Tartalom. Csillagpor Radics Viktória: Csonttörésvonalak dióhéjban 50 Fehér Renátó: Egy versszak tápértéke. Vitaindító a József Attila Kör

2015 02_Csillagszálló törd_Layout 1 2015.06.03. 12:09 Page 1

Plánok A Medence című lapszámmal arra teszünk kísérletet, hogy ízelítőt, (szubjektív) körképet adjunk a Kárpát-medence kortárs magyar irodalmából. A hazai szerzőkön kívül felvidéki, vajdasági, kárpátaljai, erdélyi magyar költők és írók szólalnak meg; közismert kedvencek és pályájuk elején állók egyaránt. Magyarországot Nyerges András, Legát Tibor, k. kabai lóránt, Papp Dénes, Szendi Nóra és Vörös István, Tóth Kinga, Balogh Flóra, Fehér Renátó, Frideczky Katalin, László Anikó, Menyhárt Dóra és Szabó Imola Julianna képviseli. A két ajánlott könyv, egy verseskötet és egy olvasmányos tanácsadó könyv szerzője Dékány Dávid és Peer Krisztina. Számos generáció, eltérő viszonyulások, megannyi hang. Erdélyben a személyestől a realistán át a szakrálisig rajzolódik ki a válogatás gondolati íve: Orbán János Dénestől, Varga László Edgártól és Vass Csongortól kértünk írásokat, de az immár Budapesten élő Potozky László erdélyi gyökereit sem hagytuk figyelmen kívül. Kárpátalja fanyar játékossággal és rezignált személyességgel szólal meg Balla D. Károly és Berniczky Éva szövegei segítségével. Felvidék üzenetét a múló és kezdődő életidőkről Német Zoltán és Pénzes Tímea hozza el. Vajdaság pedig moccanatlan figyel, regisztrálja önmagát és környezetét: Danyi Zoltán, Terék Anna és a zombori születésű, Budapesten élő Radics Viktória remekei révén.

Az a kézenfekvő kérdés motoszkált bennünk a lapszám tervezése, készítése közben, hogy van-e, megmutatkozik-e valamiféle közös gyök a megszólaló szerzők műveiben. Beszüremlik-e, s főként megragadható-e az írásokban az az egymáséhoz sokban hasonlító „szociokulturális” és történelmi háttér, amelyet Közép-Európa, és benne a magyarok lakta országok magukénak tudhatnak. Háborús és békeidők, szocializmus, rendszerváltások, posztszocialista válaszutak, korunk súlyos társadalmi és gazdasági problémái – mind ezernyi ok volna a hasonlatosságra. Az eredmény? Szabad, nyílt, fanyar, önreflexív szerzők, akik filozofikus távlatokig tágítják a személyest. Ki-ki mégis jellegzetesen saját hangon. Nagytotál és couleur locale. Ezerszínű kép, a feketétől a húszszázalékos szürkén át a vérvörösig. Pálfi Anna

1


Tartalom Pálfi Anna: Plánok

1

Csillagszem Tejút Nyerges András: Pörlekedés (vers) Csillagvizsgáló Orbán János Dénes: Exordium. A belépő; Ha kivirágzik is a szabadság (versek) Danyi Zoltán: A büszke vesztesek Berniczky Éva: Gravitációs állandó (napló) Németh Zoltán: A fűző (vers) Legát Tibor: 44–14 (vers) Varga László Edgár: york napsütése; voltaképpen; eső (versek) Terék Anna: Futás; sziverivers; Ablakok (versek) Balla D. Károly: Nincsmit, avagy az elmevédő tehetetlenségi nyomaték kudarca; Beviteli ezüst tükrök (versek); Önélet (próza)

k. kabai lóránt: kedvencem a sárga projekció; lapítás, (versek) Potozky László: Éles (regényrészlet) Papp Dénes: Délibáb; Világvége (dalszövegek) Szendi Nóra: Csuri fut (regényrészlet) Vass Csongor: Ablak – egy állomáson; Gyümölcs; Vádalom (versek) Vörös István: A cigányok országa, avagy képszeletek a 21. századi Feszty-körképből (részlet)

Csillagfényben Tóth Kinga: Ginsberg a szobában – magyar motelmonológ (Dékány Dávid: Darwin Motel)

Dékány Dávid: Darwin Motel (részletek) Csillagkép Balogh Flóra képei elé – Balogh Flóra: Street fotós ars poetica

Csillagpor

Radics Viktória: Csonttörésvonalak dióhéjban Fehér Renátó: Egy versszak tápértéke. Vitaindító a József Attila Kör

Oda ne rohanJAK című beszélgetéssorozatának 2015. májusi estjéhez

Frideczky Katalin: Az egyetlen hajléktalan

Csillagtér

László Anikó: Lapozz belé! – beszélgetések az Élő Könyvtár „könyvei”-vel Adni vagy nem adni – ez nem kérdés – Menyhárt Dóra interjúja a Szabad Iskolákért Alapítvány adományboltjáról

Hajléktalaninterjú

„Úgyhogy nagyon jól együtt vagyunk”

2

5

7 8 15 18 19 21 24

27 30 32 35 37 39 41

43 45 49

50

54 57 59

63

68


Kicsi Csillag Mese Pénzes Tímea: A születés éjszakája Könyvajánló Szabó Imola Julianna: Apró ösvény a varázserdőben

(Peer Krisztina: Mi bántja a gyerek lelkét? 150 kérdés gyermekkori pszichés megbetegedésekről) Peer Krisztina: Mi bántja a gyerek lelkét? 150 kérdés gyermekkori pszichés megbetegedésekről (részlet)

76 78

80

´´ Szerzoink

3



Csillagszem – Tejút

NYERGES ANDRÁS

Pörlekedés Hányszor kell még magadban megtagadnod azt, aki ütni, ordítani szeretne, mennyi kell még, hogy holtodig kiteljék benned a szív türelme, hányszor kell megtagadnod őt, ki csalán-marta gyerekkorodat őrzi, mikor még semmit le nem nyeltél hazugul és fegyelmezetten, rokont, barátot is megütöttél, ha felszökött a láva szivedben, ordítottál, rúgtad az ajtót, sírtál órahosszat, tüzelt a szemed, harsogtál konokul, gyáva fegyelmed ma naponként megadóztat, hol van a düh, ami sose csitul? Őt tagadod meg, kiben nem lohad le se gyűlölet, se bántalom, se oktalan ütleg, ki nem szégyelli és nem fojtja vissza haragját és visszaüt, ha ütnek, a pillanatot fenékig kiissza – hányszor kell őt fulladva megtagadnod, mosolyokkal sebezned, felszabdalnod arcod, hogy aki rádnéz, ne lássa, ne hallja, ne értse, szivedben váltig óvod azt a régit – kiből a harag felszállt, mint a vércse, fel, magas égig – meddig csikorog fogad közt tűrés homokja, meddig mélyed körmöd tenyeredbe, hogy fontolgatva és beosztva kiteljék benned a szív türelme – meddíg nyelsz, mondd, meddíg vigyázol, hogy az a lobogás föl ne törjön, szemedben meg ne látsszon; hogy azt se üssed, ki holnap tán megölne, símogasd, ki készül ellenedre, országnyi gázkamrába vitetne, hogy birod el, hogy őt se köpd le, s ki téglánként lopja el fejed felől jövődet: megöleld, testvérnek fogadd s kivívott jussodat vissza ne pereld,

5


Csillagszem – Tejút

hogy suttogva, titokban, innen is, egyetlen hazádból kitagadjon, hogy magát tólja fel magyarabbnak, ki a népet vágta arcon – meddig tudsz topogni kételyeidben, összeziláltan, holott kigyulladt világok füstjét érzed már a szádban, s a harag körmöd alatt parázslik – meddig birod, hogy benzinnel leöntött testeddel ne világits – meddig még? Életed lobogó szelekre kötözd rá, ne várj a robbanásra, ne legyen elég a szív türelme, kiálts, üvölts, nincs jogod belehalni a némaságba! (1961)

6


Csillagszem – Csillagvizsgáló

ORBÁN JÁNOS DÉNES

Exordium A belépo ´´ (Janus Pannonius-apokrif) Úton vagyok, a havas táj mögöttem, fölöttem már felhőtlen nap ragyog. Egy napja még prémekbe öltözötten dideregtem, úgy hittem, meghalok. Hajnalra Adriámat üdvözöltem, kék Ámorok és vizes angyalok lejtik az ösztön táncát körülöttem, és mától férfitógát húzhatok.

Hazámban néhány fagyosszent vacog, és Krisztus, jeges hittől üldözötten. Egy trónuson két király abajog, keresgélik az országot a ködben. Romagnában Apolló andalog, ölébe pajkos szőke nimfa szökken, és részeg, ajzott istenállatok örömködnek mítoszi bűvkörökben.

Örömköd. Még. De elmém visszazökken: ó, magam mögött mégis mit hagyok? Emitt a menny, hazámnak átka ott. Ez én. Az én. De mi lehet közöttem?

Ha kivirágzik is a szabadság Ha kivirágzik is a szabadság szögesdrót sziszeg a belekben. Az új világot a fakó szemből egy másik világ nézi meredten. Dróthálót takar a haj. Zsugorodik az agy a melegben.

7



DANYI ZOLTÁN

A büszke vesztesek1 Sokáig szerettem volna elmenni, el innen valahova, hogy hova, azt nem tudtam, de abban biztos voltam, hogy el, valahova mindenképpen el innen, mert ez így nem mehet tovább, hogy hajnalban a tó partján futkosok, éjszaka a vizet borzoló szelet hallgatom, és közben arra gondolok, hogy ez így nem mehet tovább; hiszen vízfelszínt simogató szelek máshol is vannak, gondoltam, futni pedig akárhol lehet; el innen tehát, akárhova; csakhogy épp ez az „akárhova” volt, amin folyton fennakadtam, hiszen ha el akar menni az ember, kell hogy legyen egy konkrétabb úti célja, ezen a ponton tehát mindig megakadtam, így rekedt meg ez az egész, így feneklett meg az elmenésem; mert ha egyetlen választásom, csupán egyetlen, de valódi egérutam akadt volna, a „hova” kérdése fel sem merül, és csak az „el innen” felszólítása marad, a mielőbb el, nekem viszont, legalábbis akkoriban így képzeltem, több lehetőségem volt, ugyanis akkor még azt hittem, hogy sokfelé, nagyon sokfelé jobb, mint erre, és éppen ez lett a kerékkötőm, aztán csak keserű ízzel ismételgettem magamban, hogy mindenütt rossz, de a legrosszabb otthon, és közben arra gondoltam, hogy idézőjelek közé kellene helyezni ezt az „otthont” is, vagy még jobb volna nem leírni, hiszen elveszett, végleg elveszett, nincs többé, számunkra nincsen – sőt, nincs már ez a többes szám sem, nem vagyunk többé „mi” sem; feladom, végül mindig feladom, nem megyek sehova, mert mielőtt az „elég volt” és a „tovább nem” a végsőkig fokozódna, mielőtt még kiéleződne, és diadalra jutna tehát, és nem maradna más, csak az elindulás („akárhova”), egy váratlan pillanatban az egész megtorpan, és visszahőkölök; és maradok; és nem megyek sehova; és nem is értem, mi volt ez a felindulás; hisz nincs valószínűtlenebb, mint hogy valaha is elmehetnék innen, és csak futkosok a parton tovább, az erdei ösvényen, nyomomban a veszett ebekkel, és esténként a köveket lögybölő hullámokat hallgatom, és keresem a csendet, amelyet már nem akarok elmagyarázni senkinek, mert nincs miért és nincs kinek, és akkor csak telnek a napok, néha hetekig úgy tűnik, minden jól van így, és minden rendben, telik az idő, simán és egyenletesen, olyan zavartalanul, mintha megállt volna, közben persze halad tovább, és egyszer csak újra eljön a pillanat, amikor azt érzem, nincs itt többé semmi keresnivalóm, menni kell, semmi értelme ennek az egésznek, és mérlegelem a lehetőségeket, megint töröm a fejem, ismét fontolgatom az esélyeket;

8

1

Szerkesztett összeállítás, válogatta Pálfi Anna.



mert ha egyszer nincs megnyugvás és nincsen béke, akkor nemcsak nincs, de nem is lehet, és ez az egész így teljesen reménytelen, mint sárba fagyott kerék, mely nem mozdul se előre, se hátra, semmilyen irányba; és nincs semmi, ami ezen segítene. Hullámok után a tó sima tükre (részlet) Metszőolló, ásó, fűrész, kés. A füvet már korábban lenyírtad, most a fatörzsek, rózsabokrok, fenyők, kerítéslécek tövénél maradt fűszálakat szaggatod, téped, vagdosod késsel. Később az alacsony, vén körtefák tövéből sorra kimetszed a vadhajtásokat, ehhez kell a metszőolló, az ásó, a fűrész. És mire az alkonyat utolér, a kert ápoltabb, gondozottabb, rendezettebb, talán már túlságosan is kiművelt lesz. – Nem könnyű pontosan megállapítani, hogy hol a határ a kert és a durvaság közt. […]

A vadhajtásokat nyesed a körtefák tövéről. Nehéz munka, majdnem reménytelen. Mintha a birodalmat védenéd a barbárok ellen. Az ásó egy óvatlan pillanatban félreszalad, és egy kiálló csonkban felsebzed magad. – Néhány óra múlva megnézed a fűre hullt vért. Akkor már olyan, mint a kávézacc, vagy mint a zománc egy olcsó kínai porcelánon. (Elképzelsz egy tájat csata után: darabokra tört csészék, ezer liter kilöttyent kávé.) […]

Ahol megkéselnek, ott a hazád. […]

Tulajdonképpen nem nagyon érted az egészet. Évekig dolgozol ezekkel a virágokkal és ezekkel a gyümölcsökkel, hogy azután a termést jó pénzért eladd: mintha a tiéd lenne a virág, a gyümölcs, és mintha el lehetne adni a rózsát, az almát. – Van-e itt bármi, ami a miénk, ha még a testünk se az?

[…]

Mai tanulságok: az ember valódi arcát néha csak a győzelem mutatja meg. – Másrészt, van olyan, hogy valaki nem tud mit kezdeni a győzelemmel. Az ilyennel aztán a győzelem se tud sokat kezdeni, és rövid úton továbbáll. Másik: az igazságot sokkal jobban szeretem annál, semmint hogy elnézzem a nevében elkövetett „kisebb” hazugságokat. – Még ha ez kényelmetlen is. Az igazság sok esetben kényelmetlen, nemritkán magamra nézve is.

[…]

9



Tudom, hogy megint a háború jön, mégis képtelen vagyok elmenni innen. Kétségbeejtő, hogy semmilyen emberi számítás szerint nincs semmi esélyem: ha maradok, a háborúba vagy a szüntelen háborús készülődésbe pusztulok bele, ha elmegyek, az elhagyott földek miatti fájdalom pusztít el. – Talán nemcsak emberi számítás van, talán másféle számítás is lehetséges, másféle végkifejlettel, ki tudja. […]

Béke, béke, béke, ismételgetik az elnökök, a vezérek, az államfők. Mögöttük nagy nemzeti lobogók, és már hallani közben az ágyúszót. – Miért nem hagyják dolgozni a kertészt? Nem tudják, hogy nincs semmilyen trikolór? Csak az alkonyba boruló ég, a hosszú kéményekből felszálló füst és a frissen ásott föld van. Meg a hajnali pára a folyón, a hamuval hintett gyalogút és a ritkás fű a hantokon. – Ez a véleményem az úgynevezett nemzeti öntudatról. […]

Nagy, narancssárga lepke, pávaszemes. Dögöket eszik, hosszú nyelvével szívja belőlük a nedvet. Elképzelem, ahogy kiszippantja a lelket. Így öl meg engem. A szomszéd lány arra jön, egy hálóval megfogja, átszúrja egy tűvel. Kell neki a gyűjteményébe, mondja. – Ki lehet ez a lány, aki megment? A kertész naplójából (részletek)

10

Tulajdonképpen nem kellene itt lennem. Kinézek az ablakon, szemben egy pesti fal, zöld ablakkeret és felnyíló vakolat. Nem kellene itt lennem. Pontosítok: nem most kellene itt lennem. Talán a múlt héten kellett volna. Csakhogy advent második szombatján leesett az első hó, és az utak járhatatlanokká váltak. A teteje és az alja közben megolvadt, a töltelék viszont makacsul kitart, kemény és tömör, majdnem olyan, mint a kihűlt szárma. Sárral, korommal, fűrészporral kevert hó, lucskos, a csizma bokáig süllyed. Ha nem itt, akkor hol kellene lennem? Tegnap délután nem számítottam rá, hogy este majd színházba megyek, így hócsizmát húztam. Vastag talpú, nagy, ormótlan, fekete csizmát, mintha távoli misszióra indulnék. A csizma szárán egy dombornyomásos, fekete csillag látható, elég diszkréten, a talpát pedig ugyanaz a Good Year cég gyártotta, amely az ismert gumiabroncsokat. Húsz éve tart ez a misszió, ez a befejezhetetlen, homályos küldetés. Elindulok, visszatérek, megint elindulok, futok egy kört, aztán visszatérek, megint elindulok, megyek egy kört, utána a kezdethez újra visszatérek. Zenta, Szabadka, Szeged, Budapest, Zenta, Újvidék, Topolya, Szabadka, Szeged, Zenta. Táguló körök, szűkülő körök. Az én Hungaroringem, amíg el nem kopik a Good Year. A határ szerb oldaláról nézve viszont még mindig kicsinek látszik Európa, kicsinek és egészen távolinak. Lehet, hogy nincs is, gondoltam. Lehet, hogy nem is vagy? Európa, Európa…



Tulajdonképpen nem kellene itt lennem. Valójában már egy hete kitaláltam, hogy ez lesz az első mondat. Mert bárhol leszek is, ez a mondat a helyén lesz, gondoltam. Ez az önmagába futó pálya, ez a személyes Hungaroring lassan sorssá formálódik. (A sorsról egy baleseti sebész jut eszembe, a zentai kórház folyosóján mondta egyszer valakinek: „Az apja lábát nem tudtuk megmenteni, le kellett vágni, hát ez lett a sorsa.”) A levágott Hungaroring. Ha nem itt, akkor hol kellene lennem? Érdekeségként említem, hogy Szerbiában például tankkal tisztítják újabban az utakat. Ők továbbra is a tankokban bíznak. Mintha a tank megoldás lehetne a hóra. Vagy bármire. Jó lenne, ha ez ilyen egyszerű volna. Európa, Európa (részlet) Régen, egy korábbi időszak egyszerűbb erkölcseihez igazodva, a magyarok még csak kétszínűek voltak: más volt, amit gondoltak, és más volt, amit mondtak. A kétszínű embereket viszonylag könnyű kezelni, mivel csak annyit kell tudni, hogy hol azt teszik, amit nem gondolnak, hol pedig nem azt teszik, amit mondanak – attól függően, hogy mikor, melyik bizonyul veszélytelenebbnek, könnyebbnek vagy épp kifizetődőbbnek. Mára azonban a helyzet tovább színeződött. Egy folyamatosan deformálódó kor mind torzabb kívánalmaihoz igazodva most már a magyarok is háromszínűek lettek. A trikolór embereken látszólag nehezebb eligazodni, ugyanis nem csak arról van szó, hogy mást gondolnak, mást mondanak, és mást tesznek – ez így túl egyszerű lenne. Ezért inkább úgy lehetne jellemezni őket, hogy egy dolog az, amit képtelenek elgondolni, más dolog az, amit el fognak rontani, és megint más lesz az, amit – veszélytelenül, könnyen és kifizetődőn – hazudnak vagy hazudni akarnak közben az egészről. Az igazi ünnepnek, ahogy a megtisztult szívnek, nincs színe. Áttetsző, mint a víz vagy a hibátlan szerkezetű kristály. Nemzeti ünnepek (tea)délutánján Be kellene látnia végre, hogy veszített, sorozatosan elveszítette az ütközeteket, a csatákat és a háborúkat, és így évről évre mind kisebbre zsugorította a nagynak megálmodott, szent területet, és ezek után a gyalázatosan elveszített háborúk után már halványrózsaszín reménye sem maradhat arra, hogy a szent területeket visszaszerezze, visszakapja, visszakövetelje, sem évtizedekig tartó, örökké eredménytelen tárgyalásokkal, sem pedig évtizedekig tartó, örökké csak vesztes háborúkkal, vagyis eljött a végső, tényleg legvégső ideje annak, hogy Szerbia belássa, a nagy testvér Oroszország nagyon magasról tesz rá, hogy a kis testvérek miről álmodnak elvakultan, és így, mivel Kadhafi halott, az utolsó szövetségesek is odavesztek, úgyhogy ez itt most már tényleg a végső pont, Szerbia ott tart, ahol a part szakad, és ahol már végképp nem maradt más, mint a vereség elismerése, a sértettek megkövetése, az elűzöttek kárpótlása, a megalázottak megvigasztalása, a tönkrezúzott életek, a szétszaggatott sorsok miatti bocsánatkérés és mély megbánás, de mindenekelőtt a halottak előtti kegyelet megkésett, és már persze teljesen felesleges lerovása, mert ha ez nem történik meg, márpedig tudjuk, hogy nem fog megtörténni, akkor Szerbia feltehetően soha nem válik európai állammá, és a szerbek soha nem válnak európai néppé, de nem azért,

11



mert az Európai Unió, vagy bárki más, így dönt vagy nem dönt, hanem csak azért, mert a szétszaggatott sorsok és a tönkrealázott életek nem tűnnek el nyomtalanul, mint ahogy a temetetlen halottak vagy a tömegsírok sem tűnnek el nyomtalanul, és így aki botrányos vesztesként továbbra is a győzelemittas diadal képzelt magasságaiból, büszkén, mellét kidüllesztve követeli a maga igazságtalanságát, az még vesztesnek is csapnivaló, és végül nemcsak komolytalanná, nevetségessé, idiótává, hanem ízléstelenül szánalmassá válik, akit a többiek pofonokra sem méltatnak már, hanem igyekeznek elfelejteni, mint egy kellemetlen, bosszantó, kínos emléket, vagy mint egy régi, nem „eurokonform” szemétlerakóhelyet, amelyet már a szemeteskocsik is elkerülnek – és a halmocskát, amelyet a helyén a szél összehord, kuszán növő, ritkás gaz lepi el, amely ugyan még kiszáradva is dacol az időjárás körülményeivel, de már nincs, aki ezért hálás legyen. A büszke vesztesek Munkaterv: kiírni magam a magyar irodalomból.

Munkaterv

Megalázó, gondoltam, megalázó és lealacsonyító, mondtam is magamnak, megalázó és lealacsonyító és megszégyenítő, hogy amikor munkát keresek, akkor Pesten és Szegeden és Szabadkán és Újvidéken is csak a fejüket ingatják, csak a vállukat vonogatják, merthogy nincs, sajnos nehéz idők vannak, mondják, munka az nincsen, és aztán kissé halkabban hozzáteszik, hogy esetleg, szóval, ha talán belépek, akkor tudunk valamit találni, belépek, kérdem, igen, mondják, melyikbe, kérdem, mindegy, melyikbe, mondják, csak lépj be, ne aggódj, lesz munkád, és akkor arra gondolok, hogy tehát még mindig nem elég, nem elég a négy idegen nyelv, amelyet beszélek, nem elég a magiszteri fokozat és a doktori cím, amelyért elég sokat dolgoztam, nem elég a hét könyv, amelyet eddig írtam, nem elég, hogy lehetőleg naponta lezuhanyozok, és ha lehet, mások előtt nem fingok és nem böfögök, legalábbis hangosan nem, mindez nem elég, mert most akkor tényleg be kell lépnem, mindegy, melyikbe, csak lépjek be, megalázó és lealacsonyító és megszégyenítő, gondoltam, miközben az igazság az, hogy ezt már ismerem persze, és nem értem, miért lepődök meg újra és újra, hiszen nem kaptam ösztöndíjat sem annak idején, mert akkor sem léptem be, pedig időben üzentek, szóltak, sőt figyelmeztettek, hogy ha ösztöndíjat szeretnék, akkor lépjek be, másképp sajnos nem megy, ismertem ezeket a széttárt karokat és ezeket a felfelé húzkodott vállakat, hogyne ismertem volna, pedig hát szerettem volna ösztöndíjat, ha másért nem, például a szüleim miatt, hogy azt mondhassam nekik végre, látjátok, nem hiába tanultam, ösztöndíjas vagyok, értékelik azt, amivel foglalkozok, de hát nem léptem be, és így nem mondhattam semmit a szüleimnek, továbbra is csak nyeltem, ahogy most is nyelek, mert nincs munkám, hiszen én barom, még mindig nem léptem be, inkább nyelek és csak nyelek, és addig jó, amíg legalább nyelni tudok, köpni nem. Amíg legalább nyelni tudok

12



Európa keleti fele ma olyan, mint egy virágkorát épp csak elhagyó, de még mindig gyönyörű nő, aki múlt éjjel, valamilyen éjszakai mulatságon túl erőset, túl csípőset vagy csak túl sokat evett, és most nem tudja megemészteni, egyre csak forog a hasában az étel, és újra meg újra gyomorsavat böfög fel: Európa keleti fele kívülről továbbra is bájos és vonzó, sőt néha olyan elragadónak, olyan szépnek látod, hogy menten (és menthetetlenül) beleszeretsz ‒ de belülről Európa keleti fele keserű, az epénél is keserűbb, és olyan savas, hogy egy szempillantás alatt szétmar. Epénél keserűbb szerelem Szerbia néhány napja hivatalba lépett köztársasági elnöke sietve kijelentette, hogy Srebrenicában nem történt népirtás. – Az ENSZ jelenlegi adatai szerint 1995 júliusában a boszniai szerb hadsereg több mint 8000 muzulmán férfit és fiúgyermeket végzett ki Srebrenicában. Az elüldözöttek számát 25-30 000 körülire becsülik. A megerőszakolt nők számát nem tudják felbecsülni. – Lehet, hogy ez nem népirtás. Lehet, hogy ők nem is ezt akarták, hanem csak a dolgok valahogy így alakultak. Az is lehet, hogy tényleg nincsenek felelősök, mert egyszerűen csak ilyen a világ: néha ezek, néha azok, aztán meg amazok végeznek ki ezret, tízezret, százezret, hol ezekből, hol azokból, hol meg amazokból. Az elnök int, és hullani kezdenek a fejek a porba. – Nem baj, a porban már jó helyen leszünk, a por legalább soha nem hagy cserben. Szerbia, Szerbia… és lemondóan legyint

13




BERNICZKY ÉVA

Gravitációs állandó Már egy éve nem voltam Magyarországon. És nincsenek komolyabb elvonási tüneteim. Kicsit furcsállom. A békés lemondás valószínűleg annak köszönhető, hogy a neten keresztül szinte bármit, bárkit elérek, amit vagy akit szeretnék, engem is megtalál, aki tőlem akar valamit. Sőt személyesen is folyamatosan érkezik hozzánk valaki. Egyszóval házhoz jön, amiért egykor lelkesen utaztam. Kolos és Csönge jóvoltából nemcsak a társaság, hanem a legfrissebb filmek, a zene is. Azt hallgatunk, azt nézünk, amit szeretünk, és azt olvasunk. De ne fogjak mindent az irodalomra, azért azt is be kell ismerjem, hogy történhetett valami, alighanem kiszerettem Magyarországból. És nincs ebben semmi különös, csupán a valaha izgalmas kedves fokozatosan veszített a varázsából, számomra ma több a zavaró benne, mint a vonzó. Elhidegültem, elhidegültünk egymástól. Vagy csak az éppen fennálló vicces akadályok nem találnak már tréfás kedvemben. Ha belegondolok, Magyarország számunkra elsősorban kicsit mindig a határon átjutásról szólt. Az aktuális porondmester, amióta az eszemet tudom, hol itt helyben, hol odaát, hol minkét oldalon egyszerre, rendre meghatározta a meghatározhatót, azt, hogy hányszor és hogyan, mi módon. Minekutána, mint holmi kísérleti egérnek, megmutatták nekünk, boldog átkelőknek az utat az áhított sajtdarabkához, ügyelve arra, hogy kellőképpen megkeserítsék a végkifejlet hangulatát. Úgy látszik, mára belefáradtam a szabadság ízének folytonos elképzelésébe. Kényelmetlenné vált; meglehet, én kényelmesedtem el. Ha kitalálok valamit, akkor önszántamból, a magam örömére teszem, nem érdekelnek a kitaposott utak. Ha nem akarom, már senki sem vihet magával, mint ötéves koromban. Először a szüleimmel utaztam jókora kerülővel odaátra, a tőlünk egyetlen ugrásra lévő világ végére, Tákosra. Most az asztély–beregsurányi határátkelőhelyen keresztül nagyjából mindössze húsz kilométert kell megtennünk odáig. Ezzel szemben első magyarországi utam idejében az előírt kerülő miatt jóval több mint száz kilométert bumliztunk ugyanebbe a kis faluba anyai nagyapámhoz, akiről mi otthon soha nem beszéltünk. A hozzá való abnormális viszonyunk sajátosan keveredett össze a fejemben a hozzá utazás képtelenségeivel. Sokkal később választottam szét és értettem meg külön-külön az embert és a jelenséget. Gyermeki ésszel leginkább annyit fogtam fel az egészből, hogy a nagyanyám szerint gyalázatos és megbocsáthatatlan a Demjén Géza bűne. Amikor negyvennégyben családunkból is elhurcolták a férfiakat, a nagyapámnak sikerült néhány társával megszöknie a gyűjtőtáborból. Meg sem állt a magyar határig, sőt még azon is átevickélt, óriásit változtatva a világ kizárólag jókra-rosszakra osztásán. Mert miközben nagyanyám elsiratta három apró gyereke eltűnt apját, hites ura a határ túloldalán Jókai-hősként kezdett romantikus új életet. Több mint húsz évig nem adott hírt magáról. Akkor üzent bizalmas barátjával felcseperedett gyerekeinek, hogy él (olyannyira, hogy addigra már az odaát Juliska nénivel, az élettársával nemzett gyerekei, két fia és lánya is felnőttek), és igencsak látni szeretné az előző fészekaljból valókat, jöjjenek, ha tudnak. A nagyanyámat olyannyira sokkolta a váratlan jó hír, hogy többé ki nem ejtette a nagyapám nevét, és mi sem emlegethettük előtte az öreget soha többé. Közvetlen környezetemben, ahol

15



16

senki nem alakoskodott, finomkodott, nyersen és modortalanul kimondta, amit gondolt, ez bizonyult az egyetlen tabunak. Nagyanyám döntését, akár egy úri család apraja-nagyja, kivétel nélkül valamennyien kínos tiszteletben tartottuk. Az anyám azonban a hűtlen apa első hívószavára, a családi törvényt felülírva, mégis felkerekedett. Azután persze, miután Juliska néni, nagyapám egyébként kivételesen hatalmas szívű párja elküldte a meghívólevelet, és az akkori helyi bürokrácia hosszas gondolkodás után áldását adta az utazásra. Az anyám a hűtlenség ellenére látni akarta húsz éve halottnak hitt apját, akire már alig emlékezett. Kíváncsiságán egyáltalán nem csodálkozom, ahogyan a nagyanyám konokságán sem, ezért keveredik bennem olyan arányban, amilyenben a kíváncsiság a már-már beteges tartózkodással. Utólag azonban jóleső elégedettséggel tölt el ez az anyámra általában nemigen jellemző rugalmasság. Az, ahogyan szinte azonnal megbékélt az apja párhuzamos életeivel. Első találkozásukat követően, az akkori hatalom ridegtartásához igazodva persze, élt az évente egyszer engedélyezett kiutazás lehetőségével. Ettől kezdve rendszeresen látogatta új családját. Féltestvéreit, mostoháját a viszonyulási klisék idevágó fordulataival-szokásaival szemben mindinkább megszerette. Olyannyira, hogy ötéves koromban már engem is magával cipelt a nagy útra, hadd lásson végre a nagyapám. Még emlékszem a kopott barna bőröndre, amelyen a tömött kupékból kinn rekedve majd két órán át zötykölődtem álmosan a vonat előterében Beregszásztól Csapig. Már ezen az éjszakán tudtam, nem ez az én utam, de annyi bölcsességet még nem sikerült kitermelnem, hogy előrelássam, ennek megismerésére kényszerülök az elkövetkezőkben legbehatóbban. Az út minden kétséget kizáróan engem választott, virágom, virágom. Határtalan gyermeki naivitásban mártózom azóta is: megrögzötten hiszem, hogy változik, ami állandó. Pedig a határon átkelés ócska szimbólumának folytonosan megújuló energiája megszakítás nélkül és egyetlen darabban osztja ránk az időt. Nem szállhatunk ki, ez az utazás valami örökös hatás mértékegységévé vált. Konstans, mint a gravitációs állandó. Sokat gondolkoztam már azon, mi a titka ennek a következetes, megfellebbezhetetlen beállásnak. Eddig még nem jöttem rá, mivel szorzódik be az újonnan szerveződő helyzet, amitől aztán a változás ellenére marad minden a régiben. Miközben az országnevek változnak, a város ugyanaz, az utcákat oda-vissza keresztelgetik, a ház ugyanaz, és benne mi is. Biztosan azért nem bonthatom szét a körülöttem becsomósodó időt, mert nem rendelkezem akkora tapasztalattal, mint azok a bölcs öregek, akik három, négy, öt államalakulat alatt nőttek, tanultak, dolgoztak, szerettek, gyűlöltek bárminemű helyváltoztatás nélkül. Behozhatatlan a lemaradásom, nem több mint két országban (kezdetben a Szovjetunióban, jelenleg Ukrajnában) éltem és élek ugyanott, pontosan azon a helyen, ahol a változásokból kifolyólag valamilyen értelemben már nem létezem. Mennyivel többet sejthet erről a felfoghatatlan időzónáról a Rózsa utcában a majd százéves Zoli bácsi, akiből a mai napig irigylésre méltóan árad a derű. Sose, mondta egyszer régen a csapi átkelőnél a szabolcsi határőr, amikor afelől érdeklődtem, mikor vált már zöldre előttünk a lámpa. Újabban az a bizonyos vált ugyan, csakhogy a végre szabad utat mutató szemafor előtt megannyi láthatatlan vaklámpa nyert elhelyezést. És errefelé nincs utazó, aki ne lenne tisztában azzal, hogy a láthatatlan sorompók veszélyesebbek a láthatóknál. De mit tudhatott minderről a nagyapám negyven évvel korábban? Aki pásztorként csak egy kis falu állatait ismerte, azokat hajtotta ki nap mint nap a végtelen határba. Hiszen a jámbor lélek első közös utazásunkat megelőzően sem számolt többel,



mint hogy az éjszaka érkező nemzetközi vonatról lekászálódva nem lesz majd mivel eljutnunk hozzájuk, és rostokolhatunk a váróteremben hajnalig, a legkorábbi busz indulásáig. Hát befogta a négy (számszerűleg valószínűleg két, de az irodalmi hiperbola mindenképpen csalásra kötelez) szép ökrét a szekerébe, majd kihajtott velük elénk a kisvárdai pályaudvarhoz. Én pedig ahelyett, hogy értékeltem volna a nemes gesztust, élveztem volna a romantikus utazást, hálátlan, undok kölyökként végignyafogtam az utat. Ahelyett, hogy választottam volna magunknak csillagot, a nagyanyámtól eltanult konoksággal azt hajtogattam, elég, le szeretnék szállni, haza akarok menni. A szekér büdös volt, és rázott, a nagyapám pedig pálinkaszagú volt, és káromkodott. Mindez a schengeni vízumról jutott most eszembe, miután Csönge az utóbbi hetekben folyton nyüstöl, mikor megyek már el a konzulátusra. Szerinte nem normális ez az irtózás bennem, ideje lenne beszereznem egy picike kis vízumot, amellyel végre utazhatnánk, mondjuk, Tákosra, ahol jó ideje senkim és semmim. Egyelőre hajthatatlan vagyok. Szegény nagyapám, ha sejtette volna, mire lesz majd jó az az éjszakai poroszkálás a négyökrös szekéren, milyen védekező immunitást alakítok ki magamban az akkor szerzett élményeimből, biztosan a kora reggeli buszra hagyja finnyás unokáját.

´´ a szerkesztoség ´´ A Csillagszálló megrendelheto postacímén: 1410 Budapest, Pf. 200, e-mailen a [email protected] címen vagy telefonon a 06–20–470–3434–es számon. Honlap: www.oltalom.hu/csillagszallo ´´ Negyedéves lap, éves elofizetési díja 1400 Ft. ´´ Korábbi lapszámaink is megrendelhetok.

17



NÉMETH ZOLTÁN

A fuzo ´´ ´´ Az udvaron tüzeltük anyám anyjának bútorait, a kacatokat, ahogy apám mondta. Most már megsemmisítettük ezt a nőt a tárgyain keresztül. Több mint ötven éven át őrizte anyám családja ezeket a bútorokat, minden költözésnél vitték magukkal, tele volt a padlás a régi kacatokkal. Nekem nem voltak nagyszüleim, csak anyámnak volt anyja és apja, akiket már ő sem ismert. Ez a nő szült például három gyereket, aztán harmincéves kora előtt meghalt, és nemsokára követte a férje is. A rák előtt még megszülte anyámat, hogy én legyek, így gondoltam rá gyerekként. Az egyik bútorból kiesett egy halványzöld rongy. Erotikus holminak néztem, felemeltem. Halványzöld fűző, halszálkás, ezt viselte az esküvőjén. Mivel alig ismertem valakit a családból, néha le szoktam ülni, és próbálom magamban szétválogatni, mi lehet bennem az anyám apjából, az anyám anyjából és a többiekből, abból az egy-két mondatból, amit mondtak róluk. Sosem jutottam túl messzire ezekben a kérdésekben. Most pedig itt ez a halványzöld fűző, hetven éven át lapult az egyik fiókban. Hihetetlen karcsú nő lehetett. Mennyire reménytelen minden. Rádobtam a tűzre. Anyám anyjának a húga, anyám apjának második felesége, aki felnevelte a három gyereket, most ráncos arccal ül a diófa alatt. Nézi, ahogy elég a halszálkás fűző.

18



LEGÁT TIBOR

44-14 1. A barna, a sárga, a vörös meg a lila meg a kék: a lenyugvó napot gerjesztő láng csillanása a tavon, mint a jégen a lék, úgy puhul, hogy lehetne akár meghitt olvadozás. Sőt, annak is látszik egy bizonyos szögben.

Most meg mintha hadsereg vonulna az égen, mondjuk, sáskák vagy patkányok. Nem is lehetnének többen.

Közben egy behúzott kézifékkel álló ponyvás teherautó árnyékot vet, súrolja, sikálja kéjesen a horizontot. Hinnéd, hogy gondolatot ébreszt abban a szomorú férfiban, akit annyi képen láttunk már? Ráadásul pont ott bukkan fel, ahol addig csak a meséből kibuggyanó rémületek kavarogtak. Lám félni vagy épp fordítva, reménykedni kezd a sok kiábrándult gyermek. A jelenésre rácsimpaszkodik egy rendező, és filmet forgat.

2. Ha film, akkor akció, álarcosok tépik fel a lakás ajtaját. És túlerejüktől részegen, harci nótát ordítva rontanak be a szobába, hogy terítsék ki, lopják meg, és főleg neveljék át, formálják saját képükre azt, aki ott van, bárki is legyen, mert az már csak olyan lehet – és ez egészen biztos –, hogy magától nem adja meg magát.

De figyelem, fiúk! Nem üt vissza, nem lő vissza, nem karmol, harap. Fegyvere csak egy van, hogy mindenkinél ártatlanabb. Persze nem nagy ügy így sem, legfeljebb a csönd lesz a rémisztő, de nem a lövés után, hanem a lövés alatt.

Odabent se érték, se ellenség, se megjegyezni való apró részlet. Egy öregasszony a sezlonon. Úgy nézi őket, mintha álmodná csak az egészet, úgyhogy befordul, nyála csurog, és tovább piheg. Azok meg csak állnak ott, pillanatra megbabonázva. Nem sokáig. A rangidős tüzel, közelebb lép, aztán a véres pongyolán keresztül, hátulról próbálná kiszakítani az átlőtt szívet. De az nincs meg.

19


Csillagszem – Csillagvizsgáló Szétesett, vagy beszorult a bordák közé, vagy csak nem engednek a testhuzalok. Úgyhogy

a padlóra ejti a pisztolyát, kínjában röhögni kezd, aztán a többi is szép lassan… Nem is hallják, hogy az egyikük zokog. Nem veszik észre, hogy kiszalad az utcára, és letépi magáról az álarcot.

3. Esni kezd a hó. A roncsautóban heverésző hajléktalan arra gondol, hogy majd akkor lesz szabad, ha az éhség ellenére élvezni tudja a kristályokat, a sűrű havat. Amikor jó lesz fázni, és nem jut eszébe se konyha, se hálószoba, és ha majd azzal jönnek megint, hogy valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, csak széttárja karját: mégis hova? 4. A teherkocsi platóján minden hely foglalt. Nem csoda, kétszer annyi volt a jelentkező.

Elzavarták a bámészkodókat, irány az ígéret földje, de az is lehet, hogy a pokol, mondja a jegyszedő, és kacsint, a kocsi meglódul, egy kisfiú az anyja ölébe temeti fejét. Az mesélni kezd, mint mindig, és már megint: „drága, ez itt nem a valóság, nem is autó, hanem egy sárkány. Ne félj, minket szeret! (A gyerek sírni kezd, a sofőr géppisztollyal fenyeget.) Különben se vészes. Az ilyennek legfeljebb zsírja van, nem vére, pláne nem karma…” Inkább attól kell megőrülni, hogy itt ez a rémes kipufogó, és ha már sárkány, és füstöt okád, akkor miért nem a szája, miért a farka? És most miért álltunk meg? Mi ez? Garázs? És miért zárták ránk az ajtót? És hova lett a sofőr, és miért nem állítja le a motort? Ki mondta az előbb, hogy végállomás? Ki mondta, hogy mostantól nem számít, hogy ki vagy? Ki mondta az előbb, hogy adják le értéktárgyaikat?

5. A járdán rongyok, könyvek hegyekben, minden, ami nem fém vagy ehető. Ott az a mozdulatlan alak, aki bárki volt, és még bármi lehet, akár a lehető legfinomabb falat, de talán hirtelen nyár lesz, kiszárítja a nap, és csak egy hártya marad.

Így talál majd rá reggel az utcaseprő.

20



VARGA LÁSZLÓ EDGÁR

york napsütése néha azt hiszem hogy beszélnek a fák és már nem segít york napsütése sem látod idegbeteg lett minden költő csak fütyörészni tudnak – aludni nem a párna mocsár s a takaró súlyos fabrikálni ezt-azt: partot embert házat a partra pokrócot és arra téged és létezel – hisz folyton kitalállak

itt mindenki iszik de senki se részeg (és mindenki meghalt de senki se halott) néha azt hiszem hogy beszélnek a fák és azt mondják: „hát itt vagy!” – itt vagyok fabrikálni ezt-azt – ehhez még értek hogy eltöltsem e csevegő időt a fegyverem az unalom s a becsvágy mely apró magból kelt ki aztán egyre nőtt most homlokunkon győztes koszorú – mondanám de nem nő itt babér sem s york napsütését színeire bontom: kékre mint az ég pirosra mint a vérem látod idegbeteg lett minden költő: párbeszédet írnak színpadias fáknak és mindenki meghal de senki se részeg és létezel – hisz folyton kitalállak

voltaképpen

amikor átdobtam egy gránátot a falon – valahogy így kéne kezdeni egy verset – majd lassan visszafejteni érthetővé tenni hogy mi is ez a háborús készültség és mi végre harcolunk milyen ellen ellen

hogy a gránát voltaképpen miként rombol és miféle falon lendül át oly pompás ívben hogy arra bizonnyal hidat rakatna egy ábrándos tekintetű építész

21



ki az emelkedett forma és a praktikum nemes násza mellett tette le a garast és ha reggelig vernék a középszer fogdmegjei akkor sem engedne a negyvennyolcból

ilyen csilló tekintettel kéne voltaképpen írni ezt a kurva verset is mint azé a romantikus lelkületű architekté kinek bár a fogát már kirugdosták mind egy szálig a közjólét és a költségminimalizálás cifraság- és hídellenes csizmaorrai ő mégsem enged a negyvennyolcból de tovább hirdeti selypen és pöszén a forma és a praktikum nemes nászát a véres csizmájú bamba fogdmegek nem éppen kis szórakozására ilyen meggyőződésesen agyalágyult és kötelességtudó kéne hogy legyen a szobrász is míg ingyen megfaragja a holnap is a szép holnapról álmodunk majd című az optimizmust nem mellőző művét amelynek avatójára levelet küld az elnök is mely levélen a téntát itt-ott összemosták az államférfiúi meghatottság krokodiluskönnyei

és ilyennek kéne bizton lennie az írónak is míg egy régi írógéppel felkaptat a remeték hegyére nem kérve dicsfényt sem szerzői jogdíjat bal kezében görcsösen két könyvet szorongatva: a hogyan írjunk regényt a semmiről hazánk és nemzetünk nagyobb dicsőségére című művet és a magyar helyesírási kéziszótár bővített kiadását szóval ilyen oltári nagy baromnak kéne lenni így kéne megírni ezt a verset is nem kérdezni hogy kinek és miért vagy hogy mi tetszene az olvasónak vajon és hogy egyáltalán normális költői helyzet-e amikor egy gránátot átlendítek a falon

22



eso ´´ egy égi hadsereg löveti a fákat panaszra semmi ok: nyerésre állnak habár a generális nem nagyon figyel

ki mondaná hogy nékem rossz sorom hisz szavamra mondom: nincs szavam s így semmi kétség semmi gondom térkép a kéz bár út aligha van csak sanzonok meg régi bakanóták ez minden amit néha még tudok egy sárga kert s a kert alatti holtág s pár másik emlék mi eddig eljutott

de komolyan mondom: fütyülök a tájra hisz meghalni sincsen már jogom s ha meghalok is: temettess el állva én azt igazán szeretni fogom bár most amíg a szürke esőt nézem egy pokrócot ha hoznál – az se rossz ezt a zsibbadást már réges-régen érzem és nem jó az isten és nem is gonosz

néha összefutunk – a környéken lakik vásárol ezt-azt az üzletben hitelre megbíznak benne bár nem ismerik cigit kér újságot meg vodkát – elvitelre menedzser volt régen azelőtt arany jános csipkebokor cethal előtte meg tojás ezt ő mesélte egyszer bár nem minden világos panaszkodnék neki de nincs itt befolyás

csak üldögélni jó és nézni ezt a semmit (esőnek hívják a lexikon szerint) így telik el minden – egy hosszú-hosszú szép snitt egy jancsó miklós-filmből – s a rendező legyint és egy égi hadsereg löveti a fákat virágzik az élet – nyoma sincs halálnak habár a költő ekkor nem nagyon figyel

hamlet rég nyugodt már (szellem el)

23



TERÉK ANNA

Futás Apának 4627 lépés az ajtónktól a vízművekig. Ahogy meghallom, hogy a bejárati ajtó előtt a kulcsokkal zörög, félni kezdek, aztán lassan számolok. Háromszáztíznél gyorsítok a tempón, mert a sarok után már lőnek, onnan szaladni kell tovább. Anya szerint, ha futva megy, akkor biztos, hogy nem találják el. Aztán délutánig félünk anyával, míg haza nem ér apa. A sok féléstől néha elfáradok, s van, hogy már csak akkor ébredek, mikor apa leizzadva ül a fotel mellett a padlón, és mosolyogva simogatja a hajam. Apa a háború után is, évekig, futva megy mindenhová. Nem tudja megszokni, hogy szabad már az utcán lassan is mászkálni.

sziverivers

Még a kádban szerettelek volna megölelni, de a szappan együtt siklott ki testeddel kezemből, roppant a kád széle, mikor rátetted mindkét tenyered, pukkasztva hólyagjait a habnak.

24



Így száradunk a kád szélén ülve, az este zsinórjára kötve, lógunk, mint fél disznók, vágóhídi kampókon.

Fésűd fogai közt görbül a hajszál. Egy helyben járkálsz, rajtam foszlik a fürdőkabát, szemed, mint a halott csirke szeme forrázás vagy tollfosztás után.

Ropog a vágy, mint a friss hó, számban egy marék fürdősó, marva nyomja ki orromon a könnyeket. Kint az utcán két kutyát gyötör a szél és egy hontalan mocskos paplanbélés között kutat. Vizes még talpad nyoma, lekapcsolod a villanyt.

Magamban gyengéden elképzelem, hogy találja meg az áram vizes kezed, hogy szalad végig testedben a villany, ujjam hegyén már látszik a mentők száma, úgy tárcsázok, mint aki választ vár, vagy reménykedik, egy félretett telefonkagylóban.

Ablakok

Egészen apróra tud törni az ablaküveg. A legjobban az tetszik, mikor szétlövik az autók ablakát. Ha süt rá a nap, olyan, mintha egy nagyon hosszú lánc szakadt volna szét, és tele lenne a járda szétgurult üveggyöngyökkel.

Nem szeretem a véres üveggyöngyöket.

25



A tenyerembe, majd a számba teszem ezeket az apró, kerek üvegdarabokat. Gondolatban fenyegetem apát, hogy lenyelem egyszerre. Lenyelem őt is, anyát, a várost és a telefonfülke kilőtt üvegeit.



BALLA D. KÁROLY

Nincsmit, ´´ avagy az elmevédo tehetetlenségi nyomaték kudarca nincs mit tenni hiába voltál haladó konzervaktív és hagyományos liberállandó hiába alkottál körkörös védelmét hiába követted a mentális sémák szabásmentéjét mert ha az egyetlen gyenge láncfűrész te vagy a réten akkor nálad szakad el lucérna ilyeténvalóképpen már el is szakadár madár vagy bevallhatod ilyen egy bátor beismerész

ezek után ne tétlankadj add át a helyedet a buszonéves terhes kismanyinak hagyd el a hadat hogy ne legyen haddelhad és haladj egyenlejtesen a bukópályán ne gondold hogy szégyenletes a lassú rohadás és ne kobold világgá ha manókkal álmodsz viselkedj szerényen ne veselkedj serényen neki a hősiességnek a nyöszörgő szorongás továbbra is szerepel a kötelező tornamutatványok között

ne vedd zokon hogy titkalózkodnak előtted az információtengeren ne tudhassad mennyi tudathasadó anyag kell a hidegben könnyű megfázióhoz

nézd tehetetlenül ahogy az idegbeteg káosz egyetlen óra leforgása alattomban elfoglal minden ülőhelyet a filmvásznon a türelmes orvosi rend előtt – majd szép almot kíván a mindnyájnak

köszönöm nincsmit válaszol a bégettó mindnyáj

27



lemossuk ezt a cinikus magyalázatot mondja az álszent és tüsszent hogy igaza legyengült mert ő is tudja hogy nincs mit tenni senki sem szedi fel a vakfoltokat a lássalakpályáról és a sajnálatos történelmi eszemények elszenvedői még arra sem veszik a fáramásznivolnajót hogy észrevegyék nemcsak úgy lazán hanem nyomacélosan nem történik semmi de semmi ugaroműző

Beviteli ezüst tükrök

tisztelt mindenhatóság

ezúton érdeklődöm a fordított gravitáció iránt hogy a beviteli ezüst tükrök mért és hogyan és hogy a ledek fénye alatt okos hogy legyek ha a kihalt pályaudvar most is éppolyan

a tiltott energiaszintek polcai közül most vajon melyikre tegyem vissza az ószövetséget és kit fognak itt kérdőjelre vonni hamarost ha a meztelen talp hűs parazsat éget jaj hogyan igazodjam el a spirális kupola spirituálisan légmentes ében térközében ha kicsorbult elmémhez hozzábutul a nincstelen meztelencsiga-szégyen

s bűneim hol tárja fel a kegy oltárja ha nem tudom hogy ősrobbanást játszva mit főz az olajgőzös fritőz idült sarlatánja ha épp nem vetül rá fővilágosító pászma

izzásba mártott sárga partok szélén állok nézem ahogy beáll a színre a gyorsvonat senki nem reágál arra hogy szent az álnok és hogy az isten se kéri gyors megváltásomat

28



tavasszal kihajtanak majd az éghajlatok és valóra válik minden bolond futó ámok de kardéletekről nem feslik le a kajla tok hősi dalt ha vigyázzban skandálltok így hát inkább tisztelettel érdeklődöm s ha megtudom majd felkiáltok aszta beviteli ezüst tükrök törnek szét a földön kis vakond visítja sic itur ad astra

Önélet

Becsületes nevem BéDéKá (bdk), de az irodalomban Balla D. Károly néven bujkálok. Ungváron születtem és élek, így UngParty vagyok. Szülővárosomban lettem érett, és folytattam egyetemi tanulmányokat diplomamentesen, közben voltam illegális távírdai segédműszerész, laboráns, majd évekig tankönyvkiadói korrektorként és szerkesztőként éltem mások hibáiból. 1989-től szabadon úszom, ha nem is mindig árral szemben. 1973-tól publikálok. Verseim, novelláim, esszéim, publicisztikai írásaim, műfordításaim, színpadi műveim és regényeim közel harminc alig hozzáférhető kötetben jelentek meg. Személyiségem határait az Ungon kívül számos környezeti ártalom mossa (úgymint állam, többségi nacionalizmus, szakmai féltékenység, dilettantizmus és provincializmus), ezek ellen nagyrészt írással (és kisebb részt olvasással) védekezem. Szép kilátásom van. Ennél szebb csak a belátásom. Kudarcaim sorából raktam össze sikertörténetemet. Annyi hendikepet gyűjtöttem össze, hogy mára páholyból nézhetem a világot. Ha csodabogár nem is, legszebb hal a nyúlpiacon feltétlenül vagyok. Bő húsz éven át a kárpátaljai magyar irodalom kibontakoztatásán (eredménytelenül) fáradozva elsőként alapítottam folyóiratot, kiadót, alapítványt, díjat, könyvvásárt, irodalmi szalont – majd sikerrel kilovagoltam Perzsiából. Amit megtartottam, az mára csupán tobzódó jelenlétem a virtuális világban, plusz az Évával megosztott termékeny és intenzív alkotói magány. Virtuális öngyilkosságom óta én vagyok a legaktívabb posztumusz író (nemkülönben Első Piréz, magányblogger, önkéntes mérvadó, önrezgő webrátor, blogfő nemes és nyugdíjas manzárdőr).

Digitálok, nem tehetek másként.

29



K. KABAI LÓRÁNT

kedvencem a sárga projekció reggel kávé, este kérdés, majd megfordítva, ami a kettő között van, mellékes is, már ha van egyáltalán valami közöttük. csapataink (nincsenek csapataink) harcban állnak (az én harcom a hátraarc). „szóval” megsajnáltál. meg akartam mutatni a nyers, doboló húst, vérvörösét, keserűjét bordaterpeszben (benne volt, állítólag, a lábamban a gól) − minden hiába, semmi az ára; a térkép mindig is sántított; mondatok nincsenek, semmilyenek, még szélütötték, pontatlanok se −, veszélyes, szomorúság, bűnbánat. való igaz, az eltagadás se rossz.

lapítás,

30

őszinte reflektálatlanság, ezt kapom, ha „az én harcom a hátraarc”; a küszöbön állok, mint egy tévedésre mindig kész háború, és legyen majd préda a kikapós példa, mögöttem lakás, macskák, dől minden, előttem lépcsőház, elnézem, ahogy összeomlik minden; mindenki jól nyomja, anyád is megmondta, aki egyszer padlót fogott, az ott is marad örökre, és akkor merő időpocsékolás vágyni bármire is; fejétől bűzlik a láb, sem nem baj, sem nem jó, de már nem érdekel, hogy erre vagy arra megy, csúszik félre, ezzel vagy azzal siklik el, ahogy párba áll végül fű és fa, korszerűtlen, könnyen megunható, dadogós sirám, napfényes bálterem; megnézhetem szégyelljem magam, szerettem volna erős lenni,



vagy legalább annak látszani („ha gyenge vagy, barátom, legalább a hangot üsd meg”), bolhás képleteibe zárt a véglét, hiába ismerem a környékét, nem is vagyok; a végtelen szomorú, és ha volna is esetleg még valami mondanivalóm, itt az alkalom, hogy magamba fojtsam; van, akinek moszkva a vodka, másnak a szerelem − hát ki vagyok én, hogy holmi lopott fényeket kelljen elviselnem? ez az én otthonom, gyalogolj csak át rajtam arizona bay vagy курский залив felé, jobban már nem lehet kilapítani.

31



POTOZKY LÁSZLÓ

Éles

(részlet)

32

Egyedül vagyok, és szörnyen unom magam. :( Teljesen elborít a magány. Kellemes társaságra vágyom, játszani szeretnék. :) Valahogy így nézett ki Katje bemutatkozó szövege. Muszáj volt kitalálnom valamit, hogy elviselhetőbbé tegyem neki az elszigeteltséget, féltem, hogy előbb-utóbb bekattan, pénz kellett, pénz, pénz. Munkahely viszont szóba se jöhetett, én egy félállás mellett se tudtam volna összeszedni a hiányzó kreditjeimet, volt egy csomó elmaradt kurzusom, és Katje is hiába nézelődött, csak pincérnői meg elárusítói állásokat talált a neten, rögtön kivert a hideg verejték, ha belegondoltam, hány idióta fog flörtölni vele, meg csipdesni a seggét, és mindezt tizenkét órás műszakokban, szóba se jöhetett. A sokadik próbálkozását fújtam le, amikor hozzám vágta, jól van, ha semmi se tetszik, bassza meg, állhatok ki megint a parkba, ebben a szarban nem bírom tovább! mire én rögtön üvölteni kezdtem, ne merd még egyszer ezt mondani, kinyírok mindenkit, érted?! Ekkoriban kezdett el motoszkálni bennem a terv, eleinte gondolkozni se mertem rajta, ha eszembe jutott, azonnal félrerúgtam, aztán fokozatosan beláttam, ha kvázi békét akarok, muszáj lenyelnem ezt a békát, és különben is, ahol én ott vagyok, nem lehet baj. Már csak Katjét kellett meggyőznöm, ha én be tudom vállalni, be tudod te is, ha akkor meg tudtad csinálni, meg tudod most is, és új egyetemet kell kezdened, és el kell menjünk innen, és enni kell, és csönd kell, és élet kell. Az első lépés az volt, hogy létrehoztunk egy kamu e-mail postafiókot és hozzá egy kalózprofilt az egyik partnerkereső oldalon, ezeket kizárólag netkávézókból néztük, nehogy lekövethető legyen az ip, és minden egyes rajtaütés után töröltük őket. Profilképnek egy kivágott fotót tettünk, amin Katje alaposan kifestett, tussal kihúzott szemvonalán kívül semmi se látszott, ügyeltünk, véletlenül se legyen felismerhető, de azért megakadjon rajta a sok kiéhezett nyomorult szeme, vajon mit rejteget ez a lány, vajon hogy néz ki a többi része? A bemutatkozó szövegen kívül csak az e-mail címet adtunk meg, oda vártuk a fényképes jelentkezéseket, az áldozatokat én választottam ki aszerint, hogy melyikre lennék a legkevésbé féltékeny, egyikünk se akarta, hogy jobban bedurvuljak a kelleténél, így is minimum egy-két napba telt, míg lekoptak Katjéról az idegen érintések. Hosszas keresgélés után döntöttünk a helyszínekről, a lényeg az volt, hogy a lehető legeldugottabbak legyenek, mégis relatíve könnyen megközelíthetők, kapucnival meg csősállal takartam el az arcom, Katje szétsminkelte magát, és rövidebbre vágatta a haját, hogy beférjen a sima, platinaszőke paróka alá, és azt is begyakoroltuk, hogy többé ne szólítsuk egymást a nevünkön, attól, hogy lecsaptam valakit, még nem biztos, hogy a hallását is kiütöttem. A procedúra az első portyától kezdve ugyanaz volt: találkozás a kuncsafttal, rövid biztonsági séta, hogy kiszűrhessük az igazán súlyos pszichopatákat, aztán diszkrét vacsora és piálás a bizalom elmélyítéséért, végül irány Katje lakása, hazafelé valahol pedig rövid pihenő egy kis bemelegítésre az előre kiszemelt, sötét zugban. A találkozás pillanatától követtem őket, ezért is nem ült soha senkivel taxiba, mindkettőnket megnyugtatott a tudat, hogy a kabátomban minden eshetőségre ott van a mini baseballütő, össze viszont sose



néztünk, nem akart látni, félt, hogy kiesik a szerepéből. Mobiltelefont, órát, bármit, ami könnyen lekövethető, felismerhető lett volna, nem vettünk el, és a jegygyűrűket is meghagytuk, ennyi kegyelet kijárt minden tarkón vágott szerencsétlennek. Katje ötlete volt, hogy használjunk gumikesztyűt az ujjlenyomatok ellen, és az is, hogy személyistőlmindenestől visszacsúsztassuk a kirámolt pénztárcákat a helyükre, eggyel kevesebb ok, hogy a rendőrségre menjenek. Az ékszereket utcai sefteseknek adtuk el, könnyű volt velük üzletelni, nem kérdeztek semmit, csak vaskos bankókötegekből számolták le a pénzt, de az igazi bevételek a kibelezett pénztárcákból jöttek, magas volt Katje tarifája, szinte a lakbérünk háromnegyede kijött egyetlen alkalomból. Sokáig jártuk a bolhapiacokat a megfelelő eszköz után, először teleszkópos viperát akartam venni, de az túl veszélyes lett volna, így döntöttem végül a mini baseballütő mellett. Inkább tűnt játéknak, mint fegyvernek, pláne miután bebugyoláltam egy darab izolírba, hogy egy tisztességes véraláfutáson kívül semmi komolyabbat ne hagyjon maga után. Attól nem féltünk, hogy bárki a rendőrségre rohanna rinyálni. Mit írathattak volna a jegyzőkönyvbe? Hogy pont aznap, késő este szottyant kedvük egyet sétálni a város egyik legelhagyatottabb környékén, és teljesen véletlenül egy prostival kavartak valamelyik sikátorban, amikor hátulról leütötték őket? Amúgy csaptam le orvostanhallgatót, filozófust, egyetemi professzort, sőt egyszer egy papnövendék is becsúszott, aki úgy akarta elnémítani a lelkiismeretét, hogy nem túl buzgón, de megpróbált Katje lelkére beszélni, aztán már ő sietett a legjobban hazafelé. Igyekeztem kimérten ütni és óvatosan, senkinek se lett komolyabb baja, még anyagilag se, mert akinek van pénze kurvázásra, annak nem fáj, cápavilág ez, ma már a lélegzetvétel is lopás, és különben is, milyen ember az, aki képes fizetni a szexért, mennyire kell elkúrva legyél odabent, nem? Havi háromszor-négyszer mentünk portyázni, ami ebből összejött, az nekünk maga volt a jólét, nyakig elmerültünk benne. Az otthonról kapott apanázs zsebpénznek se lett volna elég már, sokat költöttünk és fölösleges dolgokra, többé nem fájt a fejem, amiért átkerültem tandíjas helyre, a vizsgák nagy részén üres lapokat adtam be, Wikipédiáról lekopipésztelt dolgozatokkal és az azok közé rejtett borítékokkal gyűjtöttem a krediteket, a szemináriumi jelenlétet pedig Chivas Regallal vagy belgacsoki-kagylókkal váltottam ki. Katje beiratkozott egy magánegyetem management szakára, ahol annyira szabadszelleműen folyt az oktatás, hogy vizsgázni se volt muszáj bejárni, online zajlott minden, a tesztkérdések kiküldése és a banki átutalások egyaránt. Amint tehettük, elköltöztünk, a frissen felújított, fullosan berendezett apartman bére szinte a kétszerese volt a csótánytanyáénak, csillogott-villogott és kórosan tiszta volt minden, hetente hívtunk a takarítócégtől valakit. Az ablakok, falak hangszigeteltek voltak, akkor se hallatszott át semmi, ha a tőszomszédban lakó fotóművész egyszerre két modelljét hozta haza, az első hetekben mégis furcsa volt valami, időbe telt, míg rájöttünk, túl steril a levegő a mi külvárosi húgyszaghoz szokott tüdőnknek. Légkondicionálóval is fel volt szerelve a lakás, nyáron jólesett kinézni a mi saját bejáratú tizennyolc fokunkból a kánikulában remegő utcára, de volt, hogy télen is bekapcsoltuk, szerettük a zümmögését, nyugodtabban aludtunk tőle, olyan jóléthangja volt. Az ötvenkét négyzetméternyi tágasság viszont túl sok volt kettőnknek, s mivel már nem voltak olyan elérhetetlenek a kirakatokba kipakolt cuccok, mindenféle fölösleges

33



biszbaszt vásároltunk: volt lávalámpánk, az időt kettes számrendszerben mutató ébresztőóránk, Xboxunk, számtalan kaktuszunk, ultrahangos szúnyogriasztónk, aztán a baseballütőt is lecseréltem egy elektromos sokkolóra, elegánsabb volt és biztonságosabb. Végtelenül felvágósak lettünk, és végtelenül élveztük, eldobtuk a bérletünket, és taxival furikáztunk a városban, alig főztünk otthon, a kajafutárok egymásnak adták a kilincset, az egész élet egy hatalmas vakáció volt. Katje többé be se tette a lábát a turkálókba, márkaboltokban próbálgatta órák hosszat a göncöket, vásárló körútjaira szerencsére nem kellett elkísérnem, a jóléttől mintha bennem is lazulni kezdtek volna valamennyire a dolgok, hagytam, hadd menjen Pippel, csoporttársak voltak az új egyetemen. Úgy barátkoztak össze, hogy Pipnek egy eléggé húzós este után nem volt kinél vigasztalódnia, ezért jobb híján Katjét hívta fel, ő pedig épp ráért egy kis lelkizésre, volt ideje és türelme végighallgatni a történetet, ami egy bulin elfogyasztott, furcsa ízű gin-tonikkal kezdődött, majd filmszakadás után egy vadidegen ágyban folytatódott, ahol Pip egy hideg spermatócsával a hasán tért magához. Néhány hónapra rá le is kapcsolták a fickót, kiderült, nemcsak kocsmákban-klubokban fűszerezgette az italokat, a couchsurfing keretén belül is aktív volt, több tíz gyanútlan lányba nyomta bele a mocskát. A legrosszabb mégis az volt, hogy Pip haverinái a kisujjukat se mozdították, amikor partidrogtól hülye fejjel hazaindult azzal az alakkal, ha dughatnékod van, hát dugjál, egyikünk se az anyád! Szóval bőven volt közös benne meg Katjéban, idővel egészen összenőttek, együtt jártak az egyetem mellé és hozzánk is fel gyakran, jópofa, belevaló csaj volt, sose éreztem gyertyatartónak. A legfontosabb hozadéka a jólétnek mégis az volt, hogy végre lekattantam az előre lekefélt forgatókönyvekről, nem kellett többé másnak képzelnem magam, az enyém volt Katje, egyes-egyedül az enyém.

Részlet az ünnepi könyvhétre megjelenő Éles című regényből

34



PAPP DÉNES

Délibáb Lépj hát közelebb, hadd nézzelek, mintha ismernél, és tudnám a neved. Itt jó helyen vagy, mert most éppen minden senkié, és amíg tart, bújjunk el a mosolyod mögé. De nem találhatlak, mert nincs itt senki sem, és nem emlékszem rá, mikor lett minden ilyen idegen.

Mondj már valamit, könyörgöm neked, mert a csöndedben élni nem lehet. De a szád nem nyílik, szemeid is csak üres ablakok, hiába nézem, csak azt látom, hogy te már nem vagy ott. Hol vagyok, hogy nem találhatlak, miért nincs itt senki sem? Nem emlékszem rá, mikor lettem ilyen idegen.

Világvége

Világvége, dehogyis, ha már vagyok, legyek is, jelképekből díszletek, berendezek egy életet.

Ha a pénz beszél, én ordítok, magamba harapok egy jó nagyot, nagyon félek, hogy tévedek, annyira félek, hogy féltelek.

35



De mindig megakad a szavam, mielőtt beleélném magam. És mindig megszakad a szívem, mert amit látok, én magam sem hiszem. Pucér képzelet, pucér valóság, pucér szíveken ül egy pucér ország. Felébredni nem öngyilkosság.

36



SZENDI NÓRA

Csuri fut A Budaörsi nem sétálóutca, Csuri gépszörnyekkel rohan versenyt a tikkasztó napsütésben: nincs árnyék, ahová az emlékei rejtőzhetnének, igaz, nem is törik magukat olyan nagyon. Csuri önkínzóan fixírozza őket, mint a selyemcukor bőrű budai angyalkákat, de azért sem lassít, legföljebb a nyakát tekeri hátra olykor önkéntelenül. A neoncsövekkel világított vasúti aluljáróban kezdődik a tárlat, Csuri sietve hagyja le tizenhat éves önmagát, épp a harmadik vágány felé igyekszik a dzsipszi Csokítóékkal, itt sertepertélnek, skubizzák a vonatokat, melyik áll benn hosszabb ideig, pöpecül lehet cuccozni meg csajokat makkoltatni a kupékban. Csuri az aluljáró vége felé melegszik be, messziről rikít a lépcső melletti csiricsáré graffiti, szaporább iramra kapcsol, kettesével szedi a fokokat, jobb kanyar, a Sasadinál tolongók közt mindenféle életkorú és állapotú Csurik csípik el a pillantását (szeme sarkából látja csupán azt az egyet, aki a felüljárón óbégat egy üveg vodkát lóbálva két helyettesíthető jómadár társaságában, de nem is kíváncsi többre), némelyik füléhez tapasztott mobillal toporog a megállóban, kicsöng, kicsöng, idáig hallik, de süket, mások bebogyózott fesztelenséggel szambáznak fel-alá, akad, aki épp cigit kuncsorog egy konszolidált, idősebb úrtól, Csuri nem várja meg, milyen kimenetellel, semmi kedve végignézni, ahogy lepattintják. Nem szívesen fut szembe a tizennégy éves Csurival sem, aki néhány órája dobott először felnit, kölyökpofáján mit sem sejtő, üdvözült vigyor, hátán iskolatáska, de az hétszentség, hogy nem haza tart, valószínűbb, hogy a restibe, pedig, úgy rémlik, másnap témazárót ír matekból, el is fogják csapni rajta, mégis édeskés, gyógyszerszagú nosztalgia cirógatja nyálkahártyáit, szomorú vágyódás a mit sem sejtés együgyű korszaka után. Még kellemetlenebb az a nem is igazán tudni, hány éves Csuri, aki szintén futva közeledik, képe a rémület jajvörös sikolymaszkja, izzadság szakadoz róla, mint esővíz a kocsi szélvédőjéről, menekül, holott rég nem kergetik, szanaszét küldve, hörgő tüdővel is könynyedén lekörözi az üldözőket, nem esik bántódása, csihadjunk, időnként mégis kényszert érez utána kiáltani: – Állj már meg, csak te flesseled! Jönnek aztán a hajnalban, sokadnapos reggeleken hazafelé ámolygó, viharvert Csurik, mindnek arcára billogozva az aktuális menü. Ennek itt már méterekről érezni, hogy muffszagú a szája, pünkösdi csipanyílás a potyakólától, a következő fejére csavart pólóval higanyzik, mindjárt letáncol az úttestre, a fasznak nyakalja tovább azt a multilének álcázott dzsinakoktélt, és, minek tagadjuk, ez a riadozva kamillázó, haját túró hibbanék is Csuri, nagyjából hat órával élete első (és, amint ilyenkor újra meg újra eszébe gravírozza, bár nem sok győzködés kell: utolsó) bélyegnyalása után, olyan majréban az emberektől, hogy önmaga tekintetét is széles ívben kerüli. Már közel a cél, de még hátravan a legcefetebb jelenet. Az emlék körüli foltban sötét éjjel, egy dögre nyesett Csuri vánszorog a sínek mellett húzódó bozótsáv felé, reszket, fuldokol, öklend, a mellkasát szorongatja kétrét görnyedve, nem is jut messzire, sugárba okád egy fatövet, szerencsétlen módon pont egy csöves otthonának ajtófélfáját, ugyanakkor szerencsére, hiába tudni a végét, mégis mindig lassít, hátha egyszer mégse, hátha egy-

37



szer úgy dönt valaki, hogy átírja visszamenőleges hatállyal, tütüzzön be a kelleténél jobban az öreg, egy kortyot se hagyjon a kannásból, hortyogja túl a szikkadó torok tátogását, húzza a lóbőrt, míg ki nem akad a rángóállkapocs. Néma hálasóhaj minden alkalommal, futtában még látja az álmából felrókázott gondviselést, igaz, vízzel nem, lőrével tud csak szolgálni, de azt mind neki adja, ennyivel már ki fogja húzni hazáig. Megbízható gyerek. A Kozák Tomi szavai versenyt sütnek a nappal, homlokára égnek, mire célhoz ér, talán már mások is látni fogják. Ma bosszantja ez a beszakított süvölvény, tüntetően fordítja el tekintetét, ahogy a drogosoktól szokás, nem vállal vele közösséget, nem is ismeri, az ő baja, ha túlvágódott, oldja meg vagy pusztuljon, hagyjon neki békét a hányásszagú, miazmás pofájával. Tisztul a levegő, az utolsó Csuri a Villányi útnál szivárog el, ő győzedelmes csatalóként nyargal tovább, de nem áll meg a parknál sem, túlfut a célon, szalad neki a hegynek: ott billeg a tetején a nap, ragyogó extasy tabletta, míg átrobbansz rajta, fénnyé olvaszt a boldogság.

Részlet az ünnepi könyvhétre megjelenő Zárványok című regényből



VASS CSONGOR

Ablak

– egy állomáson várótermekben senyvedő, megtört életek; fekete, ragadós szagú mindennapok; görcsösen felém nyúló repedt tenyerek; lelkek – kegyetlen múlttól, élettől sajogók; tegnaptól, mától szabadulni képtelen rongyos, jövőtlen, jajgató jelenek; alkoholba merült tüzes szemgolyók; padon, sarkon álmodni próbáló görnyedt, halovány, pislogó testek; ölelésre éhes felsíró gyermekek; bolondnak bélyegzett, zárkózott világok;

de húsukba megvetettség töviskoszorúja; vállukon életük, az örökös, súlyos kereszt; talpuk alatt szennylétől ázott ingovány golgota; senkikként, nem csak magukért szenvedők; mindenesek legnagyobb vétkei; nincstelenség mindenesei; utolsóknak mondott, megvetett emberek; gyűlölettel felhörgő latrok bal oldalról; jobb oldali, paradicsom-ígéretes megtérő bűnösök; őrjöngő, boldog, szabad Barabások; mindennap megkísértett, mai Krisztusok; …nagypéntek közeleg fekete árnyak mögött.

Székelykocsárd, 2005. március 22.

Gyümölcs

Ha nem lehetek más, Uram, fogadj el így, ahogy vagyok. Ütötten, kukacosan, sárosan, rothadón, kívülről átlagos, félért gyümölcsöt, s ne harapd belőlem a fehér húsú jót. Dobj a hordóba a többi közé.

39



Főzz, kavarj, alakíts, míg égő tűzben kiizzadok magamból minden rosszat, s néhány csepp tiszta párlatként fogyassz el egy kisebb agapén.

Vádalom

Mint elcsapott, megcsalt ebek, rugdosott, vacok nélküli kóbor kutyák kristályos vacogásban a szeretetlen közöny földjein, úgy jelennek meg néha bűneim. Sötétfény, üres szemükben mindent látok. Csaholásuk elrontja édes álmomat. Néma közeledtük messzeségbe riaszt, mint bádogember, csörömpölök múlt-jövőm kopár hegyvölgyein.

Kongásom hangos-hangtalan kiált mindenütt elém, mint leprás csengője szól, hallja mindenki, hallja, tudja meg, ím, itt jön egy megrögzött parázna, hiteltelen, itt jön egy ember, akit ellökni szabad csak, mert közelről olyan, mint bárki más.

Botlott útjain a száműzetésnek, patakok porába vizet-gyöngyözőn addig hajt ez a vádcsaholás, míg az úton mellém nem szegődik egy ember, aki annyira ember, hogy embert lát bennem, aki elkísér, aki ember, mint senki közülünk, aki kenyérben töri és adja magát, és szava nem vádol, hanem megbocsát.

40


Csillagszem – Csillagfényben

VÖRÖS ISTVÁN

A cigányok országa, avagy képszeletek a 21. századi Feszty-körképbol ´´ (részlet)1

Kórus

Senki se hallja, senki se tudja, néha kimondom, hogyha kibírja, bírja a torkom, bírja a hangom. Kedvelem őket, önmagamat nem, Jaj, de unom már, egymagam ellen kell ma kiállni, senki-magamnak, jaj, a cigányok el sose hagynak, itt a cigánymeggy, ott pecsenyéjük, félre ha nyeltem, az romautca, lopnak a létből, mert a foguk jó, szépek a lányok, hemzseg a rajkó, ők a szegények, ők a segélyek elcigizői, félrenyelői. Bárkit utálok, őket utálom, lopnak a jóból, restek a jóra, bárkit utálok, őket utálom. Végre kimondom, eljön az óra, itt az igazság, védeni kell már, azt, hogy utálhat végre az ember kedve szerint, és úgy, ahogy illik.

Bárkit utálnak, engem utálnak, felszakad innen s onnan utálat, gyűlölet, émely szép elegyéből már az igazság hullik az égből. Bárkit utálnak, engem utálnak.

1

Lapunk őszi, Kontra című számában Vörös István drámájának további részleteit közöljük majd.

41




TÓTH KINGA

Ginsberg a szobában – magyar motelmonológ Dékány Dávid: Darwin Motel Dékány Dávid első kötete Darwin Motel címmel a Dunajcsik Mátyás Lehetőség díjazottjaként a Libri kiadásában jelent meg 2015 áprilisában. A fiatal szerző évek óta publikál a legrangosabb nyomtatott és online folyóiratokban, a könyvet nagy várakozás előzte meg. „Itt az idő, hogy mindaz, amire korábban hangtompítót szereltünk, végre felébressze az alvókat” – felütéssel indít a borító, és egy hatalmas, csontnyelű pisztollyal, amelyet kinyitáskor megkettőzve, kecskefejszerű trófeának látunk. A ravasz a szem, a pisztolycső az orr és a száj. Kontúros Rorschach-tesztkép a szürke falon. Fenyegető a hátlapszöveg is: mániák, szorongások, „nem udvarias és nem jól nevelt” versek a rosszul végződő road movie-n. Útikalauzként olvasom én is, végigmegyek a stációkon. Ámokfutásra számítok, minimum Ginsbergre az autóban, sivatag, pesti puszta, Hunter S. Thompson ül az anyósülésen, hajt a költő, akcióban van, nemcsak megfigyel. Így indul a Dagály előtt képzelt vagy valós útitársával, akinek karakterét a későbbiekben túlbeszéléssel feszíti szét, semmisíti meg, majd újra összerakja. De most még cél az öböl és a móló, ahol mosómedvék túrják a kukákat, féktelen a száguldás, ez nem Zsiguli már, „kitépjük az éjszaka torkát”. Lehetne ez a mottó helyett, ezek az utasok valóban vesznek, elvesznek, akarnak kivenni, megragadnak, megfigyelnek és elhasználnak, ez az új lázadás, ez az új ellenkezés. Az első fejezet az Éjszakai ügyelet, punk szól a kocsiból, még akár kazettán is mehet a Meztelenül, részegen, Dékány magyar Zabhegyezője így stoppolhat 2015-ben. A beatköltők nagy szívkiáltása, a Minnesängerek utolsó akciója ez a kötet, egy igazi nagy Kiáltás, majd a kontroll a törölt felkiáltójellel (Szinkópa). Ez a kiáltó, ez a kitárt keblű pozőr főhős ellenben elemez, matekolja a megfigyelést, feljegyzi a részleteket a másik utasról, irányítja az őrületet, és manipulál az első pillanattól kezdve. „Legyünk őszinték”, „legyünk botrány” – de valóban hiszi-e, valóban provokál-e, feszül az éntörténetmondó, a nárcisztikus, sziklán üvöltő költőhős és az érintőképernyőn visszaolvasó jegyzetelő. Ez a bipolaritás a legkarakteresebb Dékány versbeszélőjében: hideg precizitás és lánglelkű kinyilatkoztatás, amely rombol, megsemmisít, és kifosztja az értelmet, a tartalmat (Botrány). Ez a Ginsberg már csak jegyzetlapokból kiáltja ki minden indulatát, fotelből provokál Dékány, amit egy pillanatig sem tagad, sőt még röhög is egyet az egészen. Tehát történik az apokalipszis, már akár utána is vagyunk, gázkitörés, lángcsóva, lobbanó szerelem, a gyúlékony és heves tinédzser kitörő és nyugvó pillanata a modern magányban. Klikkel, hiperhivatkozásokban nyomoz a kétségbeesett szerető. Jéghidegek a testek, az utca, a város; a folyamatos énbeszélő érzelmet próbál generálni (Éjszakai ügyelet), önterápiát, önszuggesztiót hajt végre, biztatja magát, miközben felvonultatja az összes szokásos képet: föld, víz, tűz, ég – valójában egy klasszikus szerelmi vallomásként is felfoghatók a versek.

43



Ebből a pátoszos elégiahalmazból azonban továbbra is kiszakad az analizátor, viszont a kódok és a parancsok hálózatába is folyamatosan belekiált az elnémulni képtelen önbeszélő, éntörténetmondó. Az énperspektíva minden történeten átfolyik, megkerülhetetlenül mászik az arcba. Mégis kell a kontúr, a rácsozat, Dékány analizátora keretet épít, rajzol zsírkrétával, otthont akar, apróságokat, tárgyakat, innen szökik meg Bonnie és Clyde (Delta), a ragacsos és hideg utakon aztán varázsfőzetet készítenek, védőitalt. Törött és gyámoltalan utazók a főhősök, akik mindig fáznak. Egy-egy ilyen képen aztán nincs idő elidőzni, mert Dékány trubadúrja nem áll le, szinte minden versben kiált egy utolsót, szerepben marad, lecsapja a sorokat itt, a vég előtt. Elégia, búbánat és lángok, bipoláris galaxisban csapódik a hős faltól falig. A Darwin Motel verbális túladagolás. A szövegfolyam szétfeszíti a szerző által létrehozott kereteket, csak az a kérdés, nem fullad-e ki a szusz. Gyaníthatóan a versek szándéka is ez, túlzással teremteni meg a kiüresedést. Az erotika területén nem érezni a falat, ott szabadság van, barátság, a képzelt vagy valós barát az útitárs, áldozat, tettestárs, de szerető is, ő ül a könyv gerincén, ő az érzelemáradat kiváltója, partnere, elszenvedője, de a tárgya is. Nem menekülhetünk, Dékány érzelemfertőzésén nem fog törvény, tudomány, nem bemérhető. Ez a burjánzás szűkíti aztán be a beszélőt (Banánzöld), a kötet közepe felé haladva egy monomániás kényszertrippé változik a vallomás, felvonul az összes szokásos elem – borosüveg, temető, dark romantika, falátmászás és a Meki –, most már feloldozás kell. Időben jön a Párosujjú ciklus jegyzetelője, aki szelektál, és fegyvert markol, tárgyilagosság és higgadtság (A műveletek sorrendje), de a kényszeres szerető képe itt is felbukkan (ne indulj, ne gondolj, ne és ne), a jegyzet megint intimmé válik, a hétköznapi helyzetek rögzítésében megint monománia és kétségbeesett birtoklás. Először tűnnek fel háttérdíszletek: Dékány elkezdi megteremteni a külvilágot, helyzetet ír a szereplők köré (Majdnem). Végre mellé- és félrebeszél, gyűjti a feleslegest, keresi az utat a tárgyához. Folytonos beszélése azonban ellöki a címzettet, így leírás vagy beszélgetés helyett marad a magánymonológ (Az antilop). Mégis életre kel a város: a szereplők háttere ettől a verstől kezdve egyre részletesebb, kidolgozottabb és hihetőbb. Dékány véleményem szerint ezekben a versekben ábrázol a legerősebben. Lakja a kort, a teret, ugyan a kényszer a végén itt is fertőz, váltakozva következnek a külső-belső vizsgálatok. Ez tűnik fel a következőkben is: hogy a szerző kiváló mesélő, hogy a terjedelem itt nem fordul terjengésbe, precízen láttat, ahogy majd a Holnapután ciklusban is. Ott újra a kocsiban, trubadúrok, városi kalózok és zsebtolvajok, érzelemfosztogatók. Tömi a lyukakat a kényszeres beszéddel (Jetlag), a hiányt pedig pontosan ezekkel a kényszercselekvésekkel, muszájbeszédekkel teremti meg. Ebből esik ki, ahogy Az antilop is, Az asztronauta, a beteg vérű testvér verse, vagy a gyurmaszagú öregek a Tűlevelűben, érezhetően az analitikus megfigyelés felé tendál a kötetzárás, amit aztán a Holnapután fenyegetődala csap le: dehogy van vége az ámokfutásnak, a(z amerikai) filmnek a két fiatal fiúról, akik otthonokba csengetnek be, és ölnek, akiknek csak így lehet családjuk.

44

Dékány Dávid: Darwin Motel, Libri, Budapest, 2015 (1490 Ft)



DÉKÁNY DÁVID

Radír Zárójelbe tettem, áthúztam, végül kiradíroztam a neved. De a papíron maradt morzsákat még mindig nem merem elfújni.

Az antilop Összemegy minden a hidegben, a villanyvezetékek feszesebbek, kisebb az emberi test is, a távolságok megnőnek, üresebb a város.

Egy hete a besötétített szobában, villanyfényben élek. Most is azt hittem, hogy esik, pedig csak olvad. Azt sem tudtam, hogy havazott. Ha felhúznám a redőnyt, olyan hangja lenne, mintha elijesztettem volna néhány madarat, akik eddig az ablakpárkányon gubbasztottak.

Tegnap becsöngetett a vízóra-leolvasó az éves elszámolás miatt, kinyitottam, köszöntem, és megijedtem a saját hangomtól. Egy hét után először szólaltam meg.

Megdicsérte a preparált antilopfejet a konyhában. Elmeséltem a történetét, hogy a dédanyám lőtte a második világháborúban, Budapesten, mikor a gondozók már nem törődtek a félig lebombázott állatkerttel, így a környékbeli éhezők egy teljes hétig jóllaktak az addig életben maradt példányokkal.

45



Mindennap elhallgatott néhány faj. Mindennap üresebb lett az állatkert egy-egy nyerítéssel, bömböléssel, vijjogással, makogással, huhogással, röfögéssel – a papagájok ricsaja volt az utolsó. Mint aki nem hirtelen, egyik pillanatról a másikra, hanem lassan, szavanként némul meg, egyenként felejtve el mindent, amit addig megtanult. A rokonairól mesél, mert a családtagok nevei voltak az első szavak, amiket kimondott, egyévesen, fel is vették videóra, azokra még emlékszik.

A végén pedig már csak köszönni és megköszönni tud, pár hasznavehetetlen kifejezése marad, a gondolatai tagolatlanok, villanyfényben él, mint a fagypont alatti hónapokban születő állatok, beengedi a vízóra-leolvasót, és csak a zuhany alatt gondol a csapadékra, lemosná a vért, pedig addigra a ketreceket már betemette a hó és a csönd. Tél volt, legalábbis én mindig így képzeltem. Dédanyámat pedig kisebbnek, még annál is, mint egyébként, és öregnek, mert csak úgy ismertem, pedig akkoriban nem lehetett több harmincnál.

A kanapét, amin meghalt, a nappali sarkába toltuk. Azóta nem aludt rajta senki.

46

Jól értett a preparáláshoz, a halál után pedig már bármit össze lehet varrni. Pontyból és mókusból sellőt, karvalyból és macskából griffmadarat, lóból és seprűnyélből egyszarvút. Utálom, ahogy reggeli közben az antilop engem bámul az üvegszemeivel,



mintha számon akarna kérni rajtam valamit, és hiába magyaráznám, nem értené, hogy ő mára így is, úgy is halott lenne, – mi legalább a fejét megőriztük.

Aztán a 20 deka felvágottat figyeli az asztalon, ami egy távoli rokonából, szarvasmarhából készült, és ha meg tudna szólalni, most könnyen lebeszélne akár a húsevésről is. Két fél zsömlém közt egy szelet párizsi, rózsaszínen, mint egy kinyújtott nyelv. Beleharapok. Nem hagyom szóhoz jutni.

Ctrl+V

internetkávézóban az éppen távozó helyére ülni és Ctrl+V-t ütni.

47



Csillagkép

BALOGH FLÓRA

Street fotós ars poetica A zár nyelve halkan kattan, miután elengedtem a kilincset. Újra az utcán vagyok. Megyek dolgozni. Iskolába megyek. Csak úgy sétálgatok. Megyek a gyerekért. Leugrottam cigiért. Várok valakit. Elugrok anyámhoz. Fodrászhoz megyek. És délután kettőre a munkaügyi központba. Ráérősen lépkedek. Bandukolok. Caplatok. A szemem, a figyelmem az utcát pásztázza. Ténfergek. Mászkálok. Lófrálok. A galamb, a szemafor és az aszfaltra vetődő árnyéka, az elgurult labda után futó kisgyerek, az úttesten szétrobbant zacskós tej. Erős. Tompa. Halvány. Vakít. Beélesítem a keresőt. Célzok… Felrebbenő madarak, megnyúlt árnyékok. Befékező autó. Minden az itt és mostban áll össze egy képpé. Lövök. Nem pontos. Pár foknyi elforgás. Újra célzok. Vigyázzon már, átesik magán az ember. Nem lát a szemétől? Már csak a hátát látom. Bundában van, róka a nyakában. Húzza maga után a gurulós szatyrot. Aranyló keretet von köré a lemenő nap fénye. A róka szemei vörösen izzanak. Minden itt és most áll össze egy képpé. Visszatartom a lélegzetemet. A szem kigúvad. Minden izom megfeszül. Célzok… A zár halkan kattan, egy pillanatra minden felfénylik, majd elsötétül. Az élettelen test ernyedten himbálózik, a szem tekintet nélkül záródik be, majd eltűnik egy keresztutcában. Kifújom a levegőt, lassan engednek a tónusok. Az utcakép keretei feloldódnak a szürkületben. A gépemet a hátamra vetem, és megyek tovább.

49


Csillagpor

RADICS VIKTÓRIA

Csonttörésvonalak dióhéjban 1.

50

„kopogjon tört szemük dióverése” (Tandori Dezső: Hommage)

Vajdaságról az irodalomra asszociálok, más út számomra nincs. Nincs más hazaút, mint amely az irodalmon keresztül vezet, és visszaút sincs más. Ez a kérlelhetetlen kapcsolat gyerekkoromban alakult ki, és ifjúkoromban véglegesült; a Vajdaságban, annak irodalmi világában váltam emberré, ha nem szerénytelenség ezt mondani. Mint minden, az anyámmal kezdődött ez is természetesen, aki nőiesen vágyta és óhajtotta a könyveket, a szépséges irodalmat. Már gyerekként sem láttam más utat magam előtt – elvakult voltam talán –, mint azt, amely könyveken át vezet. Másoltam, mint a szerzetesek, írtam, ragasztottam, és tollforgató pionír voltam. Saját íze volt annak, hogy magyarul beszélek, mert Zomborban egyáltalán nem mindenki beszélt magyarul, ellenkezőleg, én voltam többedmagammal a kivétel. A nyelv különleges mivoltát korán tudatosítottam. Nem volt magától értetődő a nyelv. Talány övezte, valamit mintha meg kéne fejteni vele, és nem mindig funkcionál, sokan nem értik. A mi nyelvünk hasonlíthatatlanságát is át kellett éreznem a balkáni szláv környezetben. A magyar könyveknek értékük volt: az, hogy ők magyar könyvek. Nem lehetett könynyen hozzájuk jutni. Szegények is voltak gyerekkoromban az emberek, nem szoktak könyveket vásárolni, az én anyukámnak mégis fontos volt, hogy legyenek otthon magyar mesekönyvek. Ő maga elolvasott mindent, ami a kezébe került. Egyszerre csak arra ocsúdtam, hogy Újvidéken, a magyar tanszéken ülök, irdatlan mennyiségű könyvet falok, és a barátaim mind írók, költők vagy irodalmárok, művészek. Ők lakták már az én Vajdaságomat, a semmitmondó táj az alkotó emberek, a könyvek, szövegek, grafikák formájában vált számomra világgá. Fatalista voltam, és nem tudtam magamat megkülönböztetni a szenvedélyemtől, az élet utilitáriusabb változatairól kevéssé vettem tudomást. A modernizmus utolsó periódusában volt szerencsém fiatalnak lenni. Modernitásnak is nevezhetjük, magában foglalja a XIX. század végét, a századfordulót és a XX. század törzsrészét. Jugoszlávián a kései modernizmus átfújt, mint a szél, felfrissítette a szocializmus akkoriban egyáltalán nem rozoga, inkább Eiffel-toronynak szánt épületét (felépítményét, ahogy mondták), nálunk szabad volt modernnek lenni, még Tito is szeretett vagánykodni, rajongott Elizabeth Taylorért, a nők divatosan öltözködtek, pop- és rocklemezeket mindenhol lehetett kapni, az urbánus kultúra sikert aratott. Mi az egyetemen az egzisztencializmust, az avantgárdot, a strukturalizmust tanultuk, jobban ismertük a kortárs magyar irodalmat, mint a magyarországiak, Mészöllyel keltünk, Eörsivel és Petrivel feküdtünk. A magyar nyelv egyszeriben a filozófia, a gondolat, a politika, a különféle elméletek, poétikák nyelve lett, és a mi parasztos vajdasági magyar nyelvünkön korszerű költészet, próza, kritika született. Értelmiségévé nevelődni számunkra annyit jelentett, mint a nyel-


Csillagpor

vünkkel együtt kiszabadulni a puszta létfönntartásra és a társadalmi alkalmazkodásra kényszerülő, földhözragadt vagy uniformis élet kötelékeiből, szárnyalni, nem fogadni el a determinációkat, küzdeni a kisebbségi és a magyar és a szerb provincializmus ellen. A szelet a korszellem adta alánk, a „modernnek lenni mindenestül” igénye hajtott még bennünket (ez volt az utolsó rúgása), és ha beleütköztünk a kommunizmus rácsaiba, akkor átszakítottuk. Egyre vadabb mozdulatokat kellett tennünk, hogy a szakítás sikerüljön, mert a párt a nyolcvanas évek elejétől összezárt, és nyolcvanháromtól minket, akkori író-, filozófus- és költőpalántákat nem tűrtek meg többé. Örökkévalónak akarták volna akkor már tudni a funkcionáriusok az ő „kommunizmus” és „szocializmus” néven futó rezsimjüket, megérezték a rájuk nézve veszélyes változás szelét, és a szokásosnál is erőszakosabbak lettek. Nem sok hiányzott a kivégzéshez. 2.

Tolnai Ottó a bűnös; ő volt az, aki a költészetet hétköznapi praxissá változtatta át, s a művészetet beleszőtte az életbe. Az avantgárd program nála – nálunk – megvalósult, Ottó életében – és így valamelyest a miénkben is – mindig minden azonnal belekerült a versmasinába, és betű, sor, szöveg lett belőle, a szövegek pedig színeket, képeket, tárgyakat, személyeket hoztak létre, és megadták nekünk, a lapályon csúszó-mászó „nemzetiségnek”, a hegyeket meg a tengert – ez volt ugyanis az ő költészetében az Azúr, az úr, imígyen tehát a rég kiszáradt Pannon-tenger az Adria képében megtelt hullámokkal. A bácskai szegény ember eljutott a tengerpartra, mert Tolnai elfoglalta a Mediterráneum ránk eső, jugoszláv részét, méghozzá úgy, hogy ez az expanzió visszavonhatatlan legyen. Valamikor a hatvanas években, huszonévesen írta azt a verset, amely a vajdasági szürreál oltárkép, látom is egy személyes, képzeletbeli, panteisztikus templomban: Sirálymellcsont

Az EXCELSIOR terasza alatt Finom hússzín lécekből Narancsosládákat építettem Amikor a sirályból kiesett mellcsontja Kikerülte a csőrt a karmokat És mint a régi szentképeken A részletesen megrajzolt lélek Megállt egy pillanatra a sziget fölött

A srác egy kis pénzért ládákat pakolt a luxushotel előtt egy adriai városban, ebből lett a látomás, amelyben tollként hull a fiú kezébe a (később kötetcímmé emelt) sirálymellcsont, amelynek bordázott struktúráját is elképzelhetjük, és akkor a régi festmények galamb alakú szentlélek-ábrázolásai is fölrémlenek, a lécek, a ládák és a csontváz azonban a szürrealizmust idézik (egyenest Alberto Giacomettit, Le palais à 4 heures du matin) és a békebeli modernitás sikerszimbólumait is, a repülőgépeket, miközben egy rémképet is fölvil-

51


Csillagpor

lantanak, az ikaroszi zuhanásét, a szerencsétlenségét. Repülőgép-katasztrófa, madárhalál, Ikarosz bukása, Jézus átszellemülésének perce, egy hippi srác fantáziája. Mozgóképpé változik a vers, amely nem áhítat nélkül való. Tolnai Ottó költészete, amely ma is él, a művészetvallás jegyében áll, talán az utolsó e nemben. Hatalmas, kiterjedt, cserébe egy életet kérő opus kellett ahhoz, hogy ezt a vallást nap mint ´´ nap legitimálja. Tolnai roppant művelődésanyaga, amelyet a poétikai rögzítésnek ellenálló műveiben „részletesen megrajzolt”, hálózatként tartja meg az egész opust. Ez a finomszerkezetű esztétikai tudásanyag nemzetközi – Tolnai a világirodalmat és a nagyvilág képzőművészetét tette meg a vajdasági magyarság hagyományává. A sirálymellcsont azonban összetörött, legázolták. A verseskötet megjelenése után körülbelül húsz évvel született meg egy másik csontvers, Sziveri János Dunamedencecsont című hosszabb költeménye, amelyet nem idézhetek egészében, csak az első strófáját másolom ide: Duna és medence csönd és zajok ugyanúgy akár ha csontom sajog meredtre vert nappalok eleven őre hímzett ágyak falfehér legelőre fürdőző legyek a friss csirkevérben ágyékunk fekete-fehérben s mintha ettől az idő jobban múlna a bizakodás visszavet a múltba

Ebből a mintából is látható, hogy húsz év alatt a poézis a Vajdaságban eldurvult, jobban mondva a valóság brutalizálódott, hiszen Sziveri János mesterségbeli tudása szinte hivalkodón, az önparódiát súrolva jelen van, és ha csikorogva is, de működik, a húsz évvel ezelőtti, tisztaságra törekvő esztétizáló poétika azonban képtelenséggé vált. Agresszió, fájdalom, gúny járja át a verset, a „couleur locale” pedig nyers: „fürdőző legyek a friss csirkevérben”, ez a kép ugyanolyan szép, mint fentebb a mesteré, Tolnaié, azonban annak kifinomultságával szemben vad, „barbár”, ahogy Jancsi szerette mondani. Húsz év alatt primitivizálódott az ország, a tartomány csakhamar veszít függetlenségéből, és el fog szegényedni, nyomorküszöbre jut, kultúrája ismét elnépiesedik, lapossá, provinciálissá, érdektelenné válik. Fájni fog lakosainak a tulajdon hazájuk, ezt Sziveri már akkor, néhány esztendővel nagyon korai halála előtt, minden versszak elején kihangsúlyozza: „Dunamedencecsont mi bennünk sajog […] Dunamedencecsont mibennünk sajog […] Dunamedencecsont értünk sajog […] velünk sajog […] miattunk sajog […]” Keserves a szerző azonosulása a régióval, és kényszerből történik, mert be van zárva: a beteg testébe, a kisebbségi sors börtönébe, a rettentő kurtára szabott életidejébe. Sziveri Jánosnak az egyik kórházverse ez, halálos betegségének korai stációja. „A bizakodás visszavet a múltba”, vagyis a derűlátás, a remény esélyeit a történ(e)tek lefokozzák, összetörik a lajtorja fokait.

52


Csillagpor

3.

„A bizakodás visszavet a múltba”, akár mottóként is vehetném ezt a verssort az életemhez. Minden lépéshez bizakodás kell, minden egyes naphoz; a bizalom és reménykedés azonban tényleg visszavet, ugyanis ellentéte a múltban lapul, vagy onnét kiált a csalódás, kudarc, csőd, meghiúsulás különféle ketrecalakzataiban. Bár szárnyalni akartunk, ma a lépés természetét vizsgálom. Az abszolút lépést lesem Alberto Giacometti drótbábu figuráiban, az elrugaszkodás minimumát és maximumát, az állás földhöz tapasztó, szikár erejét, és a járás kockázatát. Az avantgárd a maximumot akarta, aztán végül a minimalizmusnál kötött ki. Így járt – lépett egyre apróbbakat – Tolnai Ottó is a lemondás útján, vissza a szemcsékhez, a nullás liszthez, a porhoz, vissza a tartományba, melynek azóta is elkalandozó, bűnös és a legjobb gazdája. Duna és medence és csont vagyok kiszáradt nyelvemen csipetnyi fagyok elvitte kétharmad gyomromat a Duna leszek-e egyszer még önmagamnak ura lyukat fúrt rajtam nagyot mint a rosta gyomrom kétharmadát finoman elmosta s figyelhetem most a kórház ablakán át felkent hajnalok riadt hasadását

Ember azonosulása a hazájával nem lehet nagyobb, mint amilyen Sziverié lett, akinél minden fordítva sült el, és ekként durván megvalósult, s ő a saját mivoltába belehalt. Odaadásából éles elkülönbözés lett, költészetéből protest song és a rímparódia, társas szelleméből a halódó magánya. Az idő múlása nem mélabús itt, hanem rablás és a legvégső kifosztás. A nietzschei virradat a kórház ablakán át nézve kifordult ígéretes jelentéséből, és az utolsó kenetet vagy az üveglapra kent vérmintát, a piszkosfehérrel derékig bemázolt ablaküvegeket idézi fel. A „riadt hasadás” ebben a kontextusban az első madár harsogó dala, de csonttörés hangja is lehet. Vajdaságról nem lehet Tolnai és Sziveri tanulmányozása nélkül érdemben szólni, noha ma mindenki fölöttébb szkeptikus a költészet jelentőségét illetően, ha nem poézistagadó éppenséggel. A művészetvallás olyan, mint az istenhitek, a búvópatakok magukkal viszik a végső aszályig. De miért is ne lehetne hinni a művészetben?

53


Csillagpor

FEHÉR RENÁTÓ

Egy versszak tápértéke Vitaindító a József Attila Kör Oda ne rohanJAK címu ´´ beszélgetéssorozatának 2015. májusi estjéhez1 Böcskei Balázsnak, barátsággal

„Mi teremtettünk itt szabadságot és nyomort. / (Pontosabban: az utóbbit csak explicitté tettük tényfeltáró és politikai munkásságunkkal.)” – írta Petri György 1997-ben a Szókoszorú Solt Ottilia sírjára című versében. Az itt emlegetett tényfeltáró és politikai munkásság, a nyomor nyilvánossága jellemzően az 1979-ben alapított Szegényeket Támogató Alaphoz (SZETA), az emberi jogi (demokratikus) ellenzékhez kötődik. A szamizdat Beszélőben (melynek Solt és Petri is szerkesztői voltak) Létminimum alatt címmel indult „rovat”. 1985-ben Solt ezt írja: „Vajon miért titok az állampolgárok előtt saját létminimumuk? Talán azért, mert kínos lenne összevetni akárcsak a munkaviszonyból származó átlagos bérekkel, még kínosabb a nyugdíjakkal, a családi pótlékkal, a gyes összegével. Kiderülne, hogy a törvényes munkaidőre kifizetett törvényes munkabérek a családok létminimumát sem feltétlenül biztosítják? De talán azt sem szeretné a kormány, ha a kormányzottak elmélyednének abban, mit is tartalmaz a hivatalos létminimum, ami még mindig nem eléggé minimum ahhoz, hogy mindenki számára biztosítva legyen.”2 A SZETA mozgalmának lényege az volt, hogy egyrészt felszámolta a tudományos kívülállást, tehát a szaktudás mellett a jelenlét és a civil felelősségvállalás is feltűnt az eszköztárában, a tabusító állami szociálpolitikát pedig a gyakorlati cselekvések által is kritizálta: ruhát osztott, anyagi és jogi segítséget nyújtott a rászorulóknak. Az ehhez szükséges költségeket kulturális rendezvények szervezésével próbálta fedezni. Így jött létre egy képzőművészeti aukció 1980 karácsonyán, valamint a Feketében című irodalmi-grafikai antológiának is ez állt a hátterében. Az ötletgazda Kőszeg Ferenc 1981 júliusában küldte ki a felkérő leveleket a szerzőknek, a szamizdat antológia pedig (a lefoglalások és rendőri inzultus után) végül 1983 februárjára került olvasói kezekbe.3 Csalog Zsolt írja, hogy a felkérés nem tartalmazott semmilyen politikai célzatú utalást,4 és Kőszeg levelének valóban máshol vannak a súlypontjai. Arra biztatja a szerzőket, hogy ne csak adakozó állampolgárként, hanem írói mivoltukban is vegyenek részt a társadalom elesettjeinek megsegítésében (a felkérés még tematikai megkötést sem tartalmazott, sőt rögzítetten a jótékonyság hiábavalóságáról is szólhatott az írás), valamint „részvételükkel személyes bizonyosságot tehetnek róla, hogy nem közömbös számukra a társadalom legnyomorulBeszélgetőtársak voltak: Szűcs Teri kritikus, Kukorelly Endre író, Misetics Bálint szociológus. Solt Ottilia, Létminimum Magyarországon, Beszélő, 1985/3. 3 Kőszeg Ferenc, Feketében, Magyar Narancs, 2007/30. 4 Csalog Zsolt, Kőszeg Ferencnek = A Napló, szerk. Barna Imre–Kenedi János–Sulyok Miklós–Várady Szabolcs, Minerva, Budapest, 1990. 1 2

54


Csillagpor

tabb rétegeinek a sorsa sem”. Kőszeg szerint mindezek által lehet a SZETA az önálló társadalmi kezdeményezés hiteles példájává, az akció pedig mozgósíthatja a társadalmi magánerőforrásokat.5 Az elmúlt harminc évben végbement történelmi, geopolitikai, gazdasági, társadalmi és nem utolsósorban mediális átalakulások következtében jogos kérdésként merül fel, hogy mennyire lehetséges analógiát teremteni a hetvenes-nyolcvanas évek fordulója és a jelen között, már ami kultúra és szolidaritás, művészet és társadalmi felelősségvállalás kérdését illeti. Vannak-e a SZETA művészeti kísérleteihez hasonló projektek? Ezek a kezdeményezések milyen mértékben, milyen hatásfokkal tudnak részt vállalni a szegénység elleni küzdelemben? Mi az az eszmeiség, amely ezeket életre hívja? Mennyiben tudnak túllépni az értelmiségi közbeszédben állandósult mantrákon, reflexeken és rutinokon? Mennyiben a saját érzékenység és részvét reprezentációján? Van-e, hogy az uralkodó politikai hatalommal szembeni ellenérzés, gyűlölet vezet szolidáris cselekvésre, nem pedig az empátia és az érzékenység? Számít-e egyáltalán ennek a háttere, a motiváció? Feladata-e a kulturális élet szereplőinek, az alkotóknak, hogy művészeti-társadalmi események, projektek részeseivé legyenek, azokat kezdeményezzék? Azt is szükségesnek látszik feltérképezni, hogy az utóbbi években (véleményem szerint nem kis részben a politikai költészetről szóló viták hatására) gyakran tárgyalt „szegénységtematikát” megvalósító műveken túl milyen módon vesz részt az irodalmi intézményrendszer ebben a társadalmi párbeszédben. Az immanens esztétikai szempontokon kívül van-e egyáltalán bármi keresnivalója ezen a terepen, vagy mindez szereptévesztés? A honpolgár vagy a költő (a honpolgár költő? az író foglalkozású budapesti lakos?) áll-e a gesztus mögött, amelyet Kukorelly Endre 2004 őszén vetett fel az Élet és Irodalomban, Gyurcsány Ferencnek címezve: „És erre mi hárman, a nő, a fiatalember meg én, alapítványt tennénk Ny. Sz., az illető nő ezer forinttal, én egymillióval, a fiatalember egymilliárddal, vagy fordítva v. összevissza, és azonnal volna már 1.001.001.000. És úgy menne tovább a szcenárium, hogy mind a hárman szólunk más 99 hasonszőrű ismerősünknek, mind készséggel, Ny. Sz. be is száll, nyomban összejön 100.100.100.000, ebből épül jó pár csinos bérház, garzonlakásokkal, úgy húsz-harmincezer, ezeket pedig jelképes bérletért kiutalják rászorulóknak.”6 (A Nyugodt Szív Alapítvány 2014/2015 fordulóján – Gyurcsány nélkül – megalakult, működik, és várja az adományokat.) Ha viszont – mert mondjuk téli álomban töltöttük az elmúlt éveket – mindentől rettegve féltjük a szépirodalmi művek esztétikai autonómiáját, mi a helyzet az irodalmi mező egy másik ágensével, a kritikussal? Vári György nyomán7 merül fel bennem a kérdés, hogy áll-e rendelkezésre alternatív szerepminta a kritikus számára a szakbarbár technikus és a magát mindenbe beleártó népvezér között? Mennyiben az itt és most műfaja a kritika, mennyiben a közérzeté, a koré, mely szülte őt? Vajon igaza van-e Szűcs Terinek, amikor egy tendenciára hívja fel a figyelmet, tudniillik „átalakulóban az irodalom kritika szerepe, Kőszeg Ferenc, Bevezetőül = Feketében, szerk. Kőszeg Ferenc–Lengyel Gabriella, szamizdat, Budapest, 1982. 6 Kukorelly Endre, Egy belga revolver – Városkép, Élet és Irodalom, 2004. szeptember 10. 7 V. Gy. szóbeli közlése: Vári György, Az emberiség végnapjai (könyvbemutató), Írók Boltja, 2013. november 28. 5

55


Csillagpor

közege […] e változás tétje a kultúra megoszthatósága és átbeszélhetősége, társadalmi pozíciója”, a tágasan elgondolt kulturális tér.8 És milyen állapotban van egyáltalán a szociális ellátórendszer? Milyen stratégiákat követnek az e téren munkálkodó civil szervezetek? Kiket, milyen területeket, ügyeket, célkitűzéseket képviselnek? Milyen részvételi lehetőségei akadnak az önkénteseknek? Milyen módok kínálkoznak a kulturális, művészi kooperációra? Hogyan teljesít a művészeti, irodalmi értelmiség? Mennyire van egymásra figyelés és párbeszéd e hivatások között? Melyek azok a hazai és nemzetközi példák, projektek, módszerek, amelyek muníciót szolgáltathatnak mindkét közegnek? Csillagszálló. A tudás 6alom. Nyugodt Szív. Vegyen egy jó szót! – ezek és más kísérletek az elmúlt évekből, amelyek profiljukat, módszereiket, célközönségüket tekintve különbözők, hiszen van köztük folyóirat, tehetségkutató és kampány, alapítvány, jótékonysági akciósorozat, de a maguk módján mind a fenti kérdésekre igyekeznek válaszokat kínálni. Meggyőződésem, hogy ezek és az ehhez hasonló fórumok, tehát ez a szellemiség lehet az, amely – túlléptetve magát a gyorssegély illékonyságán – valamifajta konszenzuális (ha létezik ilyen egyáltalán) művészet9 öntőformáját képes adni, olyan kínálatot, amely integratív és identitásképző, ha már most, a folytonos átmenetiség korában szüntelenül és szükségszerűen konstruáljuk újra önmagunkat. És noha a kultúra és a művészet eszköztára rendkívül korlátozott, tápértéke alacsonyabb, mint az igézete, de biztosít még néha egyegy kuckót ebben a nagy otthontalanságban, ami amúgy is sajátja a kornak, amelyben élnünk adatott.

8 9

56

Szűcs Teri, Felelős kritikus, Jelenkor, 2014/7–8. György Péter, Művészetterápia. Hogyan lehet közös a holokauszt emlékezete?, Magyar Narancs, 2013/26.


Csillagpor

Az egyetlen hajléktalan „Az ember fele részben saját maga. A másik, adekvát fele az egész emberiség” (Hamvas Béla)

Engem személy szerint mindig is irritált, hogy ha az ember kórházba kerül, mindjárt Ketteske lesz belőle, ha iskolás gyereke van, ő Kovács apuka, ha pedig nyugdíjas, akkor Mari néni és Józsi bácsi, akit kizárólag a magyar nóta, az operett és az avítt kabarétréfák érdekelnek. Elgondolkoztam azon, ha az ember hajléktalan, vajon milyen néven kerül be a köztudatba. Ketteske, Kovács apuka vagy Mari néni? Egyik sem. A hajléktalannak nincs neve. Pedig lehet, hogy valaha ő volt Ketteske orvosa, Kovács apuka tanára, vagy ő Mari néni és Józsi bácsi gyereke. Az emberiség két részre osztható: aki lakik, és aki nem lakik. Aki lakik, bármi lehet. Aki nem lakik, az legyen akárki, nem számít. A legtöbb ember elmegy a hajléktalan mellett, lehetőleg félrefordított fejjel. Amit nem lát, az nincs. Akadt viszont egy fiatalember, aki nemcsak nem fordította el a fejét, de egyenesen odament a hajléktalan emberhez. A fiatalembert Col Legnónak hívják. Az igazi nevét nem tudjuk. Akárcsak a névtelen hajléktalanét. Col Legno írt egy operát. Hajléktalan szerzők bevonásával. Róluk, nekik és értük. Col Legno névtelenségbe burkolózott, de hajléktalan szerzőtársai egytől egyig visszakapták a saját nevüket, átesve egyfajta új keresztségen. Mit tesz a véletlen? Az egészről úgy szereztem tudomást, hogy vettem egy Fedél Nélkült. A hátoldalán egy reklámot találtam, amelyben a világ első hajléktalanoperájának, Az egyetlen hajléktalannak a keletkezéséről, aktuális állapotáról, céljáról kaphat képet a meghívott ismeretlen, ha elmegy a megadott időben, február 19-én a megadott helyre, történetesen a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Ötpacsirta utcai Zenei Gyűjteményébe. És én, a névtelen érdeklődő, elmentem erre az estre. Tiszteletet parancsoló profizmussal találkoztam, ami a promóciót illeti. Volt itt videoklip, személyes beszélgetés az alkotógárdával, hosszú, vetített szponzornévsor és riportok, valamint élő zenei előzetes az operából. Az ember csak kapkodta a fejét! Eljött Csépányi Gabriella a Diótörés Alapítványtól, Füsti Molnár Sándor az AHA hajléktalan színpad képviseletében, a címszereplő Alagi János, a karmester Antal Mátyás, Andresin József és Andrássy György szövegkönyvírók, az Ybl vonósötös, valamint a Nemzeti Énekkar tagjaiból alakult kamaraegyüttes. Col Legno hihetetlen energiával és elszántsággal vágott bele ebbe a vállalkozásba, amelyre szintúgy egy véletlen indította. Úgy esett, hogy 2013-ban, egy hajléktalan humorfesztiválon találkozott az azóta elhunyt Csábi István írásával, amely az alapötletet adta a majdani opera szövegkönyvéhez. Ekkor határozta el, hogy ír egy operát, hogy a reflektorfényt a hajléktalan emberekre irányítsa. Col Legno saját bevallása szerint „mellesleg” pénzt keres a civil munkájában, de az élete javát a zene tölti ki. Operáját, amely két rövid felvonásból áll, mindössze három hónap alatt írta meg. A nagyobb feladatot a szponzorok megnyerése

57


Csillagpor

és a reklámtevékenység jelenti, amelyben már több mint egy éve szívós munkája fekszik. Művét eszköznek tekinti ahhoz, hogy felrázza a közvéleményt és a döntéshozókat. Rengeteg támogatót nyert meg az ügynek. Hogy csak néhány, ismertebb adakozót említsünk: Anima Musicae Kamarazenekar, Amway, Civil Rádió, Baptista Szeretetszolgálat, NOL, 168 Óra, FN, Fészek Művészklub. Az opera híre futótűzként terjedt a médiában. Szinte nem telik el nap, hogy valamelyik újságban, rádióadón vagy tévécsatornán ne esne szó e nemes kezdeményezésről. A bemutató – május 29-én este 7-kor a Csepel Színházban – előtt még két előzetest is szerveznek. A tenorista főszereplő, Alagi János a Bálint Házban énekelt részleteket az operából, Hegedűs Gönczy Katalin zongorakíséretével, majd az Országos Idegennyelvű Könyvtárban hangolódhatnak rá az operára, és adakozhatnak az érdeklődők. Az Adományvonal (13600/79) hívásával mindenki kétszázötven forinttal járul hozzá az előadás költségeihez, s ezáltal a hajléktalan emberek sorsának jobbra fordulásához. Az adományokból, a védnökök tárgyaiból rendezett árverésből és a jegyek bevételéből származó összeget a Diótörés Alapítvány és a Fedél Nélkül Alapítvány kezeli, és juttatja el a rászorulókhoz. Az előadás védnökei többek közt a zenész Hobo, Selmeczi Tibor humorista és Endrei Judit, az ismert televíziós személyiség. Az opera szövegkönyve hajléktalan költők, írók műveiből állt össze. Az előadáson a Vöröskereszt égisze alatt működő AHA hajléktalan színjátszói is fellépnek. Az operának három főszereplője van: a Hajléktalan (Alagi János, tenor), aki a történet szerint idegenként kerül egy kisvárosba, a Polgármester (Mikecz Kornél, bariton), aki befogadja, és a Szociális munkás (Csereklyei Andrea, szoprán). A szövegkönyv szerint az Egy szem hajléktalant (Csábi István eredeti novellájának címe) annyira jól tartják, hogy híre megy, és hamarosan tömegesen tódulnak a hajléktalan emberek a városba. Ebből később különböző konfliktusok adódnak. A produkcióhoz sikerült megnyerni a Duna Palota művészeti vezetőjét, Szklenár Ferencet, a Duna Szimfonikus Zenekart Somos Csaba vezényletével, és a Nemzeti Kórust. Az előadás teljes bevétele a hajléktalan embereket illeti. Végre egy vállalkozás, amely nem hagyja ki azokat, akikről szól, és akikért az egész létrejött! Col Legno önjelölt szociális munkás és félig-meddig autodidakta zeneszerző célja, hogy művével felrázza, érzékenyítse a társadalmat a hajléktalan emberek sorsa iránt. Az opera bemutatója remélhetőleg csak a nyitánya lesz annak az intézkedéssorozatnak, amely hathatósan segít nehéz sorsú honfitársaink életén. A művészet erejével élesszük fel a számkivetett emberek önbecsülését, hogy minél könnyebben vissza tudjanak illeszkedni a társadalomba! Col Legno „halat” ad a hajléktalanoknak. A „háló” szövése már a döntéshozók feladata. Frideczky Katalin

58


Csillagtér

LÁSZLÓ ANIKÓ

Lapozz belé! „…de politikailag korrekt vagy, és ez a lényeg, egy politikus korrektségét sugározza a lényed. Pedig ha egy cigány melléd áll, jobban szorítod a táskát. Most rójam föl neked ezt a kis képmutatáskát? Nem az a baj, hogy szorítod, hanem az, hogy tagadod. Remélem, megélem, hogy önmagadat meghaladod…”1

Az olvasás során a szavak és sorok között, a különböző információkon, történeteken át valami új bontakozik ki előttünk és bennünk, valami megvilágosodik, jó esetben új értelmezést kap. Ezért keressük és szeretjük a könyveket. Idegenekkel találkozni, ismerkedni, beszélgetni ugyanezen okok miatt izgalmas. A kettő ötvözete az Élő Könyvtár, ahol nemcsak az olvasó, de olvasmánya is formálódik, alakul és alakít, változnak viszonyaik egymáshoz és önmagukhoz egyaránt.

Előítéletek. Először is a magunkkal szembeni előítéleteinket kell tisztáznunk. Egy idegent egy pillanat alatt beskatulyázunk. Az ismerősöket, barátainkat már árnyaltabban kezeljük, és ítéljük meg. Mégis magunkat tudjuk legjobban meglepni. Gondolunk valamit a liberalizmusunkról, de lehet, hogy sohasem tesszük próbára. Az Élő Könyvtár erre ad lehetőséget. Találkozhatunk azokkal a karakterekkel, akiket egyébként csak a médiából ismerünk, vagy az utcán elsuhantunkban pillantunk meg. Akikről mindannyiunknak van egy markáns – negatív vagy pozitív – véleményünk, miközben valójában fogalmunk sincs a karakterben lakozó egyéniségről, sorsról. Hajléktalanok, közmunkások, exdrogosok, alkoholisták, börtönviseltek, bevándorlók, különböző etnikai, vallási beállítottságúak, az átlagostól eltérő szexuális orientációjú emberek, és így tovább… és így tovább…, akik jellemzően diszkriminációval vagy akár politikai és ideológiai támadásokkal találják szemben magukat. Az ő életük lapjaiba/napjaiba tekinthetünk be, ha ellátogatunk egy Élő Könyvtár rendezvényre.

Józsi, a közmunkás: Hárman élnek huszonhét négyzetméteren, ötvenezer forintból. Nincs gáz, nem is lesz. Technikailag nem lehet. A villanyóra feltöltőkártyával üzemel. A svájci frank jól keresztbetett, onnan datálódik a küzdelem a reménytelenséggel. 2009-ben, jobb híján, bekapcsolódott a közmunkaprogramba. Közmunkás nem lehet beteg. A kötelező egészségiállapot-felmérés adatait azonban nem veszik figyelembe a munkák kiosztásakor. Ha valaki több napot merészel beteg lenni, mint amennyit ledolgozott, könnyedén kipenderíti a munkáltató, úgyis kap másik közmunkást. A rendszerből is ki lehet hullani, ha a

1

Horváth Kristóf „Színész Bob”: Európa csendes (2012).

59


Csillagtér

munkáltató olyan jelentést ad, hogy a közmunkás nem hajlandó együttműködni. A közmunkaszerződések „pofára mennek”, mondja Józsi, aki élő könyvként csatlakozott a kezdeményezéshez, majd szervező, lebonyolító önkéntesként maradt segíteni A Város Mindenkié programját. Küldetése, hogy árnyalja a közmédiából folyó öntömjénező propagandát, és személyes példáján keresztül mutassa be a közmunkaprogram csapdáit, árnyoldalait. „Így lehet átváltoztatni az előítéleteket együttérzéssé.”

Az Élő Könyvtár (Human Library) mozgalom 2003-ban indult Koppenhágából, és viszonylag hamar, 2006-ban jelent meg először Magyarországon, a Sziget fesztiválon, ahol már tizenöt-húsz-„féle” hátrányos helyzetű élő könyvvel találkozhattak az érdeklődők. 2011-ben Prágában vezették be az ehhez kapcsolódó iskolai programot, amely 2012-től hazánkban is elterjedt. Mára számtalan helyen és formában szerveznek más és más célközönség számára a legkülönbözőbb „könyvekkel”, vagyis önmagukról mesélő „társadalmi alaptípusokkal” Élő Könyvtárnak nevezett találkozásokat.

Arkadiusz, a lengyel meleg férfi: Szülei „diszfunkcionálisak” voltak, mint mondja. Mindenre, amit a gyereknevelésről tud, tanulmányai során tett szert. Gyermekre vágyik, és tudja, nagyot kell villantania, hogy örökbe fogadhasson. Ösztöndíjjal érkezett Magyarországra, itt ismerte meg a párját, akivel 2009-ben – mihelyst a törvények ezt lehetővé tették –, barátokkal körbevéve, a gyerekek miatt alkoholmentes pezsgővel, ünnepi ceremóniával, hivatalosan bejegyeztették élettársi kapcsolatukat. Intenzíven részt vesznek egy hiperaktív srác nevelésében, hetente több alkalommal segítik a magára maradt édesanyát, aki azt mondja, örül, hogy duplán van férfiminta a fia előtt. Arkadiusz mint pedagógus folyamatosan képzi a tanítványát, aktívan részt vesz az iskolai, közösségi munkában, miközben üdítően derűs jelenségként, pergő nyelvvel, tökéletes magyarsággal, bohóckodva, de büszkén hirdeti, milyen jó melegnek lenni.

Az élő könyvek és a szervező önkéntesek egy-egy találkozó előtt tréningen vesznek részt, ahol többek között kikölcsönzik egymást, éles, kemény kérdésekkel tesztelik, trenírozzák magukat. Hiszen mindig akadnak kötekedők és provokátorok. A felkészülés során ezeknek a helyzeteknek a kezelését is el kell sajátítani. A cél az, hogy mederben tartsák a beszélgetést, át tudják adni az üzenetet, amelynek a közvetítését magukra vállalták. És hogy mindemellett az „olvasóban” se maradjon megválaszolatlan kérdés.

60

Klaudio, a mexikói, aki Magyarországon talált otthonra: DJ és kreatív séf. 2009-ben nagybátyjához érkezett Magyarországra, ahol aztán magával ragadta a magyar nyelv, és hogy itt mindenki kedves és nyitott. 2014-ben telepedett le. Egy ideig feketén vállalt munkát, nem beszélt senkivel, majd lassan kialakult az itteni élete. Tanul – eddigi spanyol-, francia- és angoltudása mellett most magyarul –, és angolt tanít. Sokféle segítséget kapott civil szervezetektől, jelenleg három helyen önkénteskedik. Így került kapcsolatba az Élő Könyvtár mozgalommal is. „Könyvként” sok külföldivel beszélget, örömmel látja, hogy érdeklődnek a magyar társadalomról és problémákról. Gyakran találkozik azzal, hogy cigánynak nézik, támadják, lekezelik, majd amikor kiderül, hogy „csak” mexikói, izgalmas egzotikumként örvendeznek neki. Szerinte Magyarország csodás hely.


Csillagtér

Az Élő Könyvtár alkalomtól, körülményektől és helyszínektől függően más és más formában valósulhat meg, de működése alapvetően egyezik a hagyományos bibliotékák rendszerével. A regisztrációt követően katalógusból választhatunk könyvet, egy-egy témakörön belül akár több „kötetből” is. Egy „kölcsönzés” húsz perctől akár egy óráig is tarthat. A „könyv” általában előadja az „előszót”, bemutatja a tartalmat, majd átadja a „lapozás” (kérdezés) lehetőségét az „olvasónak”. A „könyv” visszakérdezhet, de meg is szakíthatja az „olvasást”, ha az kellemetlenné válik számára. Az „olvasótól” kíváncsiságot, nyitottságot, empátiát kíván a helyzet, a „könyvtől” jól érthető, követhető történetet, minél nagyobb őszinteséget. Idegen nyelvű „könyvek” vagy „olvasók” kommunikációját „élő szótár”, azaz önkéntes tolmács segíti.

Gyula, a szobabérlő: Szerinte Magyarországon élni eleve hátrányos helyzet. Legfeljebb van, akinek még hátrányosabb. A többség azt a gondolkodást és kommunikációt követi, amit a média sugall, vagy amit az ország vezetői is megengednek maguknak. Gyula tizenkét évesen elolvasta a Timur és csapata című könyvet, azóta hajtja a tettvágy a közösségért, a gyengék megsegítéséért. 2005 óta aktivistája az Első Kézből a Hajléktalanságról programnak, pályázatokat intéz, tréner és tanácsadó. A kezdetektől mozgatórugója, szervezője, mindentudója az Élő Könyvtár mozgalomnak. Hisz benne, hogy egy őszinte találkozás megváltoztathatja az emberek gondolkodását. Nagyon fontosnak tartja a diákközeget, rendszeresen szerveznek látogatásokat középiskolákba. Novellákat is ír. Érzékenyítő találkozókon osztogatja saját történeteinek meseszerűvé szelídített verzióit. Dolgozik a Fedél Nélkül című lapnak. Moderátorként vett részt a német szociáldemokrata párt képviselője, egy kerületi polgármester és egy hajléktalan részvételével zajlott kerekasztal-beszélgetésben. Ritka kivételként említi azokat a példákat – ilyen A Város Mindenkié program –, amikor a civil szervezet és az érintettek együtt gondolkodnak, összedolgoznak a problémák orvoslása érdekében. Az otthontalanok között is óriásiak a különbségek, merev és jelentős a hierarchia. A hajléktalanokra is ráférne a tájékozódás, maguk is komoly előítéletekkel viseltetnek egymás iránt.

Egyfelől logikus, hogy elsősorban a fiatalokat igyekszik megcélozni a program, és mindez talán garancia is lehet egy egészségesebb és egységesebb társadalom felnövekedésére, ugyanakkor élesen rávilágít az Élő Könyvtár legnagyobb problémájára: az ötlet épp az igazán érintettekhez, a megkövült ítéletekkel körbebástyázottakhoz nem fog eljutni. Hiszen ők azok, akik soha nem fognak ellátogatni a nyílt eseményekre, nem fogják keresni a feloldást félelmeikre, előítéleteikre.

Ásmány Lívia, önkéntes, a Kazinczy Élő Könyvtár szervezője: A sztereotip gondolkodás emberi dolog. Kell hozzá bátorság, hogy valaki bejöjjön, leüljön, kérdezzen, figyeljen. Sok mindent megváltoztathat egy olyan egyszerű eszköz, mint a személyes beszélgetés, amelyben sajnos nagy hiányt szenvedünk mostanában. Sokfelé hívják őket, számos felkérést kapnak, szívesen rendeznének gyakrabban Élő Könyvtárat, de szinte mindent önkéntesekkel kell megoldaniuk; szűkösek a lehetőségek, még a civil szervezetek vagy az uniós Erasmus Plus program támogatása ellenére is. Rendszeresen csatlakoznak programjaikhoz külföldi fiatalok – jelenleg Bulgáriából és Franciaországból –, hogy aktív részvételükön keresztül tanulmányozzák a budapesti mintát.

61


Csillagtér

Az alapelképzelés szerint általában olyanokkal találkozhatunk az Élő Könyvtárban, akikkel szemben általános a negatív megítélés. Így kerülhetnek a katalógusba jegyellenőrök vagy parkolóőrök is, de érdekes lenne egy rasszistát beszervezni élő könyvnek. Pályaválasztás előtt álló iskolások számára már most is szerveznek „szakkönyves” Élő Könyvtárat, ahol különböző szakmák képviselőivel – rendőrrel, tanárral, orvossal – lehet ismerkedni, de felvetődött, hogy érdemes lenne bevonni ritkább mesterségek képviselőit is: képzőművészeket, bányászokat, űrhajósokat. Ahogy az emberi sokszínűség és kíváncsiság, úgy az Élő Könyvtár lehetőségei is határtalanok.

62


Csillagtér

Adni vagy nem adni – ez nem kérdés Kinőttem a kedvenc pulóveremet. Ez eddig nem nagy újdonság, gyakran előfordul ilyesmi. Túltéve magam a kisebb lelki válságon, hogy meg kell válnunk egymástól, több lehetőséget is mérlegeltem, mi legyen a szebb napokat látott ruhadarab sorsa.

Tények: képtelenség, hogy ezt is bepasszírozzam a „majd belefogyok” zsákba (ott már telt ház van). Képtelenség, hogy a húgomnak adjam, akire egy cserepes növényt sem bíznék (pedig nem szeretem őket), és az sem túl esélyes, hogy anyukámra jó lesz valamikor. Szép állapotú, vigyáztam rá, szívesen továbbadnám valakinek, aki ugyanannyira fog örülni neki, mint én, amikor megvettem. Ruhagyűjtő? Zsákba be, postázni a Vöröskeresztnek? Egyik sem menne. Túlságosan kötődöm hozzá. Ó, ha lenne egy olyan hely, ahol szívesen látják, és megfelelő helyre kerül!

SZIA!

Mint később megtudtam, van. Eddig nemigen hallottam a SZIA-bolthoz, vagyis a Szabad Iskolákért Alapítvány adományboltjához hasonlóról. Ez lényegében egy előkelő turkálóhoz hasonló üzlet a főváros elegáns kerületében. Legalábbis kívülről nézve. Azt, hogy mi is van benne, illetve mögötte, nem mindenki láthatja. A Budafoki út 17/a-ban található boltról és a boltot fenntartó alapítványról beszélgethettem Czike Bernadettel és Menczel Évával, a szervezet prominens nőtagjaival. „Az odafigyelés, egymás segítése, az együttműködés fontosságának hangsúlyozása is az alapítvány céljai közé tartozott és tartozik. Ezért nem volt idegen számunkra a bolt kialakításának a gondolata. A helyiség adott volt, az alapítvány bérelte az önkormányzattól, és eddig részben kihasználatlanul hagytuk.” Ezenkívül évek óta szerettek volna kialakítani egy centrumot − meséli Menczel Éva, a bolt vezetője − Pedagógusok, Szülők és Diákok Központja néven, amely találkozási pontként funkcionált volna, pedagógiában és pszichológiában jártas szakemberekkel és szakkönyvekkel felvértezve. A központ kialakításához is pályázati pénzre lett volna szükség, amelyet ezúttal sem kaptak meg. A bolt alapításának előzményei összefüggnek azzal, hogy maga az alapítvány is egyre nehezebb helyzetbe került. Évek óta folyamatosan pályáznak, eddig sajnos sikertelenül. De nem adták fel, elkezdtek ötletelni, mi lehetne az a tevékenység, amelyik kapcsolódik az eredeti célkitűzésekhez, mégis újszerű. Czike Bernadett, az alapítvány szakmai vezetője így foglalja össze: „az alapítvány egy közösségi helyet képzelt el − eleinte inkább az iskolák keretei között −, ahol a hátrányos helyzetű tanulók ugyanúgy esélyt kaphatnak, mint szerencsésebb társaik. Érzékenység és tolerancia a világ szenvtelensége ellen”. Innen és így jutottak el végül az adománybolt megnyitásának gondolatához: „a közösségi tér eszméje, ahol az emberek segítenek egymásnak, tulajdonképpen ez az adományboltok elvi alapja is”.

63


Csillagtér

Álom és valóság

Ilyen értelemben az adománybolt eszméje nagyon is beleillett Detti és Éva terveibe. Az elmúlt egy-másfél év során tapasztalhatták, hogy az emberek számára rendkívül fontos ez a találkozási pont. „Vásárlóink sokan vannak, és egyre többen lesznek. Szerencsére nagy az adakozási hajlam. Nemcsak ezen a környéken, a többi adománybolt is erről számol be.” A 2014. februári nyitás óta az is világossá vált, hogy fenntartása elképesztően sok fizikai munkát igényel az alapítvány munkatársaitól. A bolt alapterülete is nagyot nőtt, húsz négyzetméterről hatvanra, és hamarosan újabb bővítésre lesz szükség. Mit találhatunk meg itt? Mindent, ami kell, és mindent, ami nem; ruhák, könyvek, dísztárgyak, konyhai eszközök, egykor felesleges, most viszont felbecsülhetetlen kincsek mindenütt. Ami pedig igazán különlegessé teszi ezt a helyet, az a szellemi adományok gyűjtése. Mi tekinthető szellemi adománynak? Szinte bármi. Engedjük el a fantáziánkat, és képzeljük el, mit adnánk vagy kapnánk szívesen mi magunk. Főzőtanfolyamot? Mozgásterápiát? Bach-virágterápiát? Mérnöki előadást? Igen, az imént felsoroltak közül lassan minden elérhető lesz! Fogadnak ilyen ajánlkozásokat, és megpróbálják megszervezni az „átvételt” és az „átadást” is. A felajánlásokról készült lista tételei már alig várják a jelentkezőket. Képzések, kurzusok, előadás-sorozatok, amelyek hamarosan kezdődnek! Felajánlásokat mind fizikai, mind szellemi értelemben folyamatosan lehet tenni. Az alapítvány jelképes áron értékesíti ezeket, hogy valahogyan összejöjjön a rezsire való. (Régóta kérik az önkormányzattól a bérleti díj csökkentését, de eddig nem jártak sikerrel. Igaz, a bolt előkelő környéken van, úgy tűnik, a jótékonyság még itt is kemény tízezrekbe kerül.) További kedvezményként a hallgatók a jelképes összegű részvételi díjat a boltban az előadás után levásárolhatják!

Retró

64

Még csak az elején tartanak a szellemi adománygyűjtésnek. A műszaki egyetem közelségének sok minden köszönhető. Az alapítvány több alakalommal pályázott már az egyetemmel együtt, sőt a vendégkörük is egyre nő a katedra mögül és elől is. Remek lehetőségek vannak még ebben, mondja Detti, profilváltás vagy inkább -szélesítés van kibontakozóban. Az alapítvány szeretné jobban bevonni, megszólítani a fiatalokat a témában. Bevonzani őket ebbe a közösségi térbe. A bolt retró jellege rá is segít erre, ez most a divat. A használt ruhák, az ötvenes-hatvanas évek emléktárgyai egyre népszerűbbek lesznek. Ezeken kívül a bolt szeretne lehetőséget adni a fiatal művészeknek is, hogy bemutassák és kedvezményes áron értékesíthessék alkotásaikat. Legyen szó festményekről vagy éppen különleges ruhakölteményekről. Az alapítvány saját szakmai gárdával is rendelkezik: képzett pszichológusok, pedagógusok, lakberendezők és virágkötők a kreatív csapat tagjai. Akkreditált képzéseket is nyújtottak pedagógusok számára, konzultációt és segítséget a szülők részére, valamint kiadtak néhányat a közelmúlt legfontosabb nevelési kézikönyveiből. Miért nem ismerjük akkor őket jobban? A Szabad Iskolákért Alapítvány eredeti programjai egyelőre szünetelnek. Detti szerint a szervezetük jelenleg lélegeztetőgépen van, továbbképzéseket nem rendelnek, a szak-


Csillagtér

könyveket a tanárok gyakran saját költségen vásárolják meg. Pedig nagy szükség lenne a fejlesztésre. A magyar oktatási rendszerrel valami nagyon nincs rendben. A „segítő kezek” pedig egyre nagyobb felfordulást okoznak. A rendszer saját szerveitől beteg, a vakcina pedig egy lelakatolt ládában hever. A Plútó nevű bolygón. Hasznos volna olyan működőképes programokat meghonosítani legalább a köztudatban, amelyek Magyarországon eddig ismeretlenek voltak. A legjobb fejlesztőpedagógiai könyveket az Egyesült Államokban írják. Ezekről szinte semmit sem tudunk, mivel az emberek nagy része az ostoba amcsik sztereotípián nevelkedett, így eleve kétkedve fogadja újításaikat.

Amerikából jöttem…

Az egyik bevált és évek óta alkalmazott módszer az úgynevezett kooperatív tanulás, amelyet az alapítvány honosított meg 2000-ben. A vonatkozó pedagógus-továbbképzés vagy a szociális kompetenciák fejlesztése program összesen talán száz iskolában valósult meg. Itt van még a Kópéláda. A kooperatív tanulás eszközrendszere című könyv is, amely szintén az alapítvány gondozásában jelent meg. A könyv alapja a Spencer Kagan-féle tanulási módszer: amelynek lényege, hogy a tanórák alatt a gyerekek négyfős csoportokban dolgoznak. Detti az Egyesült Államokban ismerkedett meg a módszerrel, hazahozott egy szakkönyvet, amelyet lefordíttattak, kiadtak, és tízezer példányban el is kelt a pedagógusok között. Nem véletlenül lett ilyen népszerű. Több mint hétszázhetven konkrét módszert tartalmaz, amelyek a gyerekek motiválásában nyújtanak segítséget. A kooperatív tanulási program egy neves szociálpszichológus, Elliot Aronson elméletén alapszik. A módszert a hetvenes években Texasban dolgozták ki a kulturálisan heterogén osztályok oktatására. Sok problémát okozott az integráltan (azaz egy osztályban) oktatott fekete, fehér bőrű és a spanyol ajkú gyerekek között lévő állandó konfliktus, amely nyilvánvalóan a kulturális különbségekből és az idegenség élményéből fakadt. Az úgynevezett mozaik módszer lényege az volt, hogy etnikailag vegyes csoportokat hoztak létre, a tananyagot önállóan is értelmes egységekre bontották, mindenkinek meg kellett tanulnia egyegy részt, majd a többieket is megtanítania arra. Így létrejött a kölcsönös egymásra utaltság, mindenki érdekelt volt a másik sikerében, a tanulók segítettek egymásnak. Fontos szociálpszichológiai megfigyelés, hogy akinek segítettünk, azt a későbbiekben is jobban elfogadjuk. A kooperatív csoportmunka tehát az előítéletek kezelésének és a kulturális feszültségek csökkentésének is fontos eszköze lehet. Vizsgálatok kimutatták, hogy az iskolai tevékenység erőteljesen hat a gyerekek mentális állapotára, így ennek a módszernek köszönhetően a hátrányos helyzetű gyerekek iskolai teljesítménye harminc százalékkal nőtt. (Nálunk az úgynevezett romboló egymásra utaltság uralkodik: vagyis mi gyermekkorunk óta azért drukkolunk, hogy a másik rosszabbul teljesítsen. Ez azért elég sok mindent megmagyaráz…) Itthon ez a gyakorlat még mindig nem épült be az oktatási rendszerbe. A kooperatív csoportmunka módszere néhány alternatív tanmenettel oktató iskolában terjedt el csupán. A SZIA rendszeres kapcsolatot ápol az Alternatív Közgazdasági Gimnázium, egyes Waldorf, Rogers és Montessori iskolák között is. Az alapítvány eredetileg a hajdan induló alternatív iskolák összefogó szakmai szervezete szándékozott lenni. Időközben kissé átalakult, de a jó kapcsolat megmaradt. Olykor együtt dolgoznak állami iskolák pedagógusaival is.

65


Csillagtér

A budai polgárság és az adományboltok

A művészet iránti érdeklődés fölkeltése szintén nagyon fontos az alapítványnak. Detti szerint meglenne a közeg is. „Budának ez a része most átalakulóban van. A Bartók Béla út és környéke igyekszik egyfajta művészeti központtá válni, ebbe a képbe pedig pont beleillene egy új stílusú adománybolt is.” Igyekeznek is az új szerepnek megfelelően szervezni rendezvényeiket. Nemrég volt egy érdekes kezdeményezés, Bartók Béla Boulevard címmel, ahol a SZIA is képviseltette magát egy installációval. A kreativitás az alapítvány tagjaitól sem idegen: Éva, a boltvezető (virágkötő és lakberendező) a többi munkatársával együtt alakítja ki a helyiség közönségterét is. A hangulat, a törzsvásárlókra is jellemző játékosság, fantázia mindenütt megjelenik a polcokon.

Mennyi az annyi?

„A boltban rendkívül sok akció van, ezer forintból teljesen fel lehet itt öltözni. Jelenleg száz-százötven törzsvevőnk van már. Szeretnénk a duplájára növelni, ha a hely és az árukészlet lehetővé tenné ezt.” A rengeteg beérkező adományból rendszeresen válogatnak, egy részét ingyen adják tovább a rászorulóknak. A befogadás, szortírozás, továbbadás három önkéntes munkáját igényli. Rajtuk kívül több alapítványi tag is dolgozik itt (is). Az önkormányzattól annyi támogatást kapnak, hogy éves szinten két ingyenes hirdetést jelentethetnek meg az Újbuda című lapban. Ennek ellenére Detti és Éva nem panaszkodnak, és nincsenek elkeseredve. „Jó volna többször hirdetni, mert nagy hatása van. Szerencsénkre a bolt már eltartja magát. Hónap végére épp nullára jövünk ki.” Reklámra, szélesebb körű „kampányra” általában már nem marad elég pénz. Szakmai körökben ismerik őket, a nagyközönséghez azonban nehezebb eljuttatni az ügyet és a boltot. „Kicsit mindig szaladunk magunk után. Valamit kitalálunk, elkezdünk, és valahogy mindig fontosabb az ügy szeretete, mint a PR-tevékenység vagy a megalapozott anyagi háttér. Ez van, ehhez értünk.” Detti és Éva saját bevallásuk szerint régi vágású hölgyek, abban hisznek, hogy ha valami jót tesznek, annak híre megy.

Egy varázslatos éjszaka

Mi, folyamatosan újdonságokat kergető budapestiek azt hihetjük, már mindent láttunk, de ilyen még biztosan nem volt. Az „éjszakázások” sikerén felbuzdulva május 29-én az Adományboltok Egyesülete megrendezi az Adományboltok Éjszakáját, amelynek során a különböző üzletek éjfélig nyitva lesznek. Az együttműködés egyik formájaként összevont akciók, minden adományboltban különleges programok várnak majd az érdeklődőkre. A SZIA fiataloknak szóló zenei programmal, (szigorúan a bolt áruiból készült) divatbemutatóval és egy festőművész kiállításának megnyitójával készül. Aznap minden féláron lesz!

66


Csillagtér

Végy egy pulcsit Nepálért!

Érdekes, de igazolt tény, hogy azok, akiknek kevesebb jutott, valamiért szívesebben és többször adnak. Igaz ez a SZIA dolgozóira is. Egy fiatal kolléga szervezésében néhány napig minden, de tényleg minden, ami a boltban kapható, kétszáz vagy négyszáz forint lesz, amelyből száz-száz forintot a nepáli földrengés áldozatainak küldenek. Ezek után érdemes elgondolkodni, ugyan mi jót tettünk ma. Én sajnos elég rosszul állok, csak a lakótársaim szemetét vittem le. Ezért aztán ott a helyem a vásáron, hogy valamit vissza is adhassak a közösségnek. Emberek, jótékonyságra fel, vásároljunk!

Az interjút Menyhárt Dóra készítette

67


Csillagtér – Hajléktalaninterjú

„Úgyhogy nagyon jól együtt vagyunk” A felvétel időpontja: 2004. szeptember 6. Helyszín: Szőlő-köz, két panelépület közötti park Név: Gyula

68

– Egy hónapja, másfél hónapja vagyunk együtt. Ott ültem a Lánchídnál a parkban, és ő odajött, elbeszélgettünk. Így aztán, ha neki volt pénze, megosztotta, ha nekem volt, akkor megosztottuk. Úgyhogy nagyon jól együtt vagyunk. – Honnan tesz szert pénzre? – Úgy, hogy van egy ismerősöm, aki általában, nagyjából szokott segíteni. Ha más nem, akkor én is elmegyek körülnézni, ő is elmegy, és akkor rezet vagy alumíniumot vagy üveget találunk, abból fedezzük a… kajánk meglegyen. Meg van egy hentes ismerősöm, egy hölgy, a helyet nem mondom meg, oda el szoktam menni egy héten egyszer-kétszer, mikor hogy érek rá. Nem csinálok ott semmit, annyi, hogy bemegyek, és virágot, ilyesmit viszek neki. A múltkor is kettő darab egész grillcsirkét, füstölt-főtt császárszalonnát hoztam, meg hat-nyolc szál kolbászt. – Honnan ismeri a hölgyet? – Régebbi kapcsolat, véletlenül jött össze. Volt egy kiskutyám, és mondom, megkérdezem, hogy nincs-e véletlen valami kutyának való élelmiszer, nagyon szeretnék, kevés a pénzem, nem tudok vásárolni neki. Így jött össze, és azóta már nem kell mondanom semmit, már ismernek. Már amikor megyek be, veszik elő, bele reklámszatyorba, odaadják, köszönöm szépen, kellemes hétvégét, majd találkozunk. Ez a mi helyzetünkben nagyon jó, mert sokat elnézek, hogy nekiáll kukázni, és abból szerzi az élelmét, én annak nem vagyok híve. Jó, tényleg találkoztam már olyan hellyel, hogy például kuka tetejére dupla nejlonba ki volt téve friss rántott hús, sült hús, egy nagyobb fajta reklámszatyorra való volt. A végin már úgy osztogattam széjjel, nem akartam, hogy rám romoljon. De a sült húsokból hagytam magamnak, hogy ha többre nem, két napra való legyen, hogy utána az utánpótlást be tudjam hozni megint. – Hány éve számítja magát hajléktalan embernek? – Kétezer nyarán kerültem utcára. Volt a VIII. kerületben egy lakásom, ami édesanyám után maradt, ott is nőttem föl abban a lakásban. Édesanyám meghalt, azt megigényeltem, és meg is kaptam, tizennyolcezer-hétszázat kellett befizessek használatbavételi díjat. Akkor még dolgoztam, kifizettem, tovább melóztam. És akkor kaptam egy olyan ajánlatot, hogy nem cserélném-e el a szoba-konyhás lakásomat egy vidékire: háromszázas telek tele gyümölcsfával, szoba-konyha-fürdőszoba, pénzt pluszban nem tudtak ajánlani. Ez Szabolcsban volt, Nyíregyházától negyvennyolc kilométerre, Baktalórántházán. Ezt az ajánlatot egy munkatársamnak az apósa tette, ők ott laktak, a felesége a vasútnál dolgozott. Lementem Szabolcsba megnézni a lakást. Központi fűtés volt benne, nagyon megtetszett. Meg is csináltuk a szerződést, elcseréltük a lakást hivatalosan. A felesége bevitt a vasúthoz, melóm is lett ott. Csak az volt a probléma, hogy tíz hónap után a vontatástól lejött egy olyan körözvény, hogy akik egy éven belül vannak a vasútnál, azokat el kell küldeni. Én



úgy mentem oda mint targoncás, utána akkumulátorkezelést elvállaltam, mindent megcsináltam. A főnököm, mikor megtudta, hogy rajta vagyok a listán, telefonálgatott összevissza, de már nem bírt levenni. Így kerültem aztán vissza Pestre ezerkilencszázkilencvenkilencben, mert vidéken nem volt munkalehetőség. Ott lezárattam a lakást hivatalosan. Először egy ismerősömnél voltam, utána nagy nehezen sikerült elhelyezkedjek a New York Kávéházba’, a Körút és a Dohány utca sarkán, ami van, ott voltam feketemosogató. Aztán átvette egy német cég, az csinált egy leépítést, akkor jöttem el onnan. Utána hivatalosan már nem tudtam elhelyezkedni, csak maszeknál, feketén. Igazság szerint olyan tíz-tizennégy éve lényegében nem tudtam elhelyezkedni sehova. Kétezerig hol az egyik ismerősömnél laktam, hol a másiknál. Közben kórházba kerültem, leszázalékoltak tüdővel. Hát olyan jó másfél éve, hogy megvonták a nyugdíjamat, mert nem tudtam megjelenni a bizottság előtt, nem kaptam meg az értesítést, a Kürt utca volt megadva levelezési címnek. Közben le kelletett menjek Szabolcsba a lakás ügyében, lényegében most is az én birtokomban van, de hogy azóta mi van vele, nem tudom. Egyáltalán van-e belőle még valami, vagy eladták, mert azt mondtam ott az önkormányzatnak meg az ügyvédnek is, hogy adják el, vagy mit tudom én, tanárnőnek vagy óvónőnek adják ki. Mire visszajöttem, már csak a határozatot kaptam meg, hogy megvonták a nyugdíjamat. Most, mikor benn voltam a Korányi kórházban, végre kaptam pipát meg egy gépet, ami a légzést könnyíti. Úgyhogy most kell majd menjek a Nyugdíjfolyósítóhoz, sőt még a Tüdőgondozóba, az orvosomtól kell kérjek egy vizsgálati eredményt a zárójelentés alapján, és akkor azt be kell vigyem a Nyugdíjfolyósítóba, és úgy tudom visszaigényelni a nyugdíjamat. – Nem tudja felhívni a baktalórántházai önkormányzatot? – Próbáltam egy alkalommal a Mádi utcából. Ott van egy hajléktalansegítő központ, és oda bementem, elég sokan voltak, és megpróbáltam velük beszélni, hogy próbálják meg telefonon felhívni őket. Egy alkalommal sikerült is, és azt mondták, hogy sajnos az épülettel kapcsolatban nem tudnak mit mondani, mert az a rész teljesen kiürült, mindenki följött Pestre, mert abszolút semmi munkalehetőség nincs. Rengeteg lakás ott maradt üresen. Ez egy háromszázas telek, a lakással egybevéve, van benne tizenkét gyümölcsfa, nem tudom, azzal is mi van, lehet, hogy már az sincs meg. – Mikor született? – 1950-ben Hajdú-Biharban, Kismarja. Ötvennégyben kerültünk fel Pestre. Ötvenháromban édesapámat baleset érte a Ganz-MÁVAG-ban. Ott dolgozott, csak hétvégente járt haza. Egy esős éjszakán vasat raktak szállítókocsira. A daru fölemelt olyan ötven mázsa kazánlemezt, és az egyik papucs kicsúszott. Kettőt tudott ugrani édesapám, hát a harmadikra már úgy rántották, de nem tudták annyira elrántani, hogy ne érje el a boruló vastömeg. A jobb lábát teljesen összezúzta. Tizennégy hétig volt kórházban, végül térd alatt le kelletett vágni a lábát. Először bokán fölül vágták le, az nem volt jó. Aztán mind feljöttünk Pestre, ő visszakerült a Ganz-MÁVAG-ba, csak akkor már portásnak, és egészen hatvanhatig ott dolgozott. Édesanyám szintén a Ganznál volt a motorműhelyben betanított gépmunkás. A nagyszüleimnek volt telke, oda kijártak kapálni, úgyhogy megvolt az élelmiszerünk a telekből. Másodéves ipari tanuló voltam géplakatos szakmában, amikor édesapám meghalt. Ketten maradtunk a húgommal, meg az édesanyám. Őneki abban az időben nem sok volt a fizetése, így aztán abbahagytam az iparit, és tizenhat évesen bekerültem a Vasműbe a géplakatosokhoz. Közben indult egy targoncavezetői tanfolyam, szóltam a főnökömnek, hogy szeretnék indulni, elvégeztem: dízel, benzines, elektromos. Aztán

69



70

meg mondták, hogy addig nem indulhatok a gépkocsi-vezetői tanfolyamon, amíg a traktoros tanfolyamot el nem végzem. Akkor elvégeztem azt is, de egybekötöttem a gázpalackkezelés, -tárolás, -szállítás vizsgával, azt is megcsináltam. Utána indultam a gépkocsi-vezetői tanfolyamon, és azt is elvégeztem jó eredménnyel, megkaptam a jogosítványt, gépkocsira kerültem. Eleinte bent a gyár területén, belső rendszámos teherautóval, aztán pár hónap múlva kaptam egy külső rendszámos teherkocsit. Hetvenben átmentem a Kis-Duna-hídnál lévő lemezdarabolóba dolgozni. Úgy kezdtem mint traktoros, aztán végül egy szakszervezeti bizalmi kérésére Panter darura ültem át, most már nem nagyon van belőlük, az a kormányos, generátor meghajtású volt a daru mozgatás…, és ráültem a darura. Megkérdezték: tudsz vele dolgozni? Mondom, tudok, nem hivatalosan, de tudok. Aztán ott dolgoztam jó pár évet, aztán áthívtak a Kőolajipari Gépgyárhoz. Ott voltam egészen nyolcvankettőig a Kőolajban, aztán átmentem a Vörös Csillag Traktorgyárba Kispestre. Onnan meg már lejártam Győrbe, a győri traktorgyárba, az úgynevezett reptérre. A győri Vagonés Gépgyárnak volt egy külső területe, azt nevezték így, mert amúgy egy szerelőcsarnok volt, de huszonnégy órán belül át tudták alakítani repülőgép-szerelésre. Oda jártunk ki, az ÁBK darunak, a Rába-Steigernek a kész áruját vittük le, visszafele hoztuk a nyersárut, és egészen nyolcvanhat őszéig ott dolgoztam. Azt azért hagytam ott, mert volt egy balesetem… Közben édesanyám meghalt nyolcvannyolcban. Elhelyezkedtem még utána, de aztán jött ez a Baktalórántháza, és akkor úgy aztán visszakerültem Pestre. Még így is tudtam melózni, de nem sokáig, mert nem azt kérdezték, hogy mit tudok dolgozni, hanem hogy hány éves vagyok. És ha megmondtam, mindjárt az volt a válasz, hogy ne haragudjon, fiatalabbakat várunk. Lementem, visszajöttem. A kávéházban, ahol dolgoztam, nagyon jó volt, mert ott tényleg jóformán nem kelletett hozzányúljak a fizetésemhez: naponta háromszori étkezésem megvolt, minden másnap dolgoztam, pluszban még haza is vittem annyit, hogy másnapra bőven. Utána még elhelyezkedtem maszekhoz segédmunkásként, de hát az is olyan volt, hogy eleinte nagyon rendesen fizetett, de egy hónap után kezdett linkeskedni, sőt ki se fizetett, azt ott hagytam. – A húgával tartja a kapcsolatot? – Nem tartom a kapcsolatot már több mint tíz éve, mert elég nem jól viselkedett velem. Attól függetlenül, hogy én, amiben tudtam, segítettem, mert neki is három családja van, egyedül tartja őket. Aztán végül olyan flegmán viselkedett velem szemben, hogy mondom, jól van, húgocskám, akkor itt befejeztük. Azóta én sem kerestem, ő se keresett, úgyhogy… Majdnem összebalhéztunk, mikor édesanyám meghalt, mert én kórházban voltam akkor. A Soroksári úton a sertésvágóhídon dolgoztam, és hazavittem két csomag disznókörmöt. Nagyon szép volt, műszak után megfőztem, úgy, ahogy illik, krumplival. Nagyon jó körömpörköltet csináltam, ez volt délután, este kilenc órakor elkapott egy hasmenés, amiről lehet mondani, hogy reggelig tartott. Akkor bekerültem a László Kórházba vérhasgyanúval. Három hétig voltam bent, mert mindenből három negatív vizsgálat kelletett, hogy ki tudjak jönni. Na, ez idő alatt halt meg édesanyám. Bejöttem a VIII. kerületbe, ahol édesanyám lakott, meg én is. Már akkor nem kételkedtem, mert a húgom, a sógorom, a két szomszédasszony – négyen laktunk egy udvarban –, mindegyik feketében. Kérdem a húgomtól, mi történt. Akkor mondja a sógor, hogy ez van, ekkor és ekkor volt édesanyádnak az autóbalesete, kerestelek… Volt egy pálinkás üveg jó félig jó ízű pálinkával, és egy nagy méretű kávés poharat mindjárt teleöntött. Azt mondja, ezt idd meg, utána beszélgetünk. Akkor elmondták. A nagybátyámnak a temetésére ment volna le a keresztlányával meg a nővé-



rével, a sofőr az édesanyám keresztlányának a veje volt. Solt előtt egy nagy eperfának mentek neki, így jobbra. Azért történt meg, mert édesanyámék vettek két nagy csokor fehér liliomot, és betették a kocsinak a hátsó szélvédőjéhez. Na most ez, tudnivaló, hogy mérgező gázt bocsát ki. És fölhúzták az ablakot, hogy ne menjen be az ablakon a murvakő. Ez egy altató-mérgező gáz. Elég öt-hat szál, főleg zárt ablaknál, lakásban, és egy egész családot elaltat. Ez hivatalosan, orvosilag is ki van mutatva. Aztán benne is volt az Autómotorban, hogy lefoglalták bűnjelként a virágot. Ott már kezdte a húgom, mert édesanyámtól ami volt érték, azt mindent elvitt, hiába megvolt neki mindene. Tévétől, rádiótól kezdve mindent, majdnem üresen hagyta a szekrényt. A sógorom mondta a húgomnak, amit elhoztál anyádtól, frottírtörülközőket, fürdőlepedőket, mindennek a felit add oda Gyulának, őt illeti. Hát nagy nehezen odaadta, úgyhogy már akkor azt akartam, hogy fölmondom vele a dolgot, csak hát azt néztem, hogy ő is olyan vacak helyzetben volt. Így aztán annyi, még akkor tetézte, rá pár évre be is fejeztem vele a kapcsolatot, nem tartom. Azóta aztán így alakult a helyzetem, most az utcán vagyok, de hát ez se igazán jó, mert egyik kórházból ki, a másikba be. A múltkor annyira fulladtam, tüdőasztma, szóltam a Máltaiaknak, a Batthyány térre szoktak kijönni mozgó mentővel, és szóltam, hogy valamit próbáljanak már intézni, hogy bekerüljek kórházba. Akkor kerültem a Korányiba, ott aztán nemcsak a tüdőt hozták ki, hanem még szívelégtelenséget is. – Mi a legrégibb emléke, ami a gyerekkorából bevillan? – Így visszaemlékezve gyerekcsínyek, de nem vészesek. Lehettem olyan hároméves, és édesanyámék édesapámmal kimentek a telekre, meg a nagymamám, én meg a nagypapámmal maradtam otthon. Reggel felöltöztetett, kimentem. Volt egy nagy, fehér komondor kutyánk, megfogtam a nyakán a szőrt, aztán mondtam: gyere, Bundi, megyünk Apuék után! A kutya ott majdnem a vállamig ért abban az időben. Közben édesapámék hazamentek, és kérdezték nagypapámat, hogy a fiú hol van. Az előbb még itt játszott a kutyával az udvaron. Kerestek összevissza, egy árokban találtak meg. A kutya húzott ki. Akkor a másik olyan volt, hogy kijártak a csordával, és ott is megszöktem. A nagypapám csinált nekem egy hosszú nyelű ostort szíjból. Kiballagtam a köves útra a tehéncsordához, abban a csordában volt benne a két kisbornyú. Én meg kiálltam az út közepére, mellettem mindenfele mentek a tehenek, aztán én kiválasztottam a két kisbornyút, azt indíts hazafele. Anyukám vette észre, hogy nézzetek csak oda, ott jön a fiú a két bornyúval. Visszagondolva, nem volt veszélytelen, mert tényleg ott a tehenek akár össze is taposhattak volna. Az iskolában a kedvenc tantárgyam a matematika volt, meg a történelem, azt nagyon szerettem. – Ötvenhatról van emléke? – Van. Már Pesten voltunk. Az Orczy út–Kőris utca sarkán volt egy fatelep, az Orczy úton pedig egy vastelep, ami egybe nyílott hátulról. A forradalom idején édesapám ott volt portás a két telepen egyedül. A Ganz-MÁVAG-nak a játszótérnél, a VII-es kapunál volt egy bunkere, úgy volt, hogy mi oda bemegyünk. Igen ám, csak amikor kinyitották a nagy vaskaput, hát a vaskapun belül két géppuska állt. Azt mondta a faterom, na, ide nem megyünk be. Mondjuk minket nem bántottak, de a Kőris utca és az Orczy út sarkán volt egy közért, elég sokan álltak sorba élelemért meg mindenért, hármas-négyes sor állt, elég hoszszú. A két utca között állítólag egy harckocsi keresztbe fordult, és leadott egy sorozatot a géppuskával, úgyhogy rengeteg halott volt. Nagyon csúnya dolog volt. Aztán mi akkor jöttünk föl a pincéből, amikor vége lett ennek az egész balhénak, úgyhogy látni nem láttam, csak a hangokat hallottam.

71



– A zenét szereti? Szokott énekelni? – Nincs tehetségem hozzá. Egy az, hogy kedvem sincs, meg nem is nagyon van hangom, merthogy most ilyen vacakul vagyok. Sokszor elég, hogy beszélgetek, máris úgy érzem, hogy fulladok, a pipám is ott van valahol a táskámban. Folytassuk holnap! Időpont: Másnap délelőtt 10 óra Helyszín: Döbrentei tér, ahogy a 7-es busz lehajt az Erzsébet hídról a Rudas fürdő elé

72

[Gyula most itt tölti az éjszakákat a barátjával, Jánossal. Ekkor derül ki, hogy az akna, ahol a telet tervezték tölteni, le lett lakatolva.] – Tegnap mesélt ötvenhatról, most beszélgessünk nyolcvankilencről! Ön sejtette, hogy történhet fordulat? – Megmondom őszintén, nem foglalkoztam, nem is foglalkozom politikával, de a kormányváltás után, már a Kádár-rendszer után, bizony észre lehetett venni, hogy romlik a helyzet. Mondjuk az Antall Jóska idejében még elég normális volt a körülmény, akkor még volt munkahely, el lehetett helyezkedni. Most meg már az országot is eladták, nincs munkalehetőség, a gyárak is idegen kézben vannak. Pedig hát a Ganz-MÁVAG is világhírű volt a mozdony meg a hídgyár részéről, és egyszerűen fizetésképtelen lett, föloszlott. – Ha eltervezhetné, milyen legyen a jövő társadalma, min változtatna? – Én azt szeretném, hogyha olyan lenne ez a társadalom, meg ez a kormány úgy gondolkodna legalábbis, hogy nem ennyi rengeteg idegent befogadni, jó, hát fogadjon be, de elsősorban a saját népének adjon munkalehetőséget, vagy biztosítson lakást. Itt a Lánchídnál például van egy nagy épület, évek óta üresen áll. Hagyják inkább, hogy az idő elrontsa, mint hogy fölújítanák és valamennyi pénzért odaadnák. Vannak hajléktalanok, akik szívesen elfogadnák, és még fizetnének is érte, meg rendbe’ tartanák. – Nem lát esélyt arra, hogy többen összefogjanak, és kivívják ezt? – Azt szokták mondani, hogy egy fecske nem csinál nyarat. De hiába jönnénk össze vagy ötvenen, mire arra kerülne a sor, hogy most akkor menjünk tüntetni, nem maradna csak a fele. Sokakat nem érdekel, ahogy esik, úgy puffan, a mindennapi kajájuk megvan, és élnek egyik napról a másikra. – Vallásosnak tartja magát? – Én református vagyok, és annak idején konfirmáltam. Nagyon kacifántos volt, mert a tanulásra nem jártam be. Elmentem én a templomig, de nem a tanulószobába mentem, hanem a tisztelendő úrhoz. Nagyon rendes tisztelendő úr volt. Volt egy háromrészes sufnija ottan, amibe a tüzelőt meg mit tudom én, mit tartottak. Megkérdezett, hogy tudnék-e a nagy házból átvinni áramot oda, mind a három helyiségbe. Aztán én azt bütykölgettem, külön kapcsolóval. Amikor aztán bent a templomban vizsgázni kelletett, a tisztelendő úr megmondta, hogy Gyula, ezt tanuld meg, ezt fogom tőled kérdezni. Nem sok volt, kéthárom kérdés, azt én megtanultam. Sikerült, mert tényleg úgy voltam vele, hogy amit föladtak, azt megtanultam. – Túl a formaságokon, hívőnek tartja magát? – Sokan mondják, hogy higgyünk Istenben, mert majd segít, meg mit tudom én. Mondjuk én nem veszem észre, hogy segítene. Ismerek olyat, aki nagyon nagy istenhívő, és bizony majdnem azt mondhatom, hogy rosszabb helyzetben van, mint én. Semmi látszatját



nem látom, hogy segítene rajta. Én mint laikus úgy gondolom, hogy valami úton-módon érezni kellene azt a segítséget, hogyha már annyira hisz az ember benne. – Azon szokott töprengeni, hogy van-e az embereknek lelkük? – Én elhiszem, hogy minden embernek van lelke meg egy kis önbizalma. De hogyha az önbizalmát föladja, akkor vége van, akkor vége van. – Vagyis magunkra vagyunk utalva a Világegyetemben? – Hát, igen. Menni kell, hogy legyen valami, mert hogyha nem szerzem meg azt a bizonyos összegű pénzt, akkor bizony se ennivalót nem tudok venni, se cigarettát. A múltkor is, vártam a megállóban a 2-es villamost, aztán hát követtek, meg sötét is volt. Volt egy tizennyolcezer forintos karórám, úgy kaptam, csak a mutatóállítója volt kitörve belőle. Meg is beszéltem az egyik ismerős órásommal, hogy megjavítja nekem. És bizony akkor este, ahogy vártam a villamost, csak három hangot hallottam, aztán kaptam egy nagy ütést hátulról. Elvitték a válltáskámat kajával, mindennel együtt, a nadrágzsebemben külön volt eltéve olyan öt-hatszáz forint, a zoknimból kivették a pénzt, végigmotoztak, válltáskát elvitték, de még az órát levették a kezemről. – Hajléktalanok lehettek? – Nem láttam őket, csak három hangot hallottam a megállóban. Azt hittem, várják ők is a villamost. Engem vártak. Rá is fizettem, mert elvitték a pénzt. – Akkor sérült meg az orra? – Nem, az egy éve történt. Az egyik ismerősömnek a kutyáját őriztük a haverral, mert kórházban volt a gazdája. Adtam a kutyának az ennivalót, az meg csak nézett rám, hogy ilyen keveset adtál? Volt egy nagy darab egybesült fasírt, abból adtam a felit, nézett, adtam neki még egy falatot, megette, utána belekapott az orromba. De mikor meg olyanja van, eljátszik. Mikor engem megharapott, mentő vitt el a János Kórházba, ott varrták össze. A haverom hívta ki, onnan már éjszakai járattal tudtam visszajönni a Körtérre. – Alapított családot? – Igen. Hetvenben nősültem, az első feleségemtől van egy gyerek, az a legnagyobbik. Vele öt évig éltem együtt, sajnos anyósom végett különmentünk. Utána hetvenhatban nősültem újra. Anyósom nagyon befolyásolta a feleségemet. – Van valami jó anyósvicce? – Nincs, nem nagyon foglalkozom viccekkel. És akkor hetvenhatban nősültem másodszor, jobban mondva nem nősültem, csak együtt éltünk, de viszont tíz évig. Onnan van két gyerek, két fiú, tehát összesen három fiam van. Aztán megromlott a kapcsolatunk, mert sajnos kicsapongó lett. A két gyereket is ellenem nevelte. Aztán külön mentünk. Még egypár évig kijártam hozzájuk, a gyerekekhez, elvittem őket vasárnap hol a cukrászdába, hol a Vidámparkba, ahova éppen kérték. Aztán beszólt a nagy gyerek, hogy mit keresek ott. Mondom, fiam, jöttem hozzátok, adok pénzt, aztán vesztek, amit akartok. Nem kell, nem kell a pénzed, nem vagyunk rászorulva, úgyhogy ne is gyere. Azóta nem mentem hozzájuk, megszakadt a kapcsolat. Az első gyerekkel tartom a kapcsolatot a mai napig is. Halásztelken lakik az édesanyjával. Van egy unokám, egy kislány. Vittem ki nekik pénzt, mondtam, fiam, te tudod, hogy mi kell a kislánynak, itt az összeg, vegyél, amit akarsz. Még morgott is, hogy apu, minek hozod a pénzt, van a kislánynak minden. Pék a fiú, annak tanult, azt mondja, neked jobban kell a pénz, inkább tartsd meg. Nem, fiam, mondom, nektek szántam, úgyhogy hiába is mondod, úgyse veszem vissza. Megkapom a nyugdíjat, és akkor amennyit tudok, hozok. Vittem is mindig, csak most, hogy megvonták a nyugdíjat,

73



74

nagyon ritkán tudok kimenni hozzájuk. De ha nem vinnék semmit, akkor is ugyanúgy fogadna. – Mielőtt utcára került volna, mire gondolt, amikor hajléktalan embereket látott az utcán? – Mondjuk jóra nem. Volt egy ismerősöm, aki hajléktalan volt, de látszott rajta, hogy azért akar dolgozni, csak nem jött neki össze, lakása nem volt. Abban az időben a VIII. kerületben laktam, odavettem magamhoz, ott volt velem. Reggel, ahogy elmentem dolgozni, ő is elment, amikor hazamentem a munkából, már jött ő is. Hol ezt, hol azt, mindig hozott valamit. Na, én meg is főztem, gáztűzhelyem volt. – Fel se merült önben, hogy ez megtörténhet? – Lakásom megvolt, munkalehetőségem volt. Abszolút nem merült fel bennem, hogy valamikor kikerülök az utcára, de sajnos bekövetkezett. – Az első éjszakát szállón töltötte vagy az utcán? – Sikerült bekerülnöm Újpesten egy fizetős szállóra, 3200-at kelletett fizetni egy hónapra, az első hónapban meg nem is kelletett fizetni. Akkor dolgoztam egy maszeknál, mindig félreraktam a pénzt, és kifizettem a szállót. Amikor már nem tudtam dolgozni, akkor kénytelen voltam eljönni, és éjszakai szállóra menni. – Van emlékezetes álma? – Mostanában nem nagyon szoktam álmodni. Azután, hogy édesapám, édesanyám is meghalt, nagyon sokat álmodtam velük. Régen szerettem barkácsolni, volt egy kis sufni a Mező Imre úton, ahol laktunk, ott mindig barkácsoltam. Édesapám, még életében, mindig szólt, hogy fiam, dolgozzál, csak nehogy eltörjél valami szerszámot. És egyszer, évek múltán, álmodtam édesapámmal, hogy valamit csináltam álmomban, és rám szólt, hogy fiam, el ne törd a szerszámot! Fölébredtem, Jézus isten, de régen meghalt már, és még mindig. – Van, amitől kifejezetten fél? – Attól, hogy nemhogy javulna a helyzet, még rosszabbodik. Mert nemhogy segítenék a hajléktalanokat, inkább mindenhonnan elküldik. Ma este még itt alszunk, de lehet, hogy holnap délelőtt meg már jönnek a kerületi önkormányzattól, és mehetünk máshova. – Mi az élet értelme ön szerint? – Nézze, megmondom őszintén, nem sok. Jó, amit lehet, azért csak megpróbál az ember, hogy valamivel jobb legyen. Olyan lehetőség, mint valamikor volt, hogy ezt szeretném vagy akarom, és azt végre tudom hajtani, dolgozom, melózok, meglesz. Nem, most egyszerűen holtponton van az ember. – Sokan éreznek nosztalgiát a Kádár-korszak iránt. – Azt tudom mondani erre, hogy sokan szó szerint visszasírják a Kádár-rendszert, és én nem is csodálkozom rajta. Nem volt ez a drágaság, munkahely volt, tehát lehetett dolgozni orrvérzésig, és az embernek a lakása is megvolt. Jó, nem volt nagy fizetés, de meg lehetett élni belőle. Jó, annyi, hogy a Kádár is alá volt rendelve az akkori Szovjetuniónak, de attól még nagyon sokat tett a magyar népért. Megbecsülték az embert, nem úgy, mint most. – Külföldön járt? – Nem, pedig lett volna rá alkalmam. Rokonokhoz menni, Belgiumba. Beszélgettem a nagyobbik lánnyal. Mondta, hogy menjek ki, küld meghívót, lakást ad, kocsit ad, csak annyi lesz az én dolgom, hogy őket reggel elviszem a munkahelyükre, utána oda megyek,



ahova akarok, de amikor a munkáját befejezte, menjek érte kocsival, vigyem haza. Aztán megint oda megyek, ahova akarok. Azt mondta, hogy magyar pénzre átszámítva nyolcszáz forintos órabért ad. Jó is lett volna, csak már akkor nős voltam, aztán úgy voltam vele, hogy inkább maradok itt. Lehet, hogy jobb lett volna, ha kimentem volna, onnan is tudtam volna küldeni haza a gyereknek pénzt. De valahogy nem voltam az a típus, hogy vágyom külföldre. Úgy voltam vele, itt születtem, aztán itt is maradok. Hatvankilencben is például hívtak, két haverom ment ki külföldre kocsival, útlevéllel mentek. Megcsináltattam akkor az útlevelet, hogy na jó, kimegyünk. Szilveszterkor odajött a kocsi a két sráccal a Mező Imre útra. Beszálltam, elindultunk. A Blaha Lujza téren szóltam a sofőrnek, hogy állj meg! Mi van? Állj meg. Félreállt, mondom, add ide az útlevelet meg a pénznek a felit, aztán menjetek isten hírével, én nem megyek. Fűzték az agyam, hogy ne csináljak hülyeséget, nem sokáig lesz ilyen jó világ itt Magyarországon, menjek ki. Nem megyek, reméljük, hogy csak nem lesz olyan rossz, hogy ne lehessen kibírni. Na, hát itt van, befuccsoltunk, ugye?

Az interjút Kiss Géza készítette

N É M A

I M A

A HAJLÉKTALAN SORSRA JUTOTTAKÉRT Az Oltalom Kórház Foglalkoztatójában hajléktalan sorsra jutott embertársainkért gyertyát gyújtva imádkozunk minden vasárnap este fél nyolc és nyolc óra között. Ha ügyünket ön is fontosnak érzi, arra kérjük, tartson velünk! ´´ Ajtónk nyitva áll, hogy a jelzett idokeretben bármikor, felekezeti vagy társadalmi hovatartozására való tekintet nélkül bárki csatlakozhasson hozzánk. Kérjük, hogy az imádkozók csendességét beszéddel ne zavarja meg! Címünk: Oltalom Kórház Foglalkoztató, 1086 Budapest, Dankó u. 9. ´´ megfosztott, ´´ Dicsoségemtol ´´ a koronát. levette fejemrol Kitépte reménységemet, mint valami fát, Letördelt körös–körül: tönkrementem... ...kiáltozom, nem kapok választ. Segítségért kiáltok... ...könyörüljetek, könyörüljetek rajtam, barátaim. (Jób könyve)

75


Kicsi Csillag – Mese

PÉNZES TÍMEA

A születés éjszakája

76

Buksi és Maszat egy napon jött a világra. Nem teljesen egy időben, hanem néhány perc eltéréssel. Vagyis pontosan egypercnyi különbséggel. Nem a világ két különböző részén születtek, ami nagyon izgalmas lenne, ha erről egyszer tudomást szereztek volna, és megpróbálták volna ezt követően felkutatni a másikat, hanem ugyanabban a kórházban látták meg a napvilágot. De így is izgalmas a dolog, hiszen egy anyuka hasában töltöttek együtt sok-sok hónapot. És a megszületés előtti időből ismerni egymást bizony nem semmi, nem sok embernek adatik meg, hogy legyen egy vele egy helyen és egy időben növekvő testvére. Maszat, a kislány érkezett elsőnek, mert az illem úgy kívánta, hogy Buksi, a kisfiú gálánsan előreengedje. Majd Buksi került sorra. De mielőtt sorra került volna, hirtelen érezte, hogy megnövekszik körülötte a tér, kényelmesen kinyújthatja kezét-lábát, és nem ütközik neki semminek és senkinek. Szívesen így maradt volna a tágas, pihe-puha hasban, de egy hangos sírás felrázta félálmából. Maszat bömbölése volt az a fülsiketítő ordítás, amit hallott. Ő sírt fel fuldokolva, amikor Buksi még szendergett. Hirtelen kirántották a kellemes félhomályból, gömb alakú, ölelő ágyából. Szemébe éles fény villant, megborzongott. Eddig nem ismert sem vakító fényt, sem hideget, sem erős zajokat. Minden, ami a külvilágból érkezett, egyfajta szűrőn át jutott el hozzá. Hirtelen a dobhártyája is majd beszakadt. Egyrészt a saját ordítása rémisztette meg, másrészt Buksié. Persze nem tudhatta, hogy Buksi az, aki egy perccel később felsírt, mert még sosem hallotta a hangját. Csak a mocorgását ismerte, a rugdosását, az ütéseit. De csoda, hogy egyáltalán eljutott a füléig Buksi ordítása, mert a sajátjától is majdnem megsüketült. Ráadásul érezte, hogy egyre távolabb kerül mindentől, amit eddig ismert. Buksira ugyanez a sors várt. Fények, hideg és zajok. Ám sok szép dolog is történt. Rátették őket egy puha hasra, majd közel emelték valakihez, aki mellett nagyot dobbant a szívük. Érezték, hogy ez a valaki nagyon fontos az életükben, és hogy ez a jövőben is így lesz. Anyukájuk, aki a könnyeivel küszködött, nem sokat látott az ikreiből. Mégis valamivel többet, mint a kis jövevények az anyukájukból. Még csak homályosan láttak, hiszen eddig nem volt szükségük a látásra. De egy másik lény jelenlétét is érezték. Apukájukét, akinek szintén csak a hangját és az érintését ismerték. A nagy homályosságon átszüremlett valami. A műtő fényei. Majd néhány villanás szakította meg a derengést. Későbbi életükben ezek a villanások egyre gyakoribbá, sőt meghatározóvá váltak, és egyre több fénykép lapult a családi albumban. Apukájuk fényképezte le elsőként a még magzatmázas, ordító csemetéit. Így is nagyon szépek voltak. Pont ilyen szépnek képzelte el őket. Anyukájukat közben áttolták egy másik terembe, ahol a vacogástól és a sok élménytől sokáig nem jött álom a szemére. Úgy érezte, alig aludt el, máris ébresztik. Meg kellett mozgatnia a tagjait. Sokáig mocorgott az ágyban, keresve a megfelelő testhelyzetet, de nehezen ment a felállás. Mert valami megváltozott anyuka testében. Fájdalom rúgkapált


Kicsi Csillag – Mese

a két kis lény keze és lába helyén, a szívét azonban melegség öntötte el, ha két pöttöm porontyára gondolt. Apuka a szülés után vígan lépdelt hazafelé, és alig várta, hogy megünnepelhesse első két gyermekét. Az útjába kerülő első cukrászda nemcsak süteményt és limonádét, de féldecit is árusított, és éjfél után is nyitva tartott. Csillogó szemmel hívta meg a pincért egy italra. Majd még egyre. Repesett örömében. Eközben Buksit és Maszatot bevitték egy terembe, és egy átlátszó dobozba dugták. Sok ilyen doboz duruzsolt a teremben, és mindben halvány fény derengett. Némelyikben fehér, némelyikben kék. Buksi és Maszat megnyugodott, hogy két egymás melletti dobozba került. Igaz, nem együtt voltak, mint ez idáig, de érezték egymás jelenlétét. Ez az inkubátordoboz biztosította számukra a hasonló meleget, mint amilyen anyuka hasában volt. Buksi és Maszat már-már elbóbiskolt, amikor valamit az orrukba dugtak. Egy csövet. Ez a cső segítette, hogy könnyebben jussanak levegőhöz. Ugyanis Buksi és Maszat korábban vízi lény volt. Magzatnak hívták őket, és anyuka hasában magzatvízben lubickoltak. Most pedig kikerültek a levegőre. Az ember nem is tudja, mennyit kell küzdenie egy újszülöttnek! A saját erejéből kell olyasmit tennie, amit addig sosem: lélegeznie. És ez még nem minden. Az étel sem áramlott hozzájuk olyan magától értetődően, mint korábban, egy hascsövön keresztül. Ugyanis ez a cső, amin keresztül az élelmet kapták, anyuka hasában nőtt, és köldökzsinórnak hívták. Ahogy ezt a zsinórt elvágták, a hascsöves élelmezés megszűnt, és anyuka melléből kellett volna ételhez jutniuk. Ám Buksinak és Maszatnak nem volt annyi erő a szájában, hogy kiszívja a tejecskét, ráadásul nem is volt mit, ugyanis anyuka mellében nem termelődött tej. Ezért csövet raktak az orrukba, azon át vezették le a hasukba az ételt. A csövek birizgálták a két csöppséget, de legfeljebb az ordításukkal fejezhették ki nemtetszésüket. Visszasírták azt az időt, amikor még öntudatlanul éldegéltek és lakmároztak anyuka hasában, és nem ismertek semmi durvát és mesterségeset. Na de annyi minden megváltozott az utóbbi órákban! Valóban semmi sem lesz már ugyanúgy, mint régen? Erre gondolni sem mertek. Nagyon érezték valaminek a hiányát. Egy meleg, puha hasnak, és a hozzá tartozó embernek.

Részlet a Buksi és Maszat című készülő kötetből

77


Kicsi Csillag – Könyvajánló

SZABÓ IMOLA JULIANNA

Apró ösvény a varázserdoben ´´ Peer Krisztina: Mi bántja a gyerek lelkét? 150 kérdés gyermekkori pszichés megbetegedésekrol ´´

78

„Egy gyereket nem megszülni nehéz, hanem felnevelni” – mondogatta gyakran a tantim. Akkoriban jól hangzó mondatnak gondoltam, de fogalmam sem volt, mit is jelent. Később értettem csak meg, hogy a valódi nehézségek nem véget érnek, amikor a szülőcsatornán vagy a metszés nyílásán távozik egy emberke. Valójában akkor kezdődnek csak igazán. Kezdő anyuka-apukaként az embert mintha ledobnák egy vaksötét erdő közepébe, ahol magabiztosan kell utat törnie, miközben vonszolja magával a csimotáját. Mert ha nem biztos (hogy is lehetne az?) a dolgában, akkor görcsölni fog, félni, eltévedni. Eközben pedig sok jóakarónak tűnő manó és tündér súgja, hogy baj, ha a gyerek még bepisil, vagy az ujját szopja, mások szerint eltörik a gerince a hordozóban, vagy komoly mentális baja van, ha a farsangon dobozos tejnek akar öltözni. Ha hisztis a kölök, rosszul csináljuk, ha hiperaktív, akkor még rosszabbul. Ha szakemberhez kéne fordulnunk, szégyelljük, leginkább magunkat. Ha másfél éves korától nem gyötörjük a szobatisztasággal, trehányak vagyunk; a gyerekünk pedig problémás, ha hatévesen iskolaéretlen és túlérzékeny. Mert a gyermekneveléshez mindenki ért. Még azok is, akiknek sosem volt, és talán nem is lesz gyerekük. Ők különösen. A jó nevelésről mindenkinek van véleménye, és mindenki jobban csinálja-csinálná a másiknál. Melyik hangra kell hallgatni? Megfelelni és megfeleltetni. Peer Krisztina nyílt őszinteséggel beszél arról, miként csináljuk úgy, ahogy nekünk jólesik. Számtalan személyes példát és gondolatot fogalmaz meg, nem ítélkezik, csak érveket hoz fel egyik vagy másik lehetőség mellett-ellen. A könyv, amely százötven kérdésre épül, helyettünk pásztázza körbe azt az olykor csendes, varázslatos és titkos vidéket, amelyet gyermeki léleknek hívunk. Olyan hely ez, ahol annál könynyebb eltévedni, minél közelebb áll hozzánk, amit keresünk. A könyv a lehető legegyszerűbben és legtisztábban válaszol a szülők hétköznapi kérdéseire a gyerek étkezési és alvászavaraitól egészen a különböző fóbiákig és a szeparációs szorongásig. A szerző a rossz gyerek problematikát is alaposan kivesézi, ahogy a mese és a játék fontosságát sem megszokott és sablonos válaszokkal intézi el – kiváló motivációval szolgálva a küszködő szülőknek. Elvonulhatunk a könyvvel, ott csapjuk fel, ahol szeretnénk. Nincs túlzsúfolva információval, nincs benne részrehajló anyukáskodás, és még a szakember empirikus meglátásai is helyet kaptak benne. Az apákat sem hagyja ki, ami külön erénye. Emellett kortárs, a szó legjobb értelmében. Spock doktor felett elszállt az idő; a szocializáció és a virtualitás hálója ma sokkal erősebben szorítja az individuumot. A mai fiataloknak más a közegük, máshogy kell helyt állniuk a körülöttük felgyorsult világban. Máshogy is sérülnek benne. A szülő aggódik, ha valami nem „normális”. De mi a normális? Ezt a legnehezebb meghatározni. Eldönteni, hogy mikor vagyok belátó, és mikor vagyok hárító a gyermekemet érintő jelenséggel szemben. Felismerni, hogy baj van vele (mert túl csendes, bepisil még,



fáj a hasa…), vagy ez csak egy ilyen időszak, majd kinövi. Mivel teszek jót? Hol húzódik a határ az elfogadható és a problémás között? A legfőbb cél ezután kideríteni, hogy mi okozza a „bajt”. Mikor teszünk jót? Ha várunk, vagy ha nem várunk? Ha figyelünk, vagy ha legyintünk? Komolyan vegyük a hasfájást, és hogy még nem rajzol alakokat? Hogy nem tud kerékpározni, az tényleg egy jel, és azonnal vigyük el terápiára? Mindenki jó szülő szeretne lenni. Pont ez a megfelelni akarás az, amiért egymást streszszeljük a játszótéren és az orvosnál meg az óvodában, akarva-akaratlan elbizonytalanítva, elnyomva a megérzéseinket. Rémeket dagasztunk, vagy éppen rejtünk a fák tövébe, és takargatjuk az árnyékot, mert nem akarjuk elfogadni, hogy nem múlik el magától. Ez a könyv nevelőknek és pedagógusoknak is sok érdekes meglátást tartogat. Az Átható fejlődési zavarok és a Kommunikációs és tanulási zavarok című fejezetek konkrétan és részletesen világítanak rá arra a belső küzdelemre, amelyet a gyermek vív magában. A könyv öt szakember/gyakorlott szülő (Izsó Ildikó, Gyulavári Ágnes, Borovics Brigitta, dr. Marossy Zsófia és dr. Rigler Ilona) kiegészítéseivel színesül, több szempontból járva körül a súlyos témákat. Ugyanakkor nem kozmetikázza a pszichés betegség előfordulását, és rendkívül letisztultan beszél a tünetekről és a segítségről is. A tanulási zavaroktól a transzszexualitásig minden belefért a háromszor ötven kérdésbe, ahogy a konkrét betegségek és terápiás lehetőségeik is. Szülő és gyermek együtt bolyonganak a bizonytalanban. Ez a könyv pedig kiváló kalauz, ha eltévednénk vagy megfáradnánk útközben. Tea Kiadó, Budapest, 2015, 208 oldal (3490 Ft)

79



PEER KRISZTINA

Mi bántja a gyerek lelkét? 150 kérdés gyermekkori megbetegedésekrol ´´ (részlet) Miért hisztiznek a gyerekek?

A „hiszti” egy erős, belső küzdelem a gyerek számára. Szülőként biztosan szemtanúi voltunk már saját, vagy akár ismerős, rokon gyermek hisztijének. Megtapasztaltuk azt is, mennyire nehéz egy hisztiző gyerekkel bármit is kezdeni. Most azonban a gyermek szempontját szeretném megmutatni, ami talán segít nekünk abban, hogy elviseljük és túléljük ezt a fejlődési-lélektani időszakot. A gyerek, amikor másfél-két éves lesz, egyre inkább szeretne egyedül csinálni dolgokat. Ezt sűrűn hangoztatja is, ami egyértelmű kifejezése az autonómia szükségletének. Ezt szülőként lehet támogatni és korlátozni is. Amikor egyedül szeretne a mászókára felmászni, nagyon nem mindegy, hogyan reagálunk. Ismerve gyerekünk képességeit, bízva abban, hogy meg tudja csinálni, engedhetjük 2-3 fokot egyedül mászni, miközben végig mellette vagyunk és figyelünk arra, nehogy leessen. Vagy élből elutasíthatjuk a helyzetet, és egyszerűen megtilthatjuk neki, hogy felmenjen, hiszen még kicsi. Egy autonóm, önállóságra törekvő kisgyermek rengeteg akadállyal, korláttal találja szembe magát, amivel meg kell küzdenie, de ez nem mindig sikerül neki. Ilyenkor szeretnénk megérteni, segíteni, amit ő rendre elutasít. Mi pedig nem értjük, miért nem fogadja el az ötletünket, tanácsunkat, segítségünket, hiszen csak jót akarunk. Igen, de ő egyedül szeretne mindent megoldani, mert hihetetlenül „önálló”. Amikor azonban szembesül azzal, hogy képtelen erre, kitör a „hiszti”. Valójában még a „hiszti” szót sem szeretem, mert azonnal címkézi a viselkedést és ezzel a gyereket is, aki remekül rátanul arra, mitől borul ki anya és apu, és jól rákontráz ezzel a fegyverrel a kezében. A hiszti tulajdonképpen egy ügyetlen próbálkozás a gyermek érzelmeinek kifejezésére. Azzal, ahogyan reagálunk rá, éppen arra tanítjuk, hogyan kell egy érzelmileg megterhelő helyzetben viselkedni. Ezért nem szerencsés, ha üvöltve kérjük arra, ne ordítson, vagy ha kimenekülve a helyzetből megvesszük neki a boltban azt, amiért kitört a pánik. Ezzel ugyanis abban erősítjük meg, hogy ezt kell tennie máskor is, ha szeretne valamit. Ha azt tartjuk szem előtt, hogy ez nem nekünk szól, nem szándékosan minket akar boszszantani, már megtettük az első lépést. Tudatosan és nyugodtan kezelve a helyzetet sokat segíthetünk neki abban, hogy egy számára frusztráló helyzetben hogyan kell, hogyan érdemes viselkedni. Tesszük mindezt azzal, hogy példát mutatunk neki, ahogyan mi reagálunk a számunkra frusztráló helyzetben: amikor ő éppen a földön rángatózva üvölt egy sárkánygyíkért az üzletben. Ezekben a nehéz pillanatokban tanítjuk a helyes érzelemkifejezésre.

[…]

80

Az a szülő, akinek a gyermeke hisztizik, megnyugodhat, hogy a fejlődése a lehető legjobb ütemben halad.

Tartalom. Csillagpor Radics Viktória: Csonttörésvonalak dióhéjban 50 Fehér Renátó: Egy versszak tápértéke. Vitaindító a József Attila Kör

Recommend Documents