Tarka élet a „Tündérketben” Az erdélyi vallási tolerancia és felekezetközi zajos együttélés a 16–17. században Erdély szerepe a történelemben „A változó, alakuló, ellentétekkel teli, sokszor a létbizonytalanságban hánykolódó soknyelvű, sokhitű tündérország (Erdély) a politikai viszonyok állhatatlansága ellenére teljesítette történelmi hivatását, melyet az idők állítottak elébe. Ellene állt a töröknek, fenntartotta a független magyar államiságot, őrizte művelődési hagyományait, s közben teremtett iskolát, nevelt értelmiséget az egész magyar társadalom javára” – írja egy tanulmányában Tonk Sándor történész. Nekünk a „tündérkert” 16. és 17. századi történetével , alakulásával kell foglalkoznunk, de érdemes ugyanennek a tanulmánynak ez első mondatait is elolvasni: „Attól fogva, hogy a magyarság 1100 esztendővel ezelőtt megtelepedett a Kárpát-medencében és Erdély részévé vált Szent István királyságának, Erdély népére hárult az ország békéjének, biztonságának, nyugalmának oltalma a kelet és délkelet felől érkező támadások ellenében. Tudatában voltak ennek eleink is, miként azt a 16. század végén élt jezsuita atya sorai bizonyítják: „Erdélyt mindig Magyarország védőbástyájának tartották; a dicső emlékezetű Mátyás király így szokott beszélni róla: Magyar urak, szöges gonddal vigyázzatok Erdélyre, mert ha elvesztitek, elvész egész Magyarország, de ha megtartjátok, innen még az elvesztett Magyarországot is visszaszerezhetitek.” „Magyarország védőbástyája” a „tündérkert”? Bocskai István (1557–1606) politikai végrendelete ugyanerről szól: „Én Bocskai István, Istennek kegyelmességéből Magyarországnak és Erdélynek fejedelme, székelyeknek ispánja… mint nemzetemnek, hazámnak igaz jóakarója, fordítom elmémet a közönséges állapotnak elrendelésére és abból is az én tanácsomat, tetszésemet, igazán és jó lelkiesmérettel (meghagyom) megírom, szeretettel intvén mind az erdélyieket és magyarországi híveinket az egymás közt való szép egyezségre, atyafiúi szeretetre. Az erdélyieket, hogy Magyarországtól, ha más fejedelem-
82
ség alatt lesznek is, el ne szakadjanak. A magyarországiakat, hogy az erdélyieket el ne taszítsák, tartsák ő atyafiainak és ő véreknek, tagjoknak… Valameddig pedig a magyar korona ott fenn, nálunknál erősebb nemzetségnél a németnél lészen, és a magyar királyság is a németeken forog, mindenkor szükséges és hasznos egy magyar fejedelmet Erdélyben fenntartani, mert nékik javokra, oltalmokra lészen. Ha pedig Isten adná, hogy a magyar korona Magyarországban magyar kézhez kelne egy koronás királyság alá, úgy az erdélyieket is intjük: hogy attól nemhogy elszakadnának, vagy abban ellent tartanának, de sőt segéljék tehetségek szerént és egyenlő értelemből azon korona alá, a régi mód szerént, adják magokat.”
„A tarka Tündérkert” Érdekes lenne elgondolkozni azon is: Móricz Zsigmond híres trilógiájában miért nevezte Erdélyt Tündérkertnek? Nem gondolom, hogy gyönyörű földrajzi adottsága miatt. Talán éppen a tündéri tarkaság miatt? Mert Erdély palettája a „nemzetek és vallások” terén is a legszínesebb főként a 16. és 17. században. Érdemes ennek a háromnyelvű, háromnépű és négyvallású fejedelemségnek a tarkaságába beletekinteni. A „nemzetek” tarkasága A magyarság (a székelyeket is ideértve) lakja Erdélyt valamint a Partium sík területeit és dombvidékeit (a Székelyföldön a hegyes területeket is). A szászok letelepedési területe egyrészt Dél-Erdélynek a Nagy-Küküllő, a Székelyföld és az Olt közötti része – nyugat-északnyugati határa a Maros Fehér megyei szakaszát keleten-délkeleten kísérő hegyvonulatok és Szászvárosszék nyugati széle –, másrészt északon a Beszterce-vidék. Ehhez, a Királyföld néven ismert külön jogállású területhez körös-körül szórványok is csatlakoznak: Küküllő megye jobbágysorba jutott falvai és Fehér megyei jobbágyfalvak (VingártWeingartskirchen, Sorostély-Schornstein stb.). Beszterce-vidéknek is számos szórványa van a Mezőségben (Szászrégen, Teke, Dedrád, Petele stb.). Hogy a kép még tarkább legyen: az erdélyi Fehér megye keleti részét jó féltucatnyi apró darabra szakítják a közéjük települő szászok. Ezek az apró enklávék csak részben olvadnak be a szászságba.
83
A román települések – 12. század végi feltűnésüktől kezdve – hegyvidékiek (Hunyad megye, az Érchegység, a világosi uradalom hegyvidéki része, Máramaros, a Radna völgye). A 16–17. században azonban már a mezőségi területeken is gyakran találkozunk velük. A háborús zavarokban – egészükben vagy részben – falvak maradnak pusztán, s a jobbágyfalvakban a földesúr, a szabad szász helységekben a község papja vagy maga a község fogadja szívesen a betelepülőket: földesúri szolgáltatásokat kap tőlük vagy tizedet, részt vállalnak a helység adójából és más közterheiből. Művelhető szántóterület vagy kiirtható erdő és bozótos akadt számukra. De megjelennek városok külvárosaiban is (Brassó). A vallási tarkaság Ehhez járult a vallási tarkaság is. Az erdélyi szászok között a reformáció vezetője Johannes Honterus (1498–1549) volt, aki több külföldi egyetemen is oktatott, mielőtt Brassóban letelepedett. Itt, mint prédikátor, tanító és író tevékenykedett, és elnyerte az „Erdély reformátora” címet. 1543-ban kinyomtatta a „Reformationsbüchlein für Kronstadt und das Burzenland” („Reformkönyvecske Brassó és a Barcaság számára). 1645-ben egykori kolostori tulajdonból megalapította a brassói főiskolát, ahol egy nyomdát is nyitott. Itt írta meg Vallásjavítás című könyvét, valamint az erdélyi szász egyházak reformációjának történetét, és az Ágostai hitvallást is kinyomtatta. Dávid Ferenc (1520 k. – 1579) a magyarok között munkálkodott. Tanulmányait 1545 és 1551 között Wittenbergben és az Odera menti Frankfurtban végezte. Hazatérve katolikus plébános volt, de csakhamar csatlakozott a reformáció a lutheránus ágához, ahol lelkész, majd püspök lett. Később a helvét ágban (református) találta meg az igazságot: református püspök lett Besztercén iskolaigazgató volt, Petresen lelkész, majd Kolozsvárott is iskolaigazgatóként működött. 1555-től Kolozsvár főlelkésze, majd János Zsigmond erdélyi fejedelem udvari prédikátora lett. Ekkortól kezdett antitrinitárius (későbbi nevén „unitárius”) nézeteket vallani. 1567-ben János Zsigmond a rendelkezésére bocsátotta a gyulafehérvári nyomdát, hogy nézeteit hirdesse. A „tündérkerti tarkaságot” olykor egy ember életén belül is felfedezhetjük. Pázmány Péter írta róla kissé gúnyosan, hogy ifjúságát a lutheránusok, férfikorát a kálvinisták, idős korát az unitáriusok
84
közt töltötte. Hitéért a börtönt is vállalta, amikor a tordai országgyűlés után a „hitújítást” megtiltotta egy másik rendelet. Mert a „tündérkerti tarkaság” azért zajjal és bajjal is járt. A fentiek is mutatják, hogy a Erdélyben a reformáció valóban megszínesítette az életet, igazán tarkaságot hozott. A reformáció lutheri ága mellett hamar jelentkezett a kálvinista irány, és itt erősen terjedt és szervezetté lett a Szentháromság-ellenes, unitárius mozgalom is. Az unitarizmus a 16. századi protestáns reformáció radikális anabaptista (újrakeresztelő) ágából nőtt ki erősen szervezett antitrinitárius, azaz Szentháromság-tagadó egyházzá Erdélyben. Érdekes része lenne az Erdély történetével – különösen a jelzett két századdal – foglalkozó gondolatainknak, hogy melyik fejedelem hová tartozott, és igyekezett vallásának terjesztését támogatni. Hiszen eddig nem említettük, de természetesen nagy volt és maradt a katolikusnak megmaradtak csoportja is. Ezért beszélünk „három nemzet és négy vallás” országáról, országrészéről. És ez az együttélés valóban olykor „zajos”, vitákkal és feszültségekkel terhes volt nemcsak a nemzetiségek súrlódásai, hanem a vallási élet miatt is. Érdekes volt viszont, hogy János Zsigmond (1540–1571) fejedelem antitrinitarista hatás alá került. A „bevett vallások” egyébként a katolikus, evangélikus, református és unitárius vallások voltak.
Tolerancia a tarkaságban Különösen figyelemreméltó ebben a helyzetben az 1568-as tordai országgyűlés határozata. Erdélyben az 1568-as tordai országgyűlés, a tordai katolikus templomban Európában elsőként hirdetett vallásszabadságot: „Minden helyökön az prédikátorok az evangéliumot prédikálják, hirdessék, ki-ki az ő értelme szerint, és az község, ha venni akarja, jó, ha nem penig senki kénszerítéssel ne kénszerítse […], de oly prédikátort tarthasson, az kinek tanítása ő nékie tetszik. Ezért penig senki az szuperintendensök közül, se egyebek az prédikátorokat meg ne bánthassa; ne szidalmaztassék senki az religióért senkitől […], mert a hit Istennek ajándéka…” Egy emlékezés szerint Erdély így lett a vallási türelem jelképe. Amikor a „reformáció és tolerancia évének” hirdettük a 2013-as esztendőt, érdemes erre a rendeletre, ahogy mondják, az első európai
85
Körösfői-Kriesch Aladár: Dávid Ferenc a tordai országgyűlésen (1896) lelkiismereti és vallásszabadság törvényére emlékeznünk. Ez nem jelenti a különbségek elhallgatását, de „egymásnak szeretetben való elhordozását”, a „tarkaság toleranciáját”. Ma azért ehhez még egy lépés hiányzik, saját hitünkben erősödve, „a szabadságban” lépni is egymás felé a közös gyökerű keresztyénségünkben nemcsak ünnepi alkalmakon, hanem a mindennapi életben is. Nagyon ideje volna, vagy már késő? Keveházi László
Intolerancia és tolerancia – a 18. századi Habsburg valláspolitika A 17–18. századi hazai egyháztörténetnek vannak olyan fényes pontjai, amelyeket hajlamosak vagyunk a felekezeti egyenjogúság pillanatainak tekinteni – mint például az 1781. évi türelmi rendeletet. Valójában a nagyobb felekezetek egyenrangúsága jogi értelemben sem valósult meg 1848-ig. Mindaddig a Habsburg-ház uralma alá eső
86
