XI. évfolyam 2. szám
2009. nyár
2009. nyár
Tartalom
3
12
És lôn egy új világ…! Gödöllôi gondolatok Jubileumi hangverseny Az évad hangversenye (1983) Humor – Ferencsik Jánosról Lemondás Wagner drámáiban Üvöltésükkel megrendítik a szívet Wagner elôadások Az istenek alkonya a bécsi operában Várjuk olvasóink válaszát Részlet egy virtuális naplóból Alter brumm nicht (III.) A címlapon: Arthur Rackham Freia (A Rajna kincse II. felvonás)
3 5 6 8 9 10 12 18 19 21 22 24
5
6
A hátlapon: Arthur Rackham Sieglinde és Siegmund
9
A tartalomjegyzék képei: 3 Joseph Haydn 5 Gödöllô - Királyi Kastély 6 Sümegi Eszter 9 Ferencsik János 10 Tûzvarázs (Lemondás valakirôl) 12 Nemzeti Színház 18 Tannhäuser, Erzsébet imája 22 Hans Knappertsbusch
18
Kiadja a Richard Wagner Társaság Fôvédnök: MARTON ÉVA 22 10 1148 Budapest, Kerepesi út 76/E. Telefon: 383-0101 • 467-0611 Fax: 383-0101 E-mail:
[email protected] Internet: www.wagnertarsasag.hu Szerkesztôbizottság: Dr. Ádám András fôszerkesztô, Dr. Király László, Pallós Tamás, Vajai Balázs Megjelenik negyedévente, megvásárolható: a Társaság rendezvényein, a Magyar Állami Operaházban ISSN 1587-1525
Támogatóink:
2009. nyár
És lôn egy új világ…! – 200 éve halt meg Haydn – aydn, Mozart és Beethoven, a bécsi egyetlen fölösleges dísz sincs benne, két téma úgy keklasszicizmus megalkotói, egy teljesen új ring egymás körül, mint a nap és a hold!” Haydn új világot teremtettek a zenetörténelemben. szimfonikus zenéjében egy-egy témafolyam – különöA felülmúlhatatlan nagy Bach utáni lá- sen idôs korában – feltárja a zenekar titkos erôit, reázas útkeresés, értékes kísérletezés össze- lis keretekkel, de mindenütt ott van a szellem is. Wagner, Cosimával és Hans Richterrel gyakran gezôi Haydn és Mozart, egymásra is hatva, mintegy megelôlegezték, hogy kettejük követôje dallamvilág- játszott egy-egy Haydn szimfónia négykezes átiratot: „a legszebb dolgok ban, hangszerelésben egyike amit valaha is Beethoven legyen. írtak! Milyen gyönyöHaydn a jobbágyivarûen szól. Maga a dék, az átható józanság, nyugalom, tökéletes a legyôzhetetlen, a kofeloldódás, végtelen nok, az érdes modorú, boldogsággal tölt el” de jóságosan kedélyes olvasható Cosima különös humorú jellem, Naplójában, amikor aki szereti az embereket, éppen a G-dúr szimugyanakkor mosolyog fóniát játszották. rajtuk. Egy patriarchális Haydn szimfonicsaládi világból jön, és kus zenéje tulajdonezek a gyökerek sohaképpen 50 éves korásem szakadnak el, még ra érik be, s talál rá akkor sem, amikor egész az új zenei kifejezéEurópa ünnepeltje lesz. sek sokféle módoza„ Az ô érdeme, hogy elôtára. Ezt két tényezô ször használta fel a népi jellemzi: a kontratáncnótákat, ilyesmiket punkt és a népi muzimajd Beethoven is oly kalitás. Egy rá jellemideális módon ültetett zô szabad lírai kifejemûveibe” mondta Rizésmód társul mindchard Wagner, majd így ehhez. Zenekari mutovább: „Haydn mûveizsikája monumentáben pontosan látszik, lis drámai erôben hogyan segít magán a gazdag, néha traginépi zseni!” A sógorság Haydn kus színezetû, megürügyén magyar indulórázó kitörésekkel felkat, táncokat, verbunkos fokozott – itt már Beethovent elôlegezi, de Mozart dallamokat is beleszôtt mûveibe. De ez a dallamosság, mely Mozartnál elsô, Haydn- hatása kétségtelen. A rezignáció, a bensôséges lírai nál az egyszerû dallam bonyolult motivikus elemzéssel hang Haydn zenéjében mutatkozik elôször. Olykor társul, tömör-szigorú szövésmunka. Atéma sokféle ér- komor tépelôdés, pátosz – de mindenkor humor is! telmezése, mint kifejtés, felbontás, újra felépítés, össze- Természetes egészség, az élet szeretete Haydn sajátgezés minden szerkezeti lehetôséget kihasznál. Wagner ja, azt mondják: fiatal korában igencsak szerelmes így mondja: „Zenéjében mindennek van jelentôsége, természetû volt.
H
3
2009. nyár Anyugalom Haydn zenéjében egy megtalált egyensúlyt jelent. Igen, a Wagner által is csodált, szeretett vonósnégyesek! Kevés azt mondani róluk, hogy gyönyörûek. Minden kamaramûvében a szólamok egyenértéke valósul meg. A részletek az egész felmutatására törekszenek. E mûvek tele vannak meglepô fordulatokkal és mégis nyugodt expiáció, kibékülés, valami kegyes örökkévalóság harmóniája emel a magasba. Haydn elôtt is írtak már vonósnégyeseket Sammartini és Tartini, de Haydn és Mozart milyen mások… Haydn élete csak látszólag egyszerû, semmit sem kap ingyen, mindenért keményen meg kell küzdenie – de bölcs derûvel a kicsinységek fölé emelkedik. Óriási szerencse életében, hogy zenekarok vezetôje lehetett Lukavecben, majd szinte élete végéig Kismartonban és Eszterházán. Kísérletezhetett, hanghatásokat próbálhatott, mint mondja „merhettem”. Úgy tûnik, Haydn József lakájként, akár hercegi barátként el volt zárva a világtól, mégis ô emelkedett a világ fölé: „nyelvünket az egész világ megérti” írja. Valóban a klasszicizmus érdeme, hogy Haydn, Mozart és Beethoven életmûve már nemcsak a német zene értéke, hanem Európáé, az egész emberiségé. Mûvei közül kitûnik páratlan tömörségével, drámaiságával: A Megváltó hét szava a Keresztfán, mely talán korábbi miséinél is emelkedettebb. Wagner ezt mondja errôl az alkotásról: „csak a legnagyobb csodálattal lehet errôl a mûrôl beszélni, megrázó alkotás!” Köztudott, hogy Wagner fiatalon sok Beethoven mûvet másolt leginkább tanulmányozás céljából, de
megtaláljuk közöttük a Haydn 103-as és 104-es szimfóniájáról készített zongorakivonatát is. Az is igaz, hogy Wagner gyakran mondott éles kritikát (sokszor igazságtalanul) zeneszerzôkrôl, mûvekrôl, elôadókról (pl: Mozart Requiemjérôl, Beethoven utolsó vonósnégyeseirôl), de Haydnt mindig a mesterek mesterének tartotta: „Nagy tudás és öröm forrása, mivel mûvei nemcsak szépek, hanem hihetetlenül érdekesek.” Szimfóniáiról így nyilatkozik: „isteni alkotások”. Haydn londoni útjai alkalmával nemcsak 12 nagy szimfóniát írt, hanem közelebbrôl megismerkedhetett Händel oratóriumaival, különösen nagy hatást tett rá az Izrael Egyiptomban elôadása. Ez új mûvészi ambíciókat érlel, melynek két nagy oratórium a gyümölcse: a Teremtés és az Évszakok, szabad önálló új oratóriumstílust létrehozva. ATeremtést 1800 áprilisában, két évvel a bécsi bemutató után Budán is elôadják Haydn vezényletével, mégpedig Alkotás címmel. A bemutató helyét ma is tiszteletbôl ôrzi az Alkotás utca neve. A két oratóriumban– mint sok mûvében is – a természet szeretete, a természeti világ boldog bevonulása látszik a félig vallásos keretben”. (Szabolcsi B.) Sok vidámság, népies tréfa, mégis kifinomult humor egy oratóriumban? Igen, ez már a szabad világ, emberi világ, a klasszicizmus. A kórusok, a természeti képek ma is mindenkit lenyûgöznek. Világosság és fény ragyog a zenében „a fény C-dúr hangzata betör a homály moll zenéjébe” (Szabolcsi B.) És lôn világosság! Mert kezdetben vala Haydn … K. L.
Haydn szülôháza – Rohrau
4
2009. nyár
Gödöllôi gondolatok itkán fordul elô, hogy egy több felvonásból álló opera egyetlen felvonását a mû egészébôl kiemelve adják elô. Olyan felvonást pedig, amellyel szinte rendszeresen megtörténik, hogy hangverseny keretében önállóan, színpad nélkül is elhangzik, csak egyet ismerek: A walkür elsô felvonását. Hosszan lehetne elemezni, min múlik, hogy ez az egyetlen lendülettel emelkedô és érzelmi intenzitásában mindvégig a wagneri mûvészet csúcsain járó zenei egység (amely egy teljes óra alatt csak három szereplôt foglalkoztat) ilyen különleges népszerûséghez jutott. Maradjunk azonban a történeti tényeknél. Egyfelôl a felvonás – erre még visszatérek – már bô félévvel a zenedráma elkészülte után megkezdte a külön életét. Másfelôl pedig a mostani, április 19-i gödöllôi (zongorakíséretes) produkció az ötödik élô elôadás volt mintegy másfél évtizeden belül országunk szívében.1 Mindhárom énekes nagyszerû teljesítményt nyújtott. Sümegi Eszter – úgy tudom – még nem énekelte az egész Sieglinde-szerepet; kíváncsian várhatjuk, miképpen fogja betetôzni az alak megjelenítését az önmagát vádoló monológgal és a villámcsapásként kitörô elragadtatás énekével a második, illetve a harmadik felvonásban. Aki ismeri a cselekményt, annak számára a színpadi történést is teljesen felidézte Bándi János (Siegmund) egy-egy gesztusa. Amikor Hunding egyszerre észreveszi a Wälsung-testvérek hasonlóságát, Walter Ferenc remekül visszafogta a kormos basszusát az önmagának elsuttogott „Wie
R
gleicht er dem Weibe…” szavaknál.2 Rejtély volt elôttem, hogyan tudta Köteles Géza lapozó nélkül töretlen bravúrral végigzongorázni a felvonást, hiszen eddig azt gondoltam, csak a távolkeleti istenségeknek van kettônél több keze. Izgalmas ráadást hozott társaságunk egy héttel késôbb azzal, hogy ugyanezt a felvonást egy 1963beli pompás bécsi koncert felvételében vetítette (Hans Knappertsbusch vezényletével, Claira Watson, Fritz Uhl és Josef Greindl szereplésével). A kettôs élmény lecsendesültével úgy tûnik, hogy az operai elôadómûvészet változatlanul virágkorát éli a 21. században is, és hogy a hazai mûvészeink egyenrangúan jelen vannak a világ élvonalában. Végül – amint már ígértem – lépjünk vissza a mû keletkezésének korába. 1856 ôszén Liszt Ferenc hosszabb idôt töltött Svájcban az emigránsként feleségével (az elsôvel) Zürichben élô Wagner és az ottani muzsikusok megbecsülésétôl övezve. A zürichi mûvészeti élet kiválóságai október 22-én a Hotel Baur nagytermében gyûltek össze, hogy zenével ünnepeljék a magyar mester 45. születésnapját. A Liszt zenekari mûveibôl készített kétzongorás átiratok mellett a márciusban befejezett Walkür teljes elsô felvonása szerepelt a mûsoron. Maga Wagner adta elô Siegmund és (!) Hunding szerepeit, Sieglindeként gyakorlott énekesnô: Frau Heim (a helybeli karmester neje) lépett fel Liszt közremûködésével.3 Örök veszteség, hogy akkor még nem létezett hangrögzítés… Á. A.
1
A Wagner Társaság egy összejövetelén az 1990-es évek közepén hangzott el a felvonás (zongorakísérettel) a Mátyás-templomhoz közeli egyik budai palotában. Egyik vagy másik Fischer-testvér pálcája három ízben keltette életre a felvonást a Zeneakadémián 1999 és 2004 között, külföldrôl jött neves szólisták felléptével. 2 Mily egy arc a kettô… (Lányi Viktor ford.) 3 Az eseményrôl több forrásmunka is megemlékezik. Alan Walker Liszt-könyve szerint az átiratokat Liszt a tanítványával, Alexander Winterbergerrel együtt játszotta és a Walkür-felvonást a partitúra-kéziratból kísérte (2. kötet, 194. old.)
5
2009. nyár
Jubileumi hangverseny assan, ha egy Wagner Társaságbéli ra- ben már kiskorától bôven volt része. Az elemi iskolájongó Gödöllô nevét hallja, nem Sissyre, ban bármilyen szépen énekelt, a kulák unoka nem lehanem Sümegi Eszterre gondol. Jogo- hetett elsô, hisz ott volt a protekciós párttitkár gyerek. san, hiszen már harmadszor vendége Aztán Pécsett a Zenei Középiskolában mindent Társaságunknak a Gödöllôi Királyi Kastély díszter- szerettek volna belôle faragni, csak énekest nem. mében. Ez alkalommal kitüntetett hangversenyen A Zeneakadémiára is csak nagy nehezen vették vehettünk részt, Sümegi Eszter 15 éves operaházi fel, az operaénekléstôl pedig egyenesen eltanácsolták. tagságának megünneplésére. A felvételin ketten álltak mellé: Sólyom Nagy Sándor 15 év a mindenséghez mérten parányi, de ha ab- és Medveczky Ádám, az ô hozzáértô-jóindulatú szaban a 15 évben benne van vazatuk döntötte el, hogy a mindenség, akkor hatalmégis bejutott, igaz, azzal mas! Persze itt a teljességet a megkötéssel, ha félév wagneri értelemben kell után sincs „mûvészi kifevenni: mert az a mindenek jezése”, eltanácsolják. És fölött álló mûvészet! Sümeekkor a sors még egyet gi Eszter évei tele vannak szorított, mert sikerült egy mûvészetének legszebb nem megfelelô tanárt kapgyöngyszemeivel, pályája nia, aki nemcsak az énekgyöngysor Bachtól, Moléstôl, hanem még az életzarton–Beethovenen–Vertôl is majdnem elvette a din–Wagneren és Puccikedvét. De jött a segítés nin át Richard Straussig. „fentrôl” Ónodi Márta taEz alatt az idô alatt tehetsénárnô személyében, aki gével jól sáfárkodott. nagyszerû pedagógiai Minden évforduló munkával képezte hangját visszatekintés, egyben egyre magasabb fokra. (Ô számvetés is. Tekintsünk volt Marton Éva, Polgár kicsit vissza abba a múltLászló és még sokak mesba, ahonnan ô jött. tere is.) Sümegi Eszter (Szilágyi fotó) Mohácson élt szorgalEz nagy szerencse mas családjával, ahol a favolt, amit nevezhetünk lusi élet, a kemény fizikai kétkezi munka már kisgyer- Gondviselésnek is. mek korában megtalálta. Mindkét szülôjének igen jó Az élethez, az érvényesüléshez valóban a tehethangja volt, de abban a nehéz világban egyikük sem ség és a szorgalom mellett nagy adag szerencse is képezhette magát. Édesanyja azonban már korán kell. A szerencse egy buszjegy formájában vitte elôfelfedezte gyermekében a zenei tehetséget, tanítgatta, re, mert azon a napon éppen annyi pénz volt a zsesokat énekelt neki. A kis Eszter már 4 éves korában bében, amivel elmehetett az Erkel Színházba próbakarácsonykor 11 strófás énekkel szerepelt a mohácsi éneklésre a Pavarotti verseny elsô fordulójára. A református templomban, a 434. Dícséretet elôadva. nagyvilág tájairól 1500 induló gyûlt össze. Phila„…Küzdelemre hív az élet, hadd kövessünk benne té- delphiába már csak 150-en jutottak el, és ebbôl a ged! Fogjad kezünk, míg meg nem érkezünk!”… 150 mûvészbôl 25 lett díjazott, köztük az egyetlen És fogták a kezét. A hit vitte elôre, emelte fel a ne- magyar: Sümegi Eszter! Vagyis elôbb lett Pavarotti héz helyzetekben, mert gáncsoskodásban, irigykedés- díjas, mint operaházi tag!
L
6
2009. nyár Ezután 5 évig vendégszólista volt Berlinben a „Kupfer iskolában”, a Komische Operben. Berlinbôl hazajôve lett a Magyar Állami Operaház tagja, és ezt ünnepelte a dísztermet zsúfolásig megtöltô lelkes hallgatóság- e délutánon. Világjáró mûvésszé vált, énekelt Salzburgban, Bécsben, Bregenzben, Frankfurtban, Palermóban, Barcelonában, New Yorkban, Párisban, Pittsburgban és 5 sorozatban Torontóban. És most harmadszor volt a Wagner Társaság vendége Gödöllôn! Most, amikor kitartó szorgalommal készül egy egészen más típusú feladatra: a Sziciliai vecsernye fôszerepére, mégis eljött társaságunkba Wagnert énekelni! Úgy mondta, hogy számára A walkürt énekelni olyan bódító öröm, mint talán valakinek az ópium! Ritka és szép gesztus, ha egy ünnepelt hoz ajándékot. Ez az ajándék most Wagner talán legkedveltebb mûvének I. felvonása volt. Szebbet nem is álmodhattunk volna. Mert ez a szín a boldog szép szerelem, ami Wagner életének egy röpke tüneménye. Sieglinde alakjának megálmodása, megtalálása egy örömteli idôszak alatt íródott. Olyan szerelmi boldogságot, reményt, lendületet sugároz, ami talán egyetlen más mûvében sincs. Mondhatná valaki: és a Trisztán? A Trisztán A walkür I. felvonásához képest a be nem teljesült vágyakozás szenvedése, a reménytelen halálos szerelem apoteózisa. A walkür I. felvonása az egymást
Sümegi Eszter és Kovács Eszter
Bándi János, Sümegi Eszter, Valter Ferenc
(Telkes J. fotó)
megtalált emberek boldogsága! Ilyen örömteli találkozó volt ez a délután is, egy erre igen fogékony közönséggel és kiváló mûvészek vendégfelléptével: Bándi Jánossal, Valter Ferenccel és Köteles Gézával. Az elôadás fejedelmi környezetben, fenséges zenével, principális elôadókkal jubileumi ünnepi meghittséggel felejthetetlen élményt adott. Nem lehet meghatározni „ki volt a jobb”, mert szerepébôl adódóan e felvonás vezéralakja Siegmund, és Bándi János azzá is tette. Tökéletes átéléssel, személyes közelségben lenyûgözôen énekelt, szárnyalt! Hunding komor alakját a most is szépen éneklô Valter Ferenc majdnem szimpatikussá tette. A zongorakíséret, melynek egy egész zenekart kellett idéznie Köteles Géza kezei alatt élôvé vált, mert látszott, hogy ô nemcsak uralja, hanem szereti és élvezi ezt a fergeteges-izgalmas zenét. Az ünnepelt Sümegi Eszter olyan csodálatos finom, sajátos hangszínnel zengô, élettel telt Sieglindét énekelt, mely a legnagyobb elvárásokat is felülmúlta. Nem hiába mondta a gratuláló nagy mûvésztárs Kovács Eszter a közönség ünneplése közepette: új Sieglinde született! Kívánjuk jubiláló mûvésznônknek és nemes mûvésztársainak, hogy a további 15 évben és még azon túl is, találjanak sikert, megelégedettséget és boldogságot pályájukon, mert még sok feladatuk van! (Patai fotó) Király Éva
7
2009. nyár
Az évad hangversenye Az istenek alkonya 1983 A Wagner-centenárium legnagyobb eseménye ilyen könnyû is a kritikus dolga, ha hibákat kell kipécéznie, ha rossz mûrôl vagy rossz elôadásról kell beszámolnia! Nem mintha különös élvezet lenne, de hibákat felfedezni, inadekvát elôadást elemezni sokkal könnyebb feladat, mint a tökéletesség megvalósulásáról írni. Ilyen esetben ugyanis eltûnik az elôadómûvész és helyette felragyog maga a Mû. Persze, hogy ez a tünemény az elôadómûvész érdeme – ám ilyenkor a mûrôl kellene szólni, mert hiszen az szólalt meg a maga tökéletességében. És mit mondhatunk több mint száz év után Wagner remekérôl, Az istenek alkonyáról? Valóban könyvtári irodalma van a Ringnek – mindent elmondtak már róla, de nincs az a leírás, ami az eleven megszólalás élményével felérne. Ezek a gondolatok ötlöttek fel bennem, miközben Lovro von Matacic vezényletével Az istenek alkonya III. felvonásának koncertelôadását hallgattam a Zeneakadémián. Mit hallgattam? A sok évtizedes zenehallgatási gyakorlat (néha: taposómalom…) kivételes csillagórájaként, szinte extázisban éltem át a mûvet, a produkciót. Mert ez a 84 éves aggastyán mindent tud a darabról. Micsoda próbamunka, milyen magyarázatok rejtôzködhettek e tolmácsolás mögött, hiszen Matacic keze alig mozdul, gesztusai a legszûkösebbekre szorítkoznak. A Klemperer-mágia újjáéledésének lehettünk tanúi: a nagy egyéniség kisugárzása újrateremtô jelenségének. Minden együtt volt itt: a természetzenék színhatásai, a komor monumentalitás sziklatömbjei, az epika hömpölygése, a sötét erôk fenyegetése, a líra áradása, s végül a csodák tetôpontja: a megváltás, a megváltó szeretet
sugárzása. S mindehhez a hibátlan zenei megszólaltatás, a hallatlanul széles dinamikai skála, az ezer szín, az élô és rugalmas ritmika, a torokszorító fájdalmas pátosz. Elemezhetetlen reveláció! S még egyszer: a Mû revelációja. Nagyszerû énekesgárda állt Matacic oldalán. Mindenekelôtt Kovács Eszterrôl kell szólni: a több éve külföldet járó, itthon fájdalmasan nélkülözött énekesnô igazi nagy mûvész lett. Szárnyaló hangja, mélységes átélése, muzikalitása, stílusa nagy-nagy diadalt ült Brünnhilde magasztos-emberi Záróénekében. Félelmes erejû Hagent énekelt a veterán Faragó András – a régebbi kiváló pesti Wagner-elôadások visszfényét idézte fel. Nagyon jó volt a fiatal Tóth Mária lírikus Gutrune-ja, rendkívül rokonszenves Berczelly István meleg hangú, kiválóan deklamáló Guntherje. Kukely Júlia, Tóth Mária és Takács Tamara szép hangú, nagyon tisztán éneklô sellôtercettje is a csodálatos összprodukció nagy értékei közé tartozott. Siegfriedet vendégmûvész, az amerikai Manfred Jung énekelte. Kitûnôen kezdett, aztán talán az erônlétével lehetett baj, mert minden magasabb hangja mélyre sikerült. Siegfried halálát azonban meghatóan szépen szólaltatta meg. Világszínvonalon muzsikált a Rádiózenekar! Ha lehet a koncert homogén élményét szétválasztani, az a nagyszerû együttes volt Matacic mellett az est hôse. Néhány ütemben a Rádiókórus férfikara jeleskedett. Hála és köszönet a Magyar Rádiónak ezért a hangversenyért! Eggyel toldhatnánk még meg érdemeiket: minél gyakrabban tûzzék mûsorra a felvételt, mindnyájunk okulására és gyönyörködésére. Várnai Péter
yolcvannégy éves korban maximális intenzitással elvezényelni Az istenek alkonya III. felvonását, nem kis teljesítmény. Még akkor sem, ha az operai feladatokban nem gyakorlott zenekart Kórodi András felkészítette a mûre, és az énekesek is alaposan ismerték szerepüket. LOVRO VON MATACIC egy hatalmas ívû karmesterpálya alkonyán vállalkozott
a Wagnertetralógia zárórészének elvezénylésére, és ha a mûválasztás jelképességét túlzásnak érezzük is, ebben a zenében valóban felmutathatta egy idôs mestermuzsikus összes elképzelését a rendkívüli alkotásról; azt, ahogyan ô szépnek, megrendítônek és felemelônek látja és láttatja. Az egész elôadás, úgy ahogy volt, nagy hatást gyakorolt minden zeneileg érzékeny emberre, s ezért az interpretációt ízléskriti-
M
N 8
2009. nyár ka tárgyává tenni valószínûleg okoskodásnak hatna, továbbá méltánytalan is lenne a vállalkozás horderejéhez és sikeréhez. Csak emlékeztetni lehet kiemelkedô részletekre: a sellôk végzetszerûen sejtelmes énekének és Siegfried kérkedésének zeneileg is kidomborított ellentétére, a Siegfried halála elôtti pillanatok végletes feszültségére, Brünnhilde mélységesen szomorú búcsúztatóénekére, vagy ahogy az összeomló Walhalla zenéje a rajnai hullámok bölcsôringásába olvad. Persze ahány hallgató, nyilvánvalóan annyi felejthetetlen zenei emlékkép, s hogy e zene ily bôségesen ontotta kincsét, azt a nagyszerú énekeseknek is köszönhetjük. Elsô helyen – s ehhez nem férhet kétség – KOVÁCS ESZTER nevét kell kiemelni, aki beugrásával (Kasza Katalin helyett) nemcsak megmentette az elôadást, hanem annak rangban is egyik fôszereplôje lett. Szólamismeret tekintetében kollégái fölött állt,
énekhangjának és elôadásmódjának kifejezôerejével pedig minden pillanatot varázslatosan hihetôvé tett. Siegfried alakja MANFRED JUNG kellemes Wagner-tenorján elevenedett meg, szerepalakításának azonban nem tudott akkora súlyt adni, hogy méltó partnere legyen Brünnhildének. A további szerepekben is ragyogó teljesítményeknek lehettünk tanúi (Hagen: Faragó András, Gutrune: Tóth Mária), az MRT zenekarát pedig minden bizonnyal inspirálta a különleges feladat, mert tökéletes koncentrációval és teljes odaadással muzsikáltak. Mindent összegezve a koncert minôségére azt mondhatjuk, bárcsak operánkban is ilyen szintûek lennének a repertoárelôadások. Mert ha hangversenyben ennyire illúziókeltô tudott lenni, milyen hatású lenne mindez színpadon?! (1983. május 11. – Zeneakadémia) Boronkay Antal kritikája
Humor Ferencsik Jánosról A fiatal muzsikus egy próbán nem értett egyet Ferencsik Jánossal, mire Ferencsik nyugodt hangon kijelentette. „Három emberrel nem tanácsos vitatkozni: az ôrmesterrel, a házmesterrel és a karmesterrel”.
A Bécsi Filharmonikusok hangversenye után Budapestre érkezve megkérdezték Ferencsik Jánost, hogy ment a koncert? Válasz: „Azt hiszem, nem volt botrány.” Egyszer így szólt a zenészekhez: „Muzsikáljanak, az Istenért! Én csak hadonászni tudok, az én pálcám nem tud megszólalni”.
Ha valami nem volt elég lírai, azt mondta: „Olyan hideg, mint a kutya orra”. Milyen muzsikus az, aki nem tudja, hogy ceruza, radír, dugóhúzó, továbbá sörnyitó nélkül nem muzsikus a muzsikus! – mondta egyik próbán Ferencsik. Történt ez akkor, amikor az egyik alkalommal nem volt valamelyik zenésznek ceruzája, hogy bejegyezze a kottába az utasítást.
Ferencsik 1968-ban, Makarov felv.
Egy alkalommal nem volt nála szemüveg, hogy bejegyezzen valamit egy zenésze partitúrájába. Többen is nyújtották a szemüvegüket. Mire ô: „Mindegy bármilyen, én minden szemüveggel jól látok, de honnan gondolják, hogy tudok kottát olvasni?”
9
2009. nyár
Lemondás Wagner zenedrámáiban (I.) ilyen sok mindent takar ez a szó: le- életérôl, mert az egyre terhesebbé válik. Hétévenkénti mondás. Mi mindenrôl lehet, esetleg reménye, hogy hû nôre lel és így elnyeri végre a megkell lemondanunk életünk folyamán. váltást, a halált, sorra meghiúsul. Halálvágyának, az Ez történhet önként, történhet kénysze- életrôl való lemondásnak, külön motívuma van, amely rûségbôl. Elveszíthetjük a párunkat – például meg- már a nyitányban is hallható. A nagy I. felvonásbeli halhat – de el is vehetik tôlünk,vagy ô hagy el min- monológban /„...de jaj! A halált meg nem leltem én”/ ket. Minden esetben le kell mondanunk… Nagyon a halálvággyal hasonló érzéseket fejeznek ki a meghasonló fogalom a leszokás. Aki le akar szokni a semmisülés, a panasz és a reménytelenség dallamai. dohányzásról, annak le kell mondania a számára Halálvágy motívum: kedves dologról. Lemondhat az ember a hatalomról, anyagi javakról, barátságról, szerelemrôl, még az életérôl is. Ugyanezek kényszerítettek is lehetnek… Most e sokszínû és sokértelmû szónak szeretnék egy kicsit utánajárni Wagner zenéjében. Senta hûségesküje után /II. felvonás vége/ is felAzt hiszem e témával is köteteket lehetne megtölte- hangzik a halálvágy, de ekkor a boldogság téma köni. Tehát csak röviden, vázlatosan próbálom megvilá- veti – újra van remény! gítani a témát. Alapvetôen csak a Bayreuthban játVégül a Hollandi hajóraszállása elôtt, lemondva szott hét mûvel foglalkozom. Elsô alkalommal a há- szerelemrôl, hûségrôl, a halál általi megváltásról így rom korábbi operával. A lebúcsúzik: mondásnak nem mindig van „De téged megmentelek a szó legszorosabb értelmében én. Isten veled! „megnevezett” motívuma,de Eredj utadra, üdvössémaguk a történések és ezek gem, mindörökké!” zenei kifejezései elárulják, Senta az életérôl mond le, hogy lemondásról van szó. hogy megmenthesse a szereMinden mûben ugyanúgy kitett férfit, és a tengerbe veti domborodik ez, mint a megmagát. Lemondását megválváltás gondolata. A lemondás tás követi. A hajó elsüllyed, akkor nyer pozitív értelmet, ha és a szerelmesek együtt emelmegváltás követi. Wagner kednek a habok fölé. Erzsébet és Tannhäuser majd’ minden esetben a megE mûben Erik az, aki váltás valamilyen formájával nem képes lemondani szezárja mûveit. Van, hogy a megváltás mint motívum is relmérôl, Sentáról. Szerelmi vallomásai, könyörgéhallható, de mint például a Trisztán esetében átvitt ér- sei, esdeklései mind ezt tükrözik. Utolsó percig hartelemben történik a megváltás. Ilyen szempontból col a lányért. csak a Lohengrin kivétel. Nem véletlen, hogy maga a A Tannhäuser sokkal összetettebb ilyen szemzeneköltô mondja: Elzát megsiratta. Nézzük hát, ki pontból is. Érdekes módon nem a két fôszereplô kamirôl és miért mond le valamirôl, illetve kik azok, akik pott külön lemondás motívumot, – bár mint látni képtelenek a lemondásra. Közös vonásként kiemel- fogjuk többször is elôfordul ez az életükben – hahetjük a szerelmi szálat, pro és kontra. nem – Wolfram. Ô is szerelmes Erzsébetbe. Tudja A Bolygóban a Hollandi szívesen lemondana az azonban, hogy a lány mást szeret. Mivel Tannhäu-
M
10
2009. nyár sert barátjának tekinti és elismeri remek dalnok mivoltát is, csak addig reménykedik, ameddig ô vissza nem tér körükbe. Errôl nem szól a történet, de Erzsébet és Tannhäuser találkozásakor ez derül ki Wolfram szavaiból? „…Sorsom éjsötét lett, nincs többé már remény...” A dalnokversenyen, Wolfram második énekében szólal meg a szerelmi lemondás motívuma, majd a III. felvonás némajátékában, amikor Erzsébet finoman visszautasítja Wolfram kíséretét és a halálba indul. Szerelmi lemondás motívum:
Vénusz nem akar Tannhäuserrôl lemondani. Még meg is átkozza az elvágyódót. Erzsébet egész élete lemondásokkal teljes. Miután a Dalnok elhagyta Wartburgot, a leány „Csak árva bús magányban élt”. Ezt fejezik ki saját szavai is: „…s hogy aztán rád hiába vártam, a béke, s a kedv elszállt..” A II. felvonás végén a férfi életéért könyörög. Ez egyben azt is jelenti, hogy le kell mondania a boldogságról. Imájából, amelyek utolsó szavai is kiderül, hogy bár várja Tannhäuser visszatérését, ô már az égnek szentelte magát: „...Lelkem az égbe már úgy érjen, Mint arra méltó szûzi lány!… Utolsó szavai is a dalnok lelki üdvéért esedeznek: „Ó, szánd meg ôt, ki bûnben él!” Természetes, hogy lemondása megváltást fogan. Tannhäuser lemond Vénusz szerelmérôl és boldogan indul Erzsébethez. A dalnokversenyen mégis a szerelem istenasszonyát élteti, hozzá hívja dalnoktársait. Az emiatt nekitámadó nemesek, lovagok haragja, valamint a leány érette való könyörgése rádöbbentik, hogy eddig az Erzsébet iránti szerelme is Vénuszhoz, az érzékiséghez kötôdött. Teljes valóját eltölti az önvád. Vezekelve, bûnbocsánatot nyerni indul Rómába: „…hogy égi angyalom könnyeit megédesítsem...” A „római elbeszélésbôl” megtudjuk, hogy egész útja nem volt más mint önkínzás, lemondások sorozata. Nagyon komolyan gondolta ezt a zarándokutat. Lehet-e nagyobb, mélyebb bûnbánat, vezeklési vágy egy mûvész számára, mint: „…és hunyt szemmel, hogy ne lássam csodáit bolyongtam át Itália áldott földjét…”
A zene híven tükrözi lelkiállapotát, a lemondás áldozatát, bár nincs kimondott lemondási dallam. A pápa átka olyan kétségbeesésbe taszítja, hogy a remélt megváltás helyett a bûn útját választva Vénuszt hívja. Azonban hiába jelenik meg elôtte a csábító istennô, a varázsszó – Elisabeth – most is segít. Világossá válik, hogy Tannhäuser végleg lemond a földi szerelemrôl az égi szerelem kedvéért. Vénusz is belátja ezt: „Jaj! Számomra elveszett!” kiáltással tûnik el. A pásztorbot kivirágzik a pápa kezében. Tannhäuser Erzsébet ravatala mellett bûnbocsánatot nyerve hal meg. Az utolsó lemondást is megváltás követi. A Lohengrin-ben játszik elôször szerepet a hatalom a zenedrámák sorában. Ortrud, aki hatalomra vágyik, szövi cselekmény szálait. Hatalomvágyát vallási köntösbe burkolja – segítségül hívja a régi, elhagyott isteneket, Wotant, Freiát. Nem tud és nem is akar lemondani. Itt is, mint Vénusz esetében láttuk, – átkozódik, ha tehetetlenné válik. Ez az átkozódás úgy is felfogható, mint a lemondás tagadása. A másik pólus Elza, aki mást sem tesz, mint kénytelen lemondani. Elôször tiltásként jelenik meg a kényszerítô lemondás. Elza nem teheti föl a három kérdést. Tiltó motívum:
A lány boldog, és meg van gyôzôdve arról, hogy le tud mondani a kíváncsiságáról. (A kérdés meghal bennem). Végül Ortrud aknamunkája eredményeként mégis felteszi a kérdéseket. Ezért azután kénytelen férjérôl lemondani. Kétségbeesése kifejezôdik a zenei aláfestésben. Lohengrin lemondana szívesen hitvese kedvéért a hatalomról, hercegségrôl, fôvezérségrôl, de hiába. Elza kérdésére válaszolnia kell az egész nép és a király elôtt. E válasz a „Grál elbeszélés”. Hihetetlenül fájdalmas zene és szöveg érzékelteti Lohengrin kétségbeesését, de le kell mondania Elzáról és mennie kell. Még imájával visszaszerzi a kis brabanti herceget, Elza testvérét, majd „ távozik úgy, mint jött” – megváltás nélkül! A következô részben a Tetralógia „lemondásaival” foglalkozunk. Molnár Róbertné
11
2009. nyár
„Üvöltésükkel megrendítik a szívet, a világot” A Ring magyarországi megismertetésének 30 esztendeje Az elsô részletek Amikor Richard Wagner 1863. júliusában Pestre érkezett, hogy két hangversenyt vezényeljen, muzsikája már nem volt teljesen ismeretlen a magyar közönség elôtt. Tíz esztendôvel korábban a frissen alakult Philharmóniai Társulat zenekara Erkel Ferenc vezényletével nagy sikerrel mutatta be a Tannhäusernyitányt, és az elkövetkezô években is játszott részleteket e darabból és a Lohengrinbôl. Erkel azonban, féltve a honi zenekultúrát a német divattól, ódzkodott attól, hogy a Nemzeti Színház Wagner operáit egészében is bemutassa. A pesti Német Színház jó érzékkel használta ki a kínálkozó lehetôséget, hogy hatásos kihívást intézzen magyar vetélytársához, és 1862. márciusában színpadra állította a Tannhäusert. Az elôadás sikerét követôen a hazai wagnerianusok a sajtón keresztül támadásba lendültek, és mind hangosabban követelték, hogy Wagner mûveit végre a ma-
gyar opera is mûsorára tûzze, egyelôre azonban csak annyit sikerült elérniük, hogy a komponistát koncert vezénylésére hívták meg. A felfokozott várakozásnak megfelelôen Wagner szinte teljes keresztmetszetet adott az életmûvébôl a Nemzeti Színházban. A Tannhäuser, a Lohengrin, a Trisztán és Izolda és A nürnbergi mesterdalnokok jelenetei mellett a hazai közönség ekkor hallhatott elôször részleteket A nibelung gyûrûjének két estéjébôl: A walkürbôl és a Siegfriedbôl. Az elôbbibôl a Tavaszi dal és a Walkürök lovaglása, az utóbbiból a Kovácsdal szerepelt a programban. Wagner már a próbák folyamán elégedetten nyilatkozott a sajtónak: „Boldog lehet a színház, hogy ilyen zenekara van, mely ennyi kifejezéssel s biztonsággal játszik, s még alig találtam zenekart, amely rövid idô alatt így megértette, ily szabatosan és érzelemmel vitte volna ki eszméimet és intentióimat.”1 Mindkét hangverseny zajos sikert aratott, és a lapok elragadtatottan írtak az új zenérôl. Az egyik korabeli beszámoló – nyilvánvalóan a szövegkönyv tényleges ismerete nélkül – ekként lelkesedett: „Az est fénypontja azonban a Walkürök voltak. Ez oly hangfestmény, melyhez foghatót mi legalább még sohasem hallottunk. Csak Berlioz Rákóczijánál éreztünk hasonlót! Kaulbach Hunok csatája megzenésülve, ez a Walkürök lovaglása. Eleinte csak apró szellemcsoport rebben ide-oda, a hegedûhangok czikázva, kaczagva kísérteties jajgatással kergetik egymást, majd tompa zaj hallatszik messzirôl, közelebb jô, halljuk a fegyverek csörgését, száguldó mének dobogását, vad, harczi rivalgását. Óriási alakok merednek a felhôkbe, óriási kardokkal ütnek egymásra, s nem tudnak meghalni. A pajzsok csattognak, a láthatár elborul, s a hôsök vívnak. Lezörrennek méneikrôl, s százéves tölgyfákkal gyalog harczolnak tovább. Oh, Istenek, s nem tudnak elesni, de vérzenek, s üvöltésükkel megrendítik a szívet, a világot. Leírhatatlan zene, mely-
1 Színházi Látcsô, 1863. 106. sz. Idézi: HARASZTI Emil: Wagner Richard és Magyarország. Budapest, 1916. 247. (A továbbiakban HARASZTI 1916)
12
2009. nyár nek egetrázó viharában Wagner nyugodtan áll s kis pálczájával hol jobbra, hol balra int. Zenészeink hôs katonái voltak e nagyszerû hangvezérnek.”2 Richter és az Egylet A szerencsés csillagzat alatt született koncertek következtében Wagner mûvészete igen gyorsan utat talált a magyar közönséghez, legalábbis annak egy meghatározó részéhez. A formálódó Wagner-kultusz ráadásul 1871-ben hathatós támogatót kapott az akkor 28 Richter János éves Richter János karmester személyében. A gyôri születésû Richter bámulatosan sokoldalú muzsikus volt, karénekesként kezdte, tanult zongorázni, brácsázni, fúvós és ütôshangszereken játszani, a konzervatórium elvégzését követôen végül kürtösként helyezkedett el a bécsi Kärtnerthortheater zenekaránál. Éveken át Wagner kottáinak letisztázásában segédkezett, így lett a zeneszerzô pártfogoltja. Wagner ajánlására 24 évesen kinevezték a Müncheni Opera karigazgatójának, de 1871-ben hazatért, mivel a Nemzeti Színház új intendánsa, Orczy Bódog báró vezetô karmesternek szerzôdtette a visszavonuló Erkel Ferenc helyére. Richter hamarosan korának legelismertebb Wagner-dirigense lett. Ô vezényelte 1876-ban Bayreuthban a Ring premierjét, és évtizedeken át meghatározó szerepet játszott a bécsi, londoni és bajor zenei életben. Érthetô, ha már Pesten is leginkább Wagner mûveinek meghonosítását tekintette legfôbb feladatának – amiért hamar megkapta a nemzetietlenség vádját. Kinevezésének évében felújíttatta a már korábban bemutatott Lohengrint, majd a Nemzeti Színház hamarosan mûsorára vette a Bolygó Hollandit és a Rienzit is. Richter az elsôk között kezdte el szervezni a pesti Wagner Egyletet. Ezt az egyesületet – akárcsak Európa számos más országában – Wagner felhívására 2 Magyar Sajtó, 1863. július 25. Idézi: HARASZTI 1916255-256.
hívták életre elsôdlegesen abból a célból, hogy pártoló-részvények vásárlásával anyagilag támogassák a zeneszerzô gigantikus vállalkozását, a bayreuthi Festspielhaus megépítését. Wagner úgy vélte, korának operaházai technikailag nem alkalmasak rá, hogy a hatalmas zenei apparátust és bonyolult technikát igénylô mûveit színpadra állítsák. Egyedi akusztikájú épületet tervezett, hogy nyaranként nemzetközi fesztivál keretében adhassa elô zenedrámáit, mindenekelôtt a közel két évtizeden át készülô Ringet. A pesti egylet 1872. február 25-én tartotta meg alakuló ülését. Elnöknek Michalovich Ödön zeneszerzôt választották, aki maga is wagneri elvek szerint komponált operákkal vívott ki magának tiszteletet a hazai wagneriánusok körében. A titkári teendôket pedig nem kisebb személyre bízták, mint az ifjú Apponyi Albert grófra, a késôbbi jeles kultuszminiszterre. Az Egylet nem csak téglajegyek vásárlásával, de a Richter által szervezett külön koncertek bevételével is igyekezett segíteni Wagner álmának megvalósulását. Ez a buzgalom azonban nem csak híveket, de ellenségeket is szerzett a zeneköltônek. Sokan úgy vélték ugyanis, hogy a magyar pénzt nem holmi német fesztiválszínházra kellene fecsérelni, az összegnek sokkal jobb helye lenne itthon, a honi operajátszás és fôként a tervezett Magyar Királyi Operaház támogatására. A bayreuthi Festspielhaus bizonyosan nem jöhetett volna létre pusztán a nemzetközi Wagner-egyletek és jótékonysági koncertek bevételébôl. Avégleges megoldást II. Lajos bajor király nagylelkû anyagi támogatása jelentette. A színház alapkövét 1872. május 22én helyezték el Bayreuthban, és az ünnepségen Wagner dirigálta Beethoven IX. szimfóniáját a város rokokó színházában. A nemzetközi zenekarba több magyar muzsikus is meghívás kapott, köztük két olyan személyiség, akiket nemsokára a világ legnagyobb dirigenseiként tartanak számon: az ekkor még csak 17 éves Nikisch Artúr a hegedûsök között foglalt helyet, Richter János pedig ezúttal a nagydobot kezelte. Wagner második pesti koncertje A Festspielhaus épülete végül némi késedelemmel 1875. márciusára készült el, de Wagner még ekkor is adománygyûjtô koncerteket vezényelt szerte Európában. Épp e hónap folyamán – két bécsi fellépés között – a pesti Wagner Egylet meghívására újra fellépett hazánkban. Az est különlegessége volt, hogy Wagner a koncertet apósával, Liszt Ferenccel közösen adta a
13
2009. nyár Az Egyetértés szerint a „hangverseny a múzsának valóságos diadalünnepe volt”3, míg a Pesti Napló azt fejtegette, hogy A nibelung gyûrûje „csúcspontja Wagner alkotásainak. Ez az a határpont, melyen túl a programzene – a mai kor e jogosult és hatalmas vívmánya – tovább nem mehet. A drámai kifejezés non plus ultrája. Ebben az irányban benne van századunk egész szelleme.”4 Jóllehet a fellépés kétségtelen anyagi és erkölcsi elismerést hozott, Cosima Wagner igen lehangolóan emlékezett meg naplójában a pesti napokról. Férjével együtt elégedetlen volt a koncert elôtti estén a Nemzeti Színházban látott Bolygó hollandival, amit Richter alaposan meghúzott, és ráadásul felettébb zavaróan hatott a szövegeire oly kényes zeneszerzô számára, hogy a szereplôk részben magyarul, részben olaszul énekeltek. „Magyarország mindenképpen igen elszomorít – jegyezte fel Cosima – úgy tûnik, a teljes megsemmisülés felé tart. A közigazgatásban mindennapos a lopás (…), polgárság nincs, csupán felfuvalkodott és mûveletlen nemesség. A zenei viszonyok éppily elszomorítóak.”5 Angelo Neumann „repülô operatársulata”
Pesti Vigadóban. Amárcius 10-én tartott hangverseny elsô részében Liszt: A strassbourgi harangok címû kantátájának bemutatója, valamint Beethoven Eszdúr zongoraversenye hangzott el, az utóbbi Liszt zongorajátékával. Az est második felében Wagner ismét a Ringbôl vezényelt részleteket: a Siegfriedbôl a Kovácsdalt, Az istenek alkonyából a Siegfried halálát és a Gyászzenét, A walkürbôl pedig Wotan búcsúját és a Tûzvarázst. (A darabok betanítását Richter vállalta magára, sôt a Kovácsdalban hegedült, a Siegfried halálában pedig üstdobon játszott.) Bár a lapok erôsen drágállották a magas helyárakat, és továbbra is azon berzenkednek, hogy nem magyar célra történik gyûjtés, Wagner újabb fellépése is hatalmas sikert hozott. 3 Egyetértés, 1875. március 12. Hivatkozza: HARASZTI 1916 392. 4 Pesti Napló, 1875. március 11. Idézi: HARASZTI 1916 393. 5 WAGNER, Cosima: Napló. Vál., szerk.: Kroó György. Ford.: Hamburger Klára. Budapest, 1983. 167.
14
Az elsô, teljes magyarországi Ring-produkcióra 1883 májusában került sor – három hónappal Wagner temetése után. Ezúttal sem a Nemzeti, hanem a Gyapjú utcába költözött Német Színház vállalkozott a bemutatóra. Így ez a magyarországi premier is eredeti nyelven hangzott el, akárcsak jó húsz évvel korábban a Tannhäuser. Wagner eredetileg úgy gondolta, hogy a Ringet megôrzi Bayreuth számára, és másutt nem engedélyezi az elôadását, de hamarosan – részint anyagi okokból – elállt e tervétôl. Már 1878-ban Angelo Neumann, a lipcsei opera igazgatója engedélyt kapott rá, hogy a bayreuthi Tetralógia mását saját színházában, majd Berlinben is színre vigye. Az egykori tenoristából operaimpresszárióvá avanzsáló Neumann, aki igen jó kapcsolatot ápolt Wagnerékkel, azonban nem elégedett meg ennyivel. 1882-ben „repülô operatársulatot” szervezett Richard Wagner-Theater néven, hogy Európa operaházait végigjárva, mindenhová elvigye a nagy érdeklôdéssel várt darabot. E roppant vállalkozáshoz megvásárolta Wagnertôl az eredeti díszleteket, és két év alatt összesen 135 Ring-bemutatót tartott. Társulata hatvan tagú zenekart és huszonnégytagú
2009. nyár énekkart számlált, és a fôbb szerepekben olyan kiválóságok is felléptek, mint a Bayreuthban Brünnhildét és Kundryt alakító Amelie Materna, a New Yorkban is karriert csináló Anton Schott, vagy Lipcse és Hamburg magyar csillaga, Klafszky Katalin. Elsô karmesternek az ugyancsak magyar Seidl Antalt szerzôdtette, korának egyik legkiemelkedôbb Wagner-dirigensét. Seidl, hasonlóan Richterhez, korábban Wagner kopistájaként dolgozott, Neumann hívta Lipcsébe elsô karmesternek. (Késôbb jelentôs szerepet töltött be a New York-i zenei életben. 1897-ben a Parsifalt vezényelte Bayreuthban, sajnos a következô fesztivált már nem érte meg: 48 évesen hunyt el.) Angelo Neumann turnéja valóságos „flúgos futam” lehetett. A társulat általában mindössze öt napot töltött egy városban. Hazánkba május 23-án érkeztek, úgy, hogy elôzô nap még Triesztben játszottak. Pesten egymást követô napokon adták elô A Rajna kincsét, és Awalkürt, majd pihenésképpen hangverseny következett Wagner mûveibôl. Május 26-án folytatták a Ringet: a Siegfried, másnap Az istenek alkonya került sorra. Zárásképpen, a sikerre való tekintettel, megismételték A walkürt – 30-án már Grazban léptek fel. Szinte felfoghatatlan, miként volt képes a permanens utazások fáradalmaival terhelt együttes erre a feszített programra. A szédítô tempó természetesen kihatott a produkció színvonalára. A magyarországi Wagner-kultusz krónikása, Haraszti Emil szerint „ezek az elôadások – fôleg orchestrális részükben – meglehetôsen tökéletlenül adták vissza Wagner nagyszerû polyphoniáját, de legalább valamelyest fogalmat nyújtottak a magyar a közönségnek Wagner új stílusáról, a szavaló ének lényegérôl és az új zenedráma egész szellemérôl. Neumann Angelo kísérletét nálunk is teljes siker koronázta.”6 A közönség, amelynek soraiban az idôs Erkel Ferenc is megtalálható volt, a Tetralógia elsô két részét hûvösebb, a második két részét melegebb fogadtatásban részesítette. A Pesti Hírlap kritikusa úgy vélekedett, hogy „megnyitandó új operaházunk nem fog késhetni Wagner Richárd ezen újabb zenedrámáinak színrehozatalával. Arról nézetünk szerint szó sem lehet, hogy az egész drámacyklust elôadják; ez alig legyôzhetô pénzügyi és technikai akadályokba ütköznék. De nem is sokat veszí-
tünk a Rheingolddal vagy Siegfrieddel. Ellenben a Walküre és a Götterdämmerung meggyôzôdésünk szerint állandó helyet fognak maguknak követelni új operaszínházunk mûsorán.”7 Mahler bemutatói A magyarországi operajátszás fénykora Gustav Mahler zeneigazgatóságával köszöntött be. A komponistaként még szinte ismeretlen Mahlert 1888-ban nevezték ki a Magyar Királyi Operaház élére – négy évvel azt követôen, hogy az Ybl Miklós által Mahler tervezett palotát átadták. Az új nemzeti operában Wagner zenéje kiemelt szerephez jutott, amit szimbolikusan jelzett, hogy a megnyitó ünnepség mûsorában a Bánk Bánból és a Hunyadi Lászlóból választott részletek mellett a Lohengrin elsô felvonása is elhangzott. A nyitó évadban a Lohengrin és a Tannhäuser, majd hamarosan a Mesterdalnokok és A bolygó hollandi is a repertoárba került. Ám valójában Mahler volt az, aki az igazán színvonalas Wagner-elôadásokat meghonosította nálunk. Mikor Budapestre érkezett, A walkür színrevitele már szerepelt a tervek között, de ô az egész Ring-ciklust be akarta mutatni, ezért A walkürrel együtt A Rajna kincsét is a programba illesztette. Éleslátására jellemzô, hogy azonnal felmérte: az akusztikai arányokat tekintve az új épület nem lesz alkalmas a zenedráma elôadásához, ezért a zenekart egy méterrel lejjebb sülyeszttette. A Ring elsô két darabjának magyar nyelvû premierje az új zeneigazgató karmesteri bemutatkozása is volt egyben. Mivel a közhangulatnak megfelelôen ragaszkodott a magyar nyelvû opera-
6 HARASZTI 1916. 408–409. 7 Pesti Hírlap, 1883. 151. sz. Idézi: PÁNDI Marianne: Hangászeti mulatságok. A 19. század magyar zenei élete a kritikák tükrében. Budapest, 2001. 162. (A továbbiakban: PÁNDI 2001)
15
2009. nyár játszáshoz, komoly gondot jelentett számára az énekesgárda összeállítása. „Igazi tenor-ínségben szenvedek és a legabszurdabb nehézségekbe ütközöm mindenütt” – panaszkodott egy levelében,8 de a nyelvi korlátok miatt külföldrôl mégsem szerzôdtethetett énekeseket. És bár kezdetben elégedett volt a zenekarral, hamar összetûzésbe került a végeláthatatlan próbákhoz nem szokott, fegyelmezetlen muzsikusokkal. A betanítást saját maga végezte – az anekdóták szerint fáradhatatlanul: „Mahler elemében volt, a zenekari árokból föl-föl szaladt az összekötô lépcsôn a színpadra, ott elôjátszott a színészeknek, majd folytatta a dirigálást. Ez esti próba volt, elôzôleg már reggel korrepetált, zongorán kísért. Nem is ért volna véget a próba talán éjfélig sem, ha egy incidens nem jön közbe. A kardmotívum elsô fölcsendülésénél a trombitás borzalmas gixert fújt. Mahler kétségbeesetten kiáltott fel: ’Mann, morde mich nicht!’ (Ember, ne ölj meg!) A trombitás szégyenkezett, de amikor megismételték a részt és a kritikus helyhez jutottak, nagy izgalmában még hamisabbat fújt. Mahler befogta a fülét, lábával toporzékolt és kínjában fütyülni kezdett. Színpadon, zenekarban óriási derültség. Mahler pedig dühösen elrohant.”9 A nyolcvan próba azonban megtette a hatását, és az együttes kitûnôen felkészült. A kettôs bemutatóra végül 1889. január 26-án és 27-én került sor. A Rajna kincse premierjét baljós jelek kísérték. Mielôtt az elôadás elkezdôdhetett volna, a színpadon macska szaladt át, majd mikor Mahler a pulpitusra lépett, a súgólyuk mellett tûz ütött ki. A lángokat szerencsére sikerült eloltani, és bár a kezdés komoly késedelmet szenvedett, az este ragyogóan sikerült. A másnapi Walkürt is nagy ováció fogadta. Nemcsak az énekeseket és a karmestert, de még a rendezô Alszeghy Kálmánt is kitapsolták a függöny elé, ami akkoriban ritkaságnak számított. Többségében a sajtó is elragadtatott hangon írt az
elôadásról. „Mahler Gusztáv operaigazgató tegnap nagy mûvészi tettel lépett közönségünk elé. Az eredmény fényesen igazolta azokat, akik ôt operánk élére meghívták (…) Egészen új szellem lengte át operánkat” – írta a Fôvárosi Lapok kritikusa.10 August Beer a Pester Lloydban azt fejtegette, hogy „bayreuthi igényû összmûvészet valósult meg a budapesti operaház színpadán.”11 Az egyébként mûvészettörténész Lázár Béla pedig úgy vélekedett, hogy „tegnap elhallgattak az antiwagneristák is. Aligha volt valaki a nézôtéren, ki nem a legnagyobb gyönyörûséggel hallgatta az elôadást. Következményeiben jelentôs tett ez, nagyban fogja emelni a bizalmat Operánk iránt.”12 Születtek óvatosabb értékelések is. Péterfy Jenô például terjedelmes esszében elemezte a Tetralógiát, a bemutatót és annak tanulságait, s bár mindvégig elismeréssel ír a produkcióról, zárásképpen megállapítja: „A Walkür csak nehezen lesz repertoárdarab. Kíváncsiságból elmegyünk néha ugyan fél hétkor a színházba, s maradunk ott tizenegyig, de gyakran nem ismételjük.”13 Ám olyan ellendrukkerek is akadtak, mint a Kis Újság publicistája, aki szerint: „A m. kir. Opera a magyar dalnak legyen mûvelô háza és ne szolgáljon arra, hogy a külföldrôl hozott magyar pénzen tartott kétes tehetségek német zenei termékekkel tegyenek benne méregdrága kísérletet.”14 Az énekesek közül Broulik Ferencnek nem lehetett könnyû dolga, hiszen A Rajna kincsében Logét, másnap A walkürben Siegmundot énekelt, de helytállt, és a Tavaszi dallal tapsvihart aratott. A hatalmas hangú Ney Dávid Wotanját ugyancsak kedvezôen fogadta a publikum. A kor legjelesebb magyar Wagner-énekesének az Alberichet megjelenítô Takács Mihály számított, akirôl Haraszti Emil megjegyzi: „Alberichjének alakítása miatt Bayreuthba is meghívták vendégszereplésre. Takács Mihály a magyar szavaló-énekstílus megteremtôje. (…) És bár ízig-
8 Gustav Mahler levele Max Staegemannhoz, 1888. december 20. Idézi: NÉMETH Amádé: Gustav Mahler életének krónikája. 1984. 9 (A továbbiakban NÉMETH 1984) 9 Bódi Izor visszaemlékezését (Operai reminiszcenciák. Pesti Hírlap, 1921. július 22.) hivatkozza: GEDEON Tibor – MÁTHÉ Miklós: Gustav Mahler. Budapest, 1965. 91. (A továbbiakban GEDEON – MÁTHÉ 1965) 10 Fôvárosi Lapok, 1889. január 27. (Péterfy Jenô.) Idézi: NÉMETH 1984 97–98. 11 Pester Lloyd, 1889. február 6. Idézi NÉMETH 1984 100–101. 12 Fôvárosi Lapok, 1889. január 27. (Lázár Béla) Idézi: GEDEON – MÁTHÉ 1965 101–102. 13 PÉTERFY Jenô: A Rajna kincse s a Walkür a Magyar Királyi Operaházban. Budapesti Szemle, 1889. március. 462–469. Újraközölve: PÉTERFY Jenô zenekritikái. Vál., szerk.: Wilheim András. Budapest, 2002. 212–220. 14 Kis Újság, 1889. január 27. Idézi NÉMETH 1984 99.
16
2009. nyár vérig magyar ez a stílus, mégis wagneri mintára szöveg és dallam egyenrangú tényezôként forr össze benne.”15 Az igazi felfedezést azonban a Brünnhildét éneklô Szilágyi Arabella jelentette. Az ifjú szoprán két évvel korábban csúfosan megbukott Viktor Nessler ma már elfeledett darabjában, A säckingeni trombitásban, de Mahler – titokban, hogy ne legyen belôle idejekorán botrány – mégis rábízta a fôszerepet, és személyesen készítette fel e kockázatos feladatra. Szilágyi Arabella olykor disztonált ugyan, de nagy meggyôzô erôvel alakította Brünnhilde szerepét. Wagner-heroinaként gyorsan felívelô karrierjét mi sem mutatja jobban, minthogy néhány évvel késôbb, már így írtak róla a lapok: „A ’Walkür’ czimszerepében ma este viszontláttuk Szilágyi Arabellát mint vendéget. Nôi szépségének teljes varázsában jelent meg most is elôttünk. A walküröket, akik a kiváltságos halottakat felvitték a Walhallába, a népképzelet korántsem rajzolta magának olyan ideálisan szépnek és rózsaszín-arczunak, aminônek Szilágyi Arabella – akaratán kívül – eszményíti. Természetadta lényén már a ’Walkür’-ben is az az erôs érzéki csáb ömlik el, melylyel Brunhilda voltakép csak a tetralogia második felében jelentkezik. Wagner az ô bôbeszédû utasításaiban a walkürtôl egy ’bágyadtan átszellemült’ arczot (ein malt durchgeistigtes Antlitz-ot) követelt, amelynek nem szabad hipnotizálnia a nézôben a férfit. A Szilágyi Arabella szépsége ellenben sugárzó, és delejes áramát nehéz izolálni. Nem veszi tehát nékünk rossz néven, ha itt elsôsorban külsô megjelenésérôl szólottunk. Brunhilda alakját – sietünk hozzátenni – drámailag is kinövesztette, tehát rászolgált arra a meleg és egyértelmû rokonszenvre, amelylyel a közönség fogadta.” A teljes Ring Hiába volt azonban siker és lelkesedés, hiába, hogy Beniczky Ferenc intendáns hosszú levélben köszönte meg a két estét, magasztalva az új zeneigazgató „zsenialitását, önfeláldozó munkásságát és
ernyedetlen buzgalmát”, valamint azt a tehetséget, hogy a magyar együttesbôl a legjobbat tudta kihozni,17 a hangulat hamarosan Mahler ellen fordult. A társulattal is kiélezôdött a viszonya, és az Operaházból mind többen sírták vissza a sokkal kevésbé eréNikisch Arthúr lyes – és ezért mindig népszerû – Erkel Sándor karnagyot. Még Eötvös Károly is osztotta ezt a véleményt. Nem átallotta azt írni Mahlerrôl, hogy „amikor kart vezetett, hat kézzel, hat lábbal és hat füllel dolgozott s ugrált, mint a majom a fán. A saruszíját se oldhatta zeneértésben és karvezetésben a mi Erkel Sándorunknak, de azért három akkora fizetése volt, mint ennek.”18 Mikor 1891. januárjában Beniczkyt menesztették, az intendánsi székbe Zichy Géza gróf került, akinek elsô dolga volt a nagyszerû zeneigazgató további operaházi mûködését ellehetetleníteni. Gustav Mahler egy hónap múlva szerzôdést bontott és Hamburgba távozott. A Ring folytatására a következô évben mégis sor került, a rossz nyelvek szerint leginkább csak azért, hogy Mahler ne tûnjön pótolhatatlannak. Az elôadás színpadterve továbbra is Alszeghy Kálmán elképzelésén alapult, és a mû betanítására a cseh Josef Rebic˘eket kérték fel. A Budapestre varsói és prágai operaházaknál szerzett tapasztalatok után érkezô Rebic˘ek sokkal kisebb tehetségû komponista és elôadómûvész volt, mint Gustav Mahler. A Siegfriedet összeszedetten, de meglehetôsen vontatottan, a magyar közönség temperamentumához képest hidegen dirigálta. Kozma Andor a Nemzetben azt írta, hogy „sokan elaludtak, mire Brünnhilde feléb-
15 Haraszti 1916 417. 16 m. g.: Operaház. Országos Hírlap, 1898. november 6. 9. 17 Beniczky Ferenc levelét közli: GEDEON – MÁTHÉ 1965 104–105. 18 WÖTVÖS Károly: Szilágyi és Káldy. Budapest. 1906. 194. Idézi: SZEGEDY–MASZÁK Mihály: Nemzeti kultúra és világszínvonal: feszültség vagy összhang. Mahler és a magyar szellemi élet. Muzsika, 2006. 11. (november) 11.
17
2009. nyár redt”.19 Az istenek alkonya néhány hónappal késôbb került színre, a Zenelap szerint „kifogástalanul precíz elôadásban, bár a zenekar csak technikailag felelt meg feladatának.”20 A Borsszem Jankó címû élclap a premierrôl gunyoros írásban számolt be, amelyben többek között ezt olvashatjuk: „Hol derül, hol borul. Hol istenpitymallik, hol istenalkonyodik. A szín hátuljában a Rikárd-szikla Wagner profiljével. Jobbra egy fa, mely Apponyit ábrázolja ábrándozva, s Liszt arcélét mutatja, amint feddôleg tekint az intendánsi páholyba. (…) Hagen, a zord bakter a küszöbön ül, térdje közt a dárdával és a mesebeli Struwel Péter óriási törpének ezt énekli: ’Kilencet ütött az óra!’A publikum, mely 6 órától kezdve élvez, azt hiszi, hogy már éjfél van. Az álomhozó setétben legalább a felét elnyomta a Rebicsek úr buzgósága, amit a földre ejtett gukkerek koppanása is bizonyít.”21 Bizony nagy kár, hogy a Ring második két részét nem egy Mahler-kaliberû karmester ismertette meg a hazai közönséggel. Alig egy év múlva már, amikor
Nikisch Artúr lett az Operaház zeneigazgatója, feltehetôen lelkesültebb lett volna a fogadtatás. Ha ô tanítja be a darabot, bizonyára nem terjed el az a nézet Az istenek alkonyáról, hogy „a részletek minden szépsége mellett a zenedrámát sok helyütt sivárság jellemzi s hogy általában a tetralógia leggyengébb része. Ezt az ítéletet a zenetörténet igazolta – fejtegeti Haraszti Emil 1916-ból visszatekintve – és az Istenek alkonya sem külföldön sem nálunk nem vált állandó népszerû mûsordarabbá.”22 A nibelung gyûrûje mindenesetre – harminc esztendôvel azt követôen, hogy Wagner elôször vezényelt belôle részleteket a magyar publikumnak – a nemzeti operajátszás részévé vált. Az elsô teljes Ring-ciklust 1893. január 30. és február 4. között láthatta a Magyar Királyi Operaház közönsége, ami egyfajta világrekordnak számított, hiszen a Tetralógiát teljes egészében – a német operaházakon kívül – Budapesten vitték elôször színre saját erôbôl. Rockenbauer Zoltán
Wagner elôadások 2009–2010 Bayreuth 2009 Trisztán Mesterdalnokok Ring
júl. 25. aug. 4. 13. 17. 28. júl. 26. aug. 3. 6. 14. 18. 26. júl. 27. 28. 30. aug. 1. 7. 8. 10. 12. 20. 21. 23. 25. aug. 2. 5. 15. 19. 27.
Parsifal Wels 2009 Lohengrin máj. 24. 30. Parsifal máj. 26. 28. (Németh Judittal) Bécs Staatsoper 2009 Lohengrin okt. 4. 7. 11. Ring nov. 7. 8. 11. 14. 21. 22. 25. 28. Trisztán dec. 14. 18. 22.
Magyar Állami Operaház 2009–2010 T annhäuser nov. 14. 19. 22. 29. Mesterdalnokok 2010 jan. 20 24. 27. Parsifal 2010 ápr. 2. 10. Budapesti Wagner Napok-MÜPA 2009 Ring I. jún. 11. 12. 13. 14. Ring II. jún. 18. 19. 20. 21. Parsifal jún. 26., 28. Budapesti Wagner Napok-MÜPA 2010 Trisztán máj. 29. jún. 1. jún. 16. Ring jún. 10. 11. 12. 13.
A Budapesti Wagner Napok 2010-es elôadásaira már kaphatók bérletek a Mûpa jegypénztáraiban. A nibelung gyûrûjére váltott bérletekhez ötödikként 15% kedvezménnyel választhatja a Trisztán és Izolda jún. 1-jei, vagy 16-i elôadását. A Wagner Társaság kedvezményes jegyei 2009. szeptember 27-tôl, október 20-ig rendelhetôk a Társaság rendezményein, illetve ügyeleti idôben irodájában. (Bp. Dalszínház u. 10. Tel.: 467-0611)
19 Nemzet, 1892. április 10. Idézi: HARASZTI 1916. 319. 20 Zenelap, 1892. 22. sz. Idézi: PÁNDI 2001 163. 21 Borsszem Jankó, 1892. december 18. 22 HARASZTI 1916 418 23 V.ö: HARASZTI 1916 419.; FODOR Gyula: Richard Wagner. A nibelung gyûrûje. Budapest, 1936. 65.
18
2009. nyár
Az istenek alkonya a bécsi operában bécsi Staatsoper 2009 májusában-júniusában új színrevitelben három szériában mutatja be a Ringet. A Wagner-ciklus négy epizódjából elsôként a Siegfried került bemutatásra 2008-ban tavasszal, majd decemberben Az istenek alkonya következett. Rögtön a legelején magával ragadja az embert a darab különös hangulata. Kezdetben valahogy alig tûnik fel, hogy minden fekete. Fekete padlózat, fekete térhatároló falak, és fekete ruhák, így a nornák is fekete nagyestélyiben jelennek meg az elôjátékban. Ahogy a nornák elvétik a szálat, és nem tudnak úrrá lenni a helyzeten, mindhárman összeölelkeznek középen mint egy Klimt festményen és összeborulva forognak még, a kötelék a derekukra fonódik és összefûzi ôket az örökkévalóságig. A fekete – az elegancia színe – egyben azt is jelenti, hogy ez egy ünnepi alkalom. A Wagner-élvezônek valódi ünnepet jelent beülni a Ringre, különösen annak záróeseményére, Az istenek alkonyára. Ünnepeljük meg, hogy együtt lehetünk, és részesei lehetünk e nagyszerû történet záró epizódjának, monumentálisan felemelô zenéjének. Mert Wagner értôi, kedvelôi kicsit olyanok, mint a muzulmánok, akiknek legalább egyszer az életben el kell zarándokolniuk Mekkába. Szeretnek elzarándokolni olyan helyekre, ahol a legértôbb módon találkozhatnak Wagner-interpretációkkal. Csakhogy elôfordul, hogy ügyeletes rendezôk felülírják a mester elképzeléseit, például Siegfriedet kötözködô gézengúzként látjuk viszont, a Parsifal figurái esetleg a zárt osztályon alakítanak, vagy Hans Sachs giccsfestôvé válik. Van, hogy a rendezô úgy gondolja, akkor szól leginkább a ma emberéhez, ha valamelyik epizód egy autópálya völgyhídja alatt játszódik. Pedig ezek csak külsôségek, talán azt próbálják ezzel takarni, hogy az emberi gesztusok szintjén képtelenek a wagneri üzenet lényeget átadni a ma emberének. Egyszerûbben kifejezve, elôfordul, hogy az opera-rajongó elzarándokol a Wagner-rajongók Mekkájába, Bayreuthba, ahol aztán jólirányzott „lelki fenékberugásban” részesítik. Kíváncsi lennék, hogy mi történne, ha a Mekkába zarándokoló mohamedánokat a szent kôre vésett Allah-karikatúrák fogadnák. Valószínû-
A
leg nem tapsolnának illemtudóan. Divatos valami extravagánsat alkotni. Persze ilyet lehet úgy, hogy egy rendkívülinek mondott rendezô-egyéniség rátelepszik a mûre, és azt képletesen „megerôszakolva” a saját elképzeléseit mesélteti el a szerzôvel. Igazán nagy alkotás viszont akkor születhet, ha a rendkívüli képességekkel rendelkezô rendezô elképzelései összeadódnak az eredeti üzenettel. Bécsben egy ilyen rendkívül nagy ívû alkotás született most, utolsó epizódja a májusban kiteljesülô, és három szériában bemutatandó Ringnek, melybôl ezt megelôzôen csak a Siegfried bemutatására került sor tavasszal. Ez a Siegfried mintha némileg hajazott volna a MÜPA-beli színrevitel technikai arzenáljára. A sárkánnyal való küzdelem például vetített háttérrel készül, majd a haláltusáját vívó Fafner elôbújva sárkány-mivoltából vagy négy-ötméteres magasságig tornyosul fel. Ez, akkor ott úgy tûnt, felveszi a kesztyût a budapesti elôadással. Nem is lett volna ezekkel gond, de aztán jöttek kevéssé tetszô megoldások, mint például az, hogy Wotan szabályosan elássa Erdát. Valahogy sem a figurák isteni rangjához, sem pedig a darab szellemiségéhez nem illik, ahogy a Vándor fogja a lapátot, és elkezdi vele rászórni a földet az elsüllyedô istennôre. Az olyan formabontások is öncélúaknak tûnnek, mint hogy a Vándor nem visel kalapot. Amikor Siegfried megkérdezi tôle, hogy minek viseli a kalapot a fején („de furcsa rajtad ez a nagy kalap/Hát az arcod miért takarod el?”), akkor most nem tudni pontosan, ki a hülye, Siegfried hogy nem veszi észre amit mi, hogy a Vándor hajadonfôtt van, vagy mi, hogy ezt a rendezô esetleg poénnak szánta, vagy a rendezô, aki eltért a szerzôi elképzelésektôl. Mindezt csak azért bocsátottam elôre hogy éreztessem, azzal az elôérzettel ültem be Az istenek alkonyára, hogy zeneileg nagyszerû produkciót remélhetek ugyan, viszont a rendezôi felfogástól nem sok jót vártam; szerencsére ezúttal feleslegesnek bizonyult aggodalmam, döbbenetes élménnyel gazdagodva távoztam. A darabon az a bizonyos ünnepi hangulat vonul végig, és némi gyász, hiszen végül is drámát látunk. Az általános feketeségben az elôvillanó legcsekélyebb színnek is fokozatos jelentôsége van, és esztétikailag
19
2009. nyár is lenyûgözô, amikor a háttérben sejtelmesen átszûrôdik a Rajna zöldes fénye, ahogy megcsillan a fény a Gutrune szénfekete ruháját díszítô skarlátvörös strasszokon, vagy ahogy Brünnhilde fekete köpenyének néha elôvillan fehér bélése. (Rendkívüli fontossággal bír, hogy a fehér szín kizárólag Brünnhilde ruházatában jelenhet meg, utalva a Ring egyetlen pozitív hôsének lelki tisztaságára.) Az általános feketeségben még érdekesebb a gibichung férfiak ezüst páncélsisakja, melynek színárnyalatára válaszol a gibichung asszonyok öltözetének acélszürkéje. Egyedül a sellôk válnak ki az általános szénfeketébôl néhány villanásra a salzkammerguti tavak türkizét tükrözô fürdôsapkájukkal. A színrevitel újszerûsége nem grandiózus külsôségekben nyilvánul meg, hanem a lelki rezdülések finomra hangolt ábrázolásával. Amilyen megragadó a nornák egymáshoz simuló körtánca az elején, ugyanolyan meghatóan kedves a sellôk jelenete Siegfrieddel. A fekete csónakok közül incselkedve elô-elôbújó sellôk Siegfrieddel a rossz hírt közölve részvéttel telve ölelik át ôt, hozzábújva meghitten veszik körül. Ahogy a pozitív érzelmek megkapóan jutnak kifejezésre a rendezésben, úgy a konfliktusok megfogalmazása is fizikailag erôteljesebb a megszokottnál. Brünnhildének közelharcot kell vívnia Waltrautéval hogy az le ne tépje kezérôl a gyûrût. Hagen a lándzsájával teljes harckészültségbe helyezi magát Siegfried ártatlan kérdésére, hogy Gunthert barátjának tekintheti-e, vagy meg kívánna esetleg küzdeni vele. Siegfried döbbenete talán nem volt még ennyire mély, amikor a halálos döféstôl rádöbben, hogy Brünnhilde személyében a legtökéletesebb partnert, a legnagyobb értéket dobta el magától. Ebben a döbbenetben még az is feldereng, hogy vajjon hány ország lakossága döbben rá majd ilyen elemi erôvel környezete, országa teljes lepusztítására és tönkretételére a média, a reklámok mákonyos kábulatából való ébredését követôen, amikor már természetesen késô lesz. Természetesen egy rendkívül szuggesztív elôadás esetében valahogy benne van a levegôben, hogy a végére azért tartogat valami meglepetést a rendezô. És valóban, a rendkívül következetes, és a szerzôi instrukcióknak megfelelôen vezetett interpretáció alaposan megtekert a legvégén. Wagner annak idején, amikor mûvei elkészültek, aggódva leste barátai
20
ítéletét hogy nem találják-e a darabot túlságosan pesszimistának. A mai kor viszont történéseivel még Wagner enyhe pesszimizmusára is rácáfolt, s a rendezô is végeredményben a wagneri szellemiséghez tartva választotta a befejezésnek ezt a mondjuk úgy, súlyosabb variációját. De végeredményben Budapesten is láttunk már olyan darabot Wagner drámai példaképétôl, Shakespeare-tôl, melyben Prospero elhajított varázsvesszejét a legvégén elcseni Caliban. A rendezéshez alázattal közeledve tehát nyilvánvaló, lehet úgy megújítani Wagner darabjait, hogy a merôben újszerû felfogás nem értékromboló, deheroizáló, hanem éppen értéknövelô is egyben, és ezt nem ártana például Bayreuthból is észrevenni, megszívlelni. Sok vélemény elhangzott a MÜPA Ringjével kapcsolatban, melyekbôl nagyjából egyértelmû a következtetés, hogy vannak ugyan rendkívül hatásos és ötletes epizódjai a Tetralógia budapesti színpadra állításának, de ezeknek nagy része sajnos következetlen vizuális blöff. (ld: Bóka Gábor: Szabad ötletek jegyzéke. Hírmondó 2008. nyár-ôsz). Nos, a Staatsoperben a Götterdämmerung csak a legutolsó néhány percben vet be vizuális technikát, akkor viszont az úgy szól, hogy elképesztô. Ahogy a teljes fekete környezetben él igazán az a kevés megjelenô szín, úgy a végig eszköztelen, végsôkig leegyszerûsített, és inkább az emberi érzelmek nyelvén beszélô elôadásban csattan igazán nagyot a végén megjelenô vizuális technika. A lírai részek talán soha nem szóltak ilyen meseszerûen, az erôteljes részletek ennyire dinamikusan, a zene összhatásában ennyire ünnepélyesen. Az elôadás dirigense a linzi születésû, majd Zürichben aztán Clevelandben nemzeti karriert befutott, és most Bécsbe visszacsábítva azonnal a közönség kedvencévé fogadott Franz Welser-Möst. A színpadra állítás, rendezés Sven-Eric Bechtolf munkáját dícséri, akivel tökéletes egységben mûködött a kosztümtervezô Marianne Glittenberg. Eva Johansson Brünnhildeként, Stephen Gould Siegfriedként, Eric Halfvarson Hagenként a legjobbat nyújtja, ugyanúgy, mint a Waltrautét alakító Mihoko Fujimura. A közönség szûnni nem akaró tombolásban ünnepelte a kiemelkedôen magas színvonalú rendezés, a látványtechnika, és a tökéletes zenekari munka kápráztató összhangját. Dékány Tibor
2009. nyár
Várjuk olvasóink válaszát apunk már máskor is megkísérelte egyegy körkérdéssel megmozgatni olvasóink aktivitását. Egy idôben vitát folytattunk a Ring optimista vagy pesszimista végkicsengésérôl. Szívesen közöltünk (és közlünk) érdekes visszatekintéseket az „Utam Wagnerhez” témában. Most újabb szellemi játék következik. Ha Mozart operai fômûveit tekintjük, megkockáztatható az a vélemény, hogy a Figaro házassága a legsajátosabb (azaz ebben az esetben a legmozartibb) operája, A varázsfuvola a legnagyobb zenemûve e mûfajban, és a Don Giovanni tarthat rá leginkább igényt, hogy az operák operája minôsítést elnyerje. A Figaro fenti besorolását érzem ugyan, de indoklásra nem vállalkozom. A Zauberflöte esetében a muzsikának a mélysége, a mindvégig mesterien magas színvonala és az egyedi (éppen erre a darabra jellemzô) légköre vall a nagyságra, továbbá az, hogy a különféle hangu-
L
személyiségét, egymáshoz való viszonylatait. Fussunk végig gondolatban Wagner, – Verdi, Puccini – színpadi mûveinek vonulatán. Melyik három alkotás-
Verdi
nak juttatnánk ugyanezeket a kiemelô minôsítéseket? Olvasónk tehát kilenc kérdésre is felelhet. Alig hiszem, hogy könynyû lesz választ adni, magam is csak hat esetben próbálkoznék határozott véleménnyel. Á. A.
Wagner
Puccini
latok feltételezik, szervesen kiegészítik egymást. A Don Giovannit szinte közhely az operák operájaként említeni: azt a mûvet, amelyben a zene annyira tüzetesen hozzásimul a mozgalmas cselekmény fordulataihoz és annyira találóan festi a szereplôk
Azaz: 1. Keresni kell a zeneszerzô legjellegzetesebb mûvét. 2. A zenéje révén „legnagyobb” operai alkotását megnevezni. 3. Az ön számára a színjáték és a zene tökéletes összhangja folytán legkedvesebb opera, zenedráma. Ha még röviden azt is megírja, miért, választotta a megjelölt mûveket, úgy sorsoláson újságunkra egy évi elôfizetést vagy könyveket nyerhet. Válaszukat várjuk a szerkesztôségbe, cím: Wagner Hírmondó 1148 Bp. Kerepesi út 76/E. II. 3.
21
2009. nyár
Részlet egy virtuális naplóból 2009. április 26. – a Wagner Társaság közgyûlése, vetítéssel agner Társaság némileg a Múlt kis szigete – no, nemcsak azért, mert magas az átlagéletkor; attól akár nyugdíjas-klub is lehetne. Épp ellenkezôleg: olyanok társasága, akik már öregedô szemmel is nézik a Wagner-elôadásokat, s eközben lelkük fiatal marad. Mert mi mással magyarázható, hogy a havonkénti összejövetelekre 200-250 fôt meghaladó érdeklôdô keresi fel a Marczibányi Téri Mûvelôdési Házat, hogy töltekezzen értékkel, szépséggel? Napjainkban korántsem különösebb feladat minôségi hallgatnivalót találni; akinek van ideje figyelemmel kísérni a média kínálatát, tanúsíthatja – a hangfelvételek bôségérôl nem is beszélve. Nos, a Társaság mindegyik rendezvénye önkéntes szellemi társulás; többen talán olyankor is elmennek, ha a meghirdetett látnivaló saját gyûjteményükben is megvan, mert a zene: közösségi mûvészet, másként hat „társaságban”, mint ha magányosan egy készülék elôtt hallgatjuk. Az áprilisi találkozáskor a közgyûlést követôen A walkür I. felvonásának koncertszerû elôadása szerepelt az éves programban. A felvétel 1963-ban készült, a Bécsi Ünnepi Hetek rendezvényén. A Bécsi Filharmonikusok Zenekarát Hans Knappertsbusch vezényelte, Siegmundot Fritz Uhl, Sieglindét Claire Watson, Hundingot pedig Josef Greindl énekelte. 46 éves fekete-fehér videofelvétel. Még, vagy már 46 éves? Sok-e interpretációtörténeti léptékkel nézve ez az idô? Kérdések, amelyek sokféleképp megválaszolhatók. – Már 46 éve – mondhatja, aki talán részese volt ha nem is az elôadásnak, de közvetítésének. – Még csak 46 év telt el azóta? – álmélkodhat a színes felvételekhez szokott fiatal. Mindkét lépték igaz, valódi. Ám miközben mondtuk-mondogattuk a bûvös 46-os számot, ehhez semmiféle rossz indulati töltés, elégedetlenkedés nem tartozott. Nincs tehát megkérdôjelezése a lehetôségnek
W
22
(Miért épp ezt? Miért nem színeset? Miért koncertszerût? stb.). Nem az „ez van, ezt kell szeretni” gesztusa lép érvénybe, hanem valami olyasmi, amivel a Múlt szigetén kívül ritkábban találkozunk: a kínált-kapott hallgatnivaló maradéktalan elfogadása. Teszik ezt olyanok is, akik otthon A walkür számos felvételével rendelkeznek – s azok is, akiknek zenehallgatói-befogadói figyelme hálás a wagneri mértékkel mérve rövid zenéért (mert ennyit tudnak követni, gond nélkül)? A Múlt szigetének sajátossága, hogy talaja a (Wagner-)zenerajongás „közös nevezôje”: azon áll mindenki, s így nincs alapja semmiféle konfliktusnak (a krákogás, zörgés, az énekessel együttdünnyögés – néha dühítô! – apróságaitól most nagyvonalúan tekintsünk el!). Megható, egyszersmind megszokhatatlan, hogy a program végén kis csoportok verôdnek össze, ahol megosztódnak az imént frissen szerzett élmények. Oly módon, mint a szeretet: az osztódás által nem aprózódik, s nem fogy el. Még egyszer végigélhetjük a látottak-hallottak jelentôs vagy jelentéktelen mozzanatait, vagyis a zene hatása csak lassanként cseng ki (tehát, kicseng, nem elhal – ugyanaz, de mégis, micsoda különbség!). Néztem az elôadást – pontosabban, amit a kameraállások láttatni engedtek, és ismét felidézôdött Pernye András alakja. Ô gyakran mondta (le is írta), hogy a zene vizuális mûvészet. Vitatkoztak is vele, barátok és szakmabeli nagyokosok – de az állítás igazságát (bár axiómának is tekinthetjük) el kell fogadni. Viszont, megjegyzendô, nem mindegy, a hallgatnivaló helyett van-e a látvány, vagy pedig a zene hatását kívánja fokozni. Néztem az énekeseket, s ismét visszakaptam a hitemet abban, hogy az énekes elsôdleges kifejezôeszköze a hangja. Ha azzal tud bánni (nemcsak – s nem is elsôsorban – technikailag, hanem zeneileg, mindig az adott mû szellemében), akkor nagy baj nem lehet. Akkor sem, ha oratorikusan, zenekar elôtt állva énekel felvonásnyi operarészletet. Ha pótszerként él olyan kifejezôeszközökkel, mint a moz-
2009. nyár gás, gesztikuláció, burkoltan azt fejezi ki, hogy maga sem bízik a hangjában. Más kérdés, hogy a hangilag megoldott énekes-szerephez lehet többletet adni jó színészi játékkal. .A felvétel másik nagy élményét az énekesek koncentrált tekintete adta; nem partnereikre figyeltek elsôsorban, hanem a mûre - megkockáztatom: a mû egészére. Ettôl kicsit szakrális lett (miként egy körmenetnél sem rendezi sorait a felvonuló papi testület; vagy profán példával: csoportos sportbemutatóknál - kihegyezetten: szinkronúszásnál – sem kontrollálják az adott pillanatbeli helyzetüket a résztvevôk); de még mindig jobb, mint ha afféle bazári amatôr-színjátszással kápráztatnák el közönségüket, a szemükkel is zenét hallgatókat. Szakrális volt az elôadás – azzá tette a koncent-
rált figyelem, amely sugárzott az elôadókból, s érezhetôen áthatotta a nézôteret. Mintha mindazok, akik ott megjelentek, megbecsülték volna, az élet adományaként fogadták volna azt a lehetôséget, hogy jelen lehetnek. És hogy, hogy sem: mintha mindez kisugárzott volna a felvételrôl a vasárnapi összejövetel résztvevôire is; ezúttal nem zörögtek a zacskók, legfeljebb az krákogott, akinek nagyon kellett. Néztük az elôadókat, a varázspálcát Knappertsbusch kezében, melynek apró rezdüléseire is lényegi változások következtek a hangzásban, s az ültébôl csak ritkán felemelkedô dirigenst, aki kozmikus jelentôségû dolgokat sejtetett… - két lábon állva a földön, a rusztikus, fából készült karmesteri asztalnál. Fittler Katalin
Ferdinand Leeke Siegmund és Sieglinde
*Napló, mert megôrzésre méltó személyes emlékek kerülnek rögzítésre; virtuális, mert a rögzítés csupán az emlékezetben történik.
23
2009. nyár
„Alter, brumm nicht…!” Egy operaszeretô élményei és elmélkedései „távol” Budapesttôl III. Több, mint morgolódás Faust! Térjünk vissza hozzá, mivel egy gyönyörû, igazi francia nagyopera, bensôséges jelenetekkel, hatalmas tablókkal, drámai építkezéssel, végletes és végzetes összecsapásokkal. Szóval minden benne van a partitúrában, „mi szem-szájnak ingere”. És, ha van egy okos rendezô, aki mindezeket hagyja „menni a maga útján”, no meg négy jó énekes, a többi – mint szokták mondani – jön magától. Sajnos, rendezôink újabban nem élnek az adott lehetôséggel, és valamiért ezzel az operával akarják megmutatni lelkük nagy mélységeit. Itt csorbul ki a megjelenítés és válik mûellenessé a pécsiek már fentebb „méltatott” elôadása és a totálkáros debreceni. A II. felvonásnak (egyes verziók szerint I. felv. 2. kép) van egy fontos jelenete, amikor Valentin rájön, hogy maga az ördög az, aki „mulattatja” a népet. Már akkor is eladó volt az egész világ? Valentin barátai élén kardot ránt, melyek sorra eltörnek a sátán bûvkörén. Erre megfordítják a kardokat, a keresztmarkolatot mutatják az ördög felé, mire annak megtörik túlvilági varázsa és megszégyenülten kioldalog a színrôl. Zeneileg is nagyhatású jelenet. No ez már az 50-es években is problémát okozott a szocializmust építô Sugár úti palotában, valami tesze-tosza mozdulattal adták meg a jelenet súlytalanságát, palástolva a kereszt konkretizálását. A moszkvai Bolsoj akkori fôrendezôje egy „testvéri” látogatásán látván ezt a szerencsétlenkedést, megrökönyödött, hogy elvtársak, ha nincs kereszt, értelmét veszti az egész jelenet. A következô elôadáson már rendbe lehetett tenni a kardmarkolatot. Nem lenne jó ma is párszor egy-egy ilyen „fôrendezôi” instrukció a dolgok helyre billentése érdekében? Manapság viszont szegény Massányi Viktornak már nincs ilyen egyszerû dolga, ha katonai terepruhát (ezzel már Pécsett is megszerencsétlenítették) adnak rá és a kezébe egy – kalasnyikovot. Jön az ominózus jelenet, amikor a kivá-
24
lóan éneklô jeles baritonistánk dühödten vérben forgó szelíd kék szemeivel rázza a kalasnyikovot (hol van egy ilyen fegyveren a keresztmarkolat?) a roppant elegáns, napszemüveges Mefisztó (Szvétek László egyébként kiváló énekes alakításában) felé. Erre a leleplezett Sátán kecses mozdulattal kisétál az egyik oldalon és mintha mi sem történt volna, állandó kíséretével (a Mester és Margarita bûvészinasaira emlékeztetett a csoportjuk), ha lehet még nagyobb képpel, vissza a másikon. Megszégyenülés sehol. Gusztustalanná az ún. Kerti-jelenetben vált a történet megjelenítése. Siebel odateszi áriája végén, a „helyettem kis virág”-ját Margit küszöbére. A lábatlankodó Siebelt Mefisto el akarja távolítani az útból, a kíséret – olvasván a „boss” gondolataiban – elkapja a fiút, felfekteti az egyik asztalra és a fônök egy „gyorsat” közösül vele. Majd a végén az eseményeknek asszisztáló ördögfiókák kipenderítik a feleslegessé vált alakot a színrôl – igaz, hogy Gounod sem adott neki több feladatot a jelenetben. Felvetôdik a kérdés, hogy az ördög Siebelt milyen minôségében teszi magáévá? Ha lányként – egyébként nagyon formás, felettébb csinos énekesnô alakította a szerepet – még rendben (?) is lehetne, de Siebel – ’von Mutter aus’ – fiú! Az Eladott menyasszony elôadással kapcsolatban talán érdemes a rendezô, Andrzej Bubien mélyenszántó interjújából egy bekezdést mellékelni: „Ha nem lenne aktuális, akkor hozzá sem fogtam volna. Amikor Vidnyánszky Attila felajánlotta, hogy Az eladott menyasszonyt rendezzem meg, egyetlen feltételhez kötöttem: ha ebben az operában találok valamit, ami manapság még fontos tud lenni, akkor megcsinálom. Ha nem találok, nem csinálom. Úgy tûnt számomra, a partitúrával való pár hét kínlódás után, hogy ha lefejtjük az operáról a rárakódott rétegeket meg a népies történet kelléktárát, alatta nagyon érdekes szenvedélyek lapulnak. Sok olyan dolog, melyek továbbra is fontosak lehetnek számunkra.” Hát megcsinálta!
2009. nyár A zeneszerzô a mû mondanivalójához illô zenét „szokott” komponálni. Van vidám, szomorú, melankolikus, hôsi, stb. zene. Az Eladott menyasszony zenéje kimondottan és egyértelmûen a vidám kategóriába tartozik. A rendezô úr által említett hántolgatás, lefejtegetés, átírogatás, a darabba való belepancsolás annál inkább veszélyes, mivel aki elôször lát egy mûvet – és a nézôtéren nem hiszem, hogy sokan lettünk volna, akik már láttuk „oké” elôadásban, – esetleg nem tájékozódik, vagy nincs módja tájékozódni elôre róla, úgy fog benne rögzôdni, hogy az Eladott menyasszony egy drámai mû, sôt tragédia és nem egy sodró lendületû, pazar vígopera. Ez tudatos félrevezetés! A nagy átformálásban a rendezô a kedves szeretni való Jenikbôl pénzsóvár undok frátert fabrikált, aki csak magát és a pénzt szereti. A kissé bumfordi, csavaros eszû Kecalból, akit a nézô még sajnál is a végén a felsülése miatt, visszataszító, minenkin uralkodni akaró menedzsert alkotott, felsóhajtás, hogy a végén, okolva az információ hiányát, dühöngve eltakarodott – fülére szorított „bunkofonnal”. A gyermekeinek jót akaró, aggódó szülôkból idétlen pojácákat kreált. Hogy a kissé lüke, hebegôs, naivul jóravaló Vaseket miért kellett gatyára levetkôztetnie az ún. dadogó áriája alatt, érthetetlen. Természetesen ebben a környezetben nem is valósulhatott meg Smetana zenei furfangja. Legjobban Masenkával tolt ki a rendezô. Mindenki kényének-kedvének kiszolgáltatott szerencsétlen alakot alkotott, igaz, az elôzmények reális következménye ebben a felfogásban, hogy a végén magára marad, fájdalmába beleôrül, meghal, mindenki átlép rajta – és ezzel fejezôdik be a „nagy mû”. Akibôl az Eladott menyasszony ezt hozza ki, annak a lelki épségéért enyhén szólva aggódom, de a színház vezetése miatt is, mely egy ilyet a közönség elé enged. Ha valaki ilyen torzult eszmények színpadi megvalósítását tûzi ki céljául (lásd még – szerencsére már nem lehet – pl. Katherina Wagner Lohengrinje, mert az nem a Richardé volt), miért nem irat magának olyan darabot, operát, ami az általa lázálmodott dolgokról szól. Motoszkál a kisördög bennem, hogy a kutya sem lenne kíváncsi rá. Tehát forgassuk ki „a mûvet” is és a szerzôt is (ô már nem tud tiltakozni!) és nézzük hülyének, mûveletlennek és betokosodott maradinak az egyszerûen a pénzéért a mûvet látni kívánó nagyérdemût. De
akkor világhírû énekesnônket is számoljuk ide, aki egy interjúban kifejtette, hogy az opera igenis egy múzeum, ahová gyönyörködni és feltöltôdni jár az ember és a hétköznapot csak annyira szabad beengedni az elôadásba, amennyire azt a szerzô megengedi. Valahogy az elôadáson nem volt tapasztalható az opera, mint mûfaj és az énekes, mint érzô emberi lény szeretete. Az énekesek mindent megtettek az elôadás érdekében. Az elsô fôszerepében debütáló addigi kórustag, Kriszta Kinga Masenka szerepében, üdén fiatal, nagyon szép, a szerepre érett hanggal. A Budapesten is többször szerepelt basszista, Cseh Antal volt Kecal, régi barátunk, Gyôrfi Pista Jenikként lépett színre. A rendezés és fôleg az operarendezés nagyon összetett dolog, mivel az általános rendezôi ismeretek mellett még az éneklés fiziológiájához is elsôrendûen kell(ene) érteni. Ellenkezô esetben olyan bonyolult és énekesellenes mozgásokat és testtartásokat, figurákat ír elô a dalnokoknak, amit csak a zenei teljesítmény és a torok kockáztatásával lehet megvalósítani. Az énekes megteszi, amit a rendezô követel tôle, mert ez elsôsorban feladat a számára, amit el kell végeznie (ha már erre a pályára szánta magát), másodsorban, ha ellenáll(na), lehet, hogy nincs benne a következô elôadásban. Ez pedig nagy luxus lenne számára, mivel a „vidéki” színházakban jó, ha évente egy bemutatóra telik. Lassan már a „fô” Operaházunk is itt tart. Sajnos manapság már nincsenek (eltávoztak, kiöregedtek) azok az énekes és karmester nagyságok, akik még ezen rendezôi túlkapásoknak gátat tudtak szabni. Vajon a „modern le- és kicsontozásokat” azért kultiválják újabban a rendezôk, mert esetleg a szerzô által meghatározott kor történelmének, építészetének, használati eszközeinek, viseletének, mozgáskutúrájának terén sincs meg a kellô ismeretanyaguk? Ha a rendezô nem ragaszkodik a korhoz, melyet a szerzô általában, szinte évszám pontossággal a partitúrába bele is jegyez, már csak a kalasnyikov kezelését kell megmutatnia (ezt minden katonaviselt férfiú tudja); kit érdekel, hogy az ó-, vagy a középkorban volt-e már ilyen fegyver, mehet az elôadás. Ennyit Debrecen élvezhetetlenné tett jelenérôl, remélhetôleg az ottani operajátszásból hamarosan ki tudják gyomlálni a hozzájuk, hagyományaikhoz
25
2009. nyár méltatlan vadhajtásokat, és elôadásaik ismét a régi fényben fognak csillogni. Vagy vannak hagyományok, vagy azokat meg lehet teremteni. Egyértelmûen ilyen – Gyôr, ahol a zenei vezetés Medveczky Ádám, a színrevitel pedig többek között Bor József, Káel Csaba és mások avatott kezeiben igen nívós elôadásokkal örvendezteti meg már évek óta a nagyérdemût (remélhetôleg az idei vezetôségváltás a színház élén nem fog ebben törést okozni). A megörvendeztetéshez hozzátartozik a kiváló szólistagárda mellett a mindig igényes szépséggel játszó Gyôri Filharmonikusok, a színház széphangú kórusa és a balettesek. A hálás közönség ennek megfelelôen meg is tölti estérôl-estére a meglehetôsen nagy befogadó képességû nézôteret. Annak ellenére, hogy a tárgyhó elôtt két héttel a szervezéssel még nem közölték, hogy mikor és mit fognak játszani. A jegyhez való hozzáférési lehetôségeket is remélhetôleg átgondolják még. Két éve alig tudtunk bejutni a Bánk bánra, tavaly a már sokadszorra elôadott két verista egyfelvonásos még mindíg telt házat vonzott. Az általunk megtekintett elôadásnak a végén kedves ünnepség keretében adták át a vezetô karnagy úrnak az erkölcsi értéket képviselô ún. alternatív Kossuth-díjat. Hosszú percekig zúgó vastapssal köszöntötték a gyôriek kedves zenészüket, melyhez természetesen mi is nagy lelkesedéssel kapcsolódtunk, emlékezvén az utóbbi évtizedek számtalan opera- és koncertélményére, melyekben Medveczky Ádám, korábban dobolása, majdan dirigálása nyomán lett osztályrészünk. Elôadásaik erôssége az énekes gárdájuk. Lázin Beatrix, a Budapesten is – okkal-móddal – szép sikereket aratott Bellai Eszter, Györgyfi József, a Pozsonyból néha vendégeskedô Marius Vlad, Soskó András, Nyári Zoltán, és a közönség feltétlen kedvence, Bede Fazekas Csaba. Ô szinte nem is csinál semmi különöset, csak bejön a színpadra és máris ô Scarpia, Germont György, Alfio, vagy Tiborc. Lényébôl fakad az alakítandó alak, legyen az a felsoroltak mellett akár operett, vagy musical. Megérdemelt, szép kitüntetést kapott 75. születésnapjára. Remélhetôleg még sok éven keresztül Isten megtartja Ôt egészségben és hangja szépségében, mindnyájunk igaz örömére. Az általunk látott gyôri elôadások közül a leg-
szebb és legmaradandóbb élményt egyértelmûen a Bánk bán adta. A sokszor látott, hallott mû ez esetben is meggyôzött arról, hogy számunkra ez remekmû. Az elôadás szép környezetét Szegô György díszletei és Tordai Hajnal jelmezei biztosították. Bede Fazekas Csaba Tiborcának vállát tényleg a magyarság bánata, keserve nyomta. Lázin Beatrix fenséges királyné, özvegy férje, a vendég Szvétek László, gyászában is méltóságteljes király volt. Bellai Eszter a szerencsétlen sorsú Melindaként újabb tanújelét adta többször megcsodált eszményi színészi játékának. A nôiségében megalázott asszony megható búcsúja a szeretett Bánkjától, törékeny finomságával – szem nem maradt szárazon. A címszereplô Soskó András, hangban, megjelenésben idális Nagyúr, Biztosan beleillik az általam látott és nagyra tartott Bánkok sorába. Joviczky József, Simándy József, a nemrég elment Ilosfalvy Róbert (hatvanvalahány évesen is) és Soskó András. A sorrendet az általam látott alakítások idô- és nem az értékrendje alakította. Mint tudjuk Domingo is próbálkozott a szereppel, becsülettel eljutott a Hazám, hazámig, sôt tervezte az egész mû elôadását, de késôbb, az elmondások szerint, visszavonulót fújt a szerep nyelvi és vokális nehézségei miatt. – Hja, ehhez úgy látszik kemény magyar legény kell! (Érdekes, hogy egy jó hallású vájtfülû énekes számára is alkalmasint milyen nehézségeket jelent az idegen nyelven való éneklés. Domingonak több mint 20 éves Wagneres múlttal a háta mögött manapság sem tiszta a német szövegmondása. Véletlenül sem merném Franz Völker eszményien ideális németségét számon kérni rajta, azt a szintet még Windgassen – született német – sem tudta elérni. A külföldiek magyarul való éneklési nehézségeit azért nem tudom teljsen megérteni, mert pár nyelvbôl – melyeken ugyanaz az énekes tökéletesen énekel – össze lehet hozni a magyar hangzókat. Ennyire nehéz lenne ez az összetevés?) 2009 tavaszára a gyôriek a honlapjukon a Hunyadit ígérik! Czilleyt és a szerencsétlen sorsú Lászlót remélhetôleg nem kalasnyikovval fogják kivégezni. Kard és bárd illeti meg Ôket! Szép re-mény-su-u-gáár… Hajtó Zsolt
-, 26
A túloldali felvételeket Hajtó Zsolt készítette Debrecenben és Gyôrött
