Térképek az eksztázishoz

Gabrielle Roth

Térképek az eksztázishoz Egy városi sámán tanításai Édesvíz Kiadó, Budapest. 1997. (fordította: Lakatos Anna)

15.

BEVEZETÉS ____________________________________

Meghívás az élet táncára ____________________________________ Templomba mentem, ám Isten nem volt ott; Azt imádkoztam, amit más is, Mígnem mélyen bennem valami azt kiáltotta: ,,Ritmusra van szükségem a kiteljesedéshez.” A térdeplésből fölemelkedtem És rock 'n' roll ászaimat visszavittem az utcára. Táncolnom kellett, Táncolnom kellett. GABRIELLE ROTH ____________________________________ Rock 'n' rollon, gyorsétkezdéken és aluljárókban nőttem fel. Soha utaztam egzotikus országokba, és soha nem tanulmányoztam törzsi szokásokat. Újságot olvasok, filmeket nézek, azon töprengek, mit főzzek vacsorára, és munkába járok, mint a legtöbb ember. Csakhogy számomra a munkába járás utazást jelent – utazást a tudatosság önkívületi szintjére. E könyv a minden elképzelhető formában megnyilvánuló eksztázishoz vezető térkép. Az eksztázis transzállapotot, a létezés természetes állapotát jelenti. Isten megtapasztalása számomra a tökéletes elevenségnek és az egységnek – szellem, lélek, elme és test egységének – állapota. Erre van szükségünk lelki feldaraboltságunk gyógyításához. Nem érhetjük el az egységet meghasonlottan, a test az elme ellen, az elme a szív ellen, vagy bármely más módon jelen lévő megosztottságban. Ismerem e fájdalmat, az önmagam ellen való és az önmagamtól elválasztott én létezését. Az önkívület a gyógyítóm. Arra születtem, hogy mozogjak és másokat mozogni tanítsak. Testük, szívük, elméjük, lelkük, szellemük mozgatására; az álmaik és a valóság, a tapasztalataik és képességeik közötti szakadék áthidalására. 16. Munkám a művészet és a gyógyítás ötvözete, arra hivatott, hogy táncon, zenén, költészeten, rituálén és meditáción keresztül elvezessen a teljességhez, az egészséghez. Szenvedés és tapasztalás segítségével tanultam meg, hogyan lehet a mindennapi életet szent művészetté változtatni. Már fiatal koromban is gyógyító energiákkal rendelkeztem: könnyen transzba estem, képes voltam keresztülnézni testeken, éreztem a halál szagát, megéreztem a születést, tudtam arról, ha valakit fájdalom gyötört, és tudtam, miként vezessek másokat hasonló helyzetekben. A szenvedésnek művészetté való fordítása mindig is ösztönös volt számomra. Ezt a túlélés művészetének hívom. Munkám során az alkotás folyamatán keresztül erősítem az embereket. Úgy vélem, mások épp olyanok, mint én: ők is fel akarnak ébredni, fel akarnak szabadulni. Ugyanarra törekszünk mindannyian: testünk felszabadításával a létezés erejének megtapasztalására. Szívünk kifejezéséve szeretet erejének átélésére. Elménk kiürítésével az önismeret erejének használatára. Lelkünk felébresztésével a látás erejének életrekeltésére. Szellemünket megtestesítve a gyógyítás erejének kifejlesztésére. A mozgás az orvosságom. A ritmus egyetemes, ám elfelejtett anyanyelvünk, mert többnyire lelkünktől, az igazi személyes erő forrásától elvágva, a fejünkben élünk. Valami elképzelésünk van arról, kik vagyunk, és e szerint a képzet szerint élünk. Azt gondoljuk, ennyiből áll a személyiségünk. Ám a lélek nélküli testnek nincsen ritmusa. A mozgás nélküli ember csupán sétáló hulla. Az én szememben mindenki táncos. A bennünk élő, ébresztőre váró sámán készen áll arra, hogy a mezsgyén táncoljon. A sámángyógyítás utazás. Magában foglalja a szokásos szerepekből, a hagyományos forgatókönyvből való kilépést és annak a táncösvénynek megtalálását, amelyen rögtönözve eljuthatunk az alvajárás élettelenségétől a

pillanat átélésének önkívületéig. Életünk gépiesen torkollik szűk, biztonságot nyújtó szabályokba, válik szörnyű megszokások rabjává. Néhányan ki akarunk szállni, fel akarunk engedni, és életre akarjuk kelteni a bennünk szunnyadó erőt. Ehhez a mezsgyén kell élnünk, a határokon, valahol az anyag 17. és a szellem, a férfias és a nőies, a sötétség és a fény, a vezető és a követő, a nyugalom és a mozgás határán. Úgy egyensúlyozunk, kötéltáncos a szakadék fölött. Szeretek borotvaélen táncolni, másokat is erre buzdítok. Ez a munkám; utazás az én börtönéből a teljes Én kiterjedésébe, a tudatosságnak arra a szintjére, amely mindennapi létünket éltető energiával árasztja el. E könyv koreográfiákat kínál a pengeélen táncoláshoz – nem a klasszikus tánc meghatározott lépéseit, hanem útmutatásokat az önkifejező alkotáshoz. Az önfeltárás útikönyve; az általa nyújtott térképvázlatokat kiegészítve minden olvasó megrajzolhatja saját személyes térképét. Célja az, hogy megmozgasson. Hogy életre keltse a bennünk eltemetett sámánt, hogy kiszabadítsa a béklyóiból a testet, szívet, az elmét, a lelket, a szellemet a bennünk rejtőző táncos, énekes, költő, színész, gyógyító felfedezéséhez. Mindez eksztatikus élményt okoz. Ezért élek. Életemet olyan térképek készítésével töltöm, amelyek a létezés minden szintjén elvezetnek az Ezüst Sivatagba – a tudatosság megvilágosító, látnoki szintjére. *** Kilencéves voltam, amikor először pillantottam meg az Ezüst Sivatagot. Éva vitt el oda. Ő volt első szellemi vezetőm, noha természetesen csak sokkal később ébredtem ennek tudatára. Akkoriban San Fransiscóban, a Golden Gate Park közelében éltem a szüleimmel. Néhány barátommal az utcán játszunk egy környékbeli ház mellett. Vakmerően belevetjük magunkat a sövénykerítésbe. öregedő asszony rohan ki a házból, és elriasztja a barátaimat. Ők elrohannak, ám én ott maradok a nő eleven erejétől megigézetten és furcsán kedves zsémbelésétől elbájoltan. „Gyerekek! Nem halljátok a levelek és az ágak sikoltását? Nem tudjátok tán, hogy ez fáj nekik?” Behív teára. Szeme kék alagút, haja ezüst. Teste feszes, karcsú, beszédét gyors, magas hangú nevetés hangsúlyozza. A házat zene és a gőzölgő leves illata 18. tölti be. Elbűvöltem érzem, hogy nem csupán új barátot találtam, hanem barátot énem eddig ismeretlen részének. Véget nem érő délutánokat töltünk el tea mellett. Többet tanulok nála, mint az iskolában, bár ennek nem vagyok tudatában, hiszen találkozásunk annyira mentes minden erőfeszítéstől. Ám Éva a halálával tanítja nekem a legtöbbet. Minden nap részt veszek a misén. Szeretem az öreg katolikus templom magányát, nyugalmát. Csak én vagyok ott és egy csapat idős hölgy, feketében, a rózsafüzér gyöngyeit. Ezen a bizonyos reggelen látomásom van a haláláról. Úrfelmutatáskor a pap feje fölött valamit mozogni látok. Úgy néz ki, mint egy sas. Úgy néz ki, mint Éva. Önmaga áttetsző árnya, oly hangosan nevet, hogy biztos vagyok benne, a pap is hallja. Ám annak a szeme se rebben, fogalma sincs róla, mi történik. Én pedig ebben a pillanatban tudom, Éva haldoklik. Csókot lehel rám, miközben a könnyeimmel küszködöm. Megrémülök. Még iskolába sem megyek. Rohanok a házához, ahol nagyon is élőnek találom. Elmondom neki, mit láttam, ő pedig a maga sajátos, mindig meglepő módján beszél hozzám. Meggyőz arról, hogy a halál nem rossz. Képtelen vagyok a szavaira összpontosítani, semmiféle logikus értelmüket nem találom. Mindössze annyit fogok fel, a halál olyan, mint valami különleges recept, a pite elkészítésének csodálatos módja. Energiái befelé kezdenek mozdulni. Találkozásainkat csönd vagy zene hatja át. Néha Chopin, néha Frank Sinatra, olykor egy kántáló cigány. Éva fokozatosan vonul vissza a hálószobájába. Napjainak mind nagyobb részét tölti ott. ,,Bemegy és kijön” – gondolom. Egyik délután, miközben felolvasok neki, szobája színe kezd megváltozni. Lassanként ezüstben fürdik. Látom, amint egy ezüst 19. hajszála a fejéből kiterjeszkedik és mélyen belém hatoló fénysugárrá változik. Ezüst ragyogásban sütkérezem,

erőfeszítés nélküli meditációban, önkívületi nyugalomban. Úgy érzem, mintha másik szintre úsztam. volna, mintha másik helyre vittek volna át. Azt hiszem, a mennyországban vagyok. Éva halott. Lelke eltávozott. Lezárom a szemét úgy, ahogyan azt ő mondta nekem. És folytatom a felolvasást. Nem akarok elmenni. Távozáskor becsukom az ajtót, és nem nézek vissza. Ő kérte így. Éva halála a kezdet volt számomra, beavatás az élet és a halál szemlélésének módjába, a test és a lélek, a most és a mindörökké közötti határvonalaknak pillanatnyi feloldódásába. Ez volt első találkozásom az eksztázissal. Gyermekként megtaláltam az Ezüst Sivatagot, ám – akárcsak a legtöbb ember – elveszítettem, ahogy felnőttem. Kultúránk nem értékeli az önkívületet, még csak nem is hisz benne. A lélek túl korán éhezni kezd. Testünk mintákba záródik be. Nehézkessé válunk az ismétlésektől. Szívünk is gépies megszokásokba merevedik. Hamarosan már dermedtek, fásultak vagyunk aziránt, amit valójában érzünk. Elménket korán elvakítják az előítéletek, a meghatározó viselkedésformák, amelyek azt sem engedik látni, ami rajtunk kívül van, így nem törődünk többé a világ teljességének fölfedezésével sem. Unatkozásra állítjuk be magunkat. Eleinte még csak nem is gyanítottam, mi az oka a tánc iránti elkötelezettségemnek. Jóval később döbbentem rá, a mozgás energiájával feltöltődve elhárítom magamtól az élettelen magatartásmintákat. A kezdet kezdetén fölfedeztem, hogy amikor táncolok, kutatom a személyiségemet. Nem tud velem lépést tartani..Nincs ritmusérzéke, mert olyan, mint a kizárólag bizonyos mozgásmintákra programozott robot. A mikor táncolok, szabaddá válok. Saját lepéseimet megalkotva, átadom lelkemet a ritmusnak. Hullámlovasként lovagolok a zene hullámain. Összeütközöm önmagam részeivel, közéjük hatolok, körüljárom őket, kitágítom tudásom határait: oda megyek, ahol soha nem jártam. A tánc segítségével 20. testemen át elutazom a szívembe, elmémet a létezésnek abba a másik síkjába viszem, amelyet eksztázisnak hívok, s ez a szellemmel való teljes egyesülés. A lélekkel való együttmozdulás tanított meg mindarra, amit tudok. És mindössze azt tudom, az eksztatikus mozgás erősítő és gyógyító. Módszerem, sámánisztikus őrültségem nem a könyvekből, hanem az életből és a táncolásból táplálkozik. Munkahelyem az előadóterem, a stúdió, a táncparkett, a színház, az utcák. Hosszú ideig tartó beavatási folyamat. Kamaszkoromban anorexiában szenvedtem, a test és a lélek megosztottságát a végletekig feszítettem. Válságom abból az érzésből fakadt, hogy választanom kell menny és pokol között. Testem volt a pokol, ébredő szexuális szenvedélyemmel való küzdelmem színtere. A ,,magasság”, amelyet éheztetésemmel elértem, mennyei volt. A szellemet kerestem. Élet és halál határán egyensúlyoztam, az öngyűlölet és bizonytalan vágyódás határmezsgyéjén.. Az életet választottam akkor, amikor határozott döntéssel végre kitörtem az önrombolásnak e mintájából, noha még mindig kötélen táncoltam. Utazásom kezdetén a legkülönfélébb tanításokat kaptam. Beavatásom játszótereken és nyugdíjas otthonokban kezdődött. Ahhoz, hogy egyetemi tanulmányaim idején fenntartsam magamat, a legkülönbözőbb szanatóriumi osztályokon tanítottam táncot és drámát gyerekeknek és időseknek. Legalábbis azt gondoltam, ezt csinálom. Ők voltak az első zen mestereim, akik megtanítottak a követés általi vezetésre. Lehetetlen volt 300 gyereket a játszótéren, vagy 50 idős embert, mindegyiket a maga saját világával és rögzült elképzeléseivel ellenőrzés alatt tartani. Képtelenség volt nagyszerű (esetleg fél éjszakán át tartó munkával kidolgozott) terveimet megvalósítani, hacsak azok – véletlenül – nem illettek éppen bele az ő áramlásukba. Ahhoz, hogy megőrizzem józan eszemet, gyakran inkább el kellett vetnem briliáns ötleteimet és áramlani, ösztönösen létrehozni táncot és mozgást a szobában, vagy játszótéren kialakult energiából. Ki kellett őket húznom onnan, ahol voltak. Követtem őket a pillanatba, és azt mágikus helynek találtam. Mozdulataikat, a lendületben és stílusban bekövetkező hirtelen 21. sebességváltásokat figyelve, fedeztem fel először azokat a ritmusokat, amelyekben az energia áramlik. A gyerekek érdeklődése, játéka, hangulata percről percre változott, és nekem velük együtt kellett mozdulnom: az egyik pillanatban történeteket, meséltem, a következő percben új szójátékot alkottam Azután meg kellett magyaráznom, miért ragadt össze két kutya. Hamarosan baseball játékban bíráskodtam, majd pedig síró gyerek szorult vigasztalásomra. Nap-nap után erőteljesen kellett rögtönöznöm, ráérezvén arra, épp mi a teendő az adott pillanatban, hogyan lehet valami különlegeset létrehozni utalásokból, véletlenekből, veszekedésekből. Ám a gyerekek és az öregek, mindegyikük a maga módján, méginkább arra ösztönöztek, önmagam legyek. Visszatekintve rádöbbenek, hogy munkám igazi lényege energiájuk pozitív, alkotó irányba terelése volt. Az Agnew Állami Kórház alkalmazásában arra tanítom a betegeket, hogyan táncoljanak. Az egész csoport skizofrénekből áll. Itt vagyok egy teremben 20–25 emberrel, mindegyikük a maga külön világában él. Az egyik

fickó saját baseball játékában bíráskodik. Másik hula-hulát táncol. A harmadik képzeletbeli közlekedést irányít. Hogyan tudom táncolni tanítani ezeket az embereket? Miféle lépéseket mutathatnék nekik, amelyeket képesek lennének utánozni? Egyikük sincs otthon a saját testében. Alig lélegeznek, végtagjaik petyhüdtek, szemük kifejezéstelen, a cselekvési rohamoktól eltekintve valamennyien emberi testek kiürült, összeesett zsákjai. A válasz azonnal megérkezik, mihelyt megadom magam a ténynek: nem tudom őket „táncolni” tanítani. Mindössze annyit tehetek szolgálatukra, hogy mozgásra csábítom őket, és mozdulattá teszem saját valóságukat. Lépéseiket ők maguk alkothatják meg. Belépek a világukba, és koreografálni kezdem a látomásaikat. Mindannyian az alapvonalak mentén mozgunk, lóbáljuk a láthatatlan ütőt, hula-hulát 22. táncolunk, veszélyes közlekedési helyzetet irányítunk. Fokozatosan mindannyian elkezdenek mozogni, egymás rögeszméi szerint cselekedni, én pedig, amilyen jól csak tudom, meglovagolom energiájuk hullámait. Két világ között ingáztam. Egyrészt elsősorban egyetemi tanulmányaimmal voltam elfoglalva: az oktatás minden alkotó lendületet kinevelt belőlem, nem találtam a helyemet, olyan tárgyakat tanultam, amelyekre fütyültem. Másrészt magamat kellett eltartanom, ezért gyerekekkel, egyetemistákkal, mentálisan sérültekkel dolgoztam, és ez tartotta életben a lelkemet. Ők tanítottak meg arra, miként maradjak nyitott, érzékeny. Hallgattam a történeteiket, éreztem a fájdalmukat, láttam lelki sérüléseiket, és a tőlem telhető legjobban igyekeztem jelen lenni számukra. A velük való munka jelentette az igazi tanulást. Egyetemi diplomám megszerzése után három évig Európában éltem, ahol is kezdtem megszabadulni kulturális bilincseimtől, kezdtem megismerni a test, a szív és az elme közötti kapcsolatot. Alig beszéltem idegen nyelvet, amikor megérkeztem; éppen csak a megélhetéshez legszükségesebbeket tudtam kifejezni – jelen időben. Szabad léleknek kezdtem érezni magamat, akit nem kötnek azok az előítéletek és elvárások, amelyeket belém neveltek. A múlt nem létezett. Nem tudtam múlt időben beszélni, és nem volt közös múltam azokkal az emberekkel, akikkel találkoztam. Minden percben a semmiből építhettem fel önmagam. Életemben először nem voltam senkinek a lánya, sem a barátja, a tanítványa vagy a tanára. Egyedül voltam, csak én, és ez üdítő volt. Megízleltem milyen érzés az, ha igazán szabadon önmagam lehetek. Európában a művészetek megszállottja lettem. Múzeumokban éltem, művészettel táplálkoztam, minden festményt és szobrot magamba szívtam a lelkemhez vezető térkép kutatása közben. Művészeti modellként kerestem pénzt – ehhez nem volt szükség nyelvtudásra. A magas mennyezetű, kőfalu szobák közepén tétlenül ülve hagyom, hogy képemet foglyul ejtsék, miriád nézőpontból, folyamatosan újrafogalmazzák. Minden 23. ülés után körbejárom a szobát, és végignézem a testemről, a rólam készült látomások százait. Néhányan lágy, csillogó pasztellel rajzolnak meg, mások olajfestékkel készült merész ecsetvonásokkal. Néhányan kollázst készítenek, mások áramló vonalnak látnak. Egyesek számára repülő madár vagy sérült őzgida vagyok, másoknak ősi egyiptomi macska, vagy karcsú nőstény tigris. Gyönyörű, ronda, rossz, jó. Némelyiket szeretem, másokat nem. Mind én vagyok, ugyanakkor mégsem vagyok egyik sem. Modellként tudat alatt megtanulok elkülönülni minden változó én-képemtől. Látom, mindegyik igaz lehet, ám egyik sem állandó. És ámulatba ejt annak a felfedezése, hogy ez a ráébredés nem sodor reménytelen csalódottságba. Sokkal inkább olyan erő friss hullámának érzem, amely az énemről alkotott minden jelentéktelenebb képnél erősebb. Szárnyalva rohanok a lelkem felé. A művészetet már nem csak díszítésnek, az élet felékesítőjének tekintettem, hanem egyre világosabban láttam azt, hogy önmagában véve ösvény is az előre láthatón és megszokotton túlmutató út, térkép az ön-felfedezéshez. Mindazonáltal ez csak megérzés volt, egészen addig, amíg átélni, használni nem tudtam. Európába utazásom előtt, életem legnagyobb részében táncot tanultam. Képzésem hagyományos volt, a forma által teljesen uralt. Táncom tükröktől, technikáktól, jelmezektől függött. Éheztem, a lábujjam vérzett. Nem volt más választásom, mint a szigorú, merev utasításokhoz való alkalmazkodás. Bármely tánc utánzást jelentett, akár balett, modern vagy Jarres Brown-féle funk volt. Figyelmemet mindig valaki másnak a lépéseire kellett fordítanom. Ahogy a tánc egyre inkább kapcsolódott a helyeshez és a helytelenhez, úgy mind kevesebb és kevesebb jó érzést okozott számomra. „Helyes” volt a karomnak bizonyos magasságba és formába való emelése, ám „helytelen” volt hagyni, hogy arra menjen, amerre akar. Sok-sok óráról csalódottan jöttem el; elítéltem magamat azért, mert nem vagyok Martha

24. Graham. Valahogy a táncórák egyre inkább azt bizonyították, hogy nem vagyok elég jó. És eközben az idő rohant. Az elfogadott bölcsesség szerint 30 éves koromig tudok táncolni – azután túl a csúcson, kilúgozott leszek... Európában mindezt kezdtem másképp látni. Tapasztalatlan lelkem Spanyolországban igazán kitárta szárnyait és repülni kezdett. Új tánc született. Hirtelen újból átvarázsoltak az Ezüst Sivatagba. Két asszony avatott be a titokba, egyikük sem szólt egy szót sem, de lélekkel teli testükön keresztül felruháztak mindennel, amit szükséges volt tudnom: Sitges kicsi városkájában, az öreg fasoron sétálok az árkádok – Spanyolország titkos kincsei – alatt; keskeny utcácskákban, amelyek süllyesztett teraszokra, kertekre, terekre nyílnak. Azután egy leírhatatlan bolthajtás alatti átjáróból láthatatlan gitár pengését hallom. A hang magához vonz, és belépek a belső szentélybe. A kert árnyékos magányában alacsony falon ülve ősöreg ember gitározik. Szemét lehúnyta. Idős nő áll mellette, ő is csukott szemmel. Saját mozgására összpontosítva, a zenével mégis együtt mozdulva, lassan táncolni kezd. Tánca felemelő hatasú. Egy pillanat alatt félresöpri a korommal, az idejével és a tánc szabályaival kapcsolatos aggodalmaimat. Táncában meglátom, a test a szellem felesége. Az életkor nem gyengíti ezt az éltető házasságot, csakis elmélyíti azt. Férfi és nő, zene és mozgás, test és lélek – az életkor előrehaladtával egyre erősödő, tiszta harmóniát alkot. A tánc, a mozgás művészete dinamikusan összehoz bennünket. Aznap este elmegyek egy klubba, hogy igazi spanyol cigány táncost* lássak. A fülledt levegőben oly erősen érzem a fullasztó jázminillatot, hogy szinte ízlelni ________________________________ * Flamenco-táncost – A szerk. 25. tudom. Hűsítőt szopogatok és a dísztelen színpadot bámulom. La Chunga a gitár első pengetésére kirobban a színpadra. Tökéletes. Nyers szenvedély, zabolátlan erő. Szeme kristálygömbhöz, testtartása ahhoz a szoboréhoz hasonlít, amely évezredekig állt a Földközi-tenger kapujában. Többszintű mélységeket felvillantó, sokszögletűre csiszolt drágakő. A teljes jelenlét, odaátról érkező nyílvessző, aki mezítelen lábbal és mezítelen lélekkel uralja a dísztelen színpadot. La Chunga fellép. Révülete elektromos töltéssel teli. Eksztázisával lángra lobbant. Áradó energiája önfeledt táncolásra késztet. Elégeti bűntudattal teli, beszűkült, negatív, kétértelmű személyiségemet, azt a félénk szerepjátszót, akivé oly könnyen válok. Lángoló lábfejével felperzseli eredendő bűnömet... és a mediterrán naplemente vérvörös izzásával átitatott Ezüst Sivatagba röppent. Felzaklat és megrémít a pórázáról elszabadult szenvedély erejének megismerése. Innen nincs többé visszaút. La Chunga bombaként vetette szét körültekintően megalkotott személyiségemet, s lelkemet sodorta magával a valós időbe. Spanyolország szentáldozás volt éhező lelkem számára. Bár soha nem beszéltem La Chungával, egyszer álmodtam róla valamit, ami megerősítette nekem szóló üzenetét: néztem a táncát, utána tömegeken küzdöttem keresztül magamat azért, hogy találkozzam vele. Kifulladva, véletlenül bukkantam rá, amint hátrakulcsolt kézzel egy fának támaszkodva állt. ,,La Chunga,, – mondtam (álmomban beszéltem spanyolul). ,,Szeretnék így táncolni, mint te''. „Akkor táncolj így, mint te, bolond!” –- e visszavágással hárította el a kérésemet. A szenvedélyes és örök tánc átzökkentett az öntudatlan tunyaságból és a kényszeredett utánzásból a lelkemből fakadó ösztönös táncolásba. Ebben a táncban senki sem ismerte a lépéseket, még én magam sem. Mihelyt rábírtam magamat az egyszerű mozgásra, és hagytam a bensőmet kiáramolni, azon nyomban megszaba26. dultam a formákhoz és a valaki más által felállított elvárásokhoz való alkalmazkodás kényszerétől. Beléptem az eksztatikus tánc birodalmába. Az eksztatikus tánc a személyiségemből a lelkembe való átugrás eszközévé vált. Mindannyiszor, amikor „beszorultam” a fejembe, a táncoláshoz folyamodtam azért, hogy az ésszerű létezés biztonságos és unalmas hatarai mögül kiszökjem. Még sejtelmem sem volt róla: életemet azzal fogom tölteni, hogy másokat is magammal vigyek. A 60-as évek közepén visszatértem Európából az Államokba, hogy amerikai történelmet és drámát tanítsak középiskolás diákoknak. Az ország ülősztrájkoktól, tüntetésektől és faji zavargásoktól volt feszült. A Martin Luther King ellen elkövetett tragikus merénylet után a fekete diákok nagy része csöndes tömegmenetekben

vonult végig az iskolán. Komor szertartásuk a fehér diákok és a tanárok legtöbbjét is felrázta. Többnyire fehérekből álló alsóbb és felsőbb osztályos diákjaim olyan felnőttnek tekintettek, aki sokat látott a világból, és könyörögtek, tanítsak nekik fekete történelmet és magyarázzam meg, mi folyik itt. Meg akarták érteni. De mit tudok én nekik tanítani? Oly sok szomorú történetre emlékeztem, hogy fájt a szívem. Sok sötét bőrű barátom volt, de mivel soha nem voltam fekete, csak a fehér lét szégyenét ismertem. Hogy jövök én ahhoz, hogy a feketék történelmét tanítsam? Ösztönösen cselekedtem: Hat hétig az időszerű eseményeket vesszük, a rabszolgaság történetét az Egyesült Államokban, a faji elkülönítést, a faji erőszak és a forradalmi kitörések, mint pl. a Wats-lázadás elhallgatott okait. Fájdalmasan, őszintén kimondjuk személyes előítéleteinket, kutatjuk meggyökeresedett állásfoglalásaink forrásait. Nyomtatott tesztlapokat is adok nekik, amelyeket a Viselkedéslélektani Kutató Laboratórium állított össze az amerikai feketékről. A teszt feketékkel kapcsolatban történelmi tényeket és statisztikai adatokat kérdez, valamint igaz/hamis állításokat 27. tartalmaz. mondom nekik, bárki meg tudja oldani a feladatokat, még az is, aki soha nem járt iskolába, és hogy kedvezményképpen egész értékelésüket erre a tesztre fogom alapozni. (Az utolsóéveseknek sikeresen kellett vizsgázniuk a továbbtanuláshoz.) Amikor a vizsga napja elérkezik, nem a Viselkedéslélektani Kutató Laboratórium feladat lapjait adom oda nekik. Helyette a „Pacal” Tesztet kapják olyanféle kérdésekkel, mint pl.: 1/ Mennyi ideig kell főzni a pacalt ahhoz, hogy megpuhuljon? 2/ Mennyi támogatást kapnak ebben az államban az egy gyermeket nevelő nők? A tesztkérdéseket sötét bőrű pedagógusokból álló csoport állította össze, akiknek elegük volt abból, hogy a legtöbb általánosan elfogadott teszt oly nagymértékben elfogult a fehér bőrű társadalmi réteg javára. Sosem fogom elfelejteni Howard Schwartz viselkedését. Kisiskolás kora óta megbízhatóan jeles tanuló volt. Ő jelentkezett elsőként, ő adott először hangot a tiltakozásnak. „Ez a kérdőív nem kapcsolódik a tananyaghoz, Roth kisasszony.” Pánikban volt. Félbeszakítottam. „Howard, bizonyos vagyok abban, ön szakértője a fekete történelemnek. Üljön csak le, és oldja meg a feladatokat.” Képtelen volt elhinni, hogy tökéletes eredményét ez az őrült kérdőív mocskolja be. A I75 gyerek közül mindössze három oldotta meg a feladatokat. Két napig szerencsétlenek, lehangoltak, haragosak. Úgy érzik, erőszakot követtek el velük szemben, elárulták őket, és azt gondolják, képtelenek lesznek bejutni az egyetemre. Azután a harmadik napon belépek, elámulva, hogy még mindig eléggé bíznak bennem ahhoz, hogy ne panaszkodjanak rám sem a szüleiknek, sem az iskola vezetésének. Miért tettem ezt velük? Hogy lehettem ennyire tisztességtelen? Hogyan ígérhettem könnyű, a szövegen alapulótesztet, és azután hogyan állhattam váratlanul elő ezzel a meglepetéssel? Végignézek mindegyik év 28. folyamon, és azt mondom: „Nos, azt akarták, a feketék történelmét tanítsam önöknek. Mondják: milyen érzés „niggernek” lenni?” Értékrendszerük megrendül. A világot új nézőpontból, más szemmel kezdik nézni. A fekete történelemnek milyen fontosabb leckéjét taníthattam volna meg nekik, mint az igazságtalanság MEGTAPASZTALÁSÁT? Másnap kiosztom a megfelelő tesztet. Borotvaélen táncoltam, katasztrófát kockáztattam, a felszín alatt dolgoztam. Felhasználtam szin1átszást, megdöbbentést, humort, bármit, amit csak össze tudtam dobolni a mozgás és a változás előidézéséhez. Nem tudtam pontosan, mit csinálok, ám bármi volt is az, tennem kellett. Tanultam a mesterséget, amiről senki – legkevésbé én magam – sem tudta, mi az. Ezért eltévedtem, azután ismét rátaláltam az ösvényre. Fokozatosan felhagytam a tanítással, mivel igazából csak táncolni akartam – még akkor is, ha a számláimat nem tudtam kifizetni. Kockáztatnom kellett. Most heti három táncóra helyett naponta vettem annyit. Nappal a forma kívánalmainak, éjjel az eksztatikus tánc szenvedélyének adtam át magam. Soha nem sejtettem, hogy képes volnék akár bemutatni, akár tanítani a kötetlen tánc e fajtáját. Egyetlen elérhető eshetőségnek azt éreztem, hogy hivatásos táncos váljék belőlem. Istennek azonban más tervei voltak velem. A térdem kezdett rejtélyesen tönkremenni. Régi, síelés közben ért sérülésem az ,,előadás”-tól a ,,tanítás”-hoz terelt. Orvosi vélemény szerint soha nem lettem volna képes ismét táncolni. Úgy tűnt, életem hátralévő részét olyan testben kell leélnem, amely nem tud táncolni. Ez végső csapásként hatott rám. Bekövetkező depresszióm vezetett el Big Surbe, hogy részt vegyek egy érzékenységi foglalkozáson. Ám a csoport vezetőjének érzéketlensége miatt meglógtam és lementem a fürdőházba. Ekkor megtaláltam, amit kerestem. Ez első kalandom az Esalen Intézet gyalázatos fürdőjében. Idegesít a meztelenségem. Csupasz talppal, zavartan

és félszegen lépkedek lefelé a kőlép29. csőn. A sarkon befordult, egyenest bele ütközöm egy Mikulás kinézetű öreg férfibe, aki förtelmes modorban, hangosan üvöltve mindenféle szitkokat vág egy nő fejéhez. Megragadom a törölközőmet, visszarobogok a dombon lévő szálláshelyemre, ahol a szobámban elrejtőzve egyik cigarettáról a másikra gyújtok. Vacsoránál az idős férfi az asztalomhoz ül. Durván leteremt egy hölgyet, aki a sótartót kéri tőle. Hirtelen felém fordul, és erőteljes német hanghordozással megszólít: ,,Kit látnak szemeim? Csak nem egy filmcsillagot?” Átható pillantással egyenesen nézek vissza rá, és nem hagyom ki a ziccert: ,,Nem, nem, filmrendező vagyok. Leginkább a gőzfürdői szex érdekel, felszarvazott öreg férfiak főszereplésével.” Nincs válasz. Farkasszemet nézünk, mígnem röhögésben tör ki. Nem is sejtettem, hogy épp Fritz Perls-szel,a Gestalt Terápia atyjával találkoztam. Amint kiderült, Fritz imádta a táncosokat. Elbűvölte az a tény, hogy játszótéren gyerekeket, idősek otthonában öreg embereket, kórházak idegosztályain skizofréneket, városszéli fogadókban kábítószer-élvezőket tanítottam táncolni. Akkoriban pusztán alkalmi munkának tekintettem ezt, amellyel pénzt szereztem a tanulmányaimhoz. Ám ő látta, hogy ez a munka mennyire megkívánta a pillanatban való jelenlétet,é s ez volt a számára is fontos. Munkájában gyökerestül kiirtotta a múltból kiinduló kezelést, és csak a jelennel foglalkozott. Korai lelki sérüléseket, visszatérő álmokat, múltbéli kapcsolatokat, fájdalmakat, haragot – mindent jelen időbe helyeztetett az emberekkel. Történjék bármi, minden most történik. A múlt most van; a jelen most van. Éld meg! Felismerte bennem ugyanezt a sajátosságot. Soha nem tekintettem munkámat gyógyításnak, sem kezelésnek, de Fritz gyorsan kapcsolt. Azonnal meghívott Gestalt Terápiás csoportfoglalkozásaira táncot tanítani. Olyan lámpalázat még életemben nem éreztem; nem tudtam táncolni, itt pedig azt várták tőlem, hogy ezt tanítsam. Mégis hozzáfogtam. 30. Ötven lemezzel, három füstölővel és legalább tíz különböző tervvel érkeztem. A teremben mindenfelé testek vannak, ülnek, állnak, a falnak támaszkodnak, beszélgetnek, vagy óvatosan engem figyelnek. Odarohanok a lemezjátszóhoz, oly zavarban vagyok, mint a serdülő balerina. A készülék rossz. Kétségbeesés. Minden tervem füstbe ment. Érzem a szedett-vedett csődület tekintetét a hátamon; dacolnak avval, hogy megmozdítsam őket. Kétségbeesetten megpördülök és szembenézek ellenségeimmel. Azután meghallom e mantrát zakatolni a gyomromban: „Táncolj , csak táncolj!” Megmozdulok tehát a következő szavak kíséretében: „Rendben, feküdj le és egész testedet hagyd a talajba süllyedni. Nyújtsd ki a lábadat, lazítsd el a karodat, ereszd le az állkapcsodat. Érezd a légzésedet, mély belső központodban úgy lovagold meg, mint hullámlovas a hullámot. Most mozdítsd meg a jobb karodat... Jó, most a balt... Tárd ki és csukd össze mindkettőt... Nyisd ki és csukd be a szádat... a karodat... a lábadat... gömbölyödj labdává... Nyiss... Csukj... Most keress párt magadnak...” A test minden porcikáját megmozdítjuk. Az én mélyebb érzékeléséhez vezető térképet követjük. Munkám új szintje kezdődött el akkor. Esalen székhelyében a mozgás szakértőjévé váltam. A hatvanas években jártunk, minden lehetséges volt. Forradalom zajlott, én pedig a kellős közepében voltam. Esalen teraszán vagyok. Éjszaka van. Hónapok óta figyelem mások táncát és csábítok másokat táncolni egész idő alatt félve attól, hogy én magam is igazán táncoljak. A csapszegecsekről és térdműtétekről beszélő orvosok emléke kísért. A telihold,fényében a hegyek a tengerbe merülnek. A terasz zsúfolásig tömve testekkel, néhányan belőve, 31. mások józanul, mindannyian a rögtönzött közös zenélésre készülődő Big Sur-i dobosokat figyelik. A levegő megtelik elektromossággal, mihelyt játszani kezdenek. Hirtelen csodás összhang alakul ki, a ritmus, tunyaságomat összezúzva, zakatolni kezd a testemben. Borús hangulatom elszáll – minden táncba hív. Valamennyi félelmem eltűnik a dobok lüktető lobbanásában. Megfeledkezem a térdemről és arról, hogy nem tudok táncolni. Semmi, még a testem sem tartja vissza a lelkemet a mozgástól, amelynek örvényében ellenállás nélkül hagyom magam az eksztatikus transzállapot soha nem tapasztalt legmélyebb szintjére sodródni. Minden formát örökre magam mögött hagyva, a tánc szelleméhez jutok. Egy vagyok a táncommal. Az én táncom ez –

testem repül. A gyerekek szomorúságát ébenfekete szárnyán cipelő holló vagyok, az éjszaka küszöbén üvöltő farkas. Formám folytonosan változik, én pedig követem azt az Ezüst Sivatagba. Óriási igazság felismerésekét látom azt a pillanatot, amikor rájöttem, tudok mozogni, még akkor is, ha csodálatosképpen épp arra nem vagyok képes, amit évek óta tanítok másoknak – „táncolni”.Útban a lélek birodalma felé újjászülettem. Gyógyító válságom önkívületi állapot elérésében végződött. Azt az eksztázist találtam meg, amelyet mindenki keres. oda- és visszautazásom feltérképezésének megszállottja lettem, így képes voltam másokat is vezetni. Fritz volt az egyetlen, akivel beszélni tudtam minderről. Jó barátok lettünk. Egy napon épp az ő könyvét olvastam, amikor rámbukkant. Kitépte a kezemből, behajította a hátunk mögött hullámzó Csendes-óceán taréjai közé, és így kiabált: „Ezt azért írtam, mert nem tudok táncolni!” Nem sokkal később rajtakaptam, amint épp azon vajúdott, hogy összezavarja valakinek az énképét –vadul hadonászott, tucatnyi rendkívül kifejező fintort vágott. „Hé Fritz! Ki állítja, hogy nem tudsz táncolni?” – kérdeztem. 32. Fritz egyszerű üzenetét így lehetne összefoglalni: „Látom, ki vagy. Értem, mit csinálsz. Folytasd!” Az elkövetkező három évben Esalen fontos kísérletező állomás szerepét játszotta munkám fejlődésében. E műhelyben folyamatosan jöttek-mentek az emberek: szűk farmerbe paszírozott modelljelöltek, divatos guruk, aranyláncok hínárjában foglyul ejtett fennhéjázók, felkapott újságok lapjairól visszaköszönő arcok. Láttam kiváltságosok, irigyeltek, menők arzenálját; orvosokat, ügyvédeket, pszichiátereket, filmcsillagokat – mindannyiukat idegesen, fájdalmak közepette. Itt álltak ők, az amerikai álom hajszolói,mind egy sorban várva a csodára, a légkondicionált rémálmaikból való kitörésre. Mihelyt megfosztottam őket a szerepüktől, mindenük kezdett szétesni, amijük csak volt. Nem tudták, hogyan tartsák össze, sem azt, miként hagyjak teljesen romba dőlni. Képtelenek voltak elkapni a zene lüktetését, vagy érezni szívük dobbanását. Nem tudtak egymás szemébe nézni vagy sírva fakadni. A sebesség és az önmagukról mesterségesen kialakított kép rabságában képtelenek voltak csak jelen lenni, amikor nem volt hová menniük, nem volt mit eljátszaniuk. Eltáncoltam fájdalmamat e mozgásórákon, és mindenki másnak is hagytam eltáncolni a magáét, bármi legyen is az. Azt akartam, hogy megtörjön a jég, elolvadjon az álarc, érezzenek valamit a csontjaikban; hogy beszálljanak, életre keljenek. A testek pedig beszéltek hozzám. Történeteket láttam a húsban; halottan lógó karok, beszűkült csípők, összeszorított öklök és szorosra zárt állkapcsok el nem mondott meséit. A „Nem vagyok elég jó”, vagy a „Takarodj az utamból” szemléletek beleolvadtak a testalkatokba: szégyentől lesüllyedt mellkasok, magasan felhúzott vállak, haragtól éles és félelemtől szűkölő hangok árulkodtak. A test soha nem hazudik. A mindenestül amerikai emberek bemutatója minden nap felvonult: kedvesek, átlagosak, közömbösek, idegbajosok. Mindenki, még a híresek is, kétségbeesetten akartak valakik lenni; de nem volt ehhez módszerük. Ki hitte volna, hogy a titok a mozgásban rejlik? Abban, hogy testünket ne élettelen hústömegként cipeljük magunkkal. 33. Megértettem, mindannyian trizofréniában* szenvedünk: valamit gondolunk, valami mást érzünk és ismét másként cselekszünk. Milyen gyakran gondoltam „igen”-t, éreztem „nem”-et -et és untam magamat, amint ezt mondom: „Visszajövök hozzád.” Vagy hányszor éreztem: elegem van, gondoltam: tévedek, és közben udvariasan viselkedtem. Vagy azt gondoltam: nyugodt vagyok, miközben bizonytalannak éreztem magamat, mégis erőszakosan cselekedtem. A trizofrénia legyöngít. Kimerít, megfoszt az erőnktől; az energiának nincs központja. Feldaraboltnak, a részek zagyvalékának érezzük magunkat, minden ingerre éppen csak válaszolunk. Foglalkozásaimon mindenki ismerte ezt az érzést. Ám általam is alig ismert okokból a mozgás kezdte összerendezni, saját központjukkal összekapcsolni őket, lángra lobbantani a szellem tüzét. Minden nap fölfedeztem, pusztán a mozgásra való késztetés milyen öngyógyító hatással van a résztvevőkre. Kezdtem lerövidíteni számukra a teljességhez visszavezető utazást. Mindazonáltal még mindig nem tudtam, hogyan nevezzem a munkámat. Nem volt rá szavam. A tanfolyamaim résztvevői változtak, levetkőzték kényszerzubbonyként viselt személyiségüket, ledöntötték védekező rendszerük falait. Bizonyos értelemben a pórázon tartott szellem elengedését kockáztattam, ám nem volt erre kész módszerem, rendszerem. Valójában egyáltalán nem voltak elgondolásaim, csak ösztöneim. Meglehetős bizonytalanságom miatt még mindig zavart hivatásom formanélkülisége. Amikor utazások alkalmával, vagy rendezvényeken megkérdezték, mivel foglalkozom, minden alkalommal rögtönöznöm kellett valami választ, és ilyenkor nevetségesnek éreztem magam, és kitérő választ adtam. Mit is mondhattam voln?

Talán olyasmit, hogy szabadjára engedem az önkívületet? Még össze kellett rakni minden részemet, birtokba venni az az erőmet, megtalálni a hangomat. Ez idő tájt kezdték a munkámat sámánisztikusnak jellemezni. Meg kellett néznem a szótárban jelentését, és még ez sem segített: „Sámán – orvosságos ember (nem nő); papként és orvosként mű34. ködik, a természetfelettivel dolgozik.” Természetfeletti... Mi természetesebb a természetesnél? Az egész ötletet elutasítottam. De hát ki vagyok én? Hogyan tudnám érzékeltetni, amit csinálok? Komoly vagyok vagy szélhámos? Tanítóra volt szükségem. Amikor néhány barátom szemmel láthatóan átalakulva tért vissza Chiléből és sugárzott belőlük a lelkesedés Oscar Ichazo tanításai iránt, azonnal éreztem, ő az, akit keresek. Megtudtam, Ichazo New Yorkba költözött, és az Essex Hotelben személyiségfejlesztő Arica tréningeket vezet. Azon nyomban felkerestem. Oscar Ichazo, a lézerszemű, fekete, bolíviai macska megfejtette a titkosírást. Az alakját folytonosan változtató mestertanár, a sámánikus superman a szatori állapotában élt, és tanítványait is odahívta, hogy ott csatlakozzanak hozzá, ha van merszük. Rászántam magamat. Megkérdezte: „Ki vagy? Hová tartasz? Hogyan jutsz el oda?” Próbáltam kitérni a válaszadás elől, de belezavarodtam, haboztam. Megbuktam a felvételi vizsgán. És ez volt az első lépés. Oscar térképet mutatott lelkemhez: hogyan öltött formát és miként sebesült meg. Sérülésem – teljesen negatív énképem – meglehetősen szembeszökő volt. Nem tudtam, ki vagyok, hogyan legyek önmagam. A bensőmben lévő fekete lyukat mindig számtalan elfoglaltsággal töltöttem ki. Ezért is rémített meg az első gyakorlat, a „Sivatag Élmény”. Manhattani szállodaszobámban vagyok. Mindent fehér lepedők borítanak. Telefon, rádió, TV – valamennyi működésképtelen; a redőnyök lehozva, a tükrök letakarva. Nincs semmi szórakozási lehetőség. Csak én magam vagyok. Nincs mit csinálni, nincs kivel beszélgetni, nincs dohányzás, alig valami enni-innivaló – néhány szem füge és almalé. Három napig. Végre felszólítottak, mondjak le minden forgatókönyvemről, hántsam le valamennyi külső burkolatomat. Nincs felölteni való arcom. Nincs senki, akinek valaki lennék. Először kétségbe esem. Olyannyira megszoktam az izgalmak hajszolását, a külvilág felé fordulást, hogy 35. az oly nagyra becsült magány most ürességnek, élettelenségnek tűnik. És természetesen épp erről van szó. Úgy hozzászoktam a csapongáshoz, hogy most papírmadárként esem össze. Az első napon kimerültem, összeroskadva alszom. Az éjszaka közepén fölébredek, ám az égvilágon semmi tennivalóm nincs, azt kivéve, hogy átadjam magamat az itt-létnek. Kezdek felengedni és lazítani, úgy elhelyezkedni önmagamban, mintha őgyelgő macska lentiék. Nincs senki, akinek ürülhetnék. Semmi, amit előadhatnék. Nincs hová menni. Csak lenni, itt és most. Az üresség és a csend lassanként oly táplálóan hurkol be, mint az anyaméh. A kívánságokkal, szórakozással, kibúvókkal teli napokétól eltérő, mély, személyes teljesség érzése van kialakulóban. Rádöbbenek, a nagyváros sivatagának magányos fogságában elfeledtem, miként lehet megállni, megnyugodni. Elveszítettem tehát az Ezüst Sivatagot. Most mégis elég az, hogy jelen vagyok itt és most. A harmadik éjszakán Oscar egy általa „Trespasso”-nak (átjáró) nevezett gyakorlatot tanít. Teljes lótusz testtartásban ülünk mindketten. Közöttünk gyertya ég. Egymás bal szemébe nézünk. Utasításait követve lazítok, lélegzésemet figyelem, kiüresítem az elmémet, és a következő mondatot ismételgetem halkan: „Egyek vagyunk.” A mantra lassanként beleolvad a légzésembe. Mormolásom egybemosódik mozdulatlan testével. Arca szétpukkanó nyugat-indiai mágikus vallási álarccá torzul. Majd Buddhává válik. A szoba színe vörösbe, majd aranyba fordul. Mesterem eltűnik. Látom a mögötte lévő falat, mindazonáltal még mindig hallom a lélegzését. Elhagyom a tudatomat és az ürességbe zuhanok. Fokozatosan ismét érzékelem őt a látóteremben. Az „OM”-ot mormoljuk, és mély meghajlással fejezzük ki egymás telke iránti tiszteletünket. Elfújja a 36. gyertyát, és magamra hagy a sötétben. Én pedig felizzom. Ezen az éjjelen a semmiből érkező friss szél fuvallata jár át. Csordultig telítődöm a saját erőmmel, azzal az erővel, hogy egyszerűen az vagyok, aki. Egyszerre csak elérkezik a távozás ideje, mégsem akarok elmenni. Az utolsó pillanatig maradok. A szobaasszonynak már takarítania kell. Türelme fogytán van. Kisétálok hát a lifthez, de képtelen vagyok megnyomni a gombját. Meddig fog vajon tartani ez az üdvösség? El tudom-e vinni magammal végig a a

folyosón, az utcára, a jövő hétbe? Eszembe jut egy mondat a Ji Csingből: „Ami igazán hozzánk tartozik, azt nem veszíthetjük el még akkor sem, ha e1hajítjuk.” A következő három év során Oscar irányításával felfedeztem azokat az összetett működésrendszereket, amelyek a személyiségünket, a gondolkodásunkat és a cselekvésünket irányító megszokott mintákat teremtik. Megtanultam felismerni saját belső és külső szabályaimat. Korábban hamis képzetem volt az énemről, egy általam megalkotott személyiséggel azonosultam. Most végre kezdtem ettől bizonyos távolságot tartani, és megtalálni valódi Énemet, csak ebből élni. Teljes mértékben jelen lenni itt és most, nem időzni a múltban és a jövőben, az adott helyzeteket az érzelmi terhektől mentesen átélni. Hiszen az énem okozta minden fájdalmamat. Tele volt folyamatos fecsegéssel, ítélkezéssel, tagadással, reménytelenséggel, mértéktelenséggel, rögzült meggyőződésekkel, a dolgok irányításának szükségletével. Képtelen voltam igazán mozogni, lélegezni, vizsgálódni. Az ének nem táncolnak. Soha nem jutnak el az Ezüst Sivatagba. Unalmas, kiszámítható szappanoperahősök állatseregletét tanuljuk meg eljátszani. Ezek aláaknázzák alkotó erőnket, és működésképtelenné teszik az emberi energia valódi kifejezőit – a táncost, az énekest, a költőt, a színészt, a gyógyítót. Így távol tartanak bennünket igazi énünktől és annak felismerésétől, hogy miként éljünk és mi a dolgunk. Az Arica tanulmányozásával és oktatásával eltöltött három év után úgy éreztem, ismét táncolnom kell. 37. Találkozom egy másik tevékeny latin-amerikaival, Alejandro Jodorowskíval, a ragyogó filmrendezővel, az „El Topo” (A vakondok) alkotójával. Az erőnek és a mozgásnak arra a szintjére lök, amely minden eddigi tapasztalásomon kívül esik. – Úgy hallom, ön művész. Megváltoztatja az emberek életét. Mondja, mit csinál mostanában? – kérdezi első beszélgetésünkkor. A váratlan rajtaütés az elevenembe vág. Dadogok valamit az Oscar mellett végzett Arica tanításról. – Óh! – mondja titokzatos mosollyal, és mozogni kezd. Tekintetével rabul ejt, követni kezdem. Mozdulataink úgy válnak áramlássá, akár a révületbe eső taj csi pároké. Hirtelen csettint. – Oscar tud úgy táncolni, mint ön? – kérdezi. – Nem – válaszolom szerényen. – Akkor miért nem ön tanítja őt? Átlát rajtam. Érzi a kétségbeesésemet. Oscart úgy istenítem, hogy el sem tudom képzelni, bármit is taníthatnék neki. Másnap keleti műalkotásokkal, afgán szőnyegekkel, marokkói párnákkal berendezett nappaliban ülünk szemtől szemben, egyenes hátú székeken, jó pár méternyi távolságban egymástól. Ragyogóan és egyszersmind félelmetesen néz ki: fekete bőrnadrág, lila selyeming, csillogó, fekete csizma, becsületes, fényesre csiszolódott arc, sűrű, ezüstösen csillogó fekete haj, átható fekete szempár. Valósággal ragyog. – Gabrielle, tenne nekem egy óriási szívességet? Bólintok. – Herélje ki az apját! Nyugodtan feláll és elhagyja a szobát. Nem értem. Szeretem a papámat. Jó ember. Mindig is jelenlévő a számomra. 38. Csak idővel értettem meg, nem apámról beszélt, hanem a férfiak felmagasztalására és az önmagam lebecsülésére való megrögzött hajlamomról. Oscar nem az egyetlen istenített férfi volt életemben. De megtanultam már tartózkodni a hősök imádatától, különösen abban az esetben, amikor az illető hős tanár volt. Az én kelepcéiből mindenkinek nehéz megszökni. A Jodorowskyval való találkozás után ismét visszatértem Big Surbe mozgást tanítani. A munka a lényegét tekintve ugyanaz maradt, ám én más lettem. A nagyobbik részem vált elérhetővé. Megtanultam jelen lenni, nyugodt maradni. Ez idő tájt ott volt Gregory Bateson, a jól ismert antropológus is. Esalen közösségének bölcsévé vált. Rákban haldoklott; nyitottan, bátran, elegánsan. Részt vett számtalan szertartásos jellegű színházi műhelymunkámon, sőt együtt is vezettünk foglalkozásokat, amelyeket a „A sámán és az antropológus” névvel illettünk. Ez volt az utolsó tanári működése. Gregory az általam ismert legihletettebb és leglelkesítőbb személyiségek egyike. Sok hatékony tanár nagyra becsülte és tanítványainak is ajánlotta munkámat, ám Gregory maga is csinálta. Teljesen átadta magát neki. Hetvenhét évesen, nyilalló tüdővel, oly dagadt lábfejjel, hogy menni is alig tudott, soha el nem mulasztott egyetlen ütemet, még kevésbé egy foglalkozást. Tanfolyamaim erősen igénybe veszik a testet, ez a törékeny

egészségű óriás mégis megvizsgálta a mozdulatok minden szakaszát, és belekerült a masszázs és a szertartásszínház munkájába. Képes volt bámulatos értelmével és roppant nagy tudásával játszani, egyszerűen lenni abban, amit csinált. Tudata egyaránt volt teli és üres. Jó1 emlékszem az első órára, amelyen részt vett. Teljesen megfélemlített a jelenléte; tudtam, ő napjaink legmélyebb elméjű gondolkodója. Mégis, lelkes általános iskolás kisfiúként pontosan előttem ült le, és figyelmességével, valamint határtalan tudásvágyával úgy elvarázsolt, hogy a gondolkodás teljesen új lapjait nyitottam fel. Tehetsége ragályosnak bizonyult. Akkori jelenléte és elismerése azóta is ösztönzően hat rám. Utolsó találkozásunkkor már kórházban haldoklott. Első szavai ezek voltak: – Gabrielle, nem táncolok többé veled. 39. Kedvesen és méltósággal mondta ezt, éppen csak reménytelen vágyódást sejtetve. Gregory és én – a gondolkodónak és a táncosnak e nem sok sikerrel kecsegtető kettőse – különböző irányokból érkezett, közönséges területen találkozott. Mindketten annak tanulmányozásával töltöttük életünket, ami tő „összekapcsoló minták”-nak nevezett. Én térképeknek hívom ezeket, energiánk koreografálásához és az önkívülethez, a teljességhez vezető térképeknek. Gregory a szellemmel foglalkozott, én a testtel. Biztos vagyok abban, ő jobban megértette az én munkámat, mint én az övét. Ám döntő ösztönzést jelentett számomra az, hogy a megérzésen alapuló ösztönös felfedezéseimet nagyra értékelte, és e könyv megírására is ő késztetett elsőként. A szertartásszínházi munka hamarosan érdeklődésem középpontjába került. Kísérleti színtársulatot szerveztem, amelynek célja az volt, hogy megértsük kortárs szellemiségünk pusztulását, az igazság mélyére hatoljunk, megtaláljuk az eredetiség látszólag hiányzó szintjét. Az ezen való munkálkodásra összegyűlt emberekből valódi harcosok együttese alakult ki annak során, ahogy a szellem belső területén való átutazást szertartássá és színházzá változtattuk. A három évig tartó munka szünet nélküli, napi módszerré vált, s folyamatosan visszatükrözte a szereplők örökösen változó élettapasztalatát és ügyeit. A fejlődésen való munkálkodást és magát a társulatot is „Tükrök”-nek neveztem el. A ,,Tükrök” az egyfelvonásos játékban tőrbe csalt orvos, ügyvéd, senki, fodrász, go-go táncos, tündérmese-hercegnő vagy sámán története volt, amelyben szereplők és nézők humorral és szánalommal vallhattak önmagukról. Az előadást ezres létszámú közönségnek meg néhány tucatnyi hallgatóságnak is bemutattuk. Játszottunk színházakban, padlásszobákban, templomokban, egyetemeken. felléptünk nagy városokban és vidéken, Keleten és Nyugaton. Bárhol voltunk, a díszletet az emberi én szolgáltatta; az idő a most, a helyszín a mindenütt. Lelket tisztító munka volt, és mindannyiunk számára az átkelés szertartásává ált. Munkám mélyült, mivel kezdtem megérteni, meglátni az alkotóelemeik közötti kapcsolatokat. A színházi kísérletezés a 40. munkának a színhelye volt, amit az irányú megszállott kutatásom jegyében folytattam, hogy mit jelent valójában embernek, egésznek lenni. Művészetté változtattuk az életünket, tánccá, dalokká, versekké, színjátszássá – ez jelentette a gyógyítást. „Tükrök” néven zenekar is alakult, városi-primitív rockbanda, azzal a szándékkal, hogy játékunkkal révületet idézzünk elő. A tunyaságtól az eksztázisig tartó utazást ugyanakkor kezdtem a ritmus és a zene segítségével feltérképezni, amikor színielőadást is rendeztem. Végtelen órákat töltöttünk a stúdióban, komoly feszültségben, rizses pulykát ettünk hajnali háromkor, a korszerű adta lehetőségek felhasználásával kerestük az eksztázishoz vezető utakat. A modern sámánutazáshoz nélkülözhetetlen a zene. Ez az ösztönzés, a vezetés, a kihívás. Közvetíti történeteinket, legendáinkat, szívünket és lelkünket. Napjaink szelleméhez szól. Kedvenc sámánjaim között sok a rockzenész. Talán nem is tudják, hogy sámánok, csak azt, hogyan érjék el az önkívületet, és hogyan vigyenek utazásra másokat. Talán nincs is jogosítványuk, de vezetni tudnak. Sok sámán születik és hal meg a rock and roll lüktetésében – utazásukat feltérképezve, démonaikat koncertstadionokban eltáncolva szerte a világon. Ha szerencsénk van, magukkal visznek bennünket is. A rock and roll a zene egyetemes kifejező formájává válik. Túlmutat határokon, politikán, valláson, gazdaságon, kultúrán, társadalmi rendszereken, nyelven, szokásokon. A szabadság lelkéhez szól. Napjaink samanisztikus kihívása ez – visszatérés az ütemhez, a szívdobbanáshoz, a testhez, az alapokhoz. Rockzene szól az esőerdőkért, az éhező gyerekekért és a földművesekért, akiknek leégett a termésük – a hontalanokért, a politikai foglyokért. A változtatásért. A rockkoncertek modern törzsi szertartások, ahol a közösségi eksztázis valódi lehetőség – az a pillanat, amikor a tömeg és a zene a lüktetésben egyesül. Vallásos átélés ez, szent egyesülés. Az egység érzésére kiéhezett fiatalok reménysége. Milyen csodálatos, hogy mindez olyan közegben valósul meg, ahol nem bűntu-

41. datot, kötelességet, tekintélyt, bírálatot vagy hittételeket árusítanak, hanem mindössze trikókat! Nem minden hires rockzenést sámán. Nem minden sámán híres rockzenész. De a rockszínpad jó hely a mai sámánoknak, ahonnan a fellépő zenészek bolygónkhoz, mint egészhez szólnak. Dalaik az egyetemes lényeget ragadják meg, azon a szinten hatnak ránk, ahol mindannyian élünk, ösztönöznek bennünket. A rock and roll sámánjai költészettel és hanggal, ám leginkább energiával rajzolják meg az utazás térképét. A tudat alatt beszélnek hozzánk, és én újra meg újra útra kelek velük – ők munkám legerősebb szövetségesei. _______________ Igazán át kell táncolnod e könyv lapjain. Táncolj a sorok között. Ez magában véve is sámánutazás, beavatás. Saját sámánisztikus éned felfedezését és kikutatását megcélzó kihívás. Nem kell hozzá tollakat vásárolnod, még dobolnod sem. Ám hallgatnod kell saját szívdobogásodat; megtalálnod saját ritmusodat; énekelned savát dalodat; megírnod saját történetedet; eljátszanod saját fantáziáidat; látnod saját látomásaidat. Ez egy kortárs, városiprimitív, nyugati-zen, most-azonnal utazás. Kirándulás az egységbe, beavatás a sámán-távlatokba. E könyv bevezet a létezés, a szeretet, a tudás, a látás és a gyógyítás öt szent, természetes és a túléléshez szükséges erejének megismerésébe és kifejezésébe. Ezek valós erők. Legtöbben félünk az igazi hatalomtól. Az igazi elevenség ritka, és a megtapasztalása olyan, mintha hosszít alvásból riadnánk fel. Ám ha fel akarunk ébredni az eltompított létezés élő halálából, akkor le kell győznünk a félelmünket. Sámángyakorlatot kínálok testednek, szívednek, elmédnek, lelkednek és szellemednek. Nem evangéliumnak javaslom. Csak kinyitni való ajtó ez, amelyen át megláthatod önmagadat; lehetőség a tested felszabadítására, szíved kifejezésére, elméd kiüresítésére, lelked felébresztésére, szellemed megtestesítésére. Jó utat!

43.

ELSŐ FEJEZET _______________________

A test felszabadítása A LÉTEZÉS EREJE __________________________ Nem különös? Isten keze, érezd az ujjat / Isten keze örvényleni kezdek Isten keze, nem maradok itt / nem szédülök el / nem zuhanok le pörögj, mint a dervis /forogj / mozdulj nem félek, hanem elindulok egy másik dimenzióba gyere, induljunk másik dimenzióba gyere, induljunk másik dimenzióba PATTI SMITH _____________________________________ Az első sámáni feladat a test felszabadítása a létezés erejének megtapasztalásához. Elsőként e legalapvetőbb területtel kell kezdenünk. Tested életed földi megjelenési formája, létezésed kifejezője. Bibliád, enciklopédiád, életed története. Testedben elraktározódik és visszatükröződik minden, ami megtörténik veled. Tested tudja; tested elmondja. Énednek elválaszthatatlan, elkerülhetetlen, érvényteleníthetetlen kapcsolata van a testeddel. Hús és szellem házasságát lehetetten felbontani, ám az nem jelenti egyúttal azt is, hogy e frigy szükségképpen boldog avagy sikeres. A teljesség felé vezető táncösvénynek tehát a testből kell kiindulnia. Csak akkor kezdheted meg gyógyító utazásodat, ha testedet már igazán elfoglaltad. Sokan közülünk nincsenek valóban, vibráló jelenléttel otthon a testükben. Azokkal az alapvető ritmusokkal sincs kapcsolatunk, amelyek kialakítják életünket. Önmagunkon kívül élünk – a fejünkben, az emlékeinkben, a sóvárgásainkban, mint a birtokától távol lakó földesúr. Csontkovács rende44. lőjében láttam a következő féliratú plakátot: „Ha elhordod a testedet, hol fogsz akkor élni?” Vizsgálódásaim során minduntalan eszembe ötlik a következő történet. Egyszer vásárlás közben beleütköztem egy rabbiba. Beszédbe elegyedtünk es megkérdeztem tőle: – A zsidók is oly nagyon utálják testüket, mint a katolikusok? Gúnyos nevetésben tori ki, ám azután igen különös pillantást vetett rám. Úgy tűnt, valami hozzá közel álló témát érintettem. Elbeszélte, épp most temette el az apját, aki szintén rabbi volt. A halálos ágyán megkérdezte tőle: – Apám, mi volt a legfontosabb dolog életedben, a Tóra? Az öreg ember ezt felelte: – A testem. – Megdöbbentem – folytatta a fiú a történetet. Kínos csöndben bámult mellettem, végül így szólt: – Mindig úgy véltem, testem csak jármű a tudatom számára; táplálni kell, öltöztetni, egyetemre küldeni. Létezés, energia, életerő – élni azt jelenti, szellemünk elfoglalja a testünket. Teljes Énünk testet ölt. Ám mit látunk, amikor tükörbe nézünk? Buta, üres tekintetet? Beesett mellkast? Hamis mosolyt? Nézzük csak meg jobban e képet! Mit látunk? Ha nem energiával és jelenléttel csordultig töltött, vibráló Ént, ez azt jelzi, hogy megfosztottuk magunkat az élet ajándékától. Magam is ismerem ezt. Én is voltam ebben az állapotban. Láttam ezernyi Éntől megfosztott arcot, és te is láttál – a metróban a zsúfolt járműveken, közértben, az aluljárók hátborzongató esti izzásában kirajzolódni – és nagyon gyakran tudod, te is egy vagy közülük. Sokunk számára a test félelmetes ellenség, amelynek ösztöneit, ösztönzéseit, haragját le kell győzni, el kell fojtani, vagy szolgálatra nevelni, engedelmességre szoktatni. A sors iróniájaként mint „táncos” én is ezt tettem – megtanultam semmibe venni, megtagadni, ellenőrizni, bántalmazni és meggyalázni testemet. Elképzelt lépéseket hajtattam végre vele, felpörgettem egy szerrel és kiütötteit egy másikkal, éheztettem és felcicomáztam, ám nem bíztam benne, és nem szerettem. Nem csoda hát,

hogy nem éltem benne, és az sem, hogy ritkán vettem igazán mély lélegzetet. A hullámzástól, a ritmusoktól, a létezés 45. óceánjától elkülönített testté vált. Táncos voltam, ám elfelejtetem, mit jelent a valódi, a bensőmből mozdító mozgás. Az önkívületi tánc révén tértem vissza az életbe. Megtanultam énemet mozdítani, saját, belülről kiinduló táncomat eltáncolni ahelyett, hogy kívülről befelé működjek, és ezáltal újból elfoglaltam a testemet. Az évek során ezernyi test – köztük a magamé is – megfigyelésének eredményeképpen felfedeztem azt az öt szent ritmust, amely a mozduló, az élő test lényegét hordozza: Áramlás... Staccato... Káosz... Líra... Nyugalom.

AZ ÖT SZENT RITMUS A ritmus alattam van, A ritmus tüzel, A ritmus körülvesz, A ritmus bennem van, A ritmusé a lelkem. Peter Gabriel Képzeld el magadat magányos táncosként a csupasz, sötét színpad fehér háttérfüggönye előtt. Olyan vagy mint az éjszaka: tökéletesen nyugodtan, mozdulatlanul állsz. Érzed emelkedő és süllyedő, kiterjedő és összehúzódó lélegzésedet. Érzed előrehajtott fejed súlyát, hagyod a két vállad között ide-oda gördülni, egyik oldalról a másikra fel és alá ingázni. Lassú, nehéz, mozdulatok ezek, amelyek átterjednek a válladra, majd a könyöködre. Lassú, nehéz, a térbe formákat véső mozdulatok. Majd kézfejed is bekapcsolódik a saját táncával. A terjedő izgatottságot csípőd is átveszi; gördül és billeg, körbe-körbe tekereg és forog. Térded kisebb-nagyobb köröket leírva behajlik, kiegyenesedik. Végül már lábfejed is csúszkál, dobbant, kopog – a járás tucatnyi módjával kísérletezik. Zenekarod valamennyi hangszere összhangban van. Tested felkészülten várja az öt szent ritmust. A színpadi fény feldereng, akár a pirkadat. Tested ismét mozdulatlan. Érzed légzésed emelkedését és süllyedését, a bordáid alkotta kalitka kitágulását és összehúzódását. Követed ezt az áramló 46. ritmust, fokozod, eltúlzod; belégzés, emelkedés, kiterjedés, nyitás; azután kilégzés, süllyedés, összehúzódás, zárás. A mozgásnak e hullámán addig lovagolsz újra és újra, mígnem nyújtózkodsz, mint az ébredő macska. Lassanként magányos szaxofon édes hangja ragad magával, és a formák vég nélküli láncolatát létrehozva folyamatos mozgássá válsz, ahogy fel és le mozdulsz, süllyedsz és emelkedsz, mint a Nap. Mélyen be- és kilélegezve mozgásodnak nincsenek éles határai, csak hajlítások, mozdulatok végtelen körei, mindegyik taglejtés átalakul a következőbe. Tested hullámok óceánjává válik; erőteljes, folyamatos, ritmikus mozgás ez, a földben gyökerező, laza és központosított, minden irányban áramló. Majd a szertefoszló álmot lüktető energiával szétrepesztve belépnek a dobok és a kürtök. Akkor, mintha hirtelen viharba kerülnél; a hullámok porrá törnek, testedet a ritmus dobálja. Kezdesz éles, határozott, staccato módon mozogni, minden mozdulatnak kezdete és vége van. Egybeolvadsz a dobok pergésével, karod és lábad a talajt, a körülötted lévő teret csapkodó ütős hangszerré változik. Te magad vagy a megtestesült staccato, törzsed élesen csavarodik, karod cikázik, lábfejed érverésed lüktetésének ritmusára dobog. Egyik mozdulattal kilélegzel, a következővel az egész életet lélegzed magadba. Tested ringatódzik, ide-oda lökődik; egy egy mozdulatsort egészen addig ismételget, amíg az el nem hal, és újabb nem születik. Olyan ez, mint Philip Glass zenéje. Tested zenekara jazzt játszik. Most pedig fokozódik a ritmus, gyorsul az iram. Túllépsz a határon a káoszba. Elveszíted az uralmat, belefulladsz az ütembe. A fények villódznak, a színpad pörög veled. Valami ősi szertartás mozdulatai söpörnek végig rajtad, egyre mélyebbre zuhansz önmagadba, a felébresztő önkívületbe. Tested részeg rongybabaként forog, biceg, gerinced hullámzik, fejed lazán lötyög, karod röpköd. Feltöltődsz elektromossággal, mintha óriási transzformátorra lennél rákapcsolva. Kifulladásig táncolsz, az agyad kikapcsol, vibrálóan élő és tökéletesen kaotikus vagy. De épp abban a pillanatban, amikor már úgy érzed, fel fogsz robbanni, vagy el fogsz ájulni, akkor önmagad ragyogó felén toll-

47. piheként földet érsz a lírai ritmusra. A fények pasztell színűvé lágyulnak, a hegedűk édes dallamban duzzadnak, és tested győztes keringőre emlékeztető, kecses köröket leírva suhan. Ez a lírai hangulat oly élvezetes, mint a friss gyümölcs, úgy lecsendesít, mint a nyári szellő, játékos, mint a vidra. Fesztelen, könnyű léptekkel egyre lassabban forogsz, amíg meg nem nyugszol. Lehanyatlasz a földre, érzed lélegzésed táguló és összehúzódó emelkedését és süllyedését. A nyugalom a létezés erejével telített. Sugárzó, átalakult személyiséged önkívületi állapotban van. Tested mozdulatlan, ám bensődet elő mozgás járja át. Érzed már a ritmusokat? Felismered őket? Bizonyára. Gondolj csak a valaha is átélt legjobb szeretkezésre. Az előjáték erős és áramló, finom, és lassú, epedő és gyengéd. A szexuális láz fokozásával egész lényed lüktetni kezd, energiával telítődik, staccato szenvedély és hódító feszültség gerjed benne. Az orgazmus pillanata vad, kaotikus, ellenőrizhetetlen, gondolkodáson és félelmen kívül álló. Majd édes sütkérezéssé válik az ölelő karok szerelmes, lírai biztonságában, az eddigi legbujább aktus utánizzásában. Végül a bekövetkező nyugalom oly békés, mint a szürkület fényei, mint a naplemente árnyjátékában világosan és ragyogóan kirajzolódó körvonalak. A gyermek születésekor is megfigyelheted a ritmusok váltakozását. A vajúdás enyhe, hullámzó mozgással kezdődik a méhben; majd görcsös összehúzódásokká erősödik; a csecsemőt kitaszító nyomás kitöréseivé, az egész testet elborító, elviselhetetlen fájdalmakká csúcsosodik, hogy azután a minden sejteden keresztül áramló örömmel ölelhesd újszülöttedet, amint az önkívületi nyugalom tetőfokát elérted. Meggyőződésem szerint ezek a ritmusok megjelennek a fizikai életünket hordozó, változékony szerkezetű DNSmolekulákban is. A fizikusoktól tudjuk, minden mozgásban van, és a valóság igazi megértéséhez a mozgás – a ritmusban, rezgésben, hullámzásban megnyilvánuló folytonos változás, áramlás – értelmében való gondolkodással juthatunk el. A kihívás így szól tehát: tudatosítsuk és értsük meg e ritmusokat, hatoljunk beléjük. Meg kell tanulnunk felismerni, melyik ritmusban vagyunk éppen, hogyan lovagoljuk meg azt, miként vált48. sunk át másikra. Ugyanígy kell tudnunk érzékelni mások ritmusát és azt, hogy a ritmusok közül melyek kiegészítőek és melyek összeférhetetlenek, El kell jutnunk annak felfedezéséhez, melyik az uralkodó ritmusunk – áramló, vagy talán kaotikus alkatúak vagyunk? Melyek azok, amelyek életünk fontosabb szereplőit jellemzik? Rá kell tudnunk hangolódni a napok, a hetek, a hónapok, az évek hullámzó ritmusaira.

A RITMUSOK GYAKORLÁSA Hogyan kerüljünk tehát kapcsolatba testünk anyanyelvével, a ritmusokkal? A legegyszerűbb módja ennek az, ha csináljuk, ha eljátsszuk, ha belépünk azokba. Ezen belül is a legtermészetesebb megoldás az, ha eltáncoljuk őket. Nincsenek erre vonatkozó szabályok vagy meghatározott utasítások, mert végtére is saját tested, saját energiád tanít. A tánc a test alapvető ritmusait a legközvetlenebb módon fejezi ki; ösztönösen, egyetemesen. Figyeld meg, hogyan válaszolnak a gyerekek a zenére, és emlékezz arra, minden emberi kultúrának megvannak a változó ritmusokat megtestesítő, saját táncai. Foglalkozásaimon minden ritmushoz megfelelő zenéről gondoskodom, és arra buzdítom a résztvevőket, hogy a maguk eszközeivel fejezzék ki azokat: az áramló, körvonalazó ritmust, olyat mint a taj csi, vagy mint a mézben való mozgás – lassú, édes, elegáns; a staccato éles, határozott, szinkópásan döccenő, karatéra emlékeztető mozdulatait; a káosz vad, törzsi, gondolkodás nélküli, tobzódó mulatságát; a líra könnyű, levegős táncát; a dinamikus nyugalom pantomimszerű, mozgás és megrekedés közötti párbeszédét. A hagyományos táncképzésben nem részesült emberek önkéntelen tánclépései minduntalan bámulatba ejtenek: oly frissek, merészek és leleményesek, akárcsak a tánckarok előadásai. Bárki gyakorolhatja a ritmusokat. Alapvető lelkiállapotunk részeiként bennünk rejlenek; mindössze meg kell idéznünk, saját egyedi lényünkből fakadó kifejezési formában megjelenítenünk őket. A legkülönbözőbb emberekkel dolgoztam: rocksztárokkal és lelkészekkel, gyerekekkel és idősekkel, skizofrénekkel és ideges 49. értelmiségiekkel. Mindegyikük megtalálta a benne élő táncost, a ritmusok segítségével elindult fejlődési folyamat felszabadította a végtagjaikat, újból felfedezték a testüket. Ezreket tanítottam, és nem volt köztük egyetlen egy sem, aki ne tudta volna birtokba venni a ritmusokat. Példaként elmondom Stanley barátom esetét. 1975-ben San Franciscó-i nagy unitárius templomban tartottam

bemutatót. Utána felkeresett egy rendkívül izgatott, 65 éves férfi, akiről kiderült, ipari robbanás okozta súlyos szélütés következtében megbénult és megsüketült. Elmosódott kiejtéssel elmondta, mennyire felvillanyozta őt a táncolás. Meghívtam hát következő tanfolyamomra. Eljött, és azóta is velem dolgozik. Az utóbbi 12 év alatt, a ritmusok rendszeres gyakorlásának eredményeként képessé vált bénult, görcsös állapota ellenére mozogni, mozdulatait és beszédét kinyitni, fejleszteni. Stanley olyan, mint magához térő hervadt virág. Első találkozásunkkor mindkét karját erősen a mellkasához szorítva, összezsugorítva tartotta, öklét bütykös furkósbothoz hasonlatosan szorította, teste a káosz szakadatlan állapotában rázkódott. A ritmusokat végezve Stanley belépett ebbe a káoszba, és onnan kiindulva megtalálta a többi ritmushoz vezető utat: elsőként a staccatóhoz, azután az áramláshoz, majd a líraihoz; végül elért fajta nyugalmat. Így lépésről lépésre megtanította testének a létezés más módjait is. A ritmusok gyakorlása roppant mértékben ellazította, teret engedve ezáltal az emberi mozgás teljes skálájának. Talán szükségtelen is mondani: fejlődése az élete minőségében is változást idézett elő. Számomra örömteli felfedezés volt. Ő munkám nagyapai szellemévé vált. Táncruhákat és vicces kicsi kalapokat, és nem csak a tánc lényegére érzett rá, hanem saját megkülönböztetett stílusát is kifejlesztette. Nyolcvanadik évét jó erőben betöltve felfedezte az élet táncának folyamatos örömét és ösztönzését. Az emberek meglepődve tapasztalják, a ritmusok nem csak gyógyítanak, hanem erősítenek és meg is nyugtatnak. A természetes mozgás teljes tárházát felfedezve ismét kapcsolatot teremtünk a velünk született állati energiákkal, és kezdünk jelen lenni a testünkben. 50. Foglalkozásaimon élő zenét vagy hangfelvételeket használok, és rövid bemutatóval segítem elö a ritmusok átérzését, megformálását. Néha minden zenét mellőzve arra buzdítom a résztvevőket, hogy saját belső ritmusérzéküket kövessék. Nem tanítok lépéseket – testednek megvannak a maga lépései, mozdulatai, a ritmusok átélésének és kifejezésének egyéni módjai; mozgás közben felfedezed a saját táncodat. „Beavatás” címmel a magam zenei anyagából összeállítottam egy kazettát, amely e könyv kiegészítőjeképpen keresztülvezeti hallgatóit az öt alapritmuson. Ám készíthetsz magad számára más válogatást is, amelynek segítségével felismerheted, azt, ami téged mozgat. Nagyon jó, ha minden nap ugyanabban az időpontban tudod végezni gyakorlataidat. Lehet ez reggel, délben, vagy este, ahogy számodra legjobban megfelel. A mozgáson való munkálkodásod szertartását te határozod meg. Ha nem akarsz mindennapi rendszerességgel foglalkozni vele, csináld akkor, amikor indíttatást érzel rá; amikor a szellem mozdít. Végezheted akár egyedül, akár csoportban. Egyeseknek napi meditáció, másoknak gyakorlás. Számomra mindkettő. A legjobb talán, ha laza, testhez álló ruhát és könnyű cipőt viselsz a táncodhoz, vagy éppenséggel mezítláb vagy. Felteheted kazettámat az elejétől kezdve, vagy lejátszhatsz bármely más, lágy, hullámzó zenét. Az áramló ritmus a lényeges, nem pedig az, vajon rock-, klasszikus vagy népzene-e. Hangolódj rá a zenére, engedd, hogy átjárjon. Érezd lüktetését, körvonalait, hullámait. A zene szövetséges; ösztönzés, csábítás, amely magától megidézi belső ritmusodat, és mozgásra bírja a testedet. Áramló ritmusára kezdj mozdulni. Nyújtózva, ringva, minden mozdulat térbeli súlyát érezve – megszületnek saját taj csi mozdulataid. Talpaddal szilárdan állsz a talajon, lábad, karod, kezed körkörös mozdulataiból folyamatosság bontakozik ki. Tested középpontja a hasadban van, minden mozgás innen indul ki – és ide tér vissza: belégzéskor emelkedik, kidomborodik, a szájon át történő kilégzéskor süllyed, visszahúzódik. Áramolj együtt a zenével, kövesd a szellem mozdulását. Nincs ennek helyes, vagy helytelen módja, számodra úgy jó, ahogy te csinálod. Fokozatosan kialakul a saját stílusod, lényed egyedülálló módszere. Mozdulataidnak, lélegzésed51. nek és a zene áramlásának dinamikus egységbe olvadásától azután úgy érzed, magad vagy a ritmus, te vagy az áramlás. Kazettám zenéjét, vagy az általad választott bármely más, kemény, határozottan lüktető, ütemes zeneművet követve, add most át magadat a staccato ritmusnak: engedd, hogy hatalmába kerítsen. Minden mozdulattal belélegezve, majd a levegőt hevesen, bármely kikívánkozó hang kíséretében kiengedve mozgásod gyors iramúvá, hevessé, hangsúlyossá válik. Valamennyi taglejtésed különálló, kezdete és vége van. Már nem körkörös, hanem egyenes és szögletes vonalak mentén mozogsz, mozdulataid csattanóak és rövidek, éles határuk van. Ha figyelmedet a lábfejedre összpontosítod, akkor a hullámok egész testedben keresztüláramolnak, s egyre jobban és jobban tudatára ébredsz az ütemben sodródó minden porcikádnak. Leginkább az afrikai törzsi dobolás ritmusina szeretek átlépni az áramlásban és staccatóban gyökerező, ám azokat az ellenőrizhetetlenségig felpörgető káoszba. A rángatózás, a forgás, a felszabadulás ellenére a talpad biztosan fog talajt. A zene áradásának és szökellésének átadva magadat, utazol. A gondolkodást és az ellenkező elmét elengedve, a testet ellazítva – nincsenek többé akadályok, gátlások, kétségek, csak a színtiszta, állati

kerengés. Ne törődj senkivel! Gyerünk! A káosz vihara elkerülhetetlenül vezet a lírai szakasz szivárványos izzásába. A zene hangulata könnyed, szökellő, üdítő. A mozdulatok levegősek, játékosak; talpad alig érinti a talajt, minden erőfeszítéstől mentesen siklasz, lengsz, fordulsz. Lépted oly könnyű, akár az őzikéé. Minden mozdulat puhatolódzó, gyönyörűséges; a csöndes öröm, az ünneplés mozdulatai ezek. Végezetül a nyugalom következik, amely azonban nem azonos a tunyasággal, vagy a mozdulatlan hajthatatlansággal. A mozgás belsővé válik, üres teljesség, összpontosítás, vibráló jelenlét érzésévé. Lassú mozdulatokat teszel, közöttük esetleg többször is megállsz. Érzed talpadat, arcodat, kezedet, teljes testedet. Többé nem a mozdulatok jelentik a meditációt, hanem a közöttük lévő nyugalom. Az egész pantomimra, vagy breakdance-re emlékeztet; mozgás és megállás; kitartás, mozgás és megállás követik egymást. Légzésed erőteljes, életerőd végtelen. Az idő: most, a hely: 52. itt. Minden taglejtés megfontolt és teljes, a tested levegővel teli, a tekinteted határozott. Aki a ritmusokat rendszeresen gyakorolja, az egészségi állapotában ugrásszerű fejlődést tapasztal. Egyik tanítványom a derekában hordozta élete minden feszültségét és stresszét. Amikor magas beosztású professzorként és szaktanácsadóként működött, élete igazán fáradságossá vált, a háta görcsbe rándult. Napokig ágyban kellett feküdnie, amíg a görcs fel nem engedett. Mivel ezek az esetek egyre gyakrabban megismétlődtek, és fokozatosan odáig vezettek, hogy miattuk többször is kórházi kezelésre szorult, az orvosok műtétet javasoltak. Ám a ritmusokat több hónapon át gyakorolva, az egész teste kezdett fellazulni. Most már a görcs kezdetekor nem adja meg magát annak, hanem óvatosan végig megy a ritmusokon, és a feszültség lassanként alábbhagy. Áramló mozgással kezdi, és fokozatosan kidolgozza magából a stresszt. Azóta nem került vissza a kórházba, és természetesen nem kelleti műteni sem. Ennek a tüzes, törekvő asszonynak szó szerint le kellett esnie a lábáról, és jóformán meg kellett bénulnia a fájdalomtól, mielőtt felismerte gyógyítójaként a mozgást. Sokan egy vagy több ritmust számukra természetesnek és könnyűnek éreznek, másokat ijesztőnek és nehéznek. Általában a nyugati kultúrkörben szívesen végzik az áramlást és a staccatót, ám hirtelen megtorpannak a káoszba való belépéskor, és idegennek találják a lírát. Életbevágóan fontos azokat a ritmusokat megélnünk, amelyeknek természetünktől fogva ellenállunk, mert azok képviselik lényünk elveszített kiterjedéseit. Az imént említett asszony például annyira ellenállt a káosz átélésének, hogy mindannyiszor hánynia kellett, amikor ahhoz a szakaszhoz ért. A sarokban találtam rá összegörnyedve, kezét a gyomrára szorította. Megrémítette őt az ellenőrzés elveszítése, a kiszolgáltatottság –a táncparketten, az ágyban, az életben általában. Ám az effajta átadás alapvető fontosságú szerepet játszik érzelmi és szexuális életünkben, az élet bármely területét érintő események mély átélésében. Figyelj tehát az ellenállásodra, végy bátorságot éned rejtett oldalainak felkutatásához. Ha áttöröd ellenállásod kapuját. Fokozatosan felfedezed az adott ritmus iránti veleszületett képességedet, és e felfedezés roppant jótékony hatással lesz rád. 53. Mindannyian hajlunk arra, hogy egy bizonyos ritmusban, vagy több ritmus keverékében különösen otthon érezzük magunkat. Én például áramló ritmusban érzem magam a legotthonosabban. Jó, ha megtalálod a benned túlsúlyban lévőt annak megértéséhez, hogyan tudsz a legjobban kapcsolódni másokhoz, helyekhez, helyzetekhez. Ha áramló típus vagy, és férjed mondjuk staccato egyéniség, mint amilyen az enyém, az alapvető ritmusbeli különbség átlátása lehetővé teszi kapcsolódásotok módjának megértését. Egyikőtök mindig lelkes, lendületes, célközpontú, míg a másik szemlélődve őgyeleg. A különbözőségek megértésével megtanuljátok közös életetek legjobb zenéjének együttes megalkotását. A ritmusok megértése új távlatokat nyit az érzékelésben. Ráhangolódsz a helyek ritmusára, és megérted, hogy New York staccato város, míg Jamaica lírai ország. Ily módon azt is kiszámíthatod, hogyan kapcsold össze energiádat a körülötted pillanatnyilag végbemenő lüktetéssel. Öntudatlanul staccato ritmusúnak lenni egy nyugodt helyen azt jelenti, nem vagy összhangban a környezeteddel. A ritmusok e szerencsétlen párosítása folyik azokban a kapcsolatokban is, ahol a felek folyamatosan egymás idegeire mennek, vagy azokban az esetekben, amikor emberek olyan helyen élnek, ami megőrjíti őket. Szükséges tehát az emberek, a helyek, az év, a hét, a nap ritmusához kapcsolódni, és megtanulni velük táncolni. Milyen ritmus vagy tehát? Ezt a legkönnyebben úgy ismerheted fel, ha megfigyeled, melyiket érzed a legtermészetesebbnek, leginkább sajátodénak. Felfedezheted azt, hogy bár eddig egyféle módon éltél – mondjuk nagyon űzötten staccatóban, vagy folyamatos érzelmi káoszban –, igazi ritmusod mégis valami más. Könnyű lesz majd meglátni a másokat uraló ritmusokat is akár a családodban, akár barátaidban vagy híres emberekben. Az alapvető ritmus olyan egyéni, mint az ujjlenyomat. Az emberek mozgásának módja azonos azzal, amilyenek ők maguk. Mivel összetett lények vagyunk, ezért a ritmusok erős keveredése is jellemezhet – mint például áramló/kaotikus, staccato/lírai vagy bármely egyéb. A ritmusra mozdulást sámángyakorlatnak tekintem, ám nem

a tánc az egyetlen út. Ha a rendszeres gyakorláson keresztül felis54. mered a ritmusokat, könnyedén találhatsz számos más módot is az átélésükre. Például rohanhatsz; az áramló, nyújtott lépésektől kezdve a dübörgő rohanáson keresztül a könnyű léptekig és a lelassulás megfontolt tempójáig. Vagy végezhetsz aerobic-ot, úszhatsz, korcsolyázhatsz, akár el is énekelheted a ritmusokat. Egyénileg dolgozom valakivel, aki vezetés közben, autója biztonságos maganyában zümmög, dúdol, harsog, énekel. Wall Street-i ügyvéd, aki az általánossá váló kedvetlenségben szenved, amitől tunyaságba ragad, arca közönyös, hangja élettelen, tekintete zord. Ám ahogy életre kelti a ritmusokat – táncolja, dalolja –, úgy tér vissza arcára a mozgás, élet költözik a szemébe, erő a lépteibe, vidámság és lelkesedés a hangjába. Ez az ember, aki egy csöppet sem ostoba, utál minden fecsegést és „new age” beszélgetést, azt mondja, a ritmikus mozgástól belülről fakadó, természetes, friss és élettel eltöltő erő ragadja magával, amely olyan, mint szeretkezni szex nélkül, mint érzékelni a lelkedet. Elragadtatott izzással beszél e tapasztalásáról, ami számára is hihetetlen. A ritmusok igenis elvezetnek a test szellemével való újbóli kapcsolatteremtés önkívületéhez. Számtalan változatos módon lehet gyakorolni. Nem kell más, mint hajlandóság.

RITMIKUS MASSZÁZS A ritmusok gyakorlásának másik módja a ritmikus masszázs. Ez lehetőséget teremt az áramlás és a nyugalom mély, testi megtapasztalására, valamint arra, hogy ráhangolódjunk egy másik személyre. A masszázs csodálatos lehetőség arra, hogy – szó szerint véve is – érintkezésben legyünk énünkkel, társunkkal, kedvesünkkel, barátainkkal, gyerekeinkkel; hogy gyógyítsunk a kezünkkel. Nem fényűzés, nem gazdag érzéki emberek élvezete, sem pedig a fizetett szex fedőneve; éltető, ritmikus kölcsönhatás, amelynek életünk részévé kellene válnia. A ritmikus masszázs ellazítja a testet – mindkét félét egyaránt – annak jellemző energiaáramlásába. Újból bekapcsol bennünket természetes energiacsatornáinkba, felszabadítja fizikai és lelki 55. korlátainkat. Teljességet teremt, emelkedett lazítást, öntudatunkat átirányítja a fejünkből egész testünkbe. Fontos részét képezi a légkör, a szellemi hozzáállás és a tudatosság. Nem kell hozzá semmiféle különleges képzés, vagy technika; bárki gyakorolhatja, aki hajlandó adni és odafigyel a másik emberre (és viszont; a másik fél hajlandó ezt elfogadni). Első dolgod a békés légkör megteremtése. Biztosíts zavartalanságot. A szoba legyen meleg és kellemes; gyújthatsz gyertyát vagy enyhe fényt, lejátszhatsz valami megnyugtató zenét, égethetsz füstölőt, díszíthetsz virággal. Térben és időben békés szigetet kell teremtened a mindennapi élet közepette. A masszázst erre való asztalon, ágyon vagy akár a talajon is adhatod. Szükséged lesz masszázsolajra (bioboltokban és testkultúraüzletekben vásárolhatsz könnyű mandula- vagy szezámolajat) és néhány vastag törülközőre. Másodszor azt kell megértened, hogy a hozzáállás a legfontosabb alkotóelem. Szerető és szolgáló mozdulattal kell a másik személy felé fordulnod és azzal a szándékkal, hogy olyan tapasztaláshoz juttasd, amit soha nem érhet el egyedül. Adás és kapás energiája körbejár, egymást táplálva építik fel a gyógyító erő áramlását. A másik személyt energiáddal, szellemeddel táplálva, igazán átadod magadat a masszázsnak. Az Esalen Intézetben masszőrként végzett munkám legelején felismertem, ez nem egyszerűen fizikai, az érzékekre ható folyamat, hanem vallásos tapasztalás. A legkézzelfoghatóbb módon valósult meg a „szeresd felebarátodat, mint önmagadat” parancsolata: hozzájuttattam őket a saját testük teljes megtapasztalásához. A csoportban végzett munka egyre inkább napi szerzetesi imává vált. Mindig új testekkel találkoztam, akikkel ez a mély találkozás gyakran úgy jött létre, hogy egyetlen szót sem szóltam hozzájuk. Csodálatos gyakorlása volt ez a „személyes vonatkozásoktól mentes”, a ragaszkodás, a feltételek és bonyodalmak nélküli szeretetnek; a megosztás körkörös áramlásában kialakuló mélységes adásnak és elfogadásnak. E munkám során felfedeztem önmagam mély, isteni részét és a nagylelkűség, a kapcsolódás képességét, amelyeket korábban soha nem tapasztaltam még. A masszázs ritmusos testimája úgy bizonyult gyógyítónak és egységbe rende56. zőnek számomra, ahogy érintésem hatására a másik ember is átélte a teljességet. A harmadik igen lényeges tényező a tudatosság. Nagyon fontos annak tudatában lenned, mennyire vagy elengedett. Ideges, feszült állapotban senkit ne masszírozz, mert saját negativitásodat belecsepegteted a másik személybe. Légy laza, természetes, pihent. Ezt úgy is elérheted, ha előzőleg röviden végigmész a ritmusokon, s

ezáltal tettrekész nyugalmat teremtesz magadban a masszázshoz. Egész végig maradj tudatában saját létállapotodnak, és emlékezz arra, hogy a folyamat fizikai meditációvá bontakozik ki. Tökéletesen tudatosnak kell lenned a másik személlyel kapcsolatban is. Még mielőtt kezedet rátennéd testére, állj meg mögötte, és fogadd őt magadba: figyeld meg a testformáját, hangolódj rá arra, amit ez elárul róla. Vésd magadba a teste mozgását, légvétele emelkedését és süllyedését. Figyelj minden részletre: vajon a vállát szorosan felhúzza-e, a farpofáját megfeszíti-e, hordoz-e tartásában feszültséget, hogy tartja kezét, lábát, és így tovább. Úgy kell megfigyelned ezt az egyedi testet, mintha az egész világon ez volna az egyetlen a tiéden kívül, amely nem hasonlítható senki máséhoz, és amellyel itt és most összekapcsolódsz. El kell őt fogadnod, úgy kell vele együttműködnöd, mint a táncosnak a partnerével. Az egyszerűség kedvéért a testről, mint „tárgy”-ról beszélek, de a gyógyító masszázsban azt is szem előtt kell tartanunk, hogy test és szellem egységet képeznek, amelyben fizikai, érzelmi, lelki és szellemi oly titokzatos egységbe fonódik, amely meghaladja az értelmünket, ám megtapasztalható. Kezdődjék a masszázs hason fekve. Győződj meg arról, hogy a párod nem fázik és kényelmesen fekszik. Az éppen nem érintett testrészeket takard be törülközővel. Mindkét bokája alá tégy egy-egy felcsavart törülközőt; evvel csökkented a térdére nehezedő nyomást. Szükség esetén, a kényelmes testhelyzet és a teljes ellazulás érdekében, máshová is rakhatsz törülközőket. Ha mindezt elvégezted, állva, vagy ülve helyezkedj el a lábánál. Gondos ráhangolódás után mindkét kezedben tartsd meg a lábfejét, és csak 57. lélegezz, légy jelen vele. Légzésed lassan egybefonódik az övével, és fokozatosan tested minden porcikáját el tudod lazítani. A test felosztható részekre: lábfej, láb, altest, hat, kar, kéz, váll, mellkas, gyomor, medence, nyak és fej. Ezek meg tovább tagolhatók: lábikra, térd, comb; a hát két oldala a gerinctől jobbra ill. balra; kézfej, alkar, felkar és így tovább. Nem mindegy, hogyan mozdítod a testet. Tisztelni kell a tudatosság testben kifejezett megjelenési formáját, és megerősíteni azt: „igen”-t mondani a testre, annak minden részletére. Érzelmi hozzáállásod a következő gondolatok formájában öltsön testet: „Ez a te gyönyörű kezed; a maga módján éppen olyan tökéletes, mint a fa, a levél, a hópehely, vagy amilyen gyönyörű és tökéletes a kismacska is a maga nemében.” A masszázs ezt a lényegi üzenetet közvetíti: a személy minden porcikája tökéletes, különleges, táplálni és dédelgetni való. Érezd át ezt, külön-külön minden részt értékelj, kezed közvetítésével beléjük lélegezve, az egészet szeresd. Figyeld így a testet, ez megnyugtatja és könnyűvé teszi a légzést, fokozza a tudatosságodat. Minden mozdulatnak: simításnak, húzásnak, nyomkodásnak, minden érintésnek teljesnek kell lennie; megfontolt sorrendben, ízülettől ízületig haladj – bokától térdig, térdtől csípőig stb... Máskülönben a masszírozott személy átélésében mindig az kap nagyobb hangsúlyt, ami kimaradt az érintésből, amit átugrottál, amit kihagytál. A lábfejen dolgozva az egész lábfejet vedd végig. Kövesd a test minden részének körvonalát, réseit, kiemelkedéseit, mélyen és alaposan felfedezve azokat. Az illetővel harmonikusan együtt lélegezve, teljesen át kell adnod magad a masszázsnak, egészen részt kell venned benne; minden simításba, beleadni saját súlyodat és nyomásod erejét. A lehető legrosszabb az, ha csak csúszkálsz kezeddel a bőrön anélkül, hogy érintésed igazán átjárná azt, anélkül, hogy teljes énedet átadnád a folyamatnak. A találomra történő, felszínes érintés borzalmas. Kezed mély és lágy mozgásának elősegítése érdekében elegendő mennyiségű olajat is kell használnod. Ezt tenyeredben felmelegítve hozzáláthatsz a biztos határozottsággal, igazi nyomással és figyelemmel végzett mozdulatokhoz. Belépsz az egyszerű, körkörös ismétlés áramló ritmusába, a mozdulatok mantrájába. Kezdd a 58. jobb kezedben lazán, átölelő fogással tartott bal lábfejjel. Kövesd körvonalait lágy, köröző mozdulatokat létrehozó, masszírozó ba1 kezeddel. Áramló finomságú mozgásodhoz ne csak a kezedet használd, hanem egész alsókarod teljes lendületét. Nyomkodás, húzás, simogatás – a mély behatoláshoz elegendő, de az áramlást meg nem szakító erejű nyomást alkalmazz. A lábfejjel végezve a ritmikus áramlást kiterjesztheted, egyre nagyobb és nagyobb területet hozzávéve – lábujj, lábfej és alsó lábszár; lábujj, lábfej, alsó lábszár és comb –, egyre nagyobb szakaszokat bekapcsolva. Add bele a súlyodat, és saját hasad, saját központod irányába visszahúzva azt, föl és le mozogj. Majd, miután ezt többször egymás után elvégezted, továbbmehetsz a farra, és ezt a részt is bekapcsolhatod az áramló simításba: fel és le az egész lábon át. Az ismétlés kulcsfontosságú. Ha a bal lábon végzett munkával már elégedett vagy, akkor állj meg, még egyszer tartsd kezedben a lábfejet és érezd az életerejét. Ezután ugyanezt tedd meg a jobb lábbal is, kezed összpontosított, el nem kapkodott táncával öleled a lábat az ujja hegyétől a comb tetejéig, a mozdulatok egyre növekvő kiterjesztésével. Végezetül mindkét kezeddel, mindkét lábon egyszerre végezz egységbe rendező simításokat. (Ne feledj szükség esetén több olajat használni, de csak annyit, amennyi simításaidat lággyá, de nem csúszóssá teszi.) Majd ismét állj meg, mindkét lábfejet kezedben tartva lélegezz és pihenj, „légy jelen”. Amikor ismét teljesen laza és összehangolt vagy, a hát bal oldalán folytasd a hosszú, áramló simításokat; újból és

újból, fel a vállig és le a test bal oldalvonalán. Ha ez az oldal már felébredt az érintésed alatt, akkor a bal kezet tartva állj meg, és lélegezz 1–3 percig. Utána a hát jobb oldalán végezd el ugyanezt az ülep tetejétől fel a vállig. A jobb kéz megtartása után tedd a kezed a gerinc alapjára, mindkét oldalára egy-egy hüvelykujjadat, és azokkal határozott nyomkodással haladj felfelé a hát hosszú izma mentén, majd a vállak körül és le a karokon át a kézre. Ezt többször is ismételd. Ha már életre keltetted a test hátoldalát, akkor visszatérhetsz a lábfejhez, és a lábujjak hegyétől lefelé haladva a kézujjak hegyéig egymás után mindkét oldalt simítsd végig. Végül befejez59. heted a nyakon, a barázdák és az energiacsatornák áramlásba való bekapcsolódását érezve, a feszültségcsomókat ellazítod, a nyaki izmokat megdörzsölöd. Most kérd meg az illetőt, forduljon meg, és kezdd el a hasoldal masszírozását. A lábon ugyanúgy dolgozz, mint a hátoldalon, utána a fejnél elhelyezkedve tedd a kezed pontosan a torok alá, és innen mellkason lefelé, az oldalon felfelé haladva juss el a karon át a kézfejig. Ennek során az egész mellkast – a mellet is beleértve – megmasszírozod, le egészen a szeméremcsontig, hosszú, ritmusos, nyomó és húzó simításokban. Azután a kart a fej fölé emelve dolgozhatsz az oldalon ott, ahol a csípő és a comb összeér, majd végig fel, folytatólagosan a karon egészen az ujjak hegyéig. Eközben mindketten mélyen lélegezzetek be és lassan ki. Befejezésül dolgozhatsz a fejen és az arc különböző részein, ahol gyakran rengeteg feszültséget őrzünk. Amikor mindezzel végeztél, ülj le az egyik oldalon, kezedet helyezd kb. 3 ujjnyival a köldök alá. Tartsd ott határozottan a gyomron 5–10 percig, miközben könnyedén lélegzel. Érezd, ahogy a gyomor felemelkedése szó szerint eltolja kezedet a testtől. Ez azt jelzi, hogy a levegőt mélyen lehúztad a hasba. Ez az összekapcsolódás annak, aki adja, és annak, aki kapja, egyaránt a gondoskodás, a táplálás átélését jelentő forrás. Számtalan esetben használható – gyerek, vagy nehéz helyzetben lévő barát megnyugtatására, arra, hogy különleges kapcsolatodat kifejezd a szeretett félnek. Mély, gyógyító mozdulat, amely a szellemet a testbe hívja, a lélegzetnek ugyanakkor teljes ritmust ad. Akár magadon is végezheted: feküdj hanyatt, talpadat helyezd biztosan a talajra, térded felhúzva, kezed a hasadon, és a testeden keresztül lélegezz kezedbe. A masszázs a kapcsolatteremtés gyönyörűséges módja. Arra hivatott, hogy a testet a mély megnyugvás állapotába hozza, ami az alvás vibráló megfelelője – az éltető béke állapotát kicsaló, áramló mozgás. Ahogy egyre gyakorlottabbá válsz az effajta masszírozásban, kifejleszted saját módszereidet, és azokat minden egyes esetben személyre szabottan alkalmazod majd. Beépíthetsz más ritmusokat is, mint például staccato gyúrást és bizonyos típusú 60. masszázs csapkodó módszereit, vagy a líraian tollpihe-könnyűségű érintést, amely a mély masszázs tökéletes befejezésévé válhat. Néha csak a lábon, a karon, vagy az arcon kell elvégezned .Nagyszerű módja annak, hogy kapcsolatban maradj azokkal, akik számodra a legfontosabbak. A magányosság társadalma felé haladunk, még azokkal sincs kapcsolatunk, akik hozzánk a legközelebb állónak tűnnek. A masszázs lehetőséget teremt arra, hogy „kinyúljunk és valakit megérintsünk” – a nagylelkű és kielégítő meghittség gyakorlati, gyógyító ösvénye. A kéz hason való pihentetésének befejező mozdulata mellett több másikat is lehetne és kellene magadon gyakorolni. Valójában az önmasszázs csodálatos módszer a ritmikus masszázs művészetének elsajátításához. Teremtsd meg ugyanazt a légkört, vedd fel a szeretetnek és a szolgálatnak ugyanazt a hozzáállását, s ugyanolyan mély tudatossággal csináld végig. Saját kezed szerető dédelgetésével a lehetőségekhez képest menj végig a testrészeiden. Nem tudod mindet elérni – talán ezért rendeződünk párokba? – ám a legtöbb részedet mégiscsak képes vagy megmasszírozni. A magadon való munkálkodásban megtanulhatod, hogy pontosan mekkora nyomás esik jól, megtapasztalhatod az ismétlés és a befejező mozdulat örömét, átélheted az érintés, a törődés és a szeretet csodálatos érzését. Ugyanolyan nagy kincsként kell őrizni önmagunkat, mint másokat. Oly sok szenvedés gyökerezik azokban az emberekben, akik nem törődnek önmagukkal! Az alapos masszázs rengeteg szexuális energiát szabadít fel, különösen akkor, ha az effajta energia elfojtott vagy csak felszínesen kifejezett. Ezért legjobb, ha törülközőt teszel a nemi zóna köré azért, hogy a masszázs teljes ritmikus változást érhessen el ahelyett, hogy nem helyénvalóan vagy elhamarkodottan a szexualitás területére tévedjen. Gyakran mégis felébrednek szexuális érzések, ilyen esetben azt tanácsolhatjuk az érintettnek, hogy ne küzdjön ellenük, hanem egyszerűen fogja fel azokat az éltető energia átvonuló hullámaiként. A testek közötti megosztás és meghittség legértékesebb, szexuális vonatkozásoktól mentes módjának tekintett masszázs a testi tudatosságnak egyre mélyebb és mélyebb szintjére juttat. Szerető és áramló simításokkal követve az öntudat testi 61. formáját, olyan üzenetet közvetítünk, amelyet mindannyiunknak szükséges újból és újból hallani, érezni: „Éppen

jó vagy. A magad módján tökéletes.”

SZERETKEZÉS RITMUSAI A szexuális energia teljes kifejezése a másik kulcsfontosságú módja annak, hogy a létezés erejének megtapasztalásához felszabadítsuk a testet. Ez a bennünk áramló energia hajt előre mindannyiunkat. Szeretkezésünk mikéntjének megismerése legfontosabb feladataink egyike, mivel ennek révén jutunk teljes egészében emberi erőnkhöz. Szigorú erkölcsű kultúránkban egészen addig nem foglalkozunk ezzel, amíg el nem érjük húszas éveinket, még akkor is csak véletlenszerűen és ritkán. Sokan – valójában a legtöbben – élnek úgy, hogy nem tudnak teljes és kielégítő módon szeretkezni. Kultúránk állítólag felszabadult, sőt még inkább feslett erkölcsű, valójában azonban szomorúan fejletlen szexuális értelemben véve. A mélyreható szexualitást féktelen, buja izgalom és alkalmi aktusok helyettesítik. Érdemes volna megtudni, milyen lenne a világunk, ha az emberek rendszeresen gazdag, teljes értékű szexuális élményekben részesülnének; mennyivel kevesebb erőszak, erőszakos nemi közösülés, szenvedélyfüggéség, depresszió, bűncselekmény és háború lenne. A szexuális kielégülés elérését célzó kísérleteknek csaknem minden lehetséges módjával vesszük körül magunkat, kivéve a mélyen kielégítőt. Hányan tudják közülünk, hogyan érjenek el tökéletes, katartikus, a test egészét érintő, megrázó kielégülést? A tökéletes szexuális élmény átélése önmagunk gyógyításának legalapvetőbb módja. Megszabadít a bennünk felhalmozódó feszültségtől és a stressztől. Kedvesünk személyében az egész világot öleljük át, és általa az egész világ ölel bennünket. Ám a reklámokban, a különféle szórakozásokban, a sötétben adott titkos találkákban megjelenő szexualitás felszínes és külsőleges, sokkal inkább a fejben, mintsem a testben zajlik. Ez a huzamos szexuális visszaélés épp oly veszedelmes és romboló, mint amilyen gyógyító és kiteljesítő a valódi szexuális élmény. Rengeteget beszélünk 62. és gondolkodunk a szexualitásról, ám leggyakrabban nem csináljuk jól. Legalapvetőbb tennivalónk a szeretkezés lelassítása. Nem olyan dolog ez, amit bepréselhetünk a Híradó és az esti film, vagy a reggeli ébresztő és a munkába rohanás közé. A szeretkezéshez idő kell. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy talán nem jó minden nap belebocsátkozni. Teljes elkötelezettséggel és tudatossággal kell felépítened az energiát, mivel ez egyike életed szent, sérthetetlen dimenzióinak. Elegendő idővel és szabadsággal kell rendelkezned ahhoz, hogy semmi mással ne törődj, csupán szerelmesen érzéki légy. A kulcs a ritmusokban rejlik – a szexuális energiának az öt ritmus teljes skáláján való kifejezésében. Bizonyos értelemben munkám legalapvetőbb részének tekintem a teljes orgazmus átélésére való képesség előhívását. Tanfolyamaim résztvevőitől tudom, hogy csak a ritmikus mozgások gyakorlása után voltak képesek teljes orgazmust elérni. E felfedezés önkívületi élményhez és életük valódi átalakulásához vezetett. Lehetővé tette számukra a testi energia fokozatainak biztonságos, megfelelő módon való feltérképezését – különös tekintettel a csaknem mindannyiunk számára ijesztő zűrzavarra, az önellenőrzés teljes hiányára –, így feltárva előttük az utat a nagyon is ritmikus szexuális tapasztalás minden vonatkozásához. A szexualitás általam alkalmazott megközelítését viccesen Roth Ritmikus Módszerének hívom. Nem tekintem azt a születésszabályozás eszközének, mint például a katolikus egyház. A teljes értékű szexualitás a ritmusok összességének valódi átélését jelenti. Gyöngéd, porrá zúzó, vad, csodálatos utazásra indulunk a szexuális energia hullámain, amely a Paradicsom fövenyes homokján vet partra bennünket. A szeretkezést az áramló ritmusok komótos kölcsönhatásával kezdd. Az előzőekben leírt masszázs az öt felvonásból álló, igazi szexuális játék nagyszerű indítása. Mindössze az erotikus érzékenységet és a szexuális játékot kell hozzátenned. A ritmus közvetítéséhez zenét is használhatsz. Pároddal emelkedve és süllyedve, testének részletes felderítését áramló cirógatással, 63. egyenletes és körkörös mozdulatokkal végezve, tested teljes odafordulásával és megnyílásával együtt engedd, hogy az energia lassan épüljön fel, így indulj el a szexuális extázishoz vezető úton. A férfinek csak akkor szabad behatolnia a nőbe, amikor már minkét test teljesen nyitottá válik a dinamikus elengedésben, és az energia tökéletesen áramlik. Az erős, lassú, belső áramlás kölcsönösen összekapcsolódó ölelésben folytatódik. A testek már maguktól is staccato ritmusban mozognak, az energia összecsapódóbb és elszántabb, a feszültség és az izgalom fokozódik. A legjobb e lüktető energia természetes fokozódását hagyni anélkül, hogy erőltetnéd, siettetnéd. Egyre csak épül, erősödik, áramlása mind édesebb és édesebb egészen addig, amíg ellenőrzésed gátjait áttörve a mély örvényes szakaszba árad. Add át magadat ennek energiának, vedd azt át. Ha így teszel, hangok és érzések törnek fel önkéntelenül, szenvedélyes állati erő kerít hatalmába és oda

sodor, ahol még sosem jártál. Teljes valóddal éld át az utazásnak, a kalandnak, a vidék felfedezésének borzongató izgalmát. Ez az átadás még mélyebb szintre juttat. A szexuális gyönyör átélése a tetőfokára hág. Nem szabad sürgetned a befejezést, lerövidítened a várakozás és a csúcsponton minden sejtedben végbemenő gyönyörűséges robbanás izgalmát. E robbanás, ha tökéletesen bekövetkezik, egész testedben, egész lényedben visszhangra talál, bensődben mindent ellazít és minden korlát alól felszabadít. Ez a tökéletes, egész testet megrázó, ellenállhatatlanul kitörő orgazmus könnyű, örömteli meghittség fennsíkjára sodor. Meggyőződésem, hogy a közösülést követő szomorúság csak romantikus megszépítése a felgyorsított aktusok kielégületlenségének, a tökéletes, ráérős, érzésteli szeretkezéstől teljes mértékben különböző átélésnek. Igazi orgazmus elérése esetén a káosznak való átadáson keresztül elérkezel a lírai szakaszba: a nemi szervek kapcsolata megmarad, ám az energia változik. Ismét cirógatjátok, szemlélitek, tisztelitek és babusgatjátok egymást. Végezetül engedd az energiát boldog, beteljesült nyugalomba lecsendesülni. Az egység e rejtett érzésében, a kapcsolódásban, a létezés e derűjében rejlik a gyógyítás mélysége. Az eksztázist, a 64. tiszta, akadálytalan örömöt most ízleled meg; az időnek tökéletes és egész szelete ez. Milyen édes is a szexuális önkívület! Nem az egyéjszakás együttlétek élményére gondolok, hanem a biztonságos és felelős nemi élet nyújtotta átélésre, amely azt a nem várt hasznot is kiváltja, hogy az egymás iránti szeretetnyújtás mozdulatát rajta keresztül tanuljuk meg. Nyilvánvaló, hogy a ritmikus mozgás és a masszázs gyakorlása elősegíti azt a valódi szeretkezést, azt a szexuális tapasztalást. amelyet emberi lényekként hivatottak vagyunk átélni. A rendszeres ritmikus gyakorlás – különösen az elnyújtott áramlásnak és az örvénynek való átadás – révén bekapcsolódunk testünknek abba az erővonalába, amely alapvető fontosságú az igazi „szexuális gyógyítás”-hoz. Az is igaz, hogy a teljesen kielégítő szexualitás érzelmi szabadságot és a nemi érés természetes folyamatán keresztül – sajnos nagyon is ritkán – megvalósuló kitárulkozást kíván meg. Ha a szív nem szabad a szeretés erejének átéléséhez, ha érzelmeink áradása akadályozott, ha visszatartjuk azokat, akkor nem áll módunkban teljes orgazmust, vagy tökéletes jóllétet átélni. És ha nemi érésünk folyamata megrekedt, akkor ennek nyomára kell bukkannunk, és a ritmusok gyakorlásával minden egyes állomásán munkálkodnunk kell ahhoz, hogy hozzáférkőzhessünk szexuális képességeink teljességéhez.

A NEMI ÉRÉS ÖT SZAKASZA A nemi érés biztos megvalósulása megkívánja a saját szexuális történetükön való gyógyító elmélkedést. Nemiségünk öt életszakasz során érik meg. (Ezekről bővebben a 3. fejezetben lesz szó.) Saját testünk felfedezésével kezdődik (a születési szakaszban), ezt követi a nemiségről való tudatosulás a barátokkal való játék során (a kisgyermekkor időszakában); majd a szeretőkkel való kapcsolatokban kivirágzik (a pubertáskorban), kicsúcsosodik a társunkkal való együttélésben (az érett felnőttkorban), végül ismét befelé fordul a kor előrehaladtával, a bölcsességgel és a tapasztalással (a halál szakaszában). Megérinted magadat, másokat, mindent ki65. próbálsz, életedet összekötöd valakivel és végül elengedsz. A szexuális érés valamennyi szakasza alapvető fontosságú, mindegyik a következőre való felkészülés. Egyik sem maradhat ki anélkül, hogy az személyiségedben mély nyomot ne hagyna. Ahhoz, hogy életed szexuális vonatkozása ne csak a test, hanem a szív, az elme, a lélek és a szellem felszabadítását célzó munkád döntő szempontjává váljon, számba kell venned tehát saját szexualitásod történetét. Életünk első öt évében, a test-, avagy a születési szakaszban, szexuális energiánk belül épül, csodálatos, elektromos töltésű testünk felfedezésével kezdődik. Megtanulunk táplálkozni és üríteni, csúszni-mászni, járni, beszélni, játszani, mindent ősi erőnk lendületével végzünk, gyökeret eresztünk a számunkra teljesen új fizikai világban. Tapintjuk, csipkedjük, csapkodjuk, piszkáljuk, szorítjuk és dörzsöljük testünket, néha céltalanul, néha oly hevesen, mintha mágnes húzná kezünket önmagunkhoz. Játszunk a testünkkel, nemi szervünkkel, és az érintésük által tapasztalt gyönyörűség átélése elősegíti a szexuális fejlődésünkben lényeges szerepet játszó önfelfedezést. Valamennyi későbbi szexuális érintkezésünk értékes kezdetét jelentik ezek az önmagunkkal töltött pillanatok. Mások megérintésének megtanulását megelőzi az önmagunkkal való kapcsolatfelvétel elsajátítása. Először önmagunkkal szeretkezünk. Sok-sok gyereket megbüntetnek azért, amiért saját testével játszik: a természetes ösztön effajta elnyomása áll a

hátterében minden későbbi szexuális neurózisunknak. Ha te is egy vagy közülük, hogyan is tudnád megtanulni szeretni testedet és rábízni magadat, ha annak késztetései megaláztatáshoz és büntetéshez vezettek? Ártatlan gyermeki elméddel miként érthetnéd meg azt, hogy egy ennyire természetes dolog mocskos vagy rossz volna? Az ártatlan elme számára ugyanis tökéletesen érthetetlen a test megérintéséért járó büntetés. Miért ne teremtene kapcsolatot az ilyen tilalom a testi önfelfedezés és a büntetés között? Nem fogja ez azt eredményezni, hogy a fájdalom elkerülésének érdekében életedet az élvezet elnyomásával töltöd? Így születik a frigiditás és az érdektelenség; annak az erőforrásnak a mellőzése, amitől látszólag az élet maga fosztotta 66. meg a testedet. Vagy akár fájdalmat keresel ahhoz, hogy gyönyört találj. Ez a pornográfia és a szexuális elferdülés szülőágya. Belénk vésődik az, hogy önmagunk iránt érzett szeretetünknek ne adjunk teret. Azt hisszük, hitványak, értéktelenek vagyunk. Kicsi, 4–5 éves testünkben arra kényszerítenek bennünket, hogy szembeforduljunk a természet valódi áramlásával, magának az életnek az ősi erejével. Testünk ellenségünkké válik, idegen erővé, amelyben nem bízhatunk és amelyet le kell győznünk. Jónak bizonyul önmagunk visszautasítása, rossznak érzelmeink elismerése. Az ellenőrzés jó, az átadás rossz. Az önfelfedezés megbüntetésének pillanata a meghasonlás pillanata is egyúttal: jó/rossz, elme/test, helyes/helytelen. Foglyul ejtve aközött, amit érzünk és aközött, amit „kellene” csinálnunk, elszakadunk a testünktől, kizökkenünk az önmagunkkal való kapcsolatunk meghittségéből. Elkezdünk erről gondolkodni; a szexualitás megfontolás, méricskélés, kétségek, félelmek és más emberek vélekedésének kérdésévé válik. Egy-egy be nem teljesített fejlődési szakaszt soha nem tudunk igazán elhagyni. A szexuális szükséglet bennünk rekedt energiáját tovább cipeljük magunkkal, és az meghatározóvá válik a működésünkben. Az önfelfedezés és ingerlés iránti ösztönzés valóságos; az ember arra hivatott, hogy közvetlenül vagy közvetve addig foglalkozzon természetes szükségleteivel, amíg egyesíteni nem tudja azokat önkéntelen létezésének milyenségével. Megfelelő alapozás nélkül felnőtt életünk nem lehet szexuálisan kiegyensúlyozott; akár a szexualitás hiánya, akár a mértéktelensége uralja. Ha megtagadjuk, ha visszautasítjuk, karunk halottan lóg az oldalunkon, altestünk merev, térdünk zárt – az ösztön sokarcú ördögével való harc ez. Ha szexuális függőségbe kerülünk, akkor érzelem, illetve kapcsolat nélkül hajszoljuk az élvezetet. Mindig keresünk valakit vagy valamit, ami megnyomja bennünk a gombot akkor is, amikor éppenséggel félünk attól, hogy belemenjünk. Az élet legalapvetőbb energiája elleni küzdelemben ellentmondásokkal találjuk szemben magunkat a legelső időtől kezdve, amikor az felébredt bennünk. Mindazonáltal, ha gyerekkorunkban békésen hagyták, hogy szeressük és felfedezzük önmagunkat, ha nemiségünk magától ér67. tetődően elfogadott és megerősített volt, ha része volt önértékeinknek és tápláló ösztöneinknek, akkor olyan szilárd alapunk van, amelyről továbblephetünk a következő szexuális fejlődési szakaszba, a gyermekkorba. A szív időszaka ez kb. 5–10 éves korig, a saját nembeli barátokkal történő felfedezésben és játékban kifejezett szexualitás ideje. Akkor kezdődik, amikor ráébredünk nemünkre és öntudatosan már fiúnak, illetve lánynak tekintjük magunkat. A fiúk általában fiúkkal, a lányok lányokkal töltik az idejüket. Ez a szabály részben talán neveltetésünknek is köszönhető, de emellett természetes ösztönzés: a hozzánk leginkább hasonlóakkal való kapcsolatokon keresztül megtanuljuk azt, mi van rajtunk kívül. Első „szerelmi kalandunk”-at gyakran a legjobb barátunkkal éljük át. Ez többnyire tökéletesen ártatlan kapcsolat, bár előfordulhat, hogy alkalmilag határozottabb szexuális érintésekbe hajlik. Egyes kultúrákban az azonos nemű, idősebb gyerekek közötti nyílt szexuális játékok természetesen elfogadottak. Ez többnyire gyakori találkozásokban, egymás mellett üldögélésben, kézfogásban, a barát otthonában eltöltött, éjszakai együttlétekben merül ki. A barátság meleg kötelékében szívünk kinyílik. A gyerekkori szexuális energia leginkább csiklandozásban, ölelkezésben, hempergésben, fogócskában és bújócskában nyilvánu1 meg. Egymás testét nagy szemeket meresztve, titkos játékok – papás-mamás, orvososdi – alkalmával fedezik fel a gyerekek. Az így közvetített tanítás inkább szóbeli, mintsem fizikai: megtanulunk kibontakozó szexuális lényekként kapcsolatot teremteni, kiterjeszteni határainkat, kísérletezni mindenfajta módon, boldogulni, a helyünket megtalálni, egymásra hatni. Ebben az életszakaszban a szexuális energia a szívünket érinti meg. Amikor annak kezdeti, kifelé irányuló erőit barátaink közvetítésével fejezzük ki, amikor az a bizalmas játékok lendületévé válik, akkor a szexualitás és az érzések, az életenergia és a szív találkozásával vagyunk áldottak. Soha nem helyénvaló az a szexuális energia, amelyik nem a szíven keresztül áramlik ét; szív nélkül az önszeretet bűntudatot terem, a barát iránt érzett szeretet eltorzul, a szerető pusztán testi vágy tárgya lesz. Amikor a szexualitás a testből fakad, akkor szükséglet. Amikor az elméből, akkor

68. képzelgés. Amikor a szívből, akkor szerelem, a legszentebb szinten való kapcsolatteremtés. A szexualitás alapjában véve értelmetlen a szív nélkül. Az álszemérem sok ideges feszültséggel övezi a különleges barátságokat és a gyerekkor durva tréfáit is. De hogyan tudnánk valaha igazán szeretkezni akkor, ha nem bízunk eléggé önmagunkban ahhoz, hogy barátainkkal ártatlan, játékos fizikai kapcsolatot teremtsünk? Nem lehetünk igazi szeretők, ha először nem tanuljuk meg, hogyan legyünk barátok, és nem lehetünk barátok, ha a másik ember érintésekor ideges feszültséget érzünk. A serdülőkor derengésével szexualitásunk erősen öntudatossá válik és központi fontosságot kap. Ekkor lépünk be a szeretővé válás időszakába. Napjainkban ez gyakran a húszas éveinkig is eltart. A kísérletezés és a felfedezés ideje ez; elkap bennünket az önteremtő energia erőteljes áradata, amelyet alkotó módon kell terelnünk. A művészetek, a tudomány, a szeretkezés tanulásának időszaka. Kinyílunk, találkozunk, megérkezünk. Nem számítanak a társadalmi szabályok, bimbózó szexuális energiánk kifejezésével kísérletezünk, akár tapogatózva vagy arcátlanul, akár félénken vagy bátran, akár burkoltan vagy világosan. Kapcsolatainkban a létezés sokféle módját próbálgatjuk az első randevútól kezdve az egyéjszakás együttléten át az együttélésig. A hangsúly nem az állandó kapcsolatokon, vagy az örökké tartón van, hanem a moston. Az élet kiszámíthatatlan, előre meg nem jósolható, izgalmas. És ebben a vad forgatagban felfedezzük, kik vagyunk, mint megkülönböztetett szexuális lények. Az AIDS és a járványként terjedő kamaszkori terhességek korában igen lényeges az, hogy a tizenéveseket ne csak a biztonságos nemi életre tanítsuk meg, hanem érzékiségük kifejezésére és fejlesztésére való más megnyilvánulási formákat is felmutassunk számukra. Tragikus következményekkel jár az érzelmi gyarapodás éveinek kamaszkori terhességgel, korai házasságkötéssel és állandó munkavállalással történő félbeszakítása; ebben a korban még nem vagyunk erre felkészülve, életre szóló gátlás magjait ültetjük el vele. Eszményien járunk el akkor, ha a tizenévesek előtt sokféle módját tárjuk fel az érzéki kifejezési formák és a rugal69. galmasság fejlesztésének és felfedezésének, ha arra bátorítjuk őket, hogy a kamaszkor nemi előjátékát oly módon terjesszék ki, hogy a közösülés tényleges megtörténtének átélése mély és gazdag lehessen kezdettől fogva. Ugyancsak fontos annak a megerősítése, amit a kamaszok a szívük legmélyén már tudnak: hogy a teljes értékű szexuális kapcsolatoknak az őszinte barátsággal összefüggésben kell kialakulniuk. AZ ilyen fajta kapcsolatban szerelmesed a szent tanárod. Te és a párod kölcsönösen felfedezitek, hogyan váljatok szeretőkké, miként érjétek el azt, hogy ölelkezésetek valamennyi ritmuson keresztülhaladva az egész testre kiterjedő orgazmusban csúcsosodjon ki; mély, felrobbanó és elernyedő, vibráló energiahullámokban, amelyek átalakítják a létezés minden szintjén betegséget előidéző tunyaságot. Az elutasított serdülés végül így is, úgy is utolér: jobb, ha a megfelelő időben, mint később, amikor már rombol. Kultúránk tele van azokkal az elnyomott serdülőkkel, akik a 20-as, vagy 30-as éveikben át a nemi érést. A tudatlanság és a félelem miatt a kamaszkor inkább válik a megszorítás és a korlátozás, mint kísérletezés és a kiterjedés időszakává. A következmény impotencia, frigiditás, korai magömlés, elgépiesedő közösülés és az összes többi hibás szexuális működés, amelyektől százezrek keresnek enyhülést hátralévő éveik során. És ha kamaszkori energiáidat nem arra fordítod, hogy megtanulj valódi szeretővé válni, akkor vakmerő vezetésre, hadviselésre használod, vagy pedig az érvényesülési vágy és a depresszió forrásává válik. Megiszod, elszívod, beinjekciózod, felzabálod vagy megkoplalod. Kis szerencsével úgy érjük el a felnőttkort, hogy készen állunk a meghittségre, a társkeresésre és a családalapításra. Ha a megelőző szakaszokban megtanultuk mindazt, amit meg kellett tanulnunk, akkor a házasodás iránti vágyunk természetes. Az elkötelezettség önként vállalt összetartozás, holtomiglan-holtodiglan megosztás, tökéletes befektetés a test, az elme és szív közös vállalkozásában. A szex maga is líraibbá, tantrikusabb kapcsolattá válik; testi képességeink teljes skáláján játszik és nem csak egy, vagy több ismétlődő hangon. 70. Ám útközben sokan megsérülünk. Az elkötelezett szexualitás meghittség, az élet szeretetével áthatott szexuális önkívület teljessége csak úgy érhető el, ha a nemi érés korai fejlődési szakaszainak befejezetlen ügyeit bevégzed: meg kell tanulnod bűntudat nélkül szeretni önmagadat; megteremteni a barátság és a szexualitás közötti kapcsolatot azáltal, hogy a barátságaidat hagyod érzékinek lenni és a szexualitásodat igazán odaadónak és elfogadónak; megengeded magadnak a kamaszkorban kívánatos felfedezést, a fesztelen viselkedést és a kutatást. Máskülönben a szexuális sérülések, félelmek, kétségek, tudatlanság, elfojtás – a testben és a szívben egyaránt –

még a legjobb elkötelezett kapcsolatot is aláaknázzák, és ez akár hosszú ideig is fennmaradhat. Ahogy az idős kor felé haladva belépünk életünk utolsó szakaszába, szexuális energiánk vibráló megtartóztatásban ismét befelé fordul. Ez nem azt jelenti, hogy többé nem szeretkezünk, hanem azt, hogy szeretkezésünk a szexualitásnál sokkal több; a gondoskodás ezernyi más formáját egyesíti. Érzéki energiánk egész éltünkre kiterjed. Utolsó keringőnkben az egész élet a párunkká válik. Szexuális fejlődésünknek természetes kiteljesedése az élet tökéletes erotizálása, ám ez is csak akkor következhet be, ha a korábbi szakaszok feladatait bevégeztük. Milyen csodálatos is az, ha így érhetjük el idős korunkat; olyan szabadon létezünk testünkben, mint ifjú gyerekként léteztünk, de immár tudatossággal, barátsággal, önuralommal és a körülöttünk lévő dolgokhoz fűződő szellemi kapcsolattal gazdagodva. Ez a fejezet a testre összpontosított. Arra a helyre, ahol életünket elkezdjük és befejezzük. Ha tested van, táncos vagy. Jogot formálhatsz a testedet ritmusban mozgató erőre. Jogot formálhatsz az érzékivé tevő, tökéletes orgazmust biztosító erőre. Jogot formálhatsz az élet ritmusára, a hullámaira és a fejlődési szakaszaira ráhangoló erőre. Létezésed ereje ez, a jelenlét és a személyes vonzerő, amire mindannyian oly nagyon vágyunk. Amint felszabadítod testedet a létezés erejének befogadásához. 71. Mindenféle érzelmek – régiek, újak, sötétek és világosak – kezdenek benned áramlani. Elevennek lenni veszélyes. Érzelmet jelent; olyasféléket érezni, amiket talán nem akarsz érezni, vagy gondolatokat, amelyeket sose gondoltál. Elevennek lenni azt jelenti: szíved van és kifejezed azt. A test felszabadításával felszabadítjuk a szívet a szeretet erejének megtapasztalásához – ez a következő feladat.

73.

MÁSODIK FEJEZET _______________________

A szív kifejezése A SZERETET ERŐI ________________________________ Ahogy a fém végül is tükörfényességűre csiszolható – mit kell tennünk a szív tükrének csiszolásához Tükör és szív közt a különbség csak egy: A szív titkokat rejt, amíg a tükör nem. DZSELÁLUDDIN RUMI /A SZÍV ROMJAI _______________________________ A második fő sámáni feladat a szív kifejezése, az érzelmek felszabadítása a szeretet erejének kifejezéséhez. A ritmusok testi követése szükségképpen érzelmeket szabadít fel. A test felszabadítása elkerülhetetlenül elvezet a szív felszabadításához. Az érzelmeknek úgy kell áramlaniuk, ahogy a vér kering a testben. Amikor érzelmeink erei elzárultak, amikor szívünk összeszorul, akkor egész életünk a lendület, az életerő híján van. Érzelmeink áramlása nélkül szeretni olyan, mint akadozó motorú autót vezetni vagy fulladozó tüdővel hosszútávfutáson indulni. Ez a fejezet az érzelmek természetét és megmozgatásuk módjait vizsgálja. Akiknek neveltetésük során lehetőségük volt természetesen és magától értetődően kifejezni az érzelmeiket, a dinamikus érzelmi élet olyan természetes, mint a sportolónak az edzés. Ám azoknak, akik érzelmeik bezárását, elnyomását vagy tagadását tanulták meg, az érzelmek kifejezése kezdetben oly fájdalmas lehet, mint a rossz formában lévő sportolónak visszaszerezni az erőnlétét. A sérülések elkerülése miatt nem kockáztatjuk meg az érzelmeink ki74. mutatását. Rászokunk az érzelmi tunyaságra, egyfajta átható dermedtségre, alvajárásra, amely megóv ugyan a fájdalomtól, ugyanakkor távol tart az élet most-vagy-soha élvezetétől. Mindenesetre az érzelmeink előli menekülés az öncsalás hiábavaló gyakorlata. Érzelmeink hatékony megtagadása nem áll módunkban, mivel azok így vagy úgy mindenképpen utat keresnek maguknak, fittyet hányva arra, hogy mennyire állunk ellen nekik. Az érzelmek valóságosak. Nem kikapcsolható ötletek. Nem elvont fogalmak. Az energia fizikai megjelenési formái, amelyek egyesítik a testet és az elmét, s a pillanat átélését jelentik. Ez az energia mérgezővé válik, ha nem fejezzük ki, ha elnyomjuk, vagy elfojtjuk. Feloldás nélkül kinövések, vérrög, daganat, görcs, migrénes fejfájás és más egyéb betegségek tüneteiként jutnak a felszínre. Manapság már világos, hogy az érzelmek elfojtása egészségünket rombolhatja; ezt a legújabb széles körű kutatások is igazolták. Az „elfojtó” személyiségek sokkal inkább hajlamosak a megbetegedésre. Az egyetlen igazi választási lehetőség, az egyetlen egészséges megoldás érzelmeink megölelése, támogatása, felvállalása, és az adott pillanatban helyénvaló átélésük, kifejezésük. Öt alapvető érzelemmel dolgozom: félelem, harag, szomorúság, öröm és szánalom. Legtöbben arra törekszünk, hogy a félelem, a harag és a szomorúság látszólag „negatív” érzelmeit elutasítva vagy elkerülve közelebb jussunk az öröm és az együttérzés „pozitív” érzelmeihez. Ám az igazi örömöt és együttérzést csakis a másik három érzelmen keresztül érhetjük el, és a félelem, a harag, valamint a bánat átélése nélkül az örömnek és az együttérzésnek csak olcsó utánzatait – kellemes érzést és csöpögő érzelgősséget élhetünk át. Mindannyian félünk. Mindannyian haragosak vagyunk. Mindannyian bánkódunk. Ez van. A kérdés az, mit

akarunk vele kezdeni? Félelmünk, haragunk és szomorúságunk elismerése nagy lépés, mert általában megtagadjuk őket. Becses életeink nagy részét hazugságok fátyolában kóborolva töltjük, becsapva magunkat és másokat, élettelen valótlanságban élve. Ez egyszerűen nem működik. Legalábbis nem igazán. Sokan úgy vélik, hogy a megvilágosodást vagy az önfegyelmet 75. csak úgy érhetik el, ha megtagadják, vagy legalábbis „meghaladják” a negatív érzelmeiket. Vagy talán nem kellene alantas ösztöneinken felülemelkedve a zavartalan öröm és együttérzés állapotába jutnunk? Meggyőződésem, hogy az effajta könnyed túllépés a csalóka egykedvűség álruhája, amely bármely igazi kihívás esetén azonnal lefoszlik rólunk. Ha azt gondolod, hogy túl tudsz lépni a félelmen, a haragon és a szomorúságon, akkor ülj fel éjjel a vonatra és utazz el Manhattan fölső végétől Brooklyn aljáig, aztán figyeld meg, hogy érzed magad. Vagy nézd végig a Holocaust múzeumot Jeruzsálemben, esetleg tölts egy éjszakát Kalkutta utcáin. Miért akar mindenki túllépni a valóságon, az életen? Miért nem akarjuk átérezni a szívünket? Az alapvető érzelmek létfontosságú szerepet játszanak túlélésünkben és egészségünkben. Nem meghaladni kell azokat, hanem a velük való viszonyunkat átalakítani. Tennünk kell értük és a pillanat őszinteségével és tisztaságával kifejeznünk azokat. Meglehetősen régóta alaptalanul azonosítják a megvilágosodást az érzelemmentességgel. Mesélnek egy történetet a tibeti mesterről, akinek meghalt a fia. Amikor a tanítványai részvétnyilvánításukkal felkeresték őt az otthonában, sírva találtak rá a kertben. Megdöbbentek, mivel azt feltételezték, ha létezik egyáltalán valaki, aki egykedvűséggel képes tudomásul venni a szeretett személy halálát, akkor az csakis a mesterük lehet. Ezért hát megkérdezték tőle: – Mester, miért sírsz? Könnyes szemmel egyenesen rájuk tekintett, és így válaszolt: – Sírok, mert meghalt a fiam, és szomorú vagyok. Arra születtünk, hogy érezzünk. A gond az, hogy első pillanatól kezdve érzelmeink átalakítását és visszautasítását tanuljuk. Figyeld néhány órán keresztül a kétéves gyermeket. Félelemmel bújik el egy nagytermetű, szakállas idegen megjelenésekor; kitörő ragjában ököllel csapkod, amikor kabátot kell felvennie vagy más színű ceruzát kap, mint amilyet szeretett volna; elkomorul és könnyek áradatát ontja, amikor apja a játszótéren hagyja; elragadtatva ujjong, amikor fogócskát játszhat; és maga a megtestesült vigasztalás, amikor mackója leesik az ágyról. A kétévesek érzelmi 76. erőműtelepek; önálló életerejüktől megmámorosodva vizsgálják korlátaikat, feltérképezik érzelmeik tárházát. Ám a társadalmi környezetbe való beilleszkedés olyan kényszerítő erőként hat, ami miatt megtanuljuk elutasítani, elfojtani, kétértelműen kifejezni és leplezni az érzelmeinket. Majd az egész megrekedt érzelmi energia felhalmozódik, és végül vagy olyan módon tör ki, aminek mértéke nem áll arányban a helyzettel, vagy a viselkedés önromboló mintáiként üt vissza. A cél az, hogy visszaszerezzük az érzelmi válaszadás gyermeki tisztaságát és természetességét anélkül, hogy a gyerekekre jellemző érzelmi szélviharok hatása alá kerülnénk. Paul Ricoeur, a filozófus „második ártatlanság”nak nevezi azt, amire törekszünk: a válaszadás frissessége, a bölcsességgel és a tapasztalással fűszerezett természetesség. Ennek eléréséhez hagynunk kell az érzelmeinket felszínre jutni, megismerni és a magunkévá termi; szabad áramlásukat biztosítani ahhoz, hogy féljünk, amikor valami valóban fenyeget, megharagudjunk, amikor valami sérti a tisztességünket, sírjunk, amikor megsérülünk, mosolyogjunk, amikor minden rendben van, és törődjünk mások valódi szükségleteivel. Amikor mindez elkezdődik, megtudsz valamit arról, mit jelent szeretni. A szeretet a helyesen áramló érzelmi energia. Az adott pillanatnak megfelelő és őszintén, egyenesen, helyénvalóan kifejezett érzelmek teljes skálája. A szerető nem más, mint gyerek. Amikor Rilke, a költő a depresszió súlyos rohamaitól szenvedett, azt tanácsolták neki, forduljon pszichológushoz. Ám ő attól félt, hogy ha démonaitól megfosztanák, akkor az alkotás angyalai is elhagynák. Más szavakkal: tudatában volt annak, ahhoz, hogy költő maradhasson, készen kell állnia az érzelmek teljes skálájának átélésére. Mindannyian művészek vagyunk, magunk teremtjük életünket és a világot, amiben élünk. Érzelmeinket támogathatjuk eltáncolásukkal, eléneklésükkel, eljátszásukkal, leírásukkal és megfestésükkel; alkotó módon felderíthetjük és ünnepelhetjük őket. 77.

AZ ÉRZELMEK TÉRKÉPE Az évek folyamán végzett kutatásaim során az önfelfedezés ösvényén haladtam és ezernyi hallgatóval és

beteggel dolgoztam, így kirajzolódott előttem az érzelmek térképe. Felkínálom neked az én saját területem rajzát, annak ellenére, hogy mindenkinek másétól különböző az érzelmi birodalma, és neked magadnak kell felfedezned hullámhegyeidet és -völgyeidet, folyamaidat és védőgátjaidat, mellékfolyóidat és szeméttelepeidet. Mindazonáltal érzelemvilágunk alapelemei nagymértékben hasonlóak. Az érzelmek felébrednek bennünk, akár beleegyezünk, akár nem. Színlelhetjük ugyan, hogy nem érezzük őket, ám az önbecsapás árát azzal fizetjük meg, hogy haszontalan, idejétmúlt érzelmek raktárává válunk. Ránk nehezednek a múlt megoldatlan végeredményei, olyan dolgok borítanak el, amelyek egyáltalán nem kellenek ahhoz, akik most vagyunk, és ahhoz, amit most csinálunk. Az ilyen zűrzavaros szív számára a helyes érzelemnek éppen megfelelő módon való kifejezése ahhoz hasonlatos, mintha olyan lepusztult könyvesboltban próbálnád megtalálni a keresett könyvet, amelyikben találomra zsúfoltak össze rengeteg, a múlt századtól kezdve kiadott könyvet. Ez csaknem lehetetlen. Ki kell takarítanunk érzelmeink szobácskáit, ki kell alakítanunk az alapvető érzelmi egyensúlyt. Az érzelmek se nem negatívak, se nem pozitívak; egyszerűen csak a rezgésükkel és a működésükkel nélkülözhetetlen erőket hordoznak életünkben. Alapvető fontosságúak egészségünkhöz és jóérzésünkhöz. A félelem véd, a harag oltalmaz, a szomorúság megkönnyebbülést okoz, az öröm fellelkesít, a részvét egyesít. A félelem közel van énünk felszínéhez, a harag mélyebben, a szomorúság és az öröm fokozatosan még bensőbbek, a részvét pedig rejtett központunkból árad ki. Mindegyikük az energia egy-egy szintje és rezgése, amelynek szabadon kell áramolnia bennünk ahhoz, hogy igazán a jelennek éljünk. 78. A / Félelem A félelem életbevágóan hasznos érzelem. Készenlétbe helyez, kiélesíti az érzékszerveinket, és veszélyes helyzetben elmélyíti a tudatosságunkat. A félelem barátunk, a radar szerepét tölti be az életünkben. Az emberi túlélés alapösztöne – testi, lelki és szellem értelemben véve. Éles érzékkel észre kell vennünk, mi fenyegeti jóllétünket. A veszélyeket jelző, jól behangolt antennával rendelkező érzékelés révén észrevesszük a fenyegető támadásokat, és felkészülünk rájuk. A félelem megtanít a történésekre figyelni, és a tiszteletre méltó félelemérzet teszi lehetővé számunkra, hogy egyensúlyt tartsunk fenn egy olyan világban, amely elkerülhetetlenül bizonytalan és előre meg nem jósolható. Ám a félelem vészjelzése eltompul, ha elutasításának és elnyomásának mintáját fejlesztjük ki magunkban. Azáltal, hogy nem fordítunk figyelmet különleges jelzéseire, az energia általános téveszmét eredményez, és örökké tartó alacsonyrendű lázas vészjelekkel hatja át az életünket. Gyakorlatilag mindenkit bezár a félelem; az emberek mindentől félnek – munkájuk, kedvesük, életük elvesztésétől; félnek a sikertől, a boldogságtól, az igazságtól, az érzelmektől, a mozgástól, a változástól. Ahogy egyre érzékenyebbé válunk az érzelmi energiák játékára, megérthetjük (és érezhetjük is önmagunkban), a fel nem oldott félelem hogyan szorítja össze a torkunkat, teszi feszessé a nyakunkat és a derekunkat, emeli fel a vállunkat, merevíti meg az állkapcsunkat és ráncolja homlokunkat, bénítja a medencénket és peckeli ki a térdünket. A félelem az egész testen otthagyja a kézjegyét, ám már úgy hozzászoktunk mindehhez, hogy érzéketlenné váltunk testbeszédünk tisztán érthető üzenete iránt. Ez az átható félelem egyszerűen megbénítja az életenergiánkat, birtokba veszi az érzéseinket. Annyira félünk attól, hogy mit fogunk elveszíteni, hogy fájdalmasan ragaszkodunk ahhoz, amink van, és tetszhalottá zsibbasztjuk magunkat annak érdekében, hogy az igazi élet fájdalmaitól távol maradjunk. Az élethez való ragaszkodással megtagadjuk magunktól a vibráló jelent és jövőt. Tehát meg kell szabadulnunk régi, kiterjedt aggodalmainktól ahhoz, hogy képesek legyünk attól félni, ami pillanatnyilag fenye79. geti jóllétünket. Emlékszem egy megrázó esetre, amelyben a félelem börtönbe zárt egy életet, majd végül feloldódott. Az Esalen intézetben, foglalkozásaim egyik résztvevője beszélni tudott ugyan, de semmilyen természetes hangot nem volt képes kiadni. Teljes csöndben maradt, amikor a csoport többi tagja nyögött, jajgatott, morgott, hümmögött és kiabált. Egyszer megmasszíroztam. A testében lévő feszültségek ellazításán dolgoztam; nagy, vadul lüktető forradást vettem észre ágyéka közelében. Ráfektettem a kezemet, és arra kértem, lélegezzen a tenyerembe. Megtette. Hirtelen hátravetette a fejét, aztán vérfagyasztó ordítás hagyta el a torkát. Mindenfelől odarohantak az emberek, és megdermedve álltak. Hátborzongató kiáltása után öntudatlanul hanyatlott vissza, és a döbbent nézőközönség azt gondolhatta, meghalt. Ám én éreztem a légvételét. Betakartam, hogy melegen tartsam, és figyeltem. Mikor visszanyerte az eszméletét, a lüktető érzés elmúlt. Elmondta, hogy öt éve tartott ágyéka mellett ez a lüktetés, azóta, hogy megjárta Vietnámot. Szuronyt döftek akkor a hasába: látta a közeledő támadást,

megdermedt a rémülettől, és képtelen volt ordítani. A jó katona nem ordibál. Évekig cipelte magában ezt az elfojtott ordítást, és a félelem mélyen bennerekedt kiáltása nem csak a hangját fagyasztotta meg, hanem valamennyi érzelmét is. Magától a félelemtől nem kell félnünk. Nem kell félelmünkben összezavarodnunk vagy mozdulatlanná dermednünk. Ha jelentkezésekor megfelelő figyelmet és kifejezést tudunk biztosítani számára, akkor a félelem energiáját helyesen vezetjük le. Sokat dolgozom színészekkel, és a félelem természetesen örök téma. Lámpaláz, aggodalom a jó játék és a szöveg felidézése miatt stb... – tökéletesen helyénvalóak. Ám a jó színész átalakítja ezt a félelmet természetes, erőt adó társává, az izgalommá. Az ennek eredményeképpen létrejövő energia feltölti a játékot a kockázat, a kaland, a pengeélen táncolás erejével. A félelem helyes levezetésére sokféle lehetőség kínálkozik. 80. B / Harag A harag a sértetlenségünket óvó, a személyes határainkat érő támadásra adott válasz. „Nemet” mondunk vele valami rosszra, valami háborgatásra. Vonalakat húz és torlaszokat állít. A megfelelően kifejezett harag vág, mint kés a vajat. Gyors, világos, nem igényel magyarázatot. Az almot védő szuka csupasz foga, a kutyától fenyegetett macska felpúposított háta és fújása. Semmi sem tisztább és hatékonyabb a helyénvaló haragnál. A valódi harag egyéni és indokolt, nyílt kifejezése helytelenséget fed fel és a sértetlenséget védi oly módon, hogy mindenkinek jót tesz. Én azelőtt magamba zártam a haragomat. Felkerestem Kastafayetet, a testen kívüli élmények egyik híres ismerőjét. Általában a következő kérdéssel kellett köszönteni őt: „Hogy szolgálhatlak?” Én is így üdvözöltem, mire ezt válaszolta: – Meg kell haragudnod az egész világra. Borzongást éreztem a gerincemben, és bizonyára igen elveszettnek tűnhettem, mivel hozzátette: – Ne aggódj. Megérdemled, hogy mindenkire haragudj. – Ezzel becsukta a szemét, és elbocsátott. Felbőszültem. Hogy meri azt mondani, hogy haragosnak kéne lennem? És egyáltalán mit értett ezen? Mire hazaértem, olyan dühös lettem, hogy nem tudtam megmozdítani a nyakamat. Parázsló rúdnak éreztem a testem. Fel-alá járkáltam. Végül óriási párnákat raktam halomba, és tiszta erőből öklözni kezdtem őket. Térdepelve, kezemet magasan a fejem fölé emelve, hatalmas lélegzeteket beszívva és kieresztve csapkodtam a párnákat. Egészen addig engedtem szabad folyást dühömnek, amíg kimerülten össze nem roskadtam. Napokon át folytattam ezt. Úgy tűnt, hogy felemésztem a haragomat, kiárasztom magamból egész addigi életem alatt felhalmozódott minden dühömet. Hangomat is áthatotta a harag, még akkor is, amikor igyekeztem gyengéd és szerető lenni. Gyakorolni kezdtem azt, hogy haragos legyek, olyan dolgokat mondtam és tettem, amelyeket mindig is elfojtottam. Nem törődtem azzal, helyénvaló volt-e, amit mondtam vagy sem. Teljesen kiegyensúlyozatlan és megszállott lettem. Haragos leveleket írtam, amelyeket 81. nem küldtem el. És táncoltam, egyre csak táncoltam. Köszönetet mondtam ennek a titokzatos alaknak, amiért felgyülemlett haragom kieresztésére ösztökélt. Jelentős fordulópont lett az életemben. Úgy vélem, nem arra gondolt, hogy mindenki rászolgált a haragomra, hanem arra, hogy szükségem volt a bennem tenyésző harag kifejezésére. Az elfojtott, visszafogott, harag az egész társadalmunkra kiterjedő járványos betegség, és végzetes következményei családi viszályokban, erőszakos bűncselekményekben, a meg nem engedett erőszak minden formájában, különféle szinteken zajló háború, kétségbeesés, pusztítás képében jelentkeznek. Az elfojtott harag árulkodó jelei jól láthatóak egész testünkön: szorosra zárt állkapcsok, ökölbeszorított kezek, merev hátak, előrefeszített állak, emelt hang, lángoló tekintetek vallanak róla. Nap mint nap ezerféle módon hajtanak ki a belül tomboló harag gonosz magjai, amelyek önmagunkra és másokra nézve is romboló hatásúak. Ha meg tudnánk tanulni az adott pillanatban helyénvaló módon kifejezni haragunkat, igazi támadás ellen megvédeni személyes életterünket, akkor a harag megfelelő válasz lenne, a kihívásra tett megengedett lépés, káros mellékhatásoktól mentes kezelés, nem pedig a rombolást teremtő tehetetlenség tartós állapota. A harag igazi feloldása gyakran szánalmat eredményez, mivel a kezdeti sértegetés átalakul annak az együttérző megértésévé, hogy mi indította a másik személyt határaink megsértésére. A harag maga lehet az együttérzés helyénvaló formája. C / Bánat A bánat megnyugvás, érzelmeink lecsendesülése, amikor elvárásaink vagy vágyaink meghiúsulnak. Reményeink

és törekvésünk feszültségének szertefoszlása. Fájdalmas, mivel magában foglalja ragaszkodásunk tárgyának elengedését – legyen az akár búcsúcsók, akár aranymedál vagy szerelmi kaland – és a veszteségét. Mindannyian jól ismerjük a szomorúság jeleit: fáradt szem, hervatag ábrázat, görnyedt hát, leeresztett váll, lógó kar, vonszolt lép82. tek, bágyadt és vontatott beszédstílus. A bánat a tökéletes elszontyolodás. Természetesen rendkívüli módon harcolunk ellene. Boldogok akarunk lenni. A boldogság hajszolása állampolgári jogunk, egyetemes rögeszme. És azt gondoljuk, a boldogság elérésének kézenfekvő módja a bánat elkerülése. Ami azt illeti, ennek épp ellenkezője igaz. Valódi örömöt csak az elkerülhetetlen szomorúság elfogadása révén érezhetünk, mivel a szomorúság az életünk során óhatatlanul előforduló csalódásokra adott egészséges válasz. Azt akarjuk, hogy a dolgok változatlanok maradjanak, de az élet változás; az alkalmazkodás szenvedést okoz. Azt akarjuk, az emberek jól bánjanak velünk, de nem tudunk másokat irányítani (és mégis élettel teli kapcsolatban lenni velük). A csalódás elkerülhetetlen. A bánat tehát összekapcsol sérülékenységünk magvával, a létezésünk szövetét alkotó alapvető ragaszkodásokkal. Elengedő energia, olyan égiháború, amely kioldja a feszültséget és kitisztítja a levegőt. Megsemmisítő tánc, a sejtek szintjén való örvénylő rezgés, amely lényünk áramlásához és rugalmasságához nélkülözhetetlen gyógyító feloldást idézi elő. A bánat átalakító közege teszi lehetővé azt, hogy merevségünket, biztonság, szilárdság és bizalom iránti sóvárgásunkat feloldja a változás elkerülhetetlensége és a fejlődés szükségessége. El kell fogadnunk, hogy a sérülékenység hozzátartozik az életünkhöz, és meg kell ölelnünk a szomorúságot, mint a változással való egészséges együttéléshez szükséges megnyugvást. Soha nem lenne szabad elvárásainkat vagy igazi vágyainkat alább adni annak érdekében, hogy így szökjünk meg a beteljesületlenségük okozta fájdalom elől. Sőt, inkább küzdenünk kell azért, amit akarunk, amire szükségünk van, ami igazán kielégít, és szó szerint és képletesen is bánatos dalra fakadni, ha nem sikerül azt elérni. Az elkerült szomorúság felszínes boldogságot eredményez, egy életen át viselt álarcot, amely a depresszió nagyon is nyilvánvaló jelenlétét palástolja. Sokan beleesnek ebbe a hibába. Thoreau megfigyelése igazabb ma, mint valaha: a legtöbb ember teljes kétségbeesésben éli le életét; maszkírozza a félelmét, a haragját és a bánatát. És ezen érzelmek elkerülése – különösen a szomorúság előli megfutamodás – megbosszulja magát. 83. Mindenki tudja, hogy a gyerekek rengeteget sírnak. Elszántan törekednek valamire, elakadnak, és tiltakozásuk jeleként visítanak. Az élet mindig csalódást okoz nekik, és ők szabadjára eresztik boldogtalanságukat. Amikor kisírták magukat, elmúlik; nem húzzák a depressziót hosszú uszályként maguk mögött. Ám a gyerekek hamar megtanulják, hogy a sírás és a szomorúság nem valami jó dolog, és ha csak lehetséges, jobb azt elkerülni. Gyakran hallják: „Na, most már ne sírj!” ; „Mi baj van?”; „Ne légy puhány!” ; „Ne viselkedj már úgy, mint egy csecsemő!” Olyan könnyen beleesünk abba a csapdába, hogy gyerekeinket igyekszünk megóvni az elkerülhetetlen csalódásoktól. Emlékszem arra az esetre, amikor étterembe vittem a fiamat egy este Surben. Forró csokoládét rendeltem neki, amit imádott, mint a legtöbb gyerek. A pincér közölte, hogy az elfogyott. Sértett és sebzett lettem. Mindig volt forró csokoládéjuk. Kellett, hogy legyen. Jonathan szereti. Kell, hogy kapjon. Csak folytattam és folytattam. „Nos akkor van valami csokiszirupjuk egy kis tejjel? Vagy esetleg azonnal oldódó csokipor?” Minden lehetséges módon szekáltam őket, csak hogy valamiképpen előteremthessék azt a forró csokoládét. Jonathan az egészet fokozódó aggodalommal és zavarral kísérte figyelemmel. Végül így szólt: – Ne aggódj miatta, mami. Nem olyan nagy baj. Mennyire távol tartjuk magunkat és gyerekeinket a csalódástól, a fájdalomtól, a bánattól! Meg kell értenünk, hogy egészséges életfolyamatoktól óvakodunk. A védekezés különben sem működik. Ismerek egy nagyon sikeres üzletembert, akinek diadalokban gazdag munkája, nagyszerű családja van, és az látszik rajta, hogy nem tagad meg magától semmi örömöt. De találkozásaink alkalmával mindig a szomorúság légköre tölti be a szobát, valamiféle nehézség veszi őt korul. Elszippantja az életet a levegőből. A valóság az, hogy kétségbeesetten fél a kudarc, a fájdalom vagy a csalódás elismerésétől; a jóllét egy darabból szőtt köpönyegét viseli, amely valójában a minden tettét átszínező depresszió nehéz palástja, és ez élete minden kincsét szemétté változtatja. Ám szenvedését fél bevallani önmagának és másnak egyaránt, mert valahol tisztában van vele, egész kártyavára összeomlana akkor. Ki tudja, milyen zsilipek nyílnának meg, ha hagyná magát sírni? De 84. eközben elzárt érzelmei posványossá teszik az életét. Mindannyian ismerjük a társaságok bohócait és

viccmestereit, akiknek folytonos örömkeresése nem más, mint a közöny előli félreérthetetlen menekülés. A szomorúság az elengedés szükségességét jelzi. A szív figyelemfelkeltő üzenete. És ha megtanuljuk életünk bánatát dalba önteni, elég hamar felfedezzük: a szomorúság elkerülhetetlenül örömöt terem. Amikor az élet nem váltja valóra reményeinket, és leghőbb vágyaink nem teljesülnek, akkor a szomorúság hiteles válasz erre, hiszen tisztító energiája lehetővé teszi érzelmeink szabad áramlását. D / Öröm Az öröm a kirobbanó életerő energiája. Fellelkesít, erőt ad, szemünket ragyogóvá teszi, léptünknek lendületet kölcsönöz, egész létezésünket fénnyel hatja át. Természetesen nagylelkű, nyugodt és nyitott. Akkor következik be, amikor érzelmi energiánk az élményekre adott megfelelő válaszként szabadon áramlik. Sokan elértük mar a futás, a táncolás, vagy más fizikai erőkifejtés természetes magaslatait, amikor elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amelyben egész testünk természetesen, erőlködés nélkül – akár az állaté – vesz részt a mozgásban úgy, hogy minden porcikánk összhangban működik. Természetesen effajta örömben csak akkor lehet részünk, ha a félelem, a harag és a szomorúság érzelmei is szabadon áramlanak bennünk. Általában azt hisszük, tudjuk mi az öröm, de valójában ez nincs így. Néha összekeverjük a társadalom által szentesített ,,boldogsággal”, amely szerint minden tettünket örökké tartó, boldog ábrázattal kell véghezvinnünk. De az effajta boldogság látszólagos és mulandó: kapard csak meg a felszínt, épp az ellenkezőjét találod majd. Emlékszem, New Yorkban egyszer együtt ebédeltem egy dörzsölt chicagói fickóval és a baráti köröm egyik hölgytagjával. Barátnőm egyik italt itta a másik után, dohányzott is hozzá jócskán, és szünet nélkül beszélt mindenről, ami csak eszébe jutott: micsoda nagyszerű, tökéletes ember a férje, milyen 85. remek a kapcsolatuk. Miután mindezt végighallgatta, ez a különös férfi közel hajolt hozzá és kedvesen megkérdezte: – Mondd kislány, boldogtalan vagy? Úgy emlékszem a nő tekintetére, mintha csak tegnap történt volna: a kemény igazság arcul ütötte. – Boldogtalan? – suttogta, és döbbent kábulattal nézett ránk. Úgy tűnt, teste belesüllyedt a székbe. – Igen, boldogtalan vagyok. Nem is tudom elhinni; boldogtalan vagyok! – és sírásba forduló nevetésben tört ki. – Milyen egyszerű. Hogy nem vettem észre a boldogtalanságomat? – kérdezte halkan önmagától. Igazából szerencsétlen volt annak ellenére, hogy maga előtt tagadta és mások elől is elrejtette azt. Talán mindannyian ösztönösen tudjuk ezt, de sehogyan sincs ínyünkre, hogy gondolkodjunk vagy beszéljünk róla. Tényleg csodálatos emberrel élt együtt, és a házasságuknak nagyszerűnek kellett volna lennie. De nem volt az. A legtöbb ember boldogságot színlel, mert azt várják el tőle; ez a létezés elfogadható állapota. Ám az igazi elégedettség rendkívül ritka. Ismerem ezt azokból az évekből, amikor – a legtöbb emberhez hasonlóan – megtagadtam félelmemet, haragomat, szomorúságomat; nem voltam boldog. A körülöttem lévő emberek úgy gondolták, az vagyok, mert mulattam és mulattattam. De bolondozásom a fájdalom álcázásának önbecsmérlő módja volt. Folyamatosan, kétségbeesve kerestem valamit vagy valakit, amivel vagy akivel betölthetném a fekete lyukat, amelyet magamban éreztem. Az öröm csalásokon keresztül nem talál ránk. Amikor az öröm ránk köszön, ünnepelnünk kell azt, habár sokan zavarba jönnek a magától kitörő lelkesültségüktől. Nem arról van szó, hogy valami rosszat találnának az örömben, hanem arról, hogy véleményük szerint túlságosan örülni vagy érzelmileg túl nyitottnak lenni arcátlanság vagy mesterkéltség. Gyakran éppen annyira feszélyez az, hogy szívünk van, mint az, hogy testünk. A tiszta, akadálytalan öröm első megtapasztalásait teljesen „véletlenül”, önkéntelenül éltem át. Fiam születésére és táplálásának természetes önkívületére gondolok. A gyermek szülése és szoptatása kiváló példák az odaadásnak és elfogadásnak e tiszta ritmusára, a pillanatban való teljes jelenlétre és annak helyeslésére – az 86. öröm lényegére. Ha anyákkal – különösen újdonsültekkel – beszélsz erről, láthatod, milyen készségesen elismerik e tényt. Az öröm ugyanolyan életbevágóan fontos, mint a többi érzelem. Gyógyító, erősítő és bátorító. Sokat hallunk mostanában Norman Cousinttól és másoktól is a humor gyógyító erejéről. Igaz, a humor alapvető módja annak, hogy a dolgokat átértékelve és a pillanat átélésének gyönyörűségét tapasztalva, megszabaduljunk a nyomástól és az elvárásoktól. A humor az élet képtelenségének, bizonytalanságának és szeszélyességének üzenetét hordozza, azt, hogy ennek ellenére még mindig itt vagyunk, élünk. Van valami szentség abban, ha együtt nevetünk Robin Williams-el és Lily Tomlinnal, amikor főznek, és olyan jól helyre teszik a dolgokat. Egy bölcs barátom azt mondta egyszer, nem bízik a humorérzék nélküli vallások vagy vallási tanítók igazában. Az ok egyszerű: a

humor lehetővé teszi, hogy a dolgokat egyenesen lássuk, és elismerjük, milyen keveset tudunk, mennyire gyarlók vagyunk, távol állunk attól, hogy tökéletesek és készek legyünk. A humor egy pillanatra mindennek tudatára ébreszt. Megszabadít a komoly ragaszkodástól, és ez a felszabadulás, a szükséglet és a sajnálat nélkül való lét alkotja az igazi örömöt. Csak a későbbi éveim során váltam egyre boldogabbá a nap minden órájában. Mivel nem félek már annyira félelmemtől, haragomtól, szomorúságomtól vagy ragaszkodásaimtól, egyre kevésbé veszem biztosra a dolgokat. Mind jobban és jobban áramlok az alakuló energiával. Az öröm már nem annyira pillanatnyi roham, hanem inkább rejtett áramlat, a napjaimat végigkísérő zene. Ebből a dinamikus elégedettségből fakad a munkám – az energia szintjén azt nyújtani az embereknek, amire abban a pillanatba éppen szükségük van. Ha örömteli vagy, szabad lehetsz, nem menekülsz örökkön örökké a pillanat rettegett fájdalmától úgy, hogy mindig valahol máshol akarsz lenni, valami megváltoztatott állapotban, valahol a régmúltban vagy a távoli jövőben. 87. E / Együttérzés Az együttérzés nem más, mim a félelem, a harag, a bánat és az öröm gyermeke. Amikor mindennapi életedből ismered ezeket az érzelmeket, akkor mások életében is át tudod érezni azokat, és pontosan azt tudod nekik nyújtani, amire igazán szükségük van. Az együttérzés nem mindig ölelés; néha olyan, mint az arculcsapás. Hozzátanozik a mások érzéseinek átélésére való képesség, ugyanakkor a megfelelő tárgyilagosság annak felismeréséhez, mire van szükség, és hogyan cselekedjünk ahhoz mérten. Érezheted valakinek a fájdalmát, örömét, félelmét, ám az nem a tiéd; az érzelem köt össze vele. Ha igazán együttérző vagy, nem ijedsz meg attól, ha valaki fél, de átérzed a félelmét és kapcsolódsz hozzá. Az átérzés őszinte lehet, mert nem vetíted bele a saját zavaró félelmedet. Amikor a hetvenes évek elején színészekkel kezdtem dolgozni, megkértem őket, játsszák el az öt érzelmet. Nagyon meglepődtem attól, amit felfedeztem. A társadalom legszínesebb kifejezőképességgel rendelkező rétegével dolgoztam, hivatásos színjátszókkal, és mindannyian az érzelmek szabványosított kifejezésének ugyanazokkal a korlátozott készleteivel álltak elő. Akkor és ott megértettem, teljesen el vagyunk vágva valódi érzelmi életünktől; még ezek a hivatásosok is megadták magukat a tévé által népszerűvé tett érzelemszótárnak. Valamennyi közül a szánalom kifejezése volt a legnehezebb feladat számukra. Mindannyian könnyfacsaró mozdulatokat tettek kezükkel a feltételezett szerencsétlenség áldozata felé. Ám az együttérzés a másokban működő érzelmek felismeréséből és történtekre való megfelelő válaszadásból áll. A szánalom kaméleon: felveheti a félelem, a harag, a szomorúság, az öröm, egy akár még a szenvtelenség arcát is, attól függően, mire van épp akkor szükség. A Könyörületesség Buddhája egyik szemével mosolyog, a másikkal sír. Buddhai küldetésünk az embereket az igazi szabadsághoz vezetni, nem pedig a kezüket fogni, és azt nekik, minden rendbe jön. A tanítások szerint a szánalom azt jelenti, megteszünk minden szükségeset ahhoz, hogy a következő léphessünk. 88. Általános félreértés az, hogy az együttérzés nyilvánvalóan a mások iránti sajnálkozást jelenti. Az ilyesfajta érzések általában semmi mással nem egyenértékűek, mint érzelgősséggel: rokonszenvet érezni anélkül, hogy igazán szándékunkban állna bármit is tenni az illető helyzetével kapcsolatban; szűkmarkúság, miközben abban a tévhitben élünk, hogy jó, gondoskodó személyek vagyunk. Mindannyian szeretünk úgy gondolni magunkra, mint együttérző, kedves emberre. De természetesen sokan nem tudjuk, mit jelent valójában a szánalom. Egy alkalommal az érzelmekről szóló foglalkozáson megkértem a résztvevőket, hogy az öt különböző érzelemnek megfelelően alkossanak öt csoportot. A társaságnak körülbelül a fele a szánalmat választotta, és senki nem volt, aki a haragot képviselte volna. Tehát ezt mondtam: – Rendben, most az együttérzés csoportja legyen inkább a haragé. Jókora hangzavar támadt, az emberek teli tüdőből ordibáltak: – Nem vagyok mérges! Nem tartozom a harag csoportjába. Mások neheztelve duzzogtak. Ezek az emberek azon nyomban megértették a válaszukban rejlő önellentmondást: épp most játszották el a haragszínház előadását, noha öntudatlanul. Néha az együttérzés azt jelenti, hogy nem követjük valaki érzelmét. Egy masszázstanfolyamom résztvevőinek bemutatót tartottam, majd párokban együtt dolgoztak. Az egyik asztalon fekvő nő hisztérikus zokogásban tört ki. Ez erős ellenérzést váltott ki a párjában és a körülöttük lévőkben egyaránt. Nem tudván, mit tegyenek, hátraléptek, zavar és fájdalom kínozta az arcukat. Volt valami a nő hangjában, egész energiája rezgésében, ami engem távol tartott tőle. A többiek nem tudták őt elutasítani, rosszindulatúan közeledtek felé, majd megpróbálták vigasztalni, vagy legalábbis sírását megállítani a kishitű bátorítás és a vaktában tett simogatás zavaros keverékével. Tehetetlenül néztek rám, én pedig kedvesen mosolyogtam. Később megkérdezték, én miért nem

csináltam semmit, és ők miért éreztek közönyt, érzéketlenséget a fájdalma iránt. – Egyszerű – válaszoltam – a fájdalma nem volt valódi. Ravaszul becsapott titeket, és valahol mélyen tudtátok ezt. Ám az ő akarata erősebb volt. 89. Gyakran történik velünk ilyesmi. Az én tapasztalataim szerint, ha valaki valódi fájdalmat érez, akkor hajlunk arra, hogy ugyanolyan igazi alapról válaszoljunk a fájdalmára. Ismét eszembe jutott valami, ami ugyancsak Esalenben történt, amikor a szerelmi légyaltokkal foglalkozó csoport résztvevője voltam. Mindannyian a fürdő egyik kádjában ültünk. Egy nő hangosan és erőteljesen elkezdett zokogni. Nyilvánvalóan a hét évvel korábban elhunyt férjét siratja. Ő bent volt a vízben, míg mi, többiek körben ültünk a kád szélén. A csoportvezető megkérte, menjen végig és mindenkitől kérjen támogatást. Megtette. A résztvevők egymás után bemásztak a vízbe és megölelték. Könnyei továbbra is záporoztak. Engem kért meg utolsóként. Ahogy előttem állt, nem tudtam megszabadulni attól az elgondolástól, hogy önsajnálatban fetreng. Kérte a támogatásomat, és hallottam magamat, amint ezt mondom ki: – Ó, természetesen, segítek neked. De azt akarom, hogy mássz fel, mert nem tartom jónak, hogy oda lekecmeregjek hozzád. Csak akkor tudlak támogatni, ha feljössz ide. A többiek élesen és szigorúan megbíráltak. Én mégis tudtam, .hogy ő tudja, hogy én tudom. Egy futó pillantást vetettem a lelkére, és ő tisztában volt ezzel. Készen állt arra, hogy továbblépjen. Együttérzésem módja mindkét esetben azt tette lehetővé, hogy illető az legyen, aki. Arra volt inkább szükségük, hogy ne működjek közre mesterkélt játékukban, mintsem arra a kézenfekvő mozdulatra, hogy a kezüket szorongassam; tegyék meg maguk a következő lépést. Mindazonáltal más helyzetekben az embereknek pont az ölelésre, a vigasztalásra vagy a a társaságra van szüksége. Az együttérző személy mindig a mozgás és a változás irányba tereli az energiát. Hogyan dolgozta volna fel valaha is gyászát özvegy, ha a legalsó szinten nem kapott volna fenntartás nélküli támogatást? Az együttérzés azt jelenti, hogy valakinek azt nyújtjuk, amire szüksége van, ami nem mindig egyezik meg azzal, mint amit az illető akar. Képzeld el például, együtt vagy egy szomorú emberrel. Nem együttérzően jársz el akkor, ha igyekszel lebeszélni a bánatáról, azt a látszatot keltve, mintha minden tökéletesen rendben volna. Ha ez igaz lenne, nem volna szomorú. Sokkal jobb a bána90. tának magvát átérezni, megérteni és megerősíteni azt, mert keresztül kell mennie azon, nem pedig megkerülnie, és talán még vele együtt sírhatsz is. Nem csak hibás együttérzés vesz körül bennünket – erkölcsi kötelességtudattól mentes, érzelgős érzések – hanem, keményszívűség, sőt szívtelenség is; az emberek túlságosan érzéketlenek vagy érzelmileg sérültek ahhoz, hogy megértsenek másokat és odafigyeljenek rájuk. Egy napon a New Yorkban tartott tanfolyamom szünetében beültem egy kávéházba, ahová többnyire kisfizetésből élő hatvanas éveikben járó emberek jártak. A sorban előttem nyájas öregember állt, aki nagy gonddal válogatott össze krumplipürét, borsót, túrót és valami zselét; láthatóan mindennapos világi szertartása volt ez. Amikor a pénztároshoz ért, több kísérletet is tett arra, hogy szóba elegyedjen vele. Ilyesmiket mondott: – Talán azt gondolta, ma valami mást választok. Dehogyis! Ugyanazok a régi dolgok. A helyzet az, hogy szeretem őket, és ez számít igazán, nemde? A pénztáros faarccal, mereven bámult előre: – 5 dollár 49. A következőt! A férfi tökéletesen összetörve csoszogott az asztalhoz, ahol senki más nem ült. Pusztán kicsinyke kapcsolatot akart létesítsen, mosolyt és kevés figyelmet kapni. Ám a nő valahogy úgy érezte, kimerítené, ha önmagából bármit is kiadna, ezért palástolta a sebezhetőségét. Valójában az a helyzet, hogy nyilvánvalóan több energiát igényelt részéről a kőszerű közömbösség fenntartása, mintha érzelmileg elkötelezte volna magát azokkal a magányos emberekkel, akikkel minden áldott nap találkozott. Sokan úgy véljük, az érzelmi energia olyan, mint üzemanyag – ha fogyasztjuk, kevesebb marad belőle. Ám ez az energia nem árucikk, amelyet a használata során felélünk. Áramolnia kell, akárcsak ereinkben a vérnek, s eközben feltölti saját magát, és védi egészségünket. Az érzelmi energia felhalmozása, gátak közé szorítása semmitől nem óv meg bennünket; csak kárt okoz, és végül öngyilkossághoz vezethet. Tehát a pénztáros nem csak az öregembert fosztotta meg attól az érzéstől, hogy nem teljesen magányos, és valami emberi me91. legség miatt érdemes élnie, hanem önmaga is érzelmi hullává vált, élettelen személyiséggé. A napjainkban

végzett pszichológiai tanulmányok azt mutatják, a kedvességnek jótékony lelki hatása van; szívből jövő, őszinte megnyilvánulásaitól a test ellazul, a feszültségek feloldódnak. Nyilvánvalóan nem minden figyelemfelkeltés érdemel választ. Tanfolyamom egyik női résztvevője állandóan megzavarta a munkámat. Megszállottan igyekezett minduntalan felhívni magára a figyelmet. Amikor megértettem mozgatórugóját, körbeállítottam a többieket, őt pedig megkértem, álljon a kör közepére. Kedvesen így szóltam: – Most osztatlan figyelmünkben részesülsz. Könnyekben tört ki. Az együttérzés gyakran azt jelenti, hogy részt vállalunk a mási k személy érzelmeiben. A legjobb, amit a haragos gyerekkel tehetünk, ha nem akarjuk leállítani, elnyomni a haragját, vagy bizonygatni azt, hogy a haragot ellenőrzés alatt kell tartani; jobb, ha ehelyett engedélyezzük, megerősítjük a haragját. Esetleg dühös, toporzékoló táncot járhatunk vele. Életbevágóan fontos a számunkra, hogy segítségére legyünk társunknak, szerelmesünknek, gyerekeinknek és barátainknak abban, hogy érzelmeik szabad lélegzethez jussanak, és megfelelően kifejeződhessenek. Az együttérzés segítségével az emberek kapcsolatba léphetnek valódi érzelmeikkel, feloldhatják azokat, és feltárhatják a színlelt érzelmeket. Sok családban bizonyos érzelmek elfogadottak, mások nem. Férjem családjában a harag természetes volt, a kifejezése szentesített; könnyen kieresztették a mérgüket. Az én családomban ugyanez tiltott, ám a bánat szent volt. Meg kellett hát tanulnom, hogy a férjem haragjától ne rémüljek meg, neki pedig azt, hogy ne legyen dühös a szomorúságomtól. Meg kellett tanítanunk és erősítenünk egymás számára a másikunktól idegen érzelmeket úgy, hogy ő el tudja fogadni a szomorúságot, én pedig átélhessem a haragot. Ez a fajta csere nagyon fontos az igazán élő, egészséges, sokszintű kapcsolat kialakításához. Sok kapcsolat zátonyra futásának és felbomlásának hátterében az áll, hogy nem alakul ki ez a csere. A kapcsolat érhálózatát elfojtás és elutasítás zárja el, és alkotó, az életet építő energiánkat felemészti a kimerítő csatározás. 92. Bizonyos szempontból az együttérzés az érzelem hiánya. Tehát, ha érzelmi múltadat a hátad mögött hagyod, nyitott vagy mások érzelmeinek a valósága iránt Ebben az értelemben véve a részvét üres edény. Ha tele vagy a saját félelmeddel, nem tudsz a másik ember félelmére válaszolni. Mások érzéseinek lírai zenéjét csak akkor tudod eljátszani, ha jól hangolt érzelmi hangszerré válsz. És ha igazán átéled mások érzéseit, akkor megfelelően tudsz azokra válaszolni ahelyett, hogy szomorúságod, haragod, vagy félelmed fel nem oldott, eltorzult szűrőjén engednéd át azokat. Azt is mondhatnánk, az együttérzés alapja az érzelemmentes állapot, ebből kiindulva áramlik minden érzelem, miként a kényszer nélküli nyugalom is minden mozgás forrása.

A SZÍV DALA Az éneklés és a dalok az összes kultúra szerves részét képezik. A dalokban kifejezzük dühünket és fájdalmunkat, örömünket és haragunkat, gondoskodásunkat és törődésünket. A hagyományokat őrző társadalmakban – afrikai törzsekben, skót falvakban, indiai közösségekben – mindenki énekel; a dalok mindenkihez szólnak. Ám a kortárs, világi emberek számára az éneklés különlegességgé vált: hivatásos énekesek dalolnak, mi többiek pedig hallgatjuk őket. Mégis, bár ennek aligha vagyunk tudatában, a dalok az élet szerves részét képezik: a zenei irányzatok egyre csak burjánzanak – rock, opera, jazz; az emberek éjjel-nappal, autójukban és otthon zenét hallgatnak. Ha kissé elgondolkodsz ezen, világossá válik számodra, hogy az énekesektől, a daloktól várjuk el azt, hogy csaknem folytonosan érzelmi energiával lássanak el bennünket. A dalok iránti éhségünk és az énekesek tömjénezése az érzelmek nyers kifejezésében való osztozás kétségbeesett szükségletét jelzi. Az éneklés azon kevés területek egyike, amelyekben az érzelmek teljes skálájának felfedezése nyilvánosan szentesített és teljesen elfogadott, még abban a kultúrkörben is, ahol az az irányzat érvényesül, hogy a valódi érzelmeket el kell fojtani, vagy halvány és olcsó utánzatokkal lehet helyettesíteni. Ha a zenészek mágiája megmutatja, miként lehet az érzelmek 93. teljes készletét megismerni, akkor érzelmeid életre keltésének egyik lehetséges módja az, ha felfedezed a benned rejlő énekest. Elkezdheted úgy, hogy együtt énekelsz azzal az énekessel, akit kedvelsz és akivel azonosulni tudsz. Keress olyan dalokat, amelyek félelmedhez, haragodhoz, bánatodhoz, örömödhöz és együttérzésedhez kapcsolódnak. Az érzések megrekednek a torokban. Fuldoklunk a szomorúságtól, torkunk összeszorul a félelemtől. De ha teli torokból tudunk gyászunkban siránkozni, miként a spanyol parasztasszonyok, vagy kiordítani örömünket, mint az ünneplő zuluk, akkor újból megéreznénk a tiszta érzelem lüktetését. Az éneklés egyszerű, közvetlen

eszközének segítségével szabaddá tehetjük és nap mint nap fenntarthatjuk az érzések áramlását. A táncoshoz hasonlóan ébreszd fel a benned szunnyadó énekest is; ne azzal a szándékkal, hogy hivatásos énekessé képezd ki magad, hanem azért, hogy tökéleten működő emberi lény válhasson belőled. Ha félsz az énekléstől, dúdolj. A hang szabadon és mélyen, a hasadból törjön fel. Érezd a testedben rezegni. Dúdolj a mellkasodból, a szívedből. Végül engedd, hogy a rezgés tetőfokára hágva átterjedjen a fejedbe. Azután dúdolásodat énekléssé változtathatod. Átadva magad dalodnak, kövesd azt a szívedbe, és érezni fogod lelked felkavarodását. Néha szöveggel, néha anélkül szól éneked. Egyre megy. Hagyd, hogy zsigereidből kiindulva átjárja a testedet. A szív hangja ez. Hangod elvisz a szívedbe, ahogy a ritmusok táncolása is. Benső hangodnak és testednek megmozdítása életre kelti az érzelmeidet. Az éneklés és a táncolás egyenes érintkezésbe hoznak a pillanat érzelmeinek átélésével. Feloldják a régi érzelmeket is, azt az energiát, amely tested kelepcéjéből nem tudott hová kiszabadulni. Hagyd a jelenlegi energiákat és a múlt benned megrekedt energiáját áramlani magadban. Dalold és táncold el, hogyan érzed magad. Hangodnak és a dalok érzelemvilágának felfedezése révén könnyen, biztonságosan megismerheted az alapvető érzelmek körvonalát, valamint hangulatát. Valamilyen különleges érzelem kifejezésének másik módja a ritmikus mozgás. Félelmed átéléséhez használd az áramló ritmust; a staccatót a harag, az örvénylést 94. a szomorúság, a lírát az öröm, és a nyugalmat az együttérzés kifejezéséhez. A ritmusok életre keltenek minden érzelmet és azok valamennyi állomását. Nemcsak az érzelmeknek van meg a saját ritmusuk, de minden egyes érzelem maga is keresztülvisz az összes ritmuson. Eltáncolhatod haragodat a ritmusok hullámzásával kifejezvc: először áramló mozdulatokkal, neheztelésedet irányítva, fékezve, átérezve, eltúlozva; azután addig fokozod, míg határozott, gyors staccato mozdulatokban tör elő – ez a harag tömör kifejezése, majd kiáradó dühbe fordulva, vad taglejtésekkel kísérve tombolásodat – rugdosva, képzeletbeli dolgokat dobálva, minden ellenőrzést elveszítve; végül a harag feléli önmagát, és eljutsz annak leges-legszéléig, a lírai hetykeségbe; és akkor letelepedhetsz a hűvös ellenszegülés nyugodt magatartásában, egyik dacos test tartásból a másikba mozdulhatsz. Táncolás és éneklés közben az érzelem energiája átjár és kiáramlik belőled, így megismered és feloldod azt. Például a harag ritmusokban való eltáncolása nyugodt, biztos állapot elérését eredményezi, amelyben hatékonyan és megfelelően tudsz a haragoddal foglalkozni ahelyett, hogy fejetlen kitörések és felfortyanások alakjában addig fokozódna a dühöd, amíg felrobbansz vagy sértegetve és bántóan csapkodsz magad körül, mint a felbőszült ökölvívó. Ugyanakkor megismerkedsz az érzelemmel, és kezded természetesnek érezni valamennyi szakaszát és megjelenési formáját. Táncold, mozogd ki a felébredő érzelmeket, szembesülj emberekkel, helyzetekkel és kihívásokkal a központosított nyugalom állapotából. Az elfojtott érzelmek robbanásban vagy gennyesedésben keresnek kiutat és a kelleténél sokkal nagyobb erővel hatnak. Az érzelmek kifejezésére vonatkozó egyszerű parancs természetesen nem elég. Megmozdításuk alapvető, gyógyító munkája megkívánja valódi érzéseink megismerését, majd feloldását. Eléneklésük és kitáncolásuk jó mindennapi gyakorlattá válhat, ha már úton vagy. De mivel a legtöbben változatos érzelmi háttérrel kezdjük e sámáni munkát, ezért fontos, hogy megértsük a múltunkat. Érzelmeink elfojtását és elutasítását általában számtalan kü95. lönféle módon tanuljuk meg: „Ne sírj, minden rendben van.”, „Ne beszélj így velem!” „Mi van, elszabadult a pokol?”, „Gyerünk, ne légy már anyámasszony katonája!” Gyorsan megtanuljuk, hogy elhallgassuk a dolgokat, amennyire csak lehet és szűk érzelmi skálán mozogjunk, boldog arcot vágva és készségesen kedveskedve. De az elfojtott érzelmek titkos ellenállásba fognak, fokozódnak és eltorzulnak, majd azt eredményezik, hogy végső kifejeződésük gyakran nem helyénvaló és nincs összhangban a helyzettel.

ÉRZELMI ÉNED FELFEDEZÉSE Legtöbben úgy véljük, sok mindent tudunk az érzelmi életünkről. Mindannyian féltünk, haragudtunk, bánkódtunk, örültünk és szánakoztunk már. De vajon mennyire ismerjük igazi érzelmeinket? ÉS amikor szomorúak, lehangoltak, csüggedtek vagyunk, akkor a szomorúság áll-e az érzelem valódi hátterében, vagy pedig az elfojtott harag által okozott öncsonkítás? Furcsa helyzetben viccesen ezt szoktuk mondani: „Nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek”. Ugye gyakran kerülünk olyan helyzetbe, amikor nem tudjuk, mit érzünk? Nagyon mélyen belénk ivódik annak a megfontolása, mit kellene éreznünk. Ezért az érzelmek átélésére való

képességünk annyira eltompult és eltorzult, hogy sokan zavartak vagyunk érzelmileg, s valóban már azt sem tudjuk, sírjunk-e vagy nevessünk. Érzelmi énünk megismerése létfontosságú. Miként tested mozgatásával megtapasztaltad érzelmeid energiáját, úgy tudatod segítségével feltárhatod azokat. Mondhatod magadnak: „Ez megrémít... bosszant... elszomorít...” Bármelyiket is választod, használd a mondatot az önmagaddal folytatott tudati párbeszéd kiváltására. Gondolhatod magadban, de kimondhatod hangosan is. Akár le is írhatod, vagy elmozoghatod áramlásban, staccatóban vagy mély, központosított nyugalomból kiindulva. Mindannyian rendelkezünk az életünkön keresztüláramló érzelmek tudatosításának képességével – hogy megismerjük körvonalaikat, szabályaikat, szabadságukat vagy kényszereiket, azt, hogy mire összpontosítanak és merre mozdulnak. És azok számára, akik alapvetően félnek az érzelmeiktől, mert korán megtanul96. ják, hogy azok mocskosak, bomlasztóak, kiszámíthatatlanok stb. (mim az élet!), ezek a gyakorlatok veszélytelen lehetőséget kínálnak az érzelmeikkel való megbarátkozásra, és arra, hogy ezáltal kevésbé legyenek azoknak kiszolgáltatottak. A cél az, hogy fokozatosan egyre inkább tudatában legyünk érzelmi adottságainknak, annak érdekében, hogy tudjuk, mit érzünk valójában, és képesek legyünk megfelelően és nyíltan kifejezésre juttatni azt. A ritmusokkal végzett gyakorlatok segítségével mintegy leltárba vehetjük érzelmeinket, megismerkedhetünk velük mint ösztönös életenergiánk alapvető elemeivel, és fokozatosan elsajátíthatjuk a helyzethez illő kifejezésmódjukat. Mivel érzelmeink általában elkendőzött és oda nem illő válaszok eltorzult mintáiba záródnak, ezért pusztán a kifejezésük nem elég. Nem arról van szó, hogy híján lennénk az érzelmi kifejezőeszközöknek; akad belőlük bőven. Az újságok teli vannak érzelemdúc hírekkel – gyilkosságok, nemi erőszak, rémtörténetek, rendezvények, izgalmas kalandok. Személyes életünkben is örökké látjuk és érzékeljük a kimutatott érzelmeket. Ám amivel leggyakrabban találkozunk, azok nem igazi, tiszta, hanem eltorzult érzelemmegnyilvánulások: a nemi erőszak nem a szexuális vágy megnyilvánulása, hanem a haragé és a gyűlöleté; valakire dühösek vagyunk, és mérgünket káros szenvedélyek, értéktelen táplálkozás formájában magunk ellen fordítjuk; társasági életet élünk, fecsegünk, vihart kavarunk magunk körül, mert félünk az egyedülléttől, magányunk beismerésétől. Valójában az el nem ismert félelem sokunk életét meghatározza. Mozgás- és masszázsoktatói munkám elején felismertem a félelem mindent átható erejét, mivel akadályozza a mozgást, és szó szerint megbénít. Még most is, minden munkám során tapasztalom, az embereket mennyire átjárja a félelem, megdermeszti a meg nem nevezett rémület. Félünk az érzelmeinktől, és mindenféle haditervet kovácsolunk, alkuba bocsátkozunk annak érdekében, hogy elkerüljük megtapasztalásukat. Már az is nagyszerű, ha kezdjük megismerni és kifejezni a félelmeinket. Egyéni és csoportos foglalkozásaim, valamint az önmagamon való munkálkodás során érzékelem a félelem őszinte elismerésének gyógyító erejét. 97. Egy alkalommal tanfolyamom minden résztvevőjét megkértem, őszintén és gondolkodás nélkül fejezzék be a következő mondatot: „Megrémülök, amikor...” Az első személy bátran felelte egyik mély félelmét. Sorban mindegyikük hangot adott a sajátjának. A nyers őszinteség és a félelemmegnyilvánulások addig fokozódtak, míg végül mindenki úgy érezte, nem tud kibúvót keresni vagy hazugság, illetve illúzió mögé rejtőzni. Az érzelmek őszinte kifejezése maga bátorságot, szókimondást és világosságot szül. Álmomban egyszer újra éltem azt a megrázó eseményt, amely fiam kilenc hónapos koréban történt. Hallottam, amint hajnali öt órakor jelezte, szopni akar. Ám mindössze egyszer sírt fel. Éppen felébredtem. Szürkén, mozdulatlanul feküdt a kiságyában. A rémülettől először megdermedtem, majd azonnal felhívtam az orvost1. Leírtam a gyerek állapotát, mire ő higgadt és erőteljesen sürgető hangon azt javasolta, rögtön vigyem el az ügyeletes kórházba. Megkérdezte: – Honnan beszé1? – Big Surből – feleltem. – A fenébe! – káromkodott. Soha nem fogom elfelejteni a beállt csendet. Másfél óráig tartott, amíg a kacskaringós, hajtűkanyarokkal és meredek sziklafalakkal tarkított úton – ahol számtalan barátom lelte halálát – a kórházba érünk. Közeli barátom vezetett, így az úton szájon át történő mesterséges légzést alkalmaztam a fiamon. Az esetenként felbukkanó autók nem hagytak előzni. A gyerek arca kezdett kékülni; halálosan meg voltam rémülve Végre valahára odaértünk a kórházba. A továbbiakban minden filmszerű, gyors, staccato energiával történt. Az orvosok ijesztően gyászos képet vágtak. Figyeltem, amint óriási tűt szúrtak a fiam gerincébe; ő még csak meg se rezzent. Kiküldtek a szobából. Föl-alá járkáltam. Dohányoztam. Imádkoztam. Könyörögtem. Visszatartottam a könnyeimet. Azt követően soha többé nem féltem ennyire. Végül a nővér odajött hozzám, és intett, kövessem. Körülbelül hat óra telt cl azóta,

hogy megérkeztünk. Abba a szobába vezetett, ahol a kicsikém mosolygósan és gügyögve feküdt az ágyban. 98. – Éhes – mondta a nővér. Az orvos bólintott. Senki nem tudta, mi történt, de bármi volt a baj, elmúlt. Talán a „hirtelen csecsemőhalál” nevű megmagyarázhatatlan jelenség ki nem fejlődött esete... Majd szétvetett az öröm. Ám elfelejtettem valamit. Elfelejtettem kiordítani, kisírni a szívemet, feloldani a feszültséget, amely még sokáig nyomasztott, s a veszteség rémületével üldözte a tudatomat. Amikor az álom után másnap reggel fölébredtem, tudtam, miért lopakodott utánam e rémület olyan hosszú ideig. Kitáncoltam hát magamból. Elmondtam a csoportnak ezt az élményemet. Elengedtem. Az ehhez hasonló alkalmakkor fedeztem fel, hogy az érzések tiszta kifejezése csodálatos és gyógyító hatást vált ki. Azután majd fokozatosan nem csak tanfolyami átélés lesz, hanem erővé válik életedben.

A SZERETET LÜKTETÉSE A szeretet lényege igazi érzéseink kifejezése és feloldása. A szeretetről alkotott kisfiús-kislányos, romantikus elképzelés a teljes képnek csak kis része; ha azt gondoljuk, ez a szeretet egésze, az olyan, mintha a teljes életrajzot egyetlen eseményre szűkítenénk, a mozaikjátékot egy darabra, a zeneművet egy rövid ütemre. A szeretet, lényegét tekintve, valamennyi érzelmünk áradására, a pillanatról pillanatra, a helyzetről helyzetre történő igazi érzésnek és a válaszadásnak elsődleges energiája. Szent Ágoston az életről szóló keresztény tanítást így foglalta össze: „Szeress, és csinálj, amit akarsz.” Veszélyesen szabados mondatnak tűnt ez, különösen a puritán Ágoston papi szájából. Ám ha a szeretet teljes érzelmi rendszerünk egészséges működése, akkor abban az esetben szeretetünk által vezérelve, természetesen csakis helyes dolgokat fogunk véghezvinni. A szeretet nem hangulat, hanem a létezés dinamikus módja. A szeretet birodalma életünknek nem a szappanoperarésze, hanem a magunk és mások között létrejövő kölcsönös átalakulás egésze. Szeretetben létezni, a szereteten keresztül haté99. konyan élni magában foglalja a bennünket fenntartó alapvető életenergiák ritmusával való kapcsolatfelvételt. Kézenfekvő, hogy a szeretet – valamint a félelem, a harag, a szomorúság, az öröm és az együttérzés – a test és a tudat közötti határmezsgyén van. Az érzések testiek és lelkiek egyaránt: megjelennek testünkben, és a legtöbb gondolatunk is érzelmeink körül forog, vagy legalábbis érzéseink átszínezik őket. A szeretet ereje természetesen szellemi elemet is feltételez: önismeret nélkül képtelenek vagyunk szeretni. Legtöbben elérkezünk életünknek abba a szakaszába, amelyben tőlünk is elvárják és mi is elvárjuk a szeretetteljes kapcsolatok kialakítását és fenntartását – társunkkal, gyerekeinkkel, családunkkal, barátainkkal, közösségekkel. Ám gyakran olyan alkalmatlanok és felkészületlenek vagyunk erre, mint gyerekek az operaéneklésre. Nincs tapasztalatunk, választékunk, gyakorlatunk, alkotó szabadságunk ahhoz, hogy egyedül vigyük a hangot, áriát énekeljünk. Az egész világ szeretne szeretőt, de csak igen kevesen tanulják meg, hogyan váljanak azzá. A tudat felszabadításáról szóló következő fejezetben tehát megismerkedünk azokkal az életszakaszokkal, amelyeken keresztül érett szeretőkké válunk.

101.

HARMADIK FEJEZET __________________________

A tudat kiürítése A TUDÁS EREJE __________________________ A tökéletes ember tükörként használja elméjét Semmihez nem ragaszkodik. Semmit nem sajnál. Elfogad, nem tart meg. CSUANG CU _______________________

A harmadik sámáni feladat a tudat kiürítése a valódi megismerés megtapasztalásához. Hogy minek a megismerése? Igazi Énünké – bárki legyen is az. Biztosíthatlak afelől, igazi Éned olyasvalaki, akit érdemes megismerni. Szókratész ősi jóslatának tanácsa: „Ismerd meg önmagad”. Ürítsd ki tudatodat annak minden fecsegésétől, és tekintsd meg, mi van ott. Ebből áll az önmegismerés munkája: felfedni valódi Énedet. Ez az Én az ösztönösen működő részünk. Az, amit hajlamosak vagyunk elrejteni. Eltemetjük személyes történetünkbe, a születés, a gyermekkor, a kamaszkor, a felnőttkor és a a halál életszakaszainak egyedülálló megtapasztalásába. Az életszakaszok szempontjából visszatekintve személyes történetünkre, előáshatjuk, akik vagyunk, és miért nem vagyunk teljesen azok, akiknek rendeltettünk volna. Helyre kell állítanunk az egyedi lényünk teljes kibontakozásához alapvetően szükséges ösztönöket. Emberi mivoltunk meghatározó ösztöneit az életszakaszok szent tanárai adják át nekünk. Minden egyes életszakasznak megvan a maga fő katalizátora és tanára. Életünk minden állomásának megvannak azok a lényeges tapasztalatai, amelyeket meg kell sze102. reznünk, igazságai, amelyeket meg kell tanulnunk, eseményei, amelyeknek meg kell történniük. Gyakran előfordul azonban, hogy döntő ösztönépítő események nem következnek be. Helyettük olyan mintákat ismerünk meg, amelyek megkötnek, ahelyett, hogy felszabadítanának, elvágnak gyökereinktől, ahelyett, hogy összekapcsolnának azokkal. Mindennapi kihívás az igazi énünket sakkban tartó minták megváltoztatása. Ám először tudatosítanunk kell őket, ehhez pedig meg kell fejtenünk azt a rejtélyt, hogyan váltunk azzá, akik most vagyunk. A fejlődés állomásain keresztül az élet maga a megvilágosodás ösvénye. Mindössze annyit kell tennünk, hogy éljük azt, ahelyett, hogy harcolnánk ellene, irányítanánk vagy ellenállnánk neki. Az élet titokzatos játék: csak a feladás révén lehet benne nyerni. Csodálatos volna, ha mindannyian tökéletes, megvilágosodott emberek lennénk, a gyakorlás szent ösvényeit járnánk, az átkelés hagyományos szertartásait végeznénk, híven követnénk a látomásokat és tanításokat. Ám ez nincs így, és ehelyett esetleges fejlődésünk, valamint a tudatlanság és a hibás megvalósítás okozta sebek gyógyítása közben sok szenvedésen megyünk keresztül. Lehetőségünk van azonban ennek a szenvedésnek a tudatosítására, és ennek a tudatosulásnak művészetté formálására. A túlélés művészetévé. Táncolunk. Énekelünk. Most pedig írunk. E fejezetben gyökerüknél fogva ássuk ki az emlékeinket. Ez az író, a tudat sámánisztikus felszabadítására felhatalmazott lény feladata. Az író mélyre ás, hogy megtalálja azokat a döntő pillanatokat, amelyek meghatározzák az élet jellegét, és megleli azokat az összekötő láncszemeket, amelyek révén felszabadulva a saját hangunkon tudunk megszólalni. A személyes jellegű írás gyógyító. A tartalmatlan zaj börtönéből, amelyben élünk, szabadon kell bocsátanunk a bennünk lévő írót. Írnunk kell ahhoz, hogy rájöjjünk, mi igaz számunkra. Fel kell ismernünk, mit tudunk, és mit nem. Ki kell nyitnunk a tudatunkat.

103.

SAJÁT TUDATOD FELFEDEZÉSE A tudat filmfelvevőgép: teremti, észleli és megörökíti a valóságot. Mélysége kifürkészhetetlen, feneketlen; szélessége elképzelhetetlen; energiája határtalan. Ritkán kerülünk ártatlanul érintkezésbe valóságunk magvával – a varázslat kulcsával. Nem akarunk csodákat. Azt akarjuk, minden biztonságos, előre megjósolható, akár még unalmas is legyen, ezért mindennapi bevett gyakorlatként tudatunk felszínes – mérlegelő, ítélkező – szintjén működünk; tudatunk az őrmester szerepét játssza, mindent beilleszt a megszokások sorába. Ez a tudat szűk, zűrzavaros, és azt hiszi, mindent tud. Semmi sem új, friss vagy titokzatos számára. Mindemellett igenis érzékeljük egy másik dimenzió létezését, sóvárgunk utána. Futó pillanatokra megtapasztaljuk a nyitott és érzékelő Ént, tudatunknak azt a szintjét, amely a mintákban gondolkodó, mindentudó elmét megelőzi és attól független. Én ösztöntudatnak hívom ezt, amely hajlékony, befogadó, válaszoló, a pillanatban jelen lévő. Ez a figyelmes tudat olyan, mint a gyakorlott atléta, a fegyelmezett táncos, a sakk- vagy aikido mester – éleselméjűséggel, rugalmassággal, széleskörű és megfelelő tudással rendelkezik ahhoz, hogy minden emberrel és minden helyzettel tökéletesen összpontosított és helyénvaló módon foglalkozzon. Ez a tudat természettől fogva adott számunkra; ez gondolkodásunk önkéntelen módja. Ám általában korán eltemeti az a gyakorlás és neveltetés, amely megfoszt a világban való létezésünk természetességétől és figyelmességétől és arra képez ki, hogy mesterségesen létezzünk, illeszkedjünk be társadalmunk idegességébe és életvezetésébe. Többnyire azok az emberek nevelnek félre bennünket tudtukon kívül, akik maguk is tévelyegnek és szenvednek. Nincs helye mások hibáztatásának, pusztán a hibák kijavításának. Emiatt ki kell ürítenünk tudatunk szeméttelepét ahhoz, hogy felszabadíthassuk igazi képességcinket a valódi tudás – a személyes, önértékelő bölcsesség – számára. A buddhista kifejezéssel éberségnek nevezett állapot elérése egy életen át tartó feladat, amely tartalmazza mind a gondolkodást, mind a nem-gondolkodást, az elme megtisztítását mindattól, aminek nincs jelentősége és megtöltését azzal, ami igazán számít. Fejünk annyira teli van 104. gondolatokkal, hogy nem tudunk itt és most gondolkodni. Folyamatosan szellemi magnókazettát játszunk le magunkban, a kérdések, vélemények, aggodalmak, elővigyázatoskodás ugyanazon megszállott áradatán: ki legyek, mit mondjak, hogyan cselekedjek, mikor jöjjek, mikor menjek; mit gondolnak mások, mit fognak tenni, hogy történt ez vagy az, mire figyeljek és így tovább, és így tovább. Nem rendelkezünk az állatok, vagy a mesterek szabadságával ahhoz, hogy ösztöneink vezéreljenek: vagy megtervezünk minden mozdulatot, vagy valaki másnak a terveit hajtjuk végre. Gondolkodunk, mielőtt beszélnénk, mielőtt cselekednénk, mielőtt lélegeznénk. Csak gondolkodunk és gondolkodunk. Túl sokat. Fontolgató elménk olyan, mint az éjjel-nappal működő, személyes tapasztalásunkat csomagoló futószalag. Ki kell kapcsolnunk az átkozott dolgok áradatát ahhoz, hogy észrevehessük, mi megy végbe valójában az életünkben. Amikor a fiam három éves volt, egy reggel elképedve hallgattam, ahogy egyik felnőtt barátunkkal beszélgetett. Ennek a férfinek semmi kapcsolata nem volt a szívével, saját magán kívül senki mást nem nézett. Ezen a bizonyos reggelen közömbös előadást tartott valamiről a kicsi fiúnak, aki félbeszakította reggelijét, rábámult erre a lélektelen emberre, és kibökte: – Szavak, szavak és szavak – ez minden, amit tudsz? A tudat nem kapcsolódik ki. Állandóan irányítással, emlékezéssel és kivetítéssel foglalja el magát. Ezt az egész szervezést és újraszervezést tekinti manapság a legtöbb ember tudatnak, és az elmének tapasztalati, lemérhető kiterjedését „intelligenciának”. Ez a fontolgató tudat soha nem pihen, még alvás közben sem, kivéve azt az állapotot, amikor figyelmünknek mélyebb központjára összpontosítjuk a tudatosságunkat – gondolkodó énünk ösztönös, befogadó kiterjedésére. A filozófus Ludwig Wittgenstein a semmitmondó amerikai filmek, különösen a zenés játékok rabja volt: az üres termek első sorából nézte végig az előadásokat. Amikor megkérdezték tőle, miért csinálja ezt, így felelt: – Ez az egyetlen módja annak, hogy leállítsam a tudatomat. Számomra a tudatom lecsendesítésének legjobb módja a testem mozdítása. És az a tudat, amelyet kiürítünk az elfoglaltságoktól (az „ügyektől”, amelyek életünk legnagyobb részében kitöltik a 105. gondolatainkat) és testünk, szívünk természetes ritmusaival kapcsolunk össze ismét, mérhetetlen erővel, a bölcsesség határtalan képességével rendelkezik. Az elme híd énünk magasabb és alsóbb kiterjedései között. Öntudatlanság, vagy megvilágosodás, sötétség vagy

fény felé vezet. Használhatjuk arra, hogy felismerjük és gyógyítsuk saját lelki sérüléseinket. Vagy rákapcsolhatjuk önműködő irányításra és a valóság felszínén sodortathatjuk magunkat. Senki más nem választ, csak te és én.

AZ ÉLETÚT ÖT SZENT TANÍTÓJA Az élet utazás. Az útirány lényegileg mindenki számára ugyanaz, még akkor is, ha különböző helyszínekről, különböző poggyásszal indulunk. Mindenki megszületik, mindenki meghal, és a legtöbben keresztülmegyünk valamennyi szakaszon a születéstől kezdve a gyerekkoron, a kamaszkoron, a felnőttkoron át a halálig. Ahhoz, hogy bölcsen cselekedjünk, tudnunk kell, miként alakult ki lelkiségünk, hogyan sérült, s milyen áldásokban részesült. És azt, hogyan gyógyítsuk a teljes létezésünk kibontakozásának útját álló sebeket. Megvilágosodásunk nyersanyagai a bennünket ért sérülések és áldások. Minél tudatosabban dolgozzuk fel azokat, annál közelebb kerülünk lelki képességeink megvalósításához. A megoldás saját személyes történetünkben rejlik. Életünk minden egyes eseménye természetes életszakaszokban bontakozik ki, és minden szakasznak megvan a maga természetes tanítója: a születés szakaszában anyánk; gyermekkorunkban apánk; serdülő korunkban énünk; érett felnőttkorban a társadalom; öregkorunkban a világegyetem. Egyedülálló történetünk irányvonala az ezekhez és életünk többi szereplőjéhez fűződő saját különleges kapcsolatunkat mutatja. Az öt szent tanítótól – anya, apa, én, társadalom, világegyetem – megtanuljuk mindazt a személyes bölcsességet, amit tudnunk kell. Ők az idegenvezetők életutunk során, döntő fontosságú sze106. repet játszanak személyes fejlődésünkben, akár tudjuk ezt, akár nem. Ők a tükrök, amelyekben önmagunkra tekinthetünk. Tőlük tanuljuk meg alapvető ösztöneinket, a létezés, az élet kihívásaira adott válaszadás önkéntelen módjait. Sokan azok nélkül az egészséges ösztönök nélkül élünk, amelyek gazdagabbá teszik az életet. Olyanok vagyunk, mint a felnőtt gyerek, aki belecsöppen egy jégkorongmérkőzésbe anélkül, hogy tisztában lenne azzal, hogyan mozogjon, és magára marad a támadások elleni védekezésben. Valójában egyáltalán nem veszünk részt a játékban, mindazonáltal jövés-menés közben jól ellátják a bajunkat. Bizonyos értelemben mindannyian a lelki AIDS áldozatai vagyunk, mivel természetes védekező és gyógyító, egységteremtő ösztöneink gyengék. Személyes életünk, városunk, országunk, világunk szenvedésének és gyászának nagy része abban gyökerezik, hogy az emberek nem rendelkeznek azokkal az alapvető ösztönökkel, amelyek a teljes és egész emberi életet megteremtik. Amerre csak nézek, mindenütt a létezésért küzdő sérült gyerekeket látok. Hogyan sebesültünk meg mindannyian? A legújabbkori történelem világháborúkról, Koreáról, Vietnámról mesél, de ki beszél azokról a gyerekkori harcokról, amelyeken szabadságunkért harcolva mindannyian keresztülmentünk? Valamennyien átéltük a gyerekkor háborúit. Tanárom, Oscar Ichazo megtanította, e küzdelmek során különösen anyánk és. apánk miként formálják lelkünket, és azt is megmutatta, hogyan állítsam meg a világot és figyeljem a saját mozgásomat. Ezekben a mozdulatokban megláttam az örökösen ismétlődő mintákat. Ő megnevezte ezeket a szabályokat, az eredetükig nyomon követte őket. Visszavezetett az Édenkertbe, azután megkérdezte: – Tényleg el akarsz menni? Látomásában megértettem életem egyszerű igazságát. Sérülésemet. Áldásomat. Nézőpontomat. Történetemet. E tudás felszabadított ahhoz, hogy továbbmozduljak afelé az én felé, akit eltemettem, és ahhoz, hogy visszanyerjem az ösztöneimet. Az önfenntartás és önfejlesztés természetes ösztöneinek visszaszerzéséhez a tudatnak fel kell szabadulnia a múlt és a jövő alól, hogy teljesebben jelenvaló, önkéntelen, varázslatos, ösztönös lehessen. Azért ismerted meg a múltat, hogy kitöröld magadból. És 107. múlt kiradírozása eltörli a jövőt is, így biztosít teret az igazi történésnek. Valami újnak. Tanáraink – anyánk, apánk, énünk, a társadalom és a világegyetem – a természettől fogva készek arra, hogy átadják nekünk azokat az ösztönöket, amelyekre az örökösen változó világban való megfelelő működéshez szükségünk van. Mindannyiunknak kötelességünk annyira életrevalónak lennünk, mint a nyomkövető indián, mint a tapasztalt városi szent, a falusi tanító, az eszkimó vagy a beduin. Valójában élet-halál kérdése, hogy felfedezzük, életünk tanárainak mit sikerült átadniuk és miben vallottak kudarcot. Mely ösztönöket, milyen készségeket kaptunk tudatunk felszabadításához, és miféle korlátok eredményezik azt, hogy kevesebbek vagyunk annál, mint amik lehetnénk. Ha szerencsés vagy, megkaptad a minden egyes állomásnak megfelelő

alapvető tudást és bölcsességet, érzéseket és energiát, akkor az élet mindennapi kihívásait talán elegánsan és készségesen tudod kézben tárni. Ami sokaknak csatározás, háborúzás, az neked tánc, játék. Ám hány embert ismersz, aki igazán jókedvű, aki tényleg áttáncol az életén? Ha nem kaptad meg, amire szükséged volt, akkor a dolgok nem jönnek természetesen. Mindenen gondolkodnod kell. Amikor a tudás ösztönös, akkor a megfontolás, a kétség, a bizonytalanság szükségtelen és nem helyénvaló. Az alapvető ösztönök, akárcsak az immunrendszer, velünk született válaszadási minták. Fölkattintható kapcsolók. ösztönrendszerünk törzsfejlődése végigkíséri az életszakaszokat. A tanárral való kölcsönhatás mindegyik félben felébreszt egy ösztönt, a létezés természetes, önkéntelen módját. Legnagyobb részben nagyon távol vagyunk a mások életében játszott szent szerepünk érzékelésétől. Az anyaságot gyermekfelügyeletnek tekintjük, olyan hivatásnak, amelyet akárki elláthat ugyanolyan jól, vagy még annál is jobban. Az apaság a családtól gyakran távollévő, fő ügyintéző és gazdasági vezető szerepét jelenti. Fiatalkori független akaratunk szokásosan a szülői és a társadalmi nyomás uralma alatt áll. Nehéz a felnőtt érettséget éretlen kultúrában elérni. És az élet befejező szakasza, a halálban való be108. teljesülés, sokkal inkább lenézett és elutasított, mintsem nagyra becsült. Nem kapjuk meg azt, amire szükségünk van. Nézd meg a sétáló sebesülteket a szomszédságodban, a családodban, a tükrödben Az úgynevezett primitív törzsekben és vidéki falvakban minden életszakasz döntő fontosságú feladatainak beteljesítéséhez nyújtott támogatás magától értetődő, míg a modern városokban ez sokkal nehezebb és kevésbé értékelt. Nem tartjuk többé tiszteletben az élet teljes, szent utazását. Szertartásaink üresek; semmit nem jelentenek. Többé nem készítenek föl azokra a lelki feladatokra, amelyek elvégzésére vállalkoznunk kell. Miből állnak a születés, a kisgyerekkor, a kamaszkor, a felnőttkor és a halál szertartásai? Van közöttük akár csak egy is, ami valóban átalakító hatású? Úgy vélem, nincs. Ezért kell a mai lármás, bizonytalan időknek megfelelő alkotó, korszerű sámáni gyakorlatokat végeznünk Anyánk felébreszti a táplálkozási ösztöneinket. Apánk a közösségi ösztönöket. Mi magunk a belső ösztöneinket, és a társadalom – a többi ember és életünk társadalmi szervezetei – ébreszti fel a szociális ösztöneinket. A világegyetemmel alkotott egységről való elmélkedés és bölcsesség hívja elő az örökérvényűség megértésének ösztönét, annak felismerését, hogy valójában mi az, ami fennmarad és ami számít. Ez az utolsó ösztön csak az első négynek a lélekben való egységbe rendezését követően fejlődhet ki. És csak akkor tudunk teljességben és békében meghalni, ha kapcsolatban állunk legbenső lényegünkkel. Születés. Gyermekkor. Kamaszkor. Felnőttkor. Halál. Az élei tánca öt mozdulatban. Az élet munkában lévő mű, előadás-művészet, szertartásszínház, elbeszélő költemény, és nem pusztán nézőként és hallgatóként veszünk részt benne, hanem a saját történetünket eljátszó művészek, saját életünk megteremtői vagyunk Milyen szerepet játszol életedben? Miért azt? Van választási lehetőséged? Igen, van! Rendezhetsz és játszhatsz a saját filmedben vagy kis szerepekben felléphetsz mások alkotásaiban. Választhatod azt, hogy teljesen tudatos vagy, illetve játszhatsz bárgyún. Én rengeteg szerepet játszom. A legfontosabb közülük a diák: az Élet a mesterem. A tanítók jönnek, mennek. A folyamat minden lépcsőfokán találkozni 109. kell egy tanárral, meg kell tanulni a leckéket, be kell teljesíteni a kapcsolatokat, el kell sajátítani az ösztönöket. Mi a te tanárod története, a te zarándokutad fejlődése? Ideje, hogy hozzákezdj a lezárásához.

TÖRTÉNETED MEGÍRÁSA Amikor táncolsz, szertartássá teszed a mozgásodat. Amikor énekelsz, szertartássá teszed az érzéseidet. Amikor írsz, szertartássá szed a gondolkodásodat. A következőkben körvonalazni fogom az élet alapvető szakaszairól alkotott szemléletemet. Ám szavaim üresen csengnek anélkül, hogy be ne illesztenéd a képbe saját megkülönböztető tapasztalataidat. Ami számít, az a te anyád, a te apád, a te születésed, a te életed, a te halálod. Elemezd és illeszd össze a te mítoszaidat, a te szertartásaidat, a te körülményeidet, a te mintáidat, az előadást, amelyben rájátszol minden nap, a novellát, amelyik a te életedet beszéli el. Mindössze azt várom, állj meg, és gondolkodj el a saját történeteden. A személyes tartalmú írás maga a sámáni gyógyítás. Napló, önéletrajz, még a személyes levelek is közelebb hoznak önmagadhoz, felfedik a veled, valamint életed szereplőivel és tényeivel kapcsolatos igazságot. Jó érzés naplót vezetni és megtölteni önmagaddal – versekkel, álmokkal, párbeszédekkel jellemrajzokkal, levelekkel, megfigyelésekkel, visszaemlékezésekkel, észrevételekkel, meglátásokkal, vallomásokkal, rajzokkal, idézetekkel. Azt jelenti ez, hogy komolyan veszed az életedet, eléggé törődsz azzal, hogy őszintén lásd, megértsd és elmond az igazságot. Élettel teli, folyamatos önmegismerő gyakorlatnak kell lennie: fokozatosan megtalálod

saját hangodat, saját igazságaidat, saját történetedet. Használj különleges jegyzetfüzeteket és tollakat, amelyeket igazán kedvelsz, és tartsd fenn őket személyes írásaid számára. A kezdés egyszerű módja a levélírás és a visszaemlékezés. A levélírás elfeledett művészetté vált a telefon és a repülőgép korában, ezért a levelek a közlés fokozottan becsben tartott és hatékony 110. eszközei. Azokban az időkben, amikor az igazi meghittség kialakítása és fenntartása még szerelmesünkkel, szüleinkkel és gyerekeinkkel is egyre nehezebb, a levelek hozzáférhető eszközei annak, hogy túllépjünk érzéseinknek és életünk igazságának kifejezésétől való félelmünkön, és ezáltal lehetővé teszik a valódi meghitt kapcsolattartást. Ne csak azoknak írj tehát, akik tőled távol élnek, hanem azoknak is, akikkel élsz; oszd meg velük érzéseidet, átéléseidet, emlékeidet, elgondolásaidat. Azzal is kezdheted saját élettörténeted megformálását, hogy átnézed a családi fényképeket. Rakd össze a magadról, a szüleidtől, a testvéreidről, a barátaidról, a tanáraidról életed különböző korszakaiban készült fényképeket: csecsemőkori fényképeidet; szüleid, nagyszüleid képét; iskolás éveidet ábrázolókat; esküvői felvételeket, stb... Töprengj el mindegyik felett, és írd le az általuk felkeltett különleges emlékeidet, érzéseidet, meglátásaidat. Íme néhány útjelző, amelyek segítségével eligazodhatsz a saját élettörténeted felfedezéséért megtett utazás közben. Végigmegyünk valamennyi életszakaszon, mindegyikben számba vesszük azokat a szent tanítókat és életfeladatokat, amelyeket fel kell dolgoznunk ahhoz, hogy a megvilágosodás felé haladjunk.

A SZÜLETÉS SZAKASZA A folyó áramlik, áramlik és nő; A folyó a tengerbe ömlik... Mama, vegyél fel, örökre gyermeked maradok Mama, vegyél fel, Örökre gyermeked maradok. NÉPDAL

A születés szakasza a megtermékenyítéssel kezdődik, és körülbelül öt évig tart. E szakasz szent tanítója az anya. Testén keresztül adja át a tanításait példamutatással, vezetéssel, magatartásával, energiájával, rezgéseivel. Amikor a nő elfelejti szent hivatását, ak111. akor romboló hatással van önmagára, gyermekére, társadalmára és világára. Az anyai ösztönökkel rendelkező férfiak tudják, hogyan táplálják önmagukat és hogyan gondozzák a gyermekeiket. De az anyák azok, akik a táplálkozás ösztönét átadják a gyerekeiknek. Test a testnek. Ennyire egyszerű. A folyamat a terhességgel kezdődik, amikor a testek és a lelkek között tökéletes kapcsolat van. Ekkor szerzi a csecsemő az anyai ösztön meglétéről vagy hiányáról való első tapasztalatait. Az anya szent feladata csecsemője egyedülállóságának méltánylása és önértékelésének táplálása. Akkor eteti őt, amikor az éhes, nem pedig valami szakértő menetrendje szerint, és azzal eteti, amit az kíván, nem azzal, amit előírnak vagy ami szokásos. Megengedi a gyermekének, hogy sírjon, amikor fájdalom, vagy bánat éri, hogy aludjon, amikor fáradt. Így elismeri és megerősíti gyermek saját benső üzeneteinek értékét. Megtanítja gyermekének, hogy bízzon önmagában. Ezen a módon átadja tápláló anyai ösztöneit, a gyermek életbevágó kérdésekre adandó önkéntelen válaszainak megismerését segítve: „Ki vagyok, és mire van szükségem?” Amikor az anya eleget tesz annak a hivatásának, hogy gyermeke természetét tiszteletben tartsa, akkor a gyerek bonyolult gondolkodás és tudati erőfeszítés nélkül tudja: ki ő, és mire van igazán szüksége, mit akar. A gyermek megvalósítja saját egyéniségét, biztos saját értékében és azonosul egyedülálló személyiségével. Az anya feladata ennek az önértékelő, öntápláló ösztönnek az átadása, nem pedig az, hogy élete hátralévő részében a szoknyájához kösse a gyermekét. A születési szakaszban arra vagyunk hivatottak, hogy megtanuljuk, az anyai ösztönök elsajátításával miként váljunk saját anyánkká. Ez a szent tevékenység körülbelül öt évig tart. Ha az anya tökéletesen és jól tölti be szent szerepét, akkor hivatását alapvetően beteljesítette. Az az anya, aki hatékonyan jelen van gyermeke számára, megtanítja annak, hogy figyelmes, tápláló és megerősítő legyen saját

magával szemben. Az anya csak azt nyújthatja, amit ő maga kapott. Amennyire ő maga megfelelően gondoskodik magáról, annyira tudja ugyanezt 112. gyermekének is megtanítani. Minél természetesebben értékeli és táplálja önmagát, annál jobb anya tud lenni. Ha az anya testileg vagy lelkileg távol van gyermekétől annak első öt évében, akkor az önértékelésért vívott csatározások egész életén át végigkísérik a gyereket. Az elégtelen anyai gondoskodásban részesült gyerekek életéből hiányozni fognak az anyai ösztönök: ha enni kapnak, amikor nem éhesek, vagy fordítva, ha le kell feküdniük, amikor tökéletesen éberek, vagy ébren tartjuk őket, amikor álmosak, ha nem viselhetik azt a ruhát, amelyiket szeretnék, ha számtalan apró megnyilvánulással arra vannak ítélve, hogy hozzáidomuljanak egy elképzeléshez, egy napirendhez vagy tapasztaláshoz, amely nem az ő sajátjuk, akkor kialakul bennük az, hogy nem bízhatnak benső jelzéseikben, és úgy veszik, hogy képtelenek magukat megfelelően megismerni és ellátni Feszélyezettek a saját testükben, és nincs erős öntudatuk, amire pedig szükségük volna. Önmaguk felfedezésére tett hiábavaló kísérleteik során mindenki mással azonosulnak; kapcsolatokban. társaságokban, birtoklásban, szabályokban veszejtik el magukat, ám ezek egyike sem tölti ki a bennük lévő űrt. Ha nem alakul ki ez a tápláló ösztön, akkor alapvető bizonytalanságuk kézzelfogható és elhúzódó lehet. Az anyaság hivatásának napjainkban végbemenő társadalmi értékvesztésének tragikus következményeit az anya nélkül felnőtt vagy legalábbis elégtelen anyai gondoskodásban részesült gyerekek nemzedékein láthatjuk. Felnőttek milliói igyekeznek fájdalmukat enyhíteni, a biztonság és elismerés iránti kielégíthetetlen éhségüket csillapítani: rászoknak a dohányzásra, italozásba, kábítószer-élvezetbe, munkába menekülnek és az üresség állandó érzését mértéktelen evéssel próbálják csökkenteni. Egyre inkább olyan emberek csoportjává válunk, akiknek valamiféle szorult helyzetben, elkábult, meghamisított állapotban kell élniük. Néhányan nem lennénk ennyire az élvezetek rabjai, ha átölelt volna anyánk biztonságot nyújtó karja, ha részesültünk volna a szopás édes önkívületében és ha lehetőségünk lett volna arra, hogy kifejlesszük és átéljük a világban való létezésünk egyedülálló módját. Az anyai ösztön tömegeket érintő hiányának legszembetűnőbb tünete bolygónk szennyezése. A környezetszennyezés ugyanarról 113. hiányról árulkodik, mint testünk szennyezése. Kevés lényegi különbség van aközött, hogy értéktelen étellel töltjük meg a gyomrunkat, és aközött, hogy mérgező vegyszereket öntünk a tengerbe. Hol van az anya? Nem csoda, hogy a Föld eredeti vallásai, a történelmi idők kezdetéig visszamenően, az Anya Istenségre összpontosítottak. Hiszen az anyai gondoskodás biztosítja alapvető jóllétünket. A jól gondozott gyereknek van önuralma, bízik a testében, a szükséges merészséggel rendelkezik, és azok a felnőttek, akik ezekkel a tulajdonsággal áldottak, kétségtelenül bőséggel részesültek a gyöngéd anyai szeretetben. Nem az anya az egyetlen személy a gyermek életében, akitől gondoskodást kaphat. Apák, nagymamák, nagypapák és mások is sokat tehetnek e téren, de az anyának rendszeresen jelen kell lennie, tökéletesen biztosítania kell azt a meghittséget, amit csak ő hat. Ha ezt jól csinálja, legfontosabb hivatását – a gyermek öt éves kora körül – beteljesítette. Az anyai gondoskodásnak nem kell – a nő és a gyerek számára egyaránt károsan – évtizedekig tartania. Ha sokunkhoz hasonlóan nem kaptad meg a teljes anyai gondoskodást, és emiatt táplálkozási ösztönöd nem elég fejlett, akkor itt az ideje, hogy hozzáfogj az alkotó gyógyításhoz. Az anya hiányából lépésről lépésre alakulnak ki a sérülések: néhány közülük teljesen elnyomott, mások csak enyhén fájdalmasak. De a gyógyítás folyamata minden esetben megkívánja, hogy saját anyáddá válj – igazán gondoskodj magadról, felismerd és kielégítsd saját szükségleteidet. Kezd az alapokkal: kínáld meg magad azzal az az étellel, amire szükséged van, adj időt magadnak elegendő alvásra, egyedüllétre, viselj olyan ruhát, amilyet csak akarsz. Ez egyszer megtehetnél valami különöset: bocsátkozz szerelmi kalandba magaddal. Törődj úgy magaddal, ahogy szenvedélyesen szeretett kedveseddel törődnél. Vásárolj magadnak virágot, készíts felséges lakomát. Írd meg magadnak, mitől vagy olyan különleges, dicsérd meg egyéniségedet, teljesítményedet. Fordíts időt magadra, élvezd a saját társaságodat, csináld pont azt, amit szeretnél csinálni. Utazz el, vedd meg azt a dolgot, amiről mindig is álmodtál. 114. Az anyai gondoskodást nélkülöző embereknek gyakran nehézséget okoz az egyedüllét. Ahhoz, hogy érezhessék: valóban léteznek, mindig szükségük van arra, hogy valaki mással legyenek, így aztán mindenféle, rombolóan függő helyzetet teremtő kapcsolatot létesítenek – szeretőkkel, barátokkal, munkatársakkal, stb. E

feketelyuktünetet azzal háríthatod el, ha megadsz magadnak mindent, amire szükséged van, és amit akarsz – szundikálást, kiruccanást, szabad napot, némi békét és nyugalmat. Amit nem tanultál meg az ösztöneiddel, most tudatosan kell elsajátítanod. Ám a végső cél nem lehet az – mint amit az elvonókúrák esetében is gyakran láthatunk –, hogy tartósan a felépülés fázisában ragadj meg, miközben folyamatos sérülésekkel birkózol. Ehelyett törekedned kell annak meggyógyítására, teljesen szabaddá kell válnod ahhoz, hogy igazi önmagad lehess. Példának okáért nézzük meg az evéssel és a testsúllyal való viszonyod kérdését. Ha csak akkor eszel, amikor valóban éhes vagy, és nem más egyéb okból (harag, bánat, vigasz, unottság, stb...) kifolyólag, ha csak azt adod magadnak, amit éppen akkor enni akarsz (legyen az akár kelbimbó, akár csokoládé), és ha abbahagyod az evést, amikor éhséged kielégült, akkor megtartod természetes testsúlyodat A test tudja, mit akar és mire van szüksége, és ha egyszer az érzelmi zajongást leállítod, akkor ráhangolódhatsz a test természetesen egészséges ökológiájára. Ezt az életed egyéb területén is alkalmazhatod. Csak olyan ruhákat tarts meg (vagy vásárolj), amelyekben valóban jól érzed magad, a többitől szabadulj meg, ugyanígy tégy a könyvekkel, a hanglemezekkel, és a szórakozás más formáival is. Különös hangsúllyal, fokozatosan kezdj életed alapvető alkotóelemeire – társ, család, barátok, munka – összpontosítani, járj utána minden helyzetben, minden kapcsolatban annak, hogy igazán mit akarsz és mire van szükséged. Ez nem hitvány önzés, hanem tápláló önteliség, ami lehetővé teszi azt, hogy teljességgel jelen légy életed minden szereplője és feladata számára. Ha mindenki teher nélkül, csak a nélkülözhetetlen kellékekkel utazna, mennyivel gazdagabbak, szabadabbak és nyíltabbak lennének a kapcsolataink! Ha önmagad szeretete és szolgálata, lényed értékelése és megbecsülése ösztönös számodra, köszönd meg anyádnak. Ha több115. kevesebb nehézséged van ez ügyben, bocsáss meg neki, és gyógyítsd meg magad. Hiszen tudod, a tápláló ösztön elégtelen fejlődése mennyire megnehezíti az életet, így azt is meg kell értened, anyádnak hasonlóan nehéz dolga lehetett. Erőnket és gyengeségeinket továbbadjuk, és bátorságra van szükség az örökség körének megszakításához. Még azoknak is, akik önrombolás vagy mellőzöttség nélkül érik el a felnőttkort, fejleszteniük kell tápláló ösztönüket azzal, gy tisztelettel, őszintén, kedvesen, gondoskodóan és figyelemmel bánnak önmagukkal. Figyeld egy darabig a fejedben nap nap után gépiesen zakatoló hangokat, és valószínűleg meg fogsz lepődni azon, milyen keményen bánsz magaddal – bíráló, becsmérlő, tagadó vagy. Mindez a negativitás még több rosszhoz, a csalódás önbeteljesítő jóslataihoz vezet. Jó néhány napon keresztül figyeld meg, mit teszel magadért. Talán rájössz, hogy rengeteg időt töltesz mások szükségleteinek kielégítésével, de nagyon keveset fordítasz saját valódi kívánságaidra és szükségleteidre. A személyes felfedező folyamatként használt írás elűzi a múlt ördögeit, és gazdagítja a jelent. Íme néhány gyakorlat, amelyek segítségével elindulhatsz: 1. Kezdd az életed történetével. A fogantatásoddal. Mit mondtak, vagy mire következtethettél a körülményekről, amelyekben életre hívtak? Szüleid mély szerelemmel szerették egymást? Fiatalok vagy idősebbek, boldogok, feszültek vagy rémültek voltak? Vagy idegenek voltak egymás számára? A szenvedély, a tudatlanság, vagy akár a gyűlölködés pillanatának gyümölcseként jöttél világra vagy fogantatásod boldogító meglepetés volt számukra, esetleg régóta várt, „tervezett” esemény? Hogyan egyesült a tojás és a mag? Fogantatásod képi megjelenítéséhez használhatsz faszenet, ceruzát, tollat, pasztellkrétát. Ezzel a rajzzal kezdheted a naplódat. 2. Majd gondolj az anyád méhében eltöltött időre. Milyen érzés volt testében lenni? Nyugodt, boldog volt-e vagy rémült, feszült, neheztelő? Mit érzett a terhességével kapcsolatban? Milyenek voltak akkori körülményei? Dolgozott-e, vagy kis116. testvéreidet gondozta otthon, feszült volt-e élete, boldog, avagy boldogtalan kapcsolatban élt-e apáddal? Esetleg egyedül élt? Írj ezekről anyád szempontjából, majd a magadéból. Aztán folytasd a születéseddel. Kórházban születtél-e, természetes úton vagy császármetszéssel, voltak-e nehézségek, nehéz volt-e anyádnak, a nővéreket és az orvosokat kivéve más is jelen volt-e, és így tovább. Utána írd le életed első hónapjait, első éveit. Faggasd szüleidet, testvéreidet, nagynéniket, nagybácsikat. Nézd végig a fényképalbumokat, videofelvételekéi, stb...; bámulatba ejtő, milyen teljes képet kaphatsz így, és ezalatt megismerheted korai éveid valóságát. Vannak, akik hipnózis vagy pszichoanalízis segítségével hívják elő csecsemő-, illetve kisgyermekkori emlékeiket, különösen a fájdalmas, elfojtott eseményeket. Én csak felteszem magamnak a kérdést, és hagyom az írást áramlani. 3. Anyád különböző életkoraiból, különböző szempontok alapján készíts róla személyleírásokat. Milyen volt

fiatalon, amikor te születtél, amikor iskolás voltál, amikor elhagytad a családi otthont, az esküvődön és most, írj a saját nézőpontodból, az apádéból, az elfogulatlan életrajzíróéból. Még a világegyetem távlatából is próbáld meg látni őt, mint egyetemes anyát – az Anyaság megtestesítőjét, lényegiségét. 4. Olvasd fel hangosan ezeket a leírásokat, és figyeld meg a mélyükben meghúzódó feltételezéseket, hiedelmeket, ítélkezéseket. Tárd fel eddig ki nem mondott észrevételeidet, bátran és gondosan vizsgáld meg elemeit. Mi igaz, mi hamis, mi a te hozzáállásod itt és most? 5. Írj anyáddal párbeszédeket minden olyan témáról, amely kedves neked. Mit mondanál vagy kérdeznél? Mit kérdezne vagy válaszolna ő? Addig írj, amíg csak ki nem fogysz a mondanivalódból. 117. A tudat felszabadításának másik gazdag területe a meditáció. Betekintést nyerhetsz anyáddal való kapcsolatodba, és különféle módokon megszemlélve őt, erősítheted a tápláló anyai köteléket. Anyameditáció: Képzeld el, hogy anyád veled szemben ül. Összpontosítsd rá figyelmedet, érezd meg a teljes lényét – ki ő, hogyan van jelen a világban, milyenek az emberi kapcsolatai. Mit mond neked ez az anyaalak? Milyen érzelmeket kelt benned? Gondolj három olyan dologra, amit szeretsz anyáddal kapcsolatban. Három dologra, amit utálsz. Három reményére, három félelmére. Vizsgáld meg, ezek a tulajdonságok és erők hogyan vannak jelen benned; talán olyan formában, amelyet vonakodsz elismerni a „sajátodnak” vallani. Képzelj el anyáddal néhány testi érintést. Ringasd a karodban, masszírozd a talpát, tedd a hasára a tenyeredet. Ily módon alakíts ki vele meghitt kapcsolatot. Most engedd el őt, képzeld magad elé. Nézz a szemébe, és mélyen magadban gyűjts erőt és bátorságot ahhoz, hogy köszönetet mondj és teljesen megbocsáss neki. Köszönd meg tested megtestesítését, táplálását, öltöztetését, gondozását. Tiszta szívedből bocsásd meg hibáit, gyengeségét, hiányosságait, tévedéseit, és mondel neki, mennyire mélyen átérzed a kihívásokat, amelyekkel szembe kellett néznie. Mondj köszönetet erődért és gyöngeségeiért, áldásaidért és átkaidért, eredményeidért és sérüléseidért, elismerve azt, hogy – mint a fa vagy a madár – minden tökéletlenségeddel együtt úgy vagy tökéletes, ahogy vagy, és létezésednek ő a forrása. Arica tréningem alkalmával végeztem először ehhez hasonló meditációt. Nagyon mélyen érintett. Éreztem anyám gondoskodó jelenlétét, gyöngéd természetét, állhatatosságát ugyanúgy, mint önbizalomhiányát, félelmét, határozatlanságát. Azok a területei, amelyeket vonakodtam elismerni, kitörölhetetlenül belém vésődtek. Emlékszem, könnyekben törtem ki, amikor csecsemőként elképzeltem karomban, éreztem mellemen meleg lélegzetét. Oly közel, oly szorosan, oly gyöngéden tartottam, oly lágyan ringattam, hogy a megtisztító könnyek mindkettőnket elborítottak. Másnap felhívott és elmondta, milyen erősen gondolt rám előző nap. Olyan közel éreztem magamhoz, mint azelőtt soha, azután kap118. csolatunk az őszinteség és a kölcsönös törődés teljesen új szintjén folytatódott. Bármilyen is anyádhoz (és ezáltal testedhez) fűződő viszonyod, fontos a kapcsolatnak, valamint a rád gyakorolt hatásának elismerése. Sokan részesültünk és részesítettük gyerekeinket az anyai gondoskodás élményében, amely a megalapozott önkívület legmélyebb megtapasztalása – a létezés tiszta gyönyörűsége. Felnövekvő fiamra gondolok. Elválunk egymástól, és mégis egyek vagyunk. Erich Fromm megfigyelése gyakran eszembe jut „Anya és gyermeke között ellentmondásos, és bizonyos értelemben véve tragikus kapcsolat van. Az anya részéről a legmélyebb szeretetet követeli, és éppen ennek a szeretetnek keli segítenie a gyermeket abban, hogy elszakadhasson az anyjától, és teljesen függetlenné válhasson.” Mindörökre érzem magamban a fiamat, eleven részem ő, soha nem távolodik el tőlem. Olyanok vagyunk, mint táncosok a hatalmas színpadon; nem számít, milyen messze van tőlem, a kötelék, a kölcsönös kapcsolat, a szeretet láthatatlan szála, a vér vegyhatása mindig jelen van. Tanítványom és egyben tanárom ő. Hiszen ő vezetett be az anyai gondoskodás csodáiba. Meglepett önzetlen, önkéntes szeretetem és szolgálatom, odaadásom és felelősségvállaló som – az a részem, amelyet máskülönben soha nem ismerhettem volna meg. Magam vagyok, aki létezésének örömét és ér tekét megtanítottam neki. Ő a legélesebb tükröm, őszinte kép másom, legbensőbb örömöm, legmélyebb félelmeim tárgya Legfontosabb részemmel kapcsol össze. Vele együtt könnyezem, megrándulok a fájdalmától, felragyogok a mosolyától, szenvedek a csalódásától. A burmai közmondás szerint „az anyátlan fiú sekély vízben élő hal.” Őszinte szívvel remélem, a lehetőségek óceánját fedtem fel előtte, amelyben szabadon úszhat. Egyszer verset írtam hozzá: 119.

A hintaszékben üldögélve éjjel és nappal, szoptatásra kész mellem duzzadt és fedetlen, parányi szád szívása mennyekbe repít, elvarázsoltan megszűnök. Szemed égboltján szárnyra kelek, és együtt repülünk, az időtlenség határáig, angyalok énekelnek, mint a tibeti harangok. Kegyelemben. Ártatlanságban. Mélységes hálával Benned végre magamra találok.

A GYERMEKKOR SZAKASZA Akár sérülsz életed első öt évében, akár áldásban részesülsz (legvalószínűbben kicsit ez is, kicsit az is), az utána következő szakaszban apáddal, mint szent tanároddal kell találkoznod. Mintha csak kifordított anya lenne, ő a tekintély az engedékenység mellett, a szögletes a kör mellett, a világi bölcsesség „nem”-je a kozmikus „igen” mellett. Anyádon keresztül fejlődik énképed; apád segítségével élesen kirajzolódik. Bent/kint, várj/indulj, engedés/kérés, női/férfi. Anyád és apád között elsajátítod az élet keringőjét. Anyád megtanította, miként foglald el a testedet. Apád bevezet a másokkal való kapcsolatteremtés világába, megmutatja, hogyan fejezd ki a szívedet. Átadja a többiekhez való legmegfelelőbb viszonyulás művészetét, mert ő a rajtad kívül álló első személy, akihez kapcsolódnod kell, akivel kapcsolatot kell kiépítened. Elhagyod anyád testét; ez a kapcsolat valóságos és közvetlen. Lelki „adottság”. Te és anyád elkerülhetetlenül egyek vagytok. Apád rajtad kívül áll. Ő az első barátod, és feladatod (valamint az ő tanítása) az, hogy kapcsolódj hozzá. E viszony megteremtésé120. vel kiépíted minden eljövendő, személyes kapcsolatod alapjai; az emberek világához való viszonyulást rajta keresztül tanulod meg. Későbbi életed során úgy viszonyulsz az emberekhez, ahogy apád viszonyult hozzád, és te hozzá. Rajta múlik, hogy megszerezzük-e az ösztönös válaszadás képességét erre a kérdésre: „Mire van igazán szüksége ennek a másik embernek tőlem?” Tőle tanuljuk meg először az adás és az elfogadás, a magas szintű barátság művészetét. Az ő feladata az apai ösztönnek, a másokhoz való megfelelő viszonyulás képességének átadása, a hűség, a bajtársiasság, a megosztás és az egyenesség megtanítása. Apád tanítja meg, hogy megszabd a határokat, hogy átérezd saját tekintélyedet, hogy kiegyensúlyozd a határtalan anyai engedékenység öntápláló érzését. „A gyermek a férfi apja”, miként azt Wordsworth mondja. Ebben az egész folyamatban jól-rosszul megtanulsz saját apáddá, saját barátoddá válni. Apáddal való kapcsolatod meghatározza, vajon képes vagy-e önmagad lenni és kifejezni a szívedet, vagy teljesítened, játszanod, hízelegned, csábítanod, versengened, kedveskedned, kérned, elutasítanod, esetleg rombolnod kell-e ahhoz, hogy úgy érezd, észrevettek. Ezek a minták korán kialakulnak. Minden személyes kapcsolatunkban hajlandóak vagyunk megtenni bármit, amit gyermekként meg kellett tennünk ahhoz, hogy elnyerjük a papa figyelmét és jóváhagyását. Robert Frost szavai szerint: „Anyád szeretetét nem kell kiérdemelned. Apádét ki kell. Ő igényesebb.” Minden barátod álruhás apád. Ha apád jelen volt számodra, azt nyújtotta, amire az adott pillanatban szükséged volt, szívéből a szívedhez szólt, buzdított és megzabolázott, megerősített és vigasztalt, figyelmeztetett és bátorított, akkor a világ derűs arccal fordul feléd és tudni fogod, hogyan legyél jó barát. Ha apád jelen volt számodra, ösztönösen tudni fogod, hogyan legyél jelen mások számára. Emlékszem, hogyan gondozta apám a haldokló testvérét. Nagybátyám agytumorban szenvedett, és minden nap testének egy-egy újabb része mondta föl a szolgálatot. Elérkezett addig a pontig, amikor már csak az arca mozgott. Apám történeteket mesélt neki, masszírozta a talpát, meggyújtotta az átkozott cigarettáját, megadott neki mindent, amire szüksége volt. Ekkor értettem meg, a figyelem minősége volt az, amihez hozzászoktam.

121. Ha bármilyen mértékben nem tudta, vagy nem tudja apád, hogyan viszonyuljon hozzád, nem tudhatja azt sem, hogyan kapcsoljon másokhoz. A távollévő, figyelmetlen apa más kapcsolatokban is távollévő és figyelmetlen. Hajlamos a felszínes kapcsolatosra és a szerepjátszásra, érzései elrejtésére, fontolgatásra és tervezésre, ítélkezésre és összehasonlításra. Elemezni kell a kapcsolatait, mert azok nem ösztönösek számára. El kell határoznia, mit és hogyan érezzen, a jó és a rossz tulajdonságú emberekről listákat kell készítenie ahhoz, hogy el tudja dönteni, barátkozzon-e velük, vagy sem. Nem mer szabad lenni, mert nem képes bízni magában ahhoz, hogy megfelelően válaszoljon. Ezért előre megtervezett és a gyakorlatban ellenőrzött módozatokat fejleszt ki a másokkal való együttlétre. A sérült apák szenvednek. És sérült gyermekeket teremtenek. A korlátozott apai ösztönnel rendelkező emberek utánozó mintákat dolgoznak ki. Előadókká válnak, mézesmázossá, mérlegelővé. Munkájuk vagy gyerekeik mögé rejtőznek. Sokat aggódnak a rang, a bizonyítványok, a státusz, a gazdagság, a tekintély miatt, hogy ki számít és ki nem, mert nem bíznak magukban eléggé ahhoz, hogy hassanak valakire, vagy rájuk hasson valaki. Pénzt használnak arra, hogy ellenőrzésre, szeretetre, befolyásra tegyenek szert. Felvesznek valamilyen viselkedést, harcmodort, amely lehetővé teszi számukra a dolgok megúszását anélkül, hogy szívvel-lélekkel, itt és most részt vennének a kapcsolatokban, az elkötelezettségekben. Ismerek valakit, akinek apja választékos gonddal összeállított ajándékokat küldött a születésnapjára, de ő maga soha nem mutatkozott. Amikor az illető felnőtt, mindenféle ajándékokat adott apjának – birtokot Floridában, pianínót, párizsi utat –, de ő sem mutatkozott soha. A kapcsolattartás ösztönét nélkülöző ember bármely szerelmi légyottban, vagy társadalmi, illetve munkakapcsolatban beteg, szenved, megtévesztett és teljesen kétségbeesett. Nem csoda, ha olyan gyakran helytelenül cselekszik. Apai sérülésekben szenvedő gyerekek mindenütt vannak – bizonyára sokan közülünk. Könnyű felismerni őket. Életük színtelen, mert napjaikat szív nélkül, az érzések színei nélkül élik. Minden összejövetelen a megfelelő öltözetben jelennek meg, és mégsem érzik jól magukat. Életüket átjárja a lelkesedés hiánya, a bús122. komorság – sajnálat, kétségbeesés húzódik meg látszólag sikeres élettörténetük mélyén. Mivel egyre több gyerek nő fel apa nélkül, vagy „részidős” apával akár válás miatt, akár azért, mert sok férfi idejének legnagyobb részét a munkájának és más elfoglaltságoknak szenteli, ahelyett, hogy apai hivatásának eleget tenne, az apahiányos felnőtt gyerekek száma csillagászati, és naponta még magasabbra hág. Természetesen az egyedülálló, és a teljes idejüket gyermeküknek szentelő anyák ugyanúgy, mint más szülőpótlók, betölthetnek és be is töltenek egy részt az apai szerepből, és néhány nő erős apai ösztönnel bír, amit tovább is adhat. Amint azt tudjuk, némely apának erős anyai ösztöne van. Ezek megadják gyermeküknek mindazt, amit a tápláló ösztönben hiányt szenvedő anyák nem képesek nekik nyújtani. De a társadalmi elrendeződésnek és a világi célokra felkészülésnek megfelelően, elsődleges és természetes megoldás az, ha az apák töltik be az apai, az anyák pedig az anyai szerepet. A tökéletes megoldás, ha biológiai anyánk megtanítja, miként foglaljuk el testünket, valamint hogy bízzunk önmagunkban, biológiai apánk pedig szívünk kifejezésének módját. A szülők puszta léte nem kezeskedik sikerről. A természetes szülők cserben hagy hatják gyermekeiket – és örökbefogadók, gyermekükről egyedül gondoskodók vagy nevelőszülők egészséges ösztönöket fejleszthetnek ki bennük. Azonban a maguk is sérült szülők tudatosságukon és odaadásukon keresztül megtehetik azt a minőségi ugrást, amely révén megfontolt szülők lehetnek. Apám egy volt közülük Rengeteget dolgoztam az elégtelen apai gondoskodás sérültjeivel. Egyik orvostanítványom mindenkihez úgy viszonyult, mint doktor a betegéhez. Mintha még kedvese előtt sem tudta volna levenni a fehér köpenyt. Nem ő az egyetlen. Gondolj csak a tévéműsorok házigazdáira, akik csak akkor tudnak valakivel beszélgetni, ha mikrofon is van kettejük között. Vagy azokra a színészekre, akik láthatóan soha nem lépnek le a színpadról. Olyan ügyintézőkre, akik a családjukban is úgy vezényelnek, mint az üzleti vállalkozásaikban. Azokra az ügyvédekre, akik minden kapcsolatukban harcmodort dolgoznak ki, mintha csak tárgyalásra készülnének. A „színjátszás” tudatosulása az első lépés a sérülés gyógyítása felé vezető úton. 122. Úgy tűnik, csaknem mindenki elégtelen atyai gondoskodásban részesül a neveltetése során. Ha az anyaságot nem értékeli a társadalom, mi a helyzet akkor az apasággal? Jelentéktelen mellékfoglalkozásnak tekintve, a gazdasági vezető és a gondnok szintjére süllyesztették. Sok gyerek élményét szemlélteti az egyik résztvevőm verse: Az én papám újság mögött él, Cigarettafüstben;

mindig csak olvas, hang nélkül, szavak nélkül, érintés nélkül; pusztán csak ül ott, az újság fala mögött. Két barátom részére írtam a következő párbeszédet, amelynek ezt a címet adtam: „Apa staccatóban”: Apám ügyvéd. Az enyém orvos. Én is ügyvéd vagyok. Én pedig orvos vagyok. Ugyan abban a városban élek. Én elköltöztem. Apám nem érintett meg. Én nem értem apámhoz. Apám igazán szeretett. Én tényleg szerettem őt. Hősnek tekintettem apámat. Számomra ő volt a szív. Úgy véltem, pont olyan vagyok, mint ő. Folytatom a szerepét. Valójában nem hasonlítok rá. Soha nem roskadt össze. Apám együtt volt. Mindig ellenőrizte magát. 124. Nem velem együtt. Apám nem látott engem. Apám nem lát engem. Nem tudott a szemembe nézni. Az enyém talán nem mert. Hazugságban tévelygett. Meghiúsult álmok élete színpadán. Számított rá, hogy megússza. Mindenét odaadta. Apám nem volt rossz. Mindössze nem voltjelen. Senki nem tanította neki, hogyan szeressen. És tényleg igazán szeretem. Valóban szeret. És tényleg igazán szeretem. Valóban szeret. És tényleg igazán szeretem. Szerencsére az apai hivatás talán visszanyeri méltó szerepét, ám számtalan sérült felnőtt él már most is, akik nem kaptak megfelelő gondoskodást apjuktól, lévén, hogy ők maguk is híján voltak az erős kapcsolatteremtési ösztönnek. Akárcsak az anyai sérülés, az apai is járványos méreteket ölt. Mindenütt felüti fejét, magányosságot, elidegenedést, bizalmatlanságot, megtévesztést nemz. Hazudunk egymásnak arról, mii gondolunk, mit érzünk és mit csinálunk, elfelejtjük, miként mondjuk meg az igazságot. Ugyanakkor kétségbeesett szükségét érezzük az igazság elmondásának és meghallgatásának. Azonnal keresztüllátunk mások erőfeszítésein, hogy elrejtsék fájdalmukat, szégyenüket, mellőzöttségüket. És ők is látják a félelmet, a haragot, a sajnálatot – azt az igazi energiát, amit igyekszünk palástolni. Úgy teszünk, mintha törődnénk egymással, de végül az történik, hogy egymás legnagyobb bajaiban osztozunk, életünk működésképtelen területein. Pontosan annyira előre megjósolhatóak vagyunk, mint a napi hírek, olyan tüzesek, mint a háttérzajként használt gépzene.

125. Az apai sérülések a meghitt kapcsolatok vámszedői. Ha nem tudjuk, hogyan beszélgessünk egymással, vagy miként legyünk szavak nélkül együtt, ha nem tudjuk, hogyan adjunk és kapjunk, hogyan tudnánk akkor szeretkezni? Hogyan tudnánk együtt mozdulni? Hogyan tudnánk megérinteni egymást? Miként lehetnénk valóságosak? Mindannyian csodálatos, meghitt kapcsolatokra várunk, ám lehetnénk-e igazi szeretők, ha nem tudunk igazi barátok lenni? Emlékszel a legutóbbi szívből jövő beszélgetésre, amelyben valóban befogadtátok egymás szavait, követtétek egymás mozdulatait, energiaáramlásait, amikor összekapcsolódva, együtt siklottatok a beszélgetés hullámain? A bensőséges kapcsolattartás gyógyítja az apai sérülést; a mély kapcsolatok barátokkal, szeretőkkel, szülőkkel, idegenekkel, akár még ellenségekkel is. De leginkább a barátokkal. Kemény megpróbáltatásokon, hibákon keresztül, sok ezer emberrel együtt dolgozva rájöttem, a szívnek a lehető legjobban meg kell nyílnia. Sebezhetetlenségünk színlelése hiábavaló időpocsékolás. Ha teljelen elevenek akarunk lenni, akkor készen kell állnunk arra, hogy megsérülünk, sőt még arra is, hogy mi okozunk fájdalmat. Máskülönben halottak vagyunk. Vagy védőpáncélunk teljesen mozgásképtelenné tesz. A sebezhetőség révén a barátság és a szív művészetének gyakorlására nyílik lehetőség. Alapvetően fontos szellemi gyakorlat ez. Ha nem csinálod ösztönösen, akkor tudatosan kell hozzálátnod. Fordíts időt és figyelmet a kapcsolataidra, és hagyd, hogy mindegyikük azt tanítsa számodra, amit meg kell tudnod. Minél többet adsz, annál többet fogsz visszakapni. Minél több figyelmet fordítasz rájuk, annál természetesebbé válnak, egészen addig, míg kapcsolataid különleges ápolásának ösztönzése belülről fakadóvá, magától értetődővé nem válik. Érdemes számba venni a barátaidat, és azon elmélkedni, mit kell neked tanítaniuk. Meditálj minden név fölött, és kérdezd meg magadtól: „Mire van ennek az embernek valóban szüksége tőlem? Mire van nekem igazán szükségem tőle?” Ne hagyd abba a kérdésfeltevést, amíg választ nem kapsz. 126. Ki táplál? Hogyan? Miért? Ki az, aki szipolyoz? Hogyan? Mi ért? Ki az, akit elkerülsz? Hogyan? Miért? Kinek keresed a társaságát? Hogyan? Miért? Helyezd át a a kapcsolataidat, az apáddal valót is, a jelenbe. Töröld ki a múltat, rekeszd ki a jövőt a hozzá fűzött reményekkel együtt. Lepődj meg. Azt szeresd, akivel éppen együtt vagy. Minden ismerősöd halálosan ki van éhezve a valódi figyelemre, arra, hogy valaki igazán meghallja, amit mond, lássa ábrándképeit, arra buzdítsa, hogy mélységeivel és magasságaival együtt valóban önmaga legyen. Élő, éltető, változó, mozgásban lévő kapcsolatokra van szükségünk – olyanokra, amelyeket végigkísérnek a ritmusok. Néha áramlanak, néha lüktetnek, máskor kirobbannak, édesen ringanak, vagy éppen tökéletes nyugalomban vannak. Különösen fontos az apánkkal való megindító kapcsolat, mivel az összes többit is ez alapozza meg. Leírok néhány gyakorlatot, amelyek segítenek abban, hogy megismerkedj és megbarátkozz apáddal. Bátorsággal és alkotó bírálattal gyakran új, különleges baráti köteléket kovácsolhatunk, tekintet nélkül időre és távolságra. Vagy legalább pontosabban megismerhetjük gyerekkorunk valóságát, majd megállapíthatjuk, az apaság mely vonására van szükségünk gyermekkorunk szakaszának beteljesítéséhez. 1. Kezdheted az apa-gyerek kapcsolat – amelyet talán nélkülöztél – fordított leképezésével. Barátkozz össze egy fiatal, öt, hat, hét éves gyerekkel. Ebben a korban a gyerekek általában kényszer nélküliek, melegszívűek, lelkesek és nem nyugszanak bele mindenféle butaságba. Itt és most élnek. Érzelmileg őszinték, rugalmasságot és türelmet igényelnek, és figyelmedet a létezés mérhetetlen örömével viszonozzák. 2. Írd le apádról őrzött, ötéves korod előtti emlékeidet és azt, mit meséltek róla. Milyen volt? Hol volt? Idézd fel különböző öltözékeit, szagát, szokásait; beszédmodorát, ahogy énekelt vagy kiabált (avagy nem tette). 127. 3. Nyugodtan, ellazultan ülve utazz visszafelé az időben, mintha fordítva lepergetett filmet néznél. Állj meg annál a képnél, amikor betöltötted ötödik évedet. Képzeletben idézd fel ötéves magadat, otthonotokban, apáddal. Hogy érzed magad? Van valamiféle kapcsolatotok? Ha igen, milyen az? Megérintitek egymást? Beszélgettek, nevettek, birkóztok? Feszélyezett, bizonytalan a helyzet? Hirtelen válts át tíz éves korodba, és nézd meg magadat ugyanabban a szobában: milyen most az apáddal való kapcsolatod; hogyan viszonyul ő hozzád? 4. Írj párbeszédet vele tízéves fejjel. Ha nem tudsz, az is elárul valamit.

5. Ki ő? Ragadj meg egy képet, hasonlatot, jellemző fényképet, kijelentést, elbeszélést róla. 6. Készíts naplódba „energiarajzot”, amely világosan megjeleníti a közted és apád között mozgó rejtett áramlatokat és a felszíni hullámokat. 7. Írj vázlatokat apád élettörténetéből, kövesd végig életét a csecsemőkorától kezdve a kisgyermekkoron és a kamaszkoron át egészen felnőttkoráig, középkorú, majd időskori jeleneteken keresztül egészen az utolsó évekig. Elégedett, kiteljesült, nyugodt-e halálakor? 8. Hogyan mesélné el anyád a történetet? És apád? 9. Hogyan beszélnél apáddal akkor, ha a barátja és nem a gyereke volnál? Legjobb barátjaként mit mondanál neki? Valakinek le kell döntenie a hallgatás falát: vedd fel a telefont; ülj fel a repülőgépre; beszélj vele a szívedből fakadó, igazi dolgokról. Talán ugyanolyan magányos, mint te magad. Félsz apádtól? Hogyan okoz neked örömet? Mivel tudnál a legegyüttérzőbben fordulni felé? Mindennek adj most szabad folyást. A gyógyulás mindkettőtök számára csodálatos lesz. 128. 10. Mivel apád volt az első barátod, ezért úgy bánsz a barátaiddal, ahogy ő bánt veled. írj jellemrajzot három barátodról, és a hozzájuk fűződő kapcsolatodról. Olvasd el újból és újból, keresd meg a visszatérő, negatív és pozitív mintákat. Irányító vagy alárendelt szerepet játszol benne? Nehezen megközelíthető vagy? Flörtölős, fennhéjázó, szégyenlős vagy? Mi kapcsol egymáshoz benneteket? Egyáltalán: igazi kapocs van köztetek, vagy játszol, tervezel, csábítsz stb.? Lehet, hogy ösztönösen a szívedre hallgatsz és könnyen felismered mások szükségleteit; talán javarészt a szíved vezérel. Ha így van, meg kell köszönnöd apádnak. Ha nem, bocsáss meg neki: ez az ő fájdalma is. Lám, igenis van közös vonásotok. Az élet olyan nyersanyag, amely művészetté való átalakulásért kiált – a túlélés művészete az igazságban gyökerezik, versekbe, dalokba, emlékkönyvekbe, közvetlenül a szívből fakadó közlésekbe van vésve. Apádhoz fűződő viszonyodat művészetté alakíthatod. Gondolkodj rajta, írj róla, öleld magadhoz a gyermekkorodat, a szívedet. Az is eredményes lehet, ha meditálsz apádon: ülj le, lélegezz mélyet, helyezkedj kényelmes testhelyzetbe. Apameditáció: Képzeld el, apád veled szemben ül: hogy tartja magát, hogy néz ki, milyen alapvető benyomásod van róla – fáradt, haragos, türelmetlen, forrongó, nyugodt? Gondolj három dologra, amit szeretsz benne, három olyan minőségére, amelyet szeretetre méltónak találsz. Most gondolj három dolgot, ami visszataszító, ami eltávolít tőle. Fontold meg, benned hogyan jelentkeznek ugyanezek a minőségek, mennyire hasonlítasz rá, mennyire meghitten kapcsolódtok egymáshoz. Nézz a szemébe. Engedd vele kapcsolatos érzéseidet a felszínre törni, és képzeletben mond el neki azokat. Ürítsd ki a szívedből mindazt, amit talán évekig visszatartottál, mondj el neki mindent, amit érzel, egészen addig, míg már semmi nem marad hátra. Képzeld el, mit válaszolna, és hagyd, hogy elmondja mondandóját. Azután végy nyugodt lélegzetet a hátramaradt üres térben. Azt is jelenítsd meg szemed előtt, hogy testi kapcsolatot létesítsz apáddal; megérinted, fogod a kezét, megöleled, ringatod. En129. gedd az iránta érzett elzárt szeretetet kiáradni felé, és viszonzásul érezd, ahogy az övé megérint. Majd engedd, hogy visszatérjen a saját helyére. Ismét nézz a szemébe, és hívj elő a szívedből bátorságot ahhoz, hogy köszönetet mondj és megbocsáss neki és magadnak egyaránt. Bocsásd meg gyengeségét és hiányosságait; köszönd meg neki, hogy azzá tett, aki vagy, és hogy jelen volt számodra, akkor, amikor. Midőn én meditáltam apámon, értékeltem nagylelkűségét, hűségét, derültségét. Elfogadtam konok büszkeségét, elfogultságát, szégyenlősségét – mindazt, ami bennem is megtalálható. Karomba ragadtam, magamhoz öleltem és ringattam, mint a csecsemőt, felszárítottam arcáról a könnyeket, a fülét a szívemhez szorítottam. Mindenkinek van valamilyen apja. Néhányuk kötelességből és elvárásból cselekszik, néhányan sehogy. Néhányan nem tartanak lépest saját szívük dobbanásával. Van közöttük, aki túlságosan elfoglalt ahhoz, hogy élete legfontosabb kötelességének eleget tegyen. Ha nem találjuk meg apánkat kívül, akkor magunkban kell megtalálnunk, és helyre kell állítanunk vele való kapcsolatunkat újra, és amikor képesek vagyunk erre. Szent feladat ez, alapvető fontosságú kötelezettség. Ahogy meggyógyítjuk magunkat, valami csodálatos módon elengedjük a szüleinket, hogy meggyógyíthassák

önmagukat. Ez ösztönzött és reményt adott nekem. Változásunkkal hozhatunk létre változást. És micsoda ajándék szüleink gyógyulását, a saját gyógyításunkkal véghezvinni! Erősek vagyunk, tehát visszaadjuk a szabadságukat, hogy azok legyenek, akik valójában – sérültek, emberiek, sérülékenyek, nem a tündérmesék vagy a karhatalom óriásai. Ehelyett valódi emberek – a te néped. Ahogy saját szüléinkké válunk, egésszé válunk, és ez lelki terhet vesz le a vállunkról; többé nem kell amiatt aggódniuk, mit tettek és mit nem tettek meg értünk, szabadon önmaguk lehetnek.

A SERDÜLŐKOR SZAKASZA Legtöbben tízes éveink elejével hozzuk összefüggésbe a serdülőkorral. Ám ez a kiemelt szakasz kora ifjúságunk felfordulásától egészen a húszas éveink eltökélt kutatásáig eltarthat. Az emberi lények nem éretten hagyják el a fészküket. Sok időbe és munkába kerül a felnőtté válás. Középpontunk megtalálásához fel kell mérnünk külső határainkat. Lényünk nem természettől fogva készre programozott; fel kell fedeznünk egyedülálló lényünket. és felelősséget kell vállalnunk érte önmagunk, mások és a társadalom előtt. A kamaszkor a születés és a kisgyermekkor szakaszában elültetett szellemi-lelki magok virágzásának ideje. Az engedékenység és a tekintély forrásává kell válnunk ekkor, megálmodnunk saját álmainkat, követni saját látomásainkat, kidolgoznunk saját lépéseinket a táncösvényen. Ezekben az években hívjuk életre belső ösztöneinket, határozott belső irányunk érzékelését, hogy mi végre vagyunk a világon. Zavaros időszak ez a lélek számára: minden rajtunk kívül álló tekintély bilincseit darabokra zúzzuk, megtanulunk egy villanás alatt váltani – fent, lent, bent, kint – de mindezt a benső vezetőnkkel összhangban. A kamaszkor függetlenségünk kinyilatkoztatása. A benső ösztönök fejlődésével megtanulunk a vonalak közötti határmezsgyén mozogni. Irányítás/átadás, vezető/követő, férfi/női, nyitott/zárt – rögtönözzük a táncot. Végtelen számú alkalommal, választással, nehéz helyzettel szembesülünk, amelynek a mélyben meghúzódó dinamikája kockáztatás és kísérletezés. Csak akkor tudjuk saját utunkat járni, ha elrugaszkodunk a parttól, ha elhagyjuk az ismert világ látszótagos biztonságát. Ismeretlen vizeken hányódunk. És legtöbbször sötétben vitorlázunk. Ellenőriznünk, kipróbálnunk, megvizsgálnunk, törekednünk kell. Mik a korlátaim? Mit szeretek? Mii csinálok, és hogyan kellene azt tennem? A választ csak az ismeretlenben kalandozva találjuk meg. Ehhez térre van szükségünk, hogy szerencsét próbálunk és kudarcot vallunk, míg felelősséget tudunk vállalni elhatározásainkért és azok következményeiért. Csak ezzel a személyes sza131. badsággal tanulhatunk meg önmagunkban bízni, életünk minőségéért felelősséget vállalni. De mivel az anyai és az apai gondoskodás kultúránkban egyre zavarosabb és bizonytalanabb, ezért gyakran a személyes önfelfedezés ösvényén való merész és biztos előrehaladást segítő, erős tápláló és kapcsolattartási ösztönök nélkül lépünk be a kamaszkorba. A szülők pedig általában kiegyenlíteni igyekeznek, és bújócskára kényszerülnek azért, mert a gyermek első tíz évében nem összpontosítottak jobban az anyaságra és az apaságra. Tanárokra, tanácsadókra, csoportvezetőkre, vagy akár a rendőrségre támaszkodnak, tőlük várják az elmulasztottak beépítését – az énérzet és másokra való érzékenység kialakítását. A szomorú, elkerülhetetlen eredmény az, hogy épp akkor, amikor rengeteg helyre volna szükségünk saját mozdulataink kidolgozásához, szüleink és a különféle társadalmi intézmények szabályokkal és feszes időbeosztással, elérendő célokkal és a hibákat követő büntetéssel vesznek körül bennünket. És éppen azért, mert a magunkról való gondoskodást és a másokhoz való kapcsolódást illetően csakugyan fogyatékosok vagyunk, minden szigor és magasra helyezett léc szükségesnek tűnik saját magunk és a társadalom javára. Az önmegvalósítás felé vezető úton egész végig a születésünk ébredező, és most hirtelen minden érzelmünket és gondolatunkat elektromossággal feltöltő szexuális energia hajt. Legalapvetőbb szintünkön szexuális lények vagyunk. A nemi energia tartja mozgásban életünket és kovácsolja ki magunkhoz és másokhoz fűződő kapcsolatunkat. Arra születtünk, hogy felgyúljunk és lángra lobbanjunk az elsődleges életenergia áramlásával, élettel telítődjünk és kiegészüljünk az orgazmus sejtekig hatoló táncában. Testbe születtünk, hogy megtapasztaljuk a szexuális energia teljességét – egyedül és kapcsolatban, fiatalon és idősen, férfi és női szerepekben, felszínesen és mélységeiben. Társadalmi körülményeink és intézményeink legtöbbje érzékiség- és nemiségellenes: úgy vélik, hogy az érzékiség és a szexuális energia túl könnyen szétrombol, sőt aláás terveket, birodalmakat és fontos területeket. A hagyományos szerkezetű vallások hadat üzentek a szexualitás ellen. A legtöbb kormány helyteleníti tö-

132. kéletes kifejezését. Az iskolák vonakodnak az oktatásától. Mindazok számára, akik az irányítás fenntartásában érdekeltek, a szex ellenség. Gondold csak meg. milyen bomlasztó a serdülés az ellenőrzés és az elvárások általánosan elfogadott összefüggésében. Ám nem kellene így lennie. Más kultúrákban, mint például a hagyományos afrikai és amerikai indián törzsekben, a serdülés kezdete ünnepelt és az élet részévé tett esemény. Szertartásokat kezdenek, amelyeken tánccal és énekkel erősítik a fiatalok testi kifejezőkészségét és érzelemgazdagságát; a szexuális kifejezésbe való beavatás fokozatos és bűntudattól mentes. Valóban sokkal kevesebb elsietett és gondokat okozó tizenéves nemi érintkezés lenne, ha a gyerekek elegendő lehetőséget és mindenre kiterjedő vezetést kapnának érzékiségük teljes skálájának a nemiségtől független felfedezéséhez. Szeretném, ha minden gyereknek tanítanának jógát, aikidót, masszázst, afrikai és közép-keleti táncokat, amelyek csodálatos módon elősegítik azt, hogy érzéki lényekként teljesen jelen legyenek a testükben. De még mindig szigorú erkölcsű és intellektuális irányultságú kultúránkban a szexualitásba való bevezetést nem értékelik, és általában ha egyáltalán sor kerül rá, akkor is csak életünk későbbi éveiben tanuljuk meg, hogyan éljünk otthonosan a nemi szerepünkben. Mindennek ellenére a fiatalság nem csak a szexualitásról szól. Arról is, miként alakítsuk ki személyiségünket, természetesen szexuális énünket is beleértve. Fizikailag anyánk és apánk egyedülálló olvadéka vagyunk, lelkileg pedig össze kell olvasztanunk életünk korai szakaszainak anyai és apai ösztöneit az egyéni jelleget kölcsönző ösztönné, amely megkülönböztető távlatunk, stílusunk, energiánk biztos talajára helyez. Szívünkre hagyatkozva fel kell keresnünk az ösvényt, a létezés és munkálkodás egyedülállóan ránk szabott útját. Például a hivatali előlépésre való összpontosítás ne pusztán a továbbjutást, vagy valaki más elvárásainak a kielégítését jelentse, hanem azt is, hogy ez az, amit szeretünk csinálni. A kutatás és a kísérletezés a szülők részéről (akik szerencsés esetben elvégezték feladatukat, így most háttérbe vonulhatnak) megkívánja, hogy teret biztosítsanak, az iskola és a társadalom részéről pedig azt, hogy együttműködjenek. Az idegen nyelvek és 133. matematika hatékony oktatása már az egészen korai években. három éves kortól tizenegy-tizenkét éves korig javasolt, amikor is igen nyitottak vagyunk a játékos tanulás iránt. A kamaszodás időszakában viszont sokkal inkább a képzőművészet, a zene, tánc, az utazás, az írás, stb. kevésbé megszerkesztett területein való kalandozásra kellene fektetni a hangsúlyt, hogy megkülönböztetett, független szellemünk kivirulhasson. Ezen évek alatt születik meg benső ösztönvilágunk. Azok, akik nem tanulnak meg önmagukért gondolkodni, érezni, vagy cselekedni, nem rendelkeznek az élet legkülönbözőbb helyzeteiben szükséges igazi, természetes létezés képességével. Marad számukra az utánzás, a félelem, a korlátozás vagy a kényszerítés működtetése, valaki más álmainak és elképzeléseinek a megvalósítása. Mivel serdülőkorodban saját szent tanárodként kellene fellépned, ezért előérzeteid végigzongorázása, a stílusokkal és az ösvényekkel való kísérletezés szervesen hozzátartozik ahhoz, hogy kialakítsd egész életre szóló egyéniségedet. Szülőknek és másoknak is gyümölcsöző irányokba terelve és ösztökélve, kockáztatniuk és tisztelniük kell gyerekeik fokozódó függetlenségét. Ha a kamaszkorban elmulasztottuk belső ösztöneink, valódi függetlenségünk kifejlesztését, akkor most kell azt táplálnunk. Benső ösztönünk hozza tudomásunkra, mi zajlik, és hogyan viszonyuljunk a különböző helyzetekhez. Nélküle soha nem tudjuk pontosan, mit tegyünk; életünket bizonytalanság és a külső befolyásoló tényezőktől való függés járja át. Ennek gyógyszere a, ha most elvégezzük azt, amit serdülő korunkban kellett volna: megkockáztatjuk a kísérletezést, felfedezzük, mit akarunk valójában, és erőfeszítéseket teszünk annak eléréséért még akkor is, ha az minden hagyományos értelemben vett bölcsességgel ellenkezik. Végy bátorságot a dolgok megváltoztatásához, újak tudatos indításához, új állás kereséséhez, utazáshoz. Gyakorold a nem és az igen határozott, tudatos, független kimondását, még ha fejed kétségektől és félelmektől zúg is. Fejleszd ki a kritikus gondolkodás képességet, semmit ne végy biztosra, mindent kérdőjelezz meg. Hiszen a függőség biztonsága éppenséggel saját életed nem-irányításának, vagy saját egyéniséged nem-kialakításának a bizonytalansága. A kamaszkorban elménk erejét elengedjük a pórázáról 134. – hogy megalapozzuk gondolkodásunknak és cselekvésünknek azokat a formáit, amelyek egész életünkben szolgálni fognak bennünket. Elméd erejével bármely lelki sérülést meg tudsz gyógyítani. Mérd fel segítségével a helyzetedet; ha a serdülőkor valamely szakaszát elmulasztottad, most itt az ideje, hogy bepótold a hiányokat. Eszményi esetben létrejön az anyai és az apai, a női és a férfi minőség belső házassága, amelyben egyesül a megismerés bölcsessége: ki vagy és mire van szükséged, az önmagadért való kiállás és mások valódi szükségleteihez való viszonyulás erejével.

Finom kiegyensúlyozó mozdulat ez, kötetlen tánc, amelyben a kihívás elfogadásával megalkothatod a saját lépeseidet. Találd meg saját hangodat; vedd kézbe a saját történeted alakítását. Máskülönben másodhegedűs vagy, valaki más történetének résévé válsz. Íme néhány gyakorlat a serdülés szakaszának kiteljesítésére: 1. Írj szívből jövő levelet édesanyádnak. Oszd meg vele mindazon félelmet, haragot, bánatot, amelyet kettőtök kapcsolatában érzel. Úgyszintén az örömöt, az együttérzést. Mond el neki, amit kamaszkorodban nem tudtál vele megbeszélni. Valamennyi kinyilvánított érzelmet ugródeszkának használhatod, ahonnan saját öntudatod áramlásába rugaszkodsz el. Mi a te mondandód, hogyan akarod azt te elmondani? Találd meg a saját egyéni hangodat. Mondj cl mindent. Semmit ne tarts vissza. Ne cenzúrázd. Ne irányítsd. Vess papírra minden képet, emléket, és észrevételt, álmot, sérülést, áldást. 2. Írj hasonló levelet apádnak is. Kezdd a kapcsolatban megbúvó félelmekkel, majd folytasd a haraggal, a bánattal, az örömmel, együttérzéssel. Lépj érintkezésbe ezekkel az érzésekkel és az általuk létrehozott hozzáállással. Hagyd őket kirajzolódni a papíron. Ne hagyd abba addig, míg nem ürülsz ki. 3. Amikor a szüléiddel kapcsolatban már csak együttérzést fedezel fel magadban, akkor megtisztultál. Ha akarod, égesd el a leveleket, s a hamuját szórd szét a szélben. 135. (Számomra szüleim megismerése döbbenetes feladatot jeleníti. Azt gondoltam, ők tökéletesek, én pedig értéktelen vagyok. A levelek megírásával képessé váltam arra, hogy rendet teremtsek az érzelmeim között, hogy megértsem szüleimet, hogy megfogalmazzam minden velük kapcsolatos, ki nem fejezett érzelmemet. Megértettem, hogyan sérültem, de különösen azt, mennyi áldásban részesültem, az életemben betöltött szent szerepük, az annak való megfelelésre tett bátor erőfeszítéseik felismerésével. Ettől az életszemléletem felfrissült és világosabbá vált.) 4. Készíts magadról jellemzést, önéletrajzot a saját stílusodban. Csoportosítsd a történetet az életszakaszok és a szent tanárok köré. 5. Vázold föl a saját szexuális történetedet. Szentelj figyelmet minden részletnek, minden személynek. Készíts listát a szerelmeidről, valamennyiükről. Tanulmányozd. Mit árul el; testedről, szívedről, tudatodról, szexuális fejlődésedről? Képzeld el mindannyiukat ugyanabban a szobában. Csak veled. 6. Részletesen vedd számba női jellegedet, éned tápláló, befogadó, holdszerű oldalát. Nevezd el. Öleld meg. 7. Írd le a férfias tulajdonságaidat, elemző, támadó, külvilág felé forduló, napszerű oldaladat. Nevezd el, öleld meg. 8. Képzelj el az éned kétféle jellegét megszemélyesítő alakok közötti szerelmi kalandot, és írd le, hogyan egészítik ki egymást, hogyan kapcsolódnak, küzdenek, lelkesednek. Hagyd a kapcsolatukat házassággá, egy életre szóló elkötelezettséggé kibontakozni. 9. Jellemezd három barátodat a férfias és nőies oldalaik közötti kapcsolat szempontjából. Figyeld meg, milyen a bennük tévő anya/apa, nővér/báty. leánygyermek/fiúgyermek, és gyönyörködj a felfedezésben. 136. Egyszerű meditációt is végezhetsz. Csukd be a szemedet és képzeld el magad veled szemben párnán ülve. Nézd meg őszintén, együttérzéssel ezt az átfogó képet, öntudatod formáját. Mit árul el magadról? Hol őrzöl feszültséget? Milyen melyre áramlik a lélegzeted? Ha állat lennél, melyiket választanád? Milyen természeti táj, szín, hangszer, iz, hang. különleges kő lennél? Gondolj a belső és a külső életedre. Mi megy végbe benned álmaid, látomásaid, gondjaid, érzéseid? Bizonyos emlékeid gyakran kísértenek? Állásfoglalásaid tőrbe csalnak vagy ösztönöznek? Mik a legmélyebb vágyaid? Mi történik kívül? Külső valóságod összefér a belsővel? Hogyan nyilvánulsz meg a világban? Benső igazságod vezérli a cselekedeteidet és a beszédedet? Vagy ketté választod igazi valódat attól, akit kifelé mutatsz? Kérdezd meg magadtól: „Melyek az ajándékaim? Miért születtem, mi a dolgom? Azt csinálom? Ha nem, miért?” Várd a válaszokat. Ne fogadj el semmi kifogást. Emlékezz arra, minden kérdés és minden felelet alapvető fontosságú a benső életed megismeréséhez.

A FELNŐTTKOR SZAKASZA – A LEGMAGASABB RENDŰ KIHÍVÁS Kultúrkörünkben harminc éves korunk körül kellene belépnünk a felnőttkor szakaszába. Ám ez az átmenet gyakran soha nem következik be teljesen: életünk végéig sok tekintetben csecsemők, kisgyerekek, serdülök maradunk. Freud az ember leglényegesebb feladatának minősítette azt, amellyel ebben az életszakaszban kell szembesülnünk: szerelmet és munkát kell találnunk. De gyakran anélkül érkezünk az elkötelezett, életen át tartó társkapcsolatok és élethivatásunknak való átadás szakaszába, hogy megoldottuk volna az előző szakaszok kihívásait. A házasságok gyakrabban válnak meneküléssé, mintsem érett kapcsolattá, a munka inkább a megélhetést szolgálja a változtatás, a közreműködés kihívásának tartalmas megoldása helyett. Munkám során rengeteg olyan emberrel akadtam össze, akik a megvilágosodást keresik. Sokuk szerint ez úgy valósulhat meg, ha vadonatúj gurut követnek, csatlakoznak valamely csoporthoz 137. vagy ezoterikus gyakorlatokat végeznek. Talán így is lehet. Ám a családalapítás ugyancsak eredményezheti e cél elérését. Szerető, elkötelezett, életre szóló kapcsolat fenntartása és a gyerekek nevelése során mindazok a lényeges kihívások felmerülnek, amelyek ahhoz szükségesek, hogy kihozd magadból a legjobbat. A számodra értelemmel bíró munka végzése szintén tehet a megvilágosodáshoz vezető ösvény. A bölcsesség megszerzését szolgáló eszközök között megtalálható a házasság, a család, a munka, a szellemi csoportok: térképek ezek a megvilágosodáshoz, amelyeket vagy elkülönülten, vagy másokkal karöltve követhetünk. A hatvanas évek végen, hetvenes évek elején úgy tűnt, hogy az egész társadalom megrekedt a kamaszkorban, én ugyancsak beálltam a sorba. Mindannyian a lehető leggyorsabban menekültünk a felelősség és a társadalmi beilleszkedés elöl. Mivel a felnőttség az unalom és az erőszak elfogadhatatlan zűrzavarának tűnt, ezért elhatároztuk, messzire elkerüljük és visszavonulunk az élet korábbi szakaszaiba. A kamaszkori kihívásokat a felnőttség hajszolása miatt elfojtó, harmincas éveit taposó emberek jó része most a serdülőkorba való eszeveszett visszafelé száguldás közben a kábítószer hatása alá került vagy börtönben végezte. A felelősség előli kitérés még mindig sokakat érint a kultúránkban, mivel a felnőttkort főleg az unalmas, szűk látókörű, kispolgári élettel azonosítják. Ám a felnőttség jóval több annál, minthogy háromautós garázzsal, marokra való hitelkártyával, megfelelő típusú házasféllel és helyénvaló számú gyerekkel rendelkezünk. Amint a serdülőkorban meg kell találnunk, mi az, amit adhatunk, úgy felnőttkorunkban oda is kell azt adnunk. Itt az ideje, hogy a saját jellegzetes módunkon közreműködjünk. A felnőtté érés szakaszának szent tanítója a család, a helyi közösség, az ország, a világ kiszélesedő köreiben megnyilvánuló társadalom. Arra vagyunk elhivatottak, hogy folyamatos és felelős kapcsolatokat tartsunk fenn másokkal: élettársunkkal, gyerekeinkkel, szüleinkkel, távolabbi hozzátartozókkal, barátokkal és társadalmi szervezetekkel, a szélesebb társadalommal. A felnőttség magában foglalja a világban elfoglalt helyünk megismerését és annak felelős betöltését a másokkal való kapcsolódás és a kölcsönös függés vonatkozásában. 138. Ez a felebaráti ösztön, ez a közösségi érzék a másokkal való fizikai, érzelmi és szellemi együttműködés során nyilvánul meg. E szakasz szent feladata a társadalom, és ugyanakkor önmagunk szolgálata. A valódi, hiteles felnőtt élet a többiek ügyeiben való részvétel és saját különleges szükségleteink kielégítése közötti folyamatos, alkotó kölcsönhatást jelenti. A kihívás abban áll, hogy megadjuk másoknak azt, amit egyedül csak tőlünk kaphatunk meg, miközben továbbra is megőrizzük az egyéniségünket, és. gondoskodunk saját szükségleteink kielégítéséről is. Az egyen és a csoport kölcsönös érvényesülését a különböző társadalmak más-más módon oldják meg. Hasonlítsd össze az egyéni jogokat és a társadalom berendezkedését Oroszországban az Egyesült Államokban, Indiában, Kínában, Svédországban, Svájcban, Izraelben. A szokásokban, a felépítésben, szabályokban megnyilvánuló társadalom a többi szent tanítóhoz hasonlóan megsebesíthet, nevelhet, megrongálhat, vagy támogathat a táncösvényen való utazás során. Ha a társadalom lélekkel teli – ha annak anyai, apai és bensői ösztönei megvalósulnak az általa elfogadott célokban, énekekben és szervezetekben –, akkor képes támogatni az egyéni és a társadalmi felelősségvállalás közötti érett egyensúly kialakulását. Ezt a fajta egyensúlyt legkönnyebben az olyan kis, hagyományos közösségekben vehetjük szemügyre, mint például a krétai hegyi falvak lakossága vagy az afrikai pigmeus törzsek. Ha a társadalom darabjaira hullt, kívül-belül lélektelen – az egyének gyülekezete a szülői sérüléseket elszenvedő gyerekek sérült szülőkké válásának önmagába visszatérő köreit termeli újra –, akkor az érett felnőttkor

megvalósítása emberfölötti feladat. Jelentős egyéni erőfeszítés és betekintés, különleges segítség szükséges hozzá, valamint az, hogy a szélesebb világ tébolyodottságának közepette a társadalmi ésszerűségnek legalább apró szigetei alakuljanak ki. A lélektelen társadalomban elő emberek számára a szeretetben és munkában megnyilvánuló érettség még inkább életbevágó. Hiszen egy lélektelen társadalmat csak egészséges személyiségek gyógyíthatnak meg. Az érett felnőttség mindannak összegzése, amit megtanultál. A lélek időszaka, teljes valód lényegisége. Miként a serdülőkor fel139. szabadította a tudatot, a kisgyermekkor a szívet, a csecsemőkor pedig a testet, úgy a felnőttkor életre hívja a lelket. Elkötelezettség ss felelősség a kulcsa. Túllépsz a kamaszkori kísérletezésen és időlegességen, és elkötelezed magad valaki, valami melleit. A tanulás. a felkészülés, a kutatás befejezésének és a tanítás, a cselekvés, a megvalósítás, a létrehozás kezdetének ideje. Többe nem a fiatalság útkeresése; a komoly cselekvés ideje. A próbák véget értek, kezdődik az előadás. A felnőttkorban lelki egyensúly és önbizalom megléte kell ahhoz, hogy belemerülj a dolgokba, és mégis eléggé elkülönülj tőlük annak megállapításához, mi folyik körülötted. Szereplő és néző vagy egyszerre, többé nem sodornak magukkal az élet óceánjának tovagördülő hullámai, nem vagy kitéve az állandóan változó ragaszkodás szélviharainak, hanem felelősen vállalod a dolgok irányítását. Ennélfogva szexuális fejlődésünk folyamatában a felnőttkor az elkötelezettség, a minden irányba való kimozdulás ideje. A meghittségé. A szexuális energia szétszóródás helyett egyetlen személyre összpontosul: az élettársra, a lélektársra. Ha készen állunk. vagyis ha beteljesítettük az előző szakaszokat, akkor most levethetjük álarcainkat és színlelésünket, és beléphetünk a teljes bizalmon és hűségen alapuló kapcsolatba. Lélektársunk barátunk és szerelmesünk, tanítványunk és tanárunk, mindennapos párunk, aki lényegiségünk mélyébe táncoltat bennünket. Élettársunk a tükrünk és alapvető üzlettársunk az életenergiák kicserélődése során. A meghittség lélektől lélekig mozdul. A tökéletes átadás révén lemezteleníti a lelket. Énünk nem képes meghitt lenni: mindig irányítania kell a dolgokat. Az igazi meghittség szétzúzza az én minden hazugságát, ugyanis a pár mindkét tagja a másikon keresztül teljesíti ki önmagát. Az érett felnőttkorban nem tudjuk teljességében átélni a szexuális meghittséget, és az elkötelezett szerelem elvárásainak sem tudunk megfelelni akkor, ha a megelőző szakaszokban nem készültünk fel erre. Tapasztalatlanság és tudatlanság, elfojtás és ellenállás, akár a testben, a szívben vagy a tudatban, oly sok kapcsolatot aláásnak, még a hosszú távon fennmaradókat is. Fejlődésünk bármely hiányossága mélységes kihatással van legfontosabb kapcso140. latainkra. attól függetlenül, hogy azok mennyire erősek. Az elkötelezett kapcsolatban nem rejthetjük el tovább magunkat, mivel nem váltogatjuk a párunkat; erőink és gyengeségeink hamar kiderülnek. A szexuális erőtlenség és az elfojtás reménytelen egyedüllétre kárhoztatják az embereket gyakrabban, mint képzelnénk. Tapasztalatlanságuk és rettegésük miatt elkülönültté és magányossá válnak, csak rossz vagy felszínes kapcsolat teremtésére képesek, szexuális energiájukat a munkájukba fektetik, alkohollal és kábítószerrel nyomják el, vagy valami isteni elhivatottság nevében elutasítják. Másrészt, az elfojtott korai szakaszok a felnőtt élet látszólagos nyugalmán a tornádó erejével söpörhetnek végig. Például a gyermekkorban elutasított barátság iránti igény olyan emberekkel létesített homoszexuális vagy heteroszexuális kapcsolatban robbanhat, akik ígéretük szerint tökéletesen megértő barátok lesznek. Vagy a beteljesületlen serdülés alááshat családot, munkahelyi előmenetelt és társadalmi tekintélyt az élet közepén előtörő alkalmi nemi kielégüléssel. Az elkésett serdülés nemzi a playboy eszményképet, a topless bárokat, a „nyitott” házasságokat, a válópereket és a nemi azonosságuk felfedezéséért szüleikkel versenyző gyerekeket. Jóllehet, a természetes és befejezett fejlődési folyamatban az elkötelezettség és a meghittség nem kívülről érkező előírás, hanem a bensőből kiinduló kibontakozás eredménye. Az értelmes hivatás megtalálása, a lélekkel és a szellemmel való munkavégzés a felnőttkor szakaszának ugyancsak létfontosságú, megoldásra váró feladata. Képességeinket ki kell teljesítenünk, és le kell tennünk az asztalra a magunkét. De a korábbi szakaszok hiányosságai szilárd bizalom, kapcsolatteremtési jártasság, a jelentőségteljes és kielégítő előmenetel kikovácsolásához szükséges függetlenség nélkül hagynak bennünket. Ehelyett a munka azon területek egyikévé válik, amelyben az emberek állándósítják bizonytalanságukat, elhidegülésüket és függőségüket. Mint a szerelemhez, úgy a helyes munka megtalálásához is bátorság, elkötelezettség és begyógyult múlt szükséges. Ez figyelmet, elfogulatlanságot és belátást igényel: meg kell találnunk va-

141. lódi érdeklődésünkéi és tehetségünket. A szívünk mélyén gyakran tudjuk, mit szeretünk csinálni és miben vagyunk igazán jók, sőt mások is segíthetnek az azonosulásban. A kulcs abban rejlik, hogy kiszabadítsuk magunkat mások elvárásai vagy a saját magunk által belénk nevelt elvárások alól. Bátorságot kell merítenünk ahhoz, hogy megváltoztassuk az útirányt, hogy az ösvényen haladva megkockáztassuk szívünk irányítását követni. Gauguin felmondta banktisztviselői állását, majd útnak eredt a Csendes-óceán déli szigetei felé; mi is kockáztathatunk legalább egy munkahelyváltoztatást. Ha az ösvényt már megtaláltad, akkor az elkötelezettség teszi valóságossá az elhivatottságot. Pillants végig hamarjában tucatnyi sikeres, alkotó emberen, akiket csodálsz. Hivatásuknak tett óriási felajánlás révén érték el mindazt, amit látsz. Nem szabadkoznak a gyöngeségeik miatt, se nem időznek a veszteségekben; a különleges komolysággal végzett munkának köszönhetik azt, amit elértek. Komolyan vették életüket és munkájukat. És e hozzáállás mellett az a csoda következik be, hogy a munka kevésbé jelent terhet vagy kötelességet, ehelyett sokkal inkább okoz játékos örömöt. Az érett felnőttség elérésének feltételei közölt még valami szerepel, ez pedig a múlt meggyógyítása. A felnőttkor szakaszában dűlőre kell jutnunk csecsemőkorunk, gyerekkorunk, serdülőkorunk sérüléseinek gyógyításában. Íme néhány ide kapcsolódó gyakorlat: 1. Készíts részletes számvetést eddigi legfontosabb meghitt kapcsolataidról. Mi volt jó bennük? Mi nem volt jó? Milyen volt a szexuális vonatkozásuk? Változott vagy ugyanaz maradi végig? Közönséges mintákra épült? 2. Fogalmazd meg, milyen az általad elképzelt eszményien meghitt kapcsolat? Melyek az alapvető fontosságú elemei? Mit kellene ahhoz tenned, hogy létrejöhessen? 3. Megfelelő munkát végzel? Érdekes, kiteljesítő, kihívó, hozzád illő? Menj végig gyerekkorod, serdülőkorod, egyetemi éveid 142. hivatásbeli tervei és elvárasai, valamint különféle munkáid sorozatán. Melyek a visszatérő szabályok? Vannak-e be nem teljesült álmok? 4. Tehetséged és érdeklődésed kiaknázását tekintve, mi lenne az a munka, ami megélhetésedet biztosítani hivatott? Melyek .a kulcsfontosságú elemei? Meg tudnád ezt valósítani? 5. Írj arról, életed és munkád hogyan illeszkedik a társadalomba. Milyen módon működsz közre? Teszel különbséget jobb és rosszabb között vagy egyáltalán nem? Mit kellene tenned?

A BEFEJEZŐ SZAKASZ Jómagam a felnőttkor közepén járok, nem léptem még be a végső szakaszba. Ám a halál minden életszakaszban része volt a tapasztalásomnak, és már most hívogatóan int felém az utolsó időszak ígéretes nyugalma, békéje, magányossága, egyetemessége és összpontosultsága. Készségesen megértem azokat, akik napjainkban a korai nyugdíjaztatást választják, ha számukra a nyugdíjas évek nem a munka beszüntetését jelentik, hanem a visszavonulást arra fordítják, ami a leginkább számít – hogy belépjenek az élet leggazdagabb, legteljesebb szakaszába. Az utolsó időszak a hatvanas évek körül kezdődik mind a férfiaknál, mint a nőknél. A változás kora jelzi a közeledtét, és akkor végződik, amikor tested felmondja a szolgálatot. Az ösvény ezen utolsó szakaszának tanításában szembesülünk a halandóságunkkal, azzal a központi emberi igazsággal, miszerint azért születünk, hogy meghaljunk. Ezen utolsó tanítást magától az élettől kapjuk – a világegyetem mint szent tanító, a megvilágosodás elérésének utolsó szintére. Nem a túlvilági, hanem a mindennapos, itt-és-most megvilágosodásé: az élet, a jelenlét bölcsessége. Az utolsó rendeltetés az, hogy tömegvonzás, múlt és jövő nélkül, a pillanat ban éljünk. Ne ragaszkodjunk emberekhez, helyekhez, birtokláshoz, filozófiákhoz, élethez, éléshez. Hagyjuk az életünket megtörténni. Csak lenni. Pusztán csak létezni. Ez minden. 143. A halál a valóság anyagi szintjén való végső elengedés. A megvilágosodás ugyanez lelki szinten. A halál mentesít minket az élettől. A megvilágosodás belül szabadít fel.

Ha a korábbi életszakaszok feladatait beteljesítve érkezünk meg az utolsó állomás küszöbére, ez a megvilágosodásra való természetes felkészülést jelenti. A kor előrehaladtával mindannyian bölcsességre teszünk szert. Azok az idős emberek, akik gyógyultan tudják maguk mögött hagyni múltjukat, rendelkeznek magukban az élet bölcsességével. Az előző szakaszok egyéniségformáló feladatait végrehajtva, szabaddá válunk ahhoz, hogy a világegyetem polgárai lehessünk, lássuk a mindenkivel és mindennel való kapcsolatunkat, elmélkedjünk az egyetemes igazságon. A mindenséghez való kapcsolatunk kikovácsolásával fejlesztjük ki az örökkévaló iránti ösztönünket, a bennünk lévő szellemiség haladja meg az élet dolgait, saját egyéniségünket is beleértve. Milyen fontos az, hogy az élet utolsó szakaszába ártatlanul és tapasztaltan, ám romlatlanul, ne agyonhajszoltan lepjünk be! Az utolsó kalandra nyitottan, úgy, ahogy érkeztünk. Ezért a hagyományos társadalmakban oly nagy jelentőséggel bír, hogy idősebb és fiatalabb emberek egymás társaságában élnek együtt, és így egyesítik a kor bölcsességét és összpontosult szeretetét a gyerekkor friss ártatlanságával és nyitottságával. Mindkettő az örökkévaló határán, a forrás közelében van. Rettenetes az, hogy napjainkban az idős emberek nagy többsége a társadalom szélére sodródik, nemkívánatosnak és haszontalannak érzik magukat. Számukra az öregség könyörtelen, a halál szakasza pedig sötét és riasztó, holott a fény felé vezető ösvénynek kellene lennie. Az utolsó szakasz az ellenőrzés és törekvés feladásának ideje. A létezés, az érzés és a gondolkodás ösztönzéseinek követése alóli felszabadulásé. Megszabadulás a szokásoktól és az afölötti aggodalmaskodástól, mi kedves, megfelelő vagy megnyerő. Szerencsés esetben a nyugodt központba való fokozatos belépést jelenti. A csecsemőkor áramló energiájától elindulva a kisgyerekkor staccato léptein és a serdülés zűrzavarán keresztülhaladva az érett felnőttkor lírai ritmusa után megpihenünk a szellemi lét építő nyugalmában. 144. Az utolsó szakaszban, amikor a halál az élet részévé válik, nem pedig annak végét jelenti, szexuális energiánk támadása fokozatosan befele fordul. Nem azt jelenti ez, hogy az öregedő emberek felhagynak a nemi élettel, hiszen köztudott, hogy sokan élemedett korban is képesek élénk szexuális kapcsolattartásra, sőt élnek is e képességükkel. A korábbi szakaszok beteljesítésének ideje lehet. Energiánk iránya még mindig változik. Készletünket nagyobb mértékben veszi igénybe az élet alapvető feladatainak teljesítése, és fokozatosan egyre több időt kell fordítanunk arra, hogy gondozzuk és szeressük magunkat. Ha elég szerencsések vagyunk, egész életre szóló szerelmi kapcsolatban élünk, a szeretkezés utánizzásában és nyugalmában időzünk inkább, semhogy hajszolnánk azt, és szeretetünk alapvető kifejezésére ezernyi más módot találunk. Eszményi esetben a beteljesült önmegtartóztatás, a bennünk lévő férfi és női energiák irányába mozdulunk. Az időskori, élettel teli cölibátus nem a szexualitás elutasítása, hanem a teljesség ünneplése; ahogy a mélyebb belső szexualitás felé fejlődünk, szerelmi kalandba bocsátkozunk magával az élettel, minden élő dologgal tantrikus egyesülést élünk át. Nem lemondunk a szexualitásról, hanem magunkban hordozzuk azt. A testi vágy iránt az érdeklődés természetes hiánya mutatkozik, nemi energiánk az élet egészére kiterjed – kézfogásra, együttlétre; szexualitásunk köre bezárul, és akárcsak a gyerekek esetében, a napi élet, igazi létezésünk köti le. Ha az élet utolsó szakaszát úgy érjük el, hogy a felnőttkor meghittségét nem valósítottuk meg, akkor utolsó éveinket fájdalomban, magányosan és zavarodottságban töltjük. Ám ha igenis elértük a meghittséget, akkor testünkben, szívünkben és elménkben azt a mély kielégülést éljük át, hogy teljes életünkkel révbe jutottunk még akkor is, ha életünk párja már meghalt. Hányan válnak el életük közepén kudarccal és csalódással a hátuk mögött, és töltik utolsó éveiket olyan szükségletekkel gyötrődve, amelyeket sem a barátok, sem a gyerekek nem tudnak kielégíteni! Hasonlóképpen, sokan az értéktelenség és kilátástalanság érzésével kísérve lépnek be életük utolsó szakaszába, mert többé nem azonosulnak a munkájukkal vagy a hivatásukkal, és úgy vélik, nincs rájuk szükség. De ha valaki rátalált az ösvényre, arra a meg145. élhetést biztosító munkára, amely több egyszeri pénzkeresetnél, társadalmi rangnál vagy időtöltésnél, akkor ez a fajta elhivatottság a korral együtt fejlődik és változik. Marad a tartós elégedettség, mert a maga megkülönböztetett módján kivette a részét a közös munkából és kibontakoztatta a tehetségét. Ha lelki sérüléseink meggyógyítása nélkül érjük el életünk utolsó szakaszát, akkor az öregség nem nyújtja sem azt a békét, sem azt az elmélkedést, amit hívatott lenne. Az évek során kifejlesztett rossz minta kőbe vésődik bennünk, börtönné válik, ahol a gyógyító ritmusokon keresztülvivő mozgás rugalmasságával nem rendelkező testünk, az eldugult érzelmi erekkel behálózott szívünk, a mozgás és a változás előtt zárt elménk fogva tartja lelkünket. Mily szomorúak azok, akik a halál felé haladva „rugdosnak és ordítanak”, gyalázkodnak, még mindig megtorlásért kiáltanak, elutasítják életük keserű igazságát! Nem kellene így lennie. Az örök érvényű ösztön a

halál küszöbének tudatos, éles szemű, kiegyenlített számlákkal történő átlépésére sarkall. Milyen csodálatos példát mutatnak fel azok az emberek, akik idős korukra kivirágoztatják humorral és együttérzéssel átitatott lényegi énjüket, és kívülről figyelik a személyes és az általános viszálykodások átvonuló tragikomédiáját. Néhány évvel ezelőtt közelről találkoztam a halállal. Hat hónapot töltöttem haldokló apám mellett, igyekeztem a haláltáncához segítséget nyújtani. Amikor kiderült, hogy tüdőrákja miatt néhány hónapja van hátra, ügyelt arra, hogy úgy segíthessem őt át a halálba, miként ő segített engem az életbe. Azt akarta, fejtsem meg a titkokat, értsem meg az isteni elgondolást, én pedig törékenynek és alkalmatlannak éreztem magam a feladatra. Mindössze annyit tehenem, hogy figyelmemet, szeretetemet és az utam során összegyűjtött kevéske tudást adtam neki. Minden addigi tanulásom értékének valódi ellenőrzése volt ez. A kérdés így szólt: Mid van, amit átadhatsz haldokló apádnak? Nagyon is helyénvaló volt, hogy gyerekkorom, szívem szent tanítója, első barátom vezetett el a haldoklásával a sámánisztikus gyógyítás új, mélyebb szintjeire. Halála egyben az én újjászületésem volt. 146. A halálba való átmenet általában cselekvő és elszenvedő részvételt is megkíván. Ugyanannyira végrehajtás, mint amennyire eltűrés. Tartalmazza a tevékeny választást és hozzáállást, valamint az elengedést. Alaposan kidolgozott lépésekkel való végső tánc, amelyben általában rögtönöznünk kell. Természetesen néhányan úgy halnak meg egy villanásnyi idő alatt, hogy még csak azt sem tudják, mi történik velük. De néhányan, mint például apám is, felkészülnek a halálra, fejlődési folyamatnak tekintik azt. A haldoklás hat hónapja alatt azzal viszonozta anyám állhatatos, odaadó gondoskodásai, hogy tucatnyi módon felkészítette mindarra, amivel az ő halála után egymagának kell majd megbirkóznia. Keserédes idő volt. Mindent megadtam neki, amit csak tudtam: eszközöket a lelke gyógyításához, darabokra hullott énjének összerakásához, az öröklétbe tartó utazáshoz, teste, szíve, elméje, lelke és szelleme egyesülésének elősegítéséhez. Arra törekedtem, hogy a haldoklást mély, vallásos átélésként üdvözöljük, a megvilágosodáshoz vezető ajtónak, a békében megvalósuló kiegészülésnek tekintsük. Minden gyógyító utazás a testben kezdődik és végződik. Apám a nyers táplálkozást hívta segítségül a testét felfaló ráksejtek étvágyának csökkentése érdekében. Az egészséges étrend kiegészítéseképpen mindenféle relaxációs és meditációs gyakorlatot folytattam vele. A haláltól való rettegése feszültségben tartotta a testét. Lassú, mély, nyugodt hangon kezdtem őt ellazítani, lelkét visszahívni testébe. Gyertyákat és füstölőt gyújtottam az átkelés utolsó rítusának szentségét hangsúlyozandó. Gyakran játszottam lágy, megnyugtató zenét, néha egy-két barátom kísért fuvolán, dobon, vagy szintetizátoron. A gyógyítás művészet. A nap vagy az óra energiájához igazodtam, időnként meditatív önkívületbe sodródtam, és magammal vittem őt is teste mélyébe. Ajkamról szavak törtek elő: „Érezd, ahogy tested belesüllyed az ágyba; nehéz és ellazult. Meleg energiahullám örvénylik a lábfejed körül, ujjaidon keresztül testedbe hatolva minden parányi izmot és ínt ellazít. Lábfejed meleg és nehéz, besüpped az ágyba. Az energia eléri a bokádat, megmasszírozza, lábfejed minden feszültségét feloldja. Lábikrád 147. megnyílik a meleg, gyógyító energia, a tengerparti napsütés arany sugarainak befogadására...” Így folytattam végig az egész testén. Naponta kétszer-háromszor adtam neki masszázst, ezzel ellazítottam a testét, és biztosítottam a gondoskodó testi kapcsolattartást is. Minden nap sétáltunk a friss levegőn. Mozgásban kellett tartanom. A mozgás fokozza az energiát, a magabiztosságot, az élettel teli és értékes létezés érmését; az egy helyben üldögélés, illetve a fekvés passzivitást, félénkségét, a haszontalanság és az erőtlenség érzését táplálja. Figyeld csak meg, micsoda különbség van a naponta sétáló, tornázó idős emberek és azok között, akik elhagyják magukat; nem csak testi energiájuk több, hanem egész lényük egészségesebb. Apám érzelmeivel való törődés nehezebb feladat volt. Gyerekkora óta eltemetett érzéseket hordozott magában: rejtett félelmet, bizonytalanságot, haragot, bánatot. Büszkeséggel töltötte el, hogy képes volt visszatartani az érzelmeit. Ám sérülékeny állapota hirtelen nyers, túlerőben lévő érzésekkel szembesítette, amelyeket nem tudott levezetni, sem megfelelő módon kinyilvánítani. Megtanítottam neki, miként lehet méltósággal távozni. Együtt néztünk szembe a félelmeivel: írtunk, beszélgettünk róluk, és mivel neki nem állt módjában, ezért én el is táncoltam őket helyette. Megfestettük félelmeit és haragos verseket rögtönöztünk. És sírtunk. Sokat sírtunk. Szégyen nélkül. Megtartotta pozitív lelki hozzáállását. Talán túlságosan is megőrizte a nyugalmát. Nagyon félt a „negatív” érzelmeitől, ezért nem tudta azokat elengedni; az életen át tartó ellenőrzés öröksége volt ez. Ám érzelmei megmozdultak, boldoggá tett minden feltárulkozás, amivel csak meg tudott birkózni. Az érzelmeket képileg megjelenítő gyakorlatokat végeztünk, de rajzai gyengén sikerültek. Nem tudta, vagy nem akarta a rákot őrjöngő, hatalmas szörnyetegnek látni, sem pedig magát az ellene küzdő, ugyanolyan félelmetes harcosnak. Képtelen volt

megszabadulni abbéli igyekezetétől, hogy kedves, normális énjének minden darabját összetartsa egészen addig, míg azokat az utolsó átkelés áradata ki nem sodorta a keze közül. Pozitív gondolatok ismételgetésével erősítette magát: „A mai naptól kezdve nem vagyok többé beteg.” „Mostantól fogva min148. den tünetem és érzésem a felépülés jele.” „Nem számít, mit teszek, a gyógyulás minden nap és éjszaka összes percében folyamatban van.” A házban mindenfelé hasonló megerősítő mondatokat ragasztott ki. Mivel teste hanyatlott és személyes jólléte erősödött, egyre inkább tudata és lelke gyógyításával foglalkoztunk. Elérkezett az ideje annak, hogy utoljára találkozzon szent tanáraival és elfogadja, méltányolja az életében kapott áldásokat és sérüléseket. Elérkezett az elválás ideje. Élete gyökerénél, az édesanyjával kezdtük. Anyja szerette őt? Megérintette? Ismerte? Ösztönözte? Volt számára ideje? Gondolkodott róla? Tisztelettel cs szeretettel fordult felé? Apám mindegyik kérdésre nemmel válaszolt. Ő volt a család hatodik gyereke, a véletlen. Saját magának cs a világnak is bizonyítania kellett, hogy itt a helye, nem tévedésből jött a világra. Levelet írattam vele anyjának, melyben kifejezte valamennyi, az évek során visszafojtott érzelmét. Írás közben könnyek áradata borította el arcát, én pedig a karomban ringattam őt, a feldagadt hátát dörzsölgettem, miközben a soha-nem-volt mamiért zokogott. Máskor jellemrajzot írt róla, eltávolítva magát az anyja képétől. A legfontosabb mégis az volt, amikor meditációban fölfedezte anyja legjobb és legrosszabb tulajdonságait önmagában, képzeletbeli kapcsolatot létesített vele, és végül megengedve magának, hogy megbocsásson neki, elengedte őt. Attól a naptól kezdve a saját testéért érzett felelőssége és annak szükségletei, kívánságai beteljesítésébe vetett bizalma kézzelfoghatóan erősebbé vált. Nagy szomorúságot ereztem, amikor az apjával kezdtünk foglalkozni. Igen kevés szót ejtett róla. Apja nem ismerte őt, nem érintette, nem beszélt vele, nem tudta, hogyan szeresse őt. Papámnak soha nem volt apja; csak sötét felhő, ami minden álmára árnyékot vetett, egy tucat-életet élő, házsártos, öreg ember. Apám haragos levelet írt neki, ez aztán az öreg fickó iránti szánalom kifejezésével végződött. Akkoriban apjáról is tökéletesen elfogulatlan jellemrajzot írt, és közösen végzett meditációnkban megölelte, elengedte őt, és megbocsátott neki. Önmagával való kapcsolatára térve rövid, ám varázslatos önéletrajzot irt. A parasztfiú története volt ez, aki a nagyvárosba köl149. zött, munkát vállalt, feleségül vette igaz szerelmesét, és huszonévesen már három gyereke volt. Harminchárom éves korában csaknem meghall rákban. Betegségéből felépülve közösségi vezető lett, részidős újságíró, ingatlanügynök, majd biztonságot jelentő állami hivatalban helyezkedett el. Egyszerű ember, egyszerű élet. Ám barátságokban cs emlékekben bővelkedő életet élt. Gyerekkorát tekintve meglepő módon olyan emberré vált, aki megtanult szerelni, és élete utolsó hónapjaiban barátaitól visszakapta mindazt, amit nyújtott nekik. Barátságai végigkísérték gyerekkora, esküvője, első állása óta. Vágyakoztam és elszántan törekedtem az effajta baráti közösség létesítésére, amelyet gyökértelen, arabjaira hullott, állhatatlan nemzedékem alig ismert. Fontos pillanatokról irt, mint amilyen Shepnek, akkori legjobb barátjának, a vadászkutyájának elgázolása is volt, amikor is nem tudott sírni – most megsiratta. Együtt visszatekintettünk életére; milyen volt önmagához mint szülő? Hagyta, hogy az a személy legyen, aki akart lenni? Volt tekintélye saját maga szemében? Mii sajnált? Mit babusgatott? Végignéztük a választásait – a társát, a munkáját, élete helyszíneit és azt, hogyan illeszkedett be a világába. Milyen férjnek, milyen apának véli magát? Milyen volt beosztottnak és milyen főnöknek? Mindenről beszéltünk. Mindent békével elengedtünk. Lelkét szertartásokkal, meditációkkal, szent zenével és a Krisnamurtihoz hasonló lelki tanítómesterek szavaival tápláltuk. Kora ifjúságában felhagyott a formális vallási gyakorlattal, és most igazi boldogságot talált azoknak a vallási tanítóknak a gondolataiban, akiket tisztelt és akikkel azonosulni tudott. Szeretett énekelni és szerettei énekét hallgatni. Néha férjem, Rob dobolt, hűséges hangszerén, én a csörgőmet ráztam hozzá, és mindketten énekeltük kedvenc népdalait. Apám csontos ujjaival a térdemen ütötte a ritmust. Egy napon több, mint tizenöt percig tartott, míg feltápászkodott kedvenc székéből. – Tudom, mit kellene lennem. Azt is tudom, képes vagyok rá. De nem találom a kettő közötti kapcsolatot – mondta. Tudtam, a végéhez közeledünk. Testvéremmel mellette ültünk. 150. becses emlékeket idézgettünk. Anyám minden nap felöltöztette, hogy felélénkítse. Egyszer azért, hogy áhítatos környezetben teljenek el, meggyőződése szerinti utolsó órái, a kertben töltöttük a felolvasásra szánt időt, hulló

barackvirág illata és fontoskodó méhek zümmögése közepette. Az olvasás közepén elbóbiskolt, én pedig elbámészkodtam a vonásain, amelyeket viszontláttam a saját arcomon. Szerettem, amilyen volt, így benne magamat is szerettem. és felidéztem John Donne mélabús sorait: „Sem a tavasz, sem a nyár gyönyörűségének nincs olyan bája,/ Mint amilyet egyszer egy őszi arcon láttam.” Másnap nem tudott felkelni. Úgy emlékszem arra a reggeli. mintha csak tegnap lett volna: a szobát elárasztotta a reggeli napsütés, mégis meggyújtottam a benső fényt erősítő gyertyákat. Arra kértem, érezze a szellemét bennem – hanghordozásomban, ritmusaimban, mozdulataimban, cselekedeteimben. – Nézd a mosolyodat az arcomon, ráncaidat a szemem körül, a hosszú, vékony ujjaidat a kezemen. Nézd, ahogy szellemed áthat engem, s szerető feleségedet, gyermekeidet, unokáidat, családodat, barátaidat, munkatársaidat, az állam, az ország, a világ lakóit. – Végigvezettem szellemet az egész állatbirodalmon, öreg cimboráját, Shepet is megemlítve, a növények és az ásványok világában, és tovább a messzi térbe, míg egy magas hegytetőről körülnéztünk az egész világegyetemen, és minden élőlényben megláttuk szellemét. Azután visszahívtam a jelen pillanatba, légzésére, ágyára, a szobára, a zenére, a kívülről beszivárgó hangokra irányítottam a figyelmét. Hirtelen felült és megpróbált felordítani: – Hé, mindenki! Épp most mentem át egy falon! A szemét becsukva visszahanyatlott a csöndbe. Figyeltem a hasából lassan a fejébe emelkedő lélegzetet, és a család minden tagját arra kértem, néhány nercet töltsön el vele kettesben: szóljanak hozzá a szívükből, meséljenek neki történeteket, mondják el igazságukat, bármit, amiben megkapaszkodhatnak. Anyám ment be hozzá utolsónak, és hosszú-hosszú időt töltött vele. Azután visszatértem, hogy olvassak neki, masszírozzam a karját, a lábát, az arcát. 151. Azon az éjjelen, felolvasás közben megkérdeztem, vajon emlékszik-e a meditációnkra és arra, hogyan ment át a falon. Megszorította a kezemet. Ott maradtam mellette, kezét a kezembe fogva. Egy idő múlva harsányan nevetni kezdett, és vagy tíz percig egyfolytában kuncogott, hahotázott. Ez a nevetés csodálatos ajándék volt számomra. Majd csöndbe burkolózott. Talán a haldoklás nem volt nagyon rossz. Éjjel egy óra körül megcsókoltam, és mondtam, lefekszem aludni. Amint elindultam, felemelte hosszú, szeplős karját, és utoljára búcsút intett nekem. Megálltam az ajtóban, s határtalan szeretettel néztem azt a csodálatos emberi lényt, aki olyan jó volt hozzám. Anyám bekúszott mellé az ágyba, mint máskor is, én pedig becsuktam az ajtót. Hajnali öt órakor anya felébresztett: – Gabrielle, elment. Kettő körül távozott, az őszi napforduló idején. Anyám egész éjjel átölelte, halott testét szerető karjába fonva tartotta. Soha senki nem mondta neki, hogy a halál pillanata után a lélek meg néhány órán át nem hagyja el a testeit Ösztöne és szeretete vezérelte. E hónapok alatt nem az volt a szándékom, hogy bármit is bizonyítsak. Azt tettem, amit tennem kellett. Ugyanolyan létfontosságú volt minden pillanata számomra, mint apám és az egész család számára. Abban a reményben mondtam el a történetet, hogy mindez talán szükség esetén segítségére lehet másoknak is. Íme néhány gyakorlat, amelyek az élet utolsó szakaszára való felkészülést megkönnyítik: 1. Töprengj el azon, vajon hogyan fogsz, illetve akarsz viszonyulni szeretteid, például a szüleid, a társad közeledő halálához. Írd le ezzel kapcsolatos gondolataidat. 2. Hogyan szeretnéd te eltölteni életed utolsó szakaszát? Hogyan szeretnél meghalni? Mit tehetsz annak érdekében, hogy így történjen? 152. 3. Írd meg a sírfeliratodat, a temetésedkor elmondandó búcsúztató beszedet, a végakaratodat – a túlélők számára örökségül hagyott bölcsességedet. Sorsunkat úgy rendezték, hogy ha teljes életet élünk – vagyis, az életszakaszok feladatait beteljesítjük –, akkor természetes módon, elkerülhetetlenül elérjük a megvilágosodást. Az egész folyamatot a szellem mozgásai kísérik végig. Most pedig a lélek felébresztése, a szellem felszabadítása felé fordulunk.

153.

NEGYEDIK FEJEZET _______________________

A lélek felébresztése A LÁTÁS EREJE Színház az egész világ. És színész benne minden férfi és nő: Fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár Ételében... SHAKESPEARE / AHOGY TETSZIK (11:7; 139)* _____________________________________ A negyedik sámáni feladat a lélek felébresztése a látás erejének megtapasztalásához. Látnunk kell a bennünk és a másokban lévő valóság és valótlanság közötti különbséget. A lélekből kell élnünk, nem az énből. A lélek felszabadítása révén énünk valódi szerepeit, emberi mivoltunkat, megbízatásunkat játsszuk el: a táncost, az énekest, a költőt, a színészt, a gyógyítót. Azok a megcsonkított, emberhez nem méltó szerepek, amelyeket az elfojtott félelem, a harag és a bánat évei alatt magunkévá teszünk, az én öltözékei. Azt tanuljuk, hogy kicsiny darabkákba börtönözzük magunkat, hogy beérjük azokkal a szegényes szerepekkel, amelyek képességeinknek és lelkünknek csak a legcsekélyebb részét fejezik ki. Természetes, hogy ezek az énszerepek nem kielégítőek számunkra, ám neveltetésünk és a mindennapi társadalmi körülmények elhitetik velünk, hogy azok valódi Énünket képviselik. Színészek vagyunk az élet színpadán. A kihívás abban áll, hogy megtaláljuk az igazi színdarabot, valódi szerepeinket. _____________________________ * Szabó Lőrinc fordítása 154.

A LÉLEK ÉS A LÁTÁS EREJE Tudott Becky, minden rendben volna veled, ha lenne valamiféle éned. Ugyanez a helyzet velem is. Valami, amire számíthatunk a kétség, a rettegés, vagy akár a meglepetés pillanataiban. SAM SEPHARD / A BŰNTÉNY MEGOLDÁSA Lelkünk, valódi énünk a lényünk legtitokzatosabb, legalapvetőbb és legvarázslatosabb vonatkozása lényünknek. Valójában nem az az önmagában álló valóság, aminek a nyugati gondolkodásmód tekinti, hanem a testet, a szívet és az elméz egyesítő összetartó erő.' Nem testünk fizikai gépezetében csapdába ejtett szellem, hanem létezésünk igazi lényege. Minden lélek egyedüli, megismételhetetlen, kötelességünk kitörni a középszerűség és egyformaság alacsony szintű biztonságot jelentő börtönéből ahhoz, hogy lelkünk valódi csodáját és erejét megtapasztaljuk. Lelkünk természettől fogva sámánikus, minden gyógyító energiánk forrása. De növekedéséhez és virágzásához táplálásra van szüksége, akárcsak a növénynek, valamint arra, hogy megszabaduljon azoktól a rátekeredő, élősködő gyomoktól, amelyek megfojtják és minden életerejét elszívják. A lélek művész. Természete az alkotás, a táncos, az énekes, a költő, a színész és a gyógyító szent, ősi tanítóinak szerepében való mesterkéletlen megnyilvánulás. Az élet igenis szórakoztató színházi előadás, amelyben minden szereplőnek a maga lényegi valóját kell a világ színpadán eljátszania. A lélek nem valamiféle dolog; a létezésünk maga, az, amitől létezünk. Jelenléte és hiánya tehát látványos. Jelenléte az éberségben, a figyelemben, az energiában, az életerőben nyilvánul meg. Az élet szikrája. Hiányát, vagy zavarát akkor tapasztaljuk, ha kevés az életerőnk, lendületünk, energiánk. Minden kutatásunk ennek az igazi énnek a keresését szolgálja, mégsem valahol „kívül” találjuk azt meg, hanem éppen itt és most, azok

mögött a hamis szerepek mögött, amelyeket előszeretettel játszunk. A lélek felszabadítása, önmagunk fellelkesítése azt jelenti, képessé válunk a bennünk, másokban és életünkben zajló történések valódi meglátására. Nem az a közönséges nézés ez, amire rászok155. tattuk magunkat. A nézés a felszínen működik; a látás behatol a mélybe, hogy felismerje a lényeget, a mozgást, az energiát. A nézés lényege abban merül ki, hogy a dolgokat előítéleteink, szilárd meggyőződéseink alapján szemléljük. Ám, amint a biológia és a fizika újabb ismeretei is mutatják, a valóság szilárdnak vélt természetéről alkotott felszínes benyomásaink gyermeteg módon nélkülözik a világunkat ténylegesen alkotó végtelen tér és állandó mozgás viszonylagos igazságát. Carlos Castaneda A Separate Reality (Elkülönült valóság) című könyvében megragadó példával érzékelteti a nézés és a látás közötti különbséget. Don Juan leírja a fia halálát, akit sziklák zúztak agyon az országúton. „A munkások körülállták, nézték a szétroncsolt testet. Magam is ott álltam, de nem néztem. Arrafelé fordítottam a tekintetemet, ahol láttam, személyes élete a korlátait meghaladva szétoszlik és megállíthatatlanul kiterjed, mint gomolygó köd a kristálygömbben, hiszen élet és halál ily módon keveredik és tágul. Őt nézve megfigyelhettem volna, hogy mozdulatlanná merevedik, és belül zokogtam volna, mert soha többe nem nézhetném a földön lépkedő karcsú alakját. Ehelyett inkább a halálát láttam, abban pedig nem volt szomorúság, nem volt érzés. Halála azonos volt minden mással.” Később elmondja Carlosnak, a látás „kemény munka”. A látás elengedést jelent, a nézés ragaszkodást. A nézés a szemmel történik, a látás a teljes létezéssel. Tükörben nézve magamat, azt gondolom, az orrom görbe és túlságosan nagy, szemem túl kicsi, hajam túl vékony, csípőm túl széles. Ítélkezem. Valamiféle külső megfelelés alapján bírálom el magamat, s ez mostanra szerves alkotórészévé vált annak, ahogyan nézem az embereket. Ám, ha a tükörben a bal szemembe bámulok, a finoman változó tükörkép mély medencéjének középen csak nyugodt, kicsi játékbabához hasonló alakomat látom, a valóságot talán sokkal jobban megközelítő képet. Ilyenkor minden magyarázat nélkül feltárul előttem lényem varázsa, a létezés tiszta csodája. Tanfolyamaimon gyakran körbe állunk, és megkérem a résztvevőket. nézzék jól meg egymást: mivel mindannyian testben élünk, ezért nagyon hasonlóak vagyunk egymáshoz. Minden test meg156. szülelik, meghal, és életútja során hasonló szakaszokon megy át. Alapvető körülményeink egyezése miatt sok érzelemben és szükségletben osztozunk egymással. Ám ezután megkérem őket, ismét nézzenek körbe, és lássák meg egymást mint személyiségeket; a határozottan megkülönböztető jellegzetességeket, formát, hanghordozást, energiát, hozzáállást. A lényeg annak felfedezése, mennyire egyedülálló mindenki. Nincs senki más, soha nem volt és nem is lesz, aki pontosan olyan lenne, mint bármelyikünk. Azonosságunkkal nincs más dolgunk, mint hogy tudomásul vegyük. Természetesen ennek a ténynek az elismerése sokunk számára mindig is nehéz volt; a történelmen végigvonuló háborúk. fajgyűlölő, türelmetlen magatartásunk jól érzékelteti a lényegi azonosság egyszerű igazságának elutasítását. Mindazonáltal különbségeink lenyűgözőek. Ünnepelnünk, feltárnunk, kifejeznünk kell őket. Valamennyien felelősek vagyunk azért, hogy teret adjunk a mindenki mástól megkülönböztető egyéni vonásainknak. Rajtunk kívül senki más nem tudja pontosan azt nyújtani a világnak. Ahogy Hermann Hesse írta: „Minden embernek meg kell találnia az önmagához vezető utat.” Igazi énjéhez, lelkiségéhez. Az eddig említett sámáni feladatok legfontosabbika a látás erejének elsajátítása. Ahhoz, hogy a táncösvény e szakaszán elindulhassunk, mindent el kell engednünk: aminek mutatjuk magunkat. ahogyan vélekedünk, és az önmagunkról alkotott képünket is. Készen kell állnunk arra, hogy meghalunk – énünk halálára, amelyet elutasítunk és az olyan nagyon rettegett fizikai halálhoz hasonlóan fájdalmasnak vélünk. Legtöbben élő halottként élünk, annak ellenére, hogy megszállottan félünk a haláltól, minden ragaszkodásunk feladásától. Ha csak tehetjük, semmin nem változtatunk Félünk, hogy valóban azok legyünk, akik vagyunk; félünk négy dimenzióban élni, a tényleges igazságot mondani, a saját táncunkat táncolni, felelősséget vállalni azért, hogy életünket valódi művészetté változtassuk. Mindenféle pótcselekvést és szórakozást keresünk ahhoz, hogy elkerüljük az élettel teli lét szent színházának kihívását. Igen. az élet szent. Az élei művészet. Az élei szent művészet. 157. Szent éleiét élni azt jelenti, megszentelt színészként élni, a lélekből játszani, nem pedig az énből. A lélek tér és idő felett áll, így mindig elérhető, létezésünk mindig jelenlévő lehetősége. Rajtunk múlik, hogy ünnepeljük és megvalósítsuk a létezésünket, hogy minden étkezést, beszélgetést, tevékenységet, az élei minden pillanatát

művészetté változtassuk. Az élet minden megnyilvánulása lehetőséget kínál igazi énünk teljes, hiteles kifejezésére. A lélek művészi énünk, annak a képességünknek a forrása, mellyel életünk dimenzióit művészetté és színházzá formálhatjuk.

AZ ÉN ÉS AZ ÉN KÜLÖNBÖZŐSÉGE Az emberi lények képtelenek arra, hogy önmagukkal kapcsolatban őszinték legyenek önmagukhoz. Az egoizmus bűnét az ember születésétől kezdve cipeli magával; ezt a legnehezebb jóvátenni Rashomon megpróbálta felmutatni az én szánalmas önámítását. KUROSAWA, FILMRENDEZŐ Kicsinyes énünk visszatart bennünket attól, hogy lelkünket művészi életben bontakoztassuk ki, és személyes történetünk lapjait kifejező előadás formájában jelenítsük meg, sőt a magunk módján mindennapi élvezettel ünnepeljük azt, aki igazán vagyunk. Az én gyakran létezésünk, szeretetünk, tudásunk és látásunk képességének. érvénytelenítése mellett kötelezi el magát. Kisebb szerepek eljátszásába hajszol, feldarabol, ahelyett, hogy gyógyítana bennünket. A mindennapi életben szükségesnek mutatkozó szerepeket úgy vállaljuk fel, mintha azok valóban összegeznék és képviselnék mindazt, amik vagyunk. Inkább olyan rendelkezésünkre álló jellemeknek kellene tekintenünk azokat, amelyeket szent színészekként eljátszhatunk, ha a körülmények úgy kívánják. Csak a valótlan képzetektől megszabadulva tudjuk megvizsgálni szenvedésünk okát. Engem saját lelki fájdalmam késztetett arra, hogy New Yorkban Oscar Ichazo tanítását hallgassam. Akkoriban látszólag boldog birtokosa voltam az amerikai álomcsomagnak: kiváló oktatásban részesültem, beutaztam a világot, férjhez mentem egy csodálatos férfihez, és fiatalon sikereket értem el, fel158. figyellek rám. Ám ennek ellenére mélységesen boldogtalan voltam. Nem elégtett ki és nem okozott biztonságérzetet sem a szexualitás, sem a pénz, sem a hatalom. Minden látható ok nélkül örökké szenvedtem. Oscar tanított, vezetett és biztatott arra, hogy megismerjem énemet, annak különféle álruháit és a külső kép mögött meghúzódó valódi énből fakadó lélekkel teli élet lehetőségét. Munkáját az ősi szufi tanításokra alapozta, kikutatta az én szerkezetét és működését. Lelki páncélzatnak, olyan védekező rendszernek tekintette azt, ami finom, sérülékeny lényeget vesz körül. Az ént a fej teremti; visszatérően ismétlődő minták képében megjelenő szócsoportokat hoz létre, amelyek folyamatosan mint tücskök ciripelnek az elménkben. Oscar tanított meg arra, hogyan térképezzem fel ezeket a mintákat annak érdekében, hogy magamban és másokban megláthassam őket. És mögéjük láthassak Világossá vált számomra, hogy az önuralom elérésének első állomása annak megállapítása, ki nem vagy. Csak ezután lehetsz az, aki valójában vagy. Valószínűleg aki nem vagy, az egyúttal az, akinek véled magad. Kétségtelenül ez volt a helyzet velem is. A látszaténemmel azonosultam, kifordítottam magam. Állandó mentegetőzésként mondogattam magamnak: „Ilyen vagyok.” Hogy mennyire elkapott a taposómalom, azt legjobban ez a folytonosan ismételt mondat jelezte: „Nem vagyok elég jó.” Mintha állandóan azt kellett volna bizonygatnom önmagam előtt, jobb vagyok annál, mint amilyennek gondolom magam. Az egyetemen megtanultam, hogy felhizlalhatom az énemet. A mindennapokban pedig, hogy ez az én kiszívja belőlem az életet. Hiúsági kérdési csináltam az énemből, azt gondoltam, minduntalan valami pozitív dolgot kell felmutatnom, mintha az ént kisebbítené az, ha igénytelen vagyok saját teljesítményemet illetően. A tények azt mutatják, az én élete ennél sokkalta bonyolultabb Ellentmondásban és viszálykodásban él. Elkülönít önmagunktól Az én működése okozza trizofreniánkat – valamit gondolunk, valami mást érzünk, és megint másként cselekszünk. Eközben pedig énünk fontossága valójában azt jelenti, hogy felfújjuk azt. Castaneda Don Juanja így fejezi ezt ki: „Az önhittség nem valami egyszerű és naiv dolog... Egyrészt mindannak a magva, ami jó 159. bennünk, másrészt pedig mindannak a veleje, ami bennünk romlott. A rothadó önteltségtől való megszabaduláshoz mesteri haditervet kell végrehajtani. A látók mindig is a legmagasabb elismerésükben részesítették azokat, akik ezt megvalósították.”*

AZ ÉNSZÍNHÁZ SZEREPLŐI Végül is az egyetlen valódi erő önmagunk nemesítésének ereje. Ez a változás másokat is ösztönözhet, és a lehető legnagyszerűbb ajándék, amit csak adhatunk. Az a nemes feladat, amelyet mindannyian teljesíthetünk: az én megszabadítása attól, hogy azonosuljon az én álarcaival. Oscar megtanította, miként láthatom meg a különbséget valódi és színlelt énem között. Kezdtem megérteni, mi történik valójában, és saját szempontjaim alapján megváltoztatni a lelkemért vívott küzdelmet. Élelem az énem által kiagyalt torzképek jelenetének sorozata volt, bármiféle kapcsolat nélkül a valódi szükségleteimmel és érzéseimmel. Az én szereplői és cselekményei saját maguk önálló életét élték. Számomra az áttörést az jelentette, amikor megértettem, énem egy csokorra való kétségbeesett jellemből áll, akiket megnevezhetek és figyelhetek. Igazi énemtől elkülönítve kezdtem őket szemlélni. Így fokozatosan észrevettem, nem vagyok önkéntelen és rugalmas ahhoz, hogy az élet szeszélyeire minden pillanatban képes legyek őszintén válaszolni. Ehelyett a viselkedésminták merev, ismétlődő, előre megjósolható sorozatát fedeztem fel magamban – lelki zenegépet, amelyről újból és újból ugyanazokat a számokat játszottam le, tekintet nélkül arra, megfeleltek-e éppen az adott helyzetnek, vagy sem. Szövegkönyv szerint éltem, a végszavak nélkül a legegyszerűbb helyzetekben sem tudtam eligazodni; pedig azok gyakran nem voltak helyénvalóak, s én összezavarodtam és elkeseredtem. A megszokott szerepek különböző módon vettek részt az előadásban. Voltak egyszerű szokásaim: dohányoztam, amikor szo___________________________________________________ * Carlos Castaneda: Belülről izzó tűz. – Bp., 1993. Édesvíz Kiadó 160. morú voltam; dohányoztam, amikor izgatott voltam; dohányoztam, amikor boldog voltam. Azután az érzelmi elfojtás mintái: soha nem engedtem szabad folyást a haragomnak, függetlenül attól mennyire megerőszakoltam evvel magamat. És voltak visszatölti megrögzött gondolatformák: például bármely bonyolult helyzetben mindig magamat vádoltam, ha valami nem jól alakult. Azáltal, hogy figyelmemet az énszínházam napi előadásaira fordítottam, megláthattam, az énem rendez minden játékot, ugyanazokat a régi gondolati kaptafákat húzza rá mindenre, ugyanazokat az unalomig ismert szokásokat, érzelmeket és gondolatokat írja elő. Az én ócska rendező, aki semmit nem tud, ki véve közhelyeket, agyonhasznált formákat, előre megjósolható mozdulatokat. Az előadások oly frissek, mint a felújított szappanopera. Minél jobban megfigyeltem, annál inkább megértettem, minden gondolatom, érzésem és cselekedetem – tekintet nélkül arra, mennyire különbözőeknek tűntek – három alapvető mintában egyesültek. Életem legnagyobb részében felpumpáltam, becsméreltem és utáltam magam. Minél inkább azonosítottam ezeket a meghatározó mintákat és személyesítettem meg őket szokványos szerepeikben, annál nagyobb távolságot tartottam tőlük. Ott álltuk az én színpadán, én pedig a nézőtérről figyeltem, hogyan játsszák el fáradt szerepeiket. A távolság függetlenített tőlük, és kezdték elveszíteni a fölöttem való hatalmukat. Többé nem azonosultam velük, és nem játszottam megszokásból azokat a szerepeket, amelyeket ők játszanak el velem korábban. Kezdtem választani közülük, fontolóra venni, vajon melyiküket hagyjam érvényesülni. Megkérdeztem magamtól: „Tényleg el akarom játszani ismét ezt a régi számot? Nem unalmas még ez a figura? Helyénvaló?” A fontoskodás, az önbecsmérlés és az ítélkezés három alapvető mintáját játszó szereplőket elneveztem Tervező Tamásnak, Senki Sárinak, illetve Bíró Borinak. Ez a három jellem mindig ugyanabban a sorrendben lép színpadra a fejemben működő színházban. Tamás lép színre először végzetesen nagyszabású terveivel; majd Sári következik, aki hangot ad azon kétségbeesésének, miszerint soha nem lesz képes véghezvinni ezt az óriási tervezetet, és reménytelen nemtörődömségbe roskad; végül Bíró Bori dühös jele161. :net zárja a sort, cafatokká tépi Sárit, amiért oly mamlasz és értéktelen. Tamás akkor lóhalálában előáll egy még jobb és még nagyobb tervvel, és a körök vég nélkül ismétlődnek. Így tehát nem csak a minta hozza létre a jellemet, hanem a szereplők maguk is követik azt. Az énalakjaim jól elkülöníthetők: Tervező Tamás bárgyú, elvont és általános. Törtető, erőszakos, és addig fitogtatja a tudományát, míg valaki földhöz nem vágja. Akkor eltúlzott énjének félénk, bizonytalan, szűkölködő árnyékává válik. Kókler, csaló, gyanús csodagyógyszerárus, és amikor rajtakapják, kitűnik, hogy szűkölő, ügyefogyott bolond. Tamás olyan, mint a léggömb: felfúvódik, majd amikor kiszúrják, egy darabka petyhüdt gumivá esik össze. Sári sosem elég: nem elég csinos, nem elég ügyes, nem elég nyugodt. Jelentés vagy érték nélküli fekete lyuk, aki másokból szívja az életet. Mindig vicceket farag magáról, hogy megerősítse önértékelésben hiányosságait.

Mindenki mással tölti tele magát. Utánozó művész. Bárkivel azonosul, hisz ő maga senki. Úgy jár, beszél, öltözködik, gondolkodik, mint valaki más. Bulvárlapokat olvas, hogy megtudja, milyenek az emberek. A hiszékenység és a kételkedés között ingázik. A tökéletes kutató: nem érzi önmagát, ezért szüksége van valakire, aki megmondja neki, milyen ő. Reménytelen elkeseredésbe nyöszörgi magát, és abban dagonyázik. Sári tunya lajhár. Bíró Bori feszült, önkritikus, és mindig vádol. Ezért aztán állandóan bocsánatot kér: bármi romlott el, az csakis az ő hibája lehet; nem tud rajta változtatni. Nem tudja eldönteni, hogy szigorúan erkölcsös életet éljen, avagy hajszolja-e az élvezeteket. Folyamatosan bírálja magát, tökéletesen elmerül a saját viselkedésében, lelkiismeretfurdalástól szenvedő bűnös. Emiatt bünteti, űzi magát. Megtagadja magát, amíg már nem bírja tovább, akkor pedig átadja magát bármely hóbortnak, minden fellelhető módon kirúg a hámból. Áthágja a szabályokat, bármit, majd pedig szigorúan ostorozza magát a féktelensége miatt. Tamás dicsőséget akar. Sári szeretetet. Bori szabadságot. Mindannyian téves okokból. Ezek a szereplők nem egyedül lépnek fel. Minden főbb vonásomnak megvan a valóságom befolyásolásában őt támogató 162. együttese. De valamennyiüknek van egy közös vonásuk, mindannyian szélhámosok, kiagyalt elválasztók köztem és a világ közt. Freud aszerint ítélte meg a normalitást, hogy valaki miként tudja egyben tartani ezt a külső kagylóhéját. Ám én annak alapján állapítom meg a lelki egészség mértékét, hogy valaki milyen ügyesen szedi szét a normalitásnak ezt a héját. Mindenkinek van énje. Mindenkinek van lelke. E két erő közötti, az életünk feletti uralomért folytatott csatározás alkotja személyes történetünket, azt a történetet, amelyet senki más nem tudhat. A szereplők saját személyes melodrámánkban játszanak. Az énnel való azonosulás és az attól való elkülönülés igazi színházi feladat. Az én ki nem állhatja, ha leküldik a színpadról vagy ha kinevetik. Ezért igen nagy figyelmet kell fordítanunk arra, hogy elfogjuk egyéniségeit – jellegzetes körvonalait, szokásait, jelmezeit, testbeszédét –, majd pedig a megfelelő szereposztásban kiosszuk a különböző alkatokat a jellemábrázoló színészekre. Elő kell hívnunk a bennünk rejlő színészt, a lélek megnyilvánulásának öt hiteles módját ahhoz, hogy lehetővé váljon számunkra a folyamatos sámáni feladat beteljesítése. A színész első dolga a jellem felkutatása. Ebben az esetben ez az én figyelmes. megfigyelésén múlik; minél alaposabb az elengedés, annál pontosabb az észrevétel. Rá kell hangolódnunk belső monológjainkra: ezek alkotják kicsiny, érzelgős színjátékaink finom szövetét. És meg kell hallgatnunk külső hangjainkat, hogy a játék szövegkönyvét megismerjük. Ha gondosan megfigyeljük, mit tettünk a múltban és mit csinálunk most; mit mondtunk és mit mondunk ma; mit éreztünk és mit érzünk jelenleg, akkor kezdjük felismerni a szabályokat: energiáink ismétlődő áramlatait, viselkedésünk módjait, visszatérő cselekedeteink irányát. Íme néhány megcsontosodott minta, amelyeket útmutatásaim alapján a tanulóim fedeztek fel önmagukban: 163. Nem találom a helyemet a csoportokban. Vagy a figyelem középpontjába kerülök, vagy kívülálló megfigyelő maradok. Nehezen találom meg a középutat. ________________________ Ki mondta, hogy a felelősségvállalás micsoda jó dolog? Én nem kedvelem. Túl sok energiát igényel a saját valóságom megteremtése. Valójában szeretem a körülhatárolt helyzeteket. És ha csalódás ér, mert nem kapom meg azt, amire szükségem van, előállok valami ürüggyel, hogy levegyem a terhet a vállamról, és tekintetem beletörődő lehessen. Előszedek egy futó gondolatot – valami áldozati szerepről, például arról, hogy a szerelmem elhagy – és ahelyett, hogy hagynám az egészet elillanni, rávetem magam, és laposra veretem magam vele. Elképzelek minden szörnyűséges részletet: hogy néz ki, milyen remek táncos, mi van (vagy mi nincs) rajta, mit érzek, amikor rájövök. Megérdemlem, hogy sajnáljanak. ________________________ Amikor valami támadás ér, elegendő nyomatékkal védekezem és támadást indítok, amely lehetővé teszi, hogy még nagyobb nyomatékkal védekezzek ahhoz, hogy az még erősebb támadásról gondoskodjon, amire oly erősen védekezem, hogy... Visszahúzódom, hogy elég magányossá váljak, és társuljak valakivel ahhoz, hogy elegem legyen belőle és

visszahúzódjak... Ellenszegülök addig, míg eléggé dühös nem leszek magamra, és feladjam, mígnem már eléggé rettegek ahhoz, hogy ellenálljak addig, míg elég dühös nem leszek magamra ahhoz, hogy feladjam... ________________________ 164. És így tovább tucatnyi gondolaton át, mint az Esher-féle kutyák, amelyek farkukat és történeteiket kergetik. A kinyomozott meghatározó viselkedésminták mélyén meghúzódó alapvető robbanás azonosításán munkálkodva, általában egyetlen alakot találsz, amelyet egy vagy két szóval meghatározhatsz: áldozat, hazudozó, gőgös, szórakozott. Azután formálj a minta alapján egy találó névvel illetett személyt. Miután jó alaposan megfigyelted a szabályt, faggasd ki magadat: vajon szerephez jut az életedben a következő jellemek bármelyike?

ÉNALAKOK Elemző Elemér Reménytelen Rebeka Morgó Margó Alan Tas Félénk Félix Kényes Kata Ideges Jeromos Rettegő Rozál Hódító Hugó Bátor Nándor Terror Pista Skizo Frédi Falánk Jolán Orv Lővér Szende Szandi

Mimóza Róza Szerény Szerén Lelket Lenke Tódi Tódor Gyönge György Ivó Ivón Privát Iván Senki Sári Magányos Márton Tervező Tamás Áldoz Atanáz Neu Rózsi Depresz Szilvi Kontroll Kapitány Véd Elek

Mereng Etek Páni Klári Kevély Helén Mono Tóni Aggó Dóra E. Manci Bíró Bori Jövő Jenő Ellen Örzse Bá Nati Vád Olga Ruci Juci Éhező Enikő Csillag Csilla Mártír Márton

Ismerősen esengnek a következő mondatok? „Először én.” „Tévedsz.” „A fenébe!” „Tud valaki segíteni?” „Ugye nem vagyok bizonytalan?” „Miért történik mindig ez velem?” „Művész leszek. Nem, talán inkább az üzleti élet való nekem. Vagy mégis inkább itthon maradok, főzök, varrok. egy csapat gyerekem lesz. Semmihez nincs kedvem.” 165. „Egy, férjhez megyek; kettő, buzi vagyok.” „Csődtömeg vagyok.” „Vegyél észre! Vegyél észre!” „Most nem. Talán máskor.” „Az egész az én hibám.” „Ó, bárcsak...” „Senki nem becsül.” „Nem számít. Egyre megy.” „Akármi.”

Minden sor mögött egy jellem lapul, és minden jellem szabványosan fecseg. Amikor megtalálod közöttük a magadét, tedd az igazmondás nagyítója alá. Figyeld meg, hogyan mozog. Hallgasd meg, mit énekel. Milyen végszóra lép színre, mi szólítja a színpadra? Akkor jelentkezik, amikor egyedül, a barátoddal, esetleg társaságban vagy? Kapcsolataink három birodalomba tartoznak: önmagunkhoz, másokhoz és a világhoz való viszonyunkon belül némely szereplő kizárólagosan egyikben vagy másikban ténykedik, míg vannak köztük olyanok is, akik mindegyikben. Egyesek akkor lépnek színre, amikor bensőséges helyzetben vagyunk valakivel, mások akkor tűnnek fel, amikor teljesen egyedül vagyunk a szobában. Némelyik abban a pillanatban jelentkezik, amikor dolgozni kezdünk. Van, amelyik kizárólag társaságban. Egyik háborúba, másik templomba jár. Ha azonosítottad a személyiséget, teljes átéléssel játszd is el, hogy tisztán láthasd. Túlozd el. Tüntess vele. Bújócska ez – az én elrejt, a lélek keres. Játszd el a figura testtartását, mozdulatait, arcjátékát, viselkedését. Fortyanj fel. Vicceld meg. Táncold el a személyeket; figyeld meg, hol lazák, hol ellenállók, melyik testrészük mozog, melyik nem, hol áramlanak, hol rekednek meg. Az egyes szereplők testednek melyik részét használják és melyiket nem? Jellemeidnek megvannak a maguk dalai és zenéi is. Az éneklés élvezetes módja a leleplezett személyiség kifejezésének. Jól elkülöníthető szövegek és zenei stílusok tartoznak mindegyikhez. Re166. mek játék különböző hangulatú, stílusú, témájú dalokat rögtönözni, és a színdarabot zenei aláfestéssel színesíteni. Ezzel a jellemfeltáró munkával saját énedet térképezed fel. Először magukat a személyiségeket rajzold meg: kik ők, hogyan mozognak, éreznek, cselekednek. A legfontosabb, hogyan gondolkodnak, mit mondanak. Az önfeltáró költemények gazdag tárháza, párbeszédek, monológok alakulnak ki ebből. Egyre mélyebbre és mélyebbre kell ásnunk. Hol ragadtunk meg? Mik a megrögzött lelki működések? Rá kell hangolódnunk énünk megjelenési formáira, újabb és újabb alakokat előásni, hallani a hangjukat. Falánk Jolán (és ikertestvére, Éhező Enikő) így beszél: Falok. Éhezem. Felrobbanok. Hányok. Tizenöt kilométeres körzetben ismerem az összes éjjel-nappali üzletet. Nem törődöm az étellel; csak a megszállottja vagyok. A szekrényemben almát rejtegetek, és az éjszaka közepén bezabálok egy tucat süteményt. A fagylalttól az uborkáig mindennek ismerem a kalóriaértékét. Koplalok. Éhezem. Folyékony fehérjén élek és unos untalan elájulok. Éhező asszony vagyok. Orv Lővér: Lőszerraktáramat haraggal töltöttem fel. Jókora készletem van belőle, évek óta halmozom. Soha nem pocsékoltam el apránként, alkalmanként, félretettem a küzdelmes időkre. Szeretem az ellenségeimet meglepetésszerűen lerohanni. Szavakkal fegyverkezem fel – nagyokkal, kicsikkel. Szavakkal, amelyek igazán sebesítenek vagy csupán mardosnak. Bombaként hajítom el őket, vagy mérgezett nyilaimat a mesterlövész pontosságával célozva lövöm ki. Néha már akkor is tüzelek, mielőtt megtámadtak volna: a megelőző támadás, az erőszakos védekezés olyan távol tartja tőlem az embereket, ahonnan nem árthatnak nekem. 167. Kontroll Kapitány: Megtanultam, hogy az emberekkel való együttlét egyetlen módja az, ha nem vagyok velük. Ha kézben tartom a dolgokat. Ha különleges, ha a legjobb vagyok. Ha keresztülviszem akaratomat, mindent elérek, amire csak szükségem van. Tehát versenyekbe és összehasonlításokba bocsátkozom, csalok és kétségbeesem. Csak akkor vagyok veled, ha versenyzem – ebben áll a csalásom. Csak akkor látlak, ha összemérlek magammal – ez okozza a kétségbeesésemet. Úgy végzem, ahogy kezdtem; megállás nélküli teljesítéssel, amely soha nem elégít ki. Néhány figura működési területe a múlt, másoké a jövő, vagy többé-kevésbé a jelen. De mindegyikük azon fáradozik, hogy távol tartson a jelen pillanattól, attól, ami ténylegesen történik. Milyen igeidőben hangzanak el a benső monológjaid? Mit ismételgetsz magadnak? Általában az én énem a múltban él – régi történeteket melegít fel, néha átdolgozza őket, elfeledett emlékeke! ás elő önbecsülésem hiányát bizonyítandó, megerősíti a mélyen gyökerező szégyenérzetemet és kudarcélményeimet. Az énjeim mindig megbüntetnek, kigúnyolnak, így vagy úgy elhallgattatnak, énemet szemrehányásokkal halmozzák el. Más ének a jövőben élnek, mindig önmaguk előtt járnak. Arra készülnek, ami következik, ahelyett, hogy átélnék azt, ami van. Befarolnak a parkolóhelyre, és alighogy megérkeztek, máris a távozásra gondolnak. Vagy a csalódások elkerülése végett a lehető legrosszabbra készülnek fel. És vannak azok az ének, akik félénkséggel és visszahúzódással töltik a jelenüket, afölötti aggodalmukban, hogy nézzenek ki, mit mondjanak, hogy viselkedjenek, kik (vagy kik ne) legyenek.

Figyeld meg, az életedet elfuseráló, formáló és újra alakító belső karattyolásod milyen időben zajlik. Mindenkinek van énje. Neked, nekem, anyádnak, apádnak, mindenki másnak, akit csak ismersz. Néhány ént kizárólag a szex foglalkoztat, másokat a pénz, vagy a hatalom. Akad köztük magá168. nyos vagy olyan, akinek folyamatosan szüksége van valakire, bárkire; mások társaságban érzik jól magukat. Némelyik csal, állandóan hazudik magának és másoknak. Mások egyáltalán nem törődnek sem a maguk, sem pedig a mások szükségleteivel. Vannak olyanok is, akik annyira rettegnek attól, hogy bármit is csináljanak, hogy végül is nem csinálnak semmit, csak vég nélkül pörgetik a rokkájuk kerekét. Akad olyan is, amelyik mindennel és mindenkivel azonosul, míg mások minden tettük fölött ítélkeznek Egyesek a mozdulatot megfontolják, méricskélik, elemezik. Ez falánk, az beképzelt, emez fullánkos vagy lehangolt, amaz mértéktelen, gyáva vagy rosszindulatú. Az én a különböző álruhákban csak visszahat; nincs valódi alkotó ereje ahhoz, hogy valamit indítson. Ehelyett jól bevált módszereit alkalmazza a különböző behatásokra, akár az üzenetrögzítő. Az én megfigyeléséhez az életszakaszokkal foglalkozó előző fejezetben javasolt gyakorlatokat jól fel lehet használni. Jellemeink hozzáállásának, monológjainak és stílusainak nyersanyaga életünk korábbi szakaszaiban gyökerezik. Az én a kétség, az erőszak, vagy a félrevezetés pillanataiban, a zsenge ifjúkorban fejlődik. Akkor alakul ki a minta. Már korán felhagyunk az élethelyzetekre adott kényszer nélküli, nyitott válaszadással, és kialakítjuk az ellenük való védekezést. A tényleges eseményeknek nem kell feltétlenül súlyos sérüléseket okozóknak lenniük ahhoz, hogy sarkalatos változást idézzenek elő, de mindig visszaemlékezhetünk rájuk mint fordulópontokra. Jól tesszük, ha felkutatjuk életünknek azon fordulópontjait, amelyek jelentős szerepet játszottak énünk és annak jellemei fejlődése során. Leírom tanfolyamaim néhány résztvevőjének az énjük fejlődésére vonatkozó emlékét: Első iskolai napomon a tanár megkérdezte, mivel keresi apánk a megélhetésre valót. A többi gyerek ilyesféléket válaszolt: apám építőmunkás, tűzoltó, pincér és így tovább. Ezért aztán én azt feleltem, az enyém vízvezetékszerelő. Éppenséggel orvos volt. Amikor később látta az 169. iskolai dolgozatomat, megdöbbenve olvasta benne a foglalkozását. Kérdésére, miért hazudtam, azt mondtam, meg akartam felelni. ________________________ Emlékszem, amikor ötéves koromban a homokozóban játszottam. A legcsodálatosabb várat építettem fel. „Mami, Papi! Nézzétek, milyen gyönyörű vár!” De sose jöttek oda. Ekkor kezdődött a figyelmük felkeltéséért vívott hadjáratom. „Mama, Papa, az osztály legjobb tanulója vagyok; hallgassátok meg az év végi búcsúbeszédemet; gyertek el az egyetemi diplomaátadásra, minden tárgyból kitűnően végeztem; sikeres orvos lettem; gyönyörű házat vettem; csodálatos szőke barátnőm van...” ________________________ Kosárlabdát játszottam az útszéli pályán, amikor apám épp arrafelé autózott. Mohón áhítoztam arra, hogy megnézze, amint beletalálok a kosárba. „Apa! Nézd!” És beejtettem egy jobbkezes labdát a hálóba. „No és mond csak, bal kézzel is meg tudod csinálni?” – kérdezte.” ________________________ Az ezekhez hasonló röpke pillanatokban születik és erősödik az én. A minta kialakul, a körforgás beindul, és nincs belőle kiút. A szabályok gyökeret eresztenek, és nem tágítanak sem kívánságra, sem attól, hogy nem vesszük figyelembe őket. Az én és a lélek közötti csatározás keresztülvonul egész életünkön. A kiszabadulás nehéz, és komoly munkát igényel. Megdöbbenve tapasztalhatod, ha egyszer belekerülsz a körforgásba, milyen erősen ragadják meg lelkületedet ezek a személyiségek. A mintát fel kell ismerni és ki kell vetíteni egy alak képében. Így el tudsz tőle távolodni ahhoz, hogy észrevedd, ugyanazt csinálod és mondod, hacsak nem helyezed más környezetbe és más köntösbe. Egyik résztvevőm Csillag Csilla névvel illette legfontosabb énjének figuráját:

170. Mindig azért játszottam, hogy figyelmet és szeretetet vívjak ki. Folyton harcoltam, hogy észrevegyenek. Pénzügyi szakértőként fontos volt számomra, hogy hozzám fordulnak válaszokért, én tartom kézben a különböző helyzeteket, én vagyok az, aki ügyes pénzügyi fortélyokat hajt végre. Amikor feladtam ezt, tetszett, hogy olyan fickónak tekintenek, aki mindezt feladta. Most fényképezek, és azt akarom, hogy lássák, amit látok... a csatározás sosem ér véget – csak színteret változtat. Másik résztvevő, akivel hosszú ideig dolgoztam, körhintának tekintette a folyamatot, amelyben az én hol az egyik, hol a másik alakot üli meg. Íme, egy kis kóstoló elemzéséből: Először is itt van Véd Elek. Bármikor közelítenek felem, ő az első színre lépő fickó, még akkor is, ha támadásba kell lendülnie azért, hogy megjelenését igazolja. Véd Elektől általában Gyönge Györgyre perdülök. Ő szörnyűséges alak – állandóan fáj a háta, fáradtak az izmai, soha nem alussza ki magát. Sajnálattal táplálkozik. Amikor Gyönge György lelép a színről, megjelenik az áldozat. Sértett Sanyi. Ő a legfontosabb szereplőm. Szeretnék némi pihenőt adni neki, mert sokat túlórázik. Sértett Sanyi Mártír Mártonnak adja át a terepet; de azért ő is a közelben marad. Végül is a negatív energiát átalakítva Orv Lővér lesz belőle – alávaló, bosszúálló, alattomos, álnok alak, aki csípős megjegyzéseket tesz rám. Támadása gyakran ellentámadást vált ki – ami kire zúdul? Ismét a jó, öreg Véd Elekre. Figyelem, hogyan öntöm nyakon ezeket a fickókat a felgyülemlett érzelmeimmel: szomorúságomat Sértett Sanyira, félelmemet Gyönge Gyurira és Magányos Mártonra, haragomat Véd Elekre és Orv Lővérre testálom, A lelki versenyegerek körbe-körbe rohangálnak a ketreceikben. 171. Mindez elképesztő mennyiségű lelki energiát és elpocsékolt szellemi erőt vesz igénybe. Nem csoda hát, hogy képességeinknek csak egy kis hányadát használjuk, hiszen energiánk és tehetségünk nagy részét ez az értelmetlen, csöpögős színdarab köti le. Még ha ráhangolódunk is az én trükkjeire, nagy erővel kell azon fáradoznunk, hogy fenntartsuk központunkat, hogy igazi Énünk nyugvópontjából működjünk. A jellemek mindig körülöttünk ólálkodnak, tudatunk sarkában lesben állva arra várnak, mikor csaphalnak le ránk. Egy pillanatra eltűnődünk rajta, mondjuk egy bimbózó kapcsolat kezdetén, azután hirtelen ismét belesodródunk a megszokott szerepekbe. A jellemszereplők egyik túlzásból a másikba esnek – a szigorú erkölcsösségtől az élvezetek hajszolásáig, a nagyképűségtől az önbecsmérlésig, a hiszékenységtől a kételkedés áradatáig. Az én éppenséggel a valódi Én kifigurázója: akár hajthatatlan, felvágós majomnak, akár tökéletesen kukának vagy szeretetteljesnek, mint a kölyökkutya, vagy zárkózottnak, mint a prérifarkas, esetleg törtetőnek, erőszakosnak vagy visszahúzódónak és érdektelennek mutat be minket a világ előtt. Kímélet nélkül előre-hátra lökődünk énjeink e papírmasé figurái és a színjáték eseményei, valamint a valóság között. Mivel énünk átalakulásai rendszeresen gyengítenek és elferdítenek, így nem csoda, ha gyakran megbetegszünk. Természetesen nem arra van szükségünk és a szándékunk sem az, hogy irányítsanak bennünket, hanem az, hogy életünket hiteles és valóban kielégítő módon irányítsuk. A jellemekkel végzett munka kimossa belőlünk és hatástalanítja az én hatalmát – miután megtapasztaltuk a testünkben a szabadságot, megtanultuk szívünk kifejezését, és átéltük elménk dinamikus nyugalmát –, ezáltal képessé válunk arra, hogy lássuk énünk körvonalát és tartalmát, azokat a rögzült formákat, amelyeket tudattalan elménk magára ölt. Ápolnunk kell önmagunk központjának nyugalmát, a szilárd biztonságot, a figyelem és a szándék lelkét, és meg kell különböztetnünk az én tiszavirág életű alakjaitól és jelentéktelen cselekményeitől. Mindannyian nézők vagyunk, és nézőként végülis valamennyiünknek hatalmunkban áll kiválasztani, kik legyünk. 172.

A LÉLEK ALAKÍTÁSA Az árnyékával szembesíteni valakit annyi, mint megmutatni neki saját fényét. C. G. JUNG Az én lelkünkre gyakorolt szorításának magva tudattalanunkban, annak gépies cselekedetei felőli tudatosságunk

hiányában gyökerezik. Az én működésének megértése által szabadon választhatunk aközött, hogy megválasztjuk-e személyiségeinket, avagy hagyjuk, hogy azok használjanak bennünket tetszésük szerint. Az énnek szüksége van arra, hogy életünk játékának irányítását kézbe vegye. Lehetőségünk, éleslátásunk, történetünk több a tévében bemutatott filmszerepeknél. Legfőbb ideje előhívni lelkünk színészi dimenzióját, s arra való szent képességünket, hogy egyszerre legyünk önmagunk és önmagunk szemlélője. A lélek szent színész, az igazi, teljes, cselekvő én. A megvilágosodott élet kihívása nem abban áll, hogy kolostori magányban érjük el a megnyugvást, hanem hogy a világi életben valósítsuk meg valódi énünket. A mindennapok színházában kell színészekké válnunk, tudatosan megfigyelnünk, mit csinálunk. Színészekké, akik megjelennek a légzésünkben, a mozgásunkban, az emberi kapcsolatainkban, az élethelyzetekre adott ösztönös válaszainkat akadályozó gátakban. A sámáni színész célja fizikailag, érzelmileg és szellemileg felszabadulni, szabadon létezni annak érdekében, hogy tökéletesen helyénvaló és jelenlévő lehessen a pillanat átélésében. A táncos, az énekes, a költő ilyen színészek; mind egy mozdulatban, hangszínben és gondolatban egyesülve, erőfeszítés nélkül nyugszanak meg a pillanatban, az előadás minden változó színében. Lelkünk megjelenítése azt jelenti, friss ént teremtünk, egy örökké változó, mégis maradandó ént, amely bármilyen szerepet eljátszhat, akármilyen helyzetet elfoglalhat – teljes tudatossággal és irányítással. Ez a lélek és az én közötti különbség. A lélek úgy játssza el az ént, ahogy a tökéletes színpadi színész megjeleníti a jellemet – érintetlenül, ugyanakkor mégis tökéletes átéléssel. Az én szereplőinek szükségszerűen végig kell menniük az élet 173. napi szertartásain. Számtalan álruhát kell felöltenünk, különféle szerepeket eljátszanunk. A megoldás nem abban rejlik, hogy elveszünk az én szerepeiben, hogy énünket azonosítjuk velük, hanem ha felvesszük, majd amikor helyénvaló és szükséges, letesszük őket. A legtöbb társadalmi érintkezés az én szintjén zajlik, és ilyen vagy olyan szerepeket kell eljátszanunk. A hatékony működéshez részt kell vennünk a játékban, de lelkünk megőrzése érdekében meg kell értenünk, ez pusztán játék, de mi választunk, mikor és hogyan játsszuk. A szent színész látja, majd a figura megalkotásában felhasználja az élet színpadának szereplőit, a bűnügyi védőügyvédet, aki tudatosan használja Sértett Sanyit, Orv Lővért és Csillag Csillát ahhoz, hogy megnyerje a pert. Vagy a szerelmest, aki szabad folyást enged Tündér Tündének anélkül, hogy belefulladna szentimentalizmusába és ragaszkodásába. Akár a művészt, aki azért fordul Bíró Borihoz, hogy az felbecsülje alkotását, nem pedig azért, hogy széttépje. Vagy magamat, amikor Tervező Tamással készítem el a tanfolyamaim menetrendjét, de oda már nem viszem magammal. Elengedéssel és gyakorlással megtalálod a megfelelő időt és teret, amikor éned szereplőinek átengedheted a színpadot. Ha igazán ismerőssé válik számodra ez a jellemmunka, látni kezded a lelkedet. Ez az a részed, aki eltáncolta, elénekelte, és leírta magát e könyv lapjain, majd ebben a fejezetben teljesen virágba borult. Szent színészként ösztönzésre van szükséged. Gyógyító folyamat ez, erőgyűjtés, az energia dinamikus összhanggá való egyesítése. Az általános beidegződések folyamatának visszafordítása és lelkednek éned irányításához szükséges elengedése nem könnyű. Harcos kell hozzá. Carlos Castaneda így ír erről a Belülről izzó tűz című könyvében: „A harcos önmagára összpontosít, nem önző módon, hanem az Én tökéletes és folyamatos vizsgálatának értelmében.” A harcos a lelki ösvény elkötelezettje, azon ösvényé, amit nagyszerű mítoszok és vallási hagyományok rajzolnak fel arra a térképre, amely a nyugvóponthoz, minden valódi mozgásunk tengelyéhez mutatja az utat. Az én gépiesen működik. A lélek válaszol. Ártatlanul, szeretettel, derűsen, alázattal, igazsággal, bátorsággal, elengedéssel, hig174. gadtan, józanul, tisztességgel. Az életben felvállalt igazi szerepeink nem az én érzelgős darabjának kicsiny részletei, hanem a lélek ősmintái. Legalapvetőbb, éltető elhivatottságunk a táncos, az énekes, a költő, a színész és a gyógyító színre hívása. A lélek ezeket a minőségeket a magunkkal, másokkal és a világgal létrejövő kölcsönös együttműködésben jeleníti meg. És megnyitja az utat a szellemből táplálkozó élet előtt.

175.

ÖTÖDIK FEJEZET _______________________

A szellem megtestesítése A GYÓGYÍTÁS EREJE Sámánizmus – az eksztázis elérésének módszere MIRCEA ELIADE _____________________________________ Az ötödik sámáni feladat a szellem megtestesítése a gyógyítás erejének megtapasztalásához. Gyógyítani, kiegészíteni az ént és mindazt, amit az én magába foglal: a testet, a szívet, az elmét, a lelket és a szellemet. Addig a mértékig, amíg szellemünk alvó és kihasználatlan, amíg puszta lehetőségként bennünk eltemetve, a tunyaság szintjén működünk; amikor szellemünk csordultig feltölt, önkívületben élünk. A szellem felszabadítása azt jelenti, hogy az utánzás, az ösztönösség és a képzelet lépésein keresztül képesek vagyunk a tehetetlenségből az ihletettség irányába mozdulni. A táncösvény lényegileg a tehetetlenségből az önkívületbe tartó folyamatos, örökké újat hozó utazás. Ahogy életünket egyre jobban és jobban áthatja a szellem, úgy mind könnyedebben érjük el az önkívület szintjét. Természetes létállapotunkká válik: vibráló, figyelmes benső nyugalommá, az örömön túlmutató örömmé. Miként az életszakaszok feltérképezték a születésünktől a halálunkig tartó külső utazásunkat, úgy a szellemi rétegek megrajzolják a haláltól az újjászületésig, az alvajárástól a tökéletesen éber létezésig vezető benső utunkat. Testünk, szívünk és elménk önmagukban és lélekként egyesülve is minden más élőlénytől különböző jegyekkel ruház fel. Szellemünk az a dimenziónk, amely az egészhez, a teljességhez kapcsol bennünket. Szellemünk részesül a „Napot és a csillagokat mozgató” energiából, amely mindent mozgással és lehetőséggel tölt fel. Gary Zukav a Táncoló Wu Li mesterek és Fritjof Capra A fizika taója című könyvükben írják, valamint sok 176. más tudós is kimutatta, a világegyetemben minden, a „legélettelenebb” tárgyig, a magvában mozgással és térrel van feltöltve. A világ elismert, nagy tudású fizikusai, vegyészei és csillagászai párhuzamot vonnak az olyan ősi hagyományokkal, mint amilyen a buddhizmus, és minden nagyszerű tanítás ezoterikus magvával. Minél mélyebben fürkésszük a teremtés anyagát, annál inkább beleütközünk az anyagtalan, nem-teremtett energia, a végtelenség csodájába. Egyszóval a szellembe. Ahogy a haszid mester tanította, a mindannyiunkat energiával feltöltő végtelen ragyogás ugyanabból a végső forrásból ered. Nem szükséges istenhívőn értelmeznünk e forrást, ám könnyebb úgy gondolni rá, mint egyetemes energiára, amelyben bizonyos mértékig minden részesül. Így tehát a szellem felszabadítása a végtelen ragyogásnak emésztő tűzzé való szétterülését jelenti, a végsőnek a mostba való terelését, a végtelenségnek véges életünkben való megtestesülését. E nézőpontból szemlélve a csodákról szóló minden eksztatikus kijelentés hirtelen értelmet kap. Túlságosan rövid életének egyik pontján a trappista szerzetes, Thomas Merton őrülten szerelmes lett abba az asszonyba, aki kórházi kezelése idején ápolta. Ez a szerelem szétzúzott minden szerzetesi fogadalmat, de Merton nyitott volt a megszokott határok mögötti tapasztalás, a politika, a gondolkodás, a szeretet iránt. Mégis rendkívüli küzdelmet kellett vívnia a vallási esküje és a szárnyaló vágyai közötti ütközetben. Amikor megkérdezte hajdani papnövendék társát, mit kellene tennie, a férfi, ki időközben Nicaraguába visszatérve gyakorló pap és hírneves költő lett, így felelt: „Kövesd az eksztázist!” A kihívás természetesen abban áll, hogy felfedezzük az igazi önkívület mibenlétét, és azt, miként kövessük. Hiszen az önkívület nyilvánvalóan nem egyszerű elragadtatás, bizsergés, valami időleges magasság, amit kábítószer-élvezettel, tiszavirág életű örömökkel érhetünk el. Az effajta dolgok az önkívülethez képest pusztán utánérzetek, ha nem utánzások. Az eksztázis ehelyett teljes, eleven életet jelent. Az eksztázishoz a tudatosság öt rétegén keresztül vezet az ösvény, azon az öt szinten át, amelyeken az energia a legtermészetesebben áramlik a tiszta testi létezéstől a legmagasabb lelki ké-

177. pességekig. A rétegek olyan feltáró szempontokat kínálnak, amelyekből megláthatjuk önmagunkat, kapcsolatainkat, személyes történetünket, körülményeinket, napi életünk apályát és dagályát. Az első réteg a tunyaság, a mozdulatlanság és a teljes „öntudatlanság” szintje. Sokan „élnek” és halnak meg úgy, hogy minden energiájukat visszatartják, soha semmit nem mozdítanak meg, és soha nem fedezik fel sem önmagukat, sem lehetőségeiket. Az állandó szégyenlősségnek, az áldozathozatalnak, a gépezet jelentéktelen láncszemének riadt, tétlen, tespedő állapota ez. E mozdulatlan állapotból ki lehet kerülni. Előbb vagy utóbb egy életmód vagy egy személy magára vonja figyelmünket, mint a számunkra gazdagabb, kívánatosabb lehetőség, azután átlendít bennünket az utánzás rétegébe. Vallási szervezethez csatlakozunk, jogi tanulmányokat végzünk, táncot tanulunk, követünk egy gurut, vagy tanácsadókra hallgatunk. A másik ember utánzása, a külső forma követése lehetővé teszi számunkra, hogy a tehetetlenségből az energiával feltöltő mozgás irányába lépjünk ki. Ám az utánzásnak megvannak a maga nyilvánvaló hiányosságai. Valaki másnak, külső útmutatásoknak és eszményeknek az egyszerű követésével nem fejezhetjük ki teljes, valódi énünket. Amikor a korlátok és az utánzás áporodottsága kezdi beszűkíteni saját hangunk, stílusunk vagy elképzeléseink kibontakoztatását, akkor fejest kell ugranunk a megérzésbe. A gyerekkori minták biztonságos követésén túl, az alkotás zűrzavarában kell kalandozni, ráérezni saját létezésünk örömére. Ahhoz, hogy a felismerés valóban gyümölcsöző lehessen, az alkotó fejetlenség viharos hullámzásából fokozatosan a „tanult képzelőerő”, a rendezett teremtő folyamat irányába kell elmozdulnia. A tudatosság következő rétege, a képzelőerővel felruházott alkotás működésbe hozza kifejezőkészségünket, de ez most már a saját megkülönböztetett, egyedi hangunk. A képzelőerő testi, érzelmi és szellemi energiáinkat abba az energiában gazdag összhangba egyesíti, amelynek révén szabadon és helyénvaló módon tudunk megnyilvánulni. A képzelőerővel felruházott élet minden helyzetben alkotó és ragaszkodás nélküli cselekvést jelent. A képzelőerő szintjén értjük meg az élet színház voltát, valamint azt, hogy személyiségünk és énünk a mindannyiunk által játszott jel178. lemek egyszerű sorozata. Amint a szabadság és a teljesség mellett kötelezzük el magunkat az élet sokfelvonásos darabjában, a szereplők tudatos irányítójává válunk. A képzelőerőn túl az inspiráció, az ösztönzés szintje következik, amelyben meghaladjuk tudatos erőfeszítéseinket, és szellemiségünk központjából eredő spontán alkotóerőnket kezdjük megtervezni és működtetni. Ösztönzött, önkívületi szinten élünk mozgásunk, éneklésünk, írásunk, szereplésünk – tanulásunk és fel fedezéseink eredménye minden erőfeszítés nélkül, öntudatlanul érvényesül. A tudatosság ezen öt szintjét legkönnyebben a művészi kifejezésben láthatjuk. Képzeld el például a virtuóz hegedűművész játékának kialakulását. A nullán kezdi (általában gyerekként), semmi más nincs a birtokában, csak a lehetőség – keze, szíve és elméje képtelen még zenét előcsalni a hangszeréből. Azután talán meghallja egy rendkívüli hegedűművész játékát, és elindul, hogy megtanulja. Tanárt keres, nagyszerű előadókat hallgat, majd hosszú hosszú idő alatt elsajátítja a klasszikus repertoár pontos és hiteles eljátszását. Akkor felkutatja a saját egyéni stílusát, az ő megkülönböztetett kifejezési módjait; esetleg szakít a tanárával, megszegi a hagyományos előadásmódokat, fittyet hány a szabályokra, avagy kevésbé erőszakosan és fokozatosabban kifejleszti a saját előadói hangvételét. És amikor ezeket az erőteljes felfedezéseket a partitúra előadói követelményeivel, a zenekarral való együttműködéssel stb... egyesíti, akkor válik képessé arra, hogy máshoz nem hasonlítható, képzeletdús zenei élményben részesítse hallgatóságát. Ha áldott, egyre több alkalommal szorul háttérbe a játék kialakulási folyamata – technika, kotta, karmester, stúdió, hallgatóság – és a játék maga válik életté. Mindazonáltal a tunyaságból az önkívületbe vezető utazás nem csak a művészi tehetségeket szólítja. Valamennyiünknek természettől való születési joga. Valójában e könyv lapjain keresztül már el is indultál az élettelenségből az önkívület felé. Teljes, valódi énedhez vezető utad során a ritmusok az eszközeid, az alapérzelmek a szövetségeseid, az életszakaszok a járműveid, szexuális állomásaid a hajtóerőd, és a jellemmunka szerepeid és szövegeid tisztázása. 179.

TUNYASÁG A tudatosság első rétege tehát a tunyaság. A mozdulatlanság szintje; az a szint, ahol energiád – akár a táncparketten, akár a lelkedben – egyszerűen megrekedt. Mindenki átéli az élettelenséget. Az a tántorgó, alig-alig tudatos állapot ez, amit a reggeli felébredéskor tapasztalhatsz. Vagy akkor, amikor nyaralás után visszatérsz a dolgos mindennapokba vagy amikor

pillanatnyilag elbizonytalanodsz valamiben. A kétségbeesett cselekvőképtelenség állapota a mélységes csalódást követően, vagy a nap nap után ugyanúgy ismétlődő gépies cselekvésekbe való bezártság zsibbadt katatóniája. A tévénézés bénító tétlensége. A kábítószer-élvezet, az ivászat részeg mozdulatlansága. A dolgok megúszásának erkölcsi és szellemi lustasága. Az egyetlen kérdés az, mit választasz, hogy tehetetlenségben élsz, vagy túllépsz rajta életed áramlásába – nap mint nap, évről évre, egyik szakaszból a másikba. A tunyaság megtévesztő. Az áhított és az anyaméhből ismert eksztázis jellegzetességeit viseli magán. Természetes, erőfeszítéstől mentes és tökéletesen laza. De mozgásra, átalakulásra, fejlődésre, változásra, alkotásra születtünk, és az önkívület igazi paradicsomi boldogsága nem a nem-cselekvésben, hanem abban a cselekvésben rejlik, ami oly tökéletes elmélyülést igényel, hogy látszólag egyáltalán nem tűnik munkának. Ám a henyélés, az elkényelmesedés és a passzivitás félreértett önkívülete az elherdált energia önromboló hatásával bosszulja meg magát. Bárki, aki futott, vagy erőteljes testedzésbe kezdett, ismeri a tunyaságból való kitörés érzését. Mindig van valami jó kifogás arra, hogy ne rohanj, hogy ne tornázz. És még akkor is, ha csinálod, kezdetben borzalmasan nehéznek érzed, kényelmetlennek, haszontalannak, eredménytelennek, értelmetlen önkínzásnak. Úgy véled, tökéletesen igazad volt, amikor az efféle bolond futókról és elvarázsolt testedzőkről azt gondoltad, önző mazohisták. Ám a lépcsőzetesen épülő tornázást egyre természetesebbnek érzed, pontosan annak, ami testednek igenis megfelel. Egyre kifejezőbbé és alkotóbbá válhatsz tested képességeinek felkutatásában, és mind több és több élvezetet találsz a tiszta fizikai erőkifejtés átélé180. sében, amikor a futás vagy a tornázás már nem tudatos erőltetés, hanem a létezés természetes, dinamikus módja; ahogy az őzike vagy a gepárd naponta több kilométernyit rohan könnyedén és lendületesen. A tunyaságod átmenetileg ellenáll az élet követelményeinek, de innen el lehel indulni. Amint érzed magadon a szorítását, lényedet a mozgással, a változtatás energiájával életre keltve, szembeszállhatsz vele. Megidézheted benső táncosodat, azt a részedet, amelyik ösztönösen tudja, hogyan fedezze fel a testi ritmusok teljes tartományát. A mozgás természetes a test számára, a tehetetlenségből kivezető legegyszerűbb út pedig a test megmozdítása Nyújtózkodás, hajolgatás, lépegetés, forgás, zenére vagy anélkül, egyedül vagy másokkal. A legkönnyebb, ha egyszerűen átadod magad az áramló mozgásnak, amely fokozatosan csábítja testedet a többi ritmusba. A tánc mindig rendelkezésedre áll, attól függetlenül, hol vagy éppen, és mindig alkalmas arra, hogy energiádat megmozdítsa. Ha tehetetlenségben élsz – „alvajáró” vagy, – ha ez az alapvető energiaszinted (mint legtöbbünknek), akkor valóságod megkérdőjelezhetetlen meggyőződések és megfagyott viselkedések rendszeréből áll, s ezek gátat szabnak a változásnak. A mozgás és a változás rémisztő, fájdalmas és romboló. A fennálló helyzet látszólag mennyei biztonságot kínál. Igazából szégyenlős nyuszi vagy az élet táncában, elutasítasz minden mozgásra irányuló javaslatot az ismeretlentől vagy attól való félelmed miatt, hogy bolondot csinálsz magadból; nem próbálsz szerencsét. Ám ez a visszafogottság – mindenbe, különösen az elnyomott érzéseid, gondolataid és tetteid raktárává váló testedbe való csimpaszkodás – minden testi, érzelmi és szellemi energiádat felhasználja. Energiád elhasználása pedig semmi mást nem eredményez, csak ugyanazokat a régi mintákat meg az elkorcsosuló testet és szellemet. Mert nem mered az életet belélegezni és elengedni, ezért igen szűkre szabott energiakészlettel gazdálkodsz. Alapjában véve a tunyaság az öntudatlan létezés szintje, az áldozat otthona, az a hely, ahol az élet csak megtörténik veled, és te nem vállalod saját valóságod megteremtésének felelősségét. Annak az állapotos asszonynak a szintje, aki magától értetődően 181. gyújt rá egyik cigarettáról a másikra, a macsó napszámosé, ki minden éjjel elkábítja magát, a nagyhatalmú vezérigazgatóé, aki a munkáját vette feleségül, és mindent és mindenkit – beleértve önmagát is – a vállalati normák szerint mér, vagy azé a színészé, akinek a kéziraton kívül semmi mondanivalója nincs. A tehetetlenség állapotában életünket és barátainkat szilárdnak akarjuk tudni, előre megjósolhatónak és egységesítettnek. Sokkal könnyebb a körülöttünk lévő dolgok felett ellenőrzést gyakorolni, ha azok nem változnak, mi pedig az ismert biztonságában érezzük magunkat. Évek hosszú során át fenntartjuk a boldogtalan házasságot, az állást vagy a helyzetet, ahelyett, hogy vállalnánk a bizonytalanság kockázatát, a kalandot, a bátor lépéssel járó fájdalmat. Valójában minden „kalandunk” jól megtervezett és előre csomagolt, ártalmatlan és végső soron nem kielégítő – megvesszük a reklámozott körutazásokat, az autókat, a sört, a filmeket azért, hogy csillapítsuk a valódi újdonság és az igazi átélés iránti hiábavaló vágyakozásunkat, Gyakran továbbadjuk ezt a gyerekeinknek is, és figyeljük, mint zárják magukat olyan megszokásokba és kilátásokba, amelyek megfojtják őket, visszatartják a fejlődésüket és kioltják azokat a szikrákat, amelyeket mindegyikükben láttunk, amikor világra jöttek. Fájdalmas az elnyomás, a neheztelés, az elkülönülés körbeforgó

spiráljába zártan látni őket. Vagy a hízelgés, a mélabú és az önhittség rabságában. Nagyon is jól ismerjük a táncot. Mi tanítottuk nekik a lépéseket. Megerősítettük ezeket a mintákat, ahelyett, hogy elismernénk a gyermekeink fájdalmát, és úgy vezetnénk őket, hogy szembenézzenek azokkal a kihívásokkal, amelyek fejlődésüket táplálják. Mivel nem vagyunk merészek, sem harcosok, ezért nem bátorítjuk a gyermekeinket – s ők majd életre szóló kárát látják. Gyöngeségüket, gyávaságukat és megalkuvásukat figyelve, önmagunkat látjuk meghalni; fiatal, üde és ígéretekben bővelkedő részünket. Hallgasd a tunyaság hangjait: Ne futtasd zátonyra a hajót! Nagy hibát követsz el! Ne cselekedj megfontolatlanul! Készíts terveket jó előre! Légy óvatos! Készülj fel! Gondolj a családodra! Gondolj a barátaidra! De ha ezt teszed,... ne égess föl minden hidat magad mögött! Meg fogod bánni. Sajnálni fogod. 182.

UTÁNZÁS Az utánzás lehet erőtlen magasztalás, bátortalan kaland, de ez az alapvető, első lépés, amellyel megszökhetsz a tunyaság szorításából. A lelki fejlődés azon szintje, amelyen valami többre törekszel és figyelmedet a saját fejlődésedre fordítod. Még akkor is. ha ez valaki más lépéseinek a csodálata, egy könyv rád gyakorolt hatása, egy előadás, film vagy áhítozás valamire, amire épp csak célozgatsz. Kezed kinyújtása a felfedezés útjára terel, a kaland ösvényére. Valamit előidézel, az élet irányába mozdulsz. A megszokott, semmittevő tévébolond, az elvárásoknak megfelelő, az alkalmazkodó élete most már a múlté. Saját utadat járod. A forma lehet testi vagy lelki, testedzés vagy filozófia. Szolgálhat gyógyulást vagy élvezetet, lehet kezelés vagy tánc. Lehet tekintélyelvű, demokratikus, hadsereg vagy klub. Kötött vagy laza, balett vagy futás. Egyéni, illetve csoportos; jóga illetve zen. Lehet művészi, vallásos, iskolai vagy politikai. Megmaradhatsz egy formánál vagy kipróbálhatsz többet is. Végezheted krokodillal a trikódon, tollal a hajadban vagy leborotvált fejjel. Egyre megy. Minden forma a működést szolgálja. Ugródeszka a lényeghez, a lehetőség, hogy megtanuld átadni magad valaminek. A követés alapvető fontosságú szakasza ösvényednek, a tanulás útja, a változás előidézője. Úgy rángat ki a tétlenségből, hogy felmutatja azt a pontos képet, minek nézel elébe és hogyan érheted el a kitűzött célt. Lehetsz kezdő műkorcsolyázó, leendő földműves vagy öregedő papnövendék, a tanár kipróbált lépéseinek követésén keresztül a lelki-szellemi felszabadulás felé haladsz. A kulcs abban rejlik, hogy ne rekedj meg az utánzásban, ne gondold, a spirituális fejlődés célja kitaposott ösvények és szabályok követése. Az átnyújtott szellemi eszmény gyakran a szabályok tökéletes megfigyelését, a mesternek való teljes átadást, egy életmódban való elmélyülést követel. Ám a követés a szellemi fejlődés gyermekkora, a tétlenségből kizökkentő első lépés. Éppen úgy, ahogy gyermekkorodban megtanulod, miként viszonyulj valaki máshoz, ehhez hasonlóan az utánzás szintjén meghaladod magadat és a renyheségedet azért, hogy képességeidet életre hívó és mederbe terelő tanítóknak és új utaknak kötelezd el magad. 183. A szellemi utak nem egyenértékűek. A legátfogóbbak azok, amelyek nem csak személyiséged kis részét vagy vonatkozását, hanem egész énedet fejlesztik, és fejlődésedhez összefüggésekről gondoskodnak, nem pedig annak csak egy szeletéről. Ugyanígy, nem minden út való minden embernek. A húsevés elutasítása hiteles lelki gyakorlat, ám nem az eszkimó számára, akinek a túléléshez húsra van szüksége. Néhány módszer rendelkezik az élet, a táplálás és a kimeríthetetlen forrás erejével; másokat az én, a képzelet és megalkotójuk személyes vonzereje fogadja szolgálatába; megint mások kiszáradt kagylóhéjak, akiket gyáva, gyöngelelkű tanítványok szigorúan rögzítenek, légmentes rendszert fabrikálnak a megalapító üde, rugalmas tanításából, és nem mernek, gyakran nem tudnak a tanoknak a jelen pillanatra vonatkoztatott új életet adni. Bármely utat választod, csak akkor válhat saját táncösvényed részévé, ha nem azonosulsz vele úgy, mint spirituális fejlődésed végső kifejezőjével. Egy sajátos úttal való azonosulás nem szellemi szabadság, hanem bebörtönzés. Nem láthatsz túl rajta. Istent faragsz a tanítóból, tökéletes igazságot a tanításból, és úgy végzed, hogy semmi másnak nem vagy képes látni az értelmét és a jelentését. Doris Lessing így fejezi ki ezt: „börtönben élünk, amelyet mi választunk.” Nagyon sokan egyszerűen egyik börtönből a másikba költözünk – sorjában mindegyik elviselhetetlenné válik – anélkül, hogy látnánk, abba a hitbe zárjuk be magunkat, miszerint mindegyik abszolút. Valamely módszer elveheti a személyiségedet: úgy öltözöl, beszélsz és cselekszel, mint annak személyes varázsával hódító vezetője; megeszed, megiszod és megéled a módszert. Ahelyett, hogy valahová máshová vezető ösvény lenne, az út végállomásává válik. Ahelyett, hogy gyarapítaná páratlan életedet, magába olvasztja egyedülálló énedet. Olyan könnyű a formával azonosulni, ahelyett, hogy használnánk azt. Ha valaki megkérdi, ki vagy, és válaszolsz: „könyvkiadó vagyok”; „ügyvéd vagyok”; „futó vagyok”; „fényképész vagyok”, akkor gyakorlati szempontok alapján énedet, lényedet egy bizonyos szerepre, egy meghatározott cselekvésre korlátozod. Vagy ha ezt mondod: „tudós vagyok”; „katolikus vagyok”; „vegetárius vagyok”, ez azt jelenti, lehetőségeidet kevéssé, –

ha egyál184. talán valamennyire is – értékes szempontok megszabott keretei közé szorítod. A táncösvényen a követés szintje a változás előidézőjeként van jelen. Az utánzás kimozdít bennünket a tehetetlenségből. Egy mélyebb vágyódásunkat megszólító látomás, lehetőség, eszmény kicsalogat, kizökkent, kivarázsol a pangásból azzal, hogy először valaki másnak a nyomába szegődünk. A veszély abban áll, hogy maga a módszer – törvény, jóga, tánc, vallás, stb. – válik egyfajta intézményesített tunyasággá, amelyben csapdába esünk. Tekinthetjük a módszert minden kérdésre válaszadónak, minden szükségletünket kielégítőnek, életünk minden jelentését és értékét meghatározónak, s ez egyszer és mindenkorra megszabja, kik vagyunk. De az a módszer, amely nem tart a határmezsgyén, nem mozdít, fejleszt és változtat, nem igazi út, hanem kelepce. A tunyaság alól nyert szabadság rövid életűvé válik, a fejlődés korai halált hal még akkor is, ha látszólag tökéletesen elkötelezett életet élünk. A biztonság az én Szent Grálja. A fejlődés előmozdítójának szánt módszer könnyedén válik a tétlenség leplévé. Az idealista növendék, aki ég a vágytól, hogy fölajánlja magát egy valamirevaló ügynek és a spirituális virágzásnak, hamarosan alámerül a szabályok tökéletes megfigyelőjének, a legfelsőbb anya kicsi segítőjének stb. szerepébe; a lelkes tanítvány a mester pontos másává válik, akinek nincs saját stílusa, véleménye és önmagával való azonossága; a bimbózó balerina megtanulja, miként hajtsa végre a mozdulatokat, hogy nézzen ki, hogy elégítse ki az ellentmondást nem tűrő mester művészi kívánalmait; a keresztes hadjáratokat folytató joghallgató alázatosan hajbókol az idősebbek kiábrándult bölcsessége előtt, és „valóságosnak” fogadja el a jogrendszert és helyes követőinek megjutalmazását. Ha nincs erős énérzeted, akkor öntudatlanul is elfedheted annak hiányát azzal, hogy belemerülsz egy módszerrel vagy szervezettel való kapcsolatba. Ha nem tudod, hogyan viszonyulj a társadalomhoz és a világegyetemhez – ha nem találod a helyedet –, akkor a rendszer, a csoport vagy az előmenetel végleges, eltorzult válaszokat nyújt számodra. A különböző szervezetek, iskolák buzgón törekednek személyiségünket, szerepeinket, a dolgok rendszerében elfoglalt helyünket 185. meghatározni. Ám a fejletlen ösztönök okozta lelki sérülésekre nem nyújt gyógyírt, ha a szembesüléstől megvédő rendszerekben akarunk alámerülni. Mindig tudom, a követés állapotában vagyok akkor, amikor hallom fejemben bekapcsolódni a félénk hangot: Jól csinálom ezt? Vajon figyelnek? Miért bámulnak? Fogadjunk, kinevetnek. Mindannyian tudják. Tudják – mit tudnak? Tudják, hogy én nem tudom. Nagyon hülyének érzem magam. Rendben van a hajam? Hogyan kellene táncolnom erre a zenére? Vagy arra gondolok, valaki engem utánoz. Másolja a stílusomat. Az én kifejezéseimet viseli az arcán. Az én ötleteimet használja. Az én ritmusomat teszi magáévá. Az én szavaim mögé bújik. Idegesít, mert én is ezt tettem. Amikor a saját utam követéséért felhagytam az Arica tanítással, Texasban tartottam első jelentős tanfolyamomat. Olyan alapvető benyomást és hatást tett rám Oscar Ichazo és az Arica-tréning, hogy azon kaptam magam, folyamatosan ilyeneket mondok: „És Oscar azt mondja,...” vagy: „Az Arica megközelítése szerint...” Az első nap nem ment valami jól, és a férfi, aki meghívott a foglalkozásra, félrehívott: – Figyelj, nem azért hívtalak ide, hogy valaki másnak a tanításait hallgassuk. Azt akarjuk hallani, amit te tudsz tanítani. Kikényszerítették, hogy szabadon tanítsam a magam módszerét, és a tanfolyam hátralévő ideje szükségképpen önkéntességből és rögtönzésektől lett élő, csodálatosan folytatódott. Ez volt az az építő bírálat, ami ettől kezdve az utánzásból a saját tanításom irányába taszított. Azóta saját módszert kovácsolva, egyesítem munkámban mindazt, amit a tanáraimtól tanultam, és üde, megkülönböztetett felfogásomat egységes egészként, hitelesen használom. Bhagwan Shree Rajneesh egyik korai beszédében a következő történetet mesélte el: Gurdjieff azt szokta mondani, nem válhatsz emberré, ha nem hagysz fel azzal, hogy majom légy – és igaza van. Valaki megkérdezte tőle: mi a majom legjellemzőbb vonása? Így felelt: másolás, utánzás. Utánzol; körülnézel és követsz valamit, vagy valakit; a követéstől hamissá válsz. Látsz valakit bizonyos módon járni, igyekszel te is úgy menni; valaki sajátságos ruhát visel, szeretnél 186. te is ugyanolyan öltözéket. Soha nem figyelsz arra, mire van neked szükséged. És ha végre törődsz a saját igényeiddel, az élet áldott létezéssé válik, mert valójában kevésre van szükséged. A követés olyan ösvényen indít el, amely végül sehová nem vezet. Hogyan is tudnál kibontakozni, ha utánozol? Látsz egy zenészt, és zenész akarsz lenni; látsz egy színészt, és színész akarsz lenni Minden akarsz lenni, kivéve önmagad, pedig ez az

egyetlen, ami lehetsz, semmi más.

MEGÉRZÉS Milyen érzés, Mondd, milyen érzés A magad útját járni Otthontalanul, Istentelenül, Mini a gördülő kő? BOB DYLAN Az utánzás a legjobb esetben is az önfejlesztés korlátozott módszere, mert a mások által felállított szabályok nem rád szabottak, neked pedig mozognod és változnod kell a fejlődéshez. A meghonosodott módszereknek szabályaik, hagyományaik és eljárásaik vannak, amelyek ugyanazok maradnak, és ellenállnak a változásnak. Óhatatlanul elérkezik az az idő, amikor a követés szintjén magadévá tettél mindent, amit csak tudtál, és tovább kell lépned. Különféle választási lehetőségek kínálkoznak. Továbbhaladhatsz ugyanazon az ösvényen úgy, hogy azt igazán magadénak tekinted, és úgy formálod, hogy illeszkedjen életed mozgató erőihez. (Thomas Merton trappista szerzetes maradt élete utolsó huszonöt évére, ám ebben az időben keletkezett írásai, valamint tevékenysége tömérdek változásról és bámulatos fejlődésről tanúskodnak.) Vagy elhagyod az utat és különleges képességeidnek jobban megfelelő másikat követsz, amit jellegzetesen a sajátodnak érzel. Avagy kijózanodva beismerheted, csak eddig juthatsz valaki más 187. „lábnyomát és árnyékát” követve, nem tovább. Egy bizonyos ponton belül mindannyian mélyen megértjük, nem váltunk azzá, akivé valójában akartunk, és áhítozni kezdünk arra, ami nincs – az eredeti, alkotó énhez fűződő mélyen gyökerező kapcsolatra. Ebben a több iránti sóvárgásban, éltető energiád teljesség felé vezetésében válik hatékonnyá a lélek, születik meg a sámán harcos. A kiábránduláson – szó szerint véve, az ábrándképek eloszlatásán – keresztül tudsz a szellem ösvényére utat törni magadnak. Most már egyedül is folytathatod az utazást a múltbéli, és utad során minden bizonnyal felbukkanó újabb vezetők ösztönzésével, vagy csatlakozhatsz egy tanítóhoz, aki a megmerevedett módszerek elszigetelő és korlátozó hatása nélkül tart mozgásban. A kiábrándulásban szülelik meg az elengedés. Ahogy átadod magad a bűvölettől való megszabadulásnak, úgy az „igazságot” hordozó vagy magát az „utat” képviselő, a „ki vagyok én?” kérdést határozottan megválaszoló világ, hasonlóan a gyerekkori emlékekhez szertefoszlik. Az átélés ugyanakkor elsöprő és felzaklató. Világod, valóságod, énképed, azonosságod szétesik, mégis a lehetőségek teljes, új világa nyílik meg előtted. A sötétben kóborolsz, és ez egyszerre borzalmas és éltető, megfélemlítő és felséges. Megpillantod a valaki más utánzása érdekében visszatartott, vagy elutasított lehetőségeket. Megérted, korábban a zsarnokság dobozába szigetelted el magad, de mára kinőtted azt, vagy szeretnéd kinőni. Az elnyomott érzelmek, gondolatok és mozdulatok hirtelen mind kitörni, táncolni akarnak. Belépsz az öntudatlanságból és a zavarból, a személyiség birodalmából a lélek és a szellem területére vezető veszedelmes átjáróba. A káosz örvényének sodrása fenyeget, mint Odüsszeuszt, soha nem találod a hazafelé, a valódi énedhez vezető utat. A széthullás veszélye valóságos. Ismerek volt jezsuitákat, akiknek életük hátralévő részét az a csalódás keserítene meg, hogy semmi sem tűnt oly tökételesnek, biztatónak, érdemlegesnek, mindent elemésztőnek és csodálatra méltónak, mini az a jezsuita élet, amiben aztán nem tudtak már hinni, és amely nem volt többé kielégítő a számukra. Mindegyik sámáni feladatban akad egy pont középen, amelyben valami szilánkjaira hullik. A ritmusokban a staccato megadja magát a formát megsemmisítő káosznak. Az érzelmek terén a szo188. morúságba való belépés a ragaszkodás széthullását jelenti. Az életszakaszokban a kamaszkor velejárója a szülői és a neveltetésbeli bilincsek szétzúzása s a gyerekkor biztonságos világának határai mögül való kitörés. A jellemmunka az én képzelgéseit töri darabokra. Most pedig a tudatosság harmadik szintjén vagyunk, a képzelőerő szintjén, amely az utánzás takarosan rendezett világának és az önmagunkról alkotott jól meghatározott képnek a szétzúzását követi. Üresek (és szabadok) vagyunk, szétromboltunk minden szerkezetet, hitet, dogmát és szabályt. Néhányunkkal előfordul ez az egyetemi évek zűrzavaros szabadságának idején. Vagy az egyetemi tanulmányok végeztével, amikor az iskola, a diákélet

biztonsága széthullik. Vagy amikor elhagyunk egy templomot, ashramot, tánccsoportot, állást. A háborúkban is ez történik. Váláskor és az élet közepén bekövetkező válságban. Szembekerülünk valamennyi körülményünk korlátjával és önkényességével. Mindez a „feldarabolás” nélkülözhetetlen a személyes történet afféle kiradírozásához, amelyről Castaneda és mások úgy beszélnek, mint ami életbevágóan szükséges a bennünk élő harcos felébresztéséhez. Valamennyi szellemi tanító, minden sámán átéli azt a szívszaggató beavatást, amelyben életük, még józan eszük is darabjaira hull. A szellemi felfordulás e szakasza, a lélek ezen sötét éjszakája megtöri a hagyományos valóság szorítását, és a tanítót, a sámánt új szintre űzi. Valami klasszikus feldarabolásnak, mint ami minden sámán fejlődésének is része, mindannyiunkkal meg kell történnie, ha az utánzás szintjéről ki akarunk jutni a szellem megszületésének szintjére. Miután kiürülsz, készen állsz figyelmedet az igazi énedre fordítani, az álarc mögött meghúzódó önmagadat hallgatni és nézni. Ilyen állapotban a méricskélő tudat átadja helyét az ösztönös elmének. A bizonyosságtól kiüresedve a megértést kutatod. Egy módszerhez, tanárhoz vagy hivatáshoz fűződő kapcsolatod erejétől megfosztottan bátorságot merítesz önmagadból a saját erőd forrásának megtalálásához. Most tehát nyitott vagy a mélyen belülről érkező üzenetek számára, azokra az üzenetekre, amelyekben rajtad kívül a világon senki más nem részesül. Szabadon elfogadod, felfedezed, kifejezed őket, mert nem köt többé mások hi189. te, szemléletmódja, sem szokása, dogmája, elmélete és előítélete. Nem csoda, hogy sok nagyszerű szerző (például James Joyce és James Baldwin) kivándorolt a hazájából; a hajdani bennfentesek kívülről való rálátást kerestek ahhoz, hogy friss látomások érintsék meg őket. A megérzés gondolkodás nélküli tudás. Nem foglal magában elemzést, összehasonlítást, ítélkezést, következtetést, vagy ésszerűséget. Míg az effajta számító gondolkodás életünk számos területén bizonyosan értékes és nélkülözhetetlen, alapvető fontosságú ösztönünk értékelése és fejlesztése is. A megérzés nem pusztán szellemi fejlődésünk döntő szakasza, hanem mindennapi életünk lényeges alkotórésze. Megérző, felismerő képességünk fokozásának legegyszerűbb módja annak gyakorlása. Legközelebbi alkalommal, amikor valakivel először találkozol, jegyezd meg az illetővel kapcsolatos, a találkozás pillanatában éledő lényegi érzéseidet. Írd le ezeket. Azután kapcsolatotok kialakulása után nézd meg, mennyire voltak pontosak a kezdeti megérzéseid. Az első találkozás alkalmával szerzett benyomások alapján gyakran ösztönösen tudjuk, mi igaz. Méricskélő tudatunk végül is érveket és ellenérveket felsorakoztatva, tényeket összegyűjtve később hozzáteszi a magáét. Kövesd nyomon a helyekkel, a helyzetekkel, a munkával, más egyébbel kapcsolatos előérzeteidet is. Tanuld meg tisztelni az ösztöneidet, az első válaszaidat, és adj megérzéseidnek teret ahhoz, hogy irányító és fejlesztő szerepet töltsenek be az életedben. Ez nem csak tartalmasabbá teszi az életedet, hanem gyakorlati haszna is lesz. Életem legnagyobb ballépése egy férfihez fűződik, aki iránt a megismerkedés pillanatától kezdve bizalmatlanságot éreztem. Ám mivel úgy véltem, szükségem van rá, ezért elhomályosítottam ösztönös, önvédelmi éleslátásomat. Jó, ha hagyjuk érzéssé fejlődni legelső, megmagyarázhatatlan benyomásainkat ahelyett, hogy elhallgattatnánk azokat előítéleteink, gyakorlati megfontolások, egyéb okok miatt. A megérzéseimre való hagyatkozás olyan ösztönös ma már számomra, hogy gyakran meglep, mennyire szokatlan ez másoknak. Sok-sok évvel ezelőtt egy üzleti konferencia néhány száz résztvevőjének üdvözlésére készültem. A férjem megkérdezte, mit aka190. rok mondani ennek a teremnyi ragyogó és sikeres embernek. Azt feleltem, nem tudom, nincs ötletem. Megdöbbenve nézett rám: „Meg vagy őrülve! Hogyan hozhatod magadat ilyen helyzetbe?!!” Soha nem gondolkodtam erről, és tényleg nem tudtam, mit fogok mondani, de így válaszoltam neki: „Az elugrás és a földet érés közön ott van Isten.” Eszerint érzek és mozdulok a világban. Ugrom! Néha rémisztő és fájdalmas, de ez tart éberen, ez tölt fel energiával és élteti a találékonyságomat. Amint ráhagyatkozol a megérzéseidre, az ösztönös felvillanások olyan érzéseket szülnek, amelyeket nem hagyhatsz figyelmen kívül. New Yersey-ben, a tengerparton éltem, amikor egy reggel azzal a legyőzhetetlen balsejtelemmel ébredtem, aznap valami szörnyű dolog fog történni. Könyörögtem a férjemnek, ne menjen dolgozni, és annak ellenére, hogy mindketten tökéletesen indokolatlannak és értelmetlennek tartottuk, ragaszkodtam ahhoz is, hogy a fiunk se induljon aznap iskolába. Ahogy telt-múlt az idő, az óceán hullámai egyre dühödtebben csapkodták a védőgátat, míg valódi szökőár öntötte el a várost. Először a házat hagytuk el, majd sorsára hagyva autónkat is, vakító hóban és térdig érő vízben gázolva a helybéli kávéházba menekültünk, miközben a rendőrség és a tűzoltóság kiürítette a várost. Oly gyakran történik velem ehhez hasonló intuitív tapasztalás, hogy most már mindig hallgatok rájuk és elsöprő érzéseimre.

Az ösztön munkám éltető eleme. Nem könyvekből tanultam, sem más tanítóktól. Valójában a tanultakra való válaszadásból teremtettem – néhány tanítással való szembenállásból és a többinek számomra értelemmel bíró átdolgozásából. Munkám már kezdetben is tökéletesen ösztönös és az adott pillanathoz alkalmazkodó volt. Úgy alakítottam, ahogy haladtam az utamon. Csak akkor feszélyezett a dolgok efféle kezelése, amikor megélhetésem felől érdeklődtek. Megsemmisített, ha a kérdésre nem volt kézenfekvő válaszom. Barátaim és tanítványaim lelkes hozzáállása mégis bátorított, és folytattam a velem dolgozó emberek és a felmerülő helyzetek igényeinek megfelelő gyakorlatok kialakítását. Ez a rögtönző stílus így maradhatott volna örökre. Ám egyszer egy fiatal asszony a tanácsadójának nevezett. Én ezt visszautasí191. tottam: „Nem akarok a vezetője lenni. Éppen elég nekem a magam számára kitalálni a dolgokat.” Ennek ellenére makacsul ragaszkodott hozzá. Azt akarta, hogy kiképezzem a tanítási módszeremre. Mivel tudtam, az utánzás a spirituális önfeltárás útjának létfontosságú első lépése, ezért nem utasíthattam vissza szívből jövő, őszinte kívánságát. Először üde, kihívást jelentő helyzeteket teremtettem számára. Ám ezt korlátozottan értékelte. Hajszál pontosan, félreértést kizáróan akarta tudni azt, amit én ösztönösen csináltam. Az ő törekvése a fejlődésem következő szintjére emelt. Így ő legalább annyira volt a tanítóm nekem, mint én neki. Igényei és kérdései minőségi ugrásra késztettek. Munkám központi kérdéseinek, rögtönzésem szabályainak, az engem befolyásoló igazságoknak, sámáni őrültségem módszerének felismerésére kényszerített. Kezdtem megérteni, hogy valójában igenis van módszerem, bár az alkalmazkodó és cseppfolyós halmazállapotú, továbbá, hogy az általam kialakított és oly szeszélyesen elvetett gyakorlatokat, távlatokat, kísérleteket más is tudja tökéletesíteni és használni. Így az alkotó sámánizmus gyógyító erőiben a résztvevők széles köre részesülhetett; a tanítás nem kötődött a személyiségemhez és a jelenlétemhez. Megtanultam szabadabban elajándékozni mindazt, amit az évek során kaptam. Ez az új lehetőség felgyújtotta a képzelőerőmet, és az utóbbi húsz évben a sámángyógyítás e módszerét tökéletesítettem. Tanítottam és előadtam; mindig újabb és újabb területekre hatolva, ám a sokéves tapasztalat által próbára tett meggyőződések biztos talajára építettem. Most pedig leírom azért, hogy még több emberrel megosszam a táncösvényen való utazás erejét és élményét.

KÉPZELŐERŐ Megérző elméd biztos vezetését követve megtalálod az utat a káosz mélységéből a képzelet szintjére. A szétesés másik oldalán az összerendeződés folyamata áll. Visszatérsz a szerkezethez, a rendszerhez, de a forma ezúttal a saját alkotásod, saját megkülönböztetett személyiséged, a tapasztalásod és a látomásod visszatükrö192. ződése. Az önbizalom, az eredetiség, a nagyszerű alkotó művészek ereje érzelmeiknek, gondolataiknak és cselekedeteiknek megkülönböztetett egyéniségüket tükröző kifejezése bátorságuk és kényszerítő szükségük tényéből fakad. Mindannyiunk kötelessége, hogy életünk művészei legyünk, és ehhez azon a sajátságos módon járuljunk hozzá, ahogy csak mi tudunk. Ha csodáljuk a tehetséges művészeket és előadókat, akkor ösztönzésként kell őket tekinteni, nem pedig erőtlen, félelemmel vegyes bámulatot érezni irántuk, amire tévénéző és sztároló társadalmunkban oly nagy a hajlandóság. Képzeld csak el, mennyire leköti jelenkori életünket a mások szereplésének figyelése: úgy tűnik, társadalmunkat felemésztik a szemlélődő sportok, a fecsegő pletykaműsorok és újságok, a „gazdagok és híresek élete”, a szerencsejáték-képzelgések, és mindenféle más pokoli megszállottságok. Képzelőerőd használata az a szint, amelyen saját előadásod híres szereplőjévé válsz, ahol komolyan veszed azt, hogy különlegessé tedd a te életedet. A képzelet ereje lelkednek szárnyakat adva, dinamikus összhangba tereli fizikai, érzelmi és szellemi energiáidat. Amikor képzeletvilágod gazdag és alkotó, akkor éltető kapcsolatban vagy tested, szíved, valamint elméd ütemeivel és üzeneteivel. Többé nem mondasz „igent”, érzel „nemet” és cselekszel „talánt”. Művészetté teszed az életedet, és az alkotó élet kisugárzása mindazokat vonzza, akik ugyancsak lélekkel leli életet akarnak élni. Valamennyien rendelkezünk az alkotó teljesség képességével, akár cipőkészítők, akár balett-táncosok vagyunk. Mindössze el kell határoznunk, nem elégszünk meg kevesebbel, minthogy tökéletesen élők vagyunk – hogy felmutassuk, megvalósítsuk azt, akik vagyunk, és szétosszuk ajándékainkat. A képzelet szintjén érik be a harcos én. Utánzásban megfogant és ösztönében megszületett harcos éned most felelősséget vállal az életedért, és saját fejlődési folyamatod elfogulatlan szemtanúja leszel; elkülönülsz különböző kifejezésformáitól, te irányítod a napi életed színházában felvonultatott alakjaidat. Mellőzöd a fáradt és előre megjósolható jellemeket, és jobban beleéled magad az élettel teli, felvidító, hasznos szerepekbe.

Energikus lényegiséged alkotó éned teremtő ősalakjaival azonosul – a táncossal, az 193. énekessel, a költővel, a színésszel és a gyógyítóval – napjaid összefüggéseinek és kihívásainak sokaságában játszod el őket. A képzelőerő kiélése azt jelenti, félelmen, haragon és szomorúságon keresztül egyre alapvetőbb érzelmi rezgéseddé válik az öröm. Képzelőerőddel formát adsz a megérzéseidnek. Végigjátszod az előérzeteidet. Megtörténtté teszed a látomásaidat. Gazdagítod a világot, ellátod a kézjegyeddel. Ahogy öltözködsz, főzöl és eszel, ahogy berendezed az otthonodat, ahogy beszélsz, írsz, gondolkodsz, mind személyes hozzájárulásod ehhez. És szent feladatod a világ számára átnyújtandó ajándékod, igazi Éned lobogó és hiteles kifejezése. Amikor egyik-másik tanítványom azt mondja, szeretne úgy táncolni, mint én, a válaszom: „Nagyszerű! Akkor táncolj úgy, mint te!” A képzelőerő mozgósítja természetes tehetségünket, azokat a területeket, ahol magától értetődően és jól tevékenykedünk. Néhányunknak ez az üzleti élet, másoknak a tanítás, a termelés, a színészmesterség, a festés, az éneklés, a kertészkedés, a sportolás vagy a főzés. Teljesen mindegy, milyen formában jelenik meg képzeletgazdag alkotóerőd. Ami számít, az, hogy kinyilvánítsd kivételes képességeidet és alkotóerődet, hagyd azokat megnyilvánulni belső és külső életedben. Minden nap különleges lehet; minden nap felkínálja a magad és mások élete gazdagításának lehetőségét. Valaki megkérdezett egy huichol indiánt, miért ölti magára mindennap szent ruhadarabjait. Megrökönyödve válaszolt: „Miért ne? Mindennap lehetünk az istenekhez hasonlóak és játszhatunk szent szerepeket.” Egyéni rendeltetésünk páratlan tehetségünk megvalósítása. A megtételére szívből áhítozunk, annak véghezvitelére rendeltettünk. Tapasztalatom szerint amikor az emberek kapcsolatba kerülnek alkotó erőikkel, és azokkal hajtják végre a cselekedeteiket, akkor a lehetetlen lehetségessé, az idegesség jelentéktelenné válik. Akármi iránt legyen tehetségünk, felelősségünk és kiváltságunk azt kibontakoztatni. Ez azt jelenti, tegyünk meg mindent – tanulást, emberekkel való kapcsolatteremtést stb. –, ami ahhoz szükséges, hogy gyümölcsözővé tegyük az alkotóerőnket. Ne hagyd, hogy a körülmények elvegyék a bátorságodat. Doris 194. Lessing ezt mondta egyszer: „Bármire is vagy hivatott, tedd meg most! A feltételek mindig képtelenek.” Légy nagylelkű a képességeidhez. Ha szeretsz írni, nem kell felkerülnöd a felkapott írók listájára: írj leveleket a barátaidnak, verseket a kedvesednek. Énekelj a gyermekeidnek. Készíts valamit anyád részére. Ha alkotó hangulatba kerülsz, felfedezed, mit jelent a lelkedben élni. Fontos a szívbéli vágyaid képi megjelenítését megerősíteni, így megtörténtté teszed őket. Sok évvel ezelőtt a férfiakkal való kapcsolatom válságba jutott. Három egymást követő rossz tapasztalatom volt. Elmondtam a legjobb barátomnak, hogy lemondtam a férfiakról. Nevetve így felelt: „Gabrielle, mit akarsz? Írd le nekem álmaid férfiját!” Azt hittem, csak ugrat. Ám komolyan kérdezte, így akkor először elgondolkodtam rajta. Előbb ezt válaszoltam: „Álmaim férfiúja nem létezik.” De amint kimondtam, már tudtam, nem igaz. Ráébredtem, ha igazi, hosszantartó, szeretetteljes kapcsolatot akarok létesíteni, az első lépés ennek elismerése. Hagytam tehát, hogy pontosan azt fogalmazzam meg, amit akarok: „Magas, ügyvéd, akinek gyerekei vannak, Keleten él, és nagyon elégedett önmagával és a munkájával. Azt akarom, mély szellemiségű és saját alkotó erejével feltöltött legyen.” Majd megjelenítettem ennek a személynek életembe való belépését: magas, vékony, aktatáskás férfit láttam magam előtt. Három nappal később találkoztam Roberttel. Azóta vagyunk együtt. Egy pillanatra egyszerűen megállítottam a világot, őszintén arra gondoltam, amit akartam, és energiát fektettem abba, hogy megteremtsem magamnak. Engedélyt is adtam magamnak, hogy megkapjam, amit akarok. Gyógyításra is használtam a képzelőerőmet. Egy alkalommal Arizónában meglátogattam egy csörgőkészítő indiánt asszonyt. Minden ráérző képességemmel kellett megtalálnom házát fenn a hegyekben; húsz méterenként kellett eldöntenem, melyik ösvényen menjek tovább. Amikor megérkeztem, unokája a fülét fogva sírt. Egy teljes napja gyötörte a fájdalom. Közelebb léptem az ötéves kislányhoz, és ösztönösen beszéltem hozzá: „A füledre fogom tenni a kezemet és elveszem a fájdalmat. Azt akarom, lásd a fájdalmat. Milyen? Milyen formája van? Hát a színe? Van valami195. lyen hangja? Szaga? Milyen érzés megérinteni? Most képzeld el, ahogy elhagyja a füledet és belép a kezembe.”Óriási, bizalommal teli barna szemmel nézett fel rám. A fülére tettem a kezemet, néhány percig ott tartottam, majd az ajtóhoz rohanva elfújtam róla a fájdalmat, és becsuktam az ajtót. A fájdalom pillanatokon belül elmúlt. Nagyanyja, a csörgőkészítő vigyorogva állt ott. „Nagyapám is ezt tette volna.” – mondta. „Sámán volt.” Pár percen belül a szoba megtelt emberekkel. Valaki széket helyezett középre, az emberek egymás után ültek rá,

és kértek gyógyítást; fejfájás, fekélyek, hátfájdalmak ellen. Minden esetben arra hagyatkozva cselekedtem, ami magától értetődően kínálkozott. Soha nem fogom elfelejteni azt a napot, amikor felfedeztem a gyógyító erőim kiterjedését, amelyet azok az emberek ébresztettek fel bennem, akik számára az természetes orvosság volt. A képzelet hatalommal bír. A képzelet gyógyító. Mindössze bátorságra van szükséged annak megjelenítéséhez, aminek lennie kéne, azután pedig át kell adnod magad a megteremtésének. Az eredmény talán nem az, amire számítottál, de mindenképp helyes.

IHLET Az ihletettség állapota az a szint, amelyen a tudatos alkotás megszűnik. A filozófusok a semmiből érkező gondolatokról beszélnek. Az írók a rajtuk keresztül szóhoz jutó hang eszközének tartják magukat. A művészek úgy beszélnek önmagukról, mint látomások közvetítőiről. A futók bámulva nézik az átszakított célszalagot, és fogalmuk sincs róla, hogyan voltak képesek akkora teljesítményre. A táncban pedig vannak pillanatok, amikor öntudaton, sőt tudaton kívül vagyok, és egyszerűen eggyé olvadok a zenével, a mozdulattal. Csak a tánc létezik. Életünknek művészeten túli művészettel, a határokon túli meghatározásokon, szándékokon, megbánásokon túlmutató létezéssel való feltöltése igenis lehetséges. A tiszta energiával, állandó tánccal, a rajtunk keresztül rezgő életerőhöz való tökéletes feltöltődés ez. Amikor az önkívület pillanatait éljük át – játékban, nyugalomban, művészetben, szeretkezésben –, akkor ezek nem kivétel196. ként, nem véletlenül jönnek létre, hanem mintegy kóstolóként abból, amire az élet hivatott. Miért is ne lennénk képesek egyre inkább önkívületben élni, ha elég bátrak vagyunk a tunyaságból és az utánzásból a megérzésbe és az alkotó képzeletbe merészkedni? Az eksztázis eszmény, cél, de mindennapi eshetőség is lehet. Születésünktől fogva megilletnek bennünket azok a pillanatok, amikor biztonsággal mozgunk a testünkben, hamisítatlanok vagyunk a szívünkben, világosak az elménkben, gyökeret eresztünk a lelkünkben és elborít az energia, az élet szelleme. Tényleg nem olyan nehéz a létezés örömében és csodájában időzni és élvezni azt. A gyerekek mindig ezt teszik. Természetes emberi képesség ez, ennek életünk kellős közepén a helye. Akárcsak Arjunának a Bhágavad Gítában, a mi harcosunknak is nyugodtnak, tökéletesen békésnek kell maradnia a csata közepette, lényegi valóját tekintve egyáltalán nem harcosnak. Ahogy T. S. Eliot írta, legmélyebb középpontunkban „a forduló világ nyugvópontja” van, a mozdulatlanságon túli ritmus, a szánalom mögötti érzés, a halált meghaladó életerő, magánál az ihletettségnél is mélyebb szint. A mozgásközpont. Az ihlet szintjén saját szertartásaiddal gazdagítod az életet. Közvetlenül kapcsolódsz a nagyszerű mítoszokhoz és jelképekhez. A szertartás és a mítosz természetes nyelvezetednek tűnik. Óhajaid az imádság jellegzetességeit viselik. Minden nap megszentelt alkalom, mint a huichol indiánoknak. És amint azt Starhawk, a Spiráltánc szerzője írja: „Szertartás és mítosz olyanok, mint új minták magkristályai, amelyek végső soron újra formálják a körülöttük lévő kultúrát.” Kívánságaid, mivel őszinték, létezésbe hívhatnak dolgokat, és összekötnek a világegyetem mozgásának mikéntjével. Ezen a szinten megérted, nálad jobban senki nem teheti szervessé Istenről alkotott felfogásodat. Szertartásnak és színháznak a szellem ünneplésével való átélése fémjelezheti minden napodat ugyanúgy, mint a különleges alkalmakat is. Szertartás hatja át az életedet, ám a liturgia belülről fakad. Tested a maga sajátos módján imádkozik, oltárod belső képek és díszletek mozgatható ünnepsége. Meditációban, mozdulva vagy nyugalomban, a belső központodat hallgatod, forgó világod nyugvópontját; látomásaid 197. vannak, átfogó bepillantásaid a végső egység futó képei. Energia-hullám vagy, társ a kozmikus táncban, a mindeneket megvilágító és mozgató, felemésztő tűz szikrája, átadod magad a rajtad keresztül lüktető élet erejének. Engem egyre inkább eláraszt a magányos csönd, órákig, napokig, hetekig tudok egymagam lenni, és létezésem fényűzésében sütkérezem. Beszélgetek magammal, kérdéseket teszek fel és válaszokra várok. Irányításért imádkozom, a világegyetem pedig látomásokat küld nekem. A csönd a magány nővére. Gyakorold te is, hogy nem beszélsz a nap néhány órájában. A szerzetesek valamit tudnak arról, hogyan érheted el énedet. Hetente egy csöndben eltöltött nap gyakorlása nagyszerű ihletet ad önmagad megfigyeléséhez, megkülönböztetett valód központosításához és ápolásához. A magány és a csönd legmélyebb énedbe hívnak. Az eksztázishoz vezető táncösvény kezdet és vég nélküli spirál. A tehetetlenségből az utánzáson, a megérzésen, a képzeleten és az ihletettségen az önkívülethez vezető mozgás az élet soha véget nem érő, örökké változó tánca. A tunyaságban teliségünk üres; az eksztázisban ürességünk teli. Életemnek több, mint húsz évét a gyógyítás művészetének és a művészet gyógyító erejének szenteltem.

Számomra mint tanító számára a következő fordulópont lett másokat oktatni arra, hogy a nyugati zen általam képviselt változatát taníthassák. A keleti zen ülés. A nyugati zen mozgás. A táncoló Isten vallásos híve vagyok, a láthatatlan szellemé, amely életre kelti a mítoszok és a vallás valamennyi nagyszerű hagyományát. Mindenkinek jellegzetesen a maga számára kell ellejtenie a táncot testével, szívével, elméjével, lelkével és szellemével. Minden más bálványimádat, nem pedig az eksztázishoz vezető út.

UTAK A KÖZÉPPONTBA A lazítás a megérzés, a képzelőerő valamint az ihlet életünkben való áramlásának kulcsa. Leírom a lazítás egyszerű módját, amelyet haldokló apámmal és másokkal is végeztem: Feküdj le a földre. Érezd a tested súlyát a talajba süllyedni. Add 198. át magad a helyzetnek. Érezd lélegzeted emelkedését és süllyedését, kiterjedését és összehúzódását a testedben. Hallgasd a szívverésedet. Most képzeld el: meleg, békés energiahullám érinti a lábujjaidat, és minden apró izmot és ínt ellazít a lábadban... érezd, amint az energia körülveszi a bokádat és a lábikrádba hatol... Érezd a bokádat és a lábikrádat melegnek és nehéznek, mintha forró, sivatagi napsütésben fürdene... Hagyd, hogy meleg és nehéz energia felkússzon lábadon a medencédbe... engedd kitárulkozni a mézédes energia lassú áramlásának befogadására... Érezd izmaidat és szerveidet ellazulva, ahogy ez az energia csigolyáról csigolyára feljebb hatol a gerinceden, a csakrákba és onnan a mellkasodba, a válladba, le a karodba és a kézfejedbe, tested minden négyzetcentiméterébe... Egész tested meleg, nehéz, ahogy az energia a nyakadba és a fejedbe áramlik, minden izmot és ínt érint. Érezd, ahogy a meleg energia megmossa arcodat, hagyd szemedet a fejedbe süllyedni, arccsontodat ellazulni, álladat leesni... Egész lényedet elárasztja e meleg energia átható fürdője... Lovagold meg lélegzeted hullámát, mint a hullámlovas, éned mélységébe utazz rajta, be és ki, mélyebbre és mélyebbre, emelkedve és süllyedve, kiterjedve és összehúzódva az élet mozgásával a szellemben való megkeresztelkedést átélve... fejed tetejétől lábujjad hegyéig teljesen átjár a lélegzés... most egész tested az élet szellemével telítődik. Másik gyakorlat az állatszellemed képi megjelenítése. A sámángyógyítás általánosan alkalmazott gyakorlata az állatszellem megidézése, valamint felkérése arra, vezessen utunkon és kössön össze valódi természetünkkel. Az emberi lények és az állatok közti szellemi kapcsolat az emberi fejlődés legkorábbi napjaiba nyúlik vissza, bár, eltekintve a talizmánoktól és vázlatrajzoktól, legtöbben minden, az állatvilághoz – amelynek éppenséggel szerves részét képezzük – fűződő alapvető kapcsolatra vonatkozó érzékelésünket teljesen elveszítettük. Állatszellemünk mélyen összeköt a földdel, miközben a szellem birodalmába vezet bennünket. Nekem három állatszellemem van – az ezüstfarkas, a holló és a del199. fin. Az ezüstfarkas és a holló személyes vezetőim; a delfin a munkámat irányítja. A te szellemállatod talán nem a kedvenceid egyike, sőt az is lehet, hogy azok közül való, amelyikkel semmi kapcsolatod sincs. De mégis birtokában van azoknak a tanításoknak, amelyeket meg kell tanulnod, és amelyek valamiképpen természeted egy részét tükrözik. Általában, amikor valaki az állatszelleméről beszél, azonnal a felismerés erejével hat rám: „Hát persze!” Egyik barátom bagoly. Tényleg az: éjjel ébred fel, és egy kicsit még úgy is néz ki, mint a bagoly. Íme egy módszer állatszellemed megidézésére: Elsőként végezz mély lazító gyakorlatot. A legegyszerűbb, ha csukott szemmel fekszel a földön, és megnyugtató, révülő zenét hallgatsz. Érezd, ahogy a zene belép a testedbe; a mellkasodba, a válladba, a karodba, a kezedbe, a nyakadba, az arcodba, a hajadba, majd érezd a hasadban. Amikor a zene véget ér, engedd eltávolodni, és számolj visszafelé tíztől nulláig. Amikor a nullához érsz, képzeld el magadat gyönyörű természetes környezetben – magas hegyek között, tengerparton, vagy erdőben; tó mellett, vagy a sivatagban – hagyd, hogy a helyszín természetesen jelenjen meg előtted, ne te határozd meg. E gyönyörű helyen keress kényelmes területet, ülj le és várj. Hallgass valami dallamot. Hallhatod a szélben, a hullámokban, vagy a csöndben. Kapcsolódj be te is énekléssel vagy dúdolással. Használd arra, hogy állatszellemedet hívod vele. Miután egy darabig teljes szívedből és szellemedből, testedből és lelkedből énekeltél, hagyd elhalkulni. Néhány percen belül feltűnik az állatszellemed. Fogadd szeretettel. Kérdezd meg, milyen tanítást hoz neked ma. Fogadj el bármely hozzád érkező érzést, vagy gondolatot. Amikor úgy érzed, itt az ideje, hagyd elmenni. Ám tudd, bármikor szükséged van rá, csak dúdolnod, énekelned vagy hallanod kell magadban a dallamot, és az állat visszatér, hogy vezessen és oktasson. Mostanra engedd el néhány mély légvétellel, lassan nullától tízig számolva, és tíznél nyisd ki a szemedet.

Ha végighaladtál a könyv gyakorlatain, bármikor gyorsan az ihletettség szintjére kerülhetsz a sámángyógyítás valamennyi dimenziójának a ritmusokon keresztül történő alkalmazásával. Én 200. magam is rendszeresen használom a ritmusokat a „földeléshez” és a központosításhoz, a nyugvópontba érkezéshez, ahonnan a valódi, gyógyító tevékenység áramlik. Íme a számtalan mód egyike: Hallgasd a szívverésedet. Érezd, ahogy a lélegzeted mélyen központodba áramlik. Indíts áramló, visszatérő mozdulatot. Hagyd egyre inkább kiterjedni. Mindjobban és jobban add át magad ennek a mozdulatnak. Adj ki hangot is. Engedd a hangot mind mélyebbre ereszkedni, míg hang és mozdulat összhangba olvad. Érezd mozgásod jellegzetes formáját és körvonalát. Jelenítsd meg képként, látható energiaként, azután vetítsd papírra e látomást ceruzával, tollal, krétával, ecsettel vagy bármivel. Majd csináld meg ugyanezt a staccato, a káosz, a líra és a nyugalom ütemeivel is, mindegyiket a mozgásból és a hangból fakadó képpel kiegészítve. Eztán minden rajzot foglalj szavakba. Ülj és várj a szavak érkezésére: elmélkedj minden rajzon, hagyd, hogy szóljanak hozzád. Áramló költeményben. Staccato versben. Kaotikus, lírai, nyugodt szóképekben. Most társítsd a mozgást, a hangot és a verseket a rajzaiddal. Hozd létre a saját kicsi színdarabodat – mozgással, énekléssel, látomásaid elbeszélésével. Szent művésszé avattad önmagadat. Sok tanfolyamon használom a következő gyakorlatot az önmagunkhoz fűződő kapcsolatunk gyógyításához. Ilyen a testrajz: Fogj egy darab csomagolópapírt, elég hosszút és széleset ahhoz, hogy egész tested rajza elférjen rajta. Feküdj hanyatt a papíron és kérj meg valakit, hogy rajzolja ki a körvonaladat. Nézd meg a formádat. Miről vall? Mi történik vele? Írd le valahová a rajz kerülete mellett. Nézd bele a formába. Mi történik odabent? Ülj csak, és lélegezz, nézd és érezd az energiádat. Különféle rajzeszközöket használva, töltsd meg a testet avval az energiával, amit érzel. Ismét ülj le. Milyen a belső ritmusod, alappulzusod? Milyen érzés önmagad lenni? Hagyd ezt az érzést a központodból kiáramolni a karodba, a kezedbe és a rajzeszközödből a papírra. Még egyszer ülj vissza. Elmélkedj a testeden, az energiádon, az előtted lévő látomáson. Hol lakik a félelmed a testedben? (Amikor megnéztem a testem körvonalát, láttam, milyen 201. merev és felhúzott a vállam, és azonnal tudtam, hol hordozom a félelmet, a készenlétnek milyen állandó állapotában élek.) Hol van a haragod? Hol a bánatod? Helyezd el őket a rajzon. Hol tanyázik az örömöd? És az együttérzésed? Hol van anyád a testedben? Apád? Hogy élnek a testedben? (Anyám a számban és a lábfejemben él. Érzem őt a karomban, amikor kinyúlok, hogy valakit megtartsak. És a gyomromban, amikor nem tudok valamit megemészteni.) Vedd fel a kapcsolatot érzelmi emlékekkel, és helyezd el ezeket is a rajzon. Mit mond el a saját tested magadról? Ruházd fel az alakodat hanggal, és írj néhány sort az ő szemszögéből valahová a fejed mellé. Töltsd meg a szívedet. Mit mondana el, ha beszélhetne? Írd le a törzsed bal oldala mellé. Mit akar csinálni a kezed? Izmaid? Bőröd? Pórusaid? Hagyd, hadd beszéljenek hozzád. Ülj le és, bámuld önmagad képét. Azután lendületesen vesd rá magad a papírra, burkolózz be vele, amennyire csak tudsz, amíg már semmi nem marad, csak a légzésed, be és ki, emelkedve és süllyedve, önmaga tükrébe nézve. Amikorra megérzésed és képzelőerőd felébredtek, amikor kezded átélni az ihletettségét, ki fogsz majd eszelni mindenfélét ahhoz, hogy felfedezd és működtesd az energiádat.

GYÓGYÍTÁS A sámángyógyítás végső soron a szellemmel való munkát jelenti. Tekintet nélkül öltözékre, szertartásra, eszközökre vagy hagyományra, a sámán a szellem munkása. Ez az egyetlen gyógyítás, amire képes vagyok. Amikor az emberek megkérdezik, miféle kezelést adok, azt válaszolom nekik: „Ha eltörted a lábad, menj orvoshoz. Ha testedtől elvágva, a fejedben élsz; ha érzelmeid elzáródtak; ha a tudatod mindenre jó, csak arra nem, ami számít; ha elveszítetted a lelkedet, ha életedből hiányzik a szellem, akkor kutass fel egy sámánt. Vagy még ennél is jobb, ha fölfedezed a benned rejlő sámáni erőt. Mostanra talán nem csak a lehetőségeidnek, hanem a gyöngeségeidnek és korlátaidnak is tudatában vagy. Mégis, minden sá-

202. mán sérült gyógyító. Azok, akiknek mindenük megvan, akik tökéletesen elégedettek, soha nem mozdulnak ki a tunyaságból. Jézus tanítása szerint a gazdagoknak nehezebb belépni a mennyei birodalomba, mint a tevének átjutni a tű fokán. Nyomorúságod, nélkülözésed megismerése életbevágóan fontos ahhoz, hogy elindulj a táncösvényen. A fiatalkori anorexiám okozta megsemmisítő sérülések, majd az a tény, hogy nem tudtam táncolni, nélkülözhetetlen volt a fejlődésemhez. Sérüléseim tettek képessé arra, hogy megértsem, min mennek keresztül mások, és így lehettem segítségükre abban, hogy a hányattatások révén megtalálják az egységet. Mindannyian osztozunk a széthullás sérülésében, de valamennyien részesülhetünk az egyesülés gyógyító folyamatában. A gyógyítás minden erőnk – a létezés, az érzés, a tudás és a megértés erőinek – egyesítése. Tükörbe nézek vagy ki az ablakon, és látom magamat és másokat azért harcolni, hogy elfoglaljuk a testünket. Azért küzdünk, hogy megtudjuk, kik vagyunk és mire van szükségünk; hogy szeressük magunkat ahelyett, hogy valaki más, vagy valahol máshol akarnánk lenni. Látom, mennyire képtelenek vagyunk a szívünkből fakadó kapcsolatokat teremteni, legyőzni a távolságtartásunkat és az elidegenedésünket; nem nézünk egymás szemébe, nem törődünk azzal, mire van másoknak szükségük. Az emberek keresik az irányokat, igyekeznek összeszedni a személyes erőiket, vágyakoznak a szabad létezés elérésére. A bennem lévő sérült gyógyító szerint űzött énünk gyógyulása testünk, szívünk, elménk, lelkünk és szellemünk ismételt felébresztésére való képességünkben, éltető egységbe foglalásukban rejlik. A spirituális gyógyítás azt jelenti, felelősséget vállalunk azért, hogy teljes személyiségek legyünk. Felelősnek kell lennünk azért, hogy test legyünk és szívünk legyen, hogy elmével bírjunk, hogy felébresszük a lelkünket, kinyissuk a szellemünket. Helyesen kell bánnunk a testünkkel, ki kell tisztítanunk a kapcsolatainkat, elménket alkotó szabadságra és nem leigázásra kell használnunk, fel kell szabadítanunk a lelket az én befolyása alól, és spirituális utazásra kell indulnunk. A teljes személyiség a szellem ihletett megtestesítője. 203. A tunyaság betegség. A mozgás gyógyulás. A sámáni munka a bensőből való táncolás. Ha megmozdítod a testedet, megváltozol. Mozgásra születtél: áramlásból staccatóba, káoszon keresztül a lírába, majd vissza abba a nyugalomba, amelyből minden mozgás fakad. Ha hagyod a szívedet megérinteni, ha vállalod az érzelmek befogadásának és kifejezésének kalandját és kockázatát, ha elősegíted a kiteljesedésüket, megváltozol. A könnyek mosollyá válnak, a harag öleléssé. Ha felszabadítod elmédet az életszakaszok feladatainak megtanulásához, ha egységbe rendezed a tanításokat – megváltozol. Amikor nem teszed meg a szükséges lépéseket, akkor felnőttkorod élethelyzeteire gyerekkori érzelmekkel válaszolsz. Az tesz teljes egésszé, ha végighaladsz az utazás összes állomásán. Ha felébreszted a lelkedet, megváltozol. Használd a személyiségeidet. Figyeld meg, hogyan játszod el őket. Uralkodj rajtuk, s szabaddá válsz a megkülönböztetett módon való létezéshez, érzéshez, gondolkodáshoz, cselekvéshez. A mozgékony szellem gyógyít, terjeszkedik, szabadon áramlik a testedben, a tudatosság szintjein keresztül a tunyaságból az eksztázisba lendít. Nyílj ki a szellem számára, és átalakulsz. A mozgás a közvetítő eszközöm. Tudom, ha egy energiahullám eléri a tetőfokát, tökéletesen új hullámot indít útjára. Valójában ez minden, amit igazán tudok. E hullámok meglovaglása egyesülést jelent a szeretet kozmikus táncával, mint Dante mondja, „mozgatja a Napot és a többi csillagot.”

205.

UTÓSZÓ _____________________________________ A forgó világ nyugvópontjában, létezik a tánc. E pont nélkül, a megnyugvás nélkül nem lenne tánc, pedig csak a tánc létezik. T. S. ELIOT _____________________________________ Életem a nyugvópontnak, az Ezüst Sivatagnak, a valódi gyógyítás helyének kutatása. Szent ösztöneim felébresztésére és táplálására törekszem, és arra bátorítalak, tedd ugyanezt. Nem puszta önzés ez, hanem az önmagunk és a világ számára bekövetkező változás eszköze. Az öntudatlanság betegsége egész bolygónkat megtámadta. Gondolj azokra az önpusztító eshetőségekre, amikor a közösségben – akár családban, akár a társadalomban vagy a világban – nincs jelen az anyai ösztön; az emberek ugyanolyan kevés tisztelettel bánnak a Föld testével, mint a sajátjukéval. Gondolj arra az elidegenedésre, amikor a közösségből hiányzik az apai ösztön; az emberek csak felszínes kapcsolatokat kötnek, és így nem láthatják egymás valódi szükségleteit, képességeit. Egyhangúan kántálják: „először én!” Gondolj arra a behódolásra és elnyomásra, amikor a társadalom híján van a bizalom ösztönének; az összhang hiányára, a háborúkra, amelyek a testvéri szeretet ösztönének nélkülözéséből fakadnak; az anyagelvűségre és a szellemi értékek hiányára, ahol nem működik az örökkévalóság ösztöne. Ismerősen hangzik? Mit tehetünk ez ügyben? Mi az az erő, ami változást idézhet elő? Igazából csak önmagunk és tudatosságunk fejlődése a létezés, az egység, láthatatlan valóságunk hologramjának alapvető része. A mozgás a változás közvetítője. Ha megmozdítod a lelkedet, akkor az meggyógyítja önmagát. A tunyaság ellenség, legyen a 206. kór a test energiahiánya, a szív körülbástyázása vagy az elme rögzült állásfoglalásai. A mozgás orvosság. Az átnyújtott térképek csak útjelző táblák a saját lelkivilágod területeit feltérképező utazásodhoz; nem maguk a területek. Nincs más értékük, minthogy segítségedre legyenek az örökké változó én csodájának megismerésében. A sámánutazást neked kell megtenned. Nem lesz sem az enyémhez, sem a máséhoz hasonlatos. És ha te nem indulsz el az utadon, helyetted senki sem teszi meg. Mindannyian rendelkezünk önmagunk meggyógyításának erejével és felelősségével; azzal a képességgel, hogy saját magunk orvosságos embere vagy asszonya legyünk. A létezés, a szeretet, a tudás, a látás és a gyógyítás erőinek felébresztése énünk valamennyi kiterjedésében és szintjén ránk váró, soha véget nem érő munka. Az ütemek és az érzelmek teljes sorozatának felfedezése, a helyzetünkre és az énünkre való rálátás, a szellem energiaszintjeinek bejárása – mind-mind be kell épüljön a mindennapi életünkbe. Amikor e könyv térképeivel dolgozol, keresd meg az egymást átfedő és az egymáshoz kapcsolódó területeket. Minél többet használom őket, annál mélyebbre visznek lelkivilágom szövetének megismerésében. Foglalkozom a tunyasággal és a félelemmel, de sokkal jobban érdekel a közöttük lévő kapcsolat – miként idézi elő a félelem a tehetetlenséget, hogyan kapcsolódik a bánat a kamaszkorhoz, az anya hiánya miért egyenértékű a félelem kialakulásával, vagy miért jelent a líra örömöt. Az énhez nem egyenes út vezet. Egymásba átalakuló, egymáshoz kapcsolódó körök, szakaszok és hullámok sorozata az. A ritmusok, az érzelmek, a szexuális hullámok, az életszakaszok, az őstípusok, a tudati szintek szoros összefüggése. A születés szakaszának, az anyának, a testnek, a félelemnek, a tunyaságnak, az áramlásnak egymással való kapcsolata. Ugyanígy a halál szakaszának, a világegyetemnek, a szellemnek, a nyugalomnak, az együttérzésnek, az ihletettségnek, a cölibátusnak és a gyógyításnak egymáshoz fűződő viszonya. Ezek az energiák benned egyesülnek. A legmélyebb központodban te magad vagy a nyugvópont. Te vagy a ritmus a mozdulat207. lanság mögött, az érzelem az együttérzés mögött, a szexuális energia a cölibátus mögött, az életerő a halál

mögött, a rezgés az ihletettség mögött. Te vagy a mozgó középpont.