Társadalmi Szerződés avagy A politikai kibontakozás feltételei június 10

Társadalmi Szerződés avagy A politikai kibontakozás feltételei 1987. június 10.

TARTALOM ELSŐ RÉSZ: VÁLSÁGBAN CSELEKEDNI − Kádárnak mennie kell. − A közmegegyezés felbomlásától eljutni a társadalmi szerződéshez. − Ne csak háborogj – követelj! − A gazdasági reform programjának a politikai átalakulás programjára kell épülnie. − Adottnak véve az egypárturalom kereteit, újra föltenni az 1956 óta elnapolt alapkérdéseket. MÁSODIK RÉSZ: MIT KÖVETELJÜNK? I. A párturalom alkotmányos korlátozását, szuverén törvényhozást, felelős kormányt. 1. Törvényt a pártról! − A párt „vezető szerepe” korlátozza a népszuverenitást, és mint korlátozást kell tudomásul venni. − Épüljön be a párt az állam jogrendszerébe. Körül kell határolni a Központi Bizottság közhatalmi jogait. − A párt politikai tevékenységét el kell választani közhatalmi szerepkörétől. − A pártnak felelősséget kell viselnie a törvény előtt. 2. Szuverén hatalmakat az Országgyűlésnek! − A képviselőház kezébe kell letenni az alapvető jogviszonyok szabályozását. − A kormányt és apparátusait alá kell rendelni a törvényhozásnak. − Megteremteni a szervezeti és ügyrendi feltételeket az Országgyűlés erős hatalommá válásához. − Módosítani kell a választási rendszert. − A képviselőház pluralisztikus tagozódása felé. 3. Társadalmi ellenőrzést a kormány fölött! − Törvényben kell szabályozni a kormány tájékoztatási kötelezettségeit. 1

− El kell ismerni az állampolgári kezdeményezéseket. − Szólamból valósággá változtatni a területi önkormányzatot. II. Törvényekkel körülírt sajtószabadságot! Jogszerű engedélyezési eljárásokat. Rendezni az alapító és a szerkesztőség közötti jogviszonyt. Véget vetni az önkényes cenzúrának.

III. Jogi védelmet a munkavállalónak, érdekvédelmi és egyesülési jogokat! 1. Hatóságmentes munkaviszonyt. − Legyen a munkavállalás önkéntes. − A munkáltató ne gyakorolhasson hatósági jogokat. − A hatóság ne avatkozhasson be a munkáltatói jogok gyakorlásába. 2. Munkahelyi önigazgatást! − A pénztulajdonos rendelkezzék a befektetésével, a vállalati szervezettel a választott önigazgató testület. − El kell választani a dolgozók tulajdonosi és érdekvédelmi képviseletét. − Legyen az önigazgatás független a párttól, a kormánytól, a vállalati vezetéstől. 3. A munkavállalók érdekét védő szakszervezeteket. − Alakuljon át a SZOT keretszervezetté. − Azonos érdekű dolgozók munkahelyi érdekvédelmi csoportot alakíthassanak. − Különböző munkahelyek érdekvédelmi csoportjai szabadon egyesülhessenek föderációkba. − Szakszervezeti demokráciát. − Sztrájktörvényt. 4. Érdekszervezetek sokaságát, egyesülési jogokat. − Törvényben kell biztosítani az egyesülés szabadságát. − Az egyesületek önkéntes szövetségekbe tömörülhessenek. − Érdekvédelmi pluralizmust. − Ki kell építeni az érdekegyeztetés működő rendszerét. IV. Szociális biztonságot, méltányos szociálpolitikát! 2

1. Krónikus bajok és heveny válság. 2. Szociális szemléletű népességpolitikát. − A gyerekek esélyegyenlőtlenségeit mérséklő juttatási rendszerre van szükség. − Az általános iskola az egységes alapképzés intézménye legyen. − El kell választani az egészségügyi alapellátástól a megfizetendő szolgáltatásokat. − Össze kell kötni a településfejlesztést és a szociálpolitikát. 3. Méltányos nyugdíjrendszert. − Rövid távon: csökkenteni a kiáltó igazságtalanságokat. − Hosszú távon: a nyugdíjrendszert nyugdíjbiztosítási rendszerré átalakítani. 4. Létbiztonságot a munkanélkülieknek. 5. Igazságos közteherviselést.

V. Jogot az állampolgárnak! − Tisztázni az emberi jogok alkotmányjogi státusát. − Felülvizsgálni az állampolgári jogokat érintő törvényeket és rendeleteket. − Összhangba hozni az állam jogi felépítését az emberi jogok tiszteletben tartásával − Az állampolgári jogokat garanciákkal kell körülbástyázni. − Független és ellenőrzött bíróságokra van szükség. − Jogi védelmet a kisebbségeknek és a kisebbségi közösségeknek. − Az állam és az egyház elválasztását. HARMADIK RÉSZ: TÁGABB ÖSSZEFÜGGÉSEK 1. Magyarország a szovjet világrendszerben. 2. A határon túli magyar kisebbségek ügye. 3. 1956 a mai magyar politikában.

3

Kis János: Válságban cselekedni Első rész Fordulóponton

A közmegegyezésnek vége. Az ország rádöbbent, hogy a hatalom nem fogja teljesíteni ígéreteit. A gazdasági hanyatlás következményei már a munkásság elitjét és a szellemi középrétegeket is elérték. A közvélemény nem hiszi többé, hogy értelme volna az újabb és újabb áldozatoknak. A vezetés elbizonytalanodott. Nem érti, miért képtelen megfordítani a romló irányzatokat. Sejtelme sincs, mit kezdjen a hirtelen fölerősödött elégedetlenséggel. Egyre kevésbé ura a tetteinek. Megosztottságát egyre kevésbé képes leplezni. Az apparátusok nyugtalanok. Érzékelik az indulatok gyülekezését. Tapasztalják, hogy a szokott fogásokkal már nem mindig lehet engedelmeskedésre bírni az embereket. Nem találják a bevált közvetítőket: a párton kívüli tekintélyek visszavonulnak a hivatalos politika szolgálatából, a párttagság kezelhetetlenné válik. Az általános elégedetlenség megszemélyesíti tárgyát. Ahogy korábban a konszolidációs korszak sikereit, most a korszakvég kudarcait azonosítja az ország Kádár Jánossal. A pártfőtitkár népszerűsége gyorsabban devalválódik, mint a forint. Egyetlen dolog van, amiben ma munkástól pártkáderig mindenki egyetért: Kádárnak mennie kell.

Új személyek vagy új politika?

Kádár János az arany középút jelképe volt Magyarországon. Nem próbált nagyszabású társadalom-átalakító programokat ráerőszakolni a népre, mint Rákosi. Nem volt hajlandó elfogadni

a

kommunista

párturalom

korlátozását,

mint

Nagy

Imre.

A

hatalom

monopóliumának birtokában elkerülte, hogy bármely zúgolódásra képes csoport érdekeibe belegázoljon. Beérte apránként adagolt változásokkal. Hagyta, hogy aki csak tudja, kárpótolja magát veszteségeiért. A sztálinizmustól meggyötört, az ’56-os felkelés ellenállhatatlan erejében csalódott, a megtorlás éveiben kivérzett és elfáradt ország helyeselte a konszolidáció politikáját. Biztonságos, nyugodt életkörülményeket kívánt. Cserébe tudomásul vette, hogy a párt 4

uralkodik a nép nevében, és az apparátus uralkodik a párttagság nevében. Ez volt az úgynevezett közmegegyezés. Csakhogy ma már senki nem hiszi, hogy a radikális döntések halogatása elhárítja a társadalmi érdekkonfliktusokat. Az óvatosság cselekvésképtelenségnek tűnik. A titkolózás a kudarcok takargatásának. A hatalom monopolizálása a kibontakozás akadályának. S ez így is van. Kádár személy szerint felelős a vezetés tehetetlenné válásáért. Ő volt az, aki 1983-ban kijelentette: nem lesz második reform. 1984-ben ő követelte a VII. ötéves terv felelőtlen gazdaságélénkítési programját. Ő vezényelte az 1985-ös pártkongresszust, amely egyszerre ígért több beruházást, nagyobb fogyasztást, kiegyensúlyozottabb fizetési mérleget és mérséklődő inflációt. Döntő része volt abban, hogy a társadalom elől eltitkolták a bajok nagyságát, s hogy a kiútról folytatott vitákat elzárták a nyilvánosság elől. Amíg őhelyette a pénzügyminisztert meg a tervhivatal elnökét küldik nyugdíjba, nem lesz érdemi változás. Addig „politikánk” helyes, csupán a „végrehajtásba” csúsztak hibák. Ám Kádár távozása önmagában semmit nem oldana meg. Ha utódai úgy próbálják meg kiigazítani az utolsó néhány év „tévedéseit”, hogy visszatérnek a párt „30 éve bevált” politikájához, akkor a válság megy tovább a maga útján. Marad a vegetálgatás, egyre rosszabb életkörülmények között. A háttérben pedig a katasztrófa rémképe: az állam pár éven belül fizetésképtelenné válhat, eljöhet az áramhiányok, a vég nélküli sorban állások, a zuhanó reáljövedelmek ideje. Nem kell az összeomlásnak valóban bekövetkeznie: szüntelen kísértése önmagában is tarthatatlanná teheti a helyzetet. Gyökeres politikai fordulatra van szükség.

A közmegegyezéstől a társadalmi szerződésig

A magyar gazdaság mai bajaira nincs egyszerű megoldás. Nem elég olyasmit mondani, mint 1953-ban, hogy hagyják abba a nehézipari beruházások erőltetését, és mindjárt több jut a fogyasztóknak. A tékozló iparpolitika feladása rövid távon a lakosságot is sújtaná. A legjobb stabilizációs és fellendülési program is átmeneti munkanélküliséggel, életszínvonalcsökkenéssel, társadalmi rétegek, iparágak, körzetek közötti feszültségekkel járna. Mit kezdhet a vezetés ezekkel a konfliktusokkal? Az egyik lehetőség: szociális, nemzeti vagy faji demagógiával próbálja kárpótolni a tömegeket. Politikai hisztériával kombinált 5

rendcsinálási, mozgósítási, központosítási kampányok, afféle észak-nyugati Románia. Látjuk, hogy ez az út hová vezet. A másik lehetőség: érvényt szerezni a piac gazdasági követelményeinek, és vaskézzel fojtani el a társadalmi elégedetlenség minden megnyilvánulását. Szabad versennyel kombinált rendőrállam, afféle magyar Dél-Korea. Csakhogy Magyarország nem Délkelet-Ázsiában van. Itt ugyanazok az intézmények keményednek vissza diktatúrává, melyek szorításából a piacot ki kellene szabadítani. Végül a harmadik út: a hallgatólagos közmegegyezés felbomlásától eljutni a nyílt egyezkedéshez. Mozgósító diktatúra vagy leszerelő diktatúra helyett társadalmi szerződés. Az érdekeltek részessé válása a kompromisszumok létrehozásában. Társadalmi szerződés nélkül nem lesz nemzeti felemelkedés.

Ne csak háborogj – követelj!

Az egyezséghez azonban partnerek szükségeltetnek. Ez a hatalom 30 éven át mindent megtett, hogy egyetlen érdekcsoport, egyetlen véleményalkotó kör se válhasson a partnerévé. Most, a politikai bizonytalanság óráiban, ha akarna se lenne kivel tárgyalnia. Nem egyezhet meg az érdekeltek kinevezett képviselőivel; az ilyen megegyezést a társadalom nem tartja be. Csak az alul lévők bizonyíthatják, hogy szószólóikat vezetőiknek tekintik és hallgatnak rájuk. Ám ehhez meg kell mozdulniuk. Az értelmiségnek ma már van egy politizáló magja – közgazdászok, szociológusok, újságírók, írók –, mely szorgalmazza a párbeszédet. Néhány szakértőcsoport saját kezdeményezésére átfogó reformjavaslatokkal lépett föl. Nem érik be vele, hogy elgondolásaikat a vezetés rendelkezésére bocsássák – irataik szabadon terjednek; kutatóintézetekben, szakmai társaságokban, klubokban, egyetemeken, magánlakásokon vitatják őket. Ám közvetlen címzettjük és támaszuk egyelőre csupán az értelmiség. A lakosság szélesebb köreiben még csak az elégedetlenség erősödik. Nem gondolnak alternatívákra. Nem követelnek. Igaz, a közhangulat várakozásteli. Csakhogy a feszült várakozás nem lehet tartós. Ha nem fordul át kezdeményezésbe, előtt-utóbb átadja helyét a beletörődésnek. S akkor már csak a rosszabbnál rosszabb lehetőségek maradnak.

6

A politika kulcskérdése ma az, hogy a hallgatólagos közmegegyezés felmondását követie a nyílt társadalmi szerződés sürgetése. Nem elég zúgolódni a rossz politika következményei miatt – követelni kell egy másik politikát.

Hogyan?

Sok minden szól az ellen, hogy az emberek követelni kezdjenek. A pesszimizmus: az az érzés, hogy a gazdasági lecsúszás megállíthatatlan. A reformok lejáratódása: 1979 óta mindent reformálnak, mégsem változik semmi, kivéve, hogy az életkörülmények egyre romlanak. A hatalom ellenállásának érzékelése: mindegy, hogy „mi” mit tartanánk jónak, „ők” úgyis azt Csinálják, ami nekik tetszik. A pesszimizmus leküzdhető, amíg a várakozás ki nem huny. A régi vezetéssel való szakítás lehetővé teheti a reform megkülönböztetését a reformálgatástól. De mit lehet elérni a hatalom ellenállásával szemben? Valóban, a rendszer az alulról kiinduló követelések elszigetelésére, leszerelésére és megtorlására van megalkotva. De vegyük észre: nem ugyanúgy működik válságban, mint normális körülmények között. Az elbizonytalanodott, egymással meghasonlott vezetők, a nyugtalan apparátusok nem tudnak félresöpörni minden kezdeményezést. Bármely fórum jó, ahol az alul lévők megszólalhatnak. Jó a képviselői és tanácstagi beszámológyűlés, jók a Hazafias Népfront és a TIT rendezvényei, a klubok, a politikai szemináriumok, a szabad pártnapok. De a legjobb a munkahelyi nyilvánosság, a termelési tanácskozás, műhelyértekezlet, a szakszervezet, a KISZ, a párt taggyűlése. Hívjuk le az ország vezetőit a gyárakba és az intézményekbe, írásba foglalt határozatokkal bombázzuk a politikai és társadalmi szervezetek központjait. Reagáljunk a Központi Bizottság, a SZOT és a kormány közleményeire. Követeljük, hogy tegyék hozzáférhetővé a reformviták anyagait. Hívjuk meg a szerzőket. Foglaljunk állást tervezeteikkel kapcsolatban. Dolgozzuk ki elképzeléseinket a saját munkahelyünk jövőjéről. Alapítsunk munkahelyi reformklubokat. Vannak választott képviselőink: kötelesek képviselni bennünket! Ha a szakszervezeti titkár nem jár el a tagság érdekeinek védelmében, ha a KISZ-titkár, a párttitkár szembekerül választóival, vissza lehet hívni őket. Érezzék csak, hogy most jobban függenek alulról. Vegyük észre, javultak az összefogás esélyei. Az emberek kevésbé megfélemlíthetők és lebeszélhetők. S ha a hivatalos keretek meghódítása nem megy, át lehet lépni rajtuk. Az 7

elmúlt években megnőtt a társadalmi engedetlenség tere. Gondoljunk az olyan példákra, mint a tehofizetés tömeges megtagadása. Vagy az egyezkedéssel végződött, műhelyszintű sztrájkokra. Vagy arra, hogy a ’80-as években minden március 15-én ezrek tüntetnek. Teremtsünk nyilvánosságot az alulról induló kezdeményezéseknek. Követeléseinket ne csak fölfelé továbbítsuk, küldjük meg a sajtónak és a társmunkahelyek szervezeteinek. Gyűléseinkre hívjunk meg külső résztvevőket. Tartsunk közös tanácskozásokat a hasonló helyzetben lévők képviselőivel. Próbáljunk meg tájékoztatót kiadni; ha lehet, rendszeresen, ha nem megy, legalább alkalmilag. A hatalom csak akkor fog párbeszédbe bocsátkozni, ha tapasztalja, hogy nemcsak értelmiségiekkel kell egyezkednie.

Mit követeljünk?

A jelenlegi vezetés szerint többet fogyasztunk, mint amennyit megtermeltünk. De nem úgy van-e inkább, hogy a gazdaságpolitika többet ölt bele soha meg nem térülő beruházásokba, mint amennyit a fogyasztóktól sikerült elvennie? Amíg a vezetés nem ismeri el felelősségét a kialakult helyzetért, amíg nem küszöböli ki a tékozló felhalmozás okait, addig a dolgozóknak az az érdekük, hogy igyekezzenek bér- vagy juttatásnövelést kicsikarni. Addig a társadalom nem felelhet mást a takarékoskodási felszólításokra: amit megettünk, azt nem tudják elherdálni. Ám tudnunk kell: hosszabb távon a bérek és juttatások emelése nem segít rajtunk. A válság árát mindenképpen meg kell fizetni, bárkit terhel is érte a felelősség. De nem mindegy, hogyan fizetünk. Vagy lesz program a gazdaság stabilizálására és reformjára, s akkor a piaci egyensúly helyreállításáért kell átmeneti veszteségeket vállalni. Vagy nem lesz stabilizáció és reform, és akkor a hanyatlás következményeit kell elviselnünk. Nemzeti érdek, hogy – ha már fizetni kell – a reformért, és ne az elmulasztásért fizessünk. A reform: felzárkózás a világgazdaság fejlődő régióihoz. A reform elszabotálása: lesüllyedés a harmadik világ stagnáló országai közé. Mi kell a felzárkózáshoz? – A különböző tulajdonformák egyenjogúsítása a gazdaság piaci szférájában. Jogi biztonság magánvállalkozások alapításához és a magántőkék befektetéséhez. Egységes

8

adózási, hitelfelvételi, üzletkötési és külkereskedelmi feltételek minden gazdasági szervezettípus, minden egyes vállalat számára. – Önkényes, adminisztratív jövedelem-elvonás helyett a kibocsátott pénz mennyiségének szabályozásával biztosított keresetkorlátozás. – Az ár- és bérmechanizmusok hatósági manipulálásának visszaszorítása. – A pénz- és tőkepiac kiépítése, a központi (nem piaci) beruházások arányának számottevő csökkentése. – Az elburjánzott monopóliumok leépítése, a gazdaságilag indokolatlan vállalatméretek csökkentése, új kis- és középvállalatok sokasága. – Adminisztratív exportkikényszerítés és importvisszafogás helyett rugalmas árfolyampolitika a külkereskedelmi egyensúly érdekében. – Szakítás az önellátó KGST programjával, nyitást a világgazdaság felé. A KGST-n belül a vállalatok közötti, üzleti kapcsolatok bővítése, elfordulás a gazdaságilag előnytelen, politikai úton létrehozott kooperációtól. Lehet-e egy ilyen reformprogramnak széles tábora Magyarországon? Véleményünk szerint lehet. A sorra vett pontok többsége igen sokak számára rokonszenves. De a fenntartások is számosak. Részint érdekek (nemcsak a hatalomhoz fűződő érdekek) szólnak a reform ellen: nem világos, hogy induláskor milyen méretű inflációt, jövedelemcsökkenést, munkanélküliséget hozna; bizonyos ágazatokat, körzeteket, szakmákat, üzemeket külön is hátrányosan sújtana. Részint pedig elvek (nemcsak a hatalom berkeiben vallott elvek) szülik az ellenérzéseket: az a fajta egyenlőségeszmény, amely nem tűri a vállalkozásból származó többletjövedelmet, a vagyonbefektetésből származó nyereséget; az a fajta biztonságeszmény, amely nem fér össze az átmeneti munkanélküliséggel, a reáljövedelmek ingadozásaival. Az ilyen aggályok ereje csökken, ha – a lakosság tapasztalja, hogy a fogyasztás korlátozása előtt az állam már visszafogott minden elhalasztható vagy önmagában is kétséges beruházást (bős–nagymarosi vízlépcső, jamburgi földgázkitermelés, védelmi kiadások); – a megtakarítási program keretében az adminisztratív apparátusokat is arányosan csökkentik, kezdve a párt apparátusain; – a vállalkozás jogi biztonságának megteremtésével a magánszféra az állami iparból elbocsátott munkaerő egyik fő befogadójává válik; – a piaci kényszer mellett működésbe lép az érdekszervezetek nyomása is. 9

Mégis, mivel a gazdasági reform nem lehetséges fájdalmas átrendeződésekkel járó stabilizáció nélkül, ezért a vele szembeni aggályok teljesen nem oszlathatók el. Viszont a politikai változások kívánatos voltával azok is egyetértenek, akik a gazdasági válságból az elvonó-újraelosztó állam oltalma alá vágynak vissza. A hatalom körein kívül senkit nem kell meggyőzni róla, hogy – elég volt a tömegtájékoztatás hazugságaiból, – elég volt abból, hogy a nép megkérdezése nélkül döntenek, aztán vele fizettetik meg a rossz döntések árát; – elég volt abból, hogy a szakszervezet az államot képviseli a munkavállalókkal szemben; – elég volt az állampolgári jogok megcsúfolásából. Erre az egyetértésre támaszkodva lehet tábort szerezni a gazdasági reform ügyének is. A gazdasági reformprogramnak a politikai átalakulás programjára kell épülnie.

Egy politikai program körvonalai

Magyarországnak utoljára 1956 adott politikai programot. E szöveg szerzői azok közé tartoznak, akik szerint a történelem nem tette túlhaladottá október alapvető követeléseit: – többpártrendszert, képviseleti demokráciát az államvezetésben; – önkormányzatot a munkahelyeken és a településeken; – nemzeti önrendelkezést, semlegességet a külpolitikában. Meggyőződésünk azonban, hogy e követeléseket az ország mai politikai helyzetében napirendre tűzni nem lehet, s valószínűnek tartjuk, hogy ez a helyzet még hosszú ideig nem fog lényegesen változni. Javultak viszont az ahhoz hasonló, kompromisszumos megoldások feltételei, amelyekre ’56 novemberében a demokratikus pártok maradványai és a munkástanácsok tettek ajánlatot. Hisz ma nem egy bukott forradalom vívja utóvédharcait a berendezkedő restaurációs rezsimmel. A konszolidáció óta végbement fejlődés is számít: polgárjogot nyert a tömegfogyasztás, elfogadottabbá váltak a piaci magatartások, létrejött néhány nyugati orientációjú társadalomtudományi közösség, felbomlott a hivatalos ideológia, s megnőtt a szaktudás presztízse, csökkent a távolság a káderek új nemzedéke és a szakmai elitek között. Javultak a külső feltételek is: a magyar állam nyitottabb Nyugat felé, mint 30 éve volt, a szovjet beavatkozás lehetősége csökkent, a Szovjetunió vezetőinek tűrőképessége növekedett.

10

Ebből kiindulva gondolkodunk rajta, hogyan lehet a növekvő elégedetlenséget célirányos politikai követelésekké formálni. Adottnak vesszük, adottnak kell vennünk az egypárturalmat, a párt bizonyos közhatalmi előjogait. Azt vizsgáljuk, miként lehetne végre föltenni e keretek között a forradalom leverése óta elnapolt politikai alapkérdéseket. Mert ideje föltenni őket. Kompromisszumos megoldásokat javaslunk, jóval kevesebbet, mint amire az ember vágyik. De ezek a kompromisszumok már most érzékelhető változást hoznának a hatalom és a társadalom viszonyában. S ha megvalósulnának, lehetővé tennék a rendezett továbbfejlődést egy demokratikus, önkormányzatú, önálló Magyarország felé. Azt javasoljuk, jelszavaink legyenek: – A párturalom alkotmányos korlátozását, szuverén törvényhozást, felelős kormányt. – Törvényekkel körülírt sajtószabadságot. – Érdekvédelmi és egyesülési jogokat, jogi védelmet a munkavállalónak. – Szociális biztonságot, méltányos szociálpolitikát. – Jogot az állampolgárnak.

11

Köszeg Ferenc, Solt Ottilia, Kis János: Mit követeljünk? Második rész

I. A párturalom alkotmányos korlátozását, szuverén törvényhozást, felelős kormányt

1. Törvényt a pártról! A párt az egyetlen politikai alapintézmény, amely 1956–57 óta semmit sem változott. Befelé mint politikai tömegszervezetet a lehető legnagyobb centralizmus jellemzi: – alsó szintű szervezetei ki vannak szolgáltatva a magasabb szintű szerveknek, az utóbbiak függetlenek az előbbiektől; – a központi és területi vezető testületek csupán kész határozataikról tájékoztatják a tagságot, a tagság véleménye csupán hangulatjelentésekben szivárog fölfelé; – az alapszervezetek között kizárólag felső szervek teremtenek kapcsolatot; – a párthatározatok nyilvános bírálata, önálló nézetek csoportos képviselete tilos és büntetést von maga után; – a tényleges hatalom az apparátusok kezében összpontosul, a választott testületek szerepe csekély; – a vezető szerveket felülről lefelé választják; a főtitkár elmozdítására nincsenek intézményes eljárások. Kifelé mint közhatalmi szervezetet változatlanul az jellemzi a pártot, hogy nem épül be az állam jogrendszerébe; – tisztázatlan, hogyan viszonyul a párt hatalma az Országgyűlés és a kormány hatásköreihez; – a pártot nem kötik az érvényes törvények; – előjogai korlátozatlanok, bármire kiterjesztheti őket; – a hatalmát nem nyilvánosan gyakorolja, elrejtőzik a többi közjogi szervezet mögé.

A párt szervezeti és működési jellemzőinek megkövesedése a bírálat és elégedetlenkedés első számú célpontjává lett. Öt-tíz éve a változás szorgalmazói még úgy okoskodtak: hagyjuk a pártot; törekedjünk a gazdaság és a civil társadalom jogi elkülönítésére, ezzel a párt uralma is korlátozódni fog.

12

Ma már nagyon kevesen gondolják, hogy a párt közvetlen reformja nélkül lényeges haladást lehetne tenni a gazdaság és a civil társadalom jogi újrarendezése terén. A párttagság zúgolódik alárendelt, kiszolgáltatott helyzete miatt; szembekerült a vezetéssel, s a tágabb közvéleménnyel azonosítja magát. A pártélet reformja nélkül aligha építhet rá a párt. A közvélemény (beleértve a párttagság nagy részét) a párt korlátozatlan politikai hatalmában látja a rendszer alapvető baját. Nincs bizalom az olyan törvényi módosításokban, amelyek érintetlenül hagyják a párt törvény fölötti státusát. A párt belső, szervezeti életének megújítása tagjaira tartozik – ezzel itt nem foglalkozunk, noha elengedhetetlennek tartjuk. Közhatalmi szerepkörében azonban a párt az egész társadalomnak felel. Minden magyar állampolgárnak joga véleményt nyilvánítani arról, hogy milyen államhatalmi funkciókat – és milyen formák között – gyakorolhat a párt. A népszuverenitás alkotmányos alapelvének az felel meg, ha a legfőbb államhatalom közvetlen választással betöltött instanciák kezébe tétetik le (alkotmány, 2. § (2) és (4) bek.). A párt „vezető szerepe” (3. §) korlátozza a népszuverenitást, és mint korlátozást kell tudomásul venni. Mint olyan államhatalmi megoldást, amely a Szovjetunió számára garantálja az ország külső kötelezettségeinek teljesítését és társadalmi berendezkedésének folytonosságát. A párt különleges szerepe nem zárja ki a politikai rendszer alkotmányossá válását és a jogokkal védett pluralizmus elemeinek megjelenését, ha a párt beépül az állam jogrendszerébe: – meghatalmazásait párttörvény mondja ki; – a törvény nem ad neki több hatalmat, mint amennyire biztosítékfunkciójának betöltéséhez szükség van; – illetékességi köre nem terjedhet túl azon, amit a törvényből merít; – működése nem sértheti a hatályos törvényeket; – közhatalmi teendőit a nyilvánosság előtt, ellenőrizhető és számon kérhető módon kell ellátnia.

Meg kell határozni, hogy mely szerv gyakorolja a párt alkotmányos jogait. Két alapmegoldás kínálkozik. Az egyik a politikatudomány belső vitáiban merült föl: Elnöki Tanács helyett az Országgyűléstől független államfői tisztséget hoznak létre, megosztva a hatalmat az államfő 13

és a képviselőház között. Ilyen volt a Magyar Köztársaság államhatalmi berendezkedése 1946-tól 1949-ig. A különbség az lenne, hogy az államfő személyét most a párt jelölné. A másik megoldás: a párt valamelyik szerve közvetlenül gyakorol közhatalmi jogokat. Célszerűnek látszik, hogy ez a szerv a Központi Bizottság legyen. A párt állandó testületei közül reprezentativitását és működési módját tekintve a KB áll legközelebb az Országgyűléshez. Elvárható, hogy közhatalmi döntései nyilvános ülésen szülessenek, és az államigazgatási kötelező határozatai megjelenjenek a sajtóban. Az államfői megoldásnak előnye, hogy államjogi szempontból egyszerűbb, és hogy rugalmas keretet adna a párt és az állam elkülönítésének jövőbeni folytatódásához. Hátránya: meghagyja a lehetőséget a vezető párttestületeknek, hogy továbbra is a homályból igazgassák az államot. A másik megoldás államjogi szempontból nehézkesebb, viszont magában foglalja a párt közhatalmi szerepkörének jogi szabályozását, amit döntő előnynek tartunk. Elképzelhető persze a két változat kombinálása is, ám az egyszerűség kedvéért a második vázolására szorítkozunk.

A párttörvénynek körül kell határolnia a Központi Bizottság közhatalmi jogait. – A KB kizárólagos illetékességi körébe csak a külső, szövetségesi kötelezettségeket indokolt utalni. Idetartoznak a Varsói Szerződés és a KGST testületi határozataiból, valamint a VSZ tagállamaival kötött barátsági szerződésekből származó kötelmek. Az Országgyűlés ezekben a kérdésekben tanácskozási joggal rendelkeznék. Megvitatná az illetékes KB-titkár beszámolóját.

A

párthatáskörbe

tartozó

nemzetközi

szerződéseket

automatikusan

becikkelyezné (jelenleg is azt teszi). – Amennyiben a párt megőrzi garanciális szerepkörét, tudomásul kell venni, hogy alkotmánymódosító törvényekhez a KB jóváhagyása szükséges. Nem indokolt azonban, hogy a törvényjavaslat beterjesztését előzetes pártengedélyhez kössék; a társadalmi berendezkedés folyamatosságának biztosításához az is elegendő, ha a KB utólag szavaz az Országgyűlés határozatáról. – A szövetségesi kötelezettségvállalásnak vannak közvetett következményei. Például a védelmi kiadások növeléséről hozott VSZ-határozat megkívánhatja a költségvetési terv módosítását. Ez azonban már az Országgyűlés hatáskörébe tartozik. Ilyen esetekben a megoldás az lehet, hogy az Országgyűlés szavaz, a Központi Bizottság pedig vétót emelhet.

14

– A Központi Bizottság jóváhagyási, ill. vétójoga szükségessé teszi, hogy legyenek eljárások az esetleges konfliktusok rendezésére. Elképzelhető, hogy különböző természetű ügyekben más és más – törvényesen rögzített – eljárást alkalmaznak. A pártvétó olykor lezárhatja a vitát. Máskor a képviselőház újra szavazhat, de a KB másodszor már nem emelhet vétót. Vagy egyeztetőbizottságot hívhatnak össze, képviselőkből és KB-tagokból. Illetékességi vita esetén Alkotmánybírósághoz fordulhatnának. – A Központi Bizottság tenne javaslatot az Országgyűlés és az Elnöki Tanács elnöke, a miniszterelnök, a külügy- és a hadügyminiszter személyére. Hozzájárulásától függene az olyan szervezetek vezetőinek kinevezése, amelyek közvetlen végrehajtói a párt főhatalmi illetékességi körébe tartozó feladatoknak. E vezető posztok listáját – a „nómenklatúrát” vagy „hatásköri listát” – az Országgyűlés jóváhagyásával állítanák össze, és közzétennék. A KB „hatásköri listáján” nem szerepelhetnének olyan posztok, amelyeket választás útján töltenek be, kivéve az alkotmányban felsorolt szervezetek vezető tisztségeit. A szűkebb párttestületek (Politikai Bizottság, Titkárság), ill. apparátusaik és a kormány viszonyát úgy kell rendezni, hogy az előbbiek utasítási és számonkérési jogai ne terjednek túl a törvényesen hozott KB-határozatok végrehajtásán.

A párt politikai tevékenységét el kell választani államhatalmi szerepkörétől. Azokban az ügyekben, amelyeket a párttörvény nem utal a Központi Bizottság közhatalmi jogkörébe, a párt politikai eszközökkel igyekezhet megvalósítani a céljait. A kormányt ilyen ügyekben közvetlenül nem utasíthatja, csak az Országgyűlésen keresztül. A képviselőházban kell indítványt beterjesztenie, ha a Minisztertanácsot, a minisztereket vagy a nekik alárendelt szerveket – felségjogain túl – bármire kötelezni kívánja. – Rendezni kell a párt és az alkotmányban felsorolt társadalmi szervezetek viszonyát. A párt „vezető szerepének” elismerése nem sértheti e szervezetek önállóságát. Választhassák gyámkodás nélkül a vezetőiket; a párt személyi javaslatai ne legyenek kötelezőek; megválasztott vezetők személye ellen a párt ne emelhessen vétót. Irányító testületeiknek a párt ne adhasson kötelező utasítást. Megkövetelhető, hogy a párt javaslatait és a címzett szervezet válaszát hozzák nyilvánosságra. – Célszerű lenne kialakítani valamilyen fórumot, ahol a párt egyeztetné álláspontját az alkotmányban nem szereplő társadalmi szervezetek és egyesületek képviselőivel. Ilyen fórummá válhatna a Hazafias Népfront, amennyiben 1. a népfronthoz való csatlakozás

15

önkéntes, nem feltétele közcélú egyesület alapításának; és 2. a népfront fórumain véleményeket egyeztetnek, nem hoznak kötelező határozatot. – A KB apparátusa és a területi pártszervek nem utasíthatják és nem számoltathatják el sem a magánjogi, sem az állami szervezetek vezetőit (és azok beosztottait). Külön ki kell mondani, hogy „nómenklatúrája”, „hatásköri listája” egyedül a Központi Bizottságnak lehet. A területi pártszervek a KB és a tagságot tömörítő, alsó szintű szervezetek között közvetítenek. – A munkahelyi pártbizottságok jogait a vállalati törvénnyel és a Munka Törvénykönyvével összhangban kell szabályozni.

A pártnak felelősséget kell viselnie a törvény előtt. Mondja ki a párttörvény, hogy a pártszervek törvénybe ütköző határozatai és intézkedései ellen ügyészi, bírósági vagy alkotmányjogi eljárás kezdeményezhető, mint bármely törvénysértő államhatalmi vagy államigazgatási aktus ügyében. Szabályozni kell az eljárás kezdeményezésének, megindításának és lefolytatásának módját, valamint a kezdeményezésre jogosultak körét. Tekintettel a párt rendkívüli államhatalmi súlyára, egyetlen jogképes magyar állampolgártól sem volna helyes megvonni ezt a jogosultságot.

2. Szuverén hatalmakat az Országgyűlésnek! Akár a pártvezetéstől függő államfőhöz, akár magához a Központi Bizottsághoz telepítenék a párt közhatalmi jogait, e jogok törvényi körülhatárolása megszüntetné a látszatot, mintha a legfőbb államhatalomnak egyetlen letéteményese volna, a parlament. Ám így legalább a főhatalmi jogok egy részének valóban a törvényhozás válna a kizárólagos alanyává. A lehetőségből akkor lesz valóság, ha az Országgyűlés a kormány és apparátusai elszámoltatására képes, erős hatalommá növekszik. A képviselőház kezébe kell visszatenni az alapvető jogviszonyok szabályozását. – Az Országgyűlés kiváltsága legyen minden olyan szabály megalkotása, amely az állampolgárok jogait vagy nagyobb társadalmi csoportok érdekeit érinti. A végrehajtó hatalom rendeletei ne helyettesíthessék a képviselőház törvényeit. – A törvények ne szorítkozzanak a szabályozás elveinek vázolására, a tényleges szabályozást ne hagyják a kormányszervek végrehajtási utasításaira. 16

– Érvényesüljön a jogszabályok hierarchiája: a törvényt ne lehessen rendelettel módosítani, törvényt sértő rendeletet ne lehessen hatályban tartani. A kormányt és apparátusait alá kell rendelni a törvényhozásnak. – A Minisztertanács parlamenti bizalmi szavazás nyomán lépjen hivatalba. – Határozzák meg, hogy milyen esetben kell a kormánynak fölvetnie a bizalmi kérdést (például: ha programját, középtávú tervjavaslatát, éves költségvetési tervjavaslatát vagy az ezek teljesítéséről előterjesztett beszámolóját leszavazzák). A képviselők ettől függetlenül is bizalmatlansági indítványt tehessenek. – Az Országgyűlés gyakoroljon felügyeletet a gazdaság, a tudomány és a kultúra, valamint a tömegtájékoztatás országos monopolszervezetei fölött. Ne csak a jegybank, de például az energiaipari trösztök, a kiemelt nagyberuházások vagy a rádió és a televízió vezetőjét is a parlament nevezze ki. Külön parlamenti tájékoztatási bizottság ellenőrizze az állami tömegközlési szervek tevékenységét és általában a politikai tömegsajtót. – Az Országgyűlés szükség esetén szakértői bizottságot hívhasson össze a kormány tevékenységének

figyelemmel

kísérésére.

Ilyen

szükséghelyzet

például

a

külső

fizetésképtelenség veszélye vagy a bős–nagymarosi vízlépcsőhöz hasonló, rendkívüli környezeti és gazdasági következményekkel járó nagyberuházások tervbevétele. A bizottság rendszeres időközönként számoljon be a parlamentnek, jelentését és javaslatait tegyék közzé a sajtóban. Meg kell teremteni a szervezeti és ügyrendi feltételeket az Országgyűlés erős hatalommá válásához. – Szűnjön meg az Elnöki Tanács parlamenthelyettesítő szerepköre. Az Elnöki Tanács ne bocsásson ki törvényerejű rendeleteket, és ne módosítsa a képviselőház törvényeit. Szerepe szorítkozzék az államfői reprezentációra, a kegyelmi ügyek eldöntésére, népszavazás kiírására, valamint a frissen megválasztott Országgyűlés összehívására. Ez a megoldás felel meg annak a változatnak, amikor a párt felségjogait közvetlenül a Központi Bizottság gyakorolja. Ha e jogokat az államfőhöz telepítik, akkor az Elnöki Tanács státusának alapvetően meg kell változnia. Nem lehet az Országgyűlés szerve, és célszerű volna, ha elnökét a lakosság közvetlenül választaná. – Az Országgyűlés a jelenleg szokásosnál több és hosszabb ülésszakokat tartson. – Legyen a képviselőháznak saját szakértői apparátusa. Szüksége van saját törvényelőkészítő apparátusra is, hogy a törvényalkotás terén ne legyen kiszolgáltatva az

17

Igazságügy-minisztérium szakértőinek. A parlamenti szakértőket bármely képviselő igénybe vehesse. –

A

képviselők

megbízatásuk

idején

hivatásukat

csökkentett

munkaidőben

gyakorolhassák, esetleg kérhessenek teljes fölmentést. – Állítsák vissza az Országgyűlés 6/1971–75. sz. határozatában foglalt interpellációs és indítványozási jogokat. A megkurtításukról intézkedő 9/1985–90. sz. határozat érvényessége vitatható, mivel zárt ülésen hozták; zárt ülés elrendelésére pedig, a hatályos ügyrendi szabályzat értelmében, csupán „rendkívüli esetben” van lehetőség (Ogy. 6/1971–75. sz. határozata, 43. § (1) bekezdés). – Vezessék be a titkos szavazás intézményét; a bizalmi szavazás minden esetben legyen titkos. – A törvényjavaslatokat két olvasatban tárgyalják. Legalább 3 hónappal beterjesztésük előtt hozzák nyilvánosságra őket. Társadalmi vitájuk a tömegtájékoztatás nyilvánossága előtt folyjék. Az Országgyűlés jogi, igazgatási és igazságügyi bizottsága gondoskodjék róla, hogy a törvényjavaslat által érintett csoportok érdekképviseletei időben a nagyközönség elé vihessék álláspontjukat. Módosítani kell a választási rendszert. – A jelenleginél nagyságrenddel nagyobb országos listára van szükség. Ide delegálnák jelöltjeiket a közjogi státusú társadalmi, szakmai és érdekvédelmi szervezetek. Mindazok tehát, amelyek szerepelnek az alkotmányban, vagy amelyek alapításáról jogszabály rendelkezik (SZOT, MTA, Kereskedelmi Kamara stb.). A párt is az országos listán indítaná képviselőjelöltjeit. Az arányokat a Hazafias Népfront közvetítésével egyeztetnék. – A HNF választókerületenként legalább egy jelöltet állítana. Több népfrontjelölt indítása lehetséges, de nem kötelező. Akkor indokolt, ha helyi társadalmi szervek egymással versengve kívánják bejuttatni jelöltjüket a parlamentbe. A népfrontjelöltek indításáról a HNF határozzon, listába vételükhöz nincs szükség a választópolgárok előzetes jóváhagyására. A népfronttól függetlenül induló jelöltek jegyzékbe vételének szükséges és elégséges feltétele az lehetne, hogy meghatározott számú támogató aláírást gyűjtsenek össze. Az aláíróknak nem kell egyazon választókerületekben lakniuk vagy dolgozniuk. A független jelölt – a HNF-jelölések lezárása után – maga dönti el, hogy melyik választókerületben kíván indulni. – A jelölőgyűlés intézménye szükségtelenné válnék. Viszont minden listába vett jelöltnek egyenlő lehetőséget kell biztosítani választási gyűlések rendezésére. 18

– Sérti a jelöltek esélyegyenlőségének elvét, hogy a választás előkészítését és lebonyolítását a hivatalos jelölteket állító HNF tartja kézben. Célszerűnek látszik bíróság hatáskörébe utalni a választási procedúrát. Bírói úton kell kivizsgálni a választási szabálysértésekkel kapcsolatos panaszokat is. – A javasolt módosítások kiküszöbölnék az 1983. évi választójogi törvény zavaró ellentmondásait. A jelölőgyűlés egy olyan időszakból maradt itt, amikor egyetlen jelölt indítását kellett – közfelkiáltással – szentesíteni. Versengő jelöltek méltányos listába vételére nem alkalmas; egy teremnyi ember nem döntheti el, hogy kiből lehet képviselőjelölt. A jelölőgyűlés eltörlése tehát egyértelmű előrelépés volna. Az országos lista kibővítését kompromisszumos megoldásként javasoljuk. Egyfelől biztosítékot nyújtana a pártvezetésnek, hogy jelöltjei bejutnak a parlamentbe, és korlátozná, bár nem zárná ki automatikusan (nem is szabad kizárnia) a párt leszavaztatásának valószínűségét. Másfelől megnyitná az utat a képviselőház pluralisztikus tagozódása felé. Az országos listán megválasztott jelöltek az őket delegáló szervezet képviselői lennének, és eszerint alkotnának képviselőcsoportokat. Ha ez a megoldás működni kezd, fokozatosan ki lehet alakítani a helyi képviselők csoportosulásának szabályait is.

3. Társadalmi ellenőrzést a kormány fölött! Az ellenőrzés részben már megvalósult, ha a kormány felelősséggel tartozik a parlamentnek. Részint az érdekszervezetek növekvő önállóságának és az érdekegyeztetési eljárások intézményesítésének kell biztosítania (l. alább, III. pont). Szükség van azonban olyan mechanizmusokra is, amelyek közvetlenül a nyilvánosság ellenőrzése alá vonják a kormányt és a neki alárendelt közigazgatást. Törvényben kell rögzíteni a kormány tájékoztatási kötelezettségeit. – A tájékoztatási törvénynek meg kell határoznia azokat a tárgyakat, amelyekről a kormány hivatalos formában köteles informálni a lakosságot. – A kormány tájékoztatási kötelezettsége ki kell terjedjen az ország helyzetének közérdekű adataira (példa: az adósságállomány nagysága és szerkezete, az esedékes visszafizetések és kamattörlesztések összege), a kormány döntéseire, valamint a döntés előtti vitákra. Az állampolgároknak jogukban áll ismerni a fölmerült alternatívákat, és tudni, hogy a kormányférfiak személy szerint milyen alternatíva mellett voltak.

19

– A tájékoztatási törvénynek tisztáznia kell a kötelező információadás gyakoriságát és módját

(kormányközlemény,

miniszterelnöki

vagy

szakminiszteri

nyilatkozat,

a

kormányszóvivő sajtótájékoztatója stb.). – Meghatározásra szorul, hogy a kormány és szervei milyen természetű információkat minősíthetnek államtitoknak. Érvényt kell szerezni annak az elvnek, hogy a sajtótól semmilyen felvilágosítást nem szabad megtagadni, ami nem szabályszerűen titkosított adatokra vonatkozik. Visszautasítás esetén bírói úton lehessen vizsgálni, hogy a titkosítás törvényes volt-e. A jogtalan titkolódzás büntetendő szabálysértésnek, súlyosabb esetben (ha a kormány

tájékoztatási

kötelezettségének

körébe

eső

információról

van

szó)

bűncselekménynek minősítendő. Szabályozni kell az egyéni és kollektív állampolgári kezdeményezést. A hatályos jog kifejezetten csak az egyéni kezdeményezésről beszél mint „közérdekű bejelentésről vagy javaslatról”. Ebben a körben sem ad módot arra, hogy az állampolgárok személyes érdeküket közvetlenül nem sértő igazgatási határozat ellen bírósági eljárást kezdeményezzenek. Továbbá, az illetékes igazgatási szervet csupán érdemi válaszra kötelezi; arra nem, hogy az indítványt, indokolt esetben, napirendre tűzze. A kollektív kezdeményezést a törvény nem tiltja ugyan, de nem is ismeri el. A tiltás hiánya elegendő ahhoz, hogy az összehangolt állampolgári akció önmagáért ne minősülhessen törvénysértésnek – ám ez, tapasztalatból tudjuk, sovány vigasz. A résztvevők közötti együttműködésnek külön jogi védelmet kellene élveznie a hatósági beavatkozással szemben. A kezdeményezés hivatalos tudomásulvételére, megvitatására, megválaszolására és a hivatalos eljárás számonkérésére is szabályozott mechanizmusokat kellene alkotni. – Átfogó törvény kell az állampolgári kezdeményezésről. A polgári kezdeményezési törvény ismerje el az aláírásgyűjtések, a figyelemfelkeltő demonstrációk, a szórólapterjesztés, a nyilvános viták legitim voltát. Határozza meg, hogyan járjanak el az állam szervei a hozzájuk benyújtott petíciók ügyében. Arról is rendelkeznie kell, hogy milyen esetekben kérheti bármely állampolgár egy igazgatási határozat bírói megtámadását. Példa: a környezetet, a lakosság egészségét, az állampolgári jogokat veszélyeztető határozatok. – Törvényben kell tartalmat adni a népszavazásról szóló alkotmányhelynek (20. § (1) bekezdés, d. pont). A népszavazási törvénynek meg kell határoznia, hogy 1. milyen természetű ügyekben lehet, és 2. hány állampolgár együttes kezdeményezése esetén kötelező országos népszavazást kiírni. Tisztáznia kell a helyi népszavazások lehetséges tárgyait,

20

valamint azt, hogy a helyi felnőtt lakosság hány százalékának támogatása kötelez népszavazás kiírására. Szólamból valósággá kell változtatni a területi önkormányzatokat. A tanácsok önkormányzati szervvé válásának feltétele, hogy – önigazgatási és hatósági funkcióik mind szervezetileg, mind személyileg világosan elkülönüljenek; – a tanács mint képviselőtestület hathatós ellenőrzést szerezzen Végrehajtó Bizottsága fölött; –

a

helyi

közösségek

megfelelő

tájékoztatást

kapjanak

a

tanácsülésekről,

befolyásolhassák a napirendet és a döntéseket; – a tanács önállóan rendelkezzék anyagi eszközeivel; – a kommunális ellátás biztosítására vállalt kötelezettség ne jelentse, hogy a kommunális szolgáltatás tanácsi monopólium. Az önigazgatási és hatósági funkciók elkülönülésén a következőt értjük: – Hatósági feladatnak csak az tekinthető, amit az állam az egész országban egységesen lát el. Idetartozik a központilag meghatározott adók behajtása, a törvényesség felügyelete, az állam által vállalt alapellátás biztosítása. Indokolt, hogy hatósági körbe csak azok a szolgáltatások tartozzanak, amelyek egyenlő biztosítására az állam kötelezettséget vállal. – Az önkormányzat dolga ellenőrizni, hogy a hatósági funkciók hogyan teljesülnek, továbbá szabadon rendelkezni minden kommunális ügyben, amely nem tartozik központi igazgatás alá. Saját feladatait az önkormányzat vagy maga végzi, vagy vállalkozókra, ill. kezdeményező csoportokra bízhatja. – A személyi elkülönülés megvalósulhat oly módon, hogy a tanácselnök a közösség képviselője, míg a tanácstitkár a központi kormányzaté. A tanácstitkár felel a hatósági funkciók ellátásáért, az elnök ellenőrzi őt, és irányítja a tanács önkormányzati tevékenységét. Célszerű lenne, ha a tanácselnököt a helyi lakosság közvetlen szavazással választaná. A kormány fegyelmi felügyeletet csak a tanácstitkárok fölött gyakorolhatna. A tanácsok gazdasági önállósága nem jelentheti azt, hogy minden tanács kizárólag a saját adóbevételeiből gazdálkodik. Ez a területi egyenlőtlenségek konzerválódásához és növekedéséhez

vezetne.

Arra

kell

azonban

törekedni,

hogy

megszűnjön

a

jövedelemátcsoportosítás (valójában a jobb helyzetben lévő településeket kedvezményező) önkényessége, és mérséklődjék a hozzá fűződő központi beavatkozás.

21

– A központi támogatás a lakosság lélekszámával arányosan egészítse ki a helyi bevételeket, hogy az egy főre jutó tanácsi pénzeszközök mindenütt elérjenek egy bizonyos minimumszintet. – A juttatások felhasználásáról a tanács szabadon dönthessen. Az önkormányzati szervek csak választóiknak feleljenek azért, hogy pénzeszközeikből iskolai tornatermet építenek, vagy az orvosi rendelőt bővítik. Kivételt csak azok a kiadások képezzenek, amelyekre minden magyar állampolgár egyenlő jogot formálhat. Példa: létminimum garantálása. – Az állampolgári jogú részesedés sem indokol részletekbe menő központi igazgatást. Példa: közoktatás. Az oktatásügyi hatóságok meghatározhatnának egy bizonyos, általánosan kötelező törzsanyagot, ezen túl azonban tág teret lehetne hagyni a változatosságnak, különböző tankönyvek, tantervi arányok, oktatási módszerek számára. Az iskolák mint önigazgató szervezetek maguk választhatnának a kínálkozó lehetőségek között. A tanács törvényességi felügyeletet gyakorolna fölöttük. Ebbe az oktatási rendszerbe magániskolák is beférnének. Annak érdekében, hogy a helyi közösségek elszámoltathassák és befolyásolhassák választott tanácsukat, a következőket javasoljuk: – A tanács ülései (rendkívüli esetek kivételével) legyenek nyilvánosak. Időpontjukról, programjukról előre tájékoztassák a helyi közösséget. – A tanácsülések ügyrendjére, a határozatok tartalmára a lakosság javaslatot tehessen. Meghatározott számú támogató aláírás esetén legyen kötelező napirendre tűzni az indítványt. – A helyi érdekű mozgalmak, kezdeményező csoportok, önkéntes egyesületek képviselőit – hozzászólási joggal – hívják meg az általuk felkarolt ügyek tanácsi vitájára. – A lakosságot érzékenyen érintő fejlesztési döntések előtt a tanács végeztessen közvélemény-kutatást;

különösen

fontos

ügyekben

(példa:

környezetveszélyeztető

beruházások) legyen kötelező a döntés előtti népszavazás. Végezetül, szükségesnek látszik, hogy a tanácsok országos szövetséget hozzanak létre, amely a kormánnyal és más országos jelentőségű szervezetekkel szemben a területi érdekeket képviselné.

II. Törvényekkel körülírt sajtószabadságot!

A közlés és kifejezés intézményi rendje egyike azoknak a területeknek, ahol nyilvánvalóvá vált, hogy feszültség van a hatalom és a társadalom között. 22

A tömegtájékoztatás terén a válság alapvető oka az, hogy a napisajtót, a rádiót és a televíziót a párt még mindig közvetlen propagandaeszközként kezeli. A KB Agitációs és Propaganda Osztálya (részint maga, részint a Tájékoztatási Hivatal útján) előírja, hogy politikailag fontosnak ítélt témákról mely hírközlő szervek mikor, milyen hangnemben beszéljenek. Megakadályozza a döntés előtti viták nyilvánosságra hozatalát, a kész döntések elfogadtatására sajtókampányokat indít, az ellenvélemények közlését legföljebb mint hangulatjelzést engedi meg. A hivatalos politika bírálatát a párt még visszamenőleg sem tűri; ha a baj már letagadhatatlan, a végrehajtás hibáiról kell beszélni. A rossz hírek titkolandók vagy átszínezendők. Minél súlyosabbnak érzi a közönség a való helyzetet, annál inkább növekszik a tömegtájékoztatással szembeni indulat: „a sajtó hazudik”, „hülyének néznek minket”. A kulturális, ismeretterjesztő és szakmai folyóiratok, valamint a könyvkiadók az utóbbi húsz évben apránként kikerültek a pártpropaganda eszköztárából. Velük szemben egyre inkább csak tilalmakat alkalmaznak a sajtóirányító szervek; e tiltások is kevésbé szigorúak és kiszámíthatóbbak, mint a tömegtájékoztatás tabui. Itt akkor támad a konfliktus, amikor egyegy folyóirat valamilyen sajátos szellemi áramlat képviselőjévé, kristályosodási pontjává válik. Ilyenkor közbelép a pártirányítás, amely nem tűri, hogy a sajtó irányzatok és viták szerint tagozódjék. Leváltják a főszerkesztőt, felfüggesztik vagy betiltják a lapot. Az efféle beavatkozások sűrűsödése s a körülöttük támadt politikai viharok jelzik, hogy a sajtónak ez a része kinőtte a neki tett engedmények kereteit. A sokszorosító eljárások és berendezések látványos terjedésével ellenőrizhetetlen méretűvé dagadt a nem engedélyezett sajtótermékek forgalma. A szamizdat ennek a hatalmas kiadványtömegnek csupán egy része. Azok művelik, akik kihívóan kétségbe vonják az állam jogát, hogy a lapkiadást és a könyvkiadói tevékenységet előzetes engedélyhez kösse. A hivatalos sajtóirányítás ezt a területet nem ismeri el, de felszámolni sem tudja. A hatósági üldözés azonban állandó feszültséget teremt e szféra körül. Hozzájárul a szamizdat köré csoportosuló politikai ellenzék kriminalizálásához, és politikai ellenzékké minősíti az önmagukban esetleg nem is politikai kiadványok szerzőit, előállítóit, terjesztőit. Mindhárom konfliktusterület átgondolt rendezést kíván. A sajtóról szóló, 1986. évi II. törvény és végrehajtási utasítása a szükséges rendezéshez nem járult hozzá: – indokolatlanul széles körre terjeszti ki az engedélykérési kötelezettséget, az engedélyező hatóság önkényét nem korlátozza;

23

– túlságosan széles körben írja elő, hogy lap vagy kiadó alapítója csak jogi személy lehet; nem határolja körül az alapítónak a szerkesztői politika meghatározásával kapcsolatos jogait, nem védi a szerkesztőségeket az alapítók illetéktelen beavatkozásaival szemben; – a közlési szabadság korlátait megszabó tilalmai zavarosak, önkényesen alkalmazhatók; nincs kielégítően szabályozva, hogy mely közhatalmi szerv milyen eljárás útján érvényesítheti őket. Ezen a jogilag és politikailag tarthatatlan helyzeten többféleképpen lehetne túllépni. A kívánatos végcél az alkotmányos demokráciákból ismert szabályozás: előzetes engedélyre nincs szükség; lapot, kiadót bármely – természetes vagy jogi – személy alapíthat; ennek megfelelően az alapítók és a szerkesztőségek egymással szembeni jogai általában szerződéses magánjogok, nem esnek törvényi meghatározás alá; a tiltások köre a lehető legszűkebb és lehetőleg jól körülhatárolt, érvényesítésük kizárólag bíróságokra tartozik. Abba a politikai struktúrába, amely a mai Magyarországon ésszerűen követelhető, ennyi nem fér bele. Az alábbi elgondolások célja szerényebb: világosan kijelölni, meddig terjedhet a hivatalos sajtóirányítás, és jelezni, hogyan nyerhet védelmet a sajtó az illetéktelen beavatkozásokkal szemben.

Jogszerű engedélyezési szabályokra van szükség. – Az engedélyező szervnek csupán azt szabad vizsgálnia, hogy az alapítandó lap vagy kiadó programja összhangban van-e az állam alkotmányos rendjével; továbbá, hogy van-e olyan személy, akin a törvények megtartását számon lehet majd kérni. Ha ez a két feltétel teljesül, az engedélyt megtagadni nem szabad. – Csak a párt vagy a kormány által alapított lapoktól és kiadóktól várható el, hogy közlési programjuk mindenben egybevágjon a hivatalos tájékoztatás- és kultúrpolitika céljaival. A többi lap és kiadó nem a párt és a kormány közlési eszköze, tehát csak a jog szabályaival befolyásolhatók. – Nem lehet az engedélyezés feltétele, hogy a tervezett kiadványok iránt társadalmi szükséglet mutatkozzék. A kereslet csak a piacon mérhető föl, az esetleges kudarc az alapító kockázata. – Az alapító kockázatának tekintendő az is, ha lapja vagy kiadója működéséhez nem tudja előteremteni a pénzügyi, technikai és anyagellátási feltételeket. Megengedhetetlen, hogy a Tájékoztatási Hivatal, ugyanaz a hatóság, amely a lapok számára a papírt kiutalja,

24

papírhiányra hivatkozva megtagadja a lapalapítási engedélyt. Meg kell szüntetni a papírelosztás állami monopóliumát. – Az engedélyező szerv egyébként sem lehet a hivatalos tájékoztatás- vagy kultúrpolitikáért felelős kormányhatóság. Célszerű volna bíróságra ruházni az engedélyezés feladatát, s az engedély esetleges visszavonásáról is bírói úton kellene dönteni. – Mentesíteni kell az engedélykérési kötelezettség alól az olyan sokszorosítványok kiadóit, melyek nem kerülnek be a Posta Hírlapterjesztő, az Állami Könyvterjesztő Vállalat vagy más kereskedelmi terjesztő cég forgalmába. Esetleg megkívánható, hogy a mentesített kiadványok önköltségi áron terjedjenek. Figyelembe veendő, hogy áltatában nem nyomdai technikával, tehát eleve korlátozott példányszámban készülnek.

Rendezni kell az alapító és a szerkesztőség közti jogviszonyt. Az országos rádió- és tévéadók alapítása a belátható jövőben alighanem kormánymonopólium marad. Nem indokolt azonban egy-egy nagy szervezetben összefogni minden rádióadót, ill. minden tévéadót. – A szervezeti szétválasztás a központi stúdiók között valamelyes versenyt teremtene, s így javulnának a különböző érdekszervezetek, véleményalkotó körök és kulturális irányzatok megszólalásának esélyei. – A helyi stúdiók önállósulása lehetővé tenné, hogy ezek a területi közösségek ellenőrzése alá kerüljenek. – A kiegyensúlyozottabb műsorpolitikát szolgálná az a javaslat is, hogy az országos rádió- és tévéadók vezetőit a képviselőház nevezze ki, s tevékenységüket a parlament tájékoztatási bizottsága felügyelje. Az egypártrendszer fennmaradása esetén politikai tömeglapot valószínűleg a jövőben is csak közjogi szervezet alapíthat. Az alapító és a szerkesztőség közötti viszony tisztázása azonban így is számottevően növelheti az újságírás önállóságát. – Az alapító okiratnak tartalmaznia kell, hogy az alapító milyen kötelezettségek teljesítését várja el a szerkesztőségtől. Például: megfelelő terjedelemben tájékoztasson az alapító szervezet életéről, közölje testületi határozatait, foglalkozzék az általa képviselt ügyekkel. Ez kikötéseken túl a szerkesztőség – a törvény határai között – szabadon alakíthassa ki közlési politikáját. – Indokolt az alapítói jogok gyakorlását felügyelő tanácsra bízni; tagjait társadalmi szervezetek, szakmai és kulturális egyesületek delegálnák. A felügyelő tanács közbeiktatása 25

kiegyensúlyozottabbá tenné a lapok politikai kontrollját, és csillapítaná a beavatkozások hevességét. A kulturális, ismeretterjesztő és tudományos folyóiratok, valamint a könyvkiadók a társadalmi közvéleményt csupán közvetve és hosszabb távon befolyásolják. Ezért a folyóiratés kiadóalapításra jogosult személyek körének korlátozása az adott rendszerben sem védhető. – Folyóiratot, kiadót alapíthassanak közjogi szervezetek, magánjogi egyesületek, valamint az adott vállalkozásra társult (vagy egymagukban vállalkozó) személyek. – A politikai beavatkozásnak ebben a körben teljesen meg kell szűnnie, a közlési tevékenységet kizárólag jogi úton indokolt korlátozni. – Változásra van szükség az állami könyvkiadók jogállásában. Az új vállalatirányítási rendszer bevezetésekor a közüzemekkel kerültek egy kategóriába, tehát azokkal a gazdálkodó szervezetekkel, melyek vezetőjét változatlanul kormányszerv nevezi ki. Át kell kerüljenek az önigazgató vállalatok csoportjába; méretüknél fogva abba az alosztályba célszerű sorolni őket, ahol a vezetőt a dolgozók közgyűlése választja.

Véget kell vetni az önkényes cenzúrának. Pontosabbá kell lenni a cenzúra törvényes megkötéseit. – A sajtótörvény a cenzurális korlátozás elsődleges eszközeként a büntetőjogi üldözést adja meg. A védett tárgyak leírásakor a politikai, ill. közerkölcs elleni bűncselekmények azon típusait sorolja fel, melyek sajtó útján elkövethetők (3. § (1) és (2) bekezdés). Ezek meghatározását okvetlenül azokra a cselekményekre kell szűkíteni, amelyek az alapvető állampolgári jogok sérelme nélkül büntethetők. A sajtó szempontjából mindenekelőtt az izgatásról szóló, 148. és a közösség megsértéséről szóló, 269. megszorítása látszik elengedhetetlennek. Igaz tényállítás, valós tényeken alapuló kritika nem minősülhet bűncselekménynek. Műalkotás szerzőjét csak akkor szabad felelősségre vonni, ha 1. közvetlenül felhív az alkotmányban védett intézmények vagy embercsoportok elleni, erőszakos bűncselekmény elkövetésére, vagy 2. egyének és csoportjaik ellen gyűlöletet szít. – A sajtó által kért felvilágosítás megtagadásának indokaként említi meg a sajtótörvény az állami, szolgálati, üzemi vagy magántermészetű titok nyilvánosságra hozatalának tilalmát (4. § (1) bekezdés). Nem utal azonban arra, hogy a titkosítás törvényes feltételei meghatározásra szorulnak. E nélkül a titokvédelem a jogtalan titkolózást védi. Le kell fektetni a titkosítható információk kritériumait; a törvényellenes titkolózás szabálysértésnek minősítendő, ha pedig fontos közérdeket sért, akkor bűncselekménynek. 26

– A sajtótörvény egyáltalán nem foglalkozik azokkal a tárgyakkal, amelyek bírálata nem bűncselekmény és nem titokszellőztetés, a sajtó számára mégsem megengedett. (Példa: a magyar állam függő helyzete, a Varsói Szerződés katonapolitikája.) Nyilvánvaló, hogy amíg országunk geopolitikai helyzete lényegesen nem változik, lesznek ilyen tárgyak. Ezek védelme a voltaképpeni cenzúra feladata. A cenzúrának ismert, kiszámítható és számon kérhető kritériumokon kell alapulnia. A cenzúratörvény megalkotásának szemérmes elmulasztása valójában az önkényes és ellenőrizhetetlen korlátozást szolgálja, kiszolgáltatott helyzetbe hozza a szerzőket és a szerkesztőségeket. Körül kell határolni a cenzúra gyakorlásának módját. – Kívánatos, hogy a cenzúrát közlés után, bírói úton gyakorolják. A közjogi szervezetek által alapított lapok és kiadók esetében semmi nem indokolja, hogy ne ez legyen a szabály, hiszen itt a cenzúra csupán kiegészítené az alapító okiratban és a felügyelő tanács működésében foglalt biztosítékokat. – Magánjogi egyesületek és természetes személyek lapjai vagy kiadói vállalkozásai esetében fontolóra vehető az előzetes cenzúra megoldása is, feltéve, hogy 1. a cenzúrát arra kijelölt hatóság gyakorolja, 2. a cenzor kizárólag a cenzúratörvényben foglalt tilalmi szabályokra hivatkozhat, és 3. a határozatot bíróság előtt meg lehet támadni. – A cenzúratörvény alkalmazásán túlmenő politikai sajtóirányításnak csak a tömegtájékoztatás terén lehet helye. Viszonylagos jogosultságát az adja, hogy a cenzúratörvény nem képes rugalmasan követni az ország külső környezetének folyamatos változásait. Vagy túl sokat fog mereven tilalmazni, vagy – a külpolitikailag érzékeny tömegtájékoztatás számára – ki kell egészülnie változó utasításokkal. Az 1986-os sajtótörvény ezekről semmit sem mond, jóllehet a nyilvánosság szabályozásának köztudottan a politikai sajtóirányítás az uralkodó eszköze. Törvényes formát kell adni neki, visszaszorítva arra a területre, ahol egyelőre elkerülhetetlennek látszik. Nem terjedhet túl azokon a tárgyakon, melyeket a párttörvény a KB államhatalmi jogkörébe utal. Vita esetén a szerkesztőségnek módot kell kapnia, hogy bírósághoz forduljon. – Célszerű, hogy a politikai sajtóirányítást kizárólag a párt illetékes szerve végezze. A kormány Tájékoztatási Hivatalának bevonása a sajtóirányításba csupán áttekinthetetlenebbé, nehezebben számon kérhetővé teszi a beavatkozás műveleteit. A Tájékoztatási Hivatal feladata a hivatalos informálás legyen, ne a cenzúrázás. – Indokolt, hogy az Országgyűlés tájékoztatási bizottsága felügyeletet gyakoroljon a sajtóirányítás fölött. Ha a vitás ügyben a parlament is illetékes, a tájékoztatási bizottság 27

emelhessen vétót a párttilalom ellen. (Példa: az a kérdés, hogy a sajtó firtathatja-e a jamburgi beruházásban való magyar részvétel ésszerűségét, a pártra tartozik, hisz az ügy közvetlenül érinti a magyar–szovjet kapcsolatokat; de a képviselőházra is tartozik, mert a beruházási hozzájárulás súlyosan megterheli a költségvetést.)

III. Jogi védelmet a munkavállalónak. Érdekvédelmi és egyesülési jogokat

A húsz éve elindított, többször lefékezett és újraindított gazdasági reformfolyamat a munkavállaló helyzetén alig módosított. Lényeges változást csak a munkavállalási szabadság hatósági korlátozásának 1968-as felszámolása hozott. A ’70-es évek elején a munkásság alsó rétegeinek mozgását újra megpróbálták kényszerintézkedésekkel korlátozni, a kötelező munkaközvetítés – amúgy sem sikeres – intézményét azonban 1979 után eltörölték. Egyebekben a munkavállaló és a munkáltató viszonya ugyanaz maradt, ami volt. A munkavállalók túlnyomó többsége éppen olyan függőségi viszonyok között végzi a rárótt munkát, mint húsz éve, és ha elégedetlen valamivel, éppúgy csak a kérincsélés vagy a felmondás között választhat. – A Munka Törvénykönyvét 1967-ben, tehát még a reformfolyamat nyitása előtt fogadta el az Országgyűlés; azóta egy törvény és több törvényerejű rendelet módosította, de a munkajog átfogó újraszabályozására nem került sor. – A sztálini korszak szovjet szakszervezeteinek mintáját követő, centralizált és ágazati szakszervezeti struktúra az egész időszakban semmit sem változott. – A vállalati önigazgatás bevezetése – papíron – az államosítás óta a legnagyobb fordulat a vállalatirányítás rendszerében (nem számítva az 1956–57-es közjátékot, a munkástanácsok megalakulását és felszámolásukat). A munkavállalók nagy része azonban észre sem vette, hogy bármi történt volna, vagy ha mégis, úgy értelmezte a történteket, hogy a szakszervezet különféle új tisztségeket kreált a fejeseknek. A gazdaság újabb reformjával egy időben növekednie kell – az állampolgár munkavállalói szabadságának; – érdekvédelmi jogainak és lehetőségeinek, valamint – az önigazgatási típusú ellenőrzésnek a vállalatvezetés fölött.

28

Kis János: Tágabb összefüggések Harmadik rész

Bármely kibontakozási programnak számot kell adnia róla, hogyan illeszkednek a javasolt változások az ország külső helyzetébe, és hogyan érintik őket az újabb kori magyar történelem mindmáig ható traumái. Alább a legégetőbb kérdéseket tesszük föl: 1. Miként gondolkodjunk Magyarország és a Szovjetunió viszonyáról, milyen változásokra törekedhetünk a szovjet világrendszer belső rendjében? 2. Mi legyen a magyar állam politikája a határainkon kívül rekedt magyarok ügyében? 3. Túl lehet-e jutni az ’56-os forradalom leverése okozta nemzeti meghasonláson?

1. Magyarország a szovjet világrendszerben E szöveg első részében azt írtuk: 1956 óta nőtt a szovjet vezetés tűrőképessége, és gyengültek közvetlen beavatkozásának eszközei. A szovjet világrendszer felbomlásával számolni a belátható jövőben nem lehet. Egy-egy ország kiugrására sincs komoly esély. Arra viszont van lehetőség, hogy a függő államok növeljék a Szovjetunióval szembeni, viszonylagos önállóságukat.

Térségünkben megfordíthatatlan, hosszú távú változások zajlanak. – Kimerültek a Szovjetunió olcsón kiaknázható természeti erőforrásai. Nem lehet tovább bővíteni a „szovjet nyersanyagot kelet-európai gépekért” szerkezetű KGST-forgalmat. Válságba került a KGST mint együttműködési rendszer, és válságba kerültek külön-külön a korlátlan, olcsó szovjet szállításokra épített kelet-európai tervgazdaságok. – A KGST hierarchizált, politikai egyezményekre épülő kapcsolatrendszere önmagában is a forgalom bővülésének akadályává vált. További oka a visszaesésnek a tagországok stagnáló termelése, valamint a nyugati irányú eladósodás. 1956 után, 1968 után a Szovjetuniónak elégséges anyagi eszközei voltak a politikai válsággal küszködő restaurációs rezsimek megsegítésére. Ma nagyságrendekkel jelentősebb összegekre volna szükség, s a növekedés lefékeződésével, a túlfegyverkezés költségeivel, a Nyugat technikai kihívásával küszködő szovjet állam nincs abban a helyzetben, hogy a függő országokat kölcsönök és adományok révén kihúzza a bajból. – Gazdasági hegemóniájának

gyengülésével

a Szovjetunió egyre nehezebben

ellensúlyozza azt a hátrányt, hogy a kelet-európai térség legnagyobb részével szemben nem 29

rendelkezik kulturális vagy szociális hegemóniával. A Szovjetunió nem minta, és nem forrása szellemi ösztönzéseknek; képtelen megakadályozni a befolyási övezetén kívülről érkező hatások terjedését. – Amikor a szovjet világrendszer létrejött, a Szovjetunió regionális hatalom volt. Azóta globális hatalommá vált; stratégiai versenyt folytat az Egyesült Államokkal, befolyását kiterjesztette Afrikára, Ázsiára és Latin-Amerikára. Terjeszkedésének következményei ellentmondóak, térségünk szempontjából részben előnyösek. A fegyverkezési versenyt nem nyerheti meg, tehát tárgyalni kénytelen; az egyezkedés felé nyomja az is, hogy technikai lemaradásának csökkenését csak a gazdasági és tudományos kapcsolatok bővülésétől remélheti. Távoli pozícióit a puszta erőre hagyatkozva nem tudja megszilárdítani, emiatt is egyezkedni kényszerül. De épp ezért nem tehet meg mindent 1944–45-ben szerzett, helyi befolyási övezetében, amit valaha nyugodtan megtehetett. Nem akadályozhatja meg, hogy a függő államok is a Nyugat felé forduljanak. Egyre aggályosabb az erőszakkal való fenyegetőzés és a nyílt katonai beavatkozás. Ezek a tendenciák mind szűkítik a térségünk fölötti szovjet kontroll eszközkészletét. Ha, mint Brezsnyev utolsó másfél évtizedében, a szovjet vezetés ragaszkodik hozzá, hogy semmi ne változzon, akkor a térség kezelhetetlenné válik. Ha viszont, mint Gorbacsov hatalomra kerülése óta, a Szovjetunió vezetői elismerik a kapcsolatok változásának szükségességét, megnő a mozgástér a rendezett átalakulásra. A jelenlegi szovjet pártpolitika több támpontot kínál azoknak, akik változást kívánnak országuk belső viszonyaiban és a szovjet világrendszer struktúrájában: – Kimondták, hogy a szovjet gazdaság és társadalom radikális reformokra szorul; a keleteurópai konzervatívok nem hivatkozhatnak a reformokkal szembeni szovjet ellenállásra. – Leszögezték, hogy a Szovjetunió intézményi rendje nem kötelező minta, s kijelentették, hogy az átalakításhoz meríteni kívánnak a kelet-európai reformok tapasztalataiból. – Elismerték, hogy változásra van szükség a térség országainak egymás közötti kapcsolataiban. – Végül, kivált Lengyelország esetében, tettekkel is bizonyították, hogy lényegesen többet képesek normális állapotnak tekinteni, mint elődeik.

A szovjet világrendszer létrejötte óta soha nem voltak ilyen kedvezőek a függő országok belső fejlődésének külső feltételei, mint most. Megbocsáthatatlan mulasztás volna elszalasztani ezt az esélyt. 30

Azon is érdemes nyilvánosan gondolkodni, milyen változások szükségesek és lehetségesek a szovjet világrendszer államai közti viszonyokban. Jalta felmondásában reménykedni ábrándkergetés volna, de Jaltát adottnak véve az egyoldalú függés kiegyensúlyozásának módozatait megvitatni – ésszerű politikai kezdeményezés. Ezzel a gondolkodásmóddal szemben Magyarországon kétféle érvet szoktak felhozni: – Gorbacsovnak, úgymond, csak a retorikája radikális. Amit valóban akar, az nálunk már régen megvalósult, és amit az apparátusok tehetetlenségi ellenállásával szemben keresztülvisz, ennél is jóval kevesebb. Ez alighanem nagyrészt igaz. De nem következik belőle, hogy a magyar politikai és gazdasági rendszer nem szorul radikális átalakításra. Nem következik belőle, hogy a nálunk radikálisnak számító változások elfogadtatására ma nem lényegesen jobbak az esélyek, mint a brezsnyevi időkben voltak. – A másik ellenérv úgy hangzik, hogy Gorbacsov még megbukhat vagy visszakozásra kényszerülhet. Ez is igaz. De nem következik belőle, hogy nem éppen most kell a megnőtt lehetőségekkel élni, amikor Gorbacsov még küzd vonalának érvényre juttatásáért. Minél többet sikerül ma elfogadtatni a szovjet vezetéssel, annál többet lehet később, az esetleges reakció idején megvédeni. S amikor a visszacsapás várható erejét mérlegeljük, számolnunk kell a hosszú távú változási irányzatokkal, melyek a térség fölötti szovjet kontrollt gyengítik. Vegyük észre: akik az esély kipróbálása ellen érvelnek, nem a vállalkozás kudarcától félnek, hanem a sikerétől.

2. A kisebbségi kérdés A határon túli magyar kisebbség válságos helyzetével szembenézni mindenekelőtt erkölcsi kötelességünk. A magyar állam felségterületén élő nemzet felelősséggel tartozik a határainkon kívülre, nemzetiségi helyzetbe szorult részeiért. Az ebből származó terheket tudatosan vállalni kell, nyilvános vitában tisztázva, hogy mit tekintünk a kisebbségi probléma elfogadható megoldásának, s mit tehetünk érte. De politikai érvek is szólnak a kisebbségi kérdés nyilvános átgondolása mellett: – a kisebbségek megsegítése közös nemzeti stratégiát kíván, s ezt nem lehet suttyomban kialakítani; – a kisebbségi kérdés kezelése döntően befolyásolja Magyarország és a szomszéd államok viszonyát;

31

– a kisebbségi probléma elhallgattatása zavart okoz a nemzet önmagáról való gondolkodásában, vak dühvé változtatja a jogos aggodalmakat, s könnyen oda vezethet, hogy az együttérzés jól manipulálható kollektív hisztériává fajul.

Az állam magatartása. A hatalom tehertételei súlyosak. Amikor 1948-ban befejeződött Kelet-Európa szovjetesítése, a kisebbségi kérdés tabuvá lett. Minden kormány szabad kezet kapott a saját nemzetiségi alattvalóival szemben. Rákosiék számára nem léteztek határon túli magyarok. 1956 után Kádárék szégyenletes szerepet vállaltak a szomszéd országok magyar nemzetiségei elleni hadjáratban. Fennen hirdették a vádat, mely szerint a forradalom területi követeléseket dobott fel, és nyíltan helyeselték az irredentizmussal megvádolt romániai magyar értelmiség elleni hadjáratot. A ’70-es évek elején a vezetés elfojtani igyekezett azokat a törekvéseket, hogy a szomszéd országok magyar kultúráját egyetemes nemzeti kultúránk részének ismertessék el. A ’70-es évek közepétől kitartóan ellenállt a nyomásnak, hogy tűzze napirendre a magyar kisebbségek romló helyzetét. Csak a ’80-as években, a közvélemény erősödő sürgetésének engedve kezdett legalább alkalmilag lépéseket tenni a romlás feltartóztatása érdekében. S csak a legutóbbi időkben ment el odáig, hogy vállalja a nyilvános állásfoglalást. Az ottawai és a bécsi utóértekezleten a magyar küldöttség csatlakozott a kezdeményezéshez, hogy a nemzetközi védelmet élvező emberi jogok körét terjesszék ki a kisebbségi jogokra is. Felelős politikai vezetők egy-két nyilatkozatban szóba hozták a magyar kisebbségek (különösképpen a romániai magyar kisebbség) sérelmeit. Budapesten Magyarságkutató Intézetet hoztak létre azzal a céllal, hogy összehangolja Kelet-Európa s benne az egész magyarság történetének és kultúrájának tanulmányozását. Hosszú huzavona után állami támogatással elkészült az Erdély története c. monográfia, és így tovább. Ezeket a lépéseket üdvözölni kell. De csak mint első lépéseket. A kisebbségi politikában éppúgy fordulatra van szükség, mint belpolitikai téren. Tisztázott alapelvekre, átgondolt stratégiára, intézményesített eljárásokra – nem kampányokra.

Demokratikus alapelveket. Egy demokratikus kisebbségvédő politikának a következő elvekből kell kiindulnia: 32

– Minden nemzeti kisebbséget kollektív jogok illetnek meg: nyelvük, kultúrájuk, hagyományaik közös ápolásához és az anyanemzettel való kapcsolattartáshoz fűződő jogok. A kisebbségi jogok az egyének emberi jogain alapulnak: kisebbségi sorban élő emberek nem lehetnek államuk egyenrangú polgárai, ha nem élveznek kollektív jogokat. – A kisebbségi jogok tiszteletben tartása nem belügy. Mint az emberi jogok sajátos válfajai, a kisebbségi jogok is az államok közösségének oltalma alá tartoznak. Bármely államnak joga és kötelessége szót emelni bármely vele kapcsolatot tartó állam kisebbségi közösségeinek jogfosztása ellen. –

Az

anyanemzetnek

kötelessége

különleges

figyelemmel

kísérni

kisebbségi

szórványainak helyzetét, és mindent megtenni érdekükben, amit az emberi jogok nemzetközi védelmének keretei között megtehet. – Ismerve térségünk népességének etnikai elosztását, a kisebbségi problémát igazságos határrendezéssel megoldani nem lehet. Nem területeket kell követelni, hanem minden állam kisebbségei számára ugyanazokat az egyéni és kollektív jogokat. – Védeni kell a szabad kivándorlás jogát. A kisebbségek kollektív helyzetén azonban a kivándorlás nem segít. A maradni kívánóknak kell olyan jogokat kapniuk, hogy az esetleges kivándorlás önkéntes távozás legyen, ne menekülés. – Ahol a többségi lakosság emberi jogait megsértik, ott nem lehet a kisebbségi jogok tiszteletben tartását remélni. Ahol a többségi nemzeteket elszigetelik egymástól és egymás ellen uszítják, ott nem lehet az anyanemzetek és más országokban élő kisebbségi szórványaik szabad kapcsolattartását remélni. A kisebbségi kérdés rendeződéséhez több demokrácia, szervesebb regionális integráció és nemzeti kiengesztelődés szükségeltetik.

Átgondolt, hosszú távú stratégiát. Az állam hosszú távú kisebbségi politikájának arra kell törekednie, hogy közelítse a tényleges helyzetet a demokratikus alapelvekhez. Ezt a törekvést deklarálni kell. Az állam deklaratív állásfoglalására azért volna szükség, mert – segítene leszerelni a sanda számítgatásokat és eloszlatni a gyanakvásokat; – állandó iránytűt kínálna a rövid távú intézkedéseknek, és védelmet nyújtana az alapelvekkel összhangban lévő társadalmi kezdeményezések számára; – erkölcsi megerősítést adna a méltóságukban megalázott, elbizonytalanodott kisebbségeknek.

33

Nyilatkozni kell a magyar állam és az egyetemes magyar nemzet viszonyáról. A nemzeti deklarációt tehetné a kormány a parlamentben, vagy maga az Országgyűlés hozhatna róla határozatot. – A nyilatkozatnak abból kell kiindulnia, hogy a magyar nemzet mint közös nyelvet beszélő, közös kultúrával és történelmi hagyományokkal azonosuló emberek közössége nem esik egybe a magyar állam polgáraival. – Ki kell mondani, hogy a magyar állam nem tart igényt más állampolgárságú magyarok fölötti felségjogokra, de kötelességének tekinti segíteni őket nemzeti identitásuk megőrzésében. – A segítségnyújtás részint olyan kezdeményezésekben állhat, melyeket a magyar állam a saját felségterületén, más államok belügyeit nem érintve meg tud hozni (ösztöndíjak alapítása, iskolai, egyetemi, kollégiumi férőhelyek létesítése stb.). – Részint nemzetközi szerződéseken alapuló, külső fellépésekről van szó (az emberi jogok megsértésének minősülő kisebbségi sérelmek szóvá tétele nemzetközi fórumokon). – Végül, az államnak vállalnia kell, hogy szorgalmazza a kisebbségek helyzetét előbbre vivő, kétoldalú egyezmények létrejöttét (például a kulturális javak cseréjének bővítéséről, az országok közötti személyi mozgás szabaddá tételéről).

Nemzetiségi törvényt kell alkotni. Fontos, hogy a nemzetiségi törvény a nemzeti deklaráció előtt vagy azzal egy időben szülessen meg. – Biztosítania kell mindazokat a jogokat a magyarországi nemzetiségeknek (a cigány kisebbségnek is), amelyeket a határon túli magyar kisebbségek számára követelünk. – Le kell szögeznie, hogy minden magyarországi nemzetiség szabad kapcsolatot tarthat anyanemzetével és annak más országokban élő szórványaival. – El kell ismernie a nemzetiségek jogát, hogy sérelmeikkel akár anyanemzetük államához, akár valamely illetékes nemzetközi fórumhoz forduljanak. Fel kell ajánlania, hogy a magyar állam együttműködik a panaszok kivizsgálásában és orvoslásában.

Állást kell foglalni a térség rendjének kívánatos fejlődéséről. A regionális állásfoglalás kibocsátása a kormány feladata. Olyan fejlődési irányok mellett kell elköteleznie magát, mint – a gazdasági forgalom piacosítása; 34

– a szellemi termékek forgalmának felszabadítása; – szabad mozgás, letelepedés és munkavállalás a térség egész területén; – államközi egyezményektől független, közvetlen kapcsolatok a kulturális és tudományos intézmények között; – a nemzeti kiengesztelődés ösztönzése, az államok kivonulása a tudományos és kulturális közösségek tisztázó vitáiból.

Következetes rövid távú intézkedések. – Elő kell segíteni a határok nyitottabbá válását. Ösztönözni kell a turistaforgalmat. A vám- és devizapolitikát össze kell hangolni azzal a törekvéssel, hogy a személyi forgalom folyamatosan bővüljön. – Gondoskodni kell róla, hogy a hazai könyvek és lapok eljussanak azokra a területekre, ahol a magyar ajkú lakosság koncentrálódik. (Példa: Csehszlovákiában Pozsony legyen a kivitel fő célpontja, ne Prága.) – Megrendelésekkel, csereegyezményekkel kell támogatni a kisebbségi könyv- és lapkiadást. Szükség van Magyarországon megjelenő folyóiratra, esetleg könyvkiadóra, mely a kisebbségi irodalmak és kultúrák alkotásait közölné. – Támogatni kell a kisebbségi tudományosságot, részint kutatási megrendelésekkel, részint

közös

kutatóprogramok

kezdeményezésével,

részint

ösztöndíjak,

szakmai

segédeszközök biztosításával. – Az elmúlt 15-20 év legveszedelmesebb tendenciája Romániában és Csehszlovákiában a magyar anyanyelvi oktatás erőszakos visszaszorítása. Igyekezni kell kormányközi egyezményekkel elérni e folyamat megállítását, s ha lehet, megfordulását. Segédkezni kell az apadó pedagógusállomány pótlásában. – A romániai magyarok növekvő tömegekben menekülnének. Szégyen, hogy a magyar állam adminisztratív nehézségek sokaságával akadályozza a bevándorlást, és politikai meggondolásból nem enged áttelepülni üldözött, meghurcolt embereket. A befogadó határozatot rövid idő alatt, automatikusan és diszkrimináció nélkül meg kell hozni. Az áttelepülőknek – ha kérik – Magyarországra érkezésükkor el kell nyerniük a magyar állampolgárságot. Beilleszkedésük elősegítésére külön hivatalt kell felállítani. A rövid távú politika kialakításában arra kell törekedni, hogy a kisebbségvédelem az államok közötti kölcsönösségre és jó viszonyra épüljön. Ez, eltökélt fellépés esetén, már most eredményeket hozhat Magyarország és Jugoszlávia s talán Németország és Csehszlovákia 35

kapcsolatában. A Szovjetunióval szembeni lehetőségek egyáltalán nincsenek kipróbálva. Románia esete a legnehezebb. A jelenlegi román vezetéssel aligha lehet egyezségre jutni. A nyilvános vita elkerülhetetlen, ha a magyar állam nem kíván asszisztálni a romániai magyarság meghurcolásához és tönkretételéhez. Annál fontosabb, hogy a kormány fellépésének céljai és elvei egyértelműek legyenek. Rövid távon alig remélhetünk többet, mint hogy a romániai magyarság érezni fogja: nem hagyták magára. Hosszabb távon gondolkodva azonban ésszerűnek látszik abból kiindulni, hogy legkésőbb Ceausescu eltűnése után a romániai hatalomnak mély krízisen kell majd átmennie. Abban a helyzetben nem lesz közömbös, hogy a magyar állam a megelőző években mit képviselt: szilárdságot-e kisebbségünk jogainak védelmében, de nem elvakult románellenességet a külpolitika olyan területein, ahol Magyarország nem érdekelt, esetleg érdekközösségben lenne Romániával, vagy lármás sérelmi polémiával palástolt gyengeséget és rövidlátó románellenes külpolitikát. Ha az utóbbit, akkor az eljövendő romániai válságnak is csak tehetetlen szemlélője lehet. Ha az előbbit, akkor közvetítővé válhat az önmaga konszolidálására törekvő román állam és a romániai magyarság között.

Nyilvánosságot a kisebbségi kérdésnek. A hazai közvélemény tájékoztatása kampányszerű és egyoldalú. A sajtó rendszerint akkor foglalkozik a magyar kisebbségek ügyével, amikor éppen fellángol valamilyen történelmi vagy irodalmi polémia (rendszerint román és magyar szerzők között): – A hivatalos tájékoztatás vonuljon ki a kulturális és tudományos polémiákból. A szakmai közösségek dolga, hogy megvédjék magukat. – A tömegtájékoztatás körén kívül meg kell szüntetni a nemzeti kérdés vitatásának sajtóirányítását. Csak a szabad vita segíthet hozzá egészséges nemzeti közvélemény kialakulásához. – Részletes és objektív tájékoztatásra van szükség a kisebbségi helyzet alakulásáról. Ebben a hivatalos hírközlő szerveknek is részt kell vállalniuk – nem monopolizálva az informálás jogát. Az

információk

nyilvánosságra

hozása

része

kell

legyen

a

magyar

állam

kisebbségvédelmi stratégiájának. De a hazai közvélemény tisztánlátása szempontjából sem nélkülözhető. A tények elhallgatása szabad teret enged a nacionalista fantáziálásnak; a 36

történelmi tárgyú polémiák egyeduralma óhatatlanul azt teszi döntő kérdéssé: ki volt előbb Erdélyben, vagy melyik ’45 előtti rezsim szolgálta ki jobban a náci Németországot. Holott az elsődleges kérdés az: milyen jogok illetik meg a ma Romániában élő két-két és fél millió magyart.

Támogatást a társadalmi kezdeményezésnek. Nemhogy pártolná, az állam minden módon akadályozza a kisebbségek megsegítését célzó, önálló kezdeményezéseket. Lehetetlen komolyan venni a határon túli magyarság védelmében tett hivatalos nyilatkozatokat, amíg ez a gyakorlat nem változik. A kezdeményező állampolgárok csoportjai oda is eljutnak, ahová állami szervek nem juthatnak el; olyan információkat képesek összegyűjteni, amelyeket hivatalos csatornákon beszerezni nem lehet; olyanfajta segítséget képesek nyújtani, amilyet az állam nem adhat. A társadalom áldozatkészségét is könnyebb mozgósítani alulról, mint hivatalos kampányok útján. – Nem szabad megismétlődnie a Bethlen Gábor Alapítvány engedélyezését megelőző, méltatlan hercehurcának. Nem szabad elvágni a nyilvánosságtól a magánalapítványokat és egyéb csoportokat, ami a Bethlen-alapítvánnyal engedélyezése óta történik. Sőt, támogatni kell őket (állami hozzájárulással, az adományok adómentességével stb.). – Az. államnak tudomásul kell vennie, hogy a segítség továbbításának egyik leghatékonyabb útját az egyházak és vallási közösségek kapcsolathálói biztosítják. Le kell mondania e kapcsolatok kézbevételéről és korlátozásáról. – A közös szövetségi rendszerhez tartozás nem igazolhatja a magyar határőrszervek és a szomszéd országok hatóságai közötti összejátszást. A magyar nyelvű szellemi termékek kivitelének akadályozása ellentétes a Helsinki Nyilatkozatban vállalt kötelezettségekkel, és sérti a magyar nemzet érdekeit. Az állam köteles megvédeni polgárait a zaklatásoktól, amelyeknek szomszéd országok – elsősorban Románia – hatóságai teszik ki őket; ki kell állnia jogaik és méltóságuk védelmében.

Keresni a kiengesztelődés lehetőségeit. Maga az állam is sokat tehet a nemzetek közötti megbékélésért, ha – kitartóan szorgalmazza a kisebbségi kérdés kölcsönösségen és együttműködésen alapuló megoldását;

37

– a kisebbségek jogainak védelmét nem téveszti össze a szomszéd államok érdekei ellen irányuló politikával; – támogatja és kezdeményezi a határok nyitottabbá válását; – nem bonyolódik bele a szomszéd nemzetek elleni hangulatkeltésbe. A feladat oroszlánrésze azonban az önállóan kezdeményező polgárokra hárul. Nemzeti megbékélés csak nemzetek – nem államok – között jöhet létre. – A magyar kisebbségi ügy szószólóinak kötelessége félreérthetetlenül leszögezni, hogy a kisebbségi jogok minden állam kisebbségeit egyformán megilletik – a magyar állam felségterületén élő kisebbségeket is. Ki kell állniuk az etnikai, kulturális, vallási sokféleség iránti türelem mellett. – El kell oszlatni a gyanakvást, amely szerint a kisebbségi kérdés ürügyén valójában egy újabb határrendezést szeretnénk előkészíteni. A trianoni és a párizsi béke történelmi igazságtalanságairól szólva mindig szem előtt kell tartani az utódállamok polgárainak önvédelmi reflexeit. – A történelmi polémiában nem szabad belemenni a vádaskodások eszkalációjába. Következetesen hangsúlyozni kell, hogy a történelmi vitakérdések elválasztandók a jelen politikai vitáitól – még akkor is, ha a másik fél ezt nem hajlandó elfogadni. – Keresni kell a párbeszédet a szomszéd országok demokratikus gondolkodású köreivel. Ők azok, akik a kiengesztelődés apránként haladó művében munkatársaink és szövetségeseink lehetnek. Érezniük kell, hogy a demokrácia közös ügye melletti elköteleződés, igazi szolidaritás fűz hozzájuk minket, nem puszta taktikai érdek.

3. 1956 a mai magyar politikában A ’60-as évek konszolidációja ’56 elfelejtésén alapult. A hatalom abbahagyta a forradalomban részt vett erők elleni ideológiai kampányokat; neki sem rótták fel többé a felkelés leverését és a megtorlást. Október emléke ettől fogva nem egyesített és nem osztott meg – kirekesztődött a nemzet kollektív emlékezetéből. Ám ez a megoldás csak addig működik, amíg a konszolidáció politikai formulái. A konszolidációs korszak végén 1956 feldolgozatlan traumája ismét előveszi a társadalmat. Mindkét oldalon egyre többet hivatkoznak a történelmi párhuzamokra. A szembenézés nem halogatható tovább.

38

Szüksége van rá a nemzetnek, hogy visszanyerje önbecsülését, és megszabadulva a teljes kiszolgáltatottság kényszerképzetétől, józanul felmérhesse cselekvési terének valóságos határait. Szüksége van rá azoknak a hatalmi csoportoknak, amelyek felismerték, hogy gyökeres reformok nélkül már csak az ország biztos tönkretétele árán, a rendszer stabilitását kockáztatva lehet uralkodni. Az ’56-tal való szembenézés nélkül a társadalmi szerződés, ha megköttetik is, nem lehet szilárd. Megbízható egyezségek nem alapulhatnak azon, hogy az egyik fél, a körülmények nyomásának engedve, egyre csak visszavonul. Az engedmények csak akkor lehetnek tartósak, ha a párt nem hátrál, hanem előrelép a hatalomgyakorlás önmaga számára is kedvezőbb módozatai felé. Ám ez csak úgy lehetséges, ha vállalni tudja saját múltjának azt a vonulatát, amely a párturalom korlátok közé terelése felé mutat, és képes megkülönböztetni magát az ellentétes vonulatoktól. Errefelé mutat az 1953 nyarán meghirdetett „új szakasz”. Errefelé mutatnak azok a párton belüli áramlatok, amelyek 1963 és ’68 között a konszolidáció és a reformok politikáját az ’56–57-ben megszakadt demokratizálási folyamat újrakezdéseként értelmezték. Az 1953-ig visszanyúló hagyomány vállalása azonban óhatatlanul föltenné a párt számára is 1956 értékelésének kérdését. Nem lehet egyszerre azonosulni az „új szakasz” kezdeményezésével, és ellenforradalmi lázadásnak minősíteni az októberi eseményeket. A pártreformerek dolga, hogy eljussanak ’56 olyan értelmezéséhez, ami még összeegyeztethető a hatalom folytonosságával, de a párbeszédet nem zárja ki. Sem intellektuálisan, sem politikailag nem könnyű feladat: nem várható, hogy egy csapásra véghezvigyék. De az elvárható, hogy a szándék őszinteségét meggyőzően bizonyítsák.

Csak egy olyan vezető csoport megegyezési készségében lehet bízni, amely felszámolja a forradalom utáni megtorlás minden következményét. A kivégzettek jeltelen sírokban nyugszanak. Az emberiesség egyetemes normáinak és a hatályos büntetés-végrehajtási törvény rendelkezéseinek megfelelően az Igazságügyi Minisztérium adja ki a holttesteket a hozzátartozóknak, hogy szeretteiket emberhez méltó módon, jellel ellátott sírba temethessék. – Az elítéltek egy részének büntetése olyan jogkövetkezményekkel jár, melyek 30 évvel perük után sem évültek el. Nem kaphatnak erkölcsi bizonyítványt, útlevélkérelmük megtagadható. Az Elnöki Tanács elnöke, kegyelmi jogkörével élve, mentesítsen a büntetett 39

előítélet hátrányai alól mindenkit, akit 1956 és ’63 között államellenes bűncselekmény címén ítéltek el. Azoknak az ügyét, akiket a felkelésben vagy a november 4-e utáni ellenállásban való részvételért, de köztörvényesként, gyilkosságért ítéltek el, bírói úton vizsgálják felül. Ha cselekményük valójában politikai volt, a bíróság terjessze ki rájuk is az Elnöki Tanács elnökének mentesítő rendeletét. – Sok egykori elítéltet ma is zaklat a rendőrség. Nyomozók keresik föl a lakásán, munkahelyén „érdeklődnek” utána. Mindezt azért, mert 30 éve bíróság előtt állt, és hajdani rabtársaival nem szakította meg a kapcsolatot. A belügyminiszter oszlassa fel a politikai rendőrség ’56-os elítéltekkel foglalkozó csoportját, és utasítsa beosztottait, hogy ne avatkozzanak be a volt elítéltek magánéletébe. – A társadalombiztosításról szóló, 1975. évi II. törvény végrehajtási utasítása (17/1975. [VI. 14.] MT sz. rendelet) szerint akinek azért szakadt meg öt évnél hosszabb időre a munkaviszonya,

mert

háborús,

nép-,

ill.

államellenes

bűncselekmény

miatt

szabadságvesztésre ítélték, nem kaphatja meg a korábbi szolgálati évei után járó nyugdíjjogosultságot (19. Ez a paragrafus elsősorban az ’56-os elítéltek ellen irányul, akiknek nagy része 1975 után érte (vagy éri) el a nyugdíjkorhatárt. A rendelkezés alkotmányellenes, mert a büntetést olyan hátránnyal tetézi, mely az ítéletben nem szerepelt. Az Alkotmányjogi Tanács helyezze hatályon kívül az ’56-os elítéltek egy részének nyugdíjjogosultságát törvénytelenül korlátozó paragrafust. – Az ’56 októbere utáni nyomozati és vizsgálati eljárások során sok gyanúsítottól elkobozták személyes iratait. (Így kerültek a BM kezére Nagy Imre romániai száműzetésben írott feljegyzései is.) A Belügyminisztérium, az Igazságügyi Minisztérium és a bíróságok archívumaiból szolgáltassák ki a kéziratok eredetijét tulajdonosuknak vagy (ha már nem él) hozzátartozójának; a forrásértékű szövegek másolatát helyezzék el levéltárban. – Az ’56-os perek elítéltjeitől a bíróságok megtagadják a jogot, hogy betekintsenek ügyük irataiba. Ez törvényellenes, és jogtalan hátránnyal sújtja az érintetteket. A periratok tanulmányozása nem lehet a vád álláspontját képviselő történészek és közírók kiváltsága. Jelentse ki a Legfelsőbb Bíróság, hogy politikai elítéltektől sem lehet megtagadni perirataik kiadását. Legyen a peranyag fénymásolható. – A sajtóban még mindig megjelennek az egykori elítéltek becsületét sértő kijelentések és rágalmazó állítások. Lehetővé kell tenni az érintetteknek, hogy ha kívánják, rágalmazási vagy becsületsértési pert indítsanak, követelve a valóság bizonyítását.

40

– A halottak már nem védhetik becsületüket. 1956 és 1961 között számlálatlanul sok halálos ítélet született, bizonyítatlan vagy bizonyítottan hamis vádak alapján. A Legfelsőbb Bíróság mondja ki, hogy a hozzátartozók perújrafelvételt kérhetnek, tisztázandó, mi volt halottuk valódi szerepe az ’56-os eseményekben. –

1956

októberének

sajtóját

titkosították,

egyéb

dokumentumait

nem

tették

hozzáférhetővé. A nemzet történelmének titkos ügykezelése több mint 30 év után semmivel nem védhető. A múlt tárgyilagos feldolgozásának elengedhetetlen feltétele az adatok nyilvánossága. A társadalomnak joga van ismerni Nagy Imre október 31-i beszédét éppúgy, mint Kádár János november 1-jei és Mindszenty József november 3-i rádiónyilatkozatát; a pártvezetés üléseinek jegyzőkönyveit csakúgy, mint a munkástanácsülésekről készült emlékeztetőket. A megtorlás következményeinek felszámolása az első lépés volna az elhallgatások és hazugságok nélküli, valódi megbékélés felé. Ha az ’56 okozta meghasonláson nem sikerül túljutni, a kölcsönös gyanú minden kompromisszumot aláaknáz. Ha az új vezetésben lesz bátorság ahhoz, hogy átadja a múltnak a meghasonlás történelmi okait, esély nyílik a rendezett, megegyezéses kibontakozásra. A hatalmon lévők félnek az engedményektől. Félnek azok, akik a kiváltságaikért aggódnak. Az ő aggályaikról csak annyit mondhatunk: kiváltságaikat azzal is kockára teszik, ha nem – vagy csak későn – állnak rá az engedményekre. De aggódnak azok is, akik képesek belátni a politikai nyitás előnyeit. Attól tartanak: mihelyt a hatalom valódi engedményeket tesz, a társadalmi mozgalom óhatatlanul túlfut eredeti céljain. Ezt az aggályt komolyan kell venni. Válaszunk az, hogy a jelenlegi helyzetben lennének stabilizáló tényezők. A társadalom nem felejtette el 1956-os, totális vereségét; olyannyira, hogy még csak most kezd a bénultságból ocsúdni. Tagoltabb is, mint 30 éve volt; nem egyetlen tömegként áll szemben a hatalommal, érdekkonfliktusai egymást keresztezik. A közgondolkodást foglalkoztató politikai reformok nem egyetlen hatalmi központot hoznának létre a párttal szemben, hanem sokféle és változatos módokon összeműködő ellensúlyokat. A társadalmi mozgalmat, ha valóban megindult, nem az engedmények gerjesztenék újabb, teljesíthetetlen követelések támasztására. A kompromisszum akkor omlik össze, ha a társadalom azt érzi, hogy a hatalom csupán a kényszernek enged, szóbeli engedményeit a gyakorlatban nem kívánja teljesíteni, és mihelyt lehet, mindent visszavon. 41

Amíg a párt nem adja jelét, hogy őszintén újra kívánja gondolni 1956-hoz való viszonyát, ez az érzés nem oszlik el.

Záradék Ez a dokumentum a Beszélő c. független folyóirat szerkesztőségében készült, 1987 márciusa és júniusa között. A szövegezés munkáját Kis János, Kőszeg Ferenc és Solt Ottilia végezte. Köszönettel tartozunk mindenkinek, aki írásos feljegyzéssel vagy szóbeli tanáccsal segítette vállalkozásunkat. Igyekeztünk hasznosítani a politikai reformjavaslatok – publikált és nem publikált – irodalmát is. Amit ajánlunk, nagyrészt „a levegőben van”. Nem jelöljük meg, mi az, amit véleményünk szerint elsőként gondoltunk végig – inkább csak a megközelítés sajátosságára hívnánk föl még egyszer a figyelmet: mi azt szeretnénk, ha a szakértői közösségek tervezetei javaslatokból követelésekké válnának. Tisztáznunk kell tehát, kinek a nevében szólunk. A Beszélő szerkesztői a demokratikus ellenzékhez tartoznak. Ám az ellenzék nem szervezet; egymással szolidáris, de önállóan tevékenykedő egyénekből és csoportokból áll. Nincs rá meghatalmazásunk, hogy minden ellenzéki nevében beszéljünk, és nem is tartunk igényt efféle meghatalmazásra. Programjavaslattal más ellenzéki lap is fellépett már; lásd a Demokrata 1986. évi 3. számát. A fentiek a Beszélő álláspontját foglalják össze, folytatva és továbbgondolva azokat az elemzéseket, indítványokat, melyeket lapunk korábbi számai tettek. Kívánatosnak tartjuk, hogy minél több kör és csoport fejtse ki elgondolásait a kibontakozásról, ellenzéki és nem ellenzéki, hivatalos és nem hivatalos, szakmai és laikus társulások. Legyen nyilvános vita a különböző elgondolások között. Programjavaslatunkat a sok kezdeményezés egyikeként ajánljuk föl megvitatásra.

Budapest, 1987. június 10-én.

Beszélő, Különszám (1987/2.), 20. szám. http://beszelo.c3.hu/epublish/3/v1n21

42