Tartalom Szellem A meditáció ....................................4-5. Az élet értelme ..................................9. A világ gyorsulása .............................17. A hatalom és a tudás ....................18-19. Szabad akarat ..............................26-27.
Beszélgetés Szatyor Gyõzõ - szobrászmûvész .....6-8. Brunner Márta .............................12-13. Erõs Antónia ...............................20-22. Nádas György ..............................24-25.
Egészség Csontritkulás, csontmeszesedés ......16. Hospice ........................................14-15. Érdekességek a nagyvilágból Arthur király és a legendás Camelot .10.
Viszonyaink Tapsztalás, megtapsztalás .................11.
Dalma meséi A gyümölcsfaló tündérke ..................29.
Üdvözlöm a Kedves Olvasót! Örülök, hogy olvasóink táborában köszönthetem, és bízom benne, hogy élvezni fogja magazinunkat. A Csend Hangjai legújabb számában foglalkozunk a meditációval, vagyis hogy milyen is a tényleges meditáció; keressük életünk értemét, a miértjeinket; szót ejtünk a hatalomról és a tudásról - s ezen belül is a gyermekkori tapsztalatok fontosságáról. Ismét témánk a szabad akarat, mely emberi sorsok, életek kulcsfontosságú meghatározója. A világ gyorsulása kapcsán elelmélkedünk a térbe kikerülõ újabb rezgésekrõl, energiákról is. Népszerû “Egészség” rovatunkban ezúttal a csontritkulás és a csontmeszesedés lelki okait, problémáit ismerheti meg az olvasó és azok lehetséges gyógymódjaira is kitérünk. Mostantól indul útjára egy sorozat, melyben az emberi elmúlást megkönnyeníteni igyekvõ Hospice alapítványt mutatjuk be. Viszonyaink rovatunkban a tapasztalás és megtapasztalás közti lényegi különbséggel foglalkozunk. Természetesen ezen kiadásunkból sem maradnak ki a nagyvilág érdekességei és a gyermekenek szóló mese sem, mely utóbbi ezúttal nem a régen elkezdett folytatásokban közreadott történet része, hanem egy új stílusú, tanító villám mese. Jó olvasást kívánok mindenkinek! - Sipos Anikószerkesztõ
Az a lényege az egésznek, hogy ez nem meditáció, hanem irányított gondolatok, irányított relaxáció, tehát nem meditáció. A meditációnak a lényege a belsõ csend és a belsõ türelem megtapasztalása. Eljutni a tökéletes gondolat nélküli állapotba, aminek az a legfontosabb része, hogy semmire nem gondolok, teljes, totális csend van, nincsenek színek, hangok, kavalkád, emlékek, gondolatok, semmi nincs. A semmi van. Ezt kimondani roppant könnyû, elérni nagyon nehéz. Egy átlagos meditációs mester, aki ebben már nagyon-nagyon ügyes, az 25-30 év gyakorlattal tudja ezt elérni. Ennek ellenére manapság mindenki beszél arról, hogy tud meditálni. A Dalai Láma meditációs mestere 30 éve meditál, és õ mondja magáról azt, hogy érti, hogy mi a meditáció. Itt Magyarországon is mondják nagyon sokan, hogy õk zen meditálnak, és õk tudnak csendben maradni. Hát igaz, nem kiabálnak, amikor meditálnak, de ha megkérdezed tõlük, hogy mi a meditáció lényege, akkor nagyon sok okos dolgot mondanak, csak azt nem, hogy csöndben legyenek. Az a meditáció lényege, hogy nincs kép, nincsenek színek, és nincsenek hangok, nincs mozgás, nincs vizualizáció. Csend van, nincs semmi, a semmi van. Ezt úgy tudja az ember elérni, - és itt jön a dolog ravaszsága, - hogy legyõzi saját magát. Amikor leültök meditálni, becsukjátok a szemeteket, és mindjárt elõjönnek a napi élet okozta feszültségek . Ha még jobban becsukjátok a szemeteket, akkor a tegnapi feszültségek is elõjönnek, ha még jobban becsukjátok a szemeteket, akkor az élet feszültségei, a család, a gyerek, az ez, amaz okozta feszültségek jönnek elõ. Ha még jobban megy befelé, akkor a kisebb sérelmek, meg a nagyobb sérelmek, - vélt vagy valós, teljesen lényegtelen. Ha nagyon becsukjátok a szemeteket, akkor a végén ez az álmodozás pillanatába esik át, és akkor jön az, hogy õ hallotta, hogy zöld erdõ, fehér ház, és ott megtalál mindent, ami kell a meditációhoz. Így nem fog mûködni, mert így nem fogja saját magát legyõzni. Ugyanis valójában az elméje játszik vele, és soha nem fog csendben maradni. A csendnek az a lényege, hogy valaki szó szerinti értelemben túllép saját korlátain. Akárhogy is nézzük, az hogy valaki szereti az eperfagyit vagy nem, az emberi tulajdonság, ugyanis a lélek azt sem tudja, hogy mi az, hogy eperfagyi. Soha nem evett, és soha nem is fog enni, csak a testnek vannak vágyai, gondolatai, és semmi másnak. A szellemnek felismerési folyamatai vannak, a lélek pedig a maga tökéletességével nincs is rászorulva az eperfagyira. Az a lényeg, hogy
amikor valaki elkezd meditálni, a legfontosabb dolog, hogy túljusson saját gondolatai korlátain, mint egy határátlépõ átlépjen a gondolatain, megismerje, felismerje és a nyilvánvaló és rejtett ok értelmében el is engedje õket. Erre az elengedésre lehetne nagyon jó példát mondani. Egyszer két zen szerzetes sétálgatott az erdõben, mert jobb dolguk nem akadt, - és már hetek óta ez volt a dolguk, amit csinálhattak, - és látták, hogy van elõttük egy folyó, és a folyón át akar kelni egy nõ. Látták, hogy a nõ ha belemegy a vízbe vizes lesz a ruhája. Erre az egyik zen szerzetes szó nélkül megfogta a nõt, átvágott a vízen, letette a nõt és ment tovább, és csendben figyelgette az erdõt. Erre a másik zen szerzetes megszólalt: “Hogyan tudtál ekkora hibát elkövetni, hogy rendünk törvényeit megszegve egy nõhöz nyúltál? Megérintetted, és ez micsoda nagy bûn! Hogy tudtad õt fölvenni?” Erre a másik zen szerzetes megszólal: “ A folyóparton letettem...” Õ egy embert vitt át a folyón, és nem azt nézte, hogy egy nõ. A másik meg a nõiességét nézte, és a gondolatai még mindig ott voltak, hogy ott volt egy nõ, és a másik egy nõt érintett meg. A meditáció is ugyanígy mûködik, amikor eljuttok saját magatok folyójához, túljutva rajta a terhet tegyétek le, mert tudjátok, hogy az oda tartozik. Minden meditációnak van egy próbatétele - bár ez kicsit durvának tûnik. Bizonyságtétel, ez a jó szó rá. Mi bizonyítja azt, hogy jól meditálsz? Szokták mondani, amikor valaki nagyon jó meditatív állapotban van, akkor a saját belsõ szerveinek, idegpályáinak, vérköreinek tud parancsolni az akaratával. Itt jön az egésznek a ravaszsága, ugyanis valójában akkor meditál jól az ember, ha fizikai fájdalmát nem megszûnteti vagy lokalizálja, hanem mondjuk úgy, hogy túllép rajta. Tehát, a fájdalom számára nem lesz fájdalom. Az a meditációs forma, amit én mindig meg szoktam mutatni, az rettenetesen fájdalmas, kínos és gyötrelmes. Az a lényeg, hogy leültök térdelésben, így kezdõdik. A sarkatok hátul össze van zárva, a két nagylábujj egymáson fekszik, kezeteket úgy teszitek ahogy akarjátok eleinte. Célszerû két ujjat összeérinteni, és itt a combon nyugtatni, és eleinte kiszúrni magatok elõtt egy pontot egy pár méterre, és arra koncentrálni. Nyugtatni a gondolatot, és addig csukva hagyni, ameddig gondoljátok és akarjátok. Eleinte érdemes húsz perccel kezdeni, úgyis 5 perc múlva abba fogjátok hagyni. Ugyanis ez egy rettenetesen kínos ülés, annyira fáj, hogy nagyon. Körülbelül 3 perc múlva itt minden elzsibbad, és olyan, mintha 600 hangya lenne rajtad, és üvegszilánkokon térdepelne az ember. Ami a lényeg, ha tökéletesen ura vagy önmagadnak, elmúlik a fájdalom, fel tudsz állni, nem lesz semmi bajod. Ellenben itt jön az egész dolognak a poénja. Ha elkezdesz azon görcsölni, hogy hú de fáj, meg izé, abban a pillanatban olyan kín lesz, hogy nem tudsz felállni. Mint hogyha az elme pontosan tudná, hogy ez milyen ülés. A lényege az, azért nevezik gyémánt ülésnek a zenben, mert az emberi aura ilyenné válik, mint a gyémánt darab. Pontosan ugyanolyan formációt vesz föl, mintha az emberi aura egy piramishoz lenne hasonlatos, és a piramishatás következtében a felsõ 1/3-ban a legnagyobb az energia hatás, és véletlenül pont a felsõ 1/3-ban van az emberi agy. Ilyenkor, tehát a legkönnyebben tud nagy energiákhoz jutni. Igaz, egy kis árat kell érte fizet-
ni. Ezt az árat nevezik a türelemnek, amire szokták mondani, hogy a mester utolsó leckéje. Van egy olyan ismerõsöm aki 73 évesen állt neki. 5 perc után azt mondta, hogy ez egy idegbaj, ezt õ nem fogja megcsi nálni soha, most már olyan másfél óránál tart. Szerintem ez egy nagyon jó teljesítmény. A saját tapasztalatom, - senki ne értsen félre, minél idõsebb valaki, annál jobban bírja. Akkor lesz könnyû ez a meditáció, ha valaki elkezd azon gondolkozni közben: Miért csinálja? Csak ezen az egy dolgon kell gondolkodni. Miért ül le? Ez legyen az elsõ gondolat, amin elmélkedtek egy 5-10 percet. Miért csinálod? Akkor ott lesz a kérdés, hogy komolyan veszi-e az ember magát, vagy nem veszi komolyan magát. Ez semmibe nem kerül, semmilyen áldozatot nem kell érte hozni, csak egyet, önmagunkat komolyan venni. Ez az elsõ igazán nehéz lecke ahhoz, hogy az ember megismerje önmagát. Ugyanis roppant ciki, az ember fog egy órát, és azt mondja, hogy 10 percet meditálok, és 1 perc után azt mondja, üldögéljen a fene, aki akar, mert ez roppant kínos dolog, abba lehet hagyni. Csak 9 percig nézi az ember az órát, hogy ennyire nyuszi vagyok, nem bírok ki 9 percet, magamat sem tudom komolyan venni? Onnantól kezdõdik igazából a lélek megismerésének a mélysége, hogy az ember rájön, hogy micsoda törékeny és micsoda parány. A 9 perc így repül el. Roppant érdekes érzés, amikor azt mondod, hogy 10 percet üldögélek benne. Eleinte úgy kell gyakorolni, hogy nem csukja be senki a szemét. Tehát, nyitva marad a szeme, nézelõdik, csak szokja az idõt, hogy milyen az ülés. Fontos dolog, hogy fel kell venni egy alap szintû légzési ritmust, és nem szabad, hogy a levegõ után kapkodni kelljen, nem szabad hirtelen venni a levegõt, mert az eléggé megterheli az idegrendszert. A túl élénké vált idegrendszer gyorsabban közvetíti a fájdalominergeket, s mivel az ember nem alapvetõen érzelmes lény, hanem érzelgõs lény, ideges lesz. Ha ideges az ember, akkor kifogásokat talál, ha kifogásokat talál, akkor el fog ájulni. Ilyen egyszerûen le lehet vezetni ezeket a dolgokat. Az a lényeg, hogyha elkezded, ki szúrsz egy pontot, olyan 1 vagy 5 méterre, teljesen mindegy, hogy milyen messze, azt is lehet csinálni, hogy egy asztaltól 2 méterre, és az asztalon meggyújtasz egy gyertyát, és a gyertyalángot figyeled. Orrodon beszí vod a levegõt, és a szádon kifújod. Az a lényeg, hogy úgy kell beszívni, hogy ne halld, de ha picit hallod, az nem okoz problémát. De a kifújást ne halld. Az a lényeg, hogy próbáljatok arra gondolni, amikor fújjátok ki a levegõt, hogy ez az egész egy tökéletes valami, amiben én lehetõséget kaptam önmagam megismerésére. Akkor tiszteljem ezt a világot. Amikor ráültök elõször a sarkatokra, azt mondjátok, ez igen jó - 5 másod percig, aztán kezd rosszabb lenni a helyzet. Amikor el tudtok jutni odáig, hogy 10 percig kibírjátok úgy, hogy csak négyszer-ötször akartok fölállni, utána lehet becsukni a sze met, és a kezdés, az körülbelül olyan 10 perc legyen a kezdõ idõszak, utána azt lehet növelni percekkel. Azt nem tartom egészségesnek, amikor valaki azt mondja, hogy bírt már 10 percet ülni, és na most akkor egy órát. Az úgy nem jó dolog. Mindig a természetet kell alapul venni. A természetben
nincsenek extrém dolgok. Mindig a picibõl lesz a nagy, egy folyamat, és a nagyból lesz a pici. Tehát, ha 10 perccel kezditek, akkor 11 legyen a következõ. Tíz nap múlva eljuttok a 20 perchez, majd 30 nap múlva eljuttok a 40 perchez, és az nagy idõ, mert csak egy hónapot csináltátok. Ha így megy a dolog, és megfelelõ türelemmel rendelkezik valaki, akkor nagyon hamar el lehet jutni az egy órához. Elmondani könnyû, kivitelezni azt a napi 1 percet rettenetesen kínos. Van ennek a dolognak ezenkívül még számtalan egészségmegõrzõ hatása is. Maga az ülésforma csökkenti az érproblémákat, a vérnyomás okozta problémákat, a gyomor okozta problémákat, a szédüléssel összefüggõ problémákat, illetve az idegpályákkal összefüggõ problémákat. Tehát elég sok mindenre van pozitív hatása. Egy biztos, hogy akkor mûködik igazából, hogyha az általad meghatározott idõpont maximumot túlléped, és nem elõbb hagyod abba. Fontos dolog a kiindulópont: Miért van nekem erre szükségem? Az ember elgondolkodjon azon, hogy magamat menynyire veszem komolyan, valójában mit akarok ezzel az egésszel, és mennyire érzem a saját lelkem igényét arra, hogy szabad legyek. Ha érzem, hogy igénye van a lelkemnek arra, hogy megismerje ezt az egészet és felismerje, akkor azt tudnom kell, hogy nem ebbõl áll a világ, az anyagból. Akkor tudnom kell azt is, hogyha fáj, ez az elmém által okozott fájdalom, mert csak neki fáj, a szellememnek és a lelkemnek nem. Ha a világ megismerését gondolom, az szellemi és lelki dolog. Ha a testem korlátainak a megismerését akarom, az is szellemi és lelki dolog. Érdekesség és példa, hogy van egy olimpikon futónõ, aki teljesen véletlenül három olimpiában lett aranyérmes futásban. Gyerekkorában 9 évesen gyermekbénulást kapott, és mindenki azt mondta neki. Ja, 22 gyerekes családba született bele. Azt hitték, hogy a kis cica viszi el, mert akkora, meg hogy minden baja lesz, és 9 éves korában véletlen pillanatában eldöntötte, hogy õ futni fog. 4-5 évig akárhány futóversenyen elindult, mindegyiken csak utolsónak ért célba. Õ akkor is kitartott az mellett, hogy futni fog, pedig már mindenki hülyének nézte, hogy mit akar ott, hát állandóan utolsó. Véletlenül egyszer megnyert egy versenyt, utána olimpiákat nyert meg, és háromszoros aranyérmes lett. Az a lényeg, ha az ember egyszer túljut a saját fájdalomküszöbének a felismerésén - a nyilvánvaló és a rejtett ok értelmében, hogy mi is az, ami fáj és miért fáj, - akkor rájön, azon a fájdalmon túl létezik valami, az egész világegyetem ..... A meditáció legfontosabb lényege, hogy az ember eljusson a tökéletes gondolatnélkülibe. Legegyszerûbben úgy szokták ezt csinálni, hogy valaki csak a csendre gondol. A legegyszerûbb formája, hogy semmi másra nem figyel az ember a kezdeti lépéseknél, mint beszívja a levegõt, kifújja a levegõt, és csak a légzés ritmusára figyel. Egy idõ után el lehet így jutni a csendhez. A tökéletes csend úgy nyilvánul meg, hogy nincs semmi, még fizikailag sem. Tehát a meditáció legfontosabb része, hogy az ember bizonyos energiákat érzékelni tudjon, úgy belsõ, mint külsõ energiákat. Az a legfontosabb, ha valaki meditálni akar, hogy miért akar meditálni. Tehát az energiaérzékelésen kívül van-e va-
lami fontosnak tûnõ oka. Ha van, akkor nem jó a meditáció. Mert magának a meditációnak, mint állapotnak kell jelentkezni, és annak nem lehet oka. Nem lehet úgy nézni, hogy én azért akarok meditálni, - mert mert, mert - akkor nem mûködik. Mert mindig ott lesz a cél, ami motiválja az embert a motiváció irányításában. Az legyen a legfontosabb, hogy úgy indítsd el a meditációt, hogy egy érzelmi állapotot tudjon létrehozni, egy gondolati, öröm állapotot. Máshogy nem lehet meghatározni. Tehát egy öröm állapotnak kell lennie, egy jól esõ érzésnek, egy harmónia vagy egy nyugalmi állapotnak kell lennie, csak akkor tud mûködni. Ennek kell lennie egy kontroll állapotnak, ez a gyémánt ülés, a fájdalom kiküszöbölése. Mert ez az egy bizonyítja be a meditációban, hogy nem a fizikai test meditál, hanem a fizikai test nyugton van, sarokba van állítva, és a szellem és a lélek egyesül, és ennek eredményeképpen jön létre az az energia. A fizikai test a meditációban nem érvényesül, nem mûködik, nincs jelentõsége, ezért nagyon nehéz elérni a meditációt, mivel az ember fizikai világban él. A meditációnak a lényege, hogy fizikai világban, nem fizikai módon viselkedni, nem fizikai gondolatokat létrehozni, hanem mondjuk úgy, hogy hallhatatlan gondolatokat. A hallhatatlan egészbe, vagy örökké létezõbe bejutni vagy csatlakozni, vagy felismerni. Ez csak nem fizikai módon lehet. Legfontosabb az, hogy az ember a saját testi korlátian át tudjon lépni. Legfontosabb megközelítése, hogy az ember mint gondolat el tudja dönteni önmagában azt az egyetlen aprócska kis dolgot, hogy miért van neki szüksége erre. Nem ismerjük fel, nem is kell leírni, csak ezen az apró kis momentumon elgondolkodni, hogy miért van szükségem rá. Ha ezt nyilvánvaló és rejtett ok értelmében gondolja az ember végig, akkor egy csomó apró dologra rá tud világítani. Itt az igazi meditációról van szó, az egységhez való visszaforduláshoz. Azért mondom ezt a miértet, hogy miért van szükség a meditációra, mert ha nagyon mélyen megnézzük, a meditáció fokozatai így épülnek fel: fizikai fájdalom legyõzése, gondolati síkok legyõzése, érzelmi emóciók elengedése. A meditáció nehézségei után majd itt nyilvánul meg az idõben való elõre-hátramenet lehetõségeinek a tanulmányozása. -A-
“Fontos dolog a kiindulópont: Miért van nekem erre szükségem?”
“ ... igénye van a lelkemnek arra, hogy megismerje ezt az egészet és felismerje ... “
“ ... mi is az, ami fáj és miért fáj ... “
Szatyor Gyõzõ mûveivel jóval elõbb megismerkedtem, mint magával az alkotóval. A kilencvenes évek elején, a pécsi Tettye-játszótér fába álmodott, csodálatos mesevilág figurái nagyon elütöttek a szocreál vascsõ-beton játszóterektõl. A millenniumi évben felújított, ma már lassan 21 éves játszótérnek azóta már megszülettek a kistestvérei, szûkebb hazánkban, Baranyában, de azt is mondhatnám, hogy kis hazánk több táján is már egy új generáció nõhetett fel "szatyorgyõzõs" játszótereken. Ha figyelmesen tanulmányozni kezdenénk ezeket a köztéri szobrokat, kapukat, játszóterek díszítõ elemeit, felfedezhetnénk bennük a magyar népmûvészet gyökereibõl fakadó motívumokat, amiket a mûvész mesterien ötvöz a mai modern, praktikus megoldásokkal. Mûveiben felfedezhetõek az õsi pogány motívumok (nap, hold, életfa), de ugyanakkor a keresztény hit jelképei is (kereszt, fejfa) és mindezeket keretbe foglalja a szülõföldje, az Ormánság népének lelki gazdagsága. A szobrász - fafaragó - tanár így vall magáról: "Alkotásaimhoz döntõ indítást és állandó megújulást a szülõföldem adja. A népmûvészet és a képzõmûvészet megismerésének vágya és szeretete arra kötelez, hogy munkáimban a hagyományok megõrzése és a mai valóság együtt legyen jelen. Alkotó pedagógiával is azt vállalom és hirdetem, ugyanis a pedagógiában ott él a mûvészet és a mûvészetben mindig ott él a pedagógia lehetõsége". - Ha definiálni kéne magamat, azt hiszem elég nehéz helyzetben lennék. Mi is vagyok én? Fafafaragó, mûvész, tanár, talán néha még poéta is. Elég összetett az énem, de szilárd meggyõzõdésem szerint, ez, a szülõföldem, az Ormánság lelki világára vezethetõ vissza. Ahhoz, hogy jobban megértsék az én lelki világomat, elõször két kiemelkedõ személyiségre, - akiket én elõdjeimnek tekintek- , kell kitérnünk pár szó erejéig. Õk azok, akik nagy hatással voltak és vannak a mai napig az én mûvészetemre. Az egyikük Kákicsi Kis Géza református lelkész, aki egy gyönyörû monográfiát írt az Ormánságról, az ormánsági nép mindennapjairól, életérõl. Ez, a mintegy 45 falut magába foglaló, Baranya legdélibb vidékén, a Dráva mentén húzódó tájegység,
nagyon gazdag népmûvészetében. A Dráva árterületébe telepített falvak, dombhátakra, úgynevezett "ormányokra" épültek, ezzel védve ki annak gyakori áradásait. Alig egy-két évszázada, a fennmaradt feljegyzések szerint, volt olyan, hogy a halottakat csónakban vitték a temetõbe. Az ötvenes években végrehajtott lecsapolások, teljesen eltüntették ezt a vízvilágot, átrajzolták az Ormánság képét. Erdõk, tölgyesek, szilfák csoportjai pusztultak el visszavonhatatlanul. Kis Géza ezt a kis, maroknyi népet próbálta tanító-lelkipásztorként ráébreszteni arra, hogy milyen csodálatos értékek rejlenek bennük és a szülõföldjükben. De ugyanakkor, nap mint nap rádöbbentette õket arra is, hogy milyen gyarlóak, hiszen nem tudnak élni ezekkel a kincsekkel. Népiesen fogalmazva, õ talán az ottani nép "cifra nyomorúságát" írta le élethûen. A másik nagy elõdöm és eszményképem Kodolányi János, aki Pécsváradról kerül Vajszlóra, édesapja kerületi erdész volt és itt töltötte gyermek-ifi korát. Az Ormánságban töltött évek benne is kitörölhetetlen nyomot hagytak. Õ is e nép lelkületébõl táplálkozott, de ugyanakkor kíméletlenül leírta a valóságot. Mûveiben sokszor magukra ismertek az emberek, úgymond "kiírta" õket. Az õ irodalmi rajzait, vázlatait próbálom én, grafikába, esetleg dombormûbe átmenteni. Tudom, hogy ez nehéz vállalkozás, hiszen a lelkiséget sokkal könnyebb szavakban megfogalmazni. Kodolányi az Ormánságból indítja a pogány mitológiai regényeit, a Pogány világot és a Vas fiait, amik nagyon közel állnak hozzám és amikhez készítettem már kísérõ rajzokat is. Bár a jelen embereként élek, a honfoglaló magyar nép élete mindig is vonzott. Szinte minden mûvemben a múltba nyúlok vissza, számomra az egy fantasztikus kincsesbánya. Talán azt is mondhatnám, hogy
ilyen elõdök után, számomra már kevés dicsõség juthat. Én ezen nem is gondolkodom sokáig, hanem inkább alkotok és az értékelést az utókorra hagyom. Számomra csak az a fontos, hogy olyan világot teremtsek magamnak, amiben a szülõföldemtõl kapott ihletést próbáljam meghálálni. Megpróbálom átmenteni a jelenbõl a jövõbe azokat a jellegzetes ormánsági építményeket, mint például a talpasházakat, de akár a legegyszerûbb használati cikkeket, kézi szerszámokat is, amik óhatatlanul elsüllyednének a múlt homályában. És teszem mindezt nem csak faragásaimban, hanem grafikáimban, írásos feljegyzéseimben is. Igyekszem egy korképet felvázolni a szülõföldemrõl. Az írásmûveimet elbírálásra Tüskés Tibor barátomhoz vittem, aki jó tanácsként csak annyit mondott: "Úgy írd meg, mintha faragnál, a fölöslegeset hántsd le róla. Ha már szobor, akkor legyen jó!" - Ha jól érzékelem az eddig elmondottakból, te egy nép lelkületét, álmait próbálod fába faragni. Így hát jogosan adódik a kérdés, milyen a kapcsolatod a fával? - Az Ormánság gazdag fában. Legkedvesebb fám a tölgyfa, a gyümölcsfák közül pedig a diófa. Õk a szülõföldem jellegzetes fafajtái. A tölgy az számomra a "szent fa". Mélyre eresztett gyökerein át szívja fel a táplálékot, mintegy a múltból táplálkozva, a törzse egy monumentális mû, amit néha több ember sem képes átölelni, ami magán viseli a hatalmasság és az õs erõ minden jelét, az ágai pedig, mint megannyi kar, az égbe nyúlnak, magukhoz ölelik a napot és a holdat. Szinte azt is mondhatnám, hogy számomra a tölgyfa egyben az életfa szimbóluma is. - Ez egy csodálatos mesevilág, amit fába faragsz vagy álmodol. De hogyan sikerül mindezt összhangba hozni a mai modern szobrászattal? - Én a mûveimben a mesemotívumokat a valósággal és a funkcionalitással ötvözöm. Úgy érzem, így lehet csak egybefogni a magunk körüli világot. Az én térplasztikáimon található díszítések, egyben funkciókat is töltenek be. A kisgyerek a játszótéren nem csak megcsodálhatja, hanem fel is mászhat a faragott paripára, kakasra, meglovagolhatja azt. Legtöbb mûvemben szándékosan vegyítem a reális világot a mesék világával, amit én az ormánsági öregek meséibõl lestem el. A Kodolányi regényekhez rajzolt sorozataim, vagy például a "Pusztuló tanyák, falvak" grafika sorozatom sem volna hiteles, ha nem sikerült volna azok hangulatát átmenteni papírra. - A szülõföldtõl pár szó erejéig elszakadva, neked van egy másik grafika sorozatod is, aminek megalkotásához a rokon, finn nép hitvilágából merítettél ötleteket. Miként ihletett meg a Kalevala? - A Kalevala egy csodálatos eposz, ballada, ami egyébként egy tömény néprajzi és népmûvészeti kincsestár is. Bár napjainkban már bebizonyították, hogy genetikailag szinte semmi rokonság nem feltételezhetõ a két nép között, lelkükben, úgy érzem, hogy nagyon közel állnak hozzánk. Többször voltam már Finnországban, nagyon sok finn barátom van, akiket szívesen hívok meg minden évben a sellyei fafaragó és képzõmûvészeti táborba. Az õ világuk egy különleges és ugyanakkor csodálatos világ. Mielõtt az illusztrációkat elkészítettem volna, hosszú ideig a mélységeiben is tanulmányoztam a Kalevalát és ki merem jelenteni, hogy nagyon sok magyar, õsi motívumra akadtam benne. - Az Ormánságból szakadtál ki, az ormánsági nép lelkületét hordozod magadban. Megpróbálnád pár szóban felvázolni, milyen is az ormánsági ember hitvilága? - Ha erre a kérdésre kell válaszolnom, akkor mindig
visszatérek a gyermekkoromhoz. Inkább úgy fogalmaznék, hogy a gyermekkori élményeim felnõtt koromban tudatosodtak bennem, összeálltak egy egységes képpé. Most, ötvenöt évesen talán még jobban tudom értékelni azoknak az idõs, nyolcvan éves öregeknek a gondolatait, elbeszéléseit, amik a gyermekkoromat oly színessé tették. Ezt meg is írtam a "Hallottam sok mesét" címû kis kötetemben. Az ormánsági ember keményen dolgozik, hajnal hasadtától a sötét estéig megküzd a földdel. De ugyanakkor szereti és tiszteli is a földet, az erdõt, a mezõt, a természetet. Ebben a szeretetben nagy szerepe van az õsi pogány hitnek. Egyébként minden nap olvassa a Bibliát is és hisz Istenben. Ezt a csodás kettõsséget talán legszemléletesebben Kodolányi írja le a Pogány tüzekben, amikor az öreg Bese-apó csónakba ül és elevez, a már csak általa ismert, a Dráva árterületébe rejtett õsei bálványfáihoz és ott imádkozni kezd. Tulajdonképpen az Istenhez imádkozik, de az õsei bálványai elõtt teszi azt. Ez a csodálatos kettõsség szerintem, ma is benne van minden emberben. Az ormánsági ember hitébe belefért a természet, az erdõ, a virágok szeretete is. Bár az erdõ vadjait lõtték, az áldozatnak mindig megadták a tiszteletet. Egyszóval, voltak íratlan szabályok, amiket mindenki betartott. Mára már ezek a szabályok szétfoszlottak, semmivé váltak. Lehet, hogy anakronisztikus amit én állítok, de én azt mondom, hogy most volna csak igazán szükség a régi tanítókra, regõsökre, táltosokra, akik úgymond "visszamondják", hogy te ki is vagy. Azt, hogy te egy csodálatos világ része vagy, amit meg kell védened és át kell adnod az utókornak. A mai globalizálódó világunkban csak így lehet fenn- és megmaradni. - Miként nyilvánult meg a mindennapi életben az ormánsági nép hitvilága? Melyek azok az események, amelyek azt a felszínre hozták?
- Az élet két fontos stációja a születés és a halál, így kerek az ember élete. Az ormánsági gyereket bölcsõben vagy teknõben ringatták, kinek ami jutott, majd a gyönyörûen hímzett keresztelõ terítõvel letakarva, megkeresztelni a templomba vitték. Utána pedig figyelemmel kisérték, hogy eljárjon a templomba, higgyen Istenben, szüleiben és a saját életének fontosságában. Õk nagyon jól tudták, hogy nem mindegy, milyen útravalóval indul el az életbe a gyermek. A má-
sik, fontos stáció az ember földi életében, a halál. Bennem, gyermekkoromban, mély nyomokat hagytak a temetések. Mi, gyerekek, nem nézhettük meg a szobában felravatalozott halottat, csak azt tudtuk, hogy elment. A halottat körülülték a rokonok, szomszédok, barátok és "elhújákolták", azaz elsiratták õt. Elmondták a jótetteit, de a gyarlóságait is megemlítették. Volt olyan, hogy a halott mellett nevetésre is fakadtak. Itt látszott meg igazán az a népi bölcsesség, ami a halált csak a földi élet utolsó stációjának képzeli el. A halottat, akinek eljött az utolsó órája és megszûnt a földi szenvedése, útjára bocsátják, a lelke pedig a Mennybe vagy a Pokolba száll, mindenkinek érdemei szerint. A temetõbõl hazajöttük, utána ke-
zet mostak a kapuban elhelyezett lavórban és elkezdõdött a halotti tor. A torban megemlékeztek a halott jó és rossz tetteirõl, akár legénykori kicsapongásairól is, néha pedig elõkerült a cigány is, aki elhúzta a halott kedvenc nótáit és volt olyan, hogy akár táncra is perdültek. Õk abban hittek, hogy a halott lelke az õ szívükben, lelkükben tovább él. Egy egyszerû ormánsági ember ekképp határozta meg az elmúlás csodáját: "Úgy temetem el, hogy a lelkemben, szívemben to-
vább él!" Ezek után már csak a sír gondozása marad a hozzátartozókra és õk, lelkiismeretesen gondoskodnak is arról, hogy a síron mindig legyen friss virág, szilárdan álljon a fejfa. Van egy régi mondás: "A fejfa addig áll, amíg a halott, az élõk emlékezetében megmarad". - Apropó fejfák. De akár említhetném a kopjafákat, hintákat, játszótéri kis térplasztikákat is. Mindegyikben õsi motívumokat vélek felfedezni. Mennyire foglalkoztat téged az õsmagyarság népmû vészete? - Az az igazság, hogy én nem vagyok ennek a különleges világnak a szakértõje, de sokszor ösztönösen igyekszem belõle meríteni. Itt is Kodolányira és fõleg László Gyula régész-professzorra hagyatkozom, az õk nyomdokaiban szeretnék jár-
ni. Vannak már terveim. Például, meg szeretném faragni a Honfoglalást, de még nem állt össze teljesen a kép, még érni kell hagyni az ötletet. Hát ennyit a kristálytiszta mûvészetrõl. De szinte minden alkotásomba belecsempészek õsi motívumokat, jelképeket. A mai modern emberben is benne rejtõzik az õsei génje, bár ezt minden módon palástolni, elrejteni igyekszik. Ha én az õsi jelképeket egy alkotásban a felszínre hozom, õ azt a legtermészetesebben elfogadja, hiszen a magáé-
nak érzi. És ami számomra a legfontosabb, a gyerekeknek alkotni! Õk õszinték, naivak, kimondják azt, amit éreznek és belelátják a mûveimbe, a játszótéri játékokba azt, amit én beleálmodtam. Amikor egy újonnan felavatott játszóteremet nagy ujjongással, de ugyanakkor féltõ odafigyeléssel birtokba veszik a gyerekek, számomra az az igazi köszönet, megbecsülés. Én ilyenkor azt hiszem, hogy ennél többet nem is várhatok az élettõl. - Bandi András -
A legfontosabb dolog, hogy nem csak a rosszat kell végiggondolni, hanem a jó dolgokat is. Nem biztos, hogy azok a rossz dolgok, melyek egy adott személy megítélése esetén tûnnek rossznak. Mert lehet, ha egy napot ráfordítasz, és végiggondolod, kiderül, nem is biztos, hogy az a döntés például rossz döntés volt. Pár év távlatából visszanézni annak az eseményét, eredményét nem is biztos, hogy rossz dolog volt, még ha ott akkor sokan gonosz dologként élték meg, igaz azóta már öt-tíz embernek a környezetben kimondottan pozitív lelki fejlõdése lett belõle. Tehát épültek belõle. Így kell végignézni a dolgokat. Az a legfontosabb dolog, hogyha így ezeket a dolgokat valaki végig tudja gondolni, akkor bárki eljuthat életének nagy kardinális kérdéséhez: Minek születtem? Mi az élete legfontosabb karmája? Mi az õ élete feladata?.... Mindenki ezen gondolkodik. Mindenkinek ugyanaz a karmája, ugyanaz a feladata, örüljön, annak, hogy él, és boldog legyen. Azaz el tudjon jutni abba a szellemi állapotba, hogy a saját gondolataiért meri és tudja vállalni a felelõsséget, ezáltal a szavaiért, ezáltal a tetteiért. Ha már a tettekig el tud jutni, hogy azért vállalja a felelõsséget, akkor már tud alkotni. Ha alkotni tud, akkor jutott el a totális szabadsághoz. Ugyanis a teljes szabadság nem azt jelenti, hogy én egyedül vagyok és távol van tõlem mindenki, hanem azt jelenti, hogy mi vagyunk és együtt tudunk élni. Az igazi szabadság azt jelenti, hogy valaki tudatosan tud alkotni, ezáltal másoknak segít. Ez a legfontosabb dolog. Ha igazából megnézitek azokat az embereket, akik igazán szabadok, ugyan lehet, hogy öntörvényû emberek - ezt nem vitatom, hogy nem -, de mégis érdekessége a dolognak, hogy a világ mindig utánuk ment. Õket akarta utolérni. Mondjuk a legsarkosabb példa Leonardo. Annyira öntörvényû volt, hogy még magát is képes volt a sanyargatásig szabályozni. Végül el tudta érni, hogy nem aludt, csak 4 óránként 20 percet. Így évekig tudott
dolgozni. Próbáljátok csak ki, hogy két napig 4 óránként csak 20 percet alszotok, a harmadik napon az ember olyan álmos, hogy hanyatt tudna dõlni álló helyben, s mire földet ér, már alszik. Õ évekig tudott így dolgozni. Meg is élt 80 évet körülbelül. Az a lényege, amikor valaki eljut a szabadság pillanatába, akkor lehet, hogy mások számára öntörvényûvé válik, ami annyit jelent, hogy nem az úgynevezett falka közösség tagjává válik, nem is irányítóvá, hanem kisugárzóvá. Tehát eljut egy olyan egyensúly állapotába, amit mindenki szeretne elérni, olyan erõérzet állapotába, amit mindenki szeretne elérni, de egy dolog, hogy õ vállalta önmagát, vállalta a saját gondolatait, és a saját tetteiért a felelõsséget. Amikor valaki ezt meg tudja tenni, akkor ugyanígy bizonyos értelemben öntörvényûvé válik. Nem ugyanaz az öntörvényû, és nem ugyanaz az agresszív. Sokan összekeverik, hogy az agresszív emberek is öntörvényû emberek. Az öntörvényû ember azt jelenti igazából spirituális értelemben, hogy eljutott a szellemiségének és a lelkiségének egy olyan fokára, hogy már bizonyos alap társadalmi formák fölé emelkedett, és azok az õ számára már nem funkcionálnak. De ugyanúgy betartja a társadalmi normák alapszabályait. Például nem gyújtja fel a szomszédja házát, mert õ attól lenne boldog. Az öntörvényû ember pontosan meg tudja adni a másiknak azt a tiszteletet, hogy õ is el tudjon jutni a saját szellemiségének és lelkiségének arra a fokára, hogy önmagát tudja megvalósítani a saját belsõ elképzelései által. Amikor valaki másnak fájdalmat, félelmet vagy kárt okoz, az nem igazán öntörvényû, hanem valamilyen lelki problémával küzdõ ember. Az igazán öntörvényû emberek egyensúlyban vannak. - Causa Sui -
Egyes feltevések szerint az Észak-Angliai Glastonbury megyében, a néhai kelták földjén állhatott a legendás vár. Maga a "Camelot" név Chrétien de Troyes-tól származik. A XII. századi francia költõ elbeszéléseiben Camelot vadregényes, elbûvölõ tájon fekszik, olyan helyen, mely tele van misztikummal és csodákkal. Camelot lovagjai bátrak és hõsiesek, akik segítenek minden bajbajutott hölgyön, s egyik legfontosabb céljuk a Szent Grál keresése volt. Ezért a vár és annak lakói a hûség, a tisztaszívûség és a rendíthetetlenség szimbólumai lettek. Arthur király személye szintén misztikus ködbe burkolódzik, annak ellenére, hogy van némi bizonyíték néhai létezésére. A mondák szerint brit hadvezér volt, aki az V. században a rómaiak kivonulása után a szigetet elfoglalni akaró szászok felett aratott gyõzelmet. A XII. században Geoffry of Monmouth kelta történetíró beszélte el Arthur legendás életét. Ezekben az elbeszélésekben Arthur udvara a dél-walesi Caerlonban, az Usk folyó partján fekszik. John Leland VIII. Henrik udvari krónikása 1532-ben azonban rámutatott arra, hogy a somerseti South Cadbury vára lehetett Camelot, mivel itt állt a legnagyobb ismert brit erõd, mely egy nagy király fõhadiszállása volt. Ezt az állítást az 1960-as években Leslie Alcock régész által vezetett ásatások és feltárások is megerõsíteni látszottak. E szerint az erõdítményt az i.e. I. században építették, majd i.sz. 83-ban római kézre került és 400 évig - az újjáépítést megelõzõen - lakatlanul hagyták.
A felszínre került faépítmények között található egy 19 m hosszú terem, melyrõl azt feltételezik, hogy itt állhatott a Kerek Asztal, mely köré egykor Arthur a lovagjait gyûjtötte. Ez a Kerek Asztal lett az egyenlõség jelképe, hiszen a lovagok e körül ülve mindannyian egyenlõk voltak, s székeikbe Merlin tanácsára arannyal vésték bele nevüket. Nem szabad elfelejtenünk azonban Tintagel várát sem, mely szintén "igényt tart arra", hogy valaha ott állt Camelot. Cornwall északi partvidéke, mely Arthur király feltételezett születési helye, igen sok turistát vonz mind a mai napig, dacára annak, hogy a XII-XIII. századbeli vár jóval késõbb épült annál, minthogy ez a feltevés igaz legyen. Ha Arthur neve felhangzik, mellette óhatatlanul megjelenik Merlin személye is. Merlin egy fiatal lány és egy gonosz szellem gyermekeként látta meg a napvilágot. Mivel születése után azonnal megkeresztelték, nem hatott rá apja gonosz, ördögi természete, de néhány természetfeletti képességgel rendelkezett. Amikor Arthur apja, Gorlois cornwalli herceg csatába indult, felesége, Igraine egyedül maradt. Ekkor Uther Pendragon - Merlin segítségével - felöltötte Gorlois alakját, hogy végre elnyerje a szépséges Igraine szerelmét. Ezen az éjszakán Igraine fiút fogant, kit születése után Arthurnak neveztek el. Merlin ellopta az újszülött gyermeket és a jólelkû Sir Ector úgy nevelte fel, mint a saját gyermekét. Igraine és Gorlois házasságából még három lány született, közülük az egyik, Morgana la Fay különös varázshatalomra tesz szert és minden célja az volt, hogy ártson Arthurnak, a féltest-
vérének. Mikor Arthur 16 éves lesz, apja meghal. Merlin ezután fedi fel származásának titkát. Elmondja a gyermek Arthurnak azt is, gyermekként tündérek vigyáztak rá és varázslatuknak köszönhetõen Arthur lesz a legnagyobb, legbölcsebb, legigazságosabb király, aki valaha is uralkodott és uralkodni fog a földön. Britanniára valóban béke köszönt Arthur 12 éves uralkodása alatt. Ez az idõ a lovagság virágkora, ez idõ tájt a Kerek Asztal lovagjai mindig Arthur mellett vannak és a király mindenben kikéri tanácsaikat. Különösen kedveli a lovagok közül Lancelotot, Percivalt és Gawaint. Amikor Arthur Camelotba hozatja a szépséges Ginevrát, hogy feleségül vegye, Lancelot lovag végzetes szerelemre lobban a nõ iránt. Morgana la Fay fia, Mordred leleplezi a szerelmeseket és követeli Ginevra máglya általi halálát. Lancelot azonban megmenti a királynõt és Franciaországba menekülnek. Amig Arthur a szerelmeseket üldözi, Mordered államcsínyt hajt végre. Miután visszatért, Arthur megütközik Mordered seregével, ahol halálos sebet kap Morderedtõl. Alattvalói a király testét egy csónakba teszik és az éj leple alatt, a tejfehér köd takarásában elindulnak a halálos beteg uralkodóval Avalon felé. A kelták szerint a hõsök és a szentek haláluk után Avalon szigetére kerülnek. Geoffry of Monmouth szerint a sebesült Arthurt, Avalon szigetén Morgana le Fay várta és szerelméért cserébe gyógyulást ígért a királynak, aki ezt visszautasította. Az Arthur-legenda egy másik változata szerint azonban a király nem halt meg: egy napon majd visszatér, hogy felszabadítsa népét. William of Malmesbury krónikás is így ír Arthur haláláról, temetkezési helyérõl: " Sehol sem található. Miért is? Az õsi költemények arról mesélnek, hogy a király még eljön". -Hegedûs Piroska-
Azt senki nem tudja megmagyarázni, hogy nem is azt érezted, holott tudod, hogy az azt jelenti, ami akár mentálisan, akár spirituálisan történt. Tehát, nem lehet megingatni. Amikor megtapasztalás helyett a tapasztalás jön, akkor nem tudnak megingatni. Amikor megtapasztalás jön, akkor azt bárki meg tudja ingatni. A tapasztalás, egy képlékeny dolog, mint egy vízcsepp. Az úgy gördül, hogy szinte akadálytalanul okoz örömet. A megtapasztalás úgy jön, hogy egyiktõl is hallok valamit, másiktól is hallok valamit, akkor én is biztos jól értelmeztem. Ez a megtapasztalás. Tehát, elkezdi magára vetíteni ezeket a dolgokat. Mindenféle gyakorlati vagy akár elméleti tapasztalásszerzés nélkül. Tehát gondolja, hogy lát. Példaképpen van 10 ember, 10 férfi, és abból 10-en elkezdenek beszélgetni, hogy 9-en milyen jól tudnak kapura rúgni. Egy csak hallgat, hallgat és egy idõ után már õ maga is úgy fogja érezni, hogy ez nekem igen jól megy, én ezt igen, ezt meg tudom csinálni. Hallottam, hogy hogy csinálják. Egyszer sem próbálta meg, de már szinte meg tudja magát gyõzni, hogy ezt meg tudja csinálni. Aztán ez a megtapasztalás, mert jön a fájdalom. Még a labdát sem tudja odébb rúgni, pedig hallotta 9-tõl, hogy milyen jól gurul, de nem tudja kivitelezni. Itt jön a lényege, hogy miért nem tudja kivitelezni, mert hasonulni akar másokhoz, és ez nem okoz belsõ örömet. Az ember nem arra született, hogy arról meséljen, hogy milyen jó egy kávé és erre a másik ember azt mondja, hú de jó. Nem, az ember arra született, hogy ki tudja mondani: igen, én is szeretem a kávét. Tehát, én is. Itt az a lényeg, hogy ki tudja mondani, hogy nekem is van saját, szabad akaratom és nem más mondja meg nekem, hogy milyen a kávé íze, hanem, ha akarom, akkor én, a magam saját, szabad akaratomból, elhatározásomból mondjam azt, hogy igen, én szeretem a kávét, vagy nem szeretem. Tehát, fontos dolog, hogy külön kell választani a megtapasztaltat és a tapasztalást. Ez ta-
pasztalatszerzés. A lényege az egésznek, ami a ravaszsága és a csodája, hogy minél többször törekszem belül a csendre, a tükröm többet mutat. Minél többször törekszel a feszültségre és a megtapasztalásra, a tükör annál kevesebbet mutat. De bele lehet esni a megtapasztalás csapdájába, ugyanis ennek van egy ravaszsága. Ha te minél jobban törekszel a feszültségek által, hogy olyan légy, mint a másik, egy idõ után a nagy egész, mint egy tükörkép, lehetõvé teszi a számodra, látni fogod. Ó, ez mûködik. Igen, de csak bizonyos határokon belül, bizonyos körülményeken belül. Ugyanis, amikor igazán szükség van rá, semmi nem megy. Hány olyan eset van a világban, amikor valaki azért tanul meg gyógyítani, mert a szomszédja is gyógyít. Ketten jól elbeszélgetnek együtt a gyógyításról és tök happy a világ, mert mindegyik tudja, a másiknak mi a baja. Persze azt elfelejtik, hogy húsz éve ismerik egymást és pontosan tudják, hogy melyik mikor, hová járt orvoshoz. Amikor tényleg az egyik közel kerül egy beteghez és tényleg kellene segíteni, mondjuk egy jó szóval vagy bármi mással, akkor általában elveszik valami, mert nincs tapasztalat mögötte, ami megtapasztalása volt egy emberi viselkedésmintának, a hasonulásnak, ami a legveszélyesebb dolgok egyike. Sokszor van úgy, hogy az egyik ember azért akar olyan lenni mint a másik, mert így kevesebb a felelõssége az életben. Sokkal könnyebb úgy élni - gondolják sokan -, hogy a másik megmondja mit csináljak, miért csináljam, hogy csináljam. Elmarad a kreativitás és elmarad a szabadság. Amikor te arra gondolsz, hogy úgy leélni egy életet, hogy megálmodni valamit, és azért harcolni, hogy én, azt én érezzem. Akarok valamit és azt én tapasztaljam meg... az a tiéd, senki nem tudja megcáfolni... De, amikor valaki elõre elmondja, hogy ez így, meg így mûködik, akkor az az övé és nem a tiéd. - AN-
Tehetett bármekkora kitérõt, jelenthetett bármekkora hátrányt a tévés múlt, a székesfehérvári Vörösmarty Színház társulatának tagja úgy véli, hogy ez a mesterség neki lett kitalálva és azt az utat járja, ami számára meg lett írva. - Milyen volt a gyerekkorod? Vándor gyerekkorom volt. Pécsen születtem, az anyukám a Pécsi Nemzeti Színháznál volt színésznõ, majd Szegedre szerzõdött és ott kezdtem el az általános iskolát. Közben Budapesten jártam az Állami Operaház Gyerekkórusába, majd onnan a Balatonra költöztem apukámhoz és az általános iskolát és a középiskolát ott végeztem el. - Hogyan élted meg ezt az idõszakot? Élveztem a vándorlást, a változatosságot, egyébként is izgõ-mozgó ember vagyok. A szüleim válása sem viselt meg. Apukám révén új családba kerültem, rengeteg testvérem, unokatestvérem lett hirtelen, anyukám világában pedig ott volt a színház, ami már egészen korán megfertõzött. Egy gyereknek a színfalak mögül csodát jelent, ami a színpadon történik. - Gyerekkorodtól készültél a színészi pályára? Igen, bár érettségi után megtorpantam és nem akartam színésznõ lenni, inkább civil életet szerettem volna. Hogy ennek mi lehetett az oka, azt nem tudom, talán túl sokat láttam a színészet árnyékvilágából, a háttérbõl. Volt pár év, amikor kifejezetten távol tartottam magam a szakmától és mégsem tudtam elkerülni. Fanatikus vagyok, fõleg azóta, amióta megpróbáltam normális munkát keresni és tanulni, mégis, minden út a színészethez vezetett. Hiszek abban, hogy minden embernek ki van jelölve az útja, célja, feladata és errõl az útról nem lehet letérni. Lehet kerülõket tenni, de a fõ feladatot be kell, hogy teljesítsük. Én hiszem, hogy jó úton járok és ezt kell csinálnom. Máshoz nem is értek, nem is tudom, hogy mi más lehettem volna. - A te utad hogyan vezetett a színészet felé? 16-17 éves voltam, amikor úgy gondoltam, hogy nem leszek színésznõ. Addig töretlenül rendeztem darabokat az iskolában, szavalóversenyeket nyertem, minden utat, ami a pályához kötõdik, gyerekként végigjártam. Majd jöttek a kerülõk, az elsõ az volt, hogy kimentem Olaszországba. Pizzériában, szendvicsbárban dolgoztam, de ott is megtaláltak. Voltam egy olyan válogatáson, ahol a televízióba kerestek lányokat. Továbbjutottam, de a következõ verseny már nagyon messze volt, Rómától több száz kilométerre, ezért nem mentem el. Aztán szórólapot osztogattam a tengerparton és kiszúrtak egy reklámfilm szerepre és már ott is találtam magam a forgatáson. Hazajöttem és butikban, egyéb hétköznapi helyeken dolgoztam, amikor kapcsolatba kerültem egy zeneszerzõvel, aki a barátnõmmel írt nekünk egypár dalt, amibõl majdnem lemez is lett, de fel is léptünk velük. Anyukám bíztatott, hogy próbáljam meg, jelentkezzem a Színmûvé-
szetire. Hónapokig készültem vele a felvételire és elsõ nekifutásra felvettek. - Meglepõdtél? Nagyon. Az eredményhirdetés mindenkibõl más reakciókat váltott ki. Akinek mondták a nevét, az eufórikusan õrjöngött az örömtõl, akinek nem, az zokogott, de olyan, hogy csendben üljön a helyén valaki, azt hiszem én voltam az egyetlen. Akkor éreztem igazán, hogy ez az út számomra meg van írva. Az elsõ pár hónapban rákaptam az ízére. - Sokan Vágó István vetélkedõjének háziasszonyaként ismertek meg. Ez a "szerep" annak idején választás elé állított és végül el kellett hagynod a fõiskolát. Hogyan élted meg azt az idõszakot? Huszonegy éves voltam akkor és kétségbeestem, mert minden jól indult, az elsõ évet a fõiskolán sikeresen elvégeztem. A tv-s válogatás nyáron volt, kiválasztottak és az osztályfõnökömhöz fordultam tanácsért, aki azt ja-
v a s o lta, hogy ez egy olyan lehetõség, amit nem szabad elszalasztani. Kért, hogy írjam alá a szerzõdést, legfeljebb ha-
lasztok egy évet. Mondtam, hogy nem akarok évet halasztani, mire õ azt válaszolta, hogy akkor majd ülésezik a rektori tanács és meglátják. Bíztattak, mondván, nem lehet belõle semmilyen probléma. Aláírtam a szerzõdést, elkezdtünk forgatni, levetítették az elsõ adásokat és jött a telefon a kérdéssel, hogy meg vagyok-e õrülve, ki akarom magam záratni a fõiskoláról? Elmondtam, hogy errõl szó sincs, csakhogy nekem azt mondták, hogy ebbõl nem lesz gond. Kiderült, hogy az egész tanári kar egy emberként volt felháborodva, hogy mit keresek a televízióban. Akkor halasztottam egy évet, de egy év múlva semmi nem változott. Ahhoz, hogy folytassam a tanulmányaimat, szerzõdést kellett volna bontanom, új osztályba kellett volna mennem és ez nem lett volna szerencsés. - Mi aggasztott a legjobban ebben a helyzetben? Hogy nem lesz belõlem színész. Akkor is monopolhelyzetben volt a fõiskola és féltem, nem tudtam, hova menjek. Igaz, az évhalasztás idején a Madách Színházban szerepeltem, de nem így képzeltem. Végül a Gór Nagy Mária Színi Tanoda volt a szerencsés megoldás, ahol a második évtõl tudtam folytatni a tanulmányaimat, nagyon jó idõszak volt. Közben a fehérvári színházban kezdett kialakulni az állandó társulat. Tíz végzett, illetve még nem végzett fiatal tanodás tartozott az alapítótársulathoz, köztük én is. Visszakanyarodva az elõbbiekhez, azért is hiszek az eleve elrendelésben, mert, ha nem kellett volna színésznek lennem, akkor ennél a pontnál rögtön kisiklik a pályám. És még egy ilyen kanyarral is sikerült. - Sokat kell küzdened a lehetõségekért? Sokan azt hiszik, hogy a tv által nekem könnyebb volt érvényesülni. A tv valóban ismertséget hozott, ami a mai napig végigkísér, de szakmai szempontból egyáltalán nem segített. Nap mint nap meg kellett küzdenem az elõítéletekkel, amelyek szerint én csak egy televízióban mosolygó kedves, vagy nem kedves, akár üres fejûnek is mondott mûsorveze
tõ voltam. Az, aki tévézik, nem lehet jó színész - körülbelül ez a hozzáállás. Láttam, ahogyan komoly múltú színészeket küldtek el színházaktól tv-s szereplés miatt. Nekem nem volt komoly múltam. Mégis, õrület, hogy aki idõjárást jelent vagy lottószámokat mond, abból sztár lesz, de aki pl. Debrecenben Macbeth-et játssza, nem ismerik. Sokszor kerülök olyan helyzetbe, hogy egy fotót azért nem jelentetnek meg velem kapcsolatban, mert nem tudják, hogy a másik három ember mellettem kicsoda és ez így már érdektelen. Ez valami hihetetlen eltolódása az értékeknek… Tehát a színészi pályafutásomban inkább hátráltatott a televíziós múlt, inkább púp volt a hátamon. Olyan nem fordult elõ hál' Istennek soha, hogy fölkiabáltak volna a színpadra. Abból a szempontból szerencsés voltam, hogy nem "túrórudi" vagy "molyirtó" szerepben voltam látható, hanem én voltam "a Márta". Így nem lettem beskatulyázva, hisz saját magamat adtam elõ éveken keresztül. Persze reklámszövegeket és összekötõszövegeket elmondva, viszont az a pár másodperc az én kútfõmbõl származott, ha jó volt, ha nem. - Mikor érezted azt, hogy igazán felnõtté váltál? Nem éreztem, ma sem érzem. Azt hiszem, független a kortól, hogy ki, mikor válik felnõtté, valaki sokkal érettebb huszonegy-néhány évesen. Én nem vagyok már huszonegy-néhány éves, hanem több és valahol nem tudom felfogni, hogy már felnõtt életet élek. Nyilván ezért nem mentem még férjhez, holott megtehetném, mert olyan kapcsolatban élek, amely megérett már erre. Egyszerûen felkészületlennek érzem magam. Ez ugyanakkor egy picit megrémiszt, hiszen a biológiai idõ szerint teljesen alkalmas vagyok a feladatra. - Ez a felkészülés tulajdonképpen felelõsségvállalást is jelent? Igen. Meg hát van egy rettenetesen nagy szabadságvágyam. Van egy csomó állatom és értük is nagy felelõsséget érzek, örök pánikban vagyok, hogy a kutyám, mikor nem vagyok vele, mit csinál, ki eteti meg, nem beteg-e. Ha lenne egy gyerekem, ez valószínûleg sokkal fokozottabban jelentkezne, talán meg is õrülnék. Az életmódomat redukálni kéne, mert nem lennék arra képes, hogy mindent egyszerre csináljak, valamirõl le kéne mondani, viszont most még nem vagyok fölkészülve rá, hogy lemondjak a színházról. - Hogyan viszonyulsz az ezoterikus szemléletmódhoz? Volt már részem több típusú jóslásban, nagyon érdekes dolgokat tudtam meg, amik be is jöttek. Eddig akárki jósolt nekem, vagy készítette el a horoszkópomat, mindig visszatérõ motívum volt, hogy egy felsõbb erõ nagyon vigyáz rám és az életem olyan, mintha egy piros szõnyeg lenne elém leterítve és csak én ronthatom el. Ha visszanézem a hibás lépéseimet, akkor tényleg mindig én okoztam a bajt. Hiszek az apró jelekben, szerintem nagyon kell rájuk figyelni, mert mindenben ott van a figyelmeztetés, csak nem vesszük észre. Ezt nem azért mondom, mert én, nagy tapasztalt, mindent észreveszek. Az esetek 99 százalékában utólag mindig vissza tudom ke-
resni, hogy mi volt az a jel, amire nem figyeltem föl. Ma már próbálok nyitottabb szemmel járni. A nyakamban, egy tigrisszemet, az ikrek kövét hordom, mert ikrek jegyû vagyok. Zakariás Éva kolléganõ-barátnõmtõl kaptam egyszer egy premierre. Hónapokig az ajándékok közt lapult, aztán egyszer föltettem és kifejezetten éreztem azt a segítõ erõt, amit a kõ ad. Ez a kõ nagyon fontos. A vízesést is szeretem, egy ilyen naptár van a falunkon, és a feng shui tanítása szerint nem rakom a táskámat a földre. - A környezeted mennyire méltányolja ezt a felfogást? Anyukám boszorkány, úgyhogy õ abszolút. Szokott nekem jósolni, nagyon komoly dolgokat megérez, meglát, nem tudok elõle semmit eltitkolni. A kedvesem másképpen viszonyul ehhez a témához, pár hónapja nyitott egy bioboltot, õhozzá inkább a feng shui és az egészséges táplálkozás áll közel. Ha az ember nem esik túlzásba, nem lesz fanatikus, akkor jó dolog ez a fajta szemlélet. - Milyen jövõképed van? Nagyon nincs, én egy tücsöktípus vagyok, a rám bízott munkákat, feladatokat mindig maximálisan teljesítem. Ha hívnak, megyek és csinálom, de nem tudok törtetni. Ez nem feltétlenül jó. Szabó Gyula bácsi, Kossuthdíjas színészünk mondott egyszer nekem egy nagyon érdekes kis történetet: gyerekként az iskolába igyekezvén észrevette, hogy a beton egy helyen kipúposodott. Minden nap egyre púposabb lett, míg végül kibújt egy kis zöld hajtás és két hét elteltével ott állt egy szép gyöngyvirág. Õ pedig csodálkozott, hogy milyen fantasztikus, hogy ez a kis virág áttörte a betont és alóla kibújt egy élet. Másnap arra ment és látta, hogy a kis virág eltaposva hever. Ezt a történetet példaként hozta fel nekem, hogy hiába tehetséges, vagy jó valaki, ha nincs benne életösztön és akarat és mások megbántása nélkül ugyan, de nem tudja érvényesíteni magát, hagyja magát eltaposni, akkor ez lesz a sorsa. Ennek tükrében próbálok kicsit életrevalóbb lenni vagy nemet mondani dolgokra, mert sokszor azért keveredtem rossz helyzetbe, mert mindenre igent mondtam. Kell tudni válogatni a feladatok, lehetõségek között. Mindent egybevéve nagyon jól érzem itt magam, jó a csapat és a színház. Igaz, a film hiányzik az életembõl, viszont elõkészületben van egy lemez, ami egy újabb lehetõség. -Szigeti Kata-
MI A HOSPICE? A Hospice - a már csak tüneti kezelésben részesítendõ - rosszindulatú daganatos betegek testi és lelki szenvedéseinek enyhítésére kialakított rendszer, mely a humánus kezelést, az emberi méltóság megõrzését tartja elsõdlegesnek. Célja, hogy a lehetõ legjobb életminõséget teremtse meg a betegek számára. Ezt, a fájdalmak és egyéb tünetek csökkentésével és a lelki problémák enyhítésével, képes valóra váltani. To vábbá segíti a beteg hozzátartozóit a gyász terheinek feldolgozásában. A modern hospice mozgalom 1967ben, Angliában indult el azzal a célkitûzéssel, hogy a súlyos betegek számára biztosítsa, a testi-lelki szenvedések csökkentését, a kínzó tünetek enyhítését, a jó fájdalomcsillapítást. A hospice alapgondolata, a halál tudatának elfogadtatása beteggel és hozzátartozóival, és a magány oldása, az aktivitás fenntartásával. Mindezt jó tüneti kezelésekkel biztosítja úgy, hogy a betegek életük utolsó szakaszát lehetõleg fájdalommentesen, de tiszta tudattal, szellemi és lelki erejük birtokában élhessék. Fontos szempont a betegek és a család szeretetteljes támogatása, a halál közeledtével jelentkezõ szorongások oldása, továbbá elfogadtatni azt az állapotot, amit a betegség jelent és elõsegíteni a megbékélést. Hazánkban, 1991-ben a Polcz Alaine által vezetett Magyar Hospice Alapítvány megalakulásával jelent meg a hospice szemléletû ellátás. A kezdetben még csak néhány önkéntes által elindított otthoni ápolás után, megalakultak hazánkban a hospice gondozást különbözõ ellátási formákban (otthonápolást, palliatív kórházi osztályt és a kettõt együtt) nyújtó hospice szervezetek. A társadalmi igény erõsségének köszönhetõen, 1995-ben megalakult a hazai hospice szervezeteket tömörí
tõ, Magyar Hospice - Palliatív Egyesület. HOSPICE A GYAKORLATBAN A Margit Kórház onkológiai osztályán kerestem fel Dr. Rubovszky Gábort, aki öt éve a hospice szervezet orvosa. - Itt a kórházon belül is mûködik hospice részleg? Jelenleg nem. 1997-ben volt öt ágyunk, kifejezetten hospice betegek számára, akik palliatív kezelést kaptak. Ez azt jelenti, betegségük olyan stádiumban volt, hogy aktív kezelés -mint pl. kemoterápia- már nem segített a gyógyulásban, tehát tüneti ellátást alkalmaztunk. - Mit jelent ez pontosan? A daganatos betegség utolsó szakasza gyakorta kínzó fájdalmakkal jár. Léteznek olyan jó minõségû fájdalomcsillapítók, melyekkel nagy százalékban jól lehet enyhíteni a szenvedést és élhetõvé tenni az utolsó idõket. Ez nagyon fontos célja szemléletünknek. -Mi történt az itt mûködõ hospice ágyakkal? Megszûntek három éve. Nem volt elég anyagi támogatás a fenntartásukhoz. Bár a hospice elsõsorban egyfajta szemléletmód, de nem csak
az. Azok a tüneti kezelésre alkalmas gyógyszerek, melyek szükségesek a betegek ellátásához, nagyon drágák és nincs rájuk támogatás. A másik probléma, hogy a hospice, olyan orvosi és nõvéri állományt igényel, ami nagyon nehezen megvalósítható egy kórházon belül. Hiszen a hospice egyik alapgondolata, hogy a betegellátás ne futószalagon történjen, hanem az orvosok és nõvérek több idõt és figyelmet tudjanak fordítani a betegekre. Fontos lenne a holisztikus szemlélet kialakulása, mely nem kiragadva a beteg szervre koncentrál, hanem egységesen figyelembe veszi és gondozza az embert testileg, lelkileg egyaránt. De sajnos manapság nem megengedhetõ, hogy egy nõvérre csak há-
rom beteg jusson, huszonhármat kell ellátnia. Amíg mûködtek hospice ágyaink, elõ is fordultak nézeteltérések a hospicban és a normál osztályon dolgozó kollegák között, az eltérõ leterheltség miatt. Magyarországon jelenleg a hospice háziellátás mûködik legjobban. Ez azt jelenti, hogy a beteg otthon lehet, megszokott környezetében, családjában és megpróbálunk ott megadni számára minden lehetséges kezelést. Kijár hozzá orvos, nõvér, gyógytornász és ha szükséges, pszichológus vagy szociális gondozó, olykor önkéntesek is. - A végsõ stádiumban lévõ betegeknek hány hónapig, napig van lehetõségük részt venni a hospice programban? Átlagosan három hónap és bekövetkezik a halál. De vannak olyan daganatos betegségek, mint a vér, vagy csont rák, melyeknél akár évekig is tarthat a folyamat. - Cél az élet meghosszabbítása? Nem, inkább a tüneti javítás annak érdekében, hogy emberibb legyen a hátralévõ élet. Továbbá cél, hogy segítsünk feldolgozni a betegeknek és hozzátartozóiknak a betegség tényét és annak egyenes következményét, a halált. - Nem ijesztõ a hospice rendszerbe bekerülõ, de esetleg még gyógyulásban reménykedõ beteg számára, hogy tudja, ide már csak a végsõ stádiumban lévõk kerülnek? A nagy rémület és kétségbeesés elõbb történik. Akkor, mikor a beteg megtudja a diagnózist, aztán észreveszi saját szervezetének rohamos leépülését, látja, hogy a kezelések már nem használnak és az orvos meg is mondja neki, gyógyíthatatlan. Ez egy folyamat, melynek mi abba a szakaszába lépünk be, mikor az elhagyatottság állapotában lévõ betegnek segítõ kezet nyújtunk és nem a rossz hírnökei vagyunk. - A hospice szemlélet adottság egy orvosnál, vagy tanulni kell? Vannak a szervezetnek különféle képzései, de alapvetõen szükséges,
hogy az orvos tudjon azonosulni ezekkel a célokkal. Én úgy érzem, érdemes részt venni ebben a szemléletû rendszerben és sok idõt, energiát áldozni rá. A halálos betegeknek nagy szükségük van erre. És mindezt úgy kell csinálni, hogy közben tudja az ember, nem "kifizetõdõ", mert a beteg sosem gyógyul meg. Viszont mérhetetlen az a segítség, hogy halálfélelme valamelyest feldolgozhatóvá válik és jobban biztonságban érzi magát. Itt nem a gyógyulás a siker, hanem az, hogy a szenvedést tudjuk csökkenteni és emberhez méltó halált tudunk elõsegíteni. - Kezei alatt megfordulnak nem hospice betegek is… Az õ lelküket is ezzel a szemlélettel ápolja? Nem teszek ilyen jellegû megkülönböztetést. Mindig szakítok idõt, hogy beszélgessek a beteggel és lelkileg is próbáljam orvosolni. Azonban a hagyományos osztályokon erre jóval kevesebb idõ jut. A beszélgetés nagyon fontos! Néha csupán 20-30 perc is sokat tud jelenteni, kell, hogy legyen erre idõ. Megcsörren a telefon…. Új beteget hoztak, a doktornak mennie kell. Szobájából kilépve kezet fog velem és máris a tolókocsiban érkezett idõs asszonyra figyel…. FOLYTATJUK… -Sziebig Tímea-
Azon gondolkodott, hogy hogyan tud ez a torony sokáig fönt maradni, hogy ne dõljön össze. Ha az emberi csont boltozata, belsõ hártyarendszere kibírja azt az óriási, sokszor több száz kilós nyomást, akkor az is ki fogja bírni. ... és csak az emberi csontot vette alapul. Az a lényege, hogy a meszesedésnél az ember önmaga életerejét kezdi felélni, míg a csontritkulásnál akarati problémák vannak. Az illetõ kitart önmaga szilárd, mindenek felett álló akarata mellett, nem veszi figyelembe a másik akaratát, nem veszi figyelembe azt, hogy mondjuk élnek mellette emberek. Sokszor fordul elõ ilyen. Egyszer csak azt veszi észre, hogyha valami hirtelen változás történik az életében, és mondjuk megbicsaklik a lába, akkor ez már az õ számára egy végzetes dolog tud lenni, és eltörik. Ugyanis a csontritkulás az egoval összefüggõ betegség. Akinek csontmeszesedése van az pedig sokszor magára vesz olyan dolgokat, amiket nem kellene. Túlzottan magára vesz a mások problémáiból, és ezekkel nem tud mit kezdeni. Elraktározza bizonyos fokig önmagán, tehát rárakja a saját gondolataira. A legfontosabb, hogy hogyan lehet ezeket a dolgokat kezelni. Egyáltalán lehet-e kezelni. A legfontosabb a kezelés szempontjából az, hogy az ember végiggondolja azt, hogy mi okozza ezt a dolgot. Milyen a viszonya önmagához, milyen a viszonya a külvilághoz, hányan vannak körülötte olyanok, akik nem értenek vele egyet, hányan vannak, akik egyetértenek vele. Ha fölborul ez az arány, és nem 50-50%, ami ideális, mert az soha nem jó, hogyha egy közösségen belül mindenki egyetért. Ott igen nagy baj van. Egy egészséges önállóságnak kell lenni, aminek az az eredménye, hogy mondjuk 4 ember közül mindig van kétszer két egyforma, és így létrejön egy egyensúlyi állapot. Egy ilyen közösségnél, mondjuk hogyha csontritkulás jellegû dolog van, el kell gondolkodni, hogy miért borult fel az arány, miért van a fönnmaradó három emberbõl kettõvel a viszonya nem megfelelõ állapotban, tehát miért van valamilyen agreszszió viszonyukban. Azzal az eggyel meg miért romlott meg a viszonya más irányba, nem agresszióba, hanem behódolásba. Tehát, az a lényeg, hogy miért szûnt meg az egyensúly. Ha ezt elkezdi fölismerni, megszûnik a probléma, ha nem kezdi el fölismerni, akkor ez a viszony elkezd erõsödni, a problémák elkezdenek gyorsabbá válni. Ha megérti a problémát, az még nem biztos, hogy azt jelenti, hogy máról-holnapra meggyógyul, hanem elkezd valami kialakulni. Elkezdi az intuíciókat kapni az érzése-
ivel, a gondolkodásával szellemileg, és ha odafigyel ezekre az intuícióira, akkor tud megindulni a gyógyulás. Minden gyógyulást az ember meg tud gyorsítani, ha saját testére megfelelõ energiát ad át. Ez lehet mondjuk az, hogy nekiáll futni, sportolni, vagy elég, ha sétál rendszeresen, nagyon sokat a friss levegõn. Ha dohányzik, akkor jó ha abbahagyja, ha szereti az alkoholt, akkor azt is jó ha abbahagyja, és ha a kávét szereti, azt is jó ha abbahagyja, ugyanis ez mind probléma. A kávé a gyomrot teszi tönkre, az alkohol az idegrendszert, a cigaretta meg a kommunikációt tudja károsan befolyásolni. Ha ezeket mind le tudta tenni, akkor el kell kezdeni azon gondolkodni, hogy hogyan tudnék ezen változtatni. Itt jön a lényege, hogy minden csont jellegû problémánál a legfontosabb dolog a gyógyulás szempontjából, hogy nagyon sok folyadékot kell inni... Ezeknél a folyadékoknál legjobb a tiszta víz, ugyanis az a lényeg, hogy kimossa a szervezetet, kiöblítse. Amikor ez az öblítés, kimosás megtörtént, utána el kell kezdenie felépítenie önmagát. Roppant egyszerû a dolog, a csont kalcium. Hogyan tudja ezt valaki fölépíteni? A kalciumot lehet kapni a gyógyszertárban, de az nem az igazi. Fõtt tojáshéjat kell enni. Azért kell megfõzni, mert a nyers tojás gyomorba való beépülése megint más. Ott az egészet bontja le, ellenben, ha megfõzi, akkor már egy elõkészített állapotban van a dolog. Megfõzi a tojást, porrá õrli valaki, és naponta mondjuk egy fél kávéskanálnyit vízben oldva megiszik. Sokkal hatásosabb a csont számára, mint bármi más, fõleg, ha még egy kis élesztõt is eszik, így azt is beépíti, és nagyon jó eredményt lehet ilyen módon elérni. Az a lényeg, hogy a csontrendszer az ember váza, az amire az egész énje, az egész e világi rendszere épül. Olyan, mint egy ház. Ha ez megbomlik, akkor azt jelenti, hogy a házban van valami probléma. Ez általában kapcsolódik más dolgokkal is, például a szívvel, az aggyal az idegrendszerrel és egyébb lágy szervekkel. Ha ezeknél valamilyen probléma alakul ki, tehát akár vese, akár bármilyen más, gyomorbaj, vagy bármi, az az ember életerejéhez, önmaga felépítéséhez és a külsõ világhoz való viszonyának a szimbóluma. A lágy szervek jelképezik azt, hogy a határ a belsõ és külsõ világ között valahol megbomlott. Ez a határ mit jelent például: a máj, az ember egoját jelenti; a vese az ember kapcsolatát a külvilághoz, más személyekhez; a tüdõ, az az élõhelyet jelenti, ahol él, akikkel él együtt; az epe általában az egonak egyik fontos tárháza, azaz az érzelmi motivációk központja. Így végig lehet járni az egész szervezetet. Ha az ember ezt így végiggondolja, hogy ha ez fáj, akkor erre odafigyelek. Mondjuk van egy hatodik kisujja a lábán, akkor elkezd gondolkodni, hogy ugye ezt sámán kisujjnak szokták nevezni, mert a plusz adalékot azt általában a régi korokban, de a mai korokban is kezdik úgy nevezni, hogy plusz adalék, hogy ott van valami. Amíg az ember ezt a plusz dolgot nem tudja feldolgozni, nem tud vele mit kezdeni, addig teherként éli meg. Ha meg tud vele mit kezdeni, akkor áldásként is megélheti. Az a lényege, hogyha az ember a saját belsõ szervei között egy egyensúlyi állapotot tud megteremteni, akkor az a külvilág felé is megnyilvánul. Ezt nagyon könnyû elmondani, de sokszor van úgy, hogy az ember találkozik nagyon jó lelkû emberekkel, akik nagyon szépen tudnak beszélni, nagyon-nagyon el tudják mondani, hogy nekik akkora szükségük van a szeretetre, hogy nagyon, és közben látszik rajtuk, hogy nagyon nagy problémájuk van: ujjnyi vastag visszér van a lábán, vagy alig tud levegõt venni, és minden egyes mondatában sajnálja magát, hogy ilyen vesebaja van, meg olyan gyomorbaja van, meg ez, az, amaz... - Phö - moda láma -
Nem gyorsulás van, mások az igények. Minden más megváltozott, minden más, mélyebb dolgok jöttek. Másokra van most igény. Másabb dolgok jöttek most elõ. Például, bizonyos fajta fejlõdési folyamatok bekerülnek a központi tudatba és akkor már azok természetessé kezdenek válni. 10 évvel ezelõtt, amikor megindult az agykontroll, akkor rettenetesen nagy kuriózumnak számított, de ahogy terjedt, bekerült a központi tudatba. Ma már a 8-9-10-11 éves gyereknél természetes dolog, hogy ül és arra koncentrál - és ki is mondják egyébként a tanárnak -, hogy programozza a tanárt és ugyanazokat a technikákat használja, mint az agykontrollban. Semmi különbség nincs közte. Ugyanazokat a lépcsõket tartja be, ugyanazokat az erõket alkalmazza és kimondja, hogy õ nem tanulta, tudja. Egyszerûen jön feléje a központi tudatból, ahogyan a világ fejlõdik, jönnek feléje ezek a dolgok. Pár évvel ezelõtt elkezdték tanulni az emberek a reikit. Ma már ez természetes, hogy 8-10 éves gyerekek iskolába mennek és látni rajtuk, hogy sugárzik belõlük valami. Kb. 10 évvel ezelõtt elindult ugyanígy egy hullám az agresszióról, ami itt is van. De egy idõ után elindul a lelkeknek egy igényszintje a pozitív irány felé... Most lassan egy olyan idõszakát fogja élni a Föld, mint egy heveny gyulladás, sok kiütés, fekély és idétlenség és mindenféle marhaság, majd egyszer csak gyógyulni kezd az egész. A betegség gyors lefolyású lesz, nagyon heveny és nagyon-nagyon rossz, míg a gyógyulás, egy nagyon hosszantartó folyamat. Tehát, most így mûködik, mások lettek az igények. Ma már egy gyereknek nem kell elmagya-
rázni, hogy hogyan mûködik egy távirányító. Rád néz, nézi a te kezedben, odamegy és automatikusan ugyanúgy csinálja. Ha belegondolsz, gyermekkorodban találkoztál olyan felnõttekkel, akik autót vezettek. Ma is visszagondolok rá - sok embert lehet ismerni - olyan bénák voltak, hogy rettenetes. De kevesen vezettek autót. Volt pár gyerek, akik ott álltak mellettük és figyelték õket, és egy-két év elmúltával jobban tudtak mindent, mint a felnõttek. Ez nem gyorsulás igazából, hanem az emberhez eljutó információ mennyisége nõtt meg, nagyobb, szélesebb sávban tud az ember az
információval mit kezdeni és ez tûnik úgy, hogy gyorsul a világ. Bizonyos értelemben több lehetõsége lett az embernek. Nagyobbak a döntési lehetõségei, többet játszhat a saját sorsával és nem olyan monotonná vált a dolog. Bár azért még mindig monoton, mert igazából a széles döntési lehetõségek még hátra vannak. De már több minden jut el hozzánk, fõleg lelki dolgok. Több információ áramlik. Ma már nem számit kuriózumnak, amikor a tévében a lélekrõl, a szellemrõl beszélnek. Tehát a szó szerinti értelemben vett szellemi dolgokról. Ez 10-15 évvel ezelõtt nem csak a magyar tévében, a világ más tévéiben is kuriózumnak számított. Ma már ez teljesen természetes, hogy magáról a lélekrõl kezdenek el beszélni, a testrõl, Istenrõl, de nem vallási értelemben, hanem más megközelítésben. S ez gyor-
sabbnak tûnik, holott csak több az információ. Ugyanúgy megy minden. A nap most is 24 órából áll, csak sokkal több az információ. Ma, ha ezt súlyra vennénk, hogy egy fõre, egy emberre mennyi információ jut, akkor 15 évvel vagy 20 évvel ezelõtt egy emberhez eljutott egy életen át 10 kg információ. Most ugyanahhoz az átlagemberhez egy életen át nem 10 kg információ jut el, hanem 10 tonna. Egyrészt a telefon, az internet, a tévé, az utcán történt események alapján, ahogy gyorsul a világ. Tehát itt az a lényeg, hogy az idõ ma nagyobb szerepet játszik. Egy adott idõn belül az ember kisebb távolságot tudott bejárni, mint most. Mindegy, hogy azt a távolságot képletesen járja-e be vagy fizikailag, de bejárja. Mert ugye ha rákattintasz az interneten valamire, már többet megtudsz róla, hogy most, ebben a pillanatban mi történik ott, mint attól a helytõl két utcára lakó ember. Így gyorsul a világ és ez azt jelenti, hogy a hozzád eljutott információ, az sokkal gyorsabbá, töményebbé és naprakészebbé vált. Húsz évvel ezelõtt örült az ember, hogyha a kezébe került egy két éves újság Afrikából, vagy egy farmer, amit a kamionosok úgy csempésztek be az országba. Micsoda nagy szenzációnak számított. Ma már ez nem jelent semmit, mert itt is ugyanazt meg lehet kapni ugyanannyi idõ alatt, ugyanazt az információt. A világ kitágult, a feléje áramló információ több lett és mélyebb, és más tartalmú. Ezáltal a világ más arcát is megmutatta, de minden maradt a régiben, csak az embernek kell egy kicsit nagyobb cipõt vennie és gyorsabban haladnia.
- N.S.-
Vannak emberek, akik azt vállalták fel, hogy ennek a dolognak a morális részét tanulják egész életükben. Azok kapnak egy adag lehetõséget, mint tudást. Rengeteg ember ezen el is bukik rendesen, mert õ úgy érzi, hogy ez csak az õ joga, csak õ tud vele bánni, és a másik embert tudja vele kezelni, irányítani. Például a hipnózisban az a veszélyes, hogy szinte bárki megtanulhatja, de vannak emberek, akik kivételesen tudnak koncentrálni, és a hipnózis által ez még megerõsödik, és pillanatokon belül rá tudják vinni az akaratukat más emberre. Egy idõ után azt érzékelik õk is, hogy ez nem arról szól. Különféle problémák adódnak az életben, például morális jellegûek, amelyek szépen elvezetik odáig, hogy vagy eltávolodik a hipnózistól, vagy az elõzõ folyamatokat kezdi el abbahagyni. De mindenki egy életen belül mindig kap egy lehetõséget arra, hogy kijavítsa a karma hibákat. Ez valójában csak a játék hatalma. Ha valaki odaér, hogy ért hozzá, tehát minden szegletére van rálátása, az már rettenetesen távol áll attól a szótól, hogy hatalom. Számára az egy állapot, és az állapot kiindulópontja az, hogy ebben az állapotban bárki lehet, nincs meghatározva, hogy most ilyen, olyan, amolyan. Az emberek számára az az ember, aki az idõben tud még csak asztrálisan is utazni, az szinte korlátlan hatalomnak tûnik. Van egy aforizma az 50es, 60-as évekbõl: az emberi tudás ott érvényesül hatalomként, ha valaki az idõt bármilyen irányba le tudja gyõzni, akár
csak mint teória is. Amíg ez vágyálom, addig ez tényleg hatalomnak tûnik, de amikor a számodra realizálódik, akkor itt a hatalomnak semmi jelentõsége. Huszadrangú kérdés, hogy most mi a hatalom, bárki meg tudja csinálni. Talán, ha a hatalomnak lehetne nevet adni, akkor egyedül talán ami hatalom az ember számára, az a méltóság. Talán az lehet a hatalom valamilyen formában, de igazából az sem jó, ha hatalomként kezeljük. Semmit nem lehet hatalomként kezelni, mert akkor nem mûködik rendesen. Mûködhet idézõjelben, idõlegesen, nagy intenzitással, de csak addig, amíg tanul belõle, hogy most mirõl szól, hogy mûködik. De abban a pillanatban, amikor megérti, és utána is azt mondja, hogy ez hatalom, akkor hát kezdjük elõröl, mert nem érti. Az emberek azt nagyon elviselik - egy átlagember, a tömeg -, hogyha egy másik ember érdeklõdik, elgondolkodik. Tehát ezt rettenetesen elviselik. Nevetnek, hogy van fölösleges ideje. Azt az embert, aki meg tud csinálni dolgokat, azt szemmel tartják. Az az ember, aki gyakorlattá és elméletté teszi azt, amit meg tud csinálni, attól már félnek. Az az ember, akinek ez mind életformájává és mûködõvé válik, azt meg megpróbálják kiközösíteni, mert az számukra, mint félelem nyilvánul meg, hogy attól az embertõl tartani kell. Mint félelem nyilvánul meg, félelmük tárgya. - Ha érzik rajtad, hogy ezt a tudást mind gyakorlatilag, mind elméletileg használod, vagy dolgozol és létezel vele, akkor az kisugárzik belõled is, hogy nem rosszra fordítod?
- Ez nem igaz! Pontosan ebbõl indul ki a probléma. Az volt egy ismerõsöm egyik kérdése: Ami belõlem árad, ezzel lehet-e ártani? Persze, hogy lehet - mondtam nekik - hát hogyne. Hülyeség lenne, ha azt mondanám, hogy nem lehet. Tehát, ez olyan dolog, hogy van egy madzag, annak van ilyen vége és van olyan vége is. Az a lényeg, - mert maga az energia az egész, - hogy ki mire használja... Amikor te eléred azt a szintet, akkor már ezek a dolgok rég nem kérdések benned. Valójában nem tõled fél, hanem attól a dologtól, ami elõtte áll. Ez a kérdés valójában azt szimbolizálta, hogy vajon tudok-e a tudással valamit kezdeni. Nem lesz-e ez az én számomra ártalmas? Nem fizikailag, hanem, van-e olyan mélysége, amelyben én elveszem? Nem tudok vele mit kezdeni. Mivel az emberek célszerûen és ok-okozat elv alapján gondolkoznak, így ezeket a dolgokat általában megpróbálják személyre lebontani. Így kerek a világ, így kell, hogy mûködjön, nem is mûködhet másképpen. Például te nagyon jól tudsz fejben számolni, és elismerik, hogy te matematikus vagy, nagyon jó matematikus. Ekkor számolnod kell egy dologgal, hogy az embereknek kétféle megítélése lesz veled szemben: vagy zseni vagy, vagy õrült. Nincs más, nincs köztes út, nincs olyan, hogy te jó matematikus vagy. Ilyen nem lesz, mert az ember jó matematikus, de ha te nagyon jól csinálsz valamit, amit õk soha nem tudnak megérteni, akkor te zseni vagy, vagy õrült. Nincs más választás és általában mindig a másodikat választják,
az õrültet, mert azt tudatilag könnyebb elviselni. Meg tudja magyarázni magának: Jó tudni, kicsit bolondos. Könnyebb elviselni, mint azt, hogyha azt mondják, hogy ez zseni, ez hideg fejû, gondolkodik és rettenetesen ki tud precízen számítani dolgokat elõre. Ezt az emberek nem nézik jó szemmel, mert veszélyessé válik a számukra. Õk úgy érzik, hogy a te matematikai tudásod velük szemben fölény, és ettõl félnek, hogy õk nem fölényben vannak, hanem alant. Már magában a gondolkodás is - én szerintem - eléggé megrázó és megalázó azzal szemben, akit õk fölényben részesítenek. Igazából bárkibõl lehet matematikus. Ma már a XXI. századi pszichiátria bebizonyította, hogy bárkibõl bármi lehet. A három és a tíz éves kor között bevitt információ határozza meg, hogy ez a gyerek zseni lesz vagy teljesen hülye. Bárkibõl lehet bármi, rakéta kutatótól elkezdve matematika professzorig, vagy tíz nyelven beszélõ tolmácsig, mindent képes lenne bárki elsajátítani, csak a gyerekkor határozza meg. Nincs különbség. Érdekesek a Polgár lányok, a sakkozók. Mindegyik világhírû és nemrégiben az apjuk kijelentette a tévében, mert a világon úgy tekintik ezeket a lányokat, mint zsenik, sakk nagymesterek -, hogy nincs abban semmi rendkívüli, teljesen átlag gyerekek és õ ezt a tudást garantálná bármilyen gyereknek így. Egyegyszerûen beléjük nevelte. Õ nagy hangsúlyt fektetett a fegyelemre, a figyelemre. Ott nem volt mellébeszélés. A három éves gyerek már rakosgatta a bábukat és nem mehetett labdázni. Az apja azt mondta: Meg kell tanulnod azt, hogy ezt kell használnod! Mert, ha használod a labdát és játszol, akkor nem fogsz tudni koncentrálni. Teljesen igaza van. Az emberek inkább azt mondják, hogy ez az önfeledt kikapcsolódás, a felelõsség bevetése, mint az, hogy a mostban gondolkodik, hogy most ezt kell csinálni. Miért? Mert oka van. Ilyenkor az ember belegondol, hogy most ezt húsz évig kell csinálni. Ez kit érdekel? De az utána lévõ 60 év, az mégiscsak más, mint e nélkül az utána következõ 60 év. Mert az egyikben van egy nyugodt, kiegyensúlyozott állapot a koncentrációval, míg ha anélkül csinálja az ember, akkor van egy bizonytalan, feszültségekkel teli valami, amibõl nincs kiút. Amikor egy ilyen ember ki meri jelenteni ilyen produktummal, mint ez a három lány, hogy ugyanezt bárkibõl ki tudja hozni, annak felelõssége, súlya van. Bebizonyították, tényleg bárki meg tudja csinálni. - C. Cs. -
Erõs Antóniával nyári szabadságát követõ hétre beszéltem meg találkozót. RTL Klub, aula…. Néhány perccel a megbeszélt idõpont elõtt bejelentkezem a recepciónál…… Netti házon kívül van…. Ahh! Biztosan elfelejtette….! Nem, nem ez nem illene az image-jához… És valóban…., hiszen épphogy megfordulok, belép a fõbejáraton…. Kis türelmet kér….., majd egy kevésbé forgalmas helyre invitál, ahol nyugodtan tudunk beszélgetni. - Hogy telt a nyaralás? Nagyon jól sikerült, köszönöm. Az Adrián voltunk a férjemmel. Egy hetet baráti társasággal és egy hét kettesben. Gyönyörû szigeteken töltöttük az idõ nagy részét. Szeretem az Adriát. Mióta ismerem a férjemet (7 éve), rendszeresen járunk le, legalább néhány napra évente. - Jártál már olyan helyen, ahol el tudod képzelni az életedet? Azt hiszem, el tudnám képzelni, hogy Mallorcán éljek. Egyrészt nagyon kedvesek az emberek és kiváló a konyhájuk, másrészt nagyon tetszett a sziget természeti és éghajlati adottsága. Kifejezetten szeretem a meleget, a nyarat. Kipróbálnám ott is az életet egy ideig, de Magyarországot végleg, soha nem hagynám el. - Mit gondolsz, mennyire határozza meg - korlátozza, vagy éppen segíti- életedet, hogy pont Magyarországra születtél és feltehetõen itt is élsz majd, hiszen említetted, végleg nem hagynád el az országot? Mindent meghatároz valamilyen szinten, hogy hol születtél, mint ahogy az is, hogy milyen családban. Ha a munkát nézem, teljesen más fel-
tételek, körülmények között dolgoznék (nem a technikai feltételekre gondolok), ha például az Egyesült Álla mokban lennék egy vezetõ televízió hírmûsorának képernyõse, arca. Különösen az anyagi kondíciók lennének mások. Amirõl most beszélek, nem jelenti azt, hogy elégedetlen lennék jelenlegi helyzetemmel, csupán az országok közötti gazdasági feltételek, körülmények különbségeire próbáltam utalni. Ami pedig az emberek közti eltéréseket illeti, úgy látom, a tõlünk nyugatabbra élõk sokkal kozmopolitábbak, mint mi magyarok. Nagy szívfájdalmam, hogy úgy érzem, ebbõl az állapotból egyhamar nem lehet kitörni. Mi sokkal röghözkötöttebbek vagyunk, nem szívesen költözünk más országba, de még egyik városból a másikba sem, mert nagyon nehezen válunk meg régi dolgainktól. Ezért sokan nem mozdulnánk ki, ha arról lenne szó, hogy egy másik országban kapunk munkalehetõséget, s ott élhetünk. - Mennyire érzed determináltnak az emberi sorsot? Azt gondolom, alapvetõen rajtunk múlik, hogy mi történik velünk. Nem nagyon hiszek különféle földöntúli erõkben, de a véletlenekben és a szerencsében igen, mert bevallom, ez a két dolog az én életemben is nagy szerepet játszott. Azt mondom, a dolgok rajtunk múlnak, de személyes életem, pályám alakulása és sikeressége mégsem ezt támasztja alá. Persze, én magam is mindent megtettem, hogy idáig eljussak. Megpróbáltam a maximumot kihozni magamból, jól és sokat dolgozni, de az elõrejutás érdekében soha nem tettem semmi olyasmit, ami napjainkban divatos:
Nem kopogtattam be ajtókon és nem küldözgettem az önéletrajzomat. Elvégeztem a munkámat és idõközben "véletlenül" megtalált a szerencse révén egy-egy újabb lehetõség. Az RTL-hez sem azért kerültem, mert kilincseltem, hanem korábbi munkáimat látva õk kerestek meg. Ugyanígy történt elõzõ munkahelyemen, a Pécsi Televíziónál is. Az biztos, hogy mindenkinek tudnia kell magáról, mennyit ér, mire képes és saját keretein belül meg kell próbálni a legtöbbet nyújtani. Persze, nem vetem meg az önmenedzselést, csak úgy érzem, nem tudom jól csinálni. Magam részérõl nem szeretem a mostanában divatos erõszakos, nyomulós stílust, ami nagyon "trendy". Óvakodom ettõl, mert sokkal fontosabb, megõrizni emberségünket. - Nem hiszel a földöntúli erõkben… Miben hiszel? Magamban, a kapcsolataimban, a köztünk lévõ összetartásban és összetartozásban. Hiszek a szorgalomban és a tehetségben… sokkal inkább földi dolgokban, mint égiekben. - Eddigi szerencsés pályafutásodat mennyiben gáncsolták szerencsétlenségek? Tulajdonképpen az egész pályám, véletlenül alakult így. A televíziózás úgy kezdõdött, hogy amikor végeztem a tanárképzõ fõiskolán, egyik tanárom szólt: a kaposvári városi tv-nél keresnek fiatal, kezdõ riportereket. Elmentem, felvettek… ekkor már a tanítói állásom is megvolt, amit így vissza kel-
let mondani. Továbbiakban is a véletlenek hozták úgy, hogy szerencsésen alakult az utam. Közben voltak buktatók, de nem azért, mert én megrettentem a feladatoktól vagy meginogtam volna abban, hogy szeretném-e mindezt csinálni. Hiszen, amikor bekerültem a televízió világába, néhány napon belül beleszerettem és azóta is úgy érzem, addig szeretném folyatatni, ameddig csak lehet. Ami mégis hátráltatott ezen az úton, az az emberi rosszindulat volt, mellyel kénytelen voltam szembenézni. Irigység, szakmai féltékenység próbált akadályt gördíteni elém, sõt, gördített is átmenetileg és okozott nekem keserû perceket. Lelkileg nagyon nehe-
zen éltem meg azokat az idõszakokat, mert rosszul viselem a hátbatámadást, sunyi ságot, hazugságot… De megintcsak a szerencsének köszönhetõ, hogy ezek a problémák nem vetettek vissza véglegesen, nem vették el a kedvemet annyira, hogy felálljak és abbahagyjam. Képes voltam tovább haladni. - Mennyire edzõdtél meg az ilyen emberi viselkedéssel szemben? Az utóbbi években, mióta az RTL-nél dolgozom, ezt nem igen tapasztaltam. Itt nem kell megharcolnom a mindennapi létemért és jól érzem magam. Törekszem arra, hogy mindenkivel megpróbáljak normális kapcsolatot kiépíteni, tiszteletben tartva az egyéniségét, a személyiségét (ha van). Ha nem kedvelek valakit, akkor igyekszem ezt nem kimutatni. Csapatmunkánál fontos, hogy a kapcsolatok mûködõképesek legyenek. Persze, vannak bi zonyos határok, amíg képes vagyok kompromisszumra, de azon túl -mikor már meg kéne alázkodnom- nem. - Nekem úgy tûnik, egy olyan sikeres ember vagy, aki mindezidáig valóban meg tudta valósítani önmagát. Gondoltál már arra, mit tennél, ha ennek az útnak hirtelen vége lenne? Nagyon nehéz erre bármit is mondanom, mert olyan típus vagyok, aki nem azzal foglalkozik, mi lesz majd…, az aktuális dolgokra koncentrálok. Talán nem véletlen, hogy éppen a Híradónál dol gozom. Nem töprengek azon, mi lenne akkor, ha…. Van egy szakmám, pedagógus vagyok, el tudom képzelni, hogy azon a pályán folytassam. Képernyõs életem az RTL-nél kezdõdött, elõtte évekig riporter voltam és azt a munkát sem élveztem kevésbé, mint a jelenlegit, sõt az utóbbi hónapokban újra van lehetõségem és idõm ri portokat készíteni. - Az írott sajtó mennyire vonz? Még soha nem próbáltam ki magam azon a területen. Nem tudom, mennyire lennék jó benne. Nekem nagyon fontos, hogy amit csinálok, jó legyen, az általam felállított mérce szerint is és a pozitív visszajelzésekre is szükség van. Különben nehéz bármit is folytatni. - Számomra az jön át a sze-
mélyiségedbõl, hogy egy biztonságra, állandóságra törekvõ ember vagy. Nem tartasz attól, hogy egy idõ után személyed kiszámíthatóvá és ezáltal unalmassá válik, úgy szakmai-, mint magánéletedben egyaránt? A szavak szinonimáira építve azt gondolom, ha az állandóság hûséget jelent, abból nem lehet baj, sem baráti, sem társkapcsolat szintjén, mert ez egy fontos pillére az emberi kapcsolatoknak. Nem feltétlen fizikai hûségre gondolok, inkább õszinteségre és arra, hogy számítani lehessen egymásra. A munkámat tekintve úgy érzem, az állandóság egyik alapja és fõ ismérve a Híradónak. Mert az emberek tudják, este fél hétkor az RTL-en megkapják a legfrissebb, s vélhetõen a legfontosabb híreket és erre számíthatnak. A Híradó állandó és nem egy átmeneti megállapodás. Éppen ezért nem összehasonlítható a szórakoztató mûsorokkal. Persze, az állandó híradásról beszélve nem a magam fontosságát és állandóságát akarom hangsúlyozni, mert a hír nem személyfüggõ. Ugyanakkor ahhoz, hogy ott lehessek és én mondhassam el minden hétköznap fõ mûsoridõben a híreket, ahhoz viszont kell az állandóság. Ez alatt értem: naponta ugyanazt az objektivitást, kifejezésmódot, érthetõ megfogalmazást és az azonos szintû teljesítményt. Nem könnyû ezeket elérni, de törekedni kell rá. Mindez sokban múlik rajtunk, hiszen itt az RTL-nél mi híradósok nem csak hírolvasók vagyunk, hanem a hírszerkesztésben is aktívan részt veszünk és magunk írjuk meg saját szövegeinket, amit az adásban elmondunk. - Mit próbálnál ki szívesen, ami mostanáig nem adatott meg? Nincsenek vágyálmaim. Amit most csinálok és amit eddig elértem, számomra az a maximum, a top. Egy országos televízió Híradóját vezetni fõ mûsoridõben, az egyik legrangosabb pozíció a televízióban. Ezen kívül itt van az Akták címû mûsor, ami lehetõséget ad arra, hogy egy-egy témába jobban beleássam magam és alkalom adtán én tudom készíteni a riportokat is. Ebben a mûsorban jobban kiélhetem kreativitásomat, amire a Híradóban nincs lehetõség mûfaji
korlátok miatt. Számomra ez így kerek. Nyilván sokan gondolnak arra, hogy mikor készítek egy saját mûsort… Õszintén szólva én a Híradót és az Aktákat is sajátomnak érzem, annak ellenére, hogy ezek nem Erõs Antónia mûsorai, egyszerûen csak közel állnak hozzám. Nem ácsingózok showmûsor, vagy televíziós játék vezetésére, mert nem az én mûfajom. Nem azért nem próbálom ki, mert félek tõle, hanem azért, mert a komolyabb mûfajt érzem sajátomnak. Inkább arra törekszem, hogy amit én közvetítek a nézõknek a Híradó által, az valóban lehessen egyfajta állandóság. A változtatási, fejlõdési lehetõséget pedig az Aktákon keresztül használom ki. - Visszatekintve, mit tennél másként az életedben, vagy mit pótolnál be, azok közül, ami kimaradt? Ezt a kérdést nálam bölcsebb embereknek lenne érdemes föltenni, akiknek már van mire visszaemlékezniük, de semmin nem változtatnék. Annak idején bántam, hogy nem tanultam jobban a középiskolában és nem vettek fel elsõre a fõiskolára. Ki tudja, ha azt az idõszakot megváltoztathatnám, ma itt lehetnék-e….??? Vagy mi lett volna, ha felvesznek a jogi egyetemre…, mert egyszer azt is megpróbáltam. Most azt gondolom: kit érdekel mi volt akkor! Szerintem a "mi lett volna ha…?" egy teljesen felesleges kérdés, nem sok értelme van. Ami idáig történt velem, jó volt, ha csak még egyszer ennyi jóban lesz részem az életben, akkor az óriási ajándék. - Remek külsõ adottságokkal rendelkezel…… Téged mennyire befolyásolnak a külsõségek? Kedves és hízelgõ, ha valaki így látja, de azt hiszem ennek megítélése nagyon szubjektív. Annak idején, mikor az RTL szerzõdést ajánlott, biztos vagyok benne, hogy nem a külsõ megjelenésem volt a döntõ szempont. Tudom, hogy elõttem sok gyönyörû nõt néztek meg stúdióban, akik valami miatt mégsem feleltek meg. Az összkép a lényeg. Számomra az elsõ benyomás sokat számít, de ez nem attól függ, hogy valaki szép vagy csúnya. Igazán soha nem tudom megfogalmazni, valaki mitõl válik szimpatikussá, vagy mitõl
érzem úgy, hogy soha többé nem akarok vele találkozni. Valami olyasmi lehet ez, mint a szerelem, az igazi magyarázatot nem találod meg rá és talán nem is érdemes keresni. Elsõ benyomás alapján viszonylag gyorsan el tudom dönteni -legalábbis nagy vonalakban- ki, milyen személyiség. De hangsúlyozom, nem a külsõ megjelenés, hanem az összbenyomás alapján alkotok véleményt. Rövidebb beszélgetés után is hamar ki tudok alakítani egy képet a másik emberrõl, amit hajlandó vagyok idõközben megváltoztatni. - A másokról gyorsan kialakított képet megérzéseid alapján fested meg, vagy a rövid ideig tartó tapasztalat racionális érveit sorakoztatod egymás mellé? Azt hiszem, nagymértékben jelen van az intuíció is, amit szintén nehéz szavakban megfogalmazni. Ezek érzések. Mindenkinek vannak olyan kis szenzorai, amikkel le tudja tapogatni a másikat. Én azok közé tartozom, akik többnyire hagyatkoznak a megérzéseikre is és ez általában be szokott jönni. Emellett egy-egy mozdulatból, pillantásból, vállrándításból, egy pillanat alatt sok információt kapsz a másik emberrõl. Én olyan vagyok, aki néha nem is tudatosan- nagyon odafigyelek a környezetemben lévõkre, akár ismerem, akár nem ismerem õket. Néha szoktam azt játszani magamban, ha idegen helyen vagyok, elképzelem, a körülöttem lévõ csoportba tartozó emberek között milyen kapcsolat lehet. Persze, ilyen esetben, nehéz ellenõrizni, hogy igazam volt-e, mindenesetre rendkívül érdekes "játék" abból a szempontból, hogy mennyire lehet apró jelzésekbõl másokat megismerni. - Határtalan nyugalom árad Belõled. Mivel lehet kimozdítani ebbõl az állapotból? Mikor csapsz az asztalra? Nem vagyok "kiborulós" fajta, nem csapok az asztalra. Az a technikám, hogy ha valamin felbosszantom magam, akkor megpróbálom nem indulatból rendezni a problémáimat. Megvárom, míg kicsit megnyugszom és végig tudom gondolni ésszel, nem csak érzelmekkel. Nem tud az ember okosan érvelni, ha az indulatai vezérlik, ilyen állapotban legfeljebb egy ve-
szekedés lehet, annak meg nem sok értelme van. Leginkább az ostobaság, az értetlenség bosszant és az, ha valaki slendrián módon végzi a munkáját és ezzel hátráltatja a többiekét. Mostanában gyakorta találkozom a "törtetõ alázatlansággal", ami alatt azt értem, ha valaki megpróbál elõre törtetni, ugyanakkor saját területe iránt semmiféle alázatot nem tanúsít, nem értékeli, amit éppen csinál, nem tiszteli saját feladatait. Ez a hozzáállás igazán fel tud bosszantani. - Hogy viseled, ha hirtelen döntéshelyzetbe kényszerülsz? Rosszul érzem magam, ha hirtelen kell döntenem és nincs elég idõm, lehetõségem végiggondolni. Ha sürgetnek, félõ, hogy a rossz utat választom, s mire ez kiderül, már talán késõ. Szükségem van arra is, hogy megbeszéljem a kérdést más emberekkel, akik tudnak segíteni, tanácsot adni. Magát a döntést úgyis nekem kell meghozni és kimondani. - Mik a félelmeid? Nem vagyok állandóan rettegõ, vagy szorongó típus. Miután édesapám meghalt, már tudom, milyen érzés elveszíteni valakit, akit szeretek. Az Õ halála óta -annak ellenére, hogy ez a természet rendje és én nem is úgy fogom fel, hogy Õ már nem él, hiszen valahol nekem mindig megmaradvan bennem egy félelem, nehogy elveszítsek valakit, aki közel áll a szívemhez. - Sikeres életednek van egy elsõ látásra kellemetlennek tûnõ kísérõje. Néhány éve együtt kell élned a cukorbetegséggel, ami egyebek közt napi többszöri inzulin injekció beadásával jár, melyet magadnak fecskendezel be. Egyes gondolkodók szerint a betegségek nem ellenségei, hanem barátai az embernek, hiszen mindig figyelmeztetik valamire, jelzik, hogy valamit meg kéne változtatni addigi életvitelében gondolkodásában stb… Téged mire tanított meg a diabétesz? Ezekkel a gondolkodókkal egyet kell értenem, hiszen a betegségek (az enyémet nem is nevezném igazán betegségnek, inkább állapotnak) nem véletlen kerülnek az életünkbe. Minden-
nek megvan a magyarázata, akkor is, ha a tudomány mai állása szerint még sem mi, sem az orvosok nem tudják ezt pontosan megmondani. Én is inkább barátomként és nem ellenségemként kezelem a cukorbetegséget, mert valóban arra figyelmeztetett, hogy rosszul éltem az életemet. Ha jól belegondolok, amióta kiderült a betegségem, azóta élek egészségesen. Azóta alszom eleget, rendszeresen és egészségesen eszem, tornázom, egyáltalán nem iszom alkoholt, persze elõtte sem ittam túl sokat és nem dohányzom. Ez az állapot megtanított egészségesebben élni. Arra a kérdésre, hogy mi váltotta ki ezt az állapotot, a válasz: én magam váltottam ki saját magamból. Nyilván, a génjeimben benne volt a lehetõség a cukorbetegségre, viszont nem véletlen, hogy az életemnek éppen egy nagyon stresszes idõszakában került felszínre. Akkoriban életem minden területe válságban volt, a kapcsolatom, a családom, a munkám. Mindenhol csak problémák gyülekeztek. Betegségem megtanított arra, hogy az ilyenfajta nehézségeket valahogy le kell gyûrni, meg kell oldani. Akkoriban ez nem ment, nem tudtam a gondokon felülkerekedni, tehát figyelmeztetnie kellett a testnek a szellemet arra, hogy valami nem jól mûködik. Hát így sikerült…. Azóta megpróbálok sokkal kiegyensúlyozottabban élni. Stresszmentes élet nem létezik, de magunkra és környezetünkre a lehetõ legjobban oda kell figyelni. És nem szabad tologatni, halogatni valós problémákat, hanem meg kell oldani a maguk idejében. - Megpróbálsz jól együtt élni a cukorbetegséggel, mégis van-e amit feladnál ezért cserébe, hogy teljesen egészséges legyél? Annak ellenére, hogy úgy érzem, az ember sok mindent megadna egészségéért, mégis nehezen tudnék cserébe bármit felkínálni akár a múltamból, akár a jövõmbõl. Semmi nem jut eszembe, amivel ez megváltható, de azt tudom, hogy a kapcsolataimról, férjemrõl, családomról és barátaimról, biztosan nem mondanék le.
Pénzrõl, lakásról, jó autóról könnyebben lemondanék, ha holnaptól elfelejthetném ezt az egészet és visszakapnám teljes egészségemet. - Sziebig Tímea-
Nádas Györggyel a budai Rózsakert Bevá sárlóközpont Bécsi Kávézójá-ban találkoztam. Bevallom, ha az utóbbi egy évben nem láttam volna a tv képernyõjén, biztos nem ismertem volna meg. Már szinte megszokhattuk új megjelenését - mely nek javára több, mint negyed mázsa mínusz írható -, mégis megdöbbentem mikor megérkezett. Remekül néz ki és emellett pontos. Beszélgetésünk legelején kiderült, nem szereti a véletlenre bízni az élet dolgait, ennek ellenére színpadi produkcióiban kedveli a spontaneitást. Elõadásait mindig csak bizonyos száza lékban írja meg elõre, jelentõs helyet hagy a spontán poénoknak. - Elõfordult már, hogy ez a módszer nem jött be úgy, ahogy elképzelte? Kellemetlenségek inkább olyan esetben fordultak elõ, mikor tévedésbõl, például más városba mentünk, mint ahova kellett volna. Megtörtént, hogy este sötétben ér keztünk meg vidékre. Boncz Géza kiszállt a kocsiból, hogy megkérdezze, jó helyen járunk-e. Rezzenéstelen arccal jött vissza és csak annyit mondott: Minden stimmel, de a helyszín nem Hévíz, hanem Hajdúszoboszló. Egy másik esetben, -ami még a 80-as években történt - bányásznapra mentünk volna Komlóra. Ott derült ki, nem a bányászoknak, hanem a pedagógusoknak kell mûsort adni. A két különbözõ közegnek, teljesen más stílusú az igénye, más az érdeklõdése. Ilyenkor kell tudni váltani, szakmai rutinhoz folyamodni. Persze legszerencsésebb, ha erre nincs szükség és minden mûsor egyedi lehet. Ennek ellenére valamilyen szinten a humor is egy ipar és nekem tudnom kell, mi az, ami szinte biztos, hogy kortól, nemtõl függetlenül mindenkit érdekel. - Mi érdekel mindenkit? Mindig van valami a fejemben, ami egy adott idõszakra aktuális. Lehet személyes esemény is. Jelenleg az, hogy tavaly lefogytam 28 kg-ot. Ezzel kapcsolatban vannak történeteim. Az egyik legjobb, mikor egy olyan barátom nem ismert meg, akivel napi kapcsolatban voltam, de nem találkoztunk már több mint egy éve. - Mennyiben változott az élete annak kö vetkeztében, hogy megszabadult felesleges kilóitól, illetve mi volt a fogyás elõzménye, kiváltó oka? Közelítsük meg mentális oldaláról a kér dést. Az életemben volt egy tragédia. Elvesztettem legjobb barátomat, Boncz Gézát. Ez elég nagy figyelmeztetés volt arra, hogy azt a fajta pörgõ életet, az 1000 fo kon égést, amit addig csináltam, lehet ta karéklángon is folytatni és egészen más dolgokra is odafigyelni. Közvetlen
azidõtájt, történt velem egy szerencsés véletlen, ami a Jó Isten ajándéka. Egy olyan asszonnyal, akit már több éve is mertem ebben az életszakaszban, újra közelebb kerültünk egymáshoz. A családi élet jelentõsen alakított az addigi gondolkodásomon, ennek egyik eredménye lett a fogyás. Lényeg, hogy mindent itt, a fejemben döntök és határozok el. Itt kell külön választani, mi szükséges és mi a pótcselekvés. Például táplálkozás és zabá lás között óriási különbség van. - Mit tesz súlya megtartása érekében? Megválogatom, milyen táplálékot veszek magamhoz. Sertés- és marhahúst nem eszem, viszont különféle salátákból ren geteget. A versenysúlyomhoz képest néha van rajtam 2-3 kg plusz, nem több, de ezt bármikor leadom pár nap alatt. És észrevettem, hogy jelzi a szervezetem, mire van szüksége és mire nincs. - Ez a változás mennyiben jelenti azt, hogy az élet más területein is odafigyel a jelzésekre? Jelzésnek veszem, ha két-háromszori próbálkozásra sem tudok valamit elérni és az, nem az én hibámból adódik. Ilyen kor nem erõlködök tovább, hagyom…. Elõ szokott fordulni, hogy késõbb mások kér nek fel a feladatra, ami egyben az én pozíciómat is megváltoztatja, emeli. A szervezetem minden apró jelzésére odafigyelek. Jól érzem magam a bõrömben. Több felé képes vagyok figyelni és nem érzem tehernek. Éppen most írok egy könyvet a Markos-Nádas történetrõl, ami már há romnegyedéig készen van. Édesapám idén lenne hetven éves, emlékére dalaiból összeállítottam egy CD-t, melyen én énekelek két vendéggel. Októberben indul egy önálló estem, Marton Frigyes rendezésében. Tehát több olyan feladatot is el tudok egyszerre végezni, melyeket nem mertem volna eddig. Nagy változást jelent életemben az a helyzet, melyben pillanatnyilag vagyok, hogy a mûvészeti tevékenység szélesebb körét is fel tudom ölelni, olyan ágait, melyek egymástól tá vol állnak. Tehát a folyamatos napi fellépések mellett az írást és az éneklést. - Ki mondható mûvésznek? Az élet nagyon hamar, 18-19 éves korom ban kínálta fel nekem a szakma óriási lehetõségeit, úgy, hogy emellett nem terhelt még annak felelõségével. Ebben az idõben nagyon idegesített, ha valaki azt mondta "Mûvészúr". Számomra Lati novits Zoltán, Básti Lajos voltak a mûvészek. Aztán, ahogy az ember idõsödik, a korral együtt elkezd legendássá válni mindazért, amit csinált és amit az évek során köré kreált a közönség. Végülis a mûvész egy nagy gyûjtõfogalom, ami ab-
ból áll, hogy nem a gyárban kezdi a mûszakot reggel hatkor, hanem egész nap jár az agya és próbálja megvalósítani, amit az érzései indukálnak, illetve amit magáénak érez. A humor mindezt még ki is for dítja. A mûvész többet dolgozik a lelkével, mint a testével, persze a teste nélkül nem tudja kifejezni a lelkét. - Mikor volt könnyebb humorizálni, a régi rendszerben vagy most? Soha annyi érzékeny és indulatos ember rel nem találkoztam, mint az elmúlt négy évben. Emiatt nagyon nehéz volt nem hogy humorizálni, még viccelõdni is. Remélem, hogy a jövõben megszelídülnek az emberek. Az elõzõ rendszerben könnyebb volt, mert létezett egy "ellenség" és mindenki a másik oldalon állt. Egy kacsintás ból érezték az emberek, hogy összetartozunk és egyazon jót akarunk. Jelenleg több ideológia létezik, melyek között csak mondvacsinált különbségek vannak, mégis barátságok mennek tönkre, mert két ember másként gondolkodik. - Mit jelent Ön számára a barátság? Az elmúlt éveket tekintve csalódást. Rá jöttem, nagyon kevés embert mondhatok és mondhattam barátomnak. Többekrõl gondoltam, hogy a barátaim és kiderült, igazából nem így van. A barátság egy szent fogalom, szinte a szerelemnél is fontosabb és szentebb. Mert tudjuk, a szerelem vak és nem mi gerjesztjük, "csak" átéljük. A barátságot, nekünk kell gerjeszteni, nekünk kell átélni és tenni annak érdekében, hogy minél bensõségesebb legyen. Ezért is gondolom, hogy szerelmen belül létezhet, de egy szerelmi kapcsolatot nem követhet barátság, mert az iszonyatos fájdalom marad mindvégig, az önzõ emberi magatartás miatt. Ugyanúgy, mint egy halál esetében. Én soha nem azt sajnálom, aki meghalt, hanem magamat, mert kevesebb vagyok azáltal, hogy Õ már nincs. Nem tudom felhívni, nem tudom megérinteni, nem tudok vele beszélni. Nagyon kevesen mondják ki, hogy ilyen esetben önmagukat sajnálják, pedig így van. - Mi döbbentette rá az elmúlt években arra, hogy nem mindenki barát, aki annak látszik? Nem kerültek különösebb próbatétel elé a barátságok. Bizonyos helyzetekben az ember meglátja barátjának hitt valakinek az arcán az irigységet és a licitálás lehetõségét. Látom, arra gondol, vajon ehhez mit tudna még hozzá tenni, hogy neki is olyan helyzete, szerelme, körülménye legyen, mint nekem. Rádöbbentett az igaz ságra, mikor azt tapasztaltam, hogy örö mömet boldogan osztanám meg az úgymond barátaimmal, de nem kell nekik,
nem kíváncsiak rá. Az anyagias világ képes tönkretenni ilyen kapcsolatokat. Szegény embereknek sokkal több barátjuk van, mint a jobb módban élõknek, akiknek inkább irigyeik vannak. Nagyon magas intelligenciával kell rendelkezniük azoknak az embereknek, akik a középosztálynál picit feljebb lévõ társadalmi szinten vannak, ennek ellenére barátok tudnak maradni és segíteni egymást. Igaz barát az, akit ha hajnalban felhívok, hogy rossz helyzetben vagyok, akkor azt feleli: "Hova menjek? Máris indulok." A másik alapja a barátságnak, hogy õszintén megmondjam a másiknak, mit csinál rosszul és õ elfogadja tõlem a kritikát, meghallgatja tanácsaimat, mert biztos abban, hogy nem vezetem félre. - A Markos-Nádas név összefonódott az elmúlt jó néhány év alatt…. Kapcsolatuk barátság, vagy csak a humor köti össze Önöket? A mi kapcsolatunk az idõk folyamán alakult barátsággá. Most, hogy már nagyon ritkán dolgozunk együtt, megerõsödtek a baráti szálak. Ugyanis azok a napi problémák, melyek felõrölték munkakapcsolatunkat, megszûntek. Azóta jobban tudunk a másik emberi értékeire figyelni. Soha azelõtt nem beszélgettünk ennyit, nem jöttünk össze esténként olyan gyakorisággal, mint mostanában. Ennek oka, hogy mára megszûnt az a "muszáj", ami minket tíz éven keresztül egymáshoz láncolt. Sokkal fölszabadultabb, õszintébb a kapcsolatunk. - Miért lett vége a mindennapos közös munkának? Kiégett a tûz, vagy felõrölték egymást? Sok, apró problémánk volt egymással és ezek felemésztették az együttmûködést. Onnantól kezdve már nem az érdekelt, hogy sikerünk van-e, vagy milyen lehetõségeink vannak még. Elérke zett egy pont, mit úgy neveznek "elég" és ez jót tett az egész pályánknak. Még nimbuszként hagytuk abba. Ha akkor tovább folytatjuk középrossz mûsorokkal, a közönség elfelejti azt is, ami jó volt. Nehéz egy sikeres szakaszt úgy abbahagyni, hogy az ember ne gondolja, lett volna még benne lehetõség. - Mihez kezdene, ha az élet külföldre sodorná? Nagyon szomorú ember lennék, de megállnék a két lábamon valahogy. Amennyiben sikerülne magyar közösségbe kerülnöm, valószínûleg rádióznék. El tudom azt is képzelni, hogy létrehozzak egy magyar konyhát. Régi szenvedélyem volt a fõzés, amit viszont mostani életformámmal egyidejûleg föladtam. Nagyon remélem, nem kerülök ilyen helyzetbe, mert ezt csak kényszerbõl csinálnám. - Hogyan képzelte el életének jelenlegi szakaszát 16-18 éves korában? Nem tudtam elképzelni, mert nem hittem, hogy eddig élek. Volt egy misztikus képzetem, miszerint nem fogom megélni a negyvenedik évemet… de idén májusban túl lettem rajta… Fiatalon nem tudtam elképzelni, hogy megöregszem. Eleve ez a szakma egy kissé gyermeteg. Mai napig skizofrén állapotban vagyok, mert bizonyos emberekkel szemben gyermeknek érzem magam, pedig már középkorú lettem… - Teljesítette-e valakiknek az elvárásait azzal, hogy erre a pályára lépett? Érezhetõ volt, hogy színpad környékére kerülök majd. Édesapám után, aki zenész volt, azt hitték, én is az leszek. Más lettem, de értek hozzá és valamilyen szinten foglalkozom is zenével. A Színmûvészeti Fõiskolán azt gondoltam, nagy színész lesz belõlem, aztán rájöttem, ez kevés embernek adatik meg. Viszont belekerültem a humor forgatagába, ami az a kör, ahol még a színészeknél is kevesebben vagyunk olyanok, akik éveken keresztül folyamatosan teljesítenek. A baj az, hogy ezt a mûfajt nem tudják igazán díjazni. Létezik egy Karinthy gyûrû, amit minden évben a szakma ad, de úgy érzem, sem a mindenkori hatalom, sem a közönség nem tudja kellõképp jutalmazni a humor mûfajának képviselõit. - Van példaképe? Annak idején, mikor elkezdtem a szakmát, még Markos Gyurival párban voltam és mindig ott motoszkált a fejemben: Mi lesz, ha egyszer egyedül leszek? Nagyon megfogott Verebes István forradalmian új személyisége, aki akkoriban a Mikroszkóp Színpadon konferált. Rengeteget tanultam és lestem tõle. Hofi Gézát nagyon szerettem, talán õ is engem, de barátomnak nem mondhattam. Abszolút utánozhatatlan és egyedi volt… és olyan hiány, aki hiány marad, amíg világ a világ. Szakmailag minden kollegámtól tudok valamit tanulni, olykor munkafegyelmet, morált, pontosságot, tisztességet. Magánéletben pedig szeretnék olyan lenni, mint amilyen szeretnék lenni…!!! Nem tudok példaképet mondani, mert csalóka ez a világ. Akirõl azt hiszi az ember, hogy a legtisztességesebben, legjobban él, arról egy pillanat alatt derülnek ki a legcsúnyább dolgok. Az lenne a cél, hogy minél kevesebbet kelljen hazudni, csúsztatni azért, hogy könnyebb legyen az élet. Nem jó megoldás hazudni, vagy mellébeszélni néhány felhõtlenebb óráért cserébe. Belülrõl õrlõdik és tönkremegy az em-
ber ezekbe a füllentésekbe. Minél több igaz tekintete legyen egy embernek és akkor, szerintem még a betegségeit is elkerüli. - Egyházi középiskolába járt. Ez mennyiben határozta meg gondolkodását és miben változott azóta? Akkoriban kevés ilyen iskola volt. Nagyon jó összetartó erõt jelentett és ez a szellemiség a diákévek után is megmaradt bennem. Megtanított egy fontos dologra. Ha igazunk van és hiszszük az igazunkat, akkor nem létezik, hogy legyõzzenek bennünket. Megtanított kiállni és harcolni úgy, hogy közben megfelelõ érvekkel gyõzzük meg ellenfelünket. A hit tekintetében úgy gondolom, arra kell figyelni, hogy az ember mit érez belül és tudja-e érzéseit vállalni mindenféle gátak ellenére, tud-e hívõ maradni. A hit nem az iskolában alakul ki. Szerintem hiába is tagadja bárki, egészséges, veleszületett Isten hite mindenkinek van. Az egyéniségtõl, az egotól függ, hogy az életben ezt a hitet mennyire és milyen irányba tudják különféle erõk befolyásolni, alakítani, irányítani. Rendkívül meghatározó, ki mit olvas kamaszkorában. Én nagyon szélsõségesen olvastam. Aztán beállítódástól függ, hogy kiben milyen irány ragad meg és az mivé érlelõdik benne. - Manapság hogy érez a hittel kapcsolatban? Isten, illetve hit nélkül létezni nem lehet. Az ember pici, apró és törékeny, szüksége van erre. Valaki minél nagyobb sikereket ér el, annál inkább észreveszi, hogy még mennyi mindent tárhat elé a Jó Isten. És rájön, a sikerek után milyen nagyon szüksége van arra, hogy gyorsan visszasiessen Hozzá, mint a kisgyermek édesanyja szoknyájához. - Sziebig T.-
Vegyük példának az autót. Mész autóval, s látsz egy üres parkolót az áruház elõtt. Állsz a parkoló bejáratánál, mert a lámpa piros a parkoló elõtt. Gondolkodsz, hogy ott hagyjam az autót, vagy parkoljak máshová? Érzed belülrõl, hogy nem oda kellene vinni, hanem más hová. Leparkolsz, de nem oda, ahová érezted, hogy kellett volna. Kijössz az áruházból, és látod, hogy feltörték az autót. Érezted, hogy nem oda kellett volna vinni, de mégis oda vitted, hiszen te a szabad akaratodból döntöttél. A szabad akarat azt jelenti, hogy a feléd áramló információkat érzed, érted, értékeled és elfogadod. - Ha én úgy érzem, hogy nem oda kellene vinni, és mégis oda viszem, akkor mi történik? - Az ego mûködött. Azért vitted te abba a parkolóba, és nem a másikba, mert az egód mûködött, tehát te magad akartad meghatározni. A saját vágyad, akaratod, elképzelésed, birtoklásod befolyásolt, hogy az ott jó lesz. Holott maga a nagy egész mutatta neked a következõ lépést, hogy mit kell csinálni. A világon semmi nem létezik. Tehát, ez egy virtuális valami, egy képzelt valami. Mert amikor te teát iszol, nem te iszol teát, hanem a testnek van szüksége valamiféle érzelmi folyamatra, mert ez egy érzelmi folyamat. Bármit csinál az ember, például keresztbe rakja a lábát, ül vagy bármit, az mind érzelmi folyamat. Amikor az ember maga csinálja ezeket a dolgokat, akkor az ego vezérel dolgokat. Ez egy nem létezõ világ, aminek van egy rezgése, egy hulláma, egy terjedése, aminek az a lényege, hogy minél tökéletesebben el tudjon jutni a tisztasághoz, a tökéletes séghez, a megfellebbezhetetlen egyhez, amit lehet Istennek vagy bárminek nevezni, de nevezzük csak egy pohár tiszta víznek. Az a lényeg, hogy az a tudatállapot azzá váljon, ami. Ennek érdekében van az emberi test, ami állandóan fejlõdik korra, nemre való te-
kintet nélkül. Tehát, néha egy 6 éves gyerek sokkal magasabb szintre el tud jutni, mint egy 90 vagy egy 80 éves, ha bizonyos dolgokra odafigyel. A gyereket direkt mondtam példának, késõbb ki fog derülni. A lényeg, hogy amikor te érzel dolgokat és elfogadod, hogy nem létezik, - a parkoló sem létezik, de valami van ott, amiért neked oda kell jutni, hogy tovább tudj jutni, - s amikor ezt felismered, az a szabad akarat. Amikor meg akarod magyarázni, az az ego eredménye. Ha ezt fölis mered, akkor nem azt a nevet fogod adni neki, hogy szabad akarat, hanem én és õ, ami egy. Tehát, már amikor odaérsz és eldöntöd magadban, hogy odaviszed az autót, ahonnan jön valami impulzus feléd, abban a pillanatban érzed, hogy belül a bensõdben van egy nyugalmi állapot, egy jó érzés. Míg ha az autót elviszed 5 méterrel arrébb a másik parkolóba, amit te magad jelöltél ki, kiszállsz és érzed, hogy valami nincs rendben. Nem tudod, hogy mi, de valami nincs rendben. Most az a lényege ennek a “valami nincs rendben” dolognak, hogy ugyanúgy, ahogy te törekszel arra az állapotra, ugyanúgy másik erõk is törekednek ugyanarra az állapotra. Nem mindenki tart egyforma helyen, nem mindenkinek ugyanaz a célja. Neked az a célod, hogy biztonságba tedd az autót, neked ez már elég. Másnak az a célja, hogy megtapasztalja, hogy milyen másnak fájdal mat okozni. Te fölajánlod neki a lehetõséget az egód által, de nem tudato
san, hanem tudattalanul. Akkor látod, õ pont olyan mint én, mindent meg akar magyarázni. Tehát, így mûködik a szabad akarat, amikor a világ feléd áramló információit elfogadod, érted, értelmezed, s a magad világában ugyanezt megkeresve egységet hozol létre. Ez egy bonyolultnak tûnõ dolog, pedig teljesen egyszerû. Valójában a szabad akaratot egy szóval lehetne értelmezni: Szabadság. - Amikor az ember nem hisz magában, akkor tulajdonképpen ezt a szabad akaratot nem fogadja el? Megvonja magától. - A parkolós témánál maradva, azt mondom, hogy úgy érzem, hogy oda kell vin nem, de... Ha már bent van a de, akkor már te magyarázod meg. - De ha még oda sem teszem le, abban sem bízom, hogy ott jó lesz, akkor nem hiszek dolgokban vagy nem hiszek semmiben. Nem, nincs önbizalmad. Kérdéseken vacillálsz, gondolkodsz, nincs önbizalmad, aminek a következménye, eredménye az, hogy saját magadtól a dön tés, a szabadság, a felelõsség jogát megvonod. Az ilyen embert nem veszik komolyan. Ez az önbizalom hiánya. Nagyon röviden, az önbizalom hiánya annyit jelent, hogy saját magát valaki megalázza. Amikor valaki ezt önmaga elõtt teszi, ez kínos, de nem tud róla senki.
Amikor ül melletted valaki az autóban, ránézel és kimondod, hogy: milyen jó az a parkolóhely. Ennyi elég, mert te belül kimondod, mert érzed, hogy oda kell menni, mert vonz. Odaviszed az autót, mert ott nagyon jó lesz. Miért? Mindegy, hogy miért, nem kell megmagyarázni. Odaérsz és bemész a boltba, aztán kijössz, puff, feltörték az autót. A francba, pedig tudtam, hogy oda kellett volna vinni, micsoda “birka” vagyok. Más ember már furán fog rád nézni, és abban a pillanatban azt mondja: Mi van, te nem veszed komolyan saját magad? Tehát ez a lényege az egész dolognak, hogy az elsõ intuícióra odafigyelsz, akkor viszed. Az a szabad akarat, az szabadság, mert az a lényege, hogy az az erõ - itt jön a dolgok elfogadása - soha nem mond olyat, nem mutat és nem tesz olyat, ami a számodra még csak csírájában is lehetõséget hordoz a rosszra. A gyerekek automatikusan csak ebbõl élnek 8-10 éves korukig, és mindenbõl a jót veszik ki. Ha belemennek a játékba, a beszélgetésbe vagy bármibe, akkor automatikusan a szabadság utáni igény, vágy, a szabad akarat viszi õket. Mindenben jól érzik magukat, nem akarnak megmagya rázni semmit, csak ki akarnak venni mindenbõl valamit. Mit akarnak kivenni? Hát az õ szabadságukat. Nem akarnak mást korlátozni, csak egyszerûen arra törekednek, hogy õk boldogok legyenek. Nem akarnak igazságokat, nem akarnak semmit. Jól érezzék magukat és kész, ennyi. De abban a pillanatban, amikor túllépnek ezen a 10-12 éves küszöbön, elkezdik megmagyarázni a dolgokat: nem is oda megyek, ... mert ez, mert az - tehát ilyen indokokkal, és elindulnak. Ilyenkor szokták nekik mondani: “Szembetalálkoztál a nagybetûs élettel, nem minden úgy van, ahogy te akarod!” Pedig, ha a szülõ pont az ellenkezõjét csinálja, és azt mondja neki: “ Nem biztos, hogy az a jó, ha te magyarázod meg magadnak az életet, hanem az a jó, ha elfogadod az életet, ahogy jön feléd, és csak azt veszed ki belõle, ami neked jó, akkor lehet többször maradsz a napos olda lon.” Hányszor van az, hogy az ember - ez olyan bagatell példa - elindul vasárnap reggel sétálni, és mindig azt veszi észre, - amikor pesszimista hangulata van, - hogy mindig
árnyékban megy. Amikor optimista hangulata van és jó a kedve, mindig a napon megy. Minél többet megy a napon, annál jobb a kedve. Érzi, hogy valami húzza át, mindegy hogy mi, valami áthúzza. A jólét és a szabadság. Amikor pedig pesszimista, akkor valami mindig eltolja innen, és nem tud mit kezdeni a szabadság energiáival, nem tud mit kezdeni itt belül magában azzal a szóval, hogy szabadság. Szüksége van arra, hogy megtapasztalja a negatívumot, ezért átmegy az árnyékba tudattalanul. Abban a pillanatban, hogy átment az árnyékba, már kezdi a maga kis ideológiáit gyártani mindenre. Hazamegy a sétálásból, akkor mindig az a vége a dolgoknak, hogy hú de szerencsétlen ember va gyok, pedig sütött a nap a túloldalon, és semmi nem tiltja, nincs sorompó. De benne van sorompó, tehát õ maga nem engedi meg saját magának, hogy átmenjen, mert neki még arra van szüksége, ahogy a hindu mondás mondja: “Ahhoz, hogy föl tudjál menni, elõször le kell jutni legmélyebbre.” De bármikor ott van az ember számára a lehetõség, hogy fönt. Ahhoz, hogy az ember a megvilágosodáshoz el tudjon jutni, s élete nagy kérdéseit megértse, tehát eljusson a megvilágosodáson túlra, az fél év. Tényleg annyi, nem egy röpke elmélkedés. Mert az élet nagy kérdései, azok ilyen apró dolgok, hogy miért megyek árnyékban, amikor a túloldalon süt a nap. Akkor elkezd az ember ideológiákat gyártani. Amikor ideológiát gyárt, már megy az árnyékba. Amikor ki tudja mondani, hogy eddig ennyit tudtam, oké, most akkor menjünk a napra, aztán nézzünk körül ott, akkor már törekedik a megvilágosodásra. Az a lényege, hogy ahhoz, hogy az ember a szabad akaratot önmagá ban megtalálja, másban is megtalálja és azt elfogadja olyannak amilyen, oda úgy is lehetne mondani - egyhelyûen kellene gondolkodnia. Tehát a koncentrációjában nem lehetnek csapongások, nem lehet gyengülés, erõsödés, az olyan, amilyen. Kész, határozott és egyértelmû. Általában azoknál, akik elkezdik a napos oldalt ismerni, azoknál már mûködik valamilyen formában, csak az eleje az mindig kí nos. Ti is tudjátok a saját példátokon, hogy nem mindenki
tolerálja, ha napra akartok menni. - Én úgy vélem, hogy nagyon sok ember úgy tûnik, mintha magabiztos lenne, és csak azért, mert sokkal kisebb világot lát, ami csak önmagában létezik. - Így van, meg van egy másik része, a hiúság. Azt hiszik, hogy az a magabiztosság, hogyha minél nagyobb házat, minél nagyobb autót termel ki magának, és ezáltal többen nagyra fogják tartani, minél jobban felnéznek majd rá. Ez a magabiztosság oka. - Ha bárki belegondol a saját példájába, a viták mindig abból adódnak és abból lobbannak ki, hogy a szülõ-gye rek viszonyban a szülõ meg akarja mondani: azt oda kell tenni, azt meg ide kell tenni. Az, hogy az az utód hova akarja tenni, az nem is számít, az eleve rossz. Tehát, mindegy, hogy hova akarja tenni. Ez olyan dolog, hogy a sötét szobában az utód föl akarja kapcsolni a villanyt, de az rossz, mert õ akarja fölkapcsolni, és nem az anya. Akkor azt fogadja is el a többitõl, mert ez önigazolás igazából. Visszaigazolja azt, hogy õ húsz évvel ezelõtt igen is, nem rontotta el az egészet, hanem azért, mert itt ideológiák sora jönne, hogy ez, meg ez, így kellett alakulnia. Ennek így kellett alakulnia, ezzel az ember mindent meg tud magyarázni magának, de semminek nem kell úgy alakulnia. Mindennek egy ritmusa van az életben, és az ember, ha ez a ritmust el tudja fogadni, akkor nem tudja kimondani, hogy úgy kellett alakulnia, mert érzi, hogy az élet vezeti. Amikor ezt nem érzi, hanem maga kezdi el meghatározni a kis apró dolgokat, akkor kimondja: Ennek így kellett lennie. Ez olyan dolog, mint amikor az ember elmegy boltba, s ha érzi, hogy az, amit akar venni, melyik boltban van, akkor odajut és megkapja. Ha nem érzi, vagy nem figyel oda az érzésre, hanem elhatározza, nem én abba a boltba megyek, csak abba megyek, mert, mert, mindegy, hogy miért, de abba megyek, ... Hát, ennek így kellett történnie. Nem kellett így történnie. A lélek szempontjából az egy varázsszó - negatív értelemben - amikor az emberek ki szokták mondani, hát ennek így kellett lennie. Ez a megfutamodásnak, az önigazolásnak egy formája, sikertelenség. Ugyanis semminek nem kell úgy történnie. Ez a szabad akarat, amikor az ember érzi belülrõl, hogy jót akar, hát tegye. Õ tette oda, nem én tettem oda, semmi probléma nincs. - A. N. és tanítványa -
Egyszer volt hol nem volt volt egyszer egy kistündér , akit Tündérkének hivtak. Ez a tündér arról volt híres, hogy nem volt hajlandó mást megenni csak a gyümölcsöt. Hiába unszolták szülei, hogy kóstoljon meg mást is, egyszerûen nem akart szót fogadni. Történt aztán egyszer, hogy Tündérke kedvenc almafáján ülve csemegézett mikor egy fura alakra lett figyelmes. Szõrös, zöld rusnyaság lakmározott éppen egy levelet. Ahogy végzett, odavonaglott egy következõ levélhez és azt kezdte rágni. Tündérke nem nézhette tétlenül, rárivalt a hivatlan jövevényre: -Mi a csudát mûvelsz a kedvenc fámmal ? -Én csak legelészem, sokat kell fogyasztanom , hogy minél hamarabb új, gyönyörû testem legyen. -Mi a csudáról beszélsz ? Ha ennyit eszel legfeljebb még dagadtabb leszel! -Ugyan ugyan kistündér, hát nem tudod ki vagyok én? Tündérke rázta a fejét, hogy nem. - Én vagyok a legnagyobb varazsló a környéken,-dicsekedett a hernyó - mert alakot tudok váltani. Hamarosan elbújok, aztán ha újra meglátsz, rám se fogsz ismerni. Tündérke kétkedve pislogott : -Nahát ezt ugyan be nem meséled nekem! -Pedig elhiheted ! - Akkor se egyél több levelet, elpusztul bele ez a gyönyörû fa ! Egyél gyümölcsöt, attól szebb és kövérebb leszel. -De én azt még nem kóstoltam és nem is akarom, jó nekem a levél. - forditott hátat a hernyó, majd újabb levél felé araszolt. Tündérke most erõsen elgondolkodott. Mintha õ is ezt mondta volna a szüleinek. Akkor se hagyhatja annyiban! -De , ez helytelen! -kiáltott fel - Igenis tessék megkóstolni a gyümölcsöt -tette csipõre apró kezeit. -Te is megeszel mindent? - nézett vissza a hernyó csúfondárosan. -Hát...esetleg ezentúl...-toporgott Tündérke. -De akkor te is! - fenyegette meg újjával az állatkát. -Nos, talán egyezséget köthetünk. - gondolkodott el Hernyócska. -Ha, te is hajlandó vagy mindent megkóstolni, én is ehetek gyümölcsöt is. De sajnos a levél evést nem hagyhatom abba. Tündérke töprengett pár pillanatot majd így szolt: -Ha tényleg olyan nagy varázsló vagy, akkor mához két hétre már nem ebben a rusnya alakban akarlak látni. Akkor én is megeszem otthon a sóskát igérem. Hernyócska boldogan beleegyezett a javaslatba, majd vigan tovább araszolt. Tündérke tehát mindent elfogyasztott ezután otthon és ezzel nagy örömöt szerzett szüleinek. Hamar elrepült az idõ és letelt az egyezség. A kis tündér szivrepesve rohant az almafához. De ott senkit nem talált. Elõször roppant mérges, majd elkeseredett lett, és bánatában az egyik faágon keresett vigaszt. Ekkor egy tarka pilangó szállt a vállára. - Nos, megismersz ? -Mert ki vagy te ?- nézett rá Tündérke gyanakodva. - Én vagyok az a csúf hernyó akivel két hete találkoztál. Tündérke álla leesett a csodálkozástól. -Te lennél az? Te tényleg nagy varázsló vagy. Örökre barátságot kötöttek. A pillangó pedig segített beporozni a virágokat és sok kicsi almát varázsolni Tündérke kedvenc almafájára. - Benkéné Puskás Dalma Viola -
ÁLLÁSHIRDETÉS - VÁRJUK LEENDÕ KOLLÉGÁINKAT! Terjesztõi hálózat kitépítéséhez keresünk vállakozó szellemû, kreatív, gépkocsival rendelkezõ fiatalokat! Jelentkezni lehet: Karaván Kiadó 9400 Sopron Récényi út 8. Pf. 306. Tel: 06/99-508-656 06/20-9205906 E-mail:
[email protected] Web: www.karavankiado.hu
