volt hajlandó visszatérni az NDK-ba. Egyeseknek lejárt a magyarországi tartózkodási engedélye, míg mások tiltott határátlépéssel próbálkoztak, így hazatérve az NDK hatóságok retorziójára számíthattak. Ezzel egy időben bizonyos híresztelések azt hangoztatták, hogy a keletnémet hatóságok korlátozni fogják a Magyarországra irányuló utazásokat. A keletnémetek körében már korábban kialakult a magyar kormányról egy liberális kép, és a határzár felszámolása kapcsán úgy gondolták, hogy a határok Ausztria és Jugoszlávia felé meglehetősen szellősek.38 Mindezek hozzájárultak a válság kialakulásához. 1984-ben már történt egy hasonló precedens az NSZK prágai nagykövetségén. Az NDK vezetése akkor büntetlenséget ígért, és a hazatérő állampolgárok zömének a kiutazási kérelmét pozitívan bírálták el, viszont azzal mindenki tisztában volt, hogy ezzel nem oldódott meg a probléma. A Magyarország területére utazó keletnémet állampolgároknak nem volt szükségük vízumra, helyette viszont kérvényezni kellett a kelet-berlini belügyminisztériumtól egy úgynevezett „Reiseanlage für visafreien Reiseverkehr”-t, mely harminc napos tartózkodási engedélyt biztosított a turisták számára Magyarországon.39 A tartózkodási idő túllépése vagy engedély
nélkül
harmadik
országba
történő
utazás
az
NDK-ban
halmozott
bűncselekménynek számított, és gyakran komoly börtönbüntetéseket vont maga után.40 A nyugatnémet nagykövetség 1988-ban állásfoglalást kért a magyar Legfőbb Ügyészségtől az illegális határátlépőkkel kapcsolatban, és azt a választ kapta, hogy a
38
39
40
A budapesti NSZK nagykövetség jelentése, 1988. október 5. – Politiches Archiv des Auswartigen Amtes (PA AA) B85.Nr.2338E. 513-542 15/3 Buda – Hilfe für Deutsche aus DDR und Ost-Berlin. Zufluchtsuchende in der Botschaft Budapest, 1988. 24. 07. 1989. (Soproni Szemle / 2009. 4. sz. 63. évf. 366. o.) A vízummentességről az 1969. június 20-án megkötött kétoldalú megállapodás rendelkezett – határozatlan időre kötötte egymás között az NDK és az MNK, és írásos nyilatkozattal bármely fél felbonthatta 3 hónap türelmi idővel. Az illegális határátlépésről szóló törvény. Az NDK Btk. 213.§ 2. bejegyzés (1979. június 18-i hatállyal életbelépő törvénymódosítás) (Soproni Szemle / 2009. 4. sz. 63. évf. 366. o.)
378
magyar hatóságok csak azokat a határsértőket adja ki az NDK-nak, akiknek lejárt a magyarországi tartózkodási engedélyük. Büntetőeljárást a magyar hatóságok nem indítottak, mivel a bilaterális egyezmények az NDK és Magyarország között nem ismerték el a „ne bis in idem” elvét, azaz, hogy az érintettek mindkét országban álljanak bíróság elé.41 1989 májusát követően növekedett az NSZK nagykövetségen oltalmat kereső keletnémetek száma, ami egyre inkább magára vonta az NDK hatóságok figyelmét. J. Vogl, az akkori kelet-berlini külügyminisztérium Konzuli Ügyek Főosztályának vezetője arra hívta fel a kelet-berlini vezetés figyelmét, hogy a keletnémet állampolgárok magyarországi utazását nem lehet a jelenlegi keretek között fenntartani, mivel a magyar hatóságok nem tartják be az 1969-es bilaterális megállapodást, mely szerint az MNK és az NDK kölcsönösen megakadályozzák egymás állampolgárainak harmadik országba történő szökését. Vogl azzal vádolta a magyar hatóságokat, hogy politikai
menekültként
kezelik
a
nyugatnémet
nagykövetségen
tartózkodó
keletnémeteket, és határsértés esetén csupán arra szólítják fel őket, hogy 24 órán belül hagyják el az országot. Logikus lépésnek tűnhetett volna a Magyarországra történő utazások korlátozása, ám a Stasi szerint ez mégsem volt kivitelezhető.42 A keletnémet állambiztonsági hatóság véleménye szerint egy ehhez hasonló rendelkezés nagy belső feszültségeket eredményezne, amiből csak Bonnak származna haszna. Berlin úgy kommunikálta a hazatérni nem kívánó turisták ügyét, hogy a kialakult helyzet az NSZK rosszindulatú lejárató propagandájának köszönhető, ám ez hamisnak bizonyult, sőt épp ellenkezőleg, a bonni diplomácia óva intette azokat a keletnémeteket, akik úgy érezték, hogy Magyarországon már fél lábbal Nyugaton vannak.43 Több oka is van annak, hogy Magyarország ezt a benyomást keltette a keletnémetekben. A műszaki határzár felszámolását követően a határellenőrzés megmaradt, viszont nem volt egységes a határrendészeti fellépés a menekültek ügyében. Például elterjedt az a hír, hogy Sopron és Szombathely környékén enyhébben járnak el a határőrök az illegálisan Ausztriába szökni próbáló németekkel. Sok esetben az elfogott
41
42 43
Tóth Imre: Határáttörés és határnyitás. A Páneurópai Piknik hatása a diplomáciai szolgálatok munkájára az 1989-es menekültválság megoldása során. – Soproni Szemle, 2009. 4. szám, 63. évf. (367. o.) Az NDK külügyminisztériuma Konzuli Főosztálya vezetőjének feljegyzése, d.n. PA AA Bestand MtAA-Teil 3. Bd. ZR. 466/09.E.708. (Soproni Szemle / 2009. 4. sz. 63. évf. 367. o.) Lásd 41. lábjegyzet – (370. o.)
379
határsértők azonosítás után távozhattak.44 Ehhez a tendenciához járult hozzá az a tény is, hogy a rendszerváltási folyamat zavarokat okozott az államgépezetben, így az erre vonatkozó kormányutasítások gyakran elvesztek a bürokráciában. Ezek mellett gyakran ellentmondásokat lehetett felfedezni a felső politikai szereplők nyilatkozatai és a sajtóban megjelent hírek között. Összességében kijelenthetjük, hogy a Magyarország által közvetített kép megtévesztő volt a keletnémetek számára. A magyar kormány el akarta kerülni, hogy az ország menekülttáborrá váljon, viszont az egymással jogilag ütköző bilaterális és multilaterális megállapodásai miatt igen kényes döntési helyzetbe került. A magyar hatóságok által folytatott gyakorlat ellentétben állt a nyíltan hangoztatott politikai deklarációkkal, mivel a demokratizálódás jelszavai még csak idézőjelben léteztek. Az így kialakult illúzió gyakran megtévesztő következtetéseket szült a keletnémet állampolgárok fejében, és mivel jogállami bánásmódra számítottak, csalódniuk
kellett.45
Az
NSZK
többször
is
figyelmeztette
erre
a
magyar
külügyminisztériumot, és már áprilisban felkészítette budapesti nagykövetségét a várható menekültáradatra, viszont téves volna azt állítani, hogy érdekében állt a menekültválság kialakulása. A nyugatnémet vezetés inkább hosszabbtávon, az NDK belső reformjaival kívánta megoldani a németkérdést. A keletnémet exodus éppen a NSZEP reformokra való hajlandóságát és politikai erejét sorvasztotta el. Ahogy Walter Priesnitz államtitkár fogalmazott: „Az embereknek otthon kell maradni, hogy az újraegyesülés ne az NSZK-ban következzen be.”46 3.1. ENSZ menekültügyi konvenció kontra MNK – NDK utasforgalmi megállapodás Július végén érkeztek az első jelentések az illegális határsértőkről. Az 1969-ben megkötött MNK–NDK utasforgalmi egyezmény alapján a magyar hatóságoknak vissza kellett volna toloncolni őket az NDK-ba, illetve biztosítani a hazatérésüket, miután az úti okmányaikba bejegyezték a „tiltott határátlépő” pecsétet. Ez a megegyezés a két ország között csaknem húsz éven keresztül, egészen 1989 tavaszáig problémamentesen fennállt,
44 45
46
Alexander Arnot, az NSZK budapesti nagykövetének jelentése 1989. május 17-én. – PA AA B85.Nr.2338E. 513-542-15/3 (Soproni Szemle / 2009. 4. sz. 63. évf. 370.o.) Gyarmati György, A Páneurópai Piknik és határáttörés húsz év távlatából, 69–70. (Tóth Imre: A keletnémet menekültkérdés hatása a Berlin–Bonn–Budapest „háromszög” kapcsolatrendszerére) Die Tageszeitung, 9. August 1989.
380
ugyanis ebben az évben, március 14-én a Magyar Népköztársaság csatlakozott a genfi menekültügyi konvencióhoz. Az egyezményt aláíró államok vállalták a nemzetközi védelem és a mozgás-, illetve egzisztenciális szabadság
biztosítását
mindazok számára,
akiket
faji,
vallási,
nemzetiségi, politikai vagy egyéb tisztázott okokból üldöznek hazájukban, és elhagyni kényszerültek azt.47 Az ellentmondásos helyzetben hamar kiderült, hogy a román menekültek után (akik miatt elsősorban csatlakoztunk) az egyezmény aláírása Magyarország és az NDK közötti kapcsolatokat is jelentősen befolyásolni fogja.48 A fő problémát, mint arról már korábban szó esett, az jelentette, hogy a magyar gyakorlat és deklarációk ellentmondásosnak bizonyultak, nem álltak fenn azok a jogállami keretek, amire a keletnémetek számítottak, így hamarosan nagy csalódás érte a Budapestre sereglőket. Több mint egy hónap múltán, hogy a genfi egyezmény hatályba lépett, még mindig nem volt kielégítő a menekültkérdés kezelése Magyarországon, aminek számos oka volt. Nem álltak rendelkezésre a technikai feltételek, mint például menekülttáborok, illetve a kellő szakmai képesítésekkel rendelkező ellátók és természetesen az ezekkel összefüggő kiadások finanszírozására szolgáló pénzügyi alapok. A rendszerváltáskor a politikai és jogi háttér is jelentősen megnehezítette a menekült státusz irányelveinek a magyar belső jogrendbe való átültetését. Az NSZK által eddig oly igen támogatott demokratikus folyamatok most sok borsot törtek a bonni kabinet orra alá, mivel az ellenzéket is be kellett vonni a tárgyalásokba. Tovább lassította a folyamatot az a tény, hogy a menekültkérelmeket az Elnöki Tanács bírálta el, így törvénymódosításra volt szükség.49 A magyar hatóságok mindezek mellett egyébként sem voltak hajlanók menekültként kezelni az NDK állampolgárokat, aminek számos oka volt. A magyar és nyugatnémet diplomaták jogértelmezési vitáinak egyik fő kérdése az volt, hogy ki is számít politikai menekültnek. A magyar külügyminisztérium akkori hivatalos álláspontja szerint a budapesti NSZK nagykövetségen tartózkodó keletnémetek eleve nem voltak politikai menekülteknek tekinthetők, mivel a hazájukból való
47 48 49
Horváth István – Németh István: …és a falak leomlanak. Magyarország és a német egység (1945–1990) – Magyarország csatlakozik a genfi menekültügyi konvencióhoz (324. o.) Követi jelentés Budapest, 1989. július 11. PA AA B85.Nr. 2338E. 513-542-15/3 (Soproni Szemle / 2009. 4. sz. 63. évf. 373. o.) A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa az 1949. évi XX. törvénnyel kihirdetett alkotmány eredeti szövege szerint a köztársasági elnök tisztsége helyébe lépett, ún. „kollektív államfő” volt, amely testületileg gyakorolta az államfői pozíciót, ezen felül Országgyűlést helyettesítő funkcióval rendelkezett.
381
kiutazásra engedélyt kaptak az NDK hatóságaitól, az utazási szabadság korlátozása jogellenes, de nem politikai üldöztetés, illetve a menekült státusz megadását eleve kizárta az a tény, hogy nem kérvényezték azt a magyar hivatalos szervektől.50 Ezzel szemben a nyugatnémet fél azzal érvelt, hogy a disszidálási kísérletért várható retorziók és büntetés már politikai jelleget kölcsönöz a kérdésnek. Ez magyar részről könnyen leszerelhető volt azzal, hogy az MNK csak az NDK elhagyása előtti időszakra fogadta el az üldöztetés tényét, viszont az a magyar érv, mely szerint azért nem adható meg a politikai menedékjog, mert azt a keletnémetek nem kérvényezték, illetve csak tranzitországként tekintenek Magyarországra, már igencsak kifogásolható pont volt. Az országelhagyókat saját nyelvi, kulturális tradícióik, kapcsolataik és rokoni kötelékeik ugyanis nem Magyarországhoz, hanem a Német Szövetségi Köztársasághoz kötötték. Magyarul: miért igényelték volna a letelepedési engedélyt, mikor alig párszáz kilométerre található a saját nemzetük? Mindezek mellett az NSZK szerint a magyar érvelés jogilag is kétségbe vonható volt. Bonni jogértelmezők szerint a menekültügyi konvencióban nem volt arra utalás, hogy a menekülteknek a státuszukat elismerő országban kellene maradniuk.51 A következő vitás pontot az a kérdés jelentette, hogy a menekültstátusz megadása egyéni vagy kollektív elbírálás alapján történjen-e. Jean-Pierre Hocké, az ENSZ Menekültügyi főbizottságának (UNHCR) vezetője az egyéni elbírálás mellett foglalt állást. Véleménye szerint csak személyes meghallgatás alapján lehetséges, mivel kollektív esetén Magyarország a régió menekülttáborává válna, illetve az elbírálást el kell különíteni a származási ország politikai helyzetétől. Ezen az állásponton volt a magyar vezetés is, ám NSZK diplomaták észrevételei szerint a magyar hatóságok a romániai menekültek ügyeit mégis kollektívebben, a „legnagyobb kedvezmény elve” alapján kezelték. A budapesti NSZK nagykövetség többször is figyelmeztette erre az érintett magyar minisztériumokat és a Legfőbb Ügyészséget, kérvén, hogy a magyar hatóságok tekintsenek úgy az NDK menekültekre, mint az NSZK „erdélyi menekültjeire”.52
50
51 52
Gyarmati György, A Páneurópai Piknik és határáttörés húsz év távlatából – A fejezet további részében hivatkozás nélkül támaszkodom az alfejezet, Fogalmi ellentmondások. Menekültek vagy áttelepülők? szerzőjére, Tóth Imrére, 75–85. Uo., – Feljegyzés. Auswartiges Amt (Bonn, 1989. aug. 7.) PA AA 214.139.946E.214 – 330.66. Ung. Zufluchende Deutsche aus der DDR) Az NSZK budapesti nagykövetének jelentése, 1989. július 10. PA AA 214. 139.946E. 214– 366. Ung. (Soproni Szemle / 2009. 4. sz. 63. évf. 374. o.)
382
A magyar álláspont mögött az a politikai megfontolás állt, hogy az ország vezetése egyszerűen nem engedhette meg magának azt, hogy kollektíven politikai menekültként tekintsen egy szocialista „testvéri” ország állampolgáraira (ráadásul úgy, hogy azok nem is kérvényezték azt). Ez esetben súlyos presztízsveszteséget okozott volna az NDK számára, illetve olyan konfrontációkat eredményezhetett volna Csehszlovákiával és főként Romániával, ami akár fegyveres intervencióhoz is vezethetett volna. Bár ez utóbbi nem következhetett volna be Moszkva jóváhagyása nélkül, abban viszont senki sem lehetett biztos, hogy a Kremlben éppen merről fúj a szél. Természetesen a nyugatnémet diplomácia –
ismervén a kényes magyar helyzetet – megfelelő
körültekintéssel és tapintattal kezelte az ügyet. Az NSZK külügyminisztériuma a határozott fellépést konciliáns megoldásokkal kombinálta. Bonn például a két ország közötti vízumkényszer feloldásával kívánta stimulálni a magyar kormányt, mivel ez már magyar részről korábban többször is felvetődött. Az ajánlat mögött az a német elgondolás állt, hogy ebben az esetben a magyar hatóságok nem fordíthatták volna vissza a határról a budapesti nyugatnémet nagykövetség által kiállított útlevéllel rendelkező keletnémeteket, de a magyarok számára ez sem volt elfogadható egy egyszerű adminisztratív, ám annál lényegesebb hiányosság miatt: a beutazási – nem vízum – bélyegző így is hiányzott volna belőlük. A bonni vezetés értette a magyar óvatosságot, hisz a magyarok pont azt kívánták elkerülni, hogy az NDK korlátozza az utasforgalmat Magyarország felé, ám kifogásolták Budapest túlzott előzékenységét Kelet-Berlin felé. A bonni stratégia következő lépése az volt, hogy siettetni kell az UNHCR-t, hogy minél előbb nyissa meg a budapesti irodáját. A svájci nyugatnémet diplomaták instrukciói szerint meg kellett győzni Hockét, hogy a kérdést mielőbb csendesen rendezni kell, és ennek a feltétele a budapesti iroda. A bonni külügy abból indult ki, hogy az NSZK a szervezet egyik legnagyobb befizetője, így kérése elől az UNHCR nem fog kitérni, de mivel a szervezet anyagi helyzete ekkoriban nem tette volna ezt rövid időn belül lehetővé, ezért a külügyminisztérium számított rá, hogy a szervezet közvetlen vagy közvetett módon anyagi segítséget fog kérni az NSZK-tól. Mivel a nyugatnémet külügyminisztérium belső forrásai nem lettek volna elegendők az eredeti terv szerint 1990. végéig a budapesti iroda finanszírozására, ezért be kellett vonni a belügyminisztériumot is, ez viszont újabb problémákat vetett fel. Az NSZK kormánya és a főbizottság kapcsolata ekkoriban nem volt felhőtlen. A nézeteltérés egyik oka az volt, hogy az UNHCR egyik orgánuma korábban élesen bírálta Bonnt a menekültpolitikája miatt. A német belügy ezért bojkottálta a szervezet
383
rendezvényeit és az együttműködést a hivatallal. A fordulatot az jelentette, mikor Hocké augusztus végére tárgyalásokat kezdeményezett Wolfgang Schäuber belügyminiszterrel. Rögtön érkezett is az NSZK genfi képviselőitől a javaslat, hogy a külügyben is tárgyaljon a budapesti állandó misszióról. A német külügyminisztérium aggódott, hogy Hocké majd extra hozzájárulásokhoz, például menekültkvóták emeléséhez köti az ügyet.53 Eközben Magyarország genfi képviselője is közbenjárt az UNHCR jogi osztályánál, és tisztázta, hogy a magyar kormány politikai okokból el szeretné kerülni mind a kitoloncolást, mind a menekültstátusz elismerését. Ghassan Arnaut (a főbizottság munkatársa) ekkor azt javasolta a magyar és a német diplomatáknak, hogy a menekültek a Nemzetközi Vöröskereszt Bizottsága (ICRC) által kiállított útlevelekkel hagyják el az országot. A segélyszervezet szintén nehéz helyzetben volt az üggyel kapcsolatban, mivel az NDK menekültek helyzetét ők is inkább politikaiként, mintsem humanitárius problémaként fogták fel, márpedig az ICRC-nek nem szabad részrehajlást tanúsítania. Mindezek
az
információcserék
természetesen
titokban,
diplomáciai
jegyzékváltásokon és tárgyalásokon keresztül folytak, melyeket majd a későbbiekben részletezek.
53
Lásd 51. lábjegyzet – A külügyminisztérium, 213. referátusának összefoglalója az államtitkár számára (Bonn, 1989. júl. 31.). PA AA 214.139.946E. 214–330.66. Ung. Zufluchende Deutsche aus der DDR.
384
3.2. A válság eszkalációja A magyar sajtó augusztus elején már aktívan foglalkozott a menekültkérdéssel, így a magyar közvélemény is figyelemmel követhette az eseményeket, viszont gyakran az igazán fontos döntésekről csak utólag szerezhettek tudomást az emberek. A Magyarországra érkező keletnémetek számának fokozatos növekedésével szükségessé vált a konzuli tárgyalások mellett a politikai egyeztetés is. Miután HansDietrich Genscher bekapcsolódott az NDK menekültek ügyébe, és arra utasította az NSZK budapesti nagykövetét, Alexander Arnotot, hogy folytasson tárgyalásokat a magyar belügyminiszterrel, Horváth Istvánnal (nem összekeverendő a névrokon bonni nagykövettel) és Horn Gyulával, a keletnémet sajtó azonnali támadásba lendült. Az ADN hírügynökség rövid jelentése szerint: „… az NSZK külképviseleteinek semmiféle joguk és kötelezettségük nincs az NDK állampolgáraival szemben. Ügyeikben egyedül és kizárólag az NDK illetékes (…) más országok nagykövetségeinek felkeresésével nem érhető el a törvényt megkerülő bánásmód.”54 Az NDK érdekeit kifejezetten sértették azok a Bonnból származó javaslatok, amelyek jogi és nemzetközi jogi normák révén kívántak megoldást találni, ráadásul az MNK sem volt ezekben konstruktív partner, mivel a „modus vivendi” megtalálását hátráltatták a hiányzó nemzetközi jogi referenciák. Az egyik ilyen „meddő” javaslat az volt, hogy az NSZK budapesti nagykövetségén kiállított útlevelekkel a keletnémetek „legálisan” elhagyhassák az országot. A koncepció alapját az képezte, hogy az NSZK érvényesnek tekintette az 1913-as birodalmi és állampolgársági törvényt, melyet az NDK állampolgáraira is alkalmazott. Annak ellenére, hogy az NDK 1967-ben megalkotta saját állampolgárságát, az NSZK alkotmányába bele volt foglalva az össznémetségért való felelősség. Bonn nem utasította el a keletnémet állampolgárságot, „csupán” diplomáciai védelmet biztosított számukra. Ez a szabályozás a német egységkoncepció részét képezte, amely szerint bármely német igényelhet NSZK állampolgárságot. A Szövetségi Köztársaság ennek a diplomáciai elfogadtatására tett kísérletet Magyarországgal – sikertelenül. A magyar külügyminisztérium határozottan tartotta magát ahhoz az álláspontjához, mely szerint minden külföldi állampolgár csak
54
Népszava, 1989. augusztus 07., 117. évf., 184. sz. – Genscher is bekapcsolódott az NDKmenekültek ügyébe.
385
azzal az úti okmánnyal távozhat az országból, amellyel érkezett, függetlenül az állampolgárság elismerésétől.55 Augusztus hetedikére már több mint kétszáz keletnémet menekült tartózkodott a Német Szövetségi Köztársaság budapesti nagykövetségén. Gerd Vehres, az NDK budapesti nagykövete felkereste Horn Gyulát, és a következőket mondta: „Miniszter Úr! (…) Eldöntött intézkedéseket odáztok el. Mire vártok? A habozás olaj a tűzre. Egyre több ember kap kedvet ahhoz, hogy itt maradjon, és a magyarok még ösztönzik is őket erre. Ti vagytok a felelősek a kialakult helyzetért, és ezt a német nép nem fogja nektek megbocsájtani…”56 Horváth belügyminiszter állásfoglalást kért a külügyminisztériumtól a további teendőkkel kapcsolatban, és Vehres elmarasztalása ellenére azt a választ kapta, hogy erőszakkal senkit sem toloncolhatnak ki az országból. A döntés magába foglalta azt is, hogy a „tiltott határátlépő” bejegyzést külön papírra adminisztrálják, így attól a turisták hazafelé menet megszabadulhatnak. A Legfőbb Ügyészség kormányutasításra kiadta az ezzel kapcsolatos iránymutatását, mely 1989. augusztus 8-án lépett hatályba. E szerint tehát nem volt kitoloncolás, a határsértőket Magyarországon kellett felelősségre vonni, és aki nyomós indokkal próbálkozott a tiltott határátkeléssel, azt csak figyelmeztették.57 Augusztus 9-re az osztrák sajtó több lapja azt közölte, hogy drasztikusan növekedett az elmúlt napokban az osztrák–magyar határon keresztül nyugatra szökő keletnémetek száma. Az NDK külügyminisztériuma kemény vádakkal illette a szövetségi kormányt, mint például nagynémet törekvésekkel, mivel budapesti nagykövetségén menedéket nyújtott a keletnémetek számára. Az NSZK bonni szóvivője, Herbert Schmülling azt nyilatkozta, hogy a Német Demokratikus Köztársaságnak tartania kellene magát a helsinki egyezményben vállaltakhoz, és az elszigetelés helyett hajtson végre inkább reformokat, „… teremtsen olyan feltételeket, hogy az emberek ne akarják elhagyni az országot.”58 Augusztus második hetére már annyira megemelkedett a menekültek száma a nagykövetségen, hogy az 13-án ideiglenesen bezárta kapuit, ám ezzel Bonn önmagát keverte bele egy kellemetlen erkölcsi dilemmába, mivel azt a látszatot keltette, mintha akadályokat gördítene a keletnémetek elé. Ezt a lépést az NDK is elfogadhatatlannak
55 56 57 58
Gyarmati György, A Páneurópai Piknik és határáttörés húsz év távlatából, 73–74. Horváth István: Az elszalasztott lehetőség. A magyar–német kapcsolatok 1980–1991, 354. Uo. (352–353.o.) Népszava, 1989. augusztus 9. 117. évf. 186. sz. – Nyolcszáz NDK-s szökött Ausztriába hazánkból
386
tartotta, mivel a nagy nemzetközi visszhang megakadályozta a probléma „paplan alatt tartását”. A Bild-Zeitung azt közölte egyik cikkében, hogy Jürgen Sudhoff, nyugatnémet államtitkár tárgyalásokat folytat Horn Gyulával azzal kapcsolatban, hogy a Budapesten tartózkodó NDK állampolgárok nyugatnémet útlevelet kaphassanak. A nyugati lap ezen állítását Franz Bertele, az NSZK budapesti képviseletének vezetője cáfolta és kijelentette, hogy: „(…) a kiutazás engedélye csakis az NDK hatóságoktól függ.”59 Augusztus közepén a magyar napilapok arról számoltak be, hogy Horn Gyula és Kovács László külügyi államtitkár egyeztetéseket folytattak az NSZK javaslatairól, és arra a megállapításra jutottak, a kérdés nem kapcsolható össze azzal, hogy Magyarország az ENSZ tagja, mivel a menekültügyi konvenció nem vonatkoztatható erre az esetre. A magyar kormány a két német állam ügyének tekinti az NDK állampolgárok problémáját. Ezt az álláspontot Horn Gyula a keletnémet nagykövettel is ismertette. A nyugatnémet sajtó megértéssel vette tudomásul a magyar nyilatkozatot. A General-Anzeiger és a Frankfurter Allgemeine Zeitung kommentárjában arról írt, hogy Magyarország nagy dilemmába került, mert nem képes eldönteni, hogy átengedje-e az NDK állampolgárait, vagy a keleti közösség szellemében szigorúságot mutasson. Bonn a nagykövetség ideiglenes bezárásával (augusztus 17-én ismét megnyitották) valószínűleg csak segíteni akart Budapestnek, ugyanis ellenkező esetben a Magyar Népköztársaságot túlságosan megterhelte volna a német kivándorlási mozgás.60 Ennek tudatában Helmut Kohl szövetségi kancellár levelet intézett Eric Honecker keletnémet főtitkárnak, melyben közölte, hogy ha a menekültek büntetlenül hazatérhetnének, enyhülne a feszültség. Korábban már szóban is üzent, viszont nem kapott választ, valószínűleg Honecker egyre súlyosbodó egészségügyi állapota miatt. Az NDK budapesti nagykövetsége kiadott egy közleményt, melyben ígéretet tett arra, hogy a Magyarországon bujkáló NDK állampolgárok büntetlenül visszatérhetnek az otthonaikba. Ekkorra azonban már késő volt, Honecker szavai elinflálódtak az évek során. Augusztus közepére már legalább 700–800 olyan keletnémet bujkált az országban a Die Welt nyugatnémet napilap forrásai szerint, akiknek lejárt a magyarországi tartózkodási engedélyük.61 Dorothee Wilms asszony, a belnémet kapcsolatok minisztere a Deutsche Welle nevű rádióállomásnak adott interjújában felszólította az NDK
59 60 61
Népszava, 1989. augusztus 13. 117. évf. 190. sz. / Magyar Nemzet – Bezárták az NSZK budapesti nagykövetségét (Flesch István, MTI tudósító) Magyar Nemzet, 1989. augusztus 15. / Népszava, 117. évf. 191. sz. – Horn–Sudhoff találkozó Népszava, 1989. augusztus 16. 117. évf. 192. sz. – Az NDK menedékkérők hazatérése enyhítené a feszültséget
387
lakosságát, hogy ne keresse az áttelepülés útját a nyugatnémet nagykövetségeken, mivel a probléma kulcsa a keletnémet államban keresendő. Mikor augusztus 17-én ismét kinyíltak a budapesti nyugatnémet nagykövetség kapui, már Prágában is 49 NDK állampolgár kért menedékjogot az ottani képviselettől. Akkor kezdtek megjelenni a csehszlovák fővárosban, amikor a magyarországi képviselet bezárt.62 Egyébként Budapesten 117, Berlinben 116, Varsóban pedig 1 menekült tartózkodott. Augusztus 21-én egy érdekes ünnepség még érdekesebb fordulatáról kezdtek el cikkezni a magyar és külföldi nyomtatott sajtó orgánumai, mely a Páneurópai Piknik nevet viselte. A pikniket a Magyar Demokrata Fórum debreceni szervezete az Országos Klubtanáccsal és a soproni ellenzéki kerekasztallal karöltve szervezte, továbbá jelentős szerepe volt benne Habsburg Ottónak, lányának Walburgának, valamint Pozsgay Imre államminiszternek. Az ünnepséget augusztus 19-én délután tartották meg Sopron városától nem messze. A terv az volt, hogy a közös európaiság szellemében pár órára megnyitják az osztrák–magyar határt, és a két delegáció egy közös, határon átnyúló sétával demonstrál a határok nélküli Európáért. A régóta nem használt pozsonyi országút kapujának a tervezett 15 órai felnyitása előtt pár perccel egy 150–200 NDK állampolgárból álló csoport jelent meg, és futólépésben áttörtek a határon. A magyar határőrök józan helyzetfelismerésének köszönhetően nem került sor fegyverhasználatra, ami nagy pánikot okozott volna. Ekkor még kevesen gondoltak bele e nap történelmi jelentőségébe.63 Több mint 600 keletnémet állampolgár hagyta el aznap az országot az ideiglenesen megnyitott határszakaszon át. 3.3. A határnyitás előtti „sikeres főpróba” – a Páneurópai Piknik A történelmi jelentőségű esemény ötletgazdája az ellenzéki Mészáros Ferenc, a Magyar Demokrata Fórum egyik debreceni tagja volt. Elmesélése szerint a piknik ötlete akkor merült fel, amikor 1989. január 20-án az MDF meghívására Habsburg Ottó, a Páneurópai Unió elnöke a Debreceni Egyetemen tartott előadást. Mészáros az elképzelését az előadást követő vacsorán vetette fel először Habsburg Ottó fiának, Györgynek, aki ígéretet tett arra, hogy megemlíti apjának. Eközben az Országos
62 63
Népszava, 1989. augusztus 18. 117. évf. 194. sz. – Az NDK-menekültek sorsáról ismét tárgyalás volt Bonn és Budapest között. Magyar Nemzet, 1989. augusztus 21. / Népszava, 117. évf. 196. sz. – Páneurópai piknik az osztrák–magyar határon
388
Klubtanács szervezése alatt Filep Mária is dolgozott egy hasonló rendezvényen, Sorsközösség Tábor néven. Később, június 24-én Filep és Mészáros ismertették egymás ötleteit a Kisdebrecen Szállóban, és elhatározták, hogy közösen állnak neki a rendezvény kivitelezésének. Június 30-án az MDF debreceni elnöksége elé vitték az ügyet, melynek tagjai bár kicsit „utópisztikusnak” találták az ötletet, derülten fogadták azt. Az ülésen döntés született arról, hogy Habsburg Ottót és Pozsgay Imrét kérik fel, hogy elnököljenek az eseményen, továbbá értesítik a budapesti MDF központot, hogy támogatást kérjenek. Mészáros állítása szerint három részre volt osztható a debreceni szervezői munka.64 Az első szakasz június 29-től július 12-ig tartott, melyet Mészáros Ferenc később a „Ki van velünk?” címmel illetett. Hamar kiderült, hogy a budapesti központ nem támogatja az elképzelést, mivel azt kockázatos politikai manővernek tartják. Mivel ekkoriban az MDF még nem volt valódi párt, a helyi szervezetek viszonylagos autonómiája lehetővé tette a központ véleményének figyelmen kívül hagyását. A lehetséges helyszínek között először Kőszeg merült fel, ám mivel egy hét után sem kaptak választ, ezért a soproni MDF-hez fordultak, ahonnan július 15-én pozitív megerősítést kaptak. A terv az volt, hogy a Sorsközösség Tábor záróaktusa lesz a piknik, melyre augusztus 19-én kerülne sor. A szervezés könnyítése miatt be kellett vonni az SZDSZ és a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezete (TDDSZ) helyi szervezetét is. Július 7-én Filep Mária felhívta Pozsgay Imre titkárságát a felkéréssel, ahonnan az államminiszter hozzájárulásáról biztosították a szervezőket. Július 11–12-re már biztosan lehetett tudni, hogy Habsburg Ottó és Pozsgai személyében két jelentős presztízzsel rendelkező védnököt sikerült megnyerni az ügynek, a Sorsközösség Tábor szervezői pedig bevették a programjukba a piknik programját. A Sorsközösség Tábor, melyet a „másként gondolkodók konferenciájaként” is emlegettek, 1986 óta került évente megrendezésre különböző helyeken. 1989-ben Kiútkeresés Európa közepén címmel rendezték meg Martonvásáron augusztus 13. és 18. között. Témái a következők voltak: Csehszlovák helyzet, Lengyel helyzet, Milyen alakú a kerekasztal?, Az utolsó császár birodalma…, Széthullás előtt?, Szovjetunió? – Önállósodó államok vagy sztálinista manipuláció. A szervezők azért kívánták a pikniket
64
Kurucz Gyula, Az első határnyitás, Sopron, 1989. aug. 19., Kortárs, Budapest, 2000., Mészáros Ferenc visszaemlékezése, 27–34. – a továbbiakban hivatkozás nélkül támaszkodom a Mészáros Ferenc által elmeséltekre.
389
beiktatni ebbe a programba, mert a résztvevő nemzetek palettája így kiszélesedett, és valójában európai léptékű rendezvénnyé magasodhatott. A második szakasz július 13. és augusztus 1. közé tehető, mely
„A hűség és
szabadság kézfogója” címet kapta. Ezekben a napokban került sor az igazi kapcsolatfelvételre Sopron és Debrecen között, és merült fel a cím végleges ötlete a piknikkel kapcsolatban. Mészárosék arra törekedtek, hogy olyan címet találjanak, amely mindenki számára világossá teszi a rendezvény üzenetét. Először a Páneurópa Piknik név merült fel, és el is kezdődött a szórólapok nyomtatása. Mivel a szervezők időközben rádöbbentek, hogy ez a név akaratlanul is párhuzamba állításra készteti az olvasókat a Páneurópai Unióval, amely nem vett részt a szervezésben, ezért megtoldották egy „i”vel, hogy a nyomdászoknak se okozzanak fejtörést. Így lett a rendezvény hivatalos neve Páneurópai Piknik. A harmadik fázisban, mely már nem kapott külön nevet, javában folytak az előkészületek. Filep Máriának sikerült egy olyan telefonszámhoz jutnia, amelyet bármikor felhívhatott, és csak Pozsgay Imre nevét kellett megemlítenie, ha problémák adódtak a hatósági engedélyek beszerzésével. Így sikerült elintézni azt is, hogy a rendezvény a Sopronpuszta közelében található, régi pozsonyi országúton lévő átkelőnél kerülhessen megrendezésre. A rendezvény mottóját, mely úgy szólt, hogy „Bontsd és vidd!”, Magos László és Rumpf János, az MDF soproni szervezetének tagjai találták ki, valamint ők gondoskodtak a drótvágó ollók és a pikniken való részvételt igazoló tanúsítványok beszerzéséről is. A jeles esemény szervezésében a soproni és debreceni MDF, a soproni SZDSZ, Fidesz, FKGP és TDDSZ vettek részt. Mivel ezek között a szervezetek között országos szinten ellentétek álltak fenn, ezért megegyeztek, hogy a rendezvény nem kaphat politikai színezetet, transzparenseket és zászlókat nem visznek. A Páneurópai Unió annak ellenére, hogy óriási zászlókkal jelent meg, csak vendég volt. A rendezvény napján a magyar sajtó nemigen érdeklődött, viszont a BBC, az Új-zélandi TV és a Szabad Európa Rádió igen. Augusztus 19 reggelén Magos László kiment a pesti gyorsvonat elé, hogy köszöntse az érkezőket. A vonat megérkezte után azonnal feltűnt neki a rengeteg NDK-s a piknik szórólapjaival a kezében, és a helyszín közelében lévő parkolók megteltek a DDR-es rendszámú Trabantokkal és Wartburgokkal. A három órára tervezett nyitás a sajtótájékoztató miatt csúszott, így a hivatalos delegáció csak háromnegyed háromkor indult el a pozsonyi úti átkelőhöz. Körülbelül egy kilométerre a határtól arra lettek figyelmesek, hogy velük szembe egy több száz fős osztrák tömeg jön ünnepelve. Magos
390
László a határhoz futott érdeklődni az oda kirendelt határőrökhöz, ahol megtudta, hogy három óra előtt pár perccel egy 150 fős keletnémet csapat magyar zászlókkal és pezsgővel felszerelkezve már átjutott az átkelőn, de akkor még javában tartott az exodus. Aznap estig körülbelül 800–900 NDK-s távozott „a rendezvény keretein belül”.65 A piknik után hamar nyilvánvalóvá vált, hogy az osztrák határszakasz védelme már nem ugyanolyan hatásfokkal kivitelezhető, mint a korábbi években. A kelet-berlini állambiztonsági hatóságok augusztusi jelentése szerint két hét leforgása alatt több keletnémet állampolgár jutott át a határokon, mint az 1988-as év egészében. A magyar sajtóban egyre több cikket közöltek a vakmerő, olykor erőszaktól sem visszariadó határsértőkről. Volt rá precedens, hogy az igazoltató határőrök ellen könnygázt alkalmaztak, vagy lopott magyar rendszámmal felszerelt autó csomagterében bújtatott menekülteket találtak. Szőke István, a BM határőrség Országos Parancsnokságának illetékese azt nyilatkozta, hogy már több mint hétezer menekültet tartóztattak fel a határon és fordítottak vissza a pikniket megelőző hetekben. Míg 1985-ben körülbelül 1000 határsértőt fogtak el, addig 1989 augusztusáig már 15 000-ret.66 A magyar kormányszervek el akarták kerülni azt, hogy a magyar határszakasz átjáróházzá váljon, hiszen ha nem lett volna jogi következménye az ilyen cselekedeteknek, az azt a látszatot keltette volna a nemzetközi csempészek előtt, hogy Magyarország könnyű célpont. Jugoszláviában például két hét elzárás, az NSZK-ban pedig pénzbírság és/vagy kiutasítás járt az illegális határátlépőknek. Fontos azzal is tisztában lennünk, hogy a magyar Btk. határsértésekkel foglalkozó paragrafusai akkor ideiglenesen nem vonatkozakt az NDKmenekültekre. Mivel a napok múlásával a helyzet csak súlyosbodott, valamint Bonn és Kelet-Berlin között esély sem látszott a kompromisszumra, így a magyar kormány belátta, hogy a retorika, miszerint a menekültek problémája kizárólag a két német állam ügye, magyar rásegítés nélkül nem lehet megoldás. Egyetlen dolog volt biztos, mégpedig az, hogy Budapest az akarata ellenére senkit sem fog kiutasítani. Ennél fogva csupán egy megoldás maradhatott: „(…) elengedni őket nyugatra, hiszen itt nem maradhatnak.”67 A határok egyszerű megnyitása azért nem történhetett meg azonnal, mert Németh Miklós kormányfőnek számolnia kellett az ország Varsói Szerződésen belül fennálló kötelezettségeivel, mint például az 1969-es MNK–NDK utasforgalmi megállapodással,
65 66 67
Kurucz Gyula, Az első határnyitás, Sopron, 1989. aug. 19., Magos László beszámolója alapján Népszava, 1989. 08. 22. 117. évf. 197. sz. Oplatka András: Páneurópai Piknik – Ismert tények és fehér foltok, Soproni Szemle, 2009. 63. évf. 4. sz. 398–399.
391
mely szerint Magyarország megakadályozza keletnémet állampolgárok harmadik országba szökését a területéről. Ezen felül nem lehetett biztosra tudni a Szovjetunió várható reakcióit sem. Ilyen bizonytalan politikai környezetben került sor a Páneurópai Piknik megrendezésére, amely katalizátorként hatva, előre jelezhetetlen láncreakciókat indított el. Az esemény felpezsdítette az illetékes politikusokat és a nemzetközi közvéleményt. Horn Gyula, aki a német legenda szerint az egyetlen és kizárólagos úttörője volt a határnyitásnak, két nappal az esemény előtt még ellenezte a nyitás gondolatát. A magyar külügyminiszter tudatában volt annak, hogy Moszkva árnyékában jól megfontolt lépésekre van szükség. Tisztában volt azzal, hogy 80 000 szovjet katona állomásozik hazánkban, és nem lehetett tudni, hogy mikor jön el az a pont, amikor Gorbacsov „kaszárnyában maradni” parancsa megszűnik.68 A Piknik végül sikeresen zárult, a várt retorziók elmaradtak, a következmények azonban mégsem adtak okot a nyugalomra. A sopronpusztai tömeges átkelés után még többen kedvet kaptak a Romániában és Bulgáriában szabadidejüket töltő NDK állampolgárok közül arra, hogy hazafelé menet Magyarországon kivárjanak, gondolván, hogy a határt rövid időn belül úgyis megnyitják. Augusztus 20-án, míg Magyarország az államalapítás évfordulóját ünnepelte, újabb 600 keletnémet távozott sikeresen Ausztriába. A magyar kormányszervek számára az jelentette az utolsó cseppet a pohárba, amikor Kőszeg közelében egy fiatal magyar határőr és egy keletnémet határsértő között dulakodás tört ki, melynek során a határőr kibiztosított fegyvere elsült, fejbe találva a disszidálni próbálkozót.69 Az ügy azonnali nemzetközi felháborodást váltott ki, melynek következtében augusztus 22-re egy szűk miniszteri megbeszélésen Németh Miklós, Horn Gyula, Horváth István és Borics Gyula igazságügyi államtitkár részvételével döntés született a határ mihamarabbi megnyitásáról.70 3.4. A kulisszák mögött A biztos tények mögött számos kérdés még a mai napig tisztázatlan a piknik előzményeivel kapcsolatban, mivel sok esetben nem állnak rendelkezésre a kellő írásos dokumentumok és történelmi kutatások. Véleményem szerint pont ezen információk
68 69 70
Horváth István: Az elszalasztott lehetőség. A magyar–német kapcsolatok 1980–1991. – Az NDK-s menekültügyi válság (352–353. o.) Népszava, 1989. augusztus. 23. 117. évf. 198. sz. Lásd 67. lábjegyzet – (399. o.)
392
felkutatása jelenti a témával kapcsolatos jövőbeli kutatások számára az igazi kihívást. A következőkben elemzem azokat az ismert folyamatokat, amelyekről az akkori újságolvasók csak keveset vagy egyáltalán semmit sem tudhattak, mégis nagyban közrejátszottak abban, hogy a Páneurópai Piknik úgy végződött, ahogy az ma a történelemkönyvekben olvasható. Az, hogy a Páneurópai Pikniket az 1989-es magyar határnyitás egyik legfontosabb előzményének tekinthetjük, annak köszönhető, hogy a színfalak mögött nemcsak egy a reformfolyamatok által lehetővé tett spontán polgári kezdeményezés állt, hanem magas rangú politikusok érdekei is. Mint azt már említettem, a piknik szervezői két védnököt, Habsburg Ottót és Pozsgay Imrét kérték fel, hogy elnököljenek a rendezvényen. Azért esett rájuk a választás, mert így biztosítva volt az esemény belpolitikai védelme. Pozsgay természetesen a felkérés elfogadása előtt konzultált Németh Miklóssal, aki arra kérte, hogy mondjon igent. Az államminiszter, bevallása szerint, már a kezdetektől a keletnémetek egyre égetőbbé váló ügyéhez kötötte a pikniket, mivel nyomást akart gyakorolni a határra, értelmetlenné téve ezzel a tárgyalásokat Magyarország és az NDK között.71 Mikor a Páneurópai Piknik 1999-es soproni emlékkonferenciáján felvetődött a kérdés, hogy a kormány egyes tagjai tudták-e előre, mi fog történni, Pozsgay a következőt mondta: „… igen lehetett tudni, hogy a keletnémetek százai fogják kihasználni a helyzetet.72 Németh Miklós, aki londoni távolléte miatt nem tudott részt venni a konferencián, később egy Oplatka Andrással folytatott beszélgetésben azt állította, hogy arra kívánta felhasználni a rendezvényt, hogy tesztelje a Szovjetunió és az NDK reakcióit, mintegy „főpróbát” tartva a valódi nyitás előtt. Nem hivatalos akció révén írásos dokumentumok nem maradtak fenn ezzel kapcsolatban, ám a volt miniszterelnök állítását alátámasztotta Pozsgay Imre és Kárpáti Ferenc, akkori honvédelmi miniszter is. Ezzel szemben viszont Horváth István, volt belügyminiszter azt mondta, hogy nem létezett olyan megállapodás, mely szerint a pikniken résztvevő NDK állampolgárokat át kellett volna engedni, ami arra enged következtetni, hogy a beavatott kormánytagok köre is igen szűk volt. Érdekesség, hogy Pozsgay és Habsburg Ottó már augusztus elején megegyeztek abban, hogy nem vesznek részt személyesen a rendezvényen, csak képviseltetik magukat. A döntés mögött a magyar állam politikai védelme állt, hiszen igen kényes
71 72
Oplatka András, Egy döntés története, 166–200. – a továbbiakban hivatkozás nélkül támaszkodom a szerző Határpiknik és halál a határon című fejezetére. Kurucz Gyula, Az első határnyitás, Sopron, 1989. aug. 19., 202–219.
393
helyzetet teremtett volna, ha kiderül, hogy a magyar kormány egyik tagja és az utolsó Habsburg uralkodó fia között közvetlen kapcsolat áll fenn, valamint fel voltak készülve a tömeges keletnémet szökésre, és jobbnak látták, ha magas rangú politikusok nincsenek jelen. Érdemes kitérni Bella Árpád alezredes történetére is, aki augusztus 19-án teljesített szolgálatot a Sopronpusztától nem messze található ideiglenes átkelőhelynél, ő ugyanis állítása szerint nem kapott arra utasítást, hogy át kellene engednie a keletnémeteket, sőt ellenkező volt a parancsa. A határőröknek csupán az augusztus 8-án kiadott módszertani útmutató állt rendelkezésre, mely szerint: „(…) nagyobb menekülő csoportok esetén határzárat kell végrehajtani, de a fegyverhasználat nem megengedett.” Ha a tömeg a „határozott fellépés” ellenére is kijut, akkor az akciót be kell fejezni, és vizsgálatot kell indítani.73 Jogosan merül fel a kérdés, hogy ki döntötte el, mi számít határozott fellépésnek. Bella alezredesnek miért az volt a parancsa, hogy csak érvényes útlevéllel engedhet át embereket a határon? Elsőnek talán elfogadhatónak tűnhetnek azok a válaszok, melyek szerint az utasítás fennakadhatott a bürokrácia átláthatatlan hálóján, óriási nyomás nehezedett a határőrségre, és megterhelő volt a módszertani átállás, valamint megosztott volt a tisztikar. Viszont ha nyomósabb érveket szeretnénk hallani, vissza kell térnünk a pikniket megelőző előkészületekhez, vagyis ahhoz a kérdéshez, hogy: Ki mit tudott? Azt biztosan tudjuk, hogy a belügyminisztérium augusztus 15-i országos konferenciája biztosított fórumot a piknikkel kapcsolatos teendők megvitatásához, az ott elhangzottakat viszont nem ismerhetjük pontosan, mivel nem állnak rendelkezésre írásos dokumentumok.74 Németh Miklós állítása szerint ő és Horváth megegyeztek abban, hogy a határőrség szolgálati szabályzatát augusztus 19-én este ideiglenesen felfüggesszék, ám Horváth mégsem adott utasítást arra, hogy az NDK állampolgárait korlátozás nélkül átengedjék a határőrök. A volt belügyminiszter állítását támasztotta alá helyettese, Pallagi Ferenc is, aki szerint nem rendelkeztek olyan információkkal, melyek szerint tömeges határsértésre lehet számítani. A kiküldött határőrök úgy szolgáltak, hogy a parancs az volt, minden illegális határsértést meg kell akadályozni. Az egymásnak merőben ellentmondó visszaemlékezések, és az írásos dokumentumok hiánya engem arra enged következtetni, hogy a háttérben szervezkedő politikusok elérték a céljukat,
73 74
Uo., 55. Horváth József, A tábornok vallomása, Pallas, Bp., 1990., 241–243.
394
azaz áthárították a felelősséget a helyszínen szolgálatot teljesítő Bella Árpádra és öt beosztottjára. A kutatómunkát tovább nehezíti, hogy a belügy által kontrolált titkosszolgálatok aktáit sok esetben 20–30 évre titkosították, így csak találgatni lehet azzal kapcsolatban, hogy a hírszerzés ügynökei milyen szerepet játszottak a piknik előkészületeiben. Érdekesség, hogy a pikniket megelőző napokban titokzatos személyek a rendezvény hivatalos meghívóit terjesztették Budapesten, a Balaton környékén, a menekülteknek ideiglenesen rendelkezésére bocsájtott zugligeti táborban pedig augusztus 18-án még elbúcsúztatták a várakozó keletnémeteket, és térképeket osztottak szét, hogy eligazodhassanak Sopron közelében. Ha a belügyminisztérium és a titkosszolgálatok nem szereztek tudomást egy ilyen szintű szervezett akcióról, akkor ki terjesztette a szórólapokat ilyen nagy példányszámban? Mit tudott a német szövetségi kormány és Bécs? A piknik rendezői állítólag bizonyítékokat találtak arra, hogy a szóban forgó röplapokat az NSZK nagykövetségén sokszorosították, és az ott dolgozók terjesztették. Más jelek is arról árulkodnak, hogy nyugatnémet ügynökök is közrejátszottak az események alakulásában, mint például az, hogy a határ osztrák oldalán hozzátartozók és barátok várták a menekülteket.75 Mindezek tudatában kétség merülhet fel az osztrákok és az NSZK nyilatkozatainak valóságtartalmával kapcsolatban, melyek szerint mindkét kormányt
váratlanul
érte
a
menekültroham.
Érdekes
módon
az
NSZK
külügyminisztériumából sem kerültek elő ezzel kapcsolatban dokumentumok, illetve a Bonn és budapesti nagykövetsége közötti nagyköveti levelezések tartalma sem ismert. Érdekes módon a határnyitás egyik kulcsszereplője, Horn Gyula nem tartozott a beavatottak közé, és talán ennek köszönhetően 1989 után a piknik ügyét meglehetősen megvető módon kezelte, ha szóba hozták, lekicsinylően kommentálta, és nem fogadta el az eseménnyel kapcsolatos emlékkonferenciák meghívóit sem. „Hatalmas túlzás, ha valaki azt állítja, hogy a határ menti piknik a válság leküzdésében döntő szerepet játszott, mert a keresett megoldásnak a nemzetközi jog szempontjából korrekt alapon kellett állnia. Nem lehetett a problémát azzal elintézni, hogy a határőrök kijátszásával csoportok átrohannak Ausztriába.”76 Ezt a „korrekt” álláspontot viszont ő maga se képviselte mindig, tudniillik sokat játszott a gondolattal, hogy titkos akciók keretében kellene a problémán enyhíteni. A kőszegi augusztus 21-i halálos incidens után azt
75 76
Lásd 67. lábjegyzet, 401. Oplatka András, Egy döntés története, beszélgetés Horn Gyulával, 183.
395
javasolta Kárpáti Ferenc honvédelmi és Horváth István belügyminiszternek, hogy a határőrök forduljanak el, mikor az NDK állampolgárok Ausztria felé mennek, ám ezt mindketten elutasították. Kijelentették, hogy a határőrök csak konkrét parancsok alapján cselekedhetnek, és egyébként is, éjszaka hogyan döntsék el, hogy a disszidáló német-e vagy sem. A magyar kormány hiába próbálkozott a fentiekben említett konspiratív módszerekkel elkerülni a felelősségre vonást, mivel Moszkva mindig mindenről tudott, ami a következőkkel magyarázható. A magyar titkosszolgálatok a KGB budapesti rezidensét (aki saját informátorokkal is rendelkezett) továbbra is rendszeresen tájékoztatták minden ügyben, melyekről részletes jelentés készült a Kreml számára. A KGB elnöke Vladimir Krjucskov volt, aki az 1956-os eseményeket a Szovjetunió budapesti nagykövetségének az élén élte meg, jól beszélt magyarul, és érdeklődött az ország iránt. Gorbacsov másik információs csatornája a diplomácia volt, melyet a magyar oldal igen intenzíven használt. A folyamatos kapcsolat célja nem az volt, hogy Budapest Moszkvát hivatalosan informálja, vagy engedélyt kérjen, hisz az hivatalos állásfoglalásra kényszerítette volna Moszkvát, ami nem biztos, hogy a magyar kormánynak kedvezett volna. A magyarok célja a reakciók kipuhatolása volt, csak utalásokat tettek a folyamatokra, melyek így elkerülhetetlenekké váltak. 1989 késő nyarán a szovjet vezetésnek már nem fűződött különösebb érdeke a magyar határnyitás kérdéséhez, a fegyveres beavatkozás ekkorra már nem szerepelt az opciók között, a birodalom központját ekkor már az ideológiai, gazdasági és nemzeti szétesés megakadályozása kötötte le. Az is biztos viszont, hogy a Kreml nem számolt az NDK gyors szétesésével, így Moszkva a saját érdeke ellen lépett, amikor nem tett semmit. Gorbacsov szerint csak 1990. január végére vált nyilvánvalóvá, hogy az NDK számukra elveszett. Oplatka András Egy döntés története című könyve, melyet az 1989. szeptemberi határnyitás 20. évfordulóján mutattak be, széles forrásanyagra és kiváló kutatómunkára támaszkodva szemlélteti a rendszerváltó magyar kormányzat szinte óráról órára változó álláspontját a menekültkérdéssel kapcsolatban. A könyvben olvasható interjúk és hivatalos dokumentumok elemzései nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy végre megismerhessük a vasfüggöny lebontását mozgató magyarországi szálakat is. Sorait olvasva rábukkanhatunk két igencsak érdekfeszítő történetre, melyeket Fischer Iván karmester és egy a nevét nem vállaló, magyar származású németországi orvos osztott meg a szerzővel. Fischer Ivánnak 1989 augusztusában az az ötlete támadt, hogy egy
396
hangversenyt fog szervezni, melyre meghívja a zugligeti menekülttábor lakóit. A kulturális rendezvény augusztus 18-án este került megrendezésre, melyen több mint 100, zömmel fiatalokból álló keletnémet menekült jelent meg. A karmester állítása szerint rögtön nyilvánvalóvá vált számára, hogy a hangversenyen nyugatnémet diplomaták is részt vettek, akik a szünetekben és a rendezvény után terjesztették a hírt. Azt tanácsolták a résztvevőknek, hogy másnap utazzanak Sopronpusztára a piknikre és át fognak jutni a határon.77 Úgy látszott, hogy az NSZK aktív részt vállalt az akció megszervezésében, az osztrák kormány pedig bizonyítottan tudott róla, mivel Németh Miklós időben értesítette őket a közelgő rendezvényről. A két ország hatóságai között úgy szólt a megállapodás, hogy a pozsonyi országúti ideiglenes határátkelőt az érvényes útlevelek felmutatásával augusztus 19-én 15 és 18 óra között lehet használni. A személyforgalom ellenőrzését öt fő, plusz egy parancsnok végzi majd. Az ezzel kapcsolatos dokumentumokat azonban a bécsi Szövetségi Kancellária 30 évre zárolta, de indokolt esetben is csak 20 év után hozhatóak nyilvánosságra. A második történetben egy magyar származású német orvos elmesélése szerint a piknik előtt pár nappal felkeresték Habsburg Ottó személyes környezetéből, és arra kérték meg, hogy vegyen részt egy titkos akció lebonyolításában az osztrák–magyar határon augusztus 19-én. Azt állította, hogy egy Sopronpusztával szemben, az osztrák oldalon felállított sátortáborba szállították, ahol a menekülteket osztrák csendőrök, a Német Vöröskereszt önkéntesei, a Szövetségi Technikai Szolgálat munkatársai és egyenruhás NSZK határőrök (Bundesgrenzschutz) várták. Walburga von Habsburg, a Páneurópai Piknik egyik fő szervezője tagadta, hogy tudomása lett volna egy ilyen jellegű német akcióról, a megkérdezett volt keletnémet menekültek pedig azt állították, hogy az osztrák oldalon a csendőrök igazoltatták őket, majd Bécsbe, az NSZK nagykövetségre lettek irányítva.78 Oplatka levelet intézett a német határőrség szerveihez, a Szövetségi Technikai Szolgálathoz és a Német Vöröskereszthez, de csak az utóbbitól kapott választ, melyben azt írták, hogy a berlini központi levéltárukban létezik irat „Páneurópai Piknik, Sopron 1989” alatt, de azt 30 évre titkosították. Mint az látható, az ismert tények mellett még húsz év távlatában is léteznek tisztázatlan foltok, melyek felderítése további kutatói munkát fog igényelni a későbbiekben.
77 78
Fischer Iván szíves közlése Oplatka Andrással – Soproni Szemle 401.o. / Lásd 53. lábjegyzet Lásd 67. lábjegyzet, 402–403.
397
3.5. A magyar kormányra óriási nyomás nehezedik – egyeztetés Bonnal és Kelet-Berlinnel A magyar vezetés ahhoz, hogy időt nyerjen, megfogadva Ghassan Arnaut, az ENSZ Főbizottság munkatársának javaslatát, felkérte a Nemzetközi Vöröskeresztet, hogy kapcsolódjon be a menekültek ellátásába. Az ICRC 1956 óta most először tevékenykedett Magyarországon. A helyzet rendkívül összetett volt, és úgy nézett ki, hogy Magyarország egyedül marad a probléma megoldásában, melyet úgy kellett kivitelezni, hogy egyszerre feleljen meg a genfi konvenciónak, az MNK–NDK megállapodásnak és Moszkvának. Horn Gyula külügyminiszter magához hívatta a budapesti szovjet nagykövetség ügyvivőjét, Vladen Puntuszt, és tudatta vele, hogy a magyar kormány nem fog egyetlen keletnémet menekültet sem erőszakkal kiutasítani az országból, amire azt a többféleképpen is értelmezhető választ kapta, hogy: „Önök tudják, mit tesznek”79 A Die Welt nyugatnémet napilap cikke szerint az NSZEP Politikai Bizottsága augusztus 22-i ülésén megvitatta az NDK-menekültek ügyét. A lap értesülései szerint a keletnémet
állampolgárok
a
jövőben
csak
korlátozott
számban
utazhatnak
Magyarországra. Ezt az információt az NDK külügyminisztériuma azonban később cáfolta és azzal kommentálta, hogy az ilyesféle állítások a rosszindulatú nyugati propaganda eszközei arra, hogy rontsák Magyarország és a Német Demokratikus Köztársaság közötti kapcsolatokat.80 Augusztus 22-én a magyar kormány szűkebb kabinetje meghozta első hivatalos döntését az ügyben, mely egy humanitárius akció keretében 117 NDK állampolgár számára biztosított távozást Ausztriába. Az érvényes vöröskereszt úti okmányok birtokában augusztus 24-én hagyhatták el az országot. Az akció korántsem volt veszélymentes. Az NSZK követségével szemben állt a román nagykövetség, ezért fennállt annak a veszélye, hogy film és képek készülhetnek az eseményről, amely csak olaj lett volna a tűzre. Ennek az elkerülése érdekében a magyar kormány Hungarokamionokat bérelt és parkoltatott a román külképviselet elé. Valószínűsíthető volt, hogy a nyugatnémet követségen tartózkodó menekültek között vannak Stasi
79
80
Tóth Imre, Határáttörés és határnyitás. A Páneurópai Piknik hatása a diplomáciai szolgálatok munkájára az 1989-es menekültválság megoldása során, Soproni Szemle, 2009/4. sz., 63. évf., 360. o. Népszava, 1989. augusztus 23. 117. évf. 198. sz.
398
ügynökök is, akik provokálhatják a tömeget. A menekülteket meg kellett győzni arról, hogy a magyar hatóságok segíteni akarnak, de az általános bizalmatlanság miatt olyan repülőgépet kellett szerezni, amelyen egy nyugati nemzet felségjele van, nehogy azt higgyék, hogy Kelet-Berlinbe viszik őket. Az ICRC ezért bérelt a Swissair leányvállalatától, a Balairtől egy gépet.81 A kormány e szuverén döntése óriási visszhangot keltett. A nyugatnémet sajtó Jürgen Sudhoff sikeres tárgyalásainak tulajdonította a magyar lépést, amiből a Varsói Szerződés tagországai azt a következtetést vonták le, hogy a Magyar Népköztársaság mindinkább együttműködik az NSZK-val, ezzel aláaknázva a rendszer stabilitását. Ennél fogva a magyar diplomáciának a későbbiekben körültekintőbben kellett egyeztetnie a nyugatnémet kormánnyal, mellőzve a nyilvánosság bevonását a döntéshozatali folyamatokba. 3.5.1.
A gymnichi titkos megállapodás
1989. augusztus 25-én Németh Miklós és Horn Gyula az NSZK-ba utazott, hogy a Bonn közelében fekvő gymnichi kastélyban titkos tárgyalást folytassanak német kollégáikkal. A kastélyban Helmut Kohl szövetségi kancellár, Genscher külügyminiszter (aki szívinfarktus utáni betegszabadságából sietett vissza), Teltschik, Eduard Ackerman, Rudi Steiers és Juliane Weber fogadták őket. A magyar kormányfő és a külügyminiszter részletezte Magyarország és a Varsói Szerződés tagállamainak politikai-gazdasági helyzetét, majd leszögezték, hogy
Magyarország a Varsói Szerződés tagja, és ez
kötelezettségeket von maga után, amit tiszteletben kell tartania a Szövetségi Köztársaságnak. Horn Gyula megosztotta kétségeit Helmut Kohl kancellárral és Genscher külügyminiszterrel, miszerint nem tudhatni előre, hogy a határ megnyitására mit reagálna Moszkva és a Magyarországon állomásozó 80 000 katona. A keletnémet menekültek sorsával kapcsolatban Németh Miklós tisztázta, hogy a magyar kormánynak nem áll szándékában kiutasítani az országban tartózkodó németeket, ha csak valami külső erő erre rá nem kényszeríti. Kijelentette, hogy a határokat meg fogják nyitni az NDK állampolgárok előtt, valamikor szeptember közepén. Kohl visszatérő kérdésére, mely úgy hangzott, hogy: „ A magyar kormány ezért milyen ellenszolgáltatást kíván az NSZK kormányától?”, azt a választ kapta a magyar kormányfőtől, hogy: „Magyarország
81
Oplatka András, Egy döntés története, Magyarország nem ad el embereket, 206.
399
nem folytat emberkereskedelmet.” Helmut Kohl a későbbiekben rendkívül megható és lebilincselő pillanatként írta le az eseményt.82 Kohl hálás köszönetet mondott, és biztosította a két magyar kormánytagot, hogy a Német Szövetségi Köztársaság képviselni fogja Magyarország érdekeit az Európai Gazdasági Közösségben és a NATO-ban, eltörlik a két ország közötti vízumkényszert és 500 millió márka hitelt ajánlanak fel a két ország közötti gazdasági kapcsolatok erősítésére. Valószínűleg Németh Miklós és Horn Gyula számítottak a nyugatnémet kormány ilyen szintű támogatására, hiszen ezek már évek óta a két állam közötti tárgyalások napirendjén voltak, viszont azt el kell ismerni, hogy e döntésük nemcsak józan, de erkölcsileg is példaértékű cselekedet volt. A Magyarországon alig két hónap leforgása alatt kialakult kaotikus helyzet két olyan állam konfliktusának lecsapódása volt, melyek politikai és gazdasági értelemben kizárták egymást, és a hidegháború során egymás alternatíváiként működtek, megosztva egy és ugyanazon nemzetet. Kelet-Berlin és Bonn kompromisszumképtelensége nem hagyott más lehetőséget a magyar vezetésnek, mint hogy szabad utat adjon a keletnémeteknek. Meg kell azt is jegyezni, hogy Eric Honecker egyre súlyosbodó betegsége nagyban hozzájárult ahhoz, hogy nem sikerült semmiféle megegyezésre jutni. A gymnichi tárgyaláson résztvevő államférfiak titoktartási megállapodást is kötöttek, mivel a magyar kormánynak kellemetlen lett volna, ha kitudódik, hogy alig két nappal azután, hogy 117 keletnémet kapott engedélyt az ország elhagyására, már a határ megnyitásáról tárgyaltak az NSZK kormányával. A magyar sajtó még csak aznap, augusztus 25-én kezdett el cikkeket megjelentetni az „egyszeri humanitárius akcióról”,83 melyet emberségi megfontolásokból kellett végrehajtani a túlzsúfoltságra hivatkozva. Moszkvával kapcsolatos kérdéseire a kancellár azt a választ kapta, hogy már folynak az egyeztetések. Ebből az államférfi azt a következtetést vonta le, hogy Moszkva már áldását adta a nyitásra. Miután a magyar vezetők távoztak, Helmut Kohl megszegte a titoktartási megállapodást, és felhívta Gorbacsovot. Miután értesítette a tárgyaltakról, megkérdezte, hogy támogatja-e a magyar döntést. Rövid némaság utána Gorbacsov a kancellár állítása
82 83
Horváth István: Az elszalasztott lehetőség. A magyar–német kapcsolatok 1980–1991, 361– 362. Népszava, 1989. augusztus 25. 117. évf. 200. sz. – Legálisan Ausztriába távozott 101 NDKpolgár
400
szerint csak annyit mondott: „A magyarok jó emberek.”84 Szerencsére ez a szimpla félreértés nem végződött konfliktussal, de mindenképpen kockázatos volt, mivel Németh és Horn csak közvetlenül a nyitás előtt kívánták a szovjet nagykövetséget értesíteni, amire később, szeptember 8-án került sor. Gymnich után vált nyilvánvalóvá, hogy a végjáték immáron visszafordíthatatlan az NDK pártállam számára. 3.5.2.
Horn Gyula augusztus 31-ei látogatása Kelet-Berlinben
A következő út augusztus 31-én Kelet-Berlinbe vezetett, ahova Horn Gyula utazott, hogy közölje, Magyarország kénytelen felfüggeszteni az 1969-ben kötött MNK–NDK utasforgalmi megállapodás egyes pontjait. Ez a döntés két lehetőséget hagyott a keletnémet pártállam számára. Vagy lezárják a határaikat, ám ez a belső feszültség további fokozódásával járna, vagy nyitva hagyják azokat, és a belpolitikai helyzet miatt csak idő kérdése, hogy a népességvesztés következtében mikor vérzik el az NDK. A lényeg, hogy mindkét esetben olyan helyzet alakul ki, amelyben újra kell gondolni a két német állam viszonyát. Az őt fogadó Oscar Fischer külügyminiszter és Günter Mittag döbbenten hallgatták a magyar álláspontot. Fischer kemény hangnemben bírálta a döntést, és kijelentette, hogy a budapesti események súlyos következményekkel járhatnak, valamint Magyarország elárulta a Varsói Szerződést. Horn erre azt válaszolta, hogy a tavasszal aláírt genfi konvenció felülírja a két állam közötti bilaterális szerződést, és Magyarország nem fog azért embertelen lépéseket eszközölni, hogy az NDK „emberi arcát” mutathassa.85 Eközben alig hat nappal a gymnichi tárgyalás után a magyar sajtó arról számolt be, hogy újabb nagyszámú NDK-menekült érkezése várható az országba, mivel néhány nyugatnémet újság olyan benyomást kelt a tudósításaival, miszerint Bonn és Budapest között küszöbön áll egy megegyezés a menekültek ügyében, és eltörlik a két ország közötti vízumkényszert. Cikkek jelentek meg arról is, hogy a Nemzetközi Vöröskereszt ismét nagyszabású akcióra készül, és újabb ezer keletnémet állampolgárt kíván „átsegíteni” a határon.86 Kovács László államtitkár az NSZK-ban felröppent híreket
84
85 86
Lásd 82. lábjegyzet – 363. o. / Oplatka András Gorbacsovval folytatott interjújában a volt főtitkár azt állította, hogy ő azt mondta a telefonba, hogy: „A magyar miniszterelnök, Németh Miklós jó ember.” – Oplatka András, 2010, 206. Lásd 82. lábjegyzet – 366. Népszava, 1989. augusztus 31. 117. évf. 205. sz. – Újabb nagyszámú NDK-menekült érkezésére lehet számítani
401
cáfolta és közölte, hogy ennek nincsen realitása. Ha ilyen információk idő előtt kiszivárognak, az akár 15 000 menekültet is elindíthatott volna a határ irányába, és a magyar hatóságok még nem voltak erre felkészülve. Miután Horn Gyula hazatért Berlinből, az újságíróknak azt nyilatkozta, hogy Magyarország továbbra is a két német állam megállapodásától várja a menekültkérdés rendezését, és magyar részről csakis olyan megoldási módozat jöhet szóba, mely teljes összhangban áll a Magyar Népköztársaság által vállalt emberjogi kötelezettségekkel. Ezzel párhuzamosan az osztrák kormányzat úgy döntött, hogy ideiglenesen felfüggeszti az NDK állampolgárokkal szembeni vízumkényszert, hogy ezzel is könnyítse a Magyarországon rekedtek helyzetét. Az intézkedést egy olyan osztrák törvény értelmében hozták, amelyet katasztrófák vagy sürgősen megoldandó humanitárius problémák esetén lehetett alkalmazni. Bécs állítása szerint a magyar műszaki határzár májusi felszámolása óta több mint 6000 keletnémet érkezett Ausztriába. A nagyszámú menekültre való tekintettel az ENSZ Menekültügyi Főosztálya (UNHCR) bejelentette, hogy Magyarországon nyitja meg első kelet-európai irodáját. A döntést Klaus Feldmann, a szervezet nyugatnémet képviselője jelentette be.87 A magyar kormány számára egyre sürgetőbbé vált a határnyitás időpontjának a kitűzése, mivel Budapesten és az osztrák határ közelében napról napra romlott a helyzet. Egy téves hír miatt, miszerint csak azok kaphatnak Nemzetközi Vöröskereszt útlevelet, akik menekülttáborban tartózkodnak, a csillebérci tábort szabályosan elöntötték a keletnémetek. Alig két nap leforgása alatt az 1500 fő befogadására alkalmas tábor létszáma 2500-ra emelkedett. 3.6. A határnyitás megtervezése – harc egy dátumért A szeptember 2-ai kabinetülésen végül döntés született a határ szeptember 7-ei megnyitásáról. Abban is megegyeztek az ülésen, hogy Moszkvát csak közvetlenül előtte értesítik, bár ezt a német kancellár már megtette helyettük. Az ősz első hetében szinte izzott a levegő Kelet-Közép-Európában. Érezni lehetett, hogy csupán napok kérdése, és felnyitják a sorompókat, annak ellenére, hogy a magyar kormányzat hivatalosan még nem jelentette be a döntését. Karsten Voigt, a Német Szociáldemokrata Párt parlamenti
87
Magyar Nemzet, 1989. szeptember 1. / Népszava, 117. évf. 206. sz. – Horn Gyula villámlátogatása Kelet-Berlinben
402
frakciójának elnökhelyettese és egyben a párt kül- és biztonságpolitikai szakértője is Budapestre látogatott, ahol találkozott Nyers Rezsővel, a Magyar Szocialista Munkáspárt elnökével és a külügyminisztérium képviselőivel, Horn Gyulával és Kovács Lászlóval. Voigt nem tartozott a fontos kapcsolataink közé. Korábban különösebben nem is volt érdekelt a magyar ügyekben, inkább az NDK-ra specializálódott, viszont a magyarországi események kiváló alkalmat biztosítottak a politikai image-építésre. A tárgyaláson Kovács László és Horn Gyula ismertették a döntésüket és a szeptember 7-ei dátumot, amelyet a titoktartási megegyezés ellenére Voigt rögtön a külügyminisztérium ajtajában szétkürtölt az ott várakozó újságíróknak.88 Azt nyilatkozta az MTI és a Magyar Rádió riportereinek, hogy: „(…) Azoknak az NDK polgároknak pedig, akik Magyarországról az NSZK-ba kívánnak utazni, rövid időn belül lehetőségük nyílik majd erre, egy egyszeri, humanitárius jellegű akció keretében.”89 Egy riporter kérdésére, mely úgy hangzott, mit ért azon, hogy rövid időn belül, elárulta a dátumot. Ez a nyilatkozat igencsak sok borsot tört a magyar kormányzat orra alá, és azt eredményezte, hogy az éppen csak meghozott döntést a nyitással kapcsolatban máris módosítani kellett szeptember 10-re. A nyugati sajtó szintén sok galibát okozott. Különböző spekulációk láttak napvilágot titkos „pult alatti” megállapodásokról, burkolt emberkereskedelemről. A Die Welt szeptember 5-én megjelent számában egy kifejezetten sértő cikk váltott ki nagy visszhangot Magyarországon, melynek címe úgy hangzott, hogy: „Az NDK-s menekültek árát túl magasra szabták”.90 A magyar kormány felháborodására a lap két nappal később korrigálta az állítását egy barátságos hangvételű cikkel. Bécs közelében ekkor már ötven vagon várakozott a 15– 20 000 fős várható menekültáradat érkezésére, hogy az NSZK-ba szállíthassák őket. A hírek ellenére az NDK továbbra sem korlátozta az állampolgárai számára a Magyarországra való utazás lehetőségét, ami a korábban említett okokkal hozható összefüggésbe, illetve Eric Honecker egészségi állapotával, mely jelentősen visszavetette a centralizált hatalom döntéshozatali kompetenciáját.
88 89 90
Lásd 82. lábjegyzet – 369–370. Népszava, 1989. szeptember 2. 117. évf. 207. sz. – Hamarosan távozhatnak az NDKállampolgárok? Lásd Uo.
403
3.7. A visszaszámlálás megkezdődik Mivel Horn Gyula szeptember 8-án nem tartózkodott Budapesten, Kovács László külügyi államtitkárt bízta meg az illetékes nagykövetek tájékoztatásával. Kovács először az NDK budapesti nagykövetével, Gerd Vehressel találkozott délután kettő órakor, akinek egy rövid jegyzéket adott át, melyben a határnyitás pontos időpontja állt, azaz szeptember 10. 00:00. Vehres átvette a jegyzéket és szó nélkül távozott. Három órakor Alexander Arnotot és Jahnsen különmegbízottat tájékoztatta a jegyzék tartalmáról, melyet egy órával korábban nyújtott át Vehresnek. 18 órakor a szovjet ügyvivő, Vladen Puntusz következett, aki a döntést csendben végighallgatta, majd különösebb kommentár nélkül távozott. Kovács László azt a következtetést vonta le a reakcióiból, hogy Moszkva feltételezhetően nincsen tisztában a magyar döntés várható következményeivel, inkább az események szemlélőjévé vált, mintsem az irányítójává. Alig fél órával azután, hogy Vladen Puntusz távozott, Gerd Vehres telefonon kereste fel ismét Kovácsot, hogy továbbítson egy üzenetet Horn Gyulának Oscar Fischer külügyminisztertől. Az üzenet lényege az volt, hogy Horn tegyen meg minden tőle telhetőt annak érdekében, hogy a magyar kormányzat megváltoztassa a döntést. Kovács rögtön leszögezte, hogy teljesen feleslegesnek tartja a továbbítását, mivel Horn Gyula aktív szerepet játszott a határozat kidolgozásában. Másnap, szeptember 9-én, szombaton Vehres ismét feltűnt, hogy egy utolsó próbát tegyen, és időpontot kért Nyers Rezső pártelnöktől, hogy átadja Eric Honecker személyes levelét, melyben a német pártfőtitkár ismételten arra kérte a magyar kormányt, hogy változtassa meg a döntést. Az üzenet címzése tökéletesen tükrözte, hogy Honecker mennyire félreismerte a magyar helyzetet. Az idő túlságosan előrehaladott, az MSZMP pedig már túl gyenge volt ahhoz, hogy bármit is megakadályozzon. Kovács László 19 órára egy rendkívüli értekezletet hívott össze, melyen jelen volt Nyers Rezső, Grósz Károly, Horn Gyula és Németh Miklós. A megbeszélésen döntöttek a rövid és lényegre törő válaszról, mely úgy hangzott, hogy: „Nem kívánjuk a döntést megváltoztatni.”91
91
Lásd 82. lábjegyzet – 370.
404
3.8. 1989. szeptember 11. 00:00– Magyarország rést üt a berlini falon Horn Gyula, Magyarország külügyminisztere 1989. szeptember 10-én a Magyar Televízió
Hét
című
műsorában,
egyenes
adásban
bejelentette:
„A
Magyar
Népköztársaság (…) lehetővé teszi a Magyarországon tartózkodó és hazatérni nem kívánó NDK-állampolgárok számára a távozást minden olyan országba, amely őket kész átengedni vagy befogadni.”92 Az interjú során világossá tette, hogy egyoldalú szuverén magyar döntésről van szó, a határoknál kialakult rendkívüli helyzetre való tekintettel, mely már veszélyezteti az ország biztonságát. Magyarország nem toloncolhat ki senkit az akarata ellenére, mert az sértené a magyar politika humanitárius elkötelezettségét, viszont nem is válhat menekülttáborrá. Horn Gyula továbbá kifejtette azt is, hogy azért nem minősíthetik a keletnémet turistákat menekülteknek, mert nem igénylik ezt a státuszt, Magyarországot csupán tranzitországnak tekintik az NSZK-ba vezető úton. A külügyminiszter végül nyomatékosan kijelentette, hogy a magyar hatóságok nem fogadhatják el az NDK állampolgárok számára kiállított NSZK útleveleket, Magyarországnak nem áll szándékában elismerni az NSZK fennhatóságát az NDK állampolgárok felett.93 Mivel ezt az álláspontot Horn augusztus 31-ei kelet-berlini látogatásán már ismertette az NDK külügyminiszterével, ám nem kapott megnyugtató választ, ezért ez a döntés önálló magyar kompetenciának tekinthető. A külügyminiszter a berlini tárgyaláson javasolta azt is, hogy a keletnémetek, akik engedély nélkül Magyarországon tartózkodnak, büntetlenül térhessenek haza, és kiutazási kérelmüket az NDK hatóságok bírálják el pozitívan. Hans-Dietrich Genscher köszönetét fejezte ki a magyar kormánynak és leszögezte, a magyar fél sosem jelezte, hogy bármiféle gazdasági ellenszolgáltatást kérne a menekültekkel kapcsolatos pozitív döntés fejében, és az NSZK kormánya sem ígért hasonlókat. Továbbá hozzátette: „(…) az NSZK már régóta elhatározta, hogy a reformer erőket támogatja a Varsói Szerződésben (…) Ezért készek vagyunk e politikát pénzügyi együttműködéssel is előmozdítani.”94 Helmuth Kohl szövetségi kancellár úgy fogalmazott, hogy ez az emberiség és a szolidaritás döntése volt, illetve köszönetet mondott Ausztriának és Burgenlandnak is.
92 93 94
Magyar Nemzet, 1989. szeptember 11. / Népszava 117. évf. 214. sz. – Éjfélkor kinyitották a határokat Lásd Uo. Lásd Uo.
405
Az ADN hírügynökség álláspontja szerint a Magyar Népköztársaság döntéshozói hagyták magukat rávenni arra, hogy egyezmények és megállapodások megszegésével segédkezet nyújtsanak ehhez az NSZK által előkészített akcióhoz. Horn Gyula később újabb interjút adott immáron az ORF osztrák állami rádió- és televízió társaságnak, ahol a nézőkkel megosztotta azon álláspontját, miszerint az államközi szerződések nem írhatják felül a multilaterális nemzetközi egyezményeket. Sajnálatát fejezte ki továbbá azzal kapcsolatban, hogy a Varsói Szerződésen belül kevés megértés mutatkozik, de határozottan kiáll a magyar döntés jogossága mellett akkor is, ha ezzel mások nem értenek egyet. Szeptember 11-én hétfőn már égtek a magyar külügyminisztérium vonalai, levelek tömkelege érkezett, melyek között bőven akadt gratuláció és kritika is. Helmuth Kohl a hétfő délelőtti 37. pártkongresszuson mondott beszédében ismét háláját fejezte ki a magyar kormánynak, Genscher külügyminiszter pedig levélben gratulált Horn Gyulának és osztrák kollégájának, Alois Mocknak az ügyben tanúsított magatartásukért. Eközben az ADN hírügynökség már szervezett emberkereskedelemmel vádolta Magyarországot, míg a TASZSZ szovjet ügynökség az NSZK-t vádolta az NDK belügyeibe való beavatkozással. Lengyelországban több napilap is olyan találó főcímmel jelent meg, mint: „Magyarországi rés a berlini falon”.95 Az AP amerikai hírügynökség szerint a magyar döntés a legnagyobb keletnémet kivándorlási hullámnak adott szabad utat a berlini fal 1961-es megépítése óta. A nemzetközi sajtóban Magyarországról egy olyan kép kezdett kialakulni, mint az első Varsói Szerződésbeli tag, amely egy NATO-ország mellé állt és engedte nyugatra menekülni az egyik kommunista szövetségesének az állampolgárait. Az NDK külügyminisztériuma
tiltakozó jegyzéket juttatott el a
magyar
külügyminisztériumnak, ebben elítélték a magyar döntést, melynek következtében a Magyarországon tartózkodó keletnémetek érvényes úti okmányok nélkül elhagyhatják az országot (az MNK hatályon kívül helyezte az 1969. június 20-án kelt vízummentes utazásról szóló egyezmény 6. és 8. cikkelyét). Az NDK arra hivatkozva fejezte ki jogi aggályait, hogy az 1969. május 23-án kelt bécsi konvenció a szerződések jogáról nem tartalmazza a vállalt kötelezettségek egyik fél általi egyoldalú felfüggesztésének lehetőségét. Kelet-Berlin szerint a magyar eljárás egyértelmű megsértését jelentette a
95
Népszava, 1989. szeptember 12. 117. évf. 215. sz. – Több ezer NDK-menekült hagyta el az országot
406
nemzetközi jogi szerződéseknek, és ebből adódóan a Német Demokratikus Köztársaság érdekeit sérti. „A kialakult helyzetért a magyar fél viseli a felelősséget.”96 – állt a jegyzékben. Az NDK álláspontja szerint a két állam külügyminisztereinek augusztus 31ei berlini tárgyalásán, a szeptember 4-én kelt NDK külügyminisztériumi jegyzékben, valamint a szeptember 8-ai hivatalos táviratban konkrét megoldási javaslatokat kínáltak a helyzet megoldására. A magyar kormány javaslata alapján szeptember 8-án a berlini NSZK nagykövetséget büntetlenül elhagyhatták az ott tartózkodó keletnémetek, és ezt kellett volna Magyarországon is alkalmazni. Végül leszögezték, hogy az NDK elvárja a döntés visszavonását, mivel az sérti a keletnémet állam szuverenitását. A magyar külügyminisztérium két nappal később, azaz szeptember 14-én válaszolt jegyzék formájában a berlini vádakra, melyet Kovács László adott át Gerd Vehresnek. A válaszban az MNK sajnálatát fejezte ki Kelet-Berlin megütközésével kapcsolatban, melyet a magyar döntés váltott ki, viszont felhívta a figyelmet arra, hogy a magyar kormány kellő időben jelezte, hogy ez a lépés elkerülhetetlenné válik, amennyiben a két német állam között nem jön létre az üggyel kapcsolatban valamiféle kompromisszum. A válaszjegyzék kifejtette azt a magyar megállapítást, miszerint a keletnémet vezetés nincs abban a helyzetben, hogy ilyen nagyszámú NDK állampolgár ügyében megfelelő javaslatot
tegyen.
A
magyar
lépés
egy
olyan
helyzet
kialakulásának
a
következményeként született meg, mely az MNK szándékaitól függetlenül jött létre, így hibás volna azt állítani, hogy Magyarországot terheli a felelősség. Az 1969-es bécsi szerződés (melyre a Német Demokratikus Köztársaság hivatkozott) 62. cikkében elismeri, hogy ha a szerződés létrejöttekor fennálló körülményekben alapvető változások következnek be, melyek hatására a teljesítendő kötelezettségek mértéke gyökeresen átalakul, akkor az okként szolgálhat a szerződés felbontására, vagy az abból való kilépésre. Az MNK ezen felül figyelembe vette az EBESZ humanitárius és emberjogi együttműködési fejezeteit is. A jegyzékben a külügyminisztérium visszautasította azt a vádat, mely szerint a magyar döntés sértené az NDK szuverenitását, és határozottan tartja magát ahhoz a korábbi álláspontjához, mely szerint a magyar kormány a nemzetközi joggal összhangban járt el.97
96 97
Népszava, 1989. szeptember 13. 117. évf. 216. sz. – Csaknem valamennyi NDK állampolgár elhagyta a Vöröskereszt táborait Népszava, 1989. szeptember 15. 117. évf. 218. sz. – A Magyar Népköztársaság kormánya a nemzetközi joggal összhangban járt el.
407
Az MTI szeptember 20-ai jelentése szerint 9 nap alatt 12 121 keletnémet távozott Ausztria irányába, október 2-áig pedig a bulgáriai és romániai nyaralásról hazatérőkkel együtt már 21 287.98 Csehszlovákia még egy darabig kitartott Kelet-Berlin mellett, és szigorú ellenőrzéseket végzett az átutazók között nyugati valuták után kutatva. Mivel az NDK vezetése nem húzhatott fel még egy berlini falat kelet felé, ezért a hangsúly a status quo visszaállítására került. Oscar Fischer moszkvai lobbi-kísérlete, amely egy rendkívüli VSZ-ülés összehívására irányult, többszörösen kudarcot vallott. Gorbacsov határozottan szakított a Brezsnyev-doktrínával. A magyar fél továbbra is előzékenyen próbált reagálni a kelet-berlini nyomásra. Harry Ott, az NDK helyettes külügyminisztere október 3–4-én tárgyalt Horn Gyulával, Kovács Lászlóval és Őszi Istvánnal a helyzetről. A magyar külügy képviselői kijelentették, hogy a jelenlegi „ex lex” nem tartható örökké, vagyis nem maradhatnak nyitva a határok, de nem is mutattak hajlandóságot az eredeti állapot visszaállítására. Készség mutatkozott viszont arra, hogy a nyitott határ mellett módosítsák az 1969-es kétoldalú megállapodás kérdéses 6. és 8. pontját. A keletnémet diplomácia érzékelte a magyar fél nyugtalanságát, mivel a probléma jelentősen terhelte a két ország kapcsolatait. A magyar kormány próbálta elszigetelni a problémát a bilaterális kapcsolatokat érintő egyéb témáktól, mivel a külügyi vezetők tartottak a külpolitikai elszigetelődéstől, melynek okai között volt a romániai falurombolás miatt fagyos román– magyar viszony, illetve a bős-nagymarosi probléma miatt terhelt csehszlovák–magyar kapcsolat. Az újabb magyar „szerződésszegés” tovább rontott a helyzeten, így a Magyar Népköztársaság a szeptember 10-ei döntése után defenzívába kényszerült a saját „szövetségeseivel” szemben. Idehaza azon is aggódtak, hogy az NSZK-t a továbbiakban az NDK-beli események fogják lekötni, érzékenyen érintve ezzel a magyar külpolitikát. Horváth István bonni nagykövet már korábban, szeptember 19-én kifejezte aggodalmait a kancellária hivatalban Rudolf Seitersnek, miszerint Magyarországnak nem áll érdekében lezárni ismét a határait, de a konzervatív szocialista országok nyomását nem könnyű állni, illetve a magyar reformok nem élvezik a Nyugat aktív támogatását, mivel ott a status quo fontosabbnak számít. Horváth arra is felhívta Seiters figyelmét, hogy a reformok miatt a térségben ismét feléledt a magyarellenesség, és a kisantant politika felerősödését eredményezheti. Ilyen helyzetben Magyarországnak szüksége van az
98
A budapesti NSZK nagykövetség jelentése (Bp. 1989. szept. 29) PA AA B85. 2341E. 513542.15/3. Buda. Hilfe für Deutsche aus der DDR + Ostberlin. Hier: Zufluchende in der Botscheft Budapest als 1.09.1989.
408
NSZK támogatására, például egy kancellári látogatás formájában. Seiters a szövetségi kormány teljes támogatásáról biztosította Horváthot.99 Az NSZK gazdasági segítségnyújtással (1 milliárd márkás hitelkeret) kapcsolatban ügyelni kellett az NDK emberkereskedelmi vádjaira, így amikor az bejelentésre került, Genscher azonnal visszautasította a vádakat.100 A német külügyminiszter szeptember 27én vetette fel Horn Gyulának, hogy szívesen utazna Budapestre, hogy köszönetét fejezze ki, és támogatásáról biztosítsa a reformkurzust. Ezek után az elszigetelődés már inkább az NDK-t fenyegette. A nyugatnémet támogatási garanciákon felbátorodva október 4-én a magyar külügyminisztérium konzuli osztályának vezetője a korábbiaknál jóval határozottabb és kevésbé óvatos tervezetet tett le a kelet-berlini külügyminisztérium asztalára. A tervezet szövege szerint az osztrák–magyar határ lezárása többé nem lehetséges, az intézkedés megfelel a magyar érdekeknek. Az 1969-es megállapodás bizonyos pontjainak a felfüggesztése lehetővé teszi a normális határforgalom lebonyolítását, valamint ki kellene hagyni a szerződés preambulumából a kétoldalú barátsági együttműködésre vonatkozó utalást, mivel ezt a kérdéskört mindkét ország esetében nemzetközi szerződések szabályozzák. Továbbá a szerződés második cikkelyét is hatályon kívül kellene helyezni, mivel minden ország állampolgárának jogában áll külföldre utazni és onnan hazatérni. Az MNK-nak az útlevél érvényességének lejártáig nem áll szándékában sem saját, sem más ország állampolgárainak megtiltani a külföldre való utazást. A 8. cikkellyel ellentétben a magyar fél álláspontja az, hogy minden ország kizárólagos joga, hogy döntést hozzon a külföldi állampolgárok kiutasításával kapcsolatban.101 A berlini fal november 9-ei leomlása alapvetően változtatott a német–német és az NSZK–MNK kapcsolatokon, de Genscher látogatása, melyre november 23–24-én került sor nem vesztette el az aktualitását. Az előkészületekkor fontos szempont volt, hogy Bonn biztosítsa Budapestet, hogy továbbra sem téveszti szem elől a magyar reformkurzust.
Genscher
hangsúlyosan
kijelentette,
hogy
az
NSZK–magyar
kapcsolatoknak az NDK árnyéka nélkül is saját súlyuk van, és ígéretet tett arra, hogy a reformországok belső nehézségeit nem fogják semmiféle destabilizációs szándékkal
99 100 101
Seiters és Horváth nagykövet megbeszélése (Bonn, 1989. szept. 19.) Akten, No. 41. (1998). 405–407. Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2., 11., 12., September 1989. Gyarmati György, A Páneurópai Piknik és határáttörés húsz év távlatából, 92.
409
kihasználni. Helmuth Kohl decemberben kétnapos utazást intézett Budapestre,102 mivel tudta, hogy a magyar és a lengyel reformok támogatása nélkül az NDK-ban sem várható kedvező politikai fordulat.103 A magyarországi határ megnyitását követően a kormány teljes erejével a rendszerváltás belpolitikai reformjaira koncentrálhatott, készülve a Magyar Köztársaság október 23-ai kikiáltására, valamint a közelgő szabad választások előkészítéséhez szükséges döntések meghozatalára, amikbe már az ellenzék is aktívan bekapcsolódott. A keletnémet menekültek problémája szeptember 10. után még nem zárult le, csupán az akkori északi szomszédunkba, Csehszlovákiába helyeződött át, mivel az közvetlenül határos volt az NSZK-val. Szeptember végén és októberben a keletnémet társadalmi feszültségek hatalmas tüntetéseket eredményeztek több NDK nagyvárosban, melyekre a karhatalom komoly retorziókkal válaszolt. A változások azonban elkerülhetetlenné váltak. Akik az utcára vonultak, nem akarták elhagyni az otthonukat, hanem az NSZEP távozását követelték és szabad választásokat. Végül a társadalmi feszültségek elsodorták az uralkodó pártot, és az oly sok éven át a németeket megosztó berlini falat. A folyamatok végül Németország 1990. október 3-ai újraegyesítését eredményezték.
4.
Konklúzió
Az 1987–1988-as évektől számító – társadalmi nyomásra történő – magyarországi határnyitás akkor teljesedett ki, amikor 1989 kora őszén az osztrák–magyar határon lezajlott a kereken ötvenezer keletnémet „turista átzsilipelése” Ausztrián át az NSZK-ba. Ez a vitathatatlanul nagy jelentőségű történelmi eseménysorozat nagyban hozzájárult a német egyesüléshez és a hidegháborús európai status quo – szabadabban fogalmazva a „jaltai Európa” – meghaladásához. A magyarországi határnyitás már másfél évvel a keletnémet „exodus” előtt, 1987–1988 fordulójától megindult a Ceausescu rémuralma elől menekülő romániai áradattal. Magyarország a keleti határának megnyitásával az erdélyi magyarokon túl románok és szászok tömegeit is befogadta, illetve segítette a több ezer továbbutazni kívánó menekült útját a szabad világ felé. Ez a századvégi
102 103
Kohl december 16-án folytatott tárgyalásokat Németh Miklóssal és kormányával. Lásd 101. lábjegyzet – 93.
410
népvándorlás tetőzött 1989 második felében, amikor további plusz kihívásként megjelentek a keletnémet disszidens tömegek.104 Magyarországon 1988 januárjában bevezették a bárhova szabad utazást biztosító ún. „világútlevelet”, amely egy új korszak kezdetét jelezte előre. Korábban a Keleti Blokk rendszerközösségen belül szigorúan ellenőrzött volt a ki- és beutazás. Az államszocialista országok politikai és igazgatási mechanizmusa a saját alattvalóik kiutazásának ellenőrzés alatt tartására, illetve illegális távozásának a megakadályozására épült fel. A kommunista párturalom fennállása óta a befelé irányuló menekülés gyakorlatilag ismeretlen fogalom volt. Valójában nem volt rendszerkompatibilis tudás arra vonatkozóan, hogy mi a teendő nagyarányú, befelé irányuló migráció esetén. Az évtizedek óta „ne menjenek ki” logikára épülő rendszerbiztosító apparátus prioritási lajstromát egyik napról a másikra változtatta papírronggyá a világútlevél bevezetése. A rendszert váratlanul érte a tömeges befelé áramlás jelensége. A titkosszolgálatok részben e folyamatok miatt hírtelen légüres térbe kerültek. Továbbra is a megszokott agenda szerint fürkésztek, regisztráltak, gyűjtötték az adatokat és írták a jelentéseket, csak egyszerűen képtelenek voltak kezelni mindazt, ami körülöttük már átalakulóban volt. A politikai vezetés – Magyarország vonatkozásában – nem adott már nekik szabad kezet, hogy „odacsaphassanak” a renitenseknek. Ennél fogva a megfigyeltek egyre kevésbé tartottak tőlük, miközben a hatalom azokkal „paktált le”, akiket nekik a rendszer ellenségeként kellett megfigyelniük. A politikai vezetés egyre inkább kerülte, hogy az akkor igazán fontos kérdésekbe beavassa őket. Ez annak is köszönhető volt, hogy a Grósz Károly miniszterelnökségét követő Németh Miklós által vezetett kabinet egyre határozottabban próbált függetlenedni az MSZMP-től, és a védelmére rendelt állambiztonsági szervet is egyre terhesebbnek találta. Különösen az után, mikor Németh Miklós rájött, hogy a saját dolgozószobáját is ellepték az „apró fülek”. Mindeközben Magyarország szövetségi kapcsolatrendszerét egyre inkább egy régi mondás jellemezte: „Uram, csak a barátaimtól szabadíts meg! – az ellenségeimmel magam
is
elboldogulok.”
Magyarországnak
a
dezintegrálódó
szocialista
rendszerközösségen belüli sorstársai részéről egyre több fenntartással és gyanakvó elutasítással kellett szembenéznie; egyfelől a piacgazdaság irányába tett lépései, másfelől a politikai intézményrendszerének demokratikus irányba mutató átalakítása miatt. Ezek a
104
Gyarmati György, A Páneurópai Piknik és határáttörés húsz év távlatából – a konklúzióm hátralévő részében hivatkozás nélkül támaszkodom a szerző A titkosszolgálatokon túli tágabb horizont című alfejezetére, 112-116.
411
belpolitikai folyamatok komoly feszültségeket eredményeztek a magyar kormány és a vele egy tőről fakadt román, csehszlovák és keletnémet vezetés között. Ezt a „paplan alatt” lappangó szembenállást változtatta nyílt ellenségeskedéssé az „erkölcsileg” elavult és gyakorlati szempontból szinte használhatatlanná vált műszaki határzár lebontása, illetve a magyar kormánynak már a genfi menekültügyi konvenció ratifikálása előtt is gyakorolt „befogadó” menekültpolitikája, mely a szuverenitás újrapróbálgatásából fakadt. Végül vessünk egy pillantást a történetre társadalomtörténeti szempontból. Az eddigi történelmi kutatások (ahogy ez a pályamunka is!) a keletnémetek „kiengedését” tartották rögzítésre érdemesnek, és valószínűleg ez a jövőben is így lesz. Szekfű Gyula fordulatát kölcsönözve, esetenként még mindig abban az „antikvált és színpadias” klisében látjuk és láttatjuk a történelmet, mintha azt kizárólag államférfiak és percemberke politikusok csinálnák. A kulisszák mögött viszont nemcsak erről van szó. A politikusok felhúzták a berlini falat, a hétköznapi emberek pedig megkerülték. Valójában a vasfüggöny „rozsdásodása” már a ’60-as években elkezdődött, méghozzá a Balatonnál. Pannóniában létrehozták a huszadik századi kisnémet egység civil camping köztársaságát.105 Tovább erodálta a Prágai Tavasz, majd a Jeruzelski vezényelte szükségállapot közepette megszerveződött „másik Lengyelország” a Solidarnost zászlaja alatt. A ’80-as évek közepére kialakult a városszéli „lengyel piacok” hálózata, melyet a régimódi sátorosbatyuzós vándorkereskedői életforma hívott életre. Jöttek, mentek, adtak, vettek, mert államuk odahaza a társadalom egyre kisebb hányada számára tudott akár csak szegényes tisztességes megélhetést is biztosítani. A román diktátor, a „Kárpátok Géniusza” meg országa egészének éheztetése közepette kezdte el a falurombolást, és ez már azoknak is sok volt, akik addig tűrtek. A kisemberek, az alattvalók sokasága kezdte felmondani a diktatúrák röghöz kötését. Hozzájuk csatlakoztak 1989-ben a keletnémetek, akik végül „veni, vidi, vici” módjára nyilvánították a hidegháborús európai és világrendet idejétmúltnak.
105
Gyarmati György, A Páneurópai Piknik és határáttörés húsz év távlatából, Slachta Krisztina: Állambiztonság és idegenforgalom a Balaton partján (Német– német találkozások 1961–1989 között Magyarországon), 39–57.
412
5.
Irodalomjegyzék
Oplatka András: Egy döntés története – magyar határnyitás, 1989. szeptember 11. 00:00, Helikon Kiadó, Budapest, 2008 Horváth István: Az elszalasztott lehetőség. A magyar–német kapcsolatok 1980–1991, Corvina Kiadó, Budapest, 2009 Horváth István – Németh István: …És a falak leomlanak, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1999 Tóth Imre: Határáttörés és határnyitás. A Páneurópai Piknik hatása a diplomáciai szolgálatok munkájára az 1989-es menekültválság megoldása során. / Soproni Szemle, 2009. 4. sz. 63. évf. (365–385. o.) Oplatka András: Páneurópai Piknik – Ismert tények és fehér foltok / Soproni Szemle, 2009. 4. sz. 63. évf. (396–403. o.) Horváth József: A tábornok vallomása, Pallas Kiadó, Budapest, 1990. Kurucz Gyula: Az első határnyitás. Sopron 1989. augusztus 19. Kortárs kiadó, Budapest, 2000 Népszava, 117. évf. augusztus – szeptember – október Magyar Nemzet, 1989. augusztus – szeptember Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, Osiris Kiadó, Budapest, 2005 Ripp Zoltán: Rendszerváltás Magyarországon 1987–1990, Napvilág Kiadó, Budapest, 2006 Gyarmati György: A Páneurópai Piknik és határáttörés húsz év távlatából, L’Harmattan, Budapest, 2010 A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 2. kötet, MOL, Budapest, 1993
413
