TARTALOM. Közelmúlt és jelen a horvát irodalomban

Vi l á g i r o d a l m i f o l y ó i r a t Alapítva: 1956. október

LIII. évfolyam, 9. szám

2008. szeptember

TARTALOM Közelmúlt és jelen a horvát irodalomban Marko Gregorić összeállítása

VLADAN DESNICA Igazságtétel (Radics Viktória fordítása) .......................................................... SLAVKO MIHALIĆ versei (Fenyvesi Ottó fordításai) ..................................... ANTUN ŠOLJAN Eső (Marko Gregorić és Lukács Laura fordítása) ....................................... Bombázás (Marko Gregorić és Lukács Laura fordítása) ......................... VESNA PARUN versei (Fenyvesi Ottó fordításai) ............................................ RANKO MARINKOVIĆ Kezek (Adam Rohan fordítása) .......................................................................... NIKICA PETRAK versei (Fenyvesi Ottó fordításai) ......................................... MIROSLAV KRLEŽA Miljenko Stančić (Radics Viktória fordítása) ................................................ ANTE STAMAĆ Teiresziász közöttünk, századszor (Radics Viktória fordítása) ............ IVAN SLAMNIG A latintanár (Adam Rohan fordítása) ............................................................... ANTUN ŠOLJAN A Közép-európai Kezdeményezés szemszögéből (Adam Rohan fordítása) .........................................................................................

871 875 877 883 891 894 905 908 919 924

930

DINKO TELEĆAN versei (Fenyvesi Ottó fordításai) ...................................... MILJENKO JERGOVIĆ Nézz rám, Anadolka (Medve A. Zoltán fordítása) ...................................... NEVEN UŠUMOVIĆ Exkurzió (Marko Gregorić és Lukács Laura fordítása) ............................ DAŠA DRNDIĆ Leica formátum (Rajsli Emese fordítása) ....................................................... ZORAN FERIĆ A nő, akinél méhrákot állapítottak meg (Medve A. Zoltán fordítása) ................................................................................. TATJANA GROMAČA versei (Fenyvesi Ottó fordításai) ............................... ROBERT PERIŠIĆ Máshol jöttem ki (Rajsli Emese fordítása) ..................................................... JULIJANA MATANOVIĆ Fénykép (Radnics Magdolna fordítása) ......................................................... DUBRAVKA UGREŠIĆ A metafora megvalósítása (Radics Viktória fordítása) .............................

934 938 945 953

961 965 967 972 981

SZERZŐINK ...................................................................................................................... 989

Horvát irodalmi válogatásunkat a Horvát Köztársaság Kulturális Minisztériuma támogatta

Látogasson el weblapunkra: www.nagyvilag-folyoirat.hu

A Nagyvilág támogatója:

a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma – Nemzeti Kulturális Alap

VLADAN DESNICA

Igazságtétel – utcai jelenet –

Évekkel ezelőtt, egy vasárnap délután, hosszú sétából hazatérőben visszataszító jelenet tanúja lettem: az utca közepén egy férfi irgalmatlanul ütött egy nőt. Felbőszült arccal, éppenséggel állati arckifejezéssel. A hajánál fogva markolta meg a szerencsétlent, és addig rángatta ide-oda az úton, míg a nő össze nem rogyott; aztán kíméletlenül püfölni kezdte, ütötte a szemét, a száját, nem bánta, mit ér az ökle… Megfordult velem a világ. Nekimegyek annak a férfinak, gondoltam. A szánalom ösztönzött támadásra, és minél erősebben szánakoztam, annál inkább fokozódott bennem a düh; rettenetesen megsajnáltam azt a nőt, és bizony nem sok hiányzott hozzá, hogy ész nélkül nekirontsak a férfinak, püföljem kíméletlenül, eszeveszetten ütvevágva a száját, a szemét, és cseppet sem bánva, hogy mit ér az öklöm. És valószínűleg bősz, éppenséggel állati kifejezés ült volna ki az arcomra, és senki sem azt olvasta volna le róla, hogy nemes szándék vezérel. Hanem eszembe jutott, hogy bizony nemegyszer éppen túlzott felbuzdulásból hirtelenkedtem el valamit, s így felhevült lelkemet nyomban le is hűtötte egy cseppnyi kétség, mintegy kordában tartva hirtelen támadt indíttatásomat az emberszerető beavatkozásra. Lehet, hogy a visszakozásban egy másik szemlélődő jelenléte is szerepet játszott: egy alacsonyforma, telt ábrázatú, kese emberke ugyanis bizonytalanul somolyogva, ám zavartalanul bámulta a jelenetet. Emlékszem, kényelmes közömbössége elsőre irtózatot ébresztett bennem. Ámde csakhamar ugyanazt tettem, amit ő: zsebre vágtam a kezem, és bámultam. Mint ismeretes, a példa ragadós. Embertársunkat (legyünk őszinték!) többnyire butábbnak tartjuk önmagunknál. Ám e tévedésünket rögtön jóvátesszük azzal, hogy rendszerint azonnal követjük a példáját. Nos, én is visszafogtam magam, megnyugodtam. S amint megnyugodtam, megszólalt bennem jól ismert „másik énem”, az, amelyik ítél, és gyanakszik. Régóta mélységes meggyőződésem, hogy az igazságtétel fő feltétele – a képzelet. Ahhoz, hogy igazságos bírák legyünk, ismernünk kell a hátteret, az indítékokat és okokat, a szóban forgó ügy viszonyrendszerét. Nem szabad engedni az első benyomásnak, annak, ami mindjárt előtűnik; ki kell 871

vizsgálni a rejtett okokat is, a törvényszerűségeket, a vétkek és ellenvétkek hosszú láncolatát; bebújni annak a bőrébe, akiről ítéletet mondunk, megkeresni az összekuszálódott gombolyag végét – kötelességünk ez, mielőtt ítéletet hoznánk. S mivel sohasem ismerhetjük eléggé ezeket a momentumokat, kénytelenek vagyunk a képzeletünkre hagyatkozni. S ekkor látni fogjuk, hogy minimális erőfeszítéssel olyan körülményeket is képesek vagyunk elgondolni, melyek teljesen más megvilágításba helyezik az egészet. Mi több, nincs olyan eset, melyhez, ha van elég fantáziánk, ne gondolhatnánk ki olyan körülményeket, melyek teljes mértékben igazolják az elsőre mégoly visszataszítónak ítélt cselekedetet is: ha a hagyományos mérleg egyik serpenyőjébe a bűnt tesszük, a másikba pedig beleöntünk minden lehetséges magyarázatot, mellyel netán igazolható a bűntett, akkor szükségképpen eljön a pillanat, amikor az utóbbi javára billen el a mérleg nyelve. Ki tudja, mi mindent vétett ez az asszony a férfi ellen, gondoltam, ki tudja, miféle gonoszságok tömegét követte el? Ki tudja, mi mindent meg nem tett ez a férfi a nőért, mit föl nem áldozott érte; mennyit, de mennyit nem tűrt, nyelt, és mi mindent meg nem bocsátott már neki? És ki tudja másfelől, milyen gyalázatos, milyen cinikus mélységbe nem süllyedt ez a nő? Az is lehet, hogy egy állat, nőstény a nő, aki magára hagyta torokgyíkban fulladozó gyermekét, mert találkája volt a szeretőjével. Ez esetben nem bűnös-e még azért is, hogy belehajszolta egy ilyen csúf kirohanásba, hogy így elállatiasította a férjét? S ha így van, emberileg, végső soron nem érthető-e mégis a férfi kiborulása, még ha ilyen kegyetlenre sikeredett is? S ha beavatkoznánk a nő miatt, a nő érdekében, nem érezné-e úgy ez az ember – már persze csak ha tényleg így állnak a dolgok –, hogy teljes mértékben igazságtalanul ítéljük meg? – Igen, jól tettem, hogy nem avatkoztam be. Miközben ekként morfondíroztam, záporoztak tovább az ütések. Felbukkant egy harmadik járókelő: hosszú göndör hajú, jól megtermett fiatalember kék pulóverben, teniszütővel a hóna alatt. Egy szempillantás alatt felmérte a helyzetet; megvető tekintettel végigmért bennünket, a két passzív szemlélőt, és habozás nélkül nekitámadt a férfinak – pont úgy, ahogy az imént én szándékoztam tenni –, és elkezdte gyapálni, püfölni indulatból, gondolkodás nélkül, nem érdekelte, hová sújt le az ökle… A meglepett férfi felemelte a fejét, és védekezésbe ment át. A nő kievickélt a szorításából, feltérdelt, felállt: a vártnál gyorsabban tért magához, tudniillik kapott rendesen. Leverte a port a karjáról, térdéről, megigazította szétdúlt frizuráját. (Ettől a mozdulattól mindjárt kevésbé láttam áldozatnak.) Aztán észrevétlenül eltűnt valamerre. Az utca túloldalán koros ember bukkant fel, kisfiút vezetett kézen fogva. Sétált a gyerekkel a jegenyefasorban, sugárzott belőle a nagyapai türelem, 872

az odaadás; valamit mutatott a fiúcskának az egyik fán, talán madarat vagy fészket. Amikor meglátta a verekedőket, földbe gyökerezett a lába. Azonban egykettőre átlátta a helyzetet: egy jól megtermett fiatal bitang kíméletlenül gyapálja idősebb felebarátját; püföli kíméletlenül, és szemlátomást igazságtalanul (hisz ösztönösen a gyengébbnek adunk igazat); továbbá két hitvány, önző alak is áll ott, akik közönyösen nézik mindezt. Máris megszületett benne a döntés: megrázta magát, félretolta a gyereket, és nekirontott a támadónak (hisz ösztönösen az erősebbet véljük támadónak), teljes erőből ütni kezdte. Elnéztem ezt az újabb bonyodalmat, és azt gondoltam: ha az előbb nem fogtam volna vissza magam, most én lennék az, akin ezek az ütések csattannak, és én lennék, aki elkeseredetten, mély meggyőződéssel viszonzom az ütéseket, s ütöm-vágom azt, aki ugyanolyan indítékból lépett közbe, mint én, és akivel – ezek szerint – egyformán gondolkodunk, vagyis bajtársak vagyunk. Lám, szánalomból és merő emberszeretetből agyabugyálja most itt egymást három emberszerzet, hogy igazságot tegyen, s valakinek a javát szolgálja. Nem messze tőlük pedig ujját sem mozdítja felebarátjáért két hitvány egoista. Két egoista, három támadó, négy megvert. Mindössze öt-hat ember, általuk mégis képviselve van mindennemű bűnös: az egyik azért bűnös, mert részt vesz a verekedésben, a másik meg azért, mert röstell részt venni benne; az egyik azért bűnös, mert ismeretlenül beleüti az orrát mások dolgába, a másik meg azért, mert nem lép közbe; emberhez méltatlanul gyáva az egyik, a másik viszont rabiátusan emberbarát; az egyik azért bűnös, mert önkényesen tesz igazságot, a másik meg azért, mert megakadályozza a mégoly önkényes igazságtételt is! – Amikor először megtorpantam, még megvetően mértem végig a telt ábrázatú emberkét, ám kisvártatva ugyanúgy viselkedtem, mint ő. Egy-egy pillanat erejéig mindegyik résztvevő viselkedését helyeseltem, és szurkoltam neki, de a következő pillanatban már elítéltem, és a rátámadó jövevénynek adtam igazat. Ám nyomban a pokolba kívántam azt is, és nem bántam, hogy őt szintén megtámadják. Pontosan úgy zajlott az eseménysor, a beavatkozások pontosan úgy követték egymást, ahogy kívántam – mintha csak én kormányoznám őket látatlanban. Ám mindezek után ugyanúgy nem tudom, mint előtte, hogy kinek van igaza, és voltaképpen milyen végkifejletre várok! Azaz tudtam, menet közben: mindegyik támadónak vereséget kívántam, és győzelmet minden megtámadottnak, a gyengébbnek sikert, az erősebbnek kudarcot; arra vágytam, hogy a gyengébb legyen az erősebb, az erősebb pedig a gyengébb, a támadó váljék megtámadottá, s a megtámadott támadóvá. Csakhogy épp 873

ebben a nehézség, vagyis hogy mindegyik résztvevő kipróbálta mindegyik szerepet: mind volt erősebb és gyengébb, volt támadó és megtámadott, volt igaz és bűnös. Hát ki tudja ezt kibogozni, ki tud itt igazságot tenni? Vajon ugyanaz a bűn, mint az erő? Vajon gyengeség az igazságosság? Vajon mindig elbukik az igazságtevő? Messze, a fasor túlsó végében felsejlett egy rendőr sötét sziluettje. A hivatalos igazságtevő puszta megjelenése is nyomban megtette a hatását. A harci kedv hirtelen lelappadt, vége szakadt a verekedésnek. Az öregembernek eszébe jutott az unokája, sietve visszament hozzá. A férj kinyomogatta szétlapult kalapját, a fiatalember pedig göndör haját rázva zsebkendőt szorított a szeme alatti véraláfutásra. Elfogyott, buborékként pattant szét a langyos vasárnap délelőttben a fölösleges energia. Igazságot szolgáltattunk. RADICS VIKTÓRIA fordítása

Zágráb, Ilica

SLAVKO MIHALIC´

Asztalnál. Az óceán közepén Elveszve, az asztalnál, az óceán közepén, magányos szirtnek képzelem magam, mely a világ végén, a mélységbe bámul, az őstengerbe, amiből senki sem menekülhetett, és nem is akart, csak a tompa morajlást hallani, a titokzatos körforgást, a Föld, a Nap, és a Csillagok járását, magányos kozmosz, a többi száz között, még nem tudni, mi körül forogsz, hacsak nem e golyóstoll körül, amely ízekre szedi az időt, mindent kinevet, s gúnyolódik, felfedi a dolgok jobbik arcát, ugyanúgy, csak visszafelé.

Vihar előtt Nézd, azokat a felhőket, Vera, miért hallgatsz, Istenemre, nem vagyok állat, nyakunkon az eső, Milyen hirtelen lehűlt a levegő, Messze vagyunk a várostól. Rendben, Vera, sohasem felejtem el, Amit nekem adtál. Mi most egyek vagyunk, minek annyit beszélni, Azok a sötét felhők általában vihart hoznak, Már minden elcsendesedett, a tücskök, a búza. Ha akarod, maradhatunk, Téged féltelek, nekem már mindegy, A mezőn veszélyes a villám, S most mi vagyunk a legmagasabb pont (és olyan átkozottul magányosak). 875

Ma este sírni fognak a gazdák A ledöntött búzatáblák fölött, Nem érdekel, ki mit gondol, Ne sírj, Vera, csak az idegek miatt van, Minden sejtünkkel érezzük a vihart, Mondom neked, az élet sokkal egyszerűbb, Lám az első cseppek, nyakunkon a vihar, Gombold be az inged, látod, Még a virág is összezárja szirmait, ha bajod esne, Nem tudnám megbocsátani magamnak. Persze hogy szent lesz emlékezetemben ez a hely, Kérlek, lépkedj gyorsabban, és ne fordulj hátra. FENYVESI OTTÓ fordításai

ANTUN ŠOLJAN

Eső

Már jó ideje álltam az ablaknál, vártam, hogy a nagymutató a tizenkettesre érjen. Elnézve az üvegen át az ázott tetőket, a nedves homlokzatokat, a fák suttogó koronáit, határozottan úgy éreztem, szabadságot rejtenek az esőfüggönyök, melybe hamarosan belevetem magam, átadom magam neki, vigyen csak el a meredek utcán lefelé kígyózó kis patakocskákkal együtt. Ez persze csak egy fajtája a szabadságnak, egy kis darabka magánszabadság. Mint minden szombaton, szilárdan hittem, hogy valami vár rám ebben a szabadságban. Mindig tele van a szabadság rejtett lehetőségekkel: most az eső rejti őket. Nem tudtam, mi várhat, de miközben lementem a lépcsőn, csaknem biztos voltam benne, hogy talán itt, mindjárt a kapu előtt, az Uspinjača-siklóhoz közeli sarkon, vagy egy kicsit messzebb, már a térnél, a villamosmegállóban éppen ma, éppen engem vár valami. Lehet, hogy éppen ez, az igazi szombat. Ahogy belevetettem magam az esőbe, megpróbáltam elképzelni azt, ami vár rám. (Mint éjjel, félálomban, az esővel szemben állva hosszú, bonyolult történeteket képzelek el.) Túl öreg vagyok már ahhoz, hogy lottónyereményre vagy örökségre vagy gazdag nőkre gondoljak. Ami engem vár, az egészen más, csakis énhozzám tartozik, és csakis nekem adhat megelégedést. Folyamatosan esett, vékonyan, láthatatlan cseppekben. Teljesen egyhangú volt az ég. A vénasszonyok nyara (és talán bennem valami) észrevétlenül átfolyt egy ilyen sietős őszi esőbe, abból a fajtából, amelyik még őriz egy kis meleg leheletet, mint valami emléket, s még megnyitja átlátszó szövedékét a kényelmes sétáló előtt. Még mindig esett, amikor lementem a lépcsőn, és kiléptem az iroda kapuján. Gornji Grad valamelyik részén kissé megkésve három órát harangoztak. Kinyitottam az esernyőmet, és meg voltam elégedve magammal, amiért reggel, pedig akkor még a legcsekélyebb jele sem látszott az esőnek, nem felejtettem el esernyőt hozni. Annál is inkább meg voltam elégedve, mert láttam, hogy mások viszont otthon felejtették az esernyőjüket. Felhajtották a gallérjukat, pislogtak az égre. Egy pillanatra elgondoltam, micsoda élvezettel fogok most sétálgatni az esőben, én, akit véd az 877

esernyő, aki az esernyő fekete kupolája alól figyelem az égbolt szürke kupolája alatt siető többieket. Ám ekkor odaértem az első sarokhoz, ami már az Ilicáé volt, elkapott az Ilicán végigsöprő csípős, hideg szél, és szurkálták az arcomat a hegyes, vékony kis esőcseppek. Sehogy sem tudtam tökéletesen megvédeni magamat az esernyővel. Először kissé jobbra döntöttem, aztán kissé balra, utána meg hirtelen csak egyenesen. Valahányszor élesebben fújt a szél, kénytelen voltam minden erőmmel mereven magam elé tartani az ernyőt. Úgy tíz perc után kezdett megfájdulni a kezem; át kellett vennem a másikba. A zsebemben tartott kezem annyira nedves és zsibbadt volt, mintha valaki máshoz tartozna. Hideg, kellemetlen eső volt. Ráadásul egyre erősebben esett. Az emberek siettek fedezékbe vonulni; azok is, akiknek volt esernyőjük, meg azok is, akinek nem. Muszáj volt fedezékbe vonulni. Az Ilica úton volt egy nagy kirakat, kissé beljebb, mint a fölötte lévő emelet, ezért jól be lehetett húzódni oda az eső elől. Annyian álltak már előtte, hogy nem látszott tőlük, mi van odabent. Az emberek hátat fordítottak neki, engem néztek. Az volt a benyomásom, hogy nem örülnének, ha közéjük állnék, csak hogy még többen legyenek, és elvegyek tőlük egy darabka teret abból, amit ők már olyan jól belaktak. De mit érdekelnek ők engem! Úgyis csak klausztrofóbiás lennék közöttük! Kicsit továbbmentem, aztán beálltam egy kapualjba. Megálltam, összecsuktam az esernyőt. Most úgy lógott az esernyő a kezemből, mint egy nagy döglött denevér. A férfiak csak nagy, fekete esernyőt használnak, amely becsukva olyan, mint a kimúlt denevér. A nők mindenféle esernyőt használnak: ebből is látszik, hogy két részből áll a világ. Különben sem tudom, hogy néz ki egy döglött denevér. Igazából a nők sem tudják; mégis másféle esernyőket használnak. Lehet, hogy a denevérek sosem múlnak ki. Ewig fledermäusliche. Egyre jobban szakadt. Rengeteg nagy esernyő imbolygott az utcán. Az emberfejek fölött más szint, úgymond, háborgó fekete tenger az esernyők külön világa. Talán van közöttük, amelyik olyan céltalan, mint én, ezen az alsóbb szinten. Lóbáltam az esernyőmet, ahogy a harang leng, s nem tudtam, mit csináljak, menjek vagy maradjak. Néztem a járókelőket, megoldást keresve; megláttam egy nőt, akit ismerek. Világosbarna, testhez álló kiskosztümöt viselt, az utolsó (vagy első) őszi divat szerint. Csinos volt, mint mindig. Csinos, mint amikor három, nem is, négy évvel ezelőtt utoljára láttam. Hasonlóképp vörös. Hasonlóképp ápolt, rendes, feszes. Az utca másik oldalán ment, nézte a kirakatokat, és nem vett észre; szinte éreztem a száját, kezének illatát, hangját, csípőjét. Mindez egyenesen a távoli múltból jött, az utca túloldaláról, az esőn keresztül. Már-már nyitottam a számat, hogy odakiáltsak neki, sőt integettem, hogy amikor már 878

nem a kirakatot nézi, észrevegyen, s akkor mondjak valamit… De túl messze volt, az utca túlsó oldalán, közöttünk őrülten, vakon csilingelő villamosok közlekedtek immár négy éve a csillogó síneken, a vékony őszi esőben, amely mindannyiunkat beborít, elszigetel, eljelentéktelenít, függönye különféle utcákba oszt. Tudom, ha most odamennék hozzá, túl bonyolult lenne. Szívélyesen kezet fognánk, mindketten föltennénk a kérdéseinket, tulajdonképpen a múltra vonatkozón, de persze nem túlságosan belebocsátkozva a részletekbe, nehogy érintsük mindazt a kölcsönös méltánytalanságot, amit az idő csak még gyógyíthatatlanabbá tett. Így csak álltam egy helyben tovább, és néztem a négyévi szürke, világosbarna függönyön át, ahogy végigmegy a kirakatokban kigyúló fények előtt. Nem volt elég erőm, sem kedvem, és már régóta ugyanígy nem volt sem erőm, sem kedvem hozzá, hogy elmenjek Marikához, és nyíltan, emberien megmondjam neki, hogy köztünk mindennek vége. Köztünk mindennek vége, Marika. Ki tudja, volt-e közöttünk egyáltalán valami! De egyszer meg kell mondani neki, mert magától sosem fogja megérteni. Nem akarja megérteni. Csak ki kell sütnöm, hogyan tálaljam a legkevésbé sértő formában. Ki kell találnom, és meg kell mondanom neki. De örökké túlságosan elfoglalt vagyok, amikor Marikához kellene menni. Vagy túlságosan fáradt. Vagy túl jól érzem magam hozzá. Most például esik az eső. Nem, nem volt kedvem Marikához menni. Nem volt kedvem hazamenni. Az üres lakásba, erre a kényelmetlen tanyára. Nem volt kedvem moziba menni. Nem volt kedvem a klubba menni. Úgy értem, kosarazni nem volt kedvem, mert nagyon, sőt túl régóta csinálom ezt a kosarazást, amit már nem szeretek, a klubban, amit nem szeretek, olyanokkal, akiket nem szeretek. Általában egy csomó olyan dolgot csinálok, amit egyáltalán nem szeretek. Elmehetnék az Ezüst Szarvasba. Az Ezüst Szarvas egy kocsma, a Gajeva utca végén. Legalábbis régen így hívták. Ma talán már valami más van kiírva a cégtáblájára, de még mindig egyszerűen csak Szarvasnak hívják. Szóval, akkoriban ott találkoztunk, a Szarvasban, én meg a srácok a csapatból, fehérbort vagy šljivovicát ittunk, énekeltünk, sportról, nőkről vagy egymásról vitatkoztunk. Mostanában nagyon sokan járnak a Szarvasba olyanok, akiket nem ismerek és nem szeretek. Manapság mindenhol sokan vannak olyanok, akiket nem ismerek, vagy nem szeretek. Már-már azt mondhatnám, szorosan összefügg ez a kettő. Akkor, amikor én meg a fiúk a csapatból ott ittunk, szerettük az ismeretleneket, mert nem volt szükségünk rájuk. Most azonban csak olyanokkal akad dolgunk, akik számunkra idegenek, akikre szükségünk van, akiket nem szeretünk, akik nem jelentenek nekünk semmit. Nem is tudom, mire fogunk jutni, ha ez így megy tovább. Nem, egy 879

ilyen napon, mint a mai, nem mehetek a Szarvasba, csak hogy utána visszasírjam a múltat. Ott csak voltunk, most már nem vagyunk. A vizes kezemmel elővettem a cigarettát a zsebemből. A száraz kezemmel tartottam, de már késő volt. És átnedvesedett a gyufa is, megpuhultak a kis gyufafejek. Megállítottam egy járókelőt, tüzet kértem tőle. Szokásból a kezemmel védtem a cigarettát, miközben meggyújtottam. A férfi is a kezével védte az öngyújtó lángját. Kis glóbuszt formált a négy kéz. De ő nem vette észre, sietett, már ott sem volt. Meg sem tudtam nézni magamnak rendesen. Pedig talán éppen ő volt az, a hírhozó, akit várok, de nem sikerült leolvasnom az arcáról az üzenetet. Úgy elhúzta a csíkot, mintha sosem járt volna ott. Végigégett a cigaretta, de mintha nem is égne, akkor sem tűnt volna fel, ha sűrű fehér füstöt ereget a hideg levegőben. Miért is nem vettem szemügyre? Legalább megköszönhettem volna. De nem ez a kérdés zavart igazán. Hanem hogy mit csináljak. Mit csináljak? Ez volt a kérdés. Álltam, dohányoztam, és bámultam a járdát, ahol pocsolyákat kerülgető cipők haladtak el. Ahogy dülledt szemmel, vakon meredtem egy pontra, úgy tetszett, mintha maguktól lépkednének a cipők. És rájöttem, hogy a cipők is a maguk külön világát élik. Sokféle cipő volt: gumitalpú, antilopbőr, mokaszin, bakancs. Némelyik öreg, némelyik új. Némelyikről semmi különöset nem lehetett mondani. De annyi biztos, hogy egyik sem járt magától. Mindegyikben élt egy elnyomó, egy főúr. Céltalanul, magányosan, zavarodottan, szerencsétlenül bolyongtak a cipők, a felső szint bizonytalan parancsait követve. Ránéztem a saját cipőmre. Szegény, tévelygő cipő. Sárga, jobban mondva, barna cipő volt, és az esernyőm hegyéről rácsöpögött magányos, kerek orrára a víz. Nem volt kedvem. Hazamenni. Moziba menni. Na persze erről is lehetne még mondani valamit. A lakás hideg lesz, barátságtalan; nem tehetek mást, mint hogy lefekszem, aztán olvasok, vagy alszom. Az olvasáson már régóta túl vagyok, aludni pedig nem tudok. Mit olvassak, úgynevezett jó könyveket? Lefekszem, eloltom a villanyt, és nem bírok elaludni. Tulajdonképpen nem gondolok semmire, mégsem tudok elaludni. A moziban untatnak az úgynevezett jó filmek, és az úgynevezett rosszakat szintén unom. A moziban mindig üres mellettem egy szék, akkor is, ha ül benne valaki. Ha legalább valami westernt adnak, el szoktam feledkezni erről, jól szórakozom; de westernből olyan kevés van. És ebben az izgalmas pillanatban esernyőm nyelére csúsztatom a kezemet, mintha revolver markolata lenne, és résnyire nyitott szemmel hidegen, várakozón fürkészem az esőt. Presszóba nincs kedvem menni, mert már nem iszom, és itt ugyanolyan jól elvagyok, mint a presszóban. Sehová sincs kedvem menni. Mit csináljak? MIT CSINÁLJAK? Ez a kérdés. Ez volt 880

a kérdés, nem a cigaretta, nem a mozi, nem Marika, és nem a hazamenés, nem, ez mind nem. Hanem a mit csinálás, az volt a kérdés. És még így is volt egy csomó hely, ahová látszólag talán mehettem volna. Mert ha azt gondolja, hogy nincsenek barátaim, téved. Mind irtó klassz emberek, jó barátok, és én nagyon szeretem őket, és tudom, hogy ők is szeretnek engem, többnyire ugyanúgy, mint én őket, és ugyanígy szeretek még némelyeket, akik talán nem is a barátaim. Őrájuk persze nem lehet számítani. Csak a barátokra számítok. Esetleg sakkozhatnánk, összehozhatnánk egy preferansz- vagy pókerpartit, ha többen vagyunk, vagy hallgathatunk lemezt, amit valaki kintről hozott. Elmehetnénk együtt valahová, jó hangulatban, valahová, ahol udvariasak a pincérek, és ahonnan nem dobnak ki tizenegy előtt, még egy kicsit vitatkozhatnánk is, az jót tesz az epénknek, vagy nótázhatnánk. Csinálhatnánk ezt mind, ha ez mind igaz lenne. De persze csak képzelem az egészet. Mert mi tulajdonképpen nem vagyunk. Épp csak így képzelem el. Nem létezünk együtt. Én itt vagyok, ahol vagyok, ők pedig valahol máshol vannak. Vagyunk, de nem létezünk együtt. Pontosan ezért vagyunk ennyire klasszak. Ezért vagyunk olyan jó barátok. Csak látszólag bírunk bármit is. Ostoba és naiv lenne részemről azt várni, hogy bármi ilyesmit lehet. Megpróbáltam az esernyőm hegyével a járdára rajzolni valamit. De folyton esett, a víz elmosta a rajzot a járdán. Folyton csurgott az eső odafentről, nedves lett minden. És a kezem is nedves volt, úgy tetszett, mintha nem lenne tiszta. És ez a hülye érzés, hogy bárhová mehetek. Vagyis, hogy valóban bárhová elmehetek, de van valami, amit jól ki kell agyalnom, mielőtt elindulok, akárhogy döntök is. Talán még táncolni is elmehetek. Még nincs késő. Egy fantasztikus táncos helyre, ahol fantasztikus dzsesszt játszanak. Ahol fantasztikus nők vannak, és én karvalyként vetem magam rájuk. Harmonikus lesz a tánc, a résztvevők örvendezve ropják, és szerepet játszik majd benne az esernyő, a cipő és a – mindenre és mindenkire ezüstösen, konfettiként hulló – eső. Elmehetek, és tudom, hogy ott is találok majd ismerőst. Vagy ismeretlent. Hogy ott is vár valami. De újra mondom, ez az egész csak látszólag volt így. Csak látszólag mehetek el innen, erről a helyről, ahol körülvesz az eső szögesdrót kerítése, és a földhöz szögez az esernyő fekete hegye. Jobbról és balról mellettem ugyanúgy a földhöz szögezve állnak emberek, talán csirkefogók, vagy talán olyanok, mint én. Csak látszólag, mondom. S akkor, ha jól belegondolok, hajlamos vagyok azt hinni, hogy mindennek egész máshogy kellett kezdődnie. Hogy valamikor még a kezdeteknél és azóta is s a többi. Mert táncolni menni olyan, mint sehová sem menni. Marikához menni olyan, mint sehová sem menni. A klubba menni olyan, mint sehová sem menni. Bárhová menni olyan, mint sehová sem menni. Ugyanolyan jó itt maradni, ahol vagyunk, és 881

megvárni, míg eláll az eső. Az is olyan, mint sehová sem menni. A sehol, az mindenhol, ahol kétségbeesés, unalom, magány, eső, hideg van. A sehol, az minden egyes hely, mert szinte minden hely ilyen. Olykor, ezt azért hozzá kell tenni, különösebb meggyőződés nélkül. Olykor a sehol van. Most a sehol van. És tegnap is az volt. Ebből tudja az ember, hogy öregszik. Még mindig úgy esett, mintha dézsából öntenék, ahogy halak zuhognak, ezüstös testű, vékony kis halak zuhognak kifelé a felfordított, teli halasládákból, ahogy ömlik kifelé ez a bőség. Álltam az ajtó előtt, feketén, magasan, egyenesen, és úgy éreztem, mintha fölemelnének a galléromnál fogva, és a lábam nem érintené a földet. Lógtam, mint a nagy, fekete, döglött denevér. Lógtam, mint az esernyő. A sehol egészen körülvett, sehol volt az utca túloldalán és a mellettem lévő kirakatnál, sehol volt mindenhol, ahol esik az eső, és ahol nem esik. Végtelen volt a sehol. Ugyanígy állhattam volna bárhol máshol is, és nem ez előtt az ajtó előtt, nem az Ilicán, nem Zágrábban, csinálhattam volna a semmin kívül valami mást is. De ugye érti, az istenért, ez mind csak látszólag volt így. Bárhol lennék úgy, ahogy most vagyok, sehol sem lennék. De még az sem változtat a vitathatatlan tényen, hogy éppen itt állok, sehol máshol. Itt van nekem a sehol. Itt én vagyok. Még mindig szakadt az eső a magasból, sehonnan és továbbra is sehová, és én úgy függeszkedtem, mint egy döglött denevér, és a nők féltek tőlem, a járókelők messzire elkerültek. Mintha derengene, hogy már voltam hasonló helyzetekben. Valószínűleg már megéltem mindezt. És továbbra is esik. Állok, nem mozdulok innen. Nem mozdulok innen később sem. Legalábbis nem kapkodom el. Holnap talán még nem. Talán még holnapután sem. Talán egész héten sem. MARKO GREGORIĆ és LUKÁCS LAURA fordítása

A zágrábi sikló

ANTUN ŠOLJAN

Bombázás

Kihalt, meleg volt az utca, akár egy hosszú, homokos tengerpart; vibrált a levegő, minden irányban reszkettek az egyenes vonalak, tükröződtek a forróság tükrében, mint olajosan nyugodt nyári vízben. Árnyéktalan volt az utca, sütött, akár egy üst, kibírhatatlanul. Sehol egy lélek, ebéd után senki sem ment csak úgy, céltalanul az utcára, és bár szél se rebbent, magától fölszállt a por, mintha párologna a talaj a tűző nap alatt, és nem ülepedett le, hanem lassú, barna ködként függött az utca fölött. Ettől sűrűn, sárgásan fortyogni látszottak a tárgyak, akár hatalmas kohóban a félig olvadt magma: mintha a nap folyékony anyagává alakult volna át minden anyag, s most az töltené be fullasztón a lélegzésre alkalmas teret. Ijesztően közel volt az ég; úgy éreztem, tikkadt virággá fonnyaszt. Ha most bicikligumi érintkezne a járdával, sercegne, mintha vaskályha oldalához ért volna. Alig vonszoltam magam. Vakított az izzó meleg, forrt a fejem; már akkor az ájulás határán voltam, pedig még el sem kezdődött. Az árnyéktalan utca közepén mentem, hogy a lehető legtávolabb maradjak a perzselő, forróságot sugárzó fehér falaktól, és végtelen párhuzamosai közé zárva olyan súlyosnak, fáradtnak éreztem magam, hogy kedvem lett volna lefeküdni az utca közepére, elnyúlni a meleg aszfalton, ahol majd nyers, meztelen, tehetetlen húsdarabként egyszerűen megsülök. Nagy nehezen összeszedtem magam, s mégsem estem szét, mint egy nyitott legyező. Rettenetes erőfeszítéssel tartottak állva az izmaim. Gyertyaként olvadoztam. Fölöttem, előttem forró tér; nem mertem hátranézni, nehogy magam mögött is azt lássam: körbeölelt a száraz, barna köd, a körülöttem gomolygó, sűrű, meleg csönddel teli, gyapjas felhők. Kézzelfogható volt a csönd, málhaként nehezedett a vállamra, beleégett a ruhámba, meztelen bőrömbe, behatolt a tüdőmbe, zsigereimbe, és betöltötte őket ólomsűrű ürességgel. Ezt gondoltam: szeretnék otthon lenni, ruhátlanul lefeküdni a tökéletesen sima, feszes lepedőre a hűvös szobában, és nem mozdulni, csak feküdni takaró nélkül, csak nézni félig leeresztett szemhéjam alól a csukott zsalukat, a lécek közt beszűrődő két vékony napsugarat. Így akarok feküdni, amíg 883

meg nem érkezik a könyörületes éjszaka. De az ég nem könyörült: nem tudtam továbbsietni a meleg utcán, elnehezült a lábam, elgyengült bennem az akarat, és a forróság perzselőn hullámzó homokként verte az arcomat. Pontosan érzékeltem azt a meleg, üres teret, a házfalak által körbezárt utcát, azt a felém hömpölygő homokfolyamot, meg azt az egyetlenegy embert, egészen az utca túlsó végén, ahol szinte találkoztak a párhuzamosok, azt a közeledő embert, aki persze túl messze volt ahhoz, hogy megállapítsam a korát vagy küllemét, s hogy milyen magas, vagy milyen az arca, azt a magányos, határozatlan léptű, határozatlan távolságban lévő, határozatlan embert. Tehát valakit, aki hangtalanul és látható mozdulatok nélkül mozog az utca végében, egy embert, akit gondolattalanul követ a tekintetem, mint valami rovart, akihez semmi közöm, épp csak észrevettem, felfigyeltem a jelenlétére, s noha ott volt, én teljesen egyedül lépkedtem a kihalt, forró utcán, egyedül a nap alatt, oly távol és oly határozatlanul a vibráló fényben, mintha nem is lennék emberi lény. Ebben a pillanatban felüvöltött a sziréna a mélyből, a föld gyomrából, majd elrugaszkodott, mint a támadó vad, egyre feljebb, a templomtoronyig domborítva felborzolt hátát, aztán fenyegető, monoton morgás lett a kezdeti ijesztő üvöltésből, mely fémes hangszínűvé állandósult, és mindig azonos szinten vibrált a magasban, már nem zavarta a csöndet, csak befedte fölülről, térben, mint fedő a csönd meleg üstjén, melyben megőrződik az összes többi hang értéke s viszonyuk egymáshoz. A sziréna üvöltése ellenére jól hallottam, ahogy járás közben suhog a szoknyám. Nem számítottam riadóra ebben a napszakban, Isten tudja, miért, ebéd után rendszerint nem jöttek repülőgépek, talán a pilóták is ebédeltek, talán ebédelt maga a halál is, és ha délig nem volt légiriadó, többnyire egészen estig nem volt mitől tartani. Délután két óra lehetett, az imént ebédeltem, meleg volt, és éreztem, nincs bennem elég akarat, hogy elbújjak, sem erő, hogy elszaladjak, s amikor belém martak a sziréna állati karmai, csak valami szörnyű levertséget éreztem, meg hogy szeretnék lefeküdni bárhová, bárhová, az utca közepére, és essen, ami csak akar. Elegem volt a légiriadókból, a menekülésből, nem akartam tovább bujkálni a láthatatlan bombák elől, melyek engem keresnek, nyugalmat akartam végre, lefeküdni, lemerülni valahová a történés legmélyére, behúzódni egy végső kuckóba, s hogy ne kelljen szaladnom a napon, ha perzsel a délután, ne kelljen fedezékbe húzódnom, minek is, oly értelmetlen, bármelyik pillanatban lehullhat a bomba, és hull is folyton, városszerte, mindenhová. Az a férfi még mindig csak az utca túlsó végében járt, ugyanolyan nyugodtan lépkedett, mint előtte. Most több mozgás volt, felbolydult az utca, 884

megtelt nem értelmezhető taglejtésekkel, de továbbra is hangtalan maradt a sziréna üvöltésétől sűrű, alattomos csöndben, amely rosszul szellőző alagútként borult fölé. Mögöttem nesztelenül átszaladt valaki az úttesten. Aztán egy szekér robogott elő a mellékutcából, némán átkozódó paraszt futott mellette, menet közben kapkodva le a szerszámot a megbokrosodott lóról. Az egyik házban nagy zajjal kinyílt egy ablak, valaki kikiabált valamit. Tudtam, hogy kiáltott, láttam ólomnehéz anyaggá válni a sűrű, fojtogató hangot, mely körbevett, majd leülepedett a talajra, pedig a valóságban nem hallottam semmit. Mögöttem történt mindez, mintha hátat fordítanék a vetítővászonnak. Csak a férfi volt előttem; felém tartó, sötét pont. Ebben a pillanatban mintha kilyukadt volna a némaság mennyezete, amely eddig elválasztott az égtől: meghallottuk a távolból a repülőgépek súlyos, rekedt dörmögését. A hangból ítélve sokan lehettek. A férfi még mindig nyugodtan lépkedett az utcán, egyre közelebb ért. Talán kint akar maradni az utcán, ő, egymagában, futott át a fejemen. Nagyon egyedül volt, és közeledett felém. De mielőtt annyira közel ért volna, hogy ki tudtam volna venni a vonásait, mozdulataiból következtethettem volna a testalkatára, ösztönösen, szinte akaratom ellenére, émelyegve, szédülve, hányingerrel küszködve befordultam egy kapualjba. Balra az első házba rohantam be. Átmentem a kapun, rövid lépcső vezetett az udvarba. Kicsi volt az udvar, három oldalról házak hátsó traktusa határolta: itt is, ott is ruha száradt a konyhabalkonon. A negyedik oldalon hervadt, sárga kert, senki sem tartózkodott benne. Megfordultam, álltam a napsütésben, az udvar közepén, s úgy éreztem, mindjárt összeesek. Arrafelé pillantottam, ahol bejöttem. A kapu mellett emberek álltak, először észre sem vettem, de most sem tudtam rendesen szemügyre venni őket, mert egészen a falhoz lapultak, beleolvadtak a félméteres árnyékba, talán a nap, talán a repülőgépek miatt. Annyira megrohant a fáradtság, hogy alig találtam rá a hangomra. – Van itt óvóhely? Kérem. Óvóhely. Megengedik…? – kérdeztem feléjük indulva, alig vonszolva a lábam, miközben a két-három súlyos lépés görcsös izommunkája összeszorította, felkavarta a gyomromat. Nem válaszoltak; sőt rám se néztek. Kételkedtem benne, hogy egyáltalán létezem. – Tessék, már látom is őket – mondta egy hang. – Gyorsan, jöjjön közelebb, ide az árnyékba, nehogy meglássák – mondta egy másik, női hang. Nekem mondta, hisz ott álltam kitárva az égnek, mint valami rituális felajánlás, sem erő, sem akarat nem volt bennem, hogy védekezzek. Hülyeség, gondoltam, csak nem fognak miattam bombákat

885

dobálni, még ha látnak is. Hülyeség, hülyeség az egész, hülyeség megmozdulni. Nem válaszoltam. Moccanni sem bírtam. – Gyorsan, gyorsan, jöjjön már – mondta ismét a nő, ezúttal idegesebben. Valahogy erőt adott a hangja, azt az erőt, ami addig hiányzott. Odamentem, beálltam közéjük az árnyékba. Hirtelen egy kis megkönnyebbülést éreztem. Senki sem szólt. Kémlelték az eget. – Most már én is látom őket – mondta a nő. A hűvösben állva érzékeltem, hogy reszket a levegő: ezüstös villanások szabdalták az eget. Lehet, hogy a repülőgépek villantak, lehet, hogy a radarelhárító fémlemezei, vagy egyszerűen csak a hőség reszketett: nem láttam semmit. Holtfáradt voltam, nem tudtam tovább az égre mereszteni a szemem. Három férfi, egy nő és két gyerek állt mellettem. A nagyobbik hétéves lehetett, a kisebbik körülbelül öt. De az ég alatt mindannyian egyenlők voltunk. – Kaphatok egy pohár vizet? – kérdeztem. Körülnéztem, szememmel keresve a fedezéket. Senki sem válaszolt. Mind konokul meredtek az égre, mintha segítene rajtuk, hogy tudják, mi folyik odafönn. Aztán szabályos, határozott lépteket hallottam a kapu felől. Csakis az a férfi lehet, az utca túlsó végéből. Csalhatatlanul éreztem, hogy csak ő lehet, pedig semmi okom nem volt rá. Örültem, hogy jön. Most már nem lesz annyira egyedül, nem lesz magára hagyva az iszonyatosan kihalt utcán, a repülőgépek alatt. És ő lesz az egyetlen a jelenlévők között, akit ismerni vélek. Most végre fölismerhetővé válik, olyan valaki lesz, akit ismerek. Talán ő majd megvéd ettől a sűrű, tompa atmoszférától, gondoltam, a repülőgépekkel teli égbolt dübörgésétől. Tudtam, bár nem volt rá okom, hogy ez a férfi más lesz, mint a többi járókelő, akikkel merő véletlenségből összeverődtem itt, akik fütyülnek rám, csak nézik az eget, fütyülnek rám, és hallgatnak. – Menjünk – mondta az egyik, aki mellettem állt. – Gyorsan, gyorsan. – Aztán kinyitotta a pincébe vezető ajtót, ami épp mögöttem volt. A többiek rémülten fordultak arra, és már tódultak is utána, mint valami nyáj. Sajnáltam, hogy nem várjuk meg emberemet, de ha már mindenki bement, nekem is be kellett mennem. Az első, aki belépett, villanyt gyújtott; csupasz égő lógott a nedves plafonról. Nedves, penészesen szürke volt a fény, mint az egész pince: betegesen sápadtnak tetszettek az arcok. Keskeny és szűk volt a pince. Két gerendán két hordó állt, aztán volt ott jó néhány láda is, egész a plafonig összezsúfolva, és az egyik sarokban rengeteg piszkos szerszámos zsák, némelyikben ásó, csákány. Leültem az egyik gerendára. Egy másik férfi az ajtónál maradt, hallottam a hangját a hátunk mögül: 886

– Jöjjön be. – Még valami mást is motyogott. Onnan, ahol ültem a pincében, csak az illető lábát lehetett látni a lépcső tetején. Talán válaszolt valamit az érkező, de nem lehetett többet hallani, mert újból üvölteni kezdett a sziréna. Most hisztérikus, görbe volt a hangja, vonított, mint egy veszett kutya. Azt képzeltem, hogy nagy, éhes patkány ül a sötét pincesarokban, a zsákok tetején, és hangosan vinnyog. Aztán mintha elvágták volna. – Úgy látszik, most kezdődik a támadás – suttogta valaki a csöndben. Csak egy pillanatig tartott a csönd, épp csak észrevette az ember. Mozdulatlanná dermesztett a hirtelen feszültség, akár a meglepő módon bennem megnyíló tér, a várakozás tere itt, legbelül, s aztán, ahogy gyilkos, vadállati süvítéssel, gyors crescendóban zuhantak az első bombák, majd rövid, kétségbeesett szünet után becsapódtak, úgy erjedtek bennem a kiáltások, az üvöltések, a törés, szakadás, rázkódás, és éreztem, hogy a torkomig emelkednek a zsigereim, belenyomódom a falba, süllyedek, elnyel a talaj. Aztán még egyszer és még egyszer. Tovább hulltak a bombák, belülről marcangoltak, szaggatták a halántékomat, görgettek a földön, mint egy zsákot, s hozzánövesztettek a tölgyfa hordóhoz, mintha borostyán lennék, s valaki le akarna tépni róla. Aztán kialudt a fény: lefeküdtem a földre, a kövezetlen pince penészes, mocskos földjére, a hordó és a föld közé nyomva arcomat, ujjaimmal a hajamba túrva, térdelve mélyen a sárban, mintha el akarnám magam temetni. A felismerés legszélső sarkából még fölfigyeltem rá, hogy az az ember, aki az ajtónál állt, most leereszkedett, elment mellettem, és hangosan kiáltotta a sötétbe, valószínűleg a gyerekeinek: – Itt vagyok, ne féljetek! Aztán egy asszony kiáltott: – Jöjjetek le, jöjjetek le, és csukjátok be azt az ajtót! Messziről, a pince túlsó végéből jött a hangja, oda húzódott be, a lehető legtávolabbra az ajtótól. Nem tudtam megállapítani, kinek kiabált, mert közben újra süvítettek, újra zuhogtak a bombák; kinyújtóztam a földön, remegve simultam a falhoz. S akkor éreztem, hogy közeledik valaki a sötétben. Csak ő lehet, az a férfi az utcáról. Nagyon örültem neki, örültem, hogy odajön hozzám. Fölemelkedtem a földről, fölültem, úgy vártam. Tudtam, hogy hozzám jön. Oda kellett jönnie hozzám. Teljesen sötét volt, nem láttam őt, sem most, sem korábban, de tudtam, hogy jön. – Ne féljen, itt vagyok – mondta, s megérintette a kezemet, hogy eligazodjék, aztán leült. – Itt vagyok. Nem eshetett bajom az ajtónál sem. Vagyis nem voltam nagyobb veszélyben, mint itt. – Biztosan azt hitte, én kiabáltam. 887

– Sokan vannak? – kérdeztem most nyugodtabban, és persze a repülőgépekre gondoltam. – Hogyan, kérem? – kérdezte, és felém fordult a sötétben; éreztem a leheletét. – Sokan vannak? – kérdeztem újból. – Nem tudom. Nem, nem hiszem – felelte. – De nem számít, sokan vannak-e, elmennek úgyis. – Szándékosan kivárta a szünetet a robbanások között, hogy értsem, amit mond. Egy idő múlva megint megszólalt: – Mondjon valamit. Tetszik a hangja. – Aztán újabb bombasorozat következett, irtózatos süvítéssel zuhogtak a bombák, egyre közelebb, és a süvítések meg robbanások szünetében megfogtam a kezét. Eltelt valamennyi idő. – Hány óra lehet? – kérdeztem. – Nem látom a karórámat – felelte. – Nincs véletlenül gyufája? – Aztán a pince közepe felé fordult. – Van valakinek gyufája? – kérdezte hangosan. – Ne dohányozzon itt! – ordította valaki a sötétségből, erőlködve, hogy dühvé alakítsa át a félelmét. Aztán újból hullani kezdtek a bombák. – Már egy órája is tarthat – jegyeztem meg. – Nem, nincs még annyi – mondta ő. – Csak úgy tetszik. Most szinte folyamatosan robbantak a bombák, zajuk elvegyült a légelhárító ütegek dübörgésével, a légvédelmi gépágyúk ropogásával. Remegtem, magamtól, vagy együtt a földdel. – Mikor fog véget érni? – kérdeztem a sötétben. Nem válaszolt. A vállára hajtottam a fejem, s ő nem tolt el, átkarolta a vállamat. – Mikor lesz vége? – ismételtem ölelésének különleges sötétjében. Hirtelen sírni kezdett egy gyerek. – Jézusom – mondta az asszony –, már csak ez hiányzott! – Imádkozz! – parancsolta az apa. – Mondd neki, hogy imádkozzon. Megállás nélkül dübörögtek a bombák, és úgy tetszett, egyre közelebb érnek. Szorosabban simultam hozzá; megfogtam a kezét, azt, amelyikkel a vállamat ölelte, a számhoz emeltem, és beleharaptam, hogy ne kiabáljak. – Ne félj – suttogta, és lejjebb hajolt, feje a fülemhez ért. Mélyebb, komorabb volt a hangja, mint előtte. Az álla és válla közti mélyedésbe fúrtam az arcomat, és erősen átöleltem. Már nem csak félelemből. Egymást átölelve ültünk, és bámultuk a sötétséget ott, ahol egymást sejtettük, mint a vakok. Valamennyi idő után bal kezem ujjaival megpróbáltam kitapogatni az arcát, hogy el tudjam képzelni. Nem szólt, nem hárította el az érintést, nem moccant. Ő volt az. Nem, már nem volt szó félelmemről, egyáltalán nem. Hangja, bőrének tapintása és illata a sötétben: erről volt szó. 888

– Milyen gyöngéden tudod – mondta halkan, de nem mozdult. Ajkaimmal súroltam arcán a bőrt. – Szegény kicsim, megijedtél – mondta. – Már nem félek – suttogtam. Jobb kezével a mellére vonta a fejemet, ujjai a hajamba túrtak. Megkönnyebbülés öntött el. Elképzeltem, hogy fekszünk a sötétben, mindketten kellemesen elfáradtunk, fekszünk az ágyban, és egyelőre sem beszélgetni, sem elaludni nincs kedvünk, csak bámulunk a meleg sötétségbe, meztelen testünk össze-összeér, de nem érzünk izgalmat, csak békét, ernyedtséget, kellemes érintéseket a combunk bőrén. Elképzeltem, hogy már napok vagy hónapok óta itt vagyunk, és már mindent, amit csak tudunk, elmondtunk egymásnak, s most csak hallgatunk, lefekszünk egymás mellé, s hallgatjuk a messzi morajlást, mely nem árthat nekünk. – Még sokáig fog tartani – mondtam, és közben simogattam. – Ki tudja? – mondta, és megsimogatta a hajamat, mely most csupa villamosság volt. – Hogy nézel ki? – kérdeztem. – Tessék? – Nem fogta föl azonnal. Aztán, kicsit később, azt mondta: – Hogy nézek ki? De hát én magam sem tudom. Erősebben öleltem ezért a válaszért: nem akartam, hogy leírja saját magát. Nem tudtam, hogy néz ki. Nem tudtam elképzelni őt. Nem tudtam, hány éves, csúnya-e, sánta-e, hogy milyen színű a szeme vagy a haja. Féltem elképzelni. Bár láthatnám, gondoltam, bár láthatnám csak egy pillanatra. Tudtam, hogy szeretem így a sötétben, hogy tetszik a hangja, hogy jólesik az érintése, hogy be akarom szívni az illatát. A sötétben, ebben a rövid ideig tartó sötétben. De lehetett öreg, csúnya, visszataszító, vagy bármi más. Bár láthatnám csak egy kicsit, egy villanásnyit. – Ez a leghosszabb bombázás, amióta elkezdődött a háború – mondta valaki a homályban. Föllobbant egy gyufa, és ugyanaz a hang közölte, hogy fél négy van. – Azt hittem, már régen beesteledett – mondtam, s aztán, nem tudom, miért, megismételtem: – Hogy már régen beesteledett. Hogy már régen éjszaka van, és összeölelkezve fekszünk, tudjuk, hogy szeretjük, s régóta elfogadjuk egymást, a múltunkban egyetlen hiba sincsen, nem követtünk el hibát, és biztosra vesszük, hogy így is marad ez mindörökre. Hajamat, nyakamat cirógatta. – Hány éves vagy? – kérdezte lágyan. Hónaljába nyomtam az orromat, úgy feleltem: – Huszonhárom. – Nem tudom, miért szégyelltem kimondani, de szégyelltem, és szerettem volna, ha gyorsan mond valamit, gyorsan, hogy megnyugtasson. 889

– Igen – mondta. Azt hittem, mond még valamit, és rettentően szégyelltem, mintha valami szörnyűséges titkomat fedtem volna föl, s közben csak dédelgettem egyre, mohón simogattam az arcát, épp azért, hogy mondjon már valamit, hogy mondjon csak egy szót, hogy mondjon valami véleményt. Nem volt erőm, nem mertem kérdezni tőle semmit, nehogy megtudjam, amit úgyis meg kell, s hogy későbbre halasszam a fényt, a megvilágosodást. Nem tudtam többet, mint előtte, és nem akartam megtudni semmi többet. Nem akarom tudni. Így akarok maradni, elnehezülve a karjaiban, és azt akarom, hogy örökké tartson ez, hogy mindig hulljanak a bombák, s legyen mindig éjszaka. Mélységes, fekete éjszaka, melyben fiatalok lesznek az öregek, melyben minden más lesz, melyben én magam is más vagyok, és más férfit ölelek. Éjszaka, melyben szépek a szörnyetegek, és meggyógyulnak a bénák. Éjszaka, mely átalakít minket, mely úgy kell nekünk, mint egy falat kenyér, éjszaka, mely közel hoz egymáshoz, és nem engedi közénk a magányt. Éjszaka, mely mindenütt jelenvaló és örök, mely védelmez, és soha el nem hagy, nem árul el, mely formátlan képekkel ajándékoz meg, kortalan férfinak mutat, magunkat is másnak, olyannak, akit véd a meleg ölelés, a sötétség, az éjszaka e különös darabkája, mely megújít, megváltoztat, melytől nemcsak szerelmet, hanem olyan arcot és szemet is kapunk, amilyet szeretnénk. Szerettem volna megvakulni, és vak maradni örökre. Fütyültem rá, hogy mi az igazság. Azt akartam, vakon, hogy megnyugtassanak a kezei. MARKO GREGORIĆ és LUKÁCS LAURA fordítása

VESNA PARUN

Nyitott ajtó A madarak is, amikor elhagyják ősszel a mocsarakat, halk Isten veleteket súgnak a némán hajladozó nádszálaknak, amelyekből tovatűnik a nyár tündöklése. A fa is, ha elválasztják a társától a bajban és a bánatban, mintha megtámasztaná a hiányzó ágait, a folyó sodrását kémlelve. Ő meg kinyitotta a kunyhó ajtaját, felnézett az égre és elment, égve hagyta a lámpát, a mozdulatlan könyvek mellett, hátrahagyva a süket csendet, melyet csak árnyak imbolygása zavar meg. Ó, éj, borítsd gyászba, változtasd sziklává a vad hegyek alatti kereszteződésben, ahonnan a farkasok vonítása a tengerig hallik! Hulljanak rá levelek, hogy suhogásuk elrejtse szomorú magányát. A hold is kerülje el, ne aranyozza be, a fénnyel, mely lenyugtatja a völgyeket. Változtasd szívét virággá, ó, éj a közöny magas bércén, ahol már nem érik el könnyeim, az algák sós ízével keverve. Változtasd rideg szigetté, kietlen és zordon parttá, melyre soha nem fognak leszállni se a gólyák, se az ezüstszínű darvak. 891

Tépjék északi és déli viharok a hullámok morajába vesző fokait, és körülötte mindent árasszon el tengernyi bánat, kétségbeesés és örökös gondterheltség. Én akkor majd becsukom az ajtót, eloltom a megfáradt lámpát, az éjszaka majd gyöngéd lesz, törli az emlékeket. Ő akkor majd ködképpé válik. Jótékony távolság ereszkedik közénk, mint baráti kéz, amely eltakarja a világ kietlenségét.

A szerelem átka Milyen tiszták lehetnénk a szerelemben, szépségesek a magányban! Milyen bátrak a viharban, szabadok a napfény kertjében, és az éjszaka bódító virágai között. Mennyi mindent tudhatnánk a boldogságról és a kétségről. Ó, bölcsesség, miért nem hívtunk előbb! Te, aki nem hagyod kialudni az igazság tüzét, és felperzseled az élet szennyét, ne kímélj bennünket! Mutassátok meg, száműzöttek, a földet, ahol éltek, hogy mi is kivonuljunk, ebből a kegyetlen és szépség nélküli korból. Ezekből a sikátorokból, melyekben az éjszaka nyomora vert tanyát, ebből az ifjúságból, ahol az álom hazugság, a szerelem pedig átok.

892

Ahol vakon élünk, és már soha nem virrad reggel számunkra. Ahol nem nyílik édes dallamra a szánk, de kard sincs az övünkben. Soha nem leszünk már tiszták a szerelemben, szépek a magányban! A vihar kiszakít majd minket, és a vizek elsodornak. Semmi nem menthet meg bennünket. Se a sírás, se a gyűlölet, se az igazság tüze, amely felperzseli kétségbeesésünket. Hol vagytok, ti, leggyorsabb lovasok? Ó, élet, miért nem téged választottunk! FENYVESI OTTÓ fordításai

RANKO MARINKOVIC´

Kezek

Néztem őket, ahogy csípőm alatt hátravetve pihentek egymásba kulcsolva. A bal a jobb ölében fészkelődve simogatta őt, az ügyesebbet, az erősebbet, okosabbat, komolyabbat. Mondhatnám szinte azt is, hogy az öregebbet, ha nem tudnám, hogy együtt születtek, ugyanattól az anyától (és persze apától), és ráadásul együtt is fogantak, az anya és az apa közös vágya teremtette, aztán hagyta magukra őket, hogy kenyérré gyúrják a föld testét. Vágy teremtette őket, rángás, különös éjszakai locsogás, a tudat elborulása, és most együtt járnak a világban, összeölelkezve, szerelmesen, elválaszthatatlanul. Egyik a másikban. A jobb átfogta ujjaival a balt, és most figyelmesen, gondosan viszi, ahogy fogai közt szuka a kölykeit. A bal pedig belesimul az ölelésébe, játszik gondtalanul: a hüvelyk szökdécsel a többi ujj hegyén, dóré-mi-fá-fá-mi-ré-dót dudorászva, majd indulót dobolva rajtuk, s dalol. – Mit csinálsz? – kérdezi a Jobb. – Mit csinálnék? Énekelek – feleli a Bal. – Énekelsz? Mit énekelsz? – Azt, hogy „dó-ré-mi-fá”, meg azt hogy „Aki nem lép egyszerre...” – „Aki nem lép egyszerre”? Hülyeség! – válaszolja neki a Jobb fölényes mosollyal. – Miért, talán katona vagy? – Mintha csak a katonák énekelnék, hogy „Aki nem lép egyszerre...”! A gyerekek is éneklik. – Miért, talán gyerek vagy? – Nem vagyok sem katona, sem gyerek, de miért lenne hülyeség énekelni? – mondja a Bal már mérgesen. – Csak azért is énekelni fogok! Kicsi vagyok, mégis tudok, Pici betűt mind olvasok. Elolvasok más betűt is, Mert ki tanul, mindig tud is! – De írni nem tudsz. És micsoda képtelenség, hogy így ajnározod magad – mondja a Jobb komolyan. 894

– De mit csináljak? Hallgassak, és számolgassak az ujjaim hegyén, mint egy uzsorás? – Talán azt akarod mondani, hogy uzsorás vagyok? – Te nem számolgatsz az ujjaid hegyén. – Hát akkor mit csinálok? – Te dolgozol, alkotsz, és cselekszel, ahogy már előttem megmondta egy együgyű írástudatlan. – Honnan tudod, hogy már mondott ilyet egy együgyű? Mikor nem is tudsz olvasni? – De te, te sem tudsz olvasni. – Viszont tudok írni! – De olvasni akkor sem tudsz! – Könyvet lapozgatni legalább tudok, te meg még azt sem tudsz. Te csak tartani tudod a könyvet, miközben én lapozgatom. Ő olvassa, én lapozom, te pedig mint valami állvány, csak tartod. Ez minden, amit tudsz. Sosem pillantottál bele egy könyvbe. Csak a súlyukról ismered a könyveket, fogalmad sincs, mi van bennük. – Én is tudok lapozni! És ha Ő balkezes volna, én is tudnék írni! – Írni? Igen, de hogy nézne az ki? – Mint a tiéd, vagy talán még szebben. Ha Ő balkezes lenne, ugyanolyan lennék, mint te, vagy még jobb! – Tudnál az ujjaiddal bábozni? – Tudnék. – Tudnál festeni? – Festeni is tudnék. – És tudnál három nyulat festeni a kisujjam körmére? – Bizony, három nyulat a kisujjad körmére. És még két csirkét is! És miért is a te körmödre? A sajátomra festeném. – A sajátodra? Hülyeség. Azt még én sem tudnám. Azt senki sem tudja. – Én tudnám! – Le tudnád vágni a saját körmödet? – Hát persze. Hát nem vágom le a tiédet is? – Igen, az enyémet. De a sajátját senki sem tudja. – Már megint „senki sem”. Én tudnám! – Csak dicsekszel, pedig egy bolhát sem tudnál megfogni. – Eh, bolhát? Mintha csak egyet fogtam volna már meg! – És varrni tudnál? – Varrni is tudnék. – Na jó, de tűbe fűzni tudnál-e? Azt nekem kellene megcsinálni helyetted. 895

– Tűbe fűzni is tudnék. Mindent meg tudnék csinálni egyedül. – És nyakkendőt kötni? – Nyakkendőt kötni is. – És szembe csöppenteni? – Szembe csöppenteni is. – És borotválkozni? – Borotválkozni is. – De Ő nem engedné, hogy te borotváld meg. – Miért? Én jobban megborotválnám, mint te. – Elvágnád a nyakát. – Nem vagyok gyilkos! Te vágnád el. Különben is, egyszer már megpróbáltad. Nagy csönd lett. A Jobb nem válaszolt; megborzongott ettől a szótól, mintha végigfutott volna az erein valami emlék. – Azt hittem, komolyan gondolja – mondta a Jobb meghunyászkodva, bűnbánón. – Csak engedelmeskedni akartam neki. – Engedelmeskedni? Nem parancsolta, hogy öld meg. – Az Ő óhaja parancs nekem. Azt hittem, őszintén akarja. – Aha, szóval azt akarod mondani, hogy Ő nem őszinte? És mégis, volnál szíves elárulni, honnan vetted, hogy meg akar halni? – Azt hittem, meg akar… Nehéz volt neki. Éjszakákon át a szemét sem hunyta le. Törölgettem a homlokát, egymás után gyújtottam meg neki a cigarettákat, és megírtam a búcsúlevelet. Nyöszörgött, nyögött, harapdálta a párnáját… Azt suttogta: „Véget kell vetni neki! Nem bírom tovább!” Ő vitt a borotváig. – És ezt mindjárt úgy értetted, hogy azt akarja, vágd föl az ereimet? – Ne gyötörj. Mit tehettem volna, ha Ő maga mondta...? – Mit mondott? Hogy nem bírja tovább, hogy véget kell vetni neki? Ugyan, hisz ezek csak szavak! A szavak nem a vágyból, hanem a nyelvből jönnek. Könnyű a nyelvnek mindenfélét összezagyválni; ettől csak abban a könyvben lehet meghalni, amit te szoktál lapozgatni. A nyelv kidobálja a szavait a világba (mellesleg mindig ugyanazokat a régóta ismert szavakat), azok meg szertefoszlanak, mint a füst. Semmi sem történt. Megy a világ tovább, eszik, dohányzik, alszik, mondja ugyanúgy tovább a szavait, és továbbra sem történt semmi. Beszélni akar a világ, de nem a szavakkal fejezi ki a vágyait; sőt a szavakkal elrejti, lepecsételi őket. Álarc a szó. Ő nem azt akarja, amit mond. – És honnan tudhatjuk meg, hogy mit akar, ha nem a szavakból? – Egyáltalán nem a szavakból. Ő csak mondta, hogy „véget kell vetni neki”, de akarni nem akarta. Én tudtam. 896

– Honnan veszed ezt? – Talán éppen onnan, hogy ügyetlen, gyönge, és buta vagyok. Igen, és komolytalan. Onnan, hogy idegenek nekem a szavak, mint fény a fülnek, hang a szemnek, hogy nem teszek különbséget a szavak között, amint az édes és a sós között sem, mind egyforma nekem, és egyiknek sem hiszek. Nem tudom követni a szavakat. Nem boldogulok velük, nem tudok elegánsan mozogni a szavak körein, ellipszisein és spiráljain, nem tudom csavarni, tekerni, forgatni, „elhelyezni” és „megoldani”, ringatni őket, elsiklani a befagyott beszélgetések jegén, játszani a csábító figurát, a parádét, szemfényvesztést, mint majom a cirkuszban, barátian vállat veregetni, diplomatikusan megszorítani az ellenséges diplomácia Jobbját, sem gálánsan csókra emelni egy másikat. Nem vagyok kényeskedő, nem vagyok szépfiú, nem vagyok nagyvilági dáma, grand-monde, Akadémia, vagy Bouffon. Én Molie`re vagyok. – Molie`re? És mi még? – Füge a zsebemben. De fel is mutathatom, ha akarod. Arcátlan vagyok, mint Figaro. A lakájod vagyok. Miközben te meztelenül prostituálod magad mindenféle kézfogásban, római rabszolgaként tartom a kesztyűdet. Nekem kell hordoznom az uszályodat, lihegnem a nyomodban, míg te beszélgetsz, megjelensz, tágítod a horizontot, építed a világokat; te vagy az építő, a lángelme. A Demiurgosz. Te vagy az Ő büszkesége, az Ő ereje, bölcsessége, ügyessége, az Ő értelme. Egyszóval: A Kéz! – És te mi vagy? – Én? Én vagyok a fogó. Mindig valamiféle járógép vagyok, mellső láb, csáp, álláb, ilyesmi. Lábként kötöm Őt a földhöz; én még tudok járni. Éjszaka arról álmodom, hogy futok, fára mászom, szakadékot ugrom át, és ilyenkor érzem az anyag ellenállását, és a körmökben az erőt. Nekem nyersek a dolgok, mint az agyag, kemények, forrók, nedvesek, mint a kő, a tűz, a víz, neked pedig mint az égetett cserép, a korinthoszi vázák, a Vénuszok, a rakéták és a H2O. Ezért ismerem az Ő kívánságát, vízre, amikor szomjas, örömre, mikor szomorú, vágyát az életre, amikor azt mondja, hogy véget kell vetni neki. – Igen. De amikor szomjas, én adok neki vizet. – Te? Nem, te csak kinyitod neki a csapot, vagy nyomod a kút karját, de Ő az én tenyeremből iszik. Énrám ömlik a víz, én érzem a frissességét, a nedvességét, bugyogását az Ő torkában, és aztán az üdvözült boldogságot Benne, mikor a szomját csillapította. Azt mondod, te adsz neki inni, amikor szomjas? Nem, te csak a poharat nyújtod. Te még a szomjúságnak is formát adtál, stílust az ivásnak. Önjelölt döntőbírónak és cenzornak nevezted ki magad Közé és a Természet közé, Szertartásmesternek, vagy egyszerűen szűrőnek. Minden, ami Őt éri, át kell haladjon ujjaid szűrőjén, neked mindent meg 897

kell érintened, mindenről meg kell győződnöd, mindent ki kell faragnod, kozmetikáznod a saját ízlésed szerint, függetlenül attól, hogy ez tetszik-e Neki vagy sem. Mindenekelőtt mindenen ott kell hagynod a hüvelykujjad nyomát, korlátaid fémjelét. – De csak nem akarod talán, hogy falevelet legeljen, vagy kérget rágcsáljon? A Természet nem ruházta fel eléggé… – De igen. Ezért „győzted le”. „Elhordtad a dombokat”, „megszelídítetted a vizeket”. „Foglyul ejtetted a villámokat”, és most a markodban tartod a szörnyű erőket, amelyekkel, mint mondják, egyetlen pillanat alatt képes lennél elpusztítani a világot. A föld labdaként fekszik a tenyeredbe, kihajíthatod az űrbe. Hát miért is tétovázol te, Mindenható? Miért nem dobod a labdát a csillagok közé, hogy porrá essen szét? Miért nem teljesíted be Nagy Művedet? – Nem akarom elpusztítani a világot. – Nem akarod? Talán van egyetlen olyan évszázad, melyet nem szabdaltál szét, nem lőttél szitává? Nem a szavak, hanem a te öt ujjad munkája volt mindez. – Először a szavak voltak. – Igen, János evangélista szerint. És mit tehettek volna a szavak nélküled? A szavak összevesztek volna, szavak vertek volna szavakat, elestek volna a legyőzött szavak, és ugyan ki látta volna kárát ennek? – A becsület? – A becsület? Kié? Magyarázd meg nekem ezt a lovagias szót. Talán a te becsületed? Akkor hívod a becsületet, amikor viszket a tenyered, amikor gyorsabban lüktet a vér az ereidben, amikor nem nyugszanak az ujjaid, dühödten keresik a kés markolatát? Becsületről beszélsz, amikor a ravaszon tartod a mutatóujjad? Becsületről, amikor a kereszt jelével fohászkodsz isteni áldásért az ágyú csövére? Becsületről, amikor három ujjal tartod a gyilkos tollat? – Tollat? Miféle tollat? – A haditörvényszék töltőtollát. Már elfelejtetted? Szavak miatt ült le elénk. Nem azért, amit a kezeivel cselekedett, hanem szavak miatt. Téged nem érdekelt, hogyan hagyták el a nyelvét azok a szavak, egyszerűen csak leírtad a tényt. Elég volt neked az, hogy elmondta, és elismerte. Halálsápadt volt, reszkettek az ajkai, mintha mindjárt meg akarna fagyni. Elmesélte az utolsó másodperceit. Rémülten nézett rád, ujjaid minden kis rángását figyelemmel kísérte, mintha bármelyik mozdulatod megölhetné Őt. Akkoriban Vaskéznek, Véres Kéznek hívtak téged. Aranytollad hegyén már elkopott az irídium a gyilkolásban. Ez az icipici nemesfém pontocska közömbösen sétált a papíron, mintha valami érdektelen, fárasztó gyűlésen unatkozna, s ezért írással ütné agyon az időt, lejegyezve az állítólag kínai szavakat, azt, hogy pu-kao, tszing-tao, pan-mukai, és kicsiny, idilli házat rajzolgatva, kertecské898

vel, nyírott sövénnyel, sőt a füsttel is, ami a kéményen át távozik. A te irídium-hegyed, miközben a pu-kao, tszing-tao között csámborgott, mégiscsak megölte a házikót, a kertecskét és a nyírott sövényt, kinyírta, és az egész idillből csupán a puskacsövek füstje maradt… Három híres ujjad közé fogtad már a parkert, és eltökélten helyet foglaltál a papíron. Rád ugrottam, és nem tudva, mit tegyek, nekiláttam eltakarítani a tintafoltot a mutatóujjadról. Hüvelykemmel dörzsöltem mutatóujjadat, és azt mondtam: „De hát mit műveltél? Nézd, milyen sápadt, egész testében reszket, hát még ez sem elég neked? Utolsó szívveréseit hallgatja, számolja… Ne szakítsd félbe!” „A szívverését? Csak azt nézi, hogyan menekülhet, édesem! Miféle szívről van szó? Csak megpróbál levenni a lábunkról azzal, hogy ilyen szerencsétlennek mutatja magát. Te már felültél neki? Mert én még nem. Ismerem a trükkjeit!”– Trükknek nevezted annak az embernek a remegését, aki fogadást kötött önmagával, hogy háromszázig elszámol, és utána… Aztán újra fogtad a tollat, és helyet foglaltál a papíron. „Most legalább remeghetnél! Hát nem tudsz remegni? Remegned kellene, de annyira nyugodt vagy, mintha csak egy diáknak adnál elégtelent.” „Semmi okom remegni. A kötelességemet teljesítem.” – Azzal lassan, gondos, szép írásoddal írni kezdted híres H-dat, az erőszakos, bűnös halál első betűjét. „Idehallgass! Ne írd le! Nézd, hogyan számol! Nézd, hogyan siet, hogy elszámoljon háromszázig. Ne szakítsd félbe!” „Félbe kell szakítanom.” „Miért kellene félbeszakítanod? Ő maga fogja félbeszakítani. Senki sem számolhat a végtelenségig. Ez csak egy árnyéknyi különbség, elhanyagolható különbség a végtelenben.” „Nekünk nem elhanyagolható. Nem a végtelenben élünk. A földön élünk.” – A végtelen szót idézőjelben ejtetted ki, ironikusan, a föld szót pedig a díszlépésben masírozó lábak fölényével. „Pontosan azért, mert a földön élsz, és mert csak öt ujjad van, sőt néha annyi sem, hagyd csak Neki meg a kezeit, nem tettek neked semmi rosszat. A kezek nem beszéltek; a nyelv beszélt.” „A kezek és a nyelv is beszélt. Az egész, aki Ő, beszélt.” „Beszéltek a kezek? Nem, hazudsz! Nem beszéltek! Nézd csak, mennyire meg vannak félemlítve, milyen ártatlanok, hogy szorítják egymás az utolsó ölelés görcsében. Búcsúznak. Emlékeznek a gyermekkora, és sírnak. Emlékeznek a játékokra, az eltörött játékszerekre, a madarakra, a csúzlira, az üveg vágta sebekre, a kiömlött tintára, ollókra, a papírsárkányra, és a körmök alá 899

szorult földre. Szegények, mindig az jut eszükbe, hogy körmössel büntette őket a hittantanár a titkos helyeken elkövetett apró kis bűnökért. Hagyd csak a kezeket. Fúrd át a nyelvét, mint a csúf szavakat használó gyerekét, de ne bántsd a kezeket. Ártatlanok.” „Ártatlanok? Megbolondultál? Ők a leginkább bűnösek!” „A kezek a leginkább bűnösek? Nem inkább a nyelv az, amelyik beszélt?” „Beszélt, de a kezek jóváhagyták, amit mondott…” „Jóváhagyták, de hogyan?” „Hogyan? Hogyan? Föl kellett volna lázadniuk ellene, vissza kellett volna szorítaniuk a szájba, és őrizniük kellett volna. Egyszóval, be kellett volna fogniuk a pofáját! Ők azonban ravaszul elbújtak a zsebekben. Vagyis egyetértettek!” „Egyetértettek? Mivel?” „Hogy mivel? A sértésekkel!” „És kit sértett meg?” „Kit? A becsületünket!” „Aha, a becsületünket! Azt, amelyik a zubbonyunk ujján van? „A zubbonyunk ujján? Miről beszélsz?” „A becsületről, ami a zubbonyunk ujján van.” „Miféle becsületről?” „Esetleg nem inkább szégyen az, ami a zubbonyod ujján van? Azok a tüzes nyilak, azok a bombák, az a bárd a kévékkel, meg a horogkereszttel, az nem szégyen inkább?” „Nem, az becsület!” „Akkor hát ez a becsület a zubbony ujján! És Ő megsértette ezt a becsületet. Azt mondta, elege van ezekből a nyilakból és bombákból, ezekből a bárdokból és keresztekből; hogy mindennel torkig van!” „És ez neked nem elég?” „Nem túl nagy ügy.” „Nem túl nagy ügy leköpni valakinek a becsületét?” „Nem túl nagy. Mert a te becsületed a nyilak és a bombák, a bárd és még a horogkereszt is, az övé pedig a két füge, amit a zsebében tart.” „Az Övé? Van Neki egyáltalán becsülete?” „Miért ne lenne? Nem lehet neki?” „Nem lehet!” „Igen, a te becsületed legalább látható. Arany- és selyemfonállal, jól látható helyre hímezték, pökhendin sétálgat a városban, miközben az övé csak a szobában járkál föl-alá fogolyként, gyors léptekkel, mint egy bolond, fölmászik a padlásra, kibújik a tetőn, s ott szeretné a világba kiáltani a sértést…” 900

„Sértést?” „Sértést, azt, amit a te selyem-arany hímzéses becsületed ejtett az övén. De lám, csak néhány eldünnyögött szó, és két zsebre tett füge marad az egészből.” „Isten bizony, gyanús vagy te is!” „Gyanús? Ha mutatok is fügét, csak irigységből teszem. Különben úgy látszik, a fügém szerencsét hoz neked, mint akasztott ember kötele. Vigyázz hát a fügémre, ahogy a becsületedre vigyázol. S most, rajta! A kéve és a balta, a horogkereszt nevében, írd! Öld meg a kezeit! Lett volna becsülete, nem mutatna fügét a zsebében. Igazad van! Nem akadályozlak meg!” És akkor hozzáírtál a H-hoz, ugyanazzal a szép kézírással, mint ez előbb, még négy betűt, hogy Halál legyen belőle. És nem remegtél. Aznap este (pedig nem is mosakodtál) beletúrtál az Ő selymes hajába, simogattad az arcát, ujjaid szerelemtől remegtek. És ki mondhatja, hogy a szerelem nem erősebb a halálnál? Főleg a mi szerelmünk a másik ember halálánál! – Mit beszélsz te a szerelemről? Az sem tudod, mi az. Ah, az első érintés, amikor egymást keresik az ujjak a sötétben, és hirtelen összeérnek, és megrázkódnak, mint amikor két villamossággal teli, ellentétes pólus érintkezik… – És szikráznak. Rövidzárlat, majd sötétség. És vége is a szerelemnek! És utána mi jön? A becsület? A kötelesség? A bárd? A bomba? Az aranytoll, amelyből a halál csöpög! – Szeszélyes őrült vagy! – Te pedig megfontolt és bölcs! Ebben rejlik minden különbség! Hagyj békén! – rándult vissza dühösen a Bal, igyekezve kitépni magát a Jobb öleléséből. – Mi bajod? Mit bolondozol most hirtelen? Feltűnősködsz itt az utcán! – Naná! Hagyj békén! Már nem akarok veled lenni! – Hát akkor kivel? A lábakkal? – Akár inkább velük! Ők tisztességesek. Becsületesek, mint a ló, te pedig csupa ravaszság és méreg vagy, mint a kígyó. – Igen, buták, mint a ló. Csak járni tudnak, és terhet cipelni. Nem tarthatsz velük. Mégiscsak kéz vagy! – Nem vagyok kéz, nem is akarok az lenni! Szégyellek kéz lenni! – Akkor mégis mi szeretnél lenni? „Mellső láb”? – Bármi, csak nem kéz! – Pedig az vagy, akárcsak én. – Akárcsak te? Soha! Hagyj békén! Azzal kirántja magát. Bekúszik a zsebbe, és mérgesen kotorászni kezd, mintha keresne valamit, de mivel semmit sem talál (hisz igazából nem kere901

sett semmit, csak dühös volt), kibújik, csak lóg az Ő oldala mellett, megvetőn, majd idegesen dobolni kezd az ujjaival. A Jobb egy pillanatig még a hát mögött marad, üresen, tűnődőn. Majd előrelendül, és fitymálva int a hüvelykujjával, végül leereszkedik ő is az Ő oldala mellé, és fölveszi járásának ritmusát. Nézem őket, ahogy veszekszenek, és nem tudok hinni a vitájukban. Olyanok, mint két szimbiózisban élő állat vagy növény: kéz kezet mos… Igazat mondott a Jobb: egyik olyan, mint a másik; mindkettő mégiscsak kéz. Most két gyermek közelít hozzájuk. Egy kisfiú meg egy kislány, kézenfogva, és közben csacsognak. De a kezekhez érve elhallgatnak, mint a kabócák az ember közeledtére, és elengedik egymás kezét. Eltávolodnak kissé egymástól. A kislány a Jobb mellé lép, csendben, mintha valami rosszat csinált volna. A Jobb megsimogatja szőke fejét, mint egy barátságos nevelő. A kislány hálásan néz rá. A kisfiú merészen a Bal mellé lép. Valósággal pimaszul néz rá, mint egy útjába került akadályra. A Bal ügyetlenül megpöcköli az orrát a mutatóujjával. A kisfiú leköpi. A Bal ösztönösen felemelkedik, és mintegy játékból oldalra lendül a kisfiú feje fölött, mintha legyet hajtana el. De a Jobb is fölemelkedik, és arcul csapja a kisfiút. A kisfiú felkiált. – Miért ütötted meg a gyereket? – kérdezi a Bal. – Mert leköpött téged! – Engem köpött le, nem téged! – Téged vagy engem, egyre megy. Nem hagyom, hogy leköpjön minket! – De hisz én ingereltem, megfricskáztam az orrát. – És, akkor mindjárt le kell hogy köpjön? – Lehet, hogy fájt neki. Ügyetlen voltam… – Azt elhiszem… De akkor sem kellett volna köpködnie! Ez nagyon neveletlen! – Mér, talán orrba vágni jólnevelt dolog? – Nem ütötted meg, csak megpöckölted, az nem ugyanaz. Különben is, attól még nem esett le az orra. – És nekem leesett valamim attól, hogy leköpött? – Leköpni valakit, az a legnagyobb sértés! – A becsületre nézve? – Igen, a becsületre! – válaszolja a Jobb, szinte már türelmét vesztve. Eközben a zajos sértést elszenvedett gyerek folyamatosan bőgött. – Pa-paa…aaa… Ma-maa…aaa… Azonnal két csillogó erecske folyt ki az orrából, az állára csöppenve, ahol már amúgy is áradást okozott két kis könnypatak. 902

– Nézd csak, hogy bömböl a kölyök! – mondja a Jobb, mint aki meg van döbbenve. Aztán a Balhoz fordul: – Hadd töröljelek le. – Nem kell. Már letöröltem magam. – Igen, a nadrágba. – Nem, a kabátba. Különben is, vigyázz, ott jön az apja! Az Apa feltűrt ingujjban rohant ki a házból. Gyenge, sápadt hivatalnokkezei voltak, rajtuk félénk, kék erek. – Miért ütötte meg a fiamat? – kérdezi az Apa türtőztetve magát, mint a nyomozó, aki gondolatban már a büntetést latolgatja. – Mert neveletlen és pimasz! – válaszolja a Jobb kihívóan. – Mit csinált? – kérdezi az immár kétszeresen is megsértett apa-nyomozó. – Hogy mit? Leköpött! – mondja keserűen a Jobb, mintha maga is elhinné, hogy őt köpték le. – Nem téged, hanem engem – mondja a Bal, és élvezi, hogy az igazságot képviseli. – Akárhogy is, köpött – ordítja a Jobb egy családfő tekintélyével. – Köpött, minden ok nélkül? – kérdezősködik tovább az apa, pedig már tudja, hogy kénytelen lesz verekedni. – Nem is úgy volt, papa! Először ő vágott orrba-a-a… – sírja a Kisfiú. – Épp csak megpöckölte tréfából – mondja a Jobb –, és erre a gyerek mindjárt leköpte! – Igaza volt! Köpje is le! – ordította az Apa egészen dühbe gurulva, mint akiből hirtelen kitör minden harag. – Én is köpök! – azzal, placcs, valóban ki is köp. És azt mondja: – Gyilkosok! A Jobb újra felemelkedik, és lendül teljes erőből. De az Apa hárítja az ütést. Ő is föllendíti a karját, és nagyon kellemetlenül félrecsapja a Jobb hüvelykujját. Erre az feljajdul. Ekkor megmozdul a Bal is. Villámgyorsan föllendül, megmarkolja az Apa ingét a mellén. Mondhatni, igazából rákacsintva a Jobbra: te jössz! A Jobb egyből elérti a kacsintást, és nekiáll öklözni az Apa arcát. Az Apának elered az orra vére. A vér a mellkasára, s így a Balra csöpög. És a Jobb, miközben tovább püföli az Apa vérben úszó képét, maga is bemocskolódik vérrel. Látva az Apa földre hulló vérét, a kislány rémülten odaszökken, és tenyerével felfogja a lecsöpögő vért. A kisfiú is odaugrik, és nagyot harap a Bal alkarjába. A Bal fájdalmasan felordít, és elengedi az Apa ingét. Az Apa azonnal feltalálja magát, és megverten futásnak ered. Reszkető lábakkal fut, annyira szégyenkezik a fia előtt. 903

A Kisfiú elengedi fogai szorításából a Balt, ő pedig megkönnyebbülten lekever neki egyet. A Kisfiú méltósággal viseli az ütést. Aztán a lábak, mint engedelmes lovak, az Apa nyomába erednek. Ekkor azonban a Kisfiú a lábak elé veti magát, nem mintha kegyelmet kérne az Apának, hanem mert a lovak megbokrosodtak, s azt akarja, hogy elessenek kinyújtott lábában. És valóban, a Bal és a Jobb egy pillanat alatt a földön, a porban találták magukat. – Jaj! – sírja a Jobb. Fáj a hüvelykujja erősen, az Apa ütésétől. …Két vérző kéz az aszfalton. Szégyenkezve feküdtek az utcán, egyik a másik mellett, tehetetlenül, akár két elhajított kesztyű. – Átkozott kölyök! – szűri át ujjai közt a szót a Bal, miközben föltápászkodik. – Persze nem tudtál úgy ütni, hogy tényleg folyjon a vére! – De hiszen nagyon is visszaütöttem. – Igen, persze, dilettáns-módra! Segíts föl. Azt hiszem, jó alaposan kikészítette a hüvelykemet. – Fáj? – Borzalmasan! A Bal gyengéd, gondos, mint egy ápolónő… Föltápászkodtak. Véres nyomokat hagytak maguk után a járdán. De nem pillantgattak hátra; egymást nézték, és remegtek a bosszúvágytól. És az arc beléjük köp, hogy nyállal lemossa magáról a sarat és a vért. ADAM ROHAN fordítása

Zágráb, belváros

NIKICA PETRAK

& Most jön a java: pirkadatkor mZágráb fölött felhőszakadás, mmmmindent elárasztó zápor, mmmmzivatar, bibliai özönvíz A zaja már elönti az ablakot, mmma langy félhomályban mmmfejem Arka ölében, mmmmegparancsolom neki, mmmhogy mentse a szavakat, párosával mmmhím- és nőnem, mentés Nem tudom, hol van az Ararát. Állandóan mvisszatér egy halálosan kiéhezett galamb; mmmők már szeretkeznek, turbékolnak és kotlanak, mmmmpárzásuk neszeitől valósággal úrrá lesz mmmmmmrajtam valami boldog, ősi félelem

A történelemből kihullva Wer jetzt, irgendwo in der Welt…

Minden ami most a világban zajlik – nélkülem történik, és aki, éppen elindul valahová, könnyű neki: nélkülem megy. A világmindenség az otthona: nem vonszolja saját magát maga után. Valami új útra fog térni, fene tudja. 905

A horizontja egyre szélesebb, a füstfüggönyön keresztül Megérinti és sodorja a szél, én, rosszindulat nélkül, a vakság fiaként, tapogatózom, vak vagyok, szép vagyok, csak egy vén vaksi akarhat még, csak Goethe, csak egy gyerek, a világnak himnuszt énekelni.

Óceán Gyertek, csak gyertek, messze még a hajnal, – én nem szálltam fel a vonatra most sem, se repülőre, se hajóra, se taligára, hogy majd fásultan, elgémberedve a hosszú úttól, megérkezzem oda, ahonnan elindultam. Rám valahol másutt vár valaki, fixál kitartón, mereven, ennek már a gondolata is űz, hajszol föl-alá, engem, nyughatatlan, kóbor lelket, tudom, a jegyem nem érdekli, holott százfelé szólna, mert itt már nem jár vissza apró, nem is mozdul érte a kalauz: „Van egy koldusom és egy madaram” , – mordul majd rám – „indulás velünk”. egy napon a föld, gyógyírt keresve, lerázza magáról ezt az egészet, és szólásra nyitja ajkait Meneküljetek hát, írjátok össze gyorsan az évszázadok bölcs üzeneteit, de vigyázzatok, mert újak jönnek, szüntelenül érkeznek, kétségbeejtő látvány, akár a tengerben úszó palackok 906

„és nem tud majd az ember, ki önmagát imádja, eligazodni saját szemétdombján, különös piedesztálján, és eljön majd az idő, amikor ember nem bír az emberrel, se a földdel, hagyjátok abba, hagyjátok abba” törjétek fel a héjat, aki nem hal meg inkább, akinek lába alól nem csúszik ki a talaj, aki fel tud állni, – az menjen el mind, tűnjön el örökre, hogy soha többé ne találjon vissza. És kifelé húz minden – ez nyilván törvényszerű. Az erős fénytől csak a tompa sötétség látszik. A tojásból kifelé kényszerít az ösztön, pedig odabenn jó nyálkás meleg van, kint csak a borzalom. Nincs tudás, mégis tanítanak, Nincs szerelem, mégis csókolnak, Aki nem töri fel a héjat, összeroppan a tojásban. Énekel mozdulatlanul, csak énekel: hallják az állatok, és hallják a jók, ahogy az meg van írva az érkező üzenetekben, csillapodj szomjúság; ha csak ember vagy – nem hallod, ám emberré kell lenned, hogy meghalljad; esztendők, esztendők; és ha majd megáll az idő, tudni fogom, hogy egyszer egy pillanatra szembementem vele hagyjátok, hagyjátok abba, semmi közötök semmihez FENYVESI OTTÓ fordításai

907

ˇ MIROSLAV KRLEZA

Miljenko Stančić

Akárcsak a nagyvilágban, nálunk is sok szó esik manapság a festészetről és a jelenkori, modern festői stílus kérdéseiről. Nagy nevű festők, akik ezenkívül még az esztétikai dogmatika törvényhozóinak is számítanak, zsarnokin fenséges királyi többesük összes protokolláris jelzőjét bevetve arról prédikálnak, hogy a festői mesterséget meg kell szabadítani mindentől, ami zavarja a festészeti valóság megteremtését, ez pedig csak akkor lehetséges, ha a festészet elszakad irodalomtól, költészettől, eszméktől, tehát mindattól, ami érzelmi, erkölcsi-intellektuális, humánus vagy éppen kifejezetten politikai ballaszt lehet. A divat és az ízlés jelenkori esztétikai mestereinek meggyőződése szerint egyetlen modor uralhatja a festészetet: az ábrázolt viszonyok kiegyensúlyozott egyenértékűsége, ami nem tükröz semmiféle anyagi jelenséget – semmi szükség rá –, következésképp, logikus, a mában élő ember materiális létezését sem. Ezek az urak, a korszerű esztétikai ízlés irányítói, eltávolítottak az alkotás mezejéből minden emberi elemet, a festészet egész kérdéskörét a fényviszonyok meg a színek dekoratív játékára redukálták, miáltal a beszínezett felületek zenei kompozíciója az egyetlen „avantgárd” festészeti mérce trónjára emelkedett. Számos képzőművészeti mozgalom már több mint ötven éve tartó, makacs nyomulásának köszönhetően sikerült kiszorítani az „avantgárd” festészetből minden emberi jelenséget, beleértve a legártatlanabbakat is, és ezzel megszabadítani a festői ábrázolás anyagát az emberi megnyilvánulások kellemetlenül árulkodó jelképeitől mint olyasmitől, ami korlátozza a művészi szabadságot. A materiális emberi jelenségek metafizikai sírásói az egyetemes Kozmikus Ritmus törvényeinek engedelmeskedve tagadják a teljes európai művészetet – Hellásztól a román koron át a barokkig –, ezt a viaszbábukkal benépesített, barbár, szánalmas vitrint, melyen csak egyetlen bűbáj fog, az, ami az Új Művészet vízszintes és függőleges oppozícióinak (nem valami szellemes) képletéből fakad. Szeszélyes zenei ellenpontozással sikerült törölniük a Festészetből minden leíró jelleget, csakúgy, mint a valóban létező, az emberi testhez és az emberi jelenséghez kötődő formák mindennemű logikáját; az új képzőmű908

vészeti grammatika és szintaxis kifejezőeszközeivel élve, partitúráik zenebonájával elnémítottak minden festészetileg őszinte, egyszerű emberi szót. A kortárs képrombolók perspektívájából nézve idegesen nyugtalan korunk új esztétikai stílusa nem más, mint gyászfáklya lobogása a végképp halottá nyilvánított – mert az emberi jelenséghez fűződő – művészet ravatala fölött. A képzőművészet elembertelenítésének úttörő gondolatát az elsők közt Apollinaire fogalmazta meg igen drasztikusan. Kifejtette, hogy a képzőművészetnek el kell vetnie az önmagában való Szépséget, jóllehet a kezdetek kezdetétől fogva egészen a jelenig soha senki nem merészelte felszabadítani a művészetet az ember ember általi gyönyörködtetésének igénye alól, márpedig a jövőben csakis egy ilyen, dehumanizált koncepció maradhat meg mint alkotói parancs. A manapság elismert, csupán valőröket tekintő festészeti akadémiák felől nézve Miljenko Stančić megreked a jelenkori szorongó, ideges ember materiális egzisztenciájának mágneses terében, mint valamiféle fojtott énekű, komor, régimódi, mondhatni, szinte romantikus dalnok. Hajlik a passzív, lírai álmodozásra, s legalább annyira izgatják a kompozícióiban felbukkanó motívumok, mint amennyire a festészet technikai kérdései. Stančićot személyes, hangsúlyozottan önéletrajzi élmények ihletik, s azzal a makacs szándékkal variálja önnön hol tragikus, hol szarkasztikus forgatókönyvét, hogy a lehető leghatásosabban mutassa be festészeti bűvészcsapatának vidám vagy komor játékát, odavarázsolva a vászonra e fantasztikus galériát, figuráit, akik úgy tűnnek fel a képein, mint spiritiszta szeánszon a jelenések. Stančićot nem sodorta magával az univerzálisan felszabadult ritmus ekvivalenciájának mondriani programja vagy Kandinszkij absztrakt zeneisége, mert ő mindenekelőtt és mindenekfölött Varasd festője. Abból ítélve, ahogyan a régi vár zöld falai alatt elátkozott árnyékként bolyong Szent Miklós, az orsolyák, a kapucinusok és a pálosok, különösen pedig Szent Flórián templomának tornyai körül, Stančić a leghűségesebb trubadúrja szülővárosának. Régimódi, mélabús, mi több, sírós sóvárgása a szülőföld harangtornyai után kimeríthetetlen forrás, amelyből legszebb campaniléi születtek. Varasdi olajképei, tusrajzai és litográfiái (a varasdi együttes egésze) az érett nyár gazdag klorofillját lehelik, aranyrózsaszín megvilágításai pedig az oly jellegzetes, gyermeteg stančići színház legbanálisabb kulisszái: színpadkép varasdi utcákkal, régiesen meredek, ormótlan tetők kulisszáival, melyeket cink és okker fénysugár, vagy az esti égbolt naptüzének narancssárga visszfénye világít meg. Varasdi vásznain, akárha temető fölött, a több száz éves, fáradt Város aromája tekergőzik, s ha festészetünkben sikerült valakinek festői módon meg909

idézni a régies otthonok dohszagát, miközben a korhadást a poshadt dinnye színének sugárkoszorúja világítja meg, hát Stančić az; palettájával szemünkbe tudta lopni egy történelmi vár sárgásan foszforeszkáló, meddő csömörét, a várét, melynek évszázadokon át háborúra készülődő ágyútorkai meddőn és lustán bámulnak át a Dráván a kék messzeségbe, ahol még ma is csupán magányos kőszentek mutatnak utat a járókelőnek. Ha Miljenko Stančić művészete megérdemli a pozitív festészeti jelzőket, s ha tekintet nélkül a képzőművészeti divat egyre beszámíthatatlanabb, idényszerű szeszélyeire, el lehet ismerni, hogy – tekintve a költészet iránti mélységes vonzalmát – tehetséges költő, akkor az, amit fest, mindenekelőtt és elsősorban fantasztikus lírai panoráma. Ha azonban olyan elem a költészet, mely a jelenkori absztrakt képzőművészeti divat szerint a festészeti kifejezés ballasztanyaga, akkor, e logika szerint, Miljenko Stančić annyira elmaradott tájfestő novellista, hogy már nem is az, hanem csupán a rég halott, divatjamúlt, már a század elején túlhaladott festészet epigonja. Ha Mondrian szerint az univerzálisan ritmizált festészet célja, hogy tisztán plasztikus eszközökkel elővarázsolja a célszerűségének és szükségszerűségének metafizikai felfogásával tökéletesített kozmikus egyensúly harmóniájának látszatát, akkor Stančić líraian primitív festészete tulajdonképpen mindennemű modernizmus provokatív tagadását képviseli. Ha Stančićból tényleg olyasmi szólal meg, ami kétségtelenül elválasztja őt korának képzőművészetileg dogmatikus ízlésétől, akkor éppen a festészetében személyes hangsúlyokat hordozó, gyermeteg, ártatlanul leíró jellegű, egy egyéni sors bánatait és örömeit novellisztikusan elbeszélő tanúságtétel fogja képezni ezt a vízválasztót. Az egyoldalú és kizárólagos festészeti fanatizmus elvontan nonfiguratív elvárásaival dacolva Stančićot éppen az emberi lét apró, legintimebb kérdései kötik le; narratív, irodalmias, semmilyen propagandisztikus célra nem alkalmas festészete véresen őszinte, és a maga közvetlenségével merész kihívás, miként merészek körülményeskedéstől mentes lemerülései is az emberi, testi érzékletek titkaiba. Már több mint ötven éve hirdetik, hogy a művészetnek nem lehet célja kicsinyes emberi szükségleteket szolgálni, mert a művészet metafizikus, és az is marad (Franz Marc, 1912); márpedig Stančić művészete nem más, mint félelem a haláltól, páni kutakodás a nyomorúság és a gyász, az unalom és a szerelem rejtett talányai közt, tehát valamiféle analitikus módszer, mely kétségkívül szándékosan foglalkozik a kicsinyes emberi emlékezet körébe tartozó féltudatos, tudattalan apróságokkal. Mi történik Stančić vásznain? Üres, meszelt szobákban férfi-, nő-, gyermekalakok helyezkednek el nyugodt, ünnepélyes pózban, szótlanul, mond910

hatni, süketnéma bábuk gyanánt, fehér vászonnal borított asztalok körül. Titokzatos, ismeretlen, idegen arcok rejtélyes, késő délutáni látogatásai ezek; Stančić proszcéniumai, e fantasztikus terek ugyanis különleges színpadok, melyek kulisszái mögött csendesen csobognak a sötétség és az alkonyat vízesései. Rituális lakoma titokzatos pátoszát rejtik a dekoratív termek, a fehér, ünnepi damasztabroszok. A sötét szoknyás, karcsú nőfigurák törékeny körvonalai, a történések rejtelmeitől elbűvölt, elvarázsolt, zavarba esett gyerekek tudatosan kigondolt, bonyolult hangszerelés elemei, mely látszatra alig észrevehető részletek által éri el hatását, a hieratikus monumentalitás és a finoman cizelláló technika közötti skálán. Ha Malevics jelszava – miszerint a klasszikus képzőművészeti értékek muzeális igává váloztak, mert bármely absztrakt módon festett vászon elevenebb bármely realista portrénál – jóserejűvé vált az európai festészet egész későbbi korszakára (1907–1964) nézve, akkor Stančić hangtompítós muzsikája, a Chardin és Dalí közti tág skálán mozogva, mindenféle nonfiguratív norma százszázalékos tagadásának tekinthető. Stančić a víz, a tűz, az ég, a föld és a költői képzelet titkait festi, tekintet nélkül arra, hogy e téren semmi különöset nem talált fel, mégis rendkívül merész, és önmagához megingathatatlanul hű. Stančić a saját éjszakáját festi, saját alkonyait és pirkadatait, saját varasdi temetőjét, ahol gyerekként tehetetlenül bámulta halott testvérének gyerektetemét, és mindent átszőtt a pokoli fonál, a fantasztikus szálak, melyekkel betekernek bennünket a Párkák, a Halál elátkozott fonóasszonyai, mielőtt átkelnénk az Akherón túlpartjára. Csorba és törött minden, akár a feldöntött ezüst gyertyatartó nagypénteken, amikor Jeruzsálem romjai fölött jajveszékel Jeremiás, és halott minden, mint egy halott kismadár, ezüstszürke vörösbegy, akinek vért harmatozik a szárnya. Fantasztikus az esemény, és felfoghatatlansága által hétköznapin titokzatos, miként titokzatos a stančići halottasház jobb oldali kulisszájából nyíló varasdi róna is, a kilátás a zöld végtelenre, ahol valami kegyetlenül felfoghatatlan bolyong a mezőkön, s fenyegeti szüntelen az emberi sorsot, valami, ami fojtogat minket, és koporsóban orozza el halott gyermekeinket, mint kis viaszbábukat. Stančić e jelenete a varasdi halottasházból megtestesíti mindazt, amit Rainer Maria Rilke szavakkal mondott el a Gyerekkorról. Stančić ködbe burkolt, melankolikus varasdi utcái olyan melankolikusak, mint Rodenbach könyve Bruges halott városáról: leheletfinom líra, a legválogatottabb festői eszközökkel kifejezve. Nem tudom, csak hiszem: nem túlzás azt mondani, hogy – titkos, leplezett hajlamaikat tekintve – a megidézett nagy irodalmi alakok egyike sem találhatna a kortárs festészetben rokonabb lelkű álmodozót, mint Stančić. Az ő hangütése – Giorgio de Chirico és a 911

hollandok nélkül is érvényesen – képzőművészeti szimbolizmusunk legszerencsésebb alkotásait hozta létre, melyek ecsetkezelésük alapján nyugateurópaiak, különleges benső hangulatuk alapján azonban jellegzetesen, eltéphetetlenül varasdiak. Mondrian még pályafutásának elején, vagyis elég régen, több mint hetven évvel ezelőtt egyetlen kézmozdulattal eltávolította a festészetből az emberi élet minden tragikus elemét, mint valami baljós terhet, ami formátlanná torzult a materiális emberi lét valóban ormótlan súlya alatt. A művészetben ne függjön az ember élete az anyagi tényektől – az efféle mondriani programok titka épp az, hogy Paul Klee akvarelljei módjára testetlenül lebegve ápolják a lírai ihletet, éppúgy, mint kedves pelargóniáikat gondozó aggszüzek a balkonon, kezükben helyes kis zománcos locsolókannával. Stančić jelenései is a valóság fölött lebegnek: mániák foglyaként mozog Valóság és Álom közt, fojtott hangú régi verse eldugott vidéki városkák unalmáról szaval nekünk, halk verse a passzív, meddő élet értelmetlenségéről szól, de arról is, hogy veszélyesen érzéki ez az élet, gyakran pedig nevetségesen szenvedélyes. Nem tudom, vajon a meztelen emberi test költői szépsége talált-e festészetünkben Stančićénál meghittebb palettát, mert az ő erotikája egyrészt banálisan súlyos, mint a föld, másrészt betegesen átszellemült és mélységesen rejtett, mint a test szégyenletes középkori titka, a titok, mely még ma is démoni átokként ül az emberek fejében, maga az eleven Eredendő Bűn, a pokoli fenyegetés. Stančić vásznáról a szentimentális szerelmi költészet szólal meg, a sötét terekben még mindig petróleumlámpák füstölnek: morbid gitárok, morbid leányok, ideges, zabolátlan, dekadens kezek, a deklasszált bohém nyomorúsága, preparált testrészek rothadó rongyaiba burkolózva, míg hullong a porrá őrölt és szélnek eresztett semmi, valahogy úgy, mint Beckett prózájában. Hogy tudatosan vagy tudattalanul, mindegy: Stančić a kortárs absztrakt elvek ellenében fest. Ecsetjével a létező valóságos jelenségek és viszonyok látszólagosságát igyekszik átadni, festészete egyre irodalmibbá, egyre elbeszélőbbé válik. Ez a festészet irodalom akar lenni. Szándékosan mesél anekdotákat, jól megfontolva ábrázol gyerekholttesteket, kártyásokat, unalmas vidéki délutánok szerelmi bonyodalmait, amikor shakespeare-i szamárrá változnak a szerelmesek, a hamis szüzek pedig az asztal alatt keresik fiktív szüzességük elvesztett gyűrűjét. Stančić festészete mélyen megmerítkezik az adomázás ötvözetében: minden ízében tagadja a kortárs festészet monopóliummá emelt ízlésficamát, utánozza, majd átszellemített megvilágításba helyezi a valóságot, és mélabújában is egyre virtuózabb színképet ad neki. Ez a festészet nem tagadja az élet tragikumát, hanem a kifejezésbeli tiszta912

ság és a stilizált kompozíció harmóniája révén fájdalmasan szublimálja. Stančić jó, jól felépített képeket fest, s mert így fest – hol megértőn és bölcsen, hol bolondosan és álmodozón – kétségkívül, valóban létezik mint festő, hiába minden képzőművészeti sznobizmus. Élő festő ő, aki nem lett hűtlen a környezetéhez, nem menekült idegen elméletekbe, hanem fordítva, teljesen lemerült a mindig egyforma varasdi miliőbe, mely hozzá tartozik, melyet az ő személyessége határoz meg, és melyet tulajdon képzeletének erejével felül is múl. Stančić számára épp az vált festői programmá, amit Arp képzőművészeti botránynak bélyegzett (1912), mondván, hogy hamisítványok hamisítványa, ha a festészet elő akar adni valamit, mert a színház, a cirkusz meg az akrobatika csupán cirkusz, nem pedig festészet. Stančić festészete azonban igenis előadás, igenis színház, szó szerint Arp cirkusza, Arp hamisítványa és Arp akrobatikája, ámde nem lenne sem igaz, sem helyénvaló azt állítani, hogy az effajta festői akrobatika nem képvisel nagyon is jelentékeny, virtuóz játékot. Vegyük csak Stančić banális varasdi utcáit, melyek színházi perspektívából nézve barokk proszcéniumként nyílnak meg: íme a Zakmárdy-palota meredek tetője, ott meg Patačić Mária Terézia korabeli kapuja; itt az áprilisi égbolt sötétkék körvonala a harmatos késő szürkületben, ott egy világoszöld homlokzat a tavaszi zsenge borsó árnyalatában, s mellé tömény kontrasztként a sötét petróleum színébe átfolyó olajzöld árnyékok. Az előtér kátrányos szürkületében ázó enteriőrök, vagy a szabadtéri látványok gyakran pompás rózsaszín-narancsos vagy citromsárga megvilágításban tűnnek fel, a meztelen test hússzínét pedig ázott agyag vagy sivatagi homok színe itatja át; a koldus gúnyája mint ferences csuha korhadt színű rongya, és hajlékony kutyakölyköket simogatnak, vagy halott madarat érintenek a puha, marcipánédes szépségű gyermekkezek. Stančić álarcos kis koldusainak arisztokratikus eleganciája, királyi koronával koronázott gyerekek – mindez giccsesen dekoratív, mint holmi vásári játékszer, ugyanakkor sötét, veszélyes látomás a valóságról, jóllehet éppoly tünékeny, amilyen kísértetiesen valóságfölöttiek a mágikus szürrealizmus jelenései. Stančić képein mindig történik valami: rejtelmesen és zavarosan, szemmel láthatón, ámbár gyakran homályosan, első látásra egyszerűen, talán régimódin, pátosszal, és patetikusak a régies kromolitográfiák is, míg a különféle festői fogásokat a fantasztikum mágneses ereje helyezi el kompozíció másmás síkjaira. Drámaian feszült pillanatok ezek voltaképp, a bizonytalanság fátyla burkolja be őket, s úgy omolnak rá a történésekre, mint fekete függöny, mely szünet nélkül az előadás durva megszakításával fenyeget. Stančić képein az akrobatika hátborzongató csöndje uralkodik: érződik, hogy az ihlet legma913

gasabb csúcsáról váratlanul bármikor az értelmetlenség törmelékébe zuhanhat le az egész titokzatos esemény, ahogy holdkóros repül le a tetőről. Stančić alakjai még a szerelmi együttlét meghitt jeleneteiben is hidegen – par distance – vizsgálják egymást, s elbűvöli őket a kölcsönös bizalmatlanság. Korhadt vidéki zugok korhadt tetői alatt történnek ezek a titkos, rejtegetett drámák, ott, ahol alkonyatkor üres templomok tornyai enyésznek a félhomályba, ahol olyan istennek szól a harang, akiben már senki sem hisz, és ahol érezni, hogy elhal a tér, a távolság, az idő, és minden, akár a legcsekélyebb személyes boldogság és harmónia lehetősége is. Mindenki alszik vagy meghalt. Sehol senki, csupán egyetlen ablak világít. Ott virraszt a kulisszák mögött egyetlenegy ember, amott pedig egy megboldogult hatol át saját házának, saját családi otthonának falain. Talán az Ismeretlen Katonák hatalmas seregének tagja ő, s a harminc európai háború egyikéből tér éppen vissza, afféle mai Odüsszeusz, akit a modern művészet papjai egyszer s mindenkorra száműztek a festészetből. Legendás, babérkoszorús hősként érkezik meg a halott katona, betér saját házába, felmászik saját lakásának emeletére, benyit saját hálószobájába, ahol a vendégszeretőn megvetett házastársi nyoszolyán, a kispolgárin politúrozott ágy matracán az ő Penelopéja épp egy másik bajnokot ajándékoz meg bájaival, hisz annak jobb esélyei vannak, mint az elátkozott odüsszeuszi bolyongónak. RADICS VIKTÓRIA fordítása

Varasdi utca

Miljenko Stančić: Vjekoslav Karas (1953)

Miljenko Stančić: Szent Flórián-templom, Varasd (1959)

Miljenko Stančić: Varasdi panoráma (1960)

Miljenko Stančić: Gyermekjátékok (1967)

Miljenko Stančić: Szeretők (1962)

Miljenko Stančić: Korzó (1962)

Miljenko Stančić: Enteriőr fiúval és kuglóffal (1963)

Miljenko Stančić: Zenészek (1957)

ANTE STAMAC´

Teiresziász közöttünk, századszor

Az idő és a megmaradás kérdésének átemelése az „örök mítoszok” birodalmába csak az egyik, és nem is a legkisebb ámítás, amit a modern írók és a modern irodalom értelmezői közvetítenek. A teljesség vágyában égve író és értelmezője bizalmatlanul kerülgeti azokat a kereteket, amelyeket saját beszédlehetőségei szabnak számára, és amelyek miatt a valóság kimondható szeletére kell szorítkoznia. E szelet fölé, a mondott keretek miatt, többékevésbé lappangva, bizonyos metafizikai megvonás jelei kerülnek. Erre utalnak a „totális szemlélet”, a (valaha) mindent átfogó mitologikus rend utáni vágy pótlékai is. Hogy Odüsszeusz mítosza egyik újra megtalált mítoszunk, azt ebben a században fölösleges bizonygatni. Kortárs művek tucatjai vették át a földközi-tengeri hagyományból, hogy segítségével kellően kifejező formába öntsék a mai ember hontalanságát, akit a legújabb kor különféle totalitárius kísérletei megfosztottak otthonától és hazájától. Kérdéssorozatot lehetne összeállítani, valahogy így: mely háborúból kerülne ma ki Odüsszeusz, mely tengereken hajózna, miféle Kirkék tartóztatnák, és mely otthonba térne meg? Sok-sok idevonatkozó körülmény és feltétel alapos vizsgálata után talán sor kerülhetne Odüsszeusz kalandjainak csöppet sem szerencsés, mégis elképzelhető átfordítására a mi civilizációnk képeinek és szimbólumainak nyelvére. S ekkor talán igazolva látnánk, hogy e szimbólumok létezésünk kikezdhetetlen és oszthatatlan lényegére egyszerűsödnek le; arra, amit számos szerző nyomán így fogalmazhatnánk meg: benne vagyunk a világban, saját világunkban létezünk. A lehetséges kérdések és lehetséges válaszok köre fölött egy „talán” lebeg, mely lehetetlenné teszi, hogy végleges válaszokat adjunk, és int mindenféle kapkodástól. Maradjunk csak a kétségesnél. Mielőtt meghatároznánk a lehetséges válaszok körét, szilárd meggyőződéssé kell érlelnünk azt a gondolatot, hogy a mediterrán hagyomány és a jelenkori kultúra viszonyának taglalása során sehová sem vezet bennünket, ha e lényegében diakronikus, a jelenségeket egymásutániságukban tekintő elemzést naivul leszűkítjük arra, hogy volt egyszer egy boldog és értelemmel bíró kezdet (a mediterrán egyetemes919

ség), mi viszont már a boldogtalan és értelmetlen vég felé (jelenkori világ) közelítünk. A diakronikus szemlélet kerüli az értékszempontokat: a történelemben senki számára nincsenek sem boldog, sem boldogtalan pillanatok. A huszadik század költészete azt sugallja, hogy mind a baudelaire-i „romba dőlt kereszténység” (H. Friedrich) érzésében, mind a mi derniers joursérzésünkben tetten érhető az élet időtlen, mitikus szemlélete, amelyet azonban saját környezetünkbe ágyazunk; bizonyára így védekezünk a romantikus álmok kísértése ellen, nehogy azt higgyük, vissza lehet térni abba az égkék királyságba, ha mégoly földközi-tengeri is az a királyság, ha mégúgy hordozza is a „mindenek mértéke az ember” protagorászi ígéretét. Századunk költői, akik valóban a mi költőink, örökre búcsút mondtak Protagorásznak. Vegyük például Bennt: a maga „valótlan csöndjében” fészkelve, kovácsolva a Szót, „misztikussá” avatva ezt az olümposzi villanást, a Látszatot, egy 1920-ból való rövidke prózájában magát az elbeszélőt helyezi a középpontba. Képzeletben Minósz királyságába utazik Benn elbeszélő-hőse, ahová „…annak a legyezőszerűen szétterülő civilizációnak már a szegélye is alig ér el. Hiszen ha visszatekintünk, láthatjuk, hogy a legyező nyelének vége a Jóntengertől délre, egy sziget testére van odarögzítve.” Tegyük világossá: Kréta ez a sziget, „a Mediterráneum méhe”, ahogy Tin Ujević horvát költő nevezte. Ám az elbeszélő-hős nem azt a földet találja meg ott, ahol füge- és olajfaligetek nőnek, vagy amelyet meztelen testek népesítenek be, miként Camus elképzelte, és nem is a márványszobrok földje ez, de olyan sem, melyet rendszeres időközönként felkeresnének az ember megmaradásán buzgólkodó istenek. Csak valami „festett cserépvázát vagy mécsest” talál Benn elbeszélője, s rajta „vöröses alapra festett sárgásfehér akrobatanőt, aki kézen jár, bottal támasztja alá a mellét, és a lábával feszíti meg az íjat”. Évszázadokon át a látszat uralkodott tehát. Hogyan álmodhatnánk akkor magunknak bármely kiindulópontot, saját kiindulópontot a Mediterráneumban, ha annak már a szívében sincsen semmi? A mai Hüpnosz – Erebosz és az Éj fia (Ereboszt pedig, aki Khaosz fia volt, Zeusz megátkozta) –, a mai Hüpnosz tehát, ha ugyan álmodik valamit, már nem arról sző álmot, mi módon lehetne még megtapasztalni, újraélni eredetünket, hanem egészen mélyre süllyed, és azt álmodja, hogy eredendőn, történelmileg bele vagyunk vetve egy teljesen más negyedkorba, amikor – Lévi-Strauss megfogalmazásában – ember nélkül kezdődött a világ, és ugyanilyen bizonyos, hogy végződni is ember nélkül fog. Az imaginárius módszertan (és milyen más módszertan igazíthatna el történelmünk fehér foltjainak felfedezésében?) a kérdés másik oldalát is megmutatja: Valéry „tengerparti temetőjének” tökéletes békéjében, a nyu920

galmas levegőjű ég alatt csillog a tenger – „la mer, la mer, toujours recommencée” –, ám ahogy felcsap az utolsó versszak, hirtelen és váratlanul áthangolódik a vers: Le vent se le`ve!... il faut tenter de vivre! És ez a disszonáns tónus, az életben maradás mélységes, nagy gondja, ami, lám, még a Valéry-Mallarmé-féle Könyv lapjaira is odaférkőzik, épp ez bizonyítja, hogy szellemünk nem tud mit kezdeni a megoldott kérdések tökéletes tisztaságával, nem érzi jól magát benne; hullámokat kell vernie a befejezett, lekerekített látvány nyugalmán ahhoz, hogy felismerje önnön szerkezetét: a struktúrát, melynek lényege, hogy szellemünk bolyongás, út a soha meg nem ismertbe, és végtelen álmodozással nem megragadható, még akkor sem, ha erre csábít a tökéletes táj, míg a szürkületi enyhület örök szélcsendjében észrevétlenül siklanak a ragyogó vitorlások, vagy az aerodinamikusan formatervezett jachtok. A mi szempontunkból nyilván sem Odüsszeusz, sem Iaszón nem volt különösebben boldog – míg a reneszánsz módra naiv és hazaszeretettől mámoros Joachim Du Bellay, emlékezzünk csak vissza, épp a boldogságát irigyelte mindkettőtől. Mi inkább úgy látjuk, hogy a furfangos Odüsszeuszban is ott égett, tátongott Philoktétész sebe; mi inkább úgy látjuk, fontosabb, hogy Odüsszeusz jelleme épp a kellő mértékben egészítette ki Télemakhosz és Pénelopé jellemét, amint James Joyce fő művében is ironikus passzusok szólnak róla; mi inkább úgy látjuk, hogy Odüsszeusz világa is megsínyli egy titkos virág – Molly – mindenütt-jelenvalóságát, a fűét, amelyről Homérosz ezt írta (X, 304): Éjszínű volt a gyökér és tejszínű volt a virága.1 Joyce megmutatta, hogy a diakronikusan megalapozott hit visszavet bennünket a naivitás állapotába; igaz, feleleveníti a mítoszt – és elhiteti, hogy a „hagyományos mediterrán mítoszok és modelljeik egzisztenciálisan még mindig elég szívósak ahhoz, hogy a »technológia kora« ne tudja kikezdeni őket”2 –, ámde a mítosz felelevenítése távolról sem jelenti azt, hogy vele együtt életre kel minden, ami a való világban hozzá tartozik, s nincsenek előjelek még akkor sem, ha engedjük becsapni magunkat egy regényforma által, amely (az irodalom kutatóinak felfedezése és alapos elemzése szerint) 1

Devecseri Gábor fordítása. Részlet a levélből, amit a 6. zágrábi irodalmi beszélgetések (1973) résztvevőinek küldött szét a szervező, megadván a munkatéziseket. 2

921

minden ízében illeszkedik Homérosz eposzához. Hiszen par excellence ironikus ez az illeszkedés: kifordítja a mítosz és a (jelen) világ viszonyának paradigmáit. Avagy, pontosabban szólva, a mítosz időtlen szerkezetét jelenkori szerkezetként jeleníti meg. Jelenkoriságot ad a mítoszhoz, s így azonnal kiderül, hogy abszolúte nem illik össze a homéroszi eposz és az aktuális valóság. A dublini elbeszélés kerül előtérbe, míg a mitikus minta csupán kétségbeesett kísérlet arra, hogy eszmei keretbe foglalja mindazt, ami körülvesz, szétszórtságunkat és a töredékesség diktatúráját, melyben nincs esély rá, hogy boldoggá szilárduljon össze a teljes egész; próbálkozás, hogy a maguk családi, személyes és nemzeti szerencsétlenségét élő, vagyis tépett életű dublini hősök elé odatartsa azt a régi tükröt, amely azonban rejtélyes, kideríthetetlen okoknál fogva elhomályosodott, vakfoltok pettyezik. És megtörténik a csoda: ez a mindennapjaink rút valóságától megfertőzött tükör rejtett jelentéseket mutat meg, amelyek már-már ellenkező értelműek az isteni Homérosz szavaival, sugalmazásával. Joyce útja mintaértékű számunkra. És az úton két megálló van: az elsőnél saját világunk és az előkép világa közti elképesztő összefüggéstelenség késztet megtorpanásra; a második megállóban újból összefüggést látunk, ám az egyezés éppen fordított előjellel rendelkezik a lét és a nemlét definíciója tekintetében: Homérosz ránk maradt eposza elveszíti valóságosságát, szemlátomást már valami mást mond nekünk, olyasmit, amire ráismerhetünk valóságosan létező, mocskos városainkban, és mindennapi életünk jeleneteiben: abban a közmegegyezésben, hogy a legcsekélyebb aggály nélkül képesek vagyunk eladni a lelkünket, akárcsak a hozzánk közel állók lelkét. Eliottal jutunk az említett imaginárius módszertan végére. Az út ugyanolyan, mint Joyce-nál: világunk és az időtlenül strukturált mítosz összefüggéstelensége után a teljes egyezés következik, például a Gerontionban. Csakhogy – és itt érkezünk a végső megállóba, Joyce-tól immár igen távol – az, ahogyan Teiresziász Thébáról beszél, ismét a legszorosabb jelölő viszonyba lép át: a mi egyenes vonalú beszéd–valóság relációnk szintjén szólal meg. Teiresziász közöttünk él, mint gonosz szavú, csúf öregember a maga torz, s éppen így valós mivoltában; ő, a fenségesen ocsmány Teiresziász azt mondja nekünk, hogy valóban itt vagyunk, itt létezünk, a mi korunkban, jóllehet mint: A ház lakói, Egy aszott agy gondolatai az aszály évszakában.3

3

Vas István fordítása.

922

Eliot új élettel tölti meg, mondhatni, újrakezdi a mítoszt. Mintha Teiresziász világa a mi világunkká válna; Eliot már nem folyamodik klisékhez, nem idéz kívánatos, álomszép mitikus-történelmi képeket – sem a megváltást, sem a nyomorúságot nem akarja általuk felmutatni –, valamiféle mitikus-történelmi kép mégis átfolyik belőle mai világunk ereibe. És ez az érrendszer gépiesen lüktet, egész hasonlóan beszédünk ritmusához. Teiresziász mitikustörténelmi képének immár a mi korunkban van feladata, a mi országaink panorámáját, szellemi alaprajzát adja ki. Végül megkockáztathatnánk, hogy talán nem is veszítettek jelentőségükből a régi földközi-tengeri mítoszokban felrajzolt létmodellek – s köztük akad olyan is, amelyik éppen rólunk, adriai-szigetekről jött szigetlakókról, szigetlakó-mivoltunról szól (jómagam Molat szigetéről származom, szülőfalum pedig Meleta). Ennek azonban az a feltétele, hogy adekvát módon értelmezzük őket, mai városaink műanyag-, üveg-, alumínium- és vasrengetegében, azaz: közönséges, mocskos városainkban, rideg lelkeinkben. (1973) RADICS VIKTÓRIA fordítása

IVAN SLAMNIG

A latintanár

Világéletemben latintanár akartam lenni. Már érett, felnőtt fejjel, és bőséges emberismeret birtokában megállapíthattam, hogy kevesen készülnek oly zsenge kortól egy bizonyos foglalkozásra, ahogy én készültem a latintanárságra. Tulajdonképpen távolról sem érdekelt semmi más annyira, mint a latin. Gyermekként bevettem magam a bátyám könyvei közé, és mindig csak a latin könyveket, majd újra a latinokat kerestem. Az iskolában már elsős koromban lepipáltam minden osztálytársamat latinból, harmadikban pedig annyit tudtam, mint a tanár. És rettentően vonzott! Semmi, de semmi nem nyűgözött le úgy, mint a latin. Láttam persze, hogy a barátaim unalmas tantárgynak tartják, lebecslően beszélnek a „holt nyelvről”. Nem szerettem hallani ezt, de hogyan védjem meg? Megpróbáltam felhozni valamit a nyelv mentségére, de rájöttem, semmit sem mondhatok. Ésszerűtlenül, célszerűtlenül szerettem ezt a nyelvet, hacsak azt nem vesszük, hogy a távoli jövőben latintanár kívántam lenni. Teljesen világos volt a számomra, hogy egy nap latintanár leszek, így aztán nem is tekintettem ezt pályaválasztásnak, vagy hasonlónak. Inkább valami sorsszerűség volt, vagy nem is tudom, hogyan fejezzem ki magam. Sejtem, most azt hihetik, leginkább az érvényesülésen járt az eszem, s hogy afféle becsvágyó kisfiú voltam. Szó sincs róla. Sosem gondolkoztam a jövőmről olyan szempontból, hogy mennyit fogok keresni, vagy emelkedem-e a társadalmi ranglétrán (a puszta gondolat is nevetséges). Csak azért beszélek erről, mert megtapasztaltam, hogy másoknál nem így van. Láttam embereket hajtani, ó, hajtani rettenetesen. Az ilyenek aztán persze sosem tanultak latint. Vagyis a latinnak végképp nincs semmi perspektívája, nem igaz? Sokan még hallani sem hallottak erről a tárgyról, csak amikor később mégis tanulniuk kellett. Elhatározták, hogy orvosok vagy mérnökök lesznek, mert az jól jövedelmez, vagy megbecsülésnek örvend, és hajtottak, hajtottak kegyetlenül, hogy megmutassák, ó, bizony, megmutassák az egész világnak, hogy tudnak érvényesülni. Sosem tudtak megérteni, s amikor a menzán az asztalnál ültünk, bizony erősen kilógtam közülük. Eleinte talán kissé lenéztek, aztán kezdtek eredetinek tartani, s a végén megbékültek velem. Azt hiszem, igazából az 924

ambíció hiányával döbbentettem meg őket. Meg voltak döbbenve, hiszen látták, azért tanulom a latint, mert érdekel, s egészen benne élek. A küszöbén álltam az eredetivé válásnak. Kész kis történeteim voltak, mondjuk a C betűről. Mindenféle elméletet tudtam előrántani a kabátom ujjából arra vonatkozóan, hogy mi lehetett a C eredeti kiejtése akkor, amikor még gimmel volt. Megbabonázva gondoltam el, hogy a zöngés (vagy jobb esetben zöngétlen) zárhang-szájpadláshang jele zöngétlen rés-foghang jelévé alakult át! Saját elméletem volt a tekintetben, hogy vajon miért épp a C lett kiválasztva arra, hogy a magas magánhangzók előtt gimmel legyen. Tudom, nem érdekli magát, ahogy senki mást sem. Különben is, talán latintanárrá válásom egyik összetevőjét kell keresni benne: hivatalos kötelességemnek megfelelően igen nagy számú fiatalnak mondhattam el ezt, akik legalább azért meghallgattak, mert számíthattak rá, hogy a vizsgán majd éppen erre leszek kíváncsi. És titkon élt bennem a remény, hogy azok százai közt, akiknek előadok, akad majd valaki, akit érdekel. Egy másik olyan, mint én. Milyen boldog leszek, ha megtalálom az illetőt! Most átismétlem az összes olvasmányt, amit egykor tanultam. De hisz ez valóságos visszatérés a gyerekkorba! Mithridates! Annak idején a kanapén elnyúlva olvastam, pedig még csak föl sem volt adva! De most, most nem tudok ellenállni, föl kell hogy adjam nekik. Még rágondolni is rossz, milyen keservesen fogják kikeresgélni a szavakat. Szeretném valahogy megkönnyíteni a dolgukat, szeretném, ha ők is szeretnék. De nem vethetem el a sulykot. Nem fogok sokat feladni nekik belőle. Szeretek bemenni a hetedikbe, ott most leginkább verset olvasunk… Az egy kicsit jobban érdekli őket. Azt hiszem, valamiféle testi ügyességet látnak a skandálásban, s az vonzza őket. Aurea prima sata’st aetas…1 Más nyomós okom is van, amiért szeretek a hetedik A-ba menni. Persze, egy lányról van szó. Lányt mondok, pedig a tanítványomról kellene beszélnem. Csakhogy azt hiszem, szerelmes vagyok belé. A bal oldali padsorban, az ajtó mellett ül. A katedra az ablaknál van, így aztán nem éppen velem szemközt van a helye. Persze nem mutatom ki, mit érzek iránta. Vagy talán egy kicsit, épp csak amennyiről úgy vélem, csak ő értheti. De ha kimutatnám, mindenképpen attól félnék, gyanít valamit az osztály. Ezért igazából azt a keveset se mutatom ki, amit ő megérthetne. Talán amennyit megérezhet. Legalábbis szeretném, ha így lenne. Nem, nem jó, ha egy tanár beleszeret a tanítványába. Ő fiatal nő, én fiatal 1

Ovidius: Metamorphoses, I, 89.

925

férfi vagyok, természetes hát, amit érzek, másfelől mégsem szeretem, hogy ezt érzem. Van ebben valami az orvos és páciense viszonyából, sőt valami még erősebb. De akkor is szeretem, s tényleg úgy fest, hogy az istenekhez hasonlatos az, aki mellette ülhet a padban, s hallja őt beszélni, nevetni. Egyszer, épp amikor a hetedik A-ból jöttem, észrevettem, hogy az osztályban felejtettem a munkafüzetet. Azonnal visszamentem érte. Nem akartam, hogy a diákok lapozgassák, mert már kijelöltem benne, amit a következő órán venni fogunk. Nagyszünet volt, nem tartózkodott senki a teremben. A könyv sem volt a tanári asztalon. Nagyjából végigszaladtam a padsorokon, be-bekukkantottam a padokba. A lány padja alatt egy cetli hevert. Lehajoltam, hogy fölvegyem, esküszöm, először csak azért, hogy fölvegyem. Aztán, félig-meddig véletlenül, félig kíváncsiságból elolvastam, ami rá volt írva. Randira hívta benne a lányt egyik osztálytársa. Belém mart a féltékenység. Azelőtt is el tudtam képzelni, hogy jár valakivel, de most, hogy ismertem a fiú személyét, sokkal nehezebb volt. Ha csak egy perccel tovább várok, nem teszem meg. De nem vártam. Fogtam a ceruzát, és átjavítottam a hatost nyolcasra. Nem engedélyeztem magamnak egy pillanatnyi gondolkodást sem. Fölvettem a tanári asztal alá esett munkafüzetet, és távoztam, mielőtt még a stréberek visszatérnének az osztályterembe. Délután nem volt órám, és egész idő alatt csak arra tudtam gondolni, hogy este látni fogom. Nem gondoltam rá túl erősen, de valahányszor eszembe jutott, mindig jó érzés öntött el. Az volt ugyanis a szándékom, hogy nyolckor odamegyek, arra a helyre, ahová az osztálytársa hívta. Ha jobban belegondolok, volt az egészben valami visszataszító. Ellopni egy randit! De a kocka el volt vetve, és én annyira örültem a találkozás lehetőségének, hogy képtelen voltam érett viselkedésre kényszeríteni magamat, azaz nem odamenni nyolckor. Azon kaptam magam, hogy fütyörészek a fürdőszobában, és úgy készülődöm, mintha igazi randira mennék. Pedig még az sem volt egész biztos, hogy eljön a lány. Tulajdonképpen örülnék is, ha nem jönne el, hiszen ha eljön, az a fiú iránti vonzalmát bizonyítja. Ugyanakkor tántoríthatatlanná tett az a beteges öröm, hogy iskolán kívül láthatom, beszélgethetek vele. Úgy kell megjelennem, mintha csak véletlenül járnék arra. Elterveztem: kicsivel nyolc után érkezem, persze nem sokkal később, hogy biztos legyek benne, még vár. Mondjuk, nyolc óra ötkor. Hihetetlenül meg leszek lepődve, úgy üdvözlöm, és olyan mértéktartón örvendezek a véletlen találkozásnak, ahogy illik valakihez, aki egy kicsivel idősebb nála. Beszédbe elegyedünk, és 926

vele maradok, amíg világossá nem válik a számára, hogy a másik fél nem jön el a randira. Akkor elhatározza, hogy elmegy, mire én felajánlom, hogy hazakísérem („különben épp csak jártam egyet”), vagy sétálok vele egy kicsit. Nem merem megfogalmazni a vágyaimat, nehogy eljátsszam őket. Szörnyűséges, hogy mennyire a terveimnek megfelelően alakult a találkozó. Amikor meglátott – engem, a latintanárát – zavarba jött, gyermekien édes volt a zavara. Mereven, kényszeredetten viselkedett. Alig jött ki hang a torkán. Mégis éreztem, hogy nagyon örül, és szívesen beszélget velem. Egy kicsit arrébb mentünk a járdán, nem túl messze, hogy lássa, ha mégis megérkezik a barátja, akinek viszont így nem feltétlenül kell észrevennie őt. Nyugodt maradt, még akkor is, amikor már nyilvánvaló volt, hogy a fiú nem fog jönni. Nem láttam rajta, hogy nagyon csalódott lenne… Egyre felszabadultabb lett. Egyre jobban kibújt belőle a nő, viszonozta szellemeskedéseimet. Beleegyezett, hogy sétáljunk egy kicsit a parkban. Olykor-olykor mondtam neki valamit latinul. Úgy éreztem, könnyebben és jobban ki tudom fejezni magam, ha latin kifejezéseket használok. Arra számítottam, hogy megérti őket, ugyanakkor zavart, hogy talán épp csak annyit tud, amennyit megtanítottam neki. Közben persze világos volt, hogy nem mehet így tovább, hogy egyszer csak kirobban, nem fogja tovább bírni. Csókoltam, és közben igyekeztem semmire sem gondolni. Ő pedig annyi csókot adott viszonzásul, amennyi homokszem van a libai sivatagban. Azután, hogy először csókolóztunk – pontosabban, miután halálra csókoltuk egymást – irtó rossz lelkiismerettel járkáltam föl-alá a szobámban. Borzalmasan éreztem magam. És ez máig sem javult egy szemet sem. Szemrehányást tettem magamnak, hogy jóllehet én vagyok az idősebb, ilyen kellemetlen helyzetbe hoztam egy kislányt, aki ráadásul a tanítványom. Emésztődtem amiatt is, hogy nem bízhatok a szerelmében – nála elért sikerem talán csak annak köszönhető, hogy a tanára vagyok, sőt, hogy általában véve tanár vagyok. Ezáltal – vélekedtem – olyan tekintélyre tettem szert a szemében, amilyenre közönséges férfiként nem tettem volna. Talán ezért érezte, hogy sokkal idősebb és magasrendűbb vagyok, és hogy birtokolni akar. Kerültem a vele való találkozást, nem akartam vele találkozni, mégis találkoztunk, csókolóztunk, sétáltunk. Különben is, minden délelőtt láttam az iskolában. Azt hinné az ember, innentől fogva természetes lett volna, hogy az ágyban kötünk ki. Mégsem ez történt. Amennyire csak tőlem telik, igyekszem elkerülni ezt. 927

Borzasztó az egész. Persze hogy nem akarom feleségül venni, de legalábbis félek tőle. Annyira megszoktam már, hogy agglegény vagyok, hozzászoktam latin életemhez. Tulajdonképpen örök diák vagyok. Újabb és újabb klasszika-filológiai könyvekben keresem a szerelmet. Mennyire szeretem a könyveket! Órákig tudom olvasgatni az etimológiai szótárakat. Csak azért jegyzem meg, mert tudom, hogy mások furcsának találják ezt. Nem látok helyet az életemben egy nő számára. És nem is akarom, hogy helye legyen. Másfelől viszont halálosan szerelmes vagyok. A legtisztább az lenne, ha szakítanék. Legokosabb lenne, ha valamelyik orvossá vagy mérnökké lett volt osztálytársamtól kérnék tanácsot. Valaki olyanra gondolok, aki hasonló esetben nem törné ennyit a fejét. Mert ez lenne persze a legfontosabb. Ők is ezt tanácsolnák. „Ne törd rajta a fejed.” Aztán meg: „Miért is nem használod ki?” És a „kihasználás” azt jelentené, hogy lefekszem vele. De hogyan tehetnék bármit is, amihez nem adja teljes felelősséggel a beleegyezését? Miközben úgy hiszem, a legkevésbé sem rendelkezik efféle felelősséggel. Következésképpen azonnal be kellene szüntetnem a találkozásokat. Így logikus, nem igaz? Tegyük fel, hogy beszüntetem. És este már azon kapom magam, alig várom, hogy másnap legyen, és mehessek az iskolába, ahol újra láthatom. Melenget a tekintete, és az is, hogy én nézhetem. Nagyon vigyázok, nehogy eláruljam magam az osztály előtt, de tessék, mégsem tudom megállni, hogy ne játsszak el Catullusszal. Igen, és valamiképpen a fiú is rokonszenvesebb most. Ő is szereti, bizonyos módon tehát fivérek vagyunk. Persze ettől nem válik ésszerűbbé a dolog: igazából csak érzem, hogy rokonszenvesebb a fiú. Nyíltan a legjobb jegyeket adom neki. Aztán mégis újra találkozunk, és megint csak játszom vele, ennyi az egész. Igen, játszom vele, és vétkezem ellene. Joga van hozzá, hogy várjon tőlem valamit. Joga van elvárni tőlem, hogy lefeküdjek vele, vagy hagyjam abba az egészet, vagy vegyem feleségül, esetleg hagyjam ott az iskolát, vagy legalább ne tanítsak az ő osztályában. Este mégis az a legkönnyebb, ha megbékülök magammal, s hogy nem tudom másként csinálni, holnap is látnom kell, s hogy inkább szemezgetek vele, mint hogy elhatározzam magam, abbahagyjam, másik barátnőt keressek magamnak, akivel aztán nyugodtan ágyba bújhatok. Nem, nem teszek semmit, csak annyit, hogy mindig ugyanazzal a langyos rossz lelkiismerettel fekszem és kelek, azt már megszoktam, s hogy örülök, ha látom és látni fogom, miközben abba a tévhitbe ringatom magam, hogy egy nap majd úgyis teszek valamit, vagy ő tesz valamit, míg remélem, hogy mégsem tesz semmit sem. 928

Quousque tandem2, ismételgetem, ízlelgetve a szavak zenéjét, és megróva magamat, hogy miért vagyok ilyen mesterkélt. De nem vagyok mesterkélt, a helyzetem ugyanis oly egyhangúan siralmas, hogy az irodalmi fordulatok mit sem súlyosbíthatnak rajta. Így vagy úgy, szeretnék véget vetni neki, szeretnék most ideírni egy nagy elhatározást, de csak annyit tudok, hogy egyre későbbre jár, a szomszédok kikapcsolják a rádiót, a locsolóemberek megjelennek az utcán, és arra gondolok, holnap elkerülhetetlenül újra látom a szemét, száját, azt a puha, gyermeki száját. ADAM ROHAN fordítása 2 „Meddig”; az utalás tárgya: Oratio in Catalinam prima, Catullus első beszéde Cicero: Catilinája ellen.

Zágráb, felsőváros

ANTUN ŠOLJAN

A Közép-európai Kezdeményezés szemszögéből (1990)

Az írók mindig tudták, hogy Európa létezik. Nem mintha másoknál okosabbak lennének, vagy messzebbre látnának; csak éppen az ő számukra mindig is valóságos fogalom volt, mely metaforikus értelemben egyaránt tartalmazta a közös szellemi örökséget és az írói munka közös előfeltételeit, eszményeit. Hittek e kozmopolita (mondhatnánk, metafizikai) elvekben, közben mégis konokul a maguk kis nemzeti nyelvein írtak, és nem adták meg magukat sem olcsó eszperantista ígéreteknek, sem más egyesítő törekvéseknek, sőt bebizonyították: hiszik, hogy az ítélőképesség és emberség Bábel-tornyát, következésképp a világirodalmat is – Borgest parafrazeálva – felépíthetik „különböző származású, más-más hitet valló, különböző nyelvet beszélő” emberek. Igaz, hogy Európa mind ez ideig – politikailag és gazdaságilag szólva – nem volt több, mint áhított fikció, közös álom. Úgy tetszik, szerencsénkre éppen abban a pillanatban élünk, amikor ez az álom a szemünk láttára valósággá válik. És milyen gyorsan! Már azt latolgatják, hogy 1993-ban közös valutája lesz Európának. És ha természetüktől fogva szkeptikusak is a Közép-európai Kezdeményezés országainak írói, joggal remélhetik, hogy a PEN-klub Dubrovnikban tartandó jubileumi kongresszusa alatt ecuben fizetik majd a Városi Kávéházban elfogyasztott kávéjukat és konyakjukat. Azt kívánjuk nekik, és magunknak is, hogy ne legyen túl nagy a számla.   A kelet-európai KEK-országok többsége számára még távolabbinak látszott ez az álom, mint más európaiaknak, mert előlük eltakarta a vasfüggöny. Mégis mindvégig meg voltunk győződve róla, hogy Európa nem lehet Európa a keleti része nélkül. Még amikor úgy látszott, odatartozásunkra semmi remény, akkor is ápoltuk legalább saját kis közép-európai álmainkat, valami ilyenféle, négy-ötoldalú együttműködést, s álmodtunk a Duna menti országok szövetségéről; vagyis a nagy álom szerényebb, s ezért elérhetőbbnek tetsző változatait álmodtuk. Némelyek szemében talán visszaesést, monarchikus nosztalgiát jelentett ez, nekünk azonban az álom átme930

neti fejlődési formáját jelentette, egyfajta hídfőállást a nagy tömbök között, az első tényt a megvalósult szocializmusból való menekülés útján. De kiderült, hogy nem kell menekülni. Önmagától összeomlott a megvalósult szocializmus, hiába minden ideológiai eszperantó. Egy csapásra mindannyiunk előtt feltárult a lehetőség horizontja, nem csak az álma annak, hogy Európában éljünk. Vajon nem fogja-e kioltani kis mellékálmainkat a nagy álom megvalósulása? Nem fogja-e jelentéktelenné tenni őket? Nem, hisz a bennük megfogalmazódó kérdések miatt érdemes továbbra is szem előtt tartani őket. Európa nagyszabású egyesítése nemcsak közös valutát helyez kilátásba, hanem egységesítené magát az életet is. A dolgok természeténél fogva előtérbe kerülnek majd olyan szándékos vagy természetes, tudatos vagy ösztönös törekvések, melyek a nyelv beolvadása vagy kiszorítása, a kulturális különbségek kiegyenlítődése és a nemzeti önazonosság megsemmisülése irányába hatnak. Újra megjelennek, burkoltan vagy parancsolón, az olvasztótégely-elmélet különféle változatai. A modern világban egyébként szüntelenül munkál ez az elmélet: a pénz és az áru kozmopolitizmusa, a multinacionális cégek térhódítása, a technológiák és a turizmus, a demográfiai robbanás, mind-mind igazolja. Európa új közösség lesz, de a világ marad a régi. Így hát, a keserű történelmi tapasztalatról beszélve arra figyelmeztetett egy bölcs magyar, hogy ebben az értelemben sötét múltja van Európának – ezért most sem szabad hinni neki. Biztos van benne igazság, de nem sokat tehetünk ellene: nincs másik Európánk, ahogy másik világunk sincsen. Amúgy pedig magunknak sem mindig hihetünk. Bismarck egyszer megjegyezte, hogy a politikusok mindig akkor használják az Európa szót, ha más országoktól akarnak valamit, de nem mernek saját nevükben fellépni. Talán közülünk is sokan, akik Európa után sírnak, csak ecut akarnak tőle, semmi mást. Kölcsönös a bizalmatlanság. Pontosan ezért marad továbbra is jelentős ez a mi átmeneti álmunk, közép-európai kezdeményezésünk. Nem az a kérdés, mennyit nyerünk az európai csatlakozással, hanem hogy mennyit adhatunk Európának. Hogy mennyire leszünk hasznosak az új Európa számára, éppen különleges közép-európai tapasztalatunk jóvoltából. Ez olykor keserű volt ugyan, de nagyon tanulságos. Örökségünk a tarka sokféleség, a népek, vallások, nyelvek és észjárások egyidejű létezésén keresztül tanított meg minket a közös élet bonyolult szabályaira. Ranke megállapítása, mely szerint „az európai szellem mindig a nemzeti kultúrák ellentéte és különbözősége jegyében fejlődött”, nálunk egyértelmű igazolást nyert. Meglehet, némelyek a „népek börtönének” tartják az Osztrák–Magyar 931

Monarchiát. Pedig a világnak ezen a táján sosem burjánzott el az a valóban erőszakos és véres egyesítési láz, amely olyannyira jellemezte a németek, franciák vagy olaszok törekvéseit. A Monarchia nem vett részt a XIX. század egyesítői tébolyában. Talán épp ez okozta a vesztét, de legalább a temetés után nem emlékeztünk rossz szívvel az elhunytra. „Régi lakhelyem, a Monarchia”, írja Joseph Roth, „hatalmas kastély volt, számos ajtóval és számos szobával a legkülönfélébb emberek számára.” A XIX. században lehetetlenség lett volna, hogy itt, ezen a sokszínű földön felbukkanjon Napóleon lovassága vagy Bismarck gyalogosezredei, amint hiszem, hogy a XX.-ban sem léphetett volna színre itt egy Hitler vagy Sztálin. A membra disjecta, a szétesett Monarchia országaiban külön-külön jelentkezett az egyesítési téboly, drágán megfizettünk érte, s lám, még most is ugyanott tart ki leginkább. A közös élet tapasztalata azonban maradandó nyomot hagyott az azt ismerő népek lelkében: ők tudják, hogy az összetartozás sosem eszményi, de lehetséges. Tudják, hogy csakis egymás különbözőségének tiszteletben tartásával lehet összetartozni. Tudják, hogy nagy kincs e különbözőség, ezért éppen olyan fontos ápolni, mint a közösségi érzületet. Ez a tapasztalat, melyet részben a (Václav Havel szavával) jellegzetes közép-európai szkepszis – vagyis a nagy, világméretű elképzelésekkel és mindenféle utópiával szemben tanúsított szkepszis – alkot, még inkább elmélyült a megvalósult szocializmusról szerzett beható ismeretünk jóvoltából, mely talán értékes összetevője lesz az új európai ötvözetnek. Kényszerekből lesz benne bőven. De nekünk már most gondolkoznunk kell, hogyan tegyük ökológiailag kiegyensúlyozottá Európát, nem csak akkor, amikor már késő, példa rá az állat- és növényvilág megbomlott ökológiai egyensúlya, hisz e téren már csak a maradék maradéka menthető, vagy beéri az ember a múlt elsiratásával. Mi azonban szívós fajta vagyunk, nehezebb próbákat is kiálltunk már, s láttuk a történelem tudatos megcsonkítását; hiszem tehát, hogy ezúttal is sikerülni fog életben maradnunk ebben a világban, mely tele van a lehető legjobb szándékokkal. Olyannyira, hogy ki tudjuk majd kerülni az önmagát és különlegességét tagadó, hamis kozmopolitizmus csapdáját, méghozzá az igaz kozmopolitizmus nevében, ami nem egyéb, mint Mások elismerése és elfogadása. A folyamat során talán erősebben kell bíznunk magunkban és a túléléshez szükséges erőnkben, mint Európában. Hiszen neki is sikerült, a nagy egyesítők minden történelmi erőfeszítése ellenére, Nagy Károlytól Napóleonon át Hitlerig, valahogy megőriznie valódi arcát: Európa soknyelvű, sokvallású és soknemzetiségű maradt. 932

Ebben a távlatban szemlélve valóban gyümölcsöző európai összetartozás felé nyílik meg az út a közép-európai irodalmak előtt: nem különféle állami, nemzeti, ideológiai vagy politikai igényekkel fellépő irodalmak közössége lesz ez, hanem kölcsönösen egymáshoz kapcsolódó, kölcsönösen gyümölcsöző, hiteles kisugárzások hálója, amelyben az egyediségnek, a nyelvek és hagyományok végtelen sokféleségének jut a főszerep. Egyszóval, ez az út vezet a goethei eszme felé, mely olyan fúgának képzeli el az irodalmat, ahol az összes nép hangja hallatszik. ADAM ROHAN fordítása

DINKO TELEC´AN

Ébren a földön nincs kedvem aludni nincs kedvem képzelődni nincs kedvem játszadozni nincs kedvem a kerítésen álló madárhoz míg a halat szemlélem a tányéron nincs kedvem az éber állathoz és a gyermekkor pezsdítő cseppjeihez nincs kedvem az álomhoz és a lelki nyugalomhoz amely egyre mélyebb hazugságba süllyeszt: felnégyelve élni a földön mint a szélrózsa

Lisszaboni szarkofág add meg nekem, uram, hogy általad vezérelve felismerjem halálom óráját, megfosztva tőled, kétezer mérföldre a földtől, ahol születtem, amellyel együtt lélegzem, egy lisszaboni zárda szegletében megtaláltam a saját szarkofágom éppen az én méretem, beleférek, magába rejt, a fejem búbjától a talpamig

934

lehunyom szemem, vagy inkább zárd le őket te, és visszatérek oda, ahol a fények nem ragyognak a sötét magzatvízbe, az ősrégi tojásba visszaringatózom, a legtökéletesebb magányba add, Uram, hogy újra élvezhessem annak a víznek az érintését, mert minden oldalról vérzek, de leginkább luzitán sebeimből

Apokrif, részlet majd sok ősszel később, eljön az utolsó, mely néma tanúja lesz elmúlásunknak, a halál pillanatának, amely felnyitja az állat szemét, s útjára indítja a gyermeket, aki tőlünk tanult látni, és a gondolat is szárnyra kel meghódítani a Földet, hogy majd az egekbe emelkedve forradalmat szítson, de hol az állat, ki az a gyermek, és melyik a gondolat? Amerre nézünk, mindenütt a felhalmozott méreggyűjtemény darabjai, tarkák és borzalmasak, a menthetetlen természet tényeivel, az elrontott élet okker terméseivel kereskedünk, olykor piszok-szerencsénkbe csomagoljuk vagy éppen vakondtúrásba rejtjük őket – félretéve a halált, mint bekészített szemfedőt – testünket bronzosra kvarcoljuk, így álcázva az elmúlást, mely ott van mindenütt – a lányok lenge ruhájában városunk utcáin, végtagjainkban, a tüdőnkben (ó, meredek betűk, felvarrt szemöldökök és keblek) az ősz a varázslatok maradványaival kereskedik – abban az időben az ördög a mi sóvárgásainkból építette fel magát, amikor az apokalipsziseket írták, amiket most nyálazunk a boldognak hitt ünnepek között Patmoszon – 935

kapirgálunk könnyesen, fesletten, mocskosan és megrendülten melléknevekkel fűszerezve a nagy mű közelében, a nagy és szépséges istennő testét éteri beszédtémává lazítjuk, szavakba, amiket könnyű kimondani és visszavonni, amikkel bájosan megénekelhető minden a vitális szervekre veszélytelenül – az álarcok és gesztusok, a halál cirkuszának kellékei ősidők óta készen a nagy előadásra, amely egy őszön elkezdődik majd, minden különösebb bejelentés nélkül – vagy – vagy lehull a hályog a szemekről? *** fényes szél ha jönnél nemcsak egy áldott pillanatban s lélegzetvételnyi időre, hanem megállás nélkül fújnál, hogy akadálytalan ihlettel fújjam én is szélnek fényessége, fénynek vaksága, hajnalban díszek nélkül sugározz, ahogy felébredsz a lélek vízesésének fényével örökös gyermeki kacagással világunk százszor elkockázott tündére megteremtelek újra a magam valóságából, bölcsőm fájából, a sírkövemből, és a mennybemeneteleink mézéből

936

repülés szentje hozz megváltást új, életképes gondolatokkal, áldozz, vedd magadhoz a szentséget reggeli étkedül, hogy szeles napot szüljön a hajnal, mely elsöpri a felesleges szavakat és a hamis fényeket FENYVESI OTTÓ fordításai

Isztriai kisváros

MILJENKO JERGOVIC´

Nézz rám, Anadolka

Vukota csak homályosan emlékezett Rina nagymamára, ha emlékezett egyáltalán, s emlékképei nem csak édesanyja elbeszéléseiből származnak. Az egyik ilyen képet felidézve a nagy cserépkályha mellett látta melegedni a nagymamát, ahogy a tűz felé fordítja a tenyerét, a fején hófehér sapka, amilyet csak rajzfilmekben látni, leginkább Olivér fején, amikor indul aludni. A másik képsorban Rina nagymama előhozza valahonnan a gyertyatartót, remegő ujjakkal letörli róla a port, szinte röpdösnek az ujjai, mintha a következő pillanatban mindegyik egy kis verébbé alakulna át, és eltűnne a nappali magas mennyezetén keresztül. A harmadik kép dühösnek mutatta Rina nagymamát, félrecsúszott sapkában, és mintha minden egyes szavát tömött tollpárnával fojtaná le valaki, alig hallhatóan kiabál: Az én időmben férfiak és nők a baldachin, és nem a paplan alatt találkoztak. Ez volt minden, Vukota semmi többet nem tudott Rina nagymamáról, aki akkor halt meg, amikor ő még csak hároméves volt – s szinte nem is gondolt rá egészen 1992 nyaráig, amikor az első zsidó konvojok elhagyták a várost, és Vukotának eszébe jutott, hogy Rina nagymama zsidó volt, tehát ő maga is, már csak ezért is, zsidó, és ha ez így van, valamilyen új keletű igaz törvény értelmében, „kiléphet” ebből a háborúból. Édesanyja sápadtan, üres tekintettel nézte, mit tudsz te erről, fiam, mondta, apja, Savo, meg csak vonogatta a vállát, egyik cigarettáról a másikra gyújtva, és hallgatott, mert amióta az első gránátok leszoktatták arról, hogy minden mondatát „mi, szerbek”-kel kezdje, nem volt mit mondania. Semmit sem tudok, csak azt, hogy elmegyek Izraelbe, válaszolta Vukota, s gondolatban visszatért Rina nagymama három képéhez, s meg volt győződve róla, hogy fel fog fedezni, ki fog olvasni belőlük valamit, ami eddig rejtve maradt előtte, és ami zsidót csinál belőle, ami soha nem volt. Rina Mantova unokája vagyok, mondta, és egy megsárgult kartonlapot mutatott, rajta nagyanyja arcképével. A Benevolentia tagsági igazolványa más alkalommal nem lett volna Vukota származására nézve bizonyíték, de ezekben az őrült időkben nem érdekelte különösebben az izraelita hitközség embereit, hogy ki zsidó, ki nem, minden jelentkezőt felvettek a jegyzékbe. 938

Amint elhagyják a várost, úgyis nekik maguknak kell önmagukkal számot vetni, nekik kell magukban eldönteni, tényleg zsidónak érzik-e magukat, s ez csak előnyükre válhat. Embermentés folyt, s az efféle tevékenységben nincs helye a csalás fogalmának. Amikor az autóbusz Makarskába érkezett, Vukota megkérdezte: És hogyan megyünk tovább Izraelbe? Lévi úr meglepődött: Te tényleg Izraelbe akarsz menni...? Hát hová máshová mehetnék? Vukota sem Amerikába, sem Kanadába nem akart menni; idegenek között félt, ez az igazság, s ha már egyszer Rina nagymama zsidó volt, akkor minden bizonnyal benne is csörgedezik zsidó vér, ami majd Izraelben ki fog ütközni, meg fog erősödni, és valami varázslat segítségével igazi zsidót csinál belőle, olyat, aki otthon érzi magát az övéi közt. Amikor elhagyod a szülői házat, lennie kell valaminek; kell egy papírdarab, amely védelmet nyújt neked, és a rajta szereplő névnek. Amíg otthon vagy, lehetsz Semmi, de most Valamivé kell válnod. Vukota rettenetesen félt attól, hogy nem adatik meg neki a Valamivé válás ajándéka, mert ha a Száva partján nem tudott szerb lenni, akkor, lehet, hogy képtelen lesz bármi mássá válni, mint Vukota, márpedig ha egyszerűen csak Vukota marad, menthetetlenül elveszett. Két hónap múlva érkezett meg Izraelbe. Két egyenruhás férfi fogadta a repülőtéren, aki elkísérte egy harmadikhoz, az pedig jó alaposan kikérdezte, majd kiállított egy igazolást arról, hogy személye nem jelent veszélyt az országra. Majd továbbküldte a negyedik egyenruháshoz, aki ötperces előadást tartott Izraelről, kezébe nyomta a személyi igazolványát, valamint átadott neki egy kulcsot és egy csekket, amelynek a fedezete egy-két havi megélhetését biztosította. Üdvözöllek, érezd magad otthon, mondta neki, vállon veregette, és kilökte Vukotát a nagyvilágba. Tudok énekelni, és játszom egy kicsit gitáron, válaszolta Albertnek, aki már a megérkezése másnapján megkérdezte Vukotát, hogy mikor szándékozik munkába állni. Albert Zrenjaninból jött, három hónapja volt már ott, és azt a feladatot kapta, hogy szabad idejében figyelemmel kísérje a lakótársnak hozzá beosztott Vukota szocializációját. Azzal itt semmire sem mégy. Értesz valami normális munkához is?… Talán lehetnék pincér… Akkor legyél pincér, de minél előbb. Melegen ajánlom. Különben elvesztél. Vukota hetekig keresgélte a helyet, ahol pincérként dolgozhatna, de úgy látszik, akkor éppen senkinek nem volt szüksége pincérre. Albert csak nevetgélt, uh, ti bosnyákok, és ezzel csak még jobban megnehezítette Vukota életét, aki egy pillanatra sem tudta elfelejteni mellette, hogy a szakadék szélén áll, és hogy szép lassan kicsúszik a lába alól a talaj, s nincs messze a nap, amikor már ennivalóra sem lesz pénze. Nem lett pincér, de ami még rosszabb: 939

nem lett zsidó sem, jobban mondva, azt az egyetlen pillanatot kivéve, amikor először jutott eszébe, hogy Rina nagymama megmentheti az életét, soha többé nem lett az. Ráadásul Albert „uh, ti bosnyákok”-ja távoli gránátrobbanásként hangzott, amely minden egyes további „uh, ti bosnyákok”-kal egyre közelebbinek és hangosabbnak tetszett. Egyszer be fog telni a pohár, és majd ő is valami olyat vág Albert fejéhez, ami nem marad el az „uh, ti bosnyákok”-tól. De hogy mi volna az, Vukota egyelőre nem tudta, hacsak nem számította ilyesféle fejleménynek azt az egyre gyakoribb érzését, hogy sokkal nagyobb boldogságot okozna neki, ha lekeverhetne Albertnek egy jó nagy frászt, mint az, ha egymillió dollárt találna az utcán. Azt hiszem, van itt valami a számodra, tette eléje Albert a reggeli újságot a hirdetési oldalnál kinyitva, ahol az állt, hogy egy filmstúdió jól éneklő fiatalembereket és lányokat keres, lehetőség szerint keleti országokból, egy zenés komédiához. Vukota szó nélkül kiírta a telefonszámot, és úgy tett, mint akinek mindegy, de közben legszívesebben táncra perdült volna, úgy örült. Még oda sem ért a telefonhoz, de már elképzelte, hogy sport Mercedesével a Hilton elé hajt, elhalad a jobbról-balról elaléló leányok – akárcsak a Jehova sóhajától meghajló fiatal nyírfák – sorfala közt. Aztán eljön majd Alberthez, ide, ebbe a dohos lyukba, zsebéből elővesz egy vastag dollárköteget, az arcába vágja, és elismétli, hogy uh, mi bosnyákok. De a vonal másik végén máris beleszólt egy hang, így Vukotának nem volt ideje elcsodálkozni saját magán, hogy ugyanis Albert jóvoltából, életében először valamivé lett; egy rövid, könnyen felejthető fantáziakép erejéig a lehető legrosszabbá vált, amivé abban a pillanatban széles e világon csak válni lehetett – egy bosnyákká a „mi, bosnyákok” közül. Szerencsére ez nem tudatosult benne, így hát nyugodtan válaszolgatott a feltett kérdésekre: igen, Kelet-Európából, Bosznia-Hercegovinából jött, tudja, az egy ország Kelet-Európában; igen, elég jól tud énekelni, volt egy együttese is, hogyhogy hol, hát Kelet-Európában, punk zenét játszottak, de bosnyák dalokat is tud, nem gond… A zöld, kárpitozott ajtó előtt néhány száz fiatalember és leány álldogált. Mindegyikük számot kapott; valamilyen rendszer szerint, először egyesével szólították őket, aztán rájöttek, hogy a meghallgatásnak így soha nem lesz vége, s onnantól kezdve ötösével hívták be őket. Számok röpködtek: Vukotának, a 676-osnak, furcsa volt ezt hallgatni – bizony másképpen alakult, mint elgondolta. Ahelyett, hogy zsidóvá lett volna, egy szám lett belőle. Tizennégy órányi várakozás után a kövér, vörös hajú titkárnő angolul harsogta el, hogy: 675-től 679-ig, aki most nem jelentkezik, nem kap több lehetőséget. Vukota az ajtóhoz küzdötte magát, diadalmasan tartva feje fölé 940

a számát. Három fiatalember ment be vele, ketten közülük – ehhez semmi kétség nem férhetett – oroszok voltak, a harmadikat románnak nézte; valamint egy különösen magas, szőke, kék szemű lány, olyan, mint Isak Samokovlija elbeszélésében. Három férfi ült az asztal mögött, a középen helyet foglaló lehetett a rendező, mert olyan szemüveget viselt, mint Steven Spielberg – legalábbis Vukotának úgy tűnt. A rendező az öt székre bökött, leültek; ezután alaposan végigmérte őket, járatta rajtuk a szemét, majd a kövér titkárnő elkiáltotta magát, hogy szünet!, mire Vukota felemelkedett a székről, ülj le!, Vukota leült. A rendező és segédei kimentek a hátsó ajtón, a kövér titkárnő utánuk. Az öt fiatal fél óráig nem mozdult a helyéről. A lány az ölében tartotta kezét, és a padlót nézte. Mozdulatlanul ült, szinte nem is lélegzett, de feszültnek látszott, s mintha néhány rég nem hallott dalt forgatna a fejében, s el lenne szánva rá, hogy a helyről és hallgatóságról egyaránt megfeledkezve hangosan el is énekli, mihelyt sikerül rendesen felidéznie őket. A két orosz tényleg orosz volt, abból a fajtából, akinek be nem áll a szája, először csak suttogva beszéltek egymással a közöttük ülő Vukota feje fölött, majd nevetgélni, és hangoskodni kezdtek, hol jobbról, hol balról fröcskölve le nyállal Vukotát. Ő maga elé bámult, elveszetten, amilyen elveszett az életben soha többé nem lesz, és rém messze az otthonától, amilyen messze még nem volt soha senki. Talán jobb lett volna, ha sosem jut eszébe Rina nagymama, gondolta, sőt, ha Rina nagymama egyáltalán nem is létezik, és ha neki soha nem fordul meg a fejében az sem, hogy világgá menjen, ha már egyszer nem tud úgy elmenni otthonról, ahogyan mindenki más. De mások hogyan mennek el? El sem tudta képzelni, holott biztos volt benne, hogy az övénél jobb módszerük van, mert aki csak úgy tud elindulni, mint ő, az inkább útra se keljen, maradjon csak veszteg az ilyen, és várja meg, míg utoléri a neki szánt gránát vagy golyó. Hogy merő önsajnálatból és nyomorúságos sorsa felett keseregve el ne sírja magát, Vukota azt tette, ami ilyen helyzetekben mindig beválik, és segít a gyógyulásban: szeme sarkából nézni kezdte a lányt, „férfi vagyok, és nézem a nőt” módon. A lány igen szép volt, az a fajta, akibe nem mer beleszeretni az ember, de alkalma sincs rá, mert ilyeneket mindig csak futólag látni, sosincs alkalom megismerkedni velük, mégis, amikor megpillant egyet közülük, fájdalom, a lehető legigazibb fájdalom szorítja össze a mellkasát. Kivétel nélkül mindig úgy fest, mintha az ilyen lányoknak nem lenne barátjuk, ugyanis kizárólag egyedül mutatkoznak, és különben is teljesen elképzelhetetlen, hogy léteznének férfiak, akik megérdemlik őket. A lány mintha nem is hallotta volna az oroszokat, mereven a kiszemelt pontra szegezte a tekintetét, és megpróbálta fölidézni magában a dalokat, 941

miközben pattanásig feszült, mint a gitárhúr, de nem, nem is gitárhúr!, valami más hangszer húrja, olyan hangszeré, amilyen még soha nem volt Vukota kezében, talán a citeráé?, igen, mint a citerahúr, s Vukota most már azt találgatta az oroszok nyálesőjében, hogy vajon melyik országból jöhetett, s egyre inkább úgy tetszett neki, hogy ilyen ország, te Jóisten, ilyen ország KeletEurópában nincs is. Sőt egyetlen európai országból sem jöhetett, legyen az keleti, vagy nyugati, mert milyen ország az, amelyik hagyná, hogy az ilyen lányokból Izraelben 678-as szám legyen. Nem foglalkoztatta már a saját sorsa, szégyellte, hogy egyáltalán elmerengett rajta, mikor az első pillanattól kezdve a hős szerepét játszhatta volna, a hősét, aki a szőke szépséget, Samokovlija képzeletének leányalakját, ezt az egyedülálló szőke zsidó lányt megmenti e véget nem érő fogságból, és a meghallgatástól. Arra gondolt, milyen jó volna most felkelni, odaállni elé, kézen fogni, és kivezetni, de a fejében tanyázó szerencsétlen kis Vukota, ez az óvatoskodó szörnyecske, kétségbeesetten tiltakozott ellene, ne tegye a világ semmi kincséért sem, így nem szabad közeledni a nőkhöz: ülve maradna a lány, ő meg csak rángatná a kezénél fogva, mintha vállból ki akarná tépni a karját, mint amikor a gyerekszobája mennyezetéről akarta lecibálni a csillagot, pedig nem is az övé volt. Vukota megértette belső szörnyecskéje üzenetét: ha odamegy a lányhoz, és megfogja a kezét – a bolondokházában fog kikötni. Őrült lesz, és még csak nem is zsidó. Elfordította a tekintetét a lányról; az oroszok szünet nélkül spriccelték rá a nyálat, de azért megpróbált másfelé is körülkémlelni, és akkor látta meg a kis románt, akiről teljesen megfeledkezett. A román résnyire nyitotta a száját, így kissé retardált benyomást keltett, és a székhez szögezve bámulta a gyönyörű lányt. Pislogj már, te majom, mondta Vukota. Saját hangja magához térítette, de senki más nem hallotta meg a szavait. A román semmiképpen nem, mert ő szemlátomást olyan révült állapotban volt, hogy a lányon kívül semmit sem érzékelt a külvilágból. Hál’ istennek nálunk nem ez a fajta szocializmus dívott, gondolta Vukota, és egy kis megkönnyebbüléssel fordult ismét a lány felé. Továbbra is jobbról-balról fröcskölt a nyál, sűrű záporként, sőt dörgött is hozzá, az oroszok ugyanis egy pillanatra sem fogták be a szájukat, de Vukota, mint abban a bizonyos közismert háború utáni dalban, fütyült az esőre és a mennydörgésre: esőkabátban állt a város közepén, a lerombolt városban, melyből nem maradt meg szinte semmi, Brestben aznap megállás nélkül esett az eső, mint annak idején, és Vukota meg akarta tudni a lány nevét, szerette volna azonnal, abban a pillanatban, hangosan kimondani, hogy végre odanézzen rá a lány, s ő megtudakolhassa, hová valósi, s aztán egyszerűen kijelentse: Rendben van, kedvesem, azonnal elmegyünk oda, széttépem a számomat, te 942

is tépd szét a tiédet, és máris indulunk a hogyismondtad országodba, a városodba, ahol majd újra találkozhatok veled, teljesen véletlenül, ahogy járókelőkkel találkozik véletlenül az ember. Bejött a kövér titkárnő, csönd legyen!, rikkantotta, mire elállt az oroszok felől érkező csapadék, a rendező és segédei elfoglalták helyüket. 675-ös, mondta a bal oldalon ülő segítő. Felugrott a kis román, és végre becsukta a száját. Melyik országból jöttél?, kérdezte a segítő. Albániából, válaszolta a kis román, aki, tessék, egyáltalán nem is román volt. Albániából, csodálkoztak el mindhárman, s velük együtt Vukota. Hogy kerülnek zsidók Albániába? De nem volt ez fontos egyáltalán, a kis embernek ugyanis fogalma sem volt az éneklésről, s tíz másodperc sem telt bele, a rendező félbeszakította, a titkárnő pedig az ajtóhoz kísérte, s egy vigasztaló mondattal kitessékelte: Jelentkezni fogunk, ha szükségünk lesz önre. Vukota került sorra. Bosznia és Hercegovina, válaszolt a bal oldali segítőnek. Énekeljen, dörrent rá a titkárnő, és Vukota gondolkodás nélkül elénekelte az első népdalt, ami eszébe jutott: Nézz rám, Anadolka, a te Mohamededre, szerelmes dalt énekelek neked, mandulával etetlek, hogy illatozzál nekem, sörbettel itatlak, hogy belém szeress, nézett a lány felé, a lány visszanézett, és megkapaszkodott a székben, jaj, rózsavörös a hajad, bánkódsz-e miatta, nézte a lányt, s felcsillant a lány szeme, mintha valaki véletlenül beengedte volna a tengert a szobába, ha bánkódnék, biz’ nem engedném, hogy összekócold, Istenem, hát ismeri a dalt, nyitja a száját, mintha énekelne, csak résnyire, nehogy meglássák, mintha csak ásítana egy kicsit, könnyű elrejteni a szavakat, minden szót; mindegyik szó lehet ki nem mondott szó, de amikor énekelsz, van, amit nehéz eltitkolni…, jaj, fehér az orcád, bánkódsz-e miatta, nem, nem lehet, de mintha Szarajevóban már látta volna ezt a lányt, de mégsem, nem őt látta, biztosan nem, a lány szemeiből patakzani kezd a könny, le az arcán, tengerré árad, ellepi az egész szobát, Vukotát és mindenkit abban a szobában, de persze a többiek semmit sem vesznek észre, mert nincs szemük a látására, és azt sem tudják, milyen, amikor a tenger elönti a végtelen porsivatagot, a súlyos, idegen hangok pusztaságát. Elég, mondta a rendező, Vukota le akart ülni, nem, végeztünk, holnap majd valaki jelentkezik magánál, megfelelt, a kövér titkárnő ujjával az ajtóra mutatott, Vukota megfordult, mondani akart valamit, de hát mit mondjon, ha egyszer kiküldik. Szia, nézett a lányra utoljára. Szia, válaszolt az olyan halkan, hogy Vukota nem is hallotta. Még egyszer szeretett volna odafordulni hozzá, nincs időnk a szavakra, azonnal indulnunk kell, mondta volna, de nem fordult a lány felé, és nem mondott semmit, mert ha olyan gyors volna az ember, hogy minden pillanatban tudatosan azt tenné, amit tennie kell, akkor el sem in943

dulna, és visszatérnie sem lenne hová. Kiment, még vagy tíz fiatal várakozott odakint. Vukota a falnak támaszkodott, várt. Hamarosan kijött a 677-es és 679-es számú orosz. A kövér titkárnő már a következő csoportot szólította, de a lány még ekkor sem jelent meg az ajtóban. Vukota nem mozdult, megvárta, amíg az utolsó csoport is kijön, s csak akkor döbbent rá, hogy a lány bizonyára a hátsó kijáraton távozott, azon, amelyet a rendezők és a titkárnő használnak. Hőség volt, ahogy hazafelé baktatott, nagyobb forróság, mint Szarajevóban bármikor. Lassan cammogott az idő, sokkal lassabban, mint ahogy Vukota lépdelt a tel-avivi utcán. Ez a bandukolás egy képhez hasonlított: azon a képen elhagyatott, lakatlan magasházak vannak, és köztük egy vasabroncsot gurító kisfiú; rajta kívül egy lélek sem látható. Lehet, hogy az utcán most nyüzsögtek az emberek, de Vukota mit sem tudhatott erről, mert a lány, akiről hitte, sőt biztos volt benne, hogy az övével azonos fajtához tartozik, s ezért neki rendeltetett, a rossz kijárat felé indult, és olyan ajtón távozott, amely a világ másik végére vezet, olyan valóságba, ahová Vukota sosem fog belépni. MEDVE A. ZOLTÁN fordítása

NEVEN UŠUMOVIC´

Exkurzió – Rövid lélegzetű regény – (Részletek) Csak exkurzióból álló diszkurzió: számomra ez igazi exkurzió lenne! (képzelte egyik hősöm).

Is a Hőfür dőn! Istten hozt hozta Hőfürdőn! Zágrábban buszra szálltam, hogy Hőfürdőre utazzak, és már javában írtam, amikor leült mellém egy lány, nyilvánvalóan hátsó szándékkal. Utána már csak egyszer találkoztunk. Akkor egy parkban ültem, olvastam, ő pedig néhányszor körüljárt, ujjával csettintett, majd eltűnt. Azóta is állandóan igyekszem fölidézni az alakját, de egyre halványabb lesz. Azért választottam ezt a helyet az írásra, itt – ahogy a zágrábiak mondják – a Sljeme-hegy mögött, mert előre megéreztem, hogy a főváros korszerűsége okozta egzisztenciális földrengés ereje azzal arányosan növekszik, ahogy távolodunk a városközponttól, és ez nem csak ebben az országban van így. Ha egy nagyváros külső kerületeiben biciklizik az ember, erősebben érzi meg annak életritmusát, mintha a városközpontból akarná megérezni. Az úgynevezett vidékről inkább ne is beszéljünk: az ugyanis nem más, mint éppen maga a város arca. Manapság csak vidéken érhető tetten a nagyvárosi korszerűség. Ami Hőfürdőt illeti, rá másfajta földrengés is jellemző: egy hasadás, egy repedés a főtengelye, abból tör elő ez a meleg, ásványi víz. Íme, a gyógyító törésvonal. Vízsugarak törnek rendszertelenül a felszínre, a térség rengősségének állandó jellemzője ez. A föld zsigereinek görcsös rángása, tőle okád a föld. A víz, amit itt iszunk, megmutatja tehát, hogy táplálkozásunk minden vonatkozásban afféle homeopátia, melynek segítségével a közös bajból: a földi létezés betegségéből igyekszünk kigyógyítani magunkat.

945

Átv ált ozásaim Átvált áltozásaim I was shot on the street – egy reggel ez tűnt fel egy rendőrfülke ablaka alá írva. Elképzelem, ahogy a srác a járdára lapulva fekszik, és festékszóróval odaírja; eszembe jut Šimić verse, az Átváltozásaim: „naponta számtalanszor meghalok és számtalanszor újjászületek”; azt írom: „naponta számtalanszor megölnek, és számtalanszor leírom: naponta számtalanszor megölnek”. Ezek az én átváltozásaim.

An yelv mint aknamező ny Idetartozik a Mészároltam a háborúban graffiti, amit 1993-ban, a szabadkai Radijalac negyedben, egy felhőkarcoló oldalán találtam. Akkor éppen csak a nagymamám élt Szabadkán, a többiek mind elköltöztek, mentek, amerre láttak, egyedül nekem sikerült addig ügyeskedni, míg szerét nem ejtettem, hogy átjussak a határon. Én, aki bunyevácként nőttem föl, és a szerb ekavica nyelvjárás városi változatát beszéltem, 1991-ig szívesen vallottam magam horvátnak, ápolva ezt a számomra akkor még gyakorlatilag absztrakt különbözőséget, valamiféle személyes jegyként, amely elválaszt és különlegessé tesz a környezetemben. Amikor átköltöztem Horvátországba, szembe kellett néznem azzal, hogy immár teljesen felfűtve dübörög a gépezet, vagyis javában folyik az identitás fényezése, csiszolása, és az új, bizonytalan határok keretében ez a fajta horvát identitás megszerzi az elsőbbséget a társadalmi magatartás és a tömegviselkedési minták sorozatgyártásában. Csak azért vált lehetségessé újra felfedezni, hogy „mi minden van beleírva a térbe”, mert a szocialista időgép, amelynek utópikus feladata volt kitörölni az „írott tér” fogalmát, súlyos üzemzavar következtében leállt. A történelmi-hagyományos tér újrafelfedezése nem más, mint a kifordított üres zsebek (vagyis a fenti kitörölt „írott tér”) körüli civakodás. Ebbe az ürességbe hajítja bele az ember naponta a nyelv zsinegét, hátha sikerülne még kifogni egy kis darabka megmaradt valóságot. Beilleszkedésem évei alatt úgy éreztem, aknamezőn vezet ez a zsineg, és újrakötötték rajta a csomókat. Bőrönd volt a szerb szavak és nyelvi dallamok készlete, melyet magammal hoztam, majd tovább hordtam itt, és benne őriztem a múltamat, amelyet folytonosan el kellett temetnem, s harcolnom kellett vele, mintha különben a vesztemet okozhatná. Valahol Boszniában állítólag azt 946

követelték egyszer foglyok egy csoportjától, hogy mondjanak valamit, csak egy szót, mert elég volt a kiejtésük, annak alapján is el lehetett dönteni, kit vágjanak le, kit ne; nem emlékszem, végül kit végeztek ki, bosnyákot, horvátot vagy szerbet, de bármelyikük én is lehettem volna. Most pedig azt érzem, hogy a szó és a tér az egyén létének egyszeriségével, sorsszerűen kirótt idejével van összekötve. Színész módjára ejtem ki azt a másik szót, még ha az általam beszélt dialektushoz a lehető legközelebb áll is, sőt még a jelentése is majdnem ugyanaz, vagyis a szó használata megrendez, a színjáték terébe helyez engem. A nyelv rendezői hatalmát fölfedezve ráébredtem, mennyire megrendezett maga a múltam is. Először erős szégyenérzet öntött el, hiszen gyermekkorom és kora ifjúságom világát igaz valóságként állítottam szembe jelen világommal. Aztán haragom a maiakkal szemben hirtelen a régiekkel szembeni haraggá alakult át. Elborított a megsemmisítés vágya, melyet először magam ellen fordítottam. De ekkor belebotlottam szóemlékeimbe, amelyekben már hűlni kezdett a valóság. A kölcsönösen átjárható terek, jelenségek, tekintetek, szavak és figyelmességek valósága: föl-le hullámzott benne önazonosság és annak hiánya, törékenyen és halkan, mint a kisgyermek lélegzetvétele.     Nem fosztogattak benne. Nem ásítozott, és nem csámcsogott benne a hiú én. Le Lett elepedés „Megállapodni”, annyit jelentett nekem, hogy megkapom a portási munkakört, vagyis a „sasszem” szerepét, miközben, valamikor 1995 tavaszán, Hőfürdő az általános restaurációs mozgalom lázában égett. Kísérleteim, hogy munkát szerezzek a fővárosban, kudarcba fulladtak, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem sikerült legyőznöm az akadályokat: a város hatalmas erővel vetett ki a szívéből, szórt szét az elővárosokba és az egész országba minden rosszat. Egyszóval, nem lehettem más, mint örök borúlátó, aki ördögöt fest a falra. Zágrábi kiruccanásaim mindig a Szávában értek véget, viharos gyorsasággal. Ami Hőfürdőt illeti, cégén keresztül Josip tartotta a kezében az egészet. Mesteri megfogalmazásban hirdette azt a nézetet, mely szerint meg kell találni az egyensúlyt, vagyis miközben visszaállítjuk „a magántulajdon hagyományos, történelmi jogát, kitárjuk kapuinkat a nemzetközi tőke előtt” 947

(jóllehet, ez az egyensúly kizárólag a propaganda szerint létezett). Cégének égisze alatt futott minden szolgáltatás: hot-dog, szálloda, fürdő s még a teniszpályák is. Ezeken a teniszpályákon dolgoztam, egyengettem a téglaszínű, vörös salakot – olyannak kellett lennie az egésznek, mint a Roland Garoson. A francia teniszpályákat bearanyozó meleg, sűrű fényt azonban nem sikerült előállítanunk, pedig a tévéképernyőn már kamaszkoromban is megcsodáltam ezt az áradó arany fényt. A zsebemben hazavittem a vöröses salakport, bedörzsöltem vele füzeteim fedelét, és arról álmodtam, hogy ugyanilyen színe lesz majd a nevem alatt megjelenő első könyv borítójának. …b y night …by Olvasni. Hajnalhasadásig. Aztán fölkelek, megállok az udvaron, fölemelt karral nagyot nyújtózkodom. Lassan, apránként magam mögött hagyom kötelességeim kereteit. De különben is, ki szabhat itt bármiféle keretet? Lágyan, alig láthatóan mozgatta a szél a leveleket. Tollas, gömbölyű gyümölcsként ültek a madarak az ágakon. Énekeltem volna helyettük szívesen, ha nem érzem azt, hogy minden mozdulásom egy bonyolult, néma tánc alkotórésze, amelyről csak akkor fogok többet megtudni, amikor kiérek a tisztásra.

I. A TÖRTÉNET I. ttör ör téne örténe ténett Számot vetettem. Elhagytam saját élettörténetemet. Már csak az a dolgom marad, hogy éretté legyek. Velem ellentétben a kollégámnak, Legénynek, noha jóval (tizenkét évvel) idősebb, mint én, még mindig volt egy megoldatlan szerelmi története. Még be kellett fejezni, fel kellett fejteni a lehető legjobb módon, hozzáértő elbeszéléssel. Vagyis olyan történetet kellett elmondani, amelynek szerkezetében, kidolgozása során Legény pajtásom felismer majd mindent, ami még önkéntelenül a „boldogtalan szerelem” maradékaként hat rá. Csakis éppen e felismerés által juthat el néma története megoldásához. Nekünk kettőnknek, két semmittevőnek, volt időnk rá. A portásmunka megengedi a tétlenséget. Mégis – mindent a történetért! – elhatároztuk, hogy felmondunk. Az elbeszélés nem tűri a munkát. 948

Minden délelőttöt a szálloda mellett, a pavilon előtt sorakozó nyugágyakon töltöttünk, a fákkal körülvett kert közepén. Termoszomban literszám hoztam otthonról az illatos teát, Legénynél pedig mindig volt két mély, fehér csésze, vékony porcelánból. Néhány nap alatt szokásunkká vált ujjainkkal „belemorzsolgatni a teát”. Legalábbis egy ismeretlennek alighanem úgy tűnhetett, hogy csészénk fölött tett mozdulataink ezt a célt szolgálják. Pedig igazából, hallgatólagos megállapodásunk szerint, sápadt, hervadt mezei virágok szirmait hullajtottuk lassan teánk tükröződő felszínére, és hagytuk, hogy a felszínen lebegve, láthatatlanul megalkossák a történetet.

II. ttör ör téne örténe ténett Megegyeztünk, hogy Szabadkára helyezzük át a mesét. Abban a hitben, hogy Legény sosem járt városomban, olyan teret akartam adni a történetnek, amelyben a hős számára minden üres lesz, nem rendelkezik adatokkal a helyszínről; ezáltal önmagára, saját idejére, összesűrűsödő pillanataira összpontosíthat a történet. De Legény olyan boldogan vetette magát az új térbe, hogy kétségeim támadtak. Ráadásul, amikor rajtakaptam, hogy „hagyni” értelemben „pušti”-t mond „pusti” helyett, „menjünk” értelemben „iđemo”-t „idemo” helyett, „vágj” értelemben pedig „siči”-t „sijeci” helyett – minden világossá vált. Ő is bunyevác. Nem akartam meggyőződni róla, ki volt zárva a vallomás, de minél több bizonyítékot adott a kiejtése, akcentusa főleg, valamint külleme, és a tény, hogy kiválóan ismerte Szabadkát, erre nem is volt semmi szükség. Hőfürdőn mégis azt rebesgették, hogy mi ketten szerbek vagyunk. A szóbeszéd Legényt is szerbnek tartotta, de engem még inkább! Hőfürdőm lakói számára szerb voltam elsősorban. Világos volt a helyzet: kiejtésem, szakállam, irodalmi ambícióim nyomán új Jugoszlávia sejlik föl e kis fürdőhelyen. Színlelt türelemmel igyekeztek hát meggyőzni engem Hőfürdő álbölcsei, a torna- és horváttanárok arról, hogy Hőfürdő – tekintve pezsgő, eseménydús életét és a környező vidék lakóinak gazdag nyelvi kincsestárát – egy mégoly kiváló író tollából is legfeljebb két további oldallal gyarapodhat! És erről nincs vita!

949

A rólunk terjengő szóbeszéd miatt – jóllehet már rég felmondtunk mind a ketten – a tönk szélére jutott Josip cége. Zágrábban U2* -nak emlegették, és csúfondáros mosollyal dobták vissza Josip idegenforgalmi ajánlatait. A helybéli szülők pedig így beszéltek: „Ha minket, szülőket kényszerítettek is, hogy elszenvedjük a szerbekkel való együttélést, a gyermekeinket bizonyosan nem kényszeríthetik! Nem akarjuk, hogy gyermekeink káromkodjanak, köpködjenek, és dőljön belőlük a fokhagymaszag!” Ez a hőzöngés persze csupán arra volt jó, hogy nagyot nőjünk a gyerekek szemében. Azzal a szeretettel gyűlöltek minket, amelyre csak gyerekek képesek. […]

II. KOMÉDIA „Ó, minden meg van írva, minden el van mondva már!” – Így takaróztam vidéki értelmiségiek közhelyeivel. „Melyikünk ne lenne áldozata könyvszagú olvasmányainak, a már megírtnak és elmondottnak?” Ha következetes lennék, minden ilyen közhelyet még egy liter pálinkával is megöntöznék. Ám én inkább összegömbölyödtem a pokróc alatt. Utána erősen nyújtózkodtam a lábammal, majd mozdulatlanul feküdtem; a fejem és a talpam ismét kikandikált a pokróc alól. Hátammal a falnak fordultam, szobám tárgyain nyugtatva pillantásomat. Megpihentem. Figyeltem, ahogy növekszik bennem egy másik, e belső vidékiségre jellemző jelenség. Túl nagy elbeszélői ambícióimat, épp mikor kezdtem volna próbára tenni megvalósíthatóságukat, vagyis mintegy tíz megírt oldal után, elöntötte a kedvetlenség, a csalódottság és lemondás árhulláma. Túlságosan is jól ismertem ezt a hullámot ahhoz, hogy megengedjem magamnak a belemenekülést – még egy közhely – „korlátolt környezetem felett érzett keserűségembe”. Igen, ha jól belegondolok, vidéken élni éppen ezt jelenti: elringatni magunkat a közhelyek hálójában, és ugyanakkor mindent idézőjelbe tenni. A keserűség ürömét a számban éreztem tehát, de még egyszer elfordítottam a tekintetemet, és nem adtam meg neki magam. * A U2, azon túl, hogy megegyezik a közismert ír rockegyüttes nevével, többszörös utalást hordoz; ezek a délszláv háborús konfliktusban gyökereznek. Az „U” az Ustaša-szimpatizáns horvát szélsőjobb jele, míg a 2-es szám arra utal, hogy két szerb is van – egy egyébként horvát – csapatban. (A ford.)

950

Mégsem volt többé kedvem írni. Jóllehet egész nap tudtam volna írni hősöm, azaz Legény* hibáiról. Az ágyamból azért még mindig kibámulhattam az ablakon. Az is valami. Persze nem hagyhattam, hogy „essen az eső”, mert az is közhely lett volna. Valószínűleg éppen ez a gondom, hogy nem ismerek mást, mint egy halom közhelyet, és az űrt, amely eláraszt, amikor abbamarad csúfondáros mosolyom. Csak a játék kínál viszonylagos kielégülést, valami olyanféle játék, mint az, hogy „itt az ideje lemezt cserélni”, a játékszabály azonban úgy szól, hogy idő előtt, sőt: a lehető leghamarabb tegyek föl másik lemezt; olyanféle játék, mint az, hogy e cserével egyúttal startolok is, egészen addig, amíg valahol belül akkora nem lesz a gyorsulás, hogy megreped tőle a dobhártya, remegni kezd a kéz, bizsereg a tenyér. Rövid távú elragadtatások. De pillantásom és tollam bíráló éle nem fakasztott bennem tudj’ isten miféle alkotói forrásokat, ellenkezőleg, inkább elfojtotta, megrontotta, kiapasztotta őket. Minden sarkon úrnőm, Melankólia asszony várt. Ahogy teltek a napok, és én, ugyanabban a testhelyzetben, ugyanazzal a pillantással átfeküdtem őket, vajon mindvégig ugyanazzal a gondolattal viaskodtam? Nincs bátorságom válaszolni rá. Öntudatom őrködik, és mérlegeli * Íme, a példa: Nyilvánvaló, hogy Legény egyáltalán nem hős. Legény a könyvvilágból jön. Egyszerűen eluralkodnak rajta kedvenc íróinak nézetei, ezek szétbonthatatlan szövete, melyet fenntartás nélkül elfogad. E nézetek nemcsak saját erőtlen énjével sodorják konfliktusba, hanem teljesen kiszámítható módon egymással is konfliktusba lépnek. Ám még ennél is rosszabb, hogy csak az érzékeli ezeket a konfliktusokat, aki nap mint nap figyelemmel kíséri hősömet, ő maga viszont nem, a konfliktus ugyanis nem egy meghatározott pillanatban keletkezik, hanem csak akkor, amikor e pillanatok, élete szakaszai már egymás mögé kerültek. Ahogy naponta váltogatja a könyveit, úgy változik a viselkedése is. Erőtlen, megmérettetést nem ismerő énje ezért még erősebben kötődik hol egyik, hol másik nézethez – jóllehet fogadkozik, hogy ez csak azelőtt volt így. Most, és ez nagyon fontos szerelmi történetünk szempontjából, magáévá tenne egy kiválasztott nézetet, majd sajátjaként mutatná föl, de csak azért, hogy lássa, mit szólnak hozzá mások. Abban az esetben, ha erős felbolydulást okozna vele, megtartaná a nézetet, és itt, ám ebben már nem ő parancsol, nos, itt kezdődik a csábítás. Mély önmagába révedésében az a rettenetes, hogy nem személyek vonzzák, hanem pontosan az a tény, hogy a könyvszerűség hathat a valóságra, vagyis bárki valósnak veheti az ő könyvvilághoz tartozását. Személy nem fogja őt elcsábítani, hiszen előbb csábul el ő maga – a személy –, hanem épp ez a könyvszerűség csábítja el, ez, ami egyre több táplálékot követel tőle, és önnön legszélső határáig repíti, mintha mindennek legvégső végére érve megeshetne, hogy ő, mármint Legény, az utazás következtében a könyvvilágból emide átlépve valós emberré változzék. Emiatt tehát Legény legbelsőbb, zárt, bizonytalan énje igazából folytonosan azon nézetek hatása alatt áll, amelyeket mások tulajdonítanak neki. Mindenkihez védekező mosollyal közeledik, attól való félelmében, nehogy valami olyat találjon mondani, vagy olyan mozdulatot tegyen, amelynek fényében „valami más”-nak mutatkozna. Ugyanez a helyzet a szerelembe eséssel. „Ez a lány bír téged”, jegyzi meg valaki, mire ő nyomába ered a lánynak. Ha ez így megy tovább, hamarosan meggyőzi magát, hogy beleszeretett.

951

minden mondatomat, hiteles kifejezést, őszinteséget, felelősséget követel: ez megtiltja, hogy átadjam magam az olcsó érzelmeknek és az azonnali pátosznak. Ha-ha, hát igen, a lelkiismeretem. Hát igen, bár nem számoltam a napokat, egy pillanatban mégis fölülkerekedett rajtam a hideg. Rendben is volt így, ebben a fagyban, ebben az aggályos vizsgálódásban, amellyel minden pillantásomat, minden leheletbe dermedt, kimondatlan szavamat illettem. Valamit tenni kellett. Vissza kellett térnem „az életbe”: ebbe a minden közhelyek legrosszabbikába.

III. KOMÉDIA Genezis A Palicsi-tó fölött, egy októberi napon lettél megteremtve. Nagyon nyirkos volt a levegő, esett Szabadkán, turbékoltak a gerlék, egészen a Palicsitóig vitte a szél a frissesség hullámait. Sötéten fénylett a víz felszíne, ettől feneketlenül mélynek tetszett a tó. Örvénylett a vízen a felkavart homok, majd felhőként szállt föl a magasba. Ebben a felhőben születtél. Mindig ezek az elemek uralták lényedet, hol egyik, hol másik, sorsod fordulói szerint: a porhanyós, száraz homok, a nedvesség, az állóvíz feneketlen mélysége, a szél játéka és a levegős terek nyitottsága. Fád az ezüstnyár, és szavaid, amikor a legszebb vagy, úgy rezegnek, mint koronájában a levelek. Átitat a néha zavaros, néha tiszta víz, és mikor egészen telítődsz vele, összezárulsz, mint a nedves homok, és senkinek sem engeded, hogy kitépje gyökereidet. Hát a tűz? Azt keresed folyton. Éppen ezért nem állsz ellen semminek, amiben erő van. Vízzel telítettséged rettentő félénkké tesz. Minden szilárdsággal szemben porhanyós, vizes lényed nem tud már bízni belső indíttatásaidban, melyeket összekeversz a külsőkkel, eltűnnek alakod körvonalai, máris romba dőlsz, eltaposnak, mint gyermekek építette homokvárat, ha jön a lovasság. És ez az erőtlenséged egyben legnagyobb erőd is, megállnak, majd felalá poroszkálnak a lovasok a homokos parton, míg a parancsnok azt nem mondja: „De hisz nincs itt senki”, és tovább nem nyargal, magával sodorva a többit, s így megszabadítva téged, hogy lábadozhass. Keresed a tüzet, s ő akkor szabadít majd meg, amikor lényed legbelsejében lángra lobbantod. Szeretett leánykád a Tűz. MARKO GREGORIĆ és LUKÁCS LAURA fordítása

DAŠA DRNDIC´

Leica formátum (Részlet)

Van itt egy ember, aki mindig egyedül sétál. Magas és roggyant, nem öreg. Borotválatlan. Hintázva imbolyog járás közben, talán a magassága miatt. Hidegben gyűrött drapp ballont visel. Ez kicsit fura, hiszen télen általában sötét színekben járnak az emberek, így ő a ballonja miatt is kirí közülük. Nagy, öreg cipője van. Régen drága cipő lehetett, látszik rajta, ma már ócska vacak. Emberünk szörnyen hintázik járás közben. Hóna alatt újságot visz, kezében nejlonzacskót, benne könyveket. Ez az ember sokat olvas, tudom. Ha nincs hideg, kézzel kötött, durva szálú, szürke pulóverben sétál. Kevés haja van, rövidre nyírva, de nem kopasz, szépen a fejére simul a haj, a feje szép formájú, tojásdad. Szép formájú az arca is, hosszúkás. Már tíz éve sétál így. Egyedül. Mindig eljön, ha könyvbemutató van. Amikor kiállításmegnyitó, akkor is. Nem eszik a leveles tésztás pogácsából, amit a rendezvény hivatalos részének befejezése után szoktak felszolgálni. Van, aki ilyenkor nekiáll, és telezabálja magát, de ő nem. Odalép a látogatókhoz, mond valamit. Talán kommunikálni próbál. Megpróbál beilleszkedni. Már tíz éve próbálgatja. Az emberek gyanakszanak, mert nem ismerik, sokan pedig ügyetlenek, nem tudják, hogy kell egy ismeretlennel csevegni (small talk), azonnal látszik, nehezükre esik az efféle társalgás. Mond nekik valamit ez az ember, ők meg csak néznek, mint borjú az új kapura, nem rezzen az arcuk, talán csak pislognak egyet-kettőt, mintha a falnak beszélne; ha távolról nézi az ember a jelenetet, gyomortájékon kellemetlen nyomást érezhet. Tíz-egynéhány másodpercet elviselnek valahogy a megszólítottak, aztán odébbállnak valami ürüggyel. Ennek az embernek nincsen státusa, nincs munkahelye, nincs bankkártyája, nem kap hitelt, és bérelt lakásban lakik. Akcentussal beszél. Bosnyák akcentussal. Talán ez zavarja azokat, akik nem hallgatják végig, nem tudják hová tenni, márpedig valahová be kellene sorolniuk ahhoz, hogy világosan lássanak, hogy rá tudjanak mosolyogni, hogy azt üzenhessék: minden oké, már a mi emberünk vagy. Ezért lehet, hogy többeknek megerőltető, idegesítő a vele való beszélgetés. Sokan tudniillik eléggé hadilábon állnak az ismeretlennel, az új 953

jelenségekkel, arról nem is beszélve, hogy mennyire nem érnek rá. Így ez az ember sorra járja a vendégeket, próbál mondani valamit, próbál odafigyelni is, ha neki mondanak valamit, egyszóval, megpróbál beilleszkedni, mert azt elsőre látni, hogy még nem illeszkedett be, de íme, már tíz éve próbálja, mégsem sikerül neki, tíz éve hagyják mindig faképnél. Még valami. Ez az ember egy szigeten lakik, és onnan, arról a szigetről jár be ide, a városba. Gyakran jön, nem tudni, miért. Talán túl néptelen az a sziget, és ő azt reméli, a város visszaadhat neki egy elvesztett dimenziót, de az is lehet, hogy a szigeten már mindent elolvasott, és a városi könyvtárba jár, ami egészen tűrhető, szép választék van benne. Talán amikor megáll egy áruház kirakata előtt, és nagy kirakatok ezek, a szigeten nincs ilyen, akkor szemügyre veszi a tükörképét a kirakatban, és azt gondolja, na jó, ez még mindig én vagyok, nincs semmi baj. Ez az ember leveleket ír. Azoknak, akik kábán néznek rá, amikor megszólítja őket, később levelet ír nekik, és azt gondolja, ebből talán rájönnek, hogy nem vagyok rongy ember. Leveleket ír. Mindig géppel, s aztán töltőtollal aláírja. Írástudó leveleket. Némelyek azt mondják, ennek nincs ki a négy kereke, pedig dehogynem, ez csak egy bánatos ember, fél lábbal a sírban, aki hintázva imbolyog, aki árnyék nélkül maradt, s most önmagát kíséri. Nekem is ír ez az ember. Néha folyóiratot dob a postaládánkba, olyat, amit nem nálunk, nem ebben az országban nyomnak, és én át szoktam lapozni. Egyik levelét úgy kezdte, hogy „kedveseim”, ilyen megszólítással, talán nekem és a lányomnak szánva, noha a lányom azt sem tudja, hogy ő a világon van. Az a levél, amit most nézegetek, kilenc éve íródott, és azóta mit sem változott ennek az embernek az élete. Egy kicsit csöndesebb lett, ennyi. Nem szólítja meg olyan gyakran az embertársait, ritkábban mutatkozik. Mintha most már elegendő lenne neki az a sziget. Mintha lassanként el akarna tűnni. Elég részletesek a levelei. Abban a kilenc évvel ezelőtti levélben, amely az 1994. november 11-i dátumot viseli, beszámol róla, hogy már fél négy előtt hazaért, vagyis haza, a szigetre. Nem vitt ajándékot Anitának, írja, de Anita már megszokta, legalábbis őszerinte. De mindegy, hiszen tulajdonképpen meg van elégedve, írja, elvégre vitt haza néhány finn monográfiát (talán a könyvtárból), gondoljunk csak bele, 1975-ben mindannyian a finn formatervezést csodáltuk, éppen 1975-ben, amikor az ő Andreája, harminchat éves korában, terhes maradt, de végül semmi sem lett abból a terhességből, ahogyan két évvel később a következőből sem. Utána találkozott néhány szara954

jevóival, írja, ő maga 1941 óta Szarajevóban él, noha Tuzlában született, Andrea viszont Zágrábban, a Trešnjevka negyedben, és 1939-ben jött a világra, míg Anita Szarajevóban, 1983. március 10-én. Később, írja, gesztenyét vett, és engedélyt kapott Prenac doktortól, hogy nála alhat, valahányszor ebbe a városba jön, márpedig ez az a város, írja, ahol velem találkozott. Bevallja, írja, csalódott kissé azon a kedden, mert igenis számított rá, hogy fölhívom a számon, amit megadott. Azon a napon, írja, kórházban volt a családjával, a gyermekortopédián, mert már egy évvel korábban megállapították, hogy Anitának egy centivel rövidebb a bal lába a jobbnál, hogy görbe a tartása, és gerincferdülésben szenved, de szerencsére nincs megtekeredve a gerincoszlop. Később lett volna alkalmam megnyugtatni őt, hogy ne izguljon, nem baj, sok gyereknél, amikor hirtelen megnő, hasonló kis eltérés alakul ki a két láb hossza között, de cipőbetéttel remekül meg lehet oldani, könnyen és fájdalommentesen, és hogy az én lányomnál is megállapították ugyanezt, de egyáltalán nem sántít, mert a rövidebb lába idővel utolérte a másikat, vagyis néhány éven belül nyoma se marad ennek a kis deformitásnak. De nem mondtam meg neki, elfelejtettem. Azt írja, hogy később több mint egy órát töltöttek az állomás várótermében, alkoholisták és koldusok társaságában, a mosdókhoz vezető átjáró szomszédságában. Bizonyára hideg volt azon a november tizenegyedikén, bizonyára fújt a bóra, ami errefelé mindig fúj, ha várakozni kell, ezért ültek bent, a váróteremben. Egyébként nem nagyon szokott beülni oda senki. Azt írja, nagyon nyomorultul érezte magát, mint egy igazi hajléktalan. Azt írja, hogy Andrea és Anita 1992. május 5-én hagyták el Szarajevót, Belgrádon át, május 7-én pedig már ott voltak a szigeten, ahonnan egyébként Andrea szülei is származnak, és hogy több mint tíz hónapig menekültként éltek ott. Andrea, írja, két évig németet tanított egy középiskolában, igaz, mindig csak helyettesített, például olyanokat, akik szülési szabadságon voltak, vagyis nem volt állandó szerződése, de nemrég, írja, mégis fölvették az általános iskolába, rendesen, munkakönyvvel. Ő maga négy hónappal ezelőtt kapott menekült státust, amikor is az MKCK repülőgépével Zágrábba érkezett. Ez az MKCK valamiféle Vöröskereszt lehet, nem tudom pontosan. Azt írja, hogy Anita jeles tanuló, csak három négyese van, de hiányzik neki a televízió meg a bicikli, és hogy saját útlevélről álmodik, amivel egyszer akár még Triesztbe is elmehet, hogy bevásárló körutat tegyen. Andreának, írja, leginkább a fürdőszoba meg a mosógép hiányzik. Neki magának, írja, neki az emberek, a kapcsolatok, a könyvek és a könyvesboltok, a kiállítások, a koncertek, a 955

színházak, a sportrendezvények hiányoznak. Amíg Szarajevóban lakott, azt hitte, hogy szülei sírját hátrahagyva is képes lesz maradék éveit a szigeten tölteni, az isten háta mögött, ahol most él. Sokat utazott, írja. Feleségével megjárta New Yorkot, Mexikót, Marokkót és Tunéziát. Ezenkívül, írja, 1982ben járt Indiában, Thaiföldön, Hongkongban, Japánban és a Fülöp-szigeteken. Panaszolja, hogy Andrea nem akar kimozdulni a szigetről, noha még Zágrábban is kapott volna állást. Andrea fél, hogy ő és Anita nem bírják ki a szigeten nélküle, s egyszerűen elpusztulnak. Andreának ugyan két nagynénje is él a szigeten, írja, de azok már öregek, hetvenhárom és nyolcvanévesek. Ami őt illeti, már nem él együtt Andreával és Anitával, ők ketten az egyik nagynéninél laknak, ő maga meg a másiknál, de egyik nagynéninél sincs fürdőszoba, se mosógép, és bizony egyikőjük lakására se mondható, hogy különösebben napfényes lenne. Irigyli azokat, írja, akik szigeti házukat hátrahagyva Zágrábba indulnak, vagy megcélozzák ezt a várost, az enyémet, ahol megint csak kerül valahogy lakásuk vagy házuk. Még engem is megirigyelt, írja, mert ő is lakott már ilyen lakásban (nem írja, honnan tudja, milyen a lakásom), egy 1911-ben épült házban, abban az utcában, ahol valamikor a Rádió székelt. Egy elbeszélésem alapján sok hasonlóságot talált kettőnk élete között, írja, és hogy Anita ugyancsak szereti a cicákat és a halacskákat, és hogy ő is volt tetves, noha nem emlékszem, hogy valaha is írtam volna cicákról és halacskákról. Azt írja, Andrea diplomás közgazdász létére egy szarajevói iskolában tanított, és tudjam meg, Andrea meg én ugyanabban a városban születtünk. Az egyetlen különbség az, írja, hogy én meg a lányom magunkkal hozhattuk a javainkat, Andrea meg Anita viszont egyetlen bőrönddel érkeztek meg Szarajevóból, egy KML-bőrönddel, meg egy kisebb táskával, ő maga pedig csak egy papírbőröndöt és egy mexikói táskát hozott magával. Aztán arról ír, hogy leginkább a lábbeli miatt fő a fejük, Andrea ugyanis 42-43-as cipőt visel, Anita pedig 40-eset (noha, írja, csak 168 cm magas, és alig 42 kiló), neki magának pedig csak egyetlenegy 46-os cipője van. Elmenekült az ember Szarajevóból, se lakása, se egyebe, de hiába lettek nincstelenek, Andrea és Anita nem akarnak visszatérni Szarajevóba. Más országba menni valószínűleg késő már, a két nő ráadásul hallani sem akar róla. Ami őt illeti, bizony megszökne. Holnap, írja, holnap van a születésnapja, és hozzáfűzi, hogy Andrea születésnapját igen szerényen ünnepelték, így lesz az övével is. Aztán panaszkodik, sőt hőbörög, mert elképesztő, hogy a Nyugdíjfolyósító Alap nem írta jóvá Andreának a huszonöt évnyi munkaviszonyát, azaz nem halandók munkakönyvileg elismerni neki azt a rengeteg munkával töltött évet. Azt írja, hogy ő maga több mint huszonhét évet dolgozott a Munkásegyetemen, a Kulturális Események Szervezőbizott956

ságában, hogy sok színészt, írót megismert ott, és számtalan színházi előadást szervezett az Októberi Írónapokra, meg aztán Taško Načićtyal együtt volt sorkatona, Rada Đuričinnal együtt nyaralt, Ognjenka Miličevićtyel pedig egy iskolába járt, és sokat sportolt, 1948-tól 1950-ig minden Egyetemista Nyári Játékon ott volt, és az Univerziádékon is, de mára már az is nagy esemény, ha bejárhatja a sziget falvait. Majd arra kér, hogy ha irodalmi folyóiratokat vásárolok, akár hazait, akár külföldit, ne feledkezzem meg róla. És végül, írja, bocsássam meg neki ezt a terjengősséget. Kerülöm ezt az embert, éppúgy, mint azok a hebehurgya helybeliek, akiktől fölmegy a vérnyomásom. Ez az ember megrémít, ez az ember én is lehetnék. Egyszer a sétányon nyomta a kezembe új címét, meg valami könyvcímet, és arra kért, ha tudom, szerezzem be neki. Természetesen nem szereztem be. Cédulája egyik zsebemből a másikba vándorolt, majd átkerült a táskámba, ott gyűrődött, koszolódott tovább, majd eltettem valahová, nem tudom, hová. Most papírjaim között keresgélem. Mindenféle butaság előkerül, leírhatatlan, mi mindent őrzök meg, ám a cédula sehol. Szerelők, mesteremberek, tisztítószolgálatok telefonszáma, bezzeg mindet eltettem. Nevek, telefonszámok, melyekről amúgy fogalmam sincs, de az ő cédulája, nos, annak nyoma veszett. Még egy jó kis szó. Ótvar. Nemcsak azt a levelet kaptam tőle akkor, hanem egy folyóiratot is. ARH a címe. Magazine for Architecture, Town Planning & Design. No. 24, nyomták Szarajevóban, 1993 júniusában. A szám témája: WARchitecture. A címlapon hatalmas, többemeletes, narancssárgás-pirosas lángokban álló épület fotója. Bevezető helyett az első tíz oldalon, A3-as formátumban, a boszniai háború első évében elesett mérnökök neve, fényképe, életrajza sorakozik; az élőfej szövege: IN MEMORIAM. Mirsad Fazlagić (1950–1992) Amra Leto-Hamidović (1956–1992) Vesna Bugarski (1930–1992) Emir Buzaljko (1952–1992) 957

Zoran Bajbutović (1935–1992) Slavko Cindrić (1936–1993) Kemal Saltagić (1931–1993) Josip Gačnik (1952–1993) Nikola Nešković – Kićo (1932–1992) Munira Saltagić (1937–1993) MEGJEGYEZTÉK A NEVEKET? NEM, SZOMBAT VOLT. (párbeszéd egy buszmegállóban) Ezek az emberek szállodákat, városrészeket, kongresszusi központot, kórházakat, pályaudvarokat, postákat, stadionokat, könyvkiadókat adtak Boszniának. Logikus lenne, hogy épületeik túléljék őket, továbbra is megmaradjanak, amikor elérkezik az ideje az ő személyes távozásuknak, logikus lenne, hogy szállodáik, városrészeik, kongresszusi központjuk, kórházaik, postáik, kiadóik, pályaudvaraik és stadionjaik megmaradjanak, mert logikus, hogy az épületek tovább éljenek az embereknél. De itt, ha ezeket az embereket és ezeket az épületeket tekintjük, pokoli fordulat, kozmikus nonszensz következett be: ember és műve együtt költözött el az égi mezőkre. Azok rombolták le ezt az urbánus szimbiózist, akik mentális földszinten mozognak, egész alacsonyan, akik pánikba esve rombolják a várost, akik mindennel szembeszállnak, ami városi. A város… középen helyezkedik el az ember és a világűr között, úgy is föl lehetne fogni, mint apró világűrt vagy mint nagyon nagy embert… Én egy kis város vagyok, a város pedig egy nagy ÉN… Minden atomomban lerombolt városok sokszögei csillognak. A megölt város – az én hamvaim. (Bogdan Bogdanović) Nem a nagysága teszi urbánussá a várost. Az urbánusság jólfésültséget, világos, tiszta kifejezést, gondolatok és szavak, szavak és érzelmek, érzelmek és mozdulatok összecsengését jelenti. Az az ember, aki a folyóiratot küldte nekem, jól tudja ezt. A fölgyújtott, barbár módon nekropolisszá tett Szarajevó urbánus tudott maradni. Másrészt – épp ahogy egy bizonyos albán költőnő hányódik egymást már-már kölcsönösen kioltó írói és menedzseri hajlamai között –, némely város is, gyakran éppen az erőszakkal elfoglaltak közül – no nem okvetlenül ágyúkkal és gránátokkal foglalták el 958

őket, hanem inkább megittasult vakok és nagyravágyók mámorával –, nos, van város, amely azért hal meg, mert elfogy az ereje, kialszik metafizikai erotikája, életkedve, emlékezete, öntudata. De megmarad valami nagyon erőteljes, valami szinte elpusztíthatatlan. Nevezzük „a város lényegének”. Ez a startvonal, az emberiességé, az erkölcsi szépségé. Mindannyian magunkban hordozzuk halhatatlan városainkat. Mindenki azt viszi magával, amit magáénak vall, amit meghódított, amire büszke. Mert vannak olyan városok, amelyeket nem lehet megölni addig, amíg élnek valakiben, amíg csak egy, utolsó városlakó létezik, aki magába rejtve őrzi a városát. Az elmúlt tíz évben negyedével csökkent ennek a városnak a lakossága. Negyvenezer ember csordogált ki belőle mindörökre. Negyvenezer ember kitépett egy-egy részt a város lényegéből, elment. Mindenféle apróságot visznek magukkal az elmenők; egyik barátom például, akárhová ment, vitte magával finom cigarettapapírját; van, aki kavicsokat visz, van, aki tengervizet, mások utcanévtáblát, romos házból letört kődarabot, palackot, cukroszacskót, gyufát, különböző előadásokra szóló lejárt belépőket, apró zsebkönyvet, benne telefonszámokkal, és akkor fényképekről még nem is beszéltünk. Kicsi, plüss-szütyőket, tele merőben különleges, egyéni kincsekkel, melyek jobb időkre várva egyelőre a zsebek oltalmát élvezik. Ha minden elmenő csak egy apró részecskét csomagolt be a városból, márpedig ezt mindenki megtette, és ha mindenki, saját életében súlytalanul egyensúlyozva titkon elő-előveszi a csomagocskáját, márpedig mindenki ezt teszi, akkor érthető, miért csupaszodik le a város, miért válik üressé, miközben egyre fájóbban sajognak rajta a sebhelyek. Most csöndben lüktet ez a város, csöndesebben, egyre csöndesebben, elnyomja lüktetését a rátelepedő zaj. Ez a város, mint valami fogatlan vénség, összecsomagol, föld alatti labirintusba költözik, lelassítja testében a vérkeringést, lelassítja a légzését, hunyorog, időnként egyik oldaláról a másikra fordul, imbolyog, fürdik valami föntről jövő, homályos fényben, bensejében morgó hangot hallat, fél szemét lecsukja, elzárja az utat kiszáradt szerveihez, és csöppet sem meglepődve sóhajtozik. Azt suttogja: Mozdulatlanság vesz körül, elkülönülten élnek lényem részei, mindegyik magamagának. Lényem részei nem beszélnek, nincs már mondanivalójuk, hallgatójuk sincs. Megértem lényemnek ezen részeit, de már nem érzékelem őket. Pantomim-előadás zajlik körülöttem, melyben nem veszek részt. Kívülálló vagyok. 959

Ki beszél itt, a város, vagy én? A shrinking town. Zsugorodó város, járványszerűen terjed benne a magány, ám lakói mit sem tudnak a járványról. Új köszönés jelent meg, jóllehet nem más, mint új változata a réginek. Korábban Isten nevével köszöntek egymásnak a horvátok, azt mondták, hogy Bog!, ám most egyre többen használnak egy gyors, szaggatott képletet, azt kattogják: Bok-bok, amiről akarva-akaratlanul is a Ta-ta! jut eszembe, s hogy egy időben milyen énekelve, s milyen buzisan tudták kiejteni ezt a Ta-tát az angolok. RAJSLI EMESE fordítása

ZORAN FERIC´

A nő, akinél méhrákot állapítottak meg Bevezetés a tragédiába

Valahol a fronton, árokásás közben, Šturlić Mladen követ talált, mely egy történelem előtti, ősi korban élt állat lenyomatát őrizte. Hosszúkás teste, három pár lábacskája és ollója volt az állatnak. Alighanem még a Pannon tengerből maradt itt. Hazaviszi a feleségének, határozta el, s míg vitte a követ a zsebében, mindvégig az asszonyra gondolt. Amikor azonban hazaért, egy másik férfival találta a feleségét. Később levelet kapott: Nem bírtam tovább. Félreértés az egész. Bocsáss meg. Sonja. Teljesen kikészült a levéltől. Napokig a nőgyógyászati klinikával szembeni sörözőben ücsörgött, s minden alkalommal leitta magát. A sörözőt Gólyának hívták, s többnyire tele volt gyermekük születését ünneplő apákkal. Aznap reggel, bár alig múlt tíz óra, már ugyancsak volt benne nyomás. Az ablakon keresztül bámult valamit: valamit, ami felkeltette az érdeklődését. – Nézd csak azt a nőt – mondta a barátjának, aki épp az imént lépett a helyiségbe. A klinika bejárata előtt virágmintás nagykendőbe burkolózó, pizsamás nő ácsorgott a kerítésnek támaszkodva. A semmibe révedt. – Látom – válaszolt a barátja. – Mi van vele? – Azt figyeld, ahogy néz – mondta Šturlić. – A tekintetét. Én tudom, hová néz. Azt is tudom, mit lát. A barát megpróbált belelátni a harmincas éveiben járó nő gondolataiba. A nő hátul, csípőmagasságban tartotta a kezét, és arra támaszkodott, mintha a veséjét védené. Šturlić újabb konyakot rendelt. Intett a pincérnőnek, és az üres pohárra mutatott. – Nem fog megártani? – kérdezte a barátja. – Egy frászt – mondta Šturlić. – Nézd az arcát. Az arckifejezését. Az imént állapították meg, hogy méhrákja van. Sokszor láttam ezt a tekintetet. Ott. Ahol voltam. Pontosan így néznek az újszülöttek meg a halottak. – Miért tartasz magadnál pisztolyt? – kérdezte a barátja, mikor észrevette Šturlić dzsekije alatt a pisztolytáskát. – Nem örülök, hogy pisztolyt hordasz. – Megszokásból – válaszolta Šturlić. – Mostanában mindenki tart magánál fegyvert ebben a városban. A nő testhelyzetet változtatott. Karját keresztbe fonta a mellén, mint aki 961

fontos döntést hozott. És ellépett kissé a faltól, s tett még néhány lépést. Úgy lépkedett, mintha nem is a földön járna, súlyosan, mégis elvarázsolva. Šturlić Mladen ledöntötte a sárga folyadékot, és rondán fintorgott hozzá. – Nem tudom – mondta –, meséltem-e neked arról a tagról, aki az egységemben szolgált, és elvesztette mindkét lábát. Soha senki nem magyarázta meg, hogyan történt. Négyen voltak, guggoltak a bunkerben, és kártyáztak. Kint lőtt ugyan a nehéztüzérség, de ők viszonylag biztonságban voltak. Aztán egyszer csak berontott valaki a bunkerbe, valaki egy másik szakaszból, és azt kérdezte, készen állnak-e. Mire, kérdeztek vissza. Erre az közéjük dobott egy kézigránátot, és kirohant. Majd visszament még egyszer, és lőtt, amíg bírt, lőtte a maradék embert. Az viszont, aki elvesztette mindkét lábát, szétlőtte a fickó tüdejét a Valterével. Még a kórházban sem tudták kicibálni a pisztolyt a kezéből, olyan görcsösen szorította, nemcsak az operáció alatt, hanem még később is, két teljes napig. Csak a tárat tudták kiüríteni. Közben a nő újra nekitámaszkodott a falnak. Šturlić figyelmét most teljesen lefoglalta a nő. – Az emeleten van az onkológia – mondta. – Abból az irányból jött a nő. Most azért ácsorog, mert nem tudja, mitévő legyen. Rettenetes lehet. – Micsoda? – Hát az. Hogy megállapították, hogy rákja van. Mert más az, ahogy mi haltunk meg a háborúban, érted? Mi elementárisan haltunk meg. Sose lehetett tudni, ki lesz a következő, és mikor: gyorsan történt. Azt hiszem, sokkal rosszabb lehet, ha lassan történik. – Honnan tudod ilyen biztosan? – mondta a barátja – És ha csak petefészek-gyulladása van? Vagy kontrollra jött? A nők gyakran járnak kontrollra, nehogy ott alul berozsdásodjon nekik. – A tekintete – mondta Šturlić –, az ilyen tekintet nem csap be. Nagy baj érte, szembesült valamivel, ami teljesen felkavarta. A barátnak, nem tudni, miért, régi emlék – egykori irodalom- és latintanára jutott az eszébe. S hogy mindig ugyanúgy kezdődött a tanév a gimnáziumban. Az idős tanár méltóságtejesen besétált az osztályterembe, letette a naplót, és köszönés helyett a következő kérdést intézte az osztályhoz: – Lehet-e éjjeliőrnek szép felesége? Sosem engedte, hogy a tanulók válaszoljanak, hanem mindig maga adta meg a választ: Lehet. De később mind megbánja, hogy hozzáment. Minden évben megismétlődött ez az epizód. A tanár ezután elmesélte, hogy egyetemi hallgató korában éjjeliőrként dolgozott, bár ennek soha senki nem járt utána. A talányos kérdés tulajdonképpen a görög tragédiákhoz szolgált bevezetőül. 962

– Hamartia.. Mi más is a hamartia – kezdte nagy beleéléssel, másik időbe és térbe katapultálva, ahonnan minden érthetőbb lehet –, mint tragikus félreértés? Vegyük például Dante éjjeliőrt. Alighieri után mindenki, akit Danténak hívnak, csakis nevetséges lehet. Így volt ez a mi Danténkkal, a Maksima Áruház éjjeliőrével is. Ennek a Danténak, szokatlan módon, szép, fiatal felesége volt. Tenyerén hordozta az asszonykát, mint valami drágakövet, de az, mint minden finoman csiszolt drágakő, állandóan elgurult, apró réseket keresett, ahol észrevétlenül kicsusszanhat férje védelmező ujjai közül. Amikor jobb kezét pisztolya markolatán tartva esténként az áruház kivilágított folyosóin lépkedett, Dante fontosnak és erősnek érezte magát. Néha a női konfekcióosztály tükre előtt gyakorolta a pisztoly gyors előrántását. Így teltek magányos éjszakái. Egyik este azonban meglátogatta őt a felesége a munkahelyén, és Dante beleegyezett, hogy az asszonyka felpróbáljon néhány ruhadarabot. Amikor egy ezüstróka bunda akadt a kezébe, a szép kis feleség bizony első pillantásra beleszeretett. Attól kezdve semmi másról nem tudott beszélni, csak a bundáról. Egyszerűen kezdett elviselhetetlenné válni számára az élet bunda nélkül. Ám Dante keveset keresett, nevezhetjük akár éhbérnek is, ami épp csak arra volt elég, hogy kifizessék a számlákat, s hogy vegyenek maguknak egy kis kenyeret. Hiába közelgett a karácsony, Dante nem engedhetett meg magának ilyen pazar ajándékot. De meg is változott benne valami. Felesége tűnődve, gondterhelten figyelte: amikor Dante reggel hazaér, dől belőle az alkoholszag. És az utóbbi időben ki-kimaradozik. Reggel nyolc körül megjön, lecsatolja az övét a revolverrel együtt, bedől az ágyba, alszik két-három órát, aztán fölkerekedik megint, és estig nem látni. Egyre gyanúsabb. Hol csavarog az ő Dantéja? Az asszonyka, jóllehet eddig inkább ő akart szabadulni a kötöttségeitől, most hirtelen máshogy kezdett gondolkozni. Kutatott Dante zsebeiben, szagolgatta az ingét, hátha érezni rajta valamilyen árulkodó illatot. De semmi. Teltek-múltak a hetek, Dante szinte sosem tartózkodott otthon. Egyszer aztán rákérdezett, hol tölti a napjait, mire Dante csak hebegett-habogott, mellébeszélt, majd dadogott valamit, mint általában a hazugságon kapott férfiak. Egyik este aztán egy hosszú, göndör, vörös hajszálat fedezett fel Dante hajtókáján az asszonyka, aki egyébként barna kis nő volt. Ezen elgondolkodott. Ezen a hosszú, égővörös, göndör hajszálon. Győzködte magát, hogy bizonyára csak véletlen, mondjuk a tömött buszon is ráragadhatott. És már éppen kezdett volna hinni ebben az ártatlan változatban, amikor Dante egyik inggombja köré csavarodva egy másik hajszálat vett észre. Ezúttal szőkét. Amikor pedig lekefélte a férfi öltönyét, még több szőke hajszálat talált, melyek furcsán libegni kezdtek, ahogy egyre szaporábban véve 963

a levegőt közelebb hajolt hozzájuk. Ennek már fele sem tréfa. Ezekben a napokban Dante épp csak hazaugrott, bekapott valamit, és rögtön ment is tovább, ajkán titokzatos mosollyal. Később az asszony még több női hajszálat talált az ingén. Megsokallta. Először csak szimplán haragudott, aztán kétségbe esett, a végén pedig kis híján beleőrült. Szenteste napján aztán különösen virágos jókedvében érkezett haza Dante. Az asszonyka már órák óta várta, persze hiába, remélve, hogy majd együtt díszítik fel a fát. Dante azonban szemmel láthatóan ittas volt, hisz tántorogva jelent meg az ajtóban. Ezt már nem bírta elviselni a nő. Kirántotta a revolvert a férfi övéből, és lelőtte Dantét. Az a melléhez kapott, és az előszobában sorakozó cipők közé esett. Úgy tíz perc múlva csöngettek. A Maksima Áruház kifutófiúja masnival díszített csomagot tartott a kezében. A csomagban egy ezüstróka bunda volt. Dante zubbonyának zsebéből bércédula került elő: innen tudta meg az asszonyka, hogy Dante a Parókagyárban vállalt másodállást, és ottani keresményéből vásárolta meg az ezüstróka bundát. – No, gyerekek – fejezte be a tanár úr elragadtatással –, ez hát a hamartia, avagy a tragikus félreértés. Amint látjátok, a történet elején szereplő pisztolynak a végén el kellett sülnie, különben nem hiteles a tragédia. Ezt persze Csehov mondta, de tudta már Arisztotelész is. És így ment ez minden ősszel: egy holttesttel és egy tragikus félreértéssel kezdődött a tanév. Šturlić, fejét az ablaknak támasztva, továbbra is a nőt nézte. Hallgattak. Šturlić feje mintegy beleolvadt az autók és a gesztenyesor alkotta látványba. Ekkor egy bajuszos férfi lépett ki a klinika ajtaján. Elegáns öltönyt viselt, színes csokornyakkendővel. Fehér takaróba, csipkés szélű lepedőbe göngyölt kis valamit tartott a kezében. Odanyújtotta a nőnek a bebugyolált csomagocskát, ő pedig a karjába vette, és végtelen gyengédséggel nézett rá. Látni lehetett a száján, hogy mond is neki valamit. Valami olyat, amit a takaróba bugyolált lény még nem érthetett. MEDVE A. ZOLTÁN fordítása

964

ˇ TATJANA GROMACA

Az éjszaka hangjai egy messzi hajó halkuló dohogása a betongyár titokzatos moraja olyan misztikus, mint az óceán áramlása Az éjszaka neszei – száguldó gépkocsi az ablaküveg repedése a bádogkukák tologatása majd ahogy a betonjárdához csapódnak mint pisztolylövés. Az éjszaka hangjai – eső, hó, jégdarabok. Az éjszaka hangjai – a létezés egyhangú tartománya. Az éjszaka hangjai – tehát még mindig itt vagyunk.

Délután a Placa del Bonsuccessen Eltölteni egy délutánt a Placa del Bonsuccesen, mérgekkel telítve, alkohollal és nikotinnal, melyeket előző este töltöttem magamba, hogy lenyugodjak, a hiábavalóság érzése, bűntudat, elrontott élet. Nézzétek már megint ott megy a gázpalackos lány, a bádogtaligával. Valami megfogott a Placa del Bonsucces sarkában, valami kecses báj, 965

mint a francia filmekben, ezért aztán már a második délután itt ücsörgök, kávét és vizet kortyolva, méregtelenítek, de nem fog sikerülni. A körmöm alatti piszok, a rendetlen élet bizonyítéka. De mennyi minden történik itt, mennyi emberi dráma közel és távol, ezen a kicsi téren Egyesek éppen egybecsúsznak egymással, beleolvadva a háttérbe, például a sárga-fekete taxi, vagy az óriási szemétszállító kamion látványába. Mindig amikor jön valami érdekes, mint az a rühös fekete kutya, mely ott bóklászik a szépséges portorikói lány és szerelme lábainál, lelkesen nyomkodom a fényképezőgép gombját a pillanat pillanattá dermed, materializálódik! Aztán minden tovafolyik valahová. Minden elfolyik. FENYVESI OTTÓ fordításai

966

ROBERT PERIŠIC´

Máshol jöttem ki

Egy csomó szemetet hagytam magam körül ott, a strandon. Rengeteg csikket nyomtam a homokba a törülközőm köré, rengeteg sörösdoboz hevert szanaszét. Az újság címlapjáról nyugodt tekintettel nézett rám az igazságszolgáltatás elől megszökött bűnöző. A kávézó teraszáról hazai műnépdalok szólnak. Szörnyen fehér vagyok. Sötét szemüvegem mögül két középiskolás csajt figyelek, ahogy picigint játszanak. Nézem a pancsolást, a fénypontokat… és a tekintetem elsötétül, mint űrben a fekete lyukak, hogy költőien fejezzem ki magam. Különben, amikor gyerekfejjel valami tudományos műsorban először hallottam fekete lyukakról – tisztára összecsináltam magam. Akkor kezdődtek a problémáim. Nem rázott meg, hogy nem a gólya hozza a gyereket, sem az, hogy a Mikulás nem létezik… De ezek a fekete lyukak megragadtak. Elnyelik az anyagot, mondták, és ha véletlenül elhalad a mi galaxisunk mellett egy fekete lyuk, bekebelezi az egészet, aztán folytatja az útját. Ekkor darabokra hullottak bennem a képek, belül kongtam az ürességtől. Bámultam a fénypontokat, azt a középiskolás fényáradatot, szinte elnyelve a földet, az anyagot. Túl sokat ülök ezen a strandon, mint egy napra kikötött kutya. Lefekszem, hunyorgok a napba. Napozás. Napozás. Elmúlt öt perc. Mainstream a tenger. Úgy mennek bele az emberek, mint a diszkóba. Ellaposodott a vízfelszín. Vajon le fogok égni? Fölegyenesedem, rágyújtok. Előttem, a sekély vízben, őrülten vetődnek erre-arra a fiúk, míg a csajok igyekeznek megtartani egyensúlyukat, s közben összevissza táncol a mellük. Terpeszben állnak. Nézem a fényáradatot és az eget. Előveszem az órámat az edzőcipőmből. Oké, belefér még egy úszás. Fölállok, és utoljára, az ál-öngyilkos elszántságával gázolok a vízbe. 967

Talpammal óvatosan tapogatózom a fenéken, lassan haladok, majd fölhúzom a lábam, arccal a vízbe csapódom, kilépek a nyilvános életből. Persze itt különben sem ismernek. Már elég régóta úszom. Megyek még egy kicsit tovább. Lássuk, mennyit bírok. Talán sikerül leúsznom néhány száz métert… De máris elegem van. Hátamon fekve lebegek a vízen, nézem az eget. Zihálok, mintha kilyukadtam volna. Nem való ez nekem. – Héééé!!! – hangzik egy kiáltás. Fölemelem a fejem, mire – pedig nincs benne semmi logika – víz tódul a számba. És meglátok egy arcot. Ez a hang, gondolom, ezek a hajszálerektől piros, nagy szemek… Nem, talán mégse. Ez valami flash-back lehet. Lebukom a víz alá, hátha kitisztul a fejem… Régi párbeszédtöredékek tolulnak föl, gomolyognak benne… Elmúlik, véget ér nemsokára… Szeretjük egymást… Nem árthat nekünk a háború … Meg ilyenek. Fölbuktam, még mindig ott volt a lány. Szerettem volna azt mondani: – Hogy a csudába kerültem ide? Kiáltani akartam: – Értsd meg, nem tudtam, mihez kezdjek azokkal a levelekkel! Kikészítettek az elsötétítések, már nem tudtam előre tervezni. Kikészültem az örökös csereberéktől, és szerettem volna elmenekülni, de mindig maradtam, mindig újra csak maradtam… Ismered az ott maradás érzését… Egy lyukban, a fővárosban, abban az észrevétlenül hosszabbodó, nyúló létezésben. Most azonban csak integettem hangtalanul a vízben. – Hát te, hogy kerültél ide?! – kérdeztem aztán. Hát igen, nem látszik azonnal, mennyire értelmetlen ez a kérdés, de ha négyméteres mélységben találkozol valakivel… Azonnal kitűnik az értelmetlenség. Kong. Elnevette magát: – Visszajöttem. Végleg. Igen, gondoltam, levegő után kapkodva: visszajött, végleg. Itt lebeg, és vár rám. – Na és te? – kérdezte. Szólni akartam, a tüdőmben rekedt levegővel kipréselni magamból, hogy a redőnyök, azok a rohadt redőnyök teljesen le voltak eresztve, nem engedtek át semmi fényt, teljes elsötétítés, egy kapszulában tartózkodtam, zihálva 968

szedtem a levegőt, el akartam magyarázni, hogy konzerven éltem, a földszinten, a régi konyhában, a padlón, ahol fehér csempe borítja a falakat, és a fal közepéből csap nyúlik ki, fölötte konyhaszekrény, alatta az ágyam, de bemondta a rádió, hogy ez nem biztonságos, ezért odatoltam az ágyat egészen az ajtóhoz, és nem tudtam, hogy mit, nem tudtam már semmit, mindennap jött levél valakitől, és ha beleolvastam egyikbe-másikba, mert épp csak beleolvastam, mélyebbre, egyre mélyebbre süllyedve mormoltam: senki sem ismer. Csak integettem, egy helyben állva. Azt állt a levélben: Kedvesem, mindjárt éjfél. Rád gondolok. Ezt ő írta, miután átment a határon. És te? Hogy én, nos igen, én, igyekszem a fölszínen maradni, és most háromméternyire vagyunk egymástól. Az én háborús szerelmem, a vérben úszó szeme, egyre közelít. Közeledik, most mi legyen…? Talán egy kézfogás? Nem, vízben talán mégsem kéne kezet fogni. Vagy egy-egy puszi kétfelől az arcára? Nem tudom, hogy kell üdvözölni valakit a vízben. Megállt. És most, talán, ha közelebb kerülnék, ha kezemmel megérinteném a hátát, ha lábaink összekoccannának, de nem, nem lehet: a fényözön, a kezdődő háború emléke, a fehér pontocskák, a szemembe tűző nap, szeretkezés és félelem, lélegzet, kutyaúszás és kutyapóz, víz a számban és sperma a fehér, nedves lepedőn. Beledermedtem a mozdulatba, zihálva megtorpantam, féltem, aztán egy pillanatra fölemeltem a kezem, intettem, mintha hivatalos személytől búcsúznék, mert a hivatalos búcsúra, arra nem sikerült sort kerítenünk. Nem tudtam mihez kezdeni azokkal a levelekkel, süllyedtem, a part felől távoli kiáltások, ricsaj, hanghullámok. Azt mondtam: – Látod, benéztem… Rám nézett, mintha azt szeretné mondani: – Jól érzem itt magam, igyekszem megszokni. Találtam munkát, természetesen feketén. Mégis, összefonódik az életem az otthonunkkal, a tiéddel és az enyémmel, az egyetlennel. Állandóan rád és Horvátországra gondolok. Furcsa. Nagy nehezen sikerült levegőt vennem: – Hogy vagy? – kérdeztem. Képzeld, akartam mondani, naponta érkeznek ilyen levelek, de… De mi még mindig itt vagyunk, a realitásban, igyekszünk a fölszínen maradni. Többnyire sikerrel, akárcsak sokan mások. 969

Szájon át vett levegőt. – Tűrhetően – válaszolta. – És te? Integettem, mintegy befelé, tartózkodón. – Minden oké – mondtam, előtte kiköpve egy kis tengervizet. És ő rám nézett, mintha legszívesebben azt mondaná: eső. Vibrál a teste a vízben, igyekszem úgy látni, ahogyan kell. Hangfal. – Mit mondtál? Hajnali kettőkor indulunk tüntetni egy városba. Szánalmas, szörnyű. Alig bírok a fölszínen maradni. És látom magam, ahogy fekszem a füstben, Yorkot szívok, a sok konzervtől elleptek a kiütések, olvasok, de nem értem, nincs értelme, hangok lebegnek az éterben, kibe kapcsolgatom a rádiót: This is ground control to major Tom… Your circuit’s dead, there’s something wrong. Can you hear me Major Tom… Can you hiiiiiiiiii. Fáj a kezem. – És te? – Nem hallottam, mit mondtál – mondom. – Te… Veled maradt minden a régiben? – kérdezi. Valami fura mosollyal. Azok az emberek kérdeznek így, akik nem hisznek bennem. De semmi sem maradt a régiben. Mintha görcsbe rándulna az arca, öregíti a csúnya fintor. Összerándulnak, fájnak a nyakizmok. – Visszamegyek, különben elmerülök. – Én is – mondta levegő után kapkodva. Ránéztem: mintha lefejezte volna a fény. Friss, még nedves akvarell. Megfordultam. Bámultam a leveleket. Egy hang szólongatott valakit, hívta. Jó itt, neked is tetszeni fog. Távolodtam. Csak a tehetetlenség üres érzése létezik, mindig csak rád gondol. Még úsztam. Épp csak. Végre a part közelébe jutottam, leért a lábam. Lépkedek kifelé. Körbetekingetek. Nem látom. Nem tudom, hol lehet. Éreztem, testem minden izma megfeszül, ahogy jövök ki a vízből. Forró volt a homok. Elindultam, hogy majd leülök, és gondolkozom. De nem volt ott a cuccom. Bámultam az üres helyet, és megértettem: mintha készültem volna rá. Nem volt ott a cuccom, sem az újságom, sem a dobozok, sem a csikkek. Nem maradt nyomom. Lehajtom a fejem, úgy ülök, mert, nem tudom, miért, de attól félek, kiderül minden, rájönnek az emberek. 970

Ülök, és úgy teszek, mintha nem lenne semmi baj. Eltelik némi idő, és rádöbbenek… Igen. Egyszerű. Máshol jöttem ki. Oké, már látom: ott a cuccom, kissé távolabb. Most ülök, és nézem a cuccomat. Csak el kell mennem érte. RAJSLI EMESE fordítása

Alkony Rovinjban

JULIJANA MATANOVIC´

Fénykép

Azon a napon, amikor meghalt a nagymamám, hálószobájának faláról levettem a nekem máig legkedvesebb családi fényképünket. Két húgommal és öcsémmel nevetünk rajta, a nagymamám udvarán álló almafa alatt guggolva, melyet apánk ültetett el egy héttel azután, hogy visszatért Skopjéből, ahol sorkatonai szolgálatát töltötte. Nagyapám ezeket a körülményeket is megemlítette, amikor az almát kínálta a mionicai kereskedőknek, akik néhány hónappal Péter-Pál napja előtt tisztességes előleget fizettek a termésért. A nagykereskedelmi áron vett almát aztán kiskereskedelmi áron adták tovább a gradačaci piacon. Anyánk, aki nem rajongott különösebben a közönséges péter-páli almáért, évekig sikertelenül bizonygatta apósának, hogy későbbi férje, ez a Vrdoljakov-házból való tehetős fiú – szüleink apái egyébként együtt sebesültek meg az olovói harcokban – éppen aznap ültette az almafát, amikor végre (Skopje előtt ugyanis hiába próbálkozott vele többször is) elnyerte az ő tiszta, ártatlan, még kiskorú kezét a családtól. A fényképet 1969 júniusának elején készítette Oscar nagybátyánk, apám nővérének férje; nagynénémék már húsz éve Olaszországba költöztek, ahonnan nénikém rendszeresen, havonta legalább egyszer csomagot küldött, és ebben mindenki, aki a csomag kézbesítésekor a szülői házban tartózkodott, talált valami használhatót. A 104. szám alatt lakók összetétele azonban gyakran változott. Amíg egyesek elköltöztek az említett címről, mások éppen hogy akkor költöztek be oda. Akik eltávoztak, rendszeresen visszajártak, függetlenül attól, hogy milyen erővel és öntudattal csukták be még nem is olyan régen maguk mögött az ajtót. Legtöbbször egészen más társas kapcsolatokban jöttek vissza, mint amilyenben utolsó tartózkodásuk idején voltak azon a lakóhelyen, mely az egyetlen biztos adatot jelentette életrajzukban. Gyakran csupán rövid időre jöttek, de annak biztos tudatában, hogy ide mindig visszatérhetnek, s ilyenkor gyerekeiket itt hagyták egy-egy hétre, vagy akár több évre is, mint például engem. Egyedül a nagyszülők keltek és feküdtek hosszú évek óta minden reggel ugyanabban a házban, ugyanabban az időben. Rögvest elaludtak, miután meghallgatták a híreket, és gondosan kikapcsolták a rádiót, melyet a nagypapa a helyi vendéglőstől köl972

csönkért pénzen vett 1959. december végén abból a célból, hogy bejelentkezett vendégeivel, elvált leányával, Julijanával, s annak új vőlegényével, Szlavónia nyugatibb vidékéről származó, anyagilag rendezett körülmények közt élő közgazdásszal minél vidámabban köszöntsék az újévet. Tehát a nagyszülők azon kevesek közé tartoztak a mi famíliánkban, kiknek a személyi igazolványában mindössze egyetlen állandó lakcím szerepelt. Maradtak abban a házban, melyet saját kezükkel építettek fel az ötvenes évek közepén, és ahová abból az örökölt házacskából költöztek, mely még az első világháború előtt készült vályogtéglából. Az esti falusi összejöveteleken, melyeket beköltözésük napjától kezdve rendszeresen az ő új házukban tartottak, lévén ez a legnagyobb porta a faluban, mindig sikerült felismerniük szomszédaik kíváncsiskodó hangját, mely a valódi dohány és a niši Morava sűrűn gomolygó füstjén keresztül hatolt el hozzájuk, annak okát firtatva, hogy miért van olyan nagy jövés-menés abban a házban, melyet egyébként ők is, és a faluból még nagyon sokan mások szívesen látogattak. És amíg a nagymama a huzatért a házban kizárólag azokat okolta, akik nem a Matanović ágról, hanem holmi más családfáról pottyantak ide, a nagypapa egyetértően bólogatott, és feszülten várta a nagymama meglehetősen hosszú tirádáiban azt a lélegzetvételnyi szünetet, melyet majd a nyugdíjemelésre vonatkozó legújabb hírek közlésére fog kihasználni. Nagyon jól tudta, hogy csak ezzel tudja elvonni a hallgatóság figyelmét a nagymamáról, aki részletekbe menően taglalta az eseményeket, melyek rá mint családfőre kínosan és fájdalmasan hatottak, s melyek miatt, mivel tudatában volt utolsó útja közeledtének, keservesen sírva fakadt néhány nappal a halála előtt, elnézve unokái népes seregét, akik kikísérték a szarajevói kórházba indulásakor, ahonnan a 104. alá már soha többé nem fog visszatérni. Nagynéném csomagjai továbbra is jöttek, még két és fél évtizeden át. De többé már nem tartalmaztak mentolos cukorkát, illatos borotvahabot, cigarettapapírt, sem a nagynéni által kötött vastag férfizoknikat. Az utolsó olasz csomag akkor érkezett, amikor eltemettük a nagymamát. Nagynéném vette át, aki maga küldte el tizenöt nappal korábban Olaszországból. Felzokogott, mikor Marko, a postás aláíratta vele az átvételi elismervényt, és nem érzékelvén bánata súlyát, hivatalos hangon közölte, hogy a csomagot expressz kellett volna feladnia, s akkor talán Fabijanović asszonynak sikerült volna bevennie a külföldi vitaminokat, melyektől gyenge szervezete talán erőre kap, bár ki tudná most már ezt megmondani. A nagynéni a csomagot mindjárt átadta a nagymama húgának, Jelenának, ami érthetően nem tetszett a másik két nagynénémnek, a nagymama leányainak, különösen Julijana nagynénémnek nem, aki akkor éppen a port törölgette az 1959-ben vásárolt rádióról, miköz973

ben azt magyarázta a többieknek, akik e tárgy öröklésében szintén érdekeltek voltak, hogy ő érzelmileg mindenkinél jobban kötődik hozzá. Két nagynéném még jobban elszomorodott, amikor észrevette, hogy a csomagban van néhány piros-zöld színű cre`me-cafféval teli bádogdoboz, ez a fajta ugyanis állításuk szerint sokkal jobb minőségű, mint a mi Frank kávénk. Az olasz nagynéni megharagudott Jelenára, aki nem bírta ki, hogy azonnal ki ne nyissa a csomagot, és neheztelését mindjárt tudtára is adta néhány pergő mondattal, melyeket én akkor sem értettem volna meg, ha esetleg felsőfokú és nem csak középfokú olasz nyelvtudással bírok. Oscar, a férje sokkal érthetőbben fogalmazott, amikor akadozó horvát nyelven megrökönyödését fejezte ki, látván, hogy Jelena, akinek súlyát már nem tudta lemérni a szobamérleg, mennyire megörül a vitaminokat, s még inkább az étvágyfokozó tablettákat tartalmazó színes üvegcséknek, különösen miután egész reggel azt magyarázta neki, a koleszterintől való félelmében sohasem eszik reggelire szalonnát tojással. Én is meglehetősen igazságtalannak tartottam, hogy az utolsó, nagymamámnak szánt csomagot az a személy kapta, aki bár a nővére, de naphosszat a megboldogult testvére zöld sámliján ücsörög keksz, sör, cigaretta és kávé társaságában, s közben csak úgy mellékesen megjegyzi, hogy a nagymama szobájának a falán zsíros foltok maradtak a tegnapi festés után. Igaz, abban a pillanatban talán egy kicsit igazságtalan voltam vele szemben. Egyébként, ha őszinte akarok lenni, be kell vallanom, hogy Jelenát szerettem a legkevésbé nagymamám nővérei közül. Attól féltem, ha kicsit közelebb kerülök hozzá, örökölni fogom a kilóit is, mint ahogy, s ez mindenki számára egyértelmű volt, tőle örököltem erős szálú, nőietlen hajamat, éppen ezért már az általános iskola alsóbb osztályaiban sem volt számomra probléma megérteni a stíluseszközök közül a hasonlatot, hiszen kiskorom óta tudtam, hogy az én hajam olyan, mint a ló sörénye. Jelena férjének, nagymama sógorának, Bono nagyapának semmilyen gondot nem okoztak a falon megjelenő foltok, miközben a gradačaci szilvapálinkát öntögette magának a stampedlis poharakba, melyeket még én vettem a nagymamának az Eszéken kapott első középiskolai ösztöndíjamból. Jobban aggódott azért, hogy vajon a pap a vasárnapi prédikációjában, amikor majd megemlékezik a megboldogult sógorasszonyról, szóvá teszi-e, hogy úrinővé avanzsált leányai már ki is meszelték anyjuk szobáját, akit épphogy eltemettek. Egyszóval úgy éreztem, nagymama kávéját azoknak kellett volna kapniuk, akik megkínlódtak azért, hogy rendbe rakják a házat, hogy a falakról eltüntessék a füst és hosszú évek esti mulatságainak nyomait, melyek a nagypapa halála után is folytatódtak, mint ahogy nem merültek feledésbe nagymama érdekfeszítő családi történetei sem, hiszen ezekhez gyerekei évről évre egyre több izgalmas adalékkal járultak hozzá. 974

A falról a foltok néhány további meszelés után sem tűntek el, így látni lehetett, korábban hol függtek a képek. Nagynénéim ekkor úgy döntöttek, nem izgatják fel magukat különösebben, egyébként is úgy tervezték, hogy amint a falak megszáradnak, mindent visszatesznek eredeti helyére. Egy fénykép azonban hiányzott. Az, amelyiken a húgaim, öcsém és én mosolygunk, s melyet Oscar nagybácsi küldött el a nagymamámnak az egyik csomagban, szép olasz keretben. Feltételezem, hogy ez egy születésnapi csomag volt. Abban az évben, amikor én kijártam az általános iskola harmadik osztályát, nagymamám betöltötte hatvanötödik életévét, és a nagybácsi, aki szabadidejében pszichológiával foglalkozott, hogy cementgyár-igazgatóként jobban megértse munkásai elégedetlenségének okát, úgy érezte, nagymama legjobban egy olyan képnek örülne, amelyiken legkisebb fia összes gyermeke látható. Annál is inkább, mivel jól tudta, és tudta ezt nagymama is, hogy ilyen kép addig nem készült, s a nagymamát ismerve, gondolom, sejtette, az eljövendő években sem fog készülni. És míg én a falról levett képet elrejtettem a könyvek közé, amelyeket magammal hoztam, bár tudtam, hogy a gyász miatt napokig nem fogok olvasni, de mellettük biztonságban fogom érezni magam, a nagynénik egyetértettek abban, hogy a fényképet bizonyára Bono nagybácsi lopta el, aki szerintük a gyerekek fotóját összegyűrte és elhajította az erdőben, az értékes keretet pedig eladta egy liter hazai pálinkáért. Ma már nem nagyon emlékszem rá, milyen könyvekkel bástyáztam körül magam, de abban biztos vagyok, hogy nagynénéim nem is annyira az almafa alatt megörökített gyermekmosolyok eltűnését sajnálták, mint inkább a szép olasz keretet. Az a keret harmonizált volna lakásuk falainak színével és ama ruhák színével is, amelyeket gyerekeik viseltek a falon függő, számomra ismeretlen fényképeken. Miután Szlavóniába hazatértünk, a fényképet elrejtettem a garázs legfelső polcára, oda, ahol igazi nagybátyám, akinek kedvéért nagypapám 1959 decemberében a rádiót vette, a kisebb szerszámokat, a tartalék akkumulátort, az autó kilincseihez használt jégoldó sprayt, valamint a tartalék üzemanyag tárolására szolgáló kisebb bádogkannát tartotta. Egy borovoi cég kék feliratú fehér zacskójában még néhány Horvát Hetilap is lapult abból a kupacból, melyek nagy részét nagynéném elégette a kertben. A tűz még akkor is égett, amikor a rendőrfelügyelő, nagynéném barátnőjének férje, be akart nyitni az udvari bejárati kapun, ami addig még sohasem volt bezárva. Nagynéném nem tudta, hogy akkor, 1971-ben, a nagybácsimnak mégis sikerült elrejtenie néhány lapszámot, mint ahogy azt sem tudta, hogy a férje a garázs polcán rejteget két üveg kékfrankost, és az üres üvegeket mindennap telire váltva, azokban a dobozokban tartja, melyek a nappali és az én szo975

bám parkettájának lakkozása után ürültek ki. Ez a polc is a mi közös titkunk volt a nagybácsival, mint ahogy az is, hogy íróasztala fiókjában, házunk tervrajzai között, melyet egy gazdag asztalos számára tervezett 1958-ban egy Röhm nevezetű német építész, egy megsárgult papírlap rejtőzött. Ezen a dokumentumon, 1946. szeptemberi dátummal, az eszéki bíróságnak azon ítélete állt, mely szerint a nagybácsimnak be kell vonulnia a lepoglavai börtönbe, ahonnan mindenféle fellebbezés ellenére sem tudott kiszabadulni 1951 májusáig. Szinte mindennap ellenőriztem, helyén van-e a kép, mennyire változtam meg 1969 júniusa óta, és melyikünk kire hasonlít. Nagynéném örült, hogy ilyen szorgalmasan magamra vállaltam a garázs takarítását. Nagybácsim bizonyára még inkább, de ezt nagynéném előtt nem merte kimutatni. Minden délután néhányszor bement a garázsba, de legfeljebb öt percet tartózkodott benn, és amikor visszament a házba, először a fürdőszobába ment, és megmosta a fogát eperízű fogkrémmel. Húgaim, öcsém és szüleim élete, az idősebbek történeteit hallgatva, egyre bonyolultabb lett, s ezért a nagynéném nagyon gyakran emlegette, mennyire sajnálja, hogy nem sikerült nekik annak idején kijutniuk Kanadába. Emlékezett rá, hogy melyik évben történt ez, mert akkor gyógyultam meg első súlyos agyhártya-gyulladásomból, de a hónapot már elfelejtette. Én meg nem mertem neki megmondani, miszerint biztos vagyok benne, hogy 1969. június közepén történt, amikor érésnek indultak a nagymama péter-páli almái, és hogy a pontos dátum egyébként is ott áll a garázsunk legfelső polcán megbúvó fénykép hátulján. Három nappal azelőtt, hogy a fénykép készült, nagynéném elvitt a nagymamámhoz, hogy búcsúzzam el családtagjaimtól, akik Kanadába szándékoznak költözni. Emlékszem, kora reggel búcsúztunk el egymástól, anyám sírt, arca olyan piros volt, mint az a pulóver, melyet apám vett neki az útra, a gyerekek a harmatos füvön dörzsölgetve tisztogatták cipőjüket, apám pedig kiabált, hogy mindannyian lekésik a Vinkovciba tartó autóbuszt, ha anyám még egyszer visszaszalad, hogy megcsókoljon engem. Akkor csak annyit tudtam, hogy először Olaszországba mennek, Milánóig, ahol a vasútállomáson a papám nővére és férje, Oscar fogja őket várni, s utána indulnak tovább valami befogadó központba, melyről az én tanítónőm, Dušanka, akivel ezt bizalmasan közöltem, kérve őt, hogy a tanév befejezése előtt pár nappal engedjen el, csak a legrosszabbakat mondta. Előre igazolta az utolsó hetet, és a nekem ajándékozott könyv ajánlásában a legjobb tanulónak nevezett, aláírása mellé pedig még egy szimpatikus kéményseprőt ábrázoló képet is odaragasztott. Nagynéném és én még aznap elutaztunk, néhány976

szor átszálltunk, autóbuszról vonatra ültünk, onnan pedig villamosra. Amikor szeretteim másnap útra keltek, azonnal vissza akartam menni az iskolába, igaz barátaim körébe. Vágyódtam a nagyszünetre és az uzsonnára a világ legjobb, műanyag pohárba kimért teájára, amely messze felülmúlta a citromos teát, melyet otthon ittunk nagynéném egyenként számozott porcelánkészletéből, éppen ezért nagy kár lett volna eltörni a csészét. És sóvárogtam a legeslegjobb májkrémes kenyér után is. De nagynénémnek, mint mindig, most is sok dolga akadt. Ki kellett mosnia nagymamám függönyét, felsúrolni a padlót, kimeszelni a verandát, átültetni a virágokat, rendbe hozni nagypapa sírját. És ki tudja, hogy mennyi ideig maradtam volna akkor a 104. szám alatt, ha nem hallotta volna, hogy nagymamám, akivel az almafa alatt üldögéltünk egy kisebb és egy nagyobb kávésbögre társaságában, megkérdezi tőlem, mikor fogunk végül is a nagynénémmel visszamenni Szlavóniába. Bevallottam, hogy én legszívesebben azonnal visszamennék, mert holnap az osztálytársaimról, köztük a barátnőmről is, színes fotót fognak készíteni. Nagynéném, aki ennek hallatán inkább szomorú, mint mérges lett, azonnal elindult volna, ha rendelkezésünkre állt volna bármilyen közlekedési eszköz, és ha nem vettük volna észre a piros Fiat 101-est, amint lassan kapaszkodik felfelé a nagymama háza alatti dombon. Ahogyan közeledett felénk, a sofőrben felismertük Oscar nagybácsit, mellette pedig apámat, Iliját. Nem volt nehéz ezért kitalálni, hogy a hátsó ülésen anyám és három gyermeke szorong. Nagymamám mindjárt vizet és cukrot kért, nagynéném pedig saját magát idézte, azt a mindannyiunk számára untig ismert mondatot, melyből azonnal kiderült, mit gondol fivéréről, különös tekintettel annak korlátozott képességű feleségére, aki egyébként a lehető legrosszabb választásnak bizonyult. Én pedig a kocsi felé futottam, megfeledkezve arról, hogy egy órával azelőtt mennyire szerettem volna visszamenni, s annak tudatában, hogy holnap a váratlanul visszatérőkkel együtt májkrém helyett túrót és sajtot fogok uzsonnázni. Mikor az autó beállt az udvarba, az idősebbek rögtön találgatásokba bocsátkoztak. Elharapott mondataikból csak annyit fogtam fel, hogy papának Milánóban nem sikerült hozzájutnia reggeli pálinkájához, s ezért annyira remegett a keze, hogy már az első adatlapot sem tudta kitölteni. Húgaim, öcsém meg én az almafa alá guggoltunk és elkezdtünk hangosan nevetni, amikor Mirjana, aki egy évvel volt fiatalabb nálam, olyan hihetetlenül gyorsan kezdett el beszélni, amilyen sebesen csak Olaszországban élő unokahúgunk volt képes. És unokahúgunk apja, a mi Oscar nagybácsink, éppen abban a pillanatban kattintotta el a fényképezőgépet. Másnap folytattuk a csintalankodást, és nekem egy percig sem jutott eszembe, hogy azon a napon az én osztálytársaim, mind977

annyian szépen megfésülködve, elhelyezkednek egy igazi fotográfus előtt, aki egyébként az iskola igazgatójának a komája volt. Ha akkor én is velük lettem volna, bizonyára a tanítónőnk mellett foglaltam volna helyet, ahogy elsőáldozáskor is Celestin páter mellé ültem, átlátszó muszlinruhácskámban, amelyet a nagybácsim hozott hivatalos, bécsi útjáról, és amely sokkal szebb és különlegesebb volt, mint a fotón látható többi ruha, fejemen azokból a fehér muskátlivirágokból font kis koszorúval, melyek legszebben nagynéném kertjében virágoztak. Bár az osztályfényképen nem szerepeltem, tanítónőm nekem is rendelt egy másolatot. Bizonyítványosztáskor adta nekem ajándékba. Nagynéném a fotót a tölgyfából készült gardróbszekrény harmadik fiókjába tette, többi holmim közé, ahol sok más apróság mellett drapp színű dobozkában őrizte a tejfogaimat is. A 3/b-nek ezt a fényképét hét évvel elkészülte után néztem meg újra először, amikor fel akartam idézni, hogyan is nézett ki tízéves korában Vlado barátom, akinek a temetésére készülődtem. Vlado, aki ugyanúgy az országút mellett lakott, mint mi, csak pár méterrel odébb, Našice felé, motorbalesetet szenvedett a veszélyes orahovicei úton, és szörnyethalt. Valahányszor kimegyek a sírjához, eszembe jut az az 1969-es tél, amikor a legjobb szándéktól vezérelve megégettem egyetlen télikabátját, száradni terítve azt a kályha csövére, amit azon a héten én, a Vladóhoz amúgy is vonzódó ügyeletes tanuló fűtöttem fával. Mindannyian ott voltunk a temetésen, még Luka is, aki kizárólag ezért utazott ide Ausztriából, ahol az általános iskola után mint fizikai munkás helyezkedett el, és ahol beleszeretett egy nálánál tizenegy évvel idősebb nőbe. Akkor arra gondoltam, és ma is ezt gondolom, Lukának van a legszebb szeme, melyet valaha is láttam. Zöldeskék, pajkos, de őszinte és érzelmekkel teli, pont amilyen ő maga is volt. Az utcánkra merőleges utcában lakott, és mindig megvédett, ha fiú osztálytársaim megpróbáltak beletaszítani a mély hóba, az én gyermekkoromban ugyanis még sok hó esett. Ha pedig mégis sikerült volna belelökniük, Luka segített, hogy megfizessek nekik, így aztán hanyatt belelökdöstük őket a hóba. Egyik reggel, két évvel azután, hogy utolsó útjára kísértük Vladot, a Našice felé tartó autóbuszon hallottam, hogy Lukát Ausztriában megölte egy féltékeny férj. Ezt az iskolabuszon mesélte jó barátom, Tomo, akivel általános után gimnáziumba is együtt jártam, s aki az osztályban mindenkinél, még a beképzelt našicei lemezlovasoknál is jobban tudta lefordítani a világslágereket. Hazatérésem után azonnal kihúztam a harmadik fiókot, és meggyőződtem arról, amire egyébként Lukáról hallva mindjárt gondoltam is. A képen Luka Vlado mellett állt, Tomo pedig előttük guggolt. Már ő sincs az élők 978

sorában. Szívrohamban halt meg, tizenhat évvel Luka halála után alig egy héttel azután, hogy találkoztunk a nagybácsim temetésén, ahol odalépve hozzám azt mondta, tudja, mennyire szenvedek, és idézett abból a dalból, melyet együtt énekeltünk egyszer egy éjjel, érettségi kirándulásunkról hazatérőben, miközben éreztük, hogy elválásunk szülőfalunktól fájdalmasabb lesz, semmint azt addig gondoltuk volna. Azon a hűvös júniusi délutánon, 1994-ben, átvette tőlem a kála-virágból kötött koszorút, s még ma is, ha egy virágüzletbe lépve ilyen virágot látok, Tomót látom magam előtt a halotti menetben, amint a nagybácsimnak szánt koszorúmat viszi, s közben állandóan forgolódik, ellenőrizve, hogy minden rendben van-e velem. A fiúk azon a képen távolabb állnak a tanítónőnktől. Ez persze lehet, hogy már nem is fontos. Már a tanítónőnk sem él. Még hármójuk előtt halt meg, júniusban, mint annyian ebben a hónapban azok közül, akiket szerettem. Egy nappal előtte még kitöltöttem az összes végbizonyítványt néhány újabb, fiatalabb tanítványa részére, akik közül egy sem volt olyan, mondogatta, mint a mi nemzedékünk tagjai. Majdnem sírva fakadt, amikor megtudta, hogy a gimnázium első osztályában egy négyes csúszott a bizonyítványomba, nyilván fizikából, de azonnal a viszonzatlanul szerelmes tanárnőt hibáztatta ezért. Ki tudja, vajon tényleg a tanítónőm mellett ültem volna-e én azon az osztályképen, ha akkor, 1969-ben, Bosanska Posavina és Szlavónia között jobb a közlekedés, vagy ha szüleim nem fordulnak vissza kanadai útjukról. Ma ez a két fénykép kölcsönösen kiegészíti egymást. A családi fényképet levettem a garázs legfelső polcáról, az osztályképet pedig kivettem nagynéném harmadik fiókjából, és bekereteztettem. Mind a két képkeret színe összhangban van zágrábi lakásom falainak és bútorának színével – a bútort még a nagybácsim vette az esküvőmre, ám én hamarosan átfestettem, meggyszínre változtatva eredeti tölgyfaárnyalatát. A fényképekről rendszeresen letörlöm a port, s közben minden alkalommal elmerengek a nagymamám almafája alatt kimerevített mosolyomon, bosszankodva a felső fogaim közötti nagy rés miatt. Az olyan emberekről, akikkel a természet így bánt el, mint velem, egyesek azt állítják, hogy a legkülönfélébb történeteket hajlamosak kitalálni. Most már világos, miért örülök annak, hogy megőriztem a bizonyítékot, melynek segítségével elemezgethetem élet és irodalom bonyolult kapcsolatát. Olykor azon kapom magam, hogy jó volna rámásolni egyik képet a másikra, mosolyomat és alakomat átmontírozni a családiról az osztályfotóra. Egyre gyakrabban gondolok arra, hogy szeretném ott látni magamat a fényképen, három barátom mellett, akikről biztosan tudom, hogy őszintén megörültek nekem, akárhányszor csak megpillantottak a kerítés mellett, az udvaron. Néha sikerült nekik a drótkerítés lyukain keresztül át979

dugnom néhány golyóstollat, melyeket kérés nélkül vettem el nagybácsim íróasztaláról. Tudtam, hogy ennek Vlado, Luka és Tomo sokkal jobban fog örülni, mint nagybácsim üzleti partnerei, és hogy már másnap ezzel fogják beírni nevemet az iskolai lexikonokba és emlékkönyvekbe. Egyet mindig megtartottam magamnak is, és azzal rajzoltam a füzeteimből kitépett lapokra kicsi, szimpatikus kéményseprőket, szakasztott olyanokat, mint amilyen annak a könyvnek az ajánlását díszítette, amelyet a tanítónőm adott ajándékba ama napon, mikor a nagymamámhoz utaztam Posavinába, a 104. szám alatt álló házba. Ezt a házat éppen akkor készültek elhagyni – ha nem is örökre, mindenesetre hosszabb időre – hozzám legközelebb álló rokonaim, akiket életük valamely önszorgalmú megfigyelőjének sikerült meggyőznie arról, hogy rosszul festenének olyan ruhában, amelyre legalább egy, egészen olcsó szerencsegomb van varrva. RADNICS MAGDOLNA fordítása

Rovinji utca

DUBRAVKA UGREŠIC´

A metafora megvalósítása Ne légy a rohanó történelem megszállottja, és ne higgy a „történelem vonata” metaforában! Ne ugorj hát föl a „történelem vonatára”, mert ez csak egy ostoba metafora!1

DANILO KIŠ

1. A sstiláris tiláris el jár ásr ól eljár járásr ásról Ha a volt jugoszláv térség borzalmas háborús valóságát irodalmi szövegként olvasnánk, hosszú listát állíthatnánk össze narratív stratégiákról, és kész lexikont írhatnánk stiláris eljárásokról, szóképekről és nyelvi alakzatokról. A háborús valóság mint irodalmi szöveg elemzésének módszere semmivel sem lenne pontosabb vagy pontatlanabb, mint a többi, a politikai, a közgazdasági, a hadászati vagy a pszichoanalitikus módszer. Tudniillik minden szavakkal kezdődött, és szavakkal is fog végződni. A köztes idő valóságán pedig – halottak, menekültek, sebesültek és kitelepített polgárok ezrein, a lerombolt házakon, falvakon és városokon – egy napon majd végigmegy a szavak hengere, és történelmi, politológiai, hadászati, kultúrtörténeti, irodalmi értelmezések fogják lebetonozni a valóságos tragédiát. A Danilo Kiš-idézet a Tanácsok fiatal íróknak című írásból való, melyben Kiš figyelmezteti az írókat, hogy a metaforákat ne vegyék valóságnak, s ezzel egyúttal hangot ad a szorongásnak is, hogy ilyesmi lehetséges. A jelenlegi kulturális gyakorlatból világos, hogy csekély két-három háborús év alatt elpusztult az irodalom (miként, régimódi nyelven szólva, „a valóság művészi megformálásának” minden más fajtája is), mégpedig egyszerűen attól, hogy megszüntették első előfeltételét: a határt a szavak és az élet, a valótlan és a valós között. Amikor tettekké változtatták a szavakat, a jugoszláv népek átköltöztek egy új dimenzióba, a „mitikus időbe”, melyben el van törölve a határ a létező és a nem létező világ között. Van az orosz folklórban egy mágikus eljárás, a csertihanye, amit „ördögidézésnek”, ördöngösködésnek fordíthatnánk. A folklorisztikus „ördögidézés” művészi felhasználásának legfantáziadúsabb példája Bulgakov regényében, A Mester és Margaritában található. Elég, ha a hősök kimondják az „ördög” szót, és hopp!, az ördög máris ott terem előttük, életnagyságban, 1

Piszár Ágnes fordítása.

981

egész vidám társaságával együtt. A babonás emberek gyakran igen óvatosan bánnak egyes szavakkal: félnek, nehogy a kimondott szó megvalósuljon. Az íróknál is gyakori ez a babona. Ők aztán nagyon jól tudják, hogy a szómágia ördöngösködés! A HÁBORÚ szó is sokáig visszahangzott a médiumokban, sokan olyan kitartóan ütögettek vele, akár a kovakővel, míg ki nem pattant az első szikra. Már nem volt nehéz igazi tüzet rakni. A ma már nem létező ország polgárai, akiket elgyötört a médiaháború, a kölcsönös vádaskodások és a gyűlölet, kétségbeesésükben olykor felkiáltottak: robbanjon ki, nem bánom, csak legyen már vége ennek! És hamarosan valóban kirobbant. Ámde semminek sem lett vége. Néhány évvel ezelőtt valami tömeggyűlésen egy szerb költő elragadtatottan kijelentette, hogy megtörtént a nép! A („költő szavának” köszönhetően!) létezni kezdő népnek pedig a szerb führer, Slobodan Milošević azt üzente, igen költőien: Ha dolgozni nem is tudunk, harcolni annál inkább. A horvát nemzet „atyja” pedig a védekezéstől fellelkesülve kijelentette, hogy minden állam vérben fogan. Vérrel tápláltunk hajdanán, vérrel itatunk ma is, mondja ugyanarról ugyanazt a szerb „népdal”… A szerb nemzetiszocialista program, mely a szerb akadémia védnöksége alatt álló írói-politikai műhelyekben kapott lábra (szóra!), az újsütetű népies irodalom „könnyedebb” irodalmi műfajaiban, többek között az újszerb nótákban nyert értelmezést. Ükapáink csontjai jelzik a szerb határ vonalát, íme a nagyszerb program legrövidebb népies feldolgozása. Ivan Čolović nyelvész és etnológus Harcosok bordélya című könyvében2 szeretetbeszédre és gyűlöletbeszédre osztja fel ezt az új népi irodalmat. Az előbbi a szerb etnikai identitás felépítésére szolgál, az utóbbi pedig a „fenyegetettséggel” szemben erősíti meg a nemzeti etnikai identitást. A szeretetbeszéd az új politikai és hazafias nótákban „az etnikai közösségérzés ugyanazon sajátosságaira hivatkozik, melyek az etnikumról és az identitásról szóló mai közbeszédben már-már kötelező közhelyekké váltak: a kollektív emlékezetre, a hitre, a nyelvre, a hagyományra, a területre”. A sztereotípiák e gyűjteménye (ugyanilyeneket találni horvát oldalon is!) hangolta rá „a szerb etnikai identitást az új nacionalista és populista ideológiára, valamint a háborús propaganda szükségleteire”. A gyűlöletbeszéd, a példákból ítélve, sokkal ötletesebb. Čolović az újdonat népi irodalomban több egymással összefüggő „gyűlöletbeszéd-regisztert” fedezett fel. Ezek: vádak és ítéletek (melyek az „árulókra”, a törökök, Murat, Hitler, Genscher, Amerika, 2

Ivan Čolović: Bordel ratnika, Belgrád, 1993.

982

a titoisták, a kommunisták, a horvát kémek, az „usztasák”, az idegenek, a szerbgyűlölők „fattyaira” irányulnak); fenyegetések (melyek megüzenik az ellenségnek, mi vár rá: Hej, usztasa, várj csak, várj csak / jó mély gödör lesz a várad / szélessége méter / mélye kilométer); átkok (melyek az ellenségre sújtanak Amerikától Tudjmanig); káromkodások (Máma este mulatunk, / a Tudjmannal (Slobóval) belakunk. / Süssed, forgasd, rá se bassz, / így jár mindaz, aki gaz); csúfolódások (a horvátok, szlovének, albánok és mások rovására). Az így előkészített szövegcsomaggal (az ún. magas irodalom számos szövegét nem is említettük!) elindulhatott a háború, bár ez nem volt szükségszerű. Az ördögi trükk abban rejlett, hogy a kimondott vagy leírt dolgok jó része elkezdett megtörténni – a valóságban!3 Térjünk vissza kezdeti tézisünkhöz. Ha tehát a háborút lehetséges irodalmi szövegként olvasni, akkor az egyik uralkodó stilisztikai eljárás a metamorfózis. Roman Jakobson szerint a metamorfózis lényege a trópus realizálása, „az irodalmi eljárás kivetítése a művészi valóságba, a költői trópus átváltoztatása költői ténnyé, a szüzsé elemévé”. Ily módon a metafora, a hasonlat, a szimbólum a szövegben szüzsét generálhat. Az irodalmi szövegben a kezdeti metafora (pl. „a szív lángözöne”), összetevőinek logikája szerint, történetté fejlődhet (a végén akár még tűzoltók is várhatók!), ellenben a háború szövegében a kezdeti (kimondott vagy leírt) metafora ugyane logika szerint a valóságban alakul tovább! A terror háborús topográfiájának erős szimbolikus megalapozottsága van. Sok épületet a szimbolikus értéke miatt döntenek romba; a leghevesebb katonai csapások dátumai az ún. kollektív emlékezetben szimbolikus jelentőségre tesznek szert; egy tanúvallomás szerint a szerb katonák arra kényszerítették a horvát foglyokat, hogy lenyeljék a keresztet (a katolikus keresztet, melyet szintúgy a szimbolikus értéke miatt hordanak a nyakukban a horvát katonák!). Apropó: a temetésen zászlóval takarják le a katonák koporsóját. Így szállnak sírba a szimbolikus menyasszonyok a vőlegényükkel. Egy tévéműsorban sebesült horvát katonákat mutattak. Egy begipszelt fiatalember feküdt a kórházi ágyon. A mellette lévő üres ágyra horvát zászlót terítettek. A katona így szimbolikus menyasszonyával – a horvát zászlóval – feküdt a házastársi nyoszolyán. Ez mindenem – mondta a fiatalember 3

Radovan Karadžić nemcsak Nagy Szerbia projektumának boszniai megvalósítója, hanem a saját költői projektumáé is, mint erről Szarajevó című, a messzi 1971-es esztendőben írt költeményének sokszor idézett sorai tanúskodnak: Elég a város mint a tömjén / elménk a füsttel kanyarog / Üres ruhák járják a várost. Vörös / Márvány a házak falában. Pestis! / Méltóság. Páncélos nyárfák serege / menetel felfele magában. Az agresszor / kering ereinkben / hol ember vagy, hol légi lény. / Én tudom, hogy mindez jajszavak anyja / ki fekete fémet forral a garázsban? / Nézd, a pókká változott félelem / mint keresi a választ a kompjúteren.

983

a kamerába, és gyengéden megsimogatta a zászlót. – Amint meggyógyulok, rögtön megyek vissza a csatába – fűzte hozzá. Egy újsütetű csetnik nóta szerzői szerint Horvátország leány (a dalban Tudjmankának hívják!), aki elhagyta a fiúját (egy szerbet!), mivel előnyben részesít másokat (a Nyugatot, mindenekelőtt Nyugat-Németországot). A nóta a továbbiakban arról szól, hogy ott, Nyugaton senki sem fogja őt feleségül venni, hanem „nyugati kurva” lesz belőle. A szerb háborús megerőszakolások tehát úgy is olvashatók, mint a csetnik nótába beépített metafora megvalósítása, mint a (metaforikus) fiatalember (valóságos!) bosszúja. Kedvtelve szoktam böngészni az apróhirdetéseket az újságokban. 1991 nyarán rejtélyes hirdetésekre lettem figyelmes, melyek „kotlóst” és „csibéket” kínáltak eladásra. Utánajártam és megtudtam, hogy a „kotlós” revolvert jelent, a „csibék” pedig, logikus, töltényt. Egy év múlva világszerte közölték a lapok minden idők egyik legszörnyűbb háborús fényképét. Egy névtelen katona félbevágott koponyája látszott rajta, meg egy tyúk (kotlós!), amint békésen szemezgeti az agyat. Hasonló zoomorf metafora kapcsolódik egy másik, sokkal rombolóbb fegyverhez – a repülőbombához, amit a háborús szlengben „göbének” neveznek. Azt mesélik, hogy a szétbombázott szlavóniai falvakban a disznók (göbék) emberi hullákat ettek. Mindent egybevéve, a vezérek, politikai manipulátorok, tábornokok, gyilkosok, bűnözők, majd a népek is, akik megválasztották őket, ISTEN kártyáját játszották meg (Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige (...) Minden ő általa lett és nála nélkül semmi sem lett, a mi lett.), és megkapták érte a törvényes, SÁTÁNI büntetést! A szó sátáni valósággá változott. És ezt a szörnyű valóságot a globális médiaipar (ajaj, ördögi mesterkedés!) visszaviszi a kezdetekhez, SZÓVÁ és KÉPPÉ változtatja, valótlansággá, marketingértékkel rendelkező termékké, „irodalommá”! Azt mesélik, hogy ma európai és amerikai pornó-shopokban árulják a videóra rögzített(!), hitelesnek tekinthető felvételeket a háborús nemi erőszakról. A kör tehát bezárul. Ha tovább követjük a sátán logikáját, akkor elmondhatjuk, hogy a volt Jugoszlávia népei ördögi körben találták magukat, melyből, úgy tűnik, nincs kijárat; átköltöztek egy másik valóságba, a virtual realitybe, a virtualityba... Ezt a (lehetséges) értelmezést támasztja alá egyébként egy szerb író nemrégi cikke. Az író megvádolja Európát, hogy „koldusbotra juttatja és kétségbeesésbe sodorja népünket” (a szerző itt a Szerbiát, azaz a csonka Jugoszláviát sújtó szankciókra gondol!), majd azzal vigasztalódik, hogy „a kínlódásban és a csupán fizikai túlélésben is megmaradnak a szavak, a száj984

hagyomány, melynek köszönhetően a porból, vérből és rabságból fennkölt eposz kerekedik, ami mindent áthidal, megmaradnak az íratlan mondák, melyeket a mi ősi pogány isteneinktől kaptunk”. 2. Egy rrö övidk e szö veg elemzése vidke szöv Abban az időben, amikor Horvátország polgárai lelkesen megszavazták az állam függetlenségét, a zágrábi ajándékboltokban különös bádogdobozok jelentek meg. A coca-colás dobozokhoz hasonlítottak, a horvát címer díszelgett rajtuk, meg egy üzenet: Tiszta horvát levegő. Ez az üzenet az (akkoriban) legnépszerűbb televíziós reklámszlogenre hajazott, mely köhögéscsillapító cukorkát hirdetett: Könnyebben lélegzünk. Így aztán a két üzenet szemantikailag megtámogatta egymást: A tiszta horvát levegőben könnyebben lélegzünk! Ma már nem kaphatók ezek a „politikai-ökológiai” bádogdobozok, jelenleg egy másik ajándékot árusítanak: horvát útlevelet formázó bonbonnie`re-t. A giccsipar éberen követte a politikai fejleményeket, és a „tiszta horvát levegőtől” (avagy a függetlenség kikiáltásától) eljutott az „édes horvát útlevélig” (avagy a szuverén, nemzetközileg elismert államig). És mi lett a tiszta levegővel? Az ártatlan(!) nyelvi üzenet, amit az üres bádogdobozra írtak, feléledt, akár a palackból kieresztett szellem, és elkezdett ilyen vagy olyan módon megtörténni a valóságban. Ez a kis frázis – tiszta horvát levegő – beleragadt a horvát nyelvbe, akár a bogáncs, életre kapott az újságokban, a tévében, a politikában, a gondolkodásban, a hétköznapi beszédben és a mindennapi életben. Manapság szinte nincs újságcikk vagy tévéműsor, melyben fel ne tűnne a tiszta szó, mely természetesen magával vonja oppozíciós párját, a piszkos szót is. Ebben az új értékrendben, mely a tiszta–piszkos oppozíción alapul, hirtelen igen egyszerűnek mutatkozik az élet. A bádogdoboz szelleme, mint valami szorgalmas Mr. Clean vagy Meister Proper, ezekben a hónapokban Horvátországban nemcsak a külső ellenséget takarítja ki (vagyis a szerbeket, akik miatt, akik ellenében sor került erre a piszkos háborúra), hanem még sok mindenki mást is. Megjelentek például a vércsoportok rendőrei (fizetett és önkéntes zsaruk), akik buzgón ellenőrzik a horvát polgárok vérképét. Így aztán, pánikba esve, a horvát polgárok maguk is ijedten kutakodnak a maguk meg a mások életrajzában, keresvén a helytelen foltocskákat. A nemzeti hovatartozás kinyilvánítása a horvát bonton új szabályává vált, úgyhogy egy közéleti személyiség nyilatkozata, miszerint mindenki előtt ismeretes, hogy az én családomban már háromszáz éve nincs bizánci vér, mely másutt enyhén 985

szólva furcsán hangzana, itt normális magatartásnak minősül. Az új modort a horvát politikusok terjesztették el. Maga a horvát elnök kezdte, amikor kijelentette, hogy boldog, amiért a felesége nem szerb, és nem is zsidó (hanem horvát). Kisvártatva, az elnök példáját követve, egy szerencsétlen parlamenti képviselő is kijelentette, hogy boldog, amiért a felesége horvát, nem pedig szerb, zsidó, vagy, ne adj’ isten, néger! Ami két évvel ezelőtt még rossz viccnek számított volna, melyet kár megismételni, vagy mulandó nacionalista vírusnak, mely figyelemre sem érdemes, mára az általánosan elfogadott viselkedés íratlan szabályává emelkedett. Az új értékrendben (tiszta–piszkos) a bizánci vér a legveszélyesebb fertőző forrás. A bizánci csak egy másik (finomabb!) szó arra, hogy szerb, pravoszláv, ami ugyanebben a nyelvi-ideológiai rendszerben még azt is jelenti, hogy ravasz, piszkos, csaló, szóval teljesen más, mint mi. Vagy, amint egy újságcikk szerzője állapította meg nemrég: „A horvát nép nem olyan, mint a szerb, melyet agresszíven, tömegesen frusztrált a szerbiai-bizánci életfilozófia: ölj, rabolj, lopj és uralkodj.” A mágikus szintagma-spray nemcsak a vérségileg különböző „bizánciaktól” tisztítja meg a horvát levegőt meg a horvát földet, hanem az uralkodó többségtől különböző belső ellenségtől is. A fertőzők sorába tartoznak a nem elég jó horvátok, a szabotőrök, az árulók, a tudjmanellenes truppok, a komcsik, a jugónosztalgiázók, a másként gondolkodók. Így aztán a nemrégi választási kampányban a pártok mindegyik jelöltje, beleértve magát az elnököt is, ígéretet tett, hogy „meg fogja tisztítani” az országot a fent említett fertőző elemektől. A bádogdoboz szelleme, Mr. Tiszta Horvát Levegő, nemcsak az élő, hanem a nem élő ellenségtől is megtisztítja a horvát földet. Például a „népellenes rendszer hatalmának szimbólumaitól”, ahogy abban az újságcikkben áll, melynek szerzője megmagyarázza, miért kellett lerombolni a fasizmus áldozatainak emlékművét. A bádogdoboz szelleme az önjelölt takarítókra, a „dinamitosokra” is ösztönzően hatott. Ezek magukra vállalták, hogy dinamittal megtisztítják a horvát helységeket. Azokra a házakra vadásztak, melyeknek a tulajdonosai szerbek vagy nem elég jó horvátok voltak. A tisztaság hevében a tisztogatók olykor piszkos eszközökhöz folyamodnak, például bekenik ürülékkel a házat. Ezt az eredeti tisztogató módszert állítólag egy adriai sziget kis falujában alkalmazták a lakosok. Egy kevésbé népszerű volt jugoszláv miniszter, egyébként horvát ember házáról volt szó. A helybéli rendőrség semmivel sem jelezte, hogy ez a tisztogatási módszer elfogadhatatlan, mivel mélyen áthatotta az új higiéniai szlogen szelleme. 986

A bádogdoboz szelleme behúzódott az intézményekbe is, különösen a kulturális minisztériumba, ahol is a tisztségviselők bizonyultak a legbuzgóbb tisztogatóknak, élükön az új miniszternővel. Megtisztították a tanterveket mindentől, ami alkalmatlan, a miniszter hölgy pedig, a tiszta horvát levegő érdekében nyilvános javaslatot tett arra nézvést, hogy a horváttanárok az iskolákban „tiszta horvátok” legyenek. A horvát közvélemény hallgatott, és ezzel jóváhagyta a miniszter asszony utasítását. Egyetlen intézmény, még a horváttanárokat képző horvát bölcsészkar sem tiltakozott nyilvánosan. Mr. THL behúzódott a könyvtárakba is. A horvát kulturális minisztérium ködös utasításait követve a hazafias könyvtárosok csöndben leviszik a pincébe a szerb írók könyveit, megtisztítják a polcokat az ellenséges cirill betűktől, de azoktól a latin betűktől is, amelyekből „jugoszláv szellem” árad. A horvát írók könyvein megjelent egy dizájnos szalag, horvát színekben. Ez a kis jel a jövőben világosan elválasztja a horvát írókat az összes nem horvát írótól. Mr. THL eltakarította a régi utcaneveket, az iskolák, az intézmények, a terek régi elnevezéseit. Ez a kis vállalkozó szellem beférkőzött a vállalatokba, a munkahelyekre is, és már két éve irtja a „másként gondolkodókat”. Ezek a csöndes, láthatatlan, és a nagy háborús borzalmak hátterén persze elhanyagolható csisztkák mind azt bizonyítják, hogy a kis szintagma-spray bizony megérte a maga nagy megvalósulását. A tisztaságmánia, mely elhatalmasodott Horvátországban, nem berzenkedik a groteszk megnyilvánulásoktól sem (végül is otthon vagyunk, miért is szégyellnénk a szenvedélyeinket!). Így például a valaha népszerű jugoszláv komika (aki egy közönséges, fecsegő takarítónő szerepében tündökölt, ám nem mellékes, hogy épp „takarítónőként” szórakoztatta a szilveszteri állami ünnepségeken a „diktátor” Titót) egy nemrégi interjúban kijelentette, hogy azt szeretné, ha a halála után horvát zászlóba tekernék, és horvát földbe temetnék. Ez boldoggá fogja tenni, mondja, mert horvát férgek fogják rágni a tetemét! A tiszta és a levegő szavak a legismertebb horvát koponyák szókincsébe is beférkőztek. Egy közismert horvát értelmiségi az egyik tévéműsorban a riporternő butácska kérdésére, hogy milyen nőket szeret, azt válaszolta röviden és ugyanolyan bután, hogy a tisztákat! Néhány hónap múlva ez az értelmiségi felszólította ugyanezeket a tiszta horvát nőket, hogy áldozzák fel a fiaik életét a szabadságért, amit meg kell védeni, valamivel később pedig, az elesett horvát katonák temetésén azt mondta gyászbeszédében, hogy semmivel sem szabad bemocskolnunk a kivívott szabadságot, azaz, hogy a mi halálunknak is tisztának kell lennie. 987

Egy másik horvát értelmiségi, miután lelkesen ünnepelte a horvát nemzet „szellemi megújulásának” eszméjét, erre a költői végkövetkeztetésre jutott: „Ez a szellemi megújulás útja, a szép és tiszta (kiemelés tőlem) nemzedékeké, a mi utunk, a derűs és a tiszta (kiemelés tőlem) lelkiismeretű embereké.” Egy harmadik horvát értelmiségit inkább a metafora „levegőssége” foglalkoztatta, és így magyarázta a „szellemi megújulás” fogalmát: „Ezért a szellemi megújulásról beszélve a szellem fogalmának jelentéséből kell kiindulnunk (…). A horvát szóban ott rejlik az eredendő utalás a levegőre, amit belélegzünk, a leheletre, a lélekre.” A kis szintagma-spray, mely a horvát hétköznapok részévé vált, szemlátomást nem sokat törődik a jó ízlés szabályaival, hanem továbbra is tisztít mindent maga körül. A horvát újságok tele vannak fenyegető szövegekkel, az egyik leggyakoribb fenyegetés pedig ismét csak a levegőhöz kapcsolódik! „Ha ez vagy az továbbra is horvát levegőt akar szívni, ám ezentúl is így viselkedik...” – írogatják a haragos rezsimújságírók. És milyen igazuk van! Hiszen mi más marad a horvát polgárnak, mint horvát levegőt szívni! Tudniillik hamarosan nem lesz annyi pénze, hogy megvegye a horvát kenyeret. Hát így. Tegyük még hozzá, hogy 1992 augusztusát írjuk, a horvát légtér tiszta, Zágráb fölött kék az ég, és napról napra tisztább és ritkább a levegő. Úgy lélegzünk, akár az Andokban, kopoltyúval. Másrészt az orvosok biztosítanak bennünket, hogy az ilyen levegő éppenséggel elősegíti a vörös vérsejtek képződését. A vörös pedig, mint tudjuk, a hazafiasság színe. RADICS VIKTÓRIA fordítása

988

SZERZŐINK

VLADAN DESNICA (1905–1967) prózaíró, esszéista, fordító. Jogot tanult Zágrábban és Párizsban. Zimsko ljetovanje (Téli nyaralás, 1950) című regénye megjelenése után a legnagyszerűbb stiliszták között jegyzik, bevonul a modern horvát prózairodalom legjobbjai közé. Hírnevét megőrzi és öregbíti számos novelláskötet az ötvenes években, az 1957-ben megjelent, magyarul is olvasható meditatív regénye, a Proljeće Ivana Galeba (A tavasz és a halál játékai) pedig a horvát irodalom egyik remekműve. DAŠA DRNDIĆ (1946) horvát írónő, angol nyelvet és irodalmat tanít a Rijekai Egyetemen. Fő művei regények, így a 2003-as Leica format is, amelyből a lapunkban közölt részlet való. Sonnenschein (2007) című regényével díjat nyert; rádiójátékokat is ír. ZORAN FERIĆ (1961) prózaíró, esszéista, 1987 óta publikál rendszeresen különféle lapokban. 1996-ban novelláskötettel, 2000-ben és 2002-ben regényekkel jelentkezik. Legújabb kötete, az Otpusno pismo (2003; Felmondólevél) ugyancsak elbeszéléseket tartalmaz. Zágrábban lakik, és gimnáziumban, a horvát nyelv és irodalom tanáraként dolgozik. Itt közölt írását a Mišolovka Walta Disneya (1996; Walt Disney egérfogója) című kötetéből vettük.

TATJANA GROMAČA (1971) költő és újságíró. Egy verseskötetet (2000), egy lírai regényt (2004) és egy isztriai témájú riportkötetet (2005) jelentetett meg. Pulában él, elsősorban újságírással foglalkozik. Itt közölt verse a Nešto nije u redu? (2000; Valami nincs rendben?) című verseskötetből való. MILJENKO JERGOVIĆ (1966) prózaíró, esszéista és publicista, a kortárs horvát irodalom legjelentősebb alakja; 1993 óta Zágrábban él és dolgozik. Termékeny szerző, munkáival számos irodalmi díjat nyert, kortársai között ő dicsekedhet a legtöbb (mintegy húsz) idegen nyelvre lefordított könyvvel. Magyarul is megjelent Sarajevski Marlboro (1994; Szarajevói Marlboro) című, nemzetközi elismerést nyert regénye után kilenc kötetet – novellákat, regényeket és irodalmi kritikákat – publikált napjainkig. A jelen válogatásban olvasható írását a Mama Leone (1999) című kötetből választotuuk. MIROSLAV KRLEŽA (1893–1981) a mai napig nálunk és világszerte is a legismertebb XX. századi horvát próza- és drámaíró, költő, esszéista, enciklopédikus tudású gondolkodó és publicista. Jól beszélt magyarul, gyakran megfordult Budapesten. Csaknem minden irodalmi műfajt felölelő, hatalmas életművének

989

jelentős része magyarul is megjelent (naplójegyzetek, válogatott versek, számos novella, nagyregények – például A Glembay család vagy az Út a paradicsomba –, színművek – Kálvária, Agónia, és sok más –, esszéi – például Adyról, Petőfiről vagy éppen Proustról). Festőkről is sokat írt, ilyen tárgyú esszéi közül választottuk a Miljenko Stančićról szólót, amely először 1964-ben, egy magánkiadású Stančić-albumban jelent meg. RANKO MARINKOVIĆ (1913–2001) regény- és drámaíró, esszéista, a második világháború utáni horvát irodalom egyik legismertebb és legnagyobb hatású alakja. Leghíresebb műve a magyarra is lefordított, monumentális regény, a Kiklop (A küklopsz) 1965-ben jelent meg. Az itt közölt Kezek című írása az azonos című (Ruke, 1953) elbeszéléskötetben jelent meg. Novellái mellett számos regényt, színművet és esszét tett közzé. Hosszú időn át rendezőként dolgozott a Horvát Nemzeti Színházban, valamint tanárként a Színművészeti Akadémián. JULIJANA MATANOVIĆ horvát írónő 1959-ben született a Bosznia-Hercegovina területén lévő Gradačacban. 1962-től Horvátországban él. Az Eszéki Egyetem Pedagógia Karán irodalomból szerzett diplomát. A XX. századi horvát történelmi regény témaköréből doktorált 1988ban. Néhány évig az eszéki egyetemen dolgozott mint tanársegéd. 1993-tól a Zágrábi Egyetem  Bölcsészettudományi Karának újkori horvát irodalom tanszékén tanít. Számos regénye és elbeszéléskötete jelent meg. SLAVKO MIHALIĆ (1928–2007) a legnagyobb horvát költők és műfordítók

egyike. Versesköteteivel, egész munkásságával hazai és nemzetközi irodalmi díjakat nyert el, versei több mint húsz idegen nyelven olvashatók. Magyarul többek között a Horvát irodalmi antológia, az Atlantisz, az Adriai tengernek múzsája és a Határtalan családok című kötetekben találjuk verseit. VESNA PARUN (1922) a XX. század második felének legismertebb és legtermékenyebb horvát költőnője; több mint hatvan verseskötete jelent meg. Színműveket, esszéket, gyermekverseket is írt. Magyarul az Aki legdrágább, aki legszebb című, horvát szerelmes verseket tartalmazó válogatásban, valamint A madár árnyéka és Az Adriai-tengernek múzsája antológiákban olvashatók költeményei. 2000 óta a Stubičke Toplice-i szanatóriumban, visszavonultan él. Válogatásunkba a Crna maslina (1955; Fekete olajbogyó), és a Ropstvo (1955; Rabság) című kötetekből választottunk verseket. NIKICA PETRAK (1939) költő, esszéista, műfordító, Zágrábban él. Verseskötetei mellett esszéiből és irodalmi kritikáiból is több kötetre valót jelentetett meg. Lapunkban közölt verseit az Ispadanje iz povijesti (1996 ; A történelemből kihullva) című kötetéből vettük. IVAN SLAMNIG (1930–2001) költő, prózaíró, esszéista. Verseskötetei mellett több novelláskötete, regénye, esszéket és irodalmi kritikákat tartalmazó könyve jelent meg. Horvát költészeti antológiákat állított össze. Az itt közölt A latintanár című elbeszélése az Ilirska proljeća (Illír tavaszok) című elbeszéléskötetében jelent meg.

990

ANTUN ŠOLJAN (1932–1993) költő, próza- és színműíró, esszéista, műfordító, egyike azon szerzőknek, akik az ötvenes évek elejétől erőteljesen és maradandóan meghatározták a horvát irodalom arculatát. Hatása a mai napig érezhető a fiatalabb írónemzedékek munkáin. Hét verseskötetet, négy novelláskötetet, négy regényt, három esszé- és tárcaválogatást jelentetett meg, valamint számos színművet. Műfordítói életműve (angolból, németből és oroszból) ugyancsak jelentős. Sok novelláját remekműnek tartják. Magyarul olvasható a Kratki izlet (1965; Rövid kirándulás) című kisregénye, Luka (1974; A kikötő) és az Izdajice (Árulók) című regénye. A KEKkel kapcsolatos rövid esszé a Prošlo nesvršeno vrijeme (1993 ; Befejezetlen múlt idő), a két elbeszélés pedig az Obiteljska večera (1975 ; Családi vacsora) című kötetből való. ANTE STAMAĆ (1939) költő, műfordító, egyetemi tanár, akadémikus. Versesköteteket, irodalmi tanulmányokat publikált, igen jelentős műfordítói tevékenysége mellett pedig a műfordítás elméletével, traduktológiával is foglalkozik. Zágrábban él, a Zágrábi Egyetem horvát tanszékén egyetemi tanár. Itt közölt esszéje az Ogledi (1980; Esszék) című kötetéből származik. DINKO TELEĆAN (1974) költő, filozófus, utazó és műfordító, Zágrábban él. Három verseskötetet jelentetett meg, 2003-ban kiadta filozófiai esszéit, és idén várható indiai-pakisztáni útirajzának megjelenése. Verseit rendkívüli nyelvi játékosság és lelemény jellemzi. Hivatá-

sos műfordítóként (angol és spanyol nyelvből) keresi a kenyerét. Különszámunkban közölt verseit a Vrtovi & Crvena mijena (2003; Kertek & Mű vörösben) című kettős ciklusból, valamint az Iza (2005; Mögött) című kötetből válogattuk. DUBRAVKA UGREŠIĆ (1949), író, műfordító, 1993 óta külföldön – leggyakrabban Hollandiában – él. Legismertebb műve a magyarul is megjelent Štefica Cvek u raljama života (1981; Az élet sűrűjében) című regény, de az európai elismerést és hírnevet elsősorban kritikai munkásságával nyerte el; okos elemzéseiben leginkább a kortárs horvát kultúra, a nacionalizmus és a hozzá kapcsolható mítoszok foglalkoztatják. Ugyancsak olvasható magyarul a Muzej bezuvjetne predaje (1998; A feltétel nélküli kapituláció múzeuma) című regénye, amelyet – akárcsak a jelen válogatásunkban szereplő, a Kultura laži (1996; A hazugság kultúrája) kötetből vett írást, és a fentebb említett regényt – Radics Viktória fordított. NEVEN UŠUMOVIĆ (1972) író, könyvtáros, műfordító – Bodor Ádám Sinistra körzetének megszólaltatója horvátul, de ugyancsak fordított Hamvas Bélát, Kertész Imrét, Esterházy Pétert. Jóllehet jelenleg a szlovéniai Koperben lakik, és az isztriai Umag könyvtárába (a horvát oldalra) jár át dolgozni, ifjúkorát Szabadkán töltötte, jól beszél magyarul. Két prózai kötete jelent meg, jelen válogatásunkban az Ekskurzija – roman kratkog daha (2001; Exkurzió – rövid lélegzetű regény) című írásából közlünk részleteket.

991

Vi l á g i r o d a l m i f o l y ó i r a t Főszerkesztő: Fázsy Anikó Munkatársak: Imreh András, Lackfi János, Lukács Laura, Pálfalvi Lajos Olvasószerkesztő: Hernád Imre

Szerkesztőség: H-1146 Budapest, Hermina út 57–59. Telefon/fax: (36-1) 363-0621 E-mail: [email protected] A Nagyvilág olvasható a www.nagyvilag-folyoirat.hu internetcímen Kiadja az Új Világ Alapítvány Felelős kiadó: Fázsy Anikó Tördelte: Szmrecsányi Mária Nyomta a Borsodi Nyomda Kft. Terjeszti a HIRKER Rt., az NH Rt. és az alternatív terjesztők. Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletág. Előfizethető a postai kézbesítőknél, az ország bármely postáján, Budapesten a Hírlap Ügyfélszolgálati Irodákban és a Központi Hírlap Centrumnál (Bp., VIII. ker. Orczy tér 1. tel.: 06 1 477 6300; postacím: Bp., 1900). További információ: 06 80 444 444; [email protected] Előfizetési díj egy évre 7200 Ft, fél évre 3600 Ft. Külföldön terjeszti a Batthyány Kultur-Press Kft. H-1014 Budapest, Szentháromság tér 6.

ISSN 0547-1613 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó előzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve.

Mindazoknak, akik adójuk 1%-ával támogatták lapunkat, ezúton mondunk köszönetet. Adószámunk: Új Világ Alapítvány 18186062-1-42