Tami Hoag Megszállottság

Tami Hoag Megszállottság

ALEXANDRA

A mű eredeti címe: A Thin Dark Line Bantam Books © 2001 Tami Hoag Fordította: Tavasz Mariann Tördelte: Bocz József Kiadja a Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója 7630 Pécs, Alkotás u. 3. Telefon: (72)517-800 ISBN: 963 368 409-9

Ezt a könyvet azoknak az áldozatoknak az emlékére ajánlom, akik még mindig arra várnak, hogy igazság szolgáltassák nekik; illetve azoknak az embereknek, akik kitartó munkával és elszántsággal próbálják meg elérni, hogy ez megtörténjék.

A SZERZŐ M EGJEGYZÉSE

A Megszállottság helyszíne egy olyan vidék, amely – régebbi olvasóim már tudják a kedvencem: a Louisianában található Francia Háromszög. Ez a hely egy igazi unikumnak számít: egyedülálló az országban mind ökológiai, mind szociológiai, kulturális és nyelvészeti szempontból. Igyekeztem a lehető legtöbbet visszaadni a régió gazdag sajátosságaiból, részben azzal, hogy szereplőim nyelvhasználatában megőriztem a cajun*-francia nyelvjárás bizonyos jellegzetességeit, melyek egyébként éppen úgy egyedülállóak Louisianában, mint mondjuk a gumbo. A cajun-francia szavak és kifejezések szójegyzéke megtalálható a könyv végén. Forrásmunkám a Jules O. Daigle tiszteletes által szerkesztett Dictionary of the Cajun Language, illetve Randall P. Whatley és Harry Jannise könyve, a Conversational Cajun French volt. Őszinte tisztelettel és hálával tartozom Charles A. Fuselier-nek, a louisianai St. Martin Kerület serifijének, amiért oly nagylelkűen rám áldozta az idejét és a tudását, megismertetett a Bayouvidékkel, és bevezetett a louisianai politikai élet rejtelmeibe. A megismert történetek nagyszerűek voltak, az ételek pedig még kiválóbbak – Merci! Köszönettel tartozom még Barry Reburn rendőrnek, aki – mondhatni – családi tanácsadóm volt rendőrségi ügyekben. Ha bármiféle tévedést követtem el a kitaláció jegyében, kérem, nézzék el nekem, mert az én hibám! Köszönöm Kathryn Moe-nak a Coldwell Banker Ingatlanügynökségtől (Rochester, Minnesota), hogy akaratlanul is elvetette bennem egy hajmeresztő gondolat csíráját, amikor azt javasolta, hogy várjam meg a kazánt ellenőrző szakembert. Remélem, nem okoztam Kathrynnek rémálmokat. És újra elnézést kérek Diva Dreyertől a tájszólás okozta traumáért. Köszönöm Rat Boy, bárhol is vagy. És végül, legnagyobb köszönet Dant illeti, aki mindig azon volt, hogy betartsam a határidőket.

*

Louisianában élő népcsoport, azoknak a francia-kanadai embereknek a leszármazottai, akiket 1755 után a britek elüldöztek ÚjSkóciából (Kanada). Sajátos francia nyelven beszélnek.

Rejtsd el szívedet az ágy alá, és jól zárd be titkos fiókodat. Töröld ki elmédből az angyalokat, többé már nem lesz szükséged rájuk. A szerelem démon, és te vagy az, akiért elindult. O, Uram. Hadd legyek a tiéd Jann Arden Richards

MEGSZÁLLOTTSÁG

ELŐSZÓ

„A vörös az erőszakos halál színe. A szélsőséges érzelmek színe: a szereteté, a szenvedélyé, a sóvárgásé, a dühé, a gyűlöleté. Érzelmek – szerintem jobb, ha nincsenek jelen bennünk. Sokkal szerencsésebbek vagyunk, ha hiányoznak belőlünk. Szerelem. Szenvedély. Sóvárgás. Düh. Gyűlölet. Az érzelmek magukkal rántják egymást. Egyre gyorsabban, hevesebben kavarognak, míg végül erőszakba torkollanak. Nem volt hatalmam felettük. Szerelem. Szenvedély. Sóvárgás. Düh. Gyűlölet. Ezek a szavak ott lüktettek a szívemben minden egyes alkalommal, amikor belemerítettem a testébe a kést. Gyűlölet. Düh. Sóvárgás. Szenvedély. Szerelem. És ezeket csak egy keskeny, vörös határmezsgye választja el egymástól.”

1 Ott hevert a padlón. Karcsú karjai kitárva, tenyérrel felfelé. Halál. Hideg, és brutális, furcsán meghitt.

Az emberek felálltak, szinte vezényszóra, mikor a bíró megjelent. Franklin Monahan bíró. Az igazság bajnoka. Övé a döntés.

Sötétlő vértócsák az ezüstös holdfényben. Az élet lassan kihunyt benne, és a kemény ciprusfa-padlón gyűlt tócsába.

Richard Kudrow, a védő. Vékony, szürke, görnyedt vállú, mintha csak az igazság iránti szenvedélye minden felesleges dolgot kiégetett volna belőle, hogy mostanra már szép lassan az izmait kezdje bekebelezni. Szúrós szeme és erős hangja meghazudtolta látszólagos törékenységét.

Meztelen testére kés hegye vágott mintát. Az erőszak művészete. Smith Pritchett, az államügyész. Robusztus és előkelő. Arany mandzsettagombján megcsillan a fény, ahogy szólásra emeli a kezét.

Kegyelemért esdeklő kiáltásait elfojtja a halál hideg árnyéka. Zűrzavar és az értetlenség hangja hullámzott végig a hallgatóság sorain, ahogy Monahan ismertette döntését. A kis ametisztgyűrű nem szerepelt az alperes házára vonatkozó házkutatási parancs tárgylistáján, ebből következően kívül esik annak hatáskörén, így törvényesen nem vehető figyelembe.

Pamela Bichon harminchét éves, elvált, egy kilencéves kislány édesanyja. Brutálisan meggyilkolták. Kizsigerelték. Meztelen holttestére egy üres házban leltek rá Pony Bayou-ban, vasszegeket vertek át a tenyerén, azzal szegezték a fapadlóhoz; világtalan szemei a semmibe bámulva meredtek felfelé egy tollas Mardi Gras-álarc mögül.

A vád elejtve. A tömeg kiözönlött a Partout Körzeti Bíróság épületéből, elhaladt a vastag dór oszlopok tövében, lehömpölygött a széles lépcsőkön, és mint valami emberekből álló, döngicsélő méhraj, körbevette a Monahan bíró tárgyalótermében nemrég lezajlott dráma kulcsfiguráit. Smith Pritchett arra a sötétkék Lincolnra függesztette összeszűkült pupillájú tekintetét, amely a járdánál várt rá, és közben odavakkantott egy sor „nem nyilatkozunk”-ot a felajzott sajtó képviselői felé. De Richard Kudrow lefelé menet megállt a lépcső közepén.

Baj lesz, ez jutott mindjárt Annie Broussard eszébe, amikor az újságírók körbevették a védőügyvédet és ügyfelét. A többi rendőrhöz hasonlóan minden józan ész ellenére – ő is azt remélte, hogy Kudrow-nak nem sikerül elérnie, hogy a gyűrűt levegyék a bizonyítékok listájáról. Mindannyian arra vártak, hogy Smith Pritchettet koronázzák meg ma itt a bíróság lépcsőjén. Hooker őrmester hangja hallatszott a recsegő rádión. Savoy, Mullen, Prejean, Broussard, álljanak azok elé az átkozott riporterek elé! Próbálják meg egy kicsit távolabbra terelni az embereket Kudrow-tól és Renard-tól, mielőtt óriási csődület támad! Annie utat tört magának a testek között, keze a gumibot nyelén nyugodott, és amikor Kudrow megszólalt, szemét az ügyvédje mellett álló Marcus Renard-ra függesztette. Úgy tűnt, a férfi kényelmetlenül érzi magát, hogy minden szem rászegeződik. Nem az a fajta, aki magára vonja az emberek figyelmét. Csendes, szerény építész volt a Bowen&Briggs cégnél. Nem volt csúnya, de jóképű sem. Gyérülő, barnás haját gondosan fésülve hordta, mogyoróbarna szeme kissé túl nagynak tűnt a szemgödréhez képest. Görnyedt vállal, beesett mellkassal állt, mintha csak az ügyvédje fiatalabb kiadású árnyéka lenne. Az anyja egy lépcsőfokkal felette állt. Vékony, riadt tekintetű asszony volt, aki olyan szorosan összepréselte ajkát, hogy az pengevékonynak tűnt. Néhány ember ezt a döntést az igazság megcsúfolásának fogja nevezni – mondta Kudrow hangosan. Az igazságot itt egyedül Partout Parish sheriff hivatala csúfolta meg azzal, hogy az ügyfelem utáni „nyomozásuk” szinte zaklatással ért fel. Már két korábbi házkutatás során sem tudtak felmutatni semmit, ami valamilyen módon összefüggésbe hozható volna Pamela Bichon meggyilkolásával. – Ezzel arra akar utalni, hogy a sheriff hivatala manipulált a bizonyítékokkal? – kiáltotta egy riporter. – Mr. Renard a Nick Fourcade által vezetett kicsinyes és elvakult nyomozás áldozata. Önök mindannyian ismerik Nick Fourcade nyomozó személyi lapját, azt, hogy milyen hírnevet szerzett magának, amit aztán ide, New Orleansba is magával hozott. Fourcade nyomozó állítólag megtalálta azt a gyűrűt az ügyfelem otthonában. Vonják le maguk a következtetéseket! Miközben könyökkel egy operatőr elé furakodott, Annie látta, ahogy Fourcade megfordul, néhány lépésre Kudrow-tól. A kamerák sietősen arrafelé fordultak. A férfi arcán egy izom sem rándult, szemét foncsorozott napszemüveg takarta. Egy cigaretta parázslott az ajkai közt. A vérmérsékletéről legendákat meséltek. Mendemondák szállongtak arról, hogy nem teljesen komplett. Nem válaszolt semmit Kudrow célozgatásaira, de azért érezhető volt, hogy megfagyott körülöttük a levegő. A tömeg lélegzetvisszafojtva várta, mi fog történni. Fourcade kivette a cigarettát a szájából, lehajította, és az orrán keresztül kiengedte a füstöt. Annie egy fél lépést tett Kudrow felé, az ujjai szorosabban markolták a gumibotot. A következő pillanatban Fourcade hirtelen nekilódult a lépcsőknek, egyenesen Renard félé, s közben azt kiáltotta: – NE! – Meg fogja ölni! – sikoltotta valaki. – Fourcade! – Hooker hangja süvített a levegőben, ahogy a kövér őrmester Fourcade után üvöltött, és az inge után kapott, de elvétette. – Te ölted meg! Megölted a kislányomat! A fájdalmas kiáltás Hunter Davidsonnak, Pamela Bichon apjának az ajkát hagyta el, aki leviharzott a lépcsőn Renard felé, szeme vérben forgott, egyik karját vadul rázta, a másikban pedig egy 45-ös pisztolyt szorongatott. Fourcade izmos vállával félrelökte Renardot, megragadta Davidson csuklóját, és az ég felé emelte. A pisztoly eldördült, mindenfelé sikoltások hangzottak fel. Annie jobbról lökte meg Davidsont, apró alakja éppen akkor ütközött neki, amikor Fourcade a bal oldalról teljes súlyával ránehezedett a férfira. Davidson térde megbicsaklott, mindannyian a földre zuhantak, karok és lábak kivehetetlen kavalkádját alkotva, mint egy embergomolyag, amely morogva, kiabálva, keményen pattan vissza a lépcsőről, Annie-val legalul. Minden szuszt kiszorított belőle az a mintegy száznyolcvan kiló, ami a betonlépcsőn fekve ránehezedett.

– Ő ölte meg! – zokogta Hunter Davidson, és óriási teste elernyedt. – Lemészárolta a kislányomat! Annie kikecmergett alóla, és fintorogva felült. Másra sem tudott gondolni, csak arra, hogy semmilyen testi fájdalom sem hasonlítható ahhoz, amit ez az ember most elszenved. Visszatűrte azt a fekete hajtincset, ami kiszabadult a lófarkából, és óvatosan végigsimított púpon, ami hátul a fején lüktetett. Az ujjaira pillantva látta, hogy ragacsos vérben áznak. – Fogja! – parancsolta Fourcade mély hangon, és odalökte neki Davidson fegyverét a markolatával előre. Haragos tekintettel lehajolt Davidson felé, és rátette a kezét a vállára, miközben Prejean rácsattintotta a bilincset a férfi csuklójára. – Sajnálom – morogta – , bárcsak hagyhattam volna, hogy megölje! Annie feltápászkodott, és megpróbált kiegyenesedni a golyóálló mellényben, amit az inge alatt viselt. Hunter Davidson jó ember volt. Becsületes, dolgos ültetvényes, aki iskoláztatta a lányát, és végigvezette a templomhajón az oltárig, amikor hozzáment Donnie Bichonhoz. A lánya ellen elkövetett gyilkosság megrázta, és az azt követő igazságtalanság sarkallta erre a kétségbeesett lépésre. És ma este Hunter Davidson a börtönben alszik, mialatt Marcus Renard a saját ágyában hajtja álomra a fejét. – Broussard! – csattant fel Hooker idegesítő hangja, ott lebegett Annie felett, mint egy utálatos disznóröfögés. – Igen, uram! Annie még nem állt szilárdan a lábán, de elindult a tömeg háta mögé. Most, hogy a veszély elmúlt, a sajtó újraéledt – ha lehet, még nagyobb őrjöngéssel, mint azelőtt. Renardot és társaságát sietve letessékelték a lépcsőkről. Most Davidson került a figyelem középpontjába. Operatőrök lökdösődtek, hogy képeket készíthessenek az elkeseredett apáról. Mikrofonokat dugtak Smith Pritchett orra alá. – Vádat emel, Mr. Pritchett? – Lesz vádemelés, Mr. Pritchett? – Mr. Pritchett, milyen vádakat emel majd? Pritchett csak bámult rájuk. – Majd meglátjuk. Kérem, lépjenek hátrébb, hadd végezzék a rendőrök a dolgukat! – Davidson nem tudott igazságának érvényt szerezni a bíróságon, úgyhogy megkísérelte saját kezébe venni a dolgokat. Felelősnek érzi magát, Mr. Pritchett? – Minden tőlünk telhetőt megtettünk a rendelkezésünkre álló bizonyítékok alapján. – Fondorlatos bizonyítékokkal? – Ezt meg sem hallottam! – rivallt a kérdezőre, és elkezdett hátrálni a lépcsőn felfelé, a bíróság felé, az arca pirossá lett, mintha nemrég leégett volna. Annie sántikálva leért a lépcső aljára, és kinyitotta a járdánál várakozó kék-fehér autó hátsó ajtaját. Fourcade a síró Davidsont kísérte a kocsihoz, mögöttük Savoy és Hooker, Mullennel és Prejeannal az oldalukon. A tömeg ott loholt a nyomukban, és mellettük is tülekedett, akár a vendégek egy esküvőn, akik a boldog párt kísérik éppen ki. – Beviszi, Fourcade? – kérdezte Hooker, ahogy Davidson eltűnt a hátsó ülésen. – A pokolba! – dörmögte Fourcade, és becsapta az ajtót. – Nem ő követte el itt ma a legnagyobb bűnt. Még akkor se lenne úgy, ha kinyírta volna azt a szemétládát. Vidd be te! Ettől Hooker elvörösödött, de nem szólt semmit, miközben Fourcade átment az úttesten egy viharvert, fekete, négykerék-meghajtásos Fordhoz, bekászálódott, és elhajtott a kerületi fogdával éppen ellentétes irányba. A főnök majd később leszedi a fejét, gondolta Annie, miközben a saját URH-s kocsija felé igyekezett. De nem az volt Fourcade legnagyobb baja. hogy eltért a szokásos eljárástól. Ha valami is igaz abból, amit Kudrow állított, akkor ez csak a legkisebb bűne volt.

2 B

– űnös – jelentette ki Nick. Nem ült le a felkínált székre, hanem fel-alá járkált a seriff irodájának szűk belső terében, az adrenalin úgy égett benne, mint a gázláng. – Akkor miért nem kasztlizzuk be, Nick? August F. Noblier sheriff az íróasztala mögött ült. Mivel sovány volt és kiálltak a csontjai, nem volt könnyű dolga, ha azt a benyomást akarta kelteni, hogy a nyugalom és ésszerűség mintaképe, és ez Fourcade előtt sem sikerült. Gus Noblier ötvenhárom évéből tizenöt évet vett már el eddig, hogy a Partout körzetet vezesse – három egymást követő terminuson keresztül, majd a következő választást elveszítette Duwayne Kenner válogatott ügyeskedései miatt, de aztán negyedszerre ismét győzött. Nagyon jól végezte a munkáját. Csak a legutóbbi hat hónapban – mióta Fourcade-et felvette – érezte úgy, hogy néhanap elkelne neki egy-egy savlekötő tabletta. – Itt az az átkozott gyűrű mondta ingerülten Fourcade, egyik kezével hátrasimítva fekete haját. – Nagyon jól tudtad, hogy nincs rajta a házkutatási engedély listáján. Tudhattad volna, hogy el fogják utasítani. – Nem. Én azt hittem, hogy egyszer végre valaki a rendszerben használja a józan eszét. Mais sa c'est fou! – Ez nem őrültség – mondta Gus, azonnal lefordítva a cajun-francia felkiáltást. – Most itta szabályokról van szó, Nick. Nem véletlenül vannak szabályok. Néha egy kicsit feszegetnünk kell a határait. Néha meg kell kerülnünk őket. De nem tehetünk úgy, mintha nem lennének. – No és akkor mi a fenét kellett volna tennünk? – kérdezte Fourcade maró gúnnyal és eltúlzott vállvonogatással. – Ott hagyni a gyűrűt Renard házában, visszajönni, és egy másik házkutatatási engedélyt szerezni? Nem lehetett arra hivatkozni, hogy „ott van az orrunk előtt, jól látható helyen”, amikor benyújtottuk a kérelmet a házkutatáshoz. A pokolba is, a gyűrű nem volt szem előtt! Na és akkor mi van? Barkochbázzunk kicsit Pam Bichon családjával? Szorosan lehunyta a szemét, és a homlokára szorította az ujjbegyeit. – Próbálom kitalálni, vajon mi hiányozhat Pam dolgai közül. Nem próbálnátok meg ti is rájönni valahogy? Mais non, nem találhatok ki valamit, hogy aztán tálcán nyújtsam át nektek! Ez nem felelne meg a kibaszott szabályzatnak! – A fenébe is, Nick! A csalódottságtól Gus felpattant, az arcát egészségtelen vörösség öntötte el. Még szürke kefefrizuráján keresztül is látszott, hogy a feje búbjáig piros lett. Vastag derekára tette a kezét, és az asztalán áthajolva Fourcade-re bámult. Lévén százkilencven centi, néhány centiméterrel a nyomozó fölé magasodott, de Fourcade robosztusabb volt, felépítése egy nehézsúlyú bokszolóéhoz hasonlított: csupa erő, izom, és csak háromszázaléknyi zsír. – És miközben mi kergetjük a saját farkunkat körbe-körbe, próbálván betartani a szabályzatot – folytatta Fourcade – , nem gondolod, hogy Renard a mocsárba hajítja azt a gyűrűt? – Ott hagyhattad volna Stokes-t, úgy kellett volna visszajönnötök. Különben is, miért nem dobta Renard már eddig a gyűrűt a mocsárba? Már voltunk a házában kétszer is… – A harmadik alkalom az igazi.

– Ő ennél sokkal okosabb. Nick mindenfélét gondolt, hogy Gus miket mond majd neki, mire fog célozgatni, de ezt nem várta. Először vaknak, majd bolondnak érezte magát. Aztán azt mondogatta, hogy az egész nem számít. De igenis számított. – Azt hiszed, én csempésztem oda azt a gyűrűt? – kérdezte veszélyesen lágy hangon. Gus sóhajtott egyet. Lekapta összeszűkült szemét Nick álláról, és félrenézett. – Azt nem mondtam! – Nem kelleti kimondanod. A pokolba is, nem gondolod, hogy én okosabb vagyok ennél? Nem feltételezed rólam, hogy ha már azelőtt sejtettem, mit fogok találni, mielőtt odamentem volna, akkor lett volna annyi eszem, hogy felírjam a gyűrűt arra az átkozott listára?! A seriff fancsali képet vágott, amitől csak jobban előtűntek megereszkedett arcán a mély ráncok. – Nem én vélekedem úgy, hogy csaló rendőr vagy, Nick. Ez Kudrow játéka, és most a sajtót is belerángatta az egészbe. – És most nekem aggódnom kellene? – Igen. Ez az ügy felpiszkálta az embereket. Minden sötét sarokban gyilkost látnak, és a tettes fejét követelik. – Renard… Gus égnek emelte a kezét. – Állj! Mindannyian azt akarjuk, hogy hűvösre kerüljön. Csak azt mesélem, hogy milyennek tűnhet ez az egész. Arról papolok, hogy hogyan lehet mindent elferdíteni. Kudrow már elég kétséget ébresztett mindenkiben ahhoz, hogy sose kapjuk el ezt a szemétládát. Én csak annyit mondok, vigyázz, hogyan viselkedsz! Nick kiengedte az addig visszatartott levegőt, elfordult a zsúfolt asztaltól, és már nem olyan döngő léptekkel, de folytatta a járkálást. – Nyomozó vagyok, nem egy átkozott PR-os! Megvan a saját dolgom! – Tehát nem csinálhatjátok meg újra az egészet Renarddal. Most nem. – Na és akkor most mit tegyek? Szerezzek egy bűbájost, hogy varázsoljon elő nekem egy másik gyanúsítottat? Tereljem a gyanút másra, csak hogy kifogástalan legyek a szemükben? Nem veszem be azt az elméletet, hogy ez a gyilkosság annak a sorozatgyilkosnak a műve, akiről mindenki tudja, hogy már négy éve keressük! – Nem építhetsz Renardra, Nick. Legalábbis megdönthetetlen bizonyíték vagy egy szemtanú, vagy más ilyesmi nélkül nem. Mert akkor az már zaklatásnak minősül, és akkor megnézhetjük magunkat, mert beperel bennünket úgy, hogy leshetünk. – Ó, Isten majd megakadályozza, hogy bepereljen! gúnyolódott Nick. – Egy gyilkos! – Egy állampolgár! – üvöltött fel Gus, ütögetve az asztalt a papírhalmok között. – Egy állampolgár, akinek jogai vannak, és egy átkozottul jó ügyvédje, hogy biztos lehessen afelől, hogy tiszteletben tartjuk a jogait. Mégiscsak egy építész, az Isten szerelmére! – Gyilkos. – Akkor varrd be, de a szabályzat megtartásával! Már van elég bajom ebben a kerületben, mert az emberek fele azt hiszi, hogy a Mocsári Fojtogató a halottak közül támadt fel, és majd meghalnak egy jó kis lincselésért – lehet az Renard, te vagy én. Már eléggé forró így is a helyzet, nincs szükség még arra is, hogy olajat önts a tűzre. Ne feszítsd túl a húrt, azt mondom. – Mit mondasz? – vágott vissza Nick. – Hogy meghátráljak? Vagy le akarsz venni az ügyről, Gus? Türelmetlenül várta Noblier válaszát. Kissé megrémítette, mennyire fontosnak érzi, hogy az mit válaszol. Ez volt az első gyilkossági ügye, mióta otthagyta New Orleanst, teljesen beszippantotta magába, felemésztette az életét, sőt, őt magát is. A Bichon-gyilkosság elsőbbséget élvezett minden mással szemben, nemcsak az íróasztalán lévő akták között, hanem a gondolataiban is. Néhányan megszállottságnak titulálnák a dolgot. Ő ugyan nem érzi, hogy átlépte volna azt a bizonyos

határmezsgyét, de olyan érzése van, mintha újra ott találná magát az erdő mélyén, és nem látna semmit, csak a fákat. És ez már nem az első alkalom, hogy így érez. A keze ökölbe szorult az oldalán. Muszáj az ügyre koncentrálnia! Nem engedheti meg magának, hogy lazítson. – Húzódjunk egy kicsit háttérbe! – mondta Gus kissé rezignáltan, miközben leereszkedett a székére. – Hagyjuk, hogy Stokes vállalja az oroszlánrészt az ügyből! Ne másszunk bele Renard képébe! – Ő volt a gyilkos, Gus. Kellett neki a nő, de az nem akarta őt. Így hát becserkészte. Terrorizálta. Elrabolta. Megkínozta. Megölte. Gus behajlította az ujjait, és feltartotta a kezét. – Íme a bizonyítékunk, Nick. Louisiana államban mindenki tisztában van vele, hogy Marcus Renard tette, de ha nem szerzünk többet annál, mint amink van, akkor szabad ember marad. – Merde – motyogta Nick. – Talán hagynom kellett volna, hogy Hunter Davidson lelője. – Akkor most Hunter Davidson várna a tárgyalására, és gyilkossággal vádolnák. – Vádat emel Pritchett? – Nincs más választása – Gus felkapott egy letartóztatási jegyzőkönyvet az asztaláról, rámeredt, majd félredobta. – Davidson megpróbálta megölni Renardot ötven ember szeme láttára. Legyen ez számodra is jó lecke, ha a jövőben eszedbe jutna valakit megölni. – Elmehetek? Gus hosszasan nézett rá. – Ugye nem tervezed, hogy valakit is megölsz, Nick? – Mennem kell, sok a dolgom. Fourcade tekintete kifürkészhetetlen volt, a szeméből sem lehetett kiolvasni semmit. Feltette a napszemüvegét. Gus gyomra hangosan kiáltott a savlekötők után. A nyomozó egyik ujjával feléje intett. – Csak próbáld meg azt a déli temperamentumodat kordában tartani, Fourcade! Már egyszer megégetted a kezed. Manapság sikkes dolog a zsarukat hibáztatni. És mostanság mindenki a te nevedet szajkózza.

Annie az eligazító nyitott ajtajában ácsorgott, fején egy jéggel teli, csöpögő zacskó, amit a koponyája hátulján lévő dudorra szorított. Már lecserélte szakadt, piszkos egyenruháját arra a farmernadrágra és pólóra, amit az öltözőszekrényében tartott. Megpróbálta kivenni a seriff lenti irodájában folyó hangos beszélgetés értelmét, de annak csak a hangneme jutott el hozzá. A sajtó már a bizonyítékokat felsorakoztató meghallgatás előtt arról pusmogott, hogy Fourcade elveszítheti az állását a házkutatás körüli cécó miatt, de az újságírók mindig is szerették a felhajtást, és sosem igazodtak el igazán a rendőrségi munka útvesztőjében. Rengeteget cikkeztek arról, hogy a közvélemény mennyire csalódott, hogy nem sikerült elérni Renard letartóztatását, de félresöpörték azzal, hogy dolgoznak az ügyön. Először mindenki a gyanúsított felakasztását követelte, a csak mendemondára támaszkodó bizonyítékok alapján, aztán a közvélemény száznyolcvan fokos fordulatot vett, és ujjal kezdett mutogatni az ügyért felelős zsarura, amikor az végre-valahára valami kézzel fogható bizonyítékkal rukkolt elő. Senkinek semmiféle bizonyítéka nem volt arra nézve, hogy Fourcade tette volna azt a gyűrűt Renard íróasztalfiókjába. Semmi értelme nem lett volna annak, ha odacsempészi ugyan a gyűrűt, de nem sorolja fel a tárgyat a házkutatási listán. Minden esély megvolt arra, hogy Renard tette oda azt a gyűrűt, mivel soha még csak eszébe sem jutott, hogy harmadszorra is átkutathatják a házát. A szexuális indíttatású bűnügyek elkövetői hajlamosak arra, hogy az áldozatoktól származó emléktárgyakat őrizgessenek. Bármit, az ékszertől kezdve a testrészekig. És ez tény. Annie három hónappal a Bichon-gyilkosság előtt végzett el egy, a szexuális indíttatású bűnözőkkel foglalkozó tanfolyamot a lafayette-i akadémián. Annyi tanfolyamra jelentkezett,

amennyire csak lehetett, mert arra készült, hogy egy napon majd nyomozó lesz belőle. Ez volt a célja – hogy hétköznapi ruhában dolgozhasson, belevethesse magát a bűnesetek rejtélyes világába, azokéba, amelyek kiderítésének most csak a legelején vehetett részt. Azok a diák, amelyeket az oktató mutatott nekik, szörnyűek voltak. Kimondhatatlan kegyetlenséggel és brutalitással elkövetett gyilkosságokat ábrázoltak. Az áldozatokat megkínozták és megcsonkították, méghozzá olyan módon, amit épelméjű ember a legszörnyűbb rémálmaiban sem tud elképzelni. De Annie-nek aztán már elképzelnie sem kellett semmit, hiszen ő volt az, aki felfedezte Pam Bichon holttestét. Azon a hétvégén, amikor az ingatlanügynök eltűnését bejelentették, Annie éppen szolgálaton kívül volt. Hétfőn reggel egy rutinőrjárat során a Pony Bayou-n egy üres ház mellett hajtott el. Az épületet már hónapok óta árulták, bár a lakók csak öt vagy hat héttel korábban költöztek ki. A rozsdás Bayou Ingatlanügynökség-tábla a fűvel benőtt felhajtón hevert, leesve. Annie egy megérzéstől vezérelve – talán olvasott a Rendőrségi Magazin-ban valamit arról, hogy milyen sok női ingatlanügynököt csalnak távoli, kietlen helyekre, hogy ott aztán megerőszakolják vagy meggyilkolják őket – odahúzott a felhajtóhoz. A düledező ház mögött, a szederbokrok között egy fehér, lehajtható tetejű Mustang állt, a tető felhajtva. Emlékezett a kocsira az eligazításról, de hogy biztosra menjen, leellenőrizte. Visszajöttek az adatok, hogy a kocsi Pamela K. Bichoné, aki ellen nincs körözés, és akiről két nappal azelőtt bejelentették, hogy eltűnt. És az öreg ház étkezőjében ott találta Pam Bichont…vagy legalábbis azt, ami megmaradt belőle. Ha becsukta a szemét, akkor még mindig maga előtt látta a helyszínt. A megcsonkított testet. A vért. Az álarcot. A képek néha még most is előtolakodtak, és felébresztették őt álmából, mikor – összefonódva egy négy évvel ezelőtti rémálomképpel – erőszakkal tudatra ébresztették. Olyan volt, mint amikor egy úszó felbukkan a mélyből, levegő után kapkodva. A szag még mindig ott volt az orrában, akkor bukkant elő, mikor a legkevésbé várta. Az erőszakos halál rothadó, miazmás szaga. Émelyítő, fullasztó, félelemmel teli szag. Most is megborzongott, összeszorult a gyomra. A zacskóból a nyakába csöpögött a víz, ő pedig összerándult, és halkan káromkodott egyet. – Hé, Broussard! – Hasát behúzva Ossie Compton csusszant be mellette az eligazítóba. – Hallom, milyen hidegvérrel intézted a dolgokat. Hogy lehet az, hogy most meg olvad az a jég? Annie vágott rá egy fintort. – Csakis attól a forróságtól lehet, amit te árasztasz magadból, Compton. Ossie rákacsintott, fehér fogsora kivillant sötét arcából, ahogy vigyorgott. – Mármint a bizsergető vonzerőm, úgy érted? – Te így hívod? – kötekedett Annie. – Azt hittem, csak a szelek bántanak. Felcsattant mögötte a nevetés, Compton is együtt hahotázott a többiekkel. – Megint egy pont a javadra, Annie – mondta Prejean. – Már nem számolom őket – válaszolta a lány, és visszapillantott a folyosóra, a sheriff irodája felé. – Csak lecsaptam a labdát. Húsz percen belül műszakváltás lesz, és az estis zsaruk ott lógtak a nappalisokkal az eligazítás előtt. A Hunter Davidson-ügyről beszélt mindenki. – Haver, látnod kellene Fourcade-et! – mondta Savoy egy nagy vigyor kíséretében. – Úgy mozog, mint egy óriás párduc! Hidd el! – Ja. Így rárontott Davidsonra – csettintett egyet az ujjával. – A nők sikoltoztak, elsültek a fegyverek, hirtelen pokoli zűrzavar támadt. A szokásos átkozott cirkusz. – És hol voltál te ezalatt, Broussard? – kérdezte Chaz Stokes, szemét Annie-re függesztve. Azonnal megfeszült mindene, ahogy viszonozta a nyomozó pillantását. – A rakás legalján – kuncogott Sticks Mullen, felfedve apró, sárgás fogait. – Ahová egy nő tartozik. – Igen, ahogy te tudod a dolgot. – Annie belehajította a csepegő zacskót a szemetes kosárba. – Ezt egy könyvben olvastad, Mullen?

– Gondolod, hogy tud olvasni? – kérdezte Prejean, tettetett meglepetéssel. – Talán a Penthouse-t el tudja olvasni – mondta valaki. – Ugyan – húzta el a szót Compton, könyökkel oldalba bökve Savoyt. – Csak a képeket nézegeti, és egy kicsit megfeji a kukacát. – Menj a francba, Compton! – Mullen felállt, és az édességautomata felé indult, felrángatva a nadrágját csontos csípőjén, és apró után kezdett kotorászni a zsebében. – Jézusom, nehogy előhalászd itt nekem, Sticks! – Uramisten! – motyogta Stokes undorral. A külseje miatt általában megakadt rajta a nők szeme. Magas volt, ápolt, kisportolt. Családjában keveredtek a fajok, és ez érdekes arcvonásokkal ruházta fel a férfit: rövid, sötét színű haja szorosan hozzásimult koponyájához, bőre színe csak egy árnyalattal volt sötétebb a fehérnél. Keskeny orra volt, és száját takaros bajusz és kecskeszakáll keretezte. Arca szögletes állával és állkapcsával, világos türkizkék szemével, amely dús fekete szemöldök alól villant elő – jól mulatott volna egy sorozóplakáton. De más szempontból Stokes nem illett volna ahhoz a képhez. Ő inkább laza, szabadszellemű embernek szeretett volna látszani, amit a szokványostól eltérő ruhák segítségével próbált meg elérni. Ma ezt egy bőszárú, szürke nadrág – amilyet a takarítók szoktak hordani – és egy szögletes aljú ing képviselte, amelyen félvad lovak, indián sátrak és kaktuszok voltak. Az egyik szemére húzta fekete, karimás szalmakalapját. – Kitől loptad azt? Chi-Chi Rodrigueztől? – kérdezte Annie. – Ugyan már, Broussard – motyogta válaszképpen a férfi egy szégyenlős mosoly kíséretében. – Hiszen kellek neked. Mindig engem bámulsz. Igazam van, vagy nincs igazam? – Szar alak vagy, és ez ebben a szerelésben még jobban feltűnik. Hol voltál végig a móka alatt? Úgy tudom, te is a Bichon-ügyön dolgozol, csakúgy, mint Fourcade. A férfi egyik vállával nekidőlt az ajtófélfának, és kifelé bámult a folyosóra. – Nick a főnök. Nekem St.Martinville-be kellett mennem. Elkaptak egy drogdílert egy razzián. – És személyesen te kellettél oda? – Hé, már hónapok óta dolgoztam azon, hogy elkapjuk a szemétládát! – De ha már bevarrták, akkor minek az a nagy sietség? – Stokes felvillantotta a fogait. – Jobb az ilyennek a végére járni azonnal. Tudod, mire gondolok. Az elfogatási parancs ebből a kerületből származik. Azt akarom, hogy Billy Thibidoux a személyi lapomra kerüljön, amilyen gyorsan csak lehet. – Itt hagytad Fourcade-et egyedül, csak hogy kitűzhesd Billy Thibidoux skalpját. Hát, imádnám, ha a partnered lehetnék, Chaz – mondta Annie gúnyosan. – Nicky már nagyfiú. Nincs rám szüksége. És te… – Kissé keményebb lett a pillantása, bár a mosolya nem halványult. – Azt hittem, ezt már tisztáztuk, Broussard. Megvolt az esélyed. De lásd, nagylelkű fickó vagyok. Hajlandó leszek adni neked egy második esélyt… hogy úgy mondjam, az egyenruha nélkül. Szívesebben birkóznék alligátorokkal a mocsárban, meztelenül – de ezt a megjegyzést Annie megtartotta magának, noha bármelyik másik kollégájának foghegyről odavetette volna. De tapasztalatból tudta, hogy Chaz nem bírja az elutasítást. A férfi váratlanul kinyúlt, és az ujjbegyét az Annie bal orcáján lévő, egyre inkább beliluló zúzódásra tette. – Lesz egy monoklid, Broussard. – Leengedte a kezét, amikor a lány hátrahúzódott. – Jól áll neked. – Mitugrász alak – dünnyögte Annie, miközben elfordult, de tudta, hogy ő az egyedüli a teremben, akinek ez a véleménye. Chaz Stokes mindenki haverja volt – kivéve őt. Kivágódott a seriff irodájának az ajtaja, és Fourcade viharzott ki rajta vészjósló arckifejezéssel, nyakkendője lazán lógott barnás inge nyakában. Előhalászott egy cigarettát az inge zsebéből. – Le lettünk cseszve! – kaffantotta Stokes felé, le sem lassítva lépteit. – Hallottam.

Annie figyelte őket, ahogy lefelé mennek. Stokesé volt a Bichon-ügy, még amikor Pam életben volt, és azt állította, hogy Renard titokban követi őt. Éppen nem volt benn, amikor a gyilkosságról bejött a hívás. De Fourcade partnere volt, együtt dolgoztak az ügyön. Mégsem voltak mindketten kitéve a nyilvánosság vizsgálódásának és gúnyának. Csak Fourcade neve szerepelt a lapokban. Fourcade-é, aki eléggé zűrös múlttal érkezett a Partout kerületbe. Fourcade-é, aki a gyűrűvel előállt. Stokest nem fogják piszkálni a mai bírósági végzés után. Elérte, hogy így legyen, azzal, hogy felszívódott a kellő időben. – Billy Thibidoux, persze! – morogta Annie az orra alatt.

Annie későig benn maradt, hogy be tudja fejezni a Davidson-incidensről szóló jelentését. Amikor 5:06-kor kijött a házból, a rendőrség épülete mögötti parkoló elhagyatott volt, eltekintve azoktól a mindenesektől, akik a sheriff új Suburbanjét mosták éppen. A nappali szolgálatosok már szétoszlottak: hazafelé tartottak, vagy a másodállásuk felé, vagy éppen a kedvenc bárjukban lévő törzsszékükhöz. A sajtó képviselői meghallgatták Smith Pritchett hivatalos bejelentését Hunter Davidsont illetően, majd szétszéledtek, hogy még lapzárta előtt leadják a híreket az újságoknak. Csalóka nyugalom szállta meg ezeket a pillanatokat. Ha bárki idegen idesétált volna Bayou Breaux környékére, valószínűleg megjegyzést tett volna a gyönyörű délutánra. A tavasz szokatlanul korán érkezett, és a levegőt megtöltötte a lila akác és az olajfa édeskés illata. Az üzleti negyed régmúlt időket megélt épületeinek második emeleti párkányai és ablakai tobzódtak a színekben, szinte túlcsordult rajtuk a zöld növényfolyam, és lefelé ereszkedett a kovácsoltvas és fakorlátokon. A kirakatokat már feldíszítették a küszöbön álló Mardi Gras fesztivál tiszteletére. Lenn a sarkon, az öreg Lucesse tanti egy összecsukható széken ült, kosarat font, és hálaadó énekeket zsolozsmázott az arra haladók fülébe. De a békesség hamis látszata alatt valami baljóslatú bújt meg, és a nyugtalanság nyers idegvégződései felfelé türemkedtek. Miközben a nap leszállt Bayou Breux-re, egy gyilkos ült ott valahol az egyre gyülekező sötétségben. Ez a tudat beszennyezte a környék csalóka szépségét, mint ahogy egy folt lassan szétterjed a terítőn. Gyilkosság. Akár elhitte az ember, hogy Renard ölt, akár nem, egy gyilkos szabadon kószált közöttük, és azt csinált, amit csak akart. Már nem az első alkalommal csapott le, és ezért számolni kellett azzal, hogy aberrált. A halál már korábban is itt ólálkodott errefelé, Dél-Louisianában. Az emlékek még alig halványultak el. Pam Bichon halála újra a felszínre hozta őket, és felkorbácsolta a rettegést, felszította a gyanakvást. Öt különböző kerületben hat nő halt meg tizennyolc hónap alatt 1992-93 során. Megerőszakolták, megfojtották és megcsonkították őket. Az áldozatok közül kettő Bayou Breux-ben élt: Savannah Chandler és Annick Delahoussaye-Gerald, akit Annie egész életében ismert. A bűnesetek megrázták a Louisiana Francia Háromszögében élőket, akik már szinte pánik-közeli hangulatba kerültek, és az ügyből levont következtetések még inkább megdöbbentették őket. A gyilkosságoknak vége szakadt Stephen Danjennond halálával, aki egy gazdag, New Orleans kertvárosi részében élő, hajózással foglalkozó család fia volt. A nyomozás során fény derült arra, hogy a férfi életében a szexuális szadizmus és gyilkosság már régóta jelen volt, ezt a sajátos hobbit Danjermond főiskolás kora óta űzte. Amikor átkutatták az otthonát, az áldozataitól származó trófeákra leltek. Halálakor Danjermond éppen első évét töltötte, mint Partout Parish kerületi ügyésze. Az ügy Bayou Breux-t rövid időre reflektorfénybe állította, ami aztán hamar elenyészett, és a rettegésnek is vége szakadt. Az ügyet lezárták. Az ördögöt elűzték. Az élet visszatért a normális kerékvágásba. Egészen a Pam Bichon-ügyig. Az ő halála túlságosan hasonló módon következett be, túl kézenfekvő volt, hogy újra a felszínre kerüljenek a régi félelmek, amelyek aztán fel is erősödtek, a vélemények azonban megoszlottak. Az emberek elkezdtek kételkedni abban, hogy tényleg Danjennond volt-e a gyilkos, az újabb pánik elhalványította az ellene felhozott bizonyítékokat. Mivel egy tűzesetben halt meg, sosem ismerhette be nyilvánosan a bűnét. Mások alig várták, hogy Renard legyen a gyanúsítottja a Bichon-gyilkosságnak: jobb most egy kézzel fogható ördög, mint egy ködbe vesző. De még így is, hogy volt mire ujjal mutogatniuk, a mélyen megbúvó félelem nem tűnt el:

megmaradt a babonás félelem, a félig tudattalan érzés, hogy az ördög egy fantom, és hogy ez a hely meg van átkozva. Annie maga is érezte ezt egyfajta ingerlékenység töltötte el, éjjel állandóan ott zsongott az idegeiben az alig hallható mormolás, amitől minden hangra megriadt, és a sebezhetőség érzése rohanta meg. A környéken minden nő ezt érezte, talán most még erőteljesebben, mint az előző alkalommal. A Mocsári Fojtogató áldozatai általában kétes hírű nőcskék voltak. Pam Bichon viszont normális életet élt, jó munkája volt, jó családból származott… és a gyilkos mégis őt választotta. És ha megtörténhetett Pam Bichonnal… Annie-t szorongó érzés töltötte el, érezte, ahogy ránehezedik, mintha a körülötte lévő levegő hirtelen megsűrűsödne. Felállt a szőr a hátán és a nyaka hátulján attól az érzéstől, hogy figyelik. De amikor megfordult, nem látott maga mögött ördögi vízköpő-fejet. Helyette egy kis arcból nagy, szomorú szemek tekintettek rá egy dzsip kormánya mögül. Josie Bichon. – Hé, Josie – mondta, és beszállt az anyósülésre. – Mit csinálsz itt? A kislány ráfektette az arcát a kormánykerékre, és megvonta a vállát. Gyönyörű gyerek volt, egyenes szálú, dús barna haja a derekáig ért, barna szeme túl kifejező volt a korához képest. Farmerdzsekit és egy petyhüdt farmerkalapot viselt, a karimája egy nagy, barna napraforgós tűvel volt feltűzve. Akár egy gyerek-divatbemutatón is felléphetett volna. – Egyedül vagy itt? – Nem. Nagyival jöttem, hogy meglátogassuk Nagyapát. Csak nem engedtek be. – Sajnálom, Jose. Ez a szabály, nem engedhetnek be gyerekeket a börtönbe. – Ja. Mindenki a szabályokról papol, mikor a gyerekekről van szó. Bárcsak egyszer én mondhatnám meg. hogy mi a szabály! – Kinyúlt, és megütögette a műanyag krokodilt, ami a visszapillantó tükörről lógott. A figura napszemüveget viselt, egy vörös svájcisapkát, és gúnyosan fintorgott, ami készítői szándéka szerint azt volt hivatott érzékeltetni, hogy jól érzi magát, és a környezete is így kellene, hogy tegyen. De Josie most nem nagyon érezhetett így. Az egyes számú szabály: ne kezeljen senki úgy, mint egy gyereket, mert nem vagyok az! Kettes számú szabály: ne hazudjanak nekem a saját érdekemben! – Hallottad, mi történt a bíróság épülete előtt? – kérdezte gyengéden Annie. – Bemondták a rádióban, pont, amikor rajzóránk volt. Nagyapa megpróbálta lelőni azt az embert, aki megölte az Anyut, és ezért letartóztatták. Először Nagyi megpróbálta beadni nekem, hogy csak megbotlott, és elesett a bíróság lépcsőjén. Hazudott nekem. – Biztos vagyok benne, hogy nem akart hazudni, Josie. Képzeld csak el, hogy mennyire meg lehetett rémülve! Nem akart téged is megijeszteni. Josie olyan sokatmondóan pillantott rá, hogy könnyen ki lehetett olvasni a tekintetéből, mit érez az egésszel kapcsolatban. Attól a pillanattól kezdve, hogy a családja értesült az anyja haláláról, Josie-t féligazságokkal etették, gyengéden félretolták, miközben a felnőttek egymás fülébe suttogták titkaikat és aggodalmaikat. Az apja és a nagyszülei, a nagynénik és nagybácsik minden tőlük telhetőt megtettek, hogy hamis információkból egy burkot vonjanak köré, és el sem tudták képzelni, hogy ezzel csak még nagyobb fájdalmat okoznak neki. De Annie tisztában volt ezzel. – Anyu! Anyu! Megérkeztünk! Nézd, mit kaptam Sos bácsitól Disneyworldben! Egy Minnie egeret! A konyhaajtó nagy csattanással becsapódon, ő pedig hirtelen megtorpant. A nő, aki az asztalnál ült, nem az anyja volt. Goetz papa felállt a krómozott lábú székről, komoly arccal, és Enola Meyette, a kövér nő, aki mindig kolbásztól bűzlött, elindult a mosogatótól, és beletörölte a kezét egy piros kockás konyharuhába. – Allons, chérie mondta – Mrs. Meyette, és kinyújtotta ráncos kezét. – Lemegyünk a boltba. Veszünk neked édességet, jó? Annie nagyon jól tudta, hogy valami szörnyű baj van. Az emlékek hatására még most is ugyanúgy összerándult a gyomra, mint amikor Enola Meyette kitessékelte a konyhából. Tisztán látta kilencéves önmagát, ahogyan a szeme tágra nyílik a félelemtől, és majdnem megfojtja a vadonatúj, kitömött Minnie-babát, annyira szorítja, miközben elrángatják az igazság elől, amit Goetz papa hozott

hírként: hogy mialatt Annie élete első nyaralásán volt Fanchon nénivel és Sos bácsival, Marie Broussard véget vetett az életének. Emlékezett a jót akaró emberek kegyes hazugságaira, és arra az érzésre, ahogy egyre inkább elszigetelődött az újabb és újabb hazugságok nyomán. És ezt a magányt még hosszú időn keresztül hordozta magával. Annie magára vállalta, hogy válaszol Josie kérdéseire, amikor a seriff irodája kiküldte a megbízottait, hogy megvigyék a hírt Hunter Davidsonnak és a feleségének. És Josie – talán megérezvén, hogy ők ketten rokon lelkek azonnali, ám mégis kimért kapcsolatot alakított ki vele. – Eljöhettél volna a seriff irodájába, és megkereshettél volna engem mondta Annie. Josie újra megkocogtatta a műanyag krokodilt, és figyelte, ahogy az leng ide-oda. – Nem akarok emberekkel találkozni. Nem, ha nem láthatom Hunt nagyapát, és nem kérdezhetem meg tőle, hogy mi is történt valójában. – Én ott voltam. – Tényleg megpróbálta megölni azt a férfit? Annie óvatosan megválogatta a szavait. – Lehet, ha Fourcade nyomozó meg nem látta volna a pisztolyt a kezében. – Bárcsak lelőtte volna! – jelentette ki Josie. – Az emberek nem vehetik a saját kezükbe az igazságszolgáltatást, Josie. – Miért nem? Mert az szabályellenes? Az a férfi megölte az anyukámat. És mi van azokkal a szabályokkal, amiket ő szegett meg? Fizetnie kellene azért, amit tett! – Erre vannak a bíróságok. – De a bíró elengedte! – kiáltott Josie, és a reményvesztettség, a fájdalom összeszorította a torkát. Ugyanaz a reményvesztettség és fájdalom, ami Hunter Davidson hangján is hallatszott, mikor sírásra fakadt. – Csak most – felelte Annie, és remélte, hogy ez végül nem lesz olyan üres ígéret, mint amilyennek ő érezte. Csak addig, amíg nem találunk valami jobb bizonyítékot ellene. Könnycseppek öntötték el Josie szemét, és túlcsordulva végigfolytak az arcán. – Akkor miért nem képes megtalálni? Maga rendőr, és a barátom is. Meg kellene értenie! Azt mondta, hogy segít! Magának tennie kellene róla, hogy megbűnhődjön! De helyette a nagyapámat juttatja a börtönbe. Gyűlölöm ezt az egészet! – Kezével rácsapott a kormányra, és megszólaltatta a dudát. – Mindent gyűlölök! Josie kikászálódott a sofőrülésből, és a rendőrség épülete felé vette az irányt. Annie is kiugrott a kocsiból, és utána indult. De mindjárt lelassított, mikor meglátta Belle Davidsont és Thomas Watsont, Davidsonék ügyvédjét, akik éppen akkor jöttek ki egy oldalajtón. Belle Davidson tekintélyes asszony volt, amit egy egyszerű szvetter-gyöngysor kombinációval ellensúlyozott. Első osztályú acélmagnólia. A nő ajka elkeskenyedett, amint megpillantotta Annie-t. Kiszabadította magát Josie öleléséből, és elindult a parkolón keresztül. – Magának aztán van bőr a képén, Broussard! – jelentette ki. – Börtönbe juttatja a férjemet a lányom gyilkosa helyett, és aztán itt szórakozik az unokáimnál, mintha bármiféle joga lenne hozzá! – Nagyon sajnálom, hogy így érez, Mrs. Davidson felelte Annie. – De nem hagyhattuk, hogy a férje lelője Marcus Renardot. – Nem tett volna ilyet végső kétségbeesésében, ha maguk ott a seriff irodájában nem lennének ilyen tehetetlenek. Hagyták, hogy egy bűnös ember szabadon sétafikáljon a városban! Ez a maguk nemtörődömségének és vigyázatlanságának az eredménye! Istenemre mondom, nekem is eszembe jutott, hogy lelövöm! – Belle! – nyüszített fel az ügyvéd, félbeszakítva ügyfelét. – Mondtam már, hogy nem kellene ilyesmit mondania a nyilvánosság előtt! – Ó, az Isten szerelmére, Thomas! A lányomat meggyilkolták. Az emberek azt furcsállnák, ha nem mondanék ilyesmit! – Mindent megteszünk, amit tudunk. Mrs. Davidson – mondta Annie.

– És eddig mire jutottak? Semmire! Maguk szégyent hoznak az egyenruhára, már amikor viselik! Olyan kétértelmű pillantást vetett Annie kopott pólójára, hogy az bizonyára könnyekre fakasztott volna sok ifjút. – Én nem dolgozom a lánya ügyén, asszonyom. Fourcade és Stokes nyomozóké az ügy. Belle Davidson vonásai csak még jobban megkeményedtek. – Ne keressen kifogásokat! Ebben az életben mindannyiunknak vannak olyan kötelességei, amik nincsenek írásba adva. Maga találta meg a lányom holttestét. Maga látta, hogy… – hirtelen abbahagyta, és Josie-ra pillantott. Amikor újra Annie felé fordult, sötét szemében könnyek csillogtak. – Tudja jól. Hogyan képes az egésznek hátat fordítani? Hátat fordítani, és aztán az unokám szemébe nézni? – Nem Annie hibája, Nagyi – szólalt meg Josie, de azért csalódottan nézett Annie-re. – Ne mondd ezt, Josie – dorgálta meg Belle gyengéden, közben átkarolta az unokája vállát, és közelebb húzta magához. – Ez a baj a világgal. Senki nem akar felelősséget vállalni semmiért. – Én is az igazságot akarom, Mrs. Davidson – mondta Annie. De a rendszer keretein belül. – Az egyedüli, amit eddig a rendszereiért, az az igazságtalanság. Miközben távolodtak, Josie a válla felett visszapillantott, óriási, barna szemében bánat tükröződött. Egy pillanatra Annie úgy érezte, mintha saját magát látná elsétálni fájdalmas múltja ködébe; az emlékek feltolultak benne. – Mi történt, Fanchon néni? Hol van a Mama? – Az anyukád a mennyekben van, ma 'tite fille. – De miért? – Baleset volt, chérie. Az Isten éppen félrenézett. – Nem értem. – Non, chère 'tite bête. Majd egyszer. Ha majd nagyobb leszel… De akkor fájt nagyon, és az ígéretek, hogy majd később, azok sem csillapították a fájdalmát.

3 Valamilyen módon elkapjuk. Fourcade a szeme sarkából rápillantott Chaz Stokesra, miközben felemelte a poharát. – Rengeteg olyan ember van, aki úgy gondolja, hogy már túlvagyunk ezen a bizonyos „mód”-on. – Csesszék meg! – jelentette ki Stokes, és bedöntötte az italt. Odaállította az üres üveget a többi közé, amelyek már ott sorakoztak. – Tudjuk, hogy Renard a mi emberünk. Tudjuk, hogy ő tette. A kis szemétládának nincs igaza. Te is tudod, én is tudom, haver. Igazam van, vagy nincs igazam? Rátette az egyik kezét Fourcade vállára, haveri gesztusként, amiért aztán egy merev tekintetet kapott viszonzásul. A bajtársiasság kötelező volt a zsaruk között, de Fourcade nem fecsérelt rá sem időt, sem energiát. Kényszerből az ügyekre és saját magára összpontosított – hogy visszaterelje magát arra a keskeny és egyenes útra, amiről letért még New Orleansban. – Az államnak bele kellene dugnia a szemétláda farkát egy konnektorba, és kivilágítani, mint valami karácsonyfát mormogta Stokes. –És ehelyett a bíró hagyja elsétálni, a kibaszott formaságok miatt, és Pritchett kihajítja Davidsont a szemétre. A világ egy kibaszott őrültek-háza, de szerintem ezt már te is tudod. Fene vigye az egészet, gondolta Nick, de megtartotta magának, és úgy döntött, hogy Stokes megjegyzését úgy kezeli, mint valami dagályos megjegyzést. Sosem mesélt arról az időszakról, amit a New Orleans-i rendőrségen töltött, és arról a dologról sem, ami miatt végül is ott kellett hagynia a várost. Ahogy eddig tapasztalta, az igazság nem igazán érdekelt senkit. Az emberek aszerint alakították ki véleményüket, hogy éppen milyen szenzációs dolog ragadta meg a figyelmüket. Mondjuk az a tény, hogy ő találta meg Pamela Bichon kis ametisztgyűrűjét. Azon kezdett el gondolkozni, hogy ha Stokes találta volna meg a gyűrűt, vajon meggyanúsítanáe bárki is azzal, hogy ő tette oda. Stokes valahonnan Crackerlandből, Mississippiből került ide négy éve. Hétköznapi tucatember volt, akinek semmi említésre méltó nem volt a múltjában. Ha Stokes találta volna meg a gyűrűt, akkor most egyedül azzal az igazságtalansággal foglalkozna mindenki, hogy Renard szabadon elsétált. Vagy akkor is felkavarodott volna a közvélemény állóvize? Az ügyvédeknek megvan az a képességük, hogy felkavarják a szennyet, mint ahogy a harcsa kavarja fel a vizet, ha képtelen kijutni a sekély vízből. És Richard Kudrow elsőrangú példánya volt a tiszta vizet felkavaró halak eme különleges osztályának. Nick kénytelen volt azt gondolni, hogy Kudrow akkor is elhintette volna a bizonyítékkal kapcsolatos rágalmait, ha bárki más találta volna meg a gyűrűt. Nem akart arra gondolni, hogy az a tény, hogy ő a gyűrű megtalálója, valamiféleképpen bemocskolja azt, és arra sem, hogy esetleg az ő jelenléte miatt nem szolgáltatnak igazságot Pam Bichonnak. Nem akart erre gondolni, és kész. Stokes öntött még egy adagot a Wild Turkey-ből. Nick visszalökte, és rágyújtott egy újabb cigarettára. Az alig megvilágított helyiség egyik sarkában ott lógott egy televízió, amit egy vígjátékra kapcsoltak annak a maroknyi, közönyös üzletembernek, akik a szomszédos szállodából jöttek át, hogy elüssék az időt néhány pohár Johnny Walker és a műanyag tálakra kitett Cajun Chex mellett. Más vendég nem is volt, Stokes éppen ezért javasolta ezt a helyet, és nem a szokásos lebujok egyikét, ahová a zsaruk járni szoktak. Nick legszívesebben egyedül merengett volna. Nem akart

kérdéseket. Nem akart szánalmat. Nem akarta újra előszedni a nap eseményeit. De Stokes a partnere volt a Bichon-ügyben, így Nick engedményt tett: legurítanak néhány kortyot együtt, mintha csak más is összekötne őket a munkán kívül. Egyáltalán nem kellett volna innia. Ez is egyike volt azon rossz szokásainak, amelyeket megpróbált elhagyni, amikor otthagyta New Orleanst, de ez és még néhány másik is követte őt ide Bayou Breaux-be, mint valami kóbor kutya. Most inkább otthon kellene munkálkodnia a tai chi bonyolult és fárasztó mozdulataival, és megpróbálni kitisztítani az elméjét, fókuszálni a negatív energiákat, és kiégetni őket magából. Helyette itt ül Laveau-nál, és rágódik. A whisky égette a gyomrát, ott lángolt az ereiben, és végül úgy döntött, pont ott van, ahol lennie kell. Jó úton a jótékony felejtés felé, gondolta. És átkozottul boldog lesz, ha végre odaér. Ez volt az egyedüli hely, ahol nem látta maga előtt Pam Bichont, ahogy holtan fekszik a padlón. – Még mindig azon jár az eszem, hogy miket művelt a nővel – motyogta Stokes, miközben ujjai elkezdték lefejteni a sörösüveg címkéjét, anélkül, hogy ennek tudatában lett volna. – Neked nem? Nappal és éjjel. Akkor is, amikor tudatánál volt, és akkor is, amikor alvásba ájult. A képek mindenhová követték. A nő bőrének fehérsége. A sebek: borzalmasak, irtózatosak, annyira ellentétben álltak mindazzal, ami életében volt. A tekintete, amely az álarc mögül felfelé meredt – merev, reményvesztett, telve olyasféle rettegéssel, amit el sem tud az képzelni, akinek nem kellett szembenéznie ilyen kegyetlen halállal. És amikor elborították a képek, akkor azokkal együtt megjelent az erőszak érzése is, ami a nő halála idején valószínűleg megtöltötte a levegőt. Úgy csapta mellbe Nicket, mint valami tömör zajhullám, heves, erőteljes, mérgező düh, amitől remegni kezdett és rosszul érezte magát. A düh nem volt számára ismeretlen. Most is benne fortyogott. – Arra gondolok, hogy min mehetett keresztül – mondta Stokes. – Hogy mit érezhetett, amikor rájött, hogy… Amit a pasas csinált vele, azzal a késsel. Jézusom! Megrázta a fejét, mintha csak ki akarná rázni belőle a képeket, amelyek belefészkelték magukat. – Fizetnie kell ezért, és a nélkül a gyűrű nélkül szart se tehetünk. El fog sétálni. Megússza a gyilkosságot. Előfordult. Mindennap. Az emberek mindennap átlépték azt a bizonyos határt, és a lelkeket elnyelte egy másik világ mélye. Mindez lehetőség kérdése volt, az akaratok küzdelme egymással. A legtöbb ember sosem került még csak a közelébe se annak, hogy megismerhetné. Ha túl közel merészkedsz, akkor az erő elnyel, mint valami hullám. – Valószínűleg az irodájában ül, és gondolkodik – folytatta Stokes. – Éjjel dolgozik, tudod? A cégnél a többiek nem tudják elviselni, ha a közelükben van. Tudják, hogy bűnös, ugyanúgy, ahogy mi is. Nem bírnak ránézni, tudván, hogy mit tett. Fogadok, hogy most ott ül, és a gyilkosságon gondolkodik. A fasor túloldalán. A Bowen&Briggs építész cég egy keskeny, festett téglaépületben székelt, ami a folyódeltára nézett, egy lepusztult fodrászat és egy antikvitásüzlet közé ékelődve. Ugyanabban az épületben, ahol a Bayou Ingatlanügynökség is volt, az első emeleten. Valószínűleg a Bowen&Briggs volt az egyetlen az épületben, ahol volt valaki ma éjjel. – Tudod, haver, valakinek el kellene intézni Renardot – suttogta Stokes, elővigyázatosan pillantva a pultos felé. Az a pult másik végében állt, és a vígjátékon kuncogott. – Tudod, az igazságszolgáltatás – folytatta Stokes. – Szemet szemért. – Hagynom kellett volna, hogy Davidson lelője – dünnyögte Nick, és újra azon morfondírozott, miért is nem hagyta. Mert énjének egy része még mindig hitt a rendszerben, és éber volt. Vagy csak nem akarta látni, hogy Davidsont elnyeli a sötét oldal. – Történhetne vele baleset – indítványozta Stokes. Olyan gyakran megtörténik. A mocsár veszélyes hely. Néha elnyel egy-két embert, tudod. Nick rápillantott a cigarettafüstön keresztül, és megpróbált társába belelátni, megpróbálta felmérni őt. Nem ismerte eléggé jól Stokest, mindannak ellenére, amin együtt keresztülmentek eddigi munkájuk során. Csak benyomásai voltak róla, egy maroknyi jelző, feltevés, vélemény, amit sietősen alkotott meg róla, mert sajnálta az idejét ilyesmire fecsérelni. Jobban szeretett a fontosabb dolgokra összpontosítani; Stokes az ő életének a peremén helyezkedett el. Csak egy másik nyomozó egy négy férfiből álló osztályon. Általában külön-külön dolgoztak.

Stokes szája sarka felkunkorodott az egyik oldalon. – Vágyálom, pajtás, vágyálom. Ott lenn New Orleansban tényleg kinyírják a rosszfiúkat, és elsüllyesztik őket a mocsárba? – Inkább a Pontchartrain tóba. Stokes egy pillanatig rábámult, bizonytalanul, aztán úgy döntött, hogy ez vicc volt. Felnevetett, kiitta a sörét, lecsusszant a székről, és a zsebe felé tapogatózott az erszényét keresve. – Mennem kell. Találkám van az ügyésszel a Thibidoux-ügy miatt. –A vigyor újra szétterült az arcán. – És randim is van ma éjjel. Forró és édes találka, a lepedőn. Itt haljak meg, ha nem igaz! Odadobott egy tízest a pultra, és még egyszer, utoljára Nick vállára tette a kezét. – Őrzünk és védünk, cimbora. Viszlát! Őrzünk és védünk, gondolta Nick. Pamela Bichon halott. Az apja börtönben ül, és az az ember, aki megölte, szabadon mászkál. Akkor ki a fenét őriztek eddig, és mit védtek ma éjjel? – Pritchett készen áll arra, hogy valakit kinyírjon. – Ajánlom neki Renardot – mormogta Annie, és mogorván tanulmányozni kezdte az étlapot. – Inkább a kedvencedet, Fourcade-et vette célba. Annie vette a másik szarkazmusát, meg a féltékenységét, és ráemelte tekintetét vacsorapartnerére. Egész életében ismerte A. J. Doucetet. Egyike volt Fanchon néni és Sos bácsi egész falkányi unokaöccseinek és unokahúgainak, akiket inkább csak vérségi kötelék fűzött a két öreghez, és nem szeretet, mint őt magát. Gyerekkorukban sokszor kergetőztek a nagy udvaron az úgynevezett Sarokháznál, ami amolyan kávézó, csónakkikötő és egyben kisbolt volt, amelyet Sos és Fanchon működtetett a város déli részén. Középiskolás éveik alatt A. J. gyakran a nem méltányolt pártfogó szerepében tetszelgett. Azóta barátokból szeretőkké váltak, aztán – miközben a férfi főiskolára jogi egyetemre járt, majd a kerületi ügyészi irodában dolgozott – újra csak barátokká. Valahogy meg kellett egyezniük a kapcsolatuk jellegét illetően. A vonzalom, ami kettejük között fennállt, úgy tűnt, sose jelentkezett egyszerre mindkettőjüknél. – Nem a kedvencem – tiltakozott mérgesen Annie. – Történetesen ő a legjobb nyomozó a környéken, csak ennyi. Én is az akarok lenni. Persze, hogy figyelem őt. És különben is, mit foglalkozol az egésszel?! Te és én, ismétlem, nem vagyunk összenőve! – Tudod, hogy érzek a dologgal kapcsolatban. Annie sóhajtott egyet. – Nem hanyagolhatnánk ezt a vitát? Rohadt egy nap volt ez a mai. Állítólag a legjobb barátom vagy. Akkor viselkedj is úgy! A férfi Annie felé hajolt a kis, fehér terítővel letakart asztal fölött, barna szeme fürkészően tekintett rá, a belőle sugárzó megbántottság szinte belehasított a lányba. – Nagyon jól tudod, hogy sokkal többet jelentesz nekem, Annie, és ne gyere megint azzal a „mi gyakorlatilag rokonok vagyunk” hülyeséggel, amivel mostanság etetsz! Csak annyira vagy a rokonom, mint az Egyesült Államok elnökének! – Ami nagyon könnyen lehetséges volna, már amennyire én tudom – mormolta a lány, hátradőlve, és meghátrálva azon az egyedüli módon, amivel megspórolhat magának egy jelenetet. Mert már néhány másik vacsoravendég felfigyelt rájuk az Isabeau meghitt termében. Gyanította, hogy ennek az egyre feltűnőbb monoklija lehet az oka, amely megragadta a többi nő figyelmét. Mivel nem volt egyenruhában, valószínűleg úgy nézhetett ki, mint akit a partnere bántalmazott, és nem úgy, mint egy zsaru, akit megütöttek. – Pritchettnek nem a zsaruknak kellene nekimennie – mondta Annie. – Monahan bíró hozta meg a döntést. El kellett volna fogadnia azt a gyűrűt. – És felkínálni a lehetőséget, hogy fellebbezzenek? Annak mi értelme lett volna? A pincérnő félbeszakította őket, meghozta az italukat, pillantását hirtelen A. J.–re kapta Annie kékeszöldben játszó arcáról. – Bele fog köpni az ételedbe – jegyezte meg Annie.

– Miért kellene neki azt feltételeznie, hogy én tettem ezt veled? Lehetnék akár a jó drága, rámenős válóperes ügyvéded is. Annie belekortyolt a borába, és nem reagált a mondottakra. – Bűnös, A. J. – Akkor mutasd be a bizonyítékot – amit törvényes úton szereztél! – A szabályok betartásával, minthogy ez egy játék. Josie nem járt messze az igazságtól. – Mi van Josie-val? – Ma eljött hozzám. Illetve azért jött, hogy a nagymamájával meglátogassa Hunter Davidsont a börtönben. – A félelmetes Miss Belle. – Mindketten dühösek voltak rám. – Miért? Hiszen nem a te ügyed. – Igen, de… Annie megpróbált kibújni a válaszadás alól, sejtve, hogy A. J. nem értené meg azt az erős fájdalmat, amit érez. Mindent a saját helyén és idejében – ez volt A. J. Szerinte az élet minden egyes kis darabjának bele kell illeszkednie azokba a takaros kis rekeszekbe, amiket ő felállított nekik, míg Annie élete – úgy tűnt – nem volt más, mint egy rendezetlen, egymásra hajigált kupac, és mást sem csinált, csak folyamatosan válogatta a darabkákat, hogy értelmet adjon nekik. – Képtelen vagyok elszakadni az ügytől. Úgy érzem, bárcsak többet segíthetnék! Csak ránézek Josie-ra, és… A. J. arckifejezése lágy lett az aggodalomtól. Túlságosan is jóképű volt. A Doucet-ág férfitagjainak átka, a szögletes áll, magas pofacsont és a csinos kis száj. Már nem először, Annie most is azt kívánta, bárcsak olyan egyszerű lehetne a közöttük lévő kapcsolat, mint ahogy azt a férfi szeretné. – Ezt az ügyet mindenki a pokolba kívánja, drágám – mondta A. J. –Már eddig is sokkal többet tettél, mint amennyi a kötelességed lett volna. Pont itt a probléma, gondolta Annie, miközben piszkálgatta a vacsoráját. Mi is volt az ő kötelessége? Meg kellene húznia a határvonalat, meddig terjed a kötelessége, és felmenteni magát a további felelősség alól? „Mindannyiunknak vannak olyan kötelességei, amelyek nincsenek írásba adva.” Ő már tényleg többet tett annál, mint amire a telefonhívás kérte, mármint hogy beszélgessen el Josie-val. De még ha Josie nem is lett volna, akkor is úgy érezné, hogy ez az ügy szinte vonzza magához, és hogy Pam Bichon kinyúl feléje a pokol tornácáról, ahol a nyugodni képtelen áldozatok lelke lakozik. Az üggyel kapcsolatos ellentmondások miatt Pam egyre inkább kikerült a képből. Senki nem segített neki, amikor még életben volt, és úgy érezte, hogy Marcus Renard a nyomában van; és most, hogy már halott, a figyelem másra terelődött. – Lehet, hogy nem is létezne ez az ügy, ha Edmond bíró már a legelején komolyan vette volna Pamet – jegyezte meg Annie, és letette a villáját, hogy nem kér többet. – Mi értelme van annak, hogy van törvény, amely tiltja azt, hogy másokat zaklassanak, ha a bírók egész egyszerűen lesöpörnek minden egyes panaszt, ami elébük kerül, azzal, hogy „a fiúk már csak ilyenek”. – Ezt már megtárgyaltuk emlékeztette A. J. – Edmonds akkor adta volna ki a korlátozó végzést, ha le lenne fektetve, hogy tilos merően bámulni egy nőre. Az, amivel Pam Bichon a bíróságra jött, nem meríti ki a zaklatás fogalmát. Renard randira hívta, ajándékokat adott neki… – Kiszúrta a gumiját, elvágta a telefonzsinórt, és… – Nem volt rá bizonyítéka, hogy ezeket Marcus Renard tette. Elhívta randevúra, és a nő elutasította, a férfi ettől boldogtalan volt. De óriási különbség van a között, ha valaki boldogtalan, vagy ha pszichotikus.

– Ugyanezt mondta Edmond bíró is, aki szerintem most is úgy gondolja, hogy nincsen abban semmi kivetnivaló, ha egy férfi fejbe vág egy nőt egy masztodon lábszárcsonttal, és a hajánál fogva rángatja be a barlangjába – mondta Annie undorral. De hát nem ő az egyetlen a környéken, igaz? – Hé! Tiltakozom! Annie mogorva tekintete eltűnt, bűnbánó arccal nézett a másikra. – Mondanom sem kell, te természetesen kivétel vagy. Sajnálom, nem vagyok valami szórakoztató társaság ma este. Hazamegyek, belefekszem a kádba, és megyek aludni. A. J. átnyúlt az asztal felett, és beleakasztotta az ujját abba a kis egyszerű karláncba, amit Annie viselt, majd gyengéden elkezdte simogatni a lány csuklójának belső részét. – Ezek nem szükségképpen egyedül végzendő tevékenységek – suttogta, szeme ígéretesen csillogott, mint már olyan sokszor régebben is, amikor a vágyakozásnak sikerült úrrá lennie rajta. Annie visszahúzta a kezét, azzal az ürüggyel, hogy a tárcájáért nyúl. – Ma este ne, Rómeó. Agyrázkódásom van.

Az étterem melletti kis parkolóban elbúcsúztak egymástól. Annie az arcát nyújtotta A. J.–nek egy jóéjt-puszira, amikor az az ajkait vette célba. Elválásuk csak fokozta nyugtalanságát, ami egész álló nap kísértette, mintha a világ valahogy nem a megszokott ritmusban lüktetett volna a nap folyamán. A dzsip kormánya mögött ült, fél füllel a rádióra figyelt, miközben A. J. elhúzott a Rue Dumas irányába, és délnek fordult. – A KJUN-t, a csevegő csatornát hallják. Nálunk megtudhatja, mekkora összeg van az Óriás Jackpoton. Itt az Ördög ügyvédje, Owen Onofrio. Ma esti témánk: a Renard-ügyben született ellentmondásos döntés. Itt van velünk Ron Hendersonból. Adásban van, parancsoljon! – Szerintem szégyen-gyalázat, hogy a bűnözőknek ilyen jogaik vannak a bíróságokon! A pasas házában ott volt a nő gyűrűje. Úristen, mi kellett volna még?! Hogy a nő írásban nyújtsa be, hogy ki a gyilkosa?! – De mi van, ha a nyomozó csempészte oda a bizonyítékot? Mi lesz, ha már nem bízhatunk azokban az emberekben, akik arra esküdtek fel, hogy megvédenek bennünket? Jennifer van a kettes vonalon, Bayou Breux-ből. – Nos, én már szabályosan rosszul vagyok, annyira rettegek. Az ember nem tudja, mit gondoljon. Úgy értem, a rendőrség nekiesett ennek a Renardnak, de mi van, ha nem ő tette? Úgy hallottam, van valami titkos bizonyítékuk arra, hogy az ügy kapcsolatban lehet a Mocsári Fojtogatóval. Egyedülálló nő vagyok. Éjjeles műszakban dolgozom a lámpagyárban. .. Annie kikapcsolta a rádiót, mert nem volt kedve tovább hallgatni. Gyakran hallgatott ilyen beszélgetős műsorokat sugárzó adót, hogy megtudja, mi általában az emberek véleménye. De ebben az esetben nagyon különbözőek voltak. Csak az érzelmek voltak mindig ugyanazok: düh, félelem és bizonytalanság. Az emberek idegesek voltak, mindenre azonnal ugrottak. Megháromszorozódtak a kukucskálókról és a leselkedőkről szóló bejelentések. Az emberek sorban álltak, hogy otthonukba riasztóberendezéseket szereltessenek. A fegyverboltok élénk forgalmat bonyolítottak le. Az érzés nem volt idegen Annie-nek. A biztonság, az igazságosság hiánya megőrjítette. És az is, hogy csak ilyen kismértékben vehet részt az ügy felgöngyölítésében. Valójában – bár az elejétől tanúja volt mindennek – a puszta szemlélő szerepébe száműzték. De ő tudta, hogy milyen szerepet akar játszani. Tisztában volt azonban azzal is, hogy senki sem fogja felkérni, hogy vegyen részt ebben a játékban. Csak zsaru volt, ráadásul rendőrnő. És a Partout körzetben nem volt mód a gyors előmenetelre. Szép lassan araszolhatott a ranglétrán, ha el akart oda jutni, ahová szeretett volna. Ki kellett várnia a sorát, megszerezni a rangokat jelentő stráfokat, és közben… Közben a vágy, hogy nyomozó legyen, egyre erősödött, és marta belülről… és Pam Bichon beleveszett a kavarodásba… a gyilkos pedig várt, figyelve, készen arra, hogy elszeleljen, vagy gyilkoljon megint. Ráborult az éj a városra, és nedves hűvösséget hozott magával. Vékony ködfoltok lebegtek az öböl fölött, és szellemként sodródtak az utcákon át. Annak az utcának a túloldalán, ahol Annie állt

éppen, kivágódott a Laveau fekete, pámázott ajtaja, és Chaz Stokes lépett ki rajta, kék neonfényben fürödve. Egy pillanatra megállt az elhagyatott járdán, cigarettázva, végignézett lefelé az út egyik oldalán, majd felfelé a másikon. Lehajította a csatornába a cigit, bekászálódott a Camarójába, és elhajtott, befordulva az öböl felé vezető utcába, egy üres parkolóhelyet hagyva maga után a járdaszegélynél, egy rozzant fekete platós kocsi mellett. Fourcade kocsija mellett. Annie furcsállta a dolgot. Megint valami, ami nem illik a képbe. Ők nem szoktak a Laveau-ban lógni. Bayou Breux-ben a zsaruk a Woodoo Lounge-ba szoktak járni. A Laveau általában kongani szokott az ürességtől, csakúgy, mint a párja, a szomszédos szálloda. Valami nem stimmel. Nem hagyta nyugodni a gondolat, úgyhogy kiszállt a dzsipből. Képzeletben most is maga előtt látta A. J. vádló tekintetét, amit az akkor vetett rá, amikor kimondta a saját maga által sem hitt hazugságot. A. J. azt hitte, Annie érdeklődik Fourcade iránt. Fourcade úgy tekintett rá, mintha ő csak valami berendezési tárgy lenne. Lehetett volna egy lámpa is, vagy akár egy fogas, és körülbelül ugyanennyi szexuális vonzerővel rendelkezett a szemében. Fourcade nem neheztelt rá, nem zaklatta, nem viccelődött vele. Egyáltalán nem érdeklődött iránta. És Annie-t is csak az ügy érdekelte. Átment a tilosban a Dumas utcán, egyenesen be a bárba. A Laveau barlangszerű belsejében éjkék falakat talált, és az időtől megfeketedett mahagóni berendezést. Hanem lett volna egy televízió a túloldali sarokban, Annie könnyen azt hihette volna, hogy megvakult. A pultos csak rápillantott, és tovább öntötte a Johnnie Walkert egy csoport állandó kuncsaftnak – négy, gyűrött öltönyt viselő férfinak. Fourcade a bár távolabbi végében ült, vállai majd szétfeszítették viharvert bőrdzsekijét, tekintete az előtte álló néhány poháron nyugodott. Füstölt, mint egy gyárkémény, és figyelte, ahogy a füst eloszlik a félhomályban. Nem fordult meg, hogy a lányra nézzen, de ahogy Annie közeledett felé, érezte, hogy a férfi teljesen tudatában van a jelenlétének. Becsusszant két bárszék közé, és oldalról nekitámaszkodott a pultnak. – Kemény nap volt – mondta, és pislogott, mert marta a szemét a füst. A hatalmas, barna szemek azonnal fürkészni kezdték a dús szemöldök alól. Tiszta, éles tekintet volt ez, amelyen nyoma sem látszott annak, hogy az elfogyasztott whisky bármiféle hatással lenne tulajdonosára. Olyan vad és átható tűz égett Fourcade szemében, ami – úgy tűnt – a férfi testének legmélyéről sugárzik. Nem fordult teljes testével Annie felé, csak kissé sólyomszerű arcélét mutatta felé. Fekete haját hátrafésülve hordta, de egy tincs elszabadulva lógott széles homlokába. – Broussard – mondta Annie, kissé furcsán érezve magát. – Broussard rendőr. – Egy ideges mozdulattal kisimította a szeméből a frufruját. – Ott…ott voltam a bíróság lépcsőjén. Mi terítettük le Hunter Davidsont. Én voltam a halom legalján. A másik tekintete lefelé siklott Annie arcáról, nyitott farmeringén és a vékony, fehér pólón át egészen a virágmintával teleszórt, lábszárközépig érő szoknyáig, és Keds-cipőjéig… majd újra visszafelé, mint valami hosszú simogatás. – Levette az egyenruhát? – Már nem vagyok szolgálatban. – Tényleg? Annie csak pislogott a füstben a válasz hallatán, és nem tudta, hogyan tovább. – Ott voltam, amikor megtalálták Pam Bichont. Én… – Tudom, ki maga. Mit képzel, chère, hogy ez a kis whisky összezsugorította az agyamat, vagy mi? – felvonta az egyik szemöldökét, és felkuncogott, cigarettájáról egy kis, csikkekkel teli, műanyag hamutálcára verve a hamut. – Maga itt nőtt fel, 1993 augusztusában beiratkozott az Akadémiára, aztán alkalmazta a lafayette-i rendőrség, majd '95-ben visszajött ide. Maga volt a második női rendőrjárőr ebben a kerületben – az első csak tíz hónapig volt alkalmazásban. A minősítése jó, de mindenbe beleüti az orrát. Én, személy szerint úgy gondolom, hogy nem igazán rossz dolog, ha felfelé tekintget, ha tényleg jól akarja végezni a munkáját, márpedig azt csinálja. Annie megdöbbenve, szájtátva állt. A pár hónap alatt, amit Fourcade az osztályon töltött, Annie soha nem hallotta, hogy Fourcade magától elmondott volna tíz szónál többet. Sose álmodta volna,

hogy a férfi tudna róla annyit, hogy beleférjen ebbe a tíz szóba. Az meg, hogy ilyen sok mindent tud, egyenesen ijesztő – és ezt az érzést Fourcade éppen most olvassa le könnyedén az arcáról. – Maga volt az első zsaru a helyszínen. Tisztában kellett lennem vele, hogy maga jó zsaru-e, vagy összezavart mindent, esetleg ismerte-e korábban Pam Bichont. Lehet, hogy ugyanazzal a férfival jártak. Lehet, hogy eladott magának egy házat, aminek a pincéjében kígyók voltak. Vagy lehet, hogy kifúrta magát, amikor a középiskolában a szurkoló lányokat válogatták. – Gyanúsítottként kezelt? –Én mindenkit gyanúsítottként kezelek, amíg az ellenkezője be nem bizonyosodik. – Nagyot slukkolt a cigarettából, és a lányt figyelte, miközben kifújta a füstöt. Zavarja ez magát? – kérdezte, és a cigarettára mutatott. Annie megpróbált pislogás nélkül válaszolni. – Nem. – Dehogynem – jelentette ki a férfi, és elnyomta a cigit a csordultig teli hamutartóba. Mondja meg! Senki nem fog maga helyett szólni, ez egy ilyen világ, chère. – Nem félek kiállni magamért. – Akkor tőlem fél? – Ha félnék magától, nem állnék itt. Fourcade ajka kis, önelégült mosolyra húzódott, és amúgy franciásan megvonta a vállát, ami azt jelentette, lehet, hogy igen, de lehet, hogy nem. Annie érezte, ahogy elhagyja a nyugalma. – Miért kellene félnem magától? A férfi arca elfelhősödött, miközben egy pohárral babrált. – Nem hallotta a pletykákat? – Csak azt hiszem el, amit érdemes. Általában mindennek csak a fele igaz. – És honnan tudja, hogy melyik fele? – kérdezte Fourcade. – Nincs teljes igazság ezen a földön – folytatta lágyan, a whiskybe bámulva. – Mit szól ehhez az igazsághoz, Broussard? – Ez a maga olvasata, gondolom. – Ami az egyik embernek igazság, az a másiknak igazságtalanság… Az egyik ember bölcsessége a másiknak oktalanság. – Belekortyolt az italba. – Emerson. De egyetlen riporter sem tudná ilyen jól összefoglalni a mai nap eseményeit, és ilyen igaz módon. – Hogy mit mondanak, az nem változtat a dolgokon – felelte Annie. – Maga megtalálta Pam gyűrűjét Renard házában. – Remélem, nem hiszi, hogy én tettem oda! – Ha maga tette volna oda, akkor szerepelne a házkutatási engedély listáján. – C'est vrai. Igaz, Annie. – Töprengően nézett a lányra. – Annie: ez minek a rövidítése? – Antoinette. Fourcade újra kortyolt egyet. – Gyönyörű név, miért nem használja? Annie vállat vont. – Én… nos, mindenki Annie-nek hív. – Hát én nem vagyok mindenki, 'Toinette – mondta a férfi halkan. Úgy tűnt, mintha közelebb húzódott volna, vagy időközben megnőtt volna. Annie esküdni mert volna rá, hogy érzi a férfiből áradó forróságot és a bőrkabátjának az illatát. Érezte, hogy Fourcade fogva tartja tekintetével, és azt mondta magának, hogy jobban tenné, ha meghátrálna. De nem tette. – Azért jöttem, hogy beszéljek magával – mondta. – Vagy Noblier levette az ügyről? – Nem. – Szeretnék segíteni, ha tudok. – Szinte erőnek erejével kényszerítette ki magából a szavakat, sietve, nehogy visszanyelje őket. Egyik kezét felemelte, hogy a férfiba fojtsa a választ, a másikkal pedig ideges taglejtést tett. – Úgy értem, tudom, hogy csak egy sima zsaru vagyok, és gyakorlatilag ez nem az én ügyem, és, hogy maga a nyomozó, és Stokes nem nagyon akar belefolyni, de…

– Magából kiváló ügynök lenne, 'Toinette – jegyezte meg Fourcade. – Minden indokot felsorolt ahhoz, hogy nemet mondjak. – Én találtam meg – mondta csendesen Annie. Pam Bichon holttestének a látványa még mindig égette az agyát, túlságosan élő volt ez a dolog, nem hagyta nyugodni. – Láttam, hogy mit tett vele. Még mindig látom. Érzem… kötelességemnek érzem. – Érzi – suttogta Fourcade. – A holtak árnyéka. Felemelte a bal kezét, széttárt ujjakkal, előrenyújtotta, majdnem megérintve a lányt. Lassan elhúzta a kezét Annie szeme előtt, súrolta hátul a fejét, éppen hogy csak érintve a haját. Remegés futott végig a lányon. – Hideg van ott, nem? – suttogta Fourcade. – Hol? – motyogta Annie. – Arnyékországban. Már éppen vette a levegőt, hogy megmondja, marhaságokat beszél, hogy megtörje a bizsergető érzést, ami kettejük között életre kelt, de a tüdeje nem engedelmeskedett. Hallotta, hogy valahol cseng a telefon, hallotta a műnevetést a tévéből. De leginkább Fourcade-nek volt tudatában, és annak a fájdalomnak, ami a férfi szeméből sugárzott, és ami valahonnan a lelke mélyéről indult. – Maga Fourcade? – kérdezte a pultos magasra tartva a telefonkagylót. – A magáé. Fourcade lecsusszant a székről, és a pult felé indult. Levegő áramlott Annie tüdejébe mihelyt a férfi eltűnt mellőle, mintha eddig az aurája a lány mellkasára telepedett volna, mint valami üllő. Remegő kézzel a szájához emelte a poharat, és ivott egy kortyot. Figyelte, ahogy Fourcade görbe háttal végigmegy a báron, és belehallgat a kagylóba. Részeg kellett hogy legyen. Mindenki tudta, hogy legjózanabb pillanataiban sem teljesen tiszta. Fourcade letette a kagylót, és Annie felé fordult. – Mennem kell. – Előhúzott egy húszast a tárcájából, és a bárpultra lökte. – Tartsa magát távol azoktól az árnyaktól, 'Toinette! – figyelmeztette gyengéden egy túl sokat megélt ember hangján. Egyik kezével előrenyúlt, és tenyerébe vette a lány arcát, a hüvelykujja hegyével babusgatva a szája sarkát. – Kiszívják az életet magából.

4 Nick végigsétált az út és az öböl közötti fasoron. Kesztyűs kezét bőrkabátja zsebébe rejtette, behúzott nyakkal indult az éjszaka nedves hidegének. Köd gomolygott a víz fölött, és tovalebegett, mint a parfümillat, felidézve a rothadó növényzet, döglött halak és a liliomok illatát. Valami ugrott egyet, csobbanás hallatszott, és megtört a vízfelszín sima tükre. Egy feketesügér elkapta kései vacsoráját. Vagy valaki unalmában kavicsokat dobál. Megállva egy még élő tölgy fatörzsnél Nick kibámult az ágak között, amelyekről foszlányokban lógott a fátyolmoha, és fel-alá nézelődött a parton. Senki nem járt arra, se gyalogos, se autó nem ment át a kis hídon, ami észak felé ívelt át az öböl felett. Borostyánszínű fény szűrődött ki az ablakokon a keleti partnál. Az éjszakai levegő megsűrűsödött a sűrű köd miatt, félő volt, hogy nemsokára elered az eső. Egy ilyen nedves éjszaka nem csábít cél nélküli kódorgásra senkit. És mi az én célom? Ez még tisztázatlan. Nagyon közel állt a részegséghez. Magának azt mesélte be, hogy a fájdalmát próbálja vele csillapítani, de valójában csak felszította azt. A csalódottság, az igazságtalanság mintha befészkelték volna magukat a bőre alá, és ott égtek volna. Felemésztenék, ha nem tenne ellenük valamit. Lehunyta a szemét, vett egy mély lélegzetet, kifújta, megpróbált összpontosítani, meglelni mélyen magában azt a nyugodt erőt, aminek a felépítése oly sok idejébe és erőfeszítésébe került. Keményen munkálkodott azon, hogy kontrollálni tudja a dühöt, és mégis kicsúszik az ellenőrzése alól. Kitartóan dolgozott az ügyön is, és az is szétporlad az ujjai közt. Érezte, ahogy megborzong, átjárja a jeges hideg. A halottak árnyéka. Érezte, hogy valami húzza magával. És énjének egy része nagyon szeretett volna odakerülni, ahová az vezetni akarja. Kíváncsi lett volna, vajon Annie Broussard is érzi-e ezt a vonzó erőt, vagy hogy egyáltalán felismeri-e. Valószínűleg nem. Túl fiatal volt. Fiatalabb, mint amilyen ő volt huszonnyolc éves korában. Annie üde, optimista, romlatlan. Látta a szemében a kétkedést, amikor az árnyakról beszélt. Nick a meztelen igazságot is látta, amikor Annie arról a kötelességtudatról beszélt, amit Pam Bichon iránt érzett. Csak akkor tud az ember épelméjű maradni egy gyilkossági ügy nyomozása során, ha megpróbál távolságot tartani. Nem szabad hagyni, hogy személyessé váljon a dolog. Tilos belebonyolódni. Nem szabad hazavinni. Nem szabad átlépni a határt. Ő soha nem tudta betartani ezeket a jótanácsokat. Neki a munkája volt az élete. A határ mindig a háta mögött húzódott. Vajon az árnyak magukhoz vonzották-e Pam Bichont? Látta-e, ahogy a halál árnya közeledik, érezte-e hideg leheletét a vállán? Nick tudta a választ. Pam panaszkodott a barátainak arról, hogy Renard kitartóan, sőt körmönfontan próbál egyre közelebb kerülni hozzá. A visszautasítások ellenére elkezdett neki ajándékokat küldözgetni. Aztán jött a zaklatás. Kisebb rongálások a kocsiján, a nő tulajdonában lévő dolgokon. Mindenféle tárgyak tűntek el az irodájából – fotók, egy hajkefe, iratok, kulcsok.

Igen, Pam látta, hogy jönnek az árnyak, csak senki nem hallgatta meg, amikor megpróbált mesélni róluk. Senki nem hallotta meg kínzó félelmeit, mint ahogy később gyötrő kiáltásait sem ott kinn, a Pony Bayou-n. Még mindig azon jár az eszem, hogy miket művelt vele – mondta Stokes. – Neked nem? De, állandóan. A képek úgy átitatták elméjét, mint maga a vér. Háttal a fatörzsnek támaszkodva Nick leengedte magát a sarkaira, és az üres utcát bámulta, meg az épületet, amiben a Bowen&Briggs is volt. Fény égett a második emeleten. Egy asztali lámpa fénye. Renard a harmadik rajzasztalnál dolgozott hátul, a nagyterem déli részén. A Bowen&Briggs kisebb üzletházakat és lakóépületeket tervezett, az üzletekre a megrendelés New Ibériából és St.Martinvilleből jött, de Bayou Breux-ből is. Renard résztulajdonos volt a vállalatnál, bár a neve nem szerepelt a cég nevében. Jobban szeretett lakóépületeket tervezni, főleg különálló családi házakat, és kedvelte a történelmi stílusokat. Nem élt élénk társadalmi életet. Nem volt hosszú távú romantikus kapcsolata. Az anyjával lakott, aki Mardi Gras-fesztiváli álarcokat gyűjtött, és jelmezeket készített a mulatozó embereknek. Velük élt még Renard autista bátyja is, Victor, aki négy évvel volt idősebb Renardnál. Egy szerény, felújított, gyarmati stílusú házban laktak, amely alig nyolc kilométerre volt attól a helytől, ahol Pam Bichont meggyilkolták. Csónakkal még annyi sem. Azok az emberek, akik vele dolgoztak, illetve akik ismerték Marcus Renardot, csendes, udvarias, hétköznapi, talán egy kissé különc embernek tartották – attól függően, hogy kit kérdeztek. De más szavak is előtolultak Nick agyába. Pedáns, megrögzött, megszállott, elnyomott, elfojtó, passzív, agresszív. A mindennapi külső álarca mögött Marcus Renard teljesen más ember volt, mint amit a kollégái nap mint nap láttak a rajzasztalnál ülve. Ők nem látták meg a legmélyén rejlő valamit, amit Nick már az első találkozásukkor megsejtett – a dühöt. Mélyen, legbelül, a modorosság rétegei és az enyhe fásultság leple alatt. Düh, lassan fortyogó harag, tartózkodás – elrejtve, mélyen eltemetve. A düh volt az, ami átütötte azokat a szegeket Pam Bichon kezein. A düh nem volt ismeretlen. A fény elaludt a második emeleti ablakban. Régi szokásához híven Nick ránézett az órájára – 21:47-et mutatott –, és mindkét irányban végigpásztázta az utcát. Sehol senki. Renard gesztenyebarna színű Volvója a Bowen&Briggs épülete és a mellette lévő antikvitásbolt között található keskeny parkolóban állt. Azt a területet csak gyengén tudta megvilágítani a 75 wattos sárga lámpa, amely az oldalsó ajtó felett égett. Renard nemsokára feltűnik abban az ajtóban, beül a kocsijába, és hazatér az anyjához, a testvéréhez és a hobbijához, a választékos gonddal megtervezett és megépített babaházaihoz. Szabad emberként tér nyugovóra ma éjjel, és baljóslatú, felajzott álmai lesznek arról a valakiről, aki megúszott egy gyilkosságot. Nem ő volt az első. – Óvunk és védünk, cimbora… A düh egyre nőtt… – A beadvány elutasítva … és egyre erősebben izzott… Még mindig eszembe jut, hogy miket művelt vele… – Láttam, hogy mit tett vele…még most is… – Te nem? Vér és holdfény, a penge villanása, a rettegés szaga, az agónia kiáltásai, a halál baljóslatú csendje. A hideg sötétség, ahogy az árny közeledik. A fagyos hideg hevesen összecsapott a tűzzel. A robbanás talpra vetette. – El fog sétálni, Nicky. Megússza a gyilkosságot.

Nick átment az úton, nekitapadt a Bowen&Briggs falának, hogy ne láthassák a fenti, második emeleti ablakokból. Előhúzott egy zsebkendőt a zsebéből, halkan odaugrott az oldalsó bejárathoz, csuklójának egy mozdulatával kioltotta a körtéből áradó fényt, és a lépcső másik oldalára állt. Hallotta, hogy nyílik az ajtó, Renard motyogott valamit az orra alatt, Nick hallotta, hogy katt, katt, ahogy a másik megpróbálta felkapcsolni a villanyt. Lépések a betonon. Nehéz lélegzés. Az ajtó becsukódott. Várt, mozdulatlanul, láthatatlanul, amíg Renard papucscipőit meg nem hallotta a betonon, aztán a férfi elhaladt Nick mellett a Volvója felé. – Még nincs vége, Renard – mondta. Az építész hátrahőkölt. Az arca halottsápadt lett, szeme úgy kidülledt, mint két főtt tojás. – Nem zaklathat, Fourcade – mondta, de színlelt bátorsága sem fedte el hangjában a remegést. – Vannak jogaim. – Tényleg? – Nick előrelépett, kesztyűs keze lazán lógott az oldalán. – Na és Pamnek? Neki nem voltak jogai? Maga vette el az ő jogait, tcheue poule, és mégis úgy gondolja, hogy vannak jogai? – Nem csináltam semmit mondta Renard, idegesen pillantgatva az utcára, megváltást várva, de senki nem bukkant fel. – Semmijük nincs ellenem. Nick előrelépett egyet. – Mindenem megvan, ami kell, te tetű! Itt van a bűzöd az orromban, te szarjankó! Renard felemelte előtte az egyik öklét, de annyira remegett a keze, hogy a kocsikulcsok megcsörrentek benne. – Hagyjon békén, Fourcade! – Különben? – Maga részeg. – Igen. – Vigyorba rándult Nick arca. – És elszánt is vagyok. Mit fog csinálni, hívja a rendőröket? – Ha csak hozzám ér, a maga karrierjének vége, Fourcade! – fenyegetőzött Renard a Volvo felé hátrálva. – Mindenki ismeri magát. Nem lenne szabad jelvényt hordania. Már rég a börtönben volna a helye. – Magának meg a pokolban. – Mi alapján? A bizonyíték alapján, amit maga csempészett oda? És ez semmi ahhoz képest, amiket korábban tett. Kettőnk közül magának lenne dutyiban a helye, nem nekem. – Úgy gondolja? – mormogta Nick előrelépve. – Azt hiszi, becserkészhet egy nőt, megkínozhatja, meggyilkolhatja, és aztán csak úgy elsétálhat? A gyilkosság rémálom-képei. A sikoltások hamis érzete. – Semmije sincs ellenem, Fourcade, és soha nem is lesz. – A beadvány elutasítva. – Maga csak egy részeg kötekedő, és ha hozzám ér, Fourcade, esküszöm, megbánja! – El fog sétálni, Nicky. Megússza a gyilkosságot… Előtűnt egy arc a múltból, egy jelenés lebegett Marcus Renard mellett. Egy gúnyos arc, egy lekicsinylő megjegyzés. – Soha nem fogják ezt rám verni, nyomozó! A világ nem úgy működik. Ő is csak egy kis kurva volt… – Maga ölte meg, maga szemétláda – mormogta Fourcade, és maga sem volt biztos benne, hogy melyik ördöghöz is beszél: a valóshoz vagy a képzeletbelihez. – Soha nem fogják bebizonyítani! – Nem nyúlhat hozzám! – Meg fogja úszni a gyilkosságot… – A pokolba magával!

A düh átégette az önuralom vékony fonalát. Az érzelmek és a tett eggyé váltak, és többé már képtelen volt fékezni magát mikor belevágott Renard képébe.

Annie kisétált a Quik Pikből egy zacskóval a kezében, amiben egy félliteres csokis jégkrém volt. Közben lelkiismeret-furdalás gyötörte. Beszerezhette volna a hőn óhajtott édességet a Cornersben is, de mára elege volt az emberekből, és Sos bácsi erőszakoskodása, hogy szóra bírja őt, hát az már sok lett volna. A Renard-ügy körüli mesterkedések nagyon felháborították az öreget. Annie tudta, hogy a férfi ötven dollárba fogadott a bizonyítékokkal kapcsolatos meghallgatás eredményét illetően – és veszített. Ez, megfejelve még azzal, ahogy a bácsi Annie és A. J. plátói kapcsolatáról vélekedett, nem tette igazán kecsegtetővé a vele való találkozást. – Miért nem mész hozzá ahhoz a fiúhoz, 'tite chatte? Andie jó fiú. Mi a bajod, hogy így felhúzod az orrod? Azt sem tudod, mit akarsz, espèces de tête dure. Már az elképzelt szentbeszéd is elég volt ahhoz, hogy a dübögés a fejében felerősödjék. Az egész fagylaltvásárlási dolog egyre jobb ötletnek tűnt. Most nem akart Renardra vagy A. J.–re, sem Pam Bichonra vagy akár Fourcade-re gondolni. Hallotta a mendemondákat Fourcade-ról. Hogy brutális, meg a pletykákat a Francia Negyedben meggyilkolt tinédzser prostituált megoldatlan ügyéről, a nem bizonyított vádakat arról, hogy a bizonyítékokat meghamisították. – Tartsa magát távol azoktól az árnyaktól, 'Toinette… Kiszívják az életet magából. Jó tanács, de nem fogadhatja meg, ha az ügyön akar dolgozni. Összetartoztak, mint valami árukapcsolás: Fourcade és a gyilkossági ügy. Kissé túlságosan összepasszoltak. Fourcade eléggé félelmetes fazon volt. Elindította a dzsipet, és az öböl felé fordult, megpöccintve az ablaktörlőt, hogy elűzze a vastag ködöt a szélvédőről. A rádióban Owen Onofrio még mindig megpróbálta szóra bírni a hallgatóit arról, mi a véleményük a bíróságon történtekről. – Kent Carencróból adásban van a kettesen. – Szerintem azt a bírót be kéne fedni… – Úgy érti, meg kellene feddni? Ahogy lassított a stoptáblánál, a szeme automatikusan autók után kutatott… és észrevett egy fekete, platós Ford kisteherautót, amelyiknek a sofőrülés melletti ajtaja kissé be volt horpadva. Fourcade kocsija parkolt egy suszter üzlete mellett, amelyet már két éve bezártak. Annie lekapcsolta a lámpáit, és csak ült ott, két parkolóhelyet is elfoglalva, a motor pedig zümmögött. Ebben az utcában nem lakott senki. Az üzletek sem voltak nyitva. A helyiségek harmada üresen állt… de a Bowen&Briggs két saroknyira volt innen délre. Sebességbe tette a kocsit, és előreóvakodott. Meglátta az épületet, amelyben a Bayou Ingatlanügynökség és a Bowen&Briggs volt. Semmi fény. Nem voltak parkoló autók az utcán. A seriff visszavonta az embereit, már nem követték Renardot a meghallgatás után, mert remélte, hogy így a sajtó egy kicsit meghátrál. Renard is ilyen okból dolgozott éjjelente. Fourcade két sarokkal odébb parkolt. – Ami az egyik embernek igazság, az a másiknak igazságtalanság… az egyik ember bölcsessége a másiknak oktalanság. Annie a járdaszegélyhez állt a Robichaux Electric bolt előtt, leállította a motort, és kikereste a nagy, fekete elemlámpát az anyósülés mögötti összevisszaságból. Lehet, hogy Fourcade úgy döntött, hogy ő végzi tovább Renard megfigyelését. De ha így lenne, akkor nem állna a kocsija két utcával arrébb, és ki sem szállt volna belőle. Előhúzta a Sig P-225-ös fegyverét a katonai zsákjából, és a szoknyája korcába dugta, majd kiszállt a dzsipből. Nem kapcsolta még be a lámpát, gumitalpú cipőjében hangtalanul elindult lefelé a nedves járdán. – Nincs igazság ezen a földön. Mit szól ehhez az igazsághoz, Broussard?

A fenébe, a fenébe, a fenébe kántálta az orra alatt, és meggyorsította a lépteit, mikor meghallotta a Bowen&Briggs felől jövő zajt. Valami kaparászás. Cipőkopogás az aszfalton. Egy huppanás. Tompa kiáltás. – A francba! Előhúzta a fegyverét, felkapcsolta a lámpát, és elkezdett rohanni. Hallotta, ahogy hús a húsba csapódik, még mielőtt odaért volna a keskeny parkolóba. Az ösztönei hajtották előre, nem törődött a rendtartással. Be kellett volna szólnia. Nincs segítsége. A jelvénye a dzsipben maradt a tárcájában. De egyik dolog miatt sem lassította meg a lépteit. – Állj, rendőrség! – kiáltotta, és végigsöpört a halogénlámpa fényével a parkolón. Fourcade odaszögezte Renardot egy kocsi oldalának, és olyan ütemben püfölte, mint amikor a bokszolok gyakorolnak a zsákon. Egy kemény balhorgot akasztott be Renardnak, miközben Annie-nek elakadt a lélegzete a vér láttán, ami a férfit elborította. Renard teli tüdőből Annie felé kiáltott, két karja kitárva, vér meg nyál fröcsögött a szájából, tajtékosan, és szinte vadállati üvöltés tört elő a torkából, szeme fennakadt. Fourcade gyomron találta, és nekilökte a Volvónak. – Fourcade! Azonnal hagyja abba! kiáltotta Annie nekirontva, és megpróbálta ellökdösni Renard mellől. – Hagyja abba! Megöli! Arrête! C'est assez! A férfi elhessegette, mint egy szúnyogot, és betörte Renard állkapcsát egy jobbegyenessel. – Állj! Gumibotnak használva az elemlámpát, olyan nagyot ütött Fourcade veséjébe, amekkorát csak tudott, egyszer, kétszer. Amikor a harmadik ütéshez egy kissé hátralépett, a férfi megpördült, és verekedőállásba ugrott. Annie hátrálni kezdett. Fourcade képébe világított a lámpával. – Ne mozdulj! – parancsolta. – Fegyver van nálam! – Tűnjön el! – üvöltötte Fourcade. Szeme vérben forgott, vad tekintettel nézett rá. Szája egyik sarka vicsorba rándult. – Broussard vagyok – mondta. – Broussard rendőr. Lépjen hátra, Fourcade! Komolyan mondom! A férfi nem mozdult, de a tekintete megváltozott, bizonytalanná lett. Azzal a tétovázással nézett körül, ami azokra jellemző, akik éppen most nyerték vissza az eszméletüket, és azt se tudják, hol vannak, és hogyan kerültek oda. Mögötte Renard az aszfaltra rogyott, hányni kezdett, majd összeesett. – Jézusom – motyogta Annie. – Maradjon, ahol van! Renard mellé guggolva visszadugta a fegyverét a szoknyája korcába, és kitapintotta a férfi pulzusát a nyaki verőéren. Ragacsos vér borította az ujjait, mikor visszahúzta a kezét. Renard pulzusa erős volt. Életben van, de eszméletlen, és valószínűleg hálás lehet érte. Az arca úgy nézett ki, mint a nyers hamburgerhús, az orra egy alaktalan tömeg. Annie a vállába törölte a kezéről a vért, újra előhúzta a Siget, és remegő térddel felállt. – Mit gondolt, mi a francot művel? – kérdezte Fourcade felé fordulva. Nick úgy bámult a saját okádékában fekvő Renardra, mintha csak most látná először. Gondolni? Nem emlékezett rá, hogy gondolkodott volna. Amire emlékezett, annak nem volt semmi értelme. Hangok visszhangjai más helyekről… gúnyos megjegyzések… A vörös köd lassan elenyészett, és csak a rosszullét maradt a nyomában. – Mit akart csinálni? – tudakolta Annie Broussard. – Megölni, és aztán a mocsárba hajítani? Azt hitte, senki sem veszi majd észre? Azt gondolta, hogy senki sem fog gyanakodni? Uramisten, hiszen maga zsaru! Magának a törvény betartásán kellene őrködnie, nem pedig a saját kezébe venni az igazságszolgáltatást! A fogai közt kiengedett egy sóhajt. – Úgy néz ki, hogy a magáról szóló mendemondáknak nem az igaz részét hittem el, Fourcade. – A… Azért jöttem, hogy beszéljek vele – motyogta a férfi. – Igen? Hát pokoli egy beszélgetőtárs, azt meg kell hagyni.

Renard felnyögött, más helyzetbe mozdult, majd megint az eszméletlenség kegyes állapotába siklott. Nick lehunyta a szemét, elfordult, és kesztyűs kezével megdörzsölte az arcát. Renard vérének a szaga undorral töltötte el. – C 'est ein affaire à pus finir – suttogta. – Ennek sose lesz vége. – Miről beszél? – kérdezte Broussard. Az árnyakról és a sötétségről, és arról a dühről, amely egy egész férfit képes elnyelni. De a lány ezekről semmit sem tudott, és Fourcade nem próbálta elmagyarázni neki. – Menjen, hívjon egy mentőt! – mondta lemondóan Fourcade. Annie Renardra nézett, majd vissza Fourcade-re, és mérlegelte a lehetőségeket. – Minden rendben, 'Toinette. Megígérem, hogy nem ölöm meg mialatt maga távol van. – Ugye megbocsát, ha a körülményekre való tekintettel egy szavát sem hiszem. – Annie újra Renardra bámult. – Ő nem megy el sehová. Maga velem jön. És, erről jut eszembe tette hozzá a pisztolyával az utca felé irányítva a férfit –, le van tartóztatva. Joga van hallgatni…

5 N

– em tartóztathatja le Fourcade-et. Hiszen nyomozó, az ég szerelmére! – szónokolt Gus az asztala mögött lépkedve. Az ügyeletes hívta be egy Rotary Klubbeli vacsoráról, ahol éppen egy kis kalóriát vett magához, méghozzá a folyékony fajtából, és megpróbálta enyhíteni a Rotary klubtagok szakállas megjegyzéseit, akik nem igazán voltak boldogok az aznap született bírósági döntés miatt. Bayou Breaux elöljárói szerették volna, ha Renardot vád alá helyezik, úgy gondolták, ez is hozzájárulna a Mardi Gras fesztivál sikeréhez. Még így is, hogy benne volt vagy negyedliternyi Amaretto, Gus úgy érezte, menten felrobban a feje, mert az egekbe szökött a vérnyomása. – Mi a francot képzelt, Broussard?– kérdezte. Annie-nek leesett az álla. – Hogy megtámadott valakit! Láttam a saját szememmel! – Hát, valószínűleg egy csomó minden van az ügy mögött, amit maga nem tud! – Láttam, amit láttam! Kérdezze meg őt magát, seriff! Nem fogja tagadni. Renard arca úgy néz ki, mintha húsdarálón darálták volna le. – Csessze meg! – morogta Gus. – Megmondtam neki, nem megmondtam? Hol van most? – A „B” kihallgató szobában. Csak nagy harcok árán lehetett oda bevinni. Nem mintha bánni módon ellenállt volna. Hanem Rodrigue, az ügyeletes, meg két ott csellengő rendőr, Degas és Pitre miatt. – Letartóztatni Fourcade-et? Na ne! Itt valami tévedés van! Ne marhulj, Broussard! Mit csinált, megcsipkedte a fenekedet? Nem szoktuk letartóztatni a saját fajtánkat! Nick jó haver. Mi a franc bajod van, Broussard? Szórakozol? Még hogy megagyalta Renardot? Jézusom, akkor inkább ki kellene tüntetnünk érte! Kinyiffant Renard? Megünnepelhetjük? Végül maga Fourcade nyomakodott el mellettük, és bevonult a „B” kihallgató szobába. A seriff peckesen elhaladt Annie mellett, ki az ajtón, ő pedig sietve utána indult, megpróbálva visszafojtani a dühét. Ha bármilyen civilt hozott volna be, senki nem kérdőjelezte volna meg az ítélőképességét és a döntését. A kihallgató szoba ajtaja tárva-nyitva volt. Rodrigue állt az ajtóban, egy kézzel az ajtófélfának támaszkodva, fél szeme az otthagyott szolgálati pultján, és vigyorgott, miközben valakivel beszélgetett a szobában, s ettől ajka felett a bajusza úgy tekergőzött, mint valami hernyó. – Hé, seriff, arra gondoltunk, esetleg rendezhetnénk Nicknek egy konfettis-szerpentines bulit! – Pofa be! – ugatott rá Gus miközben elhaladt az ügyeletes mellett, és bevonult a szobába, ahol Degas és Pitre terpeszkedett a székeken. Gőzölgő kávéscsészék álltak a kis asztalon. Fourcade az asztal távolabbi végében ült, egy cigarettát szívott, és nagyon szenvtelennek tűnt. Gus gúnyos pillantást vetett beosztottaira. – Nincs jobb dolguk? Ezért fizetjük magukat? Tűnjenek a szemem elől! Maga is! – kaffantott Annie-re. – Tűnjön haza! – Haza? De… de seriff! – dadogott Annie. – Hiszen én voltam ott! Én vagyok a…

– Ő is ott volt! – mutatott Fourcade-re a seriff. – Már beszéltem magával, most beszélek vele. Van ezzel valami gondja, Broussard? – Nem, uram – felelte Annie keményen. Ránézett Fourcade-re, azt akarta, hogy a férfi a szemébe nézzen, és ki akarta belőle olvasni … mit is? Azt, hogy ártatlan? Hiszen tudja, hogy nem az. Bocsánatkérést? Nem tartozik vele neki. De Fourcade csak beleszippantott a cigarettájába, és a kifújt füstpamacsra összpontosított. Gus egy üres szék hátára fektette a kezét, rádőlt, és várta, hogy az ajtó becsukódjon mögötte. Amikor ez megtörtént, tovább várt egy kicsit, és azt kívánta, bárcsak a saját, kényelmes ágyában lehetne, kövérkés, horkoló felesége mellett, és arra ébredhetne, hogy ez az egész csak egy rossz álom, semmi egyéb. – Mit tud a mentségére felhozni, nyomozó? – kérdezte végül. Nick elnyomta a csikket egy hamutálcában, amit Pitre hozott neki előzékenyen. Mit is mondhatna? Arra, amit tett, nem volt magyarázat, csak mentség. – Semmit – válaszolta. – Semmit. Semmit? – ismételte meg Noblier, mintha ismeretlen lenne számára ez a szó. – Nézzen rám, Nick! Fourcade így is tett, és közben azon gondolkodott, mi lenne jobb: megengedheti-e magának, hogy felfokozott érzelmekkel reagáljon arra, hogy csalódást okozott, vagy próbálja meg visszafojtani őket. Az érzelmek eddig mindig csak bajba sodorták. Életének utolsó pár évét azzal töltötte, hogy az érzelmeit vasmarokkal próbálta visszafojtani. Ma éjjel mégis kiszabadultak, és tessék, most itt ül. – Nagy rizikót vállaltam, mikor idevettem – mondta csendesen Gus. – Azért tettem, mert ismertem az apját, és tartoztam neki ennyivel. És azért, mert hittem magának azzal a New Orleansban történt esettel kapcsolatban, és mert úgy gondoltam, jó munkát végezne itt. És ezzel hálálja meg? – kérdezte emelkedettebb hangon. – Elszúr egy nyomozást, és a szart is kiveri a gyanúsítottból? Jobban tenné, ha találna magának valami mentséget, és mondana valamit, vagy istenemre, koncként odadobom a farkasoknak! Minek ment Renard közelébe, amikor én azt mondtam, hogy ne tegye? Miért kellett a képébe másznia? Jézus Krisztus, van fogalma arról, hogy mit fog Renard és az az anorexiás ügyvéd tenni velünk?! Mondja, hogy volt valami oka, hogy a közelébe ment annak a pasasnak! Mi a fenét csinált a városnak abban a részében? – Ittam. – Kiváló! Jó válasz! Elhagyja az irodámat teljesen felpaprikázódva, és aztán önt még rá egy kis alkoholt! Odalökte a széket az asztal mellé. – Most már csak a károk enyhítésére van lehetőségünk – morogta. –Hogy a fenébe fogjuk kimosni magunkat? Mondhatnám, hogy megfigyelte a fickót. – De azt mondta a sajtónak, hogy leállította a megfigyelést. – A fenébe a sajtóval! Azt mondom nekik, amit éppen el akarok velük hitetni. Renard még mindig gyanúsított. Van rá okunk, hogy figyeljük. Ez legalább indok, hogy maga miért volt ott, és mutatja, hogy én hiszek az ártatlanságában, abban a bizonyítékokkal kapcsolatos marhaságban, amivel Kudrow megpróbált bekavarni. Na, és aztán? Felingerelte magát? – Számít valamit? – kérdezte Nick. – Az senkit nem érdekel, hogy gyilkos és erőszaktevő, és annak az átkozott bíróságnak be kellett volna varrnia őt… – Igen, a bíróságnak kellett volna, de nem tette. Aztán Hunter Davidson próbálkozott, és maga megakadályozta. Úgy tűnik, mintha saját maga akarta volna elvégezni a munkát. – Tudom, hogy így látszik az egész. –Igencsak tettlegességnek néz ki, és ez a legkevesebb. Broussard-nak az a véleménye, hogy börtönbe kellene magát csuknom. Broussard. Nick felállt, a düh újra fortyogni kezdett benne. Broussard, aki nem szólt hozzá tíz szót az alatt a hat hónap alatt, amióta itt van Bayou Breux-ben. Aki váratlanul megkereste a Laveauban. Aki a semmiből tűnt elő, fegyverrel, és a jogkörrel, hogy letartóztassa őt.

– És megteszi? – kérdezte. – Nem, hacsak nem muszáj. Renard be fogja adni a keresetet. – Arra mérget vehet. – Gus egyik kezével megdörzsölte az arcát, és titokban azt kívánta, bárcsak a geológiát választotta volna évekkel korábban. – Ez nem egy hülye kis senki, akinek a fejét bele lehet nyomni a vécékagylóba, hogy vallomást csikarjunk ki belőle, és mindeközben senki nem figyel rá, amikor visongani kezd. Kudrow egyébként is már régóta fenyegetőzik azzal, hogy beadja a keresetet. Zaklatás miatt, azt mondja. Törvénytelen letartóztatás miatt, azt állítja. Nos, az tuti, hogy tudja, mit beszél. Ledobta magát a székre. Minden összevetve, azt hiszem, jobb lenne, ha végigcsinálta volna, és megetette volna Renardot a krokodilokkal. –

Mit lófrálsz itt, Broussard? – kérdezte Rodrigue.

Zömök volt, és majdnem teljesen kopasz. Az asztala mögött állt, és iratokat lapozgatott, csak hogy úgy nézzen ki, mintha dolgozna, úgy tett, mintha nem küldték volna ki a kihallgató szobából. Annie dacosan nézett vissza rá. – Én voltam, aki letartóztatta. Van egy elkövetőm, akit le kell könyvelnem, egy jelentés, amit meg kell írnom, és bizonyítékok, amiket fel kell sorolnom. Rodrigue felhorkant. – Nem lesz itt semmiféle letartóztatás, édesem. Fourcade nem csinált semmi olyasmit, amit bárki ebben a körzetben ne akart volna megtenni. – Tudomásom szerint a tettlegesség még mindig törvényellenes. – Csakhogy nem tettlegesség volt, hanem igazságszolgáltatás. Bizony ám! – Ja! – Degas is csatlakozott. Csak te félbeszakítottad, Broussard. És ez az igazi bűn. Miért nem hagytad, hogy befejezze? Mert az gyilkosság lenne, gondolta Annie. Az, hogy Renard megérdemelné, az nem számít. A törvény az törvény, és ő arra esküdött fel, hogy betartatja, mint ahogy Fourcade is, és Rodrigue meg Degas és Gus Noblier is. – Igen fontoskodott Pitre, és megigazgatta az övébe tűzött bilincset. Lehet, hogy neki kellett volna letartóztatnia téged. Az igazságszolgáltatás akadályozása miatt. – Hogy beleavatkoztál abba, hogy egy rendőr teljesíthesse kötelességét – tett hozzá Degas. – Szerintem helyénvaló lenne egy motozás – javasolta Pitre, és Annie karja felé nyúlt. – Fordulj föl, Pitre! – csattant föl Annie, és elugrott előle. Egy éhes tekintet meredt rá. – Én készen állok rá, cukorfalat, és azt hiszem, segítené az ügyedet. – Menj, és kösd föl magad! – A seriff azt mondta, hogy menj haza, Broussard – mondta Rodrigue. – Nem engedelmeskedtél egy parancsnak. Azt akarod, hogy jelentsem? Annie hitetlenül rázta a fejét. Képes lenne felírni azért, mert itt van. Annie bizonytalanul a kihallgató szoba ajtaja felé pillantott. A szabályzat is mást mondott, és a főnöke is mást parancsolt. Bármit odaadott volna érte, ha tudhatná, hogy mi hangzik el az ajtó túloldalán, de senki nem fogja őt oda beengedni, sem ténylegesen, sem átvitt értelemben. Gus vette át az irányítást, és Gus Noblier volt a korlátlan hatalmú irányító a Partout körzetben, ha nem egész Partout Parishben. – Jó – felelte kelletlenül. – Majd holnap reggel megcsinálom a papírmunkát. A hátában érezte az égető tekinteteket mindvégig, amíg az ajtóhoz nem ért; szinte tapintható volt az ellenséges érzés. Szinte rosszul volt tőle. Már két éve ismerte ezeket az embereket, együtt szokták ugratni egymást. A ködöt közben állandó, sűrű, hideg eső váltotta fel. Annie a fejére borította farmerdzsekijét, és odafutott a dzsiphez, amelyben a fagyi már rég elolvadt, és átáztatva a kartondobozt csinos kis tejszínes tócsába gyűlt a sofőrülés előtt, a padlón. Nagyon illik ez a befejezés ehhez az estéhez.

Ott ült a kormány mögött, és megpróbálta elképzelni, hogy mi lesz holnap, de nem sikerült. Fogalma sem volt róla. Még sose tartóztatott le ezelőtt rendőrt. – Nem szokás letartóztatni a saját fajtánkat. Nick a haverunk. Haverság. Ez a törvény. Én megszegem a törvényt. – Mi a fenét kellett volna tennem? – kérdezte hangosan. A műanyag krokodil, amely a visszapillantó tükrön lógott, gúnyosan tekintett rá. Annie a mutatóujjával megbökte, és hátradőlve figyelte, ahogy a madzagra kötve táncolt. Ránézett a papírzacskóra, amit az ülések közé tuszkolt. A zacskóra, amiben korábban a fagyi, most pedig Fourcade véres kesztyűje volt. Mindkét kesztyűt egyenként kellett volna bezacskózni, de azt használta, ami kéznél volt, belecsúsztatva az egyik kesztyűt a zacskóba, majd félbehajtva azt, beletette az így kapott felső részbe a másikat. A szabályzat szerint bevételeznie kellett volna a bizonyítékokat, és meg kellett volna győződnie róla, hogy biztonságban elhelyezték-e a bizonyítékok tárolására szolgáló teremben. Képtelen volt rá, hogy visszafusson az épületbe a zacskóval. Még most is érezte Rodrigue és Degas szúrós tekintetét a hátában. Megszegte a hallgatólagos törvényt. És most pedig a szabályzatot. Olyan engedményeket tett Fourcade-nek, amilyeneket egy civilnek sose tett volna. Ki kellett volna hívnia egy egységet a helyszínre, de nem tette. A hely Bayou Breux városának hatáskörébe tartozott, és nem Partout Parishéba, de árulás lett volna, ha kiszolgáltatja Fourcade-et egy másik osztálynak. Hívott Renardnak egy mentőt, nem mondott semmit a mentősöknek, és a saját kocsiján sietett Fourcade-del a körzetbe. Még csak nem is szólt be, hogy felkészítse őket, mert nem akarta a rádión keresztül közölni velük, mi történt. Azért tett engedményeket Fourcade-nek, mert zsaru volt, és mégis, most őt tartják hibásnak. Azok az emberek, akikkel eddig viccelődött, most hirtelen úgy néznek rá, mintha ellenséges és nem szívesen látott idegen lenne. Beindította a dzsipet, és éppen kigurult a parkolóból, mikor feltűnt két autó. Szolgálatban lévők jöttek az éjszakai műszakból. A Fourcade beviteléről szóló hír futótűzként fog terjedni. Annie körül hirtelen minden száznyolcvan fokos fordulatot vett. Minden, ami eddig egyszerű volt, most bonyolulttá válik. Az eddigi ismerős dolgok ismeretlenekké. Ami eddig fényes volt, az most sötétbe borult. Kinézett az esőre, és visszaemlékezett Fourcade suttogó szavára: Arnyékország. Az utcák kihaltak voltak, teljesen feleslegessé váltak az utcai lámpák. Bayou Breux hétezer lakójának nagy része munkásember volt, akik korán lefeküdtek a hétköznapokon, hogy hétvégére tartalékolják az energiáikat. Halászok, olajbányászok, cukornádültetvényen dolgozók. A város ipara ezek köré a szakmák köré épült. Bayou Breux központja öreg volt. Néhány ház a La Rue Dumas-n még azelőtt épült, hogy az első, Új-Skóciából idetelepült emberek leszálltak volna a hajókról a grand dérangement idején a 18. században, amikor a britek elvették tőlük a földjeiket Új-Skóciában, és kiűzték onnan őket. A többi épület jelentős része a 19. században épült némelyik deszkaburkolatos, némelyik pedig téglából készült, álhomlokzattal. Némelyik jó állapotban volt, mások nem. Annie elhaladt mellettük, jelen pillanatban egyáltalán nem foglalkoztatta a történelem. A T-Neg ablakában egy Dixie-sör neonreklámja vöröslött, ez volt az hely, amit még az éjszakai élet színfoltjának lehetett nevezni. A politikai korrektség modern dühe még nem rostálta meg olyan alaposan Dél-Louisiana legeldugottabb zugait. Annie egy darabig még ott álldogált a Canray Garázsnál, ami nem volt más, mintegy ütött-kopott benzinkút, amely úgy nézett ki, mintha egy sivár, apokalipszis utáni sci-fi filmből hagyták volna itt. Körülötte kocsironcsok és szétszerelt autómotorok hevertek elhagyatottan. A házak sem voltak különbek az utcában. Lepusztult, egyemeletes házak nőttek ki a földből, egymásnak vetve a vállukat, és akkora udvaruk volt, mint egy-egy bélyeg. Aztán ahogy nyugat felé autózott lassan, egyre nagyobbak lettek az épületek, az otthonok egyre elfogadhatóbbak és modernebbek. Az öreg környék átadta helyét a város délnyugati részén lévő felparcellázott területnek, ahová a tervezők Új-Skóciára és a Karib-szigetek ültetvényeire emlékeztető téglaépületekkel teli zsákutcákat varázsoltak. A. J. is itt lakott. De hogyan menjen most ő oda a férfihoz? A. J. az ügyészségnek dolgozik. Ugyan gyakorlatilag a zsaruk csapata és az ügyészség is az igazságszolgáltatást támogatta, de a valóságban a viszonyuk

inkább ellenséges volt, mint baráti. Ha ő a seriffel megkerülve átlépi az ügyészség táborát jelképező határt, akkor Noblier kíméletlenül leveszi őt a tíz körméről, és az egész osztály annak a bizonyítékát fogja ebben látni, hogy tényleg ellenük fordult. És ha barátként fordul A. J.–hez, akkor mi van? Elvárhatja-e a férfitól, hogy különválassza, kik is voltak ők egymásnak eddig, és hogy mi a munkájuk, amikor egy esetleges bűntett vádja van a mérleg másik serpenyőjében? Annie visszakanyarodott, és a kórház felé indult. A Marcus Renard elleni tettlegesség hivatalosan még az ő ügye, amíg valaki másképpen nem rendelkezik. Ott az áldozat vallomása, amit neki fel kell vennie.

Egy régi,

fehér, a Szűzanyát ábrázoló szobor fogadta a belépőt a Kegyelmes Miasszonyunk Kórházban. Spotlámpák rejtőztek a hibiszkusz-bokrok között a talapzat aljában, és azok világították meg a szobrot egész éjjel, mintegy jelzőfényként azok számára, akik rászorultak. Maga a kórház a hetvenes években épült, az olaj okozta gazdasági fellendülés időszakában, amikor pénz és jótékonyság még nagy mennyiségben rendelkezésre állt. A kétemeletes, L alakú téglaépület gondosan nyírott gyep közepén terpeszkedett, és éppen kellő távolságban volt az öböltől ahhoz, hogy festői legyen, de már ne érje el a víz áradás idején. Annie a kórház előtti tilos övezetben parkolt le, a sürgősségi osztály bejárata előtt: csak lehajtotta a napellenzőt, rajta a rendőrjelvénnyel. Jegyzetfüzetével kezében elindult befelé, és azon tanakodott, vajon Renard kihallgatható állapotban lesz-e. És ha meghalt, az vajon megkönnyíti vagy megnehezíti az ő életét? – Éppen most helyeztük el egy szobában. Jolie nővér végigvezette Annie-t egy folyosón, amely olyan fehéren ragyogott, mint az igazgyöngyök a lágy esti fényben. – Én a kazántermet javasoltam… illetve, hogy pontos legyek, magát a kazánt. Tudja, hogy ki verte össze? Össze szeretném csókolni azt az embert! – Börtönben van – hazudta Annie. Jolie nővér szemöldöke felszaladt. – Miért? Annie visszanyelt egy sóhajt miközben megálltak a 118-as kórterem előtt. – Ébren van? Nyugtatót kapott? Tud beszélni? Tud beszélni, már amennyire a megmaradt fogain keresztül képes. Dr. Van Allen helyi érzéstelenítőt adott az orrába és az állkapcsába. De más fájdalomcsillapítót nem kapott. Egy kissé szadista mosoly jelent meg a nővér szája sarkában. – Nem akarjuk, hogy a narkotikumok elfedjék az esetleges komolyabb fejsérülés tüneteit. – Sose árts az orvosi személyzetnek! – mondta Annie, közben úgy tett, mintha lejegyezné a mondatot. – Ez pontosan így van, hölgyem. Jolie kinyitotta a Renard szobájába vezető ajtót, és tartotta. A kórterem kétágyas volt, de csak az egyik ágyon feküdt valaki. Renard. A feje enyhén felpolcolva, a fénycső egyenesen a szemébe világított, amit szinte egyáltalán nem tudott kinyitni, annyira be volt dagadva. Az arca olyan volt, mint egy elfajzott gránátalma. Még csak két óra telt el azóta, hogy megverték, de a horzsolásoktól és a duzzanatoktól máris felismerhetetlenné deformálódott. Az egyik szemöldöke össze volt öltve. Egy másik öltés végigfutott az arcán, bekúszott egészen a felső ajka fölé, mint valami százlábú. Az orrlikaiba vattát tömtek, és azt a testrészét, amelyik valamikor az orra volt, kötés és ragtapasz borította. – Sajnos nincsen dugó, amit ki lehetne húzni a konnektorból – mondta a nővér sajnálkozóan. Egy pillantást vetett Annie-re. – Nem tudtak volna egy kicsit várni, amíg az a valaki kómába nem küldi ezt a seggfejet? – Az időzítés sose volt az erősségem – mormolta Annie keserű gúnnyal.

– Kár. Annie figyelte, ahogy a nő elindul a nővérszoba felé. – Mr. Renard, Broussard rendőr vagyok – kezdte, és levette a kupakot a tolláról, miközben az ágy felé közelített. – Ha lehetne, szeretném felvenni a tanúvallomását arról, hogy mi történt ma este. Marcus elkezdte tanulmányozni azon a kis résen keresztül, melyet feldagadt szeme meghagyott. Az ő mentőangyala. A lány a megemelt kórházi ágy mellett alacsonynak tűnt. A farmerdzseki kicsit erősítette. Csinos volt a maga fiús módján, még a szeme körül egyre lilább monokli és a kócos frizura ellenére is. Meglehetősen egzotikus alakú szemének a színe feketekávéra emlékeztette. Halálkomolyan nézett Renardra, miközben a válaszára várt. – Maga volt ott – suttogta a férfi, és megpróbált nem tudomást venni a hasogató fájdalomról, ami az arcába ütött. Annak a kis lidokainnak, amit a doktor nagy kegyesen adott, már múlóban volt a hatása. Az orrában lévő pamacsok miatt kénytelen volt szájon át lélegezni, és ettől még inkább olyan érzése lett, mintha a feje a duplájára dagadt volna. A melléküregeiből szivárgott valami a torkába, amitől majdnem megfulladt. – Tudnom kell, mi történt azelőtt, hogy én odaértem – közölte Annie. – Ki kezdte a verekedést? – Támadást. – Azt állítja, hogy Fourcade nyomozó egész egyszerűen megtámadta magát? Szó nélkül? – Kijöttem … az épületből – mondta a férfi akadozva. A kötszer annyira szorosan tartotta a bordáit, hogy egy csipetnyi levegőnél többet nem tudott a tüdejébe préselni. – Már ott várt. Mérgesen…. a végzés miatt. Azt mondta, még nincsen vége. Megütött. Újra… meg újra. – Maga semmit nem mondott neki? – Holtan akar látni. Annie felpillantott a jegyzeteiből. – Valószínűleg nem ő az egyetlen, Mr. Renard. – De maga nem – felelte Renard. – Maga… megmentette az életem. – Csak a munkámat végeztem. – És Fourcade? – Én nem beszélhetek Fourcade nyomozó nevében. – Megpróbált… megölni. – Ki mondta, hogy meg akarja ölni magát? – Csak nézzen rám! – Nem az én feladatom, hogy következtetéseket vonjak le, Mr. Renard. – De azt tette – erősködött a férfi. – Hallottam, hogy azt mondja „Még megöli!” Maga mentette meg az életemet. Köszönöm. – Nekem nem kell a maga köszönete – mondta Annie nyersen. – Nem én… öltem meg Pamet. Én szerettem… őt… mint egy jó barát. – A barátok nem üldözik a másikat. Marcus felemelte az egyik ujját, hogy figyelmeztesse: – Következtetés… – Nem az én ügyem volt. Én áttekintem a tényeket, és olyan következtetést vonok le belőle, amilyen nekem tetszik. Provokálta Fourcade nyomozót? – Nem. Irracionális volt… és részeg. Megpróbálta benedvesíteni az ajkait megtámasztva nyelvét a kicsorbult fogak éles peremén és annál a sebhelynél, ahol nemrégiben még egy fog volt. A jobboldalán lévő műanyag kannára pillantott. – Öntene nekem… egy kis vizet… Annie… kérem? – Broussard rendőr – mondta Annie túlságosan is éles hangon. A neve hallatán ideges lett. Legszívesebben megtagadta volna a férfi kérését, de már éppen elég dolog miatt jelentették fel az osztályt. Semmi értelme nem volt még jobban elmérgesíteni a helyzetet, pláne egy ilyen semmiség miatt.

Az éjjeliszekrényre tette a jegyzettömbjét, kiöntött egy félpohárnyi vizet, és átnyújtotta. A férfi jobb kezének ízületeiről lehorzsolódott a bőr, és a rákent jód narancssárgára színezte. Ez a kéz tartotta a kést, amivel ez az ember lemészárolta azt a nőt, akihez állítólag baráti érzelmek fűzték. Renard megpróbált belekortyolni a vízbe, vigyázva a kissé rendbe hozott sebre a felső ajkán, és a szája bal sarkához nyomta a poharat. Egy kis patak indult el az arcán, egyenesen a kórházi hálóingre. Kapnia kellett volna egy szalmaszálat, de a nővérek nem hagytak ott neki. Annie úgy gondolta, a férfi még szerencsés, hogy nem mérgezték meg a vizét. – Még egyszer köszönöm… Broussard rendőr – mondta, és megpróbált elmosolyodni, amitől még kísértetiesebben nézett ki. Nagyon kedves volt öntől. – Akar vádat emelni? – kérdezte hirtelen Annie. Renard fulladásszerű hangot hallatott, ami akár egy nevetés is lehetett. – Megpróbált megölni. Igen… akarok. Börtönben… a helye. Segítsen nekem oda juttatni! Maga a szemtanúm. A toll megállt Annie kezében, ahogy a várható kilátások szíven ütötték. – Tudja mit, Renard? Azt kívánom, bárcsak meg se fordultam volna abban az utcában ma este! A férfi megpróbálta megrázni a fejét. – Maga… nem akarja… az én halálomat… Annie. Maga megmentette az életemet. Kétszer is. – Már azt kívánom, bárcsak ne tettem volna – Maga nem… bosszúszomjas. Maga az… igazságot keresi. Én … nem vagyok… rossz ember… Annie. – Azért jobban érezném magam, ha ezt egy bíróság állapítaná meg – felelte Annie, és becsukta a jegyzetfüzetet. – Valaki majd felkeresi a rendőrségtől. Marcus figyelte, ahogy a lány eltávozott, majd lehunyta a szemét, és megpróbálta maga elé képzelni az arcát. Csinos, szögletes arc, két kicsi gödörrel; a bőre, mint a friss tejszín és a hamvas barack. Az a nő, aki hisz az emberek jóságában. Szeret másokon segíteni. Most maga elé képzelte a hangját is lágy, mégis erőteljes. Elképzelte, hogy mi mindent mondott volna neki, ha nem rendőrként látogatja meg. Az együttérzéséről biztosította volna, vigasztalta volna, hogy enyhítse a fájdalmát. Annie Broussard. A mentőangyala.

6 Az eső csak esett, megállás nélkül, a reflektorok fénye sokkal kisebb távolságra vitt, és ettől olyan volt az éjszaka, mintha egy alagútban járna az ember. Az égbolt alacsonyabbnak tűnt, a vastag törzsű fák összeborultak az út fölött. Jennifer Nolan képzelete meglódult, filmekben látott képek tolultak elé mániákusokról, akik elébe toppannak, autókról, amelyek hirtelen felbukkannak a visszapillantó tükörben. Gyűlölt éjszakás lenni. De azt is gyűlölte, ha éjszaka otthon kelleti lennie. Úgy nevelték, hogy gyakorlatilag mindentől félt éjszaka: a sötéttől, a hangoktól és mindattól, ami lesben ólálkodhat az éjszakában. Szeretett volna egy szobatársat, de az utolsó ellopta a legjobb ékszereit és a tévéjét, és elpárolgott valami jelentéktelen fickóval, így hát most egyedül élt. Feltűnt mögötte egy kocsi reflektorfénye, és Jennifernek elállt a lélegzete. Mostanában az emberek másról sem beszéltek, csak a gyilkosságról, és hogy a nők nem járhatnak biztonságban az utcán. Hallotta, hogy azt a Bichon nevezetű nőt megcsonkították. A hírekben nem ezt mondták, de hallotta a mendemondát, ami valószínűleg igaz volt. Kiszivárgott néhány információ, mint például a Mardi Gras-álarc. A rendőrség nem akarta, hogy bárki más tudjon róla, de mégis mindenki tudta. Jennifernek már attól rémálmai voltak, ha elképzelte azt a rettegést, amit az a nő érezhetett. Még csak gondolni sem akart a két hét múlva kezdődő Mardi Gras fesztiválra, méghozzá a miatt az álarcügy miatt. És most itt van a fenekében ez a kocsi. Amennyire tudta, ez történhetett Pam Bichonnal is. Valószínűleg lekényszerítették az útról, és felterelték arra a kocsifelhajtóra, egyenesen a halálba. A kocsi Jennifer mellé húzott, és ettől a pánik teljesen hatalmába kerítette. De az autó továbbhajtott, hátsó lámpáinak fénye lassan eltűnt a sötétben. Elöntötte a megkönnyebbülés hulláma. Indexelt, és befordult a lakókocsiparkba. Miközben felment a bejárati ajtóhoz vezető lépcsőn, a kezében szorongatta a kulcsot – pontosan úgy, ahogy a Glamour magazinban olvasta, hogy kéznél legyen, ha sietve ki kell nyitnia az ajtót, sőt fegyverként is használhatja, ha esetleg egy támadó ugrana elő a loncbokrok közül, amelyek a tornác mellett küzdöttek a fennmaradásért. A nappaliban égve hagyott egy lámpát, hogy a külső szemlélő úgy higgye, egész este volt otthon valaki. Most, miután bezárta maga mögött az ajtót, Jennifer felakasztotta a dzsekijét a fogasra, és felmarkolt egy törülközőt a konyhai pultról, hogy megszárítsa esőtől elázott haját miközben ment tovább a lakókocsiban, és felgyújtotta a többi lámpát. Óvatosságból nem lépett addig egy szobába, amíg fel nem gyulladt a fény, és nem látott mindem. Ellenőrizte a vendéghálót és a fürdőszobát. A hálószobája egy keskeny folyosó végén feküdt. Minden érintetlen volt, senki nem volt a vécében. Egy flakon Aqua Net hajlakk állt az éjjeliszekrényen, hogy könnygáz helyett használhassa, ha esetleg valaki betörne az éjszaka közepén. Abban a tudatban, hogy biztonságban van, szép lassan oldódott benne a feszültség, és helyét a fáradtság vette át. Túl sok éjszaka telt el úgy, hogy keveset aludt, állandó vitái voltak a főnökkel azon, hogy milyen hosszú a kávészünet, aggódott azon, hogy nemsokára lejár a telefonszámla befizetésének határideje – mindegyik gond nagy súllyal nehezedett rá. Leverten megmosta a fogát, levette a farmerjét, és bemászott az ágyba abban a pólóban, amit egész nap viselt. EGY HÜLYÉVEL VAGYOK

– állt rajta, és egy nyíl mutatott az ágyban mellette lévő üres hely felé. Senki nem volt ott. Egészen hajnal 1:57-ig. Jennifer Nolan felriadt. Egy kesztyűs kéz borult az arcára, miközben ő megpróbált felülni, és kinyitni a száját, hogy sikoltson egyet. A feje hátsó része az ágy fejéhez ütődött. Újra megpróbált előrelendülni, de ezúttal egy penge szegeződött a torkának. A húgyhólyagja felmondta a szolgálatot, és elöntötte szemét a könny. De még az elmosódott könnyfátyolon át is látta a támadóját. Megvilágította az ébresztőóra zöldes fénye, és rávetült az olcsó roló sarkainál beszüremlő fény is. Óriásinak tűnt ahogy a nő fölé tornyosult, a balsors rémképe. Rettegve függesztette a tekintetét a támadó arcára – arra az arcra, amelyet félig eltakart egy Mardi Gras-álarc.

7 Richard Kudrow haldoklott. A Crohn-szindróma mellé, amely az elmúlt öt évben ostromolta belsejét, az elmúlt néhány hónapban csatlakozott a rák egy agresszív fajtája. Az orvostudomány minden erőfeszítése ellenére a teste gyakorlatilag felfalta önmagát. Azt tanácsolták neki, hogy hagyja abba a munkát, és minden idejét a reménytelen kezelésnek szentelje, de nem látta értelmét. A munka tartotta még életben. A düh és az adrenalin táplálta legyengült szervezetét. Összpontosítani az igazságra mint elérendő célra – ez sokkal céltudatosabbá tudta tenni, mint az a perspektíva, hogy üldözze a gyógyulás elérhetetlen fantomját. Szembeszállt az orvosaival és a betegséggel, és már így is jóval túlélte azt az időt, ami a legoptimistább reményeket is túlszárnyalta. Az ellenségei azt állították, hogy átkozottul hitvány ahhoz, hogy meghaljon. Ő úgy számította, hogy a Marcus Renard elleni tettlegességi ügy ad még neki hat-nyolc hónapnyi dühöt az élethez. – Az ügyfelemet majdnem halálra verte a maguk nyomozója, Noblier. Milyen szarsággal próbál meg előhozakodni, hogy elkendőzze a meztelen igazságot? Gus összeszorította az ajkait. A szembogara tűhegynyire összeszűkült, ahogy Kudrow-ra nézett, aki szemben ült vele, szürkés-sápadtan és elfonnyadva, mint valami rothadó borsó a barna hüvelyében. – Maga a szarkeverés mestere, Kudrow. Talán be kellene vennem a maga szociopata, perverz gyilkos ügyfelének a fecsegését? – Nem ő törte be a saját orrát. Nem ő törte el az állkapcsát. Sőt a fogait sem ő maga verte ki. Kérdezze csak Broussard rendőrt. De jobbat tudok, én fogom megkérdezni őt – mondta Kudrow kikászálódva a székből. – Esküszöm, annyira bízom csak magában, mint abban, hogy képes lennék földhöz vágni egy kifejlett disznót. Gus nagy lendülettel felugrott, és az ügyvédre szegezte az egyik ujjat. – Tartsa távol magát az embereimtől, Kudrow! Kudrow elhessegette. – Broussard fontos tanú, és Fourcade egy gonosztevő. Az volt már a New Orleans-i rendőrségen is, és maga ezt akkor is tudta, mikor felvette. És ezért vétkesnek találhatják a polgári jogi eljárás során, Noblier, továbbá azon a jogcímen, hogy nem tiltotta el Fourcade-et a Bichon-ügytől mindjárt azután, hogy az nyilvánvalóan megkísérelte elhelyezni a bizonyítékot, és megpróbált manipulálni vele, magát is megvádolhatják azzal, hogy összejátszott vele a támadásban. Gus felhorkant. – Összejátszani! Még sérvet kap, ha megpróbálja ezt a baromságot a bíróság elé cibálni, maga vén kecske! És annyi pert indít, amennyit csak akar. Már régen alulról fogja szagolni az ibolyát, mielőtt egy centet is kisajtol az én irodámból! És ami a többit illeti, nem emlékszem, hogy bárki is megválasztotta volna kerületi ügyésznek! – Smith Pritchett benyújtja a vádemelést mielőtt maga megemésztené a zsírt, amit lenyelt reggelire. Boldog lesz, ha börtönben láthatja Fourcade-et! – Majd meglátjuk! – morogta Gus. – Szart se tud arról, hogy mi történt tegnap este, és nekem nincs felhatalmazásom, hogy beszéljek róla magával!

– Mindez csak a jegyzőkönyv kérdése. – Kudrow felvette ósdi táskáját, de a súlya kissé oldalra billentette. – Jó lenne, ha minél előbb elkészülne! A rendőre a múlt éjjel eszközölte a letartóztatást. Felvette az ügyfelem vallomását, és megkérdezte, hogy akar-e vádat emelni. Ha hamarosan nem érkeznek meg a papírok ezzel kapcsolatban, Noblier, akkor megnézheti magát! Gus arca megvonaglott, mintha megcsapta volna az orrát egy útszélen oszladozó állattetem szaga. – A maga ügyfele hazug és csaló, és ezek még a jobb tulajdonságai! – felelte az ügyvéd elé vágva, aki a kijárat felé indult. – Tűnjön el innen, Kudrow! Van jobb dolgom is, mint hogy egész reggel a maga bélszeleit hallgassam, amint a száján át távoznak. Kudrow kivicsorította a testében lévő méreganyagoktól sárgás fogait. Úgy perzselt az ereiben az energia, mint a rakéta-hajtógáz, és elképzelte, ahogy kiégeti a szervezetéből a rákot. – Mindig örülök, ha találkozunk, Seriff. De még inkább örömmel tölt majd el, ha tönkretehetem magát és a csirkefogó haverját, Fourcade-et. – Miért nem tesz a világnak egy szívességet, és esik holtan össze'? – javasolta Gus. – Sose teszem meg magának ezt a szívességet, Noblier. Úgy tervezem, hogy (ha csak rosszindulatból is) túlélem azt, hogy maga itt a főnök. – Ahhoz istenre lenne szüksége, de a pokolra esküszöm, hogy maga azt nem éri meg, ezt örömmel jelenthetem! – Majd meglátjuk, kié lesz az utolsó szó! Gus bevágta Kudrow mögött ajtót. – Te rothadó vén szar! – morogta. Odalendült az oldalsó ajtóhoz, amely a titkárnője irodájába vezetett, és elüvöltötte magát. – Azonnal jöjjön be, Broussard! Annie gyomra a torkába ugrott miközben felállt a székből, ahol eddig várt. Feszült figyelemmel figyelte a dühös hangokat, amelyeket egészen jól lehetett hallani még az ajtón keresztül is. A vita tüze szinte fizikálisan is elborította. Érezte, ahogy az izzadtság csorog lefelé a hátán, és átüt az egyenruhán a hónaljánál. Valerie Comb, Noblier titkárnője vetett rá egy gyors oldalpillantást. Festett szőke nő volt, négy évvel Annie felett járt az iskolában. A kosárlabdacsapat hajrákórusának vezetője volt, és róla gondolták leginkább, hogy majd direkt teherbe ejteti magát. Így is lett. Mostanra már elvált, volt három gyereke, akiket etetni kellett, és így szilárdan elkötelezte magát Noblier mellett. Annie vett egy mély levegőt, és bement a belső szentélybe, majd becsukta az ajtót maga után. A seriff dobbantott feléje, arcán egy bulldog kifejezésével, mindkét keze az övébe akasztva. Annie megállt, kissé szétterpesztett lábbal, és összekulcsolta a kezét a háta mögött. – Maga felvette Marcus Renard vallomását az éjjel? – kérdezte Noblier fojtott hangon – Igen, uram. – Megmondtam, hogy menjen haza, Broussard, nem?! Alzheimer-kóros lettem, vagy mi?! Csak képzelem, hogy azt mondtam, menjen haza? – Nem, uram. – Akkor mi a fenét csinált a Kegyelmes Miasszonyunk Kórházban, miért kérdezte ki Marcus Renardot? – Meg kellett tennem, Seriff – felelte. – Én voltam akkor a helyszínen. Tudtam, hogy Renard boldogan megvádolna bennünket azzal, hogy hanyagok vagyunk, és… – Maga csak ne papoljon nekem a szabályzatról! – vágott bele Noblier. – Azt hiszi, nem ismerem?! Úgy véli, nem tudom, mit csinálok?! – Nem, uram! Úgy értem, igen, uram… én… – Ha mondok magának valamit, akkor azt nem véletlenül teszem, Broussard! – A lány felé hajolt, a feje céklavörös volt egészen a füle tövéig. – Néha az eljárásmódot egy kicsit át kell csoportosítani, mielőtt alkalmaznánk. Érti, amit mondok, Broussard? Annie minden izmát megfeszítette, mert pontosan tudta, miről beszél a másik. – Láttam, hogy Nick Fourcade szinte agyonveri Marcus Renardot, Seriff.

– Nem állítom, hogy nem így történt. Csak azt mondom, hogy nem ismeri a körülményeket. Azt mondom, hogy nem hallotta a bejelentést arról a valakiről, aki ott ólálkodott a környéken. Csak azt mondom, hogy nem volt ott, amikor a tettes ellenszegült a letartóztatásnak. Annie egy hosszú pillanatig Noblier-ra bámult. – Azt mondja, hogy nem voltam ott tegnap a szobában, mikor tisztázták a dolgokat – mondta végül, tudván, hogy csak kivívja vele Noblier dühét. – Amit Fourcade lett, az törvényellenes. Nem volt helyes. – És az az volt, amit ez a Renard Pam Bichonnal tett? – Persze hogy nem, de… – Hadd mondjak most valamit magának, Annie – mondta Noblier hirtelen sokkal csendesebben, szelídebben. Hátralépett, és leült az asztala sarkára. Komoly volt az arckifejezése, őszinte, hiányzott belőle az a hevesség, ami egyébkent jellemezte. – A világ nem fekete és fehér, Annie, hanem a szürke különböző árnyalataiból áll. A világ nem úgy működik, hogy a lefektetett eljárásmódokat mindig betartja. A jog és az igazság nem mindig ugyanaz. Nem azt mondom, hogy elnézem, amit Fourcade tett. Csak azt mondom, megértem, amit cselekedett. És azt, hogy mi itt törődünk egymással az osztályon. És ez azt jelenti, hogy senki nem próbálhat meg hebehurgyán letartóztatni egy detektívet. És nem rohanhat felvenni egy vallomást, amikor azt mondják neki, hogy menjen haza. – Nem tehetem meg nem történtté, hogy ott jártam, Seriff, és azt sem, hogy Renard emlékszik rá, hogy ott jártam. Hogy nézett volna ki, ha nem vettem volna fel a vallomását? – Úgy nézne ki, hogy kissé össze volt zavarodva a történtek miatt, és hagytunk volna neki egy kis időt, hogy magához térjen, mielőtt tovább gyötörjük. Úgy nézne ki, hogy törődünk az igazságszolgáltatással kapcsolatos kérdésekkel. Vagy úgy is tűnhetett volna, hogy a rendőrség nem törődik egy brutális támadás áldozatával, elfordítja a fejét, mert az elkövető egy zsaru. Úgy tűnhetett volna, hogy húzzák az időt, amíg nem sikerül előrukkolni valami épkézláb történettel. Annie a fal felé fordult, ahol ott sorakozott August F. Noblier seriff képekben felvonultatott karrierje. Ott volt a seriff fiatalabb korában, amint éppen Edwards szenátorral fog kezet. Egy egész sorozat fotó, amint az évek során kisebb jelentőségű politikusokkal és hírességekkel kapták lencsevégre, olyanokkal, akiket ide, Partout Parish-be vetett a sors Gus uralkodása alatt. Annie mindig is tisztelte Noblier-t. – Csinált amit csinált, majd kézbe vesszük a dolgokat, Broussard – mondta, mintha Annie lett volna az, aki megszegte a törvényt. Az jutott a lány eszébe, vajon a seriff egyáltalán megfeddte-e Fourcade-et, vagy csak hátba veregette. – Az az igazság, hogy sokkal egyértelműbben tudtunk volna foglalkozni a dologgal, ha maga az én oldalamra áll, ha érti, mire gondolok. Annie nem válaszolt. Nem javítana a helyzetén, ha most azzal hozakodna elő, hogy nem is adták meg neki az eshetőséget, hogy képben legyen, hogy magára hagyták, és kizárták az egészből, mint valami kívülállót. Nem is tudta, melyik jobb: ha kizárják egy összeesküvésből, vagy ha benne van. – Nem akarom, hogy beszéljen a sajtóval – közölte Noblier, és megkerülte az íróasztalát, majd beleereszkedett a nagy, bőrborítású főnöki karosszékbe. – És Richard Kudrow-val se beszéljen semmi körülmények között! Megértett? – Igen, uram! – Nem nyilatkozik. Meg tudja ezt tenni? – Igen, uram. – És ami a legfontosabb, nem akarom, hogy még egyszer Marcus Renarddal beszéljen. Felfogta? – Igen, uram. – Maga nem volt szolgálatban, és ezért nem hallotta a 10-70-es kódot. Csak belebotlott az egészbe, és megfékezte Fourcade-et. Így történt? – Igen, uram – suttogta Annie, és a gyomrában lévő rossz érzés dagadni kezdett, mint a kovász.

Noblier egy pillanatig némán fürkészte. – Honnan tudta Kudrow, hogy maga megpróbálta letartóztatni Fourcade-et? Beszélt magával? – Hagyott egy üzenetet az üzenetrögzítőmön ma reggel, míg kinn jártam futni. – De nem beszélt vele? – Nem. – Elmondta Renardnak, hogy letartóztatta Fourcade-et? – Nem. – Elmondta Fourcade-nek a jogait Renard előtt? – Renard eszméletlen volt. – Akkor Kudrow blöffölt, az az undorító szemétláda – motyogta magának Gus. – Gyűlölöm azt az embert. Az sem érdekel, hogy haldoklik. Azt kívánom, bárcsak sietne vele, és már vége lenne. Benyújtotta már a letartóztatásról szóló jelentést? – Még nem. – Ne is tegye! Ha már elkezdte a papírmunkát, azt akarom, hogy semmisítse meg! Ne dobja ki, semmisítse meg! – De Renard vádat fog emelni… – Az nem azt jelenti, hogy meg is kell könnyítenünk a dolgát. Menjen, írja le Renard panaszát, készítse el az előzetes jelentést, de maga nem tartóztatta le Fourcade-et! Szerezze meg a feljebbvalója szignóját a papírra, aztán hozza ide az aktát, egyenesen hozzám! – Személyesen veszem kézbe az ügyet – közölte Noblier, mintha csak egy eljövendő hivatalos bejelentésre próbálgatná a mondatot. – Ez egy meglehetősen szokatlan helyzet: az egyik emberem ellen beadvány készül. Minden figyelmemet erre fordítom, hogy az igazságot szolgálhassam. És ne nézzen így rám, Broussard! – tette hozzá vádlón Anniere emelve az ujját. – Semmi olyat nem teszünk, amit Richard Kudrow ne tett volna meg eddig, és ezután megtesz majd azért a szemétládáért, akit képvisel. – Akkor mi sem vagyunk jobbak nála – mormolta Annie. – A pokolba is, nem így van – dörmögte Noblier, és a telefonért nyúlt. – Mi vagyunk a jófiúk, Annie. Mi az Igazság Istennőjének dolgozunk. Csak az a helyzet, hogy ő nem mindig lát helyesen attól az átkozott kendőtől, amivel be van kötve a szeme. Elmehet, Broussard.

Partout Parish rendőrségének női öltözője eredetileg a takarító tárolója volt. Amikor az épületet tervezték a hatvanas évek végén, akkor még nem voltak női rendőrök, és a tervező bizottság áldott férfisovinisztái nem is sejtették, mit hoz a jövő. Ez a rövidlátás azt eredményezte, hogy a férfiak öltözőjéhez tartozott zuhanyozó és pihenőszoba, míg a női rendőröknek egy seprűtároló helyiségük volt, amit az 1933-as átépítés alkalmával alakítottak át öltözővé. Az egyedüli fényforrás egy csupasz villanykörte volt a mennyezet közepén. Négy ütött-kopott fémszekrényt megmentettek az iskolából, és a fal mellé állították őket. Egy olcsó, keret nélküli tükör lógott a szemben lévő falon egy apró, porcelán mosdókagyló felett. Amikor Annie idekerült, a túloldali férfiöltözőben valaki fúrt egy kukucskálásra alkalmas lukat a tükörtől úgy tizenöt centire balra. Azóta rendszeresen ellenőrizte a falat, hogy nem háborgatják-e újabb lukakkal, amelyeket rendre betömött azzal a glettelő anyaggal, amit a szekrényében tartott egy csomó csoki mellett. Ő volt az egyedüli női munkaerő, aki rendszeresen használta a szobát, mivel jelenleg ő volt az egyetlen rendőrjárőrnő. Volt még két nő, akik a börtönben dolgoztak, és még egy civilben dolgozó, fiatalkorúakkal foglalkozó nő is. Ők még az előtt kerültek ide, hogy a tárolót átalakították volna, és megszokták, hogy nincs öltözőjük. Annie úgy gondolt a helyiségre, mint a sajátjára, és megpróbálta egy kicsit kicsinosítani azzal, hogy behozott egy cserepes művirágot, és egy szőnyegdarabot a betonpadlóra. A Rendőrnők Nemzetközi Szervezetének plakátja ékesítette az egyik falat. Annie a kinyitható székén ült az ajtóval szemben. Képtelen volt a poszteren lévő nő szemébe nézni. Már késésben volt a járőrszolgálatból, és lekéste a reggeli eligazítást. Semmi kétsége nem volt

afelől, hogy minden egyenruhás tisztában van vele, hogy Noblier behívta őt az irodájába, és azt is tudták, miért. Hooker őrmester abban a szent pillanatban szétkürtölt mindent, amikor az épületbe lépett. A pillantások, amivel a többiek illették, az első pillanattól kezdve magukért beszéltek. Lepillantott az ölében lévő dossziéra. Már addig jutott tegnap éjjel, hogy legépelte a Fourcade letartóztatásáról szóló jelentést. Egy kicsit összeszedte magát azzal, hogy leült otthon az írógép elé, és fehéren-feketén leírta, hogy mit látott, és mit tett. Miközben ott ült az éjszaka kellős közepén, úgy érezte, egy kis megerősítést nyert egy időre. De mindezt ma reggel Noblier seriff hatalmának súlyával porrá zúzta. Azt akarta, hogy hamis jelentést tegyen. Hazudnia kellene, igazolnia az erőszakot, és Isten tudja, hány törvényt megszegnie. – És senki nem lát az egészben semmi kivetnivalót, csak én – mormolta magának. A gyomra égni kezdett az idegességtől ahogy otthagyta az öltözőt, és lefelé indult a hallba. Hooker rosszmájúan forgatta a szemét, mikor elhaladt az asztala előtt. – Meglátjuk, hogy kibírod-e ma, hogy csak bűnözőket tartóztass le, Broussard. Annie visszanyelte a megjegyzéseit miközben kijelentkezett. – Háromra a bíróságon kell lennem. – Ó, igazán? Mellettünk vagy ellenünk vallasz? – Hypolite Grangnon, betörés – mondta röviden. Hooker összehúzott, apró disznószemekkel meredt rá. – A seriff délre az asztalán akarja látni azt a jelentést. – Igen, uram. Egyenesen a jelentéseket iktató szobába kellett volna mennie, és lerendeznie a dolgot, de szüksége volt egy kis levegőre, egy kis térre, arra, hogy kimehessen az utcára, és kiszellőztesse a fejét; meg egy csésze kávéra, aminek nincs kifőzött izzadtzokni-íze. Kiment az épületből, nagyot kortyolt a friss föld- és fűillatú levegőből. Az eső elállt úgy délután öt körül, de Annie egész éjjel ébren volt, és hallgatta az esőcseppek kopogását a tetőn, a feje fölött. Végül feladta a próbálkozást, hogy pihenjen, kényszerítette magát, hogy kikeljen az ágyból, és nekigyürkőzött a súlyoknak meg a felhúzódzkodásoknak. A vendéghálónak meglehetősen dekoratív külsőt adtak az ehhez szükséges sportfelszerelések. Jól megdolgoztatta fájó izmait, és figyelte, ahogy a nap felkel az Atchafalaya-medencében. Voltak olyan reggelek, amikor a nap szabályos tűzgolyó képében kelt ki a mocsárból, az égbolt pedig a narancssárga és rózsaszín olyan élénk színeiben játszott, hogy szinte folyékony festéknek tűntek a színek. A mai reggel dühös-szürke felhőkkel érkezett, melyek erőszakos viharral fenyegettek. Egy vihar nagyon illene most a lelkiállapotához, gondolta, kivéve azt, hogy egy tavaszi vihar jön és megy, hamar elfelejtik, míg azzal a képletes viharral, amibe most ő sodorta magát, egyáltalán nem így áll a helyzet. – Broussard rendőr, elrabolhatnám egy kis idejét? Annie hirtelen arra fordult, ahonnan a mély, sima hang érkezett. Richard Kudrow állt ott az épület oldalának támaszkodva, úgy fogva össze régi hosszúkabátjának az elejét, mint valami mutogató. – Sajnálom, nincs időm – felelte gyorsan Annie, és lelépett a járdáról a parkolóban álló kocsija felé indulva. Ideges pillantást vetett a válla fölött az épületre. – Előbb vagy utóbb beszélnie kell velem – mondta az ügyvéd, megszaporázva a lépteit, hogy beérje a lányt. – Akkor inkább később, Mr. Kudrow. Szolgálatban vagyok. – Az az adófizetők ideje. Remélem, nem szükséges rámutatnom arra, Miss Broussard, hogy én is fizetem August Noblier kövér beosztottjait, és ebből kifolyólag gyakorlatilag a maga egyik munkaadója vagyok. – Nem érdekelnek a részletek. – Egyik kezével kinyitotta a zárat, míg a másikban egyensúlyozta a mappáját, az iratokat és a büntetőcédulákat tartalmazó ívet. Az őrmesterem szétrúgja a hátsómat, ha nem indulok dolgozni.

– Az őrmestere? Vagy Gus Noblier, azért, amiért beszélt velem? – Nem tudom, miről beszél – hazudta. A kocsikulcsokat is a kezében lévő halomhoz fogta, és kinyitotta az autó ajtaját. – Segíthetek? – ajánlotta fel gálánsán Kudrow, és feléje nyújtotta a kezét. – Nem! – csattant fel Annie élesen, elfordulva. A hirtelen mozdulattól a mappáról lecsúsztak az iratok. A kulcsok, a büntetőcédulák, a papírok nagy huppanással a földön kötöttek ki, a Renard-akta is szanaszét szóródott. Annie pánikba esve ledobta a mappát, és térdre vetette magát az aszfalton magában káromkodva. Négykézláb próbálta meg összeszedegetni a papírokat, és belegyömöszölni a mappába, mielőtt a szél szerteszét vinné őket. Kudrow is lekuporodott, a notesz felé nyúlt, amely nyitva landolt a földön; az Annie megfigyeléseivel és különböző adatokkal teli oldalakat lobogtatta a szél. Mindez legalább olyan csábító egy ügyvédnek, mint másoknak a csipkés alsónemű. Annie kitépte a noteszt a férfi kezéből, és meglátta, hogy Kudrow májfoltos keze éppen a letartóztatási parancsért nyúl, amit nem adott be, és nem semmisített meg. Minden erejét beleadva ugrott utána, beleverve a könyökét az aszfaltba, és amikor elkapta a lapot, belegyűrte a tenyerébe. – Megvan. Megvan – dadogta. Elfordítva Kudrow-tól az arcát lehunyta a szemét, és egy néma köszönömöt rebegett a Jóistennek. A mellkasához szorította a kusza papírhalmazt és az irattartót, esetlenül feltápászkodott, és megkerülte a járőrkocsi nyitott ajtaját. Kudrow érdeklődéssel figyelte. – Valami, amit nem kellene meglátnom, Miss Broussard? Annie ujjai megfeszültek az összegyűrt letartóztatási parancson. – Mennem kell. – Maga ott volt a helyszínen tegnap éjjel. Az ügyfelem azt állítja, hogy megmentette az életét. Nem kis bátorság kellett ahhoz, hogy megállítsa Fourcade-et – mondta Kudrow, és tartotta az ajtót, miközben Annie becsusszant a volán mögé. – Nagy bátorság kell ahhoz, hogy az ember helyesen cselekedjen. – Honnan tudja? – mordult fel Annie. – Maga ügyvéd. A gúny lepattant a férfiról. Annie érezte az arcán a férfi égető tekintetét, de nem akart ránézni. Egy alig érezhető, kellemetlen szag csapta meg az orrát, az elmúlás illata, és az jutott eszébe, vajon ez a mocsár vagy Kudrow felől jön-e. – A hatalommal való visszaélés, a hivatali hatalommal való visszaélés és a nyilvánosság bizalmával való visszaélés: ezek mind, mind szörnyű dolgok. Broussard kisasszony! – És a zaklatás és a gyilkosság is. Egyébként Broussard rendőrnő. Elfordította a slusszkulcsot, és becsapta az ajtót. Kudrow hátralépett, ahogy a kocsi elindult. Szorosan összehúzta magán a kabátot, mert egy friss fuvallat söpört végig a parkolón. A betegség tönkretette a belső hőmérőjét, és állandóan vagy fázott, vagy majd megsült. Ma még a csontjai is átfagytak, de a lelke izzott az elszántságtói. Ha csak egy lépéssel is gyorsabb, a kezében tarthatta volna azt a letartóztatási parancsot. Nick Fourcade-ét, a gazfickóét, aki ma reggel nem csücsült a börtönben, hála August F. Noblier-nek. – Mindkettőtöket tönkreteszlek – mormolta, és figyelte, ahogy a járőrkocsi kifordul az útra. És íme a hölgy, aki segítségemre lesz ebben.

8 Ahogy Annie gyanította is, a hír, hogy Renard beleszaladt Fourcade-be, nagyon gyorsan elterjedt. A késői műszakos zsaruk és a Kegyelmes Miasszonyunk Kórház nővérei elvitték a hírmorzsákat Madame Collette falatozójába, ahol a reggelit felszolgáló pincérnők apránként ezeket is elosztogatták a reggeli specialitás mellé. A pletyka és elégedetlenség hangja felerősödött, csakúgy, mint a szalonnazsír és a kávé illata. Annie elviselt egy seregnyi csípős megjegyzést miközben a kávéjáért ment a pulthoz, ahol aztán egy ellenséges pincérnőtől megkapta, hogy az étteremben „elfogyott a kávé”. Madame Collette törzsvendégei ítélkeztek. A többi, Bayou Breux-ben lakó ember se fog lemaradni. Kellett nekik egy bűnbak ha a bíróságon már nem is volt lehetséges, legalább az emberek gondolataiban, gondolta Annie. Az emberek becsapottnak érezték magukat, úgy gondolták, hogy a rendszer becsapta őket, az a rendszer, amelyik most hirtelen látszólag a rossz oldalra állt. Maguk mögött akarták tudni ezt a legutolsó rémtettet, és tovább akartak menni, mintha mi sem történt volna. De attól féltek, hogy erre soha nem lesznek képesek. Attól tartottak, hogy az ördög esetleg befészkelte magát Partout Parish alá, mint a búvópatak, amelyet valaki véletlenül szabadjára engedett, és most senki nem tudja, hogy hogyan zárják el a víz útját, és kényszerítsék ismét a föld alá ezt az energiát. A Po'Richard's-ban, az autós büfé kiszolgáló ablakában a nő átnyújtotta Annie-nek a kávéját, és jó napot kívánt neki, nyilvánvalóan nem jutottak még el hozzá a hírek. Az ital a szokásos Po'Richard's kavé volt: túl fekete, túl erős és kissé kesernyés ízű a cikóriától. Annie betette az italtartó rekeszbe, hozzátett még három szintetikus tejszínt, és kifelé indult a városból. A rádió recsegve életre kelt, emlékeztetve őt arra, hogy nem ő az egyedüli ember a környéken, akinek gondjai vannak. – Minden egységnek, aki a környéken van: egy lehetséges 261 történt a Country Estates lakókocsiparkban Vétel. Annie megragadta a mikrofonját, miközben a gázra lépett. – Ügyes Charlie Egy, vettem. Két percre vagyok az esettől. Vége. Amikor semmi válasz nem jött, újra megpróbálta. A rádió csak üresen sercegett vissza. – 10-1, Ügyes Charlie Egy, nem hallom rendesen. Valami gond lehet a rádióval. Hol van most? Vége. – A 26l-re jelentkeztem a Country Estates-en. Vége. Semmi válasz. Annie visszatette a mikrofont, bosszankodva a meghibásodás miatt, de inkább a hívás tartalma érdekelte: szexuális zaklatás. Munkája során már egy csomó nemi erőszakkal kapcsolatos ügye volt. Lelkileg egy kicsit mindig jobban megérintette egy ilyen hívás. Ilyenkor nem csak egy zsaru volt. Ilyenkor az eset nem csak egy bejelentés volt a sok közül. Nemcsak hivatalos minőségében volt ott, hanem nőként is, aki képes arra, hogy olyan segítséget és támaszt nyújtson az áldozatnak, amire férfikollégái nem voltak képesek. A Country Estates lakókocsipark pontosan a semmi kellős közepén helyezkedett el Bayou Breux és Luck között, és már városon kívüli területnek számított. A környék semmiben nem hasonlított egy lakóparkhoz. Pedig a név egy csipetnyi előkelőséget sugallt. A valóságban egy tucat rozsdás, ősöreg

lakókocsiból állt, amelyeket csak úgy odadobáltak a majdnem egyhektáros, gyomos területen, még valamikor a hetvenes években. Jennifer Nolan lakókocsija a parkoló hátuljában volt, egy rózsaszín és valaha fehér modell, a bejárati ajtaján egy figyeljük-a-bűnözőket matrica. Annie kopogott a huzatfogó ajtón, igazolta magát, hogy rendőr. A belső ajtó nyikorogva kinyílt pár centire, aztán szélesebbre. Ha az arc, amely szembenézett vele, valaha csinos is volt, Annie kételkedett benne, hogy még egyszer az lehet. Mindkét ajka fel volt dagadva, és felhasadt. A barna szemek szinte alig látszottak, annyira bedagadtak. – Hála istennek, hogy maga nő – motyogta Jennifer Nolan. Vörös haja vizes csomókban lógott. Egy rózsaszínű zseníliaköntöst vett magára, és összeszorította a melle előtt, mikor nagy nehezen hátrébb tudott lépni az ajtóból. – Ms. Nolan, hívott mentőt? – kérdezte Annie, és követte a nőt az apró nappaliba. A lakókocsi bűzlött a cigarettafüsttől, és attól a dohos szagtól, amit a régi szőnyegek szoktak magukból árasztani. Jennifer Nolan óvatosan leereszkedett egy szögletes, skótmintás kanapéra. – Nem, nem – motyogta. – Nem akartam… hogy mindenki engem bámuljon. – Jennifer, magának orvosi ellátásra van szüksége. Annie leguggolt a nő elé, és kereste rajta a lelki trauma nyilvánvaló jeleit. Jó esély volt rá, hogy Jennifer Nolan nem volt teljesen tudatában, hogy milyen mértékűek is a sérülései. Valószínűleg kábultnak és tompának érezte magát. Az elme védekező mechanizmusa, a tagadás valószínűleg működésbe lépett nála: Hogyan történhetett ez a szörnyűség vele, ez nem is lehet igaz, ez csak egy rémálom. A logikus gondolkodás tévútra tért: amiatt aggódott, hogy feltűnik egy mentő, de amiatt nem, hogy ott lesz egy rendőrkocsi. – Jennifer, hívok magának egy mentőt. A szomszédai nem fogják tudni, hogy miért jött magáért. Mi azt szeretnénk, hogy maga jobban legyen. Ért engem? Meg akarunk bizonyosodni a felől, hogy jó kezekben van. – Júdás! – morogta Sticks Mullen, kopogás nélkül belépve. – Úgy tűnik, már valaki kezelésbe vette a hölgyet. Annie metsző tekintetet vetett rá. – Menj, hívj egy mentőt! Az én rádióm nem működik. Visszafordult az áldozathoz, bár Mullen nem adta jelét annak, hogy megteszi, amire kérték. – Jennifer? Mikor történt ez az egész? A nő tekintete végigvándorolt a szobán, majd megállapodott a faliórán. – Éjjel. Én… én felébredtem, és ő… ott volt. Rajtam. Bántott… engem. – Megerőszakolta magát? A nő arca eltorzult, feldagadt szeméből ömleni kezdett a könny. – Pedig p…próbáltam n…nagyon elővigyázatos lenni. Miért történt mindez? Annie nem válaszolt, nem akarta most azt mondani neki, hogy nem mindig számít, ha valaki óvatos. – Mikor ment el, Jennifer? A nő egy kissé megrázta a fejét. Vagy nem tudta, vagy nem akart visszaemlékezni, nem lehetett tudni. – Már hajnalodott? Vagy még teljesen sötét volt? – Sötét. Ami azt jelentette, hogy az erőszaktevő már árkon-bokron túljár. – Óriási – mormogta Mullen. Annie újra felmérte Jennifer Nolan külsejét a vizes hajat, a fürdőköpenyt. – Jennifer, megfürdött vagy lezuhanyozott, miután a tettes elment? A könnyek egyre szaporábban csorogtak.

– Ő… kényszerített. Meg… meg kellett fürödnom – mondta vad suttogással. – Nem bírtam… elviselni azt az érzést. Úgy éreztem… őt éreztem magamon mindenhol! Mullen undorral rázta a fejét az elvesztett nyomok miatt. Annie gyengéden rátette a kezét Jennifer Nolan karjára, óvatosan, hogy ne érjen hozzá a nő csuklóján a megkötözés nyomához, hátha maradtak még rajta elemi szálak, amelyek beleágyazódtak esetleg a bőrbe. – Jennifer, ismeri azt az embert, aki ezt tette magával? El tudja nekünk mondani, hogy hogyan néz ki? – Nem. Nem – suttogta a nő Mullen cipőjét bámulva. – Maszkot… viselt. – Olyat, mint a sí maszkok? – Nem. Nem. Jennifer reszkető kézzel egy doboz Eve lOOs-t vett elő, és az asztal végén lévő fehér Bic öngyújtó után nyúlt. Annie szó nélkül elvette a cigarettát, és félretette. Valószínűleg hiú remény volt az is, hogy Jennifer Nolan esetleg nem mosta meg a fogát, illetve nem gyújtott rá, miután az erőszaktévő elhagyta a helyszínt, de azért a száját is megvizsgálják majd, szövetnyomok után kutatva. Akármilyen nyomot hagy is a tettes maga után, esetleg az lehet a kulcs az azonosításához. – Szörnyű. Mint egy r.. .rémálom – mondta a nő, és görcsbe rándult a teste. – Tollak. Fekete tollak. – Úgy érti, egy valódi maszk – mondta Annie. – Egy igazi Mardi Gras-álarc.

Chaz Stokes egy burritóval érkezett a helyszínre, ez volt a reggelije. Az egyik szokásos szerelésében volt: barna nadrág barna-sárga inggel, amely úgy nézett ki, mint amit az ötvenes évek tekepályáin hordtak. Egy gyűrött, barna puhakalap karimája borult a szemét elfedő napszemüvegre, ami híven árulkodott arról, hogy gazdájának milyen éjszakája volt. Fényes napsütés még csak hírmondóba se akadt. – Megfürdött – mondta Mullen, lefelé lépkedve a lakókocsi rozsdás lépcsőin. – De legalább nem kezdett bele abba a kibaszott mosásba. Itt a helyszín. Annie sietve loholt utána. – A tettes kényszerítette, hogy megfürödjön. Nagy különbség, fafejű! Az összes ember közül benneteket kellene olyan nővel összehozni, aki fürödni akar szex után. – Nincs szükségünk a mocskos szádra, Broussard! – csattant fel Mullen. – Különben is, mit keresel ebben az egyenruhában a tegnapi este után? – Ó, bocsássatok meg, hogy letartóztattam valakit, aki megszegte a törvényt' – Nicky haver – mondta Stokes, és a reggelijének a maradékát az elszáradt körömvirágok közé hajította. Jennifer Nolan lakókocsija melle – Közülünk való ellen fordultál. Mi a helyzet, Broussard? Rád mászott, vagy mi? Mindenki tudja, hogy azt képzeled, túl jó vagy ahhoz, hogy zsaruval kezdj. – Ja, és nézzétek, miből választhatok! – fortyant fel Annie. – Egyébként is, ha érdekel benneteket, egy megerőszakolt nő ül ott bent, az ajtó mögött, seggfejek! És azt állítja, hogy a fickó egy fekete tollas Mardi Gras-álarcot viselt. Stokes összerezzent. – Jézus Krisztus, akkor egy hasonmással van dolgunk! – Talán. – Mit akar ez jelenteni? Nem Renard intézte el a nőt, de Pam Bichont igen. Vagy más a véleményed a dologról? Annie ellenállt a kísértésnek, hogy elmesélje, senki nem bizonyított rá semmit Renardra. Stokes mindig ellentmondott neki. A férfi azt mondta, fekete, ő azt, hogy fehér. A pokolba is, ő hiszi, hogy Renard a gyilkos! – Mi van? – kérdezte Mullen az ajkát csücsörítve. – Rágerjedtél Renard aszott micsodájára, vagy mi? Hirtelen neki szurkolsz? Ha Nick és Chaz azt mondja, hogy ő csinálta ki Bichont, akkor az úgy is van!

– Indulj, és kopogj be mindenhova, Broussard! – parancsolta Stokes, amikor a mentő begördült a lakókocsiparkba. Hagyd a detektívmunkát az igazi zsaruknak! – Segíthetek biztosítani a helyszínt – mondta Annie, amikor Stokes kinyitotta a Camarója csomagtartóját. Az osztály nem volt elég nagy ahhoz, hogy legyen külön helyszínelő egysége. Az a nyomozó, akié a hívás volt, mindig magához vette a felszerelést, és felügyelte, ahogy a helyszínen lévő emberek körbe-körbe másztak ujjlenyomatok után kutatva, és bizonyítékokat keresve. Stokes kocsija teli volt szeméttel: egy rozsdás szerszámos doboz, egy köteg nylonkötél, egy piszkos, sárga esőköpeny, két McDonald's papírzacskó. Három élénkszínű, összegubancolódott műanyag gyöngysor csavarodott egy emelő nyele köré. Még egy régebbi Mardi Gras-fesztiválról maradhattak itt. Stokes előhúzott egy ujjlenyomat-kereső és egy általános, bizonyítékok fellelésére szolgáló készletet a szeméthalom kevésbé zsúfolt feléből. Stokes vetett Annie-re egy oldalpillantást. – Nincs szükségünk a segítségedre. Annie arrébb ment, mert nem volt más lehetősége. Stokes a feljebbvalója volt. Nem tetszett neki, hogy Stokes és Mullen végzik a helyszínelést. Stokes lógós volt, Mullen meg egy idióta. Ha valami elkerüli a figyelmüket, ha elszúrják, akkor fújtak az egész ügynek. Persze, ha Jennifer Nolan mindent pontosan mesélt el – amit nem nagyon lehet garantálni egy traumát átélt áldozatnál –, nem nagyon lesz használható bizonyíték. Annie a lakókocsi háta mögé sétált, figyelmen kívül hagyva a szabályzatot. A támadó az éjszaka kellős közepén ment be Jennifer Nolan lakókocsijába a hátsó ajtón keresztül, amire nem volt rálátás egyik lakókocsiból sem. Annak az esélye, hogy esetleg az egyik szomszéd megláthatta, szinte egyenlő volt a nullával. A telefonvonalat elvágták. Nolan később a legközelebbi szomszédtól hívta a 911-et, ahol egy idősebb, Vista Wallace nevű nő lakott, és akiről Nolan azt állította, hogy nagyothall. Annie csinált egy polaroid felvételt a szétszakított külső ajtóról, amelyet könnyedén felfeszítettek, majd nyitva hagytak. Nem lesznek ujjlenyomatok. Nolan azt mondta, hogy a tettes kesztyűt viselt. Az ágyában támadta meg a nőt, és a kezét az ágykerethez kötözte azzal a fehér zsinórral, amit magával hozott. Semmi nyoma nem volt spermá-nak az ágyneműn, ami arra utalt, hogy a férfi valószínűleg kondomot használt, vagy nem ejakulált a támadás alatt. A tanulmányaiból Annie tudta, hogy – a közhiedelemmel ellentétben – az impotencia meglehetősen gyakori a szexuális bűntényt elkövetők körében. Az erőszakos nemi közösülés a hatalomról és dühről szólt, arról, hogy megsebezzenek és ellenőrzésük alatt tartsanak egy nőt. Az indíték, ami egy bizonyos nő vagy esetleg az egész női nem elleni dühben csúcsosodott ki, az elkövető múltjában, valamilyen vele megtörtént eseményben keresendő. A Jennifer Nolan ellen elkövetett támadást előre elhatározták, megszervezték, és már ez is jelezte, hogy hatalom- és uralomvágy állt a háttérben. A tettes felkészülten érkezett, viselte az álarcot, és hozott magával valamit, amivel ki tudta feszíteni az ajtót, és a fehér zsinórt, amivel meg tudta kötözni áldozatát. A Mocsári Fojtogató hagyott maga után egy jelet, az áldozat nyaka körül egy fehér sálat. Az itt használt kötelék eléggé hasonló hozzá, így van esély arra, hogy elinduljon a híresztelés, ha a dolog kiszivárog. A sperma hiánya is hasonlóvá teszi az eseteket. De a Mocsári Fojtogató kegyetlenkedett áldozataival, és holttestüket otthagyta, kitéve az elemek pusztításának, úgyhogy ezzel vége is a hasonlóságoknak. A legnagyobb különbség a Fojtogató esetei és a Jennifer Nolan-ügy között az, hogy Jennifer Nolan életben maradt. Az otthonában támadtak rá, és nem vitték el egy másik helyszínre; megbecstelenítették, de nem gyilkolták meg, és nem csonkították meg. Ugyanezek a különbségek megvoltak a Jennifer Nolan és a Pam Bichon-ügy között is, de a sajtó majd mégis folyamatosan megpróbálja összefüggésbe hozni a kettőt egymással. Az álarc meglehetősen megdöbbentő tényező lesz. Annie azon gondolkodott, vajon a két eset közötti hasonlóságok és különbségek szándékosak-e. Ha neki eszébe jutott, akkor másban is felmerül majd ez a kérdés. A rettegés Partout Parish-ben az egekig csap, olyan mértékű lesz, amilyet már négy éve nem tapasztaltak. Már akkor is éppen eléggé rossz volt a helyzet, amikor Pam Bichont meggyilkolták. De legalább egy csomó ember Renardot

tekintette a gyilkosának. Csakhogy Marcus Renard a Kegyes Miasszonyunkban volt, amikor Jennifer Nolant megtámadták. Jézusom, micsoda zavaros helyzet, gondolta Annie, tekintetét a földre szögezve. A seriff irodáját már így is elég kritika érte a Bichon-ügy miatt. Most pedig itt lófrál szabadon egy álarcos erőszaktevő, és miközben Jennifer Nolant megtámadták, a zsaruk azzal voltak elfoglalva, hogy egymást üldözzék. Legalábbis így fogja tálalni a sajtó, ezt a képet fogja festeni az egészről. És mindennek a tetejébe az egész kellős közepén Annie képe fog díszelegni. A lakókocsi hátuljánál a talajt gazzal benőtt sóder borította egy darabon, aztán a „lakóparkot” felváltotta az erdő, amelynek az alját rothadt levelekből álló puha takaró borította. Annie a lakókocsi egyik végétől a másikig haladt, kutatva, hátha talál valamit, bármit – egy részleges lábnyomot, egy cigarettacsikket, egy szétszakadt kondomot. De amit a lakókocsi északi végében talált, az nem volt más, mint egy legyező alakú, körülbelül 2,5 cm hosszú fekete toll, ami beleakadt egy fűből és pitypangból álló csomóba. Készített egy fotót a tollról, aztán kitépett egy tiszta lapot a noteszéből, a toll köré hajtogatta, és a notesz lapjai közé simította, hogy biztonságban tudja. Hol parkolhatott a kocsijával a tettes? Miért ezt a helyet választotta?' Miért pont Jennifer Nolant pécézte ki? A nő azt állította, hogy nincsenek férfiak az életében. Egyedül élt, és az éjszakai műszakban dolgozott a True Lamp lámpagyárban Bayou Breux-ben. A gyár lenne a logikus kiindulópont, ha gyanúsítottak után kell kutakodni. Persze Annie nem kérdezhetett másokat ki, csak a szomszédokat. Az ügy most már Stokesé. Ha segítségre lesz szüksége, az egyszer biztos, hogy nem Annie-re esik a választása. Aztán az is lehet, hogy a tettes az egyik szomszéd. Egy szomszédnak nem kell aggódnia amiatt, hogy hova rejtse a kocsiját. Egy szomszéd ismeré Jennifer Nolan időbeosztását, és azt is tudná, hogy egyedül lakik. Lehet, hogy mégse lesz olyan unalmas, ha most a szabályzatban leírtak szerint cselekszik. A mentő akkor húzott ki a lakókocsiparkból, amikor ő a Nolan-lakókocsi végébe ért. Egy nő állt két kocsival lentebb az ajtóban cigarettázva, miközben egy totyogós korú gyereket tartott az egyik csípőjén. Egy másik lakókocsiban egy jól megtermett öreg fazon, aki csak alsóneműt viselt, éppen elhúzta a függönyt, hogy kibámulhasson az ablakon. Annie bezacskózta a tollat, és bevitte. Stokest a fürdőszobában találta, amint éppen néhány szál fanszőrzetet szedett ki a lefolyóból egy csipesszel. – Ezt a lakókocsi mögött találtam – mondta, és a toalettasztalkára helyezte a csomagot. – Úgy néz ki, mint azok a tollak, amiket azokhoz az álarcokhoz és jelmezekhez használnak. Lehet, hogy az elkövetőnk hagyta el. Stokes felrántotta a szemöldökét. – A mienk! Neked semmi közöd ehhez, Broussard! És mi a fenét kezdjek egy tollal ?! – Küldd a laborba! Hasonlítsák össze azzal az álarccal, amit Pam Bichonon hagytak… – Renard csinálta ki Bichont. Annak semmi köze ehhez itt. Ez csak utánoz. – Jó. Akkor küldd el a laborba, kérd meg Jennifer Nolant, hogy írja le, hogy milyen álarcot viselt a támadó, és nézzük meg, hogy nem tudjuk-e lenyomozni, hogy ki volt a gyártó. Lehet… – Lehet, hogy fogalmad sincs, hogy mi az ördögről beszélsz, Broussard? – felelte Stokes felegyenesedve a kád előtt. Egy darab papírba csomagolta a szőrszálakat, és a vécé tetejére tette. – Már mondtam az előbb, nem akarom, hogy itt lábatlankodj! Tűnj el innen! Írj meg néhány büntetőcédulát! Gyakorold az új munkádat mint közterület-felügyelő! Az leszel, cukorfalat. Itt forduljak fel, ha nem igaz! Nem packázhatsz egy haverral anélkül, hogy ki ne rúgjanak! – Ezt vegyem fenyegetésnek? A férfi előrenyújtotta az egyik mutatóujját, és erősen az Annie arcán lévő zúzódásra szorította. A szeme olyan hidegen tekintett a lányra, mint a jég. – Én nem fenyegetek, édes. Annie összeszorította a fogát, hogy ne látsszon rajta a fájdalom. – Jobban tennéd, ha kicsit finomítanál a történeteden, hogy mi történt Renarddal az elmúlt éjjel – közölte Stokes. – Pontosan tudom, mi történt.

Stokes megrázta a fejét. – Ti, tyúkok, szart se tudtok a tisztességről, ugye? Annie ellökte a kezét. – Azt tudom, hogy bűncselekményeket nem foglal magába. Most megyek, és beszélek a szomszédokkal.

9 Nick a csónakban ült, szemét a víz határolta horizontra függesztette, és csak a pontosan kiszámított, lassú mozdulataira koncentrált. Egyensúly… méltóság… a test, a lélek és az elme összhangja… érezd a vizet a csónak alatt folyékony, lágy… válj eggyé a vízzel… A nappali hűvös ellenére izzadtság gyöngyözött a homlokán, és átitatta már ujjatlan, szürke ingét is. A bicepsze és a tricepsze megfeszült és remegett, miközben ő mozdult. A feszítés nem a tai chi mozdulatokhoz tartozott, hanem belülről fakadt, annak a harcnak az eredményeképpen jött létre, amit azért folytatott, hogy összpontosítani tudjon. Lassan mozdulj… megerőltetés nélkül… ne erőszakold… Egy szívdobbanásnyi időre egy kép tolakodott be az elméjébe. Renard… vér… kényszerítés… erőszak… Az annyira vágyott harmónia eltávolodott tőle, majd végképp elenyészett. A csónak megugrott a lába alatt. Lerogyott a csónakba, és kezébe temette az arcát. Saját maga építette a csónakot ciprusfából és rétegelt lemezből, zöldre és vörösre festette, mint ahogy azt a régi mocsári emberek tették, hogy ezzel is mutassák, milyen jó halászok és trapperek is ők. Nagyon boldog volt, hogy visszakerült erre a vidékre. New Orleans nagyon kellemetlen hely volt. Ha most innen visszagondol, ott lelkileg mindig összetörtnek érezte magát. Ő ide tartozott: az Atchafalayához, ehhez a majdnem félmillió hektáros vad tájhoz, aminek a szélén füzérbe álltak össze az olyan városok, mint Bayou Breux és St. Martinville, és kisebbek is, mint Jeanerette és Breaux Bridge, és azok, amelyek túl aprónak és jelentéktelennek tűntek, még ahhoz is, hogy nevük legyen, bár azért rendelkeztek azzal is. Egy ilyen helytől pár kilométerre töltötte a gyerekkorát is, egy lakóbárkán, amit az egyik név nélküli tavon kötöttek ki. Visszagondolt az apjára, aki mocsári ember volt, halászott és csapdákat állított, még mielőtt beütött volna az olaj miatti gazdasági felvirágzás. Akkor az apja munkát vállalt, hegesztő lett, és a család Lafayette-be költözött. Ott gazdagabbak voltak, de nem éltek jobban. Armand Fourcade nemegyszer bevallotta, hogy otthagyta a lelkét a mocsárban. Csak most, hogy ide visszatért, most kezdte csak Nick megérteni, hogy hogyan is gondolt ezt. Itt teljesnek és kiegyensúlyozottnak érezte magát. Néha. De ez most éppen nem az a pillanat. Vonakodva felvette az evezőt, és elindult hazafelé. Lógott az eső lába, eltompultak a színek, a mocsárra piszkosszürke szín borult: a fekete mézgásfa törékeny zöld levelei, amelyek őrszemként sorakoztak a vízen, éppúgy elszürkültek, mint a fűzek csipkés zöldje és a májusfák, amelyek a szigetet borították; és az a néhány aggófű is, amely máris virágba borult, mert becsapta a túl korán érkező idei tavasz. Ma hűvös volt, de ha a levegő újra felmelegszik, hamarosan élénk színű virágok lepik el a partot: fehér fejű bolhafű és rikító varjúmák nő a vízparton, hogy elvegyüljön az összegubancolódott szömörcével, a gazzal és a különböző indákkal. Tavasszal a mocsár általában életre kel. Ma úgy tűnt, egy kicsit visszatartja a lélegzetét. Vár. És figyel. Éppúgy, ahogy Nick is tette. Valamit elindított a múlt éjjel. Minden tett valami reakciót von maga után, minden kihívásra válasz érkezik. Azzal még nincs semminek vége, hogy Gus hazaküldte. Épphogy csak elkezdődött.

Keresztülmanőverezett a csónakkal egy kis csatornán, amit korhadt ciprusfa tuskók szegélyeztek, és megkerülte az egyik kis sziget elvékonyodó végét, ami majd a tavaszi áradások elmúltával kétszeresére fog nőni. Az otthona körülbelül 180 méterre keletre volt innen, a parton. Egy új-skóciai jellegű öreg épület, amit nem nagyon szereltek fel modern berendezésekkel, még akkor sem, amikor Dél-Louisianában is elérhetővé vált, hogy komfortossá tegyék az emberek a házukat. Nick saját maga alakította át a házat, egyszerre csak egy szobát, az olcsó kiegészítőket minőségiekre cserélte, és a házat újra az eredeti bűbáj jellemezte. Lélekölő munkával vezette le nyughatatlanságát, amit egykor alkohollal próbált meg legyűrni. Azonnal kiszúrta a kocsit. A saját négykerék-meghajtásos autója mellett állt. Egy fehér egyenruhás rendőr állt mellette meg egy zömök, fekete férfi, elegáns öltönyben és nyakkendőben, és már távolról érződött rajta az önhittség. Ő volt Johnny Earl, a Bayou Breux kerület rendőrfőnöke. Nick a stég mellé kormányozta a csónakot, és kikötötte. – Fourcade nyomozó! – szólt Earl, és a stég felé indult, maga elé tartva a jelvényét. – Johnny Earl vagyok, Bayou Breux rendőrfőnöke. – Főnök – nyugtázta Nick. – Mit tehetek magáért? – Szerintem tisztában van vele, hogy miért vagyunk itt, nyomozó – mondta a férfi. – A Marcus Renard által ma reggel benyújtott panasz szerint maga a múlt éjjel bűncselekményt követett el Bayou Breux törvényhatósági területén. Azzal ellentétben, amit Noblier seriff gondol, ez rendőrségi ügy. Biztosítottam Pritchett kerületi ügyészt, hogy magam nézek a dolog után, még ha fájdalommal tölt is el, hogy így kell tennem. Le van tartóztatva a Marcus Renard ellen elkövetett tettlegesség vádjával – és ez most tényleg így van. Bilincselje meg, Tarleton!

Annie gyalog ment fel a bíróság második emeletére, és azon morfondírozott, hogyan úszhatna meg, hogy magánbeszélgetést folytasson A. J.–vel. Ha be tudna slisszanni a terembe, mihelyt a Hypolite Grangon-ügyet szólítják, és aztán azonnal lelépni, miután megtette a tanúvallomását… A mai napra már elég volt abból, hogy bárkivel is szembesüljön. De képtelenség volt elkerülni, csakúgy mint azt, hogy tankolás közben ne keltsen feltűnést. De hát az idézést elküldték a Bayou Breux-i rendőrségre. A Johnny Earllel folytatott beszélgetés élete leghosszabb órájának tűnt. A férfi vette át az irányítást az ügyben, és személyesen izzasztotta őt meg, főtt a saját levében, miközben Earl megpróbálta rávenni, vallja be, hogy letartóztatta Fourcade-et a helyszínen. Ő ahhoz a történethez ragaszkodott, amit a seriff erőltetett rá, és egész idő alatt azt mondogatta magának, hogy az nincs is nagyon messze az igazságtól. Nem hallott semmiféle hívást semmilyen gyanús alakról. Nem tartóztathatta volna le Fourcade-et, hiszen azt senki sem engedte volna az osztályról. Earl egy szavát se hitte. Már túl régóta volt zsaru. De nem is igazán az volt a fő célja, hogy Noblier manipulációját szétzúzza. Őrizetbe vetette Fourcade-et, és ebből politikai tőkét akart kovácsolni. Nem volt szüksége Annie vallomására ahhoz, hogy befeketítse a seriffet, és ezzel tisztában is volt. Igazából akár még a nélkül is sikerrel járhatna. Így most hivatkozhat a seriff irodájában burjánzó korrupcióra, amely már minden szinten jelen van. Annie-t is az összeesküvőkhöz sorolta. Összeesküvés, hamis tanúzás. Mi lesz a következő lépés? Milyen mélységekbe fogok még lesüllyedni? – kérdezte saját magát Annie, miközben lefelé ment a folyosón, amelyről a régi tárgyalótermek nyíltak. Hamis eskü. Előbb vagy utóbb ide kell jönnie a bíróságra, és Fourcade ellen kell vallania. A hallban hemzsegtek a tengő-lengő ügyvédek, szociális munkások és azok az emberek, akik éppen az ott folyó ügyekben voltak érdekeltek. A Judge Edmonds tárgyalótermébe vezető ajtó kivágódott, majdnem feldöntve egy kirendelt védőt. A. J. lépett a hallba. Tekintete azonnal Annie-re esett. – Broussard rendőr, válthatnék magával néhány szót az irodámban? – kérdezte. – D…de a Grangon-tárgyalás… – Vége. Ellenvetéssel éltek.

– Remek jegyezte meg Annie lelkesedés nélkül. – Akkor visszamehetek járőrözni. A férfi közelebb hajolt. – Ne várd meg, míg berángatlak, Annie, és ne hidd, hogy nem vagyok elég őrült hozzá, hogy meg is tegyem! A kerületi ügyész birodalmának külső termében lévő titkárnők felegyenesedtek ültükben, mikor A. J. keresztülviharzott a szobán figyelmen kívül hagyva rebegő szempilláikat. A. J. egy székbe hajította a táskáját, mikor a saját irodájába ért, és bevágta az ajtót Annie mögött. – Miért nem hívtál? – kérdezte vádlón. – Hogy a fenébe hívhattalak volna, A. J.? – A kellős közepébe keveredsz annak, hogy Fourcade megpróbálja megölni Renardot, és még csak arra sem veszed a fáradságot, hogy megemlítsd nekem?! Jézusom, Annie, meg is sebesülhettél volna! – Zsaru vagyok. Bármelyik nap megsebesülhetek. – Még csak nem is voltál szolgálatban! – szónokolta a férfi égnek emelve a kezét. Azt mondtad, hazamész! Hogyan történhetett az egész? – A sors fintora – mondta Annie keserűen. – Rosszkor rossz helyen voltam. – Richard Kudrow nem egészen így mondta, mikor felrobbantotta ezt a kis bombáját Pritchettnél ma reggel. Hősnőnek kiáltott ki téged, az igazság egyedüli bajnokának egy máskülönben betegesen korrupt osztályon. – Az osztály nem korrupt – mondta Annie, és mérges volt a hazugság miatt. Mi mással lehet leplezni a rendőrségi brutalitást, mint korrupcióval? – Akkor miért nem volt Fourcade a börtönben ma reggel? Te letartóztattad őt, nem? Kudrow azt állítja, hogy ő látta róla a jelentést, de a papírnak nincs nyoma a seriff irodájában. Mi a helyzet ezzel? Most akkor letartóztattad, vagy nem? – És még csodálkozol, hogy nem hívtalak fel? – mormolta Annie, és elbámult a férfi mellett. Jobb A. J. bekeretezett diplomáját bámulni, mint a képébe hazudni. – Jól meglennék e nélkül a hülye rendőri túlkapás nélkül is, köszönöm szépen! – Tudni akarom, hogy mi történt – közölte a férfi, és Annie látókörébe lépett. – Barátok vagyunk, nem? Te mondogattad ezt tegnap: hogy a legjobb barátom vagy. – Igen, a legjobb barátod – mondta Annie gúnyosan. – A múlt éjjel a legjobb barátod voltam. Most viszont kerületi ügyész vagy, én meg egy rendőr, és ki vagy akadva, mert ma reggel nem szerepeltél valami jól a főnököd előtt. Erről van szó, nincs igazam? – A fenébe, Annie, én komolyan gondoltam! – Én is. Mondd, hogy nem igaz! – követelte. – Nézz a szemembe, és mond azt, hogy nem próbálod a barátságunkat felhasználni arra, hogy olyan információhoz juss, amihez egyébként nem tudnál hozzáférni! Nézz rám, és mondd, hogy egy másik rendőrt is leszólítottál volna a hallban két tucat ember előtt, és berángattad volna őt is, mint egy gyereket! A. J. összecsattintotta a fogsorát, miközben elfordította az arcát. A csalódottság, ami Annie-re nehezedett, legalább akkora volt, mint az elkerülhetetlen lelkiismeret-furdalás. Fejét a kezébe fogva Annie elment A. J. mellett, egyenesen az ablakhoz. – Fogalmad sincs, hogy mibe keveredtem – mormolta, és kibámult a parkolóba. – Egyszerű – felelte a férfi. A józan ész, nyugalom és elbűvölni vágyás hangja szólalt meg Annie mögött. – Ha azon kaptad Fourcade-et, hogy megszegi a törvényt, akkor börtönben a helye. – És akkor ellene kell vallanom. Bemártani egy másik zsarut – sőt, egy detektívet. Csak ennyi. – A törvény az törvény. – Ami helyes, az helyes. Ami helytelen, az meg helytelen – mondta Annie, és minden egyes szót nyomatékosított egy fejbólintással, mialatt újra a férfi felé fordult. – Örülök, hogy számodra ilyen egyszerűnek látszik az élet.

– Ne csináld ezt velem! Te is épp annyira hiszel a törvényben, mint én. Pont ezért állítottad meg Fourcade-et a múlt éjjel. A bíróság feladata, hogy kimérje a büntetést, nem pedig Nick Fourcade-é. És te meg jobban teszed, ha ellene vallasz! – Ne fenyegess engem! – mondta Annie csendesen. A. J. egy lépést tett feléje, már egy kicsit bűnbánóan, de Annie maga elé tartotta a két kezét, és hátrálni kezdett. – Köszönöm az együttérzést, A. J. Igazi barát vagy, igen. Örülök, hogy hozzád fordultam a bajban. Már alig várom, hogy megkapjam a beidézést tőled. – Annie, ne csináld… kezdte a férfi, de Annie csak legyintett rá, miközben kinyomakodott mellette. – Annie, én… De még mielőtt végigmondhatta volna, a lány bevágta az ajtót. Ugyanebben a pillanatban kinyílt Smith Pritchett sarki irodájának az ajtaja, és négy dühös férfi sietett ki rajta a hallba, magával Pritchett-tel az élen. A rendőrfőnök lépkedett a sarkában, majd Kudrow és Noblier zárta a sort. Annie szinte nekilapult az ajtónak, hogy elengedje őket; a szíve gyorsabban kezdett verni, amikor Kudrow odabiccentett felé. – Broussard rendőr – mondta sima modorral. – Esetleg csatlakozhatna hozzánk a… Noblier félrelökte az ügyvédet. – Szűnjön meg, Kudrow! Beszélnem kell a beosztottammal! – Azt sejtem – mondta Kudrow egy kuncogás kíséretében. – Remélem, nem szükséges emlékeztetnem, hogy a tanúk befolyásolása komoly bűncselekmény, Noblier! – Hánynom kell magától, ügyvéd! – vicsorgott rá Gus. – Elenged egy gyilkost, és a rendőrökre hajt. Valakinek el kellene kapnia magát, és egy kis tisztességet verni a fejébe! Kudrow megrázta a fejét, és mindjárt mosolygott. – És még maguk prédikálnak durvaságról! Képzelem, mennyire fogja hegyezni a sajtó a fülét, ha ezt meghallja! – Nemcsak a belei azok, amik rákosak és rothadnak benne – dünnyögte Gus, mikor Kudrow csatlakozott a többiekhez a hallban. – Ennek a pasasnak fekete a lelke, annyira rothadt. – Elkapta Pritchett-et – mondta maga elé, mintha csak magában beszélne. És ez az én hibám. Fel kellett volna hívnom Prichett-et tegnap este. Most azt vette a fejébe, hogy ez egy átkozott ki-pisilmesszebbre verseny. Ennek az embernek nagyobb egója van, mint a nagyapám farka volt… És John Earl… nem tudom, ki dugta a bolhát a fülébe. Ez meg pont az ellentéte. Fogalma sincs arról, hogy milyen itt az élet. Ez van, ha a városi tanács külső embereket bérel fel. Idehozzák nekem Johnny Kibaszott Earlt Clevelandből, vagy valami ilyen átkozott helyről, ahol a franc se tud semmit arról, hogy milyen itt az élet. Előítéletei vannak. Azt hiszi, hogy én valami lusta, fondorlatos, rasszista száj hős vagyok valamelyik átkozott filmből. Mintha az én osztályomon nem dolgoznának feketék. Mintha nem lennének fekete barátaim. Mintha nem nyertem volna el a fekete szavazatok harminchárom százalékát a múltkori választásokon. Egyenesen Annie-re bámult, a tekintete éles volt és fenyegető, miközben hátrafelé húzta a lányt Pritchett üres irodája felé. – Megmondtam, hogy ne beszéljen Kudrow-val! – Nem beszéltem vele. – Akkor mi ez a marhaság, amit arról a letartóztatási jelentésről makog?! – suttogta. – És az hogy lehet, hogy az őrmestere azt állítja, látta magukat abban az átkozott parkolóban, ami a rendőrség mellett van?! – Nem mondtam neki semmit. – És pontosan ezt fogja mondani ezen a sajtótájékoztatón, Broussard! Semmi mást! Annie nagyot nyelt. – Sajtótájékoztató? – Gyerünk! – parancsolta Noblier, miközben hosszú léptekkel elindult.

Pritchett nyitotta meg a show-t azzal, hogy bejelentette a Marcus Renard elleni állítólagos támadást. Elmondta, hogy Nick Fourcade nyomozót letartóztatta a Bayou Breux-i rendőrség. Megígérte, hogy minden állításnak a végére jár, és kifejezte afölötti felháborodását, hogy bárki is megpróbálja kijátszani az igazságszolgáltatás rendszerét. A hamuszínű és gyászos képű Kudrow csendesen emlékeztetett mindenkit Fourcade nem éppen makulátlan múltjára, és kifejezte abbéli reményét, hogy igazságot szolgáltatnak majd. – Ismét kijelentem, hogy az ügyfelem ártatlan. Nem bizonyítottak rá semmit. Sőt, miközben Fourcade nyomozó jóvoltából a múlt éjjel a kórházban feküdt, a valódi tettes szabadon volt, és egy brutális nemi erőszakot követett el. És elkezdődött az egyre fokozódó őrület. A riporterek lényegre törő kérdéseket tettek fel, és csípős megjegyzéseket tettek. Már három hónapja loholtak a Renard-sztori nyomában, és nem kaphattak megingathatatlan bizonyítékot arra nézve, hogy bűnös vagy ártatlan. Ugyanakkor a rendőrökkel sem rokonszenvezhettek, akik ugyanúgy csalódottak voltak. A sajtó azonban még csak nem is próbálta visszafogni csalódottságát, indulatának még hangot is adott. Az újságírók utána vetették magukat bárkinek, nem álltak senki pártjára, és friss vérre éhezve kutakodtak. – Seriff, igaz az, hogy… egy másik nőt is megtámadtak a múlt éjjel? – Nem nyilatkozom. – Broussard rendőr, igaz, hogy szabályszerűen letartóztatta Fourcade nyomozót tegnap este? Annie belepislogott a hordozható spotlámpa fényébe, miközben Gus előrelökdöste. – Öö… nem tudok nyilatkozni. – De maga az a rendőr, aki kihívta a mentőket. Fourcade nyomozóval tért vissza a rendőrségre. – Nem nyilatkozom. – Seriff, ha Renard a kórházban volt mialatt azt a másik nőt megtámadták, nem bizonyítja ez az ártatlanságát? – Nem. – Akkor megerősíti, hogy ez a támadás megtörtént? – Broussard rendőr, megerősíti, hogy kikérdezte Renardot tegnap este a kórházban? És ha igen, miért nem volt Fourcade nyomozó ma reggel letartóztatva? – Öö… én… Gus Annie elé hajolt a mikrofonhoz. – Fourcade nyomozó egy bejelentés nyomában járt, miszerint valaki ólálkodik a környéken. Broussard nyomozó nem volt szolgálatban, és nem hallotta a rádióját. Ő csak egy vitatható helyzetet talált, megfékezte és bekísérte Fourcade nyomozót a rendőrségre. Ilyen egyszerű a dolog. – Én azonnal fizetett szabadságra küldtem Fourcade nyomozót, amíg az ügyet nem tisztázzuk. És, amennyire én tudom, most itt tart az ügy. Az én osztályomnak semmi rejtegetnivalója nincs, semmi olyasmi, amit szégyellni kellene. Ha a kerületi ügyész rendőrségi nyomozást akar az ügyben, én a vizsgálatot csak üdvözölni tudom. Én az embereim mellett állok százszázalékosan, csak ennyit akarok mondani az ügyről. Pritchett visszalépett a mikrofonhoz, elszántan, hogy övé lesz az utolsó szó, miközben Gus Annie-t terelgette lefelé a pódiumról az ajtó felé. Annie úgy loholt Noblier sarkában, mint valami hűséges kutya, és az járt az eszében, hogy így most képmutatóvá vált-e. Arra számított, hogy a seriff őt védi meg, nem Fourcade-et. Én nem akartam megölni senkit. Semmi mást nem tettem, csak hamis beszámolót adtam le. Megundorodva magától, a főnökétől, a keselyűktől, akik megpróbálták elkapni miközben kijött a bíróság épületéből, és a kocsijához igyekezett eljutni, tartotta a száját, és előre szegezte a tekintetét. A tömeg kisebb csoportokra oszlott, néhányan visszafutottak a bíróság lépcsőjéhez, amikor Kudrow feltűnt, néhányan pedig Noblier sarkában voltak, aki elhajtott a Suburbanjén. Vagy egy féltucatnyian követték Annie-t a rendőrségre, és üldözték a parkolón keresztül egészen az épület bejáratáig.

Hooker állt az előcsarnokban, és bámulta a felhajtást, kerek pocakja fölött. – Hol van a jelentés azzal a temetői vandalizmussal kapcsolatban? – Két nappal ezelőtt adtam le. – Dehogy adta! – De igenis, leadtam! – Nos, nálam nincs, Broussard – közölte a férfi. – Csinálja meg újra! Ma. – Igen, uram! – mondta Annie, és beleharapott az ajkába, hogy nehogy hazugnak nevezze a férfit. Hooker egy seggfej volt, de tisztességes, mert mindenkit ugyanazzal a tiszteletlenséggel kezelt. – Mintha nem lenne elég rohadt a papírmunkát egyszer is megcsinálni – morogta Annie, miközben az eligazító felé ment. Nekem meg kétszer is meg kell. – Kivel akarod kétszer is, Broussard? – jegyezte meg gúnyosan Mullen. Ő és Prejean a hallban álltak kávézgatva. – A kis perverz barátoddal, Renarddal? Hallom, amikor odaszegez egy nőt, az úgy is marad, a padlóhoz szegezve. – Felvihogott, kivillantva rossz fogait. – Nagyon vicces, Mullen – mondta Annie. – És nagyon jó ízlésre vall. Vígjátékíróként állást kellene vállalnod egy ravatalozóban. – Nem nekem kell munkát keresnem, Broussard – vágott vissza a másik. – Hallottam, hogy készülsz fel a városba, hogy leszopd Johnny Earl farkát. – Sajnálom, ha el kell rontanom a mocskos ábrándjaidat, de nem a saját akaratomból voltam ott, és a főnök nem volt valami boldog, mikor elmentem. Mullen önelégülten vigyorgott. – Még egy szopási se tudsz tisztességesen elvégezni. – Abban biztos lehetsz, hogy sose fogod megtudni! Annie Prejeanre nézett, aki általában gyorsan megjutalmazta egy mosollyal és egy jópofa megjegyzéssel, amikor ő Mullen fölé kerekedett. Most úgy nézett rá, mintha nem is ismerné. Fájt a visszautasítása. – Oké, Prejean mondta. Nem mintha nem falaztam volna neked, mikor a feleséged éjjel dolgozott, és te egy kis extra szabadidőt szerettél volna ebédkor, hogy úgy mondjam, kielégíteni az étvágyadat. Prejean a cipőjét bámulta. Annie megcsóválta a fejét, és továbbsétált. Szüksége volt tíz perc egyedüllétre, csak hogy leülhessen, és rendezhesse a gondolatait. Tíz percre, hogy elrendezze magában a csalódottságát, és visszaszorítsa a félelmét, ami egyre inkább a hatalmába kerítette. Egy óriási gödörbe esett, és senki se volt, aki segítőén nyúlt volna feléje. Ehelyett azok a férfiak, akikről azt gondolta, hogy a bajtársai, odagyűltek köré, készen arra, hogy sarat dobáljanak rá. A női öltöző felé indult. De még mielőtt belépett volna, már tudta, hogy a szentélyét megbolygatták. A szag mellbe vágta, mikor elfordította a kilincsgombot. Rothadó, émelyítő szag volt. Felkapcsolta a villanyt, és épphogy csak a szája elé tudta szorítani a kezét, mielőtt felsikoltott volna. Egy barna zsinóron, melyet a plafonról csüngő csupasz villanykörtéhez erősített valaki, egy döglött pézsmapatkány lógott vékony farkánál fogva. A patkányt megnyúzták, farkától a koponyájáig: a bundája a feje mellett fityegett. Annie csak bámult rá, és belsejében elindult a hányinger a rekeszizma felől. Az enyhe légáramlat meg saját testének súlya miatt a rágcsáló ide-oda himbálózott, mint valami groteszk lengőszobor. Az egyik hátsó lába hiányzott, ami arra utalt, hogy a patkány idő előtti végzetét egy csapda fém állkapcsának köszönheti, mint sok ezer sorstársa Dél-Louisianában. Tudván, hogy az ötlet kiagyalója valószínűleg egy vadonatúj lukon át figyeli, Annie a patkány felé indult, és körbejárta. Jó alaposan megnézte – a kötélhez csomózott farkát, a meztelen izmot, és azt a darab papírt, amit egy szöggel erősítettek a testhez. A következő állt rajta: Köpönyegforgató szuka.

10 B

– roussard beköpött – mondta Stokes, miközben begörbített ujjaival a cella rácsába kapaszkodott. – Ember, hihetetlen, hogy ezt művelte veled! Hát, az egy dolog, hogy nem hajlandó lefeküdni velem. Némelyik nő mazochista, ha azt vesszük. De elárulni egy másik zsarut… hát, ez már nagyon durva! Stokest be se engedhették volna a városi börtön fogdájába. Legalábbis látogatóként nem. Az előzetesben lévő letartóztatottaknak csak ahhoz volt joguk, hogy az ügyvédjük bemehessen, senki más. De, mint mindig, Stokes beszélt valakivel, és addig beszélt, amíg be nem engedték. – A fenébe, gondolod, hogy leszbikus? kérdezte, ahogy a gondolat hirtelen felrémlett benne. Ahogy fel-alá sétált a cellában, Nick előtt megjelent Annie Broussard képe – a lány tágra nyílt szeme, ahogy elpirult, mikor ő kinyújtotta a kezét, majdnem megérintve az arcát. – Nem érdekel – felelte. – Lehet, hogy téged nem, de az én fantáziálgatásaimban most merőben új szerepet kap ismerte be Stokes. – A fenébe is, ha jól belegondolok, mindig vonzott valami a leszbikusokban. Legalábbis a csinosabbjában tette hozzá, nem azokban a nagydarab fiús melákokban. Te sose képzeltél magad elé két gyönyörű nőt meztelenül együtt? Haver, hát ettől aztán feláll a dákom! – Letartóztatott – jelentette ki kereken Nick, mivel már kezdett türelmetlen lenni Stokes miatt. A másik nem is figyelt rá. – Hát, az én álmaimban ez a nő vad leszbikus. Fekete bőrbe öltözött szuka, ostorral a kezében. Egy férfigyűlölő. – Hogy a fenébe került oda? – kérdezte Nick. – Kibaszott balszerencse, az egyszer biztos! Nick vegyes érzelmekkel viseltetett az egésszel kapcsolatban. Ha Annie Broussard nem bukkant volna fel, akkor ő megöli Renardot. Valójában a lány megmentette saját magától, és ezért hálás volt. De az indítékai aggodalommal töltötték el. – Úgy gondolja, hogy felelősségre kell vonni engem. Lehet, hogy ilyen egyszerű az egész. Lehet, hogy a lány ennyire idealista. Mivel maga is az volt, elég nehezen fogadta el ezt a lehetőséget. Tapasztalatai szerint az embereket általában csak egyvalami motiválta: a haszonszerzés. Sokmillió álruhába rejthették szándékaikat, de a végén mindegyik csak egy gondolattal végződött: Mi a hasznom belőle? Mi volt a haszna Annie Broussard-nak az egészből? Miért toppant be ilyen hirtelen az életébe? – Púp az ember hátán – közölte. – A kis Mindent-A-Könyv-szerint Kisasszony! Kikaptam egy megerőszakolási ügyet ott azon a szemétdombon, abban a lakókocsiparkban, amelyik Luck felé van. Hát nem ott volt, beleütve az orrát mindenbe? Elküldöd majd ezt az orrszőrt a laborba? – utánozta Annie-t hamis hangon. – Lehet, hogy ez az erőszakoskodó orrszőre! Lehet, hogy ez csinálta ki Bichont. Lehet, hogy ö a Mocsári Fojtogató. – Miből gondolta, hogy van valami köze a Bichon-ügyhöz? Chaz égnek emelte a szemét. – A fickó álarcot viselt. Mintha ez eredeti ötlet lett volna! Jézusom! – mormolta. Ki volt az a marha, aki engedte, hogy nők is végezhessék ezt a munkát?!

A válla fölött az ajtóra pillantott. A városi börtön már vagy ezeréves volt, és nem voltak megfigyelő kamerák a fogdában. A zsaruknak az ősrégi módszerrel kellett belehallgatniuk a beszélgetésekbe, ha kíváncsiskodni akartak. – Hát, ő az egyedüli, aki úgy gondolja, hogy neked fizetned kellene ezért az egészért – morogta. – Még maga a Jóisten se kifogásolná. Szemet szemért, érted mire gondolok! – Értem. Én vagyok a bosszúálló angyal. – A pokolba is, inkább a Láthatatlan Ember lettél volna! Senki se okoskodott volna, ha Broussard bele nem üti az orrát. Renard most a pokolban főne, az ügy lezárva. – Ez a véleményed? – kérdezte Nick halkan, a rács felé lépve egyet. Amikor a Laveau-ban beszéltünk, azt hitted, hogy átmegyek a Bowen&Briggshez, és kinyírom? – Jézusom – szisszent fel Stokes. – Halkabban! Nick közelebb hajolt a rácshoz, és ujjait a vasrudak közé csúsztatta, pont Stokes keze felett. – Mija gond má', haver – suttogta. – Attú félsz, hogy összeesküvésrül morognak majd? Stokes hátralódult, döbbenten, sértődötten, szabályosan megbántva. – Összeesküvés? A francba, ember, részegek voltunk, és baromságokat beszéltünk! Még amikor hívtalak, és megmondtam, hol van, akkor se képzeltem volna, hogy tényleg megteszed! Mondjuk nem tettem volna szemrehányást, ha megtetted volna. Úgy értem, így megszabadulhattunk volna tőle – igaz, vagy nem igaz? – Te akartál abba a bárba menni. – Mert senki ismerős nem jár oda! Ugye nem gondolod, hogy előre elrendeztem mindent? Jézusom, Nicky! Hiszen bajtársak vagyunk, a jelvény összeköt bennünket! Ha valakit is a barátodnak nevezhetsz, akkor én vagyok a legközelebb hozzá! Nem is értem, hogy hogyan merülhetett fel benned ez a dolog! Ez fájt, Nicky. Igazán. – Tényleg fájdalmat fogok okozni, ha rájövök, hogy átvertél, haver, de annyira, hogy azt kívánod majd, bárcsak anyuci és apuci sohase jutott volna tovább az első csóknál! Stokes ellépett a cellától. – Nem hiszek a fülemnek! Ember! Ne légy már ilyen kibaszottul paranoiás! Nem én vagyok az ellenség. – Mutatóujjával saját mellkasára bökött. – A fenébe is, hiszen én hívtam neked ügyvédet! A fiúk mind fedezni fognak. Mindannyian beleegyeztek, hogy… – Majd én fizetek azért, amit tettem. – Semmi olyasmit nem tettél, amit mi ne tettünk volna meg az elmúlt három hónapban titkos álmaink során. – Milyen ügyvédről beszélsz? – Willy Wallantról, St. Martinville-ből. – Az a kurafi… – … olyan csúszós, mint a takony – fejezte be Stokes. – De ne úgy gondolj rá, mint aki a kerítés másik oldalán áll. Inkább úgy tekintsd, hogy ő lesz az, aki megnyitja az ajtót, hogy visszatérhess arra az oldalra, ahová tartozol. Az öregfiú még Lucifert is képes lenne egy csonkacsalád szegény, elhanyagolt gyermekének beállítani. Mire végez, valószínűleg megúszod egy dicsérettel, és még ennek a kicseszett városnak a kulcsait is megkapod, amit meg is érdemelsz. Újra a rácsnak hajolt, közben benyúlt a dzsekijébe, és mint valami varázsló, előhúzott egy csomag cigarettát. – Csak ezt akarom, haver mondta, és átnyújtotta a cigit a rácson. – Azt akarom, hogy mindenki azt kapja, amit megérdemel.

Annie húsz percig maradt az öltözőben, és megpróbálta összeszedni magát. Húsz percig bámulta azt a megnyúzott pézsmapatkányt. Nem lehetett kideríteni, hogy honnan került oda, vagy hogy ki lógatta oda, anélkül semmiképpen sem, hogy ki ne kérdezne néhány embert, ne keresne szemtanúkat, felhajtást ne csapna. Mullen

igencsak gyanús volt, de ismert még vagy fél tucat zsarut, akik csapdákat szoktak állítani, hogy egy kis pluszkeresethez jussanak. De azért a megnyúzás inkább Mullenre vallott. Annie mindig úgy képzelte, hogy olyasféle gyerek lehetett, aki kitépdeste a legyek szárnyát. Köpönyegforgató szuka. Visszatartva a lélegzetét, hogy ne érezze az oszlásnak indult rágcsáló édeskés-rothadó szagát, levágta a zsebkésével, és elfintorodott, mikor az egy lágy huppanással padlót fogott. Széttépte a papírfecnit, majd elcsent egy papírdobozt az ellátó szemetes kosarából, és koporsónak használva beletette a dögöt. Esze ágában sem volt Noblier-nak megmutatni, és csak még jobban elmérgesíteni a helyzetet. De ott se akarta hagyni. Miután megírta a jelentést a temetői rongálásról, és leadta, felkapta a dobozt és a katonai zsákját, és elindult. Majd bedobja a testet az erdőbe, ha hazaér, Természet Anyácska majd elrendezi a többit. A hazaút a szokásos módon kicsit lehiggasztotta, mint más rossz napokon is. Csak ma még inkább idegennek érezte magát. A napfény már majdnem elenyészett, és az a fajta szürkés árnyalat vetült a környékre, ami a rossz álmok sajátja. Az erdő vészjóslónak tűnt, egyáltalán nem csalogatónak, a cukornádültetvények pedig határtalan, néptelen zöld tengernek. A házak ablakaiban mindenhol lámpafény égett, amerre csak járt; benn a családok együtt voltak, vacsoráztak, tévét néztek. Mint ilyenkor mindig, most is a lelkébe vájt, hogy mennyire hiányzik neki a hagyományos értelemben vett család. Ilyenkor előtolultak a gyerekkori emlékei: az anyja, amint a hintaszékben ül és a mocsarat bámulja – egy szellemszerű asszony, szürreális, sápadt, mindenkitől távol álló, és soha nem jelenlévő. Mindig volt valami távolságtartás Marie Broussard és a körülötte lévő világ között. Annie érezte ezt, és meg volt tőle rémülve, attól félt, hogy egy nap az anyja egész egyszerűen elenyészik, és ő egyedül marad. És pontosan ez történt. Akkor aztán Sos bácsi és Fanchon néni gondozta őt, és, bár jobban nem is szerethette volna őket, valahol belül, legmélyén mindig árvának érezte magát, akit elszakítottak, elválasztottak az őt körülvevő emberektől… éppúgy, ahogy az anyjával is történt. – Adásban vannak Owen Onofrioval, a KJUN-en, a csevegő csatornán. Itt nálunk nyerheti el az óriási jackpotot. Már több mint kilencszáz dollárnál tartunk. Vajon melyik szerencsés hallgató zsebelheti be ezt az összeget? Bármikor, bármelyik nap megtörténhet. A ma esti témánk: a gyilkossággal vádolt Marcus Renardot állítólag megtámadta és megverte a Partout Parish egyik nyomozója. Mi erről a véleménye Kay-nek? Adásban van az egyesen! – Én azt mondom, nincs igazság, ez a véleményem. A világ megőrült. Annak a meggyilkolt nőnek az apját is börtönbe zárták. Akárkivel beszélek, mindenki azt mondja, hogy az egy hős, aki megpróbálta megtenni azt, amit a bíróság nem volt hajlandó. A gyilkosoknak és a nemi erőszakot elkövetőknek több joguk van, mint a becsületes embereknek! Ez őrület! Annie kikapcsolta a rádiót, amikor a Comershez ért. Három autó állt a kicsiny parkolóban. Sos bácsi platós kocsija, az éjszakás rozsdás Fiestája, és az egyik oldalon, távolabb egy fényes, barna Grand Am, amitől Annie hangosan felnyögött. A. J. Egy darabig csak ült ott, és bámulta a házat, amit egész életében otthonának hívott: egy egyszerű, kétemeletes, favázas épület volt, bádogpala tetővel. Az utcafrontra néző széles ablak szolgált hirdetőtáblaként, most is fél tucat hirdetés és üzenet volt kitéve. Egy vörös neon Bud sörreklám, egy plakát, amin ez állt: ICI ON PARLE FRANCAIS, egy másik, kézzel és szövegkiemelő tollal írt cetli: Forró Boudin&Sütik. Az alsó szinten volt az üzlet, amit Sos Doucet már negyven éve vitt. Eredetileg egy vegyesbolt volt, ami a környéken lakó embereket és családjukat szolgálta ki, akik havonta egyszer vagy kétszer csónakkal jöttek ide. De aztán az idők során a gazdasági kényszer hatására átalakult, és a mocsár környékére érkező turisták pihenőhelyévé, kávézóvá és kisbolttá vált, amely a hétvégén kicsit nagyobb bevételt csinált, amikor a vadászok és a halászok Sos bácsi csak „műkedvelők”-nek hívta őket – bespájzoltak, mielőtt kirajzottak volna az Atchafalaya-medencébe. A turistáknak nagyon tetszett az összekaristolt ciprusfa padló rusztikus bája és az ősöreg, nyikorgó ventillátorok. A helyiek inkább a szériagyártott hűtőszekrényt értékelték, amelyik hidegen tartotta a sörüket, és az egyet fizet kettőt kap filmkölcsönzési lehetőséget hétfő este.

Az. emeleti lakásban lakott Sos és Franchon házasságuk első évében. Aztán, amikor kissé jobban álltak anyagilag, egy kis ranch jellegű téglaházat építettek úgy kilencven méterrel arrébb, és 1968-ban kiadták a lakást Marie Broussard-nak, aki egy napon megjelent a tornácukon, terhesen és kétségbeesetten, éppolyan rejtélyes módon, mint ahogy a kóbor macskák szoktak megérkezni és birtokba venni a Cornerst. – Már épp itt volt az ideje, hogy hazaérj, chère! – kiáltotta Sos bácsi, kinézve a szúnyoghálós ajtón. Annie kikászálódott a dzsipből, a katonai zsák az egyik vállán, kezében a pézsmapatkányos doboz. – Mi van abban a dobozban? Vacsora? – Nem egészen. Sos kijjebb jött a tornácra, mezítláb, farmerban és egy fehér ingben, aminek az ujját félig feltűrte. Nem volt magas ember, de még így is, hogy a hatvanat elhagyta, a válla erőt sugárzott. A hasa olyan lapos volt, mint az üllő, a bőre állandóan napbarnított, az arcbőre néhány helyen gyűrött, mint a finom, régi pergamen. Az emberek azt mondogatták neki, hogy Tommy Lee Jonesra, a színészre hasonlít, amitől mindig csillogni kezdett a szeme, és az volt rá a válasza, hogy a pokolba is, Tommy Lee Jones hasonlít őrá, az a szerencsés fattyú. – Társaságod érkezett, chère – mondta Sos egy ravaszkás mosollyal, amitől majdnem eltűnt mindkét szeme. – Andre van itt, hogy lásson. – Halkabbra fogta, mint valami összeesküvő, amikor Annie a tornácra lépett; arca izgatottan égett. – Egy kis szerelmi civódás, mi? – Nem járunk, Sos bácsi. – Persze! – Nem mintha rád tartozna, különben is, már százszor megmondtam! A férfi visszahúzta a fejét, és megbántottnak tűnt. – Mi az, hogy nem rám tartozik? – Felnőtt vagyok – emlékeztette a lány. – Akkor eléggé eszes vagy, hogy hozzámenj ehhez a fiúhoz, mais non? – Feladod valaha is? – Talán – felelte a férfi, és kinyitotta Annie előtt a szúnyoghálós ajtót. – Talán, majd ha nagyapává teszel. Egy csokor vörös rózsa és egy cserepes szívvirág állt a pult sarkán, annyira nem odavaló volt, mint egy Ming-kori váza. Az éjszakás, egy kráterekkel teletűzdelt képű fiatal fiú, aki olyan vékony volt, mint egy karó, éppen a Féktelenül-t nézte a videón. – Hello, Stevie – köszönt Annie. – Hello, Annie – viszonozta a fiú, le sem véve a szemét a készülékről. – Mi van a dobozban? – Egy levágott kéz. – Szuper. – Nem is köszönsz Andrénak? – kérdezte Sos mérgesen. – Milyen hosszú utat megtett. És virágot is hozott. A. J.–ben volt annyi jóindulat, hogy úgy tegyen, mint aki zavarban van. Egy pultnak dőlt, amin kitömött krokodilfejek és efféle borzalmas nyalánkságok álltak, amikért úgy odavoltak a turisták. Nem öltözött át, még mindig öltönyben volt, de meglazította a nyakkendőjét, és kigombolta az inge gallérját. – Nem is tudom felelte Annie. – Nem kellene, hogy az ügyvédem is jelen legyen? – Kicsúsztam a partvonalon – ismerte be A. J. – Próbálkozz a másik oldalon. – Látod, chère? – mosolygott Sos melegen, és előrefelé terelte a lányt, hogy csökkentse a kettejük között levő távolságot. – Andre tudja, mikor maradt alul. Azért jött, hogy csókkal kiengeszteljen, és kárpótoljon.

Annie-ről visszapattant a hízelgés. – Igen? Hát akkor megcsókolhatja a seggem! Sos összevonta rá a szemöldökét. – Hé, micsoda fogadtatás ez! – Fáradt vagyok jelentette ki a lány, és már fordult is az ajtó felé. – Jó éjt! – Annie! – kiáltott fel A. J. Annie hallotta, hogy a férfi jött mögötte, miközben ő megkerülte a tornác sarkát, és elindult a lépcsőn a saját lakásába. – Nem futhatsz el előlem! – Nem futok el. Megpróbálok nem tudomást venni rólad, ami, ígérem, sokkal jobb megoldás lesz. Jelen pillanatban nem vagyok túl boldog, hogy látlak… – Mondtam, hogy sajnálom. – Azt mondtad, hogy kicsúsztál a partvonalon. Az, hogy beismered, hogy helytelenül cselekedtél, még nem bocsánatkérés. Két macska ólálkodott Annie lába körül, és nyávogva követték őt. Egy tarka felugrott a korlátra, és vágyakozva hajolt a pézsmapatkányos doboz felé. Annie messzire tartotta a dobozt, hogy a macska ne érhesse el, miközben kinyitotta az ajtót. Eredetileg nem akarta bevinni a tetemet a lakásba, de így, hogy A. J. ott lihegett a nyomában, nem tudott megszabadulni a csomagtól. Letette hát a dobozt és a zsákját a bejáratnál lévő kis padra, és a telefonasztalka felé indult, ahol az üzenetrögzítő lámpája dühös, vörös szemként pislogott. El tudta képzelni, mi várja a rögzítőn. Riporterek, rokonok és elégedetlen idegenek, akik azért hívták, hogy kifejezzék a véleményüket, és/vagy megpróbáljanak információt kicsikarni belőle. Elment a telefon mellett, be, egyenesen a konyhába, és felkapcsolta a villanyt A. J. követte, és a krómlábú asztalkára helyezte a csokor rózsát. – Sajnálom. Tényleg – mondta. – Nem kellett volna neked esnem Fourcade miatt, de aggódtam érted, édes. – És semmi köze nem volt az egésznek ahhoz, hogy Pritchett ledorongolt. A férfi nagyot fújt az orrán keresztül. – Rendben. Beismerem, váratlanul ért a hír, és igen, arra gondoltam, hogy elmondhattad volna, már csak amiatt is, amilyen kapcsolatban vagyunk. Úgy gondoltam, hogy hozzám fordulsz egy ilyen helyzetben. – Hogy te meg Pritchetthez fordulhass, és kitálalhass mindent, mint a jó beosztott. Annie az asztal másik oldalán állt, a hátát a mosogatónak támasztotta. – Ez is egy példa arra, hogy a mi kapcsolatunk miért nem fog működni – mondta, és a hangja kissé érdessé vált a feszültségtől, amit érzett. – Itt vagyok én, és ott vagy te, és ez… ez az egész ott áll kettőnk közt. – Gesztikulálva kísérte a mondandóját. – Az én munkám és a te munkád, és nem lehet tudni, mikor van a munkánkról és mikor rólunk szó. Nem akarok ezzel foglalkozni. A. J. Sajnálom. Most nem. Most nem, amikor hirtelen annak a viharnak a kellős közepén találta magát, amit Fourcade kevert. Minden furfangjára szüksége lesz, hogy a fejét a víz felett tudja tartani. – Azt hiszem, nem ez a legalkalmasabb időpont, hogy lefolytassuk ezt a beszélgetést – mondta lágyan A. J., és elindult a lány felé, arcán gyengédség és szeretet. – Nehéz napunk volt. Te is fáradt vagy, én is az vagyok. Nem akarom, hogy egymásnak essünk. Túlságosan is jó barátok vagyunk ehhez. Csók és kibékülés? – suttogta. Annie lehunyta a szemét, amikor a férfi az ajkára tapasztotta az övét. Nem próbálta meg visszafogni az ajkait, és karjai is átölelték a férfi derekát. A. J. közelebb húzta őt magához, és mindez olyan természetesnek tűnt, mint a levegővétel. A férfi teste erős volt, meleg. Annie kicsinek és védettnek érezte magát mellette. Milyen könnyű lenne ágyba bújni vele, hogy feledést és vigasztalást találjon a szenvedélyben. A. J. élvezte a szerető-védelmező szerepét. Annie pontosan tudta, hogy neki is milyen jólesik, ha hagyhatja, hogy a férfi eljátssza ezt a szerepet. De tudta, hogy ma éjjel nem kerül rá sor. A szex nem old meg semmit, csak mindent megnehezít. Az ő élete már így is elég bonyolult.

A. J. érezte, hogy a lány lelkesedése lelohad. Felemelte kissé a fejét. – Tudod, igencsak fáj egy férfinak, ha így leállítják. – Hazugság – mondta Annie, megpróbálva humorral elütni a dolgot. – Ki mondja? – Te. Te mondtad, amikor másodikos voltam, és Jason Benoit megpróbált engem győzködni, hogy egy életre megnyomorítom, ha nem hagyom, hogy végigcsinálja. – Hát, én nyomorítottam volna meg, ha megtette volna. – Megérintette a lány orra végét a mutatóujjával. – Újra barátok vagyunk? – Mindig. – Ki a fene gondolta volna, hogy az élet ilyen bonyolult? – Te nem. – Ez így van. – A férfi az órájára nézett. – Nos, azt hiszem, haza kellene mennem, egy hideg zuhanyt venni, vagy átnézni a Viktória Titkos Katalógusát, vagy valami ilyesmi. – Nem kell dolgoznod? – kérdezte Annie, és kikísérte az ajtóhoz. – De, rengeteget. Jobb, ha nem is tudsz róla. – Miért nem? A férfi Annie felé fordult, komoly arccal. – Holnap lesz Fourcade előzetes meghallgatása. – Ó. – Mondtam. – Keze megmozdult, hogy kinyissa az ajtót, de aztán habozott kissé. – Tudod, Annie, el kell döntened, hogy kinek az oldalán állsz ebben a dologban. – Vagy veled vagyok, vagy ellened? – Tudod, mire gondolok. – Igen – ismerte be Annie –, de nem akarok erről ma este beszélni. A. J. egy bólintással nyugtázta a dolgot. – Ha mégis úgy döntesz, hogy beszélgetni akarsz róla, és szükséged van egy barátra… akkor majd valahogy dűlőre jutunk. Annie ebben kételkedett, de ezt megtartotta magának. A férfi kinyitotta az ajtót, mire a három macska azonnal ott termett, és vinnyogva a patkányos dobozra vetette magát. – Mi van abban a dobozban? – Egy döglött pézsmapatkány. – Jézusom, Broussard, nem mondta még soha senki, hogy meglehetősen morbid humorod van? – De, már sok ezerszer, de én tagadom. A férfi elmosolyodott, és rákacsintott miközben kilépett a lépcsőházba. – Majd találkozunk, kölyök. És örülök, hogy újra barátok vagyunk. – Én is – mormolta Annie. – És köszi a virágokat. – Ó… sajnálom. – A. J. elfintorodott. – Azokat nem én küldtem. Sos bácsi feltételezte… Annie felemelte a kezét. – Nem szóltam. Rendben. Nem is vártam tőled. – De ha akarod, majd meséld el, hogy ki volt az, hogy behúzhassak egyet neki. – Kérlek. Heti egy tettlegesség elég. A férfi lehajolt, és éppen hogy csak érintette az ajkával Annie arcát. – Zárd be az ajtót. Rossz fiúk rohangálnak errefelé. Annie arrébb hessegette a macskákat a bejárattól, és visszament a lakásba. A csokor pontosan a konyhaasztal közepén állt, és legalább annyira nem odaillőnek tetszett, mint a boltban. Az ő lakásába befőttes-üvegekben lévő vadvirágok illettek, nem pedig az elegáns rózsák. Feltépte a fehér boríték fóliáját, és kivette a kártyát.

Kedves Ms. Broussard! Remélem, hogy nem helyteleníti a rózsákat, elvégre megmentette az életemet, és méltóan szeretném kifejezni hálámat. Őszinte híve Marcus Renard

11 Azon gondolkodott, vajon Annie mit szólt a virágokhoz. Mostanra már biztosan megkapta, hiszen nappali műszakos volt. Ezt onnan tudta, hogy amikor őt megverték, akkor a hírek mindig úgy emlegették Annie-t, mint „szolgálaton kívül” lévő rendőrnőt. Az azt megelőző nap a bíróságon viszont szolgálatban volt, és megmentette őt Davidsontól. Akkor reggel is szolgálatban volt, mikor Pam Bichont megtalálták. Sőt, ő volt az, aki megtalálta. Valamiféle kapcsolat van ezekben az eseményekben, mint valami fonál, végighúzódik a történéseken, gondolta Marcus, miközben kibámult dolgozószobája ablakán. Szerelmes volt Pambe; Annie felfedezte Pam holttestét; Pam apja megpróbálta őt megölni, és Annie megakadályozta. Az a nyomozó, aki Pam ügyében nyomozott, az is meg akarta őt ölni, és újra csak Annie sietett a segítségére. Folytonosság. Gyógyszerektől eltompult elméjében Renard úgy látta, hogy a világot alkotó betűk szétválnak egymástól, és egy tökéletes kört alkotva vékony, fekete vonallá szerveződnek, melynek se kezdete, se vége. Folytonosság. Körültekintő, pihe-puha mozdulatokkal írt a papírra. Fourcade a kezeit nem sértette meg. Voltak ugyan rajta horzsolások – a védekezés közben szerezte őket , és az ízületeit lenyúzta, amikor a földre zuhant, de semmi több. A szemét viszont még mindig alig tudta kinyitni, annyira fel volt dagadva Mindkét orrlikában vattacsomó, ezért kénytelen volt a száján át lélegezni, a levegő sziszegve talált utat lecsorbult fogai között, mivel a száját nem nagyon tudta kinyitni összedrótozott állkapcsa miatt. Öltések szabdalták az arcát, olyan volt, mint egy őrült patchwork-minta. Úgy nézett ki, mint azok az ősi rémisztő vízköpők, mint egy szörnyeteg. A doktor felírt neki fájdalomcsillapítót, és hazaküldte estefelé. Egyik sérülése sem volt életveszélyes, így nem kellett a továbbiakban megfigyelés alatt tartani, és emiatt ő nagyon boldog volt. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy a Kegyes Miasszonyunk ápolónői meggyilkolták volna, mihelyt erre lehetőségük adódik. A Percodan enyhítette a lüktetést a fejében és az arcán, és a szúró fájdalom is csökkent az oldalában, ahol Fourcade eltörte három bordáját. Úgy tűnt, kissé az érzékeit is tompította. Úgy érezte magát, mintha valamivel betekerték volna, mintha egy buborékban létezne. Az anyja hangja is csak fele olyan erősen jutott el hozzá. Victor szüntelen motyogása csak egy halk zümmögésnek tetszett. Mind a ketten ott voltak, amikor Richard Kudrow hazahozta. Izgatottan és bosszankodva, hogy mindennapi foglalatosságukban megzavartak őket. – Marcus, betegre aggódtam magam miattad – miközben ő fájdalmas nehézségek árán felfelé lépett egyet, majd egy újabbat a lépcsőn, a tornác felé. Doll ott állt egy oszlopnak dőlve, mintha arra sem lenne ereje, hogy egyenesen álljon. Épp olyan magas volt, mint a fiai, mégis olyan érzése volt az embernek, hogy madárcsontú, törékeny asszony. Megvolt az a szokása, hogy egyik kezét a mellkasára tette, mintha valami törött szárnyat dédelgetne. Annak ellenére, hogy nagyszerű varrónő volt, slampos, filléres háziruhákat hordott, amikben szinte elveszett, és sokkal idősebbnek nézett ki az ötvenvalahány événél. – Nem tudtam mire vélni, amikor a kórházból kerestek. Attól féltem, hogy esetleg meghalsz. Alig aludtam egy szemhunyást az aggodalomtól. Mit csinálnék nélküled? Hogyan boldogulnék Victorral? Szinte belebetegedtem az aggodalomba.

– Nem haltam meg, Anya – mutatott rá Marcus. Nem kérdezte meg, hogy miért nem jött be a kórházba meglátogatni őt, mert nem akarta hallani, mennyire nem szeret vezetni, főleg éjjel – az orvos által megállapított farkasvaksága miatt. Az mindegy, hogy évekkel ezelőtt szabályosan üldözte őt, hogy vegyen neki egy autót, hogy ne kelljen annyira éreznie, hogy függ tőle. Aztán alig hozta ki a kocsit a kocsiszínből, amit garázsnak használtak. És azt se akarta hallani, mennyire fél egyedül hagyni Victort, és hogy mennyire gyűlöli a kórházakat, szerinte csak a halálos betegségek melegágyai. És ez az utolsó megjegyzés elindítana Victor litániáját. A testvére az ajtó mellett állt, az arcát elfordította, de a tekintete gyanakvóan Marcuson pihent. Victor mindig olyan furcsán tartotta magát, mereven és enyhén ferdén, mintha csak a gravitáció másképpen hatna rá, mint a normális emberekre. – Én vagyok az, Victor – mondta Marcus, tudva, hogy reménytelen dolog Victort megnyugtatni. Victor már tízéves is elmúlt, mikorra megtanulta, hogy ha valaki feltesz egy kalapot, attól még nem válik másik emberré. Húszéves korában összezavarodott a telefonból jövő hangoktól, és ez néha még most is megtörténik. Évekig nem tett mást, csak beleszuszogott a telefonkagylóba, mivel nem látta azt a személyt, aki beszélt hozzá, ebből kifolyólag az nem is létezett számára. Csak az őrültek válaszolnak olyanoknak, akik nem is léteznek, és Victor nem volt őrült; így hát nem is beszélt arctalan hangokkal. – Álarc, nincs álarc – motyogta. – Sokszavú poszáta. Mimus polyglottos. Huszonkettő-huszonöt centi magas. Álarc, nincs álarc. Hang és egy hasonló hang. Gyakoribb, mint a hozzá hasonló gébics. A közönséges holló. Corvus Corax. Nagyon-nagyon okos. Furfangos. Mint a varjú, de mégsem az. Álarc, nincs álarc. – Victor, hagyd abba! – csattant fel Doll, a hangja szinte már sivítóvá vált. Majd küldött Marcus felé egy szenvedő pillantást. Egész álló nap ezt citálja. Veled szerettem volna foglalkozni, érted aggódni, és akkor itt van Victor, és csak mondja, mondja. Már vöröset látok tőle. – Vörös, vörös, nagyon vörös – mondta Victor, és úgy rázta a fejét, mintha egy rovar belemászott volna a fülébe. – Ez a te ügyvéded jobban teszi, ha megfizettet a seriff részlegével mindazért a szenvedésért, amit ennek a családnak okoztak! – fújta ugyanazt a nótát megint Doll, miközben Marcus mögött bevonult a házba. – Azok ott a velejükig romlottak, egytől egyig! – Annie Broussard megmentette az életemet – mondta Marcus. – Kétszer is. Doll keserű arcot vágott. – Annie Broussard! Biztos vagyok benne, hogy ő se különb a többieknél. Láttam a tévében. Semmit se mondott rólad. Mindig túlzásokba esel, Marcus. Mindig is azt tetted. – Ott voltam, Anya. Tudom, hogy mit tett. – Csak csinosnak találod, ennyi az egész. Tudom, hogy milyen vagy. Az apád fia. Ezt sértésnek szánta. Marcus nem emlékezett az apjára. Claude Renard otthagyta őket, amikor Marcus épphogy csak járni kezdett. Sose jött vissza, minden kapcsolatot megszakított velük. Volt olyan időszak, amikor Marcus irigyelte őt ezért. Lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a Percodan kimossa meggyötört elméjéből az emlékeket. A modern vegyészet csodája. Egyenesen a hálószobájába ment, és kizárta anyja állandó nyávogását egy tablettával, és a rá következő kétórányi eszméletlenséggel. Amikor magához tért, a házra csend borult. Mindenki végezte a megszokott tevékenységét. Az anyja visszavonult a szobájába minden este kilenckor, hogy a televíziós prédikátorokat nézze, és szójátékokat játsszon. Tízre már ágyban volt, és másnap egész reggel azon panaszkodott, hogy alig aludt valamit. Doll szerint még életében nem aludt végig egy éjszakát sem. Victor nyolckor feküdt le, és éjfélkor felkelt, amikor is elkezdte tanulmányozni a természetről szóló könyveit, vagy matematikai számításokon dolgozott. Hajnal négy felé újra lefeküdt, és pontosan nyolckor kelt mindennap. A rutin szent volt neki. A legkisebb eltérés a megszokottól már kiborította, ekkor elkezdte magát himbálni, és motyogni kezdett, vagy még rosszabb történt. A rutin boldoggá tette.

Bárcsak az én életem lenne ilyen egyszerű. Marcus nem szeretett a figyelem középpontjában lenni. Jobban szerette, ha egyedül hagyják, hogy tegye a dolgát, és a hobbijainak élhessen. A dolgozószobája a hálószobája mellett volt, és valószínűleg gyerekszoba vagy dolgozószoba lehetett valaha. Mikor először besétált a házba Pammel, már akkor úgy döntött, hogy ez a szoba az övé lesz. Pam volt az ingatlanügynöke, mikor ide, Bayou Breux-be jött, hogy munkát vállaljon a Bowen&Briggsnél. A folytonosság kötelének egy újabb szála. A szoba az első emeleten volt a ház hátsó részében, ahol egymásba nyíltak a helyiségek. Egy asztalon a legutolsó munkája hevert, az Anna királynő babaháza, finoman kidolgozott mézeskalács és szív alakú zsindely borította a tetőt. Az általa tervezett és elkészített házak ott sorakoztak a mély, rendelésre készült polcokon az egyik hosszú fal mentén. Be szokta őket nevezni a vásárokon megrendezett versenyekre, és el szokta adni őket, kivéve azokat, amelyek nagyon a szívéhez nőttek. De most itt volt ez a babaház, amihez minden figyelmére szükség lesz ma éjjel. Ma éjjel kikelt az ágyból, hogy odaüljön a rajzasztalához. Azon dolgozott, hogy a fejében kibontakozó képet papírra vesse. Pam bájos asszony volt – alacsony, nőies, sötét haja vállig érő bubifrizurára vágva, derűs mosoly az arcán, a szeme élettel teli. Minden pénteken manikűröztetett. A legelegánsabb lafayette-i üzletekben vásárolt, és mindig úgy nézett ki, mint aki most lépett le a Southern Living vagy a Town and Country lapjairól. Annie is csinos volt a maga módján. Magasabb volt, mint Pam, de csak néhány centivel. Kicsit erősebb, mint Pam, de még mindig kicsi. Maga elé képzelte a lányt, nem a kék egyenruhában, hanem a hosszú, virágos szoknyában, amit a múlt éjjel viselt. Képzeletben levette róla a viseltes farmerdzsekit, és helyette egy fehér gyapjúinget adott rá. Pompás, majdnem tökéletes, milyen ingerlőek apró mellei. Képzeletében hátrafésülte a haját, és karcsú nyakánál összekötötte egy fehér szalaggal. Fitos orra volt; és az apró kis hasíték az állán kissé makacs külsőt kölcsönzött neki. A szeme gyönyörű barna volt, mint Pamnek is, de Annie-é különlegesebb, szívfájdítóbb volt a szemzug enyhén lefelé ívelő vonalától. Marcust lenyűgözte ez a szempár – kissé egzotikus, mandulavágású, mint egy macskának. A lány ajkai éppoly különlegesek. Franciás ajkak – az alsó telt, a felső kissé ívelt. Még sose látta őt mosolyogni. Míg nem látja mosolyogni, addig is Pam mosolyát képzeli az arcára. Félretette a ceruzát, és elkezdett dolgozni. Hiányzott neki Pam az elmúlt három hónapban, de érezte, hogy a magány okozta fájdalom lassan enyhül. A gyógyszerek okozta kábulatban Marcus azt képzelte, hogy egész végig szomjazott, és most a bor egyre közelebb kerül ajkaihoz, gyötrő kínokat okozva neki. Megpróbálta elképzelni a bor ízét a nyelve hegyén. Vágy forrt lustán a vérében, és ő mosolygott. Annie. Az ő angyalkája.

12 Az előzetes meghallgatások Partout Parish-ben hétfőn, szerdán és pénteken reggel szoktak lenni, egy alaposan kidolgozott ütemterv szerint, hogy ebből is hasznot húzzanak. Akit pénteken óvadék ellenében szabadlábra helyeznek, annak ott egy egész hétvége, hogy újra megszegjen egy-két törvényt, és aztán megint lehet érte óvadékot fizetni, mondjuk hétfőn. Amilyen szerencséje Nicknek volt, az elnöklő bíró az öreg Monahan bíró lett. Nick némán felnyögött, mikor Monahan megjelent az ajtóban, és elfoglalta helyét a pulpituson. Elővezették az ügyeket. Piti kis ügyek voltak ezen a péntek reggelen: garázdaság és rendbontás, bolti lopás, orgazdaság, betörés. A vádlottak szemlesütve álltak az ügyvédjük mellett, mint a kutyák, akiket rajtakaptak, hogy lepisilték a szőnyeget. Néhányan, úgy tűnt, szégyenlik magukat, néhányan zavarban voltak, és néhányan már hozzászoktak ehhez az egész játékhoz. Szép lassan megtelt a tárgyalóterem karzata, ahogy röviddel egymást követően terítékre kerültek az ügyek, egyik szemét vesztes a másik után. Ha az előtte levő emberek vesztesek, gondolta Nick, akkor mi lesz vele? Mindenkinek, aki a bíróság elé került, állítólag jó oka volt, hogy megtegye azt, amit tett. Ugyan egyiknek sem volt olyan jó indoka, mint neki, de kétségei voltak, vajon ha feláll, elmondja-e a bíróságnak, hogy csak azt cselekedte, amit a bíróság nem tett meg. Valószínűleg nem szerezne jó pontot Monahannél. A sajtó összegyűlt képviselői, akik megtöltötték mögötte a padsorokat, kétségkívül pont ilyen drámai vallomásra áhítoztak. Nyugtalanul ülték végig az előzetes meghallgatásokat, és már alig várták a fő attrakciót. Úgy tűnt, Monahant felingerelte a jelenlétük, mert még bárdolatlanabbul viselkedett, mint szokott. Szabályosan rákaffantott az ügyvédekre, ráförmedt a vádlottakra, és a legmagasabb óvadékot szabta ki. Nicknek egész pontosan háromezer-kétszáz dollárja volt a bankban. – Ne idegesítsd fel Őméltóságát, Nicky, fiam – suttogta Wily Tallant Nick felé hajolva. – Szerintem bal lábbal kelt fel. Ne nézz a szemébe! Ha nem tudsz bűnbánó képet vágni, akkor tégy úgy, mint aki elmélkedik! Nick félrenézett. Tallant egy ravasz, ármánykodó kurafi – ami persze előnyös egy ügyvéd számára, de ez még nem jelenti azt, hogy neki kedvelnie is kell ezt az embert. Csak meg kell hallgatnia. Az ügyvéd majdnem egy fejjel alacsonyabb volt, mint Nick, és valami enyhe, európai jellegű elegancia lengte körül. Sötét, vékony szálú haját szigorúan hátrafésülte, ezzel is kihangsúlyozva előkelő arcvonásait. Egész évben fekete öltönyt hordott, és egy Rolex karórát, ami többe került, mint amennyit Nick négy hónap alatt keresett. Lehet, hogy Wily ügyfelei szemétládák voltak, de mindenesetre pénzes szemétládák. Nick elkezdte pásztázni a nézősereget. Elég sok zsarunak sikerült bejutnia a karzatra, ami a nyílt faji megkülönböztetés idején a feketék helye volt. Felfedezett néhányat a seriff emberei közül, néhány egyenruhát Bayou Breux-ből. Broussard nem volt köztük. Azt hitte, esetleg eljön. Hiszen ezt akarta: látni őt, Nicket, amint szembenéz a mulatsággal.

A karzat első sorában Stokes megérintette a kalapja karimáját, melyet mélyen lehúzott Ray Ben napszemüveggel takart szemébe. Quinlain, a seriff egy másik embere ült mellette, és Z-Top McGee, egy nyomozó a városi osztagból, néhányszor már dolgoztak együtt. Mindennél jobban meglepődött azon, hogy Stokes eljött. Nem igazán ápolta a barátságot. Általában csak a bajtársiasság kötötte hozzá az embereket. Egy volt közülük, de Isten kegyelméből… végtére is saját maguk miatt jöttek ide, döntötte el Nick. Milyen megnyugtató, cinikus gondolat! A lenti széksorokra fordította a tekintetét, pásztázva a riportereket, akik a Bichon-ügy kezdete óta a nyomában voltak, és volt közöttük egy, aki még korábbról is – egy arc, amely ismerős volt még a New Orleans-i időszakból. Az ottani emberek általában nem nagyon foglalkoztak azzal, hogy mi történik New Orleans határain kívül. A Cajun kerületek már egy teljesen más világ volt számukra. De ez az egy ember Nick vérének szagára éhesen utána vetette magát. Váratlanul, de nem meglepő módon. Az igazi meglepetés a New Orleans-i fickó előtt ült. Belle Davidson, és két sorral előtte egykori veje, Donnie Bichon ült. Mit kerestek ezek itt? Hunter Davidson nem volt azok között a szerencsétlenek között, akik most itt vártak a sorukra a bíró előtt. Pritchett valószínűleg altatni akarja kissé azt az előzetes meghallgatást, hiszen egy gyászoló apa ellen felhozott vádemelés nem nagyon emelné a jó hírét a választói körében. Viszont egy „gazfickó” rendőr ellen vádat emelni ugyanazért a bűnért, már egészen más lapra tartozik. – Lousiana állam kontra Nick Fourcade! Nick követte Tallantet a kis léckapun át a védelem asztalához. Pritchett meg se szólalt az eddigi ügyek közben, hagyta, hogy Doucet foglalkozzon a csip-csup ügyekkel, magát a fő attrakcióra tartogatva. Felemelkedett a székből, begombolta az öltönyét, kihúzta a vállát, és végigsimított selyem nyakkendőjén. Úgy nézett ki, mint egy apró harci kakas, amelyik kicicomázza a tollait, és lesöpri magáról a port, mielőtt harcba bocsátkozik. – Bíró úr! – zendített rá hangosan. – A vádak égbekiáltóak: minősített tettlegesség és gyilkossági kísérlet, amelyet a rendőrség egyik tagja követett el. Itt most nemcsak egy egyszerű bűntettel állunk szemben, hanem a hatalommal való visszaéléssel és a közbizalom megsértésével. Mindez gyalázat. Én… – Tartogassa csak a prédikációját egy másik alkalomra, Mr. Pritchett! – dörrent rá Monahan bíró, miközben lecsavarta a kupakot egy üveg Excedrin tablettáról, és néhányat a tenyerébe rázott. A bíró Nickre nézett, fekete szemöldökét összevonta szúrós kék szeme fölött. – Fourcade nyomozó, elmondani sem tudom, mennyire felháborít, hogy önt itt kell látnom a bíróság előtt ebben az ügyben. Önnek sikerült egy csúf helyzetet visszataszítóvá változtatnia, és nem mutatok semmiféle hajlandóságot arra, hogy ezt elnézzem önnek. Van esetleg valami, amit fel tud hozni mentségére? Wily előrehajolt, csak az ujjbegyei érintették az asztalt. – Revon Tallant vagyok a védelem részéről. Bíró úr, az ügyfelem nem ismeri el a bűnösségét. – Tagoltan artikulált, minden egyes szól megnyomva, mint amikor egy költő szaval. – Mint ahogy azt már megszokhattuk, Mr. Pritchett minden szempontból szélsőséges következtetésekre jutott anélkül, hogy ismerné a helyzettel kapcsolatos tényállást. Fourcade nyomozó egész egyszerűen a munkáját végezte… – Úgy, hogy félig agyonveri az embereket? – kérdezte Pritchett. – Észrevett egy betöréssel gyanúsítható egyént, aki ellenállt a letartóztatásnak, és elkezdett verekedni. – Ellenállt és verekedett? Az az ember korházba került! – kiáltotta Pritchett. – Úgy néz ki, mint aki beleszaladt egy acélgerendába! – Azt nem mondtam, hogy jó verekedő! Nevetés söpört végig a karzaton. Monahan csapott egyet a kalapáccsal. – Ez nem vicces!

– Egyetértek önnel, Bíró úr – mondta Pritchett. – Nem lehet jó véleményünk azokról a rendőrökről, akik átlépik a határt túlzott éberségükkel. A seriff egyik embere tetten érte Fourcade nyomozót; szó szerint vér szennyezte be a kezét. Ő majd tanúsítja… – Ez itt most nem a tárgyalás, Mr. Pritchett – szakította félbe Monahan. – Nem vagyok olyan állapotban, hogy a végtelenségig hallgassam, ahogy egy ügyvéd csak beszél és beszél a sajtó kedvéért, csupáncsak azért, mert imádja hallani a saját hangját. Gyerünk! – Igen, Bíró úr! – Pritchett lenyelte a büszkeségét, az arcát enyhe pír lepte el. – A vádak súlyosságára és a bűntett brutális voltára tekintettel az állam százezer dollárban állapítja meg az óvadékot. A szavak egy baseballütő erejével csapták mellbe Nicket. Wily hátrarántotta a fejet, és égnek emelte nagy, kék szemét. – Bíró úr, Mr. Pritchett különösen kedveli a drámai helyzeteket… – A maga ügyfele rendőr, aki azért áll itt, mert azzal vádolják, hogy eszméletlenre vert egy férfit, Mr. Tallant – mondta Monahan éles hangon. – Nekem ennyi dráma elég. – Odafordult a segédjéhez, hogy megnézze az ütemtervet, és úgy rázta a tenyerében a tablettákat, mintha azok dobókockák lennének. – Az előzetes meghallgatás tegnaphoz egy hétre lesz! Az óvadék százezer dollár, készpénzben vagy csekkel teljesítve. Fizessen a tisztviselőnek, ha képes rá. A következőt! Nick és Tallant otthagyták a védelem asztalát, miközben a következő vádlott és ügyvédje odafelé igyekeztek. Nick a távolabb álló Pritchettre bámult. Az ügyész szája önelégült mosolyra húzódott. – Tiltakozni fogok, és megpróbálom elérni, hogy Monahant vegyék le az ügyről, még a meghallgatás előtt – mormolta Wily, és Nickkel együtt az oldalsó ajtó felé indult, ahol egy, a város alkalmazásában lévő rendőr várt, hogy bekísérhesse Nicket a börtönbe. – Nyilvánvalóan túl elfogult az ügyhöz. De sajnos semmit nem tehetek Pritchett ellen. Az az ember karón akarja látni a fejed, fiam. Az a múltkori dolog azzal a szerencsétlen bizonyítékkal nem vetett rád valami jó fényt. Az ő szemében az bűntett volt. Le tudod tenni az óvadékot? – A pokolba is, Wily, magát is alig tudom kifizetni. Talán össze tudok szedni tízezret, ha mindent pénzzé teszek, amim van – mondta Nick szórakozottan, mert a figyelme hirtelen a karzat felé fordult. Donnie Bichon felemelkedett a székéből, előre jött, bizonytalanul felemelte a karját, mint valami félénk iskolás, aki megpróbálja magára vonni a tanár figyelmét. Csinos fiú volt – húsznak kinéző harminchat éves – kicsi orral és fülekkel, amelyek enyhén szétálltak, kisfiús külsőt kölcsönözve neki. Valaha csatárt játszott a Tulane-ban, és hajlamos volt begörbíteni a vállát, mintha csak bármelyik pillanatban készen állna arra, hogy kosárra dobjon. A korlát túloldalán mindenki megmerevedett, hogy megnézze őt magának. – Bíró úr! Odamehetek a pulpitushoz? Monahan rábámult. – Ki maga, uram? – Donnie Bichon vagyok, Bíró úr. Ki szeretném fizetni Fourcade nyomozó óvadékát. – Nem is mehet olyan rosszul az építőipar, mint ahogy gondoltam – mondta Nick, miközben körbe-körbejárt Donnie Bichon irodájában, és egy fogpiszkálót rágott. Hagyta, hogy a tárgyalóteremben a dráma a tetőfokára hágjon, nem mintha annyira kellett volna neki Bichon pénze, hanem azért, mert kíváncsi volt, mi vezethette a férfit erre a nagylelkű gesztusra. A sajtó teljesen megőrült. Főcím-őrület. Monahan úgy rendelkezett, hogy ürítsék ki a termet. Smith Pritchett dühösen viharzott ki, mégsem ő aratta le a babérokat. Miután Donnie fizetett, mindannyiuknak végig kellett csinálni a vesszőfutást a médiával a bíróság előtt végig a lépcsőkön lefelé. Újra a déjà vu. Nick beugrott Wily bankózöld Infinitijébe, és New Iberiába hajtottak, hogy közben lerázzák a nyomukban lévő riportereket. Mire alacsonyabb rendű utakon visszaértek Bayou Breux-be, addigra a sajtó képviselői már eltűntek, hogy megírják a sztorit. Nick megkérte Wilyt, hogy tegye ki a ház előtt, ahol is felkapta a kocsi kulcsait, és elhajtott zuhanyzás és átöltözés nélkül, pedig mindkettőre nagy szüksége lett volna. De másra még inkább szüksége volt. Válaszokra.

Az iroda olyan benyomást keltett, mintha a Bichon Bayou Development komoly cég volna: robosztus tölgy bútorok, férfias színek és néhány kisebb vagyont érő, vadállatokat ábrázoló metszet a falon. Viszont Nick nyomozásai másról meséltek. Donnie cégét a Bayou Ingatlanügynökség, Pam cége támogatta, de Donnie elherdálta azt a lehetőséget, hogy megbízható pénzügyi alapokra helyezze az üzletet Nick egyik forrása szerint egy válás elvágott volna mindenféle köteléket a BBD és Pam cége között, és ezzel Donnie előtt két lehetőség állt volna vagy sikerül egy kis üzleti érzéket előásnia, vagy csődbe megy. Nick az ujjával végigsimította annak a kézzel faragott, kecses fa vadkacsának a körvonalát, amely a tálalóasztalon pihent. – Amikor utánanéztem a cégének, nekem úgy tűnt, hogy nyakig ül az adósságban, Donnie. Tizennyolc hónappal ezelőtt majdnem bedobta a törülközőt. Pam cégébe rejtette a földjeit, hogy el ne veszítse őket. Akkor hogy van ez, hogy most ki tud állítani egy százezer dollárról szóló csekket? Donnie felnevetett, miközben ledobta magát az íróasztala mögötti borjúbőr fotelbe. Meglazította a gallérját, és feltűrte hajszálcsíkos inge ujját. A fiatal üzletember munka közben. – Maga egy hálátlan lókötő, Fourcade – mondta olyan hangon, ami valahol a meglepetés és az ingerültség között állt félúton. – Éppen most fizettem ki az óvadékot, hogy kihozzam a börtönből, és magának nem tetszik a pénz szaga? Csessze meg! – Azt hiszem, már megköszöntem. Fizetett azért, hogy elengedjenek, Donnie, de nem vásárolt meg. Donnie lekapta a szemét Nickről, és megigazított egy köteg papírt az íróasztalán. – A cég papíron sokat ér. Tudja, vagyontárgyak. Földterület, felszerelés, spekulációra épített házak. A bankárok jobban kedvelik a vagyontárgyakat, mint a készpénzt. Van hitelképességem. – Miért tette? – Viccel? Azok után, amit Renard Pammel tett? És az öreg Hunter és maga börtönben ül, ő meg kinn sétafikál? Hát ez őrület! A bíróság manapság egy őrült cirkusz. Itt az ideje, hogy valaki már helyesen cselekedjen! – Például megölje Renardot? – Álmaimban. A perverz kis szemét. Ő a bűnöző, nem maga. Ez az én nyilatkozatom. Annak a rendőrnek is, aki lefogta magát, inkább a saját dolgával kellett volna törődnie, és hagyni, hogy a természet vegye át az irányítást, és fejezze be ezt az egész dolgot. Különben is, semmi kár nem ér, hacsak maga meg nem szökik a városból. – De miért készpénz? – kérdezte Nick. – Egy kezeslevélnél csak tíz százalékot kellett volna fizetnie. De a hírnévnek is csak az egytizedét zsebelhetted volna be, gondolta. Donnie a bíróságon átsétált a termet elválasztó korláton, kitöltött egy csekket egy óriási összegről, és ez számára nagy pillanat volt. Nem ez volt az első alkalom, hogy Donnie megízlelte, milyen is a rivaldafény. Azóta fürdött a hírnév fényében, mióta Pam holttestét megtalálták. Akkor azonnal felajánlott egy ötvenezer dolláros jutalmat annak, aki olyan információval szolgál, amely a tettes letartóztatásához vezet. A temetésen úgy sírt, mint egy kisgyerek. Louisianában minden újság a címlapon hozta a róla készült kinagyított fotót, amin kezébe temeti az arcát. A külső irodában kitartóan csengett a telefon. Nagy valószínűséggel a riporterek, akik interjút és kommentárokat óhajtanak. Mindegyik ingyen reklám a Bichon Bayou Development számára. Donnie újra félrenézett. – Én erről semmit nem tudtam. Még soha nem fizettem óvadékot senkiért. Jézusom, nem ülne le?! Megőrjít ezzel! Nick elengedte a füle mellett a kérést. Muszáj volt járkálnia, és különben is, ha ezzel Donnie-t idegesíti, az csak jó. – Tovább tud majd dolgozni az ügyön?

– Majd ha piros hó esik! Fel vagyok függesztve. Ha én is részt vennék a nyomozásban, azzal rossz fényt vetnék az egészre, mivel nyilvánvalóan elfogult vagyok a fő gyanúsítottal szemben. Legalábbis ezt mondaná egy bíró. Tehát nem szállhatok be, hivatalosan. – Akkor én csak remélhetem, hogy van valami más, ami itt tartja Partout Parish-ben, ugye? Az holtbiztos, hogy nem engedhetem meg magamnak, hogy elveszítsek százezer lepedőt. – Néhányan azt mondanák, hogy most inkább megengedhetné magának, mint akkor, amikor a felesége még élt – mondta Nick. Donnie arca megfeszült. – Itt már jártunk egyszer, detektív, és erősen neheztelnék, ha újra elővennénk a dolgot. – Tudja, ez már kezdettől fogva kétirányú nyomozás volt, Donnie. A szokásos indíték. Az, hogy most lefizette értem az óvadékot, még nem változtat a dolgon. – Tudja, hova dughatja az indítékait, Fourcade! Nick vállat vonva folytatta. – Nekem most volt elég időm az elmúlt huszonnégy órában, hogy szabadjára engedjem a gondolataimat, és újra meg újra átgondoljak mindent. Olyan… váratlannak tűnik… hogy Pamet pont akkor gyilkolják meg, mikor a válásuk a küszöbön áll. Ha a biztosítótársaság végre majd kiköhögi a pénzt, és maga eladja Pam fele üzletrészét az ügynökségben, akkor már nem lesz szüksége hitelre. Donnie talpra ugrott. – Elég volt, Fourcade! Tűnjön el az irodámból! Jót tettem magával, és maga idejön, hogy engem gyalázzon! Hagynom kellett volna, hogy megrothadjon a börtönben! Nem én öltem meg Pamet! Nem is lettem volna rá képes. Szerettem őt. Nick meg se mozdult, hogy elmenjen. Kivette a fogpiszkálót a szájából, és úgy tartotta, mint egy cigarettát. – Elég furcsa módon mutatta ki, Tulane: más szoknyák alatt turkált. – Én is követtem el hibákat ismerte be Donnie dühösen. – Az érettség soha nem volt erősségem. De tényleg szerettem Pamet, és szeretem a lányom. Soha nem tudnék semmi olyasmit tenni, amivel bánatot okoznék Josie-nak. Úgy tűnt, még a gondolat is gyötrelmet okoz neki. Elfordult a lánya iskolai portréjától, amely az íróasztala sarkán állt. – Most magával van? – kérdezte Nick csendesen. Mendemondák keringtek arról, hogy a válással járó hercehurca részben a gyerek felügyeleti joga körüli háborúskodásból fakadt. Úgy tűnt, hogy ez elsősorban kicsinyesség volt Donnie részéről, és nem azért történt, mert a férfi annyira törődik azzal, hogy a lányának jó legyen. Mint számtalan más válás esetén, a gyerek itt is eszközül szolgált, egy birtoktárgy volt, amely fölött marakodnak. Donnie túlságosan is szerette a szabadságát ahhoz, hogy ő viselje gondját a gyereknek. A láthatás sokkal jobban beleillett volna az életvitelébe, mint a felügyeleti jog. Nick már régóta nem tekintett úgy Josie-ra, mint aki indíték lehetne a gyilkossághoz. Inkább az anyagi szempont volt az, ami izgatta őt, és azok a földbirtokok, amiket Donnie elrejtett a Bayou Ingatlanügynökség vagyontárgyai között. Amikor égre-földre esküdözött, hogy Renard az ő emberük, Donnie valójában akkor is gyanús volt neki az anyagiak miatt. Bár halvány nyom volt csak, de azért nem hagyhatta figyelmen kívül. Egészen addig foglalkoznia kell ezzel az elvarratlan szállal, amíg valamiképpen a végére nem jár. Ha ez azzal jár, hogy az ajándék lónak is meg kell nézni a fogát, hát akkor megnézi. Donnie maga döntött úgy, hogy leteszi érte az óvadékot. Nick nem érezte, hogy le lenne neki kötelezve. – Belle-lel és Hunterrel van – felelte Donnie. – Belle úgy gondolta, hogy ők egyelőre sokkal biztosabb környezetet tudnak neki nyújtani. És akkor tessék, Hunter megőrül, és megpróbál gyilkosságot elkövetni fényes nappal. Ez aztán a biztos környezet! Persze a sajtó mindjárt nagy hírverést csapott körülötte. Ha nem kerül börtönbe, akkor még akár filmet is csinálhatnak belőle. Mostanra kieresztett. A vállai megereszkedtek, és hirtelen sokkal öregebbnek tűnt.

– Miért rángatja elő ezt az egészet újra? Még mindig hisz benne, hogy Renard tette, nem? Úgy értem, egy-két ember mondott ezt-azt a múltkori megerőszakolási eset után, a Mocsári Fojtogatóról szóló marhaságot. De annak semmi köze ehhez. Maga találta meg Pam gyűrűjét Renard házában. Maga juttatta kórházba. Miért engem támad? Én voltam ma a legjobb barátja. – Megszokás – felelte Nick. – Természetemnél fogva gyanakvó vagyok. – Francokat! Nem vagyok bűnös. – Mindenki bűnös valamiben. Donnie megrázta a fejét. – Magának segítségre van szüksége, Fourcade. Maga klinikai eset. Paranoiás. Keserűen gúnyos mosoly jelent meg Nick szája sarkában, mikor a szemétbe hajította a fogpiszkálót, és az ajtó felé indult. – C'est vrai. Igaz. De azon szerencsések közé tartozom, akik meg tudnak belőle élni.

Nick a hátsó ajtón át hagyta el a Bichon Bayou Developmentet, végigment két folyosón, és átvágott egy ház hátsó udvarán, ahol egy sárga bikinis tinédzser lány nyúlt el egy fényes, alufólia borítású takarón, hogy minél több ultraviola sugárzás érje. Fülhallgató és napszemüveg volt rajta, úgyhogy észre sem vette őt. Egy bezárt hegesztőműhely gazos oldalában parkolt le, a kocsija nem tűnt ki a sok ott hagyott ócskavas közül. Beszállt az autóba, letekerte az ablakokat, és csak ült ott, elszívott egy cigarettát, és gondolkodott, miközben a rádió saját magának motyogott. – A KJUN csatornát hallják, Dean Monroe vagyok. A ma délutáni témánk: a Partout Parish nyomozójának, Nick Fourcade-nek mai, óvadék ellenében történt szabadon bocsátása. A detektívet azzal vádolják, hogy kegyetlenül megverte Marcus Renardot, akit gyilkossággal gyanúsítanak. Montel, Maurice-ból, halljuk a véleményét! – Csak megcsinálta aztat a dolgot, és elhúzott. A'sszem, nem jó, ha a zsaruk bizonyítékokat csempésznek ide-oda, és agyonvernek embereket, oszt' továbbállnak… Nick kikapcsolta a rádiót, és visszagondolt New Orleansra. Bizonyos szempontból sokkal jobban megfizetett így, mint ha börtönbe került volna. Elvesztette az állását, a hitelét. Nagyot bukott, megégette magát, és még mindig azzal küzd, hogyan rakja össze életének apró darabkáit. De most sokkal sürgetőbb teendői vannak, mint hogy a múlton rágódjon. Lehet, hogy Donnie Bichon sajnálta azt, hogy a házassága tönkrement, és szomorú volt amiatt, hogy meghalt a nő, akit valaha szeretett. De az is lehet, hogy a lelkiismeret-furdalása valami másból fakad. Eltekintve attól, hogy a gyilkosságot irtózatos kegyetlenséggel követték el, Donnie eleve gyanúsított volt. A férjek mindig azok. De Donnie inkább az a fajta volt, aki hirtelen felindulásból megfojtja a volt nejét, nem pedig az, aki hidegvérrel kitervel egy ilyen halálnemet, amit Pamnek el kellett szenvednie. Csakis hidegvérű gyűlölet vezethet egy ilyesféle gyilkossághoz. – Renard tette – mormolta Nick. Minden nyom, a logika is azt diktálta, hogy ő a gyanús. Renard megrögzötten követte őt, és megölte, amikor a nő elutasította. Nick úgy gondolta, hogy Renard volt a tettes Baton Rouge-ban is, nem sokkal azelőtt, hogy ideköltözött volna, de annak a nőnek a halálát véletlennek minősítették, és sose kezdtek el gyilkossági ügyben nyomozni. Renard volt az ő emberük, érezte a csontja velejéig. Mégis, valami zavarta az egész átkozott üggyel kapcsolatban. Lehet, hogy az, hogy sosem tudták bizonyítani, hogy Renard követte Pamet. A pokolba is, a követni szó sosem jelent meg a jelentésekben. Ilyen kétségei voltak a rendőröknek és a bíróságnak is. Renard nyíltan küldözgetett a nőnek virágot és apróbb ajándékokat. Ebben semmi fenyegető nem volt. Egy napon Pam minden ajándékot visszadobott neki a Bowe&Briggsnél, nem sokkal a halála előtt. Soha senki nem látta Renardot bemenni Pam irodájába, vagy a Quail Drive-on lévő házába, de amikor Pam nem volt otthon, valaki mégis ellopott egy-két dolgot a fésülködőasztaláról és az íróasztaláról. Valaki egy döglött kígyót hagyott a fiókjában. Renardnak bejárása volt az irodaépületbe, de ugyanúgy Donnie-nak is. Senki nem azonosította Renardot azzal az ott ólálkodó emberrel, aki miatt

Pam hivta a 911-et otthonról, pedig akkor valaki beslisszant a garázsába, és kiszúrta a Mustang abroncsait. Rengeteg olyan telefonhívást kapott, amikor senki nem szólt bele a kagylóba, vagy csak belelihegett, úgyhogy kénytelen volt titkosíttatni a számát. De ugyanakkor egyetlenegy olyan hívást sem találtak, amely bizonyította volna, hogy Renard az irodájából vagy a lakásából felhívta volna Pamet. Renard pedáns volt, kényszeresen alapos. Óvatos. Intelligens. Képes volt mindezt véghezvinni. A virágok és az édesség lehet, hogy csak a játék része volt. Lehet, hogy mindvégig tudta, hogy a nő nem lehet az övé. Lehet, hogy a neheztelés vezérelte a férfi komplexusát. A vonzódás tökéletesen leplezte a mélyen belül meghúzódó gyűlöletet. Aztán meg, az is lehet, hogy Donnie zaklatta Pamet, ostoba és megfontolatlan kísérletet téve arra, hogy visszakaphassa őt. Donnie soha nem akart válni. Ha vitázott is emiatt a feleségével, az nem Josie érdekében volt, hanem az ő saját – anyagi – érdekében. Pam februárban kérte meg, hogy költözzön el, mostanra ennek már egy éve. A válás előtti különköltözés. Elmentek néhányszor családi tanácsadóhoz. Július végére nyilvánvalóvá vált Pam számára, hogy a házasságuknak vége, és beadta a papírokat. Donnie nem túl jól fogadta. A zaklatások augusztus végén kezdődtek. Lehet, hogy Donnie azért folyamodott ezekhez a trükkökhöz, hogy megijessze a feleségét. Képes volt ilyen gyerekes viselkedésre. De nincs semmi bizonyíték. Nincs szemtanú. Telefonhívásoknak sincs nyoma. A gyilkosságot követően átkutatták a házat, de semmit nem találtak. Donnie tiszta volt. – Egy kis pihenésre van szükséged, Fourcade – motyogta magának. Mintha csak egy ujjpattintásra történt volna, megszűnt a révület. Neki ugyan nincs szüksége pihenésre. Levették az ügyről. De nem akarja, hogy így legyen, bár két kézzel dobta el magától az ügyet azzal, hogy Renard után vetette magát. Képzeletben már sok ezerszer lepörgette magában azt az éjszakát, és ezekben a verziókban mindig jól döntött. Nem fogadta el Stokes meghívását a Laveau-ba. Nem öntözte meg sebzett önérzetét whiskyvel. Nem figyelt Stokes szemet szemért marhaságaira. Nem fogadta azt a telefonhívást, és nem ment ki az utcára. És Annie Broussard sem rontott bele az életébe, a semmiből feltűnve. Honnan a csudából került oda? És miért? Nem hitt a véletlenekben és a végzetben. A lehetőségek ott rajzottak az agyában, és csak felpiszkálták. Sebességbe tette a kocsit, és kigurult a parkolóból. Ő ugyan nem hagy fel az üggyel.

13 Péntek. Fizetésnap. Mindenki rohant a bankba, a bárokba, haza a hétvégére. Pénteken mindig rengeteg büntetőcédulát kiosztottak gyorshajtásért. A péntek esték a verekedések és az ittas vezetés időszaka. Annie jobban szerette a büntetőcédulákat. Egyre több ember mászkált fegyverrel manapság, így a verekedések kissé kiszámíthatatlanokká váltak ahhoz, hogy szórakoztatóak legyenek. Aztán ott volt az AIDS-től való rettegés, és a perbefogástól való félelem. Tudomása szerint az egyedüli zsaruk, akik élvezték az ilyen csetepatékat, azok a fafejűek voltak, akik tesztoszteront izzadtak, és azok az alacsony fickók, akik állandóan kihívóan viselkedtek. A mélynövésű pasasok mindig verekedni akartak, hogy ezzel is bizonyítsák férfiasságukat. A Napóleon-komplexus. Még egy ok, amiért boldog lehet, hogy nincsen pénisze. Az a néhány csetepaté, amiben részt vett, éppen elég volt ahhoz, hogy beszerezzen egy-két lecsorbult fogat, két törött bordát, és kivívja férfi kollégái tiszteletét. A férfiak már csak ilyenek. Ha jól viseled, ha behúznak egyet, attól valahogy az ő szemükben többnek tűnsz. Annie most azon gondolkodott, vajon bármelyikük is emlékszik-e most azokra a régmúlt verekedésekre. Úgy tűnt, nem nagyon. Amikor jelentett az eligazítóban ma reggel, és leült az egyik hosszú asztalhoz, az ott ülők mindegyike felállt, és arrébb ült. Egy szó sem hangzott el, de az üzenet nyilvánvaló volt: többé már nem tekintik maguk közül valónak. Fourcade miatt, a miatt az ember miatt, aki egyikükkel sem barátkozott, pusztán amiatt volt kitüntetett helyzetben, mert kívül hordta a nemi szervét. Férfiak. Tudni akarta, mik a fejlemények a Jennifer Nolan elleni erőszak nyomozásában, de csak annyira tudott közel kerülni az ügyhöz, hogy megírta a jelentését, amit Hooker „rossz helyre tett”. Tegnap kikérdezte Nolan fél tucat szomszédját, de csak egyetlenegy lehetséges hasznos információhoz jutott: Nolan korábbi albérlője megszökött egy férfival. Két ajtó, amelyen kopogtatott, nem nyílt meg előtte. Minden begyűjtött információt átadott Stokesnak, és sejtette, hogy többet nem hall felőlük, hacsak nem olvassa őket az újságban. A nemi erőszak képekben villant fel a gondolataiban: az álarc, az erőszak, az ondófolyadék hiánya, a megkötözés, hogy a tettes utána arra kényszerítette a nőt, hogy lefürödjön. Hogy a férfi nem szólt egy szót sem egész idő alatt. A szavakkal történő megfélemlítés és megalázás gyakori volt a nemi erőszakok alkalmával. Azon gondolkodott, hogy melyik ijesztőbb: egy támadó, aki halállal fenyegetőzik, vagy a baljóslatú csend kétségei. Elővigyázatos. A szó állandóan felrémlett előtte. Az erőszaktevő nagyon elővigyázatos volt, hogy ne hagyjon nyomot maga után. Úgy tűnt, tökéletesen tisztában van azzal, hogy a zsaruknak mi szükséges ahhoz, hogy bevarrhassák őt a dutyiba. Ez arra utalt, hogy olyasvalakivel állnak szemben, aki tapasztalt, lehet, hogy priusza is van. Valakinek át kellene néznie a személyi lapokat a True Lamp lámpagyárban, és ellenőriznie kellene, hogy nincs-e Nolannek olyan munkatársa, aki priuszos. De az már nem az ő dolga, és nem is lesz az, ha Chaz Stokeson múlik. Annie újra az órájára pillantott. Még egy fél óra, és visszaindulhat Bayou Breux felé. Lehúzódott az útról egy kocsifordulóba, ahol egy düledező zöldséges standot talált, amit a legutóbbi vihar felborított. Az egészre egy terjedelmes tölgy borított árnyékot. Annie két aszfalttal borított utat látott

maga előtt, amelyek úgy ötszáz méternyire összefutottak, Luck kisvárosától délre szuper hely egy péntek éjszakai mulatozáshoz. A körzet minden kétes hírű embere a Skeeter Mouton nevű országúti vendéglőbe vette az irányt péntek esténként. Voltak itt vagányok, lecsúszott déliek, bűnöző típusok, mind idegyűltek a társadalom söpredékének szokásos gondűző mulatságaira: hogy sörözzenek, fogadásokat kössenek, és betörjék egymás fejét. A vörös, platós Chevy nagy sebességgel kifelé tartott a városból. Annie befogta a radarral, amikor elhúzott mellette, a sofőr egy sörös dobozt tartott a kezében, az ablakon kívül. Hatvanas sebességhatárnál százzal repeszt, és ittasan vezet. Főnyeremény. Felkapcsolta a lámpát és a szirénát, és majdnem egy kilométeren keresztül hajtott a kocsi után az úton. A Chevy hátsó ablakában egy napellenző volt, a lökhárítóján pedig egy matrica USA fenékbe rúg felirattal. Semmi sem teszi szebbé a napot, mint egy részeg déli. – Ügyes Charlie Egy – szólt be a rádión. – Van egy gyorshajtóm a tizenkettesen. Lucktól úgy három mérföldre délre. Úgy néz ki, ivott is. Louisianai rendszám, TWE: Tangó, Whisky, Echo, 733. Tangó, Whisky, Echo, 733. Vétel. Várta a visszajelzést, de hiába, majd újra próbálkozott. Még mindig semmi válasz. A csend nemcsak hogy bosszantó volt, hanem nyugtalanító is. A rádió volt az egyetlen kapcsolata, azzal számíthat csak segítségre. Ha a rutinellenőrzés elfajul, akkor a diszpécser tudja, hogy ő hol van, és annak a kocsinak a rendszámát is, akit megállított. Ha nem szól vissza nekik rövid időn belül, akkor küldenek segítséget. – 10-1, Ügyes Charlie Egy. Nem értettük. Megszakadt az adás. Mondja újra. Vétel. Nem volt nehéz megszakítani a rádióadást. Csak annyi kellett hozzá, hogy egy másik járőr lenyomja a mikrofonját, amikor ő éppen beszél, és ezzel elvágja őt a diszpécsertől. A segítségtől. Már a lehetőségtől is felháborodva Annie megragadta az írótömbjét, a büntetőcédulákat, és kiszállt a kocsiból. – Lépjen ki a kocsiból, kérem! – parancsolta, mikor közelebb ért a kocsi hátuljához. – Neem meentem gy.. .gyorsan hangoskodott a sofőr, kidugva a fejét az ablakon. Apró, nem túl értelmes szemei voltak, és a száját szorosan összeszorította. A piszkos, vörös baseballsapkán, amit viselt, egy sárga TriStar Chemical logó volt kivarrva. – Maguknak, zs…zsaruknak nincseen jobb dolguk, mint engeem megállítani? – Jelenleg nincs. Szeretném látni a jogosítványát és a kocsi papírjait. – Marhaság, haveer. Kilökte a kocsiajtót, és egy üres Miller Genuine Draft sörös doboz esett ki az útpadkára, és begurult a kocsi alá. A férfi úgy tett, mintha nem vette volna észre, miközben annak az embernek az óvatosságával lépett ki, aki tudja, hogy bármelyik pillanatban elveszítheti az egyensúlyát, annyit ivott. Nem volt Annie-nél magasabb, egy pitbull jellegű férfi, farmerban és egy Bass Master pólóban, ami megfeszült a pocakján. Egy alacsony, részeg déli. – Nem azért fizetem az adómat, hogy zaklassanak morogta. – Az az átkozott kormány megpróbál tönkretenni. Ez itt, tudtommal, egy szabad ország. – Igen, egészen addig, amíg nem részeg, és nem megy százzal a hatvanas táblánál. Kérem a jogosítványát. – Neem vagyok részeg! – Előszedett egy láncon lógó óriási irattárcát a farzsebéből, és elkezdett benne keresgélni a jogosítványa után, amit aztán kinyújtott Annie felé. Az ujjai mocskosak voltak az olajtól. Egy piros mellbimbójú meztelen nőt ábrázoló kék tetoválás volt a karján. Príma. Vernell Poncelet. Annie becsúsztatta a jogosítványt a tömbje csiptetője alá. – Én neem is menteem gyorsan! – erősködött. – Azok a radarok neem jók. Még egy átkozott fát is befognának, hogy százzal meent. Kancsal szeme hirtelen kitágult a meglepetéstől. Hé! Hiszeen maga nő! – Igen. Már egy ideje tudom. Poncelet félrebillentette a fejét, egy ideig tanulmányozta, míg meg nem botlott. Felrántotta az egyik karját, és rámutatott Annie-re, miközben megpróbálta kiegyensúlyozni magát.

– M..maga volt a tévébeen! Láttam! Maga vittee bee azt a zsarut, amelyik elagyabugyálta azt a gyilkost! – Maradjon itt! – mondta Annie higgadtan, és a kocsi felé hátrált. – Lefuttatom a nevét és a rendszámát. – És erősítést hív. Volt egy olyan érzése, hogy Vernell nem fogja könnyen adni magát. Az alacsony fickók… – Milyen zsaru maga? – kiabálta Poncelet, és Annie után dülöngélt. Azt akarja, hogy az a gyilkos erőszakoskodó szabadon 1..lófráljon? És maga ad büntetőcédulát nekecm? Baromság! Annie határozottan nézett rá. – Maradjon ott, ahol van! De a férfi csak közeledett, egyik ujját őrá szegezve, mintha csak fel akarná vele nyársalni. – Neem veszeem el azt az átkozott cédulát magától! – Dehogynem! – Hagyta azt az a szemétládát elfutni! Talán maga akar lenni a következő sz..szerencsés? Kibaszott kurva… – Elég volt! Annie a kocsi tetejére dobta a mappáját, és az övében lévő bilincs felé nyúlt. – Dőljön a kocsinak! Most! – Bassza meg! – Poncelet bizonytalanul megfordult, és elindult a kocsija felé. – Megvárom, amíg egy igazi zsaru állít meg. Nem állok le egy nővel! – Álljon a kocsi mellé, maga óriás, vagy komolyra fordítjuk a szót! Annie a férfi mögé lépett, rácsattintotta a jobb csuklójára a bilincset, és a háta mögé húzta a karját. – A kocsinak! Közelebb lépett, megpróbálta erőszakkal megfordítani a férfit, és megszorította a karját. Poncelet megtántorodott, őt is kibillentve az egyensúlyából, majd megfordult, és behúzott neki egyet. Összeakadtak a lábaik, esetlen táncba kezdtek, majd lezuhantak az út mellé, birkózva, morogva. Poncelet Annie arcába szitkozódott, a lehelete forró volt és acetonszagú a sörtől. Támasztékot keresett a kezével, és megragadta Annie bal mellét. Annie sípcsonton rúgta, és a könyökével szájon vágta. Poncelet egyik térde megrogyott, megpróbált felállni, és keményen Annie arcába vágott. – Szemétláda! – kiáltott fel a lány, amikor érezte, hogy vér csordul a felső ajkára. Felállt, és odalökdöste Ponceletet a platóskocsi oldalához. – Rossz napot választottál, hogy velem szórakozz, köpcöském? –morogta dühösen, és a másik bilincset is szorosan a férfi csuklójára kattintotta. – Letartóztatlak minden kicseszett bűncselekményért, ami csak eszembe jut! – Igazi zsarut akarok! – bömbölte a férfi. – Amerikában vagyunk! Jogaim vannak! Jogom van hallgatni… – Akkor miért nem teszi? – mordult rá Annie, és a rendőrkocsi felé lódította. – Én nem vagyok bűnöző! Jogaim vannak! – Magának sör van az esze helyén, az van magának! Ember, olyan mélyre ásta magát, hogy ahhoz is létrára lesz szüksége, hogy a szikla alját megnézhesse! Belökte a férfit a hátsó ülésre, és rácsapta az ajtót. Az úton nem csökkent a forgalom a Mouton felé. Egy kecskeszakállas fiatal fickó kihajolt egy felturbózott GTO-ból, és felmutatta neki a középső ujját. Annie viszonozta, majd bekászálódott a volán mögé. – Maga egy f.. .femináci, neem más! – kiáltotta Poncelet, és elkezdte rugdosni az első ülés háttámláját. – Maga egy átkozott femináci! Annie az inge ujjába törölte a vért az ajkáról. – Vigyázzon a szájára. Poncelet! Ha elkezdi nekem Rush Limbaugh-t idézni, kiviszem a mocsárba, és lelövöm! Megnézte magát a visszapillantó tükörben, és káromkodott, miközben a mikrofon után nyúlt. A szerdai monoklival és a mostani véres orrával úgy nézett ki, mintha lenyomott volna öt menetet Mike Tysonnal.

– Ügyes Charlie Egy. Beviszek egy részeget. Kösz a semmit!

Poncelet még akkor is üvöltött, amikor Annie bekísérte, hogy jegyzőkönyvbe vegyék. Már oda se figyelt rá, a saját dühe miatt a férfi szavai háttérmormolássá szelídültek. Mi lett volna, ha Poncelet sérülést okoz neki? Mi lett volna, ha megszerzi a fegyverét? Tisztában volt ezzel bárki is? A rendőregylet úgy döntött, hogy kifizeti Fourcade helyett az eljárás díját. Annie azon morfondírozott, vajon arról nem szavaztak-e, hogy őt megölessék. Őt nem hívták meg a gyűlésre. Műszakváltás volt – a férfiak ki-be jártak az öltözőből, és az eligazító környékén őgyelegtek. Ez a marháskodás ideje, és ilyenkor szoktak egy erős kávé fölött vicceket mesélni. A laza mosolyok az arcokra fagytak, majd eltűntek, amikor Annie megérkezett a hallba. – Mi van? – kérdezte, mindenkinek címezve a szavait. – Csalódottak vagytok, hogy még egy darabban láttok? – Amiatt vagyunk csalódottak, hogy egyáltalán látunk – mormolta Mullen. – Igen? Most már akkor tudod, hogy mit érez minden nő, amikor te a közelébe kerülsz, Mullen – vágott vissza. – Mit képzeltél? Hogy a rádiód segítségével megakadályozod, hogy bejelentkezzem, attól én mar el is tűnök? – Nem tudom, miről beszélsz, Broussard. Hisztérikus vagy! – Nem, csak mérges vagyok. Ha bajod van velem, akkor légy férfi, és tisztázd velem, ahelyett, hogy ezt a gyerekes marhaságot műveled… – Te vagy a bajom vágott vissza a férfi. – Ha nem tudsz megbirkózni az üggyel, akkor mondj fel! – Meg tudok vele birkózni. Éppen a munkámat végeztem… – Mi a fene folyik itt? – üvöltötte Hooker, és hozzájuk lépett. Annie túl dühös volt, hogy a körülményeket mérlegelje, úgyhogy az őrmesterhez fordult. – Valaki elfedi a rádióadásaimat. – Marhaság mondta Mullen. – Valami gond lehet a rádiójával – mondta Hooker. Annie legszívesebben belerúgott volna. – Milyen érdekes, hogy most hirtelen nem kapok működőképes rádiót! – Rossz hullámok vannak körülötted, Broussard – tette hozzá Mullen. – Lehet, hogy a melltartódban lévő drót zavarja a vételt. Hooker rábámult. – Fogd be a szád, Mullen! – Nem a rádióval van baj – mondta Annie. – A hozzáállásotokkal. Úgy viselkedtek, mint egy csomó elkényeztetett kisfiú, akinek elrontottam a játékát. Valaki megszegte a törvényt, és én leállítottam. Ez a munkám. Ha ezzel bajotok van, akkor nem vagytok méltóak az egyenruhára. – Tudjuk, hogy ki nem méltó rá – morogta Mullen. Néma csend. Annie egyikről a másikra nézett, de csak merev arcokat látott maga előtt, és mindenki kerülte a tekintetét. Lehet, hogy nem mindenki érzett teljesen úgy, mint Mullen, de senki sem állt ki mellette. Végül Hooker szólalt meg. – Ha van rá bizonyítéka, Broussard, hogy valaki nem viselkedett magával tisztességesen, akkor nyújtson be panaszt. Különben meg hagyja abba ezt az átkozott nyávogást, és írja meg a jelentést arról a részeg pasasról! Senki nem mozdult, amíg Hooker el nem tűnt az irodájában. Aztán Prejean és Savoy is eloldalogtak, elsőként lépve ki a csoportból. Mullen elindult az előcsarnokba, és Annie felé hajolt távoztában. – Igen, Broussard – mormolta. – Hagyd abba a siránkozást, vagy valakitől olyat kapsz, ami miatt siránkozhatsz!

– Ne fenyegess, Mullen! A férfi tettetett félelemmel felhúzta a szemöldökét. – Mert mit csinálsz? Letartóztatsz? – Kőkemény volt az arckifejezése. – Nem tartóztathatsz le mindannyiunkat.

14 Késő július: Pam közli a többiekkel az irodában, hogy el akar válni Donnie-tól. Február óta külön élnek. Renard elkezd érdeklődni iránta. Néha beugrik az ingatlanügynökségre egy kis beszélgetésre, kimutatja, hogy kedveli Pamet. Augusztus: Renard tolakodóvá válik. Virágot és kisebb ajándékokat küldözget neki, elhívja ebédelni, meghívja egy italra. Pam csak úgy megy el vele, ha nincsenek kettesben, és megmondja Renardnak biztos akar lenni abban, hogy a férfi nem érti félre a barátságukat; bár azt bevallja, jólesik neki, ahogy a férfi udvarolgat. De azért hangsúlyozza, hogy ők ketten csak barátok Késő augusztus: Pam otthon telefonhívásokat kap. amelyek során senki nem szól bele a kagylóba, vagy csak lihegés hallatszik a vonal másik végén Szeptember: Apróságok tűnnek el Pam irodájából és az otthonából Egy papírnehezék, egy üveg parfüm, egy kis bekeretezett fotó, amely őt magát és a lányát, Josie-t ábrázolja, egy hajkefe. Nem tudja kinyomozni, hogy mikor tűntek el ezek a dolgok. Renard továbbra is ott ólálkodik, még jobban kimutatja vonzódását, amit a nő túlzónak talál, és nem fogad szívesen. Pam elkezdi kényelmetlenül érezni magát a férfi jelenlétében. A telefonhívások folytatódnak. 09.25.: Munkába menet Pam észreveszi, hogy kiszúrták a kocsija abroncsait (az autó egy kulcsra nem zárt garázsban pihent). Felhívja a rendőrséget. Mullen veszi a hívást. Pam elmondja a Renarddal kapcsolatos kétségeit, de nem tud bizonyítékot felmutatni arra nézve, hogy a férfi bármiféle bűncselekményt elkövetett volna. Az állítólagos zaklatás kivizsgálásával megbízott nyomozó Stokes lesz. 10.02. hajnali egy óra: Pam bejelenti, hogy valaki ólálkodik a háza körül. Nem találnak gyanúsítottat. Renardot kikérdezik az esettel kapcsolatban. Tagadja, hogy bármiféle köze lenne az ügyhöz. Kifejezésre juttatja, hogy mennyire aggódik Pamért 10.03.: Renard meglátogatja Pamet az irodájában, és személyesen biztosítja törődéséről. 10.09. hajnali 1:45: Pam újra azzal hívja fel a rendőrséget, hogy valaki ólálkodik a háza körül. Nem találnak gyanúsítható személyt. 10.10.: Amikor Josie az iskolabuszhoz indul, egy kibelezett mosómedve maradványaira bukkan a bejárati ajtó előtti lépcsőn. 10.11.: Renard újra meglátogatja Pamet az íródában, és újból közli vele, mennyire aggódik az ő és Josie biztonságáért. Pam ijedten felszólítja, hogy hagyja el az irodát. Az ott várakozó ügyfelek is megerősítik a nő meglehetősen rossz idegállapotát.

10.14. Amikor Pam megérkezik az irodájába, egy halott kígyót talál az íróasztalfiókjában. Még ugyanazon a napon Renard keresi fel, és újra elmondja aggodalmait. Mond valami olyasmit, hogy egy egyedülálló nőnek, mint amilyen Pam is, sokkal több oka van a félelemre, mert sok minden történhet vele. Pam ezt fenyegetésnek veszi. 10.22.: Hazaérvén a munkából, Pam felfedezi, hogy a házban vandál pusztítást végzett valaki: a ruhákat széttépték, az ágyneműt kutyaürülékkel kenték be, a Pamet ábrázoló fotókat megrongálták. Nem találtak az elkövetőkre utaló ujjlenyomatokat a helyszínen. Nem voltak szemtanúk. Pam felhívja az Acadiana Biztonsági Szolgálatot, hogy szereljenek be egy riasztót a házba. Később észreveszi, hogy egy tartalék kulcscsomó hiányzik, amin a ház és az iroda kulcsait tartotta. Nem tudja felidézni, hogy mikor látta utoljára. 10.24.: Renard egy értékes gyöngysort ajándékoz Pamnek a születésnapjára. Pam nagyon mérges lesz, és az irodában feltárja Renard előtt, hogy a férfit gyanúsítja mindennel, visszaad neki minden ajándékot, amit augusztus és szeptember folyamán addig kapott a férfitól. Renard szemtanúk előtt utasítja vissza a vádakat. 10. 24.: Pam egy Renard elleni korlátozó végzés ügyében beszél egy ügyvéddel, Thomas Watsonnal. 10.27.: Watson Pam nevében benyújt a bírósághoz egy indítványt, amelyben kéri, hogy hozzanak korlátozó végzést Marcus Renard ellen. A kérést megfelelő indokok hiányában visszautasítják. Edwards bíró visszautasítja, hogy „befeketítse egy férfi hírnevét” „ egy nő megalapozatlan paranoiás képzelgései” miatt. 10.31.: Pam meglátja az ólálkodót a ház körül. Megpróbálja felhívni a rendőrséget. A telefonja süket. A mobiltelefonnal próbálkozik. Gyanúsítottat nem találnak. A telefonvezetéket elvágták. A ház hátsó ajtaját emberi ürülékkel szennyezték be. 11. 07.: Bejelentés érkezik, hogy Pam Bichon eltűnt. Annie átnézte a jegyzeteit. Így időrendbe téve az eseményeket, minden olyan egyszerűnek, olyan nyilvánvalónak tetszett. Tipikus példája, hogyan hatalmasodik el valakin valami. Vonzódás, kötődés, hajsza, komplexus, egyre növekvő gyűlölet a visszautasítás miatt. Miért nem látta ezt valaki, hogy megállíthassa? Mert semmi más nem volt adott, csak a séma. Nem lehetett Renardot összefüggésbe hozni az ólálkodóval. A Pam vádaskodásaira adott látszólagos reakciója a meghökkenés és a megbántottság volt. Honnan lehetett volna gondolni, hogy valaha is kezet emel a nőre? Renard a nő halálát megelőző hónapokban egyszer sem mutatott dühöt vagy ellenséges érzületet a kollégái előtt Pam iránt. Pont ellenkezőleg. Pam volt az, aki panaszkodott a barátainak Renardra. Azok szemtől szemben a támogatásukról biztosították, a háta mögött azonban megkérdőjelezték józan eszét. A férfi annyira ártalmatlannak tűnt. Azzal, hogy a feje felett ott lógott a válás fenyegető valósága és az, hogy mindez potenciálisan veszélyeztetheti az üzleti ügyeit, Donnie Bichon sokkal valószínűbb jelölt volt a gonosztevő szerepére. De Pam ragaszkodott ahhoz, hogy Renard volt az ólálkodó. Micsoda rémálom, gondolta Annie. Hogy Pam tudván tudta, hogy ez a férfi fenyegetést jelent számára, és mégsem tudott meggyőzni erről senkit. Annie felállt a konyhaasztaltól, hogy körbejárja a lakást. Fél tíz volt. Egy órát bámulta azokat a feljegyzéseket, összehasonlítgatva az újságcikkeket, illetve a magazinokban a leselkedőkről előforduló részleteket. Végig nyomon követte az ügyet – nem amiatt, hogy kötelességének érezte volna, hanem mert jó gyakorlásnak gondolta ahhoz, hogy egyszer nyomozó váljék belőle. Beszerzett egy háromgyűrűs kapcsos irattartót. Ha nem lettek volna benne lefűzve az újságkivágások, akkor meglehetősen vékonyka dosszié lett volna. Nem kérdezett ki senkit. Nem az ő ügye volt. Ő csak egy egyszerű rendőr volt.

Fourcade-nek valószínűleg két jegyzetfüzete is volt – gyilkossági füzete, ahogy a detektív hívta őket. De Fourcade-et is levették az ügyről. És így Chaz Stokes maradt egyedül az ügy irányításával megbízott személy. Ő volt az is, akit eredetileg megbíztak a zaklatás kivizsgálásával. Ha akkor sikerült volna valami apró nyomra bukkannia, akkor Pam talán még ma is életben lenne. Annie képtelen volt egy helyben maradni. Szokásával ellentétben lassú, óriási léptekkel járkált fel-alá a kávézóasztal hosszában. Az asztal egy másfél méteres, kitömött alligátor hátán egyensúlyozó üveglap volt. Az állat régebben Sos boltjának plafonjáról lógott, míg egyszer a kötél elszakadt, egyenesen egy turista fejére. Annie befogadta az alligátort, mint valami kivert kutyát, és elnevezte Alphonse-nak. Ide-oda járkált Alphonse előtt, és a helyzetet mérlegelte, nem is véve figyelembe a néha megcsörrenő telefont. Hagyta, hogy az üzenetrögzítő feleljen – úgyis csak riporterek és más kíváncsiskodók. Most senkivel nem akart beszélni. Senki nem tud neki segíteni abban, hogy igazságot szerezhessen Pam Bichonnak. Lehet, hogy rábeszélhette volna Fourcade-et, engedje meg, hogy besegítsen a nyomozásba, de az még a Renard-féle incidens előtt volt. Most Stokesé az ügy, és ő soha nem fogja Stokest kérlelni. Akkor se tenné, ha nem tartóztatta volna le Fourcade-et. Stokes sose tudta túltenni magát azon, hogy ő nem találta ellenállhatatlannak. Nem hagyta annyiban. Először, mikor Annie egyszerűen és udvariasan azt felelte „nem, köszönöm”, akkor Stokes ezt kihívásnak vette, aztán később már a személye elleni sértésnek. Végül már azzal vádolta meg Annie-t, hogy fajgyűlölő. – Azért csinálod, mert fekete vagyok, ugye? – vádolta meg a lányt. A Voodoo Lounge parkolójában voltak. Forró nyáréjszaka volt, rengeteg bogárral, és denevérrel, akik azért gyülekeztek, hogy a bogarakat elkapják. A déli égbolton egy villám hasított keresztül az öböl fölött. Annyira párás volt a levegő, hogy úgy érezte magát mindenki, mintha szorosan bársonyba burkolták volna. Egy csoporttal mentek le a bárba, mint már máskor is. Egy csoport zsaru, akik egy kicsit lazítani akarnak. Stokes túl sokat ivott, egy csomót szájalt arról, hogy Annie frigid, míg a végén a lány felháborodva kisétált. Szájtátva állt a férfi vádaskodása előtt. – Gyerünk! Akár be is vallhatod. Nem akarod, hogy egy félvér fiúval lássanak. Nem akarsz egy niggerrel lefeküdni. Mondd ki! – Te hülye vagy! – jelentette ki a lány. – Miért nem tudod megérteni, hogy egész egyszerűen nem vonzódom hozzád? És miért nem vonzódom hozzád? Nézzük csak az okokat! Lehet, hogy azért, mert körülbelül annyira vagy érett, mint egy középiskolás srác. Vagy hogy akkora az egód, mint maga Arkansas. De az is lehet, nem bírom, hogy nem lehet elbeszélgetni veled semmiről, csak saját magadról. Ennek az egésznek semmi köze ahhoz, hogy milyen emberek kapaszkodnak a családfádon. – Kapaszkodnak? Mint a majmok? Majmoknak nevezed a családtagjaimat? – Nem! A férfi közelebb lépett Annie-hez, az arca vörös volt a dühtől. Aztán egy autó érkezett a parkolóba, és néhány ember jött ki a bárból, úgyhogy a kettejük közötti feszültség hirtelen elpattant, mint egy vékony ágacska. A jelenet annyira elevenen élt Annie emlékezetében, hogy szinte most is érezte az éjszaka melegét a bőrén. Kinyitotta a nappalija végében lévő erkélyajtót, és kilépett a kicsinyke balkonra. Mélyen belélegezte a nedves és hűvös levegőt, és a mocsár gazdag illatát. A hold ezüstösen ragyogta be a víztükröt, és kirajzolta minden egyes ciprusfa titokzatos körvonalát. Furcsa, még soha nem gondolt rá, de egy kissé hasonlatos a helyzete Pam Bichonéhez. Ha valaki, akkor ő tudja, hogy milyen az, ha egy férfi nem fogadja el a visszautasítását. Stokes. A. J. És Sos bácsi is, ha úgy vesszük. Csak az a különbség köztük és Renard között, ami az épelméjűség és a megszállottság között. – Férfiak – mondta ki hangosan a fehér macskának címezve szavait, amelyik felugrott az erkélykorlátra, hogy magára vonja a lány figyelmét. – Nem tudunk élni nélkülük, még egy befőttesüveget sem tudunk nélkülük kinyitni. A macska nem nyilvánított véleményt.

Ha igazságos akart lenni, be kellett vallania, hogy nemcsak férfiak jöhettek szóba. Néha nők is lesben álltak. Újabb kutatások kimutatták, hogy ezek az emberek képtelenek voltak elszakadni attól, amire a komplexusuk irányult. Az ösztön, a rögeszme mindig előtört. Egyszerű rögeszmések, ahogy a pszichiáterek nevezték őket. Ezek a nők és férfiak nagyon gyakran teljesen normálisnak látszottak. Doktorok, ügyvédek, autószerelők egyaránt akadtak közöttük. Nem számított az iskolai végzettség, az intelligenciaszint. De a rögeszméjüktől függően az agyuk valahogy fordítva volt bekötve. Néhányuk esetében más is kifejlődött, az úgy nevezett erotománia, ami egy olyan állapot, amikor a beteg azt képzeli, és ténylegesen hiszi, hogy romantikus kapcsolat alakult ki ő maga és rögeszmés vonzódásának tárgya között. Egy egyszerű megszállott, vagy erotomán – vajon melyik illik jobban Marcus Renardra, töprengett Annie. Hogyan képes a férfi ezt – bármelyik is ő e kettő közül – elrejteni a környezete elől? Valahol kinn, a mocsárban egy alligátor érdes hangon felkiáltott. Majd egy nutria visítása hasított át a levegőn. Olyannak tűnt, mint egy nő sikolya. A hangtól felborzolódtak Annie idegszálai. Lehunyta a szemét, és Pam Bichont látta maga előtt a földön fekve; a holdfény beomlik az ablakon, és rávetül a nő meztelen holttestére. És valahol a tudata mélyén Annie szinte hallotta Pam sikoltásait… és Jennifer Nolan sikolyát… és azokét az asszonyokét, akiknek életét négy évvel ezelőtt a Mocsári Fojtogató oltotta ki. A halottak sikolya. – Hideg van ott, nem? – Hol? – Arnyékországban. Libabőrös lett Annie háta. Visszalépett a lakásba, becsukta az ajtókat, és be is zárta őket. – Szép helyen lakik, 'Toinette. A lány szíve majd' kiszaladt a torkán. Hátraperdült. Fourcade állt belül a bejárati ajtóban, a fáinak támaszkodva, a bokáit keresztbetéve, keze bőrdzsekije zsebében. – Mi a fenét keres itt? – Nem túl biztonságos ez a zár az ajtaján. – A férfi megrázta a fejét szemrehányásképpen, miközben ellökte magát a faltól. – Azt hinné az ember, hogy egy zsarunak több esze van. Főleg egy női zsarunak, hm? Megtévesztőén lustán mozdult a lány felé. Annie még így is, hogy egy fél szoba választotta el őket egymástól, érezte a belőle áradó feszültséget. Annie lassan oldalt lépett, hogy közéjük kerüljön a kisasztal. A fegyvere a katonai zsákjában volt, amit a bejáratnál hagyott. Óvatlan volt. Az egyedüli reménye az, ha sikerülne kimenekülnie a házból. Na, és akkor hogyan tovább? A bolt kilenckor bezárt. Sos és Fanchon háza majdnem százméternyire volt, és különben is, minden második pénteken táncolni mennek. Lehet, hogy sikerülne eljutnia a dzsiphez. – Mit akar? – kérdezte, és az ajtó felé araszolt. A kulcsai a villanykapcsoló mellett lógtak egy akasztón. – Engem is meg akar verni? Még nem követte el a mára kiszabott napi bűneit? Meg akar szabadulni a szemtanújától? Nagyon is jól kellene tudnia, hogyan béreljen fel erre valakit. Maga lenne a legnyilvánvalóbb gyanúsított. Fourcade hidegvérrel úgy tett, mint aki meglepődik. – Most azt hiszi, hogy én maga az ördög vagyok, ugye, 'Toinette? Annie az ajtó felé vetette magát, egyik kezével a kulcsok felé nyúlt, de leejtette őket a padlóra. A másikkal megragadta a kilincs gombját, elfordította, megrántotta. De az ajtó nem engedett. Aztán Fourcade már ott volt rajta, csapdába zárta őt, mindkét kezét az ajtóra szorítva a lány két oldalán. – El akar hagyni, 'Toinette? A lány érezte Fourcade leheletét hátul a nyakán, kissé whisky illatú volt. – Nem túl vendégszerető, chère – mormolta. Annie reszketett. És a férfi élvezte, a szemétláda. Megpróbált úrrá lenni a remegésén, kényszerítette magát, hogy megforduljon, és szembenézzen a férfival. Az olyan közel állt hozzá, ahogy csak nagyon intim helyzetben szokás. – Rengeteg megbeszélnivalónk van. Például, ki küldte magát oda a Laveau-hoz aznap éjjel?

Nick héjaként figyelte a lány arcát, akinek akaratlan reakciója kiütközött: meglepetés vagy döbbenet, egy csipetnyi zavarodottsággal fűszerezve. – Mit gondolt, 'Toinette? Hogy túl részeg vagyok ahhoz, hogy rájöjjek? – Mire? Fogalmam sincs, hogy miről beszél. A férfi szája gúnyos mosolyra görbült. – Hat hónapja vagyok ezen az osztályon, és soha nem szólt hozzám egy szót sem. Aztán hirtelen megjelenik a Laveau-ban, egy csinos kis ingben, a szempilláit rezegtetve. A Bichon-ügybe akar beszállni… – Tényleg azt akartam. – Aztán ott terem az utcán. Egész véletlenül arra járt… – Én… – A pokolba is! – üvöltötte a férfi, amitől Annie összerezzent. Nick ezt is akarta. A lánynak volt oka, hogy féljen tőle. – Maga követett engem! – Nem követtem! – Ki küldte? – Senki! – Beszélt Kudrow-val. Ő csinálta ki ezt az egészet? Nem hinném, hogy Renard tapsikolt volna örömében. Mi van, ha késsel vagy pisztollyal támadok rá? Hülye lenne kockáztatni, csak hogy engem kicsináljon. És nem hülye. – Senki… – Vagy lehet, hogy ez lett volna Kudrow szerint az igazság, hm? Neki tudnia kell, hogy Renard bűnös. Tehát Kudrow kicsinálja, hogy mentse a saját hírnevét. Úgy rendezi, hogy én megöljem Renardot. Renard meghal, engem pedig bekasztliznak, kapok huszonöt évtől egészen életfogytiglanit. Nem normális, gondolta Annie. Már megtapasztalta, hogy a férfi mire képes. A katonai zsákra nézett, ami a padon feküdt. Hatvan centire. A cipzár nyitva volt. Ha elég gyors…és elég szerencsés… – Fogalmam sincs, hogy miről beszél – mondta, és megpróbálta szóval tartani a férfit, hogy időt nyerjen. – Kudrow megpróbál összeugrasztani engem és az osztályt, hogy ne fordulhassak senkihez, csak hozzá. De akkor se dolgoznék neki, ha rúdarannyal fizetne. Úgy tűnt, Fourcade meg sem hallja a lányt. – Megkockáztatná-e mindezt – tűnődött magában. – Ez itt a kérdés. Persze csak addig kellene fizetnie a zsarolásért, míg meg nem hal, és az nemsokára bekövetkezik… Minden erejét beleadva Annie belevágta a jobb térdét a férfi ágyékába, és a padlóra vetette magát, amikor Fourcade hátratántorodott, és szitkozódva összegörnyedt. – Fils de putain! Merde! A francba! Kérlek, kérlek, kérlek! Annie belenyúlt a zsákba, és a Sig után kotorászott. De az ujjai csak a pisztolytokot tapogatták. – Ezt keresi? A Sig feltűnt a szeme előtt, méghozzá Fourcade tenyerében, az egyik ujját bedugta a ravaszvédő kengyelbe. Térdre vetette magát a lány mögött, és a hajánál fogva hátrahúzta annak fejét, majd nekifeszítette a testét a lányénak, odaszögezve őt a padhoz. – Aljas módszerekkel küzd, 'Toinette – mormolta – , de egy nőben szeretem ezt. – Csessze meg, Fourcade! – Mmm… – búgta a férfi, és nekifeszült Annie-nek, érdes arcát a lányénak szorítva. – Ne adjon ötleteket, 'tite belle. Lassan felállt, a keze még mindig a lány hajában, őt is magával húzta. – Nem az a kimondott háziasszony, 'Toinette – jegyezte meg, és a konyha felé irányította, ahol hívogató fény égett. – Még csak hellyel sem kínált. – Bocs, de meghúztak háztartási ismeretekből.

– De bizonyára van érzéke máshoz. Mondjuk a lakásszépítéshez, ahogy nézem. Csodálkozva nézett körül a kis konyhában. Valaki egy táncoló alligátort festett az ősrégi hűtőszekrény ajtajára. Egyforma pléhdobozok álltak a pulton, lépcsőzetesen elrendezve. A műanyag falióra egy fekete macskát formázott, amelynek a farka és a szeme előre-hátra mozgott minden egyes eltelt másodperccel. A krómlábú asztal mellől egy szék ki volt húzva. Fourcade leültette a lányt. Felkapta az asztalon heverő tollat, amit Annie hagyott ott nemrégen, és a pulthoz ment. Annie csak bámult rá. A vadság jórészt eltűnt a szeméből, de attól még ugyanolyan átható maradt a férfi tekintete. Karba font kézzel állt előtte, és Annie fegyvere úgy lifegett óriási kezében, mint valami játékpisztoly. – Hol is tartottunk, mielőtt megpróbálta felnyomni a golyóimat a hátsó fogaim mellé? – Ó… valahol az érzékcsalódás és az elmezavar között félúton. – Kudrow volt? Megvette Stokest és magát? – Stokest? – Mi? Azt hitte, maga fölözi le az egészet? Stokes cipelt oda, abba a bárba. Oda soha senki nem jár. Azért, hogy távol legyünk mindenkitől, azt állította. És a Bowen&Briggs történetesen pont ott van szemben. Milyen kibaszottul kényelmes. És aztán jön a kis 'Toinette, és szemmel tart, míg Chaz boldogan útjára megy. – Miért hagynám, hogy Kudrow megvegyen engem? – kérdezte. Hiábavaló kísérlet lenne, bár nem ok nélküli, gondolta. – Nem a maga karrierje az egyetlen, ami itt kerékbe törik, tudja? Mielőtt ennek az egésznek vége lenne, én már cellákat fogok takarítani. Kudrow-nak nincs annyi pénze, hogy ezt jóvátegye. Nick félredöntötte a fejét, úgy nézett Annie-re. Egész nap nem evett, csak a düh és a csalódottság meg a gyanú táplálta, és az egészet néhány korty whiskyvel öblítette le. És most valami sötét és gyalázatos valami volt készülőben. Suttogva ejtette ki a száján a nevet. – Duval Marcotte. A szemétláda. Helyükre kerültek a kirakós játék darabjai. Az esetek hasonlatossága illik Marcotte gúnyhoz való vonzódásához. És az egyszer biztos, hogy az az ember tudja, hogy kell egy zsarut megvenni. A bíróságon látott New Orleans-i riporter arca ködlött fel előtte. A fenébe. Látnia kellett volna előre, hogy ez lesz! Lecsapott Annie-re, az pedig hátrafeszült a székben. – Mit adott magának? Mit ígért? – Duval Marcotte? – kérdezte Annie hitetlenkedve. – Maga megőrült? Jézusom, jótól kérdezem! Nick a lány arcába hajolt, úgy lengetve a Siget, mintha az ujjának a meghosszabbítása lenne. – Ellopja a maga lelkét, chère, vagy még rosszabb. Azt hiszi, én vagyok az ördög? Ő az ördög! – Duval Marcotte az ördög – ismételte Annie. – Duval Marcotte, az ingatlanmágnás New Orleans-ből? Az emberbarát? – Az a szemétláda – morogta Nick a pult mellett lépkedve. – Akkor kellett volna kinyírnom, amikor volt rá lehetőségem! – Nem ismerem Duval Marcotte-ot, csak a hírekben láttam. Senki nem vett meg engem. Rossz helyen voltam rossz időben. Már megbántam, higgye el! – Nem hiszek a véletlenekben! – Nos, sajnálom, de nincs más magyarázatom! – kiáltotta Annie. –Lőjön le, vagy hagyjon békén! A lehetőségeket latolgatva magában Nick felemelte a karját, és megvakarta a füle tövét a pisztoly csövével. – Jézusom! Jobban tenné, ha óvatosabb lenne azzal az izével! – kiáltott rá Annie. – Ha nem lő le, akkor jobban szeretném, ha nem kellene lekaparnom az agyát az asztalomról! – Mi? A pisztoly? – Megpörgette az ujja körül. – Nincs megtöltve. Úgy éreztem, túlságosan csábító lett volna. Megkönnyebbülés söpört végig a lányon, és megdörzsölte az arcát.

– Miért pont én? – Én is ezt kérdezem. – Mindent elmondtam magának, amit tudtam, ami pontosan egyenlő a semmivel. Éppúgy nem vagyok Chaz Stokes társa, mint ahogy nem lennék egy olyan valakié, mint Marcotte. Stokes gyűlöl engem. Különben is, ki állít fel egy olyan csapdát, ami teljesen azon a valakin áll vagy bukik, akinek szánják? Ez marhaság! Ha valaki tőrbe akarta volna csalni magát, akkor miért nem ölte meg Renardot, és rendezte úgy a dolgokat, mintha maga lenne a tettes? Na ezt kapja ki! Miért nem fordul a szépen kifundált összeesküvés-elméletével Oliver Stone-hoz? Lehet, hogy megfilmesíti. Félretéve az üres pisztolyt, Nick visszadőlt a pultnak. – Hát, jó nagy szája van, chère. – Ha terrorizálnak, az kihozza belőlem a boszorkányt. Nick majdnem elnevette magát. Amikor erre ráébredt, legalább annyira meglepődött, mint amennyire Annie Broussard meglepte. Összeszorította az ajkát, és a lányra bámult. Az viszonozta a pillantását, méltatlankodva, dühösen. Ha olyan ártatlan volt, mint amilyennek vallotta magát, akkor a lány valószínűleg azt hiheti, hogy ő elmebeteg. Ez rendben van. A látható elmezavarnak vannak előnyei. – Meséljen el nekem valamit – mondta Annie. – Önszántából ment akkor éjjel a Bowen&Briggshez? Nick a telefonhívásra gondolt, de a való igazat mondta. – Igen. – És saját maga döntött úgy, hogy agyonveri Renardot? A férfi újra habozott, mivel a válasz nem volt olyan egyszerű, és visszagondolt azokra az emlékképekre, amik akkor éjjel, mint valami tűzijáték, az agyába tolakodtak, fellobbanva. De végül csak egyféleképpen felelhetett: – Oui. – Akkor hogyan lehetne ez az egész bárki más hibája? Annie várt a válaszra. Eddig a férfi nem tűnt olyan embernek, aki kibújna a felelősség alól. De azt se hitte, hogy őrült lenne. – Nem Stokes küldte abba az utcába – mondta. – Senki nem szegezett pisztolyt a fejének. Megtette, amit tett, és én, szerencsétlenségemre, elkaptam magát. Hagyja abba, hogy megpróbálja másra hárítani a felelősséget! Maga döntött, és most viselje a következményeket! – C'est vrai – mormolta. A tomboló energia egy szempillantás alatt elpárolgott, és úgy tűnt, a férfi mélyen, belül megnyugodott. – Tettem, amit tettem. Elveszítettem a fejem. Nem ismerek olyan embert, aki jobban megérdemelné a verést, mint Renard, és nem érzek megbánást amiatt, hogy gondoskodtam róla, hogy meg is kapja; csak amiatt, ahogy ez az egész az életemre hatással lesz. – Nem volt helyes, amit tett. – Végül az erőszak győzelmet arat önmaga felett. Én magam is csalódtam magamban aznap éjjel – vallotta be. – De az erőszak minden megjelenési formája afelé irányul, hogy fenntartsa önmagát, mais oui! Ha összeütközésbe kerülsz természetes állapotával, akkor ellenáll. Alapjában véve nem nagyon támogatom a ne cselekedj filozófiáját. És itt rejlik a problémám lényege. Újra meglepte a lányt hirtelen változásával. A dühöngő őrültből egyszerre filozófus lett. – Azt vallotta, hogy nem bűnös – mondta Annie. De most bevallja, hogy az. – Semmi nem olyan egyszerű, chère. Ha priuszom lesz, örökre elveszítem a munkámat. Nem volt választási lehetőségem. – Egy emberi lény ellenállása az erőszak természetes állapotával szemben. A férfi váratlanul elmosolyodott, sebtében, és egy szívdobbanásnyi ideig rendkívül jóképű volt. – Könnyen tanul, chère. – Miért csinálja ezt? – Mit?

– Hogy chère-nek szólít, mintha csak legalábbis százéves lenne. Ez alkalommal a férfi mosolya szomorú volt, szinte elfintorodott. Lassan a lányhoz lépett, és felemelte az arcát. – Mert az is vagyok, jeune fille, olyasféleképpen, ahogy maga soha nem lesz az. Ahogy lehajolt, olyan közel volt, hogy Annie minden egyes évet, gondot ki tudott olvasni a férfi szeméből. Nick hüvelykujja végigsimította Annie alsó ajkát, mire a lány ijedten elfordította az arcát. – Szóval, mi ez az ügye Duval Marcotte-tal? – kérdezte, és kicsusszant a székből, és az asztal másik végére állt. – Személyes ügy – felelte a férfi, és leült. – Az előbb elég gyorsan kibökte a nevét. – Akkor azt hittem, maga is benne van. – Tehát akkor fel vagyok mentve a gyanúsítgatás alól? – Egyelőre. – A férfi figyelme az asztalon szétterített papírok felé fordult. – Mi ez az egész? – A Bichon-gyilkossággal kapcsolatos feljegyzéseim. – Szép lassan közelebb merészkedett a férfihoz. Miért gondolja, hogy Marcotte-nak köze lehet a dologhoz? Van valami köze a Bayou Ingatlanügynökséghez? – Eddig még nem találtam kapcsolatot. Minden olyan egyszerűnek tűnik – mondta Nick, és közben gyorsan átfutotta, amit Annie összeszedett eddig. – Miért csinálja ezt? – Mert érdekel, hogy mi történik. Azt akarom, hogy a gyilkos törvényesen elnyerje büntetését. Legalábbis erre gondoltam – szerdáig. Jelen pillanatban fájdalommal be kell vallanom, hogy bíztam a képességeiben. Most, hogy Stokes vezeti a nyomozást, és a figyelem elterelődött az ügyről, már nem vagyok benne olyan biztos, hogy Pamnek igazságot szolgáltatnak. – Nem bízik Stokesban? – Szereti lazán venni a dolgokat. Abban sem vagyok biztos, hogy képes tisztázni az ügyet. Nem tudom, hogy ha lenne is elég tehetsége hozzá, elővenné-e. És most maga azt mondja, hogy lehet, hogy ő állította a csapdát. Miért tenne ilyet? – Pénzért. Az nagy mozgatórugó. – És ki az ebben az ügyben, aki magát Renard és Kudrow mellett szeretné látni? A férfi nem felelt, de a név gyökeret vert az agyába, mint egy szál kiirthatatlan gaz. Duval Marcotte. A férfi, aki tönkretette őt. Annie közelebb ment a pulthoz. – Iszom egy kávét – mondta olyan nyugodtan, mintha ez az ember nem tört volna be a házába, és nem szorított volna a fejéhez egy pisztolyt. De a keze remegett, mikor kinyitotta a csapot. Mélyen beszívta a levegőt, benntartotta, és a pulton lévő fém edénykéért nyúlt, és óvatosan leemelte a tetejét. Összerázkódott, amikor Fourcade újra megszólalt. – Nos, mit fog most tenni, 'Toinette? – Mire gondol? – Igazságot akar, de nem bízik abban, hogy Stokes eléri. Ha én egy köpésre megközelítem Renardot, akkor visszakerülök a dutyiba. Maga mit csinál? Hogyan próbál igazságot szolgáltatni? – Mit tehetnék? – kérdezte. Egy izzadságcsepp gyöngyözött a halántékán. – Én csak egy sima zsaru vagyok. Manapság még azt se hagyják, hogy a rádión beszóljak a központba. – Már eddig is a saját szakállára nyomozott az ügyben. – Csak nyomon követtem az ügyet. – Be akart szállni a nyomozásba. Botor módon engem kérdezett felőle. Maga nyomozó akar lenni, chère. Mutasson egy kis önállóságot! Már így is eléggé ügyesen beleütötte azt a csinos kis orrát oda, ahova nem kéne. Legyen bátor! – Ez elég bátor magának? – Annie hirtelen megfordult, kezében a tizenkét centi hosszú, kilencmilliméteres Kurz Back-Uppal, egyszer hozzáértően megpörgette a tárat, és Fourcade mellkasára szegezte a csövét.

– Ezt a kis édest a kávésibrikben tartom. A Rockford akták-ból lestem el. Nevezze átverésnek, ha akarja, Fourcade. Senki nem lesz nagyon meglepve, ha meghallja, hogy lelőttem, amikor betört a házamba. Azt várta, hogy a férfi dühös lesz, vagy legalább bosszankodik. Ehelyett hangos nevetésben tört ki. – Ez igen, 'Toinette! Erről beszéltem! Kezdeményezőkészség. Önállóság. Kreativitás. Bátorság. – Felállt a székből, és a lány felé mozdult. – Van muníciója. – Igen, és azonnal magába repítem. Maradjon ott, ahol van! Most az egyszer hallgatott rá, és vagy hatvan centi távolságot tartott a pisztoly csövétől, az egyik lába elöl, a keze kifakult farmerja derekánál. – Ki van rám akadva. – Ez eléggé enyhe kifejezés. Az osztályon mindenki úgy bánik velem, mintha leprás lennék, és ez maga miatt van. Maga szegte meg a törvényt, és engem büntetnek miatta. Aztán idejön a házamba, és… és megfélemlít. A kiakadva nem nagyon jó szó arra, amit érzek. – Majd túljut rajta, ha velem dolgozik – felelte a férfi egyszerűen. – Magával dolgozni? Még csak egy szobában se akarok lenni magával! – Ó, ez… Gyorsan mozdult, félre és felfelé ütötte a pisztolyt tartó kezet. A Kurz egy sorozatott lőtt a plafonba, és gipszeső hullott rájuk. Fourcade egy másodpercen belül megszerezte a fegyvert, és keményen leszorította Annie-t, a lány egyik kezét a háta mögé csavarva. – …nem igaz – fejezte be Fourcade a mondatot. Hirtelen elengedte a lányt, visszament az asztalhoz, és végigfuttatta tekintetét az ott heverő papírokon. – Én tudok magának segíteni. 'Toinette. Mi mind a ketten ugyanazt szeretnénk. – Tíz perce még azt hitte, hogy egy maga elleni összeesküvés részese vagyok. Még mindig nem biztos, hogy nem így van, emlékeztette magát Nick. De a lány nem vette volna a fáradságot, hogy ennyi papírt összeszedjen a Bichon-gyilkosságról, ha nem akarná igazán, hogy az ügy megoldódjon. – Azt akarom, hogy ez az ügy megoldódjon. Pokolba Marcus Renarddal. Ha tényleg azt akarja, hogy igazságot szolgáltassanak Pam Bichonnak és a lányának, akkor forduljon hozzám! Tízszer annyi anyagom van, mint amennyi itt hever az asztalon: vallomások, panaszok, fotók, laborjelentések. A seriff irodájában meglévő összes papír másolata. Pontosan ez az, amit akart, gondolta Annie: Fourcade-del dolgozni, hogy hozzáférjen az ügyhöz, hogy megpróbálhassa; Josie kedvéért, és azért, hogy lecsendesítse az elméjében jelenlévő, képzeletbeli sikolyokat. De Fourcade túlságosan állhatatlan, túlfeszített és kiszámíthatatlan. Bűnt követett el, és ő, Annie az, aki tönkretette. – Miért én? – kérdezte. – Magának jobban kellene engem gyűlölnie, mint a többieknek. – Csak ha eladott engem. – Nem tettem ilyet, de… – Akkor nem gyűlölöm magát – mondta egyszerűen Nick. – Ha nem adott el, akkor viszont a saját erkölcsi meggyőződése alapján cselekedett, nem törődve a következményekkel. Ezért nem gyűlölhetem. Ezért csak tisztelhetem. – Maga nagyon furcsa ember, Fourcade. A férfi a mellkasához érintette a kezét. – Egyedülállóan különleges vagyok, 'Toinette. Most örül? Annie azt sem tudta, hogy sírjon vagy nevessen. Fourcade az asztalra fektette Annie pisztolyát, és közelebb jött a lányhoz, újra komolyra váltva a szót. – Nem akarom ezt az ügyet kiengedni a kezemből – mondta. – Azt akarom, hogy Renard megbűnhődjék azért, amit tett. Ha nem bízhatok Stokesban, akkor nem dolgozhatok vele. Így csak

maga marad. Maga azt állította, úgy érzi, tartozik Pam Bichonnak. Ha ezt le is akarja róni, akkor csatlakozzon hozzám. Addig is… Fourcade lehajtotta a fejét. Annie-ben megállt a levegő. A várakozástól megfeszültek az izmai. Kissé szétnyíltak az ajkai, mintha csak azt felelnék a férfinak, hogy nem. Akkor a férfi két ujjal megérintette a homlokát, mintha csak szalutálna, megfordult, és kisétált a lakásból az éjszakába. – Jószagú Atyaúristen! – suttogta Annie. Csak állt ott, miközben múltak a percek. Végül kiment a lépcsőfordulóba, de Fourcade már eltűnt. Sehol egy autó hátsólámpája, nem hallatszott motorzúgás. Az egyedüli hang az éjszakai mocsár megszokott zaja: egy-egy éjjeli áldozatnak és támadójának a hangja, ahogy valami belecsobban a vízbe, és lebukik. Hosszú ideig csak bámult, kifelé az éjszakába. Gondolkodott. Meglepetést érzett. Kísértésbe esett. Meg volt rémülve. Arra gondolt, amit akkor éjjel Fourcade mondott neki, ott a bárban. Tartsa távol magát tőlük, 'Toinette… kiszívják az életet magúból. Ezt a férfit körüllengték az árnyak, a sötétség fura alakjai, és a váratlan fény. Mély nyugalom és vad energia. Durva volt, mégis elvhű. Nem tudta, mit gondoljon róla. Volt egy olyan érzése, hogy ha elfogadja a kihívást, akkor az egész élete megváltozik. Ezt akarja? Pam Bichonra gondolt, aki egyedül volt a gyilkosával, könyörületért esedező sikolyai belehasítanak az éjszakába, és senki ügyet sem vet rá, senki nem jön a segítségére. Azt akarta, hogy lezáruljon az ügy. Igazságot akart. De milyen áron? Úgy érezte, mintha egy másik dimenzió szélén egyensúlyozna, mintha a túloldalról fürkésző szemek követnék a döntésére várva. Végül bement, és nem is gondolta, hogy az a szempár valódi volt.

„Úgy érzem, mintha légüres térbe kerültem volna. Mint amikor visszatartom a lélegzetemet. Még nincs vége. Szerintem soha nem is lesz. Az egyik ember cselekedetei maguk után vonják egy másikét, az megint egy másikét, és így tovább, hullámszerűen. Tudom, hogy a hullám újra és újra meg fog érkezni, és magával ragad. Gondolatban látom is a véráradatot. Látom az álmaimban. Érzem az ízét a számban. Látom azt, akit legközelebb elsodor. Az áradat már elérte őt.”

15 A hívás 12:31-kor étkezett. Annie korábban kétszer is ellenőrizte az ajtókon a zárakat, és csak azután ment lefeküdni, de nem tudott aludni. A harmadik csengetésre felvette a telefont, mert egy hívás az éjszaka kellős közepén sokkal rosszabbat is jelenthetett, mint esetleg egy riporter. Lehet, hogy Sost és Fanchont baleset érte. Vagy a sok rokon közül valamelyik megbetegedett. Csak belehallózott a kagylóba. Senki nem válaszolt. – Óóó… egy lihegő, mi? – mondta, a párnájának dőlt, és azonnal Mullent képzelte a vonal másik végére. – Tudod, azon csodálkozom, hogy ti, pasasok, már nem kezdtetek hívogatni két nappal ezelőtt. Most a sima, agyatlan zaklatásról beszélek. Ahogy tőletek várni lehet. Meg kell hogy mondjam, azt vártam, hogy a „kibaszott kurva”-variációval jöttök majd. A nagydarab, arctalan rosszfiúk a vonal másik végén. Óh, nagyon meg vagyok ijedve! Egy szép jelzőt, egy káromkodást várt. De semmi. Maga elé képzelte Mullen meghökkent képét, és elmosolyodott. – A képzelőerő hiánya miatt kénytelen vagyok pontot levonni. De, gondolom, nem én vagyok az egyetlen nő, aki ezt mondja. Semmi. – Na, ez már kezd unalmassá válni, és holnap dolgoznom kell, de ezt úgyis tudod, nem? Annie az égnek emelte a szemét, miközben letette a kagylót. Egy lihegő. Mintha egy ilyen megijeszthetné őt azok után, amin ma este keresztülment. Leoltotta a lámpát, és azt kívánta, bárcsak ilyen könnyen kikapcsolhatná az agyát is. Hajnali ötkor még mindig az járt a fejében, hogy mi szól Fourcade ajánlata mellett és ellene. A fáradtságtól néha-néha álomba szenderüli az éjjel, de ez egyáltalán nem volt pihentető alvás, ilyenkor is csak nyugtalansággal teli álmok gyötörték. Végül feladta, nagy nehezen kikelt az ágyból. Sokkal pocsékabbul érezte magát, mint akkor, amikor éjfélkor lefeküdt. Hideg vizet fröcskölt az arcába, kiöblítette a száját, és felhúzta az edzéshez használt ruháit. Az agya képtelen volt megpihenni miközben végigcsinálta a rutinszerű nyújtó- és bemelegítő gyakorlatokat. Lehet, hogy Fourcade ajánlata egy bosszúra játszó összeesküvés része. Ha az osztályon lévő férfitársai annyira gyűlölik őt, hogy betartsanak neki, akkor Fourcade miért ne tenné? Ha nem adott el, akkor viszont a saját erkölcsi meggyőződése alapján cselekedett, nem törődve a következményekkel. Akkor ezért nem gyűlölhetem. Ezért inkább tisztelnem kell. Átkozott legyen, ha nem hisz benne, hogy a férfi tényleg komolyan gondolta! De akkor most ő ravasz, jó emberismerő, vagy egy átkozott bolond? Beakasztotta a lábát a megdöntött pad kengyelébe, és elkezdte a felüléseket. Minden reggel ötvenet csinált. Minden egyeset utálta. Duval Marcotte, a New Orleans-i mágnás elleni kirohanásai miatt Annie-nek végleg el kellett volna utasítania Fourcade-et. Még soha nem hallott egyetlenegy olyan botrányról sem, aminek bármi köze is lett volna Marcotte-hoz, és emiatt gyanakodnia kellett volna. Szinte mindenkit, aki hatalommal bírt New Orleans-ban, rendszeresen besároztak. A piszkos politikából szinte sportot űztek ezen a

környéken. Hogyan maradhatott Marcotte ilyen makulátlan? Mert olyan tiszta, mint Pat Boone… vagy mert olyan sötét, mint maga az ördög; Na és, mit számít? Minek foglalkozik Duval Marcotte-tal? Valószínűleg semmi köze nincs a Bichon-ügyhöz… kivéve azt az ingatlanügyes kapcsolatot. Annie leszállt a padról, és a korláthoz lépett Huszonöt felhúzódzkodást csinált minden reggel. Legalább annyira utálta, mint a felüléseket. Na és, ha Fourcade-hez fordul? A férfit felfüggesztették, és többrendbeli tettlegességgel vádolják Miféle összetűzésbe kerülhet ő most a seriffel vagy Pritchett-tel? Ő most a vád tanúja, az Isten szerelmére! Fourcade még a közelébe se jöhetne neki, és viszont. Lehet, hogy pont ezért tette az ajánlatot. Lehet, hogy Fourcade azt hitte, hogy így szerezhet némi előnyt, ha őt egy kicsit megpuhítja. Ha segít Annie-nek a Bichon-ügyben, és hagyja, hogy nyomozzon, akkor ő majd nem emlékszik olyan pontosan mindenre, ami azon az éjszakán a Bowen&Briggs előtt történt. De Fourcade nem tűnik olyan embernek, aki mentségeket keres. Nyersen őszinte, nem taktikázó, egyenes. Sokkal bonyolultabb, mint mondjuk a francia nyelvtan, teli rendhagyó szabályokkal és kivételekkel. Annie kiment a lakásból, lefutott a lépcsőn, át a parkolón. Egy földút vezetett a töltésre és arra a sóderral leszórt útra, amely idegenek elől le volt zárva. Minden reggel futott három kilométert, és minden lépésnek tudatában volt. A testét nem futásra teremtették, de ha arra hallgatott volna, amit a teste kívánt, akkor már akkora feneke lenne, mint egy lónak. A testedzés volt az ára minden egyes édességnek, amit rendszeresen elfogyasztott. És egyébként is, tudta, hogy egyszer még az életét mentheti meg, ha jó formában van. Na és, mi a helyzet Stokesszal? Lehet, hogy valaki megvette őt, vagy Fourcade egész egyszerűen paranoiás? De ha az is, az még nem jelenti azt, hogy valaki tényleg nem vetette magát utána. De Annie szerint semmi értelme nem volt egy ilyen, előre megrendezett csapdának. Az igaz, hogy Stokes vitte Fourcade-et a Laveau-ba, de aztán el is ment. Akkor meg honnan tudhatta volna biztosan, hogy Fourcade aztán a Bowen&Briggshez megy, hogy aztán ott szembeszálljon Renarddal? A telefonhívás. Fourcade-et valaki hívta telefonon, aztán elváltak. De ha Stokes rendezte így az egészet, akkor miért nem helyezett el egy szemtanút? Honnan tudhatná, hogy nem így volt? Lehet, hogy maga Stokes figyelte az egész játékot, valami civil alantasával az oldalán, arra várva, hogy aztán a vád tanúi lehessenek. A sors iróniája, hogy pont Annie botlott bele az egészbe. Ő és Fourcade így most egymást semlegesítik. Visszavánszorgott a lakásba, lezuhanyozott, és tiszta egyenruhát húzott, aztán lerohant a boltba, kezében egy Milky Wayjel. – Ez nem reggeli, te! – szidta meg Fanchon néni. Kiegyenesítette vékony testét, éppen a piros kockás viaszosvászon térítőket törölgette a nagyterem kávézórészlegében. – Gyere, ülj le! Csinálok neked tojást és virslit, oui? – Sajnos nincs időm, tanti. – Annie a kávéspulton lévő nagy ibrikből telitöltötte hordozható, óriási bögréjét kávéval. – Ma szolgálatban vagyok. Fanchon csak legyintett nevelt lányára. – Hah! Mindig olyan sokat dolgozol! Micsoda dolog, egy fiatal lány ilyen munkát végezzen! – Nagyon sok partiképes fiatalemberrel találkozom – felelte Annie egy vigyorral. – Persze legtöbbjüket kénytelen vagyok dutyiba dugni. Fanchon megrázta a fejét, és alig bírta visszatartani mosolyát. – T'es trop grand pour tes cullottes! – De beleférek! – utasította vissza Annie, és az ajtó felé hátrált. Pontosan ezért futok minden reggel. – Futás! – horkant fel Fanchon, mintha csak pocsék íze lett volna ennek a szónak.

Annie kifordult a dzsippel a mocsaras terület felé vezető útra. Végigcsinálta a zsonglőrmutatványt: a kávésbögre a combjai között, bal kezével a kormányt és a csokit fogta, miközben a jobbal bekapcsolta a rádiót, és állomást keresett rajta. – A KJUN csatornát hallják. Ez itt a csevegő-csatorna. Az óriási nyeremény csatornája. Minden hívót nyilvántartásba veszünk – magát is, Mary Margaret Cade-ből. Mi jár éppen az eszében? – Szerintem a hazárdjáték bűn, és a maguk jackpotja hazárdjáték. – Miért lenne az, asszonyom? Nem kell érte fizetni. – De igen. Ott van az az összeg, amibe a távolsági hívás kerül, ha a hívó nem Bayou Breux-ben lakik. Hogyan tudnak aludni azzal a tudattal, hogy az emberek a gyerekeik szájától vonják meg a falatot, csak hogy telefonálhassanak maguknak, és nyilvántartásba kerüljenek, hogy megnyerjék a főnyereményt? Minden kereszteződés után egyre nagyobb lett a forgalom. Az emberek Bayou Breux felé igyekeztek, munkába, vagy elintézni a szombati teendőiket, esetleg folytatták útjukat Lafayette-be, hogy a városban töltsék a napot. Sportautók indultak a víz felé, hogy gazdájuk egy napot horgászattal tölthessen. Egy csónakméretű Cadillac hajtott ki az útra Annie előtt. Annie rátaposott a fékre, és egy pillantást vetett oldalra, ami éppen elég volt ahhoz, hogy valami megragadja a figyelmét. A katonai zsákjában, amely az anyósülés előtt hevert, mozgott valami, a zsák távolabbi vége enyhén kidomborodott. Odafordította a fejét, és a szíve a torkában kezdett dobogni. Egy foltos, barna kígyó kúszott ki a zsákból, olyan vastag volt, mint egy kerti locsolócső. A teste elsiklott a sebváltó mellett, és már majdnem elérte őt. Rézfejű kígyó. – Jézusom! Oldalra vetette magát az ülésben, hirtelen elrántva a kormányt is. A dzsip átfarolt a dél felé haladó sávba, dühös dudálásra késztetve az ottani kocsikat. Annie felnézett, és újra felkiáltott, amikor egy jó egytonnás kamion közeledett felé, a dudája harsogott. Megragadta a kormányt, szinte kifehéredtek az ízületei, beletaposott a gázba, és a vizesárok felé fordította a kocsit. Úgy tűnt, a dzsip egy örökkévalóságig repül a levegőben. Aztán a világ mindegyik kocsiablakból nézve elkenődött folttá vált. A becsapódás kilökte őt az ülésből, a kígyót pedig felkapta a földről. Vastag, izmos teste nekicsapódott Annie combjának, majd leesett a földre. Annie észre se vette, hogy leállította a motort. Csak a menekülésre tudott gondolni. Nekiveselkedett a vállával az ajtónak, szinte kizuhant a dzsipből, és bevágta az ajtót maga után. A szíve úgy zakatolt, mint egy gőzkalapács. Szaggatottan, zihálva vette a levegőt. Megragadta az elülső lökhárítót, hogy megtámaszkodhasson. – Uramisten, Uramisten, Uramisten! Feljebb, az úton több autó is leállt az út mellé. Egy sofőr kikászálódott a platóskocsijából. – Kérem, ne jöjjenek közelebb, emberek! Hajtsanak tovább! Majd én elrendezem! Annie felemelte a fejét, és a szemébe hulló hajfürtjein keresztül kikukucskált. Egy rendőr közeledett feléje. – Kisasszony? – szólt. – Jól van? Hívjak mentőt? Annie kiegyenesedett, hogy a férfi láthassa az egyenruháját. Azonnal felismerte a rendőrt, még ha az őt nem is. York, a Tulok. Úgy ment, mintha magasított talpú cipőben járna. Hitler-bajusz éktelenkedett csücsöri szája felett. Most éppen megrándult, amikor felismerte Annie-t. – Broussard rendőr? – Egy rézfejű kígyó van a kocsimban. Valaki beletett egy rézfejűt a dzsipembe. Bár valószínűleg nem halt volna bele a csípésébe, azért a lehetőség fennállt. De bizonyára meghalt volna a baleset során, és nem ő lett volna az egyedüli áldozat. Felrémlett benne, vajon az, aki vele szemétkedik, gondolt-e erre, amikor betette kis hüllő barátját a kocsiba. Aztán az jutott az eszébe, vajon az igenlő vagy a nemleges válasz borítaná-e ki jobban. – Egy rézfejű! – csiripelte a Tulok egy horkantás kíséretében. Bekukkantott a dzsipbe. – Nem látok semmit.

– Miért nem mászik be, és keresgél a padlón? Ha majd belemar a seggébe, akkor rá fog jönni, hogy tényleg ott van. – Lehet, hogy csak egy öv volt, vagy valami ilyesmi. – Tudok különbséget tenni egy kígyó és egy öv között. – Biztos, hogy nem éppen a tükörbe nézett, hogy feltegyen magára egy kis rúzst, és elvesztette az uralmat a kocsi fölött? Akár meg is mondhatná az igazat! Nem ez lenne az első alkalom, hogy ilyet hallok – kuncogta a férfi. – Maguk nők és a smink… Annie megragadta az ingénél fogva, és magához rántotta, hogy a szemébe nézhessen. – Van rajtam rúzs? Lát rúzst a számon, maga mitugrász alak! Egy kígyó van abban a dzsipben, és ha megint „szőke nő”-ként kezel akkor a nyaka köré tekerem, és megfojtom azzal a döggel! – Hé, Broussard! Ez hivatalos személy elleni erőszak! A kiáltás az útról jött. Mullen. A padkára állt le, egy rozoga platós Chevyvel, ami egy bádogcsónakot vontatott. Szoros farmerbe bújtatott pipaszár lábai vékonyak voltak, mint valami kócsagé. Ezt egy zöld, szatén, pufi baseballdzsekivel ellensúlyozta. – Azt állítja, hogy egy rézfejű kígyó van ott benn – mondta York, és egyik ujjával a kocsira bökött – Igen, mintha eddig nem tudta volna! – csattant fel Annie. Mullen fintorgott rá egyet. – Már megint. Hisztérikus vagy. Paranoiás. Lehet, hogy egy kicsit állítani kellene a hormonszinteden, Broussard. – Kapd be! – Ó, szóbeli inzultus, hivatalos személy elleni erőszak, figyelmetlen vezetés… – páváskodva átsétált az anyósülés felőli oldalra, hogy benézzen az ablakon. – Lehet, hogy ivott is, York. Jobb lenne, ha azt is ellenőrizné. – No persze! – Annie megkerülte a motorháztetőt. – Már éppen elég szemétség volt, amit a rádiómmal műveltetek, és elviselem azokat a szarságokat is benn, a rendőrségen, de most valaki más is meghalhatott volna ennek a mutatványnak a során. Ha a legkisebb arra utaló nyomot is megtalálom, hogy közötök van ehhez… – Ne fenyegess, Broussard! – Ez nem fenyegetés, ez ígéret. Mullen beleszagolt a levegőbe. – Azt hiszem, whiskyszagot érzek. Jobb lenne, ha bevinné, York. A feszültség valószínűleg az idegeidre ment, Broussard. Inni reggel, munkába menet. Szégyen. York nyugtalannak tűnt. – Én nem érzek semmit. – Jézusom – csattant fel Mullen –, hiszen kígyókat lát, és lesodródik az útról! Írd fel a kocsit, és vidd be a nőt! Annie csípőre tette a kezét. – Addig nem megyek sehová, amíg ki nem szedik azt a kígyót a kocsimból! – Ellenszegülés – tette hozzá a bűnlistához Mullen. – Azt hiszem, jobb lenne, ha bemennénk a rendőrségre, és tisztáznánk ezt az egészet, Annie – mondta York, és azon volt, hogy bocsánatkérőnek tűnjék. A lány karjáén nyúlt, az pedig elütötte a kezét. Nem volt kiút. York nem engedhette, hogy a lány visszaüljön a kocsijába, ha már felmerült a józanság kérdése, ő pedig átkozott legyen, ha hagyja, hogy – mint valami pudlival a cirkuszban – végigcsinálják vele a szokásos ittassági tesztet a lépegetéssel. – Öö… azt hiszem, jobb lenne, ha hátra ülne – mondta York, amikor Annie az anyósülés felőli ajtó kilincséért nyúlt. A lány az ajkába harapott. Ő legalább a saját kocsiján vitte Fourcade-et a rendőrségre, hogy minél kisebb feltűnést keltsenek. De neki senki nem tette meg ezt a szívességet.

– Szükségem van a katonai zsákomra – mondta. – Benne van a fegyverem. És azt akarom, hogy bezárják a kocsimat. Figyelte, ahogy a férfi visszament az árokhoz, és mond valamit Mullennek. York a sofőrülés felőli oldalra ment, kihúzta a kulcsot, miközben Mullen kinyitotta a másik oldalon lévő ajtót, kivette a zsákot, majd újra visszahajolt a kocsiba. Amikor újra felegyenesedett, a kezében tartotta a tekergőző kígyót, a feje tövénél fogva azt. Jó egy méter húszcentisnek nézett ki, meglehetősen nagy volt, bár errefelé a rézfejű kígyók általában nagyobbra nőnek. Mullen egy nagy lendülettel megpördítette a kígyót, és behajította a cukornádültetvénybe. – Csak egy királykígyó! – kiáltotta Annie-nek, miközben a kocsi felé tartott a lány zsákjával. – Rézfejű! Biztosan részeg vagy, Broussard! Nem tudod megkülönböztetni az egyik kígyót a másiktól! – Én ezt nem mondanám – vágott vissza Annie. – Azt tudom, hogy te milyen álnok kígyó vagy, Mullen. És Bayou Breux felé menet végig ezen rágódott. Hookernek semmi kedve nem volt ennek a gyakorlatban is kivitelezett tréfának a következményeivel foglalkozni, se kajánul, se máshogy. Szónokolt és átkozódott attól a pillanattól fogva, hogy York bekísérte Annie-t az épületbe, és minden mérgét a lányra öntötte. – Ha csak egy pillanatra is elfordulok, maga máris egy rakás szar közepében csücsül, Broussard. Teli van a tököm magával! – Igen, uram! – Van valami baj az agyával, vagy mi? A zsaruknak a szemétládákat kellene letartóztatniuk, nem pedig egymást! – Nem, uram! – Sose volt ilyesféle gondunk, amíg csak férfiak voltak itt. Csak lökjenek ide egy nőt, és hirtelen mindenki a merevedés egy fajtájával küszködhet. Annie visszafogta magát, hogy kifejtse, miszerint már két éve itt dolgozik, és soha semmi zűrbe nem keveredett egészen mostanáig. Hooker irodájában álltak, amit valaki mandulaszínre mázolt, miközben Hookeren angioplasztikai műtétet hajtottak végre januárban. A tréfa kiagyalója még nem került elő. Az ajtó tárva-nyitva állt, és így bárki, aki hallótávolságon belül volt, hallhatta a kirohanást. Annie abban reménykedett, hogy ez már az utolsó mozzanata a megaláztatásának. Képes dacolni a viharral. A végén Hooker majd kifogy a sértésekből, vagy kap egy agyvérzést, ő pedig újra mehet járőrözni. – Elegem volt, Broussard. Most mondom magának. Lentről a csarnokból egy másik emelt hang hallatszott. – Hogy érti azt, hogy nem találják? Annie felismerte Smith Pritchett orrhangú vinnyogását. Nagy sürgés-forgás volt odalenn. Mit akarhat tőlük Pritchett? Mi az, amit annyira akar, hogy szombaton képes idejönni?

A

– zt állítják, hogy istenverte sokáig megtartják ezeket a 911-es szalagokat, de nem találják azt az egyet, ami Fourcade letartóztatásának éjszakáján készült?! Egy ér lüktetett Pritchett széles homlokán, mint valami visszatérő villám. A csarnokban állt, az eligazító mellett, egy halványzöld Izod-inget viselt, khaki nadrágot, és golfütők voltak nála, egy kilences a kezében. A pult túloldalán lévő nő keresztbe fonta a karjait. – Igen, uram, pontosan ezt állítom. Hazugnak nevez? Pritchett rábámult, aztán A. J. felé fordult. – Hol a pokolban van Noblier? Megmondtam, hogy hívd ide! – Már úton van – ígérte A. J. Épp eléggé sajnálatos, hogy Pritchett ideküldte őt erre a szombat reggeli kutakodásra (Pritchett egyébként csak rajtaütésszerű támadásnak hívta), és most mindannyian

itt vannak ebben az üsd-ki-vonszold-el csetepatéban. Ő a pult mögött álló rendőrre fogadott volna. Bár Pritchettnél fegyver is volt, a nő legalább harmincöt kilóval nehezebb volt. Ő már előre megmondhatta volna, hogy a szalag nem fog előkerülni, de Pritchett úgy viselkedett, mint egy türelmetlen ötéves gyerek karácsonykor. Iderendelte őt a mobilján. Fourcade ügyvédje még nem terjesztette be írásban ügyfele verzióját a történtekről, és Noblier azt állította, hogy a nyomozó egy bejelentést ellenőrzött, ami egy, a Bowen&Briggs környékén ólálkodó személyről szólt. Nyilvánvalóan szemenszedett hazugság. A felvételek bizonyítanák ezt. A seriff hivatala a rendelkezésükre bocsátotta a hangfelvételeket. De azt a szalagot, mely azon a végzetes éjszakán a 911es számra a kerületbe érkező hívásokat rögzítette, hirtelen sehol sem találták. Kivágódott a seriff irodájának az ajtaja, és Gus jött ki az előcsarnokba, farmerben, cowboycsizmában meg farmeringben, és orrfacsaró lószag terjengett körülötte, mint valami pocsék kölni. – Ne húzza fel magát, Smith! Meg fogjuk találni azt az átkozott szalagot. Itt lázas munka folyik. Néha elhánynak bizonyos dolgokat. – Persze, elhánynak. – Pritchett megsuhintotta a kilences golfütőt a seriff felé. – Nincs kazetta, mert nincs semmiféle átkozott hívás, ami arra utalna, hogy a Bowen&Briggs környékén ólálkodott volna valaki. – Hazugnak nevez engem? Miután évekig támogattam? Maga egy apró, hálátlan ember, Smith Pritchett. Ha nem hisz nekem, beszéljen azokkal a rendőrökkel, akik aznap este szolgálatban voltak! Kérdezze meg őket, hogy hallották-e a bejelentést! Pritchett szeme fennakadt a dühtől, miközben elindult az előcsarnokon át a seriff felé; ütői csattanva csapódtak neki a kemény padlónak. – Tudom, hogy még azt is bemesélnék nekem, hogy az arkangyalok dixieland jazzt énekeltek, ha úgy éreznék, hogy ezzel Fourcade-nek segítenek – kiabálta az ütő fölött. – Óriási szégyen, hogy ez az egész közénk állt, Gus! Van egy rothadt alma a hordójában. Dobja ki, és végeztünk az üggyel! Gus hunyorgott felé. – Lehet, hogy azért nem találjuk azt a szalagot, mert Wily Tallant már itt volt, és elvitte. Felmentő bizonyítékként. – Micsoda? – kiáltott fel Pritchett. – Csak úgy átadna egy ilyen dolgot egy védőügyvédnek? Gus megvonta a vállát. Nem azt állítom, hogy így történt. Csak azt mondom, hogy lehetséges. A. J. lépett közéjük. – Ha Tallantnál van, akkor közzé kell tenniük, Smith. És ha a szalag eltűnt, akkor semmi más nincs a tarsolyukban, csak hallomáson alapuló mendemonda, hogy az a hivás valaha is befutott. Nem nagy ügy. Kivéve azt a tényt, hogy Pritchett újfent kellemetlen helyzetbe került. Nem is tudom, Gus siránkozott Pritchett, mikor kiléptek a meleg, tavaszi napsütésbe. – Lehet, hogy már túl régóta dolgozik ezen. Az objektivitása kissé megkopott. Nézze csak meg Johnny Earlt: fiatal, okos, még nem érintette meg a korrupció és a lekötelezettség szele. És fekete. Nagyon sokan úgy érzik, itt az ideje, hogy egy fekete seriff legyen ennek a kerületnek az élén – ez a fejlődés. Gus kiköpött a járdára. – Azt hiszi, megijedek Johnny Earltől? Szabadna emlékeztétnem rá, hogy az enyém volt a fekete szavazatok harminchárom százaléka a legutóbbi szavazáson, és két fekete ellen indultam. – Ne hozza most ezt fel, Gus! – válaszolta Pritchett. – Csak azokra a választási csalással kapcsolatos undorító vádakra emlékeztetnek, amiket maga ellen hoztak fel. A Lincolnja felé sandított, ahol már ott állt a segédje, és arra várt, hogy visszafuvarozhassa a klubba. – Doucet! – vakkantott egyet. – Jöjjön velem! Meg kell beszélnünk a váddal kapcsolatban valamit! Mit tud az összeesküvésről szóló jogszabályokról? Gus figyelte, ahogy az ügyvédek beszállnak a Lincolnba, majd visszadübögött az épületbe, és azt dünnyögte:

– Faszfej eminens kis senki! Csak fenyegess, te kis… – Seriff? Hooker szólt rá. Gus beletörölte a kezét a pocakjába. Pocsék egy szombat van, mint kiderült. Megállt Hooker nyitott ajtaja előtt, és befelé bámult. – Az irodámba, Broussard. –

Úgy gondolja, hogy valaki beletette azt a kígyót a dzsipjébe?

– Igen, uram. Másképp sehogyan sem kerülhetett volna oda. – És úgy véli, hogy egy másik rendőr tehette oda? – Igen, uram, én… – Senki más nem férhetett a kocsihoz? – Nos… – Mindig bezárja otthon? – Nem, uram, de… – Van rá bizonyítéka, hogy egy másik rendőr tette? Van szemtanúja? – Nincsen, uram, de… – Maga egy átkozott kisbolt fölött lakik, Broussard! Azt állítja, hogy senki nem állt ott meg este? Azt mondja, hogy az emberek nem járkáltak ki-be abból a parkolóból, és nem tehette bárki is, és senki nem látott semmit? – A bolt kilenckor bezár. – És az után senki se tehette azt a kígyót a kocsijába. Így van? Annie fújt egyet. Fourcade. Fourcade megtehette, lett volna rá indítéka, és eléggé összezavarodott volt ahhoz, hogy megtegye. De nem szólt semmit. Az egész egy gyerekes csíny tevésnek tűnt, és ez nem volt jellemző Fourcade-re. – Nos, én belenéztem a kocsijába, kislány. Az a kígyó akár ki is költhetett ott, annyit mondok. – Maga szerint véletlen, hogy York éppen akkor járőrözött azon az úton reggel? – kérdezte Annie. – És hogy Mullen is pont arra járt? Gus komolyan nézett rá. – Én csak azt mondom, hogy nincsen semmi bizonyítéka. York éppen járőrözött. Maga lefutott az útról. Ő csak a munkáját végezte. – És Mullen? – Mullen nem volt szolgálatban. Hogy mit csinál a szabadidejében, az nem az én dolgom. – Az sem, ha beleszól egy másik rendőr munkájába? – És ezt pont maga kérdezi, Broussard? – felelte a férfi. – York azért hozta be, mert azt hitte, hogy maga esetleg ivott. – Nem ittam. Csak azért intézték így, hogy engem megalázzanak. York csak a stróman volt. – Egy félig üres félliteres Wild Turkey-s üveget találtak a soförülése alatt. Félelem kúszott Annie gyomrába. Ezért felfüggeszthetik. – Nem iszom Wild Turkeyt, és nem iszom a kocsiban, seriff. Mullen tehette oda az üveget. – Megtagadta, hogy végigcsinálja az ilyenkor szokásos eljárást. – Hajlandó vagyok megfújni a szondát. Ráébredt, hogy ehhez már a helyszínen ragaszkodnia kellett volna. Most a karrierje a lába előtt porlad szét, mert túlságosan makacs és büszke volt. – Vegyenek tőlem vért, ha akarnak. Noblier megrázta a fejét. – Már egy órája volt, ha nem több, és csak hét-nyolc kilométerre volt az otthonától, amikor a baleset történt. Ha volt is valami a szervezetében, az mostanra már valószínűleg kiürült. – Nem ittam.

Gus előre-hátra hintáztatta a székét. Megdörzsölte az állán a borostát. Szombatonként sose borotválkozott, egészen estig, amikor is elvitte a ház asszonyát vacsorázni. Szerette ezeket a szombatokat. De ez a mostani olybá tűnt, mintha a pokolba szánkázna egyenesen. – Mostanában nagy nyomásnak van kitéve, Annie – mondta, óvatosan válogatva a szavait. – Nem ittam. – Az kissé meredek volt, amikor azt állította, hogy valaki nem engedte magát bejelentkezni a rádión. – Pedig uram, ez így volt. – Úgy döntött, hogy a pézsmapatkányt nem említi. Már így is úgy érezte magát, mint egy árulkodó kisgyerek. A férfi rosszalló arcot vágott. – Mindez a miatt az ügy miatt van Fourcade-del. Visszaszállt a maga fejére, Broussard. – De én…– elhallgatott, és várt, a rossz előérzet óriási súllyal nehezedett rá, ahogy a csend egyre hosszabbra nyúlt. – Nem tetszik ez nekem – jelentette ki Gus. – A jobbik eshetőséget feltételezem magáról ebben az ügyben az ivással. Yorknak meg kellett volna magát szondáztatnia, de nem tette. De ami a többi marhaságot illeti, elegem volt. Nem engedem magát járőrözni, Annie. A kinyilatkoztatás szinte fizikai fájdalommal járt, mintha behúztak volna egyet neki. Megszédült tőle. – De seriff… – Mindent figyelembe véve ez a legjobb döntés, amit hozhatok. A saját érdekében teszem, Annie. Addig nem lesz szolgálatban, amíg ez az egész lecseng, és minden lecsillapodik. Nem árthat, nem lesz azoknak az embereknek a szeme előtt, akiket sikerült felcukkolnia. – De nem tettem semmi helytelen dolgot! – Igen, az élet nem igazságos, mi? – felelte a férfi éles hangon. –Vannak olyan embereim, akik azt állítják, maga csak bajt okoz. Most itt van maga, és azt mondja, mindenki magára szállt. Nekem erre a baromságra nincs időm. A kerületben minden felfújt szarjankó hólyag ezen az ügyön lovagol Renard és most az erőszaktévő miatt, és a Mardi Gras-fesztivál alig egy hét múlva kezdődik. Én mondom magának, már betege vagyok az egész átkozott zűrzavarnak. Kiveszem a szolgálatból, amíg ez az egész helyzet nem csitul. Kész, vége. Holnap szolgálatban lenne? – Nem. – Helyes, akkor a nap hátralévő részét vegye ki. Hétfőn jelentkezzen az új beosztásáért! Annie nem szólt semmit. Gus Noblier-ra bámult, a csalódottság és az az érzés, hogy elárulták, úgy zümmögött benne, mint a vezetékben az áram. – Így lesz a legjobb, Annie. – De ez nem igazságos – felelte a lány. És mielőtt a főnöke felelhetett volna, felállt, és kisétált a szobából.

16 52$ 75-be került, hogy elhozhassa a dzsipet a hatósági telepről. Pénzügyi hátrányt is szenvedett, azt is hozzáadhatja ahhoz, hogy az önérzetét megsértették. Annie majdnem felrobbant a dühtől, miközben arra várt, hogy az alkalmazott – az ő kérésére átkutassa a kocsi alján heverő rendetlenséget, és minden centimétert megvizsgáljon, nehogy újra kellemetlen meglepetés érje. De nem talált semmit. Végiggurult egy utcányit a parkig, aztán leállította a kocsit a parkolóban, és csak ült ott, a rügyező, moha lepte tölgyek árnyékában, és nézte a vizet. Milyen egyszerű volt Mullennek és agyalágyult társainak elérniük, amit akartak, hogy őt felmentsék a munkavégzés alól! Neki pedig semmi eszköz nem volt a kezében, hogy ezt megakadályozza. Egy gombnyomás a rádión, egy üveg jól elhelyezett Wild Turkey, és már nem is járőrözhet tovább. A képmutatás annyira feldühítette, legszívesebben kiköpött volna. Gus Noblier-t úgy ismerték, mint aki ebéd után rendel egy kis szíverősítőt, őt mégis azzal az olcsó és megalapozatlan indokkal küldi el, hogy elképzelhető, hogy valamit bedobott, hogy kibélelje a reggeli kávé helyét. Ösztönösen vissza akart ütni, de hogyan? Egy még nagyobb kigyót tegyen Mullen kocsijába? Amennyire csábító volt az ötlet, annyira ostoba is. A megtorlás mindig azzal jár, hogy a háborúskodás egyre durvábbá válik. Neki bizonyítékra van szüksége, de ilyet nem talál. Egy rendőrnél senki nem tudja jobban, hogy hogyan lehet eltüntetni a nyomokat. A szemtanúk mind tettestársak. Senki nem lépne közbe. Senki nem hagyna cserben egy zsaruhavert, hogy megmentsen egy másikat, aki a sajátjai ellen fordult. – Belevethetik magukat a sűrűjébe! Itt Dean Monroe a KJUN csatornán! A mai téma ismét az a döntés, amit Partout Parish bírósága hozott szerdán. Egy gyilkosság gyanúsítottja szabadon elsétál, és mindez az eljárás formai hibáinak róható fel. Most pedig két ember börtönbe került, mert megsértette az ő jogait. Lindsay az egyes vonalon, mi a véleménye? – Igazságtalanság történt. Pam Bichon a barátom és üzlettársam volt, és rettenetesen dühít, hogy az ügyével kapcsolatban mindenki csak annak az embernek a jogaival foglalkozik, aki rettegésben tartotta, majd megölte őt. A bíróság semmit nem tett, hogy megvédje Pam jogait, amikor még életben volt. Szerintem fel kellene ébrednie Dél Lou'sianának. Már a kilencvenes években élünk. A nők többet érdemelnek, mint hogy leereszkedően bánjanak velük, és félretolják őket, meg hogy a jogainkat sokkal hátrébb sorolják, mint a nemi erőszakot elkövetőkét és a gyilkosokét. – Ámen – monnolta Annie. Egy esküvői társaság özönlött be a parkba, hogy fotókat készítsen. A menyasszony a Rotary Klub kilátója közepén állt, türelmetlennek tűnt, mialatt a fotós segédje igazgatta hosszú, fehér uszályát. Vagy egy fél tucat, fakósárga organzaruhába öltözött nyoszolyólány virított a kilátó melletti zöld gyepen, olyanok voltak, mint a túlméretezett nárciszok. A vőfély és emberei labdajátékba kezdtek az Ismeretlen Katona sírja körül. Lenn a parton két fekete szmokingos fiú köveket dobált a vízbe, azon versenyeztek, ki tudja őket messzebbre hajítani. Annie megbámulta a koncentrikus köröket a vízen minden egyes dobás után. Tett és következmény, az egyik esemény katalizátora egy másiknak, az egy újabbnak. Ez az egész szörnyűség, amibe került, nem Fourcade letartóztatásával kezdődött, és nem is azzal, hogy Fourcade megtámadta Renardot. Sőt még nem is azzal, hogy Monahan bíró nem fogadta el a bizonyítékot, amit a házkutatás

során találtak. Minden Marcus Renarddal és a Pam Bichon iránt érzett megszállott imádatával kezdődött. Itt rejlett a sötét lényeg: Marcus Renard és az, amit a bíróság engedett neki, hogy megtegyen. Igazságtalanság történt. Nem hagyta, hogy belegondolhasson a következményekbe. Annie gyorsan elindította a kocsit, és kihúzott a parkból. Muszáj volt tennie valamit, inkább, mintsem a mások cselekedetei keltette hullámokban vergődjön. Tennie kellett valamit – Pamért, Josie-ért, saját magáért. Azt akarta, hogy az ügyet lezárják, de ki fogja ezt megtenni, ki fogja meglelni az igazságot? Az a részleg, amelyik ellene fordult? Chaz Stokes, akit Fourcade árulással vádolt? Fourcade, aki törvénytelen dolgot cselekedett, pedig felesküdött a törvényre? Északnak fordult, és a felé az épület felé vette az irányt, ahol a Bayou Ingatlanügynökség és a Bowen&Briggs építésziroda székelt.

A

Bayou Ingatlanügynökség irodái otthonosak voltak, női ízlés szerint berendezve, a légkör megmutatta, milyen otthonteremtő ösztönnel rendelkeznek is a nők. Két, L-alakban összetolt, virágos vászonhuzatú kanapé telirakva fodros párnákkal kényelmes helyet kínált az elülső szoba egyik sarkában. A kínálatban szereplő házakról készült színes fényképek álltak csoportosítva az üvegtetejű, fonott kisasztalon, olyanok voltak, mint valami családi fotók. Cserepes páfrányok sütkéreztek a téglával kirakott ablakmélyedésekben. Fahéjas süti illata terjengett a levegőben. A recepcióban senki nem volt. Egy nő hangja hallatszott az egyik irodából. Annie várt. A bejárati ajtónál a csengő már jelezte jövetelét. Táncoltak az idegei. – Legyen bátor – mondta neki Fourcade. Fourcade őrült. A jobboldalon a második iroda ajtaja kivágódott, és Lindsay Faulkner lépett az előcsarnokba. Pam Bichon üzlettársa olyasféle nőnek tűnt, akit a középiskolában bálkirálynőnek választanak a szalagavatón, és aki aztán érdekházasságot köt, és gyönyörű, jól nevelt, tökéletes fogsorral rendelkező gyerekeket nevel. Egy középiskolai liga vendégszerető elnöknőjének nem lankadó mosolyával közeledett. – Jó reggelt! Hogy van? – Olyan melegséggel és bizalmasan mondta mindezt, hogy Annie majdnem megfordult, hogy megnézze, áll-e valaki a háta mögött. – Lindsay Faulkner vagyok. Miben segíthetek? – Annie Broussard. A seriffnek dolgozom. Egy tény, ami már nem teljesen igaz. Levette a kávéfoltos egyenruháját, és farmert meg pólót húzott. A farzsebébe gyömöszölte a jelvényét, de nem tudta magát rávenni, hogy elő is húzza. Már éppen eléggé bajba keverte magát, hátha még Noblier erről is szimatot fog. Lindsay Faulkner lelkesedése gyorsan elszállt. A nagy, zöld szemekben bosszúság jelent meg. Megállt a recepciós pultnál, és összefonta a karját smaragdzöld selyemblúza előtt. – Tudja, dühös leszek maguktól. A poklok poklát éljük át: Pam barátai, a családja, és maguk mit tesznek? Semmit. Tudják, hogy ki a gyilkos, és az büntetlenül megússza a dolgot. Megdöbbent a tehetetlenségük. Uramisten, ha már az elején tisztességesen tették volna a dolgukat, Pam még mindig életben lehetne! – Tudom, hogy csalódott. Ms. Faulkner. Mi is azok vagyunk. – Maga nem tudja, mi az a csalódottság. – Minden tiszteletem az öné, de azt kell mondjam, tudom – felelte egyszerűen Annie. – Én voltam az, aki megtalálta Pamet. Semmit sem szeretnék jobban, mint azt, hogy ez az ügy lezáruljon. – Akkor menjen fel az emeletre, és tartóztassa le a fickót, aztán hagyjon bennünket békén! Visszasétált a folyosón. Annie követte. – Fenn van most Renard? – Megdöbbentő az éleslátása, nyomozó. Annie nem javította ki az eltévesztett rangot. – Olyan lehet, mintha sót hintenének a sebbe, hogy egy épületben kénytelen dolgozni vele.

– Gyűlölöm – felelte a nő kereken, és bement az irodájába. – A Bayou Ingatlanügynökségé az épület. Ha holnap megszüntethetném a bérleti jogát, akkor az egész bagázs az utcán találná magát, de még egyszer mondom, a törvény az ő oldalán áll. Vérlázító az az ember! – A nő arcán az irtózat és a gyűlölet keveredett. – Képes idejönni, és dolgozni, mintha mi se történt volna, mintha semmit nem tett volna, nekem pedig minden reggel el kell mennem az előtt az üres iroda előtt, Pam irodája előtt… Egy pillanatig csak ült ott, kezét a szájára szorítva, és kibámult az ablakon keresztül a parkolóba. – Tudom, hogy maga és Pam nagyon közel álltak egymáshoz mondta csendesen Annie, és leült egy székre az asztallal szemben. Kinyitott egy kis jegyzetfüzetet, elővett egy tollat a zsebéből, és a combjára tette készenlétbe a füzetet. Lindsay Faulkner előhúzott egy apró vászonzsebkendőt, ami látszólag a semmiből készült, és finoman a szemei sarkához nyomogatta. – A legjobb barátnők voltunk attól a pillanattól kezdve, hogy találkoztunk a főiskolán. Én voltam Pam nyoszolyólánya. Én vagyok Josie keresztanyja. Pam és én olyanok voltunk, mintha testvérek lettünk volna. Magának van lánytestvére? – Nincs. – Akkor nem értheti ezt. Amikor az az állat megölte Pamet, énbelőlem is megölt egy részt, olyan részt, amit nem lehet csak úgy eltemetni. Örök életemben magammal fogom cipelni énemnek ezt a részét. Holt teher, korhadt, fekete; olyasmi, ami régebben oly fénylő és örömteli volt. Fizetnie kell mindezért. – Ha sikerül elítéltetnünk, halálbüntetést kap. Egy kis mosoly játszadozott Faulkner szája körül. – Mi elleneztük a halálbüntetést, Pam és én. Kegyetlen, nem helyénvaló és barbár, mondtuk. Milyen naivak voltunk! Renard nem érdemel könyörületet. Számára semelyik büntetés nem lenne kegyetlen. Képzeletben én már többször halálra kínoztam azt az embert, mint ameddig el tudok számolni. Éjszakánként ébren fekszem, és azt kívánom, bárcsak lenne hozzá bátorságom… Annie-re bámult, kihívó fénnyel a szemében. – Letartóztat? Ahogy Pam apját is? – Ő egy kicsit többet tett annál, mint hogy halottnak képzelte Renardot. – Pam volt Hunter egyetlen lánya. Annyira szerette őt, és most neki is cipelnie kell önmagában azt a halott súlyt. – Maga sejtette, hogy Renard volt az, aki zaklatta Pamet? A nő arcán bűntudat suhant át, és az asztalon nyugvó kezére bámult. – Pam azt állította, hogy ő volt. – És maga mit gondolt? – Már a többieknek elmondtam ezt – felelte a nő. – Maguk nem beszélnek egymással? – Én próbálom más megközelítésből szemlélni a dolgot. A férfi rendőrök férfiszemszögből néznek mindent. Lehet, hogy én rájövök valamire, amire ők nem. – Jó érv, gondolta Annie. Akkor is eszébe juthatott volna, amikor Noblier a szőnyeg szélére állította amiatt, hogy átlépte az engedélyezett határokat. – Olyan ártalmatlannak tűnt – suttogta Lindsay Faulkner. – Nézi az ember a filmeket, és azt hiszi, hogy a mániákusok egy bizonyos módon néznek ki, és egy bizonyos módon cselekszenek. Azt hisszük, egy ilyen ólálkodó egy lecsúszott valaki, akinek nincsen munkája, és csak két számjegyű az IQ-ja. Soha senki nem gondolja: „Ó, fogadok, hogy az az építész ott fenn egy pszichopata!” Már évek óta itt van. Én soha… Renard nem… – Nem mindig látjuk a közelgő veszélyt – mondta gyengéden Annie. – Ha adott volna okot arra, hogy gyanakodjanak rá… – Pam gyanakodott. Nem a kezdetektől fogva, de a múlt nyár óta, miután ő és Donnie szétmentek. Renard többször itt lógott, és ez zavarta Pamet – az ajándékok, amiket küldött, az, ahogy viselkedett a közelében. És amikor a zaklatások elkezdődtek, először nem akarta ugyan mondani, de őt gyanúsította.

– És ön… Kit gyanúsított? – Donnie-t – mondta Lindsay minden tétovázás nélkül. – A zaklatások nem sokkal az után kezdődtek, hogy Pam megmondta neki, hogy el akar válni. Arra gondoltam, a férje meg akarja ijeszteni. Jellemző lett volna Donnie észjárására. Donnie érzelmi fejlődése megállt valahol tizenhat éves korában. Én még fel is hívtam Donnie figyelmét, erősen megdorgáltam. – És hogyan reagált rá? Lindsay az égnek emelte a szemét. – Azzal vádolt, hogy ellene hangolom Pamet. Megmondtam neki, hogy évekkel azelőtt megpróbáltam, mégis hozzáment. Pam mindig látta Donnie-ban a lehetőséget. Sose hitte volna, hogy nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. – Most nagyon kellemetlen lehet magának az üzleti dolgokat egyenesbe hozni. – Egy nagy zűrzavar az egész. A válás Donnie-t kizárta volna az ingatlanügynökségből. Pam úgy rendelkezett volna, hogy az ő, Pam része Josie-é legyen, amit aztán Donnie gondoz. Nekem meg lett volna a lehetőségem, hogy kivásárolom őt, annak a partnerbiztosítási szerződésnek a segítségével, aminek a megkötését tervbe vettük. Ilyesmi eddig nem került szóba közöttünk, hiszen mindketten fiatalok és egészségesek voltunk. – Elhallgatott. – Mindenesetre egyetlen változtatás sem történt meg, mielőtt… Annie úgy döntött, tetszik neki ez a nő, az ereje, és a barátja nevében kirobbanó dühe. Nem várt ilyen elkötelezettséget és mély meggyőződést egy korábbi elsőbálozós üdvöskétől. Zsebkendőgyürögetős passzív szomorúságra számított. Az előítéleteim, gondolta. – Na és most mi lesz? – kérdezte. – Most le kell rendeznem Donnie-t, akibe annyi üzleti érzék se szorult, mint egy fadarabba. Most meg főleg nehéz az ügy, mert hónapokkal az előtt, hogy szakítottak volna, Donnie cégét anyagi nehézségek érték, és Pam belement abba, hogy elrejtse Donnie néhány ingatlanát a cégében, hogy a bank ne tehesse rá a kezét. – Elrejtse? – A Bichon Bayou Development papíron eladta ezeket a Bayou Ingatlanügynökségnek. A valóságban csak félretoltuk szem elől őket. – És még mindig magánál vannak? A nő mosolya kissé vadra sikeredett. – Igen, de most Donnie-é Pam üzletrésze, úgyhogy gyakorlatilag az ingatlan részben az övé is. Bár, ha valamit is akar kezdeni vele, előtte az én beleegyezésem szükséges. Most éppen döntetlenre állunk. Ő vissza akarja kapni a tulajdonát, én pedig teljes tulajdonjogot akarok. Az utolsó értesülésem az, hogy Donnie most hirtelen úgy véli, hogy Pam része dupláját éri annak, amennyi valójában. Keményen próbál játszani, és fenyeget mindenféle homályos másik, New Orleans-i vevő rémképével. Annie tolla szántotta a papírt. – New Orleans? New Orleans. Ingatlanüzlet. Duval Marcotte. Lindsay megrázta a fejét, olyan nevetségesnek tartotta az ötletet. – Mit akarna bárki is Bayou Breux-vel New Orleansban? Gondolja, hogy blöfföl? – Ő hiszi, hogy blöfföl. Én meg azt hiszem, hogy ő egy idióta. – Mit tenne, ha Donnie eladná a részét a vásárlójának? – Nem tudom. Pam és én indítottuk el ezt a céget. Emiatt nagyon fontos nekem, tudja, együtt hoztuk létre, és barátokként együtt vittük az üzletet. És ez ugyan egy kicsi, de nagyon erős cég, egész jól megy. Én nagyon élvezem. El fogom adni ezt az épületet, ha tehetem – vallotta be, és elfordult, hogy kinézzen a parkolóra. Túl sok rossz emlék köt hozzá. És az a korcs odafönn. Mindig az lebeg a szemem előtt, ahogy Fourcade nyomozó halálra veri. Én… Megállt. Annie nem mozdult. Kinyílt a külső szoba ajtaja, és a kellemesen csilingelő csengő potenciális ügyfelet jelzett.

– Broussard – mormolta Faulkner vádlón maga elé. – Maga volt, aki megállította őt. Uramisten. Mintha azt mondta volna, hogy azt akarja, hogy ez az ügy megoldódjon! – Így is van. Az asszony a déli kékvérek higgadtságával és eleganciájával állt fel. – Akkor miért nem sétált tovább? – Mert akkor az gyilkosság lett volna. Lindsay Faulkner megrázta a fejét. – Nem, az igazságszolgáltatás lett volna. Ha megbocsát – mondta, és az ajtó felé indult. – Kérem, hagyja el az irodát! Nincs több mondanivalóm magának.

Annie kiment az ingatlanügynökség hátsó ajtaján, és megállt az előcsarnokban. A tőle jobbra eső ajtó abba a parkolóba vezetett, ahol Fourcade megtámadta Renardot. Annie orra előtt indult a második emeletre vezető lépcső, ahol a Bowen&Briggs irodái voltak. Renard ott volt fenn. Arra gondolt, hogy felmegy. A zsaru, aki benne élt meg akarta nézni Marcus Renardot, megpróbálta volna ízekre szedni, megnézni, hogy mennyire illik bele azoknak a leskelődőknek a sorába, akik becserkészik áldozatukat. Mindezt különböző könyvekben olvasta korábban. De valami ösztönösen visszatartotta. A férfi a hősének nevezte őt, és rózsákat küldött neki. Ez pedig nem nagyon tetszett Annie-nek. De a döntés már nem az ő kezében volt, mert a lépcső tetején kinyílt egy ajtó, és Renard lépett ki rajta. Groteszk módon nézett ki, mintha valamelyik Grimm-meséből lépett volna elő egy szörny. A híd alatt élő troll. Vonásait enyhén eltorzították az arcán lévő duzzanatok, amelyeket itt-ott horzsolások tarkítottak, mint a rothadások okozta elszíneződések a gyümölcsöt. Az első pillanatban nem látta meg Annie-t, és a lány arra gondolt, hogy visszalép a Bayou Ingatlanügynökség irodáiba. De elszalasztotta azt a pillanatot. – Annie! – kiáltott fel a férfi, már amennyire képes volt, mivel az állkapcsa meg volt drótozva. – Milyen kellemes meglepetés! – Ez nem egy udvariassági csevegés – jegyezte meg Annie hidegen. – Nyomoz a megtámadásom ügyében? – Nem. Azért jöttem, hogy Ms. Faulknerrel beszéljek. A férfi egyik kezét a lépcsőkorlátra tette, és nekidőlt. A horzsolások alatt sápadt volt. – Lindsay egy kemény, szívtelen nő. – Igen, ő pont ilyeneket mond magáról. – Régebben barátok voltunk – mondta Renard. – Valójában egyszer-kétszer elmentünk este. Említette ezt magának? – Nem. – Hazudik vagy nem hazudik a férfi, mindegy. Annie szeretett volna többet hallani. A benne rejlő zsaru elfojtotta az óvatos nőt. – Soha nem említette ezt sehol senki. – Én nem hoztam fel – felelte a férfi. – Lényegtelennek tűnt, és tapintatlannak. – Hogyhogy? – Évekkel ezelőtt történt. – Ms. Faulkner igen hangosan kinyilvánította, hogy gyilkossággal vádolja magát. Szerintem maga le akarja járatni őt. Miért nem mondta eddig? – Most mondom – felelte lágyan a férfi, és tekintete lassan lefelé vándorolt Annie-n. – Magának. Ez ajánlat volt. Olyan dolgokat ad ki neki, amiket másnak nem tenne. Mert úgy hiszi, hogy a lány az ő védangyala. – Éppen be akartam kapni valamit ebédre – mondta Renard, és kényelmesen lefelé indult a lépcsőn. – Nincs kedve velem tartani?

Az ajánlat megdöbbentette a lányt, mivel olyan… hétköznapi volt. Ő úgy vélte, hogy ez az ember egy szörnyeteg, méghozzá a legrosszabb fajtából. A kép, ahogy Pam Bichon holtteste a padlón kiterítve fekszik, gyakran bevillant az elméjébe. A bűncselekmény brutalitása szörnyűbbnek, erőszakosabbnak és nagyobbnak tűnt, mint ez az ember, aki előtte állt. – Nem akarom, hogy magával együtt lássanak – mondta Annie színtelen hangon. – Az életem már így is elég nehéz. – Akkor én sem megyek. Nem tehetem – vallotta be. – Az én életem is elég nehéz. Kinyílt a parkolóhoz vezető oldalajtó, és egy kifutófiú lepett be, kezében egy fehér ételes zacskóval. – Mr. Briggs? – felnézett Renardra, és elkerekedtek a szemei. – Ember, tuti totálkáros lett a kocsi, amiből kikászálódott! Renard egy szó nélkül húzta elő a tárcáját. – Megosztom magával a gumbot – ajánlotta fel Annie-nek, amikor a kifutófiú elment. – Nem vagyok éhes – felelte Annie, de nem fordult el. Marcus Renard volt mindennek a kulcsa, a kő a tóban, amely a hullámokat vetette, és megváltoztatta Bayou Breux életét. – Nem vagyok egy szörnyeteg – mondta Renard. – Szeretném, ha lenne lehetőségem ezt bebizonyítani, Annie. – Nem kellene beszélgetnie velem az ügyvédje nélkül. – Miért nem? Tényleg, miért is ne? – gondolta Annie. Egyedül volt. Nem volt bepoloskázva, nem volt nála magnó. Még ha vallomást is tenne, az sem számítana. Kudrow a bizonyítások embere volt; az ő jelenléte nélkül akármit is mondott Renard, azt nem fogadhatta el a bíróság. Akár egy tucat gyilkosságot is beismerhetett, akkor sem lógatták volna fel érte. Annie mérlegelte a lehetőségeit. Egy munkahelyen voltak. Hallott is fojtott hangokat a Bayou Ingatlanügynökségről kiszűrődni. Ő rendőr. A férfi csak nem olyan bolond, hogy bármivel is próbálkozzon, és különben sem volt olyan állapotban. Mi lehetett Pam Bichonban, ami ezt a látszólag hétköznapi embert megfogta, és azon a bizonyos határmezsgyén túlra lökte? – Rendben. A Bowen&Briggs iroda egyetlen óriási légtér volt, melynek parkettáját sárgásra csiszolták és fényesre lakkozták. Szürkére kárpitozott, mozgatható falakkal több kisebb irodát alakítottak ki benne, és egy nagyobb konferenciarészt a nyugati részen. A keleti szárnyat telerakták vagy fél tucat rajzasztallal és munkaasztallal. Renard a délkeleti részen lévő egyik asztalhoz vitte a zacskót, egy olyan helyre, amit arra alakítottak ki, hogy ott lehessen pihenni, kávét inni, ebédelni. A pulton lévő rádióból klasszikus zene szólt. Annie egy kis távolságból követte őt, jól megnézte a helyet, és közben azt kívánta, bárcsak nála lenne a pisztolya. – Maga bajban van. Annie hirtelen Renard felé fordult. Az éppen az ebédjét vette ki a zacskóból. – Azt mondta, hogy nehéz az élete – emlékeztette Renard. –Fourcade miatt? – Maga miatt vagyok bajban. – Nem. – A férfi odaintette a lányt a vele szemben lévő székhez, és maga is helyet foglalt. Gőzpára csapott fel, amikor levette a tetőt a gumbo tetejéről. Sötét szósz és babérlevél. – Akkor lehetne bajban miattam, ha én öltem volna meg Pamet. De nem én voltam. Úgy hinném, erről meg lehetne győződve, miután azt a Nolan-nőt megtámadták. – Nincs összefüggés a két eset között. Az egyiknek semmi köze a másikhoz – mondta Annie. – Hacsak nem mind a kettő a Mocsári Fojtogató műve. – Stephen Danjennond volt a Mocsári Fojtogató, és ő halott. Az ellene felhozott bizonyítékok meggyőző erejűek voltak. – Pontosan úgy, mint az, amit Fourcade csempészett az asztalomba. Ettől még nem leszek gyilkos.

Annie a férfira bámult. Végigfutott az események során. Minden darab illeszkedett a helyére. De a férfi mégis azt állítja, hogy ártatlan. Tökéletes hazudozó, vagy esetleg meggyőzte magát a saját ártatlanságáról? Annie már látott ilyet. Olyan embereket, akiket az üldözési mánia teljesen a hatalmába kerített. Soha semmi nem az ő hibájuk volt. Valaki más volt az oka, hogy kábítószert árultak. A szemét zsaruk hibája, hogy elkapták őket. De Annie úgy érezte, az üldözési mánia nem illett Renardhoz, és Pam meggyilkolásához sem. Az valami egészen másról szólt. Megszállottságról. – Szeretném, ha megértené, Annie; szólíthatom Annie-nek? – kérdezte udvariasan. – A Broussard rendőr kissé nehézkesnek tűnik nekem, ha úgy vesszük. – Igen – felelte Annie, bár nem tetszett neki az ötlet, hogy a férfi a keresztnevén szólítsa. Nem tetszett, hogy a szája kiejti a nevét, a nyelve formálja ezeket a betűket. Egyáltalán semmit nem akart neki adni, egyetlen kívánságát sem akarta teljesíteni, akármilyen apró legyen is az. – Szeretném, ha megértené, Annie – kezdte újra. – Úgy szerettem Pamet, mint… – Mint egy barátot. Tudom. Ezt már túltárgyaltuk. – Maga dolgozik most az ügyön? Megpróbálja elcsípni a gyilkosát? – Azt akarom, hogy a gyilkosa megkapja, amit érdemel – felelte a lány, és elkerülte, hogy részletekbe menjen az ügyben játszott szerepét illetően. – Tudja, ez mit jelent, ugye? – Igen. – A férfi öltésekkel teli szájához emelt egy kanálnyi gumbot. – Csak azt nem tudom, hogy maga tudja-e. Annie figyelmen kívül hagyta a megjegyzést, és tovább erőltette a dolgot. – Azt állította, hogy elment néhányszor Lindsay Faulknerrel szórakozni. Bocsásson meg, hogy ezt mondom, de nehezen tudom ezt elképzelni. – Nem mindig így néztem ki. – Nem tűnnek túl… összeillőnek. – Nem is voltunk, mint ahogy kiderült. Úgy hiszem, Lindsay… hogy is mondjam, mást részesít előnyben. – Úgy érti, hogy leszbikus? A férfi kissé megvonta a vállát, és lenézett az ételére, úgy tűnt, kényelmetlenül érinti a téma, amit felvetett. – Mert nem akart lefeküdni magával? – kérdezte Annie nyersen. – Az istenért, nem. Együtt vacsoráztunk. Én nem is vártam többet. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy nem is jutunk tovább. Amiatt, ahogy Pammel viselkedett. Nagyon óvta őt, féltékeny volt rá. Nem kedvelte Pam férjét. Nem szerette, ha a férfiak Pam iránt érdeklődtek. Bekapott még egy kanál gumbot, és a fogai közé vette. – Azt próbálja ezzel mondani, hogy maga szerint Pam partnere ölte meg őt? Egy leszbikus őrjöngési roham alkalmával? – Nem. Nem tudom, ki ölte meg őt. Bárcsak tudnám! – Akkor mit akar mondani? – Hogy Lindsay nem kedvel engem. Valakit hibáztatni akar Pam haláláért. Engem választott ki. – Mindenki magát választotta, Mr. Renard. Maga az első számú gyanúsított. – A kéznél levő gyanúsított – javította ki a férfi. – Mert kedveltem Pamet. Mert az emberek úgy vélik, én idegen vagyok itt; elfelejtik, hogy itt születtem, gyerekként itt éltem. Furcsának találják, hogy egyedülálló vagyok, és az anyámmal meg egy olyan testvérrel élek együtt, aki megrémíti az embereket az autizmusával. – Mert Pam úgy gondolta, hogy maga üldözi őt – vetett ellent Annie. – Mert még akkor is ott lődörgött körülötte, amikor megmondta, hogy kopjon le. Mert magának volt indítéka, eszköze, lehetősége, viszont nem volt elfogadható alibije a gyilkosság éjszakájára. – Lafayette-ben voltam… – Egy olyan üzletbe készült, amely már bezárt, mire maga az Acadiana Mallra ért. Balszerencse. Ha az üzlet nyitva lett volna, akkor lennének tanúi, akik megerősítenék az állítását.

Renard rezzenéstelen tekintettel nézett Annie-re, és a hangja sem árult el semmit, amikor megszólalt. – Azért mentem oda, hogy vásároljak, és nem azért, hogy alibim legyen. – Megspórolhatja nekem a meséit – felelte Annie. – Végig tudom az események időrendjét. Ötnegyvenkor Lindsay Faulkner elhagyta az irodát, és észrevette, hogy a maga kocsija még mindig a parkolóban áll. Pamnek ügyfelei voltak, éppen javaslatot tett nekik egy házra. Nyolc óra tízkor maga megállt a Hebert's Hobbiboltnál, és vásárolt néhány dolgot, többek között egy Exacto késpengét. – Ami a babaházak építőinek bevett szerszáma. – Pam ügyfelei nyolc húszkor hagyták el az irodát. Ők voltak az utolsók, akik élve látták Pamet, kivéve persze a gyilkosát. Maga közben a Hebert's-ben nem kapott meg mindent, amit akart… – Franciaablakokat a legújabb babaházamhoz. – Így hát az Acadiana Mallra ment, Lafayette-be, és ott akarta megnézni a hobbiboltban, de az be volt zárva – ütötte tovább a vasat Annie. – És azt állítja, hogy hazafelé gondok voltak a kocsijával; nem tudott rájönni, hogy mi okozza a bajt, és két óra hosszat egy félreeső úton ücsörgött, mielőtt tovább tudott menni egy ismeretlen irgalmas szamaritánus jóvoltából, akit senki nem talált meg az elmúlt három hónap során. Azt mondja, hogy éjfél körül ért haza, de ezt senki nem tudja megerősíteni, mert az anyja Bogalusába ment, hogy meglátogassa a nővérét. Ez a maga verziója. – Ez az igazság. – Ugyanakkor a halottkém vizsgálata szerint Pam halála körülbelül éjfélkor következett be, alig néhány kilométerre a maga házától. – Nem én öltem meg. – Megrögzötten imádta őt. – Belebolondultam – ismerte be a férfi, és lassan felállt a székből. Egy kis hűtőszekrényhez ment, benyúlt a lenti részbe, és előhúzott két üveg jeges teát. – Bárcsak viszonozta volna az érzelmeimet, de hát nem így történt. Letette az üvegeket az asztalra, az egyiket Annie felé tolta. – A férje sokkal inkább megszállott volt, mint én. – Hátradőlt a székben, felvett egy papírszalvétát, és letörölgette vele a megdrótozott szája sarkában összegyűlt nyálat, ami akkor került oda, mikor nagy nehézségek árán beszélni próbált. – Nem akarta a feleségét elengedni. Szerintem Pam félt tőle. Meg is mondta nekem, hogy nem mer más férfiakkal találkozni, amíg a válás le nem zárul. Nagyon alkalmas kifogás, hogy lerázzunk egy férfit, gondolta Annie, bár nem zárhatta ki annak a lehetőségét, hogy igaz. Köztudott volt, hogy Donnie nem akart válni. Lindsay Faulkner bevallotta, hogy ő is gondolt arra, Donnie zaklatja Pamet. Pletykáltak arról is, hogy a két ember között harc folyt Josie felügyeleti jogáért, bár úgy tűnt, Donnie nem állt túl biztos talajon a kérdést illetően. Ő volt az, aki hamisan játszott. Pam semmi olyasmit nem tett, ami veszélyeztette volna a felügyeleti jogát. – De – mormolta Renard, és belebámult a teájába – lehet, hogy ez csak kifogás volt. Szerintem találkozgatott valakivel egy rövid ideig. – Miből gondolja? Renard erre nem tudott mit felelni. Csak akkor tudna válaszolni, ha figyelte volna, követte volna a nőt. De ezt úgysem vallotta volna be, nem vallhatta be. A nő követése volt az ellene felhozott vád alapja. Ha ezt beismerné, és ha a beismerés során elmesélné, hogy látta Pamet egy másik férfival, akkor ezzel csak egy újabb indítékot hozna fel maga ellen, ami miatt megölte a nőt. Féltékenység. Valaki más miatt utasította vissza Pam. Annie felkelt az asztaltól. – Eleget hallottam, köszönöm. Pamet a tőle elhidegült férje, titkos leszbikus partnere kínozta és gyilkolta meg, vagy esetleg egy titokzatos szerető. Akit maga nem tud megnevezni vagy azonosítani. Semmiféleképpen nem lehetett maga a gyilkos. Maga egy gonosz összeesküvés áldozata. Az nem számít, hogy volt indoka, eszköze, lehetősége, és nagyon gyenge az alibije. Az se számít, hogy a nyomozók megtalálták Pam ellopott gyűrűjét a maga házában. Renard is felállt, és a lány mellé bicegett, miközben az az ajtó felé indult.

– Nemcsak egyféle megszállottság létezik – mondta. – Fourcade is megszállottja ennek az ügynek. Ő tette oda azt a gyűrűt. Már csinált ilyet azelőtt is. A múltja nem makulátlan. Nekem nincs ilyen múltam. Én soha nem ártottam senkinek. Engem azelőtt soha nem tartóztattak le. – Lehet, hogy ez csak azt jelenti, hogy ügyesen játszik felelte Annie. – Nem én tettem. – Miért kellene hinnem magának? Sőt, mi több: miért akar ennyire meggyőzni engem? Maga szabad ember. Az ügyész nem tud felhozni semmit maga ellen. – Egyelőre. De mennyi időbe telik, hogy Fourcade vagy Stokes kiókumlál valamit? Ártatlan vagyok. A jó hírnevem romokban. Azok addig nem nyugszanak, míg valamilyen módon a véremet nem ontják. Valakinek meg kell találnia az igazságot, Annie, és egyelőre maga az egyetlen, aki keresi. – Keresem – felelte a lány hidegen. – De nem garantálom, hogy örülni fog annak, amit találok. Marcus tartotta neki az ajtót, és figyelte, ahogy a lány lemegy a lépcsőn, és kisétál az épületből. Fesztelenül mozgott, üdén. Szabadabban, mint Pam, főleg a gesztusaiban látszott ez. Pam szabadlelkű testvére. Renardot vigasztalta ez az érzés. Folytonosság. Pamhez kötötte a szívét, de Annie eloldozza. Ebben biztos volt.

17 A Bayou Ingatlanügynökség irodái zárva voltak, mikor Annie körbement az épület bejáratához. Kár. Szerette volna látni Lindsay Faulkner arcát, amikor meghallja, hogy Marcus Renard leszbikusnak tartja. Persze ott volt annak a lehetősége, hogy a dolog igaz. Annie nagyon keveset tudott a nőről. Senki nem nézett ennyire utána Faulknernek, legalábbis amennyire Annie tudta. Nem volt miért. Ahogy az üzlet ment Pam halála idején, Faulknernek semmi anyagi indítéka nem volt, hogy megölje, és más indítékot sem találtak. Nők nem ölnek meg úgy egy másik nőt, mint ahogy Pam Bichon meghalt. Annie átvágott az utcán a dzsiphez, és felnézett az épületre, miközben elfordította a slusszkulcsot. Renard ott állt a második emeleti ablakban, és őt nézte. A férfi esküdözött, hogy ártatlan, és hogy szerette Pamet. Azt akarta, hogy Annie ráleljen az igazságra. Meglelje az igazságot, vagy felkavarja az állóvizet? – tűnődött. Még csak most kezdett el vizsgálódni, és máris olyan tényezők jutottak a tudomására, amelyeket át kellett gondolnia. Fourcade már túljutott ezeken a kacskaringókon. A férfi ajánlata állandóan ott motoszkált az agyában, mint csábító ígéret, aminek ellen kellene állnia. Elfordult Renardtól, sebességbe tette a kocsit, és elindult, hogy átvágjon a városon.

Donnie egy markológép fülkéjéből figyelte a jelenetet, egy üveg Abita sörrel a kezében. Az orra előtt lassan formát öltő, a Mardi Gras parádéra szánt látványkocsi Josie kedvéért készült. A kislány vette rá – annak az óriási, barna, izgalommal teli szempárnak nem lehetett ellenállni. Képtelen volt tőle megtagadni bármit is, úgyhogy megszervezett egy csapat embert a Bichon Bayou Developmentnél, és befogta őket a munkára. Már előre elképzelte, ahogy a kislány órákat tölt majd itt vele, miközben a csupasz platóból krepp-papírból készült mesebeli királyság lesz, de Belle Davidson elvitte a gyereket a Charles-tóhoz, hogy „kiszakítsa a környezetből”. – Inkább hogy az én környezetemből kiszakítsa – mormolta. Megdöntötte az üveget, de már üres volt. Komoran a gép markolókanalába hajította, ahol összetört a korábbi üvegek cserepein. A hang túlharsogta a rádióból szóló countryzene trombitahangját is. Többen odafordultak a látványkocsiról, de senki nem szólt semmit. Az emberek már óvatosan kezelték a Pam halála óta oly gyakori hangulatváltozásait. Úgy járkáltak körülötte, mintha tojáshéjon lépkednének, és fogadtak arra, hogy esetleg a zsaruk tévedtek Marcus Renarddal kapcsolatban, és Donnie a feltámadt Mocsári Fojtogató. Már rosszul volt az egésztől. Azt szerette volna, ha már az egésznek vége lenne. Már vége kellene hogy legyen. – Átkozott zsaruk – morogta. – Úgy hallom, jó, hogy visszajöttem. Annie egy oldalajtón keresztül jött be a hangárba, ahol a cég tárolta az építkezéseken használt munkagépeket.

Donnie lebámult a lányra a trónjáról. – Ismerem magát? – Annie Broussard vagyok, a seriff embere. – Most megvillantotta a jelvényét. Légy bátor. – O, Jézusom, és akkor mi van? Nem volt jó a csekkem? Nem érdekel, ha így is van. Felőlem visszadobhatják Fourcade-et a dutyiba, a hálátlan szemétládát. – Miért mondja ezt? A férfi panaszra nyitotta a száját, de aztán visszanyelte. Fourcade-et felfüggesztették, levették az ügyről. Semmi értelme újra előhozakodni a régi dolgokkal, most, hogy itt új életet kezdett. – Csak azért, mert az az ember labilis – felelte, miközben lemászott a markolóról. – Szóval maga jött Fourcade helyett. Mi történt a másik fickóval, azzal a feketével – Stokesszal? – Semmi. Még mindig az ügyön dolgozik. – Nem mintha érdekelne – mondta a férfi, és lehajolt, hogy előásson egy újabb üveg sört abból a Coleman hűtőládából, ami a markológép abroncsa mellett volt. – De ha a véleményemre kíváncsi: az az ember tunya. Már akkor az ügyön dolgozott, amikor Renard elkezdte zaklatni Pamet, és ez a fickó semmi mást nem akart, csak az időt tölteni Pammel. Mindig is úgy tűnt nekem, hogy Fourcade volt az ész kettejük közül. Kár, hogy levették az ügyről, persze attól még őrült. Lecsavarta az üveg kupakját, és a markolókanálba dobta a többi szemét mellé. – Nagy kár, hogy nem került közelebb az ügy megoldásához abban a sötét utcában. Kér egy sört? – Nem, köszi. – Annie kissé bólintott, hagyta, hogy a frufruja a szemébe hulljon, és remélte, hogy Donnie nem ismeri fel, nem úgy, mint Lindsay Faulkner. – Szolgálatban van? – nevetett a férfi. – Az még soha nem akadályozott meg az ivásban egyetlen zsarut sem, akit ismerek, Gus Noblier-t is beleértve. Maga újonc? – Fel kell tennem néhány kérdést. – Esküszöm, maguk mindig ezt csinálják: kérdéseket tesznek fel. Már annyi választ kaptak, hogy azt se tudják, mit kezdjenek vele. – Beszéltem Lindsay Faulknerrel ma reggel. A férfi arca megrándult az ellenszenvtől. – És elmondta magának, hogy én vagyok az Antikrisztus? Az a nő gyűlöl engem. Azt hihetné, hogy ő volt Pam nővérkéje. Annyira közel álltak egymáshoz, amennyire csak nők közel lehetnek egymáshoz, anélkül, hogy leszbikusok lennének. – Azt mondta nekem, hogy maga el akarja adni Pam üzletrészét. – Elég nekem a saját üzletem. Semmi kedvem ahhoz, hogy Lindsay legyen a partnerem, és neki se fűlik hozzá a foga, hogy én az övé legyek. – Azt mondta, hogy magának már van is egy vevője New Orleansból. Igaz ez? A férfi oldalról ravaszul Annie-re pillantott. – Egy jó üzletember nem nyújtja a kezét túl messzire. – Azt akarja mondani, hogy csak blöffölt? – Annie visszamosolygott, mint amikor egy barát várja a másiktól a titkot. – Mert felmerült egy név, és csak néhány telefont kellene megeresztenem… – Milyen név? Annie érezte, hogy a férfi magába húzódott, felvonta maga köré a képzeletbeli pajzsokat. – Duval Marcotte. – Csak blöff – jelentette ki a férfi kereken. Nyugodtan telefonáljon. Megvakarta borostás állát, és a felvonulásra készülő kocsi felé mutatott. – Mi a véleménye erről a mestermunkáról? Annie megnézte az eddig elkészült látványkocsit: olcsó fenyőfa keretre feszített csirkedrót. Még akármi is lehetett belőle. Két, levágott szárú nadrágot és feszülő pólót viselő nő a csirkeháló lukjaiba kék krepp-papír darabkákat tömködött, közben beszélgettek, nevetgéltek, fittyet sem hánytak a világ komolyabb dolgaira.

– Egy kastély lesz belőle – magyarázta Donnie. – A lányom ötlete volt. Kiválasztott egy jelenetet a Sok hűhó semmiért-ből. El tudja ezt képzelni? Kilencéves, és ismeri Shakespeare-t. – Nagyon okos kislány. – Megépíteni is segíteni akart, de a nagyanyjának más volt a véleménye. Egy újabb Davidson, aki ellenem dolgozik. – Perre megy magával Belle és Hunter a gyerek felügyeleti jogáért? A férfi megvonta a vállát, és továbbra is a készülő művet bámulta. – Nem tudom. Lehet. Szerintem attól függ, hogy Hunter börtönbe kerül-e. Az mellettem szólna: én nem próbáltam meg senkit megölni, legalábbis mostanában, illetve sose – tette hozzá, és lebámult Annie-re. – Csak vicceltem. – Azt szeretné, ha Josie állandóan magával élne? – Ő az én lányom. Szeretem őt. Mintha csak ilyen egyszerű lenne az egész. Mintha Annie olyan könnyedén el tudná választani Donnie-t, az apát Donnie-tól, a Don Jüantól. – Azt rebesgetik, hogy már Pammel is harcolt a felügyeleti jog birtoklásáért. – Jézusom, már megint? – Türelmetlenség látszott rajta, és ingerültnek tűnt. – Már megvan a gyilkos. Miért nem erednek a nyomába? Én nem csináltam semmit Pammel. Nem öltem meg sem a biztosításért, sem az üzlet miatt, és felindulásból sem. Nem lettem volna képes bántani. Az biztos, hogy aznap éjjel olyan állapotban voltam, hogy senkinek se tudtam volna ártani. Túl sokat ittam, egyik barátom vitt haza, és kiájultam. – Mindezt tudom felelte Annie. – Nem gyanúsítottként kezelem magát, Mr. Bichon. Bár már többször felmerült benne, hogy a részegséget könnyű tettetni, és Donnie-nak ugyanannyi indítéka lehetett a gyilkosságra, mint bárki másnak – illetve a legtöbb embernél azért több. A híradások szerint a férfi aznap éjjel kilenc és tíz között tűnt fel a Voodoo Lounge-ban, és egy barátja szállította haza körülbelül tizenegy harminckor. Pamet utoljára nyolc húszkor látták, és körülbelül éjfélkor halt meg. Donnie-nak lehetősége lett volna a gyilkosságra az általa elmondottak előtt és után is. – Arra volnék kíváncsi, hogy milyen alapon akarta a gyerekfelügyeleti jogot megszerezni? – Milyen alapon? Pam halott. Számít az már valamit? – Ha Pamnek volt valakije… – Renard ölte meg őt! – üvöltött fel hirtelen Donnie. A nyakán megfeszültek az izmok, olyanok voltak, mint a kifeszített drótok. Odavágta az üveget betonpadlóhoz, az üvegcserepek csak úgy záporoztak szanaszét, a sör felhabzott, mint a hidrogén-peroxid a seben. – Ő ölte meg! Végezze a kicseszett munkáját, és varrja be a pasast azért, amit tett! Elviharzott Annie mellett, az ajtó felé. A felvonulásra készülő látványkocsin szorgoskodók csak bámultak rá leesett állal. Mary Chaplin Carpenter üvöltött a rádióból: „Kihasználom a lehetőségeimet”. Annie a férfi után sietett. A délutáni napfény elvakította, amikor kilépett a hangárból. Pislogva leárnyékolta kezével a szemét. Donnie a piros kerítésnél állt, ami körbevette az ingatlanát, és a vasúti síneket bámulta, amelyek a terület mögött húzódtak. – Nézze, csak az igazságot keresem – felelte Annie, és a férfi mellé lépett. – Nem végezném a munkámat, ha nem tennék fel kérdéseket. – Csak… csak húzódik egyre tovább. Nyelt egy nagyot, és az ádámcsutkája úgy ugrált, mint kapáskor az úszó a horgászboton. A szemét nem vette le a sínekről. – Miért nem lehet már vége? Pam elment… Annyira belefáradtam… Azt szerette volna, ha végre behegednek a sebei, és nyom nélkül gyógyulnának, semmi emlékeztető ne maradna utánuk. De egy jó detektív újra meg újra megpiszkálja ezeket a sebeket. Az egésznek a titka az, hogy tudni kell, mikor és hol kell elkezdeni, és mikor kell visszafognia magát az embernek. Annie úgy hitte, hogy képes olvasni Donnie Bichon arcából, és hogy tudná, ha az hazudna.

De az érzések, amelyek kiültek a férfi arcára, csak zűrzavarról árulkodtak: Annie képtelen volt megmondani, vajon az gyász vagy megbánás, félelem vagy önteltség. – Jobb férj lehettem volna – mormogta Donnie. – Ő pedig jobb feleség. Azt hisz, amit akar, de kimondom. A távolban felsikoltott egy mozdony füttye. Úgy tűnt, Donnie meg sem hallja. Teljesen belemerült az emlékeibe. – Csak azt akartam, ami az enyém volt suttogta, és pislogott, mert könny öntötte el a szemét. – Nem akartam elveszíteni őt. Nem akartam elveszíteni Josie-t. Azt hittem, ha megijesztem… megfenyegetem a felügyeleti joggal… Megijeszti? De hogyan? A felügyeleti jog megszerzése volt az egyedüli fenyegetés, amit elkövetett? Annie már vette a levegőt, hogy megkérdezze, hogy mit értett ezalatt, de lenyelte a kérdést, amikor a férfi feléje fordult. – Tudja, maga hasonlít rá – mondta, a hangja furcsán álmodozóan csengett. – Az arcformája… a haja… a szája… Kinyújtotta a kezét, mintha meg akarná érinteni az arcát, de az utolsó pillanatban visszahúzta. Annie-ben felmerült, vajon ez a józan ész megnyilvánulása volt-e, vagy valami mélyről feltörő félelem akadályozta meg benne, hogy megérintse. Akármi volt is, egy kicsit elgyengült tőle. Nem tetszett neki, hogy egy olyan nővel hasonlítják össze, aki ilyen kegyetlen véget ért. – Nagyon hiányzik vallotta be Donnie. – Az ember mindig arra vágyik, amit nem érhet el. Régebben azt hittem, ez csak becsvágy, de már látom, hogy csak… szükségünk van rá. – Na és mi a helyzet Pammel? Neki mire volt szüksége? A vonatfütty újra felhangzott, hangosabban, közelebbről. – Hogy szabad lehessen, elszabaduljon tőlem – felelte egyszerűen a férfi, szenvtelen arccal. – És most így is van. Annie figyelte, ahogy elsétál, nem a házba vissza, hanem a gyöngyházszínű Lexushoz, ami az oldalkapu mellett parkolt. Annie mögött elhúzott a Southern Pacific vonata, a kerekek kattogtak a váltókon. Sok-sok órán át dolgozott már az ügyön, és úgy érezte, mintha egy olyan útvesztőbe került volna, ami csalókán könnyűnek tűnik kívülről, de valójában egy bonyolult labirintus, ahol a sötét folyosók teli vannak tükrökkel. Énjének egy kisebb része vissza akart fordulni, de a nagyobbik fele mélyebbre akart hatolni, többet akart megtudni. A rejtély magához vonta, hívogatón. Kísértés. Úgy érte a szó, mint egy titkos összeesküvő suttogva elmondott titka. Fourcade. Ő volt a kapu őre, Annie önkéntesen kinevezett vezetője, ha ő hajlandó elfogadni a férfi felkínált ajánlatát. Nála volt az útvesztő térképe, és ő ismerte a játékosokat is. Neki csak el kellene döntenie, vajon a férfi barát vagy ellenség, hogy az ajánlat valódi-e vagy csapda. És úgy tűnt, csak egy módja van, hogy ezt kitalálja.

18 Még egy ilyen napfényes napon is baljóslatúnak tűnt a ház. A verőfényes tavaszi napsütés sem tudott megbirkózni az árnyakkal, amelyeket az új levelekkel pompázó fák vetettek. Sűrű félhomályba burkolózva, az elhanyagoltság szürkeségébe veszve úgy bújt meg az épület a burjánzó növényzet között, mint egy fogatlan vénasszony, csúnyán és elhagyatottan. Nick egy kis csónakból figyelte a házat, és lenyűgözte az a lehetőség, hogy az ördög esetleg ott ólálkodik a környéken, mint valami illékony szag. A ház a gyilkosság idején nem volt ilyen rossz állapotban. Nem sokkal korábban kibérelte valaki, és tervbe vették a felújítást, az áram most is be volt kapcsolva. A gyilkosság óta hagyták lepusztulni az épületet. A gyerekek bedobálták kővel az ablakait. Beszennyezte a halál. Nicknek nem volt szándékában bemenni. Lehet, hogy néhányan babonásnak tartanák, de csak az olyan emberek, akik soha nem kerültek közel ahhoz a határmezsgyéhez, amely az istenit és az ördögit elválasztja egymástól. Ők nem ismerik azt az erőt, amely a lehetőségeket irányítja. Az biztos, hogy hiába volt olyan szép nap, és hiába lepték el a hétvégi horgászok Pony Bayou többi részét, itt másfél kilométeres körben senkit sem lehetett találni. Azért indult el a csónakkal, hogy egy kicsit kiverje a fejéből az ügyet. De ez a hely mágnesként vonzotta. Még egy csatát elveszít, és átadhatja magát a megszállottságnak, amíg az egésznek vége nem szakad. Vajon vége lenne-e már – gondolta –, ha aznap éjjel megölöm Renardot? A Pony Bayou itt elkeskenyedett, még az évnek ebben a szakában is, mikor egyébként a barnás víz magasan állt, és elöntötte még az erdőket is. A partok telis-teli voltak földiszeder-csemetékkel és hamvas szeder meg mérges szömörce összegabalyodott ágaival. A fűzfák törzse és a szentjánoskenyérfák a víz fölé hajoltak mindkét oldalon, csontos ujjaik egymás felé nyújtózkodtak. A fák életre keltek az izgatott madárdaltól. A füttyös kedvű madarakat a tavasz korai érkezése késztette dalolásra. A dalok, kiáltások és vijjogások kakofóniává olvadtak, ami úgy tűnt, egyre csak erősödik, egészen egy igencsak disszonáns és bosszantó hangzavarrá olvadva. És minden elérhető ágon, farönkön és tuskón vízi kígyók tekeredtek, hogy a napozással megejtsék kísérteties tavaszi rituáléjukat. A partok menti erdőkben hemzsegtek a csúszómászók, olyanok voltak, mintha sötét, izmos, élő vitorlakötelek lennének. Nick felvette a rudat, amivel lökte a csónakot, felemelkedett a hátsó részben, és északnak, kissé keletnek lökte az alkotmányt. A vízi út kanyargott, és senki nem kísérte figyelemmel, merre tart. Itt a természet bitorolta a területet, sok kilométeren keresztül, és a történelem során senki nem mert szembeszállni vele. Odébb a csatorna kissé kiszélesedett, és az erdő hirtelen véget ért a nyugati partnál, ahol aztán – a gyilkosság helyszínétől számítva itt először – megjelent az ember által első elbitorolt terület. Marcus Renard háza. Úgy kilencvenméternyire lehetett, egyszerűségében is elegáns volt. Letisztult formák, egyszerű oszlopok. Egy visszahúzódó indigóültetvényes szerény otthona lehetett az elmúlt században. Magas erkélyajtók nyíltak a tégla verandára, ahol Victor Renard ült egy kerti asztal mellett.

Kissé magasabb volt, mint Marcus, kissé erősebb testalkatú is. Míg körülbelül egy kisgyerek tudatával bírt, a testi ereje megfelelt egy harminchét éves férfiénak. Egyszer kidobták egy otthonból, mert dühében tönkretett egy ágyat. Az érzelmek – a sajátjai és másoké is – felfoghatatlanok számára, így nem értette, és nem is alkalmazta őket. Autista elméje képtelen volt megfejteni az érzelmeket. Általában nem is nyilvánított ki érzéseket, bár a furcsa dolgok néha izgatottságot és alkalmanként dühöt váltottak ki belőle. Ugyanakkor Victor a matematika terén nagyon tehetségesnek bizonyult, könnyedén megoldott olyan egyenleteket is, amelyek még a főiskolásokat is zavarba ejtették volna. És be tudott sorolni több ezer állatot és növényt, részletesen le tudta írni őket. A Bayou Breaux környéki emberek nem értették meg Victor Renard állapotát. Féltek tőle. Azt hitték róla, hogy gyengeelméjű vagy skizofrén. De egyik sem volt. Nick a feladatának tekintette, hogy utánanézzen Victornak és az autizmusának. Az információk tömkelege sokkal hatékonyabb fegyvere egy nyomozónak, mint bármi más. A legkisebb, látszólag érdektelen tényről vagy részletről is bebizonyosodhat, hogy a kirakójátéknak az a darabja, amitől hirtelen összeáll a kép. Victor Renard elméje önmagában is egy rejtély volt. Ha ebben a labirintusban valahol volt is egy nyomravezető jel a bátyja bűnösségét illetően, Nick sejtette, hogy ezt sose fogják megtudni. Ha valaha is bíróság elé állítják Marcust, Smith Pritchett sohasem kísérelné meg, hogy Victort felkérje szemtanúnak. Még ha a családi köteléket le is számítjuk, autizmusa eleve kizárta, hogy Victor megbízható vagy egyáltalán következetes tanú lehessen a bíróság előtt. Nick kissé nekidőlt a póznának, hogy a csónak ellenszegüljön a lassú áramlásnak. Azon a helyen állt, ahol még legálisan tartózkodhatott. Kudrow egy ideiglenes korlátozó végzéshez folyamodott ügyfele javára, amit meg is kapott. Ebben pontosan lefektették, hogy Nick mennyire közelítheti meg Marcust. Ha túl közel merészkedne, vagy túl gyakran sértené meg a rendelkezést, akkor vádat emelnek ellene azzal, hogy követi Renardot. A helyzet iróniája egyszerre mulattatta és undorította. Figyelte, ahogy Victor észreveszi őt, kiegyenesedik ültében, majd az asztalon fekvő távcső után nyúl. Hirtelen felállt a székéből, mintha valaki felgyújtotta volna alatta. Előrefutott úgy tizennyolc métert a füvön, furcsa testtartással, karjait mereven az oldalához szorítva. Megállt, majd újra felemelte a látcsövet. Aztán újra leejtette, amitől megrándult a nyakában lógó zsinór. Aztán rendszertelen, rángatózásszerű mozdulatokkal elkezdte oldalra ingatni magát, mint amikor egy felhúzott játék elromlik. – Nem most! – kiáltotta, és Nickre mutatott. – Vörös, vörös! Nagyon vörös! Lépj ki! Amikor Nick nem mozdult, hogy távozzon, Victor megint előrerohant tíz lépést, szorosan a mellkasa köré fonta a karját, és körkörösen himbálni kezdte magát. Furcsa, szaggatott kiáltások törtek fel belőle. A házban kinyílt az egyik erkélyajtó, és Doll Renard viharzott ki a verandára. Izgatottsága majdnem olyan erős volt, mint a fiáé. Victor felé indult, aztán visszafordult a házhoz. Marcus jelent meg, és a testvére felé sántított. Az újra felsikoltott, amikor Marcus elvette tőle a távcsövet. Nick azt várta, hogy Marcus kiabálni fog, de aztán eszébe jutott a férfi törött állkapcsa. Nem érzett megbánást amiatt, hogy dühe ennyire elragadta, legfeljebb kissé kényelmetlenül érezte magát. Renard a part felé indult. – Megsérti a bíróság rendelkezését mondta, és keze ökölbe szorult az oldalán. – Szerintem nem – felelte Nick. – Nyilvános vizeken evezek. – Maga egy bűnöző! Nick csettintett a nyelvével. – Csak szemléletmód kérdése az egész. – Hívom a rendőrséget, Fourcade! – Ez a terület a seriffhivatalának a hatáskörébe tartozik. Tényleg azt képzeli, hogy a maga segítségére sietnek? Ott nincsenek barátai, Marcus. – Téved – erősködött Renard. – És maga megsérti a törvényt. Zaklat engem.

Pár lépéssel mögötte Victor térdre esett, és elkezdte ringatni magát. Artikulátlan kiáltásai felzavarták a madarakat a fákon. Nick ártatlan képet vágott. – Ki, én? Én csak horgászom. – Lustán kiegyenesedett a rúd mellett, és kissé távolabb irányította a csónakot a parttól. – Arra nem hoztak törvényt, hogy nem lehet horgászni! Hagyta, hogy a jármű kissé elsodródjon a parttól, és kövesse a kanyarulatot, egészen addig, amíg Marcus háza és a testvére nem látszottak többé. Csak maga Renard volt a látóterében. Összpontosítás – gondolta. Összpontosítás, nyugalom, türelem. Élj együtt az áramlattal, és eléred a célt.

Annie egy régi, magas támlás széken ült, aminek az ülését egy szerencsétlen, rég elpusztult marha bőréből készítették. Nagyon szép kilátás nyílt a vízre Fourcade apró erkélyéről. Annie azon morfondírozott, vajon a férfi lazít-e valaha annyira, hogy élvezhesse. Nem olyan embernek tűnt, aki ilyesfélével foglalkozik, de már eddig is csupa meglepetés volt, nem? Az nem érte váratlanul a lányt, hogy Fourcade egy ilyen mindentől távol eső, megközelíthetetlen helyen lakik. Inkább azon lepődött meg, hogy ilyen takaros udvara van, és hogy látszott a házon, hogy rendben tartja. Megkordult a gyomra. Már egy órája várt. Fourcade kocsija itt állt, de a férfi nem volt sehol. Az Isten tudja, merre jár. Lassan lemegy a nap, és elszántsága egyenes arányban csökkent egyre növekvő éhségével. Hogy elterelje a gondolatait, megpróbálta végiggondolni, hol lehet még egy olyan rejtett hely a kocsijában, ahová esetleg eldughatott vészhelyzet esetére egy Snickers csokit, amiről aztán megfeledkezett. Már átkutatta a kesztyűtartót, és az ülések alá is benézett. Arra a következtetésre jutott, hogy csak Mullen lophatta el az édességet, és tökéletesen boldoggá tette, hogy néhány pillanatot megint elpazarolhatott arra, hogy gyűlölet töltse el a férfi iránt. Egy csónak jelent meg a ciprusfák alatt lavírozva. Annie gyomra görcsbe rándult az idegességtől, és felállt a székből. Fourcade a kikötő mellé navigálta a csónakot, szép komótosan kikötötte, és felsétált a parton. Egy fekete póló volt rajta, ami tökéletesen illett rá, és egy kifakult nadrág, amit belegyűrt katonacsizmájába. Nem mosolyodott el. Még csak nem is pislantott. – Hogyan talált ide? – kérdezte. – Nagyon rossz nyomozótanonc lennék, ha még arra se lennék képes, hogy előbányásszak egy lakcímet. Annie a szék mögé lépett, és a támlájára tette a kezét. – Ez így van, chèrie. De nem. Maga feltalálja magát. Maga mindig rátapint a lényegre, oui? – Látni akarom, hogy milyen anyaga van az üggyel kapcsolatban. A férfi bólintott. – Jó. – De azt tudnia kell, hogy mindez nem változtat semmit azon, ami szerdán este történt. Ha magát csak az érdekli, akkor szóljon, és már itt sem vagyok. Nick egy darabig tanulmányozta a lányt, aki egyik kezét kifakult, nyitott farmerdzsekije előtt nyugtatta. A lány kétség kívül kéznél tartotta a Sig Sauert. Nem bízott benne. Nick nem is tett érte szemrehányást. Megvonta a vállát. – Látott, amit látott. – Tanúskodnom kell. Nem dühös miatta? Nem érez késztetést, hogy … mondjuk egy élő kígyót csempésszen a kocsimba? Nick a lány felé hajolt, és gyengéden megpaskolta az arcát. – Ha bántani akartam volna magát, chérie, akkor azt nem egy kígyóra bíztam volna. – Most akkor meg kellene könnyebbülnöm, vagy aggódnom kellene az életemért? Fourcade nem válaszolt. – Nem bízom magában – vallotta be Annie. – Tudom.

– Ha megint előjön a tegnap esti marhaságokkal, már itt sem vagyok – jelentette ki Annie. – És ha le kell lőnöm magát, akkor megteszem. – Nem vagyok az ellensége, 'Toinette. – Remélem, hogy igazat mond. Már van elég belőlük. És maga miatt szereztem őket – mutatott rá Annie. – Ki mondta, hogy az élet igazságos? Az tuti, hogy én nem. Elfordult, és befelé indult. Nem hívta be a lányt, gondolta, úgyis követi majd. Fourcade nem bajlódott a formaságokkal. Átmentek egy nappalin, aztán egy szobán, amiben egy szerszámos szekrény és egy pöröly volt. A padlót piszkos vitorlavászon-rongyok borították. Viszont a konyha teljesen az ellentéte volt az előző szobának: tiszta, világos, felújított, vajszínűre festve. Kicsi és takaros, mint egy hajókonyha. A falakon semmi nem volt. Friss fűszerek nőttek az ablakba tett cserepekben a mosogató felett. Fourcade odament a mosogatóhoz, hogy megmossa a kezét. – Mitől gondolta meg magát? – kérdezte. – Noblier levett a járőrözésről, mert a többiek nem játszottak tisztességesen. Hamar rájöttem, hogy nem fogja felajánlani nekem a maga munkáját mostanában. Tehát ha az ügyön akarok dolgozni, akkor magához kell fordulnom. Fourcade nem biztosította együttérzéséről, és nem is érdeklődött a részletek után, hogy mit tett Mullen és a többi zsaru. Ez a lány gondja volt, nem az övé. – Járja ki magának, hogy hozzáférhessen a jelentésekhez és a bizonyítékokhoz mondta Fourcade, megfordult, és beletörölte a kezét egy egyszínű, fehér konyharuhába. – Egész nap olvasgathatja a jelentéseket, tanulmányozhatja a beszámolókat. – Majd meglátom, mit tehetek. Minden a seriffen múlik. – Ne legyen gyáva – förmedt rá a férfi. – Kérje, amit akar! – És gondolja, hogy megkapom? – nevetett fel Annie. – Maga nem ezen a bolygón él, így van, Fourcade? A férfi arca megkeményedett. – Nem fog semmit megkapni, ha valamilyen módon nem kéri, aranyom. Gyorsan tanulja meg ezt, ha nyomozó akar lenni. Az emberek nem szívesen adják ki a titkaikat. Kérdeznie kell, könyörögnie kell. Ásnia kell. – Tudom. – Akkor csinálja! – Fogom. Már meg is tettem – mondta a lány. – Beszéltem ma Donnie Bichonnal. Úgy tűnt, Fourcade meglepődött. – És? – És úgy tűnik, lelkiismereti problémákkal küszködik. De lehet, hogy maga ezt nem is akarja hallani; maguk olyan közel állnak egymáshoz. – Semmiféle kapcsolatban nem állok Donnie Bichonnal. – Ő fizette ki a maga óvadékát, százezer dollárt. A férfi kifakult nadrágja derekára tette a kezét. – Ahogy már Donnie-nek is mondtam, magának is mondom: csak a szabadságomat vette meg, nem engem. Engem senki nem vásárolhat meg. – Üdítő vezérelv egy New Orleans-i zsaru szájából. – Már nem New Orleansban élek. Nem tudtam jól beilleszkedni. – Én nem ezt hallottam – felelte Annie. – A délután nagy részét a könyvtárban töltöttem. A Times-Picayune szerint maga volt a korrupt zsaru mintapéldánya. Sokat írtak magáról. De semmi jót. – A sajtót könnyen befolyásolhatják befolyásos emberek. Annie összerezzent. – Tudja, ez olyasféle megjegyzés, ami alapján aztán az emberek nem túl hízelgő véleménnyel vannak a maga elmeállapotáról.

– Az emberek azt gondolnak, amit akarnak. Én tudom, mi az igazság. Én átéltem az igazságot. – És mi lenne a maga verziója az igazságról? – szorongatta tovább Annie. A férfi csak ránézett, és Annie megpillanthatta annak a léleknek a csalódottságát, amelyik hosszú, keserves élete során már rengeteg mindent látott, olyasmiket, aminek a java része nem volt valami felemelő. – Az az igazság, hogy túlságosan jól végeztem a munkámat – mondta végre Fourcade. – És elkövettem azt a hibát, hogy túl mélyre ástam, hogy megtaláljam az igazságot, méghozzá olyan helyen, ahol az hogy úgy mondjam – nem létezik. – Megverte a gyanúsítottat? A férfi nem szólt semmit. – Maga tette oda a bizonyítékot? Fourcade egy pillanatra lehajtotta a fejét, majd hátat fordított, és elővett egy kovácsoltvas serpenyőt az egyik szekrényből. Annie oda akart menni, hogy kiszedje belőle az igazságot, de félt közel menni hozzá. Attól tartott, valami esetleg ráragad – a férfi hevessége, kényszerképzete, az a sötétség, ami egész létét körüllengte. Már így is sokkal mélyebben belebonyolódott az ügybe, mint amennyire kötelessége lett volna. Nem akart meggondolatlanul cselekedni, és volt egy olyan érzése, hogy Fourcade képes lenne egy szívdobbanásnyi idő alatt belerángatni ilyesmibe. – Választ várok, nyomozó. – Nem tartozik az ügyhöz. – A korábbi rossz cselekedetek nem említhetők, nehogy befolyásolják a bíróságot? Marhaság. A legtöbbször megerősítik azt, amilyen a jellem – érvelt a lány. – Különben is, most nem vagyunk a bíróság előtt, ez itt most a való világ. Muszáj tudnom, kivel állok szemben, Fourcade, és már mondtam magának, hogy jelenleg nem nagyon bízom magában. – A bizalomnak semmi hasznát nem veszi a nyomozásban – felelte a férfi, miközben a tűzhely, a hűtőszekrény és a pult között járkált. Rátett egy csomó zöldséget a vágódeszkára, és kiválasztott egy meglehetősen ijesztő méretű kést. – De partnerek között ez elengedhetetlen – erősködött Annie. – Maga tette azt a gyűrűt Renard asztalába, vagy nem? Fourcade felnézett, majd szemrebbenés nélkül felelt. – Nem. – Miért kellene hinnem magának? Honnan tudhatnám, hogy Donnie Bichon nem fizette le magát, hogy rejtse oda? Akár azért is fizethetett magának, hogy ölje meg Renardot a múltkor, ha már itt tartunk. A férfi úgy szelte a kerek pirospaprikát, mint a vajat. – Nocsak, ki a paranoiás? – Óriási különbség van az egészséges gyanakvás és a téveszme között. – Miért kérném, hogy nyomozzon velem, ha sáros lennék? – Hogy bábként használhasson a saját céljai eléréséhez. A férfi mosolygott. – Maga túl értelmes ehhez, 'Toinette. – Ne pazarolja rám a bókjait. – Nem hiszek a bókokban. Én mindig az igazat mondom. – Ha az éppen jó magának. Annie felsóhajtott, hogy újra visszatértek a kezdetekhez. A Fourcade-del való beszélgetés olyan volt, mint az árnyékboksz: rengeteg erőfeszítés, eredmény nélkül. – Miért éppen én? – kérdezte. – Miért nem Quinlain vagy Perez? – Kicsi ez a körzet. Egymás szájába látunk. Az egyiknek viszket, a másik vakarja meg. Maga kívül van a körön – és ez nagy előny.

Újra felvillantotta a mosolyát, azzal a vonzerővel, amit sose használt ki. – Maga az én titkos fegyverem, 'Toinette. Annie utoljára megpróbálta magát lebeszélni erről az őrültségről. De nem akarta igazán, és ezzel tisztában is volt. – Maga úgy érzi, hogy kötelességei vannak Pam Bichonnal szemben – mondta Fourcade – , és azokkal szemben is, akik előtte meghaltak. Érzi az árnyékokat. Ezért van itt. És azért, mert tudja, hogy mi mindketten ugyanazt szeretnénk végül: hogy Renard a pokolra jusson. – Én azt akarom, hogy tisztázódjon az ügy – mondta Annie. – Ha Renard tette… – Ő tette. – … akkor jó. Ugrálni fogok örömömben, ha a következő életében Angolába kerül. Ha nem ő volt… A férfi belevágta a kés élét a vágódeszkába. – Ő tette. Annie nem szólt semmit. Bizonyára megőrült, mikor idejött. Fourcade kihúzta a kést a fából, és elkezdett felkockázni egy hagymát. – Nekem megvan, amire magának szüksége van, 'Toinette. Az összes adat, vallomás, a válaszok azokra a kérdésekre, amiket még fel sem tett. Az összeset le lehet ellenőrizni, ha kell. Maga kíváncsi természetű, szabad akaratú ember, aki megfelelő szkepticizmussal rendelkezik. Nekem nincs hatalmam maga felett… – a kés megállt. Fourcade a lányra pillantott a szemöldöke alól. – Vagy van? – Nincs – felelte Annie csendesen, és félre nézett. – Akkor nekiláthatunk. De először együnk.

19 Ettek. Párolt zöldségei és rizst. Hús az nem volt. Furcsa, hogy egy láncdohányos férfi vegetáriánus legyen, de Annie tisztában volt vele, hogy jobb lesz, ha felkészül a Fourcade-del kapcsolatos ellentmondásokra. Tudta, jó, ha váratlan dolgokra számít, bár nem volt könnyű megtenni. – Két évet járt főiskolára. Miért hagyta abba? – kérdezte Fourcade, és beleszúrta a villáját a vacsorába. Pont úgy evett, ahogy minden mást is csinált – nagy szenvedéllyel, de felesleges mozdulatok nélkül. – Azt akarták, hogy válasszak egy főszakot. – Annie kicsit kellemetlenül érezte magát, hogy a férfi elolvasta a kartonját. – Úgy éreztem, hogy… korlátoznak. Nagyon sok minden érdekelt. – Nem képes összpontosítani. – Kíváncsiság él bennem – vágott vissza a lány. – Azt hittem, tetszik magának, hogy kíváncsi alkat vagyok. – De fegyelmeznie kell magát. – Nicsak, ki beszél! – Annie haragos tekintetet vetett a férfira, és csak tologatta ide-oda a rizst a tányérján. – Mi történt a taoista elvével, hogy éljünk passzív rezisztenciában? – Az gyakran összeegyeztethetetlen a rendőri munkával. Ami a vallást illeti, elfogadom mindazt, ami hasznos számomra, és alkalmazom ott, ahol az helyénvaló. Miért ment zsarunak? – Szeretek segíteni az embereknek. Minden nap mást hoz. Szeretem megoldani a rejtélyeket. Száguldoznom kell üldözés közben. Na és maga? Ilyen szavak jutottak az eszébe, hogy erő meg hatalom, de ezeket nem mondhatta a lánynak. – Itt minden tényszerű, logikus, lényegi. Hiszek az igazságban. Hiszek abban, hogy küzdenünk kell a jobbért. Hiszem, hogy a kollektív ördögi rosszindulatú áttéteket okozhat az egyének lelkében. – Tehát nemcsak a fess egyenruha miatt? – Maga '93 augusztusában iratkozott be az Akadémiára – mondta Fourcade. – Közvetlenül a Mocsári Fojtogató-ügy után. Van kapcsolat a kettő között? – Ha olyan sokat tud rólam, feleljen maga! A férfi nem reagált a lány hangjában bujkáló sértésre. Nem kért elnézést amiatt, hogy átlépett egy képzeletbeli határt. – Egy iskolába járt az ötödik áldozattal, Annick Delahoussaye-Gerrarddal. Barátnők voltak? – Igen, barátnők voltunk – felelte Annie. Felállt, és odavitte a tányérját a mosogatóhoz, aztán csak állt ott, és bámult kifelé az ablakon, de nem látott semmit. Az éjszaka lepellel borította be a házat. Fourcade udvarán nem volt világítás. Ő olyan ember, akit körülvesz a sötétség. – Gyerekkoromban a legjobb barátnőm volt – folytatta. – A családjaink csak úgy hívtak bennünket, hogy a két Annie. De tudja, hogy van ez, ahogy nőttünk, úgy távolodtunk egymástól. Különböző közegbe kerültünk. Az ő családjának volt egy bárja az most a Voodoo Lounge. Eladták, miután Annicket megölték. Körülbelül egy hónappal az előtt futottunk össze, hogy meggyilkolták. Felszolgált a bárban. Éppen válófélben volt. Mondtam neki, hogy átjöhetne Lafayette-be hétvégére.

Kicsit elbeszélgethetnénk, jól éreznénk magunkat. De az a hétvége soha nem jött el. Azt hiszem, nem is gondoltam komolyan. Már nem sok közös kötött össze bennünket. Aztán jött a hír… és a temetés. Nick figyelte a lány arcának visszatükröződését az ablakban. – Mit gondol, miért viselte meg annyira, ha már nem álltak olyan közel egymáshoz? – Nem tudom. – Dehogynem. Annie egy darabig hallgatott. A férfi várt. A válasz kéznyújtásnyira volt. De Annie nem akart kinyúlni felé. – Valaha ugyanannak az éremnek a két oldala voltunk – szólalt meg végre. – Feldobják az érmét, a sors pörgeti… – Akár magával is megtörténhetett volna. – Persze, miért is ne? – felelte. – Olvas az ember egy hírt az újságban, és arra gondol, hogy milyen szörnyű is lehet az áldozatoknak, aztán egyet lapoz, és átlép a dolgon. De minden más, ha ismeri az áldozatot. A sajtó egy hétig a nevén nevezte, aztán az Ötös Számú Áldozat lett belőle, és már jött is a következő szalagcím. Láttam, hogy a gyilkosság után mi történt a családjával, a barátaival. Azon kezdtem el gondolkodni, hogy jó lenne megpróbálni valahogy másképpen intézni a dolgokat olyan családok esetén, mint a Delahoussayes-k. Nick felállt az asztaltól, odavitte a tányérját a mosogatóhoz, a lányé mellé. – Ez jó indok, 'Toinette. Tisztelet, felelősség a társadalomért. – Ne feledje az autósüldözéseket! – Felesleges. – Mi, a száguldás? – Az álarc, amit visel – felelte a férfi. – Az az erőfeszítés, amivel megpróbálja elrejteni az igazságot a humor és a semmitmondó modorosság rétegei alá. Energiapocséklás. Annie megrázta a fejét. – Ezt úgy hívják, hogy személyiség. Ki kellene próbálnia valamikor. Fogadok, hogy nagymértékben jobbá tenné a társadalmi életét. A kijelentés egy pillanattal azelőtt csúszott ki a száján, hogy ráébredt, mit is mondott – azt, hogy a férfi úgy élt, hogy az oltalmazó látszatot kitépte a lelkéből: a szükségletei, gondolatai úgy voltak csupaszon, mint a nyers és pőre idegvégződések. Soha nem gondolt úgy a férfira, mint sebezhető valakire, az sem gondolt ilyeténképpen saját magára. Milyen különös ilyen módon látni. Annie nem volt benne biztos, hogy ezt akarta. – Időpocsékolás – folytatta a férfi, és elfordult. – De tennivalónk van. Gyerünk, kezdjünk neki!

A grenier-t, a padlásteret, ami a ház félemeletét elfoglalta, Fourcade dolgozószobává alakította át. A távolabbi sarokba tolt ágy utólagos ötletnek tűnt, az alvás alkalomszerűen előforduló igényének kelletlenül tett engedménynek. Férfias hely volt, nehéz fabútorokkal, és szinte szerzetesi egyszerűséggel berendezve. A könyvespolcok tömve könyvekkel, több száz kötet témakörönként és ábécésorrendbe rendezve. Kriminológia, filozófia, pszichológia, vallás. Minden megtalálható volt, az aberrált viselkedésformáktól kezdve a zen rejtélyekig. A majd három méter hosszú asztalon a Bichon-gyilkosság eredményeképpen felgyülemlett papirhalom állt. Minden vallomás másolata, az összes laborjelentés. Megszámozott dossziék, teli Fourcade jegyzeteivel. Az asztal mögött egy kitűzőtábla állt, rajta térképek: az egyiken három kerület térképe, egy másik magáról a patlout-i kerületről, és egy harmadik, amelyik Bayou Breaux közvetlen környezetét mutatta, ahol a gyilkosság is történt, illetve ahol Renard háza állt. Piros gombostűk jelölték a valamiért fontos helyeket. Piros vonalakkal kötötték össze a helyszíneket, és feltüntették a közöttük lévő pontos távolságot. Egy másik tábla is lógott ott, amelyre a gyilkosság helyszínén készült fotók voltak kitűzve – a kérlelhetetlen, nyers valóságról készült képek, amelyeket a vaku éles fénye világított meg.

– Hűha! – bukott ki Annie-ből. – Úgy nézem, maga annak a híve, hogy az ember hozza haza a munkáját. – Ez a kötelességem, és nem a hobbim. – Fourcade az egyik polc előtt állt. – Ha olyan munkakört akar, ami nyolcórányi munka után lejár, és ahonnan nem viszi haza a gondokat, akkor vállaljon munkát a lámpagyárban! Ha keményebb fába akarja vágni a fejszéjét, akkor hordja tovább az egyenruhát! Keményen Annie-re nézett. – Ezt akarja, 'Toinette? Ott akar a felszínen lavírozni, ahol minden egyszerű és biztonságos, vagy mélyebbre akar lehatolni? Annie-nek újra az az érzése támadt, hogy a férfi valamiféle titkos világ kapujának az őre, és ha ő átlépi a küszöböt, akkor már nincs visszaút. Nem nagyon tetszett neki a dolog. – Nyomozó akarok lenni – felelte. – Segíteni akarok tisztázni az ügyet. Nem kötelezem el magam, hogy hűséges leszek a Sötét Erőhöz, vagy hogy Jedi lovaggá válok. Csak végezni akarom a munkámat, nem pedig magam akarok azzá válni. A rosszallás ködként lengte körül Fourcade-et, a zen detektívet. – Ez munka, nem pedig valamiféle vallás – mondta Annie. – Maga nem a jó időben született. Pokolian jó zelóta vált volna magából. Annie tekintete az asztalra vándorolt, a kitűzőtáblára és Pam Bichon rettenetes halálának képeire. Kellett neki Fourcade anyaga. Attól még nem kell keblére ölelnie a férfi megszállottkényszerképzetes viselkedési dogmáit. – Azt akarom, hogy megoldódjon az ügy. Ennyi. Kiválasztotta a Donnie Bichonról szóló mappát, és kinyitotta. – Miért ment el hozzá? – kérdezte Fourcade. – Már megvizsgáltuk, és tisztáztuk. – Mert Lindsay Faulkner azt állítja, hogy a pasas a fejébe vette, hogy eladja Pam részét az ingatlanügynökségből. A hír mellbe vágta Fourcade-et. Ő tegnap gúnyos megjegyzést tett erről Donnie-nak, de soha nem gondolta volna, hogy a férfi olyan bolond lesz, hogy alig egy kis idővel Pam halála után ilyen lépést tesz. – Mikor hallotta ezt? – Ma reggel. Beugrottam az ingatlanügynökséghez. Annie habozott, és mérlegelte az érveket és ellenérveket, vajon elmondja-e a teljes igazságot. – Beugrott, na és? – kérdezte a férfi. – Ha már társak vagyunk, akkor legyünk társak, chère. Ne tartson vissza semmit! Annie vett egy mély lélegzetet, és félretette a mappát. – A nő azt állította, hogy Donnie szerint horogra akadt egy lehetséges vevő… New Orleans-ban. Donnie nekem azt mondta, hogy csak blöffölt. Nicknek nem sikerült kivernie a fejéből, hogy esetleg Marcotte-nak lehet valami köze az ügyhöz. Túlságosan erőszakoltnak tűnt ugyan a dolog. Sose gondolta volna, hogy annyit jelentene Marcotte-nak, hogy az bosszút álljon, főleg ilyen hosszú idő után. Különben is, Marcotte visszakapta, amit akart, így hát mi értelme lenne újra előrángatni mindent? Hacsak nem most valóban a Bayou Ingatlanügynökséget akarja megszerezni, és ez az áttételes összefüggés vele nem több, mint merő véletlen: csak a rossz karmája miatt van. A kérdés a következő: ha Marcotte tényleg benne van az egészben, akkor a gyilkosság ennek az eredménye-e, vagy pedig csak mellékterméke a bűntettnek? – C'est ein affaire á pus finir – suttogta Nick. – Szerintem csak blöff – közölte Annie. – Nekünk… magának megvan Donnie telefonhívásainak jegyzéke arról az időszakról, amikor Pamet zaklatták. Ha az üzletrész eladása lett volna az indíték, hogy megszabaduljon a feleségétől, akkor kapcsolatban kellett volna állnia a potenciális vásárlóval abban az időben. Ha volt esze, akkor nem az otthonából intézte a hívásokat, de kétszer se mondom, hogy az irodából nem hívta fel New Orleanst. Azt ellenőrizhetjük. De én azt mondom, ha ez a zsíros falat Donnie horgára akadt, akkor miért vette volna a fáradságot, hogy Lindsay Faulknerrel bajlódjon? folytatta Annie. – És ha tartott attól, hogy az egész eladási ügylet szemet szúrhat a zsaruknak, akkor

miért lépett vele a nyilvánosság elé? Nem olyan nehéz titokban megkötni egy üzletet. Valójában Donnie csinált már ilyet korábban. Rávette Pamet, hogy rejtse el az egyik ingatlanát, hogy a bank ne tehesse rá a kezét. Tudott erről? – Igen. Nick kényszerítette magát arra, hogy megmozduljon. A szó: előre, hónapokkal ezelőtt lett a mantrája. Testileg, lelkileg, szellemileg, átvitt értelemben egyaránt. Látszólag a mozgás volt az, ami feszesre húzta azt a zsineget, amire a tények és a gondolatok fel voltak fűzve az elméjében. A mozgás tartotta fenn a rendet. Így hát előremozdult, és megpróbált megszabadulni az árnyéktól, ami követte. – Átnézem a feljegyzéseket – mondta. – De kétlem, hogy ennek a vételi ügyletnek bármiféle köze is lehetne a gyilkossághoz. Akkor már sokkal valószínűbb, hogy csavargók költöztek be, és kihasználták a lehetőséget. Ilyen módon megölni egy nőt, ahogyan azt Pammel is tették, ez nem jellemző a pénzért való gyilkosságokra. Azok, akiket a pénzért ölnek meg, azok lezuhannak a lépcsőn, megfulladnak, eltűnnek. Megállt az asztal előtt, és a fotókra meredt. – Ez… ez valami személyes ok volt. Gyűlölet. Megvetés. Hatalom. Düh. – Vagy csak úgy rendezték, hogy annak látsszon. – Nem – suttogta a férfi. – Érzem, hogy nem így van. – Ismerte őt? – kérdezte Annie halkan. – Ő adta el nekem ezt a helyet. Kedves asszony volt. Nehéz elhinni, hogy valaki ennyire gyűlölte őt. – Renard azt állítja, hogy szerette őt, barátjaként. Kitart amellett, hogy hamisan vádolják. Azt akarja, hogy derítsem ki az igazságot. –Annie ajka megremegett. – Milyen népszerű vagyok mostanában. Fourcade nem reagált az iróniára. Csak Renardra összpontosított. – Beszélt vele? Mikor? Hol? – Ma reggel. Az irodájában. Ő hívott be. Az a tévképzete, hogy én szimpatizálok vele. – Bízik magában? – Voltam olyan szerencsés, hogy kihúztam a szemétládát a csávából, kétszer is egy nap. Azt hiszi, hogy azért, mert nem hagytam, hogy bizonyos emberek meggyilkolják, azt sem fogom hagyni, hogy az állam megtegye. – Akkor közelebb kerülhet hozzá – mormolta Fourcade. – Ezt Stokes vagy én sose lennénk képesek elemi. Már a kezdetektől az ellenségének tekint bennünket. Stokes már a gyilkosság előtt is szemmel tartotta a zaklatások miatt. Maga egy teljesen más irányból közelítheti meg. – Nem tetszik nekem az, ahogy maga gondolkodik – válaszolta Annie. Odalépett az egyik könyvespolchoz, és elkezdte nézegetni a címeket. – Világosan megmondtam neki, hogy szerintem ő tette. – De ő meg akarja nyerni magát, nem? – Én nem egészen így mondanám. Fourcade megfordította Annie-t, kezei a lány vállán, és úgy bámult rá, mintha most látná először. – Mais oui. Ó, igen. A haja, a szeme, körülbelül ugyanaz az alkat. Maga beleillik az áldozat profiljába. – Meg még a nők fele Dél-Lou'sianában. – De maga toppant be az ő életébe, chère. Mintha csak így rendeltetett volna. – A frászt hozza rám, Fourcade! – Megpróbált kitérni a férfi érintése elől. – Úgy beszél, mintha Renard egy sorozatgyilkos lenne. – A lehetőség adott. Nézze meg a pszichopatológiai leírásokat! – mondta Fourcade, és elkezdett fel-alá járkálni. – Nézze meg: a harmincas évei közepén jár, fehér, egyedülálló férfi, intelligens, zsarnoki anyával, apa nélküli családban, sikertelen a nőkkel való kapcsolataiban. Klasszikus eset. – De nincs priusza. Nincs nyoma, hogy az aberrált viselkedés egyre inkább elhatalmasodna rajta.

– Lehet, hogy így van, lehet, hogy nem. Mielőtt ide költözött volna, volt egy barátnője még Baton Rouge-ban. Fiatalon meghalt. – Az újságok szerint autóbaleset érte. – A felismerhetetlenségig összeégett egy balesetben, amikor a kocsija nekiment valaminek egy elhagyatott úton. Nem sokkal az után történi a dolog, hogy a nő azt mondta az édesanyjának, hogy szakítani fog Renarddal. Úgy érezte, a férfi túlságosan erőszakosan akarja birtokolni őt. „Megfojtja”, egészen pontosan ezt a szót használta, amikor az anyjával beszélt. Teljesen nyilvánvaló, hogy Fourcade utánajárt a dolognak, és elment egészen az információ fonásáig. Az újságok egyedül azt tudták kiszedni Elaine Ingram anyjából, hogy ő „nagyon kellemes úriembernek” tartotta Marcus Renardot, és azt szerette volna, ha a lánya hozzámegy. Ha a férfi tényleg egy szörnyeteg volt, akkor senki nem vette azt észre… kivéve talán Elaine-t. – Az anya nem hiszi, hogy Renard ölte meg a lányát – mondta Annie. Fourcade mintha elveszítette volna a türelmét. – Nem számít, hogy a nő mit hisz. Az számít, hogy esetleg Renard lehetett a gyilkos. Az számít, hogy elképzelhető, hogy akkoriban olyan düh öntötte el, hogy még gyilkolni is képes lett volna a hatása alatt. Nézzük most ezt a gyilkosságot – mondta Fourcade, és a fotókra mutatott. – Düh, hatalom, uralkodni vágyás, szexuális brutalitás. Csakúgy, mint a maga Mocsári Fojtogatója. – Ezzel azt akarja mondani, hogy azt hiszi, Renard ölte meg azokat a nőket négy évvel ezelőtt? – kérdezte Annie. – Ő '93-ban költözött ide vissza. Azt hiszi, hogy ő a Mocsári Fojtogató? Fourcade megrázta a fejét. – Nem. Átnéztem azokat az aktákat. Beszéltem azokkal az emberekkel, akik végül Danjermondot elkapták: Laurel Chandlerrel és Jack Boudreaux-val. Ők most fenn élnek a karolinai partnál. Gondolom, itt túl sok a rossz emlék, így, hogy egyikük testvérének az életét kioltotta a Fojtogató, meg minden. Meglehetősen meggyőző a történetük. A nyomozás is őket igazolta. – Megállt, hogy jobban megnézze a gyilkosság helyszínén készült fotókat. – Különben is, különbségek mutatkoznak a gyilkosságokat illetően. Pam Bichont nem megfojtották. – Egy ujjal megérintette az egyik fotót, amely a Pam torkán lévő horzsolásokról készült közelkép volt. Fojtogatták ugyan (ezek a sérülések ujjaktól származnak), és eltört a nyelvcsontja. A pasas valószínűleg addig fojtogatta, míg el nem veszítette az eszméletét. De csak remélhetjük, hogy így történt, Pam érdekében. De a halál oka nem fulladás volt, hanem a szúrt sebek következtében bekövetkező elvérzés. – Rámutatott a nő meztelen, szétkaszabolt mellkasán tátongó sebre. Az alapján, ahogy a vér szétfröccsent, akkor döfték többször mellkason, mikor még állt, és aztán rogyott a földre. A fojtogatás az után történt, hogy a földre került, de még az előtt, hogy meghalt volna. Különben nem keletkeztek volna ezek a horzsolások itt. A Fojtogató egy fehér selyemsálat használt, a nők nyaka köré tekerte, és úgy ölte meg áldozatait – ez volt az ő kézjegye. És fehér selyemszalagokkal kötözte meg őket. Látja? Pam Bichon csuklóin és bokáin nincs nyoma megkötözésnek. – De a szexuális csonkítás… A férfi megrázta a fejét. – Hasonló, de semmiképpen nem azonos. Danjennond alaposan megkínozta áldozatait, mielőtt megölte volna őket. Pam Bichon megcsonkítása nagyobbrészt a halála után következett be, és ez arra utal, hogy itt inkább dühről, gyűlöletről, lenézésről van szó, sokkal inkább, mint bármiféle erotikus szadizmusról, a Fojtogató esetében pedig erről volt szó. Az a fiú valami nagyot akart véghez vinni. Renard ki volt akadva. És ott van az áldozatokról készült személyiségprofil – folytatta a férfi. – A Fojtogató olyan nőket keresett, akiket könnyen becserkészhetett: akik bárokban lógtak, férfiakra vadásztak, akik szerették a jóféle időtöltést. De Pam Bichonra ez nem volt jellemző. Nem – jelentette ki végül Fourcade. – Az esetek között nincs összefüggés. Ahogy én látom, Renard akkor kezdett el Pammel foglalkozni, amikor úgy érezte, hogy az könnyebben megközelíthető: amikor különköltözött Donnie-tól. Valószínűleg egy egész álomvilágot épített a nő köré, és amikor az visszautasította, és nem volt hajlandó az álom világot realitássá teljesíteni, akkor Renard átlépte azt a bizonyos határmezsgyét, és a sötét oldalra került. Megfordult, és pillantása Annie-n nyugodott meg.

– És most magára tekint, chère. – Milyen szerencsés vagyok! – motyogta a lány. Fourcade nem vette figyelembe a szarkazmusát. – Igen – felelte, és közelebb ment. – Magát ritka szerencsés lehetőséggel áldotta meg a sors, 'Toinette. Közel férkőzhet hozzá, magának lehet hogy feltárulkozik, és így beleláthat a gondolataiba. Ha Renard elég közel engedi magához, még lehet, hogy fel is adja magát. – Vagy megöl, ha helytálló az elmélete. Kösz, de inkább egy szép kis bizonyítékkal szeretnék szembesülni. Mondjuk a gyilkos fegyverrel. Vagy egy szemtanúval, aki látta őt a helyszínen. Vagy egy trófeával. – Azt már megtaláltuk: a gyűrű. Ne is álmodjon róla, hogy találunk még egyet. Sose találjuk meg azokat az ajándékokat, amiket Pam visszaadott neki. Azokat se találjuk meg, amiket Renard elcsent a nőtől. Túl okos, hogy ugyanazt a hibát még egyszer elkövesse; és nekünk pontosan arra van szükségünk, aranyom: hogy hibát kövessen el. –Összekócolta Annie frufruját, kissé megcirógatta az arcát. A hüvelykujja végével megsimította a lány szája sarkát. – Képes lenne beleszeretni magába. Annie-nek nem tetszett, hogy olyan gyorsan ver a szíve. Az se tetszett, hogy ott látja Pam Bichon holttestét különféle szögből: szétszaggatva, rongyosan, véresen a groteszk tollas álarc ellentéteként. – Nem leszek csali a csapdájához, Fourcade – felelte. – Ha valamit ki tudok szedni Renardból, akkor megteszem, de nem megyek hozzá olyan közel, hogy akár egy ujjal is hozzám nyúlhasson. Nem szeretném felidegesíteni. Nem akarok belelátni a fejébe – és a magáéba se, az igazat szólva. Igazságot akarok, ennyi az egész. – Akkor induljon utána, chère – felelte Fourcade rábeszélően. – Menjen utána… olyan eszközökkel, amilyenekkel tud.

20 M

– eg kellene fizetniük azért, amit velünk tettek – jelentette ki Doll Renard. Úgy körözött az étkezőben, mint egy kolibri, ide szállt, oda szállt, és sehol nem pihent meg. – Már ezerszer mondtad – morogta Marcus. – Nyolcszor – javította ki Victor önkéntelenül, mindenféle él nélkül. – Nyolcszor. Ismétlés, sokszorozás. Kétszer, négyszer, nyolcszor. Szabályosan. Egyenlő és mégis néha páros, néha páratlan. Helytelenítően rázta a fejét a nyelv furcsaságán. Doll undorral tekintett rá. – Addig mondogatom, ameddig bele nem zöldülök. Partout Parish kerületi rendőrsége tönkretette az életünket. Már ki se tudom tenni úgy a lábam, hogy ne bámulnának az emberek, és ne sugdosnának össze a hátam mögött. És legtöbbször még azt a fáradságot se veszik maguknak, hogy suttogjanak. „Ott megy az a Doll Renard” – mondják. „Hogy van képe idejönni azok után, amit a fia művelt?” Ez még rosszabb, mint akkor, mikor az apád hűtlenül elhagyott bennünket. Persze, te már arra nem emlékszel. Még kisfiú voltál. Az emberek gyűlölködők, ennyi az egész. – Én nem tettem semmi rosszat – emlékeztette az anyját Marcus. –Ártatlan vagyok, míg az ellenkezője be nem bizonyosodik. Mondd meg nekik! Az asszony felhorkant, és odaszökkent a tálalóasztaltól a sarokban álló szekrényig, amiben a csészék sorakoztak. – Nem adom meg nekik azt az elégtételt! Különben is, csak azt vágnák bele az arcomba, hogy mindenki tudja, mennyire odavoltál azért a Bichon-nőért, pedig annak nem is kellettél. – Belevágnak – mondta Victor, és oldalra dülöngélt a székével. Egy órába tellett, mire lecsillapították, hogy elmúljon a rohama, amit Fourcade megjelenése váltott ki, de még mindig izgatott volt. Eredetileg úgy volt, hogy segít kifényesíteni az ezüstöt, de úgy döntött, hogy az ezüstön lerakódott bevonat baktérium, és nem volt hajlandó megérinteni az ezüsttárgyak egyikét sem. Úgy hitte, hogy a baktériumok felfutnak majd a karján, és valamilyen módon bejutnak az agyába a fülén keresztül. – Belevág. Vérzik. Kiürül… mint az ürülék. – Victor, hagyd abba! – csattant fel Doll, csontos keze a szíve fölött lebegett. – Rosszul leszünk! – Beszéd… szavak ürítése. Hang és ugyanolyan hang – kántálta Victor, és üvegessé vált a tekintete miközben valamit nézett összekuszálódott agya legmélyén. Marcus mindkettőjüket megpróbálta kizárni, a kezét bámulta. Föl-le dörgölte a szarvasbőrt a velőkiszedő-kanálon, és azon morfondírozott, hogy milyen hasznavehetetlen is néhány dolog. Az emberek manapság már nem esznek velőt. Ez a dolog olyan kegyetlenségnek tűnt, ami már kiment a divatból. Elpusztítani egy lényt, hogy aztán feltörjék a csontját azért, hogy kiszívják életének velejét – meglehetősen ragadozó, kegyetlen tettnek tűnt. Az emberek mára már elfojtották magukban és helytelenítették a másik lény iránti totális éhségüket. Azon gondolkodott, vajon elég régóta és eléggé el van-e fojtva a késztetés, hogy végül valakinek a velejéig hatoljunk, amit csak akkor érhetünk el, ha feltörjük a csontjait. Arra gondolt, vajon az ő velőjét mi fogja kiszívni. Abban biztos volt, hogy az anyjáé olyan fekete, mint a kátrány.

– Megvert téged hajtogatta az anyja, mintha csak neki szüksége lenne arra, hogy állandóan emlékeztessék Fourcade bűneire. – Örökre elcsúfíthatott volna. Nyomorékká tehetett volna. Elveszíthetted volna az állásodat. Tiszta csoda, hogy nem bocsátottak el, mindazok után, ami történt. – Tulajdonos vagyok a cégben, Anya. Nem bocsáthatnak el. – És ki fog munkával megbízni? A jó hírneved romokban hever, és az enyém is. Minden megrendelést elveszítettem, amit eddig a Mardi Grasra kaptam. És annak a férfinak volt képe idejönni, zaklatni bennünket, és a rendőrség nem tesz semmit! Semmit! Esküszöm, mindannyiunkat akár meg is ölhetnének a saját ágyunkban, akkor se tennének semmit! Meg kellene fizetniük azért, amit velünk tettek! – Kilenc – mondta Victor. Majd hirtelen felpattant a székéről, amikor a hallban lévő óra nyolcat ütött, és kisietett a szobából. – Na tessék – mormolta Doll keserűen, és megfeszültek az arcvonásai. – Úgy alszik majd, mint a tej. Én nem is emlékszem, hogy mikor aludtam utoljára végig az éjszakát. Mostanában minden éjjel a Mardi Gras-álarcaimról álmodom. Minden örömem elrabolták, amit bennük leltem. Tudod, mit mondanak az emberek. Azt mondják, hogy az álarc, amit azon a halott nőn találtak, az én gyűjteményemből származik, de én – bár nem tudok számon tartani minden egyes darabot – tudom, hogy ez nem így van, hogy az embereket csak az irigység vezérli, mert a gyűjteményem évről évre díjakat nyer a Karneválon, és csak el akarjak venni az örömömet. Ha az anyjának valaha is volt egy pillanatnyi öröme az életben, Marcus sose hallott róla, csak már miután „elrabolták” tőle, mintha az anyja csak az után ébredne rá mindig az egészre, miután megtörtént. Marcus letette a kanalat, és összehajtogatta a szarvasbőrt. – Felhívtam Annie Broussardot – jelentette ki. – Talán ő majd tud valamit csinálni Fourcade-del. – Mi a csudát tudna kezdeni vele? – kérdezte keserűen Doll, bosszankodva, hogy a figyelem elterelődött az ő szenvedéseiről. – Ő akadályozta meg Fourcade-et abban, hogy engem megöljön – mutatott rá Marcus. – Muszáj lefeküdnöm. Szétmegy a fejem. Doll csettintett a nyelvével. – Nem is csoda. Lehet, hogy agysérülésed van. Lehet, hogy egy ér majd elpattan a fejedben néhány hónap múlva, és akkor mi lesz velünk? Én legalább megszabadulnék tőled – gondolta Marcus. De a halálnál volt egyszerűbb módja is a szabadulásnak. Bement a hálószobájába, és csak addig maradt ott, amíg kivette a Percodant az éjjeliszekrény fiókjából. Nem lehetett a gyógyszereket az orvosságos szekrénykében tárolni, mert Victor megtalálta volna őket. Victor úgy hitte, hogy a tabletták egyszerre gyógyítanak és megelőzésre is szolgálnak. Még tinédzserkorában kétszer is ki kellett mosni a gyomrát, hogy megszabadítsak az aszpirintól, a savlekötőktől, a vitaminoktól és a Midoltól, amiket bevett. Marcus kis darabokra törte a fájdalomcsillapító tablettát, bedobta a szájába, és Coca-Colával leöblítette – e szokása ellen az anyja egész életében ágált. Doll úgy képzelte, hogy a Coca-Cola kölcsönhatásba lép a gyógyszerrel, mint az alkohol, és kómába ejti az embert. Bosszúból még egy jó nagyot húzott az italból, majd a dolgozószobába vitte a kólás dobozt. A düh és a feszültség miatt képtelen volt a rajzasztalához ülni. Körbe-körbe mászkált a szobában, meggörnyedve, mert nagyon fájtak a bordái. Ma este mindene jobban fájt Fourcade miatt. Fourcade volt az oka, hogy keresztülfutott a gyepen, meghúzódtak az izmai, és megemelkedett a vérnyomása. Az az átkozott fattyú még fizetni fog azért, amit tett! Kudrow majd gondoskodik róla. Büntető feljelentést tesz, polgári pert indít. Mire a vihar elül, Fourcade karrierje romokban hever majd. A gondolat boldogsággal töltötte el Marcust – hogy ugyanazt a fegyvert fordíthatja kínzói ellen, amit azok használtak őellene. Stokest is tönkretenné, ha tudná. Donnie Bichon már lerombolta Pam bizodalmát, és felkeltette a gyanakvását az összes férfi ellen. Marcusnak végül sikerült volna elnyernie a nőt, ha az nem fordult volna a rendőrséghez. Stokes nem hagyott ki egyetlen lehetőséget sem, hogy Pamet őellene fordítsa, és kétségeket ültetett Pam fejébe, amikor csak alkalma nyílt rá.

Marcus gyakran elmélázott azon, vajon mi történhetett volna, ha Pam nem érti félre a helyzetet, és nem hívja fel a rendőrséget. Valami kellemes dolog sülhetett volna ki az egészből. Már ezerszer elképzelte: ők ketten együtt élnek egy csendes külvárosi kis házban. Barátok és szerelmesek. Férj és feleség. Az elmúlt néhány hónapban Marcusban erős ellenszenv és megvetés alakult ki a seriff irodája és a zsaruk iránt. Kivéve Annie-t. Annie nem olyan volt, mint a többiek. A rendszer még nem rontotta meg a lány pártatlanságát és becsületességét. Annie majd megkeresi az igazságot, és ha megtalálja, akkor ő majd magáévá teszi a lányt.

Victor felkelt éjfélkor, mint mindig. Nem aludt valami jól. Álomfoszlányok kavarogtak az agyában, mint a törött üvegcserepek. Zavarták a színek. Nagyon vörös. A vérvörös és a fekete is. Sötét és világos. A világos a pisi színe. A színek túlságosan élénkek voltak. Fájdalmasak. Nagyon élénk fehér vagy vörös. A fehér élénksége a lágyságból és a hűvösségből eredt, bizonyos érzésekből, amiket nem tudott megnevezni vagy érezni; sajátságos vizuális képekből – pontosvesszőkből és vesszőkből, zárójelbe tett kifejezésekből és a lovakból. Élénkfehér volt még egy csomó értékes szó: ragyogó, misztikus, márvány, folyóvíz. Meg kellett acéloznia magát a szavak ellen. A ragyogó annyira vakító fehér volt, hogy mozdulatlanná vált tőle, és egy szót se tudott kinyögni. És csak néhány fokkal jobbra az élénk fehértől már ott volt az élénk vörös. Mint amikor egy körön a Start és a Stop egybeesik. Az élénkvörös a kimerültség-ből jött, a feszültségből, a cheddar sajt illatából és az állati ürülékből de az emberi ürülékből nem, bár az emberek is állatok. Homo Sapiens. Vörös szavak voltak a zsilip és a bütyök, néha a dinnye, de az nem mindig. A nagyon vörösöket nem tudta szavakba foglalni, még gondolatban sem. Tárgyként képzelte őket maga elé, és csak egy-egy szemvillanásnyi ideig mert rájuk pillantani. Kicsorbult, meredezik, ragacsos, nyálka. Az élénkvöröstől összepréselődött az agya, és százszorosára erősödtek az érzékei, egészen addig, amíg a legkisebb hang is fájdalmas sikoltásnak tűnt, és érzékelte, meg tudta számolni a vele szemben álló személy minden egyes haj- és szőrszálát. Túlterhelt érzékszervei miatt pánikba esett. A pániktól kikapcsolt. Start és stop. Hang és némaság. Az érzékei csúcsra voltak járatva és túlcsordultak, mint amikor vízcseppek sorakoznak valaminek a remegő, vékony szélén, a víz mozdul egyet, és túlcsordul a karimán. Álarc, gondolta. Az álarc egyenlő volt a változással, és néha a csalással, attól függően, hogy fehér volt vagy vörös. Victor hosszú ideig állt a szobájában, az asztal mellett, és hallgatta a lámpa égőjének fluoreszkáló zizegését. Sistergés, forró és hűvös. Egy majdnem teljesen fehér hang. Érezte az idő múlását, ahogy a föld mozdul a talpa alatt. Agya számolta a múló pillanatok törtrészeit, egészen a Bűvös Számig. Egy halálpontos pillanatban kitört mozdulatlanságából, és kiment a szobából. A ház néma volt. Victor jobban kedvelte a sötét némaságot. Sokkal szabadabban mozgott a hang és a fény súlya nélkül. Lement a hallba, és megállt az anyja varrószobája ajtaja előtt. Anya nem engedte meg, hogy belépjen ebbe a szobába, de amikor aludt, a gondolatai és a kívánságai nem léteztek mint a televízió. Bekapcsol-kikapcsol. Elszámolt a Bűvös Számig, és belépett a szobába, felkapcsolta a varrógép kis, sárga lámpáját. Próbababák álltak itt is, ott is, fej nélküli asszonyok, akiket Anya öltöztetett fel az elmúlt Karneválokra készített szép ruhákba. Ezektől az alakoktól Victor kényelmetlenül érezte magát. Elfordult tőlük, a fal felé, ahová az álarcok voltak kitéve. Huszonhárom volt belőlük; volt köztük kicsi, néhányuk finom, fényes anyagból készült, mások flitteresek, aztán olyanok is voltak, amelyek varrt csipkéből készült archoz hasonlítottak, kitüremkedő hímvesszővel azon a helyen, ahol az orruknak kellett volna lenni. Victor kiválasztotta a kedvencét, és feltette. Élvezte azt az érzést, amit keltett benne, bár megnevezni nem tudta. Az álarc egyenlő volt a változással. Változás, átalakulás, átváltozás. Boldogan kiment a szobából, le a lépcsőn, ki az éjszakába.

21 Kay Eisner megtanulta gyűlölni a férfiakat már nagyon fiatal korában, egy nagybácsikájának köszönhetően, aki túlságosan is csábosnak találta az akkor mindössze hétéves kislányt. A férfiakról alkotott véleményét élete harminc éve során egyetlen férfi sem tudta megváltoztatni. Gúnyolódott azon a könyvön, amely szerint a férfiak a Marsról jöttek. A férfiak a pokolból jöttek, és felfoghatatlan volt számára, hogy ezt a többi nő nem látja. A háború a férfiak véres játéka. A politika hatalomjáték, amit szintén a férfiak játszottak. A rengeteg bűncselekmény a társadalom rákfenéje, és főleg a férfiak követik el és terjesztik. A börtönök zsúfolásig telve vannak férfiakkal. Erőszaktevők és gyilkosok kószálnak az utcákon. Nagyon fájdalmas volt Kay számára, hogy egy férfinak kénytelen dolgozni, de a férfiak irányítják a Földet, úgyhogy nincs más választása. Arnold Bouvier a művezetője volt, de a törpeharcsák kibelezésének piszkos munkáját csak nők végezték ebben az üzemben. Mostanában túlórában és külön műszakban is dolgoztak, mivel közeleg a nagyböjt ideje. A katolikusok szerte Amerikában rengeteg fagyasztott halat fognak bespejzolni. Kay a szombati második műszakban dolgozott, és egész végig arra gondolt, hogy a pluszpénz közelebb viszi az álmához, hogy függetleníthesse magát, saját üzlete legyen. Babákat akart árulni, postai megrendelés után, és minél kevesebb férfival akart személyesen találkozni. Kétszer is megnézte a zárat az ajtókon – elöl is, és hátul is – mielőtt bement volna a fürdőszobába. A munkaruháját azonnal az áztatóvödörbe dobta, amiben víz és tisztítószer volt, meg fertőtlenítő, hogy kivegye a hal bűzös szagát. Megengedte a zuhanyt, olyan forróra állította, amilyen forrót csak kibírt, és Yardley levendulaszappannal csutakolta le a bőrét. A helyiséget teljesen beborította a gőz, mire kifogyott a forró víz. Kay kissé kitámasztotta az ablakot, hogy kiszellőztessen. Beletörölte göndör haját egy kopott törülközőbe, és ahogy szokott, most se nézett a mosdókagyló feletti tükörbe. Nem bírt arra a testre nézni, ami – egész életében cserbenhagyva őt – úgy vonzotta a férfiakat. A férfiak a Föld büntetése. Naponta több mint tízszer eszébe jutott ez. Most is erre gondolt, amikor előhúzott egy alaktalan hálóinget, kiment a fürdőszobából, a hallon keresztül le a hálószobájába. Amikor lefeküdt aludni, eszébe jutott a nyitott fürdőszobaablak, de a teste szinte fájt a fáradtságtól. Mégsem hagyhatja nyitva. Egy erőszaktevő mászkál a környéken. Mintha csak Kay rémálmai teremtették volna, előbukkant a szekrény sötét mélyéről, mikor az asszony éppen ki akart kelni az ágyból. Egy fekete démon, arctalan, hangtalan. Rettegés hasított a nőbe. Egyet sikoltott, mielőtt a férfi rászorította tenyerét a szájára, és hátrataszította, hanyatt, le, az ágyra. A nő megpróbált hasra feküdni, és kibújni a szorítás alól. De miközben ösztönei menekülésre késztették, elborította a végzetszerű érzés, hogy nincs menekvés. Könnyek szöktek a szemébe, ahogy a férfi a hajánál fogva megragadta, nemcsak a fájdalom, hanem a gyűlölet könnyei is. Gyűlölet az iránt az ember iránt, aki mindjárt megerőszakolja, és gyűlölet saját magával szemben. Nem menekülhet. Soha nem is tehette.

22 Emlékezett egy nőre. Vagy csak álmodta. A valóság és álom úgy kavargott az agyában, mint az olvadt láva. Nyögdécselt és forgott álmában, elterpeszkedett a hasán. Az ágynemű suhogása újságpapírzörgéssé erősödött, amely közvetlenül a füle mellől hallatszott. Ekkor eszébe jutott a piálás – jól kirúgott a hámból. Egy kéz nehezedett a hátára, és meleg, cigarettától bűzlő lélegzet csiklandozta a fülét. – Kelj fel, és siránkozz egyet, Donnie! Egy kis magyarázatot várok tőled. Fourcade. Donnie kiegyenesedett, megfordult, a lepedő megcsavarodott a csípője körül. Bevágta a fejét az ágy támlájába, és felnyögött, ahogy a fájdalom belenyilallt a fejébe. – Jézusom! A francba! Mi a fenét keres maga itt? – kérdezte. – Hogy jutott be a házba? Nick arrébb lépett az ágytól, észrevéve, hogy Donnie agglegény-szokás szerint meztelenül alszik. Ahogy keresztül ment a konyhán és a nappalin, észrevételezte, hogy Donnie-nek valószínűleg van bejárónője, de szakács az nincs. A konyhai szemetes csurig volt fagyasztott ételek kartondobozaival. Egy lakberendező keze nyomát viselte a ház, úgyhogy inkább olyan érzése volt, mintha egy hotel lakosztályában lenne, nem pedig egy otthonban. A lakás bemutatóként szolgált, hogy vásárlásra csábítsa a Quail Court lakópark jövendőbeli vevőit – egészen Donnie családi állapotának sajnálatos megváltozásáig. Amikor különköltöztek Pammel, Donnie nem használta már tovább bemutatóként a lakást. – Csúnyán beszél, ahhoz képest, hogy vasárnap reggel van, Tulane – mondta Nick. – Mi ütött magába? Nincs tekintettel a vasárnap szentségére? Donnie szájtátva bámult rá, óriási szemeket meresztve. – Maga kibaszott őrült! Hívom a zsarukat! Az éjjeliszekrényen lévő telefon után nyúlt. Nick előrelépett, és lenyomta a gombot a mutatóujjával. – Ne játsszon a türelmemmel, Donnie! Már nem a régi. – Elvette a kagylót, a telefon mellé tette, és leült az ágy szélére. – Azt szeretném tudni, hogy miféle játékot játszik. Fogalmam sincs, mi a fenéről beszél! – Arról beszélek, hogy maga bizonytalanságban tartja Lindsay Faulknert, és azt mondogatja neki, hogy el fogja adni a részesedését az irodában. Azt meséli be neki, hogy valami nagyhal akadt horogra New Orleansban. Innen szedte a pénzt, hogy letegye az óvadékot értem, Donnie? – Nem. – Mert még az írók is megirigyelhetnék a dologban rejlő iróniát: Maga megöli a feleségét, eladja az üzletrészt, hogy arra használja a pénzt, hogy kifizesse az óvadékot egy zsaruért, aki megpróbálja megölni a gyanúsítottat. Donnie tenyerével megdörzsölte fájó szemét. – Jézusom, már mondtam magának, hogy nem én öltem meg Pamet! Tudja, hogy nem én voltam!

– Nem vesztegeti az idejét, hogy hasznot húzzon belőle. Miért nem mesélt nekem pénteken erről a folyamatban lévő ügyletről? – Mert semmi köze hozzá! Vécére kell mennem. Felrántotta a takarót, és a túloldalon kimászott az ágyból. Úgy ment, mint aki kiesett a robogó autóból, és a betonon landolt, az árokban. Nem sikerült levennie magáról a zoknit, mielőtt elnyelte volna az öntudatlanság. A bokái körül lógott mindkettő. A többi ruhája ott hevert, ahova leejtette, amikor kihámozta magát belőlük, útban az ágy felé. Nick lustán felállt, és nekilökte a fürdőszoba ajtajának. – Elég közel vonszolja magát a földhöz, Tulane. Hosszú éjszakája volt? – Ittam egy pár pohárral. Biztos vagyok benne, hogy ismerős magának a dolog. Beengedne a fürdőszobába? – Majd ha végeztünk. – A francba! Mi a fenének kezdtem én magával?! – Ezt szeretném én is tudni – felelte Nick. – Melyik pénzes pasas áll maga mögött, Donnie? A másik elkapta a tekintetét, és nagyot sóhajtott. Vágott egy grimaszt, amikor megérezte a saját szagát lélegzetvétel közben: cigaretta, izzadtság és szex. Egy pillanatra eszébe jutott, vajon hol lehet a nő. – Senki. Hazudtam, csak blöfföltem. Meg is mondtam annak a kis cajun lánynak. – Aha, és ő most éppen azokat a telefonhívásokat futja át, amiket lehallgattunk magánál, Donnie – hazudta Fourcade. Mire végez, mindenkit ismerni fog, akiket maga. – Azt hittem, hogy leszállt az ügyről. Fourcade. Hogy levették. Felfüggesztették. Mit törődik maga azzal, hogy én kivel és miért telefonáltam? – Megvan az okom. – Maga nem normális. – Mások is mondják. De, tudja, nem nagyon érdekel, hogy igaz vagy nem. A saját létezésem az, amin keresztül érzékelem a dolgokat, és az érzékelésem maga a valóság. Látja, hogy működik, Tulane? Tehát, amikor azt kérdezem, hogy vajon megpróbál-e üzletelni Duval Marcotte-tal, akkor jobban teszi, ha válaszol, mert maga most pontosan itt van az én valóságomban! Donnie újra lehunyta a szemét, és egyik lábáról a másikra állt. – Addig állunk itt, amíg össze nem csinálja magát, Donnie. Választ várok. – Készpénzre van szükségem – felelte Donnie lemondóan. – Lindsay ki akarja vásárolni Pam részét. De Lindsay férfigyűlölő, és semmit sem szeretne jobban, mint minél jobban kifacsarni engem. Vissza akarom kapni azt az ingatlant, amit Pam elrejtett nekem, és minden fillért ki akarok sajtolni Lindsay-ből. Csak egy kis nyomást akarok rá gyakorolni, ennyi az egész. – Azt hiszi, hogy az a nő hülye? – válaszolta Nick. – Azt képzeli, hogy nem lát bele a maga kártyáiba? – Azt hiszem, hogy egy kurva, és nem hagyom ki, hogy egy kicsit bosszantsam. – Ki fog akadni magára, ahogy én is, Donnie. Azt hiszi, hogy hülye vagyok? Mert rájövök, ha hazudott nekem! – Meglátom, visszavonhatom-e azt az óvadékot – morogta Donnie az orra alatt. Nick megpaskolta az arcát, és ellépett az ajtó elől. – Sajnálom, cher. Azt a csekket már beváltották, és a szellem kibújt a palackból. Remélem, nem bánja meg. – Már megbántam – mondta Donnie miközben berohant a fürdőszobába a péniszét fogva.

Annie megfordult a dzsippel Marcus Renard otthona előtt. Nagyon szép hely volt… és eléggé távol esett mindentől. Ez a második dolog nem nagyon tetszett a lánynak, de világosan megmondta a telefonba Renardnak, hogy mások is tudják, hogy most meglátogatja őt – egy kis előrelátás a saját biztonsága érdekében, ha esetleg a férfi eljátszadozna a gondolattal, hogy feldarabolja őt. Azt nem

árulta el, hogy akinek elmondta, hova megy, nem más, mint Fourcade. Miközben a múlt éjjel Fourcade-del beszélgetett, és körvonalazták eléggé kényelmetlen szövetségüket, Renard felhívta Annie-t otthon, és hagyott egy üzenetet, hogy korábban Fourcade nála járt. Így megkímélte Annie-t attól, hogy annak ürügyet kelljen találnia, miért keresi fel. – Nem tudtam, kihez forduljak, Annie – mondta Renard. – A rendőrök nem segítenek. Inkább elnéznék, hogy az a vadállat megöljön. Maga az egyetlen, akihez fordulhatok. Az ötlet ugyan örömmel tölthette el Fourcade-et, de Annie nem nagyon tapsikolt neki. Megmondta Fourcade-nek, hogy nem akarja eljátszani a csali szerepét, és most mégis azt teszi. Tanulmányozni tudod a gyanúsítottat a saját otthonában – mondogatta magának. A védője nélkül akart találkozni Renarddal. Látni akarta a családja körében. De ha Renard udvariassági látogatásként fogja fel a dolgot, akkor lényegében ő csak csali, akár tetszik ez neki, akár nem. Szemantika. Az érzékelés maga a valóság, mondaná Fourcade. Az a szemétláda. Miért nem mondta meg neki, hogy járt itt? Annie-nek nem tetszett, hogy Fourcade külön utakon jár. Kibukkant a felhajtó a fák közül, és egy pólópálya méretű gyep bukkant elő a bal oldalon. Semmi különös, csak egy alacsonyra nyírt füves terület, hogy az elvadult természet ne kerüljön túl közel a házhoz. Annie elhaladt egy régi kocsiszín mellett, amit olyan színre festettek, hogy ne üssön el a háztól. Úgy negyven méterrel beljebb állt maga a ház, méltóságteljes és egyszerű, pergamenszínűre festve, fehér szegéllyel és fekete spalettákkal. A Volvo mögött állította le a kocsit, és elindult a ház felé. – Annie! Marcus jött elő, vigyázva, hogy a szúnyoghálós ajtó ne csapódjon be mögötte. Az arca már majdnem teljesen lelohadt, de még mindig nem lehetett felismerni az eredeti vonásait. A legtöbb ember még most is visszarettent volna a láttára, annak ellenére, hogy csinosan fel volt öltözve: ropogósra vasalt khakinadrágot és zöld pólót viselt. – Úgy örülök, hogy eljött! – Már sokkal tisztábban ejtette ki a szavakat, bár még erőfeszítésébe került a dolog. Kinyújtotta a kezét a lány felé, mintha az egy közeli unokatestvér lenne, és ő át akarná ölelni. – Persze azt reméltem, hogy visszahív tegnap este. Mindannyian teljesen kiborultunk. – Későn értem haza – felelte Annie, és a rosszallásnak nyoma sem volt a hangjában. – Amennyire meg tudtam állapítani, akkor már semmit se lehetett volna tenni. – Azt hiszem, így van – adta be a derekát Renard. – Ami történt, megtörtént. A veszteség megmásíthatatlan. – Milyen veszteség? – Hát, hogy annyira kiborultunk: én, az anyám és főleg a testvérem. Órákba telt, mire sikerült lecsillapítani. De nem muszáj itt megtárgyalnunk az egészet. Kérem, fáradjon be! Bárcsak elfogadta volna az ebédre szóló meghívásomat! Már olyan régen nem élveztük egymás társaságát! – Ez nem egy baráti találkozás, Mr. Renard – emlékeztette Annie Renardot, világosan meghúzva kettejük között a határvonalat. Belépett a hallba, és egy pillantással felmérte: fűzöld falak, egy sötét pásztorjelenet aranyozott keretben, egy réz esernyőtartó. Victor Renard leselkedett lefelé a fehér korlát rései között a második emeleti fordulóból, úgy ült ott, mint egy kisgyerek, a térdeit felhúzva, mintha csak láthatatlanná válna azáltal, hogy kicsire összehúzza magát. Marcus nem vett tudomást a testvéréről, és kivezette Annie-t az étkezőn keresztül a tégla verandára, ami a vízre nézett. – Olyan kellemes délután van. Úgy gondoltam, kiülhetnénk ide. Kihúzott a lánynak egy széket, de Annie választott magának egy másikat a kovácsoltvas asztal mellől, és óvatosan megigazította a dzsekijét, hogy ne látsszon a magnó a zsebében. Fourcade ötlete volt illetve inkább parancsa. Minden szót tudni akart, ami közöttük elhangzik, minden apró rezdülést Renard hangjában. A szalagot sose lehet felhasználni a bíróság előtt, de azért megérte a fáradságot. – Tehát ön azt mondta, hogy Fourcade nyomozó megsértette a korlátozó végzést – kezdte Annie, és előhúzta a jegyzetfüzetét és a tollát.

– Nos, nem egészen. – Akkor pontosan mi történt? – Elég elővigyázatos volt ahhoz, hogy a birtok határán kívül maradjon. De az igaz, hogy eléggé közel jött ahhoz, hogy kiborítsa az egész családot. Felhívtuk a rendőrséget, de mire kiérkezett egy rendőr, addigra Fourcade elment, és a zsaru még azzal sem bajlódott, hogy felvegye a vallomásunkat. – Megtörölte a szája sarkát egy szépen összehajtogatott zsebkendővel. – Ha a nyomozó nem követett el bűntényt, akkor nem volt milyen vallomást felvenni – felelte Annie. – Megfenyegette magukat Fourcade? – Szóban nem. – Akkor fizikailag fenyegette meg önöket? Fegyvert húzott elő? – Nem. De már maga a megjelenése is felfogható volt fenyegetésként. Ilyesmi nincs benne azokban a törvényekben, amelyekben a zaklatásról van szó – a megjelenéssel elért fenyegetés? A ténytől, hogy pont Renard próbál meg hasznot húzni azokból a törvényekből, amelyeket azok ellen hoztak, akik egy másik embert követnek és zaklatnak, felfordult Annie gyomra. De összeszedte magát, rendezte az arcvonásait, hogy semlegességet tükrözzenek. – Az a bizonyos jogszabály különböző értelmezéseknek enged teret – felelte Annie. – És tisztában kell azzal lennie, Mr. Renard, hogy… – Marcus – javította ki a férfi. – Tudom, hogy a hatóságok a szerint alakítanak minden törvényt, ahogy nekik tetszik. Kivéve magát, Annie. Igazam volt magával kapcsolatosan, ugye? Maga nem olyan, mint a többiek. Maga az igazságot keresi. – Mindenki, aki az ügy felderítésében részt vesz, az igazságot keresi. – Nem. Nem azt teszik – felelte a férfi előrehajolva. – Már a kezdetektől fogva eltökéltek voltak. Stokes és Fourcade utánam vetették magukat, csakis énutánam. – Ez nem igaz, Mr. Renard. Más gyanúsítottak is voltak. Tudja jól, hogy így van. Magát kizárásos alapon választották ki. Erről már beszéltünk. – Igen – mondta Renard halkan, újra hátradőlve. Egy darabig tanulmányozta a lányt. Mára már jobban látszott a szeme, olyan volt, mint két üveggolyó egy-egy gombóc közepén. – És maga azt állította, hogy hisz a bűnösségemben. Akkor miért van itt, Annie? Hogy megpróbáljon elkapni? Nem hiszem. Nem hiszem, hogy venné a fáradságot, hiszen tudja, hogy bármit is mondok magának, abból semmit se használhat fel ellenem. Nincsenek kétségei. Ezért van itt. – Azt állítja, hogy nem bántak magával igazságosan – mondta Annie. – Ha ez igaz, ha a nyomozók elnéztek vagy figyelmen kívül hagytak valamit, ami esetleg felmentő lehet önre nézve, akkor a maga nyomozója – Mr. Kudrow nyomozója – miért nem tisztázta magát? Marcus nem nézett rá. – Ő csak egy ember. Az anyagi lehetőségeim korlátozottak. – Maga szerint mi az, aminek utána kéne néznünk? – A férj, például. – Mr. Bichonnak alaposan utánanéztek. Renard vita nélkül változtatott a beszélgetés irányán. Semmiféle erőfeszítést nem tettek, hogy megtalálják azt az embert, aki segített nekem aznap este, hogy elinduljon a kocsim. Annie belenézett a jegyzeteibe, amiket magával hozott. – Azt a férfit, akinek nem kérdezte meg a nevét? – Nem gondoltam rá. – Azt, aki „valamiféle teherautó”-val volt, amelyiknek a rendszámában benne volt az F vagy a J betű? – Éjszaka volt. Piszkos volt az autó. Különben sem volt semmi okom, hogy megfigyeljem a rendszámot. – Azt a keveset, amivel szolgálni tudott nekünk, Mr. Renard, nagylelkűen közétette a média. Senki nem jelentkezett.

– De megpróbálta a rendőrség megtalálni azt az embert? Nem hiszem. Fourcade soha nem hitte el, amit mondtam neki. El tudja képzelni, hogy arra fecsérli az idejét, hogy az én állításaimat ellenőrzi? – Fourcade nyomozó nagyon alapos ember – felelte Annie. Fourcade-nek csőlátása van, ha Renardról van szó. Abban volt alapos, hogy bebizonyítsa Renard bűnösségét. Éppilyen alapos lett volna akkor is, ha a fickó ártatlanságát kellett volna bebizonyítania? – Majd utánanézek, de nem sok mindenen lehet továbbindulni. Renard felsóhajtott megkönnyebbülésében, ami – úgy tűnt – nem nagyon volt arányban Annie ajánlatával. – Köszönöm, Annie. El sem tudom mondani, hogy milyen sokat jelent nekem, hogy ezt teszi. – Már mondtam magának, hogy ne várjon sokat a dologtól. – Nem ez a lényeg. Kér teát? A kancsó felé nyúlt, ami az asztal közepén állt két pohár és egy nyíló nárciszokkal teli váza mellett. Annie elfogadta a teát, és egy pillanatra körülnézett az udvaron, mielőtt belekortyolt volna. Pony Bayou egy kőhajításra volt. Lefelé a víz körbefogott egy kis, saras szigetecskét, amin fűzfák és hamvas szeder nőtt. Délre innen, a sűrű erdők mögött, ahol a tavaszi madárkák énekeltek, ott volt valahol a ház, ahol Pam Bichon meghalt. Annie azon gondolkodott, vajon a testes horgász, aki lent az elágazásnál ül a csónakjában, tudja-e ezt, vagy lehet, hogy éppen ezért jött pont ide? Az emberek furcsák néha. Hirtelen pánik suhant át rajta. Lehet, hogy a horgász a seriff embere? Mi van, ha Noblier újra elrendelte a megfigyelést? Mi van, ha Hooker őrmester a szabadnapján erre a helyre jön, hogy sügérre és ikrára vadásszon. Ha valaki meglátná Renarddal, akkor nagy bajban lenne. – Van valami abban a csónakházban? Egy kis, alacsony házikó fele intett a fejével. A rozsdás hullámlemez épület a víz mellett állt. Annie kissé arrébb tette a székét, hogy pontosan háttal legyen a horgásznak. – Egy régi csónak. A testvérem nagyon szeret kódorogni a vízen. Természetimádó. Nem így van, Victor? Victor kilépett a verandára vezető, nyitva hagyott ajtó függönye mögül. Az arcán nem látszott bűntudat amiatt, hogy rajtakapták a hallgatózáson. Annie-t bámulta, a testét kissé félrefordítva, mintha csak azt akarná elhitetni vele, hogy nem is rá néz. – Victor – emelkedett fel Marcus óvatosan –, ez itt Annie Broussard. Annie mentette meg az életemet. – Szeretném, ha nem mondogatná ezt mindig – mormolta Annie. – Miért? Mert szerénykedik, vagy mert megbánta? – Csak a munkámat végeztem. Victor oldalazva közelebb jött az asztalhoz, hogy jobban megnézze magának a lányt. Túl rövid volt a rajta lévő nadrág, és skótkockás inge nyakig be volt gombolva. Normális állapotában hasonlított Marcusra: egyszerű vonások, finom, barna, gondosan fésült haj. Annie néha látni szokta a városban, mindig vagy az anyja vagy Marcus társaságában. Mindig túl óvatosan tartotta magát, és ha sorban állt, túl közel húzódott az emberekhez, mintha nehézséget okozna neki a térérzékelés és a körülötte lévő fizikális világ érzékelése. – Örülök, hogy találkoztunk, Victor. A másik gyanakvó pillantást vetett rá. – Jó napot. – Marcusra pillantott. – Álarc, nincs álarc. Hang és hasonló hang. Mimus poliglottos. Sokszavú poszáta. Nem. Nem. – Megcsóválta a fejét. – Dumetella carolinensis. Sugallja a többi madárnak az éneket. – Ez mit jelent? – kérdezte Annie. Marcus megeresztett egy óvatos mosolyt.

– Lehet, hogy emlékezteti valakire. Vagy hogy pontosabban fogalmazzak, maga olyasvalakire hasonlít, aki nem maga. Victor elkezdett motyogni, közben kissé himbálta magát. – Vörös és fehér. Akkor és most. – Victor, miért nem hozod ide a látcsövedet? – javasolta Marcus. – Ma teli van az erdő madarakkal. Victor ideges pillantást vetett Annie-re a válla felett. – Változás, felcserélés, átalakulás. Egy és egy. Vörös és fehér. Egy pillanatra mozdulatlanná merevedett, mintha valami néma jelre várna, aztán visszarohant a házba. – Szerintem ez azért van, mert maga annyira hasonlít Pamre – jegyezte meg Marcus. – Ismerte őt? – Egyszer vagy kétszer találkoztak az irodában. Victor időszakosan kimutatja kíváncsiságát a munkám iránt. És persze látta Pam képét az újságokban, miután… Mindennap elolvassa az újságot, az első betűtől az utolsóig, minden szót. Lenyűgözi az embert, egészen addig, míg rá nem jön, hogy Victor képes teljesen a rabja lenni egy pontosvesszőnek, míg az Oklahoma City-beli robbantás semmit nem jelent neki. – Meglehetősen nehéz lehet maguknak, hogy elviseljék az… állapotát – mondta Annie. Marcus a nyitott ajtóra nézett, és a mögötte lévő üres étkezőre. – Ez a mi keresztünk, szokta mondani Anyám. Persze nagy örömére szolgál, hogy megoszthatja valakivel a terhet. – Visszafordult Annie felé, enyhe mosoly játszadozott a szája sarkában. – Az ember nem választhatja meg a rokonait. Magának van itt családja, Annie? – Bizonyos értelemben van – felelte a lány kitérően. – Hosszú történet. – Mint az ilyen történetek általában. Nézze csak meg Pam kislányát! Az ő családjának mi a története, szegénykémnek? Mi lesz a nagyapjával? – Az ügyészt kell megkérdeznie – felelte Annie, bár úgy érezte, meglehetősen pontos sejtései vannak azt illetően, hogy mi történik Hunter Davidsonnal: semmi különös. A letartóztatása nagy felháborodást váltott ki. Pritchett soha nem kockáztatná meg, hogy a saját nyakába zúdítsa a szavazói dühét azzal, hogy kierőszakolja a tárgyalást. Gyorsan és csendben megegyeznek majd – lehet, hogy már meg is egyeztek – , és Hunter Davidson közösségi munkát fog végezni azért, amit tett. – Megpróbált megölni – mondta felháborodottan Renard. – A média úgy kezeli, mint valami sztárt. – Hát, igen. Eléggé nagy a felhajtás. Magát nem nagyon kedvelik, Mr. Renard. – Marcus – javította ki a férfi. – Maga legalább udvarias velem. Szeretnék úgy tenni, mintha barátok volnánk, Annie. A szemében felcsillant az érzelem, a lágyság és a sebezhetőség. Annie megpróbálta elképzelni, hogy mit tükrözhettek ezek a szemek azon a novemberi éjszakán, amikor a férfi belemerítette a kést Pam Bichonba. – Hát, ha azt nézzük, hogy mi történt az előző „barátjával”, nem hiszem, hogy ez egy jó ötlet volna, Mr. Renard. A férfi olyan gyorsan fordította el az arcát, mintha Annie pofon ütötte volna, és kipislogta a könnyeit, úgy téve, mintha a vízen lévő horgászt figyelné. – Soha nem bántottam volna Pamet – mondta. – Már mondtam magának, Annie. Ezzel a megjegyzéssel akarattal akart bántani engem. Mást vártam magától. Azt akarta, hogy Annie megbánja, amit mondott. Azt akarta, hogy a lány engedje őt egy kicsit fölülkerekedni, éppúgy, mint amikor megkérte, hogy a keresztnevén szólíthassa. Apróságnak tűnik, de a fortély, amivel elérte, behízelgő és rosszat sejtető. De az is lehet, hogy Annie nem jól mérte fel a helyzetet, és nagyobb bizalommal volt a férfi iránt, mint amennyit az megérdemel. – Ez csak az egészséges mértékű elővigyázatosság a részemről – mondta Annie. – Nem ismerem magát.

– Nem tudnám megbántani, Annie. – Újra a lányra nézett vizenyős barna szemével. – Megmentette az életemet. Bizonyos keleti kultúrákban ezért az életemet adhatnám cserébe. – Nos, ez itt Dél Lou'siana. Egy egyszerű köszönöm is megteszi. – Alig hiszem. Tudom, hogy hátrányok érik amiatt, amit tett értem. Tudom, milyen érzés, ha üldözik az embert. Ez közös bennünk. – Folytathatnánk? – mondta Annie. A férfi arckifejezésének hevessége idegesítette, mintha Renard már eldöntötte volna, hogy kettejük élete innentől fogva örökre összefonódik. Így kezdődik egy rögeszme? Egy félreértés alapján? Vajon ugyanígy volt Pam esetében is? Renard és a már rég halott Baton Rouge-i barátnője között is? – Nem akartam sértegetni – kezdte Annie –, de vallja be, nem túl hízelgő az előélete. Össze akart jönni Pammel, és ő most halott. Volt maga és Elaine Ingram közölt valami, még Baton Rouge-ban, és ő is halott. – Elaine-t szörnyű baleset érte. – De be kell hogy lássa, hogy elgondolkodtató a dolog. Azt rebesgetik, hogy a lány éppen szakítani akart magával. – Ez nem igaz – mondta Renard. – Elaine sose tudott volna elhagyni engem. Szeretett engem. Sose tudott volna. És nem sose hagyott volna. A szóválasztás szöget ütött Annie fejébe. Ez árulkodó jel. Nem azt mondta: Elaine sose hagyta volna el saját elhatározásából, hanem: sose tudta volna elhagyni, mivel ő nem hagyta, hogy így legyen. Nem Marcus Renard lett volna az első férfi, aki a „ha nem lehet az enyém, akkor másé se legyen” logikáját követi. Az egyszerűbb rögeszmék szokásos gondolkodásmódja. Doll Renard ezt a pillanatot választotta, hogy kijöjjön a teraszra. Egy pöttyös poliészterruhát viselt, ami legalább húsz éve kiment a divatból, és hozzá egy óriási kötényt. A kötője kétszer körülérte. Pont ugyanolyan módon volt vékony, mint ahogy Richard Kudrow is: mintha a testük valami elől menekülve égetné magát, csak a csontot, a puszta izmokat hagyva. Nem mosolyodott el üdvözlésképpen. A szája csak egy vékony vonallá szűkült keskeny arcában. Annie úgy látta, mintha Marcus összerezzent volna. Felállt, és kinyújtotta az asszony felé a karját. – Annie Broussard vagyok, a seriff alkalmazottja. Sajnálom, hogy vasárnap zavarom önöket, Mrs. Renard. Doll felhorkant, kelletlenül a lány felé nyújtotta lagymatag kezét, ami aztán úgy hevert Annie kezében, mint egy döglött béka. – A vasárnapunk a legkevesebb, amit maguk megzavartak. Marcus égnek emelte a szemét. – Anya, kérlek. Annie nem olyan, mint a többiek. – Te gondolod így morogta Doll. – Utánanéz néhány dolognak, ami segíthet bebizonyítani az ártatlanságomat. Megmentette az életem, az Isten szerelmére! Kétszer is. – Csak a munkámat végeztem – hangsúlyozta Annie. – Csak a munkámat végzem. Doll felhúzta sűrű szemöldökét, és csettintett a nyelvével. – Már megint félreérted a helyzetet, Marcus. Az elkapta a tekintetét az anyjáról, elpirult: a feszültség megsűrűsödött körülötte a levegőben. Annie figyelte a változást, és arra gondolt, lehet, hogy jobban járt, hogy neki nincsenek vérrokonai. Alig volt az anyjáról emléke, az is csak elég halvány. Jobb a halovány emlék, mint a keserű valóság. – Nos – folytatta Doll –, Renard, itt az ideje, hogy a seriff és hivatala tegyen értünk valamit. Az ügyvédünk keresetet fog benyújtani az elszenvedett fájdalmainkért és kínjainkért, amit önök okoztak. – Anya, talán meg kellene próbálnod, hogy ne fordítsd ellenünk azt az egyetlen embert, aki hajlandó segíteni nekünk! Doll úgy nézett a fiára, mintha az ocsmány névvel illette volna.

– Minden jogom megvan arra, hogy kinyilvánítsam az érzéseimet! Rosszabbul bántak velünk, mint a kutyával, közben pedig azt a Bichon-nőt szentté avatták. És most az apja – az egész világ mártírhősnek kiáltja ki, mert megpróbált megölni téged. A börtönben a helye! Nagyon remélem, hogy az ügyésznek sikerül őt benn is tartania! – Mennem kell mondta Annie, és összeszedte az iratait és a jegyzettömbjét. – Majd meglátom, hogy mit tehetek az ügyben. – Kikísérem a kocsihoz. – Marcus csikorogva hátratolta a székét, és az anyja felé küldött egy gyilkos pillantást. Várt, amíg a ház végébe nem jutottak, csak akkor szólalt meg ismét. – Bárcsak tovább maradhatott volna! – Van még valami, amit az üggyel kapcsolatosan elmondana? – Hát… ö… nem is tudom – dadogta. – Nem tudom, milyen kérdései lennének. – Az igazság nem attól függ, hogy nekem milyen kérdéseim vannak – felelte Annie. – Én itt az igazságot keresem, Mr. Renard. Nem azért vagyok itt, hogy az ártatlanságát bizonyítsam, és kifejezetten kérem arra, hogy ne mondja ezt az embereknek. Igazából azt szeretném, ha engem egyáltalán nem említene. Már így is elég bajom van. Marcus színpadiasan az ajkára tette a mutatóujját. – Pecsét van a számon. – Úgy tűnt, túlságosan is tetszik neki az ötlet.– Köszönöm, Annie. – Nem szükséges köszönetet mondania. Tényleg. Kinyitotta a dzsip ajtaját, és beszállt. Miközben hátramenetbe kapcsolt, hogy megforduljon, Marcus nekidőlt a Volvójának. A sikeres, fiatal építész szabadidejében. Gyilkos – gondolta Annie –, és most a barátom akar lenni. A nap megcsillant valamin, egyenesen Annie szemébe tűzött. Felnézett a ház második emeletére, ahol Victor állt egy ablakban, és éppen őt nézte egy távcsövön keresztül. – Hát, haver, tiutánatok az egész Addams-család úgy tűnik csak, mintha Ozzie és Harriet * volnának – motyogta az orra alatt. Ezen gondolkodott, miközben észak majd nyugat felé autózott a cukornádültetvényekkel teli sík vidéken. Minden gyilkos arca mögött ott rejlettek gyermekkora felgyülemlett emlékei, az egész élete, a benyomásai. Ezek a dolgok formálták egyéniséggé, és ezek vezérelték azon az ösvényen, amin haladt. Ettől már csak karnyújtásnyira volt az, hogy összegyűjtse az ember a tényeket, és mindjárt ahhoz a pszichopatológiás esethez jut, amiről Fourcade beszélt. A sorozatgyilkos portréjához. Marcus Renard a barátja akart lenni. Végigfutott a hátán a hideg. Bekapcsolta a rádiót, és felhangosította, hogy kissé elnyomja a háttérzörejt. – …és szerintem ezek a bűncselekmények, a nők megerőszakolása, és ez mind a női egyenjogúság következménye. – Azt akarja mondani, azzal, hogy a nők nem tradicionális szerepeket vállalnak, lényegében szinte felkínálják magukat, hogy megerőszakolják őket? – Csak azt mondom, hogy mindenki legyen tisztában azzal, hogy hová tartozik. Ezt mondom. – Oké, Ruth Youngsville-ből. Önök a KJUN-t hallják, a csevegő-csatornát. A tegnap este bejelentett bűncselekmény, egy újabb nő, Ms. Luck megerőszakolása miatt ma esti témánk a nők elleni erőszak. Egy újabb erőszak. A Bichon-gyilkosság és a Mocsári Fojtogatóról ismét felbukkanó mendemonda miatt a környék összes asszonya felfokozott félelemben élt. Gazdag vadászterület egy bizonyos fajta szexuális ragadozó számára. Ez az, ami az erőszaktevőt hajtja – áldozatának rettegése. Ezzel él, mintha valami narkotikum lenne. Annie-ben önkéntelenül kérdések merültek fel. Hány éves volt az áldozat? Hol és hogyan támadták meg? Volt-e valami hasonlóság közte és Jennifer Nolan között? Ugyanazt a módszert követte-e ez a tettes is? Most akkor egy olyan férfit keresnek, aki sorozatban erőszakolja meg a nőket? Ki kapta az ügyet? Feltételezte, hogy Stokes, mert valószínűsíthető volt a kapcsolat a Nolan-üggyel. A *

Népszerű pár egy televíziós sorozatból. Sok ember számára a tökéletes családot testesítették meg.

férfinak pont erre volt szüksége – egy másik fontos ügyre, hogy kissé eltávolodhasson a Bichongyilkosság nyomozásától. A vidék közben változott, kisebb birtokok tűntek fel, teliszórva furcsa, düledező lakókocsikkal, aztán jöttek az új házak a városon kívül. Az egyedüli L. Faulkner, aki a telefonkönyvben szerepelt, a Cheval Courton lakott, a Quail Run lakóparkban. Annie lelassította a kocsit, lépésben ment, hogy leolvashassa a házszámokat a levelesládákról. A környék körülbelül négy éve épülhetett, de már előre úgy tervezték, hogy rengeteg nagy fát telepítettek ide, olyanokat, amik már száz vagy több éve is itt álltak már, ettől az egész környék olyan hagyományszerető érzést árasztott. Pam Bichon egy kőhajításnyira lakott innen, a Quail Drive-on. Faulkner otthona egy csinos, vöröstéglás, a karib-szigeti gyarmati stílusra emlékeztető ház volt, elefántcsontszínű szegéllyel, és burjánzó növényekkel a bejárati lépcsőnél. Annie odahúzott a felhajtóhoz, és leparkolt egy vörös, felhajtható tetős Miata mellé, aminek már lejárt a rendszáma. Nem jelentkezett be előre telefonon, nem akarta megadni Lindsay Faulknernek azt a lehetőséget, hogy nemet mondhasson. A nő már körülbástyázta magát. A legjobb, ha ő valamiképpen kicselezi ezt a védelmet. Senki nem nyitott ajtót. Az ajtó oldalán lévő ablaküvegek mögött lehetett látni a lakás egy részét. Úgy tűnt, a ház nyitott, levegős, csalogató. Egy óriási fenyő állt egy edényben a hallban. Egy macska emelgette óvatosan a lábát a középen álló konyhai pulton. Mögötte egy elcsúsztatható üvegajtó nyílt a teraszra. Grillezett hús illata terjengett a levegőben, ami megcsapta Annie orrát, még mielőtt befordult volna a saroknál a ház mögé. Whitney Houston vallomása hangzott fel egy hangszóróból arról a férfiról, akire szüksége lenne; egy nő torokhangú nevetése vegyült az énekszóba. Lindsay Faulkner egy üvegtetejű kerti asztal mellett ült, a haja lófarokba fogva. Egy teknőckeretes szemüveget viselő, észbontóan csinos, vörös hajú nő jött ki a kertajtón, mindkét kezében diétás Pepsi-t szorongatva. Faulkner arcáról lehervadt a mosoly, amikor megpillantotta Annie-t. – Sajnálom, hogy zavarnom kell önt, Mrs. Faulkner. Lenne még néhány kérdésem, ha nem bánja – mondta Annie, és megpróbált ellenállni a kísértésnek, hogy kisimítsa a blézere gyűrődéseit. Faulknerék tipp-topp néztek ki, nagyon sportosan, olyan embernek tűntek, akik soha nem izzadnak. – De igenis bánom, nyomozó. Azt hittem, tisztán és világosan megmondtam tegnap. Nem akarok magával találkozni. – Sajnálom, hogy így érez, mivel mind a kettőnknek ugyanaz a célja. – Nyomozó? – kérdezte a vörös. Letette az üdítőket az asztalra, és helyet foglalt a széken teljesen természetes eleganciával; tökéletesen rúzsozott szája egyik sarka savanyú mosolyra húzódott. – Mit tettél, Lindsay? – Pam miatt van itt – felelte Faulkner, le sem véve a szemét Annieről. – Ő az, akiről már meséltem neked. – Ó! – A vörös összehúzta a szemöldökét, és kutató pillantást vetett a lányra, egy leereszkedő pillantást, ami megvető szándékozott lenni. – Ha már muszáj magukkal foglalkoznom, akkor inkább Stokes nyomozóval beszélek. Egész eddig vele álltam kapcsolatban. – Ugyanazon az oldalon állunk, Mrs. Faulkner – mondta Annie elszántan. – Azt akarom, hogy Pam gyilkosa megbűnhődjön. – Megtörténhetett volna a múltkor, este. – A szabályok betartásával – tette hozzá Annie. – Maga segíthet abban, hogy így legyen. Faulkner nem nézett a szemébe, és fújt egyet nemes vágású orrán keresztül. Annie leült egy székre, és szerette volna, ha olyan benyomást kelt, mint aki kényelmesen érzi magát, nem pedig mint akinek sietős, hogy menjen. – Mennyire ismeri Marcus Renardot? – Miféle kérdés ez? – Találkoztak? – Személyesen?

– Ő azt állítja, hogy néhányszor elmentek szórakozni. Igaz ez? A nő erőltetetten felnevetett, láthatóan megbántva. – Ezt el sem hiszem. Azt kérdi tőlem, hogy randevúztam-e azzal a beteges féreggel? Annie ártatlanul pislogott, és várt. – Néha közös ismerősök társaságában együtt voltunk, az irodában dolgozó emberekkel és az én kollégáimmal. – De sose kettesben? Faulkner vetett egy gyors pillantást a vörös hajú nőre. – Nem az én esetem. Mi ennek az egésznek a célja, nyomozó? – Csak rendőr vagyok – helyesbítette Annie. – Tisztázni akarom a kapcsolatokat. – Nekem semmiféle „kapcsolatom” nem volt Renarddal – mondta csípősen a nő. – Az ő beteges agyában esetleg. Mi… Hirtelen megállt. Annie látta, ahogy a gondolat belevág Lindsay-be Renard akár őt is választhatta volna, pont olyan könnyen, akár Pamet. A bűntudat alapján, ami átsuhant az arcán, már nem ez volt az első alkalom, amikor tudatosult benne, hogy hálát adhat a sorsnak, barátnője kárára. Elhúzta a kezét a homloka előtt, mintha csak megpróbálná elhessegetni a gondolatot. – Pam túl kedves volt – mondta halkan. – Nem tudta, hogyan kell leszerelni a férfiakat. Soha nem akarta megbántani senki érzéseit. – Engem valami más érdekel mondta Annie. – Donnie nagy hűhót csapott azzal, hogy szembeszállt Pammel Josie felügyeleti jogáért, de nem látom, hogy milyen alapon. Volt valami? Egy másik férfi esetleg? Faulkner lesütötte a szemét, az asztalon nyugvó kezét bámulta, és egy képzeletbeli pihét szedegetett fel. – Nem. – Szóval nem találkozgatott senkivel. – Nem. – Akkor miért gondolta Donnie… – Donnie bolond! Ha még eddig nem jött volna rá, akkor maga is az. Azt hitte, hogy be tudja feketíteni Pamet, azt állította róla, hogy rossz anya, mert néha éjjel is dolgozott, és férfi ügyfelekkel találkozott néha egy ital vagy vacsora mellett. Mintha csak az ingatlanügynökség valamiféle kerítőiroda fedőszerve lenne. Az idióta! Nevetséges. Szalmaszálba kapaszkodott. Ha tehette volna, még azt is felhasználta volna ellene, hogy Pamet zaklatták. – Mennyire vette őt komolyan Pam? – A gyermekének a felügyeleti jogáról volt szó. Persze, hogy komolyan vette. Nem értem, hogy mi köze mindennek Renardhoz. – Azt állítja, Pam azt mondta neki, hogy nem mer randevúzni addig, amíg a válás le nem zajlik, mert fél attól, hogy Donnie esetleg mire képes. – Nos, kiderült, hogy nem Donnie-tól kellett tartania, nem így van? – Maga mondta, hogy Pam nehezen tudta leszerelni a férfiakat, akik érdeklődtek iránta. Sokan szimatoltak körülötte? Faulkner két ujját a jobb halántékához nyomta. – Már mindent elmondtam Stokes nyomozónak. Pam olyan fesztelenül közvetlen volt. A férfiak szerettek flörtölni vele. Ösztönösen jött. Istenem, még Stokes is azt tette. Nem jelentett semmit. Annie meg akarta kérdezni, hogy azért nem jelentett-e semmit, mert Pamet nem érdekelték a férfiak. Hogy Pam és Lindsay nemcsak az irodában voltak-e partnerek, és esetleg Donnie rájött a dologra, és persze megpróbálta felhasználni a válás során. Ez a felfedezés – a férfiasság elleni végső támadás – képes egy férfit a szakadék szélére lökni, sőt tovább. Egy indíték, ami éppúgy illik Donniera, mint Renardra.

Meg akarta kérdezni. Fourcade biztos, hogy megkérdezte volna. Nyíltan, egyenesen. Maga és Pam szeretők voltak? De Annie csomót kötött a nyelvére. Nem engedhette meg magának, hogy még jobban magára haragítsa Lindsay Faulknert. Ha Faulkner panaszt tesz ellene a seriffnél vagy Stokesnál, akkor ő kettétörött karrierje hátralévő éveiben a detoxikáló hulláival fog foglalkozni. Hátralökte a székét, és lassan felállt, előhúzott egy névjegykártyát a dzsekije zsebéből. Kihúzta a seriff irodájának a telefonszámát, és helyébe felírta az otthoni számát. Átcsúsztatta a kártyát az asztalon Faulkner felé. – Ha úgy érzi, hogy bármiben a segítségünkre lehet, nagyon méltányolnám, ha felhívna. Köszönöm, hogy rám áldozta az idejét. – A vörös hajú nőhöz fordult. – A maga helyében megújítanám a rendszámot azon a Miatán. Jó nagy büntetést Kinn a dzsipben Annie egy kis ideig csak ült, a házra bámult, és megpróbált valami hasznos információt előbogarászni a beszélgetésükből. De csak még több kérdés merült fel. Több feltevés. Stokes és Fourcade már végigjárta ezt az utat, szinte simára taposta. Miből gondolta, hogy ő majd talál valamit? Az igazság – a kulcs, a hiányzó darabka, ami mindent összefüggésbe hoz. Itt volt valahol az útvesztőben, félig elrejtve egy szikla alatt, amit még nem fordítottak meg, itt ólálkodott a hazugságok és zsákutcák szövevényében. Valakinek meg kell találnia, és ő keményen munkálkodott, elég hosszú ideje kutatott, elég mélyre ásott, hogy ő lehessen az a valaki.

23 A Voodoo Lounge egy borzalmas gyilkosság közvetlen eredményeképpen jött létre, és ez a tény odavonzotta a helyi rendőröket, ahogy semelyik másik bár nem lett volna képes. A helyet évekig csak Frenchie Pihenőjeként ismerték, ahol farmon dolgozó emberek és gyári munkások lebzseltek, kétkezi melósok és napszámosok. Híre ment főtt rákjának, a hideg sörének, hangos cajun muzsikájának, és a néha előforduló csetepatéknak. Ezekről a dolgokról később is híres maradt, de 1993 őszén, nem sokkal azután, hogy Annick Delahoussaye-Gerrard a Mocsári Fojtogató áldozatává vált, tulajdonost váltott a hely. Beleroppanva a fájdalomba, Frenchie Delahoussaye és a felesége eladták az épületet a helyi zenésznek és alkalmi kocsmárosnak, Leonce Comeau-nak. A zsaruk közvetlenül a gyilkosság után kezdtek el idejárni, tiszteletük jeléül, és talán valamiféle bűntudattól vezérelve, és aztán egyre gyakrabban megfordultak itt. A szokás aztán tovább élt. A parkoló kétharmadig telve volt. Az épület a vízparton állt, néhány zömök cölöpön, arra az esetre, ha kiöntene a víz. Egy új teraszt építettek éppen az épület három oldala köré. Hangos, lüktető zydeco-zene bömbölt a falakon is átütve, a hangerő felerősödött, amikor felpattant az ajtó, és néhány pár jött le a lépcsőn nevetve. Nick bement, elsétált néhány bekeretezett fotó mellett, amelyek olyan hírességeket és álhírességeket ábrázoltak, akik az elmúlt négy évben rontották itt a levegőt. Egy pillantással átfogta a helyiséget. A zenekar, amelyet a bár tulajdonosa vezetett, Zachary Richard számát játszotta, a „Ma Petité Fille est Gone”-t, Comeau arca teljesen eltorzult, és kicsavarodott a teste, mint egy agysérüléses betegé. A táncparkettet elözönlötték a párok, fiatalok és idősek vegyesen, ugráltak és himbálóztak a fertőző ütemre. Vágni lehetett a füstöt a bárnál is és az asztaloknál is. Sült hal és gumbo nehéz illata ülte meg a levegőt. Stokes a megszokott helyén volt, a bár sarkában állt, ahonnan jól lehetett látni az egész helyiséget, minden ott található nőt. Szürke inget viselt, amilyet a Texaconál lehet kapni, a zseb felett a LYLE név állt. Kerek nemezkalapját hátratolta a fején, olyan volt, mint egy mutáns jarmulke. Észrevette Nicket, és üdvözlésképpen felemelte a poharát. – Hé, emberek, csak nem befeketített barátunk van itt! – kiáltott, széles mosolya csak úgy villogott kecskeszakálla felett. – Nicky! Hé, ember, eldöntötted, hogy emberek közé merészkedsz, vagy mi? Nick utat tört magának a szimpatizánsokon, elviselte a hátára mért barátságos ütéseket, amelyek két zsarutól származtak, akiknek a neve akkor sem jutott volna eszébe, ha az élete múlt volna rajta. Egy pincérnő, aki szoros pólót viselt, mellélépett és kihívó mosolyt vetett rá, mintha egy vendégcsalogató tábla volna. Stokes megcsóválta a fejét a kihagyott lehetőség láttán. Arcon csókolta a mellette ülő, festett szőke nőt, és búcsúzásképpen megpaskolta a fenekét. – Hé, cukorfalat, mi lenne, ha egy kicsit bepúdereznéd azt a fitos orrocskádat, és ideengednéd a haveromat, hogy ihasson valamit? Ő egy élő legenda, ha nem tudnád. A szőke lecsusszant az ülésről, és hagyta, hogy a melle végigsimítsa Nick karját. – Remélem, hamarosan visszakapja a munkáját, nyomozó.

Stokes megfogta Nick könyökét, amikor a nő elsétált szűk farmerbe bújtatott fenekével, ami nem lehetett valami kényelmes, ugyanakkor arra kiválóan alkalmas volt, hogy vágyat ébresszen a férfiakban. – Ez Valerie volt. Apám, ez a nő nem semmi, higgy nekem! Olyan muffja van, mint senkinek! Itt forduljak fel, hanem igaz! Megvolt már neked? – Még csaknem is ismerem – felelte Nick, és majdnem kijött a béketűrésből. – Noblier titkárnője, az Isten szerelmére! Könnyű préda a zsaruknak. Apám, esküszöm, a hormonjaid néha téli álmot alszanak – jelentette ki méltatlankodva. – Beverhetted volna neki, jobb, ha tőlem tudod! Nick nem vett tudomást az üres székről, nekidőlt a bárpultnak, rendelt egy sört, és meggyújtott egy cigarettát. Nem törődött Stokesnak az ő szexuális étvágyára tett megjegyzésével. Nem hitt abban, hogy a szex hétköznapi időtöltés is lehet. Számára jelentőséggel bírt, fontos volt. De nem vette a fáradságot, hogy ezt elmagyarázza Stokesnak. Fenn a színpadon a zenekar éppen szünetet jelentett be, és innentől a bárban a hangerő néhány decibellel kisebb lett, de ez csak némileg javította a beszélgetés feltételeit. Elöl a wurlitzerből megszólat Danny Collett és a Louisiana Mocsári Macskák. A táncolók fele még csak el sem hagyta a táncparkettet. – Hiányzik a munka? – kérdezte Stokes. Már bedöntött néhány pohárral. Bizonytalanság tükröződött fakó szemében, és természetellenes pirosság ült az arcán. – Kicsit. – Mondta Gus, hogy mikor vesz vissza? – Attól függ, hogy kiveszem-e a szabim, és elmegyek-e az angolai javítóintézetbe. Stokes megcsóválta a fejét. – Az a kurva Broussard! Egy koszlott csirke is több port ver fel, mint amennyit ő ér! Gondolkodtam azon a leszbi-dolgon vele kapcsolatban, és szerintem nem igaz. Szerintem csak egy kiadós numerára van szüksége; tudod, mire gondolok?! Nick egyenesen ránézett. – Hagyd abba Broussard ócsárlását! Csak kiállt az elvei mellett, és azt tette, amit tennie kellett. Még egy férfi is megirigyelhetné ezt. Stokesnak leesett az álla. – Mi van veled, ember? A darálóba tette a micsodádat, és te… – Én tettem bele a darálóba. Ő csak éppen ott volt. Stokes felhorkant. – Milyen új húrokat pengetsz. Mi van? – Ravasz kifejezés suhant át az arcán. Közelebb hajolt, és ütögetni kezdte a kecskeszakállát. – Lehet, hogy jól megnézted, és úgy döntöttél, majd személyesen megköszönöd neki, ha? Kissé megregulázod a jó öreg bottal? Jó kis kihívás, ha érted, mire gondolok. – Tudod, Chaz, mondják hogy kár elpocsékolni egy agyat – mondta Nick. Nagyot szívott a cigarettájából, és kettős füstöt eregetett az orrán keresztül. – Használod a tiédet mostanában, vagy átadtad a feladatot annak a húsdarabnak ott lenn, ami a lábad között fityeg? – Váltakozva használom a kettőt. Jézusom, mitől lettél ilyen hangyás ma este? – Ó, már napok óta tart, mon ami, és még mindig nem vagyok benne biztos, hogy honnan jött elő. Lehet, hogy te segíthetnél megfejteni, nem? – Lehet. Ha tudnám, mi a fenéről beszélsz! Nick egy kicsit közelebb hajolt. – Menjünk, sétáljunk egy kicsit, szívjunk egy kis friss levegőt, Chaz! Beszélgessünk! Stokes kierőszakolt egy bocsánatkérő vigyort. – Hé, Nicky, nekem most programom van itt, haver. Holnapra rendbe jövök. Akkor majd kibeszéljük magunkat. De ma este… Nick közelebb lépett, és megmarkolta Chaz büszkeségét és örömét.

– Gondold meg, Chaz! – parancsolta mély morgásszerű hangon. – Az idegeimre mész! Ahogy Nick elengedte, Stokes kissé hátraesett, az arca megereszkedett és sápadt lett a döbbenettől. Zihált, megrázta magát, mint egy vizes macska, és tanúk után kutatott a tekintetével. De az élet ment tovább, mindenki tette, amit éppen tett. Fourcade mozdulata túl gyors volt, hogy bárkinek is feltűnjön. – A kibaszott francba! – tört ki Stokesból a dühös suttogás. – Mi a franc történt veled, ember? Nem teheted ezt! Megszorongatod a micsodámat és megráncigálod? Mi a kibaszott nehézség állt beléd? Nem teheted ezt egy haverral! Nick belekortyolt a Jaxba, és megtörölte a száját a keze fejével. – Csak úgy megtörtént. Most, hogy már rám figyelsz, gyerünk, és szívjunk egy kis friss levegőt! Az egyik oldalsó ajtó felé indult, Stokes pedig vele tartott, habozva, gyanakvóan, ingerülten. Kiléptek a félig befejezett teraszra, ahol egy fürészbak és egy BELÉPNI TILOS! tábla volt, amely elállta az utat az épület víz felőli oldala felé. Nick nem törődött a figyelmeztetéssel. A vízre néző terasznak még nem volt korlátja, nem készült el az átépítés során. Körülbelül négyméteres mélység volt alatta, éppen elég ahhoz, hogy egy részeg leessen, és kitörje a nyakát. Nick a deszkák szélére lépett, és csípőre tett kézzel állt ott, közben arra gondolt: csillapodj, összpontosíts! Stokesnál a meglepetés lehetett az eszköz, azzal lehetett az egyensúlyából kizökkenteni. De ezt az eszközt óvatosan kell használni, csínján kell vele bánni. A cél az igazság. Stokes előre-hátra lépegetett, még mindig dühösen. – Ember, te egy kicseszett őrült vagy, hogy megszorongattad a micsodám! Mi jár a fejedben, Nick? Jézusom! – Tedd túl magad rajta! Nick meggyújtott egy újabb cigarettát, és kibámult a vízre. A holdfény néhány úszó lakóhajóra vetült, amelyek lejjebb horgonyoztak, emberek pihentek rajtuk, akik kimenekültek a hétvégére a városokból, még olyan távoliakból is, mint Lafayette. Ma este egyik ablakában se égett fény. A bárból kihallatszott a zene, kusza basszus vibrálás formájában. Ha kizárta az agyából, és összpontosított, akkor meghallotta a békakórust, a halak csapkodását és csobbanását, amint kiugranak a vízből. Kelet felé villám hasított végig az égbolton – vihar készülődött a Mississsippin a Mexikóiöböl felől. Távoli vihar. Marcotte. A távoli vihar. – Na, és miért nem kezdesz már bele? – kérdezte Stokes, kissé lehiggadva. Nekitámaszkodott az egyik vállával egy oszlopnak, és keresztbe fonta a karját a mellkasa előtt. – Te akartál beszélgetni. – Hallottam, hogy volt egy újabb nemi erőszak. – Igen. És? – A tiéd? – Igen, én kaptam. Úgy néz ki, hogy ugyanaz a pali tette, mint aki Nolant megtámadta a múltkor. Körülbelül éjjel egykor tört be a házba, elkapta, összekötözte a nőt, megerőszakolta, majd kényszerítette, hogy utána letusoljon. Agyafúrt kurafi, az egyszer biztos. Nincs min elindulni. – Nincs ondónyom? – Nincs. Vagy így, vagy úgy, de magával vitte. Lehet, hogy kondomot használ. Lehet, hogy a labor esetleg talál gumimaradványt, na és akkor mi van? Mit bizonyít az? – Volt rajta álarc? – Igen. Halálra rémisztette a nőket azzal az álarccal. A Mocsári Fojtogató szelleme és ilyesféle marhaságok. – És Pam Bichon? – Hát igen – ismerte be Stokes. – Kissé összekuszálja a szálakat, érted, mire gondolok? Az álarc Renardhoz tartozott. Tehát ha nem Renard az erőszaktevő, akkor lehet, hogy Pam Bichont is ez a pasas csinálta ki? Mindenki erre lesz kíváncsi. Az emberek olyan kicseszett hülyék! Úgy értem, minden híradás arról az álarcról szólt, amit Renard hagyott Pamen. Ez a fickó csak alkalmazkodott, ennyi az egész.

– Ki volt a nő? – Kay Eisner. A harmincas éveiben jár, egyedülálló, fenn lakik Devereaux mellett, egy halüzemben dolgozik fenn, Hendersonban. Miért érdekel ez az egész? – kérdezte, és kihalászott egy cigarettát a Lyle feliratú zsebéből. – Ha a helyedben lennék, Nicky, kellemesebben töltenem el a szabadidőmet. – Csak kíváncsi vagyok – felelte Nick. Leejtette a cigarettacsikket a fapallókra, és rálépett a csizmája orrával. Benn a bárban a zenekar újra fellépett a színpadra. Leonce Comeau kezdett rá a „Snake Bite Love”-ra. A dobos kiverte a kezdő taktusokat, és a zenekar többi tagja azonnal rákezdett, és követte. – A múltárnyékolta jelen beárnyékolja a jövőt. Stokes úgy pislogott rá, mint ahogy az szokott, aki elaludt a templomban. – Nicky, haver, nem vagyok elég részeg hozzá, hogy filozofálgassak. – Mindannyiunknak van valami a múltjában, amit magunkkal cipelünk – mondta Nick. – Néha elősompolyog mögülünk, és belemar a fenekünkbe. A kettejük között lévő feszültség kissé engedett, de nem tűnt el. Az izmok megfeszültek. Tudatosabb érzékek. Nick úgy figyelte Stokes szemét, mint valami pókerjátékos. – Miről beszélsz, Nicky? – kérdezte Stokes halkan. Nick hagyta, hadd húzódjon hosszúra a csend, és várt. – Hallom, ahogy fogak csattognak mögöttem – mondta. – Érzem az árnyakat a hátamban. – Közelebb lépett. – Hirtelen újra meg újra egy név bukkan elő, mint valami átkozott, régi pénz. Én pedig azon veszem észre magam, hogy csávába kerülök, és állandóan ebbe a névbe ütközöm. És úgy vélem, kicsit túl sok ez ahhoz, hogy véletlen legyen. – Milyen név? – Duval Marcotte. Stokesnak a szeme sem rebbent. Rossz előérzet szorította össze Nick gyomrát. Mit várt? A felismerés apró szikráját? Hogy Stokes bűnös? Vagy egy másik zsaru árulta el őt? Neki Marcotte kellett. Ennyi idő után, miután annyit munkálkodott azon, hogy utána eredhessen, neki Marcotte kellett még egy másik ember becsülete árán is. A felismerés nehéz kőként ülte meg a szívét, úgy érezte, mintha csiszolópapírt dörzsölnének a lelkiismeretéhez. – Benne van Marcotte ebben az ügyben, Chaz? – kérdezte.– Könnyű kis feladat lenne, semmiség. Odacsalni engem a Laveau-ba, telitölteni piával és ötletekkel, a megfelelő irányt megmutatni nekem, és megvárni, vajon elsülök-e, mint a felhúzott pisztoly. Könnyű pénz, és a pokolba is, neki rengeteg van belőle. Stokes arca ellágyult, és elkezdett nevetni. Kinézett a víz felé, és azon is túlra, ahol a vihar baljóslatú fénykört vont a fekete felhők mögé. – Nicky, ember – suttogta, és csóválta a fejét – te egy kibaszott őrült vagy! Ki a fene az a Duval Marcotte? – Az igazat, Chaz – mondta Nick –, az igazat, vagy most tényleg elsétálok a micsodáddal a zsebemben. – Még sose hallottam róla – mormolta Stokes. – Itt forduljak fel, ha nem igaz!

Annie-nek már káprázott a szeme, és lüktetett a feje. A boncolási jegyzőkönyv betűi hol összefolytak a szeme előtt, hol újból kiélesedtek. Megdörzsölte az arcát, kisimította a rakoncátlan fürtöket a szeméből, a füle mögé tűrte, és megnézte az óráját. Fourcade-nek nem volt órája. Fourcade magában hordta az időt vagy nem is hitt az időben, vagy az Isten tudja, hogy milyen filozófiát követett az idővel kapcsolatban. Éjfél után járt. Már órák óta a férfi dolgozószobájában ült, a nagy asztalnál. Fourcade nem bukkant fel. Rábízott a lányra egy kulcsot, és azt parancsolta neki, hogy tanulmányozzon át mindent, amit ő az esettel

kapcsolatban összegyűjtött. Annie megkérdezte tőle, hogy van-e közte találós kérdés. Fourcade nem nevetett. Hogy hová tűnt, senki se tudta. Annie azt mondogatta magának, csak hálás lehet, hogy Fourcade nincs ott. És mégis, hiányzott neki vizsgáztató stílusa, éleslátása és furcsa keleti filozófiája. – Uramisten, nagyon hiányozhatnak már neked a barátok, leányzó – mormolta, mikor felmerült benne a gondolat. Valószínűleg igaz lehet. Teljesen bezárta magát a munkájába, kényszerűségből elvágta magát A. J.–től. Olyan emberek sértegették az üzenetrögzítőjén, akiket jóformán nem is ismert. Mégiscsak társas lény volt bár néha úgy vélte, csak kényszerűségből. Volt valami magányosság benne, ami már gyerekkora óta körüllengte, egy érzés, ami tartott tőle, hogy az anyja hiányából fakadt, úgyhogy kereste mások társaságát, hogy ne hatalmasodjon el rajta a magány, és ne nyelje el teljesen. Arra gondolt, vajon ugyanez történt-e Fourcade-del. Muszáj volt kicsit megmozgatnia a tagjait. Annie felállt a székből, és nyújtózott egyet. Körbejárt a tetőtérben, megnézegette a könyvespolcokat, kinézett a tetőablakokon, és elnézegette azt a kis félreeső sarkot, amit Fourcade alvásra és öltözésre alakított ki. Nem volt semmi személyes a kisasztalkán, még csak zsebből kipakolt mindenféle apróságok sem. Bár erős késztetést érzett, nem nyitotta ki a fiókot. Házkutatási parancs nélkül sose háborgatná valakinek a személyes dolgait. Különben is, tudta, anélkül, hogy megnézte volna, hogy minden zokni, póló tökéletesen összehajtogatva van elrendezve, szabályosan. Az ágyat katonásan bevetették, az ágytakarót olyan feszesre húzták, hogy az érme is visszapattanna róla. Azon gondolkodott, hogy vajon hogyan nézhet ki a férfi alvás közben. Ugyanolyan vad összpontosítással indul-e neki az alvásnak, mint ahogy minden mást is csinál az életben? Vagy az öntudatlanság kissé meglágyítja? – Azon gondolkodik, hogy hogyan töltse az éjszakát, chère? Annie megpördült a hang hallatán. Fourcade a szoba közepén állt, csípőre tett kézzel, az egyik lábát behajlítva. Annie nem hallott semmit, a zsanérok meg se nyikkantak, a lépcső se nyikordult. – Nincs jobb dolga, mint egy nő mögé lopakodni, amikor odakinn egy erőszakoskodó lófrál? – vonta kérdőre. – Akár le is lőhettem volna! A férfi megjegyzés nélkül félresöpörte a gondolatot. – Csak kissé kinyújtóztattam a lábam – mondta Annie, és elsétált az ágytól, nem akarta, hogy a férfi azt higgye, azon morfondírozgat, milyen lehet Fourcade az ágyban. – Merre járt? Renardnál? – Minek mennék oda? – felelte Fourcade semleges hangon. – Tegyünk pontot a végére – javasolta Annie. – Miért ment oda? Uramisten, mit képzelt? Renard könnyen visszajuttathatta volna a börtönbe! – Hogyan? Maga nem is volt szolgálatban! Annie megcsóválta a fejét. – Ne csinálja ezt velem, ne gondolja, hogy falazok magának! Már tisztában kell lennie azzal, hogy nincs bűnbánatom amiatt, hogy bevittem magát, mint ahogy amiatt sem, hogy földi pokollá változtattam az életem. Maga valószínűleg Renardtól egyenesen idejött tegnap este, és egy szót sem szólt róla! – Nem volt mit mondani. Kinn voltam a csónakkal. Végül a környéken kötöttem ki. Nem léptem át a telekhatárt. Nem értem hozzá. Nem fenyegettem meg. Valójában ő jött hozzám közel. – És arra nem gondolt, hogy ezek közül egyik sem fog érdekelni, partner? – Említésre se méltó az egész találkozás – mondta a férfi, és távolabb ment, otthagyva Annie-t és a vitát. – És az említésre méltó, hogy nem akarta nekem elmondani az egészet? – Annie követte Fourcade-et a hosszú asztalhoz, ahol korábban ült, és nézegette az iratokat. – Ha már társak vagyunk, akkor legyünk társak! Elvárható a bizalom, és magának sikerült ezt eljátszani. A férfi felsóhajtott. – Rendben. Tegyünk pontot a végére. El kellett volna magának mondanom. Tovább léphetnénk?

Már Annie nyelve hegyén volt, hogy bocsánatkérést vár, de tudta, Fourcade úgy alakítaná, hogy a végén ő érezné hülyének magát. Fourcade figyelme az asztalon heverő papírokra fordult. Felvette a félredobott Butterfinger csokipapírt az asztalról, és a szemétbe dobta. – Mit tudott meg ma este, 'Toinette? – Hogy valószínűleg olvasószemüvegre lenne szükségem, de túlságosan hiú vagyok, hogy elmenjek a szemészhez – felelte Annie szárazon. A férfi félrehajtott fejjel nézett rá. – Csak vicc volt – mondta Annie. – Egy kényszeredett megjegyzés, hogy kissé felvidítsam a hangulatot. A férfi visszatért a vallomásokhoz és a laborjelentésekhez. Annie felsóhajtott, és mindkét kézzel elkezdte masszírozni a nyakát. – Megtudtam, majdnem egy tucat ember megesküdött, hogy Donnie részeg volt a gyilkosság éjszakáján; néhányan a barátai, néhányan nem. Ettől még nem törvényszerű, hogy felmentsük. Azt is megtudtam, hogy nem találtak ondót a boncolás során. A csonkítás megnehezítette a kutatást, de lehet, hogy tényleg nem is volt ondó. És ez idegesít engem. – Miért? – Az a szemét most is kinn lófrál. Én mentem ki az első hívásra: Jennifer Nolanhez. Ott se volt ondónyom, és a fickó egy Mardi Gras-álarcot viselt. Pam Bichon: nincs ondónyom és egy Mardi Grasálarc ott marad a helyszínen. – Utánoz mondta Fourcade. – Az álarcról mindenki tudott. – És azt is tudta, hogy ne menjen el? – Az erőszaktevők nagy hányadánál jellemző a rendellenes működés. Lehet, hogy nem tudott elmenni. Lehet, hogy gumit használt. A két eset nincs összefüggésben egymással. – Ezt szeretem magában, Nick – mondta Annie gúnyosan. – Hogy olyan nyitott mindenre. – Ne vonja el a figyelmét mindenféle lényegtelen dolog! – Lényegtelen? Hogy lehet egy ember, aki sorozatban erőszakol meg nőket, lényegtelen? – Amit eddig hallottam, azok alapján sokkal több a különbség, mint a hasonlóság az esetek között. Az egyik egy gyilkos, a másik egy erőszaktevő. Az utóbbi áldozatait megkötözték. Pamet odaszögezték. Hála Istennek ezt sikerült eltitkolnunk az újságírók elől. A megerőszakolás áldozatait saját otthonukban támadták meg, Pamet nem. Pam Bichont követték, zaklatták. És a többieket? Egyszerű, aranyom: Marcus Renard gyilkolta meg Pam Bichont, és valaki más erőszakolta meg azokat a nőket. Jobban tenné, ha eldöntené végre, hogy melyikre koncentrál! – Az igazságra – vágott vissza Annie. – Nem az én dolgom, hogy következtetéseket vonjak le; és nem is a magáé, nyomozó. – Találkozott ma Renarddal mondta a férfi, ismét elvágva a vitát, és félresöpörve a lány véleményét. Annie csalódottan csikorgatta a fogait. – Igen. Hagyott egy üzenetet az üzenetrögzítőmön a múlt éjjel, és a segítségemet kérte a maga kis véletlen betoppanásával kapcsolatban. Úgy tűnik, az a zsaru, akihez tegnap befutott a hívás, nem törődött az egésszel. – Hol van a szalag? Annie előhalászta a magnót a táskájából, és letette az asztalra. Fourcade meredten bámulta a négyszögletes műanyag szerkentyűt, úgy, mintha megpillanthatná benne Renardot magát. Úgy tűnt, nem is lélegzik és nem is pislog. Aztán bólintott, és a lány felé fordult. – Mik a benyomásai? – Meggyőzte saját magát, hogy ártatlan. – Üldözési mánia. Semmi sem az ő hibája. Mindenki rászállt. – Arról is meggyőzte magát, hogy én a barátja vagyok.

– Jó. Pont ezt akartuk. – Ezt maga akarta – morogta Annie a férfi háta mögött. – Mint család, kiválót alakíthatnának a Homályzónában. – Renard gyűlöli az anyját, neheztel a testvérére. Úgy érzi, béklyóba van kötve mindkettejük miatt. A fickó elméje egy pszichológiai kuktaedény, ami teli van kígyókkal. Annie nem vitatta Fourcade diagnózisát. Csak a férfi indulatossága zavarta. – Amit Renard mondott arról a kocsiról, a fickóról, aki állítólag segített neki aznap éjjel – kezdte Annie –, ellenőrizte azt a vonalat? – Átfuttattam a nyilvántartáson, amit a rendszámról tudunk. Kijött egy lista hetvenkét sötét színű autóról. Egyik tulajdonosa sem segített egy szorult helyzetben lévő autósnak aznap éjjel. – Élesen nézett a lányra. – Mit gondol, chère? Azt hiszi, nem jól végzem a munkámat? Annie megválogatta a szavait. – Úgy gondolom, hogy maga arra összpontosít, hogy Renard bűnösségét bizonyítsa, nem pedig arra, hogy az alibijét. – A munkámat végzem – mondta Fourcade keményen. – Azt akarom, hogy az általam foganatosított letartóztatás megállja a helyét a bíróság előtt. Végzem a munkám. Most is azt teszem. Nemcsak gondolom, hogy Renard bűnös. Tudom, hogy bűnös. – És mi a helyzet New Orleansszal? – Már kiszaladt a száján, még mielőtt belegondolt volna, butaság most ezt erőltetni. De nagyon nagy szüksége volt arra, hogy bízhasson a férfiban, és elég nehezére esett, főleg az után, hogy az elhallgatta előtte a Renardnál tett látogatását. – Mi van vele? – Úgy vélte, tudja, ki követte el a Candi Parmantel gyilkosságot… – Úgy van. – Az Allan Zander ellen felhozott vádakat ejtették. – Attól még nem ártatlan, aranyom. Fourcade odalépett az asztal sarkán csinosan feltornyozott papírhalomhoz, és belekotort, hogy egy lapot kihúzzon. – Tessék – mondta, és odadobta a lánynak. – A nyilvántartó listája. Hívja fel egyenként őket, ha azt hiszi, hazudok. – Soha nem állítottam, hogy maga hazudik – mormolta Annie, és bekukucskált a borító alá. – Csak tudnom kell, hogy nem szemellenzővel nézte-e át az anyagokat, ennyi az egész. – Csak nem nyerte meg Renard magát, chère? – kérdezte keserű gúnnyal Fourcade. Lehet, hogy az egész erről szól, ha? Renard csinosnak tartja magát. Úgy gondolja, hogy maga aranyos. Úgy érzi, maga segít neki. Pont azt akarom, hogy ezt higgye. Csak maga ne higgye el! Igenis csinos, gondolta Nick, és hagyta, hogy ez az egyszerű igazság átjárja. Még így is, hogy kócos a haja, és hogy a két számmal nagyobb kardigán szinte elnyeli. Volt a lányban valami, amit a munkája végül ki fog ölni belőle. Nem naivitás, de valami hasonló: idealizmus. Amitől a jó zsaru mindig egyre keményebben próbálkozik. Amitől egy jó zsaru egyre közelebb kerül a képzeletbeli határmezsgyéhez, melyen túl a megszállottság kezdődik, ami könnyen magába szippanthatja. Fourcade végigfuttatta az ujjai hegyét a lány arcán. – Mondhatnám magának, hogy csinos. És nem is hazudnék. Mondhatnám, hogy szükségem van magára, még az ágyamba is becipelhetném. Akkor jobban bízna bennem, mint egy gyilkosban? – kérdezte közelebb hajolva. Az asztal széle hátul belevágott Annie combjába. A férfi combja Annie-ét érte. Hüvelykujja megsimította a lány szája sarkát, és ettől Annie-t elöntötte a forróság és az érzékiség. Levegő után kapkodott, és megpróbált úrrá lenni az érzésein, de az agya nem akart engedelmeskedni. – Nem bízom Renardban – mondta vékony hangon. – De bennem sem. – A férfi szája centikre volt az övétől, szeme feketén izzott. Az ujja levándorolt a lány torkára, egészen a nyaka alján lévő bemélyedésig, ahol az ér lüktetett. – Maga mondta, hogy a nyomozás során semmi hasznát nem vesszük a bizalomnak.

Fourcade összevonta a szemöldökét. – És énutánam nyomoz, chère? – Nem. Ez nem magáról szól. – De már amikor kimondta, akkor gondolkodóba esett. Az ügy egy nő halála és egy férfi bűnössége körül forgott, de sokkal több volt annál. – Nem – mondta Nick, de maga se volt biztos benne, hogy csak a lány válaszát ismétli, vagy saját magának ad parancsot. Fél lépést hátralépett, hogy kissé távolabb legyen a lánytól, hogy eltávolodjon a lány lágy, tiszta illatától. – Nehogy segítsen neki, 'Toinette! – mondta, és hátrasimított egy rakoncátlan fürtöt Annie hajából. – Ne hagyja, hogy felhasználja magát! Önuralom. – Ökölbe szorította a kezét, mikor elhúzta a lány arcától. – Önuralom. Nem engem fenyeget a veszély, hogy elveszítem az önuralmam – gondolta Annie, és nem vett tudomást az árulkodó remegésről, ami végigfutott rajta. Fourcade előhalászott egy cigarettát az asztalon heverő pakliból, és arrébb ment, füstöt eregetve. Az az igazság, hogy Annie sose érezte úgy, hogy ura önmagának. Az ügy magával ragadta, elsodorta, olyan helyekre, ahová sose gondolta volna, hogy eljut. Ehhez a férfihoz, például. – Mennem kell – mondta a férfi hátának, mivel az az egyik tetőablaknál állt. – Késő van. – Kikísérem. – A férfi szája megrándult, amikor megfordult. – Ellenőrizze a kocsiját, nincs-e benne kígyó. Lágy és párás volt az este, kissé hűvös, mint egy pince, a termékeny föld és a víz illatával terhes. Fourcade teraszának lámpafénye mögött sötétség honolt, egy bagolypár hátborzongató hangot adott ki magából. – Sos bácsi szokta mesélni a gyerekeknek a vérfarkasról szóló történetet – mondta Annie, és a sötétbe bámult. – Hogy hogyan ólálkodik a sötétben, áldozatra lesve, akiket megbabonázhat. A frászt hozta ránk. – Sokkal rosszabb dolgok ólálkodnak ott kinn, mint a vérfarkas, aranyom. – Igen. És a mi feladatunk elkapni őket. De valahogy sokkal rémisztőbb kilátásnak tűnik az éjszaka kellős közepén. – Mert a sötétség az ő világuk – felelte a férfi. – Maga és én, mi pedig állítólag a sötétség szélén egyensúlyozunk, és megpróbáljuk átrángatni őket erre az oldalra, oda, ahol mindenki látja, kik is ők valójában. Az egész úgy hangzott, mint valami mondabéli küldetés, amihez Herkules ereje szükségeltetik. Lehet, hogy Fourcade-nek ezért vannak ilyen erős vállai – a teher, a világ súlya miatt. Annie beszállt a dzsipbe, és ledobta a nyilvántartás dossziéját az anyósülésre. – Vigyázzon magára, 'Toinette! – mondta a férfi, és becsukta az ajtót. – Ne hagyja hogy a vérfarkas elkapja magát!

24 Nem egy képzeletbeli lény miatt kellene aggódnia, gondolta Annie, miközben a sűrű erdőben vezető úton haladt. Az összes bajt, amivel mostanában szembe kellett néznie, mind halandó ember okozta: Mullen, Marcus Renard, Donnie Bichon és Fourcade. Fourcade. Pont olyan rejtélyes volt, mint a vérfarkas. Titokzatos volt a múltja, a természete olyan sötét és ellenállhatatlan, mint a szeme. Azt mondogatta magának, nem tetszett neki, hogy a férfi megérintette, de mégis engedte, és a teste olyasféle módon reagált, ami nem volt helyes. Az élete már így is romokban hevert, anélkül, hogy belekeveredne valamibe Fourcade-del. – Ne mássz bele, Annie – motyogta magában. Bekapcsolta a rádiót, hogy a beszéd elvonja a figyelmét. Semmi különös nem történt vasárnap este. Amelyik bár még nyitva volt, az is becsukott korán, a szokásos bajkeverők visszafogták magukat, és tessék-lássék tiszteletben tartották a szabályokat. Nem volt forgalom. Az egyedüli élőlény, amivel találkozott, egy szarvas volt, amelyik átugrott az úton, és egy kóbor kutya, amelyik egy döglött tatu hullájából falatozott. A világ kihaltnak tűnt, kivéve azokat a magányos lelkeket, akik felhívták a csevegőcsatornát, és azon morfondíroztak, hogy lehetséges-e, hogy visszatért a Mocsári Fojtogató. Senkit nem fojtottak meg, de úgy tűnt, az emberek biztosak abban, hogy csak idő kérdése. Annie az undor és az ámulat elegyével hallgatta a rádiót. Az emberekben egyre nőtt a félelem, és a logikus gondolkodás ezzel arányosan csökkent. A Mocsári Fojtogató visszatért a holtak közül. A Mocsári Fojtogató ölte meg Pam Bichont. Rengeteg összeesküvés-elméletet gyártottak. A legtöbbjük a zsarukra összpontosított, hogy szándékosan rejtették el a bizonyítékokat, hogy ráhúzhassák Stephen Danjermond-ra a gyilkosságokat, miután az már meghalt. Mindez tökéletesen illett a jelenlegi elmélethez, hogy most is bizonyítékot csempésztek, lásd Renard esetét, és Fourcade-et átkozták. Annie kíváncsi lett volna, vajon Marcus Renard hallgatja-e az adást. Az is eszébe jutott, hogy az erőszakoskodó is valahol odakinn jár, önelégülten attól a becstelenségtől, amit tett, és magában mosolyog, miközben hallgatja a rádiót. Lehet, hogy éppen most választja ki a következő áldozatát? A gondolatoktól kissé elbizonytalanodva előhúzta a Siget a katonai zsákjából, amikor behajtott a parkolóba. Bezárta a dzsipet, és felment a lakásba, az érzékei kifinomultak, a legkisebb zajt is meghallotta, a legkisebb mozgást is észrevette. Oldalra hajolt, miközben egyik kezével a záron matatott, és minden egyes parkolóhelyre benézett, mikor elhaladt mellettük. Sos és Fanchon házában nem égett a villany. Úgy tűnt, semmi sem zavarja meg a nyugalmat, bár nem tudta magáról lerázni azt az érzést, hogy figyelik. Az idegeim pattanásig feszültek – gondolta, miközben kinyitotta az ajtót. Felkapcsolva hagyta a villanyt mindenhol, miközben módszeresen bekukkantott minden helyiségbe, fegyverrel a kezében. Csak miután befejezte, akkor tette le a Sig Sauert, és engedte ki magából a feszültséget, ami szinte csomóba kötötte az izmait a vállában. Előhúzott egy üveg Abitát a hűtőből, ledobta a lábáról a tornacipőt, és odasétált az üzenetrögzítőhöz. Mikor olyan rengeteg gyalázkodó telefonhívást kapott a Fourcade-ügy miatt, elgondolkodott azon, nem lenne-e jobb, ha kikapcsolná a masinát. Mi értelme tálcán felkínálni a lehetőséget azoknak az embereknek, akik csak durváskodni akarnak vele? De mindig volt egy halvány lehetőség arra, hogy az üggyel kapcsolatban kap egy hívást, úgyhogy reménykedett.

A szalag egyenként öntötte rá a felvételeket. Két riporter akart tőle interjút, volt két durva, trágárkodó telefonhívás, egy lihegő, és három ember letette a kagylót. Mindegyik idegesítő volt a maga módján, de csak egytől futott végig a hátán a hideg. – Annie? Marcus vagyok. – A férfi hangja majdnem hogy bizalmas volt, mintha csak az ágyból hívta volna fel a lányt. Csak azt szerettem volna mondani, hogy mennyire örülök, hogy meglátogatott ma. Nem is képzeli, hogy mit jelent az nekem, hogy hajlandó segíteni. Mindenki ellenem van. Eddig nem volt más szövetségesem az ügyvédemen kívül. Csak az, hogy magát hallhattam… hogy tudom, hogy törődik az igazsággal… nem is tudja, milyen különleges… – Nem akarom tudni – mondta a lány, de visszafogta magát, és nem nyomta le a töröl gombot, inkább kivette a kazettát. Fourcade bizonyára hallani akarja. Ha így megy tovább Renarddal, elképzelhető, hogy úgy ítéli meg, bizonyítékként felhasználható. Ha a férfi belebolondul… Ha a vonzódás rögeszméssé válik… Hiszen már úgy gondolja, hogy a barátja. – Nehogy segítsen neki. 'Toinette…Ne hagyja, hogy felhasználja magát. – És maga mit csinál, Fourcade? – mormolta, és becsúsztatta a szalagot a dzsekije zsebébe. A pulcsijának enyhe cigaretta illata volt. Kiment a teraszajtón, hogy egy kis friss levegőt szívjon. Távol, kinn a mocsárban egy titokzatos zöld fény imbolygott a sötétben – a természet által kiokádott gázok, amelyek felügyelet nélkül égtek el. Közelebb valami csobbant a vízen. Valószínűleg egy mosómedve, amelyik éppen az éjszakai falatkáit mosogatja – mondta magának. De a magyarázat csak a vágyait tükrözte, és egyre jobban úgy érezte, mintha szemek tapogatnák végig a testét. A hátán felállt a szőr. Annie lassan végigpásztázta az udvart – már amennyit látott belőle – Sos és Fanchon házától végig a parton és a kikötőn át, egészen az épület déli részéig, ahol két rozsdás fémkonténer állt. Oda már csak a parkoló lámpájának legutolsó fénymorzsái jutottak el. Semmi se mozdult. És valaminek a jelenlétét még mindig érezte, olyan érzés volt, mintha két kéz összezárulna a torkán. Annie lassan visszahátrált a lakásba, majd hasra vetette magát, és visszakúszott a teraszra, hogy kikémleljen a baluszterek között. Újra végigpásztázott mindent, ugyanúgy, mint az előbb, lassan, a szíve a fülében dobogott. A mozgás a fémkonténerek felől jött. Alig észlelhető, és halk, suttogásnyi hang kísérte. Egy fej körvonala. Egy kar kinyúlik. Fekete – az egész. Egy árnyék. Az épület oldala felé mozdul, a lakása felé vezető lépcső irányába. Annie visszakúszott a lakásba, becsukta az ajtókat, és négykézláb a hálószobába mászott, ahol a Siget hagyta. A földre ült, ellenőrizte, hogy a fegyver töltve van-e, miközben hívta a 911-et, és bejelentette, hogy valaki ólálkodik a ház körül. Aztán csak várt, és hallgatózott. És megint csak várt. Öt hosszú perc telt el. Az ólálkodó emberre gondolt, vajon mik a szándékai. Lehet, hogy az erőszaktévő, de ugyanúgy lehet akár egy betörő is. Egy kisbolt-büfé a világ végén könnyű prédának tűnhet, mint ahogy már így is történt megannyiszor a múltban. Sos bácsi szokásává vált, hogy a pénzes dobozt az ágya alatt tartsa, és egy megtöltött pisztolyt a szekrényben – mindezt Annie tanácsa ellenére. Ha ez itt egy betörő, és ha lent az üzletben nem találja meg, amiért jött… és ha bemegy a házba, hogy pénz után kutasson… A lehetőségtől is görcsbe rándult Annie gyomra. Látott már olyat, hogy valakit ötven dolcsiért puffantottak le, egy szeszes italt árusító bolt bevételéért. Amikor még Lafayette-ben dolgozott járőrként, látott egy tizenhat éves suhancot, akinek kiluggatták a koponyáját, mert egy másik gyerek a dzsekijét akarta megszerezni. Képtelen volt csak itt ülni a lakásban, és várni, mialatt egy besurranó tolvaj célba veszi az egyetlen családot, akije van. Felhúzta a tornacipőjét, és csendesen kiosont a fürdőszobába, a régimódi, oroszlánlábas fürdőkád mögötti ajtóhoz. A zsanérok felnyöszörögtek, miközben megpróbálta kilazítani és kinyitni. Becsusszant a résbe, és odament a ritkán használt lépcsőhöz, ami meredeken vezetett az üzlet raktárába. A hátát a falnak vetette, kezében a pisztoly, készenlétbe emelve, és hallgatózott, hogy halljae a behatoló zaját. Semmi. Lassan lement a lépcsőn, apránként lépegetve.

A parkolóból a fény az üzlet kirakatára esett, mint valami mesterséges holdfény. Annie óvatosan végigment az áruk rövid sora mentén, mint egy lopakodó macska. A tenyere izzadt a Sig alatt. Gyorsan beletörölte mindkét kezét a farmernadrágja szárába. Úgy tűnt, a bejárati ajtón a legkevésbé kockázatos kimenni. Egy betörő a raktárajtón keresztül próbálna bejönni, a déli oldalon, hogy ne lehessen meglátni az útról és a házból. És ha ez itt nem egy betörő, ha az ő lakásába akar valahogy bejutni, egyetlen út vezet csak felfelé, a lépcső, az épület déli oldalán. Annie gyorsan kisurrant az épületből, és megkerülte annak északi sarkát. Hol a pokolban van már a járőrkocsi? Már tizenöt perc is eltelhetett a hívás óta. Ennyi idő alatt már a lovasság is ideért volna Új Ibériából. Végigsettenkedett az épület mentén, sietve, hogy minél előbb menedékre leljen az erkély oltalmában. Remélte, hogy így az ólálkodó és a ház közé kerül. El akarta a háztól távolítani. A legbiztonságosabbnak az tűnt, ha elijeszti a gáton vezető út felé, bár nagyon valószínű volt, hogy ott rejtette el a kocsiját. Döglött hal szaga csapta mellbe, ami egyre erősödött. Közben a lejtős földön lopakodott, egyik kezével a ház alapzatának támaszkodott, és óvatosan lépkedett, nehogy megcsússzon a köveken és a kagylóhéjakon. Az erkély sarki tartóoszlopa mellett egy macska görnyedt egy kibelezett hal maradványai fölé, mély, morgó torokhangokat hallatva. Annie nem látott mozgást a ház irányában. Megigazította a fogást a pisztolyon, vett egy mély lélegzetet, és kidugta a fejét a sarkon. Semmi. Egy újabb mély lélegzet, és kibújt a sarok oltalmából, előreszegezve a Siget. Az erkély déli végén álló fémkonténerek felől nem jött nesz. Gyorsan arrafelé indult, közel az épülethez. Izzadtság csurgott a homlokáról, de nem törölte le. Már közeljárt, érezte valakinek a jelenlétét. Az érzékei felerősödtek. Valahol a közelben víz csöpögött, de az ő fülének mindez óriási robajnak tetszett. A kibelezett hal szagától majdnem öklendezni kezdett. A szag valahogy nem stimmelt, de most nem volt itt az ideje, hogy ezt az információt feldolgozza az agya. Feltartotta a karját az épület sarkánál, és a földön vagy a lépcsőn felhangzó lépések zaja után fülelt, képzeletben szinte látta, hogy előrelendíti a karját, megcélozza a másikat, és figyelmeztetően álljt-t kiált. De ahogy levegőt vett, hogy felkiáltson, egy hang kiáltott fel mögötte. Rendőrség! Dobja el a fegyvert! – Én is rendőr vagyok! – kiáltotta Annie, biztosította a fegyverét, és oldalra dobta. – A földre! Lefelé! Le a földre! – Itt lakom! – kiáltotta Annie, és térdre esett. – Az ólálkodó valahol a ház oldalában van! A zsaru nem figyelt rá. Bivalyként rontott rá, és botjával a vállai közé csapott. – Azt mondtam, le a földre! Le a kibaszott földre! Annie teljes hosszában a földre feküdt, káprázott a szeme. A zsaru hátrarántotta a bal kezét, rácsattintotta a bilincset, majd a jobb kezével is ugyanezt tette. – Broussard rendőr vagyok. Annie Broussard! – Broussard? Tényleg? – A meglepődés nem volt igazán meggyőző. A hátára fordította a lányt, és belevilágított a zseblámpájával az arcába, elvakítva Annie-t. – Nicsak! Csak nem a mi kis köpönyegforgatónk, hús-vér valóságban? – Menj a francba, Pitre! – kaffantott rá Annie. – És vedd le a bilincset, míg szépen mondom! – Megpróbált felülni. – Mi a fene tartott ilyen sokáig? Húsz perce telefonáltam. A férfi megvonta a vállát, miközben kioldotta a bilincset. – Tudod, hogy megy ez. Muszáj rangsorolnunk a hívásokat. – És az enyémet hova soroltátok? A legújabb Penthouse átlapozgatása utánra? – Nem kellene sértegetned a hivatalos járőrt, Broussard – közölte a férfi, és leporolta a nadrágját. – Sose tudhatod, hogy mikor lesz rá szükséged. – Ja, persze. Annie összeszedte a Siget, és felkászálódott, visszanyelve egy nyögést. Kicsit megmozgatta a vállát, megpróbálta elűzni az égető fájdalmat.

– Klassz munkát végeztél, Pitre. Hány békés embert szoktál általában lerohanni egy műszak alatt? – Azt hittem, te vagy a betörő. Nem engedelmeskedtél a parancsomnak, hogy feküdj hasra. Jobban is tudhatnád a dörgést. – Remek! Az én hibám, hogy megbotoztál. Most mi lenne, ha segítenél megtalálni a szemétládát? Bár biztos vagyok benne, hogy az ordítozásod hatására már rég kereket oldott. Pitre nem vette fel a gúnyolódást, csak szagolgatta a levegőt, miközben megkerülték a sarkot, és az épület déli részéhez mentek. – Jézusom, mi ez a szag? – kérdezte, és maguk elé világított a lámpával. – Disznót vágtatok, vagy mi? Annie is előhúzta a lámpáját a farmerjéből. Csöpögés. Most is hallotta a csöpögést. Szinte mellbe vágta, ahogy a lépcső alatt óvakodott: csöpp, megint egy csöpp valami csöpögött a lakásához vezető lépcsőről. Kinyújtotta a kezét, és ráirányította a fényt a tenyerére, ahogy egy újabb csöpp csöppent le. Majd egy újabb. Vér. – Uramisten! – vett egy mély levegőt, és elhajolt a rettenetes fürdő alól. – Jézus Krisztus! – motyogta Pitre, hátrálva. A lépcső alatti kagylódarabokat vörösre festette a vér, mintha valaki kinyitott volna egy adag festéket, és végigöntötte volna a lépcsőn. És a lépcsőfokok között, mint egy hátborzongató aranylamé, állati zsigerek lógtak. Annie beletörölte a kezét a pólójába, és a lépcső vége felé indult. Felvilágított a lépcsőpihenőre, és a fény egy véres mészárszékre esett, a belek girlandként lógtak le a lépcsőn. – Istenem – mondta Annie újra. Az agya valamelyik sötét szögletéből előugrott egy emlék: Pam Bichon képe – agyonszurkálva és kibelezve. Aztán villámként csapott bele a felismerés, és elöntötte a rémület. Sos. Fanchon. – Úristen! Jaj, ne! Ne! – sikoltotta. Ellökte az útból Pitre-t, és rohant, a lába csúszkált a kagylóhéjakon, ahogy lefelé bukdácsolt a lejtőn a kikötő felé. Zseblámpájának fénye összevissza ugrált előtte. Sos. Fanchon. A családja. – Broussard! – kiabálta Pitre mögötte. Annie nekivetette magát a ház bejárati ajtajának, ide-oda rángatva a lámpát, és véres kezével rángatta a kilincset. Kinyílt az ajtó, és ő Sos karjaiba esett, aki éppen a nappaliban kapcsolta fel a villanyt. – Istenem! Ó, Istenem! – dadogta Annie, és eszelős hevességgel ölelte át a férfit. – Köszönöm, Istenem! – Egy disznó zsigerei – jelentette ki Pitre, és megpiszkálta a maradványokat a botjával. Nagyon sokat levágnak ebben az időszakban. Annie még mindig remegett. Előre-hátra járkált a lépcső aljában, és dühöngött. Pitre megtalálta a nagyjából huszonkét literes műanyag vödröt, amiben ez az izé idekerült, és félretette. Most ott állt abban a fényben, ami az üzlet kirakatán keresztül szűrődött ki. Annie legszívesebben felrúgta volna. Felkapta volna, és Pitre-hez vágta volna, mert ő volt kéznél, és különben is szemétláda volt. Valószínűleg ő is benne volt a mókában. Ha az volt egyáltalán. – A labortól szeretném hallani – jelentette ki. – Micsoda? Minek? – Mert ha esetleg emberi maradványok bukkannak fel két nap múlva, mert leoldódott róluk a nehezék, akkor valaki majd keresni fogja ezt, Einstein. Pitre morgott egyet. Ha ez itt most bizonyíték, akkor neki dolga van vele, vissza kell kanalaznia a vödörbe, és a saját kocsijával el kell szállítania. – Disznóbél – erősködött újra. Annie a képébe bámult. – Azért tudod ilyen biztosan, mert nem akarsz vele foglalkozni, vagy azért, mert tudod! – Semmit se tudok – morogta az.

– Ha e mögött Mullen áll, mondd meg neki, hogy szétrúgom a seggét! – Semmit se tudok az egészről! – siránkozott Pitre. – Csak én jöttem a hívásodra. Ennyi! – Ki ez a Mullen, chère? – kérdezte Sos. – Miért tenne veled ilyesmit? Annie megdörzsölte a homlokát. Hogyan tudná ezt elmagyarázni? Sos kezdettől nem örült annak, hogy ő ilyen hivatást választott magának. Saját véleményének igazolását látná abban, ha hallaná, hogyan próbálják meg eltávolítani az osztályról. És ha nem Mullen volt, akkor ki? – Csak egy szerencsétlen vicc volt, Sos bácsi. – Egy vicc? – fortyant fel a férfi hitetlenkedve. – Mais non. Nem látom, hogy jót nevetnél, chèrie. Nincs ebben semmi vicces. – Tényleg nincs – értett egyet Annie. Fanchon felnézett a lépcsőre, ahol vagy fél tucat macska falatozott a zsigerekből. – Hát, szörnyű látvány, az egyszer biztos. – Pitre meg én el fogjuk takarítani, nénikém. Bizonyíték – mondta Annie. – Csak feküdjetek vissza. Miattam van ez a felfordulás. Sajnálom, hogy felébresztettelek benneteket. Még vagy öt percig tartott, hogy meggyőzze őket, menjenek haza, és hagyják rá az egészet. Annie nem akarta, hogy nagyobb hatást gyakoroljon rájuk a dolog, épp elég volt ennyi is. Amikor végre visszavonultak, a miattuk érzett pánik egy utolsó rezgése még végigfutott a lányon. Megőrült a világ. Erre bizonyíték az is, hogy képes volt azt hinni, valaki lemészárolhatta Sost és Fanchont. Mint bárki más a környéken, mélyen legbelül pont úgy félt attól, hogy az ördög valahogy kiszabadult a pokolból, azért, hogy beszennyezze a világot, és elpusztítsa mindannyiukat. Több okból is azt kívánta, bárcsak minden kétséget kizáróan Mullen lenne a tettes. De minél többet töprengett a dolgon, annál kevésbé volt biztos abban, hogy mit érez. Az, amit a rádión műveltek vele, egyszerű volt, ott névtelenségbe burkolózhatott a tettes. A dzsipbe csempészett kígyó könnyen kivitelezhető dolog volt, de most ez… Túl nagy volt a kockázat, hogy elkapják a tettest, szó szerint véres kézzel, ha tetten érik. És a Pam Bichonnal való esetleges összefüggés félelmetes. Mivel Annie ragaszkodott hozzá, Pitre kiment a lánnyal a gáton lévő útra, és körülnéztek. Ahogy az erdő felé világítottak lámpáikkal, itt is, ott is állatszemek villantak fel. Ha valaha is parkolt itt autó, akkor az már rég elment. Sehol nem leltek véres lábnyomra. Sehol nem találták autógumi nyomát a köves úton. Majdnem hajnali három volt, mire Annie visszament a lakásba a bolton keresztül. Minden izma sajgott. A lapockái közt, ahol Pitre megütötte, úgy fájt, mintha késsel szurkálnák. Ugyanakkor túlságosan felajzott volt ahhoz, hogy aludni tudjon. Előhúzott egy másik Abitát a hűtőből, bevett vele néhány Tylenolt, leroskadt a konyhaasztal mellé egy székre, ahol még szanaszét hevertek a Pam Bichon-gyilkosságról készített feljegyzései. Felvette azt a papírt, amelyen az események voltak felsorolva időrendben, és végigfutotta. 10. 09 hajnali 1:45: Pam újra azzal hívja fel a rendőrséget, hogy valaki lopakodik a háza körül. Nem találnak gyanúsítottat. 10. 10: Amikor Josie az iskolabuszhoz indul, egy kibelezett mosómedve maradványaira bukkan a bejárati ajtó előtti lépcsőn… Marcus Renard a barátja akar lenni. Pam Bichont is a barátjának akarta tekinteni. Pam visszautasította. Annie a szemébe mondta, hogy gyilkos. Pam halott. És most Annie-n a sor, hogy elfoglalja Pam helyét Renard életében. Mert detektivesdit akart játszani, mert igazságot akart szolgáltatni egy asszonynak, aki csapdába esett az áldozatok ániyékvilágában. Sose gondolta volna, hogy valaha is felvállalja a kockázatot, hogy esetleg saját maga is odakerüljön.

25 A

– zon gondolkodtam, esetleg utánanézhetnék a nyilvántartásban – mondta Annie, miután belecsússzant a Noblier asztala előtt álló székbe. Talán ha három órát aludt az éjjel. Már azelőtt is szörnyen nézett ki; az, hogy keveset aludt, már nem változtatott sokat a külsején. A seriff láthatóan azzal töltötte a vasárnapját, hogy kiheverje az elmúlt hét nehézségeit. Az arca és az orra le volt égve, jeléül annak, hogy egy teljes napot a csónakjában töltött. Úgy nézett a lányra, mintha az arra jelentkezett volna, hogy önként kipucolja a vécéket. – A nyilvántartásban? Maga oda akar menni? – Nem, uram. Én járőr akarok maradni. De ha már nem lehetséges, akkor szeretnék valami olyan helyre kerülni, ahol még nem voltam eddig. Hogy újat tanuljak. Annie megpróbálta leplezni teljesen nyilvánvaló lelkesedését. Felesküdött zsarukat általában nem pazaroltak olyan munkára, mint a nyilvántartás kezelése, de Noblier mindenképpen elfecsérli Annie munkáját, bárhová teszi is. – Azt hiszem, ott nem tud majd bajt keverni – mormolta Noblier, és ujjával dobolt a kávéscsészéjén. – Nem uram. Igyekszem nem tenni, uram. A férfi ezen tanakodott, miközben beleharapott az áfonyás sütijébe, aztán bólintott. – Rendben van, Annie, akkor a nyilvántartás. De van még valami, amit szeretném, ha megtenne ma. Amiből szintén tanulhat, mondhatni. Menjen, és keresse meg a titkárnőmet! Ő majd elmondja. –

Vau, a Rendőrkutya?

Annie borzadva nézett a jelmezre, ami az orra előtt lógott a raktárban: szőrös végtagok és hosszú kabát. Az óriási kutya feje egy nagy kutyalábon nyugodott. Valerie Comb önelégülten mosolygott. – Általában Tony Antoine szokta csinálni, de ő most beteg. – Igen, fogadni mertem volna. Noblier titkárnője átnyújtott neki egy listát. – Kétszer kell megjelennie reggel, és kétszer délután. York rendőr majd megmutatja. Csak ácsorognia kell. – Óriási kutyának öltözve. Valerie szipogott egyet, és megigazgatta a nyakába kötött fehér sifonsálat, hogy elrejtse feltörő nevetését. – Ha engem kérdez, szerencsés, hogy egyáltalán munkája van. – Nem kérdeztem. – Tíz perce van, hogy a Wee Totshoz érjen – mondta a nő az ajtó felé intve. – Jobban tenné, ha szedné a lábát! Vagy inkább csóválná a farkát?

– Ahhoz maga jobban ért, mint én – morogta Annie az orra alatt, mikor az ajtó becsukódott, és ő magára maradt új személyiségével. Tanulhat belőle. Kösz. Sejtette, hogy jobban tenné, ha már most feltenné az óriási fejet, és úgy menne ki a többiek közé, így leplezhetné magát, hogy elkerülje a megaláztatást. De azzal is tisztában volt, hogy egyedül nem képes feltenni a fejet. Olyan nehéz és nehezen kezelhető volt, mint egy Volkswagen bogár. Amikor mégis megpróbálta feltenni, elveszítette az egyensúlyát, és nekiesett a fémpolcoknak, felbukott, fejjel előre egy papírkosárnak. Rájött, hogy nem tud rendesen mozogni az óriási kutyalábakban sem. Arra is ráébredt, hogy a jelmez egyáltalán nem szellőzik, és büdösebb volt, mint akármelyik valódi kutya életében. Kiderült, hogy York, a Tulok túl komolyan vette Vau Rendőrkutya szerepét. – Tudsz ugatni ? – kérdezte a férfi, amikor felsegítette a lányra a fejet. A Wee Tots Általános Iskola kis parkolójában álltak. A férfi makulátlan, kikeményített egyenruhát viselt. A nadrágja élével akár sajtot is lehetett volna szelni. Annie kibámult az apró lukakon, amiket a szemek számára vágtak a fejen, és amik voltaképpen Vau kutya félig nyitott szájában voltak. – Hogy mit tudok-e? – kérdezte Annie fojtott hangon. – Ugatni. Ugass nekem, mint egy kutya! – Úgy teszek, mintha ezt nem is hallottam volna meg. York szőrkeféhez hasonló bajusza türelmetlenül megrándult. A lány mögé került, és felerősítette a barna, kiálló farkat a kabátra. – Ez fontos, Broussard rendőr. Ezek a gyerekek számítanak ránk. A mi feladatunk, hogy megtanítsuk őket arra, hogy a törvény őrei a barátaik. Mondj valamit Vau-kutyásan! – Vedd le a kezed a farkamról, különben megharaplak! – Ezt nem mondhatod! Megijeszted a gyerekeket! – Hozzád beszéltem. – És a hangodat sokkal jobban el kell mélyítened, sokkal morgósabbra kell venned. Így. – A lány elé állt, és a szerephez illő pózba helyezkedett: felhúzta a vállait, és olyan képet vágott, amitől Nixonra hasonlított. – Szerrbusztok fiúk és lányok! – kezdte a rajzfilmek kutyahangján, ami tényleg úgy hangzott, mint Nixoné. – Én vagyok Vau, a Rrrrendőrkutya! Együtt mindannyian elkaphatunk egy jó kis adag bűntettet! – Igen, nagyon illik hozzád! Nem akarod felhúzni ezt a jelmezt? A férfi megsértve felegyenesedett. – Nem. – Akkor fogd be a szád, és hagyj engem békén! Nem vagyok olyan hangulatban. – Viselkedési zavaraid vannak – jelentette ki a férfi, majd sarkon fordult, és elvonult az iskola oldalsó kijárata felé; a járásán látszott, mit gondol. Annie érezte, hogy alig tud mozogni ebben a kutyajelmezben, és ahhoz sem elég ügyes, hogy rendesen használni tudja a mancsokat. Rájött, hogy alig lát ki, a világnak csak egy kis szeletkéjét tudja befogni Vau kutya száján keresztül. A totyogó gyerekek nem is estek a látókörébe és tisztában is voltak ezzel. Ráléptek a lábára, és meghúzták a farkát. Az egyik leugrott az egyik asztal lapjáról, úgy üvöltve, mint Tarzan, és megragadta az óriási, rózsaszín nyelvet, ami kilógott a kutya szájából. Egy másik a közelébe osont, és a lábára pisilt. Mire délutánra vége lett a programnak a Szent Szív Általános Iskolában, Annie úgy érezte magát, mint aki zsákot hordott egész nap. York végül is abbahagyta a szövegelést, de előtte biztosította Annie-t arról, hogy jelenteni fogja Hooker őrmesternek, de lehet, hogy még a seriff-nek is, hogy a lány nem működött együtt vele. A férfi szerint Annie volt a rendőrkutyák szégyene. Annie a Szent Szív épülete mellett állt a járdán, a kutyafejjel a hóna alatt, és figyelte, ahogy York odaviharzik a járőrkocsihoz. Az iskolából özönlöttek kifelé a gyerekek. Egy csoport harmadikos rohant el mellette, ugatva. Egy nagyobb gyerek megragadta a farkát, és megpördítette, közben meg sem állt a busz felé rohantában.

– Hát, ez nem tűnik valami fényesnek – jegyezte meg Josie komolyan. A lépcsőn állt, két karja átölelte a táskáját, a haja egy széles, bíborszínű szalaggal volt hátrafogva. – Hé, Josie, hogy vagy? – kérdezte Annie. A lány vállat vont, és a földet bámulta. – Le fogod késni a buszt. Josie megrázta a fejét. – Az ügyvédi irodához kell mennem. Hunt nagyanya és Hunt nagyapa ott találkoznak. Nagyapát tegnap kiengedték a börtönből. Érte mentünk a templom helyett. Szerintem azok közül, akik megszegik a törvényt, nem kellene mindenkinek börtönbe kerülnie, nem? – Kiengedték óvadék ellenében? – kérdezte Annie. Ki gondolta volna, hogy Pritchett a kisujját is mozdítja vasárnap. Senki – és pont ez volt a lényeg. A hivatalok elvileg zárva vannak, és ezért ez a legmegfelelőbb idő a titkos hadmozdulatokra. A család nem akarta, hogy a sajtó nagy hűhót csapjon. Pritchett nem akarta, hogy Davidsonékat még jobban megviselje a dolog, mint amennyire feltétlenül szükséges. Davidsonéknak sokkal több barátjuk volt a választókerületben, mint Marcus Renardnak. Josie újra megvonta a vállát, miközben lejött a lépcsőn, és a játszótér felé indult. – Azt hiszem. Nem értem a dolgot, de senki nem akar róla beszélni. Hunt nagyapa főleg nem. Amikor hazaért, elment egyedül horgászni, és amikor visszajött, azonnal a dolgozószobájába ment, és ki se jött. Ahelyett, hogy az üres épületszárnyba ment volna, a kislány leült egy vastag kötélre, ami egy csapat árvácskát kerített el egy tölgy árnyékában. Annie ledobta a kutyafejet az aszfaltra, leült mellé, és elrendezte a farkát, hogy ne legyen útban, amennyire lehet. Az iskola másik oldalán felzúgtak a buszok. – Tudom, hogy nem értesz semmit, Josie. Ez a dolog még egy csomó felnőtt számára is zavarba ejtő. – A nagyi azt mondja, hogy egy rendőr megpróbálta megverni azt a férfit, aki megölte az anyukámat, de te megakadályoztad. – Mert megszegte a törvényt. A rendőröknek az a feladatuk, hogy betartassák a törvényeket, és ők sose szeghetik meg azokat. De az, hogy megakadályoztam Fourcade nyomozót, még nem jelenti azt, hogy ne akarnám elkapni azt az embert, aki megölte az anyukádat. Érted? Josie félrefordította a fejét, és előrenyújtotta a kezét, hogy megérintsen egy levendulaszínű árvácskát az ujja hegyével. Egy könnycsepp jelent meg az arcán, és azt suttogta: – Nem. Még jobban lehorgasztotta a fejét, sötét haja előrebukott, és elrejtette az arcát. Amikor végül megszólalt, a hangja vékony volt és remegett. – Nekem… nagyon hiányzik az anyukám. Annie kinyúlt az egyik mancsával, és közelebb húzta magához Josie-t. – Tudom, hogy hiányzik, édesem – mondta a kislány feje búbjának. – Pontosan tudom, mit érzel. Nagyon sajnálom, hogy ez történik veled. – Vissza akarom őt kapni – szipogta Josie a kabátba. – Azt akarom, hogy visszajöjjön, de tudom, hogy nem fog, és gyűlölöm ezt! – Tudom, aranyom. Nem kellene, hogy az élet ennyire fájdalmas legyen. – Celeste nővér azt mondja, hogy n..nem kellene haragudnom az I.. .Istenre, de én haragszom. – Ne aggódj emiatt. Sok mindenkivel kell törődnie. Ki másra vagy még mérges? Rám? A kislány bólintott. – Ez is rendben van. De szeretném, ha tudnád, hogy megteszek mindent, hogy segítsek, Jose – mormolta Annie. – Megígértem, hogy így lesz, és be is tartom. De azért neked minden jogod megvan arra, hogy arra légy mérges, akire csak akarsz. Kire vagy meg mérges? Az apukádra? A kislány újra bólintott. – És a nagymamádra?

Újabb biccentés. – És Hunt nagyapára? – N…nem. – És még? Josie egy pillanatra megmerevedett. Annie várt, és az ismerős rossz előérzet összeszorította a mellkasát. Néha egy-egy széllökéstől az árvácskák hajladozni kezdtek. Egy színes sármány röppent fel egy azálea bokorról, hogy rávesse magát egy kenyérhéjra, amit az egyik gyerek hajított el. – Kire még, Josie? A válasz cérnavékony hangon érkezett, telve fájdalommal. – Magamra. – Ó, Josie – suttogta Annie, és szorosan átölelte a kislányt. – Ami az anyukáddal történt, az nem a te hibád volt! – Én… én … elmentem Kristenékhez. Lehet, ha… ha otthon … maradok… Annie hallgatta a dadogó vallomást, és belülről újra kilencévesnek érezte magát, emlékezett arra a szörnyű lelkiismeret-furdalásra, amiről sose sejtette senki, hogy magában hordozza. Mindig együtt volt az édesanyjával, mellette volt a rossz időszakaiban, és imádkozott Istenhez, hogy tegye az anyját boldoggá. És az első alkalommal, hogy ő elment otthonról, Marie véget vetett az életének. Ennek a súlya nehezedett Annie-re, míg végül már úgy érezte, hogy összeroskad alatta. Még emlékeiben élt, ahogy végigment a gáton vezető úton, keserű könnyek csorogtak az arcán, miközben behajította Minnie Mouse-t a vízbe. A játékállatot, amit első nyaralása óta dédelgetett, az óta a kirándulás óta, ami egyben az anyja halálát is jelentette. És emlékezett rá, hogy Sos bácsi kihalászta a játékot a nádas közül, és leült a partra, Annie-vel az ölében. Mind a ketten sírtak, az átázott Minnie Mouse közöttük hevert. – Nem a te hibád volt, Josie – suttogta végül. – Én is így hittem, amikor meghalt az anyukám. Hogyha otthon lettem volna, akkor megakadályozhattam volna. De nem tudhatjuk előre, hogy mikor történik rossz az életünkben. Nem tudjuk irányítani más emberek cselekedeteit. Nem a te hibád, hogy meghalt a mamád, édesem. Valaki más a hibás, és fizetni is fog érte. Ígérem. Tőled csak annyit kérek, hogy higgy nekem, amikor azt mondom, hogy a barátod vagyok. Mindig az leszek, Josie. Mindig megpróbálok melletted lenni, ha szükséged van rám, és mindig megteszem érted, amit csak tudok. Josie felnézett rá. Megpróbált mosolyogni. – Akkor miért vagy kutyának öltözve? Annie vágott egy grimaszt. – Csak átmeneti megtorpanás. Nem tart sokáig. Azt mondták nekem, hogy legyek dundi rendőrkutya. – Hát, eléggé pocsékul csináltad – vallotta be Josie. Felhúzta az orrát. – És büdös is vagy. – Hé, vigyázz azzal a sértéssel! – incselkedett vele Annie. – Rád ragasztom az összes bolhámat! – Fúj! – Gyerünk, angyalom! – állt fel lassan. – Elkísérlek a városközpontba. Segíthetnél vinni a fejemet.

A Pontchartrain-tó tükre fémesen csillogott, ameddig csak a szem ellát észak felé, mint valami óriási érem. A tavat kettéosztotta a Pontchartrain Causeway fizetős híd. A távolban, a tó közepe felé több csónak is megtörte a víztükör felületét, a benne ülők megúszták a szokásos hétfő reggeli, hidegrázásos munkakezdést. A part itteni részéről igencsak drága volt a kilátás. Az itt található ingatlanok a „nem engedheted meg magadnak” kategóriába estek. Duval Marcotte megengedhette magának. A kúriája egy olasz stílusú épület volt, olyasféle, ami sokkal inkább illett volna Toszkánába, mint Louisianába. Fehér stukkódísz és vörös cseréptető. Egyenes, elegáns vonalvezetés és magas, keskeny ablakok. Egy két és fél méteres fal ölelte körbe a birtokot, de a vaskapuk nyitva álltak, lehetővé téve,

hogy az arra járó megcsodálhassa a zöld pázsitot és a buja virágoskertet. Egy fekete Lincoln állt a ház melletti felhajtón. Biztonsági kamera kémlelt az egyik oszlop tetejéről. Nick elhaladt mellette, és tett egy kört. A személyzet bejárata is nyitva állt. Egy virágszállító furgon állt a konyhabejárat mellett, ennek is tárva-nyitva állt az ajtaja. Nick a kapun kívül állította le a kocsiját, és besétált a házhoz, felmarkolva egy óriási csokor tavaszi virágot útközben. A konyha szorgos kaptárhoz hasonlított. Egy magas nő felügyelt két kötényes segédet, akik zsúrszendvicseket készítettek. Két másik nő pezsgőspoharakat pakolt egy másik munkaasztal gránitlapjára. Egy huszonéves izmos fiú jelent meg az ajtóban egy pezsgősrekesszel, és az asztalhoz cipelte, ahol egy alacsony szőke, aranykeretes szemüveget viselő nőies férfi volt, aki Nick felé intett. – Tegye azt a vörös szalonba! A kerek mahagóni asztalra kerül, a kandalló mellé. Egy szobalány kinyitotta neki az ajtót. Kétszer járt már ebben a házban, és ismerte az alaprajzot, gondolatban fel tudott idézni minden egyes antik bútort és festményt, ami a falon lógott. A ház frontján, a baloldalon lévő vörös szalon úgy nézett ki, mintha Napóleont várta volna, empire stílusú, díszes és hivalkodó volt. Nick letette a virágcsokrot a kerek mahagóni asztalra, és lesietett a keleti szárny halljába, edzőcipői alig csaptak zajt a fényes padlón. Elhaladt a főbejárat lépcsője mellett, de inkább a hall távolabbi végében lévő lépcsőt választotta. Marcotte irodája a második emeleten volt a keleti szárnyban. A szokások rabja volt, otthon dolgozott hétfőtől péntekig. Azok az üzletfelek, akikkel nem volt tanácsos mutatkoznia a város üzletközpontjában a Poydras Streeten lévő irodájában, azok rendszeresen ide, az otthonába jöttek. Nick a bejáratnál álló Lincolnra gondolt, és összehúzta a szemöldökét. Jobban tette volna, ha várt volna, később jött volna, hogy az ágyában lepje meg Marcotte-ot, de azzal túl jó alkalmat szolgáltatott volna a férfinak, hogy őt lelője vagy lelövesse, mint jogtalan behatolót. Üzleti ügyben jött, nem bosszút állni, emlékeztette magát, miközben bevette magát egy fürdőszobába, és magára csukta az ajtót. Megbámulta magát a talapzaton álló mosdókagyló fölötti tükörben. Egy laza, fekete sportdzseki volt rajta, alatta fehér póló, a dzseki alatt pedig egy vállszíj rejtőzött, benne egy Ruger P.94-es félautomata. Nick arca kipirult. Kissé gyorsan vert a szíve, és a rossz előérzet fémes ízt csalt a szájába. Már több mint egy éve nem találkozott Marcotte-tal, és nem is tervezte, hogy ebben az életben viszontlátja. Mindent megtett, hogy életének azt a fejezetét lezárja, és most itt van, újra visszasomfordált. Lehunyta a szemét, mélyeket lélegzett, megtöltötte a tüdejét, és megpróbálta lecsillapítani zakatoló agyát. Nyugalom, önuralom, összpontosítás. Minek is volt itt? Látszólag semmi nem kapcsolta össze Marcotte-ot a Bichon-üggyel. Minden New Orleans-i számot ellenőrzött Donnie telefonhívásainak a listáján, melyeket a gyilkosságot megelőző időszakban bonyolított, de nem talált közvetlen kapcsolatot Marcotte-hoz. Micsoda megkönnyebbülés. Nem akarta felerősíteni ezt a szálat, mikor a zsigereiben érezte, hogy Renard a gyilkos. Ha Donnie felvette a kapcsolatot Marcotte-tal Pam halála után, akkor arról Nick nem szerezhetett tudomást. Nem volt ürügy, hogy ellenőrizzék Bichon ebben az időszakban bonyolított telefonhívásait. És ha Donnie az eset után vette fel a kapcsolatot Marcotte-tal akkor ezzel Marcotte feje kikerül a hurokból. De hiába mondogatta magának az e logika szerint felállított variációt, volt valami rossz érzése. Marcotte szelleme ott kísértett az ügyben. Donnie-nak az volt az érdeke, hogy Pam ügyét lezárják még az előtt, hogy megvalósítaná a terveit, és eladná a részét az ingatlanügynökségben. Ha Renardot kivesszük az egészből, az ügy megfeneklik. Ha Nick emeli ki Renardot, és ha ezért a tettéért kiszorul az ügyből, akkor így el kell hogy hagyja a Marcotte ellenőrzése alatt álló hadszínteret is. Lassan kiengedte a levegőt. Nyugalom, önuralom, összpontosítás. Nem engedheti, hogy a múlt most befurakodjon ide. A jelent elszigetelte mindentől, csak a mosttal foglalkozik, és előre néz. Önuralom. Kilépett, vissza a hallba, és odasétált a lakkozott ciprusfa szárnyas ajtóhoz. Marcotte fiatal titkára egy francia asztalnál ült a külső kis irodában. – Segíthetek? – Azért jöttem, hogy találkozzam Marcotte-tal.

A titkár gyanakodva és nemtetszéssel fogadta Nicket. – Sajnálom, de nincs bejelentve. – Ne sajnálja. Fogadni fog. – Mr. Marcotte nagyon elfoglalt ember. Most éppen megbeszélésen van. Nick áthajolt az asztalon, és megragadta a fiatalember nyakkendőjét a csomó alatt, és egy jót csavart rajta. A titkár szeme kikerekedett, és egy meglepett, fulladozó hang hagyta el az ajkát. – Nagyon udvariatlan, kisfiam – mondta Nick lágyan. Szinte összeért az orruk. – Az a szerencséje, hogy türelmes ember vagyok. Én hiszek abban, hogy az emberek megérdemelnek egy második esélyt. Vegyen egy kis levegőt, és szóljon be Mr. Marcotte-nak. Mondja meg neki, hogy Nick Fourcade keresi üzleti ügyben. Nick elengedte a fiút, aki hátrazuhant a székbe, és levegő után kapkodott. Aztán a telefonért nyúlt, és lenyomott egy gombot. – Sajnálom, hogy megzavarom, Mr. Marcotte. – Megpróbálta megköszörülni a torkát, de hiába, az továbbra is érdes maradt. – Egy bizonyos Nick Fourcade van itt. Ragaszkodik ahhoz, hogy találkozzon önnel. A telefonból nem érkezett válasz. Nick türelmetlenül dobolt a lábával. Egy pillanattal később felpattant a Marcotte belső szentélyébe vezető szárnyas ajtó, és négy ember lépett ki rajta. Nick pillanatokon belül felismerte a társaságot, és a legközelebbi fal felé lépett. Először Vic „A Seggdugasz” DiMonti lépett ki, a New Orleans-i alvilág egyik kisfőnöke. Olyan felépítésű volt, mintha egy kockába tuskólábakat és karokat helyeztek volna. Viszont a rajta lévő izomtömeg túlméretezett volt, szteroiddal telepumpált, és mindehhez bikanyak, kefehaj és kerek Armani napszemüveg járult. Marcotte ottmaradt az ajtónyílásban, miközben az okosfiúk kivonultak. A leghétköznapibb embernek nézett ki hajszálcsíkos, feltűrt ujjú ingében, a hozzá tartozó nadrágban, takaros, vérszínű nyakkendőjében. Karcsú hatvanas volt, a feje tetején kopaszodott. Híres volt a mosolyáról. Jóságos szemei voltak. És belül, a mellkasában egy elkorcsosult húsdarab dobogott. Túlzottan jóindulatú volt, lenyűgözően alázatos, és titkoltan erkölcstelen. Megvásárolta magának, bőkezűen fizetett azért, hogy kiváló képet alkossanak róla, és csak kevesen voltak a New Orleans-i felsőbb körökben, akik tudták, jobb, ha félrenéznek néha. – Nicsak, az én régi jó barátom, Nick Fourcade! – mondta kuncogva, joviálisan, elővéve azt a mesterkélt stílust, amit a régi és kedves ismerősök számára tartogatott. – Micsoda meglepetés! – Valóban? – Jöjjön be, Nick – invitálta egy kézmozdulattal. – Evan, legyen szíves, hozzon nekünk kávét! – Nem maradok – felelte Nick, miközben követte házigazdáját az irodába. Akarata ellenére lenyűgözte a tó látványa, amely a főfalon vágott Palladio-stílusú ablakon keresztül a szeme elé tárult. Maga a szoba sem volt kevésbé lenyűgöző. A szőnyeg szürke plüssből készült, kissé halványabb árnyalatú volt, mint a falak. Különböző műalkotások álltak a falak mentén. A bútorzat múzeumba is beillett volna. – Hosszú az útja hazáig – felelte Marcotte, megkerülve súlyos íróasztalát. – Hallom, milyen hírnévre tett szert ott a cajunok között. Nick nem fűzött hozzá megjegyzést. Beállt egy XIV. Lajos korabeli fotel mögé az asztal egyik sarkához, úgy, hogy rálásson az ajtóra. A fotel hátán nyugtatta a kezét. Marcotte pont az ellentéte volt mindannak, amiben Fourcade hitt: az erkölcsösség, az igazság, a személyes kötelezettségvállalás tekintetében. Nick ábrándozott róla, hogy ezért megbünteti Marcotte-ot, de nem volt rá módja anélkül, hogy erkölcstelen ne legyen. Mindez csak jobban táplálta a dühét. – Mi hozta az én utcámba, nyomozó? – kérdezte Marcotte. – A hihetetlen hidegvérét leszámítva. Nick az uralkodói fotel háttámlájára tette a könyökét, összetette az ujjai végét, így egy piramist képzett a két kezéből, és előre-hátra kezdte ingatni a bútordarabot.

– Mondhatnám, hogy éppen egy fogadást rendezek ma este, és attól tartok, a maga neve nincs a meghívottak listáján. De nem valószínű, hogy hivatalos minőségben van itt: nincs hatásköre. Különben is, úgy tudom, mostanában hátrányba került a szakmáját illetően. – Mit tud a dologról? – Amit az újságokban olvastam, Nick, fiam. Nos, mit tehetek magáért? Marcotte hidegvére lenyűgözte Fourcade-et. Ez a férfi tönkretette őt, és úgy ül itt, mintha nem neheztelne rá, mintha az egész nem jelentene neki semmit. – Kérem, válaszoljon egy kérdésemre – mondta. – Mikor tárgyalt először Donnie Bichonnal arról, hogy esetleg megveszi a Bayou Ingatlanügynökség egy részét? – Ki az a Donnie Bichon? – Ha olvasta az újságokat, azt is tudnia kell, ki az a Donnie Bichon. – Miből gondolja, hogy beszéltem vele? Miért érdekelne valami isten háta mögötti ingatlanügynökség? – Nos, hadd gondolkodjam! – Nick két ujját a halántékához érintette, hogy hangsúlyozza, mennyire töri a fejét. – Pénz. Pénzt keresni. Pénzt elrejteni. Pénzt tisztára mosni. Egy kis jövedelemre szert tenni. Lehet, hogy a barátja, Vic a Seggdugasz éppen valami könnyű kis befektetést keres. Lehet, hogy a zsebében van néhány szenátor, aki kész arra, hogy szerencsejátékokat szervezzen vízi járműveken a környéken. Lehet, hogy maga tud valamit, amit mi nem. Marcotte arca megnyúlt. – Maga meg akar sérteni engem, nyomozó! – Tényleg? Nos, mi az új a dologban? – Semmi. Ugyanolyan unalmas, mint mindig. Én egy mindenki által becsült üzletember vagyok, Fourcade. A jó hírnevem gyanú fölött áll. – Mibe kerül megvásárolni azt a jó hírnevet? Csak egy kis pluszpénzt fizet, attól függően, hogy melyik szemétládával áll össze. – Mr. DiMontinak építkezési vállalata van. Közösen dolgozunk egy projecten. – Fogadni mertem volna. Magával viszi majd őt és a hordáját Bayou Breaux-be? – A maga elméje kissé zavart, Fourcade. Semmiféle érdekeltségem nincs egy ilyen kígyó lepte por- és sárfészekben. Nick figyelmeztetésképpen felemelte az egyik ujját. – Vigyázzon mit mond, Marcotte. Az az én kígyó lepte por- és sárfészkem – ahová maga kergetett. Nem akarom ott látni a képét! Nem akarom ott érezni a pénzének a bűzét! Marcotte megcsóválta a fejét. – Maga sose tanul, mocsári patkány? Tökéletes házigazdaként viselkedtem magával, és most sérteget. Akár le is tartóztathattam volna, ha akartam volna. Hogyan mutatott volna az a kartonján? Szerintem azt hinnék, meggárgyult. Megveri a gyanúsítottakat, képes ideautózni New Orleans-ba, hogy aztán zaklasson egy jól ismert üzletembert és emberbarátot. Maga olyan idegesítő, Fourcade, mint egy szemtelen légy. A múltkor elhessegettem magát. Ne háborgasson megint! Az ajtó kivágódott, és a titkár egy ezüsttálcát hozott, rajta kávéskancsó és porcelán feketekávés készlet. Pörkölt cikória sötét aromája töltötte meg a levegőt. – Nem kell a kávé, Evan – közölte Marcotte, és közben le sem vette a szemét Nickről. – Fourcade nyomozó visszaélt a kedves fogadtatással. Nick rákacsintott a titkárra miközben az ajtó felé indult. – Megihatja az enyémet, mon ami. Úgy hallottam, jót tesz a torokfájásnak. Lement az oldallépcsőn, és a szoláriumon keresztül hagyta el a házat, hogy nem kelljen a konyhán lebzselő tömegen keresztülmennie. A virágkihordó furgon már eltűnt. Vic DiMonti gorillái még nem. Az egyik előlépett egy melegház mögül, hogy elvágja a kapuhoz vezető ösvényt. Megállt tőlük három méterre, és latolgatta az esélyeit. Maradjon, ahol van, vagy fusson vissza arra, amerről jött. Volt egy olyan érzése, hogy a Kettes számú Agytröszt már gondoskodott arról, hogy ez a második variáció

ne jöhessen szóba. A mögötte lévő téglákon felhangzó, óriáslábaktól származó lépések megerősítették a gyanúját. Aztán maga DiMonti bukkant fel a melegházból, egy diófa nyelű ásót egyensúlyozott vastag mancsában. – Nekem semmi bajom magával, DiMonti – mondta Nick. A lábujjaira nehezedett, és szemmel tartotta az előtte álló gorillát. A másikat látta ennek a napszemüvegében. – Emlékszem magára, Fourcade – mondta DiMonti. Az akcentusa brooklyni volt, a város Irish Channel-i részéből, ami akár egy gengszterfilmbe is beillett volna. – Maga nehéz eset. Kidobták a kötelékből. – Ugatva felnevetett. – Az azért nem semmi: kirúgatni magát a New Orleans-i rendőrségtől. – Semmiség – felelte Nick. – Kérdezze csak a barátját, Marcotte-ot. – Pont jó, hogy felhozta, Fourcade – jegyezte meg DiMonti, és megtapogatta az ásónyelet. – Mr. Marcotte személyes jóbarátom, és megbecsült üzlettársam. Nem szeretném, ha idegeskedne. Érti, mire akarok kilukadni? – Tökéletesen. Úgyhogy mondja meg a Picinek, hogy lépjen odébb, és már itt sem vagyok. DiMonti szomorúan csóválta a fejét. – Bárcsak ilyen egyszerű lenne a dolog, Nick. Hívhatom Nicknek? Tudja, azt hiszem, itt most példát kapott abból, hogyan kellene viselkedni. Lehet, hogy egy kis leckére lenne szüksége Nagymedvétől és Brutustól, hogy megtanulja. Hogy kétszer is meggondolja, mielőtt még egyszer idejönne. Érti, amit mondok? Nick Nagymedve szemüvegében látta, hogy a mögötte lévő Brutus alakja egyre nagyobb lesz. Hirtelen megfordult, és arcon rúgta Brutust, eltörte az orrát és a napszemüvegét, és leküldte a kikövezett ösvényre, úgy zuhant le a teste, mint egy kidőlt fa. Nick a másik irányba pördült, blokkolva egy jobbegyenest, és keményen Nagymedve gyomrába öklözött. Mintha csak sziklát ütött volna. A gorilla behúzott neki egy egészen szolid ütést az állára, és a vér azonnal elöntötte Nick száját. Felemelte a jobb lábát, és térden rúgta Nagymedvét, úgy, hogy annak térdízülete teljesen természetellenes módon csavarodjon ki. A gorilla üvöltve kapott a térdéhez, hátraesett, és Nick egy kombinált ütést vitt be neki, amitől felhasadt a szája, és szerteszét freccsent a vére. Neki csak annyi kellett, hogy Nagymedve a földre kerüljön, és akkor kitörhet a kapu felé. Nem akarta használni a Rugert. DiMonti nem azért jött ide, hogy őt megölje, és ő nem akar bonyodalmakat, de egyikük sem habozna, ha arra kerülne sor, hogy meg kell húzni a ravaszt. A Seggdugasz már épp elég embert küldött a mocsár fenekére. Még egy ütés, és Nagymedvének vége. De mielőtt Nick kihátrálhatott volna, DiMonti meglóbálta az ásót, mintha egy baseballütő lett volna, és keményen vesén csapta Nicket. DiMonti újra le akart sújtani, Nick előretántorodott, megpróbált állva maradni, és tovább mozdulni. Ha tudna futni… A gondolat igen rövidre sikeredett, mivel Brutus hátulról nekiugrott, és ő arccal előre lezuhant a kövekre. Aztán minden elsötétedett előtte, és az volt az utolsó gondolata, hogy valószínűleg ez lesz egyben a legutolsó.

26 Annie felsóhajtott, beletúrt a papírhalomba, és előkotort néhány mini kazettát, melyekre Fourcade nyomtatott nagybetűkkel ráírta, hogy RENARD. Annie-nek semmi kétsége nem volt, hogy akkor készültek titokban, mikor Fourcade kikérdezte Renardot. A hivatalos felvételek sose kerülhettek volna ki a rendőrségről, de Fourcade mindig a maga szabályai szerint játszott amelyekből néhányat Annie is elnézett, de a többit… Amikor erre gondolt, kellemetlen érzés lett úrrá rajta. Vajon hol húzódik a határ? Ő maga is megszegett néhány szabályt, miközben az ügyön dolgozott, de úgy érezte, hogy az mind jogos volt, és hogy egy magasabb tekintélynek tartozik engedelmességgel. És ha pontosan ezt hitte Fourcade is, amikor szemben állt Renarddal a parkolóban? Hogy az igazság előbbre való, mint a jog? – Hol a pokolban lehet most Fourcade? – dohogott, miközben a kismagnóját keresgélte a zsebében. Ahhoz képest, hogy felfüggesztették és eltiltották az ügytől, elég sokat nyüzsög. – Lehet, hogy éppen bizonyítékokat helyez el itt-ott, hogy te megtaláld, Annie – mormolta a lány, aztán megdorgálta magát éne. Csak azért nem hitte el, hogy Fourcade rejtette el a gyűrűt, mert már korábban megvádolták azzal, hogy csinált ilyet. Senki nem bizonyította a Parmaritel-gyilkosság nyomozása során ellene felhozott vádakat. Fourcade még az előtt kilépett a New Orleans-i rendőrség kötelékéből, mielőtt bárki megpróbálhatta volna rábizonyítani. A nagy hűhó lecsengett, és az ügynek vége lett. Valami miatt Annie úgy érezte, hogy a vádakkal kapcsolatosan nem stimmel valami. Az ügynek már vége volt, és nem terjesztettek be polgári peres eljárással vádemelést. Manapság mindenki már mindenféle csipcsup dolog miatt beperli a rendőrséget. Allan Zander pedig, akit Fourcade azzal vádolt, hogy megölte a prostituált Candi Parmantelt, teljesen eltűnt a képből. Annie azzal hitegette magát, hogy ez az egész nem számít, közben pedig betette a magnóba az egyes számú kazettát. Fourcade nem akarja kiteregetni a múltját, ő pedig semmi mást nem akar, csak végre lezárni ezt a gyilkossági ügyet. A többi nem számít. Lenyomta a lejátszás gombot, és az asztalra helyezte a masinát. Fourcade akkurátusan csinálta a dolgát, amikor kikérdezte Marcus Renardot. Bemondta a dátumot, az időpontot, az ügy számát; a saját nevét, rangját és a jelvénye számát. Stokes is bemondta a nevét, rangját és jelvényszámát. Széklábak nyikordultak a padlón, papírzörgés hallatszott. Fourcade: – Mit gondol a gyilkosságról, Mr. Renard? Renard: – Szörnyű. El sem hiszem. Pam… Uramisten… Stokes: – Mit nem hisz el? Hogy képes volt lemészárolni egy nőt ilyen módon? Meglepte saját magát, mi? Renard: – Micsoda? Nem tudom, hogy miről… Csak nem azt gondolják, hogy én képes lennék ilyesmit tenni? Pam… én soha nem… Stokes: – Ugyan már, Marcus! Most egy öreg rókával beszél. Nem ma jöttem le a fal védőről! Maga meg én már lefolytattuk ezt a beszélgetést mikor is… hat hete, nyolc hete? Csak most kicsit többet tett, mint csak kukkolt. Igazam van? Maga beteges kukkoló. És nem bírta elviselni, hogy visszautasította magát.

Renard: – Nem. Nem ez… Stokes: – Ugyan már, Marcus, ki vele! Fourcade: – Csak nyugi, Chaz! Mondja, Mr. Renard, hol volt a múlt péntek este? Renard: – Vádolnak valamivel? Nem kellene ügyvédet hívnom? Fourcade: – Én nem tudom. Mr. Renard. Kellene, hogy ügyvédet hívjon? Mi csak tisztázni akarjuk a dolgokat, ennyi az egész. Renard: – Nekem semmi közöm az egészhez! Ártatlan vagyok! Stokes: – Maga akarta a nőt, Marcus. Már beszéltünk erről, emlékszik? Tudom, hogy követte őt, kis cédulácskákat küldözgetett neki, ajándékokat. Tudom, hogy felhívogatta, és a háza körül őgyelgett. Tudom, mit tett azzal a nővel, akár be is vallhatja, Marcus, mert arra mérget vehet, hogy be fogjuk bizonyítani, Nicky és én! Itt forduljak fel, ha nem igaz! Annie figyelmét motorzúgás zavarta meg. Lekapcsolta a magnót, és figyelte, hogy csapódik-e kocsiajtó. Mikor nem hallott semmit, felkelt a székből, és elővette a Siget. A ház hátsó részében lévő kis ablakból nem lehetett látni semmit. Koromsötét volt az éjszaka. Fourcade menedéke a civilizált világ peremén állt, könnyű prédájául szolgálva a mocsárban vadászó állatoknak – amelyek meglehetősen nagy hányada két lábon járt. Orvvadászok, tolvajok és még ennél is rosszabbak. A társadalom szélére szorult söpredék. Megrohanta az elmúlt éjszaka emléke. Milyen ellensége lehet itt? Nem követhette senki anélkül, hogy ő ne tudott volna róla, így az osztályról mindenki kizárható. Az se tűnt valószínűnek, hogy a környéken kószáló erőszaktévő lenne az. Az a ragadozó jól ismerte áldozatai szokásait és életstílusát. Nem véletlenszerűen választotta ki őket. Valami nagyot puffant a tornác padlóján. Annie lement a lépcsőfordulóba, a Siget előreszegezve. – Nick? Maga az? Várt, habozva, hiszen már megégette egyszer a kezét. Aztán egy fájdalmas nyögést hallott. – Fourcade? – kérdezte, és óvatosan tovább ment. – Ne akarja, hogy lelőjem! Van egy jó nagy pisztolyom, tudja. A férfi a padlón feküdt, az ablakon kiszűrődő fény kékre-zöldre vert arcára esett. – Uramisten! – kiáltott fel Annie, és bedugta a fegyvert az övébe, majd letérdelt a férfi mellé. – Mi történt? Ki tette ezt magával? Nick nagy nehezen kinyitotta az egyik szemét, és a lányra nézett. – Soha ne fedje fel magát addig, amíg nincs tisztában a helyzettel, Broussard! – Még félholtan is parancsolgat? – Segítsen fel! – Segítsem fel? Mentőt kellene hívnom! Vagy inkább le kellene lőnöm, hogy megszabadítsam a szenvedéstől! Fourcade összerándult, miközben megpróbálta térdre nyomni magát. – Jól vagyok. Annie udvariatlanul felnevetett. – Ó, elnézést, összetévesztettem magát valakivel, akit félig agyonvertek. – Mais, igen – mormolta –, az mégis én vagyok. Ez már nem az első alkalom, aranyom. – Vajon miért nem lep meg nagyon a dolog? A férfi lassan kiegyenesedett, fájdalom ömlött el az egész testén. – Gyerünk, Broussard, ne tátsa már a száját, hanem segítsen! Ha társak vagyunk, legyünk társak! Annie megkerülte, és hagyta, hogy a férfi átkarolja az egyik vállát. – Meg kell hogy mondjam, nem erre vágytam, Nick! A férfi ránehezedett, miközben besántikált a házba. Olyanok voltak, mint két részeges cimbora. Annie egy pillantást vetett a férfi pólóját átitató vérre, és halkan káromkodott. – Ki tette ezt?

– Egy barátom barátja. – Szerintem magának szüksége lenne valakire, aki újraértelmezi magának, mit is jelent ez a szó. Hová menjünk? – A fürdőszobába. Végigvezette a férfit a hallon, és majdnem beleesett a fürdőkádba, ahogy megpróbált segíteni neki leülni a vécé lecsukott tetejére. – Úristen, biztos benne, hogy bírja? – kérdezte, lekuporodva a férfi elé. – Rosszabbul néz ki, mint amilyen valójában. – Most azt fogja mondani, hogy látnom kellene a másik pasast. – Elég rondák voltak, ha már itt tartunk. – Voltak? Többes számban? – Semmim nem tört el mondta Nick, és megpróbált visszanyelni egy nyögést, ahogy az izmai megsajdultak. – Holnap véreset fogok pisilni, ennyi az egész. Lekönyökölt a combjára, és arra összpontosított, hogy kissé kitisztuljon a feje. Úgy dübögött, mintha egy ötkilós kalapáccsal vertek volna egy kovácsoltvasedényt. – Adjon egy whiskyt mormolta. – Ne parancsolgasson, Fourcade – mondta Annie, és elkezdett keresgélni a gyógyszeres szekrénykében. – Első kézből tudom, hogy jobb, ha az ember nem húzza fel az ápolószemélyzetet. – Adjon egy whiskyt, kérem, Ratched nővér*. Annie meglepetten nézett rá a válla fölül. – Bizonyára agyrázkódása van. Humorosat mondott. – A konyhában van – mormolta a fogai közt, amelyekből, úgy érezte, három is mozgott. – A harmadik szekrényben jobbra. Annie kiment, és néhány perccel később visszajött egy pohár Jack Danielsszel. Ő maga kortyolt bele először. – Magyarázatot várok, Fourcade. És ne próbáljon meg átverni! Van egy üveg sebfertőtlenítőm, és tudom, hogyan használjam. Letette a whiskyt a mosdókagyló szélére, és elkezdte lehámozni a férfiról a dzsekit. – Én is meg tudom csinálni – tiltakozott az. – Jézusom, ne legyen már ilyen macsó! Alig tud mozogni. Nick feladta, és hagyta, hogy Annie levegye a dzsekijét és a vállpántját, benne a Rugerrel. Elégedetlen volt magával. Sejthette volna, hogy DiMonti megtámadja, több esze is lehetett volna, mint hogy ugyanott megy ki, mint ahol bejött. Ügyesebbnek kellett volna lennie az ökölharcban. És nem lenne szabad hagynia, hogy valaki a gondját viselje, nem engedheti meg magának, hogy ehhez hozzászokjon. Nem az a fajta férfi volt, aki igényelte a társat. Ő magányos róka volt, így hozta a szükség. Mindig elkerülte, hogy társa legyen, hogy jobban tudjon összpontosítani arra, hogy széttöredezett énjét összerakosgassa. De még közel sincs vége az ügynek, és ő fáradt, jól ellátták a baját, és Annie Broussard érintése túlságosan is jólesett. Elkezdte lehúzni magáról a vérfoltos pólót, de a fájdalom beleütött a hátába, mintha csak DiMonti megint itt lenne azzal az átkozott ásónyéllel. – Naponta hálát adok az Istennek, hogy nincsenek heréim – morogta Annie. – Nyilvánvaló, hogy túl sebezhetők. Elkezdte felhúzni a pólót, de félúton megállt a keze a levegőben. Vörös hurkák lepték el Fourcade háta alját, alattuk megalvadt vér ült meg a sebekben. – Jézusom – kapott levegő után. Biztosan nagy fájdalmat okozott a férfinak, amikor átkarolta, hogy besegítse a házba, és az mégsem nyikkant. Átkozott, makacs alak, gondolta. Valószínűleg csak azt kapta, amit megérdemelt. *

Ken Kesey Száll a kakukk fészkére című regényének szadista ápolónője

– Semmiség – csattant fel a férfi Annie nem szólt semmit, de sokkal óvatosabban hámozta le róla a pólót. Fourcade bőre tüzelt, férfias illatába valami állatias is keveredett. Izzadság és vér, mondta magának. Semmi szexualitás nem volt abban, ahogy levetkőztette. Annie ujjízületei hozzáértek a férfi kulcscsontjához. Fourcade szeme pont Annie mellével volt egy magasságban. A szoba hirtelen olyan szűknek tűnt, mint egy telefonfülke. Fourcade hátrahajlott, ahogy Annie ellépett, mintha csak ő is megérezte volna a furcsa, delejes vonzerőt. Lehúzta a pólót a karjáról, és a padlóra hajította. Széles, izmos mellkasa volt, és sötét szőr borította, ami lefutott egészen kockás hasizmáig, és eltűnt farmernadrágja öve alatt. Annie nagyot nyelt, és a mosdókagylóhoz lépett. – Várom azt a magyarázatot mondta. Még várt egy kicsit, mialatt a mosdókagyló megtelt meleg vízzel, aztán belemártotta a mosdókesztyűt. – Elmentem, hogy meglátogassam Marcotte-ot. Egy barátjának nem tetszett a látogatásom. – A fenébe, el tudom képzelni! – Óvatosan letörölte a vért, ami a Fourcade arcán lévő vágás alatt volt rászáradva. – Fogadni mernék, hogy a szokásos elbűvölő önmagát adta: csak úgy köpködte magából a paranoiás téveszméit, azzal vádolva Marcotte-ot, hogy maga az ördög. Először is, mi a fenét keresett ott? Talált valamit a Donnie-ról összegyűjtött adatai között? – Nem, de nem szeretem, hogy az ügyet körüllengi Marcotte bűze. Meg akartam egy kicsit kavarni az állóvizet. – És helyette fellármázta a környéket. Óvatlanság volt. Az volt. Már ő is számtalanszor elmondta magának az alatt a hosszú út alatt, míg hazaért. Csökönyös volt, és ráadásul nem is gondolkodott, amikor Marcotte-tal szembekerült. – Na, és kik voltak azok a „barátok”? – Vic DiMonti néhány gorillája. – Vic DiMonti. A nagyeszű Vic DiMonti? – C'est vrai. Fején találta a szöget, aranyom. Nem is gondolta volna, hogy egy ilyen köztiszteletben álló polgárnak, mint amilyen Marcotte is, ilyen ismerősei lehetnek, ugye? Nos, sose fogja őket együtt látni az újságok társasági hírek rovatában, az tuti. Belekortyolt a whiskybe, Annie pedig közben kimosta a vért a mosdókesztyűből. A szesz marta Fourcade száját, ahol a foga feltépte a lágy szövetet. Amikor leért, marta üres gyomrát is, savas sistergéssel, amit aztán kellemes melegség követett. Még egyet kortyolt. – Ezt össze kellene varrni – mondta Annie a férfi bal szemöldökét kettéhasító vágást bámulva. Rájött, bolond volt, amikor említette Marcotte-ot. Marcotte a férfi múltjához tartozott, amit az már maga mögött hagyott, és nem engedte, hogy bárki is egy pillantást vethessen bele. De ha Marcotte volt Donnie titokzatos vevője, és ha Marcotte-nak köze van az alvilághoz… akkor lehet, hogy Fourcade nem is olyan őrült. – Na és mit mondott Marcotte? – Semmit. Nem tetszett a hallgatása. – De ha Donnie nem állt vele kapcsolatban a gyilkosság előtt, akkor nincs indíték. Hogy mit csinál Donnie a cég felével, az már az ő dolga. Fourcade megragadta Annie csuklóját, és elhúzta a kezét a sérült arcától. – Ha az ördög az ajtaján kopog, 'Toinette, ne fordítson neki hátat csak azért, mert lekésett az első táncról! Annie-ben bennrekedt a lélegzet, ahogy a férfi erősen megragadta, és ahogy észrevette szemében a mély tüzet. Pont ettől próbálta magát megóvni – a férfi megszállottságától, erejétől. – Azért vagyok ebben az egészben benne, hogy lezárjuk a gyilkossági ügyet – mondta. – Marcotte a maga démona, nem az enyém. Még csak azt sem tudom, hogy mivel érdemelte ki, hogy ilyen jelentős szerepet vívott ki a maga életében.

Pont az előbb mondta magának, hogy nem is akarja tudni, és most mégis itt áll, visszafojtott lélegzettel, és várja a magyarázatot. – Ha már társak vagyunk… suttogta. Megsűrűsödött a csend, valahogy mindennek nagyobb jelentősége lett hirtelen. A levegő megtelt várakozással: nehézzé vált a lélegzet, a levegő telve volt elektromossággal. Sokkal nagyobb súlya volt a dolognak, mint ahogyan azt Nick szerette volna, sokkal több volt mögötte, mint amit akár magának is be mert volna vallani. Kíváncsi lett volna, vajon a lány is érzi-e ezt, hogy felismerte-e, hogy mi ez. Aztán vett egy mély lélegzetet, és belevetette magát az ismeretlenbe. – Igazságot keresni mentem oda – mondta lágyan. – Marcotte úgy lógatta a fejem fölé az igazságot, mint valami Damoklesz kardját. Fellebbentette a leplet a rendszer egy rejtett zugáról, ami olyan síkos és kibogozhatatlan, akár egy kígyó zsigerei. – Maga szerint Marcotte ölte meg azt a prostit? – Á, nem. – Kisse megcsóválta a fejét. – Allan Zander ölte meg azt a lányt. Marcotte csak gondoskodott róla, hogy az ügynek hamar vége legyen – a karrieremmel együtt. – Miért tett volna ilyet? – Zander Marcotte egyik unokahúgát vette el feleségül. Ő egy kis senki, még csak nem is egy törtető senkiházi, csak egy kis geci, fehérgalléros szerencsétlen flótás. Nem elégíti ki a munkája, csalódott a házasságában, és csak azt keresi, kin tölthetné ki a bosszúját. Ott hagyta azt a tizennégy éves, otthonról elszökött lányt (aki csak azért árulta a testét, hogy ennivalót vehessen) holtan, egy eldugott szemétdombon, mint valami szemetet. És Duval Marcotte fedezte. – Biztosan tudja ezt? – kérdezte óvatosan Annie. – Vagy csak sejti? – Tudom. De nem tudom bizonyítani. Megpróbáltam, és minden visszaütött rám. Nem én bolygattam meg a bizonyítékokat, és nem én voltam hanyag a labormunkában. – És senki nem találta furcsának a dolgot, hogy ennyi hiba csúszik egy nyomozásba? – Senkit nem érdekelt. Kit érdekel egy halott kurva, kivéve azt, hogy kicsit rámászik az ügyre a sajtó? Különben is, egyik dolog se tűnt túl komolynak. Egy elszúrt teszt itt, egy eltűnt bizonyítékocska ott. Tudja, mint szoktak mondani: New Orleans kitűnő hely, ha véletlen egybeesésekkel akarsz találkozni. – De nem maga dolgozott egyedül az ügyön. Mi van a partnerével? – Volt egy leukémiás gyereke. Óriási kiadások. Mit gondol, ki volt neki fontosabb: a gyereke, vagy egy halott kurva? Én voltam az egyedüli játékos, aki kicsit is törődött azzal a lánnyal. Nem kellett Marcotte pénze, csak Marcotte-ot és főként Zandert akartam. Marcotte úgy lesöpört az asztalról, mint valami morzsát, és semmi bizonyítékom nincs. Minél nagyobb zajt csaptam, annál őrültebbnek tűntem. A főnök a fejemet akarta, méghozzá tálcán. A kapitány úgy akart eltávolítani, hogy rám fogta, nem vagyok teljesen normális. A hadnagy ellenszegült, és hagyta, hogy benyújtsam a lemondásomat. Úgy hallom, most valami biztonsági őr egy olajcégnél, valahol Hustonban. Előrehajolt, közben megrándult az arca, előhalászott egy cigarettát és egy öngyújtót gyűrött dzsekijéből. Kirázott egyet és meggyújtotta. – Ha Duval Marcotte ilyesmire képes egy olyan kis senkiért, mint Zander, akkor mit gondol, mit meg nem tenne olyasvalakiért, mint Vic DiMonti? Annie leült a kád szélére, és a kezét bámulta. Fourcade nem mondta neki, hogy ennyire belemászott a dolgokba, hogy ennyire megégette magát. A New Orleans-ból kiszivárgó mendemondák olyan szavakkal voltak teli, mint őrült, paranoiás, iszákos, erőszakos. Arra gondolt, amit Fourcade aznap este mondott a Laveau-ban. – Fél tőlem?… Nem hallotta a pletykákat? – Csak azt hiszem el, amit érdemes. Általában mindennek csak a fele igaz… – És honnan tudja, hogy melyik fele? – Hisz nekem, 'Toinette? – kérdezte a férfi?

Egy pillanatig az egyetlen hang egy rovar zümmögése volt, amely a gyógyszeres szekrényke feletti fénycső előtt repkedett. Régen volt már, hogy Fourcade azzal törődött, hogy hitt-e neki valaki – nem a tényeknek és a bizonyítékoknak, hanem neki. Mindig elhessegette magától, ha mégis felmerült benne, milyen jó volna, de most furcsa bizsegést érzett a mellkasában, amit akár reménynek is lehetne nevezni. Idegen ujjak tapogatták, tolakodóan és csábítóan, és végső soron nyugtalanítóan is egyben. – Nem számít – mondta, és elnyomta a cigarettát a mosdókagyló szélén. – Dehogynem – javította ki Annie. – Dehogynem számít. – Annie hátrasimította a haját, és egy nagyot sóhajtott. – Pokol lehetett magának. El sem tudom… de igenis el tudom képzelni… egy kicsit. Mostanában már kezdek hozzászokni, hogy nem a jó végénél fogom meg a dolgokat. – És énmiattam, igaz, chère? – A férfi kinyúlt, hogy megérintse Annie arcát. Keserű és szomorú volt a mosolya. – Micsoda csapat vagyunk, mi? Annie megpróbált hasonlóképpen mosolyogni. – Hát, igen. Ki hinné? – Senki. De ez a helyes. Ugyanazt szeretnénk mindketten… ugyanarra van mindkettőnknek szüksége… Elhalt a hangja, mikor ráébredt, hogy a beszélgetésük nem várt irányt vett, hogy a kettejük között kialakulóban lévő dolog nem más, mint vonzódás: hogy amire neki szüksége volt, amit ő akart, az nem volt más, mint maga Annie. És ezzel a lány is tisztában volt. Látta a szemében – a meglepődést, aztán, amikor megértette, a várakozást. A férfi Annie hajába fúrta az ujjait, előrehajolt, és próbaképpen gyengéden végigsimította ajkával a lányét. Mintha villám csapott volna belé, egy hullám magával ragadta, és egyre közelebb lökte a lányhoz. Rávetette magát az ajkára, és megízlelte. Whiskyt ízlelt, édes melegséget, és egyfajta ártatlanságot, amire már alig emlékezett. Keze dédelgette a lány tarkóját, és mélyen csókolta, önmérséklet nélkül, nyelve a másikét kereste. Annie megmerevedve ült, megbénították az érzelmek és a férfi csókja nyomán rajta elomló érzések. Forróság, félelem, vágy, veszélyes izgatottság. Megdöbbentette, hogy engedte ezt a bizalmasságot, sőt, akarta is. Hogy kívánta a férfit. A nyelve felfedezőútra indult, mire a férfiból mély torokhang tört elő. Annie-t megrémisztette, hogy milyen érzések szabadulnak fel benne, az erő és szenvedélyesség. Fourcade a titkok és sötét árnyak embere volt. Ha többet akarna Annie-től, mint kizárólag a szex, akkor a lelkét akarhatja. Elhúzódott a csók elől, elfordította a fejét, érezte, ahogy a férfi ajka végigsúrolja az arcát. – Nem tehetem – suttogta. – Megrémítesz, Nick. – Mi rémít meg? Azt hiszed, őrült vagyok? Azt hiszed, veszélyes vagyok? – Nem tudom, mit higgyek. – Dehogynem tudod – mormolta a férfi. – Csak félsz bevallani. Szerintem, chère, te saját magadtól félsz. Megérintette Annie állát. – Nézz rám! Mit látsz bennem, ami megrémít? Azt látod bennem, amit félsz érezni. Attól félsz, ha nagyon mélyen belekeveredsz, esetleg megfulladsz, elveszel… mint én. Annie megborzongott. Megpróbált úrrá leni a remegésén, felállt, és előhalászta azt a keveset, amit a józan eszének még sikerült megóvni. – Ágyba kellene bújnod, és nem velem – mondta, és kihúzta a dugót. Csak úgy zakatolt a szíve. Babrálta a dugót, ami kiesett a kezéből. – Vegyél be egy kis aszpirint. Zuhanyozz le hideg vízzel. Nem kellene sokat innod, ha esetleg… A férfi megragadt a csuklóját, mintha csak az, hogy fizikálisan megállítja, megállíthatná a csacsogását is. Annie gyanakodva nézett rá. Hagyta, hogy a férfi átlépjen egy határt, és most minden további nélkül megérintheti. Ha megérinti, magához is vonhatja, szó szerint és átvitt értelemben is. Azt próbálta bebeszélni magának, hogy nem akarja ezt. Nem tud a férfival bánni, nem tudja, bízhat-e

benne. Egy sötét parkolóban állt nemrégen, és figyelte őt, amint éppen eszméletlenre ver egy gyanúsítottat. – Mennem kell – mondta. – A múlt éjszaka után isten tudja, hogy mi fog ma éjjel történni. – Mi történt tegnap éjjel? – kérdezte Fourcade, és lassan lábra állt. Annie kihátrált a hallba, és megpróbált közömbösen viselkedni, ami merő ellentétben volt azzal, amit érzett. Elmondott mindent a férfinak részletesen, de a legrövidebben, ahogy egy jelentést írna meg, érzelmek nélkül. Nick megtámaszkodott a fürdőszoba ajtófélfájában a majdnem üres whiskys pohárral a kezében. Úgy tűnt, minden egyes szóra figyel. – Mit mondott a labor a zsigerekről? – Még semmit. Majd holnap hívnak. Pitre erősködött, hogy disznótól származik. Valószínűleg így is van. Alighanem Mullen volt az, és tréfáskedvű haverjai, megpróbáltak megijeszteni, de… – De mi? – kérdezte Fourcade. – Ha sejtesz valamit, 'Toinette, halljuk! Mondd ki, amit gondolsz! Ne szégyelld! – Valaki, feltételezhetően Renard ott hagyott egy kibelezett állatot Pam ajtajában, még októberben. Én dolgozom az ügyön, és tessék, ez történik! – Azt hiszed, esetleg Renard volt? – Nem is tudom. Van ennek valami értelme? Addig nem kezdte el zaklatni Pamet, amíg az vissza nem utasította. Visszautasította, erre a férfi megbüntette. Renard most azt hiszi, én vagyok számára a főnyeremény, miért kockáztatna? – Lehet, hogy Pam esetében nem a büntetés volt a célja – tűnődött Nick. – Mindig azonnal kinyilvánította, mennyire aggódik Pamért, amikor valami történt. Annie bólintott, végiggondolván a dolgot. – Tudom, milyen az, ha zaklatják az embert – mondta neki Renard éppen tegnap. – Ez közös bennünk. – Akárki tette is, szeretném kitekerni a nyakát – közölte Annie – Megijesztett. Utálok megijedni. Kiborít. Nick majdnem elmosolyodott. Annie keményen küzdött azért, hogy kemény legyen, hogy zsaruként viselkedjen. De ilyesmibe még soha nem keveredett – se az üggyel kapcsolatban, se vele nem. Látta a bizonytalanságot a szemében. Muszáj neki adnia valami támpontot. – Hívj fel, ha hazaérsz parancsolta –, partner! Annie felnézett a férfi viharvert arcába, és újra érezte azt a furcsa vonzódást. Megijesztette. És kissé ideges lett tőle. Tíz napon belül a férfi ellen terhelő vallomást kell tennie. – Mennem kell. – Tett egy mozdulatot az ajtó felé. A férfi alig észrevehetően bólintott. – Tudom. Miközben kifelé ment a férfi házából, Annie-nek volt egy olyan halvány érzése, hogy búcsúszavaik egyáltalán nem a búcsúzásról szóltak. Ő semmi mást nem akart, csak végezni a munkáját, hogy megnyugvást találjon Josie számára, és Pam számára. Soha nem akart belekeveredni ebbe a… Uramisten, minek is nevezze ezt az egészet Fourcade-del? Vonzódásnak. Ez nem volt kapcsolat. Nem akart kapcsolatot. Nem akart… …annyira belebonyolódni. A fenébe.

Még mindig égett a villany a boltban, amikor odaért, bár már egy órája volt záróra. Sos bácsi valószínűleg a haverjait szórakoztatta, a múlt éjszakai kalandot ecsetelte. De a társaság már elment haza. Egy kocsi sem állt a parkolóban. Lejjebb halvány fény szűrődött ki Douceték nappalijából. Fanchon néni valószínűleg letelepedett, hogy meghallgassa a híreket, és áztatja a bütykeit abban a gyógy-lábfürdőben, amit Annie-től kapott karácsonyra két évvel ezelőtt.

Annie leállította a dzsipet, és csak ült, a lakást bámulva, a gondolatai visszakalandoztak az időben, az anyjához. A kedves Marie, olyan bonyolult lélek, olyan titokzatos… olyan mélyen érző. Annyira, hogy szinte önmagába fulladt, megfojtották a saját érzelmei. Semmi rossz nem volt abban, hogy ő nem akart erre gondolni. Semmi rossz nem volt abban sem, ha ő biztonságos távolságot tartott a szakadéktól. Vett egy frissítő, mély lélegzetet, és kissé hülyén érezte magát, hogy ennyire túlreagálta a dolgokat. Alig ismeri Fourcade-et. Csent egy csókot tőle. Nagy ügy. Csakhogy Annie akarta őt. Nagy ügy. Lezárta a kocsit, a vállára dobta a katonai zsákot, és elindult a ház felé. Közben Sos bácsi már kiért a tornácra. – Hé, chère, mit csinálsz, hol lófrálsz ilyen későn? – kérdezte vigyorogva. – Valami jó kis randi, vagy mi? – Én is kérdezhetném tőled ugyanezt – vágott vissza Annie az erkély felé mutatva. Sos égve hagyta a biztonsági lámpákat, amit ritkán szokott megtenni, mivel neheztelt az áramszolgáltató vállaltra. – Mais non! – nevetett. – T'es en érreur. A te Fanchon nénéd bottal kergetett miatta, chère. Tudod, milyen. Annie kipréselt magából egy mosolyt. – Andréval voltál? – Nem. – Miért nem? Hogy fogsz hozzámenni ahhoz a fiúhoz, ha sose találkozol vele? – Sos bácsi… – Képtelen volt most beszélgetést kezdeni, egyrészt azért, mert fáradt volt, másrészt pedig enyhe bűntudatot érzett, aminek az okát semmi kedve nem volt kutatni. Sos lelépett a tornácról, a csizmája csoszogott a kövön. – Hé, kicsi chatte – mondta lágyan, és az arcán látszott az aggódás. Megérintette Annie arcát érdes ujjaival. – Te meg Andie már megint veszekedtetek? – Te a fejedbe vetted A. J.-t – morogta Annie. – Csak fáradt vagyok, ennyi az egész. A férfi szipogott egyet, megbántva, és magával húzta a lépcsőkre Annie-t. – Gyere. Ülj le a te Sos bácsikád mellé, és mesélj el mindent! Annie leült mellé, nekidőlt a vállának, pont ugyanúgy, mint amikor még kicsi volt, és ki szokta önteni a szívét neki. De az élet azóta már sokkal bonyolultabb lett, mióta ő elmúlt tíz éves. Akkor még az volt a baj. hogy nincsen anyukája, aki elkísérné a zsúrra az iskolába. De Sos és Fanchon ott álltak mellette, mint azóta is mindig. Annie nem akarta terhelni most őket azzal, amivé az élete vált mostanában. Próbálta őket óvni, amennyire csak tehette. Sos halkan csettintett a nyelvével, és magához húzta Annie-t. – Úgy kell harapófogóval kihúzni belőled mindent. Mindig is ilyen voltál, még mikor kicsike lány voltál, akkor is. Nem akartál senkinek gondot okozni. Hányszor kell még elmondanom, chérie, hogy erre való a család, he? Annie lehunyta a szemét. – Csak a meló, Sos bácsi. Mostanában sok gondom van. – Mert leállítottad azt a zsarut, nehogy megölje azt a fickót, akiről mindenki azt állítja, hogy bűnös? – Igen. A férfi hümmögött egyet. – Hát, jobb szeretném holtan látni én is, de az még nem jelenti azt, hogy nem cselekedtél helyesen. Ha valakinek más a véleménye, azt csak küldd hozzám. Az az ökör Noblier meg se érdemli, hogy neki dolgozz, chère. A te Sos bácsikádhoz bármikor jöhetsz dolgozni, azt tudod, ugye? Kapsz egy negyeddollárost, ha kifogdosod az aranyhalakat a csalitartályból.

Annie kötelességszerűen kuncogott ezen a kis incselkedésen, majd megfordult, és hirtelen átölelte a férfit. – Szeretlek. Sos meglapogatta a hátát, és megcsókolta a feje búbját. – Je t'aime, chérie. Próbálj meg aludni ma éjjel. Hagyd rám a gazembereket. Új söréteket töltöttem a puskámba. – Ó, akkor nyugodt vagyok – mormolta Annie szárazon. Felvonszolta magát a lépcsőn a lakásába. Egy kis csomag várta a fordulóban, díszpapírba csomagolva, amit apró violák borítottak, és egy levendulaszín szalaggal volt átkötve. Önkéntelenül is gyanakodni kezdett, óvatosan emelte fel, meghallgatta, kicsit megrázta, aztán bevitte. Az üzenetrögzítő lámpája dühösen villogott. Lenyomta a lejátszás gombot, és meghallgatta, miközben kicsomagolta a dobozt. – Én vagyok – mondta A. J. –, merre vagy? Úgy gondoltam, elmehetnénk ma este moziba, de… ööö… hát úgy néz ki, nem jön össze. Még mindig dühös vagy rám? Hívj fel, jó? A hangjában bujkáló zavarodottságtól összeszorult Annie szíve. A masina sípolt egyet, majd egy riporter hangja hallatszott, aki néhány percet kért az idejéből. Ezzel az erővel akár azt is kérhette volna Annie-től, hogy csapja magát fejbe egy kalapáccsal. – Lindsay Faulkner vagyok. Annie keze megállt az ajándékos doboz felett. – Gondolkodtam azokon a kérdéseken, amiket a múltkor feltett nekem. Sajnálom, ha nem voltam túlságosan együttműködő. Nem állt szándékomban. Csak kissé elragadott a hév, és… kérem hívjon vissza, ha módjában áll. Annie a konyha falán álló macskás órára pillantott. 10:27. Még nincs túl késő. Otthagyta a csomagot az asztalon, átlapozta a telefonkönyvet, és hívta a nő számát. A másik végén négyszer kicsengett, mielőtt felvették. – Hello, Ms. Faulkner, én… – Lindsay Faulkner. Most nem tudok a telefonhoz jönni, de ha meghagyja a nevét és a számát, és a sípszó után hagy üzenetet, visszahívom, amikor tudom. Annie csalódottan felsóhajtott, megvárta a sípszót, majd bemondta a nevét és a telefonszámát. A Lindsay Faulkner hangja hallatán feltámadt remény elenyészett, és nem maradt más, csak kérdések, amikre nem tudta a választ. Végig úgy érezte, hogy a nő eltitkol előle valamit. De amikor újra átolvasta a vallomását, nagyon nyíltnak tűnt. Stokes nem írt semmiféle megjegyzést arról, hogy kétségei támadtak volna a nő őszinteségét illetően. A nyomozás során inkább ő foglalkozott Faulknerrel, és nem Fourcade, mert már korábbról is ismerte a Pam Bichon zaklatása utáni nyomozás kapcsán. De szó se lehet róla, hogy Annie most megkérdezze Stokes véleményét. Úgy döntött, kénytelen megvárni, amíg Lindsay újra jelentkezik, úgyhogy újból lenyomta a gombot. A következő üzenet egy kuncogással és nyöszörgéssel kísért obszcén és buja ajánlat volt, Annie csak égnek emelte a szemét, és emlékeztette magát, hogy soha többé ne jelenjen meg a kamerák előtt. Megint az ajándékra összpontosította a figyelmét, óvatosan emelve fel a fedelét, hátha valami kellemetlen meglepetés éri. Egy újabb döglött pézsmapatkány esetleg. Vagy egy újabb élő kígyó. De semmi nem ugrott rá a dobozból. Nem bántotta az orrát semmiféle oszlásnak indult állat bűze. Papír közé hajtogatva egy valódi, elefáncsontszínű selyemsál feküdt benne, rajta apró, kék virágminta. Összeráncolta a homlokát, kivette a sálat, és végigsimította. Hűvös, szinte érzéki érintése pont az ellenkező érzést váltotta ki a lányból, mint a kívánt hatás lett volna. A mellékelt kártyán ez állt: Valami szép egy bájos személynek. Köszönettel és hálával – újra: Marcus. Az ajándékok között, amiket Pam Bichon Marcustól kapott, volt egy selyemsál is. Úgy tűnik, bekapta a horgot, amit Annie sose szándékozott kivetni rá. Félretette a sálat, és felemelte a kagylót, hogy hívja Fourcade-et.

27 A

– mai témánk: kettős mérce az igazságszolgáltatásban. Önök a KJUN csatornát hallják, ahol óriási jackpot nyeremény vár a szerencsés nyertesre. Itt az Ördög ügyvédje, Owen Onofrio. Megtudtuk ma, hogy Hunter Davidsont, aki a Partout kerületben él, és aki a gyilkosság áldozatává vált Pamela Bichon édesapja, a hétvégén kiengedték a börtönből, egy példa nélkül álló, Davidson szabadlábra helyezését célzó meghallgatás után. Az ügyészi hivatalbeli források szerint a megbeszélések ma délután megakadtak, ami nagy valószínűséggel azt eredményezi, hogy Davidson nem kap súlyos ítéletet a gyilkossággal vádolt Marcus Renard elleni támadásért, legfeljebb közmunkára ítélik. Mi a véleményük? A múlt héten mindenki látta a tévében, ahogy Mr. Davidson lerohant a bíróság lépcsőjén pisztollyal a kezében, mikor az a férfi, akit a lánya meggyilkolásával vádoltak, éppen szabadon elsétált valamiféle formai hiba folytán. Curtis, St. Martinville-ből, kérem, mondja el a véleményét! – Ez kettős mérce? Úgy értem, hagyták, hogy Renard szabadon eltávozzon. Akkor miért nem engedik ugyanezt Davidsonnak is? – De a bíróságnak még be kell bizonyítania, hogy Renard valóban bűnös. Davidson egy csomó szemtanú előtt követte el tettét. Nem kellene kissé jobban megbüntetni azért, mert szándékos emberölést készült elkövetni, mint hogy csak annyit mondanak neki, dádá, és közmunkára ítélik? Nem, mi inkább hősként tiszteljük ezt az embert, és hírességet faragunk belőle. Azt mondják, kapott már felkérést Maury Povichtól, Larry Kingtől és Sally Jessytől is, hogy jelenjen meg a műsorukban. Lindsay undorral hallgatta mindezt, miközben Bayou Breaux felé ment. Megvetette Owen Onofriot. Azt a férfit, akinek egyedüli célja az életben látszólag az, hogy embereket idegesítsen fel, egészen addig a pontig, amíg azok el nem veszítik a türelmüket. Gyűlölte ezt az ördög ügyvédje játékot. Nem szokta fecsérelni az idejét olyan emberekre, akiknek nem volt semmiféle meggyőződésük, és mégis, sokszor meghallgatta ezt a műsort, miközben hazafelé autózott Lafayetteből, a Női Ingatlanügynökök találkozójáról. Annyi haszna volt az egésznek, hogy legalább felszökött a vérnyomása a méregtől, és ez megakadályozta abban, hogy elaludjon a volánnál. Most, hogy nélkülöznie kellett Pam társaságát, rettegett a havi rendszerességgel bekövetkező utazástól. Mindig fecserészni szoktak visszafelé jövet. Pam csak úgy hívta ezt, hogy eljött számukra az Igaz Vallomások ideje. Az olyasféle gyónásoké, amire kiválóan megfelelt a homályos kocsi és a sötét út, amin autóztak. Lélekbúvárkodás folyt ilyenkor, az életről, a szerelemről, az anyaságról, barátságról folyó őszinte beszélgetés. Lindsay a mellette lévő üres ülésre nézett, és végtelen fájdalmat érzett. Képtelen volt figyelni az éjszakát, a ritkásan elszórt házakat és a környéket, ahol a természet volt az úr, anélkül, hogy ne Pam jutott volna az eszébe, amint éppen egyedül van a gyilkosával, és senki nem láthatja és hallhatja segélykérő kiáltásait. Szüksége volt a dühre, hogy legyőzze a kétségbeesést, úgyhogy lenyomta a gyorstárcsázásgombot a telefonján. Bármennyire is gyűlölte Owen Onofriot, a műsor már öngyógyításának részévé vált. – Ön a KJUN-t, a csevegő-csatornát hallja. – Lindsay vagyok Bayou Breaux-ből.

– Hé, Lindsay, Willy vagyok – közölte az asszisztens, a hangja túlságosan behízelgő és bizalmas volt az ő ízlésének. – Ha nem nyeri meg hamarosan a jackpotot, az nem azért lesz, mert nem próbált bennünket elégszer hívni. – Pam lányának fogom adományozni. Vegyék úgy, hogy fájdalomdíj a KJUN csatornától, amiért úgy dobták a családját a nyilvánosság kénye-kedve elé, mint valamikor a keresztényeket az oroszlánok elé. – Vonalban van még, ugye? – Hadd beszéljek Owennel. – Maga lesz a következő, Lindsay. Mert annyira tetszik a hangja. Lindsay belesóhajtott egyet a kagylóba. Onofrio hangja hallatszott. – Lindsay, Bayou Breaux-ből, mi a véleménye? – Szeretném kihangsúlyozni, hogy óriási különbség van a között, hogy egy pszichopata elkövet egy brutális, szexuális indíttatású gyilkosságot, hogy kielégítsen valamiféle aljas vágyat, illetve a között a törvénytisztelő ember között, aki a társadalom megbecsült tagjaként hirtelen fellázad az igazságszolgáltatás igazságtalansága ellen, és kétségbeesett tettre szánja el magát. – Tehát maga elnéző azzal szemben, ha valaki a saját kezébe veszi az igazságszolgáltatást? – Természetesen nem. Csak azt mondom, hogy a két bűncselekmény nem egyenrangú. Nevetséges lenne Hunter Davidsont börtönbe küldeni. Ténylegesen nem ölte meg Marcus Renardot. És hát már nem szenvedett eleget? Már arra ítéltetett, hogy sose feledhesse el a lánya irtózatos halálát. – Gondolatébresztő vélemény. Köszönjük, Lindsay! Miután bemondta a lakcímét a jackpot számára, Lindsay letette, keresett egy másik rádióállomást. Elmondta, amit akart, ma is megvédte Pamet. Azon gondolkodott, vajon mikor lesz vége – a fájdalomnak, a dühnek, hogy úgy érzi, vissza kell ütni. A fájdalom már nem volt olyan erős, mint kezdetben. Képtelen volt fenntartani azt az eszeveszett dühöt anélkül, hogy el ne veszítené a józan eszét. Így hát próbált rálelni a dühnek egy olyan fokára, amit még kezelni tudott. Arra gondolt, vajon meddig bírja még, és meddig nevezhető normálisnak a dolog, meddig folyamodhat még ehhez a gyógyírhez. Attól félt, hogy a fájdalom, a düh nélkül nem maradna más, csak az üresség. Megrémítette a lehetőség. Lehet, hogy el kellene adnia a céget és New Orleans-ba kellene költöznie. Újrakezdeni mindent. Új emberekkel kellene találkoznia, felvenni újra a kapcsolatot a régi főiskolai haverjaival. Isten a megmondhatója, hogy Bayou Breaux eléggé szegényes lehetőségeket tudott nyújtani kulturális téren, meg ami a társasági életet illeti. Mi tartotta itt az emlékein és a bosszún kívül? Emlékek és barátok. Az élet egyszerű dolgai. Társadalmi kötelezettségek, amik nem jelentenek közvetlen beleszólást a közösség életébe. Szeretett itt élni. És különben is, itt van Josie, a keresztlánya. Nem hagyhatja el Josie-t. A műszerfalon lévő óra 12:24-et mutatott, amikor odaért a házához vezető leágazáshoz. Nem kellett volna ilyen sokáig maradnia. Semmi hangulata nem volt a vidám csevegéshez és udvarias semmiségekhez, és mégis ott maradt, téblábolt, hogy elodázza a hazafelé vezető hosszú, magányos utat. Mar túl késő ahhoz, hogy felhívja Broussard nyomozót. Semmi értelme a sietségnek. Holnap is megteheti. Igazából nem sok információval szolgálhat. Csak támadt egy gondolata, amiben nem is volt igazán biztos. Mégis lelkiismeret-furdalása volt, hogy nem mondta el senkinek. Lenyomta a garázsnyitó gombját, és leparkolta a BMW-t a mellé az új bicikli mellé, amit azért vett, hogy valamiféle hobbit magára erőltessen. Ledobta a tárcáját az ebédlőasztalra, és egyenesen a hálószobába ment, tudomást sem véve arról, hogy az üzenetrögzítő lámpája élénken villog. Már túl későre járt. Ő pedig nagyon fáradt volt. Még a szokásos arcmosás és arclemosás sem segített sokat a dolgon, de rákényszerítette magát, mert – ahogy az anyja is rendszeresen emlékeztette rá – már nem lesz fiatalabb. Az elmúlt néhány hónap feszültsége meglátszott a szeme és a szája körüli ráncokban. Kimerülten bevackolódott az ágyba, és csak feküdt ott, nyitott szemmel, a halántékában tompa, lüktető fájdalommal. Valami súlyos dolog nyomódott a matrachoz mellette, és a térdei mellé

kuporodott, dorombolva. Taffy, a macska volt az, akit Davidsonéktól kapott abban az évben, amikor ő és Pam elindították közösen a céget. Az állat azonnal elaludt, halkan horkolva. Lindsay sajnos már tapasztalatból tudta, hogy ő nem lesz ilyen szerencsés. A fejfájás nem fog szűnni, ő pedig nem lesz képes elaludni. Próbált meditálni, kipróbált mindenféle relaxációs kazettát, próbált unalmas könyvet olvasni. De egyedül az altató segített, amit az orvos Pam halála után írt fel neki. Már a harmadik üvegcsénél tartott, és az orvos azt mondta, hogy nem hajlandó többet felírni neki. Rá se mert gondolni, hogy mi lesz azután, ha elfogy. A macska hangosan méltatlankodott, mikor felhajtotta a takarót. – Örülj neki, hogy nem kell apportíroznod! – morogta Lindsay. Az összes gyógyszerét a konyhaszekrényben tartotta, mert olvasta a Cosmo-ban, hogy a fürdőszoba páratartalma nem tesz jót a tablettáknak és kapszuláknak. Fel se kapcsolta a villanyt, miközben végigment a rövid kis előszobán át a konyhába. Bekapcsolva hagyta a tűzhelyvilágítást, és az elegendő fényt adott, hogy lásson. Igazából ahhoz is elég volt a fény, hogy amikor a konyha és az étkező találkozási pontjához ért, tisztán láthassa azt a férfit, aki éppen belépett az udvarra vezető ajtón keresztül. Egyenesen őrá nézett, és Lindsay láthatta a tollas álarcot. Az idő egy pillanatra megállt, miközben ők ketten észrevették egymást, a ragadozó és áldozata. Aztán megtört a pillanat, és a világ hirtelen hangok és mozdulatok kavalkádjává vált. Lindsay megragadta az első, keze ügyébe eső tárgyat, és rárontott a férfira. Az oldalvást taszította az ón gyertyatartót, és Lindsay felé indult, felborítva útközben egy széket. Lindsay megfordult, hogy elfusson. Ha sikerülne elérnie a bejárati ajtót, és kifutni a fűre akkor mi lenne? Ki nézne ki éppen az ablakon? Éjjel egy óra volt. Mindegyik szomszédja ágyban van, mindegyiknek a háza azokon a félreeső birtokokon áll, amelyeket még ő adott el nekik. Ha sikít, meghallaná-e valaki? Egy kósza gondolat futott végig Lindsay agyán, és mégiscsak elkezdett segítségért kiáltani. A férfi hátulról ütötte meg, és a földre terítette. Az előszoba berber futószőnyege sértette a térdét és a lábszárát, ahogy megpróbált feltápászkodni, valami kapaszkodót keresni, vagy valamit, amit fegyverként használhat. Az ujjai ráfonódtak az előszobaasztal szélére, amin a telefon és néhány családi fotó állt. A támadója rárontott, miközben ő megpróbált felállni, az asztal oldalra billent, és a rajta lévő dolgok nagy csörömpöléssel a földre zuhantak. Lindsay megragadta a telefont, és esetlenül a támadója felé suhintott vele. Az megragadta a csuklóját, és kegyetlenül csavart rajta egyet. Lindsay teste ívben megfeszült alatta, a lábaival rugdosni kezdett, szabadon maradt kezével a férfi felé kapkodott, az álarcot célozva meg. – Nem! – tört fel újra és újra Lindsay torkából, miközben küzdött támadója ellen. A saját fülében nem tűnt értelmes szónak, csak a túlélés és a düh kiáltásának. A férfi hátrahajlott, a nő keze után kotorászva, és keményen felmordult, mikor Lindsay térde az ágyékát érte. – Kibaszott kurva! Lindsay hátrafelé vetette magát a padlón, ahogy a férfi testsúlyától rövid időre megszabadult. Az ajtó csak pár lépésnyire volt. Újra térdre tápászkodott, és megpróbált lábra állni. Ha elérné az ajtót… Karja a kilincs felé mozdult, amikor valami keményen a lapockái közé vágódott. Arccal padlóra bukott, arccsontja nagyot csatlant a keményfa padlón. A következő ütés a fejét érte hátulról kegyetlen erővel. A harmadiktól elvesztette az eszméletét. Miközben a nagy semmi felé zuhant, utolsó bizonytalan gondolata az volt, hogy majd találkozik Pammel a túloldalon.

28 A sál belevágott a csuklójába, a selyem érintése lázas bőrén olyan volt, mint egy hűvös kéz szorítása. Kifeszítette, és tartotta is egyben. A feje fölé feszítette a karjait. Meztelen volt. Leplezetlenül, meztelenül. Nem menekülhetett, nem harcolhatott. Fourcade a mellére hajolt, majd lassan végigcsókolta a hasát, ő pedig felnyögött, a teste kicsavarodott, és úgy érezte, hogy a pulzusa annyira felgyorsult, hogy a szíve mindjárt kiugrik a helyéről. Nem volt menekvés. Semmi értelme nem volt annak, hogy ellenálljon. A férfi nyelve lenn járt az ágyékában, és ettől elöntötte a forróság. Aztán a férfi felemelte a fejét, és Marcus Renard mosolygott rá. Annie fulladozva felébredt. A lepedő összegyűrve rátekeredett. A pólóból, amiben aludt, facsarni lehetett a vizet. Lenyomta az ébresztőórát, hogy elhallgattassa, majd felült az ágyban, közben megpróbálta visszafojtani feltörő hányingerét. Kikászálódott az ágyból, betámolygott a fürdőszobába, és hideg vizet fröcskölt az arcába, megpróbálván kimosni az álom emlékét az agyából – annak minden egyes képét. Az erőnléti gyakorlat, amit elvégzett, hűen tükrözte a nevét. Minden egyes mozdulatot érzett minden egyes izmában. Élj helyesen, tornázz, de úgyis meghalsz valamikor. Néhány gúnyos gondolat ötlött az eszébe, miközben a Higher Power gépen küszködött a felüléseivel, hogy végre meglegyen a negyven. Mi értelme volt betartani a szabályokat, a magánéletében és a munkája során egyaránt, ha az úgyis csak szenvedést és fájdalmat hoz rá? Aztán Fourcade-re gondolt, aki büntetlenül áthágta a szabályokat, és most örülhet, ha ki tud kelni az ágyból ma reggel. Lehet, hogy a jóisten mégiscsak az esélyegyenlőség híve. Az az idő, amit Nick sebeinek ápolgatásával töltött, teljesen szürreális emléknek tűnt most, hogy elmúlt az éjjel. Lehet, hogy nem is érintette meg a férfi meztelen mellkasát. Lehet, hogy nem is csókolóztak egymással. Lehet, hogy ő nem is álmodott a férfival. Megpróbálta Nicket kiverni a fejéből, miközben megragadta a nyújtókorlátot, és felhúzódzkodott, megszenvedve minden egyes centimétert. Inkább arra gondolt, amit Fourcade mesélt neki New Orleans-ról és Duval Marcotte-ról. De aztán úgy döntött, hogy nem fontos a dolog. Donnie Bichon nem vette fel a kapcsolatot Marcotte-tal Pam halála előtt, így Marcotte nem lehetett az indíték, hogy Donnie megölje Pamet. Hacsak nem Marcotte vette fel a kapcsolatot vele. Vagy lehet, hogy telefonfülkéből beszéltek. Ha így van, akkor Donnie okosabb, mint amilyennek látszik. Ki tudhatja, mi rejtezik benne? Annie nem látta, hogy a férfi mit tett Pammel, de azzal, ahogy Fourcade-et eltángálták DiMonti emberei, Annie-ben felmerült az a gondolat, hogy a férfi fel is bérelhetett valakit Pam ellen. Elindult az ajtó felé, de megtorpant, amikor a konyhaasztalon lévő kendőn megakadt a szeme. Mi a fenét művel ő, hogy összeesküvés-elméleteket gyárt, mikor itt van egy gyanúsított, aki ajándékokkal is kimutatja az iránta tanúsított gyengéd érzelmeit? Lehet, hogy jobban járna, ha neki is csőlátása lenne, mint Fourcade-nek. Lehet, hogy az, amit Lindsay Faulkner el akar neki mondani, majd a helyes útra tereli őt. Lassú iramban indult el az ösvényen. A talajközeli köd egészen derékig ért, olyan volt az egész, mint valami régimódi horrorfilmben. A nap óriási fuksziaként kelt fel keleten. Úgy tűnt, mintha fákból

álló szigetek lebegnének a vízen a távolban. Annie végigfutott a töltésen lévő ösvényen. Úgy ötvenméternyire előtte egy csapat kék kócsag lépdelt a nádasban, alig érintve a fűzfaszigeten elterülő ködpászmák tetejét, hosszú lábukat úgy húzták maguk után, mint üstökös a csóváját. Annie úgy három kilométert futott, de neki tizenötnek tűnt. Aztán lezuhanyozott, felöltözött, majd csatlakozott Soshoz és Fanchonhoz reggelizni a kávézóban. – Valaki hagyott nekem egy csomagot tegnap – mondta Annie, közben öntött egy kis tejet a kávéjához. – Nem láttátok véletlenül? – Esetleg egy titkos imádó? – rángatózott Sos szemöldöke, és pajkosság jelent meg az arcán. – Andre lehetett az, nem? Virágokat küldözget neked, ajándékokat hoz. Az a fiú odavan érted, 'tite chatte. Hallgass a jó öreg Sosra. Annie merően ránézett. – Nem A. J. volt. Tudom, ki hozta. Csak arra voltam kíváncsi, hogy láttátok-e. Sos morcos képet vágott, és morgott valamit az orra alatt. Fanchon elhessegette magától a dolgot. – Mais non, chère. Azt se tudtuk, hol áll a fejünk, azt hittem, elhagyom az enyimet. Kétbusznyi lafayette-i gyerkőc itt rohangált, csónakkirándulásra készültek. Mintha csak szabadjára engedett volna az ember egy marék hangyát a boltban. Miért akartad volna tudni? – Nincs különösebb oka. Nem fontos. – Annie megragadta a kávésbögrét, és felállt az asztaltól. Mindkettőjüket arcon csókolta. – Mennem kell. – Na, és ki volt az? – kérdezte Sos, sértett neheztelésén úrrá lett a kíváncsisága. Annie felkapott egy Snickerst a dobozból miközben elment az édességpult mellett, és búcsút intett vele. – Senki, aki számítana. Csak egy valószínűsíthető gyilkos és leselkedő. Nem volt boldog, ha arra gondolt, hogy Renard itt járt, besétált a magánéletébe, kapcsolatba került Sossal és Fanchonnal. Hihetetlennek tűnt, hogy ilyen gyorsan Renard rögeszméjének tárgyává válhatott, pedig ő nem is bátorította a férfit, sőt, inkább megpróbált elutasító lenni vele szemben. Csakúgy, mint ahogy Pam tette, és Pam Bichon sose mentette meg Renard életét. A város szélén nyugatra fordult, azt remélve, hogy még elcsípi Lindsay Faulknert, mielőtt az elindulna az irodába. Csak arra tudott gondolni, hogy a kitartása és a türelme végre kifizetődik. Úgy fordult Faulknerhez, mint nő a nőhöz, és íme, most talán valami nyomra bukkanhat, amit Faulkner a férfi nyomozóknak nem mondott el. Engedélyezett magának egy rövidke önelégültséget, majd elfordult a Cheval Court felé. Faulkner garázsajtaja zárva volt. A ház frontján lévő függönyök be voltak húzva. Annie felsétált a házhoz, és lenyomta a csengőt, miközben közelebb hajolt hogy bekukucskáljon az oldalsó üvegen. Lindsay Faulkner a bejáratnál feküdt, a földön, a hálóingje felgyűrődött az állához, jobb keze a hordozható telefonért nyúlt, amely a földön feküdt egy csomó törmelék között. Aranyszőke haját alvadt vér borította a tövénél. Az arca is csupa vér volt. Vöröses színű macskája mellette aludt, összegömbölyödve. Annie átkozódva rohant vissza a kocsihoz, és megragadta a rádió mikrofonját. – Partout Parish 911! Partout Parish 911! Rendőröket és mentőt kérek a Cheval Court 17-es szám alá! Kérem, siessenek! És értesítsék a nyomozókat! Valószínűsíthető 26l-es. Vétel. Kérésre megerősítette az információt, megadta a nevét és a rangját. Aztán, miután kivette a fegyverét a zsákból, arra az esetre, ha a támadó még mindig a helyszínen lenne, visszarohant a házhoz, hogy megnézze, Lindsay Faulkner életben van-e még. A bejárati ajtó zárva volt, de a támadó előzékenyen nyitva hagyta a belső udvar ajtaját, ami szélesre volt tárva. Annie betakarta Lindsay-t egy takaróval, amit kapkodva rángatott elő a vendégszobából, majd a nő mellé térdelt, és megmérte gyenge pulzusát. – Tartson ki, Lindsay! Már úton van a mentő – mondta hangosan. – Azonnal kórházba visszük. Legyen kemény! Meg kell tudnunk, hogy ki művelte ezt magával, hogy elkaphassuk a fickót, és hogy megfizethessen mindezért. Ki kell tartania, hogy segíthessen nekünk ebben.

Semmi válasz. Még a szempillája, az ajka se rezdült. Úgy nézett ki, Lindsay a halálán van, az élettel már csak egy vékony fonál köti össze. Az egyetlen jó jel az volt, hogy nem gömbölyödött össze magzati pózba, ami a súlyos agysérülés jele lett volna, de ez még nem jelentette azt, hogy nem halhat meg. Annie belenézett az arcába, amit valami emberállat a felismerhetetlenségig összeroncsolt. Ha ez az ő erőszaktevőjüknek a műve, akkor miért pont Lindsay Faulknert választotta ki? A szokásos nyilvánvaló okokból? Mert egyedülálló, csinos, és mert egyedül él? De ugyanakkor egy gyilkossági ügyben is érintett. És éppen tegnap akart valami fontosat mondani a gyilkossággal kapcsolatban. Lehet, hogy valaki azért hallgattatta el, hogy nehogy elmondhassa? A lehetőségre gondolva Annie idegei pattanásig feszültek. Közeledő szirénák hangja törte meg a ház csendjét. A mentősök viharzottak be elsőnek, a nyomukban Sticks Mullennel. Fenyegető tekintetet vetett Annie-re. – Mi a fenét keresel itt, Broussard? – Én is kérdezhetném tőled ugyanezt – felelte Annie, és az órájára pillantott. – Te ilyenkor fánkkal szoktad tömni magad. Amilyen szerencsés vagyok, úgy döntöttél, hogy ma szorgalmas leszel, ahelyett, hogy a szokásos módon kötelességszegő lennél. Visszalépett a nappaliba, hogy elengedje a mentősöket, az egyik szeme rajtuk, miközben azok tették a dolgukat. – Nekem úgy tűnik, hogy a telefonnal verte be a fejét a támadó. – A véres készülékre mutatott, ami a padlón hevert a széttört képkeretek között. – Nem hagyta magát. – És mire ment vele – morogta Mullen. – Hát, ha valami szemét engem venne célba, akkor az tuti, hogy én nem hagynám magam – mondta Annie. – A fickó azt kívánná, bárcsak soha ne is nézett volna rám. – Rengeteg ilyen mászkál mostanában. – Ne kezdj ki velem! – csattant fel Annie. Állta a férfi pillantását, majd az étkező felé indult. – A belső udvar felől jött be. Lindsay valószínűleg meghallotta, kijött a hálószobából, és szembetalálta magát vele. – Nyugton kellett volna maradnia, és hívnia a rendőrséget. – Az se segített volna rajta. A telefon süket. Szerintem el van vágva a telefonzsinór. Pont úgy, mint a többi esetben. A mentősök felemelték a hordágyat, és kigurították a bejárati ajtón át. Lindsay Faulkner mozdulatlanul feküdt a takaró alatt. Alighogy kimentek. Stokes sétált be, egy szürke puhakalap volt hátratolva a fején, és egy kis darab vécépapír volt a bal arcára ragasztva, amit egy kis vérfolt ékesített. Világos szeme vörös volt. – Ember, de gyűlölöm ezeket a korai hívásokat – morogta. – Igen, tényleg milyen tapintatlanság is az emberektől, hogy akkor hagyják magukat megtámadni, amikor te vagy szolgálatban – jegyezte meg Annie. – De legalább ő itt várt reggelig, hogy megtalálják itt megerőszakolva, megverve, eszméletlenül. Stokes mogorva pillantást vetett rá. – Mit keresel itt, Broussard? Valaki hívta Vau kutyát? – Én találtam meg. Stokesnak bele tellett néhány pillanatba, míg ezt megemésztette, és ekkor megkeményedett a tekintete. – Újfent azt kérdezem, mit keresel itt? Honnan ismered a nőt? Ti ketten seggreverősdit játszottatok, vagy micsoda? Mullen kuncogni kezdett. Annie az égnek emelte a szemét. – Tudod, Chaz, sajnálom, de közölnöm kell veled, azért, mert egy nő nem fekszik le veled, az még nem jelenti azt, hogy leszbikus. Csak annyit jelent, hogy van egy mérce, ami alá nem süllyed. – Állj! Elrontod a fantáziálgatásaimat.

Mullen felé intett. – Menj, és nézd meg, hogy el van-e vágva a telefonzsinór! És hogy vannak-e használható lábnyomok az udvarban. Puha a talaj. Talán ki tudjuk önteni. Mullen kiment elöl. Stokes felhúzogatta bő, barna nadrágja szárát, és leguggolt a szétszóródott holmik köze, amik leestek az előszobaasztalról. – Felelsz végre a kérdésemre, Broussard? – kérdezte, majd felhúzott egy pár gumikesztyűt, és felvette a véres telefont. – Ő az ingatlanügynököm – mondta Annie gépiesen – Akarok venni egy házat. – Tényleg? – jegyezte meg Stokes szárazon. – És miért autókáztál ilyen sokat ide, mikor az irodája – mennyire is? – körülbelül négysaroknyira van a rendőrségtől? – Itt a környéken akart valamit megmutatni. – Ez a környék nem éppen a te pénztárcádnak való, nem így van? – Egy lánynak mindig érdemes álmodozni. – Aha. És mikor beszéltétek meg mindezt? – Lindsay felhívott tegnap este, és hagyott egy üzenetet. – Annie szeme Faulkner üzenetrögzítőjére tévedt. A saját hangja rajta lehet a szalagon. Hála Isten, hogy nem mondott rá semmit, csak a nevét és a számát. – Fél tizenegykor megpróbáltam visszahívni, de az üzenetrögzítő jelentkezett. Miért ez a sok kérdés? – tudakolta a férfi felé fordulva. – Azt hiszed, én erőszakoltam meg, és törtem be a fejét? – Csak végzem a dolgom, Vau kutya. – Összehúzta a szemét, mintha csak megpróbálná odaképzelni Lindsay Faulkner testét a padlóra. Megsimította a kecskeszakállát, és eldúdolt néhány hangot. A Lindsay fejéből kifolyt vér tócsába gyűlt, és megszáradt a mézszínű tölgypadlón. Odafröccsent és elkenődött foltok tarkították a piszkosfehér berber futószőnyeget. – Itt intézte el, ugye? – Úgy néz ki. A hálóinge a válláig fel volt húzva. Rengeteg horzsolás volt a testén. – Tehát ez a mi kedves kis sorozatos erőszakoskodónk műve? – mondta Stokes, inkább magának, mint Annie-nek. – A másik kettőt az ágyban intézte el, odakötözve őket. – Szerintem Faulkner meghallotta a fickót – mondta Annie. – Nem volt lehetősége, hogy meglepje áldozatát az ágyban. És nem kellett megkötöznie, mert leütötte a telefonnal. Annie is leguggolt a szőnyeg mellé, és tekintete fürkészte a szőnyegen lévő sötét csíkot, ami a rostszálakba beleivódott. Itt feküdt Faulkner teste. Gyengéden megkapargatta egyik körmével, és leszakította azt az elemi szálat, ami kiállt, majd közelebb emelte a szeméhez. – Nekem úgy tűnik, hogy ez fekete toll – mondta, és Stokesra nézett, miközben a férfinak is megmutatta. – Ez válasz a kérdésedre?

N

– e gyűrje össze azokat a lapokat! – csattant fel az iktatóban dolgozó hivatalnok, a hangja úgy hangzott, mint amikor a kréta megcsikordul a táblán. Annie megrándult. – Sajnálom, Myron. – Mr. Myron. A pult másik oldalán áll, úgyhogy szólítson Mr. Myronnak! Ha ezen az oldalon lesz, akkor is szólítson Mr. Myronnak. Az én fennhatóságom alá tartozik. Maga az én asszisztensem. Myron beleakasztotta az ujjait az övébe, és élesen bólintott. Apró, kimért emberke volt, mindennap felerősíthető nyakkendőt viselt, és minden második pénteken rövidre nyíratta a haját. Már húsz éve dolgozott a nyilvántartásban, és ha egyenruhát pillantott meg a pultja mögött, azt a királysága elleni fenyegetésnek tekintette. – Vigyázzon, nehogy a fejébe szálljon – motyogta Annie. De Myron felé a legbuzgóbb arcát mutatta, és azt mondta: – Megteszek mindent, ami tőlem telik. Myron gyanakvó pillantást vetett rá, és visszament a pulthoz.

Annie igyekezett megfeledkezni róla, és csak a Lindsay Faulkner elleni támadással kapcsolatos tényekre összpontosított. Hajlott arra, hogy úgy vélje, hogy a támadó csak utánozta a nőket megerőszakoló fickót, aki pedig a Pam Bichon gyilkosát utánozza bizonyos szempontból. Valaki, aki előnyt kovácsolt az eddigi két erőszakból, hogy elhallgattassa Faulknert, egyelőre nem tudni, mi okból. Lehet, hogy meg is akarta ölni. Lehet, hogy abban a hiszemben volt, hogy a nő már halott, amikor otthagyta. De ha így volt, akkor ki volt az utánzó elkövető? Renard most nem tűnik megfelelő gyanúsítottnak. Teljesen le van gyöngülve attól a veréstől, amit Fourcade-től kapott, és nem lett volna elég ereje és nem is lett volna eléggé mozgékony, hogy megtámadjon egy olyan egészséges, erős nőt, mint Lindsay. De ha nem Renard volt, akkor ki? Donnie? Nem titkolta, hogy nem kedveli Lindsay-t. Ha a nő útjában állt, hogy nyélbe üsse az ingatlanirodával kapcsolatos üzletet… Megölhette Donnie Lindsay-t? Rendezhette úgy, hogy megerőszakolásnak tűnjön a dolog? Ha Donnie tette, akkor ez azt is jelentheti, hogy van valami köze Pam meggyilkolásához? Ha ő ölte meg Pamet, akkor a Lindsay elleni gyilkosság viszonylag egyszerű lehetett számára. A fekete tolltöredék volt az utánzógyilkos-elmélet sarkalatos pontja. Az, hogy a toll ott maradt, nem valami trükkös fogás volt, hogy valaki másra terelje a gyanút. Valójában pont az ellenkezőjének tűnt a dolog. Az elkövető valamit véletlenül otthagyott, az áldozata teste alatt. Az ő emberük minden bizonnyal nem hagyna ott semmit, csak azért, hogy gyanúba keverje magát. A toll lehet, hogy nem is egy álarcból származik. Lehet, hogy a macska egyik játékszerének a része. Lehet, hogy egy látogató hurcolta be. Addig nem fogják megtudni, hogy egyezik-e a Nolanügyben szereplő tollal, amíg meg nem érkeznek a vizsgálati eredmények New Ibériából. – Hé, Myron, mit tettél, hogy ezt érdemelted ki, ember? – kérdezte Stokes, és röhögött, miközben letette a nemi erőszakok esetében alkalmazott készletet a pultra. – Ki tukmálta rád a rendőrkutyát? Annie örömmel hagyta ott a papírmunkát, és odament a pulthoz. – Chaz, már értettük a poént az első tíz alkalommal is, amikor elsütötted a viccet. Ez itt Faulkneré? Eléggé sokáig tartott. – Hé, tart, amíg tart, érted? A dokiknak stabilizálni kellett a nő állapotát. De nem sokra megyünk vele. Semmit se tudtunk meg. Semmi nem volt a körmei alatt, semmit nem fognak találni a keneteken, és az összes fanszőr egyformának tűnik nekem. Ez a fickó ügyes. – Nagyon úgy néz ki, hogy tudja, mi mit keresünk mondta Annie. – Fogadni mernék, hogy van priusza. Ellenőrizted már az államiaknál az ismert bűnözők listájában? Végigfuttattad? Stokes felkapta a vizet. – Te csak ne mondd meg nekem, hogy hogyan vezessek egy nyomozást, Broussard! – Ha jól emlékszem, csak egy kérdést tettem fel, nyomozó felelte szúrósan, ugyanakkor édeskésen Annie. – Tudom, hogy kezeled ezeket a nemi erőszak ügyeket és a Bichon gyilkossági ügyet. Fel kellett volna ajánlanom, hogy elvégzem azokat a hívásokat helyetted. Myron úgy kapta fel a fejét, mint egy kakas. – Az nem a maga dolga! Annie vállat vont. – Csak próbálok segíteni. – Próbálod beleütni az ónod abba, amibe nem kéne! – morogta Stokes. – Már korábban is mondtam, Broussard, nincs szükségem az afféle segítségre, amit te adnál. Tartsd magad távol az eseteimtől! Myronhoz fordult. – Szeretném, ha bevételezné ezt az anyagot, és aztán újra kiadná nekem. Személyesen viszem le New Ibériába, hogy gyorsan el tudják vinni a laborba, és meg tudják nekem mondani, mi a helyzet. – Ki dolgozik veled? – kérdezte Annie. A férfi Annie-re nézett a kalapja karimája alól.

– Nincs szükségem erre a szarakodásodra. Ezek az én ügyeim. Quinlain segít ellenőrizni a másik két nővel kapcsolatos dolgokat – kikkel dolgoztak együtt, meg ilyenek. Ezt el tudja fogadni, nyomozó? Annie megadóan feltette a kezét. – Úgy értem, tudom, hogy úgy gondolod, hogy én magam nem vagyok elfogadható folytatta Chaz, éllel a hangjában. – De ki az, aki normális ruhában jár, és ki az, aki egy átkozott kutyajelmezben flangál a városban? Myron felnézett a papírokból, hogy Annie-re bámuljon, teljesen nyilvánvaló volt, hogy sajnálta, hogy a kutyajelmez szégyenbélyegét egyáltalán szóba hozták az ő birodalmában. A hallban Mullen jött lefelé, és megeresztett egy kutyaüvöltést. Annie megpróbálta visszafogni magát, hogy ne csikorgassa a fogait. – Mindig mondtam, hogy bolhanyakörvet kellene viselned, Mullen – vágott vissza, és elhúzódott a pulttól, Stokes-tól és Myrontól. – Lefelé csúszol, Broussard felelte a férfi ujjongva, miközben a pultra tette a műanyag csészéjét, ami csordultig teli volt valami részeg által adományozott, a labor számára levett folyadékkal. Belekóstoltál mostanában a bűnügyekbe? Esetleg ezzel leöblítheted! Annie ásított, miközben előhúzott egy bizonyítékos kartont, és elkezdte kitölteni. – Ébressz fel, ha valami eredeti jut az eszedbe. Tartozik ez a vizelet valakihez, vagy csak azért jöttél le, hogy elkápráztass engem? Mivel megint legyőzték, szárazon a tényekre szorítkozva csak ennyit mondott: – Ross Leighton. Egy újabb öt Martinis vacsora a Wisteria Klubban. De te őt is lepipálod, nem igaz, Broussard? Aki Wild Turkey-t szopogat munka előtt! A toll megállt Annie kezében. Felemelte a fejét. – Az egész hazugság, és ezt te is jól tudod! Mullen megvonta a vállát. – Azt tudom, hogy mit láttam abban a dzsipben szombat reggel. – Azt tudhatod, amit beletettél a kocsimba szombat reggel. – Azt tudom, hogy a seriff elparancsolt a szolgálatból, én pedig még mindig ott vagyok – felelte a férfi önelégülten, felvillantva ronda sárgás fogait. A pultra támaszkodott, és behajolt mögé, aljas menyéttekintetet vetve Annie-re. – Milyen tanú leszel Fourcade ellen? – suttogta. – Úgy hallottam, azon az éjszakán is ittál! Annie visszanyelte, amit mondott volna mindene. Ivott egyet vacsora előtt aznap éjjel az Isabeau-ban. És egy pohár bort az étel mellé. A Laveau-béli csapos tanúsíthatja, hogy a bárban volt. Lehet, hogy nem emlékszik arra, hogy kiszolgálta-e Annie-t. Lehet, hogy valakinek megéri, hogy a férfi ne emlékezzen pontosan. Kétségtelen, hogy józan volt aznap este, de Fourcade ügyvédje burkoltan sejteti majd, hogy esetleg nem volt az. Hogy ez mit jelentene az ügy szempontjából, az kétséges: hogy az ő hírnevének mit jelentene, az nyilvánvaló. Erőltetetten elmosolyodott. – Hát, Mullen, nem hittem volna, hogy ilyen okos vagy. Hadd rázzam meg a kezed. Mikor kinyújtotta a kezét, a kézfejének a hátával hozzáért a műanyag csészéhez, aminek lebillent a teteje, és Ross Leighton vizelete végigfolyt Mullen nadrágjának elején. Az úgy ugrott hátra, mint egy leforrázott kutya. – Te büdös kurva! – Nézzék – mondta Annie hangosan, és hirtelen eltüntette a csészét , Mullen összecsinálta a nadrágja elejét! A csarnokban négy ember bámult rájuk. Az egyik irodából kidugta a fejét egy titkárnő. Mullen rémülten nézett rájuk. – Ő tette! – mondta. – Hát, jó kis trükk lett volna – felelte Annie –, de ahhoz kellett volna valami csővezeték. Ők tudják, hogy mit látnak, Mullen!

Düh torzította el a férfi arcvonásait. Vékony ajka megfeszült, ettől akkorának látszottak a fogai, mint egy lóé. – Ezért még megfizetsz, Broussard! – Igen? És mit teszel? Egy újabb vödör disznóbelet öntesz a lépcsőmre? – Micsoda? Fogalmam sincs, miről beszélsz! Megbuggyantál, Broussard? Hooker vágott át a szájtátók hadán. – Mullen, mi a fenét csinál? Levizelte magát? – Nem! – Jézusom, tisztítsa fel, és öltözzön át! – Na, ez felejthetetlen; mi, Mullen?! – kiabált oda valaki a csarnokból. – Broussard csinálta! – dohogott Mullen, és dühbe gurult a nevetés hallatán. – Neki kellene összetakarítania! Annie megrázta a fejét. – Nem az én dolgom. A te oldaladon van az egész, Mr. Posztosrendőr. Én itt vagyok ezen az oldalon, mint Myron szerény asszisztense. Az említett egy király méltóságával nézett fel a papírokból. – Mr. Myron. Annie számára hamar nyilvánvalóvá vált, hogy kevés előnye van annak, ha az ember a nyilvántartóban dolgozik. Az egyetlen pozitív dolog, ami az egész nap folyamán történt, az egy fax érkezése volt, ami New Ibreriából jött, a laborból: azoknak a maradványoknak az előzetes vizsgálati eredménye, amelyeket a lépcsőjére öntöttek vasárnap este. Egyetlen nyomozót sem bíztak meg az üggyel, ami azt jelentette, hogy azért érkezett a fax az iktatóba, hogy továbbküldjék a helyettes megbízottnak. Azzal, hogy ő történetesen éppen ott volt, amikor a fax kigördült a gépből, Annie elkerülhette, hogy kapcsolatba kelljen lépnie Pitre-rel. Visszatartotta a lélegzetét, miközben olvasta a jelentést, mintha csak a szavak ereje visszahozhatta volna a szagot. Lelki szemei előtt megjelent az egész jelenet: a csepegő vér, a vérrel áztatott belek girlandja, a Fanchon és Sos miatt érzett rémület. Az előzetes jelentésben az állt, hogy a belső szervek egy disznótól származtak. A hírre csak kissé könnyebbült meg. A labor azt nem tudta megmondani, hogy honnan származtak a belsőségek. Mindennap ölnek disznókat Dél-Louisianában. A hentesboltok a disznónak minden részét árusítják azok számára, akik saját maguk készítik el a kolbászt. Ezekről senki nem vezetett feljegyzéseket. És azt sem tudta megmondani a labor, hogy ki öntötte a beleket a lépcsőre. Ha nem Mullen volt, akkor kicsoda? Volt az egésznek valami köze ahhoz, hogy ő szimatolgat Pam meggyilkolása ügyében? Van Pam halálának valami köze Lindsay Faulkner megtámadásához? Az egyik kérdés hozta a másikat, az egy újabbat, vég nélkül.

Késő délutánra Lindsay Faulkner állapotát kritikusnak, de stabilnak minősítették. Koponyatörést szenvedett, sok arccsontja is eltört, rengeteg zúzódás volt rajta, sokkos állapotban volt, és nem nyerte vissza az öntudatát. Az orvosok azon vitáztak, hogy szállítható állapotban van-e ahhoz, hogy átvigyék a Kegyelmes Miasszonyunk-ból a Lourdes-i Miasszonyunkba, Lafayette-be. Amíg eldöntik, hogy a Szent Szűz melyik jelenése tenne nagyobb csodát vele, Faulkner a Kegyelmes Miasszonyunk intenzív osztályán marad. A támadásról szóló hírek elérték a közvéleményt. A seriff összehívott egy sajtókonferenciát ötre. Mendemondák szállingóztak az osztályon arról, hogy egy különleges egységet állítanak fel, hogy annak segítségével lecsillapítsák a pánikba esett lakosságot. Mivel kevés nyom akadt, nem sok mindenre tudtak összpontosítani, de a talajt a környéken újra meg újra átszitálták, hogy a végén szinte por lett belőle. Ha eddig Stokes – aki az alkalmi különítmény vezetője lett – még nem ellenőrizte le, hogy az államiaknál kik azok a szexuális indíttatású bűnözők, akiket nemrégen engedtek szabadon, illetve ha még nem vetette össze a Nemzeti Bűnügyi Információs központ adattárat az ismert

bűnelkövetők listájával, akkor az perceken belül megtörténik. Az áldozatok ismerőseit újra kikérdezik, azzal a céllal, hogy valami nyomra leljenek, valami kapcsolatot találjanak azok között a nők között, akiket megerőszakoltak. Miközben Annie ott ült az ideiglenes íróasztala mellett az iktatóban, irigyelni kezdte azokat az embereket, akik a különleges egység tagjai lehettek. Ez olyasféle munka volt, amire ő vágyott, de, hacsak nem fordul meg a szerencséje az osztályon, még a pokol is befagy, mielőtt Noblier kinevezné őt nyomozóvá. Ha lezárnák a Bichon-ügyet, az nagymértékben elősegítené az előmenetelét. De ha valaki is megtudná, hogy ő saját szakállára nyomoz – és főleg, hogy kivel nyomoz együtt –, akkor a karrierjének annyi lenne. Ezen gondolkodott, miközben Myron vonakodva elhagyta őrhelyét, hogy megejtse mindennapos délutáni sétáját a férfivécébe. Mit fog tenni, ha valami bizonyítékra talál, Annie ezen morfondírozott. Kinek mesélje el Renard nyilvánvaló vonzódását őiránta? Ha Lindsay Faulkner hasznos információval szolgált volna, hová fordulhatott volna vele? Stokes nem akarja őt látni az ügy közelében, és ha Annie bármi hasznos információval látná is el, biztos, hogy a férfi a saját eredményeként tálalná. Ha A. J.– hez fordulna, akkor átugraná a ranglétrát, méghozzá olyan módon, amivel nem nagyon nyerne jó pontokat senkinél a főügyészi iroda dolgozóin kívül. És ha bármivel, amire rájött, a seriffhez fordulna, és kockáztatná, hogy az méregbe gurul, mert ő átlépett bizonyos határokat? Vagy lehet, hogy Fourcade próbálja meg a saját karrierjét egyengetni, és őt cserbenhagyja? Lehet, hogy a csók is ezért volt. Minél közelebb tudja őt magához édesgetni a férfi, annál könnyebben tudja majd elhajítani, amikor megkapta, amit akart. Szórakozottan firkálgatott a jegyzettömbjébe, miközben az agya a lehetőségeken járt. Kihasználta Myron távollétét, és előkeresett néhány, a Bichon-üggyel kapcsolatos aktát: Renard első vallomását, ahol is előadta az alibijéről szóló, nem igazán hihető történetet, amihez nem tudott felmutatni egyetlen szemtanút sem. Szavai nyomán Fourcade elindult, hogy felkutassa a szamaritánus fantom autóst, most pedig Renard őt próbálja meg rávenni ugyanerre a hiábavaló kutatásra. Annie szerint azért, hogy kipróbálja, mennyire számíthat rá. Renard úgy képzelte, hogy egy megmentő jött a segítségére, hogy kirántsa az életét a pokol karmaiból – vagy az Angola büntetőintézetből. Nem mintha a kettő között nagy különbség lett volna. Mr. Renard azt állítja, hogy az autós egy sötétszínű platóskocsival volt, aminek nem tudta meghatározni a típusát. Louisianai rendszáma volt, amiben valószínűleg szerepelt az F és a J betű. F. J. Annie meglátta, hogy többször is lefirkálta a két betűt a jegyzettömbjébe. Fourcade többször is lefuttatta ezt a töredékinfomiációt a nyilvántartáson, de semmi eredmény. F. J. Annie a J betűből egy horgot rajzolt, és egy kidülledt szemű halat rajzolt rá, és a pikkelyekbe beleírta a szót: szemtanú. Renard nem hitte el, hogy Fourcade kezdett volna valamit az információval, de arra nem gondolt, hogy a saját ügyvédje se tudta számára felkutatni az alibijéhez szükséges szemtanút. Mit képzel, Annie mit tud tenni, amikor senki más nem tudott eredményt felmutatni? Megvastagította az F betű vízszintes vonalait, és az aljára is rajzolt egyet. E. E. Kicsit kihúzta magát ültében. Renard azt mondta, hogy már este volt, és hogy a kocsi saras volt. Könnyű lenne megereszteni egy telefonhívást a rendszámnyilvántartóba. Ezzel egy kis morzsát juttathat Renardnak, hogy jobban bízzon benne. A kérését beterjesztheti Fourcade nevében, a faxot egyenesen ide, a nyilvántartóba kérheti, és senki nem fogja megtudni. A sálra gondolt, ami az asztalán feküdt otthon, és arra a férfira, aki vasárnap este az árnyékban állt. Emlékeztette magát arra, hogy kivel van dolga. Egy megvádolt férfival, aki valószínűleg gyilkos. Donnie Bichonnak lehetett indítéka, és a három erőszak magán viselte a Pam Bichon meggyilkolásával való hátborzongató hasonlatosságot, az ügy körül zavarossá vált minden, de Renard Pammel szembeni megszállottsága tény maradt. Marcus Renard odavolt Pamért, és a nő visszautasította, most pedig halott. Felhívta a rendszámnyilvántartót, és pillanatokkal azelőtt fejezte be a telefonálást, hogy Myron visszatért zarándokútjárói a U. S. News&World Report legújabb számával.

A műszak végére Annie-nek volt egy csomó papírja, és egy kiadós fejfájása, mert megerőltette a szemét. És volt két leeresztett abroncsa a kocsiján. A szelepeket levágták. Senki nem látott semmit. Írd és mondd: senki nem látta Mullent, miközben kivitelezte a bosszúját. Annie felhívta Meyette szervizét, és ott azt mondták neki, hogy egy óránál korábban senkit nem tudnak küldeni a segítségére. Meleg délután volt, sőt fülledt, kint az öböl felelt már készülődött a vihar. Annie végigsétált a vízpart mentén futó gyalogösvényen. Tudta, hogy a tömeg már gyülekezik a Noblier által tartott sajtókonferenciára, de nem akart részese lenni. Valószínűnek tartotta, hogy a seriff kihagyja a nevét a Faulkner elleni támadással kapcsolatos hírekből. A főnöke nem szeretné, ha a sajtó nagyobb érdeklődést mutatna őiránta, mint amennyit már eddig is kapott. Noblier azt teszi, amiről úgy gondolja, hogy a legjobb az osztálynak és az embereinek, és ha ez azzal jár, hogy kissé el kell ferdíteni az igazságot, vagy el kell hallgatni valamit, akkor a pokolba az igazsággal. És ki vagyok én, hogy kritizálni merek bárkit is? – gondolta Annie, és megállt a Bayou Ingatlanközvetítővel szemben. A cél szentesíti az eszközt amíg a cél az emberiséget szolgálja, vagy saját magadat, vagy valakit, akit szeretsz, vagy esetleg valami magasabb rendű célt. Azt várta, hogy egy ZÁRVA táblát fog találni az ablakban, de látta, hogy a recepciós a pultnál dolgozik. A nő várakozásteljesen felnézett, mikor Annie besétált, és elkezdett csilingelni a harang az érkezését üdvözölve. – Nem rossz hírekkel jön, ugye? – kérdezte a nő, és elsápadt. – A kórház hívott volna. Épp most beszéltem … ó Jézusom… Az utolsó szavakat úgy préselte ki magából, olyan hatása volt, mint amikor egy léggömbből kijön az utolsó csepp levegő is. A nő az ötvenes éveiben járt, szürkés-szőke haja lakkozott páncélként borult a fejére. Jólöltözött volt, a körmei kifestve, igazi arany ékszert viselt. Az asztalon álló felirat szerint GRACE IRVINE-nek hívták. – Nem – felelte Annie, mikor rájött, hogy az egyenruha ijesztette meg a nőt. – Semmi új hírrel nem szolgálhatok. A legutóbbi híreim szerint semmi változás. – Jó – mondta Grace megkönnyebbülve. – Semmi változás. Nekem is ezt mondták. Ó, Istenem! Nagyon megijesztett. – Sajnálom – mondta Annie, és leült az asztal melletti székre. – Meglepődtem, hogy nyitva találom az irodát. – Nos, nem értesültünk arról, hogy mi történt, egészen majdnem délig. Persze, aggódtam, mikor Lindsay nem jelent meg a szokott időben, de azt hittem, hogy egy előre nem tervezett találkozója van valamelyik ügyféllel. Ezt tesszük. Ésszerű magyarázatokat keresünk. Még Pam halála után is… Kitört, és egy zsebkendőt szorított a szája elé, könnyek bukkantak elő a szeméből. – Nem hiszem el, hogy ez történik – suttogta. – Megpróbáltam felhívni a mobilján. Próbáltam otthon. Végül kimentem, és ott találtam a rendőröket és a sárga szalagot az ajtó előtt. Megrázta a fejét, hogy nem találja a szavakat. Egy átlagember számára, ha egy bűntény helyszínére kerül, az olyan, mintha egy másik világba csöppent volna. – Nyitva tartottam, mert nem tudtam, mi mást tehetnék. Nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy csak otthon üljek, vagy abban a szörnyű kórházi váróban. A telefon csengett és csengett. Le kellett mondani az előre megbeszélt találkozókat, fel kellett hívnom Lindsay családját… Úgy éreztem, maradnom kell. – Régóta ismeri Lindsay-t? – Pamet ismertem egész életében. Az anyja a másod-unokatestvérem lánya a Chandler-részről. Azóta ismerem Lindsay-t, mióta a lányok főiskolára jártak. Kedves lányok, mindketten. Ők istápolgattak engem, felvettek ide, miután a férjem meghalt tavaly. Azt mondták, hogy kell valamit kezdenem az időmmel, nem gyászolhatok állandóan, és igazuk is lett. – Tett egy mozdulatot az asztalon heverő könyvek felé. – Tanulok, hogy megszerezzem a jogosítványt. Azon is gondolkodom, hogy esetleg megveszem Pam üzletrészét Donnie-tól. Elfordította az arcát, hogy egy kicsit összeszedje magát, és megtörölgette a szeme sarkát egy zsebkendővel.

– Sajnálom – kért bocsánatot. – Össze vagyok zavarodva. Mit tehetek önért? Az ügyön dolgozik? – Úgy valahogy – felelte Annie. – Én találtam meg Lindsay-t ma reggel. Hagyott egy üzenetet a rögzítőmön tegnap este, hogy akar valamit mondani Pam ügyével kapcsolatban. Nem mondta esetleg magának, hogy mi lett volna az? – Ó, nem. Attól tartok, nem. Tegnap bolondokháza volt itt. Lindsay-nek rengeteg találkozója volt reggel. Aztán Donnie bukkant fel váratlanul, és kissé összekaptak az üzlet miatt, meg minden. Soha nem jöttek ki jól egymással, tudja. Aztán megérkezett az új jegyzék. Délután el kellett mennem az unokám iskolájába. Másodikos a Szent Szívben. Érdekes módon pont az egyenruhás testületek napját ünnepelték. Vau kutya is ott volt. A nagyszülőket is meghívták, hogy vegyenek részt az ünneplésen. – Hallom, hogy nagyon népszerű a dolog – jegyezte meg Annie szenvtelenül. – Hogy őszinte legyek, én meglehetősen furcsának találom. Na, mindegy. Szóval Lindsay meg én nem is nagyon tudtunk tegnap szót váltani. Tudtam, hogy jár az eszében valami, de azt hittem, elmondta annak a nyomozónak. Tőle kellene megkérdeznie. – A… – a szó megakadt Annie torkában. – Kicsodától? Melyik nyomozótól? – Stokes nyomozótól – mondta Grace Irvine. – Találkozott vele az ebédszünetben.

29 A

Mouton olyan hely volt, ahová kevés férfi lépett be fegyver vagy kés nélkül. A Bayou Noir partján, Luck-tól délre állt, cölöpökön, és a vadorzók, tolvajok és azok kedvelt helye volt, akik a társadalom szélére szorultak. Akik bajt kerestek, azok a Moutont látogatták, ahol szinte bármit meg leheteti kapni jó áron, és senki nem kérdezett semmit. Ez utóbbi miatt ment oda Nick egy kedd délután. Semmi kedve nem volt a Voodoo Lounge-hoz, és nem akarta, hogy bárki is hátba lapogassa, vagy kifejezze semmitmondó együttérzését a helyzete miatt. Whiskyt kívánt, de megelégedett egy sörrel, és várta Stokes felbukkanását. Éjfélkor feltápászkodott az ágyból, és rávette magát, hogy elvégezze a tai chi mozdulatokat, minden egyes fájó izommozdulatra koncentrálva, és megpróbálva az elméje erejének segítségével elűzni a fájdalmat. Az egész feladat gyötrő és kimerítő volt, de megérte, hogy a végén egy megtisztult énnek lehetett a tudatában. Most éles volt az elméje, az idegei megfeszültek, mint a rugók, miközben dédelgette a sört a kezében, hátát a falnak vetve. Néhány fickó biliárdozott a terem túlfelében, és egy törzsvendég prosti körözött körülöttük miniszoknyában, és a mellét kiemelő melltartóban. Két mocsárlakó ült még a közelben egy asztalnál, történeteket mesélve egymásnak, Jaxt iddogálva. John Lee Hooker nyögdécselt a zenegépből, deltavidéki blues zene egy déli kocsmában. A hátsó szobában tiltott szerencsejáték folyt, és a színes tévé egy lóverseny képeit ontotta a vendégekre. A csapos úgy nézett ki, mint Paul Prudhomme ördögi ikertestvére. Gyanakodva méregette Nicket. Nick lassan belekortyolt a sörébe, és azon gondolkodott, hogy vajon miért, azért-e, mert zsaru, vagy azért-e, mert bajt kavarhat. Tudta, hogy úgy néz ki, mint aki bajt csinál – amit senki nem akar, és senki nem lát szívesen –, az arca teli van vágásokkal és horzsolásokkal, a Ruger agya kikandikál nyitott dzsekije mögül. Magán hagyta foncsorozott napszemüvegét, annak ellenére, hogy a kocsmában félhomály uralkodott. Az egyik mocsárlakó hátratolta a székét és felállt, közben megvakarta a mellét, amin egy fekete póló feszült, rajta egy óriási középső ujjal. Egy koszos, piros sapka volt hátratolva a fején, a karimája egy fordított U-betűt formált a szeme fölött, ami túl kicsinek tűnt csontos arcában. Nick figyelte, ahogy közeledett, egy kissé előrecsúszott a székben, ugrásra készen. Ha más előnnyel nem is járt, de a DiMonti gorillái által elszenvedett verés legalább felébresztette túlélési ösztönét. – A haverom és én fogadást kötöttünk – mondta a mocsárlakó, és egyik lábáról a másikra állt. – Szerintem maga az a zsaru, aki a szart is kiverte abból a gyilkosból, Renardból. Nick nem szólt semmit, egy nagyot szívott a cigarettájából, és az orrán keresztül kiengedte a füstöt. – Maga az, ugye? Láttam magát a tévében. Hadd rázzam meg a kezét, ember! – Közelebb lépett, és öklével kissé megütötte Nick karját, mint egy öreg haver, mintha az, hogy a tévében látta őt, az valamiféle kapocs lenne kettejük között. – Maga egy kibaszott hős! – Összetéveszt valakivel – mondta Nick nyugodtan. – Az nem lehet! Maga az! Gyerünk, haver, rázzon velem kezet! Tíz dolcsit tettem rá. – Újra beleöklözött Nick karjába, és rávillantotta rossz fogait. – Azt mondom, hagyniuk kellett volna, hogy

örökre eltüntesse azt a seggfejet erről a világról. Igazságszolgáltatás Li'l Bayou módra. Megspórolhatott volna az adófizetőknek egy kis pénzt! Mozdult, hogy még egyet barátságosan beleöklözzön Nickbe. De az elkapta az öklét, felállt a székből, és úgy kicsavarta a férfi kezét, hogy az kénytelen volt a durva palánkfal felé fordulni. – Nem szeretem, ha hozzám érnek – mondta halkan, a szája csak centikre volt újdonsült barátja fülétől. – Én nem hiszek az idegenek közötti nemtörődöm bizalmaskodásban, és mi idegenek vagyunk egymásnak. Nem vagyok a barátja, és az biztos, hogy senkinek nem vagyok a hőse. Látja már, mekkorát tévedett? A mocsárlakó megpróbált bólintani, közben beledörzsölte az arcát az érdes falba. – Hé, hé, sajnálom, oké? Ne kapja föl a vizet – mormolta a szája sarkából, miközben nyál fröccsent az arcára. – De, tudja, igenis felkapom, és pont emiatt érzem úgy, hogy a bocsánatkérés hatástalan, és egy hamis logika terméke. A szeme sarkából Nick látta, hogy a csapos figyeli, és az egyik keze a bárpult alatt van. A szúnyoghálós ajtó becsapódott, a hang úgy csattant, mint egy puskalövés. A mocsárlakó haverja felkelt a székről, de nem jött közelebb. – Most pedig kérdezze meg magától – morogta Nick – , hogy a haverja tíz dollárját választja-e, amit majd az orvosra költ, vagy pedig szegényebben ugyan, de bölcsebben sétál ki innen. – Jézusom, Nicky – hangzott fel Stokes hangja a terem túlsó végéből, amit lábdobogás nyomatékosított a deszkaborítású padlón. – Tíz percre sem hagyhatlak magadra? Ha ezt így folytatod, akkor ahhoz is engedélyt kell kérned, hogy közterületre léphess. Nick mellett termett, a fejét csóválva. – Mit csinált veled? Hozzád ért? Hozzáért? – fordult a mocsárlakóhoz. – Ember, mit képzelt? Vigyázzon, mit csinál! A legutóbbi ember, aki hozzáért, most egy szívószálon keresztül kapja az ebédjét. Hátralökte a kalapját, és megvakarta a fejét. – Én mondom neked, Nicky, az emberiségtől elválaszthatatlan a hülyeség, és ettől úgy érzem, fel kell adnom a reményt, hogy úgy tekinthessek a világra, mint egy normális helyre. Akarsz egy italt? Nekem szükségem van egyre. Nick hátralépett a mocsárlakótól, felindulása kissé alábbhagyott, helyette elöntötte a saját maga iránt érzett csalódottság. – Sajnálom, elveszítettem a hidegvérem – mondta, és keserűen elmosolyodott azon, hogy ellentmond önmagának. – Látja, szart sem ér. Megdörzsölve az arcát, a mocsárlakó visszabotorkált a haverjához. A páros otthagyta az asztalát, és a bár távolabbi végébe költözött. – Nem nagyon jössz ki jól másokkal, Nicky – panaszkodott Stokes, és kihúzott egy széket az asztaltól, megfordította, és lovagló ülésben rátelepedett. – Hol tanultad a viselkedés szabályait, egy javítóintézetben? Nick nem vett róla tudomást. Kirázott egy cigarettát a dobozból, meggyújtotta, szüksége volt arra, hogy lenyugodjon, és az utolsó energianyalábokat is kiégesse magából. Nyugalom. Önuralom. Összpontosítás. Egy darabig birtokában volt ezeknek, de aztán kicsúsztak az irányítása alól, mint a kötél a nedves kézből. – Mi történt az arcoddal? Belefutottál egy féltékeny férjbe? – Félbeszakítottam egy üzleti megbeszélést. Mr. DiMonti kifogást emelt. Stokes szemöldöke felszaladt. – Vic „a Seggdugasz” DiMonti? Az okostojás? – Ismered? – kérdezte Nick. – Hallottam róla. Jézusom, Nicky, te aztán paranoiás gazember vagy. Először azt hiszed, hogy átejtettelek. Most azt képzeled, hogy együttműködöm az alvilággal. És itt vagyok; én vagyok az

egyedüli barátod ezen az elmaradott helyen. Nekem lehetne komplexusom. – Szomorúan rázta a fejét. – Te éltél New Orleans-ban, nem én. Mi van veled és DiMontival? – Elmentem, hogy meglátogassam Duval Marcotte-ot. Marcotte az ingatlanüzletben utazik. DiMontinak van egy építőipari cége. Donnie Bichon most nagy hirtelen el akarja adni a Bayou Ingatlanügynökségben lévő részét. A cég tulajdonában van egy jó csomó ingatlan, amit még Pam „vett” a Bichon Bayou Developmenttől, hogy kihúzzák Donnie-t a csávából, és megmentsék a csődtől. És most hallom, hogy Lindsay Faulknert, a Bayou Ingatlanügynökség tulajdonosát megtámadták a múlt éjjel. – Megerőszakolták. Valószínűleg ugyanaz a fickó tette, aki a másik kettőt is elintézte – felelte Stokes, és intett, hogy felhívja a csapos figyelmét. – Ez egy eléggé nehéz ügy, ezzel a beindult fütyivel. Ez nem a maffia műve volt, az ég szerelmére. Neked a CIA-nél lenne a helyed, Nicky. Imádnák, ahogy az agyad jár. – Nem akarom maffia-ügyként kezelni, csak nem szeretem a véletlen egybeeséseket, annyi az egész. Beszéltél Donnie-val? A másik bólintott, és újra a bár felé pillantott. – A fenébe, elijesztetted a csapost. Most boldog vagy? – morogta, és jelentőségteljesen Nick félig telt üvegére pillantott. – Megiszod azt? Meghalok egy kortyért, ember! – Mit mondott, hogy tisztára mossa magát? – Azt, hogy azt kívánja, bárcsak sose hallott volna a Partout kerület Seriff Hivataláról. Azt állítja, hogy tízig mindenféle papírmunkát végzett, aztán beugrott a Voodoo Lounge-ba néhány italra, majd hazament, egyedül. – Két óriási korttyal lenyelte a sört. – Mondtam neki, hogy kellene szereznie egy tartósabb kapcsolatot Az a fickó tiszta, még ha nem is tudja senki megerősíteni az alibijét. Tudod, mit mondok. De mindenesetre körülbelül annyira érett, mint egy főiskolás kölyök. Nézd meg, mit művelt, csak hogy csóválhassa a farkát. Pam egy jó nő volt, és hozzá még pénze is volt, és mit csinált vele? Csak gondot okozott neki. Különben is, miért rágódsz még mindig ezen a csonton? – kérdezte, és kérdés nélkül vett egy cigarettát az asztalon lévő pakliból. – Az a fickó kifizette érted az óvadékot, mutathatnál egy icipici hálát iránta. Mindenáron valami mumus által vezetett összeesküvésbe akarod belerángatni. – Csak nem szeretem, ha a dolgok egybecsengenek. – Renard intézte el Pamet. Te is tudod, és én is tudom, haver. – A többi csak kellemetlen melléktermék – mondta Nick, és végre leült a székére. – Mi mást kezdhetnék az időmmel? – Eredj horgászni. Keress egy jó numerát. Kezdj el golfozni. Keress egy numerát. Én főleg azt tenném, ha a helyedben volnék. Szükséged van rá, cimbora. A rugóid túl feszesek, és ez tény. Ezért mész neki minden embernek. Megnézte az óráját, és hátradőlt. A helyiség kezdett megtelni, ahogy lassan estébe fordult a nap. Egy pincérnő került elő valahonnan a hátsó szobából. Szőkére festett loknikat és Miamiból, a Hooterstől származó fehér topot viselt. Stokes rávillantott egy csábos mosolyt. – Két Jaxet, szivi, és még valamit, amid van. A lány ravasz mórikálással közelebb hajolt, és átnyúlt Stokes előtt az üres üvegért, közelebbi betekintést engedve a dekoltázsába. Stokes felmordult, mint valami tigris, miközben a nő elment. A helyiség túloldalán az egyik motoros fickó, akinek JUNIOR volt farmermellényének mellzsebére varrva, morcosan nézett fel a biliárdjátékból. Stokes egyik szeme a pincérnőn volt. – Kellek neki. Itt forduljak fel, ha nem igaz. – Jó nagy borravaló kell neki. – Pesszimista vagy, Nick. Mindig az történik, ha az ember minden átkozott dolog rejtett jelentését firtatja. Így csalódottságra vagy ítélve, érted, mit beszélek? Csak a külcsínt figyeld. Az élet sokkal egyszerűbb lesz. – Mint Faulkner megerőszakolása esetében? – kérdezte Nick. – Azt hiszed, hogy beleillik a képbe, mert így egyszerűbb, ugye Chaz? Stokes mérgesen nézett rá.

– Azért gondolom így, mert ez tény. – Semmi különbséget nem talált az orvos szakértő ez és a másik kettő eset között? – Vannak kis különbségek, mert Faulkner meghallotta a támadóját. De minden más passzol. Pont olyan kegyetlen és tiszta munka volt, mint a másik kettő esetében. A fickónak valószínűleg kilométerhosszú priusza van. Telefonáltam az államiaknak, hátha van valamilyük. – Miért pont ő? Miért Faulkner? – Miért ne? Csinos nő, egyedül lakik. Lehet, hogy a férfi nem sejtette, hogy kemény dió. Nick kipislantott a napszemüvege kerete fölött. – Veled se feküdt le, mi? Ez a környék teli van leszbikusokkal. – Hé, annak nevezem, aminek látom őket. Valaki átkapcsolta a tévét egy Lafayette-en kívüli adóra. A felirat szerint az adás élőben jött Bayou Breux-ből. Noblier húsos arca töltötte meg a képernyőt. Egy emelvény mögött állt, amit elbontottak a mikrofonok, és olyan boldogtalannak tűnt, mint a közismert macska, amelyik egy hintaszékekkel teli szobában rekedt. Sajtókonferencia, ahol átvitt értelemben minden hintaszék az ő farkát célozza meg. Nick a tévé felé intett. – Te miért nem vagy ott? Hallottam, hogy te lettél a különleges egység vezetője. – A pokolba is, én magam vagyok a különleges egység – morogta Chaz. – Én és Quinlain és még néhány ember: Mullen és Compton nappalra, és Degas meg Fortier éjjelre. Nagy eresztés. Quinlain megpróbálta bevonni a Bayou Breux-i rendőrséget, megkapni Z-Topot és Rivát. De nem ment. Úgy néz ki, Noblier és az ottani főnök miattad csatázik. A hivatalos visszautasítás szerint a nemi erőszakok mind a városhatáron kívül történtek. Ez a mi területünk, a mi esetünk és a mi különítményünk. – Megrázta a fejét, és előhúzott egy cigarettát. Minden csak a show kedvéért megy, haver. Semmink nincs, amin el lehet indulni. Minden csak azért van, hogy a közember biztonságban érezze magát. – Tényleg, hogy lehet az, hogy te nem vagy ott, hogy megnyugtasd az összes egyedülálló nőt, Hollywood? – Francba, de utálom ezt az egész médiaügyet – mondta. – Egy csapat fazon hülye kérdésekkel traktál. Kösz, inkább kihagyom. Már így is eléggé fáj a fejem. De találd ki, hogy ki jelentette be, hogy Faulknerrel mi történt? – kérdezte fájdalmas képpel. – Broussard. És mit gondolsz, mit csinált ott? Nick vállat vont, mutatva, hogy nem érdekli a dolog. Az érdeklődését a motorosok kötötték le. Az, amelyiket Juniornak hívtak, úgy nézett ki, mint egy vörös szakállas, álló fagyasztószekrény. Egy Árja Testvériség tetoválás volt a jobb bicepszén. Hüllőszemekkel bámult Stokesra. – Azt állítja, hogy házat akar venni. Jó, rendben, elhiszem – jegyezte meg csúfondárosan. – Mindez csak véletlen egybeesés. Mint ahogy az is az volt, amikor felbukkant, mikor az a dolog történi közted és Renard között. – Megrázta a fejét, miközben egy újabb cigit vett. – Én mondom neked, ember, hogy az a bige nem hoz szerencsét. Mindig ott van, ahol nem kéne. Ha valami összeesküvést szeretnél, akkor csak eridj, és nézd meg, hogy miben sántikál. Tudod, mendemondák keringenek arról, hogy a helyettes államügyésszel, Doucettel kefél. Íme az összeesküvés. Junior közeledett feléjük a biliárdasztal felől, feltartóztatva a pincérnőt, magához véve a sört. Stokes káromkodott egyet az orra alatt, és felállt. – Hé, ember, ne piszkáld a sörömet! A fickó lebiggyesztette a száját. – Ha akarsz egy italt, dugd bele a fejed a vécékagylóba! Stokes szeme elkerekedett. – Van valami bajod azzal, hogy itt vagyok, Junior Seggfej? Úgy hiszed, hogy egy kissé barna vagyok ehhez a kocsmához? Junior belekortyolt a Jaxbe, és böffentett egyet. Átpillantott a válla felett a partnerére. – Ilyen baj történik, ha a négerek keverednek a fehér nőkkel. Stokes leengedte a vállát, és futásból nekilökte Juniort a biliárdasztalnak. Az kinyúlt a hátán, a fejét alaposan beütötte. Biliárdgolyók fröccsentek szét és koccantak egymásnak. A másik motoros

oldalra lépett, úgy tartotta a biliárdütőjét, mint egy baseballütőt, miközben Chaz előhúzta a jelvényét, és Junior képébe dugta. – Ez egy kissé világosabbá teszi a bőröm színét, seggfej?! – bömbölte. – Na és ez? Előhúzott egy kilencmilliméteres Glockot a pisztolytáskájából, és beledugta a csövét Junior bal orrlikába. – Úgy hiszed, hogy te vagy a felsőbbrendű faj, mi, te náci geci! Na és most mi a véleményed? – Keményen belevágott a motoros képébe a jelvényével, aztán az asztalra dobta, és megragadta a férfit az álla alatt. – Ne merészelj niggernek hívni! Nem vagyok nigger, te szaros kurvapecér! Csak próbálj meg niggernek nevezni, és szétlövöm azt a kibaszott fejed, és majd úgy állítom be, mintha megtámadtál volna egy rendőrt! Junior fuldokló hangot adott ki magából, az arca vörösebbé vált, mint a szakálla. Nick látta a vad dühöt Stokes szemében, és tudta, hogy közel van ahhoz, hogy elveszítse az önkontrollját. Meglepődve tapasztalta ezt most máson is. Lehet, hogy ők ketten nemcsak abban hasonlítanak egymásra, hogy mindketten nyomozók. Nick nekitámaszkodott a biliárdasztalnak, közelebb hajolt Junior kidülledt szeméhez, hogy a látókörébe kerüljön. – Látod, mit tesz az, ha az ember politikailag inkorrekt manapság, Junior? Az emberek ma már nem veszik olyan könnyen, ha piszkálják őket, mint régebben. Stokes hátrább lépett, Junior legördült az asztalról, és köhögni kezdett, kiköpve a slejmet a zöld posztóra. Stokes fújt egy nagyot, vágott egy grimaszt, és kicsit megrángatta a vállát, hogy elűzze belőle a feszültséget. – A fenébe, Nick, elrontottad a szórakozásomat! Nick megrázta a fejét, és elindult az ajtó felé. – És még te mondod, hogy őrült vagyok. Stokes egy vállrándítással elintézte a dolgot. – Hé, mit mondhatnék? Átlépett egy „határt”.

Annie a konyhaasztalnál ült, előtte egy kartondobozban egy kung pow csirke, beleszúrva egy villa. Jann Arden énekelt a háttérben. A „Living Under June” különös, intim dalszövege körülbelül fedte az ő saját helyzetét. Annak a személynek az érzéseit, aki betekintést nyer egy másikéba, és megérinti annak élete. Tényleg komolyan gondolta, hogy belefolyhat ebbe a nyomozásba, és lépésről lépésre haladhat anélkül, hogy észre vennék? Az emberek beszélnek egymással. Az ügy nyitott, és folyik a nyomozás. Stokes vitte, és persze, hogy beszélt Lindsay Faulknerrel. Lindsay pedig beszélt Annie-vel. Miért nem említette akkor ezt Stokesnak? Nem volt oka rá. – Talán csak az, hogy a karrierembe kerülhet – mormolta Annie. Ha Stokes mindezt elmondaná a seriffnek… Már attól görcsbe ugrott a gyomra, hogy elképzelte, mit mondana Noblier. Örökre eltemetnék abba az átkozott kutyajelmezbe. De Gus nem szegezett neki semmit a Faulkner elleni támadásról, mikor behívatta Annie-t az irodájába, és ez csak azt jelentette, hogy Stokes még nem hozta fel a dolgot… egyelőre. – Hookernek igaza volt – morogta Gus, és a szokásos rosszkedvű tekintettel méregette a lányt. – Úgy néz ki, hogy egy nagy adag szarra lelt, és akárhogy is kerülgeti, kénytelen belelépni. Hogy lehet az, hogy ott volt Lindsay Faulkner házában, Broussard? Annie kötötte magát ahhoz a hazugsághoz, amit Stokesnak is elmondott, és azon morfondírozott eléggé elkésve – , hogy ezzel nem állított-e csapdát saját magának. Semmi iromány nem található a Bayou Ingatlanközvetítőnél, ami alátámasztaná azt, amit mond. Mi van akkor, ha Stokes besétált az irodába, és elkérte az iratokat, amik nem is léteznek?

Mihelyt lesz rá ideje, foglalkoznia kell ezzel, hagyni magának visszavonulási lehetőséget, döntötte el, és félretolta az ételt. De inkább az idegesítette, hogy ha Stokes tisztában volt vele, hogy ő szimatol az ügyben, és nem akarná azt, hogy így tegyen, miért nem fordult a seriff-hez? Lehet, hogy Faulkner mégsem mondta el neki, hogy ők ketten találkoztak. Senki más nem tudhatott róla, amíg Stokes nem lép, illetve amíg Lindsay vissza nem nyeri az öntudatát. – Miért nem törődsz a saját dolgoddal, Annie? – kérdezte magától hangosan. Lenn az üzletben Stevie, az éjszakás megint a Féktelenül-t nézte, mély vággyal a szívében Sandra Bullock iránt. Az ütközések csattanása és a robbanások hangja ide is felhallatszott, mintha csak valamiféle kisebbfajta csata folyna lenn. Annie általában ki tudta csukni a zajokat, de ma este Fourcade csendes dolgozószobája után vágyott, ugyanakkor mégse akart elmenni. Szüksége volt egy szabad estére, egy kis időre, hogy kiszellőztesse a fejét, és alaposan megvizsgálja, hogy mibe is keveredett. Hogy mi jót hozhat neki. De mégis, szinte a saját akarata ellenére, azon gondolkodott, vajon mit csinálhat Fourcade. Annie még délben felhívta egy telefonfülkéből, és hagyott neki egy üzenetet Lindsay Faulknerről. De a férfi nem hívta vissza. Néha rettenetes látomásai voltak arról, hogy talán holtan hever a padlón, mert belső vérzése volt, de aztán elhessegette ezeket a gondolatokat. Nem ez volt az első alkalom, hogy Fourcade verést kapott. A férfi jobban tudta, mint ő, hogy mekkorák a sérülései. Az biztos, hogy nem úgy csókolt, mint aki a halálán van. Nem, inkább úgy csókolt, mint a vak, aki fényt észlel, mint az, aki vágyik arra, hogy egy másik lélekhez kapcsolódhasson, de nem tudja a módját. – Ne légy bolond! – mormolta Annie, és azokra a papírokra fordította a figyelmét, amiket Nicktől hozott haza előző este: a Pam Bichon zaklatásáról szóló jelentésekre, illetve azoknak a jelentéseknek a másolatára, amik a Bayou Breux-i rendőrségről származtak, és a nő irodájában történt furcsa eseményekről szóltak. Pam aggódott a saját és Josie biztonságáért. De a bejelentést felvett rendőrök túlzottnak találták a félelmeit. Következtetéseket vontak le a jelentésekben, és nem volt nehéz olvasni a sorok között. Úgy vélték, a nő túlreagálja a dolgokat, túloz, és csak rabolja a rendőrség idejét. Miért kellene félnie Marcus Renardtól? A férfi teljesen normálisnak és ártalmatlannak tűnt. Miért gondolja, hogy a férfi hívogatta, és ő lihegett bele a telefonjába? Milyen bizonyítéka volt, hogy Renard követte a Quail Run környékén este az árnyékban? Hogyan ijedhetett meg attól, hogy kapott egy selyemsálat egy ismeretlen imádójától? Libabőrös lett Annie karja. Tudta, hogy Pam számos apró ajándékot kapott Renardtól, de az egyetlen ajándék, amit a papírok vagy a hírek említettek, az egy nyaklánc volt, amin egy szív alakú függő volt. A nő születésnapjára próbált meg vele Renard kedveskedni, nem sokkal Pam halála előtt. Annie előhúzta azt a dossziét, amiben az újságkivágások voltak, és átnézte a tartalmát, kutatva az után a valami után, ami halványan megjelent emlékezetében. Egy cikk volt, a lafayette-i Daily Adviser-ből, amely nem sokkal Renard letartóztatása után íródott, és kifejezetten Pam születésnapjáról szólt, amikor is a nő besétált a Bowen&Briggs irodájába, az előző héten kapott ajándékokkal teli kartondobozzal a hóna alatt. A cikk szerint odavágta Renard elé a dobozt, dühösen kiabált vele, hogy hagyja őt békén, mert nem akarja, hogy bármi köze is legyen hozzá. Mindent visszaadott neki, amit addig kapott, és az ajándékok között volt egy selyemsál. Annie nem talált róla részletes leírást. A nyomozók próbáltak a visszautasított ajándékok nyomára bukkanni Renard hazában a házkutatás során, de sose találták meg őket, és úgy vélték, az egész nem olyan fontos. Hogy tarthatna bárki is egy gyönyörű selyemsálat egy zaklatás bizonyítékának? Émelygés tört rá Annie-re, mikor valami szöget ütött a fejében. Odanyúlt a dobozért, felemelte a sálat, végigfuttatta rajta az ujjait, a gondolatai száguldoztak. – Maga hasonlít rá, tudja – mondta Donnie, és a hangja furcsán álmodozó volt. – Az arcformája… a haja… a szája… – Maga beleillik az áldozat profiljába mondta Fourcade. – …maga toppant be az életébe, chère. Mintha csak így rendeltetett volna… Beleszerethetett magába.

Vajon Pam Bichon ugyanezt a sálat tartotta a kezében, és ugyanezt a furcsa nyugtalanságot érezte, mint amit most ő? Megszólalt a telefon, amitől rémületében majdnem leesett a székről. Félrehajította a kendőt, és bement a nappaliba. A gép a negyedik csengetésre vette fel, ő pedig hallotta saját magát, amint tanácsokat ad a hívónak. – Ha maga olyasvalaki, akivel tényleg beszélni akarhatok, hagyjon üzenetet a sípszó után. Ha maga egy riporter, ügynök, egy lihegő, egy rögeszmés vagy valaki, akinek a véleményére nem valószínű, hogy kíváncsi vagyok, ne is fáradjon. Úgyis letörlöm. A figyelmeztetés nem tántorított el senkit. A szalag már teli volt, mire hazaért. Az, hogy belekeveredett a Faulkner-ügybe, olyan könnyen szivárgott ki az osztályról, mint olaj egy sérüli hordóból. Amikor hazaért, három riporter várta az üzlet lépcsőjén. De nem riporter volt az, aki most kivárta a sípoló hangot. – Annie. Marcus vagyok. – Feszült volt a hangja. – Kérem, vissza tudna hívni? Valaki le akart lőni tegnap este. Annie felkapta a kagylót. – Itt vagyok. Mi történt? – Amit mondtam. Valaki rám lőtt, az ablakon keresztül. – Miért engem hív? Hívja a rendőrséget! – Megtettük. A rendőrök, akik kijöttek, azt mondták, hogy kár, hogy ilyen rosszul célzott a fickó. Kiszedték a golyót a falból, és elmentek. Szeretném, ha itt lenne valaki, és körülnézne. – És azt szeretné, ha ez a valaki én lennék? – Maga az egyetlen, aki törődik velem, Annie. Maga az egyetlen azon az átkozott osztályon, aki törődik azzal, hogy az igazság kiderüljön. Ha a többieken múlna, már hetekkel ezelőtt megetettek volna az alligátorokkal. Egy darabig nem szólt többet. Annie várt, nyugtalanság szorította össze a gyomrát, mint valami óriáskígyó. – Kérem, Annie, mondja azt, hogy idejön! Szükségem van magára! Kint az Atchafalayán villámlott és dörgött, mint egy távoli ágyútűz. A férfi akarta őt. Szüksége volt rá. Valószínűleg gyilkos. Nyakig belemászott az ügybe. Vett egy mély lélegzetet, és még mélyebbre bukott. – Nemsokára ott vagyok.

30 C

– sak ültünk, és kávéztunk, mint a kulturált emberek – mondta Doll, és úgy mutatott az étkezőasztal felé, mint egy idegenvezető – Aztán hirtelen betört azon az ajtón az üveg. Majdnem szívinfarktust kaptam! Nem olyasféle emberek vagyunk, akik fegyvert tartanak, vagy akik értenek hozzá. Ha belegondolok, hogy valaki belőtt az otthonunkba! Mivé fajult a világ! Ha belegondolok, hogy hittem az emberi jóságban! – Hol ültek? Melyik székeken? Doll szipogott. – A többi rendőr még csak meg se kérdezte. Én pont itt ültem, a szokásos helyemen – mondta, és az asztal végében álló székhez ment. – Victor pedig itt volt, ez az ő helye – mondta Marcus, és arra a székre mutatott, amelyik háttal volt az erkélyajtónak. Nevének említésére Victor megrázta a fejét, és az egyik tenyerét az asztalra csapta. Most az asztalfőn ült, hintázott a székkel, és megállás nélkül motyogott. – Ne most. Ne most. Nagyon vörös. Lépj ki. Lépj ki most! – Most napokig zavart lesz – mondta keserűen Doll. Marcus élesen nézett rá. – Kérlek, Anya. Mindannyian ki vagyunk borulva. Victornak pont annyi oka van rá, mint nekünk. És több, mint neked – akár meg is ölhették volna. Dollnak leesett az álla, mintha a fia megütötte volna. – Soha nem mondtam, hogy nem lehet kiborulva! Hogy merészelsz így beszélni velem egy vendég előtt! – Sajnálom, Anya. Bocsáss meg, hogy elragadott a hév. A modorom nem a régi. Valaki meg akart ölni nemrég. Annie megköszörülte a torkát, hogy magára hívja a figyelmet. – Hol ült? A férfi a betört üvegű ajtó felé sandított. Rengeteg rovar röpült be a lukon keresztül, és ott zöngicsélt a lámpabura körül. Szúnyogok pöttyözték mindenhol a plafont, mintha fekete tintapöttyökkel fröcskölték volna teli. – Nem voltam a szobában. – Nem ült a többiekkel, mikor a lövés eldördült? – Nem. Néhány pillanattal korábban kimentem. – Miért? – A fürdőszobába. Előtte kávét ittunk. – Van a birtokában kézifegyver vagy puska? – Természetesen nincs – felelte, és elpirult. – Nem tűrnék fegyvert ebben a házban – jegyezte meg Doll dacosan. – Azt se engedtem, hogy Marcusnak legyen játék pisztolya, mikor kicsi volt. Azok az erőszak mocskos eszközei, semmi több.

Az apjának voltak fegyverei – tette hozzá vádlón. – Mindegyiktől megszabadultam. Csak erőszakosságra csábítanak. – Ugye nem gondolja, hogy csak megrendeztem az egészet – mondta Marcus, és szilárdan Annie szemébe nézett. Annie hátat fordított nekik, és odament a falhoz, ahová a golyó beette magát a vastag rabicfalba. Olyan volt a nyom, mintha a rendőrök csákánnyal szedték volna ki a golyót. Mindenhol vakolat borította a padlót, itt-ott nagyobb darabok, és finom por állt mindenütt. A golyó jó harminc centivel az asztalnál ülők fejmagassága fölött fúródott bele a falba. Az egyik dolog, amit minden mesterlövésznek figyelembe kell venni, ha megcéloz valakit, az az, hogy a golyó, miközben kiröppen a csőből, kissé lefelé tart. Ahhoz, hogy oda csapódjon a golyó, ahová csapódott, a lesipuskásnak még magasabbra kellett céloznia. – Vagy nagyon gyenge lövő volt, aki ezt tette, vagy nem állt szándékában senkit sem eltalálni – mondta Annie. – Mit akar ezzel mondani? – kérdezte Doll. – Valaki ránk lőtt! Pontosan itt ültünk! – Észrevették valakit, aki a környéken lófrált korábban? – kérdezte Annie. – Ma vagy mostanában? – Halászok haladtak el az öbölben – felelte Doll, és egyik csontos kezével a nyílt víz felé intett, miközben a másikkal bő otthonkájának derekát igazgatta. – És azok a szörnyű riporterek is itt mászkáltak, bár nincs semmi mondanivalónk számukra. Azt csinálnak, amit akarnak. Soha nem láttam még ilyen udvariatlan népséget életemben. Volt olyan időszak, mikor ebben az országban az illem még jelentett valamit. Marcus szorosan lehunyta a szemét. – Anya, ne térj el a tárgytól! Annie-t nem érdekli, hogy mennyiben lazultak az udvariassági szabályok. Doll arca hol fehér volt, hol elpirult. Megfeszültek a vonásai, a bőre ráfeszült az arccsontjára és az inakra. – Nos, nagyon sajnálom, hogy a nézeteim nem fontosak a számodra, Marcus – mondta keményen. – Elnézést, ha úgy véled, hogy Annie nem óhajtja hallani, amit gondolok. – Biztos vagyok benne, hogy megrázó volt mindannyiuk számára mindaz, ami történt – jegyezte meg Annie diplomatikusan. – Maga csak ne bánjon velem leereszkedően! – csattant fel Doll. Egész testében remegett a dühtől. – Maga azt hiszi, hogy mi vagy bűnözők vagyunk, vagy bolondok. Maga se különb a többieknél! – Anya… – Vörös! Vörös! Ne! – sikoltotta Victor, és olyan gyorsan kezdett himbálózni, hogy a szék lábai felemelkedtek a padlótól. Újra meg újra rácsapott az asztal lapjára. – Ha azt hiszed, Marcus, hogy ezt a nőt érdekli, hogy mi lesz velünk, akkor bolond vagy. – Doll a másik fiához fordult. – Gyere, Victor. Lefekszel. Itt senkinek nincs szüksége ránk. – Ne most! Ne most! Nagyon vörös! – Victor hangja úgy hangzott, mint amikor a fém hasad. Összegömbölyödött, mikor az anyja megkocogtatta kifehéredett ízületű kezével a vállát. – Gyerünk, Victor! Victor Renard szipogva kiegyenesedett a székben, felállt, és hagyta, hogy az anyja betaszigálja a szobába.

Marcus lehorgasztotta a fejét, és a padlót bámulta, a düh és zavar színt csalt megtépázott arcára. – Hát, ez gyönyörű volt, nem? Egy újabb este a boldog Renard család életében. Sajnálom, Annie. Néha úgy hiszem, hogy az anyám legalább annyira nem tudja, mit kezdjen az érzelmeivel, mint Victor.

Annie nem tett erre megjegyzést. Számára sokkal használhatóbb látni, hogyan feslik fel a Renard család életének szövedéke, mint ha azt látná, hogy szorosan beburkolja őket saját önuralmuk. A teraszajtó felé indult a kitört üvegcserepek között lépkedve. – Szeretnék kint körülnézni. – Parancsoljon. Kinn a teraszon mélyet szippantott a friss levegőből, aminek rézszaga volt. A felhők mintha a fák csúcsát súrolták volna, duzzadtak voltak, teli esővel, amitől nemsokára megszabadulnak. – Csak hogy tisztázzuk a dolgokat – mondta Marcus – , az anyám soha nem hitt az emberi jóságban. Azt várja, hogy megjelenjen itt a füvön a lincselésre kész tömeg, és sose hagyja ki az alkalmat, hogy rámutasson, hogy ez az én hibám. Biztos vagyok benne, hogy titokban elégedett, a maga sajátos, kicsavart módján. – Nem azért jöttem, hogy az anyjáról beszélgessünk, Mr. Renard. – Kérem, hívjon Marcusnak. – A házból kiszűrődő fény kissé meglágyította és leárnyékolta a sérüléseit és az öltéseket. Most, hogy lelohadt az arca, már nem tűnt groteszknek, inkább semmitmondónak. Nem látszott veszélyesnek, hanem inkább szánalmasnak. Annie felé fordult. – Kérem, Annie. Szükségem van arra, hogy legalább úgy tegyen, mintha a barátom volna ebben az egészben. – Az ügyvédje a barátja. Én rendőr vagyok. – De itt van, pedig nem lenne kötelező. Miattam jött. Annie ki akarta igazítani, amit a férfi mondott, tisztázni akarta az egészet, de az vagy nem hallgatott rá, vagy saját magának sem akarta bevallani az igazságot. Ez a fajta gondolkodás jellemezte a zaklatást elkövetőket és a többi megszállott személyiséget. Az, hogy nem képesek vagy nem akarják elfogadni az igazságot. Semmi szemmel látható nem utalt Renard megszállottságára a viselkedésében. Semmi, amit őrültnek lehetne nevezni, és mégis, volt benne valami nehezen megfogható, nyugtalanító – az, hogy a saját kívánságai szerint alakítja a valóságot. Annie meg akarta tartani a távolságot tőle. De minél közelebb engedi őt magához, annál közelebb jut az igazsághoz is, annál valószínűbb, hogy meglát valami olyasmit, amit a többi nyomozó nem vett észre. Lehet, hogy a férfi figyelmetlen lesz, hibát követ el. Beleszerethet… és akkor ő majd ott lesz, hogy elkapja. – Rendben… Marcus – felelte, és a név úgy akadt meg a torkán, mint az összesűrűsödött mogyoróvaj-darabka. Renard nagy levegőt vett, mintha megkönnyebbült volna, és a nadrágja zsebébe csúsztatta a kezét. – Fourcade mondta. – Azt kérdezte, hogy járt-e itt valaki mostanában. Fourcade volt itt szombaton. Az öbölben. – Van valami oka arra, hogy azt higgye, hogy Fourcade lőtt magára este? A férfi fuldoklóan felnevetett, előhúzott egy zsebkendőt a zsebéből, és megtörölgette vele a szája sarkát. – Megpróbált megölni a múlt héten, miért ne akarna ezen a héten is? – Aznap éjjel nem volt önmaga. A bíróságon vesztett. Ivott. És… – Ugye nem fogja a védelmébe venni a jövő héten, a meghallgatáson? – kérdezte Renard, és riadtan nézett Annie-re. – Maga ott volt. Látta, hogy mit művelt velem. Épp maga mondta, megpróbált megölni. – Most nem a múlt hét az érdekes. A ma estéről van szó. Látta őt ma este? Látta őt szombat óta? Felhívta magát? Megfenyegette? – Nem. – És persze nem látta, hogy ki lőtt, mert történetesen éppen a fürdőszobában tartózkodott abban a pillanatban… – Maga nem hisz nekem – mondta a férfi szárazon.

– Abban hiszek, hogy ha Fourcade nyomozó azt akarná, hogy maga halott legyen, akkor maga már a Teremtő színe előtt állna – mondta Annie. – Nick Fourcade nem keverné össze a testvérét magával, és nem lőne harminc centivel a feje fölé. Úgy szétloccsantaná a fejét, mint valami rothadt dinnyét, és semmi kétségem sincs afelől, hogy ezt sötétben, száz méterről is meg tudná tenni. – Idejött szombaton egy csónakkal. Most is kinn lehetett az öbölben… – A környéken mindenkinek van csónakja, és körülbelül kilencven százalékuknak az a véleménye, hogy magát nyilvánosan meg kellene fojtani és felnégyelni. Nem nagyon hinném, hogy Fourcade lenne az egyedüli lehetőség – vitatkozott Annie. – Hogy őszinte legyek, Marcus, valójában azt gondolom, hogy maga sokkal gyanúsabb, mint Fourcade. Renard elfordult Annie-től, és kifelé bámult a sötétbe. – Nem én tettem. Miért is tettem volna? – Hogy magára vonja a figyelmet. Hogy én ide jöjjek. Hogy Fourcade-re szabadítsa a sajtót. – Ellenőrizhetik az ujjaimat, hogy van-e rajtuk lőpormaradvány, és átnézhetik a környéket a pisztoly után. Nem én tettem. – Undorral megrázta a fejét. – Úgy tűnik, ez már a jelmondatommá lett az elmúlt hónapban: Nem én tettem. És mialatt maguk mindannyian rám akarják bizonyítani, hogy hazudok, gyilkosok és jövendőbeli gyilkosok szaladgálnak szabadlábon. Újra megtörölgette a száját. Annie figyelte, megpróbált olvasni a gondolataiban, és azon gondolkodott, vajon az, amit a férfi most engedni láttat magából, puszta színészkedés-e, vagy van benne valami az igazi énjéből is. – Tudja, mi a legrosszabb az egészben? – kérdezte Renard, és olyan halk lett a hangja, hogy Annie kénytelen volt közelebb lépni, hogy hallja. – Soha nem gyászolhattam meg Pamet. Soha nem hagyták, hogy kifejezésre juttassam a gyászomat, a dühömet, a fájdalmamat, a veszteségemet. Olyan kedves nő volt. Olyan szép. Pont Annie-re nézett, mikor villámlott egyet, és ettől ezüstszínűvé vált az arca – furcsa, üveges, álmodozó lett a tekintete, mintha csak valami olyasmire emlékezne, ami nem teljesen igaz. – Hiányzik – suttogta. – Bárcsak… Mi? Bárcsak ne ölte volna meg? Bárcsak a nő inkább viszonozta volna az érzelmeit, mintsem visszaadja az ajándékait? Annie lélegzetvisszafojtva várt. – Bárcsak hinne nekem – mormolta Marcus. – Nem az én dolgom, hogy higgyek magának, Marcus – felelte. – Az én dolgom az, hogy megleljem az igazságot. – Én is azt akarom, hogy tudja az igazságot – suttogta a férfi. A hangjában csengő bizalmasságtól Annie elbátortalanodott, és hátra lépett a férfitól. A szél nagy lökésekben érkezett, úgy rázta a fákat, mintha csak kis bokrok lennének. – Rajta tartom a szemem az ügyön – mondta Annie. – Meglátom, hogy a többiek találnak-e valamit. De ennél többet nem tehetek. Már így is eléggé ég a talpam alatt a talaj. És hálás lennék, ha nem beszélne senkinek arról, hogy itt jártam. Renard a szája elé emelte az ujját. – A mi titkunk marad. Kettőnké. – Úgy tűnt, tetszik neki a dolog. Annie rosszallóan nézett rá. – Ellenőrizni próbálom azt a kocsit, a maga irgalmas szamaritánusának a kocsiját aznap éjjelről, mikor Pam meghalt. Nem ígérem, hogy lesz eredménye, de szeretném, ha tudná, hogy próbálkozom. A férfi megpróbált elmosolyodni. – Tudtam, hogy megteszi. Nem szeretném, ha azt hinné, hogy kár volt megmenteni az életemet. – Nem akarom, hogy azt mondják, hogy bármiféle szempontból is elégtelen volt a nyomozás – javította ki Annie. – Hivatalosan Fourcade nyomozó nézett utána, de nem talált semmit. Lehet, hogy azért, mert nem is volt mit találni. – Maga megleli majd az igazságot, Annie – mormogta a férfi, és kinyújtotta a karját, hogy megérintse Annie vállát. A keze egy szívdobbanásnyival tovább ott maradt, mint kellett volna. – Ígérem, hogy így lesz. Annie bőre megbizsergett. Egy vállrándítással próbált megszabadulni az érintéstől.

– El kell mennem a zseblámpámért. Körül akarok nézni az udvarban, mielőtt elered az eső.

Az udvar nem fedett fel semmiféle titkot. Annie húsz percen át vizsgálódott. Renard a teraszról figyelte egy darabig, aztán eltűnt a házban, majd később visszatért a saját zseblámpájával, hogy segítsen neki. Annie maga sem tudta, miben reménykedik, hogy mit talál. Esetleg egy töltényhüvelyt. De nem talált egyet sem. A lövöldöző lehet, hogy eltüntette. És az is lehet, hogy az Öböl mélyén hevert, ha az elkövető onnan lőtt – ha tényleg volt elkövető, és nem Renard tette. Végigzongorázta a lehetőségeket, miközben elindult Renard felhajtójáról, és a főút felé vette az irányt. Azért nem árt, ha utánanéz, hogy hol volt éppen Hunter Davidson, amikor a dolog történt, bár ő már régóta vadászott, és Annie nem tudta volna róla elképzelni, hogy így elvétse a célt. Lehet, hogy ráemelte az irányzékot Victor Renard tarkójára, mert azt hitte, hogy az Marcus, de aztán, miközben a célkeresztbe bámult, hirtelen ráébredt, hogy mit is készül elkövetni, hogy el akarja venni egy ember életét, és inkább a falba eresztette a lövést. De az sokkal valószínűbb volna, hogy belenézett az irányzékba, és meghúzta a ravaszt, mert elvakítják az érzelmei. A megbánás, ha egyáltalán érezne ilyet, csak a bosszú után következne. De annak sem volt semmi értelme, hogy Fourcade-et gyanúsítsa, pont azon okból, amit már Marcusnak is elmondott. Ugyanakkor Renardnak haszna lett volna abból, ha megrendezi az egészet. Így volt ürügye, hogy őt felhívja. Ezzel Fourcade-re terelődne a gyanú, és arra is felhasználható, hogy a média figyelmét felszítsa. A hír benne lehetne a tízórás hírekben, és reggelre már kész őrületbe torkollhatna. És ez minden bizonnyal nagy örömére szolgálna Renard ügyvédjének is. De akkor hol vannak a riporterek? Renard nem hívta fel őket, helyette őt hívta. – Maga itt van, pedig nem lenne kötelező. Miattam jött. Az öböl menti út sötét volt és kihalt, mindkét oldalán árok választotta el a sűrű fáktól. Végül eleredt az eső, dühösen zúdult le, olyan intenzitással, hogy bármelyik pillanatban áradattá nőhetett volna. Annie bekapcsolta az ablaktörlőket, és épp belepillantott a visszapillantó tükörbe, mikor fény villant mögötte – egy autó körvonalait látta maga mögött. Nagy autóét. Túl közel jött. Lekapcsolt lámpákkal. Átkozta magát, amiért nem figyelt jobban. Fogalma sem volt, hogy a kocsi mióta követi, vagy hogy mikor fordult rá az útra. Mintha csak a másik sofőr megérezte volna, hogy Annie észrevette, felkapcsolta a fényszóróit – éles fény borította el a dzsip belsejét, elvakítva Annie-t. Ugyanakkor megnyíltak az ég csatornái, és az eső vastag sugárban kezdett ömleni. Annie feljebb kapcsolta az ablaktörlőket, és gázt adott. A dzsip megugrott, a másik kocsival a nyomában. Annie újra belelépett a gázpedálba, a sebességmérő óra mutatója a száztíz felé közelített. A kocsi csak jött a nyomában, mint a vadászkutya a nyúl mögött. Megragadta a rádió mikrofonját, de ekkor észrevette, hogy el van vágva a zsinór. Előre megfontolt szándék. Ez nem egy véletlen játék. Őt akarattal választották ki ehhez. De ki? Nem volt idő, hogy ezen töprengjen. Semmi másra nem volt ideje, csak arra, hogy cselekedjen. Semmit nem látott, vakon száguldott az ömlő esőben. Az előtte lévő út kígyóként kanyargott, párhuzamosan az öböl partjával. Minden kanyar próbára tette a dzsipet, és megvolt annak a veszélye, hogy kipördül. Még másfél kilométer, és az út gyakorlatilag két mocsár közötti földhíddá válik. A nyomában lévő kocsi kicsapott a bal sávba, és üvöltve Annie kocsija mellé húzott. Nagy kocsi volt, talán egy Cadillac. Annie szinte érezte az óriási tömeget maga mellett. Túl nagy ezekhez a kanyarokhoz, gondolta, és remélte, hogy nemsokára lemarad. De mellette maradt, Annie pedig nem hagyta, hogy a reménykedés elvonja a figyelmét, hanem a saját kocsijára összpontosított, mivel éppen egy kanyarba ért, és a kerekek nem akartak engedelmeskedni. A másik kocsi volt belül a kanyarban, túl szélesen vette az ívet és nekivágódott a dzsipnek, fém csikordult a fémen, a másik megpróbálta Annie-t leszorítani. A hátsó kerék lefutott a padkára, és a

dzsip megugrott Annie alatt. Annie kitámasztott, és megpróbálta az úton tartani a járművet. A szélvédőn túli világ kissé megdőlt, majd kemény csattanással újra vízszintesbe került. – A szemétláda! – kiáltotta. Padlóig nyomta a gázt, mikor az út kiegyenesedett, és azon imádkozott, hogy ne legyen előtte semmi. Túl erősen esett, és a víz nem tudott lefolyni az útról. A kerekek nagy sugárban verték fel a vizet. A másik kocsit valószínűleg még jobban megfogta a víz, de csak nem tágított mellőle, és újra elkezdett kanyarodni, hogy megint nekimenjen Annie-nek. A kocsi oldalsó ablaka darabokra tört, néhány üvegcserép Annie-re hullott. Annie hirtelen a másik kocsinak rántotta a dzsipet. Az ütközés olyan volt, mint valami fehér színű csattanás. A másik az úton maradt, és úgy taszította el a dzsipet, mintha az gumilabda lenne. Egy szívdobbanásnyi ideig Annie nem tudta irányítani a kocsiját, a dzsip csúszott a padka felé, és az amögött lévő koromfekete, sötét mocsár felé. A jobb oldali első abroncs elérte a padkát, és lesüllyedt. Sár fröccsent a motorháztetőre és a szélvédőre. Az ablaktörlők szétkenték az egészet az üvegen. Annie balra húzta a kormányt, és hangsebességgel imádkozott, miközben a dzsip előrefelé bukdácsolt, félig az úton, félig lefutva róla, ahogy a mocsár megpróbálta beszippantani, mint valami kiéhezett szörny. A szeme sarkából látta, hogy a másik kocsi újra feléje kanyarodik, és egy szemvillanásnyi ideig látta a sofőrt – egy fekete kísértetet, villogó szemekkel, a szája Annie számára hallhatatlan sikolyra nyílt. Aztán jött egy erős jobb kanyar, pont előttük, és a dzsip visszaugrott az útra, az orrával nekiütközve a másik orrának, szikraesőt hányva az esőbe. Különböző lehetőségek villantak fel Annie előtt. Erővel nem győzi a másikat, lehagyni sem tudja, de van négy jó, mindenféle terepre való gumija, és egy motorja, ami méretéhez képest eléggé gyors. Ha le tudna menni a töltésen vezető útra, akkor le tudná rázni. Beletaposott a fékbe, és csúszva megfarolt. Amikor a másik kocsi elhúzott mellette, száznyolcvan fokos fordulatot vett, és beletaposott a gázpedálba. A visszapillantó tükörben látta, hogy a másik kocsi féklámpái felvirítanak, vörös szemmel merednek bele az éjszakába. Mire teljesen megfordul, addigra ő már félúton lesz a töltés felé ha kitart a szerencséje, ha a Clarence Gauthier tábora felé vezető út nem lesz víz alatt. A fényszórók fénye az útjelző táblára esett. A jelzés, amit egy húsz évvel ezelőtt villám sújtotta, kivágott mocsári tölgy csonkjához szegeztek, egy egyenetlen szélű ciprusfa deszka volt, és kézzel festették rá a narancsszínű betűket: IDEGENEKNEK TILOS AZ ÁTJÁRÁS. A BIRTOKHÁBORÍTÓKAT MEGESSZÜK. Mögötte megjelent imbolyogva a másik kocsi. Annie hirtelen levágott a földútra, és beletaposott a fékbe. Előtte víz borította az utat, csillogó fekete víztükrön csobbantak az esőcseppek. Túl késő, gondolta, okosabb is lehetett volna, inkább vissza kellett volna fordulnia Renard másfél kilométerre lévő házába, hogy menedéket találjon az egyik gyilkosnál a másik elől. De a másik kocsi nyílegyenesen felé tartott, előnyt kovácsolva az ő tétovázásából. Ha nem tud eljutni magasabb részre, akkor csapdába esett, és akárki is volt a másik kocsiban, nem menekülhet előle, akármit is akar tőle. Meg kell keresnie a Siget a zsákban, az anyósülésen, és feltartóztatni a szemétládát, amíg nem jön valaki a segítségére. Kiengedte a kuplungot és elindult. A dzsip elérte a víztükröt, a motor bömbölt, a kerekek kavarták a vizet. Forogtak, megálltak. Forogtak, elmerültek. – Gyerünk már, gyerünk már, gyerünk már! – kántálta Annie. A dzsip hátsó fele jobbra farolt, ahogy az egyik hátsó abroncs a víz alá került útszéle felé csúszott. A motor sikoltott. A tükörben egy pillanatra meglátta, hogy a másik kocsi az útra fordul mögötte. Aztán az első kerekek szilárdabb talajt fogtak, és a dzsip biztonságosabb részre került. – Ó, Jézusom! Ó, Istenem! A fenébe! – mormolta Annie, miközben végigrobogott a kanyargó úton, közben állandóan ágak csapódtak a szélvédőnek. Valaki kirohant a kunyhóból, amiben Clarence Gauthier a harci kutyáit tartotta. Annie jobbra fordult, mielőtt a táborhoz ért volna, és összerándult egy puskalövés zajára, amit figyelmeztetésképpen

lőttek ki. Még majdnem egy kilométer a földúton, és aztán az út lassan beleveszik a mocsárba. De Annie végül képes volt felkecmeregni a töltésen vezető útra. Az erdőből kiérve körülzárta az eső, mint valami folyékony függöny. Csak a villámok fényénél vethetett néhány pillantást a rémálomba is beillő világra, ami a reflektorok fényén túl elterült. Rosszul érezte magát. Remegett. Valaki éppen most próbálta megölni.

A Corners zárva volt. Sos és Fanchon nappalijából sárgás fény vetült a parkoló félhomályára. Annie szorosan a lépcső mellé parkolt, az épület déli oldalába, és felszaladt. Remegett a keze, miközben a zárral babrált. Megpróbálta valahogy bebeszélni magának, hogy nyugodjon meg. Rendőr volt, a fenébe is. Az, hogy valaki meg akarta ölni, nem kellene, hogy ennyire kiborítsa. Legközelebb majd félvállról veszi az egészet. Mintha csak egy újabb sima munkanap lenne. A fészkes fenét. Mikor végre belül volt, lerúgta a gumitalpú cipőt a lábáról, ledobta a zsákját, és egyenesen a konyhába ment. Kihúzott egy széket. A hűtőszekrény fölötti szekrény tetején volt egy porosodó üveg Jack Daniels. Mullenre gondolt, miközben meghúzta az üveget, majd a pultra tette. Neki bizonyára tetszett volna, ha felvennék a jelenetet videóra – jó bizonyíték lenne az alkoholizmusa alátámasztására. A kurafi. Ha megtudja, hogy a férfi volt a másik kocsi volánja mögött ma este… akkor mi lesz? Akkor a dolognak következménye lesz, nemcsak odáig megy, hogy megvádolja azzal, hogy bűntényt követett el. Sokkal egyszerűbb is lehetne az élet, gondolta Annie, miközben újra lecsavarta az üveg tetejét, és öntött magának egy dupla whiskyt. Nagyot húzott belőle, és grimaszolt egyet, ahogy a folyadék lecsúszott a torkán. – Nekem is adsz belőle? A szíve a torkába ugrott, Annie mint a villám, hátrafordult. A pohár a padlón landolt, és ripityára tört. – Bezártam az ajtót, mikor elmentem – mondta. Fourcade vállat vont. – Én meg mondtam neked: nem sokat ér az a zár. – Hol a kocsid? – Nincs szem előtt. Nick felkapott egy konyharuhát, és lehajolt, hogy feltakarítsa a mocskot. – Eléggé ideges vagy ma este, 'Toinette. Felnézett a lányra, aki a hűtőszekrényen lévő vidám alligátor mellett állt. Az arca halálsápadt volt, a szeme úgy fénylett, mint a gyöngy, a haja kócosan és vizesen lógott. Érezte a lányból áradó feszültséget, mintha csak egy hangvilla vibrált volna valahol. – Igen, pontosan – mondta. – Valaki éppen most próbált megölni. – Micsoda? – Fourcade felugrott, és úgy nézett le a lányra, mintha csak a vért keresné rajta. – Valaki megpróbált leszorítani az öböl menti útról a mocsárba. És nem sokon múlott, hogy nem sikerült neki. Annie körbenézett a konyhában – a régi szekrényre és az öreg asztalra, a pulton lévő fémdobozokra és a borostyánra, amit a Serena Doucet menyasszonyi csokrából vett ágacskából hajtatott öt évvel ezelőtt. A macskás órára pillantott, figyelte, ahogy mozog a farka és a szeme a múló másodpercekkel. Minden valahogy olyan másnak tűnt, mintha már nagyon régóta nem látta volna őket, és most nem pontosan olyanok lennének, mint ahogy az emlékeiben éltek. A whisky savként marta üres gyomrát. Még most is érezte a torkában az égető érzést. – Valaki megpróbált megölni – mormolta újra, döbbenten. A szédülés hulláma öntötte el. Amennyi hidegvérrel és méltósággal csak tudott, Nickre nézett, és azt mondta: –Ki kell mennem hányni.

31 –

Ez nem az én napom.

Annie a vécékagyló előtt térdelt, és egyik kezével a régimódi, oroszlánlábakon álló fürdőkádnak támaszkodott. Úgy érezte magát, mint akin átment az úthenger, túlságosan fáradt volt bármihez, kivéve talán csak azt, hogy enyhén zavarban legyen. – Nesze neked, nemhiába tartanak részeges zsarunak! – Megnézted a sofőrt? – kérdezte Fourcade, és egyik vállával az ajtókeretnek dőlt. – Épphogy egy pillantást vethettem rá. Szerintem símaszkot viselt. Sötét volt. Esett az eső. Minden olyan gyorsan történt. – Úristen! – nyögött fel méltatlankodva. – Ez pont úgy hangzik, mintha azok a pocsék szemtanúk mondanák, akikkel eddig találkoztam. – Rendszám? Annie megrázta a fejét. – Azzal voltam elfoglalva, hogy sikerüljön kimásznom a mocsárból. Hát, nem tudom – tette hozzá. – Azt hittem, hogy Renard rendezte meg az egész lövöldözést, hogy odacsaljon, de lehet, hogy nem így volt. Lehet, hogy az, aki lőtt, figyelte a zsarukat, aztán figyelt engem is, ahogy megyek, és aztán jövök el. – Miért ment utánad? Miért nem várt, amíg elmész, és aztán miért nem lőtt újra Renardra? A választól Annie megint kitaccsolt volna, ha nem lett volna már üres a gyomra. Ha a támadónak Renard kellett volna, akkor annak semmi értelme nem lett volna, hogy őutána megy. – Valószínűleg igazad van a lövöldözéssel kapcsolatban – mondta Fourcade. – Renardnak kellett egy ürügy, hogy felhívhasson téged. A sztorija úgy sántít, mint a háromlábú kutya. Annie felhúzódzkodott, és a kád peremére ült. – Ha ez tényleg így van, akkor a Cadillacben ülő ember csak egy dolog miatt volt ott – miattam. Valószínűleg követett engem oda. Felnézett Fourcade-re, az pedig beljebb lépett a helyiségbe. Annie félig azt remélte, hogy a férfi megcáfolja, csak hogy megnyugtassa. De nem így tett, nem is tehette volna, nem az a fajta férfi volt. A tény az tény, és Fourcade nem látta volna értelmét annak, hogy kipárnázza az igazságot, csak azért, hogy az ütés erejét kissé csillapítsa. Kiismerhetetlen tekintetet vetett a lányra, és aztán elvette a falból kiálló, porcelán kézen lógó törülközőt, és az egyik végét hideg vízzel benedvesítette a csapban. – Neked sikerül mindig kiakasztanod az embereket, 'Toinette – jegyezte meg, és leült a vécé lehajtott tetejére. – Nem áll szándékomban. – Rá kell, hogy ébredj, hogy ez nem rossz dolog. De te nem figyelsz oda. Először cselekszel, és csak utána gondolkodsz. – Bagoly mondja verébnek. Annie az arca egyik feléhez nyomta a hideg törülközőt, aztán a másiknak. A férfi inkább aggodónak tűnt, mint bűnbánónak. De Annie boldogabb lett volna az utóbbival. Biztonságosabb volt,

ha úgy gondolhat a férfira, mint a mentorára, mintsem eltűnődjön azon, hogy mit jelenthetnek ezek a furcsa pillanatok, amikor Fourcade teljesen másnak tűnik, mint egyébként. – Én először mindig gondolkodom, chère. A logikám néha nem a jó úton jár, ennyi az egész – felelte. – Hogy vagy, jobban? Előrehajolt, és elsimított egy tincset a lány arcából. A térde hozzáért Annie combjához, és minden eddigi dolog ellenére a lány úgy érezte, mintha villám csapott volna bele. – Persze. Jól vagyok. Kösz. Feltápászkodott, és a mosdókagylóhoz ment, hogy megmossa a fogát. – Na és ki az, aki holtan akar látni téged? – Nem tudom – bugyborékolta egy adag fogkrémen keresztül. – Dehogynem tudod. Csak még nem raktad össze a kirakójáték darabkáit. Annie beleköpött a mosdókagylóba, és a férfira pislantott a szeme sarkából. – Istenem, ez nem túl megnyugtató! – Ki akarhatja a halálodat? Gondolkozz! Annie megtörölte a száját. – Tudod, veled ellentétben, az én múltamban nem nyüzsögnek a pszichopaták és a gonosztevők. – Most nem a múltadról van szó – felelte Fourcade, és követte a lányt a hálószobába. – Mi a helyzet azzal a zsaruval… Mullennel? – Mullen csak azt akarja, hogy otthagyjam a rendőrséget. Nem tudom elhinni róla, hogy meg akarna ölni. – Ha túlságosan messzire mész, egy férfinál sose lehet tudni, hogy mire képes. – Tapasztalatból beszélsz? – kérdezte Annie csípősen, mert szükségét érezte, hogy kissé piszkálódjon valakivel. Lehet, ha néhány ilyen megjegyzést tesz, képes lesz újra meghúzni a demarkációs vonalat a férfi és őközte, mert az kissé elmosódott tegnap este. Elkezdett fel-alá sétálni az alligátorasztal mentén, az ideges energia újabb hulláma öntötte el. – Na és te, Nick? Letartóztattalak téged. Lehet, hogy elítélnek. Lehet, hogy úgy érzed, hogy van mit veszítened, ha nem szabadulsz meg az egyetlen szemtanútól. – Nincs Cadillacem – mondta rezzenéstelen arccal a másik. – Arra már rájöttem, hogy ha te meg akarnál ölni valakit, akkor nemigen lennének erkölcsi aggályaid, hogy ellopj egy autót. – Állj le! – Miért? Azt akartad, hogy gondolkozzam. Azt akartad, hogy objektív legyek. – Tehát használd az eszedet. Itt voltam, rád várva. – A töltésen jöttem. Ott lassabban lehet haladni. Lehet, hogy eltüntetted a Cadillacet, és a saját kocsiddal idesiettél. – Kiakasztod az embert, Broussard. – Tényleg? Nos, azt hiszem, minden ember így van vele. Lehet, hogy kész csoda, hogy valaki nem nyírt ki már régen. A férfi elkapta Annie karját, de a lány kiszabadította magát, és megeredtek a könnyei. – Ne nyúlj hozzám! – csattant fel. – Sose mondtam, hogy hozzám érhetsz! Nem tudom, mit akarsz tőlem! Nem tudom, minek rángattál bele ebbe az egészbe… – Nem rángattalak bele. Társak vagyunk. – Valóban? Nos, partner, miért nem mondod el nekem, miért mentél Renard házához szombaton? Hogy találj magadnak egy jó kis leshelyet, ahonnan majd jól lehet célozni később? – Azt hiszed, hogy én lőttem? – mondta Fourcade hitetlenkedve. –Ha azt akarnám, hogy Renard halott legyen, akkor már rég a pokol fenekére küldtem volna. – Igen, tudom. Én egyszer mar úgymond megakadályoztam, hogy oda küldd. – C'est assez – mondta Fourcade, és most Annie mindkét karját megragadta, közel rántva őt magához.

– Mit fogsz csinálni. Nick? Megütsz? – Mi a fene van veled? – kérdezte a férfi. – Miért kekeckedsz velem? Hozzá sem értem Renardhoz szombaton, nem lőttem rá ma este, és tutira nem akartalak megölni! Meg akarta rázni, meg akarta csókolni, és a düh meg a szexuális agresszió veszélyes elegyet alkotott. Megpróbálta távolabb tartani a lányt magától, és távozni. – Ha egyszer társak vagyunk, akkor társak vagyunk – mondta. – És ez azt jelenti, hogy bízunk egymásban. Bíznod kell bennem. 'Toinette. Sokkal inkább, mint ahogy egy átkozott gyilkosban, az Isten szerelmére! Saját maga is meglepődött a szavakon, amik elhagyták az ajkát. Soha nem akart társat, soha nem fecsérelte arra az időt, hogy megbízzon az emberekben. Még abban sem volt biztos, hogy miért is dühös a lányra. Az érvei teljesen logikusak voltak. Persze, hogy gyanúsítania kellett őt. Annie nagyot fújt. – Nem tudom, mit higgyek. Sose gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz az egész. Úgy érzem magam, mint aki eltévedt az elvarázsolt kastély tükörtermében. Úgy érzem, fulladozom. Valaki megpróbált megölni! Nem minden nap történik velem ilyen! Sajnálom, ha nem úgy reagálok, mint egy öreg róka. A szoba két sarkában álltak. Lehet, hogy a távolság tette, vagy a pillanat műve volt, de Annie kicsinek és törékenynek látszott. Nick furcsa szánakozást érzett, és valamiféle bűntudatot, aminek nem nagyon örült. Már a kezdetektől fogva kételkedett a lány indítékaiban, és megkérdőjelezte azt, hogy ténylegesen érdeklődik a Bichon-ügy iránt, amikor Annie még pontosan az volt, ami: egy jó zsaru, aki még jobbá szeretett volna válni, aki igazságot akart szolgáltatni az áldozatnak. Egyszerű és egyenes, semmi hátsó szándék, semmi rejtett indíték. – Nem én voltam, 'Toinette – mormolta, és a távolság egyre csökkent közöttük. – Nem hiszem, hogy tényleg komolyan gondolod. Nem hiheted ezt, oui? Nem akarhatsz ebbe a hibába esni, ugye nem, chère? – Nem – suttogta Annie, mikor harci kedve lecsillapodott. Lehunyta a szemét, mintha csak azt kívánná, hogy minden tűnjön el. – Istenem, mibe kevertem magam! – Nem véletlenül vagy benne az ügyben – mondta Fourcade. – Ez neked kihívás, kötelesség. Nyakig benne vagy, de tudod, hogyan kell úszni – vegyél egy nagy levegőt, és kezdj el tempózni. – Pillanatnyilag jobb szeretnék kimászni a vízből, kösz. – Nem. Keresd az igazságot, 'Toinette. Mindenben keresd az igazságot. Az ügyben. Bennem. Magadban. Nem vagy gyerek, és nem vagy senki játékszere. Bebizonyítottad, amikor megakadályoztad, hogy agyonverjem Renardot. Azért vagy benne az ügyben, mert benne akarsz lenni. Azért tartasz ki, mert tudod, hogy kénytelen vagy. Tarts ki. Keményen. Felemelte az egyik kezét, és megérintette Annie arcát, végigsimította az ujjaival, egészen az állkapcsáig. – Erősebb vagy, mint hinnéd. – Meg vagyok rémülve – suttogta. – Utálom ezt az érzést. Ki vagyok tőle akadva. Annie mondogatta magának, hogy térjen ki a férfi érintése elöl, de nem tudta rávenni magát. Fourcade gyengédsége túlságosan váratlanul érte, és neki nagyon is szüksége volt rá. A férfi túl erős volt, és túl közel volt. – Sajnálom – mormolta. – Attól féltem, hogy elveszítem az állásom. Éppen elég pocsék volt. Most meg attól kell félnem, hogy az életemet veszíthetem el. – És tőlem is félsz – mondta Fourcade, az ujjai Annie álla alatt jártak. Felnézett a férfira, összevert arcába, azokba a szemekbe, melyek szinte égettek a Fourcade-ben lobogó tűztől. Annie pont előző este mondta, hogy Fourcade megijesztette, de nem a férfitől félt. – Nem – mondta lágyan. – Nem úgy félek. Nem hiszem, hogy te voltál abban az autóban. Sajnálom. Sajnálom. Újra és újra elmotyogta ezt a szót, és a remegés visszatért.

Úgy tűnt, a férfi ölelése elnyeli. A hajába túrt az egyik kezével, majd végigsimította a lány hátát. Annie vakon a férfi ajka fele fordította az ajkát, az pedig megcsókolta őt, olyan hevességgel, amitől azonnal elvesztette önuralmát. Annie ajka megnyílt a férfi ajka előtt, és vad borzongást érzett, ahogy Fourcade nyelve az övéhez ért. Sajgott mindene, és remegett az új érzésektől, amit az élet most nyújt neki, miközben tudatában volt, hogy akár halott is lehetne. Elöntötte a forróság, és megnedvesedett a lábai közt. Szinte ízlelte a vágyat – a sajátját, és Fourcade-ét. Érezte, meg akarta magát adni neki, és minden mást ki akart űzni az agyából. Nem akart gondolkodni, nem kellett a magyarázat vagy a logika. Fourcade kellett. A férfi keze becsúszott a pólója alá, és felfelé kúszott a hátán. Aztán a póló leröpült a padlóra, miközben térdre zuhantak a szőnyegen. Fourcade csókok közepette lehámozta magáról a saját ingét is. Egymásra borultak, forró bőr forró bőrhöz ért, a szájak és a kezek felfedezőútra indultak. Annie magával húzta a férfit, és ívben meghajolt, mikor Fourcade ajka a melléhez ért, felnyögött, amikor a nyelve a mellbimbóját kezdte dédelgetni. A férfi érintésén kívül minden mást kizárt a tudatából, érezte az erejét, bőrének férfias illatát. Teljesen átadta magát az érzésnek – ahogy Fourcade mellszőrzete a melléhez ért, ahogy tudatában volt, milyen kemények a hasizmai, ahogy érezte a tenyerében a férfi merevedését. Fourcade beletúrt Annie fekete fanszőrzetébe, vajon készen áll-e a lány. És már benne is volt, kitöltötte, nekifeszült. Annie a férfi hátába vájta a körmét, a dereka köré fonta a lábait, és hagyta, hogy elnyelje a vágy és a követelő érzés. Szinte öntudatlanságba sodorta a félelemből és abból az érzésből született heves orgazmus, hogy valahogy a saját létezését bebizonyíthassa önmagának. Felkiáltott. Szorosan ölelte Nicket, ahogy a teste is szorosan fogta a férfiét. Fourcade karjai is ráfonódtak az ő testére. A férfi mély és érdes hangon suttogott a fülébe, forró, érzéki francia nyelven. Egyre erősebben és gyorsabban döfködte, újra és újra eljuttatva a lányt a csúcspontra, és végül, mélyen a lányba merülve a saját vágya is beteljesedett. Annie érezte, ahogy Fourcade hátán hirtelen összerándultak az izmok, amikor a férfi elélvezett, és hallotta, ahogy felnyög. Aztán nem mozdultak… és csak szaggatott zihálásuk hallatszott. Mindketten mozdulatlanul feküdtek. Annie agya hirtelen tiltakozni kezdett, ahogy a teste lassan lenyugodott. Fourcade volt az utolsó férfi, akit meg szabadott volna kívánnia. És nyilvánvalóan az egyik legutolsó, akivel intim kapcsolatba bonyolódhatott volna. Túl bonyolult volt, túlságosan szélsőséges. Látta, ahogy bűntettet követ el. Megkérdőjelezte az indítékait, a józan elméjét, nem is egyszer. És mégis, nem volt képes valóban megbánni, hogy átlépte azt a bizonyos határt Fourcade-del kapcsolatban. Lehet, hogy a helyzetből adódó feszültség volt az oka. Lehet, hogy az a tagadhatatlan szexuális vonzódás tört ki hirtelen, ami már a kezdetektől feszült kettejük között. Lehet, hogy csak elveszítette a józan eszét. Ahogy éppen az utóbbi lehetőségen rágódott, Nick felemelte a fejét, és ránézett. – Hát, ez egy kissé oltotta a szomjunkat, c 'est vrai – dörmögte, és a karját szorosabbra fonta Annie körül. – Gyerünk, és keressünk egy ágyat, hogy komolyabbra fordíthassuk a dolgot.

Már elmúlt éjfél, mikor Annie kislisszant az ágyból. Miközben megkötötte magán régi flanel köpenyét, elnézte Fourcade-et az ágy mellett álló lámpa gyenge fényénél, és meglepődött azon, hogy a férfi nem nyitja ki a szemét, és nem követel magyarázatot amiért ilyen hirtelen otthagyta az ágyat. Éberen aludt, mint a macskák, de nem mozdult. Szabályosan és mélyen lélegzett. Jól mutatott Annie ágyában. – Most meg mibe kevered megint magad, Annie? – mormolta, miközben a hallban lépkedett. Nem volt ereje, hogy választ adjon a kérdésre. De attól még a kérdés állandóan ott motoszkált a fejében, több más, az üggyel kapcsolatos kérdéssel együtt. Lindsay Faulknerről és Renardról, meg arról, aki a Cadillac kormánya mögött ült. Saját magáról, az ítélőképességéről és egyáltalán a képességeiről.

Nick azt mondta, hogy erősebb, mint amilyennek hiszi magát. Azt is mondta, hogy túlságosan fél attól, hogy mélyebben a saját lelkébe lásson. Úgy érezte, a férfinak mindkettőben igaza van. Felkapcsolta a konyhában a villanyt, lassan megkerülte az asztalt, és módszeresen mindent megnézett, amit oda kipakolt. A sálért nyúlt, meg akarta érinteni, és undorodott attól, hogy esetleg egy gyilkos keze tapogatta nemrégen, rosszul volt attól a gondolattól, hogy valószínűleg ajándékba kapta az a nő, aki aztán szörnyűséges, kegyetlen halált halt. – Renard küldte, ugye? Hirtelen rándult hátra a férfi hangjára. Nick az ajtóban volt, farmernadrágban, aminek a cipzárját felhúzta, de nem gombolta be a gombot, csupasz mellkassal és mezítláb állt ott. – Nem akartalak felébreszteni. – Nem ébresztettél fel. – Közelebb jött Annie-hez, és a pasztellszínű selyem felé nyúlt. – Ő adta ezt neked? – Igen. – Mint ahogy Pamnek is. – Van egy olyan hátborzongató érzésem, hogy ez ugyanaz a sál – jegyezte meg Annie. – Szerinted? A férfi megrázta a fejét. – Én sose láttam. Az, hogy Renard mit csinált vele, miután Pam visszaküldte neki az ajándékokat, rejtély. Stokes esetleg felismerhetné, hogy ez-e az, de kétlem. Semmi oka nem volt rá, hogy feljegyzéseket készítsen a sálról. Nem ütközik törvénybe, hogy az ember szép ajándékokat küldözgessen egy nőnek. – Fehér selyem – mondta Annie. – Mint a Mocsári Fojtogató esetében. Szerinted ez szándékos? – Ha ez fontos lett volna a gyilkosnak, akkor ezzel ölte volna meg. Kissé megborzongva a gondolatra, Annie átfonta magát a kezeivel, és visszaindult a nappaliba. Bekapcsolta a kis hi-fi tornyot, ami a könyvespolcon állt, és megszólalt valami blues jellegű zongoraszóló. A teraszajtón túl még mindig ömlött az eső, bár kissé már csillapodott. A vihar középpontja már elvonult Lafayette felé. Az égbolt északi részén villám hasított keresztül, olyan volt. mint egy neon pókháló. – Miért mentél szombaton Renardhoz, Nick? – kérdezte, és figyelte a férfit az ablaküvegben. – Letartóztattathatott volna téged. Miért kockáztattad meg? – Nem tudom. – Dehogynem tudod. – A válla fölött pillantott a férfira, és most is, mint mindig, meglepődött hirtelen felragyogó mosolyán. – Tanulékony vagy, 'tite fille – mondta Nick, és megfenyegette az ujjával, miközben közelebb jött hozzá. Kinyitotta az egyik ajtószárnyat, és mélyen beszívta a hűvös levegőt. – Odamentem ahhoz a házhoz, ahol Pam meghalt – mondta higgadtan. – És aztán oda is elmentem, ahol a gyilkosa lakik. A düh falánk vadállat, tudod. Állandóan táplálni kell, különben a végén kimúlik. És én nem akarom, hogy elmúljon. A markomban akarom tartani, mint egy dobogó szívet. Gyűlölni akarom Renardot. Azt akarom, hogy megbüntessék. – És ha mégsem ő tette? – Ő tette. Tudod, hogy ő tette. Én is tudom, hogy ő tette. – Tudom, hogy valamiben bűnös – felelte Annie. – Tudom, hogy Pam megszállottja volt. Hiszem, hogy követte és zaklatta őt. Az, ahogy gondolkodik, ijesztő – ahogy ítélkezik, ésszerűsít, ahogy kicsavarja a dolgokat. Olyan kifinomult módon, hogy a legtöbb ember észre se venné. Hiszek abban, hogy megölhette. Valószínűleg meg is ölte. – Ugyanakkor valaki megpróbálta megölni Lindsay Faulknert aznap éjjel, amikor felhívott engem azzal, hogy eszébe jutott az üggyel kapcsolatban valami, ami esetleg fontos lehet. És aztán valaki megpróbál engem is megölni, és az a valaki nem Renard volt.

– Ne keverd össze a különböző nyomokat, különben egy kicsomózhatatlan gubanc lesz belőlük, 'Toinette – mondta Nick élesen. – Egy: van egy nemi erőszaktévőnk, aki szabadon lófrál. Azért választotta Faulknert, mert a nő beleillik abba a típusba, amire ő hajt. Kettő: van egy személyes ellenséged Mullen személyében. Rád akar ijeszteni, lehet, hogy sérülést is akar neked okozni. Tegyük fel, hogy követ téged Renardékhoz, és ettől elönti a méreg: nemcsak, hogy a saját fajtád ellen fordultál, hanem ráadásul az ellenséggel paktálsz. És ettől elveszíti az ítélőképességét. – Lehet – adta be a derekát Annie. – De lehet, hogy mást idegesítettem fel azzal, hogy szaglászom az ügy körül. Lehet, hogy Lindsay-nek Donnie-ról és az ingatlanügyekről jutott eszébe valami. Te voltál az, aki felvetetted, hogy lehetséges a Donnie és Marcotte közötti kapcsolat – emlékeztette a férfit. – Megvizsgáltad, de csak olyan szempontból, hogy a gyilkosság után milyen előnyökkel járhat. Ne zárjon ki semmilyen lehetőséget, Nyomozó Úr, különben elszalaszthatja magát a gyilkost is! – Nem zárom ki a lehetőségeket. De még mindig úgy gondolom, hogy Renard volt a gyilkos. – Persze, hogy azt hiszed, mert ha nem ő a gyilkos, akkor mi lesz veled? Egy bosszúálló angyal indokok nélkül már csak egy tettes marad. Ha egy ártatlan emberen akarnak igazságot szolgáltatni, akkor az már igazságtalansággá válik. Ha Renard nem bűnös, te bűnelkövető vagy. Ugyanez már Nick fejében is megfordult, miközben visszafelé tartott New Orleans-ből, és az egész teste sajgott az ütésektől, amiket DiMonti gorilláitól kapott. Mi van, ha annyira csak Renardra összpontosított, hogy emiatt figyelmen kívül hagyott egyéb lehetőségeket? Akkor ő most valójában kicsoda? – Ezt gondolod rólam, 'Toinette? Hogy bűnöző vagyok? Annie felsóhajtott. – Azt gondolom, hogy amit Renarddal műveltél, az nem volt helyes. Mindig is hinni akartam a szabályokban, de ugyanakkor azt látom, hogy napról napra feszegetik a kereteiket, erről néha úgy képzelem, hogy helytelen, néha pedig – amikor a végeredményt megnyugtatónak találom – úgy, hogy helyes. Akkor én most ki vagyok? – Ember – felelte Nick, és kifelé bámult az éjszakába. – Elállt az eső. Kiment a teraszra. Annie követte, mezítláb a hűvös, nedves deszkákra lépett. Az északi égboltot elborították a viharfelhők. Dél felé, az Öböl felett csillagfényes volt az ég, a csillagok úgy ragyogtak, mint megannyi gyémánt. – Mit fogsz csinálni a Cadillaces emberrel? – kérdezte Nick. – Nem jelentetted. – Van egy olyan érzésem, hogy csak fecsérelném vele az időmet. –Annie lesöpörte a vizet a korlátról, feltűrte a köpenye ujját, és lekönyökölt a nedves fára. – Nem állítom, hogy mindenki ellenem van, de legjobb esetben is csak közönybe ütközöm. Nem tudom a kocsi rendszámát. Nem vagyok biztos a típusa felől sem. Nem tudom leírni a sofőrt. Holnap reggel azért beadok egy jelentést, és körbetelefonálok, hátha rábukkanok egy nagy autóra, aminek az egyik oldalán az én kocsim festéke található. De valószínűleg nagyobb esély van arra, hogy a Saints megnyeri a Szuperkupát, mint arra, hogy én megtalálom azt a kocsit. – Én meg utánanézek Mullen alibijének – ajánlotta fel Nick. – Különben is, már éppen ideje, hogy elbeszélgessek vele. – Kösz. – Láttam ma este Stokest. Azt mondja, hogy Lindsay Faulkner állapota stabil, de még mindig nem tért magához. Annie bólintott. – Találkoztak tegnap ebédidőben. Mondott neked erről valamit? – Nem. – És rólam? – Hogy púp vagy mindenki hátán. A régi nóta. Gondolod, hogy Faulkner mondott neki valamit arról, hogy te szaglászol az ügyben?

– Miért ne mondhatott volna? Amikor vasárnap találkoztam vele, azt mondta, hogy hamarosan dolga lesz Stokesszal. Nem tűnt túl boldognak, hogy én látszólag Renardot istápolom. Tehát találkozik Stokesszal, valószínűleg azért, hogy valamit meséljen neki Pamről. Aztán felhív engem még aznap este: bocsánatkérő, és találkozni akar velem. – Mitől változott meg? – Nem tudom. Lehet, hogy Stokes nem találta fontosnak azt, amit ő mondott neki. De ha tényleg megemlített engem Stokesnak, akkor az miért nem kérte rajtam számon? – kérdezte Annie. – Nem értem. Ma délután azt mondta nekem, hogy tartsam távol magam az ügytől, mert az az övé, de akkor meg miért nem rohant a seriffhez? Tudja, hogy már így is elég nagy bajban vagyok. Itt lett volna a kiváló alkalom arra, hogy felfüggesztessen. Miért nem használta ki? – De ha elmondja Noblier-nak, akkor kinyitja Pandora szelencéjét, mert az rá nézve se lenne jó, édes – mondta Nick. – Ha olyan látszatja van a dolognak, hogy ő nem eléggé szorgalmasan dolgozik az ügyön, akkor lehet, hogy Gus el is veszi tőle. Főleg most, hogy Stokesé a nemi erőszakot vizsgáló különleges egység is. Nem akarja átadni a Bichon-ügyet, mint ahogy én sem akartam. – Igen… ennek tényleg van értelme. – Annie megpróbálta elhessegetni a rossz érzést. – Lehet, hogy Lindsay nem is mondott semmit. De addig nem fogom megtudni, amíg magához nem tér. Ha magához tér. Remélem, hogy így lesz. Bárcsak tudnám, mit akart nekem elmondani! Beburkolták őket az éjszaka zajai: a szél suhogása a fák közt, egy csobbanás a vízben, annak a feketekoronás kócsagnak a staccato hangja, amelyik valamelyik fűzfákkal borított szigetecskén tanyázott. A levegő csordultig telt a növények, a halak és a mocsár illatával. Milyen furcsa, gondolta Annie, miközben Fourcade-et nézte, aki az éjszakát figyelte, azokat a rövid ideig tartó csendes időszakokat, amik a zajok között néha előfordultak. Úgy figyelte a férfit, mintha már régi társak, öreg barátok volnának. Máskor meg a levegő megtelt kettejük között elektromossággal, szexualitással, felindultsággal, gyanakvással. Illékony volt minden, ingatag, mint minden újonnan alakuló világ légköre. A leírás Fourcade-re és a kettejük között formálódó valamire is ráillett. – Te itt nőttél fel – mondta Nick. – Igen. Egyszer, amikor nyolcéves voltam, odakötöztem egy kötelet ahhoz a rúdhoz ott, és megpróbáltam lejutni a földszintre. Véletlenül berúgtam lent a szúnyoghálós ajtót, és halál pontosan egy francia turista pár asztalára érkeztem. Nick kuncogott egyet. – Már kora gyermekkorodtól arra ítéltettél, hogy bajt keverj. A férfi szavai nyomán váratlanul megjelent Annie előtt az anyja, aki egyedül, terhesen érkezett ide, és senkinek nem árulta el, hogy ki a gyereke apja. Annie nyilvánvalóan már a fogantatás pillanatától csak bajt jelentett. Ezért nagyon gyakran lelkiismeret-furdalása volt, bár nagyon jól tudta, hogy semmi beleszólása nem volt az egészbe. A fájdalom hirtelen és éles volt, mint amikor az ember megszúrja az ujját egy tövissel. Nick figyelte, ahogy a lányra rátör a szomorúság, fátyolként beborítja, és azon gondolkodott, vajon mi okozhatta, és vajon ez-e az oka, hogy a lány nem hajlandó feltárni jobban előtte az életét. Nick elszomorodott azon, hogy hirtelen eltűnt a lányból a ragyogás. Vajon ez a ragyogás vonzza-e a lányhoz, vagy az a mélyen fekvő tartalék erő, amit még ő maga sem fedezett fel magában? – Én ott nőttem fél valahol – mondta a férfi, és valamerre délkeletre mutatott. – A semmi közepe volt az én világom középpontja. Legalábbis amíg tizenkét éves nem lettem. Annie meglepődött, hogy Nick megosztja vele ezt. Megpróbálta elképzelni a férfit gondtalan mocsári fiúcskának, de nem tudta. – És hogyan kerültél onnan ide? – kérdezte. A férfi tekintete elmélázóvá és távolivá vált. A hangja kimerültnek tűnt. – Hosszú úton. – Akár meg is halhattál volna a múlt éjjel – mondta Annie. – És most csalódott vagy?

– Nem. – Néhányan azok lennének. Marcotte. Renard, Smith Pritchett. – Visszagondolt arra a megjegyzésre, amit Stokes tett aznap délután. – Mi a helyzet Mr. Doucettel az államügyészi hivatalban? – A. J.–vel? – kérdezte meglepetten Annie. – Mi köze neki hozzád? – Mi köze hozzád? – kérdezte Nick. – Azt beszélik, hogy ti összetartoztok, te és Mr. Ügyész. – Ja, vagy úgy – válaszolta Annie, de belül nyugtalanná vált. – Nagy jelenetet csinálna, ha tudná, hogy itt vagy. – Azért, amit Renarddal műveltem, vagy azért, amit veled? – Mindkettő miatt. – És ha már itt tartunk: van hozzá jogalapja? – Ő bizonyára azt mondaná, hogy igen. – Én téged kérdezlek – mondta Nick, és visszatartotta a lélegzetét, miközben a lány válaszára várt. – Nem – mondta Annie halkan. – Nem vagyunk szeretők, ha erre vagy kíváncsi. – Pontosan ere vagyok kíváncsi, Toinette – felelte Nick. – Én nem szeretek osztozni. – Nem mintha azt mondhatnám, hogy ez egy jó ötlet, Nick – vallotta be Annie. – Nem azt mondom, hogy megbántam a ma éjszakát. Nem. Csak kellene. – Felsóhajtott, majd újra nekirugaszkodott. – Így is már eléggé bonyolult az egész, és… és… én nem szoktam ilyesmit csinálni, tudod… – Tudom. – Nick közelebb lépett, és Annie csípőjére tette a kezét, hogy érezhesse a lányt, hogy ősi módon a magáénak tudhassa. – Én sem. – Az egyszer biztos, hogy nem kellene veled kezdenem. Én… A férfi az egyik mutatóujját rászorította a lány ajkára, elhallgattatva őt. – Ez nem az ügyről szól. Ennek semmi köze ahhoz, hogy mi történt Renarddal. Érted? – De… – Ez a vonzódásról szól, a szükségről, a vágyról. Érezted akkor éjjel, ott a Laveau-ban. Én is. Mielőtt aztán a többi elkezdődött volna. Ez független dolog. Ez attól a helyzettől független, amiben mi most vagyunk. Vagy elfogadod ezt, vagy visszautasítod. Mit akarsz. 'Toinette? Annie elhúzódott a férfitól. – Jó lenne, ha biztos lehetnék mindenben – felelte. – Ki bűnös. Ki ártatlan. Hogy te mit akarsz. Hogy én mit tudok. Te sose vagy összezavarodva, Nick? Soha nem vagy bizonytalan? Igazad volt nyakig benne vagyok, és ha még valami rám nehezedik, akkor sose jövök fel többé a levegőre. A férfira nézett, hogy lássa, hogyan reagál minderre, de Nick arca olyan kemény volt, mint a gránit. – Azt akarod, hogy elmenjek? – kérdezte. – Azt hiszem, hogy az, hogy mit akarok, és az, hogy mi lenne a legjobb, az két különböző dolog. – Azt akarod, hogy elmenjek. – Nem – felelte Annie habozva. – Nem azt akarom. Ekkora férfi közelebb indult felé, komolyan, megfontoltan, ragadozó módon. – Akkor a többivel majd később foglalkozunk, mert én mondom neked, chère, én tudom, mit akarok. Aztán megcsókolta a lányt, az pedig hagyta, hogy Nick bizonyossága elsöpörje mindkettőjüket. A férfi bevitte őt a hálószobába, vissza, az ágyba, a terasz pedig üres színpaddá vált, amelynek közönsége egy főből állt, az pedig mélyen a bokrok között volt, elbújva.

Láttam őt azzal a férfival. Megérintette őt. Megcsókolta. A RIBANC. Nincs benne semmi hűség. Pont. mint azelőtt. Azt kívántam, bárcsak megöltem volna. Szerelem. Szenvedély. Sóvárgás. Düh. Gyűlölet. Az érzések körbe-körbe kavarognak, egy vörös ködfolttá olvadnak. Tudod, néha meg sem tudom őket különböztetni egymástól. Nincs felettük hatalmam. Nekik viszont teljes hatalmuk van felettem. Varom az ítéletüket. Az idő majd megmutatja.

32 Az égbolt feketéje lassan eltűnőben volt kelet felé, amikor Nick elhagyta Annie otthonát. Nem akarta, hogy bárki is meglássa itt, ha feljön a nap. Pont ezért parkolta le a kocsiját egy félreeső csónakkikötőnél a töltés mellett, majdnem fél kilométerrel arrébb. Ha kitudódna a dolog, és kapcsolatba hozzák a vádlottat és a megtámadási ügy legfőbb szemtanúját, akkor régen rossz mindkettőjüknek. Nem ébresztette fel Annie-t. Nem akart szembenézni több kérdéssel. A lánynak szüksége volt rá, ő akarta a lányt – ilyen egyszerű, és ilyen bonyolult is volt egyben a dolog. Nem akart most azon morfondírozni, hogy hova vezet ez az egész. Nem akart arra gondolni, hogy miért pont Antoinette a sok nő közül, mikor nem is emlékszik már rá, hogy mikor engedett egy nőt közel magához. Azzal töltötte az elmúlt évet, hogy megpróbálja újra összeszedni magát. Ezen felül már nem volt mit adnia, csak amit a munkájának volt képes szentelni. És most nem is kellett mondani neki, hogy adjon, most, amikor megint sarokba szorították, és az a veszély fenyegeti, hogy nemcsak a karrierje forog kockán, hanem még az élete is. És mégis, itt van, és vonzódik ehhez a nőhöz. A vádlójához. Antoinette, fiatal, tiszta, romlatlan. Őróla már egyiket se lehetett volna elmondani Ettől lehetett? Vagy csak egész egyszerűen valami jót és tisztát akart megérinteni? Vagy ez az egész a törlesztésről, az üdvözülésről és a kényszerről szól? – Te soha nem vagy összezavarodva. Nick? Soha nem vagy bizonytalan? – Mindig, chère – suttogta, miközben elhajtott. Csak egyetlen Mullent talált a Bayou Breux-i telefonkönyvben. Ifj. K. Mullen egy háztömbnyire északra lakott a cukormalomtól egy deszkaborítású házban, amit az ötvenes években építettek, és azóta is csak egyszer festettek újra. A garázs a ház háta mögött állt; egy csónak és egy platós Chevy állt előtte a repedezett betonon. Nick végigsétált az épület mentén, és bekukucskált az ablakokon, amik ebben az évtizedben nem nagyon lettek megpucolva. A hely lepusztult volt, teli mindenféle szeméttel régi abroncsok, egy motorkerékpár, három fűnyíró, egy sárral borított, mindenféle terepre alkalmas négykerekű. De nem látott Cadillacet. A ház háta mögött két tarka vadászkutya birtokolt két félhold alakú poros területet, és a kutyaszar alapján látszott, hogy a lánc meddig engedi őket. Most éppen összegömbölyödve feküdtek a két kutyaól között, és a fülük botját sem mozdították. Nick a hátsó ajtóhoz ment, és könnyen bejutott, mert nem volt bezárva. A konyha egy lehangoló kis helyiség volt, koszos edény borított minden elképzelhető helyet. Reklámküldemények voltak felhalmozva egy kis asztalon, mellettük egy fél vekni Evangeline fehér kenyér, és egy kinyitott zacskó barbecue ízű chips, meg három üres, hosszúnyakú Miller Genuine sörösüveg. Mullen Sig Sauere a pisztolytokjában hevert a Field&Stream legutóbbi számán. Nick átkutatta a szekrényt és a hűtőt, előhúzott egy olcsó serpenyőt, elővett néhány tojást és egy kis vajat. Míg a serpenyő melegedett, felütötte a tojásokat egy edénybe, ellenőrzésképpen megszagolta őket, majd hozzájuk adott egy kis sót, és felverte egy villával. A serpenyő megnyugtatóan sistergett, mikor a tojást beleöntötte.

– Állj, ne mozdulj! Nick átpislantott a válla felett. Mullen állt az ajtóban, az egyenruhájához tartozó nadrágban, és egy fegyvert szorított tésztafehér vállához. – Fegyvert fogsz rám, miután biztosítottál arról, hogy a barátom vagy? – mondta Nick, és közben kapargatta az ételt egy spatulával. – Nem vall valami jó modorra, nyomozó. – Fourcade? – Mullen leengedte a fegyvert, és egy kicsit távolabb csoszogott, mintha nem hinne a szemének másfél méterről. – Mi a fenét művelsz itt? – Éppen reggelit csinálok – felelte. – A konyhád egy szégyen, Mullen. Tudod, egy konyha a ház lelke. Amilyen a konyhád, olyan az életed is. Ahogy itt körülnézek, azt mondanám, hogy nem tartod valami sokra magad. Mullen nem szólt semmit. Letette a fegyvert az asztalra, és megvakarta zsíros, vékony szálú hajjal borított fejét. – Mi a… – Van kávéd? – Mit csinálsz a házamban? Hajnal hat óra van, az Isten szerelmére! – Hát, úgy véltem, vagyunk olyan jó barátok, hogy nem számít. Nem így van, Mullen? – Még egyet utoljára kevert a tojáson, majd levette a serpenyőt a tűzről, és megfordult. – Sajnálom, hogy nem jegyeztem meg a keresztneved, de, tudod, nem vettem észre, hogy ilyen közel állunk egymáshoz, és sose jutott eszembe, hogy törődjek vele. Mullen arckifejezése elképedés és zavarodottság kibogozhatatlan elegye volt. Úgy nézett ki, mint aki a vécén erőlködik. – Miről beszélsz? – Mit csináltál tegnap este? – hajolt Nick az asztal fölé, és gyorsan átfutotta a címzést azon a borítékon, amin a következő hencegő felirat díszelgett: MELLÉKELVE MEGTALÁLJA VADONATÚJ, NÉVRE SZÓLÓ MATRICÁJÁT! – Keith? – Miért? – Ez csak csevegés. A haverok között így szokás, azt mondják. Miért nem mondod el nekem, hogy mit csináltál tegnap este? – A lövészklubba mentem. Miért? – Lőttél néhányat, mi? – jegyezte meg Nick, és egy kis Tabasco-szószt locsolt a tojásra abból az üvegből, ami a tűzhelyen állt. – Mivel lőttél? Ezzel a pisztollyal, amit óvatlanul a konyhaasztalodon hagytál? – Ö… – Na és mi a helyzet a vadászpuskákkal. Lőttél agyaggalambra? – Igen. – Nincs tiszta tányérod – jelentette ki feddően Nick, és a nyelénél fogva felemelte a serpenyőt. Megkóstolta a tojást, és aztán még egy falatot bekapott. – Mesélt neked valaki arról, hogy tegnap este valaki Renardra lőtt? – Igen. – Bizonytalanság tükröződött apró, ravasz szemében, de úgy döntött, egy kis nyegleséggel próbálja leplezni. Ők ketten comprades-ek voltak… talán. Összefonta a karját meztelen mellkasán. Ajka kényszeredett vigyorra rándult, felfedve összevissza nőtt rossz fogsorát. –Kár, hogy elvétette, mi? – Amennyire te ismersz, feltételezheted, hogy ezt kívánnám – mondta Nick. – Nem te voltál, aki megpróbált itt igazságot szolgáltatni, ugye, Keith? Mullen erőltetetten felnevetett. – A pokolba is, nem! – Mert az ellenkezne a törvénnyel, tudod? Nos, mondhatod, hogy az engem sem akadályozott meg a múlt éjjel. Broussard állított le. Mullen durva hangot hallatott. – Az a kis kurva. A saját átkozott dolgával kéne törődnie.

– Úgy hallom, te próbálsz neki ebben segíteni. Kicsit keresztbe teszel neki, meg ilyesmi. – Annak a nőnek fogalma sincs arról, mi a hűség. Képes volt egyikünk ellen fordulni. A picsáknak semmi keresnivalójuk egyenruhában! Nicknek megrándult az arca a trágárság hallatán, de visszatartotta magát. Élesen elmosolyodott, miközben elképzelte, ahogy a serpenyő meglódul, mint valami teniszütő, Mullen feje visszapattan az ajtófélfáról, és vér ömlik a szájából és az orrából. – Szóval magadra vetted, hogy bosszút állj azért, amit a nő elkövetett ellenem mondta Nick. – Mert hogy olyan jó haverok vagyunk, te meg én. – Nem kellene kicsesznie velünk, a testvéreivel. Nick elindította a serpenyőt, ami úgy repült át a konyhán, mint valami frizbi. A mosogatóba érkezett le, és összetörte az ott lévő poharakat. – Hé! – kiáltotta Mullen. Nick keményen mellbe ütötte a kézfejével, amitől Mullen a szekrénynek tántorodott. Odaszorította, a kézcsontjai a Mullen szegycsontja alatti puha húsba vájtak. – Nem vagyok a testvéred – morogta, és Mullen szeme közé nézett. – Még a feltételezés is sérti a családomat. És ne is számíts a barátaid közé! Semmi különbség közted, meg aközött, amit a cipőm talpáról kaparok le. És, Keith, meg kell hogy mondjam, ma reggel sem nyűgöztél le. Így hát azt hiszem, megérted, ha azt mondom, kifogásolom, ha az én nevemben tevékenykedsz. Én megharcolom a saját csatáimat. Majd én megoldom a gondjaimat. És nem tűröm el, hogy ürügyül hozzon fel valami seggfej, aki csak piszkálni akar egy nőt. Ha van valami problémád Broussarddal – az egy dolog. De ha már engem is belerángatsz, akkor nem állom meg, hogy neked ne menjek. Jobban tennéd, ha békén hagynád a nőt, nehogy félreértsem a dolgot. Világosan beszéltem? Mullen élénken bólogatni kezdett. Levegő után kapkodott, meggörnyedt, és a rekeszizmát kezdte el tapogatni, mikor Nick hátralépett. – Gondolhattam volna: egy tisztességes ember nem hagyná így a konyháját. – Nick megcsóválta a fejét mialatt még egyszer, utoljára végignézett a helyiség szomorú állapotán. – Szomorú. Mullen felnézett rá. – Cseszd meg! Pont olyan kibaszott őrült vagy, mint ahogy mondják, Fourcade! Nick egy alligátor vigyorával nézett vissza rá. – Ne becsülj le engem, Keith. Sokkal őrültebb vagyok, mint ahogy azt gondolják. Jobban teszed, ha emlékezel erre.

Annie figyelte, ahogy a férfi kocsija az öbölparti úton halad. Valami tompa érzés bujkált mélyen benne. Nem szokott lefeküdni olyan férfiakkal, akiket szinte nem is ismert. Meg tudta számolni a szeretőit az egyik kezén, és a legtöbb ujja még szabadon maradt volna. Miért pont Fourcade? Mert valahol Fourcade személyisége sötét útvesztőjének a mélyén ott volt az a férfi, aki többet ért, mint amit a múltja mutatott. Hitt az igazságban, a jóban, a magasabb rendű erőben. Hagyta, hogy tönkremenjen a karrierje, és mindezt egy tizennégy éves halott lány miatt, akivel a világon senki más nem törődött. Véresre vert egy gyanúsítottat az ő szeme előtt. És már csak egy hét van hátra a meghallgatásig. – Uramisten, Broussard – nyögött fel –, mibe másztál már megint? A tegnap éjjel lehet, hogy megkívánásról és vágyról szólt, de a jövő már nem volt ilyen egyszerű. Fourcade úgy tehet, mint aki külön tudja választani a vonzódást a többitől, de mi lesz, ha majd ő a tanúk padján áll, és elmondja a bíróságnak, hogy látta, amint a férfi bűncselekményt követ el? És oda fog állni. Akármit is érez most a férfi iránt, az még nem változtat azon, ami történt, vagy ami történni fog. Kötelessége van – megbélyegezni egy zsarut egy gyilkos nevében. Annie a homlokát dörzsölve visszament a lakásba, felhúzott egy rövidnadrágot és egy pólót, majd csigalassúsággal végigcsinálta szokásos gyakorlatait. Azután elment futni, és arra a lehangoló látványra ért vissza, hogy a dzsipje félig roncsként a parkolóban áll, és A. J. ül mögötte a tornácon.

Már az irodához volt öltözve, hajszálcsíkos öltönyt és ropogósra vasalt fehér inget viselt, bordó nyakkendője libegett, ahogy a férfi előrehajolt, alkarját a combján nyugtatva. A szeme Annie-n nyugodott, és reménykedő kis mosoly bujkált a szája sarkában. Annie még sose látta ilyen jóképűnek, mint ebben a pillanatban, sose érezte ilyen kedvesnek. Majdnem megszakadt a szíve, hogy mindjárt meg kell, hogy bántsa. – Örülök, hogy egy darabban látlak – kezdte a férfi, és felállt, mikor Annie felfelé indult a lépcsőn. – Megijedtem, mikor megláttam a dzsipet. Mi történt? – Leszorítottak az útról. Semmi komoly. Rosszabbnak látszik, mint amilyen valójában volt – hazudta. A férfi megcsóválta a fejét. – Louisianai sofőrök. Végre le kellene szoknunk arról, hogy ingyen jogosítványokat osztogassunk a müzlis dobozokban. Annie rávillantott egy mosolyt, és megrántotta A. J. nyakkendőjét. – Mit csinálsz itt, ebben az időben? – Idejutsz, ha sose hívod vissza azt, aki üzenetet hagy a rögzítődön. – Sajnálom. Nem értem rá. – Mivel voltál elfoglalva? Ahogy hallom, rengeteg időd van mostanában. Annie elhúzta a száját. – Tehát hallottál arról, hogy változás történt a munkaköri leírásomban? – Hallottam, hogy dolga akadt Vaunak, a Rendőrkutyának. – Épp eléggé komolyan mondta mindezt ahhoz, hogy Annie ideges legyen. – Miért nem mondtad nekem? – Nem voltam igazán büszke rá. – És? Mióta nem hívsz fel, ha panaszkodnivalód és bánatod akad? – kérdezte a férfi, és tisztán látszott, hogy meg van kissé döbbenve, bár próbálta egy mosollyal palástolni. Annie az ajkába harapott, és átpislantott a bal válla fölött. Bármit megadott volna azért, ha most kibújhatna a válaszadás alól, de tudta, hogy nem teheti. Jobb, ha az ember átrohan az aknamezőn, és túl van rajta. – A. J. Beszélnünk kell. A férfi lélegzetvisszafojtva várt. – Igen, én is úgy gondolom. Menjünk fel. Annie-nek eszébe jutott, hogy hogyan néz ki a lakása a konyhaasztalon felhalmozva a Bichonügy anyaga, a lepedő gyűrött a Fourcade-del való hancúrozástól. Olcsónak érezte magát, skarlát betűvel megjelölt házasságtörőnek. – Nem – felelte, és megfogta a férfi kezét. – Melegem van. Hadd hűljek le, gyerünk, és üljünk le a csónakban. A kikötő legtávolabbik végében lévő csónakot választotta, előszedett egy törülközőt a tartóból, és letörölte a reggeli harmatot a legutolsó műanyagülésről. A. J. vonakodva követte, és megállt, hogy egy pillantást vessen arra a dobozra, amit Sos helyezett el a kapu mellett – egy fehér fakocka volt, elöl egy ablakkal, és egy harminc centis alligátorfej volt odaerősítve a tetejéhez, a szája pénzéhesen tátogott. A kézzel festett felirat így szólt: BORRAVALÓT (POURBOIRE) ELFOGADUNK! MERCI! – Emlékszel, amikor Sos úgy tett, mintha ez az alligátor leharapta volna az ujját, és mi gyerekek elkezdtünk sikoltozni? Annie elmosolyodott. – Mert az unokatestvéred, Sonny, megpróbált elcsenni egy dollárt. – Aztán meg az öreg Benoit is megcsinálta ezt a trükköt, csak neki az egyik ujja tényleg csak félig volt meg. Sonny majdnem összecsinálta magát. A férfi az ülésre csusszant, nem messze Annie-től, és karját kinyújtotta, hogy megérintse a lány kezét. – Szép emlékeink vannak – mondta csendesen. – Miért akarsz most kizárni, Annie? Mi folyik itt? Még mindig dühös vagy rám a Fourcade-dolog miatt?

– Nem vagyok rád mérges. – Akkor mi van? Jól megvagyunk, aztán egyszerre csak persona non grata leszek. Mi a … – Hogy érted azt, hogy „jól megvagyunk”? – Hát, tudod… – A. J. vállat vont. – Azt hittem… – Mit hittél? Hogy az elmúlt vagy száz alkalommal, mikor azt mondtam neked, hogy csak barátok vagyunk, a levegőbe beszéltem? – Ugyan már! – mondta a férfi komoran. – Te is jól tudod, hogy több van kettőnk között, mint… Annie talpra ugrott, és csak hápogott. – Melyik részét nem érted annak, hogy nem? Hét évet töltöttél el a felsőfokú oktatásban, és nem tudod felfogni egy egyszótagú szó jelentését? – Persze, hogy tudom, csak nem érzem úgy, hogy kettőnkre vonatkozna. – Krisztusom – mormolta Annie, és csóválta a fejét. – Olyan nehéz eset vagy, mint Renard. – Mit akarsz ezzel mondani? Azt állítod, hogy zaklatlak? – Csak azt, hogy Pam Bichon nyolcszor mondta neki, hogy nem, szombat óta, de a fickó csak azt hallotta meg, amit akart. Miben különbözik ez attól, amit te csinálsz? – Hát, kezdjük azzal, hogy engem nem vádolnak gyilkossággal. – Ne légy olyan okostojás. Komolyan beszélek, A. J. Próbálom neked elmondani, hogy te valami olyasmit akarsz tőlem, amit én nem adhatok meg. Hogy mondjam egyértelműbben? A férfi nem nézett rá, mintha csak Annie pofonvágta volna, az állkapcsán ugráltak az izmok. – Azt hiszem, ez eléggé egyértelmű. Annie visszaült az ülésre. – Nem akarlak megbántani, A. J. – mondta lágyan. – Az lenne az utolsó, ami szándékomban áll. Szeretlek… A férfi keserűen felnevetett. – …csak nem úgy, ahogy te szeretnéd – fejezte be. – De látod mondta A. J. –, már túlestünk százszor ezen, és aztán te jössz hozzám, vagy én megyek hozzád, és aztán… Annie egy fejrándítással belefojtotta a szót. – Én nem tudom ezt tovább csinálni, A. J. Most nem. Túl sok teher van rajtam. – Amiről nem akarsz beszélni. – Nem tehetem. – Nem beszélhetsz róla? Miért nem? Mi folyik itt? – Képtelen vagyok ezt csinálni – suttogta Annie, és gyűlölte, hogy takargatnia kell a dolgokat a másik elől, hogy hazudnia kell neki. Jobb lenne, ha nem akarná tudni, miért. – Nem én vagyok az ellenség, Annie! – tört ki a férfi. – Mi egy oldalon állunk, az Isten szerelmére! Miért nem mondhatod el? Mit nem mondhatsz el? Annie a tenyerébe temette az arcát. Összeadta magát Fourcade-del, a saját szakállára nyomoz, megpróbálja Renardot minél jobban magába bolondítani, hogy aztán megmutathassa neki, hogy mi rejlik a szelíd álarc alatt és nem mondhat többet A. J.-nek sem, mint amennyit Noblier seriffnek mondhat. Mindannyian ugyanazt akarják, de nem voltak ugyanazon az oldalon. – Ó – mondta hirtelen A. J., mintha egy belső lámpa kilobbant volna a fejében, és fájdalmat okozott volna. – Lehet, hogy nem is a munkára gondoltál. Jézusom. – Fújt egyet, és elnézett a lány mellett. – Van valaki más? Az az oka, hogy valaki mással vagy mostanában – egy másik pasassal? Annie visszatartotta a lélegzetét. Ott volt Nick, de egy éjszaka még nem kapcsolat, és nem látott sok reményt arra, hogy folytatódni fog. – Annie? Ez az oka? Van valaki más? – Lehet – kertelt a lány. – De nem. Nem az… Sajnálom – mondta, fáradtan a küzdelemtől. – Nem tudod, hogy mennyire szeretném, hogy másképp érezzek, mennyire szeretném, ha úgy lehetne, ahogy te szeretnéd, A. J. De attól még, hogy ezt kívánom, még nincsen így.

– Ismerem? – Ó, A. J. Ne menjünk ebbe bele! A férfi felállt, keze a csípőjén, nem nézett a lányra. A büszkeségén csorba esett, a józan esze megpróbált megbirkózni olyan érzésekkel, amelyek csak ritkán változnak meg az akaraterő hatására. Ebben nem különbözött olyan nagyon Fourcade-től – túl analitikus volt az elméje, túl racionális, amit összezavart az emberi természet kiszámíthatatlansága. Annie szerette volna átölelni, jó barátként megvigasztalni, de tudta, hogy a férfi nem hagyná. A veszteség érzése szinte fizikai fájdalomként égett a férfi mellkasában. – Tudom, hogy mit akarsz – mormolta Annie. – Feleséget, családot. Azt szeretném, ha megkapnád ezt mind, A. J., és én nem vagyok még az a valaki, aki ezt megadhatja neked. Nem vagyok benne biztos, hogy leszek-e valaha. A férfi megdörzsölte az állát, pislogott néhányat, és megnézte az óráját. – Tudod… – megállt, hogy megköszörülje a torkát. – Nincs most időm erre a beszélgetésre. A bíróságra kell mennem. Majd… ööö… felhívlak. – A. J…. – Ó, Pritchett szeretné, ha elmennél hozzá ma délután az irodájába. Ott lehet, hogy találkozunk. Annie figyelte, ahogy elmegy, és beletömköd egy ötdollárost az alligátor pofájába, mikor elhalad a borravalós doboz mellett. A szíve olyan nehéz volt, mint a kő.

Egy öreg gondnok tisztította egy fogkefével a Szent Szűz lábujjait, amikor Annie begördült a Kegyes Miasszonyunk elé. Az úton átellenben egy pipázó asszony vágott virágot árult egy rozsdás, platós Toyota hátuljából. Annie leparkolt a látogatók számára fenntartott parkolóban, és át kellett másznia az anyósülésen, hogy ki tudjon szállni a kocsiból. Annie eldöntötte, hogy ezentúl Roncshalmaznak fogja nevezni, és a kocsi valóban rá is szolgált a nevére. Az egyik ütközés hatására beszorult a sofőroldali ajtó. – Az az öreg némber, úgy lopta aztat a virágot – jegyezte meg a gondnok, és megrázta a fogkefét, mikor Annie elhaladt mellette. Ottan lopta űket a Veteránok Parkjábú'. Láttam, mikor lopta. Miért nem tartóztatja le? – A rendőrséget kell hívnia, uram. A férfi arca megfeszült, és a szeme úgy kimeredt, mint két pingponglabda. – Maga a rendőrség! – Nem, uram, én csak a seriff irodáján dolgozom. – Ugyan! A kutya kutya marad, ha enni hívják! – Igen, uram, akármit jelent is – mormolta Annie, közben az ajtók suhogva nyíltak ki előtte. Az intenzív osztály csendes volt, kivéve a gépek zaját. Egy lilakeretes szemüveget viselő nő ült a pult mögött, és figyelte a monitorokat, miközben a telefonba beszélt. Alig nézett Annie-re, mikor az elhaladt mellette. Lindsay Faulkner ajtaja előtt nem volt őr. Jó hír és rossz hír, gondolta Annie. Nem kellett elhaladnia egy egyenruhás őr mellett, …de másnak sem. Faulkner az ágyban feküdt, és úgy nézett ki, mintha egy tudományos kísérlet balul ütött volna ki. A feje és az arca be volt pólyálva, mint egy múmiának. Csövek lógtak belőle. Rejtélyes célra használt gépek pislogtak és csipogtak, a kijelzőiket fénylő orvosi hieroglifák borították. A lejárt rendszámú autó vörös hajú tulajdonosa állt fel az ágy melletti székből, mikor Annie belépett. – Hogy van? – kérdezte Annie. – Hát, igazából jobban – felelte csendesítő hangon. Már felébredt a kómából. Az ébrenlét és az öntudatlanság határmezsgyéjén kóborol. Már mondott néhány szót. – Tudja, hogy ki tette ezt vele? – Nem. Nem emlékszik semmire sem a támadással kapcsolatban. Legalábbis egyelőre nem. A másik nyomozó már itt volt, és megkérdezte.

Két csoda egy reggelen: Lindsay Faulkner visszanyeri az öntudatát, és Chaz Stokes kikel az ágyból reggel nyolc előtt. Lehet, hogy végre megpróbál egy kis erőfeszítést tenni. Lehet, hogy az, hogy a különleges egység miatt reflektorfénybe került, mégiscsak előcsihol belőle egy kis becsvágyat. – Sok látogatója volt? – Csak a családtagokat engedik be ide – mondta a vörös hajú. – Nem tudtuk elérni a szüleit. Éppen Kínában utazgatnak. Amíg nem jönnek ide, addig is a kórház engedményt tett. Belle Davidson is volt itt, Grace az Ingatlanirodából, és én. – Szüksége lesz minden segítségre, hogy ezen átsegítsék – mondta Annie. – Még hosszú út áll előtte. – Ne beszéljen… úgy… rólam, mintha… itt se … lennék. A gyenge hang hallatán a vörös hajú nő mosolyogva az ágy felé fordult. – Egy perccel ezelőtt még nem voltál magadnál. – Ms. Faulkner, Annie Broussard vagyok – mondta lehajolva Annie. – Azért jöttem, hogy megnézzem, hogy van. – Maga… talált meg… miután… – Igen. – Köszönöm. – Bárcsak többet tehettem volna – felelte Annie. – Egy egész különítmény keresi a fickót, aki ezt tette magával. – Maga is… benne van? – Nem. Engem áthelyeztek. Stokes nyomozót bízták meg az üggyel. Hallom, együtt ebédeltek valamelyik nap. Akart mondani neki valami Pamről? Azért hívott fel hétfőn? A csend olyan hosszúra nyúlt, hogy Annie már azt gondolta, hogy Lindsay-t újra elragadták az öntudatlanság hullámai. A monitor hangja megtöltötte a helyiséget. Annie felemelkedett az ágytól. – Donnie – suttogta Faulkner. – Mi van Donnie-val? – Féltékeny. – Kire? – kérdezte Annie, és közelebb hajolt. – Bolond ötlet volt… semmi. Újra távolodott. Annie megérintette Faulkner karját, hogy megkísérelje a való világban tartani még egy kis ideig. – Kire volt Donnie féltékeny, Lindsay? A csend újra rájuk telepedett, ott lebegett, mint a lélegzet a hideg levegőben. – Stokes nyomozóra.

33 Donnie féltékeny volt Stokesra. Annie hagyta, hogy az agya egy kicsit eljátsszon a gondolattal, miközben kiszedegette a gépből a faxokat a tálcára, és előhúzta azt, amit ő maga kért a nyilvántartótól – azoknak a kocsiknak a listáját, amelyeknek a rendszámában benne volt az E.J. Nem volt nehéz elképzelni Stokest, hogy éppen Pammel flörtöl. Valójában inkább az lett volna az elképzelhetetlen, ha nem tette volna. Stokes mindig ezt csinálta: minden egyes szabad percét arra használta, hogy csiszolgasson a csáberején. Szinte a kötelességének érezte, hogy flörtöljön a nőkkel. És, az alapján, amit Lindsay vasárnap mondott, Pam akaratlanul is kihozta a férfiakból ezt a tulajdonságot. A férfiak vonzódtak Pamhez, elragadónak találták és édesnek. Chaz Stokes sem volt kivétel a szabály alól. A zaklatás és minden egyéb miatt rengeteg alkalma volt találkozni Pammel. Lehet, hogy Donnienak sanda gyanúja támadt kettejükkel kapcsolatban? És ha így is lett volna, mit tett? Összetűzésbe került Stokesszal? Vagy Pammel? Ha Stokes tisztában volt vele, hogy Donnie féltékeny, akkor valószínűleg ez irányban is vizsgálódni kezdett, miután Pamet meggyilkolták. Ő ma este ellenőrizheti a tanúvallomásokat, megkéri majd Nicket. Renard azt állította, hogy Pam félt Donnie-tól, félt egy másik férfival találkozni, mert tartott attól, amit esetleg majd Donnie cselekszik. Donnie megfenyegette, hogy pert indít a gyerekelhelyezés ügyében, mintha csak lett is volna bármi alapja, hogy megkérdőjelezze Pam jogait. De nem úgy nézett ki, mintha Pam találkozgatott volna Stokesszal. Vagy igen? – Bolond ötlet – mondta Lindsay. – Semmi. De Donnie másképp gondolta. Vajon csak azt hallotta meg, amit meg akart hallani, a saját szájíze szerint értelmezte a helyzetet, hogy kissé felpiszkálja a dühét? Annie már rengeteg olyan esetet látott, ahol a férj durván bánt a feleségével apróságok, képzelt szeretők, kitalált dolgok szították ilyenkor a férj dühét. És ez mentség volt a részegségre, a fájdalomokozásra, a becsmérlésre és a büntetésre. Soha senki nem vádolta meg Donnie-t azzal, hogy bántalmazta volna a feleségét, de ez még nem jelentette azt, hogy nem fordult meg az agyában. Pam nyíltan megsértette az önérzetét, nyilvánosan, kirúgta a házból, beadta a válópert, megpróbálta szétválasztani a két céget. Ha úgy hitte, hogy a feleségének kapcsolata van Stokesszal, az könnyen átbillenthette volna Donnie-t a képzeletbeli határon. Ha jól emlékszik, Donnie valami becsmérlőt mondott Stokesról, amikor Annie szombaton beszélt vele. Valami olyasmit, hogy Stokes lusta. A megjegyzés szinte rasszista színezetet öltött, ami jogosan dühítheti fel Stokest. Pitbullként ugorhatna Donnie-ra. De Stokes látómezejében Renard a célpont. Csak fölöslegesen fájdítja mindezzel a fejét. Nicknek valószínűleg igaza van. Ha nem választja külön a nyomokat, akkor csak egy kigubancolhatatlan kötélcsomót kap – méghozzá a saját nyaka köré. Annie-nek Renard akadt a horgára, ahogy Fourcade azt előre megjósolta. Ha ügyel rá, akkor elkaphatja, szép lassan kifáraszthatja és kifoghatja. Annie eldöntötte, hogy ebédidőben újra a kórházhoz megy, és megpróbálja, vajon Lindsay azonosítani tudná-e a sálat, amit Renard küldött Pamnek.

– Nincs idő a piszmogásra, Broussard! – jelentette ki Myron, és egy palotaőr merevségével vonult őrhelyére. – Megvan a ma reggeli teendő. Stokes nyomozónak szüksége van minden olyan ember letartóztatási parancsára, akit erőszakos nemi cselekménnyel vádoltak ebben a kerületben az utóbbi tíz évben. Én majd lehívom a számítógépen, maga meg kiválogatja. Én összesítem, maga aztán elviszi a különítménynek a nyomozókhoz. – Igen, uram, Mr. Myron – felelte Annie szoborszerű mosollyal, és a kocsikról szóló listát a mappája alá csúsztatta. Gyorsan dolgoztak, de gyakran megzavarták őket a szokásos dolgokkal, ami egy ilyen helyen előfordul – hívások érkeztek a bíróságról, a biztosítótársaságoktól, vagy ki kellett tölteni egy formanyomtatványt az éppen letartóztatott betörőről, bevételezni kellett az ellene szóló bizonyítékokat, elvitték az éppen bíróság előtt lévő drogdíler gyanúsított ellen szóló bizonyítékot. Az egész nagyon unalmas volt, és Annie nagyon rossz néven vette, hogy ezt kell csinálnia. Ő inkább az szeretett volna lenni, akihez beérkeznek az akták, és nem az, aki a több évtized alatt felgyülemlett papírszemétből kiássa őket. A különleges egység tagja szeretett volna lenni, ahelyett, hogy a papírokkal bajlódik. Még az is jobbnak tűnt a szemében, hogy Stokesszal dolgozzon, mint az Utálatos Myronnal. Az ebédje tíz percet vett igénybe, mivel mindössze egy Snickerst kapott be, miközben egy telefonkagylót szorított a füléhez, és körbehívta a szerelőműhelyeket, hogy nem vittek-e be egy olyan szedánt javításra, aminek a sofőrülés melletti ajtaja sérült volt. De nem talált ilyet. Az ellenfele vagy elrejtette a kocsit, vagy nem a kerületben adta le javításra. Ellenőrizte a nemrégiben ellopott autók rendszámának listáját is, de semmi egyezőt nem talált. Kissé kiterjesztette a kört, és elkezdte hívogatni a St. Martin kerületben található szerelőműhelyeket. – Hé, Broussard! – ugatta Mullen, és áthajolt a pulton. – Hagyd abba a csivitelést, és csináld a munkád, jó? Annie rábámult, és közben megköszönte az éppen vonalban lévő szerelőnek a nagy semmit, majd letette a kagylót. – A különleges egység elsőbbséget élvez – közölte Mullen, és kidüllesztette csontos mellkasát. – Igazán? És hogy kerültél bele? Volt egy képed a seriffről, meztelenül egy kecskével? A férfi önelégülten mosolygott, látszott, hogy mennyire elégedett önmagával. – Szerintem a Nolan-ügyben végzett munkám miatt. – A munkád miatt – mondta megvetően Annie. – Én vettem azt a hívást. – Hát, néha nyerünk, néha veszítünk. – Tudod, Mullen – mondta Annie –, legszívesebben azt mondanám, hogy egyél szart, és fordulj fel, de a szagod alapján, úgy hiszem, már így is az étrended része lehet. Azt várta, hogy a férfi ráharap a csalira, de az visszahúzódott a pulttól. – Nézd, megkaphatnám végre a többi aktát? És ami a mi kis ellenségeskedésünket illeti, felejtsd el. Nincs harag. – Nincs harag? – ismételte Annie. A férfi felé hajolt, és feszült, mély hangon mondta. – Terrorizálsz, megfenyegetsz, egy kisebb vagyonomba kerül, hogy helyrehozassam a kárt, amit okozol, és levesznek a járőrözésről miattad. Itt vagyok elásva, és játszom a megdicsőült titkárnőt, miközben te bezsebeled a dicsőséget, ami engem illetne, és még te mondod, hogy nincs harag? Te szemétláda! A harag az egyetlen, amim jelenleg van. Jobb, ha tudod, hogy ha csak egy aprócska kis festékdarabot is találok, ami ahhoz a Cadillachez köt, vagy mi a fene volt, amivel megpróbáltál megölni tegnap este, az biztos, hogy elveszíted a jelvényed, és a csontos segged se lesz a régi. – Cadillac? – Mullen zavarodottnak tűnt. Fogalmam sincs, miről beszélsz, Broussard. Semmit se tudok semmiféle Cadillacről! – Jó, rendben. – Semmit se követtem el ellened! – Hagyjuk a jelenetet – mondta gúnyosan Annie. – Vidd az aktáidat, és tűnj el innen!

Odavágta a papírokat Mullennek, amik aztán átrepültek a pulton, és letartóztatási parancsok szállingóztak a padlóra. – A francba! – kiáltotta Mullen, amire Hooker kijött az irodából. – Jézusom, Mullen! – kiáltotta. – Valami idegbajod van? Van valami baj a motorikus képességeiddel? – Nem, uram – mondta Mullen feszesen, és Annie-re bámult. – Véletlen volt.

D

– él-Louisianában hagyomány a népi igazságszolgáltatás papolta Smith Pritchett, és fel-alá járkált a szekrény előtt az irodájában, kezét vastag derekán nyugtatva. A cajunoknak megvoltak a saját törvényeik, mielőtt a hivatalos törvénykezés létrejött volna itt, és a jogi irodák elkezdték volna csökkenteni ezeknek a befolyását. A népi gondolkodás még mindig különbséget tesz a jog és az igazság között. Nagyon is tudatában vagyok annak, hogy a környéken sok ember úgy érzi, hogy Fourcade nyomozó Marcus Renard elleni támadása elfogadható módja volt annak, hogy egy bizonyos társadalmi problémát kezelni lehessen. Mindazonáltal, mindezek az emberek tévednek. Annie alig leplezett türelmetlenséggel figyelte. Valószínűleg ez volt a Fourcade elleni bírósági eljárás nyitóbeszédének nagyjából megszerkesztett fogalmazványa, ami még hetek vagy hónapok múlva esedékes, ha nagyon nekilódulnak a dolgok. Annie Pritchettnél a látogatók számára fenntartott székben ült. A. J. a szoba másik végében állt, a karja összefűzve a mellkasán, hátát egy könyvszekrénynek vetette, és nem vett tudomást arról az üres székről, ami a lánytól nem messze állt. Nem szólt egy szót sem az alatt a tíz perc alatt, amióta Annie itt volt. – Az emberek nem vehetik a kezükbe az igazságszolgáltatást – folytatta Pritchett. – Annak a vége káosz, anarchia, törvénytelenség volna. Az, hogy eljutott a végkövetkeztetésig, eléggé kedvére volt ahhoz, hogy kis szünetet tartson, és lejegyezze egy kis jegyzettömbre, ami az íróasztalán állt. – A rendszer biztos lábakon áll. Meghúzza a határokat, meglehetősen erőteljesen, hogy rábírja az embereket, hogy tiszteletben tartsák – mondta. – Nincs helye kivételeknek. Ön hisz ebben, ugye Broussard rendőr, különben nem állt volna be a testületbe? – Igen, uram. Hiszek a lefektetett jogokban, és már beadtam a vallomásomat. .. – Igen, itt van belőle egy példány. – A tollával megkocogtatott egy aktacsomagot. – De úgy érzem, nagyon fontos volna, ha megismernénk kissé egymást, Annie. Hívhatom Annie-nek? – Nézze, nekem dolgom van… – Hallottam, hogy kisebb nehézségei támadtak az osztályon dolgozó néhány kollégájával – mondta Pritchett atyaian, és fél fenékkel ráült az íróasztala sarkára. Annie A. J.–re nézett. – Semmi olyasmi, amit ne tudnék kézben tartani… – Valaki akadályozza önt? Lebeszéli arról, hogy Fourcade nyomozó ellen valljon? – Nem ilyen… – Érthető lenne bizonyos tartózkodás az ön részéről, Annie, én csak arra akarom felhívni a figyelmét, mennyire fontos és szükséges az ön vallomása ebben az ügyben. – Igen, uram. Tudatában vagyok ennek, uram. Én… – Közeledett magához Fourcade nyomozó? – Fourcade nyomozó nem tett kísérletet arra, hogy megakadályozzon engem abban, hogy vallomást tegyek. Én… – És Noblier seriff? Nyomást gyakorolt magára bármiféle módon? – Nem értem, miről beszél – felelte Annie, és megpróbált nem feszengeni a székben. – Ebben az ügyben nem túl együttműködő. Ami szomorú képet fest arról, hogy mit eredményez az, hogy a saját birodalmának tekinti az irodát, attól tartok, Gus úgy tekint erre a kerületre, mintha az a saját királysága volna, és ő hozhatná a neki megfelelő szabályokat, de ez nem így van. A törvény az törvény, és mindenkire vonatkozik – a nyomozókra, seriffekre, rendőrökre.

– Igen, uram. A férfi körbejárta az íróasztalt, és mögé lépett, majd leült bőrfotelébe. Előhúzott egy acélkeretes olvasószemüveget, előhúzta Annie vallomását az aktából, és átnézte. – Nos, Annie, maga nem volt aznap éjjel szolgálatban, de A. J. mondja, hogy a saját autója fel van szerelve rádió adóvevővel, igaz ez? – Igen, uram. – A. J. azt állítja, hogy maguk ketten elköltöttek egy kellemes vacsorát aznap este az Isabeau'sban. – Felnézett a lányra egy újabb elnéző, atyai mosoly kíséretében. – Nagyon romantikus hely. A feleségem kedvence. Annie nem szólt semmit. Érezte, ahogy A. J. tekintete szinte égeti. Úgy nézett ki, mindent elmondott Pritchettnek a kettejük kapcsolatáról, csak azt nem, hogy vége lett. Pritchett pedig megpróbálta eszközként felhasználni azt, amit tudott, hogy befolyásolhassa Annie-t, és maga felé fordítsa. – Hová ment a vacsora után, Annie? Eddig még sikerült elkerülni, hogy a történetnek erről a részéről beszélnie kelljen. Nem tartozott az ügyhöz kivéve, hogy Fourcade telefonált, és aztán otthagyta a bárt, ami miatt esetleg feltételezhető az előre megfontolt szándék, nem is beszélve arról, hogy összejátszhatott valakivel. De senki más nem ütötte meg Renardot, és Fourcade nem kényszeríthető arra, hogy felfedje, kitől számlázott a hívás, akkor pedig mi értelme szót ejteni róla? Másrészről voltak szemtanúk, akik emlékezhetnek rá, hogy ő a Laveau-ban járt. – Megláttam Fourcade nyomozó kocsiját a Laveau előtt. Bementem, hogy váltsak vele néhány szót arról, hogy mi történt a bíróság előtt. Pritchett A. J.–re nézett, tisztán látszott, hogy gondterhelt, amiért meglepték. – És ez miért nem szerepel a vallomásában? – Mert ez még az incidens előtt történt, és semmiféle kapcsolatban nem áll vele. – Milyen állapotban volt Fourcade? – Ivott. – Agresszív volt, dühös, ellenséges? – Nem, uram… inkább bánatos, morózus, és bölcselkedő kedvében volt. – Beszélt önnek Renardról? Megfenyegette őt? – Nem. Az igazságról és az igazságtalanságról beszélt. – És árnyakról meg szellemekről, tette hozzá magában. – Volt valami arra utaló jel, hogy elmegy, és felkeresi Renardot? – Nem. Pritchett levette a szemüvegét, és mélyen elgondolkodva elkezdte rágcsálni a szárát. – És aztán mi történt? – Elváltunk. Én úgy döntöttem, hogy megállok a Quik Piknél, hogy vegyek néhány dolgot. A többi benne van a vallomásomban, amit leadtam Earlnek. – Fogott-e a rádióján olyan adást, ami azt jelentett, hogy valószínűleg valaki ólálkodik a Bowen&Briggs környékén? – Nem, uram, de hosszú perceken keresztül nem voltam a kocsiban, és aztán csak a szokásos rádióforgalom volt. Aztán lekapcsoltam a rádiót. Nem voltam szolgálatban, és későre járt. A csend úgy telepedett rájuk, mint a leszálló porszemecskék. Annie felcsípett egy kis bőrdarabot az ujjáról, és várt. Pritchett széke megnyikordult, mikor a férfi felállt. – Hisz abban, hogy tényleg létezett az a bejelentés? Ha ezt a kérdést a bíróság előtt teszi fel, Fourcade védőügyvédje még az előtt tiltakozást jelentene be, hogy be tudná fejezni a mondatot. Tiltakozom, csak féltevés! De most nem a bíróság előtt voltak. Az egyedüli valaki, aki tiltakozna, Annie volt. – Nem hallottam a bejelentést – felelte. – Mások igen.

– Mások azt állítják, hogy hallották – javította ki Pritchett. A hangja minden egyes szótag után hangosabb lett. Előrehajolt, és Annie székének a karfájára tette mindkét kezét, az arca csak centikre volt a lányétól. – Mert Gus Noblier azt mondta nekik, mondják azt, hogy hallották. Mert meg akarnak menteni egy embert, aki eltolt egy fontos ügyet, aztán magára vállalta, hogy végez azzal a gyanúsítottal, akit addig nem tudott legyőzni! Nem is volt bejelentés – mondta Pritchett lágyan, és visszahúzódott. Újra nekitámaszkodott az íróasztalnak, és le nem vette a szemét a lányról. – Aznap este tartóztatta le Fourcade-et, és helyezte felügyelet alá? Mit számít, hogy mikor volt a letartóztatás? Min változtat? Fourcade vád alá volt helyezve. Pritchett most csak valamit keres, amit felhasználhat Noblier ellen, és Annie nem akart ehhez segédkezet nyújtani. Felidézte azokat a szavakat, amiket maga a seriff adott a szájába. – Belebotlottam egy helyzetbe, amit nem igazán értettem. Próbáltam megoldani, és aztán visszamentünk a rendőrségre, hogy tisztázzuk. – Miért állítja Richard Kudrow azt, hogy látott egy letartóztatási parancsot, aminek aztán ezek után nyoma veszett? – Mert ő egy minden hájjal megkent ügyvéd, és semmit sem szeret jobban, mint keverni a szart. – Egyenesen Pritchett szemébe nézett. – Miért hisz neki? Annak él, hogy magát minél nehezebb helyzetbe hozza a bíróságon. Fogadok, hogy imádná ezt: hogy maga és Noblier egymás torkának esnek, a zsaruk pedig két tűz között. Egy kis elégtételt érzett, amikor látta, hogy bejött a terve. Pritchett összeszorította az ajkait, és otthagyta az íróasztalt. Az lett volna a legutolsó dolog, amit kívánhatott, hogy Richard Kudrow bolondot csináljon belőle. – Mennyire ismeri Nick Fourcade-et, Annie? – kérdezte, de az erő már kiveszett a hangjából. A lány az éjszakára gondolt, amit Nick karjai között töltött, ahogy testük összefonódott. – Nem nagyon. – Nem érdemli meg, hogy maga megvédje. És az is biztos, hogy nem érdemli meg a jelvényét. Maga jó zsaru, Annie. Láttam a személyi lapját. És helyesen cselekedett aznap éjjel. És bízom benne, hogy helyesen cselekszik majd akkor is, ha fellép a tanúk padjára a jövő héten. – Igen, uram – mormolta. A férfi ránézett Rolex karórájára, és A. J.–hez fordult. – Máshol van rám szükség. A. J., megtenné, hogy kikíséri Annie-t? – Természetesen. Annie felállt, és Pritchett nyomában ki akart menni az irodából, de az ajtó túl gyorsan becsapódott előtte. – Lekési a teaidőt – jegyezte meg A. J., és nem mozdult a könyvespolc elől. – Miért hazudtál nekünk, Annie? A lány megrándult, mintha A. J. az arcába köpött volna. – Én nem… – Ne sérts meg! – csattant fel a férfi. – Mindennek a tetejébe, ne sérts meg. Ismerlek, Annie. Mindent tudok rólad. Mindent. Ettől meg vagy rémülve, mi? Épp ezért állítasz félre. – Nem hiszem, hogy ez lenne a legalkalmasabb idő ennek a beszélgetésnek a lefolytatására – mondta Annie. – Nem akarod, hogy bárki is ilyen mélyre lásson a lelkedben, ugye? Mert mi van, ha én is elhagylak, vagy meghalok, mint az anyád… – Hagyd abba! – kiáltott fel Annie, és dühös volt, hogy a férfi felhasználta ellene a számára legfájdalmasabb gyermekkori emlékeket. – Az sokkal fájdalmasabb, mint elveszíteni olyasvalakit, aki nem vált az életed részévé – folytatta A. J. Jobb, ha mindenkit legalább egy karnyújtásnyi távolságra tartasz magadtól.

– Most egy karnyújtásnyinál távolabb szeretnék tőled lenni, A. J. – sziszegte Annie. Úgy érezte magát, mintha előrenyúlt volna, egyenesen bele egy éles pengébe, ami keresztülhasított volna húson és csonton. – Miért nem mondtad nekem, hogy aznap este már találkoztál korábban Fourcade-del? – kérdezte a férfi. – Mit számít az már? – Mit számít? Állítólag én vagyok a legjobb barátod! Aznap este randink volt. Engem otthagytál, és elmentél, hogy találkozz Fourcade-del… – Nem randiztam veled – szállt vitába Annie. – Mi ketten csak vacsoráztunk. Kész. A barátom vagy, nem a szeretőm. Nem kell neked beszámolnom minden lépésemről! – Nem érted, ugye? – kérdezte A. J. hitetlenkedve. – Itt a bizalomról van szó. – Kinek a bizalmáról? – kérdezte Annie. – Ne csinálj itt erőszakos vallatást! Egyik pillanatban azt állítod, hogy a legjobb barátom vagy, és a következőben már azt kéred rajtam számon, hogy miért nem adtam neked valamit, amit felhasználhatnál azon az átkozott bíróságon! Azt mondod, hogy külön lehet választani azt, amik vagyunk, attól, amit csinálunk, de csak akkor, amikor az neked megfelelő. Elegem volt, A. J. Nincs szükségem erre az egész marhaságra, és az egyszer biztos, hogy arra nincs szükségem, hogy vaktában lövöldözgess a lelkemre! – Annie… A férfi Annie karja után nyúlt, amikor az elindult az ajtó felé, de Annie elrántotta magát. A külső irodában ülő titkárnők árgus szemekkel figyelték, mikor elviharzott mellettük. A külső csarnok sötét volt és hűvös. A harmadik emeletről hangok hallatszottak. Az aznapi bírósági csatározások utolját is megharcolták, és a harcosok most ott őgyelegtek, kicserélgetve egymással az aznapi sztorikat, és ügyleteket kötöttek. Annie az oldalsó kijárat felé vette az irányt, és kilépett a napfénybe, ami aztán bántotta a szemét. A napszemüvege után tapogatózott, és majdnem nekiment egy férfinak, aki a járda szélén ácsorgott. – Broussard rendőr. Micsoda meglepetés, hogy úgy mondjam! Annie hangosan felnyögött. Kudrow. A férfi egy Times-Picayune-t árusító automatának dőlt, hosszú kabátjának öve szorosra húzva, annak ellenére, hogy a délután fullasztóan párás volt. A testtartása inkább fájdalmat, mint lustaságot árult el. Csont és bőr arca szürkés színű volt, és verejtéktől fénylett. Úgy nézett ki, mint aki mindjárt meghal, és halálának híre megelőzi a közelgő Mardi Gras-fesztivált beharangozó szalagcímeket. – Jól van? – kérdezte Annie, és két érzés között vergődött: a benne lévő emberiesség aggódott érte, ugyanakkor személy szerint nem igazán kedvelte a férfit. Kudrow megpróbált mosolyogni, miközben kiegyenesedett. – Nem, kedvesem, éppen haldoklom, de nem itt fogom kilehelni a lelkem, ezen a szent helyen, ha emiatt aggódik. Még nem vagyok teljesen felkészülve, hogy elmenjek. Még mindig akad igazságtalanság, amit ki kell javítani. Maga tudja, miről beszélek, ugye? – Nem vagyok olyan kedvemben, hogy kitalálósdit játsszam. Ha akar valamit mondani, akkor tessék. Van jobb dolgom is. – Mint például megkeresni a szemtanút, aki Marcusnak alibit nyújthatna? Marcus elmondta nekem, hogy magát érdekli az ő helyzete. Milyen elbűvölő. De ez nem egészen tartozik a maga kötelességei közé, nemdebár? Milyen kárt okozhat az, ha Kudrow tudja a dolgot? Izzadtságcseppek gyöngyöztek Annie lapockáin, és lecsorogtak a gerince mentén. – Csak kíváncsiságból utánanézek néhány dolognak, ennyi az egész. – Az igazságra szomjúhozik. Milyen kár, hogy úgy tűnik, az osztályon senki más nem osztja a nézeteit. Semmi nyoma annak, hogy bárkit is érdekelne a tegnap esti kis lövöldözés Renardék otthonában. – Lehet, hogy nincs is mi után érdeklődni.

– Egy héten belül két ember is nyíltan megpróbált ártani Marcusnak. És többen megfenyegették. A gyanúsítottak listája olyan hosszú lehetne, mint egy telefonkönyv, és mégis, tudomásom szerint senkit nem hallgattak ki. – Mostanság nagyon elfoglaltak a nyomozók, Mr. Kudrow. – Akkor hamarosan még egy gyilkossági ügyük lesz, ha engedik, hogy ez így menjen tovább – figyelmeztetett a férfi. – A közösség már így is annyira fel van ajzva, mint egy íj. Szinte érzem, hogy a levegő megfagy a dühtől, félelemtől, indulattól. Ez a fajta nyomás csak egy ideig tartható kordában, aztán hirtelen kirobban. Erős, hörgő köhögés rázta meg, és a férfi újra nekidőlt a gépnek, minden erő elhagyta, a szemei fénytelenné váltak: mindez már az elmúlás előjele volt. Annie otthagyta, tudván, hogy a férfinak igaza van, ő is érezte mindezt a levegőben, őt is ugyanaz a baljós előérzet kerítette hatalmába. A verőfényes napsütés ellenére minden gyászkeretesnek tűnt, mint valami rossz álomban. Az utca végén közmunkásokat látott, akik kicsike kis tavaszi zászlókat tűztek ki az oszlopokra, hogy kicsinosítsák a várost a Mardi Gras karnevál tiszteletére, de a járdák furcsán üresnek tűntek. Senki nem volt a rendőrségi épülettől délre eső parkban. Egy hét leforgása alatt három nőt támadtak meg. A rendőrök bűnözőként viselkedtek, és egy gyilkos szabadon kószált. Az emberek rettegtek. Annie visszagondolt arra a nyárra, amikor a Mocsári Fojtogató vadászott itt, és emlékezett rá, hogy ugyanez az érzés kerítette akkor is hatalmába, ugyanez az ostoba félelem, ugyanez a kétségbeesett érzés. De most zsaru volt, és az érzéseit még a felelősség súlya is felnagyította. Valakinek véget kell ennek vetni. Myron üdvözölte, hogy visszatért a nyilvántartóba, méghozzá azzal, hogy egy szúrós tekintetet vetett rá, miután a falon lévő órára pillantott. – Ennek az úriembernek az Egyesült Biztosítóktól szüksége van néhány balesettel kapcsolatos jelentésre mondta, és a pult túloldalán lévő kerekded, izzadó húshalomra mutatott, ami egy gyűrött csíkos vászonba volt bugyolálva. – Keresse ki neki, amire szüksége van! Ez után a parancs után felkapta a Wall Street Journal-t és kisétált a férfivécé felé. – Ez a legjobb átkozott dolog, amit ma hallottam – kuncogta a biztosítós férfi. Kinyújtotta az egyik kezét, ami olyan volt, mint valami felfújt állatka. – Tom O'Connor vagyok. Könnyű megjegyezni – mondta egy mézesmázos kacsintás kíséretében. – Tomi Kandúr Kódorog a Környéken. Érti? Annie úgy tett, mint aki nem veszi észre a kinyújtott kezet. – Értem. Milyen jelentésre van szüksége? A férfi előhúzott egy gyűrött listát a kabátja zsebéből, és átnyújtotta Annie-nek. – Hé, milyen csinosak vagyunk ebben az egyenruhában! Úgy néz ki, mint egy egyenruhás rendőrnő. – Rendőr vagyok. A másik a meglepetéstől nagyot nézett, és megengedett magának még néhány kuncogást. – Ugyan, ne vicceljen, lőjön le, ha igaz! – Ne vigyen kísértésbe – válaszolta Annie. – Fegyver van nálam, és nagyon rossz napom volt. – Égnek emelte a szemét, miközben odavitte a listát a kartoték szekrényekhez. – A purgatórium is egy iroda, nem? Mikor útjára bocsátotta Tom O'Connort a jelentésekkel, beindult a fax és csengetett egyet. Annie figyelte, ahogy a papír kigördül a gépből, és a fejléc mindjárt felkeltette érdeklődését. A körzeti kriminológiai laboratóriumból jött, New Ibériából. A fax Stokes nyomozónak volt címezve, de a fax száma szerint a nyilvántartónak küldték a nyomozók faxa helyett egy számot félreütöttek. Figyelte, amint az egész üzenet megérkezik, majd egyenként letépte a lapokat. Az előzetes laboreredményeket tartotta a kezében arról a kevés fellelhető nyomról, amit a Lindsay Faulkner elleni támadás helyszínén gyűjtöttek, illetve a mintákról, amit az áldozat támadója hagyhatott. Negatív.

Semmi eredmény – se ondó, se hajszál, se bőrdarabkák a köröm alatt, bár az asszony küzdött a támadója ellen. A szőnyegről származó vérminta úgy tűnt, hogy Lindsay-é. Legalábbis ugyanabba a vércsoportba tartozott. De ennek megállapításához még több DNS-vizsgálatra lesz szükség, ami még heteket vehet igénybe. Pont, ahogy Stokes megjósolta, semmi eredmény, mint ahogy nem volt semmijük a Jennifer Nolan-ügyben sem, illetve a Kay Eisner-ügyben sem. Többek között a bizonyítékok hiánya kötötte össze a két ügyet. És a fekete tollas álarc – ha az a kis darabka, amit Annie szedett fel Faulkner szőnyegéről, megegyezik azzal, amit abban a lakókocsiparkban talált, ahol Nolan lakott. Nolan és Eisner is látta a támadót, és mindketten látták az álarcot is. Lindsay Faulkner egyelőre nem emlékezett semmire. Ha nem lesznek újabb fejlemények, akkor az álarcból származó tollpihe lehet az egyetlen kapocs a két támadás között. Annie visszanézett a papírra, hogy történik-e benne említés a tollpihéről, de nem talált semmit. Legalább megemlíthetnék. Annie az órára nézett. Myron még vagy öt percig a vécé biztonságában lesz. A világórát is hozzá lehetne igazítani Myron bélműködéséhez. Felhívta a labor számát az íróasztalától, és azt az embert kérte, akiről úgy gondolta, hogy segíthet neki, sietve elhadarta az eset számát, és azt, hogy mit szeretne megtudni. Várt, közben újra átlapozta a fax lapjait, és csalódottságot érzett, hogy nincs semmi bizonyíték. Valószínűleg egy profival van dolguk, aki kényszeríti a nőket, hogy lemossanak magukról minden bizonyítékot, vagy, mint Lindsay Faulkner esetében, saját maga tünteti el a nyomokat. Mindennel tisztában van, hogy a rendőrség mit keres, egészen a fanszőrzeten át a köröm alatt esetleg megbújó bőrdarabkáig. Arra gondolt, vajon a különleges egység talált-e valamit a régi aktákban, és hogy Stokes körbenézett-e az állami börtönökben, meg hogy a mindenféle nyilvántartás számítógépei rábukkantake valamire. Azt kívánta, bárcsak ő lehetne az, aki talál valamit, ahelyett, hogy izzadó biztosítós fickókkal van itt a nyilvántartóban. – Elnézést szólt bele egy női hang a vonal másik végén. – Fekete tollat mondott, ugye? – Igen. Volt egy a Nolan-üggyel kapcsolatban, és egy kis tollpihe, ami esetleg egy fekete tollból származhat, a Faulkner-üggyel kapcsolatosan is. – Nem, itt nincsen. – Tessék? – A leltár itt fekszik előttem, és nem szerepel benne egy fekete toll sem. Itt sohasem bevételezték. Sajnálom. Annie megköszönte, és letette a kagylót. – Nincs toll mormolta, miközben Myron éppen visszatért az irodába. – Broussard, mit motyog? – kérdezte. Annie figyelemre sem méltatta, hanem odament a fiókhoz, a pulthoz, és előszedte a Faulknerügy bizonyítékairól vezetett kártyát. Végigfuttatta az ujját a leltáron. A fekete tollpihe-szerű rostszál a negyedik volt a listán. A legutolsó aláírás Chs. Stokes nyomozó-volt, aki kivételezte a listán szereplő dolgokat, azért, hogy vizsgálat céljából átadja azokat a labornak. Előhúzta a Nolan-ügyhöz tartozó kártyát is, és átfutotta. Ott is szerepelt a toll. A bizonyítékot elvitte Stokes, hogy átadja a labornak. De a laborban nem szerepelt, hogy bevételezték volna. – Mit művel? – kérdezte Myron, és kikapta a kártyát Annie ujjai közül, és rápillantott. Annie felragadta a fax lapjait az asztalról, és elindult az ajtó felé. – Mit képzel, hová megy? – kérdezte a hivatalnok. – Találkoznom kell Stokes nyomozóval. Van egy kis megmagyaráznivalója.

34 A zsaruknak megvolt a főépülettől különálló saját épületük a keresztutcában. Szeretetteljesen csak Pizza Hutnak becézték, mivel olyan gyakran szállítottak ide finom pepperonis pizzát. Az épület egy alacsony, takonyzöld salaképület volt, ami valaha az útépítők irodaépületéül szolgált. A seriff hivatala megvette a területet, és átalakította a nehézgépek számára létrehozott parkolót depónak a lefoglalt autók számára, maga az épület pedig adott volt, úgyhogy elfoglalták a nyomozók, akik kinőtték a rendelkezésre álló helyet az egyre öregebb főépületben. Annie megnyomta a csengőgombot, és egy Perez nevű nyomozó beengedte. A férfi neve rá volt írva szövegkiemelővel a kevlár mellénye elejére, amit a pólója fölött viselt. Sötét haját rövid lófarokba hátrafésülve hordta. A felső ajka fölötti bajusz eléggé tömött volt, hogy elrejtse kapafogát. A férfi gyorsan tetőtől talpig végigmérte Annie-t. – Stokesszal kell beszélnem. – Van engedélyed? – Menj a francba, Perez. Miközben elsétált a férfi mellett, az odaszorította az egyik kezét a szája elé, és felkiáltott: – Hé, Chaz, jogod van hallgatni! Az épületben hideg volt, mint egy hűtőkamrában. Két, ablakra szerelhető légkondicionáló duruzsolt, abbéli igyekezettel, hogy megpróbálja szinten tartani a hőmérsékletet, és elektromos ventilátorok keverték a hűvös levegőt az elülső szobában. A különleges egység számára kijelölt szoba hátul volt. Valószínűleg az építésvezető szobája lehetett valaha. Egy tizenkétszer tizenkettes méretű négyzet, aminek padlóját olcsó faburkolat borította. Valaki elkezdett egy üdítős dobozokból feltornyozott piramist a rácsos ablak párkányán. Az Annie és Myron által összegyűjtött akták rendszertelen halmokban álltak a hosszú asztalon, ami voltaképpen a szoba szinte egyetlen bútora volt. A sarokban álló kartotékszekrény szélén lévő hangszóróból Sonny Landreth nyivákolta a cajunbeütéssel elegy keményrock-dalát, a „Shooting for the Moon”-t. Mullen éppen telefonált. Stokes az asztal mögött feszített, egy képzeletbeli gitáron játszott, és hozzá tátogott, gyűrött nemezkalapja hátratolva a feje búbján. Annie égnek emelte a szemét. – Hát igen, a környék összes nője nyugodtan alszik majd, hiszen tudják, hogy te teszed a dolgod, Stokes. A férfi hirtelen Annie felé fordult. – Broussard, miért kell elszarnod a napomat? Ha egyáltalán érted, mit mondok. – Mintha csöppet is érdekelne. – Magasra emelte a faxot. – Az előzetes laboreredmények Faulknerről. Hol a toll? Stokes kikapta Annie kezéből a papírokat, átnézte, és összevonta a szemöldökét. – Ne csinálj úgy, mintha ott keresnéd a lapon – mondta Annie. – A labor azt mondja, hogy soha nem is látta, csakúgy, mint a Nolan-helyszínről származót sem. Tudni akarom, hogy miért. Mullen még mindig a füléhez szorította a telefonkagylót, de a szeme rajtuk nyugodott.

– Ember, a hátam közepére sem kívánom ezt az egészet – morogta Stokes, és a hátsó ajtó felé indult. Annie követte kintre. Az épület mögötti területet elborította a kagylótörmelék, a sok-sok szikladarab és a gyom, néhol egy-egy ócska tragacs tarkította a képet. – Mit tettél velük, Chaz? – vonta felelősségre Annie. – Megmondtam neked, hogy tartsd távol magad az ügyeimtől? – csattant fel a férfi, és fenyegetően felemelte az ujját. – Hogy szabadon garázdálkodhass? – Pofa be! – kiáltotta Stokes, Annie-nek rontva. – Fogd be a szád! Annie visszahátrált az épület oldalához. – Elegem van a szarakodásodból, Broussard! – vicsorgott Stokes, az arca csak centikre volt Annie-étől. Savószínű szeme csillogott a dühtől. A nyakán kidagadtak az inak, olyanok voltak, mint a vasrudak. – Tudom, mit csinálok. Mit gondolsz, miért lett enyém ez az ügy? Azt hiszed azért, mert barnább vagyok, mint te? Azt hiszed, hogy a bőröm színével csikartam ki? Annie visszabámult a férfira. – Nem. Azt hiszem, azért kaptad meg, mert férfi vagy. Nagy a szád, és ha valaki szóvá teszi, akkor az a valaki hirtelen rasszista lesz. Már teli van a hócipőm ezzel. Quinlain nem hív senkit rasszistának. Ossie Comptontól se hallok ilyesmit. Soha senki nem nevez senkit rasszistának, csak te, de a te bőröd csak a naptól barnult le. – Annie átbújt a férfi karja alatt, amit az az épület falának támasztott, és elhátrált Stokestól. –Te egy jó nagy seggfej vagy. Akkor is az lennél, ha hófehér lennél. Még akkor is, ha úgy néznél ki, mint Mel Gibson. Téma lezárva. Azt szeretném megtudni, hogy mit csináltál a bizonyítékkal, amit én találtam. Vagy elmondod, vagy mehetünk a seriffhez. Stokes lépett egyet, megpróbálta megfékezni az indulatait, vagy latolgatta az esélyeit, vagy mindkettő. – Te csak ne fenyegess engem, Broussard! – morogta. – Nem vagy több, csak egy kis farokdédelgető bajkeverő. – Gus még mindig benn van az irodájában – blöffölt Annie. – Egyenesen hozzá is mehettem volna. És megkockáztathatta volna, hogy nemcsak hogy bolondnak nézik, hanem újra felszítaná a férfikollégák kissé már lelohadóban lévő dühét. Stokes ugyanezt mondaná Gusnak is, mint amit most neki mondott. Bajkeverőnek titulálná, és egy lélek se lenne az egész osztályon, aki ne hinne neki, legalábbis valamennyire. – Elmismásoltál egy bizonyítékot – noszogatta Stokest, nem akarva időt hagyni neki, hogy végiggondolhassa a dolgot. – Milyen mentséged van rá? – Semmit se mismásoltam el – morogta a férfi. – A tollak az állami laborba mentek. – Hol van az elismervény? – Cseszd meg! Nem vagyok köteles válaszolni, Broussard! Mi a fenét gondolsz, ki vagy te? – Talán én vagyok az egyetlen személy, aki figyel – vágott vissza Annie. – Miért küldenél mindent New Ibériába, és a tollat máshová? – Mert ismerek egy fickót az állami laborban, aki tartozik nekem egy szívességgel. Azért. Van ott valami zseni, aki megnézi a tollakat, és meg tudja mondani, vajon egy kacsa seggéből származnake valahonnan Külső-Mongóliából. Úgyhogy elküldtem neki a tollakat és a Bichon-gyilkosságból származó álarcot. Vagy lesz eredménye, vagy se. Az az átkozott álarc tizenkettő egy tucat. Mit fogunk csinálni? Leellenőrzünk minden gyártót Izé-Bigyóban, Thaiföldön, és kikérdezzük őket, vagy mi? Bemegyünk minden filléres szart áruló boltba Dél Louisianában, és megkérdezzük, vajon adtak-e el álarcot erőszaktevőknek? Több száz kilométert gyalogolhatunk, és semmi eredmény. – Hacsak nem egyeznek a tollak – jegyezte meg Annie. – Akkor legalább összekapcsolhatod az első két nemi erőszakot a Faulkner-üggyel. Még egy halvány nyom is több lenne, mint a semmi, amink most van. Faulkner nem emlékszik semmire a támadással kapcsolatban. Lehet, hogy soha nem is fog.

Azonnal tudta, hogy hibát követett el. Stokes megmerevedett, a tekintete keménnyé és hideggé vált. – Honnan tudod? – kérdezte csendesen. A fenébe! Annie fejest ugrott. – Bementem hozzá ma reggel. – A kicseszett életbe! – kiáltott fel Stokes hitetlenkedve. Aztán suttogóra fogta a hangját, ami azért megborzongatta Annie idegeit. – Nem hallgatsz a szép szóra, te kis kurva? Ez az én ügyem sziszegte a férfi, és öklével a lány mellét verte. Én fogom végig csinálni. Nem vagyok köteles beszámolni neked. Ha rájövök, hogy felhívtad az állami labort, hogy leellenőrizz, elrángatlak Noblier irodájába, és ha azt hiszed, hogy nem fog kivágni onnan, mint a szart, akkor jobban teszed, ha még egyszer meggondolod a dolgot, Broussard, mert a végén egy alligátorfarmon fogod végezni mint biztonsági őr! Faulkner az én áldozatom, az én tanúm! Tartsd távol magad tőle! Ahogy az ügyemtől is – figyelmeztette Annie-t, és a szegycsontját böködte az ujjával. – Tűnj a közelemből a pokolba! Visszament az épületbe, a rácsos ajtó sziszegve csapódott be mögötte. Mullen Annie-re bámult az ablakon keresztül. Egy pillanattal később valaki beindított egy autót az épület túloldalán, az abroncsok csikorogtak az aszfalton. Annie még egy pillanatra látta, amint Stokes fekete Camarója elhúz az öböl felé. Most mi legyen? Annie nem tudta elképzelni, hogy Stokesnak van annyi esze, hogy elküldje a tollakat az állami laborba, de ha most felhívja őket, akkor tálcán kínálja fel a seggét, hogy kirúgják. Ha tényleg Shraveportba vitte a tollakat, akkor az ügy aktájában van a bizonylat, az pedig Stokesnál van. És ha mégse küldte oda? A férfi beismerte, hogy nem nagyon akarózott neki kulimunkát végezni, és nem akarta kideríteni, honnan származnak a tollak. Hosszú távon megvolt az esélye, hogy valami használhatót kiderítsenek róluk. Stokes nem akarta, hogy a tollak egyezzenek a Bichon-ügyben felbukkanó álarc tollaival, mert az esetleg azt jelenthette, hogy nem Marcus Renard, hanem valaki más ölte meg Pam Bichont. Nem akart dolgozni. Nem akarta ezzel fájdítani a fejét. Nem akarta, hogy bebizonyosodjon, nem neki volt igaza. Stokes mindig a legkisebb ellenállás irányába indult. Az ő bajának a forrása egyáltalán nem a bőrszíne volt, vagy az, hogy valakinek is baja lett volna a származásával. Stokes felfogásához volt köze, és azzal, ami elsőbbséget élvezett a szemében. Inkább egy képzeletbeli gitáron játszott, mintsem vegye magának a fáradságot, és utánajárjon dolgoknak, amik hosszú időt vennének igénybe. Inkább flörtölt Pam Bichonnal, mintsem utánajárt volna, hogy tényleg követik és zaklatják-e. Neki nem úgy tűnt, mintha a nő veszélyben lenne, úgyhogy minek utánanézni bárminek is? Annie arra gondolt, vajon mit rontott még el a férfi – ezzel és a Bichon-üggyel kapcsolatban. Mi felett siklott el a férfi figyelme, amikor Pam zaklatását vizsgálta. Valami olyasmi felett, amit esetleg fel lehetett volna használni Renard ellen, amikor Pam feljelentette a férfit, és kérte, hogy adjanak ki egy korlátozó végzést. Miként alakulhattak volna az események, ha valaki más kapja Pam ügyét már a kezdetektől fogva – Quinlain, Perez vagy Nick? Most pedig Stokes vezeti a különleges egységet, amelyik egy csomó nő életét befolyásolhatja. Egy olyan bűnöző nyomában voltak, aki ismerte a rendszert, az egész eljárásmódot, és aki gyakorlatilag semmi nyomot nem hagyott a három megerőszakolás helyszínén. Csak egy profi tudhatta, hogy ők mit kerestek… Vagy egy zsaru. Az ötlettől kirázta a hideg. Félelem indult felfelé hátul a nyakán, és Annie a Pizza Hutra emelte a tekintetét. Egy zsaru pontosan tudná, mi történik egy nemi erőszak utáni nyomozás során. Stokes mint nemi erőszaktevő? Marhaság. Több nője van, mint amennyit meg tud számolni. De a nemi erőszak nem a szexről szól. Nagyon sok erőszaktévőnek felesége vagy barátnője van. A nemi erőszak a dühről és a hatalomról szól. Annie arra gondolt, ahogy Stokes nézett néhány perccel ezelőtt, mikor ő felelősségre vonta: hogy micsoda düh lobbant a szemében. Visszagondolt arra, hogy hogyan nézett hónapokkal ezelőtt, amikor ő vitatkozni kezdett vele a parkolóban a Voodoo Lounge-nál, a gyűlölet micsoda erővel tört ki belőle, mikor Annie visszautasította.

De nagy a távolság a düh és az agresszió között, és az agresszió meg a nemi erőszak között. Az stimmelt, hogy Stokes lusta, de hogy egy erőszaktévő legyen? Az ő emberük inkább egy hivatásos nemi erőszaktévő, mint egy hivatásos zsaru. De mégis… Stokesnak van lehetősége ellenőrzést gyakorolni a három nemi erőszak ügyében kapcsolatos összes bizonyíték felett, amelyek ráadásul hasonlóságot mutatnak a Bichon-gyilkossággal. Stokes vizsgálta ki Pam panaszát. Donnie Bichon féltékeny volt Pam és Stokes kapcsolatára. Legalábbis ezt állította Lindsay Faulkner, aki hétfőn ebédidőben találkozott Stokesszal, és a nőnek még aznap este betörték a fejét. Donnie féltékeny volt Stokesra. – Bolond ötlet volt… semmi – mondta Faulkner. Annie-nek az jutott eszébe, hogy vajon ki vitte meg a hírt Stokesnak.

Befejezte a munkát a pokolhoz hasonlatos irodában, átöltözött a rögtönzött öltözőben, és elindult, hogy utánajárjon, hol tudják megjavítani a „Roncshalmaz”-t, közben fél szemmel azt leste, nem akad-e rá a behorpadt oldalú Cadillacre. A legutolsó három javítóműhely a Po'Richard's szendvicsbárral szemben volt. A gyomra korgott, már nagyon vágyott egy jó kis vacsorára. Ha ilyen korán hazamegy, biztos, hogy szembe kell néznie Sos bácsival. Ma reggel sikerült elkerülnie őt és a kérdéseit, de újra már nem lesz ilyen szerencsés. Sos tudni szeretné, hogy A. J. miért ment el olyan hirtelen ma reggel. Ha Fourcade-hez menne, akkor az most mit jelentene? Leülnének, és megbeszélnék, hogy mi is folyik kettejük között, vagy megint az ágyban találnák magukat, amivel aztán nem oldanának meg semmit, csak még jobban megnehezítenének mindent. Odagurult az ablakhoz, és rendelt egy adag sült rákot és egy Pepsit. A kölyök az ablak mögött nem ismerte fel. Nem olyannak nézett ki, mint aki nézi a híradót. Elkerülte a piknik-asztalokat, amik az étterem előtt álltak, és azt a fél tucat embert, akik ott fogyasztottál el vacsorájukat. Inkább egy utcányival lejjebb ment, és leparkolt egy üres parkolóban, ami telis-teli volt dobálva sörös dobozokkal és törött üvegekkel. Miközben a vacsoráját majszolta, kifelé bámult a törött szélvédőn, egyenesen a Bichon Bayou Development épületére. Az iroda már vagy két órája bezárt, de Donnie Lexusa még mindig ott állt az épület előtt, és két ablakban még égett a lámpa. Miért volt féltékeny Donnie Pamre és Stokesra? Azt várta, hogy Pam inkább őhozzá, a férjéhez fordul a zaklatás miatt, ahelyett, hogy a rendőrséghez fordulna? Ez lett volna a terve hogy ő maga zaklatja Pamet, névtelenül megijeszti, és így majd visszanyeri a feleségét, ha az tőle kér segítséget? Ez az egész inkább egy gyerek terve volt, ami csak a Donnie-ban lakozó kamasz egójának tetszhetett. És amikor a terv nem vált be, akkor valaki mást akart hibáztatni, nem magát – Stokest, vagy esetleg magát Pamet. Annie felemelte az utolsó rákot a papírtálcáról, és lassan rágni kezdte, Lindsay-re gondolva. Faulkner nem kedvelte Donnie-t. Lehet, hogy a gyűlölet szó se volna túl erős arra, amit érzett iránta. Lehet, hogy Lindsay legutolsó kinyilatkoztatása csak azért volt, hogy bajba keverje Donnie-t. Az ingatlanügynökség titkárnője szerint Donnie és Lindsay hétfő reggel veszekedett. Lehet, hogy Lindsay úgy vélte, ha megrágalmazza Donnie-t, akkor az esetleg elijesztheti a lehetséges vevőt az ingatlanügynökségtől. És hogyan reagálhatott minderre Donnie? Ha képes volt terrorizálni a gyereke anyját, ha képes volt megölni, akkor semmi sem akadályozhatta meg abban, hogy szétverje Lindsay Faulkner fejét egy telefonnal. Kiszállt a kocsiból, átment az úton, és a nyitott oldalbejáraton át bement a Bichon Bayou Development épületébe. Azt az ajtót választotta, ami közel volt ahhoz a két ablakhoz, ahonnan fény szűrődött ki, kétszer megnyomta a csengőt, és várt. Nem sokkal később Donnie nyitott ajtót, és rábámult, a szeme kissé csillogott. – Lám, lám, a csirketöltelék a zsaruszendvicsemben – mondta vontatottan. Már nem volt rajta nyakkendő, és ki volt gombolva az inge a nyakán, az ujja pedig fel volt tűrve. Whiskyszag lengte

körül, mint valami különleges kölniillat. Fourcade jár a seggemben, Stokes mered a pofámba, és maga… Magának melyik testrészem kell, Ms. Broussard? – Mennyit ivott, Mr. Bichon? – Miért? Törvényellenes, hogy egy férfi az irodája legmélyén italba fojtsa bánatát? – Nem, uram – felelte Annie. – Csak arra gondoltam, vajon van-e értelme önnel beszélgetni ilyen állapotban, ennyi az egész. A férfi belesimított barna hajába, összekuszálta, és egyik vállával az ajtófélfának dőlt. A mosoly, amit Annie-re vetett, erőltetettnek tűnt. Fáradtnak látszott, testileg és lelkileg is. Szomorú – döntötte el Annie, bár arra vigyázott, hogy ez a vélekedése ne befolyásolja az érzéseit a férfi iránt. Donnie az a fajta férfi volt, aki felett a legtöbb nő anyáskodni szeretett volna aki örök életében kisfiú marad, de testileg felnőtt, aki igéző és rosszcsont, zavarodott és ígéretes. Lehet, hogy ez a kamaszos én vonzotta benne Pamet? Lindsay Faulkner azt mondta, hogy Pam mindig is ígéretesnek tartotta Donnie-t, de soha nem gondolta, hogy nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. – Maga mindig ilyen szókimondó, nyomozó? – kérdezte Donnie. – Mi történt azokkal a szemérmes kis játszadozásokkal, amit a nők megtanultak, miközben az anyjuk fehér kesztyűs kézzel gyámkodott felettük? – Csak rendőr vagyok – javította ki Annie – , és az anyám meghalt, mikor kilencéves voltam. Donnie összerezzent. – Istenem. Semmit se tudok rendesen csinálni manapság. Sajnálom – mondta őszinte megbánással. Hátralépett az ajtóból, és beinvitálta Annie-t. – Annyira nem vagyok részeg, hogy eltűnjön belőlem a jó modor, vagy teljesen elhagyjon a józan eszem, bár néhányan azt mondják, hogy az utóbbi sosem volt a birtokomban. Jöjjön be. Foglaljon helyet. Éppen most rendeltem egy pizzát. Egy falikar volt az egyetlen fényforrás az irodában, ami aranyszínű fényt vetett a polírozott tölgyfa asztalra, amitől az egész hely meghitt hangulatot árasztott. Egy üveg Glenlivet skót whisky állt az itatóson, mellette egy kávéscsésze, aminek a felirata szerint Donnie a legkiválóbb apa a világon. – Találkozott már ezen a héten Josie-val? – kérdezte Annie, miközben lassan körbesétált az irodában, és megnézte a falon függő képeket, amelyek vadállatokat ábrázoltak, és a bekeretezett fotókat, amelyek a Quail Run környékét mutatták madártávlatból. Egy koboldszerű, mosolygós Josie-t látott azon a fényképen, ami a csésze mellett állt. Donnie lehuppant a fotelbe. – A pokolba is, nem. Minden hétköznap iskola. A hétvégén pedig Belle elviszi. Hadd mondjam meg magának, csak egy dolog rosszabb egy volt feleségnél: egy volt anyós. Mindig hazudik, mikor felhívom: azt állítja, hogy Josie a kádban van, már elment lefeküdni, éppen a leckéjét csinálja. – Kiöntött kétujjnyi skót whiskyt a bögrébe, és a felét megitta. – Be kell, hogy valljam, sötét gondolataim támadnak, ha Belle Davidsonra gondolok. – Vigyázzon, mit mondd, Mr. Bichon. – Rendben. Bármit, amit mondok, felhasználhatnak, és fel is használnak ellenem. Nos jelen pillanatban nem érdekel. Hiányzik a kislányom. Belekortyolt a whiskybe, és ujjaival végigsimított a bögre feliratán. Valamiféle csodálkozás lengte körül, mintha még sose kellett volna szembenéznie semmiféle nehézséggel az életben, és amin most átment, az váratlan és kegyetlen csapásként érte volna. Eddig mindig simán ment neki minden, Annie úgy sejtette. Jóképű volt. Népszerű volt. Kisportolt. Szerelmet és csodálatot várt, állandó bocsánatot, kötelezettség nélkül. Sokféle szempontból sokkal inkább gyerek volt, mint a saját lánya. – Kérem, foglaljon helyet, hogy megpihentethessem a szemem. És kérem, hívjon Donnie-nak. Már éppen eléggé levert vagyok, hát ha még azt látom, hogy csinos nők úgy érzik, hogy „uram”-nak kell szólítaniuk. – Újra felvillantotta fáradt mosolyát. Annie leült az íróasztal túloldalán lévő, vörös könyöklővel ellátott fotelbe. A férfi azt akarta, hogy barátságosak legyenek egymáshoz, úgy tett, mintha Annie miatta lenne itt, és nem rendőrként – pont ugyanúgy viselkedett, mint ahogy azt Renard tette állandóan. De Annie kevésbé volt ideges Donnie jelenlétében, amiért lehet, hogy drágán megfizet, figyelmeztette magát a lány. A férfinak pont ugyanannyi indítéka volt megölni Pamet, mint Renardnak. Sőt több. De ő jóképű volt, népszerű,

elbűvölő, és senki nem gondolta, hogy bűnös lenne bármiben, eltekintve attól, hogy esetleg megcsalta a feleségét. Ha már nyomozósdit játszik, Annie feladata, hogy előbányássza a férfi igazi arcát a nyilvánosságnak szóló álarc mögül. Próbáld meg megnyugtatni, beszéltesd, hátha elkottyant valamit. Annie eljátszhatja a jóságos zsaru szerepét, Stokesszal és Fourcade-del ellentétben. Legyünk barátok. – Oké, Donnie – felelte. – Mi nyomasztja? – Mi nem? Elválasztanak a lányomtól. Egy pszichopata zsaru van a nyomomban, akiért én fizettem ki az óvadékot. Most meg itt van Stokes, és azt firtatja, vajon én vágtam-e fejbe Lindsay Faulknert – mintha azon valami is képes lenne lukat ütni. Az üzlet… – hagyta, hogy a mondat másik fele elhaljon, egy nagy sóhaj kíséretében. – És Pam… – Könny öntötte el a szemét, és másfelé nézett. – Én nem ezt akartam – suttogta. – Senki számára nem alakult valami jól ez az egész – jegyezte meg Annie. – Elmentem ma reggel megnézni Lindsay-t. Meglehetősen rossz állapotban van. – De annak semmi köze Pamhez – jelentette ki a férfi. – Az az erőszaktévő volt. Annie nem fűzött hozzá semmiféle megjegyzést. A rövid csöndben figyelte, hogy a férfi tekintete nem bizonytalanodik-e el. – Gondolom, hallotta, hogy valaki rálőtt Renardra tegnap este. Mindenki erről beszél – válaszolta Donnie. Szerintem, ha megölték volna, akkor a Rotary Klub megadta volna az elkövetőnek a Mardi Gras Fesztivál Marsallja címet. Az emberek már belefáradtak abba, hogy csak várják, mikor sújt le az igazság karja végre arra, aki bűnös. – Maga is ezt várja? – A pokolba is, igen. Hogy én húztam-e meg a ravaszt? Nem, és még egyszer mondom, vagy fél tucat szemtanúm van, aki alibit szolgáltat nekem. Itt voltam tegnap este, és a felvonulásra készülő látványkocsin dolgoztam. – És az emberei ma estére már elmentek? – Készen van. Most ünnepelek. – Felemelte az üveget, és felhúzta a szemöldökét. – Akar benne segíteni? – Nem, köszönöm. – Már másodszorra utasít vissza. Ha nem eléggé óvatos, még a végén azt hiszem, hogy nem kedvel. – És akkor mi lesz? A férfi megvonta a vállát, és vigyorogni kezdett. – Keményebben kell próbálkoznom. Nem szeretem, ha visszautasítanak. – Na és a versenyszellem? Lindsay azt mondta nekem, hogy maga féltékeny volt Stokes nyomozóra, nem tetszett magának, hogy Pam fecsérli rá az idejét. A vigyor elhalványult. Kitöltött még magának egy kis italt, és magával vitte, miután szikár alakja kikecmergett a fotelből. – Az a fickó egy semmirekellő. Nyomoznia kellett volna, de semmi mást nem akart, csak valahogy bejutni Pam bugyijába. – Gondolja, hogy sikerrel járt? – Pam nem feküdt le fűvel-fával. – És mennyire tartozott volna magára, ha mégis? – Még a feleségem volt – felelte a férfi, és az arca megfeszült a visszafojtott dühtől. – Papíron. – Nem volt vége a házasságunknak. – Pam azt állította, hogy igen. – Tévedett – erősködött Donnie. – Szerettem őt. Elszúrtam a dolgot. Tudom, hogy elszúrtam, de szerettem őt. Sikerült volna valahogy megoldanunk. Annie-t meglepte, és kissé elbátortalanította, hogy a férfi ennyire biztos ebben.

– Donnie, Pam már benyújtotta a válópert. – De még viselte a nevem. Hordta a gyűrűmet, az Isten szerelmére! –Újra könnyek gyűltek a szemébe, és a keze kissé remegett. És elment azzal a… Nem volt még eléggé részeg, hogy befejezze a mondatot. Megrázta a fejét, szinte kísértésbe esett, de aztán nem folytatta. – Mire gondolt? Azzal a… – nógatta Annie. – Randiztak? – Együtt ebédeltek, hogy megbeszéljék az ügyet. Vacsoráztak, hogy más szempontból vizsgálják meg a dolgot. Láttam, hogy az a fickó hogyan nézett rá. Tudom, mit akart. Leszarta a nyomozást. Nem tett semmit, hogy megakadályozza azt, ami aztán megtörtént. – Honnan tudja? Donnie Annie-re pislogott. – Mert… tudom. Ott voltam. – Hol? – erősködött Annie, felemelkedett ültéből, és ösztönösen a férfi felé indult. – Maga követte? Beszélt a seriffel? Honnan tudja, hogy mit tett vagy nem tett Stokes? Hacsak nem ő volt a zaklató. Donnie nem felelt egy darabig, nem is nézett a lányra. – Kérdezze őt – felelte végül. Kérdezze őt meg, hogy mit csinált. Hogy mit akart. Nem hinném, hogy ne akarta volna ugyanazt magától is. – A tekintete Annie arcára vándorolt. – De biztosan. Maga az ő esete. Mit tudhatom? – Az esete? Donnie belekortyolt a whiskybe, és arrább húzódott. – Került Stokesszal valaha is összeütközésbe azért, mert az érdeklődött Pam iránt? – kérdezte Annie. – Azt mondta, ha valami bajom van vele, menjek a seriffhez, de akkor hülyét csináltam volna magamból, mert Pam aztán nem tett panaszt. – És ettől mit érzett Pam iránt? Donnie nem válaszolt. Felvett egy kis bekeretezett fotót a könyves szekrény polcáról, és úgy nézett rá, mintha már nagyon hosszú ideje nem látta volna. A képen ő maga volt Pammel, és az ötéves Josie-val. A teljes család, érintetlenül. – Olyan gyönyörű volt – suttogta. Félretéve a képet, újra Annie-hez fordult. – Mint maga, nyomozó. Gyönyörű, barna szem. – Tétovázva kinyújtotta a kezét, és kisimította Annie haját a homlokából. Gyönyörű mosoly. – Megérintette a szája sarkát. – Jobban teszi, ha vigyáz. Még a végén feleségül akarom venni. Annie nem mozdult, és azon gondolkodott, hogy ez a beszéd mennyire tulajdonítható az igazi Donnie-nak, és mennyire tudható be az italnak. Aztán megszólalt a csengő, és akármi járt is Donnie fejében, eltűnt. – A pizzafutár – jelentette ki a férfi, és kisétált. Annie arra gondolt, vajon milyen állapotban lehet a férfi. A gondolkodásmódja vészesen hasonlított a megszállottak klasszikus tüneteihez. Mindenki Renardot tekintette annak. Annie arra gondolt, milyen dühös lehetett Donnie, amikor Pamet Stokesszal látta. Azon meditált, hogy egy olyan férfi, akiről köztudott, hogy minden szoknya után bukik a városban, hogyan találhat erkölcsi téren kivetnivalót abban, hogy a tőle már elhidegült felesége egy másik férfival vacsorázik. Még ha Stokesnak voltak is tervei Pammel kapcsolatban, Pam nem viszonozta az érzelmeit. Semmi…, mondta Lindsay, aki még csak nem is akart beszélni a dologról, annyira jelentéktelennek tűnt számára. De aztán mégis előhozta a dolgot Stokesnak, pont azon a napon, amikor összekülönbözött Donnie-val… és még aznap este valaki megpróbálta örökre elhallgattatni. A kirakójáték darabkái ott kavarogtak az agyában: Donnie, kétségbeesve, hogy elveszíti a feleségét és lehet, hogy a cége is kockán forog. Donnie, aki képtelen elviselni a visszautasítást. Donnie az anyagi csőd szélén. Donnie, aki dühös, és akit a gondok már veszélyes vizekre sodornak, és aki

meglátja, hogy a felesége egy másik férfi társaságát élvezi – egy olyan férfiét, akinek a bőrszíne lehet, hogy még inkább felszította Donnie dühét. És a férfi egyre közelebb került ahhoz a bizonyos keskeny, sötét határmezsgyéhez, amit lehet, hogy az őrület egy sötét pillanatában át is lépett? Megölte a nőt dührohamában, és aztán olyan kegyetlenkedéssel leplezte tettét, amit soha senki nem tulajdonított volna neki? A telefon hirtelen megszólalt, és Annie feleszmélt a gondolataiból. Azt várta, hogy majd bekapcsol az üzenetrögzítő, de nem így volt. Ki hívhat egy irodai vonalat ilyenkor? Egy ügyfél? Egy barátnő? Egy hivatalos üzlettárs? Egy nem annyira hivatalos üzlettárs? Felvette a kagylót, pont, mikor a csengés abbamaradt. Szemét az ajtóra függesztve bepötyögte a csillag gomb után a 69-et, és megvárta, míg a csilingelés nyomán a hívás kicseng az imént hívó félnél. A negyedikre egy férfihang szólt bele a kagylóba: – Marcotte.

35 Mikor fogod lefesteni, Marcus? Nem akarom, hogy bánni is emlékeztessen az egészre – mondta Doll drámaian. – Még mindig eléggé meg vannak tépázva az idegeim. Ami azt illeti, csak egyre rosszabb. Mintha csak mindent újra átélnék, csak azért, mert este van. Nekem az este már soha többé nem lesz ugyanaz. A békés esték örömét örökre elvették tőlem. Még egyszer nem leszek képes itt ülni ennél az asztalnál, és élvezni egy csésze kávét vacsora után. Főleg nem úgy, hogy az a fal így néz ki. Mikor fogod lefesteni? – Holnap, Anya. Marcus lekaparta a falról a felesleges gipszet, és belekente abba vödörbe, amiben kikeverte az elegyet. Nem volt nagyon gyakorlott az efféle kőművesmunkában, főleg nem a golyó ütötte nyom eltüntetésében, de a gyakorlott mesterek közül egy sem vállalta el a munkát. Minden telefonhívása egyforma eredménnyel járt: amikor meghallották a nevét, letették a kagylót. Saját maga deszkázta be a teraszra vezető törött ajtót. Amikor megérkezett a bele való üvegtábla, úgy vélte, meg kell tanulnia üvegezni. Addig súlyos függönyöket húztak az ajtókeret elé. Doll lehúzott minden redőnyt, és behúzott minden függönyt, nehogy egyetlen potenciális kukkoló vagy orvlövész is beláthasson a házba. – A seriff hivatalának kellene kifizetnie annak a falnak a javítását – mondta Doll – Az ő hibájuk, hogy ránk lőttek. Amiatt volt, ahogy ők bántak veled, mikor pedig nem vétettél senkinek, csak éppen bolondot csináltál magadból azzal, hogy annyira odavoltál egy nőért. Azok ott lusták és korruptak, mindannyian úgy végezzük majd, hogy meggyilkolnak bennünket a saját ágyunkban, és ez mind miattuk lesz. – Egyáltalán nem így van. Anya. Annie mondta, hogy minden tőle telhetőt elkövet, hogy kiderítse, mi is történt az elmúlt éjjel. – Annie – ismételte meg az asszony rosszallóan. – Ne áltasd magad, Marcus! Azt képzeled, hogy ő valamiféle angyal. Ő sem különb, mint a többi. Marcus eleresztette a füle mellett az anyja szavait, és letérdelt, hogy eltakarítsa a munkálkodása nyomán maradt szemetet. Elképzelte, hogy milyen lenne elköltözni innen, és újrakezdeni mindent, anélkül, hogy a család a terhére lenne, és hogy a híre is ilyen nyomasztó teherként nehezedne rá. Képzeletében megjelent egy ház, amit ő maga tervezett, lehet, hogy lenn állna, a Mexikói-öböl partján, Texasban vagy Floridában. Valami nyílt és világos helyen, óriási, deszkával burkolt terasz nézne a vízre. Elképzelte, ahogy munka után hazamegy, hogy vacsorát főzzön Annie-nek. A lány nem volt az a házias típus. De ő örömét lelné benne, ha tanítgathatná Annie-t. Egymás mellett dolgoznának a konyhában, és ő megmutatná a lánynak, hogyan kell jól megpucolni egy halat. A keze átfogná és irányítaná a lány kezét a késen. Szinte érezte a tenyere alatt Annie finom csontjait, a kés sima nyelét, amely belesimul a lány tenyerébe. Mindkettőjüket az előző éjszakára emlékeztetné, amikor ő rátette Annie kezét a péniszére, és a lány keze körülölelte azt. Melegség öntötte el az ágyékát. – Marcus, figyelsz te rám egyáltalán? Doll sipító hangja nyomán az ábrándképek darabokra hulltak. Gyorsan elképzelte, ahogy egy üvöltéssel talpra szökken, meglóbálja a gipsszel teli vödröt, és belevágja az anyja arcába, csak úgy

fröccsen szét mindenfelé a gipsz és a vér, ahogy az anyja a padlóra zuhan. De persze a valóságban nem tette meg. Csak egy rövidke, őrült pillanat volt az egész, már el is tűnt. Beletörölte a kezét egy nedves törülközőbe, amit aztán akkurátusan összehajtogatott. – Mit mondtál. Anya? – Nem fog elütni a festék? – kérdezte az asszony bőszen. – Van egy olyan előérzetem, hogy az a folt mindig meg fog látszani. Hogy akármit is csinálunk vele, mindig el fog ütni a színe, és akárhányszor csak ránézek arra a falra, mindig elfog majd a félelem. Marcus felállt, egyik kezében a vödör, a másikban a szerszámosláda. – Biztos vagyok benne, hogy nem fog elütni; de csak akkor nem, ha most hagyom, hogy a gipsz teljesen megkössön, mielőtt lefestem. Doll az ujjával megkocogtatta a szegycsontját, és keserűen összehúzta a szemöldökét. – Bárcsak lefestenéd ma este! – Ha lefestem ma este, akkor meg fog látszani. Otthagyta az anyját, aki utána cicegett. Kívül akart lenni, levegőre volt szüksége, és csendre. Annie-t szerette volna látni. Megpróbálta felhívni a lányt, hogy újra megköszönje, amiért a megmentésére jött, és hogy megkérdezze, sikerült-e már valami eredményt elérnie az ügy kivizsgálásában, de Annie nem volt otthon. Mindjárt az jutott eszébe, vajon mit csinálhat éppen a lány. Bármennyire is nem akarta, mégis mindig arra gondolt, vajon egy férfival tölti-e a mai estét. A gondolattól felébredt benne a féltékenység. Más férfiak is megkívánhatják. Ő megkívánta. És lehet, hogy Annie-nek szeretője van, de még nem ébredt rá, hogy közöttük mi lehetne. Elképzelte, ahogy kiszakítja a lányt a másik férfi karjaiból, megüti őt, megbünteti, megfegyelmezi, amiért elárulta őt, szexuálisan leigázza az erejével és a fölényével. Akkor aztán a lány ráébredne, milyen hibát is követett el. És ha már felismerné az igazságot, akkor már a saját érzéseire is ráébredne. Milyen furcsa, gondolta, miközben a gipsz maradékát mosta le a kezéről: miután Elaine meghalt, nagyon sokáig nem akarta, hogy bárki is a helyébe lépjen. Most sem gondolta volna, hogy Pam halála után egy másik nő férkőzik a gondolataiba. Meg mindig gyászolta Pamet. Még mindig hiányzott. De a fájdalom már nem volt olyan éles, lassan elenyészett, és valami más foglalta el a helyét mohó vágy, szükség. Pam végül elutasította őt. Inkább a férje és Stokes hazugságainak hitt, és nem vette észre, mi az igazság az iránta szóló önfeláldozó odaadásban. Egyre kevesebbet gondolt Pamre, és egyre többet Annie-re, a mentőangyalára. Keresztülment a hálószobán, a kis szentély felé, és felkapcsolta a villanyt és a rádiót. Egy Haydn vonósnégyes szólt lágyan, miközben Marcus elővette a portrét a helyéről, a titkos szekrénykéből, ami a faborítás alatt rejtezett. A kis üreg már több mint száz éve ott volt. Senki nem tudja, hogy a ház eredeti tulajdonosai mit tartottak benne. Marcus telepakolta a polcokat mindenféle emléktárggyal, olyanokkal, amikről nem szerette volna, ha valaki is tudomást szerez. Régi szerelmek kincsként őrzött emlékei. Olyan tárgyak, amelyeket nem láthatott a családja többi tagja, mert beszennyezné már az is, ha tudnának róluk. Több tárgyat megérintett. Becsukta a panelt, odasétált a rajzasztalához, és kitette a vázlat mellé a portrét. Egészen jól alakult az egész. Sokáig bámulta a képet, elgondolkodva, képzelegve. Először a szemére összpontosított, arra a kissé egzotikus alakú szempárra. Aztán vékony, hetyke kis orrára. Aztán a szájára – hihetetlenül izgató, telt alsó ajkára és az édes szájzugokra. Elképzelte, ahogy megérinti a szája a lányét, majd lefelé siklik meztelen testén. Majd a lány érinti meg őt. Egyre nagyobb lett az erekciója, miközben visszament a titkos szekrénykéhez, és két fekete, női selyembugyival tért vissza. Kinyitotta a nadrágját, és maszturbálni kezdett a bugyikkal, a szeme a képen függött. Arra gondolt, milyen érzés is lenne a lányban lenni, a saját teste alá szorítani a lányét, beledöfni vesszejét a lábai közé, újra, újra meg újra, míg csak a kéj sikolyát nem csalja elő a lányból. Amikor vége lett, lemosta magát a kis mosdókagylónál a sarokban, kiöblítette a bugyikat is, és visszatette őket a többi kincs közé. Ránézett az órára, és várt, túl izgatott volt még, hogy a vázlaton dolgozzék. Ha a ház elcsendesedik, és ha az anyja és Victor valószínűleg már alszik, szabadjára engedi nyughatatlan energiáit, ki, a házból, az éjszakába.

Nick fel-alá járkált a dolgozószobájában, miközben Annie elmesélte, mi történt este, egészen addig, hogy Marcotte felhívta Donnie-t. Valami elindult. A csavarok kissé kilazultak. Most már Marcotte is benne volt az egészben, és Nick azon gondolkodott, hogy ez most az ő ténykedése miatt van-e. Lehet, hogy Marcotte-nak sose lett volna érdekeltsége Bayou Breux-ben, ha ő nem hívja fel a figyelmét. A lehetőség, hogy Marcotte esetleg már a kezdet kezdetétől fogva benne lehetett az egészben, sokkal kisebb elégtétellel töltötte el. A nyomozás egyre szélesebb körben folyt, ahelyett, hogy egy kisebb körre szűkült volna, ami azt jelentette, hogy neki már az elején igaza volt, és ezt el se akarta hinni. Túl keményen dolgozott azon, hogy visszajöhessen a Nem Orleans-i bukás és a Parmantel-ügy után. – Úgy érzem magam, mint aki egy tű hegyén egyensúlyoz, miközben labdákkal zsonglőrködik – mormolta Annie, és tett egy lépést, mikor Nick lelassított, mintha csak létfontosságú lett volna, hogy valamelyikük mozgásban maradjon. – Ha Marcotte kapcsolatban állt Donnie-val már Pam halála előtt, akkor Donnie-nak így még több indítéka lehetett – mondta. – Mérges volt a feleségére, mert az elhagyta. Szerintem ráadásul még biztosítékként vissza is tartotta Donnie ingatlanát, hogy a férfi ne fenyegetőzzön tovább azzal, hogy elveszi tőle a lányát, amire Lindsay Faulkner is utalt, mikor arról beszélt, hogy Pam férfiügyfelekkel találkozgatott. Az biztos, hogy Donnie dühös volt a miatt a kapcsolat miatt, ami képzelete szerint Pam és Stokes között volt. Ha egyáltalán tényleg csak képzelte, hogy volt közöttük valami. Mit tudsz erről a dologról? – kérdezte Annie. – Beszélt Donnie Pamről, meg az irodáról? Mondott neked valamit? Nick megrázta a fejét. – Nem emlékszem semmire, de különben sem szoktam az ilyen hülyeségeket meghallgatni. Nem érdekel, hogy ki kivel fekszik le, hacsak nincs valami bűntény az egész mögött. És az egyszer biztos, hogy nem nagyon hallgatom meg Stokest. Neki minden héten új nője van. Legalább. Azt tudom, hogy kedves volt a nőhöz. Egy kissé csendesebb lett, miután meggyilkolták. Ő akart az első lenni a helyszínen, de el volt foglalva, az ügyészi hivatalba kellett mennie aznap reggel, mikor te megtaláltad Pamet. Helyette én kaptam az ügyet, és aztán Noblier már nem variált a beosztáson, bár Stokes tett ezt-azt, hogy ezen változtasson. A nagyobb tapasztalat győzött. Én több gyilkossági ügyön dolgoztam, mint a többiek együttvéve. – De Stokes sose mondott semmi személyeset Pamről, kettejükről? – Nem, ami a szexet illeti, nem. Azt bevallotta, hogy azt kívánja, bárcsak többet tett volna a nőért akkor, amikor zaklatták. Nem vette elég komolyan az ügyet. – Nem viccelt – mondta Annie csípősen. – Átnéztem azokat a jelentéseket. Mindenféle szórólapokat adott Pamnek a feleségek elleni erőszakról, és azt mondta neki, hogy hívja fel a telefontársaságot, és próbálja meg őket rávenni, hogy lehallgassák a telefonját. Lusta szemétláda! Nick felé indult, a szeme dühtől szikrázott, és csak úgy forrt benne az adrenalin. Úgy tűnt, akár arra is kész lenne, hogy megvívjon egy oroszlánnal. Nicknek tetszett a lány dühe. – És mi van, ha Stokes nemcsak lusta? – kérdezte Annie csendesen, és hangot adott a gyanújának, most először. Úgy érezte magát, mint aki most engedett szabadon egy mérges kígyót a szobában. Fourcade gyanakvóan nézett rá. – Mit akarsz ezzel mondani, 'Toinette? – Volt egy kis balhém vele ma a bizonyítékokkal kapcsolatosan. Azt állítja, hogy Shreveportba küldte őket a laborba elemzésre, de megfenyegetett, hogy ne merjem ellenőrizni. Azt mondta, akkor elmegy Noblier-hez, és hivatalosan is panaszt emel ellenem, hogy szimatolok az ügyek körül. De mi van, ha felhívom őket, és az anyag tényleg ott van? – Szerinted nem küldte el? – kérdezte Nick. – Miért ne tette volna? – Ez az erőszaktevő mindennel tisztában van, hogy mi mit keresünk: hajszál, elemi szálak, ujjlenyomatok, testnedvek. Addig megy, hogy még a körmüket is kitisztíttatja az áldozatokkal, miután kész volt velük. És ki lehet ilyen óvatos? Egy profi… vagy egy zsaru.

– Te azt hiszed, hogy Stokes az erőszaktevő? Mais sa c'est fou! De ez őrültség! – szinte nevetett. Annie nem találta viccesnek. – Miért lenne őrültség? – kérdezte. – Mert megkap minden nőt, akit akar? Te is ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy a dolog nem-mindig erről szól. – Ugyan már, 'Toinette. Most Stokest hirtelen nemi erőszakkal vádolod? Egyik pillanatról a másikra erőszakoskodóvá lett? Kizárt. – Azt hiszed, nem képes arra, hogy bántson egy nőt? – kérdezte Annie. – A jó öreg Chaz. Mindenki haverja. Tapasztalatból mondom, nem szereti azt a szót, hogy nem. A szavai mellbe vágták Nicket, felébredt benne a féltékenység és az az érzés, hogy megóvja Annie-t, pedig azt állította, hogy benne nincsenek meg ezek az érzések. – Hozzád ért? – Nem volt rá lehetősége – felelte Annie. – De ez nem jelenti azt, hogy nem gondolt már rá százszor is azóta. A hirtelen természethez nála érzékenység is párosul. – Igaz – gondolta Nick. Már volt szerencséje látni tegnap Stokes vérmérsékletét. – Te is azt hitted, hogy ellened fordult – emlékeztette Annie. És Nick még mindig nem volt benne biztos, hogy nem így volt-e. De nem tudta eldönteni, hogy azért gyanúsította-e Stokest, mert az kiérdemelte, vagy azért, mert nem akarta beismerni, hogy száz százalékig ő, Nick a bűnös abban, hogy megverte Renardot. – Azért nem ugyanaz, engem eladni, és sorozatban megerőszakolni a nőket – felelte férfi. – De nézd meg Stokes szerepel mindenhol mondta Annie. – Akármerre fordulok, ő mindenütt ott van. Ő a különleges egység vezetője, hozzáférhet minden bizonyítékhoz. Két ügynél ő vitte el az álarcból származó tollakat és a Bichon-gyilkosságból származó álarcot is, és nem akarja, hogy felhívjam a labort, és ellenőrizzem. Nick felemelte a kezét. – Várj, 'Toinette! Nem kötheted a Bichon-ügyhöz. – Miért ne? – felelte Annie. – Stokes nyomozott a Pam elleni zaklatás ügyében. Donnie féltékeny volt Stokesra; és ezt állította Lindsay Faulkner is, aki együtt ebédelt Stokesszal hétfőn, és még ugyanazon az estén beverték a fejét. – Fényévekre jársz az igazságtól mondta Nick fejcsóválva. – Emlékezz csak rá, én is ott voltam. Bichon az én ügyem volt. Azt hiszed, én nem vettem volna észre? – Utánanéztél? – vonta felelősségre Annie. – Ki felé irányítgatott téged Stokes? Renard felé. – Engem senki nem irányítgat. Azért botlottam bele Renardba, mert a saját logikám oda sodort. Stokes csak azért került az egészbe, mert zsaru, az Isten szerelmére! Ha a saját gondolatmenetedet követed, engem is belekeverhetnél a gyilkosságba, én pedig téged a megerőszakolásokba. – Nem én próbálom meg elrejteni a bizonyítékokat – lőtt vissza Annie. – De azt se tudhatod, hogy ő igen. Lehet, hogy csak nem akar látni az útjában. – És az is lehet, hogy nekem van igazam, és te nem akarod hallani, mert akkor bolondnak tűnnél. – Azért nem akarom hallani, mert csak időfecsérlés – állította a férfi makacsul. – Mert ez az én elméletem, és nem a tied – vitázott vele Annie. – Már az egész elején megmondtam, hogy nem leszek a játékszered, Nick. Ne söpörj le most, mert nem vagyok egy vágányon veled! Szerintem Stokes alaposan gyanúsítható. – Zsaru. – Te is! – csattant fel a lány. Az mégsem akadályozott meg abban, hogy megsértsd a törvényt! A szavaktól megfagyott a levegő. A lány azonnal bűntudatot érzett, amitől csak még dühösebb lett. Nem neki kellene bűntudatot érezni. És mégsem tudott szabadulni attól az érzéstől, hogy megbántotta a férfit. Fourcade, a gránitkemény zsaru, a hűvös logika tartóoszlopa. Senki más nem feltételezte volna róla, hogy megbántódhat. – Sajnálom – mormolta Annie. – Szemétség volt tőlem. – Nem. Igazad volt. C'est vrai.

Odament az egyik tetőablakhoz, és kifelé bámult a semmibe. – Én csak egy lehetőségnek tartom – folytatta Annie. – Amire még senki nem gondolt. És amire ő nem is akar gondolni, vallotta be magának Nick. Például amiatt, amit a lány az előbb mondott. A Bichon-ügy az övé volt. Ha együtt dolgozott a gyilkosával, és nem vette észre, akkor milyen zsaru ő? Végiggondolta a lehetőséget, megpróbálta kívülről szemlélni a dolgokat, mintha soha nem ismerte volna az ügyet és Stokest. – Nem veszem be – mondta. – Stokes itt dolgozik négy vagy öt éve, és aztán hirtelen lemészárol egy nőt, és sorozatban erőszakolja meg a nőket? Á. Nem. – Megfordult, és lassan visszasétált Anniehez. – Milyen tárgyi bizonyíték volt még a nemi erőszakokkal kapcsolatosan? – Nem találtak vért, ondót, bőrdarabkát. Semmi testnedv. – Aztán valami eszébe jutott. – A Nolan-ügynél láttam Stokest, amint egy fanszőrt emelt ki Jennifer Nolan fürdőkádjából egy csipesszel. – Ellenőrizd! Közben szerezd meg nekem a nemi erőszak-ügyek ügyiratszámát. Majd én felhívom Shreveportot, és azt mondom nekik, hogy Quinlain vagyok. Majd meglátjuk, mit mondanak. Annie bólintott. – Köszönöm – mondta, és felnézett a férfira. – Sajnálom… – Ne sajnáld, 'Toinette – mondta Nick. – Csak energiapocsékolás. Valami felötlött benned, és elmondtad. Majd meglátjuk, hogy vezet-e valahova, de nem hagyjuk, hogy letérítsen bennünket az útról. Neked nem a nemi erőszakokra kell koncentrálnod, hanem a gyilkosságra, és az első számú gyanúsított Renard. Maga Pam Bichon mondta ezt nekünk. Ha nekem nem is akarsz hinni, higgyél neki! Igaza volt. Pam látta, hogy Renard egy szörnyeteg, de senki nem hallgatott rá. Mivel más gyanúsítottak után is kutatott, nem foglalkozott Renarddal, ő se vette komolyan Pam segélykiáltásait – vagy csak a munkáját végezte ő is? – Miért nem lettem pincérnő egy bárban? – kérdezte Annie fáradtan felsóhajtva. – Ha nem lennél zsaru, akkor nem üldözhetnél senkit a rendőrkocsival – mondta Nick. Annie-t váratlanul érte a férfi humora, és jólesett neki. Felnézett összevert arcába, és túl sokat látott szemébe. Az esze azt súgta, hogy tartsa távol magát a férfitól, de túl erős volt a kísértés, hogy végre már mást is érezzen, mint csak bizonytalanságot és félelmet. A férfiben megvolt az erő, hogy mindezt elsöpörje néhány óra erejéig, hogy a szenvedélyen és a vágyon kívül minden más iránt vakká tegye a lányt. Egy kis felejtésre és őrületre vágyott. Az őrület nem tűnt valami jó ötletnek, ha azt nézzük, hogy hová juttatta Fourcade-et. De vajon az őrülettől vagy inkább Fourcade-től féltette magát? Annie nagy nehezen rávette magát, hogy odalépjen azokhoz a fotókhoz, amiket a gyilkosság helyszínén készítettek, és megnézte azt, ami Pam Bichonból megmaradt. Hidegvizes zuhanyként érte a látvány. Csinálhatta ezt Stokes? És mi lett volna az indítéka? Lindsay Faulkner azt állította, hogy Stokes flörtölt Pammel, és hogy Donnie féltékeny volt rá. Azt sose mondta, hogy Pamnek ellenére lett volna Stokes figyelme. Ha Pam azért utasította el a férfit, mert kellemetlenül érezte volna magát Donnie miatt, akkor csak addig kellett volna várnia, míg a válást ki nem mondják. De Chaz Stokes nem volt egy türelmes ember, és nem viselkedett mindig ésszerűen sem. Képes lett volna egy elborult pillanatában átlépni azt a bizonyos határmezsgyét? Nem nagyon tűnt valószínűnek. Lehet, hogy csak azért akarta Stokest bűnösnek tartani, mert az úgy viselkedett vele, ahogy viselkedett, vagy egészen egyszerűen azért, mert olyan lusta rendőr volt. Elkövethette Donnie a gyilkosságot? Lelki szemei előtt látta, ahogy a férfi ott áll, közel hozzá, az iroda meghitt fényében, és arcára kiül a megbánás és a fájdalmas visszaemlékezés hamis arckifejezése. Vajon a düh és a féltékenység rátörhetett-e olyan erővel, hogy átlendítse azon a bizonyos határon, annyira, hogy még arra is képes legyen, hogy lemészárolja gyermekének anyját? Ivott a gyilkosság éjszakáján, mint ahogyan ma este is. Az ital volt a kulcs, ami felnyitotta a zsilipet a szörnyű érzelmek előtt. Annie már látott ilyet többször is. De hogy ilyen brutalitásba hajszoljon valakit?

– Te már a kezdet kezdetétől benne voltál az egészben – mondta Nicknek. – Megfordult valaha is a fejedben, hogy esetleg Donnie lehet a gyilkos? Nick odament Annie-hez az asztal mellé. – Már láttam embereket mindenféle rémtettet elkövetni. Láttam szülőket, akik megölték a gyerekeiket, gyerekeket, akik meggyilkolták a szüleiket, férjeket, akik megölték a feleségüket, és feleségeket, akik rágyújtották a házat a férjükre, mikor azok részegek voltak. De ez? Sose hittem, hogy lett volna hozzá gyomra. Indoka esetleg, de a többi… nem, nem hiszem. Beszéltem a csapossal, aki kiszolgálta Donnie-t a Voodoo Lounge-ban aznap este. – Kirázott egy cigarettát a pakliból az asztalra, és elkezdett játszadozni vele. – Megesküdött, hogy Donnie többet ivott a kelleténél. – Tudom. Olvastam a vallomását. De péntek este volt emlékeztette Nicket Annie. – Nagy volt a forgalom. Honnan tudja, hogy Donnie megivott-e mindent, amit megrendelt? És, ha meg is itta, honnan tudhatjuk, hogy nem ment-e ki a mosdóba, és nem adott-e ki mindent magából? Ha képes arra, hogy ilyet tegyen egy nővel, akkor ahhoz is elég ravasz, hogy alibit kreáljon magának. – De van itt egy bökkenő, chère. Il a pas d 'esprit. Donnie egyáltalán nem okos – mondta Nick.– Ő inkább az a panaszkodó fajta, nem az, aki tesz is valamit. Ki van zárva, hogy Donnie ilyesmit elkövessen, és közben ne kövessen el valami hibát. Ujjlenyomat, elemi szál, egy kis bőrdarabka a köröm alatt, ondó, bármi. Egy nagy adag semmit találtunk a tett helyszínén és a holttest környékén. Hozzájárult ahhoz, hogy átkutassuk a városban lévő házát. Sehol egy véres ruhadarab vagy törülköző, véres lábnyom a garázsban, semmi nyoma a vérnek az egész házban. – És mi a helyzet a Marcotte-tal való lehetséges kapcsolatával, illetve a Marcotte és DiMonti közti kapcsolattal? – Ez nem maffia-ügy – mondta Nick. – Ha a maffia el akar tenni valakit láb alól, akkor kiviszi a mocsárba az illetőt, és lelöveti. – Rákötnek egy nehéz követ, és bedobják az Atchafalayába. Kinyírják és eltüntetik. Egyetlen maffiafőnök se akarna ilyen emberrel dolgoztatni. Az ilyen gyilkosok túlságosan kiszámíthatatlanok, és az kockázatos. Már mondtam, és újra mondom: ez valami személyes ügy. Annie újra a képek felé fordult, és megdörzsölte az arcát. – Fáj a fejem. – Csak lebegjen a cél a szemed előtt, 'Toinette. Ne hanyagold el Renardot, csak azért, mert más lehetőségnek is utánajársz. Állandóan hívogat, ajándékokat küldözget – pont úgy, mint ahogy Pammel is csinálta. És, ahogy Baton Rouge-ban is tette azzal a lánnyal. Két halott nőt is hagyott maga után. Donnie-t és Marcotte-ot hagyd csak rám. Te csak figyelj Renardra. Már bekapta a horgot, 'tite fille. Szákold be! S aztán mi lesz? – gondolta Annie magában, de hangosan nem kérdezett semmit. Csak hagyta, hogy a csend rájuk telepedjen. Túl meleg volt, és ő túlságosan fáradt, hogy tovább erősködjön ma este. A tetőtér fullasztó volt, és a nappali váratlan meleg felhúzódott a szalufák közé. A plafonon lévő ventillátorok csak kavarták a meleget. – Eleged volt a mai napra? – kérdezte Nick. Az ajkához emelte a cigarettát, aztán kivette, és félredobta az asztalra, a pakli mellé. Annie bólintott, és követte a mozdulatot a szemével. Azon gondolkodott, hogy vajon a férfi meggondolta-e magát, vagy azért dobta félre a cigit, mert tudta, hogy ő nem szereti. Veszélyes vizekre evezett ezzel a gondolattal. Bolond gondolat. Fourcade azt tette, amit akart. – Maradj itt éjjelre – mondta a férfi. És mintha csak megnyomott volna egy gombot, a belőle áradó energia hirtelen megtelt szexualitással. Annie érezte, ahogy elönti őt is, érezte, ahogy a teste válaszképpen felpezseg. – Nem lehet – felelte gyengéden. – Amiatt, ami mostanában történt, Sos és Fanchon aggódnának. Haza kell mennem. – Akkor csak egy kicsit maradj – mondta Nick. – Kellesz nekem, 'Toinette mormolta, és lehajtotta a fejét. Szeretnélek az ágyamba vinni. – Bárcsak ilyen egyszerű volna az egész!

– Nem gondolhatod komolyan. Akkor a dolog csak a szexről szólna, olcsónak, becsapottnak éreznéd magad, és úgy gondolnád, hogy kihasznállak. Te nem ezt akarod. – Akkor mi ez az egész, ha nem szex? – kérdezte Annie, meglepődve azon, amire a férfi célozgatott. Neki Fourcade olyan férfinak tűnt, mint aki csak könnyű kalandot keres, sima szexre vágyik, csak semmi bonyodalom, semmi érzelem. Nick megsimította Annie arcát a hüvelykujjával, az arckifejezése elmélázó volt. – Az, ami – suttogta, és száját Annie-ére tapasztotta. Ha volt is a kérdésre válasz, nem akarta tudni, vagy még nem volt eléggé felkészülve rá, pont úgy, mint ahogy Annie sem volt még felkészülve arra, hogy pontosan megnevezze. – Maradj itt, és meglátjuk, mik a lehetőségek – mondta Nick, szája még mindig a lányén. Belefúrta a nyelvét a szájába, és megérintette a nyelvét. Annie-n remegés futott végig. – Akarlak – mormolta Nick, és végigfuttatta a kezét Annie hátán. – Te is kívánsz engem, nem? – Igen – vallotta be a lány. Fourcade tekintete az övébe fúródott. – Ne félj tőle, 'Toinette. Gyere velem, chère. Tartson vele, az ismeretlenbe, a sötét vizekre. Merüljön el, vagy ússzon. A. J. vádaskodásaira gondolt, hogy azért utasítja el a férfit, mert az túlságosan jól ismeri őt; aztán meg Nicknek arra a feltételezésére, hogy fél megismerni önmagát, fél attól, amire esetleg a felszín mögött bukkanhat. Arra a várakozásra gondolt, amit már hetek óta érzett, az érzésre, mintha vízben gázolna, és várna valamire. Fourcade kinyúlt felé. Csak az volt a kérdés, hogy mindketten a felszínen maradnak-e, vagy a férfi lehúzza a sötétségbe, olyan mélyre, hogy Annie aztán megfullad. Nick várt. Csendben. Mozdulatlanul és olyan feszülten, mint egy ökölbe szorított kéz. – Maradok egy kicsit – felelte. A férfi felkapta, és az ágyhoz vitte. Ott álltak mellette, és egymást vetkőztették, kapkodó ujjakkal, gombokkal ügyetlenkedve. Felforrósodott minden körülöttük. A bőrük síkossá vált a vágy melegétől. A testük összefonódott, forrón és nedvesen, hús a húshoz, a férfi a nőhöz. Nick keze felfedezőútra indult: rátalált mellének lágy domborulatára, mellbimbójának keménységére, nőiességének nedves ajkaira. Annie is végigsimított férfivoltának minden külső jegyén: kemény hasizmain, a mellkasát borító erős szőrzeten, felálló nemi szervén, amely sima és kemény volt, mint a márvány. Bezuhantak a ropogós lepedők közé, végtagjaik összefonódtak, Annie sötét haja szétterült a párnán. Teste megfeszült, mikor Nick lecsókolta a melle között csillogó izzadtságcseppeket, és lefelé indult, a hasa és a csípője felé, majd a combtöve és a térdhajlata következett. Azonnal megnyílt a férfi érintésére. Nick eljuttatta a kielégülés szélére, és hagyta, hadd öntse el a vágy, hogy végre egyesüljenek. Előhúzott az éjjeliszekrény fiókjából egy csomagot. Annie kivette a kezéből. Nick mozdulatlanul ült a fejtámlának támaszkodva és alávetette magát a gyönyörűséges kínzásnak, hogy Annie apró ujjai ráhúzzák a gumit férfiasságára. Annie felnézett rá tágra nyílt szemmel, az ajkai felduzzadva, kipirosodva a férfi csókjaitól. Egyszerre tűnt bujának és vonakodónak. Nick még soha nem vágyott egyetlen asszonyra sem ennyire, mint erre a nőre, aki kezében tartja az ő karrierjének a sorsát. Ez a nő – az édes Annie, aki sose látta az élet sötét oldalát, és valószínűleg nem is igen óhajtotta látni. Hagynia kellett volna, hogy élje tovább kellemes életét, de Annie besétált a birodalmába, és a vágy, hogy a karjaiban tarthassa, hogy megérinthesse őt, sokkal erősebb volt, mint az, hogy nemes módjára viselkedjék. A lány felé nyújtotta a kezét. – Viens ici, chérie – mormolta, és magához húzta Annie-t. – Gyere, és vedd el, amit akarsz! Keze a lány csípőjén, irányította őt, miközben az meglovagolta. Annie Nickre ereszkedett, mélyen befogadva őt, körme a férfi vállába vájt. Együtt mozogtak. Nick szorosan tartotta Annie-t. Sósédes csókok csattantak.

Annie belefeledkezett a ritmusba, szinte elnyelte az izzás. Visszazuhant a férfi védő karjaiba, és szinte lebegett, mialatt a férfi a mellbimbóit szopta. Átkarolta a férfi vállát, és szorosan tartotta, miközben egyre követelőzőbb vágy lett úrrá rajta. – Nyisd ki a szemed, chère – parancsolta Nick. – Nyisd ki a szemed, és nézz rám! Annie Nick tekintetébe fúrta a sajátját, és közben mindkettőjükön beteljesedett a vágy. Először az egyikükön, majd a másikukon. Erőteljes és mély kielégülés, ami több, mint csak szex. És egy hét múlva Annie-nek Nick ellen kell vallania. A gondolat hirtelen vágott a lányba, miközben a férfi mellett feküdt. Szerette volna tudni, hogy az ügyvédje nem próbál-e egyezkedni, de nem kérdezte tőle. Megpróbálta elképzelni Nicket a börtönben. Már a gondolattól is felkavarodott a gyomra. Úgy gondolta, hogy Dél-Louisianában nem akad egyetlen bíróság sem, amelyik elítélné Nicket, hiszen ott lesz az a rengeteg hamis tanú, a sok rendőr, aki hajlandó volt arra a 10-70-es hamis telefonhívásra azon az éjszakán; illetve ott van az a tény is, hogy Partout Parishban szinte mindenkinek az volt a véleménye, hogy Renard sokkal rosszabbat érdemelne, mint az a kis verés. És abban is reménykedett, hogy az igazságszolgáltatás, amire felesküdött, annyira korrumpálja magát, hogy az most az ő malmára hajtja a vizet, és valahogy most elrendeződik az, ami nem igazán volt rendben, amikor Fourcade Renard után ment. A szürke különböző árnyalatai, mondta neki Noblier. Mint a korom és kosz egymásra rakódott rétegei. Úgy érezte, mintha az egészet ledörzsölték volna, és őrá kenték volna. – Mennem kell – mondta, és közben a vonakodás és az unszolás birokra kelt benne. Lelógatta a lábát az ágyról, felült, és kinyúlt a pólójáért. Nick nem szólt semmit. Nem várta, hogy Annie ott marad – ma éjszakára, vagy akár hosszabb távra. Miért is tenné? Bármiféle kapcsolat alakulna is ki közöttük, az meglehetősen bonyolult volna, Annie-nek pedig ott volt egy kedves, szelíd ügyvéd, aki alig várja, hogy a szárnyai alá vehesse, és egy hétköznapi, egyszerű életet nyújtson neki. Miért ne fogadná azt el? Nick azt mondogatta magának, hogy nem számít. Ő az a fajta férfi, akinek az egyedüllét rendeltetett. Már hozzászokott. A magány csak segítette abban, hogy a munkájára összpontosíthasson. A munkájára, amit lehet, hogy örökre elvesznek tőle, ha elitélik Marcus Renard megveréséért. A meghallgatás egy hét múlva lesz. A vád legfontosabb tanúja pedig itt áll, neki háttal, és éppen egy kócos lófarokba próbálja befogni sötét tincseit. A vádlója, a partnere, a szeretője. Sokkal jobban tenné, ha gyűlölné a lányt ezért, de nem tudja. Kimászott az ágyból, és felvette a farmernadrágját. – Utánad megyek kocsival. Arra az esetre, ha a cadillaces ember újra felbukkanna.

Eléggé lemaradt a Corners felhajtója felé vezető úton. Annie azt hitte, végleg le is maradt, de aztán újra megpillantotta a fényszóróit. Nem azért követte, hogy megakadályozza a Cadillac-es embert abban, hogy újra nekimenjen Annie-nek, hanem hagyta, hogy a lány kis egérutat nyerjen, és esetleg maga után csalogassa üldözőjét. Ha a támadó bekapja a csalit, akkor Fourcade azonnal ott teremne, és lekapcsolná a szemétládát. Nem egészen így képzeli mindenki egy romantikus este megkoronázását. De Fourcade maga sem hétköznapi ember, semmi esetre sem. És nem voltak igazán szeretők. A szeretőknek általában nem kell egymással farkasszemet nézni a bíróságon. Befordult a Corners-hez, és leparkolt az üzlet előtt. Néhány pillanattal később Fourcade elhúzott mellette, felvillantva a fényszóróit. Meg sem állt. Annie egy darabig még a dzsipben maradt, fél füllel a rádiót hallgatva – valakik arról vitáztak, hogy a nőknek kellene-e fegyvert viselniük ezekben a veszélyes időkben. – Azt hiszi, az erőszakoskodók majd várnak egy kicsit, mikor maga azt mondja, „Ó, várjon egy pillanatra, míg kiveszem a pisztolyom a táskámból, hogy lelőhessem?” – a betelefonáló férfi hangja magas fejhangon gúnyolódott. – A nőknek nővédelmi sportokra lenne szükségük. – Úgy érti, hogy önvédelmi sportokra?

– Azt mondtam. Annie megcsóválta a fejét, és kihúzta a slusszkulcsot. Átmászott az anyósülésre, összeszedte a cuccait, átvette a zsákjának a szíjat a vállán, és a másik kezébe rakta azokat a papírokat, amiket Fourcade-től kapott. Hozzá tette még az ebédje maradékát, és a szandálját, ami az ülés alól kukucskált elő. Teli málhával kikászálódott a dzsipből. A szíj lehúzta a vállát, miközben a csípőjével becsapta a kocsiajtót. A kezében lévő dolgok vészesen megbillentek. Ahogy megkerülte a kocsit, a szandál kicsúszott a többi holmi közül, magával rántva az ebédje maradékát. Lecsúszott a válláról a zsák, megrántotta a jobb karját, és az összes papír meg a többi a földre szóródott. – A fenébe! – dörmögte Annie, és térdre esett. A puskalövés hangja azonnal eljutott a tudatáig, még mielőtt a golyó becsapódott volna.

36 A golyó áttörte a dzsip műanyag hátsó ablakát, tönkretette a szélvédő-üveget, és betörte a bolt kirakatát is. Mindezt alig egy lélegzetvételnyi idő alatt nem, mintha Annie vett volna levegőt. Levetette magát a földre, a széttört kagylódarabok belevájtak csupasz karjába, miközben a dzsip alá igyekezett, maga után húzva a zsákját. Semmit nem hallott, annyira hangosan dobolt a vér a fülében. Sütött a kocsiból áradó hőség. Elkezdett tapogatózni a pisztolya után, kibiztosította, és várt. Semmit nem látott, csak a földet az orra előtt. Ha elöl kimászna a dzsip alól, akkor sikerülhetne felszaladnia az emeleti teraszra. A kocsit használva fedezékként, bemászhatna a törött ablakon, és hívhatná a rendőrséget. A távolban csapódott egy szúnyoghálós ajtó. – Ki van ott? – Kérdezte Sos, egy puskával hadonászva. – Lelövöm, aki ide betolakodik! És ha mégis túlélné, lövök újra! – Sos bácsi! – kiáltotta Annie. – Menj gyorsan vissza! Hívd a rendőrséget! – Inkább telipumpálnám söréttel ennek a gazembernek a seggét! Hol vagy, chère? – Menj vissza a házba, és hívd a rendőrséget! – Naná, hogy azt teszem! A nénikéd már ki is hívta őket! A rendőrök már úton vannak! És ha szerencséjük van, akkor meg is érkezik egy rendőr úgy fél órán belül – hacsak nincs már egy rendőr az út túloldalán, egy puskával a kezében. Mullen jutott az eszébe. Aztán Stokes. Majd Donnie Bichonra gondolt, aztán Renardra, mint lehetőség. Annie azzal vádolta meg, hogy Renard a saját házára lőtt. Lehet, hogy ez a büntetés érte. Fogást keresett a Sigen, és a dzsip eleje felé kúszott. A lövés valahonnan az út felől vagy a mögötte elterülő erdőből jött. Annie nem látott és nem hallott autót. Egy orvlövész este az erdőben nagyon gyorsan el tud tűnni. Egy rendőrkutya kellene, hogy kiszagolja a nyomát, és mire a kutyás egység megérkezik, addigra már réges-rég el is tűnt. Hallotta a távolban a sivító szirénát, ami a környék összes bűnözőjét figyelmeztette arra, hogy hamarosan megérkeznek a zsaruk. Pitre volt szolgálatban. Sos és Fanchon felé mutatott egy csöppnyi tiszteletet. Annie-nek csak annyit jegyzett meg, hogy nem is tudta, hogy ilyen rossz lövők vannak a kerületben. Visszaszólt a központba, hogy szűkszavúan tájékoztassa őket arról, hogy mi történt, és körülbelül a semmivel volt egyenértékű az információ – nem volt személyleírás a tettesről, nem volt leírás a kocsiról, semmi. Annie unszolására Pitre felhívta a kutyás egységet, de azt a választ kapta, hogy a főnököt éppen nem lehet elérni. Reggel majd ráállítanak az ügyre egy nyomozót feltéve, ha Annie óhajt feljelentést tenni. – Valaki megpróbált megölni! – csattant fel Annie. – Igen, azt hiszem, óhajtok feljelentést tenni. Pitre megvonta a vállát, mintha csak azt mondaná „kérlek”. A golyó a bolt kirakatába vágódott, összetört egy tárlót, amelyben nutriafogból készült ékszerek voltak, és jó nagyot csattant a régi, acélból készült pénztárgépen, ami a pulton állt. Bár a gép óriási ütést szenvedett el, mégis működött. A lövedék a felismerhetetlenségig összeroncsolódott. Még ha vette is volna valaki a fáradságot, hogy kutasson a tettes után, a ballisztika semmit se tudott volna beazonosítani.

– Hát, újra kösz a nagy semmit – mondta Annie, miközben odakísérte Pitre-t a kocsijához. Az ártatlan képet vágott. – Hé, szirénázva és villogó lámpával siettem ide! Annie mogorva képpel nézett rá. – Ne is várd, hogy belekezdjek! Elégedj meg azzal, ha azt mondom, hogy pont olyan seggfej vagy, mint Mullen. – Óóóó! Most engem pécéztél ki? – kérdezte Pitre. – Hallottam, hogy Stokes után vetetted magad. Mi van veled, Broussard? Azt hiszed, hogy egyedül csak úgy lehet feljebb jutni a ranglétrán, ha mindenki mást letaszítasz onnan? Na és mi van azokkal a nőkkel, akik kifeküdték maguknak, hogy a csúcsra juthassanak? – Én akkor már inkább csontvelődonor lennék. Tűnj a francba, Pitre! – Elhessentő mozdulatot tett, miközben Pitre elhajtott. Miután visszakísérte Fanchont a házba, az üzletben lévő telefonon felhívta Fourcade-et. Berepedt körmét szopogatva hallgatta, ahogy a telefon kicseng a másik végén. A hatodik csöngetésre bekapcsolt az üzenetrögzítő. Nick arra kérte, hogy maradjon éjszakára. Már az éjjel egyik fele elmúlt, és Fourcade eltűnt otthonról. Hol lehet éjjel fél kettőkor? Az agya ezen járt, miközben segített Sosnak bedeszkázni a kirakatot, hogy ne fosztogathassanak mindenféle kóbor mosómedvék. Annie-t zavarta, hogy arra vágyik, hogy Nick most itt legyen, nem zsaru mivoltában, hanem hogy érzelmi támaszt nyújtson. Ha majd végre túl lesz ezen az egész Renard-ügyön, meg az osztályon dolgozó férfiakkal való hadakozáson, és Fourcade meghallgatásán, akkor megpróbál majd keményebb lenni. Meg kell tanulnia, hogy ne keverje össze a dolgokat. Szinte hallotta Nicket: Nem haltál meg. Lépj túl az egészen, és összpontosíts a munkádra, 'Toinette! És aztán átölelné őt, biztonságban tudhatná magát. Miközben a kirakaton dolgoztak, megpróbált úgy válaszolgatni Sos kérdéseire, hogy minél kevesebbet fedjen fel az egész kialakult helyzetről, amibe belekeveredett. De az öreg tudta, hogy Annie elhallgat előle sok mindent, és Annie is tudta, hogy Sos is tisztában van ezzel. Sos keményen nézett rá, miközben kifelé mentek, és a férfiban még mindig forrtak az indulatok. – Látod, mibe keveredtél, 'tite fille. Miért kell mindig a legnehezebb utat választanod? Miért nem mész hozzá Andréhoz, és miért nem állapodsz meg végre? Megajándékozhatnád Fanchon nénikédet és engem néhány unokával. Mais non, te elmenekülsz, és férfinak való munkát vállalsz! Te mindig darázsfészekbe nyúlsz! És csodálkozol, ha megcsípnek. Sa c 'est de la couyonade! – Majd minden megoldódik, Sos bácsi – ígérte Annie, és egy pondrónak érezte magát, amiért hazudnia kell neki. Szívesebben lett volna halott is akár. Sos olyan hangot hallatott, mint aki megfulladni készül, de kérges tenyerébe temette az arcát. – Aggódunk miattad, chérie, a nénikéd és én. Olyan vagy nekünk, mint az édesgyerekünk, ezt ugye tudod! Miért nehezíted meg az életed ennyire? – Nem keresem a bajt! Sos felsóhajtott, és megütögette Annie arcát. – De ha a baj jön, és téged keres, akkor nem bújsz el, hanem kiállsz teljes mellszélességgel, c 'est vrai. Annie figyelte, ahogy a bácsikája elsétált. Gyűlölte, hogy ez az egész kihatással van Sosra és Fanchonra. Ha az élete továbbra is ilyen bonyolult marad, ideje lesz elgondolkodnia azon, hogy elköltözzön a Comers fölül. – Ha ilyen marad az életem, lehet, hogy érdemes elgondolkodnom azon, ne költözzem-e be egy menedékhelyre – mondta ki hangosan is, miközben lefelé lépkedett, aztán befordult a sarkon, hogy a saját lakrészébe vezető lépcsőkön felmenjen. Egy fehér masnival átkötött, virágmintás papírba csomagolt doboz hevert a harmadik lépcsőn. Renard. Annie felismerte a csomagolópapírt. Ugyanolyan volt, mint amilyenbe a selyemsál volt csomagolva a múltkor. A már ismerős kényelmetlen érzés öntötte el arra a gondolatra, hogy Renard idejött, mintha csak feljogosítva lenne arra, hogy megsértse Annie magánéletét.

Beletömte a csomagot a zsákjába, és felment a lakásba. Azonnal érezte, hogy nincs valami rendben. Valaki megsértette a lakása szentségét. Onnan, ahol állt, a bejárattól belátott a nappaliba, és látta, hogy a teraszajtók be vannak csukva, a zár rá van fordítva. Fullasztó és áporodott volt a levegő a lakásban, mivel nem számított arra, hogy ilyen meleg lesz, és nem hagyta nyitva az ablakokat. Valamiféle föld és rothadás szag terjengett a levegőben. A mocsár, gondolta Annie. Vagy lehet, hogy már ideje lenne kivinnie a szemetet. A padra tette a zsákját, és előhúzta a Siget. Készenlétbe emelte a fegyvert, és a nappali felé indult. Lenyomta az üzenetrögzítő gombját. Ha valaki ott van, akkor azt gondolhatja, hogy Annie most az üzenetekkel van elfoglalva, úgyhogy esetleg úgy érezheti, hogy ez a legalkalmasabb pillanat arra, hogy hátulról megtámadja. Lindsay Faulkner képe villant elé – ahogy a padlón fekszik, mint egy törött baba, a feje csupa kötés, olyan, mint valami múmia. Egyre jöttek az üzenetek. Egy bizonyos Mary Kay, aki látta Annie-t a tévében, megdicsérte a bőrét. Egy távoli „Doucef-unokatestvér”, aki szintén a hírekben látta őt, és arra gondolt, hátha Annie tudna neki segíteni abban, hogy ő is rendőr lehessen. Kifelé indult a nappaliból a konyha mellett. Semmi rendkívülit nem látott. A régi hűtő ugyanúgy zúgott és morgott. Az alligátor az ajtón ugyanúgy vigyorgott rá. Az asztal üres volt. Összeszedte a feljegyzéseit és az aktákat reggel, mielőtt elindult volna, és – a biztonság kedvéért a nappaliban álló régi hajóbőröndbe tette. Az üzenetrögzítő továbbra is ontotta a szót. A. J. pszichológus-unokatestvére, Serena ajánlotta fel, hogy szívesen meghallgatja, ha ki akarná valakinek önteni a szívét. És volt kettő, aki letette. Visszatérvén a nappaliba, Annie itt is ugyanúgy lassan körbejárt, nem lát-e valami nem odaillőt. Megállt a teraszajtók előtt, hogy ellenőrizze a zárat. Az alligátor-asztal figyelte őt, ahogy elhaladt mellette. – Mi a helyzet, Alphonse? – kérdezte Annie. Csend. Aztán Marcus hangját hallotta. – Annie? Marcus vagyok. Bárcsak otthon lenne! Csak még egyszer meg akartam köszönni, hogy tegnap este átjött. – A hang túlságosan őszinte, túl bizalmas volt. – Nagyon sokat jelent nekem, hogy tudom, hogy törődik velem. – További csend, és aztán: – Jó éjt, Annie. Remélem, kellemesen tölti az estéjét. A szőr is felállt a hátán. Átment a szobán, és az előszoba felé indult, miközben az üzenetrögzítő még két üzenet nélküli hívást jelzett. A fürdőszoba is tiszta volt. A konditerem is érintetlennek tűnt. Kissé engedett Annie-ben a feszültség. Lehet, hogy még mindig túlságosan feszültek az idegei a lövöldözés miatt. Lehet, hogy csak ösztönösen védekezik a Renard küldötte ajándékok láttán. Nem juthatott be ide, az otthonába. Minden ajtó be volt zárva. Aztán befordult a sarkon, és kinyitotta a hálószobájába vezető ajtót. Az elmúlás bűze csapta meg az orrát, és azonnal felfordult a gyomra. A falhoz szögezve, az ágya felett, keresztre feszített pozitúrában egy törött lábú, döglött, fekete macska volt. A fejét bezúzták, és a belei kilógtak az alatta heverő párnára. És felette egy szót festett valaki vérrel a falra: PICSA.

„Az embereknek azt kellene kapniuk, amit megérdemelnek, nem gondolod? Jót vagy rosszat. Az a nő azt érdemelné, hogy szembesüljön bűneinek következményével. Büntetést érdemel. Mint a többiek. Az árulás a legkisebb bűne. Az enyém meg a rémületkeltés.”

37 Úgy várt ott, mint egy párduc az éjszakában, dühösen és várakozón, közben türelmet erőltetett magára. A videó kijelzőjén világító kék színű számok mérték az időt. 1:43. 1:44. Egy kocsi motorjának mély zúgása közeledett, megkerülte a ház sarkát, és eltűnt a garázsban. Kulcscsörgés. Kinyílt a konyhaajtó. Várt. Lépések a padlólapokon. Lépések tompa hangja a padlószőnyegen. Várt. A lépések elhaladtak rejtekhelye előtt. – Micsoda éjjeli bagoly vagy, Tulane! Donnie felszökkent a hangra, de Fourcade már elő is tűnt a nappali homályából, és nekivágta Donnie-t a falnak. – Hazudtál nekem, Donnie – mordult rá. – Nem volt valami bölcs dolog tőled. – Nem tudom, miről beszél! – siránkozott Donnie, és a nyál megült a szája sarkában. A lehelete whiskytől bűzlött. A ruhájából izzadtság és félelem szaga áradt. Nick jól megrázta, és beleverte Donnie fejét a falba. – Ha nem vetted volna észre, nem vagyok egy türelmes ember. Te meg nem vagy túl okos. Nem valami jó kombináció, igaz? Donnie megremegett. A hangja nyafogósra fordult. – Mit akar tőlem, Fourcade? – Az igazat. Azt mondtad, nem ismered Duval Marcotte-ot. De Marcotte hívott téged ma este telefonon, nem így van? – Nem ismerem őt! Tudom, hogy ki ő, de nem ismerem! – hangsúlyozta. Na és, ha hívott? Nem felelhetek más emberek cselekedeteiért. Jézusom, itt a tökéletes példa: jót teszek valakivel, és akkor ez a hála! – Nem tetszik a hálám, Tulane? – kérdezte Nick, és kissé visszafogta a súlyát. – Ahogy hazudtál nekem, már régen kísértésbe kellett volna hogy essek, hogy szétverjem a képed. Ha úgy vesszük, nagyon dicséretes, hogy ennyire visszafogtam magam. A kellő perspektíva a kulcs ahhoz, hogy kiegyensúlyozott legyen az ember az életben, c'est vrai! Donnie eltávolodott a faltól. Fourcade elállta az útját a konyha és a garázs felé. Az a nappali felé pillantott. A bútorok csak sötét árnyakból álló akadálynak tűntek a sötét háttér előtt. Az egyetlen fény az utcáról a függönyön át beszűrődő ezüstös lámpafény volt. Nick elmosolyodott. – Ne szaladj el előlem, Donnie. Csak felcukkolsz. – Úgy látom, már sikerüli a dolog. – Igen, de nem láttál még olyankor, mikor igazán dühbe gurulok, mon ami. De ne akard kinyitni azt az ajtót, hogy kiengedd az oroszlánt a ketrecből! – Tudja, hogy nem tehet semmit, Fourcade – mondta Donnie. – Most hívom a zsarukat. Nem törhet be csak úgy valakinek az otthonába, hogy zaklassa.

Nick nekidőlt egy hátrahajtható fotel hátuljának, és felkapcsolta a mellette lévő lámpát. Donnie a Fiatal Üzletember kinézetet Lezser Kispolgár külsőre cserélte: farmernadrág és egy pólóing volt rajta, amelynek a bal mellére egy apró, vörös homár volt hímezve. – Miért visel napszemüveget? – kérdezte Donnie. Hiszen az átkozott éjszaka kellős közepén járunk. Nick csak mosolygott. – Biztos vagy benne, hogy ezt akarod tenni, Donnie? Felhívni a rendőrséget? Mert, tudod, akkor ott benn kell folytatnunk ezt a beszélgetést arról, hogy miért hazudtál nekem, és mi az, hogy Marcotte ott szaglászik az ingatlaniroda körül, és meg akarja szerezni azt a területet, ami mostanában került a céghez. Én csak egy jó barát vagyok – vonta fel a vállát Nick –, aki betoppant egy kis beszélgetésre. De te… – szomorúan rázta a fejét. Tulane, egyre több mindent kell megmagyaráznod. Tudod, hogy ez az egész hogy néz ki: te és Marcotte, mint üzletfél? Elárulom neked: úgy tűnik, mintha lett volna egy pokolian jó indítékod arra, hogy megöld a feleséged. – Soha nem beszéltem Marcotte-tal… – És most a feleséged üzlettársát is megtámadták, majdnem ott halt meg… – Soha nem emeltem kezet Lindsay-re! Mondtam Stokesnak, annak a szemétládának… – Nem néz ki valami fényesen a helyzeted, Donnie. – Nick ellépett a foteltől, a keze a farmerje derekán nyugodott. Teszel valamit ellene, vagy nem? – Mit tegyek? – mondta Donnie elkeseredetten. – Kapcsolatba lépett veled Marcotte valamilyen módon? Donnie ádámcsutkája fel-alá ugrált. – Felhívott. – Mikor? – Tegnap. Nick magában átkozta a saját hülyeségét. – És tényleg ez az igazság? – firtatta. Donnie úgy emelte fel a jobb kezét, mint egy kiscserkész, és lehunyta a szemét, közben megrándult az arca. – Esküszöm az élő Istenre. Nick egyik hatalmas kezével megragadta Donnie arcát, és jól megmarkolta, miközben Donnie egy másik falhoz hátrált. – Nézz rám! – parancsolta. – Nézz rám! Az Istennek hazudhatsz, ha akarsz. Ő most nincs itt, hogy szétrúgja a segged. Nézz rám, és válaszolj! Volt valaha bármiféle kapcsolatod Duval Marcottetal, mielőtt Pamet megölték? – Nem. Soha. És ha tényleg ez volt az igazság, akkor Nick maga rángatta a színre Marcotte-ot. Rögeszmés kényszerképzete miatt ezt a lehetőséget nem is vette figyelembe. Azt a lehetőséget, hogy Marcotte érdeklődését Nick szerencsétlen látogatása keltette fel, és hogy Marcotte csak azért jelent meg a színen, mert úgy viselkedett, mint az oroszlán, amelyik vérszagot kap. – Ő maga az ördög – mondta, és elengedte Donnie-t. Marcotte maga volt az ördög, és ő idehívta jóformán a saját udvarába az ördögöt, hogy játssza itt kisded játékait. – Ne köss üzletet az ördöggel, Donnie – tanácsolta –, mert a pokolban végzed. Így vagy úgy. Lesütötte a szemét, a padlót bámulta, és a saját hülyeségén gondolkodott. Nem változtathatott már azon, amit tett, de valahogy kezelni kellett a dolgot. Lassan újra élesen kezdte látni Donnie sáros csizmáját. – Merre jártál ma este, Tulane? – Itt-ott – felelte Donnie, és egyik kezével megigazította az ingét, a másikkal pedig végigsimított az arcán. – Egy kis időre kilátogattam a temetőbe. Tudja, néha kimegyek, hogy beszélgessek Istennel. És hogy találkozzam Pammel. Aztán elmentem, és megnéztem egy helyet. – Az éjszaka kellős közepén?

Donnie vállat vont. – Maga szeret napszemüvegben mászkálni. Én szeretek becsípni, és félig kész építéseken mászkálni. Mindig ott van rá az esély, hogy beleesem egy lukba, és meghalok. Ez is egyfajta orosz rulett. Nem nagyon járok emberek közé Pam halála óta. – Gondolom, egy felderítetlen gyilkosság a múltjában elriasztja a nőket. – Hát, néhányukat igen. – Nos… vigyázzon, hová lép, cher – mondta Nick, és a konyha felé hátrált. – Nem szeretnénk, ha idő előtt távozna az élők sorából – hacsak nem érdemli meg. Ugyanolyan gyorsan és halkan távozott, mint ahogy jött. Donnie még csak az ajtócsapódást sem hallotta. De aztán elkezdett lüktetni a feje. Elöntötte a remegés és a gyengeség hulláma. Kibotorkált a fürdőszobába, a kezét égő gyomrára szorítva. Ott térdre esett, a burkolólapon fel is sértette a térdét, a vécébe hányt, és elkezdett sírni. Semmi mást nem akart, csak kényelmesen élni. Meg egy kis pénzt. Sikert. Hogy ne kelljen aggódnia. Arra vágyott, hogy a lánya imádja. Egészen addig nem is jött, rá, hogy milyen közel volt ehhez a fajta élethez, amíg az ki nem siklott a kezei közül. Most pedig már semmi más nem maradt, csak a gond, és akármikor megmozdult, csak egyre mélyebbre süllyedt bele. Átölelte a vécékagylót, ráfektette a fejét a karjára, és zokogott. Pam… Pam… úgy sajnálom!

Annie azt álmodta, hogy a fogaival kapott el egy golyót. A golyóhoz pedig egy kötél volt kötve. A kötélen húzta magát egyre előre, így repülte át az éjszakát, keresztül az erdőt, majd egy puskacső állította meg, amit a homloka közepéhez szorítottak. A puska másik végén egy vibrálójelenés volt, amelynek egy szépen kidolgozott, tollakkal borított álarc borította az arcát. A jelenés egyik kézzel levette az álarcot, és alóla Donnie Bichon arca bukkant elő. A másik kéz lehámozta Donnie Bichon arcát is, és az alól pedig Marcus Renard arca tűnt elő. Aztán Renard arca alatt Pam Bichon halott arca volt – a szemek félig eltűntek, a bőr elszíneződött és kissé már elrothadt, a nyelv megduzzadt és bíborszínű volt. A mellkasához szegezve ott volt a fekete macska, a belei véres nyakláncként csüngtek alá. – Te én vagyok – mondta Pam, és meghúzta a ravaszt. Bang! Bang! Bang! Annie hirtelen felült a kanapén, lélegzet után kapkodott, és úgy érezte, hogy a szíve mindjárt kiugrik a helyéről. Aztán újra hallotta a puffanást. Egy ököl verte az ajtót. Még fátyolos szemekkel a kisasztalon lévő Sig után nyúlt. – 'Toinette! Én vagyok! – kiáltotta Fourcade. Ott állt az ajtóban, és morcosan kukucskált be Annie-re. Annie odalépett az ajtóhoz, és beengedte. Nem is kérdezett semmit. Nyilvánvaló, hogy Fourcade nem a bejárati ajtóhoz jött. Lehet, hogy az Annie-t gyötrő valaki figyel az erdőből, visszatér a tettei színhelyére. Inkább a soron következő második kérdést tette fel. – Hol a pokolban voltál? Meglátván a macskát rácsapta az ajtót a hálószobájára, leült a nappaliban, és megpróbálta végiggondolni, hogy mit is tegyen. Hívja a rendőrséget? Hagyja, hogy Pitre visszajöjjön ide, és elcsámcsogjon a pompás részleteken, és aztán mindent elpletykáljon az osztályon, mikor vége a munkaidejének? Mi értelme lenne? Nem. Inkább felhívta Fourcade-et, és némán káromkodott, mikor megint csak az üzenetrögzítő jelentkezett. – El kellett intéznem néhány dolgot – felelte Fourcade. Figyelte a lányt, amint az átkarolva saját magát, fel-alá járkált a kisasztal mellett. Látta kócos haját, piszkos farmerjét és pólóját. Amikor Annie közel ért hozzá, kinyújtotta a karját, kivette a Siget a lány kezéből, és félre tette. – Jól vagy?

– Nem! – csattant fel Annie. – Valaki megpróbált megölni! Mintha már beszéltünk volna arról, hogy ezt nem igazán viselem jól. Aztán megláttam, hogy valaki belopózott a házamba, vérrel teleírta a falamat, és felszegezett egy halott macskát az ágyam fölé. Ettől sem érzem valami túl jól magam! A szeme sarkából látta, hogy Fourcade figyeli. A férfi nem igazán tudta, hogy mit tegyen, csak a rutinját szedhette elő. Annie most áldozat volt – Úristen, mennyire gyűlölte ezt az elnevezést! –, Fourcade pedig nyomozó. – Meséld el, mi történt, onnantól kezdve, hogy leállítottad a dzsipet! Lépésről lépésre elmesélt mindent, a tényeket, ahogy tanulta, hogy miként kell ezt csinálni, amikor tanúvallomást tesz. Kissé megnyugodott, miközben beszélt, mintha ez az egész valamelyest eltávolítaná attól, ami történt. Magában megpróbálta kettéválasztani az áldozatot és a rendőrt. És most először, mesélt Fourcade-nek a megnyúzott pézsmapatkányról is, amit az öltözőjébe tettek, bár nem vette egy kalap alá a két dolgot. Egy dolog volt munka közben piszkos tréfát űzni valakiből, és megint más betörni valakinek az otthonába. És amit a hálószobájával műveltek, az sokkal ijesztőbb volt, sokkal hitványabb dolog, sokkal személyesebb. De ha a puskát egy rendőr sütötte el, akkor e mögött miért ne lehetne ugyanúgy egy rendőr? Nick hallgatta, majd bement a hálószobába. Annie követte, bár nem nagyon akarózott ismét szembenéznie a szörnyűséggel. – Hozzányúltál valamihez? – kérdezte megszokásból Fourcade. – Nem. Istenem, arra se tudtam rávenni magam, hogy beljebb lépjek. Nick teljesen kinyitotta az ajtót, és csípőre tette kézzel állt, és elfintorította az arcát. – Mon Dieu. Faképnél hagyta Annie-t az ajtóban, bement a szobába, és alaposan megszemlélt mindent. A vért ecsettel festették a falra. Nem látott ujjlenyomatot. Miért pont a picsa szót választották vajon? Véleménynyilvánítás volt? Vagy az elrettentés volt a cél? Tiszteletlenségből? Vagy dühből írták fel? Eszébe jutott a sovány és undorító Mullen, ahogy a koszos konyhában állt aznap reggel. Annak a nőnek fogalma sincs, mi az a hűség, képes volt egyikünk ellen fordulni. A picsáknak semmi keresnivalójuk az egyenruhában. Vajon az állat jelkép? Egy kóbor macska válogatás nélkül közösül. A macska belei kiomlottak az ágyra, oda, ahol ő és Annie a múlt éjjel szeretkeztek. És amilyen testtartásban kiszögezték, a szögek áthatoltak a mancsán, a kibelezés – mind-mind nyilvánvaló utalás Pam Bichonra. Ijesztésnek vagy figyelmeztetésnek szánták? A férfi arra gondolt, milyen közel volt Annie ahhoz, hogy lelőjék, és legszívesebben ököllel belevágott volna valamibe – valakibe – jó erősen, nem is egyszer. Megpróbálta féken tartani a dühét, főleg, mikor eszébe jutott Donnie sáros csizmája. De egyelőre elhessegette a gondolatot. – A macska a tiéd volt, 'Toinette? – Nem. – Beszéltél a nénikéddel és a bácsikáddal arról, hogy láttak-e errefelé valakit ma? – Beszéltünk erről, amikor az került szóba, hogy ki akarhat engem lelőni. Ma nagyon sok dolguk volt. A turisták már kora reggel özönleni kezdtek a Mardi Gras-fesztiválra. Még kisegítő idegenvezetők is beugrottak. A nénikéméknek idejük sem volt arra, hogy felfigyeljenek bárkire is. – Hogyan volt képes bárki is bejutni ide? Nem voltak zárva az ajtók, mikor feljöttél? – Mindegyik be volt zárva. Meg lehet piszkálni egy zárat, hogy betörjön az ember, de ezeket nem lehet kinyitni kívülről kulcs nélkül. – Akkor hogy jött be ez a besurranó? – Csak egyféle módon tehette. – Odavezette Nicket a fürdőszobába, a régi, oroszlánkarmú lábakon álló fürdőkád mögötti ajtóhoz. A lépcső a bolt raktárába vezet. – Be volt zárva az ajtó?

– Nem tudom. Azt hittem, igen. Általában zárva tartom, de vasárnap este lementem, amikor az a csavargó itt ólálkodott, kehet, hogy utána elfelejtettem bezárni. Nick a kádban állt, és vizsgálgatta a zárat, közben helytelenítően vonta össze a szemöldökét. – Semmi az egész, csak egy retesz. Bárki ki tudja nyitni egy hitelkártyával. Ki tudhatott a családon és az alkalmazottakon kívül erről a lépcsőről? Annie megrázta a fejét. – Csak szerencsével szerezhetett róla tudomást. Véletlenül. A vécék a bejárat túloldalán vannak a lépcsővel szemben. Lehet, hogy valaki a vécére menet benézett a raktárba, és meglátta. Nick felkapcsolta a villanyt, és leereszkedett a meredek lépcsőn, kereste valaki másnak a nyomait egy lábnyomot, egy fonáldarabot, egy kihullott hajszálat. De semmit nem talált. A raktárba vezető ajtó nyitva állt. A bejáratnál félig látszott a férfivécé ajtaja. – Szerintem valaki onnan vette észre – mormogta Nick. Visszament a lépcsőn, és követte Annie-t a nappaliba. A lány összehúzta magát a kanapé egyik végében, és egyik talpát lassan az asztal aligátor-állkapcsának dörzsölte. Aprónak és esendőnek tűnt. – Mit gondolsz, 'Toinette? Szerinted a lövöldöző és a macskagyilkos egy és ugyanaz a személy? – Fogalmam sincs – felelte Annie. – És ne próbáld meg bemesélni nekem, hogy igenis tudom. Hogy egy és ugyanaz a személy-e a lövöldöző és a macskagyilkos? Ugyanaz lőtt-e rá Renardra és rám is? Vagy maga Renard lőtt? Ki gyűlöl engem jobban: azoknak az embereknek a nagyobbik része, akikkel együtt dolgozom, vagy azoknak a jó része, akiknek dolgozom? És miért gyűlölnek jobban: azért-e, mert megpróbálom megoldani ezt a gyilkosságot, vagy azért-e, mert megpróbáltalak téged megakadályozni abban, hogy elkövess egyet? Túlságosan fáradt vagyok ahhoz, hogy tisztán lássak. Félek. Felfordul a gyomrom, ha arra gondolok, hogy ha az a valaki képes volt ezt tenni ezzel a szegény állattal… Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Már az is szörnyű volt, hogy az erőszak őfelé irányult, de hogy ezt az ártatlan kis állatot megölték és kibelezték, csak azért, hogy őt megijesszék, ez már túl sok volt. Annie az ajkára szorította az ujjait, és megpróbált erőt venni magán. De Fourcade már ott volt mellette, és a lány már a karjaiba is bújt, arcát Nick mellkasának szorítva. A könnyek, amiket olyan sokáig visszafojtott, előtörtek, és eláztatták a férfi ingét. Nick szorosan tartotta, gyengéden sugdosott a fülébe franciául, és ajkával simogatta Annie homlokát. Néhány pillanatig hagyta, hogy az érzelmek szabadon elöntsék – szüksége volt arra, hogy megoltalmazhassa, vigasztalhassa a lányt, a vak dühvel szemben, ami megfélemlítette Annie-t, aki pedig olyan bátor volt végig ebben az egész szörnyűségben. Nick a lány feje búbjára nyomta az állát, és még szorosabban ölelte. Már nagyon régóta nem érezte azt, hogy érdemes lenne bármit is adnia magából valaki másnak. Félelmetes volt az érzés, hogy most nagyon szeretne. Annie szorosan hozzábújt, és tudta, hogy ez a gyengédség nem túl könnyű a férfinak. Ez a kis ajándék Nicktől többet jelentett a lánynak, mint amennyit most megengedhetett magának. Ahogy elapadtak a könnyei, letörölte a maradékot az arcáról a keze fejével, és kutatóan nézett a férfi arcába, aki meglepődve nézett vissza… és még attól is félt, hogy meglepődjön. Annie tekintete az ajándékcsomagra esett, amit a kisasztalon hagyott. A dobozban egy apró, gyönyörűen megmunkált, antik kámea-kitüző feküdt. A mellékelt levélkében ez állt: Őrangyalomnak szeretettel, Marcus. Annie hirtelen újra a földön járt. Fourcade felemelte a dobozt, és megnézte a kitűzőt. – Pamnek is ajándékokat adott jegyezte meg komolyan – És kiszúrta a kerekeit, meg egy döglött kígyót hagyott az íróasztalfiókjában, a munkahelyén. – Jekyll és Hyde – mormolta Annie. Ha tényleg Renard zaklatta Pamet, ahogy Pam is állította, akkor a férfi két dolog között ingázott: titokban halálra rémítette, és ajándékokat küldözgetett neki; kimutatta, hogy törődik vele, azt állítva, hogy a barátja. A tetteiben rejlő ellentét miatt nem is vették Pam vádjait komolyan a rendőrök.

Megszólalt a telefon. Annie önkéntelenül is az órára nézett. Hajnali fél négy volt. Fourcade nem szólt semmit, mikor Annie hagyta, hogy az üzenetrögzítő vegye fel. – Annie? Marcus vagyok. Bárcsak itt lenne. Kérem, hívjon vissza, ha tud. Valaki éppen most dobta be az ablakunkat egy kővel. Anya magán kívül van. És Victor … meg én… Nagyon szeretném, ha át tudna jönni, Annie. Maga az egyetlen, aki törődik velünk. Szükségem van magára.

38 A virágárus asszony a Kegyelmes Miasszonyunkkal szemben állította fel a főhadiszállását, az árnyékban, a szájából pipa lógott. A gondnok ott ólálkodott a körúton, kezében egy elektromos kis fűnyíróval. – Itt a rendőrség, majd dutyiba hajíccsa magát, maga vén boszorka! – kiáltotta, mikor Annie felbukkant a felhajtón. Megrohanta a kocsit. – Rendőrnő! Elkapja má' végre, vagy mi lesz?! – Én nem – felelte Annie, és továbbgurult. Leparkolta a kocsit, és a sállal meg a kitűzővel felszerelkezve az épület felé indult. Ha Pam bárkinek is megmutatta a Renardtól kapott ajándékokat, akkor az a valaki csakis Lindsay lehetett. Annie abban reménykedett, hogy az asszony már sokkal jobban van, és el tudja mondani, hogy ezek a tárgyak azok-e, amiket Renard Pamnek adott, és amiket most rögeszméjének új célpontjához továbbított. A kórházban a szokásos reggeli nyüzsgés volt, ételosztás és vizsgálatok. A fertőtlenítő furcsa szaga keveredett a pirítós és a zabkása illatával. Miközben Annie végigsétált a folyosón, hallotta a fojtott beszélgetések és az itt-ott felhangzó ásítások hátteréül szolgáló zajt, a fémtálcák és a kacsák aláfestő zenéjét. Érezte a hosszú, alvás nélküli éjszaka hatását. Úgy gondolt az elkövetkező napra, mintha vagy száz kilométernyi rossz út állna előtte. Át kell esnie egy beszélgetésen azzal a rendőrrel, akit kijelöltek, hogy az Annie-vel kapcsolatos lövöldözésben vezesse a nyomozást, és lelki szemeivel már elképzelt egy rémes jelenetet, ahol is Chaz Stokes kapta az ügyet, neki pedig el kellett mennie a seriffhez, és meg kellett kérnie arra, hogy vegye el a férfitől az esetet, mert Annie szerint Chaz nemcsak hogy gyanús, hanem lehet akár nemi erőszaktévő és gyilkos is. Ha ez történne, akkor soha többé nem kellene aggódnia Stokes vagy a miatt, hogy őt bárki is meg akarná ölni, ugyanis sose kerülne ki élve a seriff irodájából. Még egy-két pillanatig megpróbálta maga elé képzelni Stokest, amint az ő lakása felé óvakodik, hogy egy döglött macskát szögezzen a falhoz, de nem nagyon sikerült neki. Lehet, hogy a férfiban meglenne a kellő temperamentum ahhoz, hogy mindezt megtegye, de Annie nemigen hitte, hogy vállalna ekkora kockázatot. Sőt, senki másról nem feltételezte ezt az egész osztályon. De akkor ki volt? Ki slisszant be a boltba, talált rá arra lépcsőre, ment fel Annie lakásába, majd újra lefelé észrevétlenül? Renard volt a Cornersnél, hogy otthagyja az ajándékokat kétszer is. De Fanchon egyik alkalommal sem vette észre. Ha a férfi járt Pam nyomában, akkor ott is észrevétlen tudott maradni. Annie befordult a folyosón az intenzív osztályra, és egyenesen Stokesba botlott. Az éktelen haragra gerjedt. Úgy csapott le Annie-re, mint valami héja, megragadta a karját, és elrángatta a folyosón jövő-menő emberek útjából. – Mi a fészkes fenét csinálsz itt, Broussard? – Ki hatalmazott fel, hogy a látogatókat zaklasd? Én csak az ingatlanügynökömet jöttem meglátogatni.

– Igazán? – kérdezte csúfondárosan a férfi. – És mutat neked valami szépet a második emeleti kis hálószobában? – Jó ismerősöm, és kórházban van. Miért ne látogathatnám meg? – kérdezte Annie. – Mert én azt mondom! – dörögte Stokes. – Mert én tudom, hogy csak bajt kavarsz, Broussard. Megmondtam, hogy tartsd magad távol az eseteimtől! – Szorosabban markolta Annie karját, és a sarok felé lökte. – Azt hiszed, hogy imádom hallgatni a saját hangom? Azt hiszed, nem fogok neked menni? – Ne fenyegess, Stokes! – lépett vissza Annie, mikor sikerült kiszabadítani a karját. – Nem vagy abban a helyzetben, hogy… Megszólalt a riasztó az intenzív osztályon. – A fenébe! – kiáltotta valaki. – Összeomlik! Hívják gyorsan Unsert! Két nővér rohant ki egy szobából. Lindsay Faulkner szobájából. Kiszabadulván Stokes karjai közül, Annie berohant, és rémülten meredt a látványra. Faulkner kézzel-lábbal hadonászott, úgy ugráltak a végtagjai, mint egy marionett bábué, amit egy őrült bábos mozgat. Szörnyű, nem is evilági nyöszörgés szakadt fel belőle, amit aztán a monitorok sivítása kísért. Három nővér gyűlt köréje, megpróbálta lefogni. Az egyik felkapott egy kipárnázott nyelvpecket a tálcáról, és beleerőltette Faulkner szájába. – Tegyék szabaddá a légutakat! Megvan! Egy műtéthez bemosakodott, kék köpenyes orvos rohant be Annie mellett, és felkiáltott: – Tíz milligramm Diazepam, nyomják bele! – Jézusom! – kapkodott levegő után Stokes, szorosan Annie mögött nyomulva. Az arckifejezése nem sokban különbözött az övétől: megdöbbenés, rémület, ideges előérzet kerítette hatalmába. Egy másik monitor üvöltött fel figyelmeztetően, és újfent néhány szakkifejezés hagyta el a személyzet ajkát. – Elveszítjük! – A szokásos eljárást! – kiáltotta Unser, és elkezdte masszírozni Lindsay mellkasát. – 250 Phenytoin, 55 Phenobarbital. Kérek vérgázt és kisrutint! Csövezzék be! – Fibrillál! A fenébe! Töltést! Az egyik nővér megpördült, kezében egy tömlő vérrel. – Sajnálom, de ki kell menniük. – Kiterelte Annie-t és Stokest a szobából. – Kérem, várjanak a váróban. Stokes arca halottsápadt volt. Megsimogatta a kecskeszakállát. – Jézusom! –mondta újra, és levette nemezkalapját, és a kezében gyűrögette. Annie mindkét kézzel a mellkasába vágott. – Mit műveltél vele? Stokes úgy nézett ki, mintha Annie egy döglött pontyot vágott volna a képébe. – Micsoda? Semmit! – Kijössz a szobájából, és két perc múlva ez történik! – Halkabban! – parancsolta Stokes, és Annie karjáért nyúlt. A lány elrántotta magát. Mi van, ha Stokes a nemi erőszaktévő? És ha még annál is rosszabb? – Azért mentem be, hogy beszéljek vele – mondta Stokes, mikor beléptek a váróba. – Nem volt ébren. Kérdezd meg a nővért. – Meg fogom kérdezni! – Krisztusom, Broussard, mi van veled? Azt hiszed, gyilkos vagyok? – kérdezte, és elvörösödött. – Azt hiszed? Azt hiszed, hogy besétálok egy kórházba, és megölök egy nőt? Neked teljesen elment az eszed! – Gyűrött kalapját két hosszú kezében tartva lerogyott egy székre. – Talán érdemes lenne egy időpontot kérned ide, erre az átkozott helyre – javasolta. – Meg kellene vizsgáltatnod a fejed. Először Fourcade után veted magad, most meg engem pécézel ki. Te egy eszelős őrült vagy! Pont olyan, mint az az őrült tyúk a Végzetes vonzerő-ben. Megszállott, az vagy. – Lindsay tegnap jobban volt – közölte Annie. – Beszéltem vele. Miért történt most mindez?

Stokes tehetetlenül megvonta a vállát. – Úgy nézek én ki, mint George Kibaszott Clooney? Nem vagyok baleseti sebész! Csak azt tudom, hogy valamiféle agyvérzés érte. Jézusom, hiszen valaki fejbe vágta egy telefonnal! Mit vártál? – Ha meghal, akkor ez már gyilkosság – jelentette ki Annie. Stokes feltápászkodott. – Ha a sérüléseibe hal bele, akkor a vád nem tettlegesség, hanem gyilkosság lesz. – Hát igen. Stokes beletörölte izzadt homlokát a dzsekije egyik ujjába. Annie újra Faulkner szobája felé indult, megpróbált egy pillantást vetni rá a megmentésére összesereglett emberek között. Az elektromos zümmögés és a defibrillátor csattanása után újabb parancsokat hallott. – Epinefrint és Lidocaint! Dobutamint – teljesen nyissák ki a csepegtetőt! A laboreredmények? – Még nincsenek készen. – Töltés! – Vissza! Bzz! Csatt! – Nincs szívverés! – Elveszítjük! Olyan sokszor ismételték meg az egészet, hogy a végén már úgy tűnt, hogy a reménykedés és kudarc egyetlen hosszú körforgássá lett. Annie nem mozdult, és megpróbálta szuggerálni Lindsay Faulknert. Maradj életben! Maradj életben! Szükségünk van rád! De a bűvös kör hirtelen megszakadt. A szobában lelassult minden mozgás. – Elment. – A fenébe! – Mondja ki! Annie a faliórára pillantott. A halál ideje: reggel 7:49. Csak ennyi, már vége is volt. Lindsay Faulkner meghalt. Egy dinamikus, tehetséges, intelligens nő elment. Annie-t elképesztette, hogy milyen hirtelen történt minden. Hitt abban, hogy Faulkner felépül, hogy újra összeszedi magát, és segít nekik megoldani a rejtélyt, ami tönkretette az életét, és elszakította tőle a társát. De elment. A személyzet fáradtan tódult ki a szobából, legyőzötten, elégedetlenül, üresen. Annie arra gondolt, hogy vajon ismerte-e valamelyikük is Lindsay Faulknert a kórház falain kívül. Lehet, hogy adott el nekik házat, vagy esetleg ismerhette őket a középiskolából. Eléggé kicsi volt ez a város. Az orvos a váró felé közeledett, hosszúkás, mogorva arcába mély barázdákat vájtak az előbb átéltek. Ötvenévesnek nézett ki, gyérszálú haja szürkés színű volt. A névtáblája szerint Forbes Unsernek hívták. – Rokona valamelyikük? – Nem – felelte Annie – A seriff irodájából jöttünk. Én Broussard rendőr vagyok. Ismertem… őt. – Sajnálom. Nem élte túl – mondta az orvos tömören. – Mi történt? Azt hittem, már jobban van. – Úgy is volt – mondta Unser. – Az agyvérzést valószínűleg a fejére mért ütés okozhatta. Ez okozta aztán a szívmegállást. Ilyesmi előfordul. Mindent megtettünk, ami lehetséges volt. Stokes kinyújtotta a kezét. – Stokes nyomozó vagyok. Én vezetem a Faulkner-ügyben a nyomozást. – Nos, remélem elkapják azt az állatot, aki megtámadta őt – mondta Unser. – Feleségem van, és két tinédzser lányom. Manapság alig engedem ki őket a házból. Madeline azt követeli, hogy tartsak egy pisztolyt a párnám alatt éjszakánként. – Mindent megteszünk, amit tudunk – mondta Stokes. – Szeretnénk átszállítani a holttestet Lafayette-be, hogy felboncolják. A szokásos eljárás. A seriff hivatala kapcsolatba lép az itteni halottasházzal.

Unser bólintott, majd elnézést kért, és visszatért a szokásos napi teendőihez, amiben egy nő halála csak egy aprócska malőr volt, ami csúszást okozott. Ilyesmi előfordul. Annie bevette magát a női vécébe, mikor Stokes elindult lefelé a hallba. Megmosta a kezét, és hideg vizet fröcskölt az arcába, megpróbálván kiverni a fejéből Lindsay Faulkner agyvérzésének szörnyű képeit. Micsoda véletlen, hogy a nő agyvérzést kap, alig néhány perccel azután, hogy Stokes benn volt a szobában? De lesz majd egy boncolás. És Stokes indítványozta. Unser éppen egy másik szobából jött kifelé, egy mappával a kezében, amikor Annie kilépett. – Jól van? – kérdezte tőle az orvos. – Kissé sápadtnak tűnik. – Nemsokára rendbe jövök. Csak eléggé megrázott a dolog. Nem tűnik valami kellemes halálnemnek. – Harcolt ellene, de vége lett, mielőtt bármit is tehettünk volna érte. – Általában ilyen az agyvérzés? – Mindig fennáll a veszélye egy ilyen fejsérülés esetében. – Azt hiszem, valójában azt akarom kérdezni: volt valami szokatlan a halála körül? Bármi furcsa eredmény, esetleg valaminek az abnormális szintje… Unser megrázta a fejét. – Semmi ilyesmiről nem tudok. A véreredmény nem érkezett meg. Megkérdezheti a labort. Odalépett a pulthoz, és átnyújtotta a mappát a monitorkezelőnek. – Ha megvan, akkor lehet, hogy tudnak válaszolni az ön kérdésére.

Annie elment a laborba, és megadta a nyilvántartási számot egy olyan nőnek, aki úgy nézett ki, mint aki csak felajánlotta, hogy ott marad, és vigyáz a helyre, míg a többiek megisznak egy kávét. Tudja-e, hogy a Faulkner-féle eredmények itt vannak-e? Nem. Tudja esetleg, hogy hol lehetnek? Nem. Tudja-e, hogy ki az Egyesült Államok elnöke? Valószínűleg nem. – Sose légy itt beteg – mormolta Annie, miközben elsétált. Kint a hőség már-már az elviselhetetlenségig fokozódott. Természet Anyánk egy nem túl örvendetes tréfája folytán. A nyár már így is eléggé hosszú, anélkül, hogy meghosszabbítanák. Annie két melle és a lapockái között azonnal gyöngyözni kezdett a veríték. A nap égette a fejbőrét. – Most letartóztatsz? Stokes állt a Camarója mellett a tiltott zónában, és egy cigarettát szívott. Levette a dzsekijét, és így láttatni engedte zöld ingét, amitől mindenki megvakult, aki ránézett. – Sajnálom – mondta Annie; de nem mondott igazat. – Túlreagáltam a dolgokat. – Átkozott gyilkosnak hittél. – Ledobta a cigarettacsikket az aszfaltra egy összegyűrt Snickers papír mellé, és eltaposta barna-fehér cipőjével. – Nagyon rossznéven veszem. Érted, mit mondok? – Mondtam, hogy sajnálom. – Persze, de attól még megtörtént. Elegem volt belőled, Broussard! – És akkor most mit teszel? – kérdezte Annie csendesen. – Lelősz? – Úgy hallom, sorba kellene állnom. Van jobb dolgom is. – Például, hogy szórakozz azokkal a bizonyítékokkal? – Ne szemétkedj velem, Broussard, mert elveszem a jelvényed! Komolyan mondom! Becsúszott a Camaro kormánykereke mögé, és nagy bőgetve beindította a motort. Annie a járdán állt, és figyelte, ahogy elhajt. Épp most vesztett el egy áldozatot, és az első számú gondja az volt, hogy kirúgassa Annie-t. Az elbűvölő, gondos Chaz. A gondnok a Mária-szobor mögül bukkant fel, és Annie-re szögezte sövényvágó ollóját. – Rendőrnő! Hé! Fizetem az adóm! Veterán vagyok! Menjen, és tartóztassa le azt a vén boszorkát. Lopja a virágot a veteránparkból! – Sajnálom, uram – felelte Annie. A szeme még mindig Stokes kocsiján, amelyik éppen befordult a sarkon a Dumas útra. – Meggyilkolt valakit?

– Micsoda? – visította a férfi. – Nem, nem ölt meg senkit, de… – Akkor nem segíthetek. Annie elindult a dzsip felé, az esze Stokeson járt, miközben Donnie Bichon fehér Lexusa kifordult a parkolóból mögötte, és elindult az egyik mellékutcán.

Donnie úgy remegett, mint aki delírium tremensben szenved, bár nem telt el olyan sok idő, mióta utoljára ivott. Mióta Fourcade elment, minden órában megivott egy pohárral, hogy kissé megnyugtassa az idegeit. De nagyon úgy tűnt, hogy az alkohol csak gyorsítja a folyamatot, amely során a stressz lyukat mar a gyomrába. A hányásában előforduló vér már megerősítette a gyanúját. Fourcade első látogatása után kiütve hevert a fürdőszobában, és Pamről álmodott. Sötét hajáról és csillogó szeméről. Napfényes mosolyáról. Vipera-nyelvéről. Ujjairól, melyek végén karom nőtt, amelyek beléje vájtak, körbefogták a heréit, és szorongatták férfiasságát. Felnőtté lett, pedig soha nem akart igazán azzá válni. Akkor volt a legjobb az élete, mikor húszéves volt, akkor kiszívta az élet velejét, és semmiféle felelőssége nem volt. Most viszont az élet szívta ki az ő velejét. Aztán hirtelen Fourcade nyakon ragadta, és Donnie arccal lefelé találta magát a saját hányadékában. Elképedve levegő után kapkodott, de egy ezredmásodperccel elkésett, és a saját hányadékától fulladozni és vonaglani kezdett. – Igen, fulladj csak bele! – dörögte Fourcade. Donnie fölé magasodott, és belenyomta a vécékagylóba. – Ilyen az íze a hazugságoknak. Donnie a vécékagylóba köpött. A vizelet szaga sokkal erősebb volt, mint amit a gyomra el bírt viselni. – Jézusom! Úristen! – kapkodott levegő után, és újra köpött egyet. – Hol voltál ma este? – kérdezte Fourcade. – Maga megőrült! Nick újra beleszorította Donnie fejét a vécékagylóba. – Helytelen válasz, Tulane! Hol voltál ma este? Mitől lett saras a csizmád? – Már megmondtam! – Ne szórakozz velem, Donnie! Nem vagyok olyan kedvemben. Hol voltál? – Már megmondtam! – kiáltotta Donnie. Könnyek csorogtak végig hányadékkal szennyezett arcán. – Nem tudom, mit akar tőlem! – Add ide a kocsid kulcsát, Tulane. És én átnézem minden négyzetcentiméterét. És ha találok benne egy puskát, akkor behozom ide, feldugom a seggeden, és szétloccsantom vele a fejed! Világosan beszéltem? Donnie előhalászta a kulcsokat a farmernadrágja zsebéből, és a földre dobta. – Nem csináltam semmit! – Jobban teszed, ha imádkozol, hogy így legyen, Donnie – mondta Fourcade, miközben lehajolt, hogy felszedje a kulcsokat. – Mert különben elbúcsúzhatsz a farkadtól! Donnie rettegett, és a hányinger kerülgette, de nagy nehezen feltápászkodott, és követte Fourcade-et a garázsba, közben felvett egy konyharuhát, mert végre eszébe jutott, hogy csináljon valamit az arcán lévő mocsokkal. Az ajtóból figyelte, amint Fourcade kinyitja a Lexus csomagtartójának a tetejét, és turkálni kezd a lim-lom között – volt ott egy zsáknyi golfütő, egy szögbelövő, egy mocskos Iglu hűtő, kesztyűk, összegyűrt nyugták, egy szerszámosláda, fél tucat baseballsapka, amin a Bichon Bayou Development lógója díszelgett. – Maga pont olyan szemét, mint ahogy azt mondják, Fourcade – jelentette ki Donnie. – Nincs is házkutatási engedélye. Nem viselkedhet velem így. Maga nem zsaru, maga egy átkozott bűnöző. Hagynom kellett volna, hogy megrohadjon a börtönben. – Tényleg ezt fogja kívánni, Tulane, ha bármit is találok ebben a kocsiban, ami arra utal, hogy köze van ahhoz, hogy Annie Broussard-ra rálőttek az este. – Fogalmam sincs, miről beszél. És miért törődik maga Broussard-ral?

– Megvan az okom. – Fourcade lecsukta a csomagtartót, és az anyós-ülés felöli ajtóhoz ment. – Tudod, egyben igazad van, Donnie. Nem vagyok zsaru. Felfüggesztettek. Így magánember vagyok, ami azt jelenti, hogy nincs szükségem házkutatási parancsra ahhoz, hogy terhelő bizonyítékot találjak. Hát nem bosszantó? – Maga birtokháborítást követ el – mondta Donnie, mikor Fourcade kinyitotta a hátsó ajtót. – Én? Birtokháborítást, mikor csak egy jó barátomat látogatom meg, aki lefizette értem az óvadékot? Ki hinné ezt el? – Van olyan törvény, amit nem szeg meg? Fourcade becsapta az ajtót, és visszament Donnie-hoz, egyenesen az arcába világítva a zseblámpával. – Hát, elárulom neked, Tulane, én hiszek abban, hogy az élet nem más, mint saját magunk feltérképezése, és mostanában arra kellett ráébredjek, hogy sokkal inkább törődöm az igazsággal, mint a törvénnyel. Fel tudod fogni a különbséget? – Felment a konyhába vezető két lépcsőfokon, és megragadta Donnie ingének az elejét, mielőtt még az hátrálhatott volna. – A törvény azt diktálná, hogy most valaki mást kellett volna küldenem, hogy kérdezzen ki erről a lövöldözésről… – Én nem lőttem le senkit… – Az igazság pedig azt kívánja, hogy mellőzzük a formaságokat, és térjünk a lényegre. – Nem maga a bíró és az esküdtszék. – Kifelejtetted az ítéletvégrehajtót. – Összevonta a szemöldökét. – Célzatos volt, vagy csak a jó öreg Freud működött? Nem mintha számítana. Nagyon szórakoztatónak találom, hogy felhoztad ezt a témát, Donnie. Úgy hiszem, nagyon is örültél volna annak, ha a múltkor lapátra teszem Renardot. Most viszont te vagy olyan helyzetben, mint ő, és most azt szeretnéd, ha a megfelelő módon viselkednék. Legszívesebben álszentnek neveznélek, ha nem lenne meg a saját bajom azzal, hogy eldöntsem, mi fehér és mi fekete. – Levette a kezét Donnie ingéről, és egy fél lépést hátrált. – Most elengedlek egy figyelmeztetéssel, Tulane. Nem találtam olyasmit, amit vártam, de ha csak egy suttogó hírt hallok is, vagy egy hajszálat találok, ami bizonyítja, hogy benne van a kezed a dologban, megtalállak, Donnie, és akkor nem leszek filozofikus kedvemben. Az őrült szemétláda. Donnie egyenesen a fürdőszobába ment, mikor Fourcade távozott, és újra hányt, aztán csak ült ott, a kád szélén, és a vért bámulta a mosdókagylóban. A whisky, az idegesség és a hamarosan bekövetkező pénzügyi katasztrófa árnyéka nem valami jó elegy. Úgy döntött, valami orvosságra van most szüksége, hogy kissé lecsillapodjon, és kissé tisztábban lásson, hogy végre kikeveredhessen ebből a zűrzavarból. Dr. Hollier felajánlotta a segítségét, látván az életében bekövetkező tragédiát. De ő még a felével sincs tisztában, gondolta Donnie. Lindsay Faulkner halott, és Fourcade tud Marcotte-ról. Most, hogy Bayou Breux boszorkánykirálynője halott, tiszta az út, hogy megkössék az ingatlanüzletet – csak egyetlen akadály van: Fourcade. Honnan a csudából tudhatott Fourcade arról a hívásról? Paranoiás képzelgései már mindenféle vad találgatásokra csábították Donnie-t, például, hogy lehallgatják a telefonját, de aztán ezeket a gondolatokat józan pillanataiban elhessegette. Fourcade csak egyetlenegy hívásról tud, a tegnap estiről, semmi másról, és nincs olyan helyzetben, hogy lehallgathassa a telefonját. Fel van függesztve, és várja a tárgyalását. Testi sértéssel vádolják. Majdnem halálra verte Renardot. Ez a gondolat mindjárt emlékeztette Donnie-t arra, hogy ideje lenne a nyitott üveg Mylanta után nyúlnia, ami a csészetartóban állt. Nem kellett volna letenned érte az óvadékot. Korábban reménykedni kezdett benne, hogy Fourcade a jövő héten el lesz foglalva a tárgyalással, és aztán talán visszakerül a börtönbe, de az ügyvédje felvilágosította arról, hogy valószínűleg meghosszabbítják az óvadékot, és Fourcade szabad ember lesz, függetlenül attól, hogy a tárgyalást felfüggesztik vagy sem. Pam mindig mondta neki, hogy hamarabb cselekszik, mint hogy végiggondolná a következményeket. Arra gondolt, hogy vajon a felesége ráébredt-e valaha arra, hogy mennyire igaza volt.

39 –

Már megint elkésett!

Myron feszülten figyelve állt a szoba közepén, a kezét összefonta vékony, fekete övének csatja előtt, és helytelenítő arckifejezése keserű volt. – Sajnálom, Myron – felelte Annie, és alig nézett a férfira, mikor belépett annak felségterületére, és a kartotékszekrényhez ment. – Mr. Myron – javította ki az. – Jól megkaptam magát! Beszéltem a seriffel arról, hogy milyen pocsékul dolgozik, mióta hozzám osztották be asszisztensnek. Lusta, és állandóan eltávozik, hogy a saját rigolyáinak járjon utána, ez itt az iktató. A nyilvántartás a stabilitás szinonimája. Nem engedhetem, hogy rendetlenség uralkodjon a részlegemben! – Sajnálom – mormogta Annie, miközben átfutotta a bizonyítékok kartonjait. Myron arca megkeményedett, és Annie válla fölött előrehajolt. – Mit csinál, Broussard? Egyáltalán, figyel rám? Annie a keresésre koncentrált. – Balek vagyok. Maga meg nem kedvel. Azt szeretné, ha Gus leváltana innen, pedig én megteszek minden tőlem telhetőt. Őszintén. Előhúzta a Nolan-ügy aktáihoz mellékelt bizonyíték-listát, és végigfuttatta rajta az ujjat. A harmadik sorban ott szerepelt: SZŐRSZÁLAK. A fanszőrzet, amit Stokes kihalászott Jennifer Nolan kádjának lefolyójából. Az egyik lábával türelmetlenül dobbantott. Myron újból a látóterébe került, és kissé bizonytalannak látszott, mivel Annie nem reagált a tirádáira. – Mit keres? – kérdezte. – Mit képzel, mit csinál?! – Végzem a munkámat – felelte Annie, és visszacsúsztatta a kis kártyát a helyére. A szőrszálakat bevételezték, és aztán elvitték a laborból. Mindez még nem jelenti azt, hogy a szőrszálak az erőszaktevőé voltak. Jennifer Nolannek vörös volt a haja. Az ő fanszőre messziről feltűnt volna bármelyik sötétebb szőr mellett, ami a lefolyóban volt. Lehet, hogy Stokes csak azokat a szálakat emelte ki, amelyeket akarta, a többit pedig mondjuk a sajátját – otthagyta, hogy lemossa a víz. Annie gyomra görcsbe rándult. Már nem sokon múlt, hogy meg ne vádoljon egy nyomozót azzal, hogy sorozatban erőszakolja meg a nőket. Ha igaza van, akkor Chaz Stokes nemcsak erőszakoskodó, hanem gyilkos is akár közvetlenül, akár közvetett módon. Ha viszont nincs igaza, akkor az a jelvényébe kerül. Szüksége volt valami bizonyítékra, és az ő felügyeletére volt bízva az összes bizonyíték. – Mi van magával, Broussard? – lármázott Myron. – Beteg, vagy mi? Ivott? – Igen, tudja nem érzem valami jól magam – motyogta Annie, és belökte a fiókot. – Lehet, hogy bujkál bennem valami. Elnézést. – Nem akarok magam körül iszákosokat – figyelmeztette Myron, és elment. – Azoknak semmi keresnivalójuk az iktatóban. Az alkohol az ördög eszköze.

Annie kiment az előcsarnokba, belépett az öltözőbe, és leült a kinyitható székre a csupasz villanykörte gyér fényébe. Valaki egy újabb lukat fúrt a falba úgy mellmagasságban. Elő kell keresnie a kotyvalékot, amivel betömheti a lukat, de most szüksége van néhány percre, hogy kissé rendezze szétzilált gondolatait. – Próbáld meg az ügyeket külön kezelni, különben minden összegubancolódik, 'Toinette! Hát, már igencsak összegubancolódott minden, ő pedig az egész kellős közepén csücsül. Renard ajándékokat küldözget neki. Donnie Bichon egy húron pendül Marcotte-tal, aki az alvilággal áll kapcsolatban. Stokes a legjobb esetben is egy rossz zsaru, de a legrosszabb esetben akár gyilkos is lehet. – Te akartad – mormolta magában. – Te akartál nyomozó lenni. Te akartad megoldani a rejtélyt. Egyszerre csak egy rejtélyt. Most Stokes tűnik a legsürgetőbb gondnak. Ha Annie gyanúja vele kapcsolatban helytálló, akkor más nők élete is veszélyben foroghat. – Én is veszélyben lehetek – mondta ki hangosan, és hirtelen eszébe jutott a tegnap este, a képek fekete-fehérben bukkantak fel a szeme előtt: az éjszaka koromfekete sötétje, a szürke kagylódarabkákkal borított parkoló, a lába alatt zizegő fehér papírdarabok, ahogy leejti az aktákat. Az éles csattanás, ahogy a puskát felhúzzák, az üvegcsörömpölés. A képek újabb és újabb emlékeket hoztak felszínre. Látta a dühöt Stokes szemében, ahogy vitáztak a hiányzó bizonyítékokon. Aztán visszaemlékezett a tomboló dühre, amikor hónapokkal korábban veszekedtek a Voodoo Lounge parkolójában, mivel Annie akkor visszautasította a férfit. Ahogy Stokes támadóan felé indult, mintha csak meg akarná ütni vagy ragadni őt. Olyan férfi volt, akit hirtelen elönt a düh, és aki ezt laza, fesztelen kedvességgel próbálja palástolni. Egyik pillanatban kiszámíthatatlan, a másikban hideg logikával visz véghez mindent. Nem lehetett előre kiszámítani. Olyan volt, mint egy kaméleon. Ez formálta az eddigi életét, és ezt hozta magával Mississippiből négy évvel ezelőtt. Érdekes módon nem sokkal az előtt, hogy a Mocsári Fojtogató színre lépett, és megkezdte rémületes uralmát. Lehet, hogy részt is vett a Partout körzetben történt néhány ilyen ügy felderítésében: például az, Annie Delahoussaye és a Savannah Chandler meggyilkolása miatti nyomozásban. Ennek viszont könnyen utána lehet nézni, bár Annie nem látta szükségét. A pletyka ellenére, ami Pam halála óta egyre vadabb lett, ő nem hitt abban, hogy a zsaruk meghamisították volna a bizonyítékokat a Fojtogató esetei során. Nem, a Partout kerület fölül már elmúlt ez a fajta veszedelem, még a helyét is felpörkölték… de a hamvakból egy új vész látszott feltámadni. Miért pont idejött Stokes? – morfondírozott Annie. És ami még ennél is fontosabb: mit hagyott maga mögött? Milyen a minősítése? A legutóbbi főnöke sajnálta, hogy elmegy, vagy örült, hogy megszabadul tőle? Vajon abban a városban vagy megyében, ahol dolgozott, nem csökkent-e drasztikusan a nemi erőszak száma, miután ő távozott? Maradt-e áldozat a nyomában? Nagyon ritka, hogy egy férfi a harmincas éveiben váljon szexuális bűnözővé. Az ilyesfajta viselkedés általában már jóval korábban megmutatkozik (a tinédzserkor vége felé vagy a húszas évek közepén), és egész életen át folytatódik. Bár nagyon sok, az állampolgárok adóiból támogatott program azt állítja, valójában az ilyen szexuális bűntettet elkövető emberek szinte soha nem rehabilitálhatók. A fejükben valami rosszul lett bekötve, és a nőkhöz való ellenséges viszonyulás örökre beléjük van vésve. Muszáj átnéznie Stokes személyi anyagát, és meg kell szereznie annak az egységnek a nevét, ahol Stokes legutóbb szolgált Mississippiben. A személyi anyagokat a seriff irodájában tárolják, az örökké vitriolos, átható tekintetű Valerie Comb felügyelete alatt. Egy ököl csapott az öltöző ajtajába, olyan erővel, mint egy eldobott kő, mire Annie felugrott. – Broussard? Benn vagy? – Ki kérdi? – Perez. – A férfi kinyitotta az ajtót, és bedugta a fejét. – A fenébe, azt hittem, cserébe legalább meztelenül láthatlak! – Cserébe miért? – kérdezte Annie durcásan.

– Cserébe, hogy én kaptam az ügyet. Én vagyok a hozzád beosztott nyomozó. Micsoda kibaszott szerencsém van! Gyerünk! Fel kell vennem a vallomásod, és nem érek rá egész nap!

Perezt pont annyira érdekelte Annie ügye, mint amennyire Uruguay politikája. Szórakozottan firkált egy sárga kis cédulára, miközben Annie nemcsak a lövöldözést mesélte el, hanem az előző éjjeli kalandját is a cadillaces emberrel. – El tudtad olvasni a rendszámot? – Nem. – Láttad a sofőrt? – Símaszkot viselt. – Ismersz valakit, akinek ilyen nagy kocsija van? – Nem. – Miért nem jelentetted mindjárt, akkor este? Annie szenvtelenül nézett rá. – Másnap jelentést írtam róla – felelte. Körbetelefonáltam a karosszériásokat. Semmi. Megnéztem a lopott Cadillacek jó hosszú listáját. Semmi. – És azt se láttad, hogy tegnap ki lőtt? – Nem. Egy hosszú pillanatig csak bámult a férfira, tudván, hogy egyetlenegy gyanúsítottat sem nevezhet meg anélkül, hogy el ne árulná, hogy mibe keveredett, és az biztos, hogy Perez kiakadna, ha ő megrágalmazna két zsarut. – Nem vagyok túl népszerű manapság. – Milyen meglepő hír. – Összeszűkült a férfi szeme, és egyik ujjával beletúrt bozontos szakállába. – Azt hittem, hogy Fourcade-re mutatsz majd vádlón. Ő bizonyára sokkal jobban gyűlöl, mint bárki más. Mindannyian tudjuk, hogy hogyan érzel vele kapcsolatban. – Semmit se tudsz rólam. És nem Fourcade volt. – Honnan tudod? – Mert Fourcade eléggé férfi ahhoz, hogy kiálljon azért, amit tesz, és ha holtan szeretne engem látni, akkor nem beszélgetnék most itt veled – felelte Annie, és felállt a székről. Végeztünk, nyomozó úr? Mindketten tudjuk, hogy ennek az egésznek semmi értelme, és nekem dolgom van. Perez megvonta a vállát. – Jó, úgyis tudom, hogy hol keresselek… amíg valaki meg nem világosodik, és bele nem rúg abba a feszes kis seggecskédbe, hogy eltűnj innen. Annie kiment a kihallgató-szobából, és örült, hogy nem említette a keresztre feszített macskát. Amikor visszaért az iktatóba, félő volt, hogy Myron azonnal egy öngyulladás áldozatává válik. – Nézze, mennyi az idő! – szónokolta, és úgy járkált a helyiségben, mint egy túlságosan felhúzott játék, ami teljesen megörült. – Nézze meg, a fél napot ellógta! Annie égnek emelte a szemét. – Nos, bocsánatot kérek, hogy egy bűntény áldozatává merészkedtem válni! Tudja, Myron, maga rettenetesen részvétlen egy ember. Én ma reggel gyakorlatilag tanúja voltam annak, hogy valaki meghal. Tegnap este valaki rám lőtt. Ami az itteni dolgaimat illeti, azt gyakorlatilag lehúzhatom a vécén, és maga mást sem csinál, csak piszkál engem. – Együttérzés? Részvét? – A férfi úgy csiripelte a szavakat, mintha azok egy másik nyelv kétes értelmű főnevei lennének. – Miért kellene részvéttel lennem maga iránt? Maga az én asszisztensem. Itt nekem lenne szükségem részvétre! – Én a maga felesége iránt érzek részvétet – felelte Annie, és hátralökte a székét az asztaltól. – Maga már bizonyára teljesen tönkretette otthon az összes kárpitot azzal a bottal a seggében.

Myron megbántottan megszívta az orrát. Annie nem vett róla tudomást. Már túl volt azon, hogy igyekezzék a férfi kedvében járni. Az alapján, ami eddig történt és ami nemsokára történni fog, ő vagy hamarosan halott lesz, vagy egy héten belül kirúgják. De az biztos, hogy ebben az irodai pokolban nem fogja eltölteni élete hátralévő részét. Két perccel később Noblier hivatta az irodájába.

Valerie Comb nem volt a helyén, mikor Annie megérkezett a seriff irodájába. A szoba üres volt, és a kartotékszekrényeket, amelyekben a személyi anyagok voltak, nem őrizte senki. A Gus belső irodájába vezető ajtó zárva volt. Annie odalépett, és nekiszorította a fülét a fának. Nem hallott beszédet. Nem reccsent még egy szék sem. Semmi zaj. Vágyakozva pillantott újra a kartotékszekrények felé. Nem telne egy percébe sem, és kinyithatná a fiókot, megtalálná Stokes aktáját, vetne rá egy pillantást, és kész. Lehet, hogy nem adódik rá többet alkalom. Visszanyelve rettegését, amely úgy szorította a torkát, mint egy lenyelt csirkecsont, az S betűvel jelzett fiók felé nyúlt. – Segíthetek? Annie megpördült az éles hang hallatán, és gyorsan keresztbe fonta a karját. Valerie Comb állt az ajtóban, egyik keze még a kilincsen, a másikban pedig egy csésze kávét egyensúlyozott. Kissé erősen kifestett szeme összeszűkült a gyanakvástól, az ajka vékony, vörösre festett vonallá keskenyedett. – A seriff hívatott – felelte Annie ártatlanságot mímelve. Valerie nem tett megjegyzést, odament az asztalához, letette a kávét, és leengedte a fenekét a székre. A szemét le sem véve Annie-ről előhúzott egy ceruzát madárfészekhez hasonlító, kiszőkített frizurájából, és lenyomta a telefon gombját az írószerszám radíros végével, nehogy a gomb valami kárt tegyen a körmében. Mendemondák szállongtak arról, hogy az osztályon dolgozó férfiak felével már volt viszonya. Valószínűleg Stokesszal is. – Seriff. Broussard rendőr van itt. – Küldje be! – bömbölte Gus, a hangja majdnem szétvetette a szobát. Annie dobogó szívvel lépett be Noblier belső szentélyébe. A sötétítők el voltak húzva. A seriff hátradőlve ült a székében, és a szemét dörzsölte, mintha éppen most ébredt volna fel a délutáni szunyókálásból. – Gondolom, valamiféle okmány miatt távozott el, Broussard – mondta a seriff, és csóválta a fejét. – Uram? A férfi az asztala mögül Annie felé intett. – Üljön le, Annie. Myron rágja a fülem. Azt mondja, maga megbízhatatlan, és lehet, hogy iszik is munkavégzés közben. – Ez nem igaz, uram. – Egy héten belül ez már a második alkalom, hogy meghallom összefüggésbe hozni a nevét az alkohollal. – Nem iszom, uram. Szívesen alávetem magam bármiféle tesztnek, ha kívánja. – Én azt akarom tudni, hogy miért van az, hogy két héttel ezelőttig a nevén kívül nem is tudtam mást magáról, és most hirtelen maga a szálka mindenkinek a szemében. – A tenyerébe hajtotta a fejét az íróasztalon. A jobbján olyan halom papír volt egymásra rakva, hogy az még a Pisai ferdetoronynak is elment volna. A balján egy óriási, az ünnepségeken használatos szalag-átvágó olló hevert, olyan volt, mintha most lépett volna ki a Gulliver utazásai-ból. – Véletlen egybeesés – próbálkozott Annie. – Három dolog van, amiben nem hiszek: az UFO-kban, a modern republikánusokban és a véletlen egybeesésben. Mi a fene van magával? Akármikor csak fordulok egyet, maga máris

valaminek a kellős közepén csücsül, ott, ahol nem kéne. Maga az iktatóban dolgozik, az Isten szerelmére! Hogy a fenében kerülhet valaki bajba az iktatóban? – Nincs szerencsém. – Állandóan holttestekbe botlik, a többi rendőrrel vagdalkozik. Stokes volt itt ma reggel, és elmondta, hogy maga ott volt a kórházban, mikor Lindsay Faulkner meghalt. Hogy került oda? Annie mindent latba vetett, hogy értelmes magyarázatot tudjon adni arról, hogy miért nem volt az iktatóban, teljesen ártatlannak állítva be magát, akit Myron teljesen félreismer. Sikerült egy szerencsétlen arra járónak lefesteni magát, legalábbis ami Faulkner megtámadását és holttestének felfedezését illeti – aki rossz helyen volt a rossz pillanatban. Noblier meghallgatta, de lerítt az arcáról a kételkedés. – Na és mi van azzal, hogy magát megpróbálták lelőni tegnap este? – Nem tudom, uram. – Hát, ezt erősen kétlem – felelte Gus, és felállt a székből. Egy kissé megdörzsölt egy összecsomósodott izomköteget a derekán, miközben otthagyta az asztalát. – Próbált Fourcade nyomozó kapcsolatba lépni magával, mióta óvadék ellenében szabadlábra helyezték? – Tessék, uram? – Nem lenne szerencsés, ha kapcsolatba kerülne vele. Méltányolom Fourcade nyomozói képességeit, de maga is ugyanúgy tudja, mint én, hogy mostanában kissé túlfeszített állapotban van. – Tisztelettel, uram, az összes zaklatás, ami Fourcade nyomozó letartóztatása után engem ért, más nyomozók részéről történt. – Hát igen, magának sikerül a legrosszabbat kihozni nagyon sok emberből. Annie visszafogta magát, és nem mutatott rá, hogy manapság politikailag eléggé inkorrekt dolog az áldozatot vádolni. Minél kevesebbet tud a seriff jelenleg az egészről, annál jobb. Semmire sem volt bizonyítéka senki ellen. A seriff már valószínűleg eldöntötte magában, hogy ő több bajt okoz, mint amennyit ér. Ha most elkezd bevádolni Stokest, azt már lehet, hogy nem tolerálja a főnöke. – Lehet, hogy egy kicsit pihennie kellene, Annie – javasolta a férfi, és visszament az íróasztalához. Előhúzott egy aktát a halom tetejéről, és kinyitotta. A személyi anyaga szerint a tavalyi összes betegnapját áthozta idénre. Talán kivehetne egy kis szabadságot. – Inkább nem tenném, uram – mondta Annie, és mereven tartotta magát a széken. – Szerintem az nem lenne szerencsés dolog. A sajtó szemében úgy tűnne, mintha maga erőszakkal távolítana el a Fourcade-ügy miatt. Az, hogy megbünteti az egyetlen nőnemű beosztottját azért, mert az megakadályozott egy rosszul viselkedő zsarut abban, hogy megöljön egy gyanúsítottat – hát ez eléggé kényes ügy lenne. Gus felemelte a fejét, és átható tekintettel nézte Annie-t. – Maga fenyeget engem, Broussard? Annie megpróbálta elővenni a legártatlanabb pillantását. – Nem, uram. Dehogyis. Csak arra akartam felhívni a figyelmét, hogy milyennek tűnne a dolog néhány ember szemében. – Akik utánam kutakodnak – motyogta a férfi, hangosan beszélve magában. Megvakarta egynapos borostáját. – Mr. Pritchett nagyon élvezné, a hálátlan disznó. Korruptnak fog hívni, rasszistának és szexistának. Tyúkeszű hólyag. Nem lát tovább az orránál. Semmi mást nem akar, csak bosszút állni Fourcade-en, mert az erőltette a házkutatást Renardnál. Nagy hűhót akart, óriási médiafelhajtást. Mr. Főcím. Felkapott egy összehajtogatott újságot, és a mutatóujjával egy fényképre bökött, amin Pritchett volt a keddi sajtókonferencián készült fotón. Zordnak és ellentmondást nem tűrőnek tűnt. A főcím ezt harsogta: különleges egységet hoztak létre a Mardi Gras nemi erőszakok ügyében. – Nézze csak meg ezt! – méltatlankodott Gus. – Mintha a különítmény Pritchetté lenne! Mintha ő erőlködött volna, hogy mihamarabb megoldódjanak ezek az ügyek! Azt hiszi az ember, hogy ismeri a másikat…

Annie nem is figyelt a sirámokra. Kivette az újságot a férfi kezéből, mikor az elment mellette. Az alkalmi különítmény létrehozásáról a második oldalon hozta a hírt a szerdai Lafayette-i Daily Advertiser. A cikk röviden beszámolt a sajtótájékoztatóról, és részletesen írt a Partout kerületben a hét folyamán történt három támadásról. De Annie figyelmét az újság szélén lévő kis cikk ragadta meg. Két bekezdés a következő címmel „A különleges egység tapasztalt vezetője”. A Partout kerületben felállított, az úgy nevezett „Mardi Gras-i Erőszakoló” utáni nyomozással megbízott különleges egység élére Stokes nyomozót rendelték ki. Stokes, aki 32 éves, 1993 óta szolgál a Partout kerületi rendőrségen. August F. Noblier seriff szerint Stokes „szorgalmas és alapos nyomozó”. Mielőtt a kerületi rendőrséghez került volna, Stokes a hattiesburgi (Mississippi) rendőrségen szolgált, nyomozóként is, és tagja volt annak a nyomozócsoportnak, amely felderítette a William Carey Főiskolán tanuló diáklányok elleni sorozatos támadások ügyét. Chaz Stokes tehát tudott az összes megerőszakolásról. Korábban a helyszíneken volt. A kérdés a következő: megoldotta-e a William Carey Főiskolán elkövetett erőszakos cselekmények ügyét, vagy netán ő követte el őket?

40 A régi, Andrew Carnegie Könyvtár csütörtökönként kilencig volt nyitva. Annie ott ődöngött a három, ideiglenesen beállított számítógép előtt, körülbelül fél hattól kezdve, amíg a suhancok, akik arra használták a gépeket, hogy olyan weboldalakon barangoljanak, amikhez még túl fiatalok voltak, végre eltakarodjanak vacsorázni. Aztán letelepedett az egyik számítógép elé, minél messzebb a fürkésző szemektől, és nekilátott a munkának. A számítógépet egy ismert helyi író, Conroy Cooper ajándékozta a könyvtárnak. De egy új könyvtár jobb lett volna A Carnegie már akkor öreg volt, mikor Krisztus még rövidnadrágos kisfiú volt. Sötét, rosszul megvilágított, olyasféle hely, amitől Annie-nek mindig felállt a szőr a hátán. A levegő dohos volt a málló papíroktól. Minden fafelületet vagy az idő múlása festett feketére, vagy teljesen kikoptatott a sok-sok használat. Még a könyvtárosnő, Miss Stitch is megpenészedettnek tűnt. De a számítógépek újak voltak, és most csak ez számított. Annie be volt iratkozva, és most, hogy belépett a rendszerbe, lehívta azokat a cikkeket a Hattiesburg American-ből, amelyek az 1991 és 1992ben történt főiskolai nemi erőszak eseteivel foglalkoztak. Elolvasta őket a képernyőn, és megpróbált hasonlóságokat felfedezni azok és az úgy nevezett Mardi Gras-esetek között. Az áldozatok közül heten főiskolai hallgatók voltak, vagy a főiskolán dolgoztak. A nők külsőleg nem egy típusba tartoztak, és általában húsz év körüliek voltak. A támadás mindig a szobájukban érte őket késő éjjel. Mindegyik nő a földszinten lakott. A támadások éjszakáján mindig meleg volt, és a támadó a nyitott ablakon keresztül jutott be. Mindig magával hozott egy levágott harisnyanadrágszárat, amivel megkötözte áldozatát. Alig szólt a nőkhöz az erőszakoskodás ideje alatt, és a hangját érdes suttogásnak írták le az áldozatok. Bár egyik nőnek sem sikerült alaposan megnézni a támadót, mert az símaszkot viselt, többen azt nyilatkozták, hogy a hangja alapján „valószínűleg fekete lehet”. Az erőszaktévő kondomot használt, amit a tett helyszínétől távol dobott el, és sehol nem találtak ondónyomot vagy fanszőrzetet. Mielőtt az utolsó áldozatát otthagyta volna, a támadó pénzt és hitelkártyákat vett magához. Evander Darnell Flood, a férfi, akit a támadásokkal vádolva letartóztattak, ennek az utolsó áldozatnak a Visa-kártyáját adta a barátnőjének. Az egyik ismerőse szerint, akit egy, az üggyel összefüggésben nem lévő kábítószerügylet miatt gyűjtöttek be, Flood dicsekedett neki az erőszakokkal. Bár a priuszát nem használták fel a bíróságon, Evander előtte már hét évig élvezte Mississippi állam egyik javítóintézetének vendégszeretetét Parchmanben, méghozzá nemi erőszak miatt. Két korábbi alkalommal az ellene szóló vádat bizonyítékok hiányában ejtették. A vád képviselője közvetlen bizonyítékokra alapozta a vádat, azon bizonyítékokra, amelyet a hattiesburgi rendőrség talált. És, bár Evander váltig állította, hogy rászedték, az esküdtszék elítélte, és a bíró visszaküldte őt a börtönbe élete végéig. Annie hátrébb dőlt a képernyő mögött, és megdörzsölte a szemét. Voltak különbségek és hasonlóságok is az ügyek között, de ez a nemi erőszakkal kapcsolatos ügyek többségére elmondható. Ezekre a bűntényekre jellemző egy bizonyos fajta módszer. A különbségek adták aztán a személyes jelleget: az egyik tettes beszédes volt, és trágárul beszélt, hogy saját maga előtt mentse magát, míg a másik nem szólt semmit. Volt olyan, amelyik szerette letakarni áldozata arcát, hogy ezzel megfossza

személyi jellegétől míg a másik egy kés pengéjével fenyegetve kényszerítette arra, hogy nyitva tartsa a szemét, mert látni akarta áldozata szemében a rettegést. Annie sokkal több hasonlóságot talált, mint különbséget, de leginkább Flood letartóztatásának és elítélésének körülményei nem tetszettek neki. Flood esküdözött, hogy ártatlan, mint ahogy ezt a börtöntöltelékek 99,9 százaléka is teszi. De a Flood ellen felhozott vádak nem álltak olyan erős lábon. Könnyen előfordulhatott akár az is, hogy az a bizonyos ismerős hazudott, mert egyezséget kötött, hogy így a saját ügyében enyhébb fokú elbírálásban részesüljön. Azok a szemtanúk, akik azt állították, hogy láttak egy, a Floodra illő személyleírással rendelkező férfit több nemi erőszak helyszínének a közelében, meglehetősen gyenge és ellentmondásos történetet meséltek el. Állítólag az utolsó áldozat hitelkártyáját megtalálták Flood lakásának előszobájában. Flood azt állította, hogy a zsaruk hamis váddal azért terelték rá a gyanút, mert neki amúgy is volt priusza, és azon a környéken élt, ahol az erőszakoskodások megtörténtek. Flood nagyon könnyen célpontja lehetett egy ilyen összeesküvésnek. Mivel volt priusza, a zsaruk minden tudtak róla, már fiatalkorától fogva. A környéken élt, és félállásban takarítóként dolgozott a főiskolán. A vele együtt élő barátnője éjszaka dolgozott, így nem tudott neki alibit biztosítani. Annie lehunyta a szemét, és maga előtt látta Stokest. Mivel őt rendelték ki, hogy vezesse a nyomozást, nem lett volna neki nehéz, hogy hamis bizonyítékokat állítson elő Flood ellen. Akkor este is ott volt Renard házában, amikor Fourcade megtalálta Pam gyűrűjét. Akkor mindenki Nicknek ugrott, és őt vádolta meg azzal, hogy manipulált a bizonyítékkal, mert már volt ilyen ügye azelőtt. És Chaz Stokest senki nem vizsgálta. Végigment azokon a lépéseken, aminek eredményeképpen a számítógép kinyomtatta a cikkeket, aztán megfordult a széken, miközben a mátrixos nyomtató csattogva dolgozott. A kézikönyvek polcainak túlsó végén egy arc meredt rá, majd visszahúzódott a félhomályba. Victor Renard. Annie szíve majd' kiugrott a helyéről. A könyvtár szinte teljesen elhagyatott volt. Csak az alsó szinten volt valami mozgás: kékeslila hajú idős hölgyek olvastak, megpróbálván rábukkanni a Sátán üzeneteire az Égi próféciák-ban. Az emeleten, ahol Annie is volt, templomi csend honolt. Victor kikukucskált az egyik polc mögül, meglátta, hogy Annie egyenesen ránéz, és visszaugrott. – Victor? – szólította meg Annie. Otthagyva a még mindig működő nyomtatót, felállt a székről, és óvatosan a polcok felé közelített. – Mr. Renard? Nem kell elrejtőznie előlem. Lassan elindult a soron, az izmai megfeszültek, a tüdeje majdnem szétpattant az erőltetéstől, hogy nem vett levegőt. Nagyon gyengécske volt itt hátul a világítás. Libabőrös lett hátul a nyaka. – Annie Broussard vagyok, Victor. Emlékszik rám? Próbálok segíteni Marcusnak – mondta, és a lelkiismerete fellázadt, hogy egy szellemileg visszamaradott embernek hazudik. Vajon kaphat-e még egy napot a purgatóriumban, a pokol helyett, hiszen végül is a célja nemes volt? A cél szentesíti az eszközt. Jobbra fordult a társadalomtudományok polcnál, és még éppen megpillantotta Victort, amint a balján eltűnik. – Hogy van, Victor? – kérdezte, és igyekezett, hogy a hangja megnyugtatónak tűnjön, közömbösnek, mintha csak beszélgetnének. Lassan Victor felé fordult, nem akarván elijeszteni. Úgy tűnt, Victor kellemetlenül érzi magát Annie közelségétől. Alig volt közöttük egy méter távolság. Victor egy bizonytalan, de éles hangot adott ki magából, és elkezdte magát egyik oldaláról a másikra himbálni. – Nagyon nehéz magának mostanában, ugye? – kérdezte Annie valódi együttérzéssel. Amit eddig olvasott az autizmusról, hogy jobban megértse Marcus Renard testvérét, abból azt tudta meg, hogy számukra a szokások, a napi rutin szent dolog. És Victor élete Pam Bichon halála óta másból sem áll, mint abból, hogy folyamatosan zaklatott állapotban van. A sajtó, a zsaruk, az elégedetlenkedő állampolgárok mind a Renard-családra összpontosítottak, velük kapcsolatos volt minden spekuláció és vizsgálódás. Rengeteg mendemonda keringett szerte a városban arról, hogy lehet, hogy maga Victor is veszélyes. Zavarba ejtette és megijesztette az embereket. A legjobb esetben is furcsának minősítették az állapotát, de leginkább bolondnak tartották.

– Álarc, álarc. Nincs álarc – motyogta, és a szeme sarkából Annie-re bámult. Álarc. Pam halála óta ez a szó vészjósló jelentéssel bírt, amit a legújabb erőszakos esetek csak még inkább megerősítettek. És ráadásul ha valaki olyasvalakitől származott, aki történetesen egy gyilkosság gyanúsítottjának a testvére, hát az még inkább kísértetiessé tette. Victor felemelte a kezében lévő könyvet, Audubon nyomatainak a gyűjteményét, eltakarta vele az arcát, és egyik ujjával dobolt az Annie felé eső oldalon, ami egy gyönyörűen kidolgozott poszátát ábrázolt. – Mimus Poliglottos. Mimus, mimic. Álarc, nincs álarc. Victor lassan leengedte a könyvet, hogy Annie-re pillantson. A szeme áttetsző és kemény volt, mint az üveg, és nem pislogott. – Átalakulás, átváltozás, módosulás. Álarc. – Úgy gondolja, hogy valaki olyasvalakinek látszom, aki nem is vagyok valójában? Ezért néz így? Pamre emlékeztetem? – kérdezte óvatosan Annie. Vajon a történtekből mennyit raktározott el Victor Renard elméje? Milyen titok, nyomravezető jel esett csapdába az elméjének nevezett furcsa útvesztőben? Victor újra elfedte az arcát. – Vörös és fehér. Akkor és most. – Nem értem, Victor. – Azt hiszem, össze van zavarodva – hangzott fel Marcus hangja. Annie feléje pördült, megijedve. Egyáltalán nem hallotta, hogy a férfi közeledik. A könyvtár legeldugottabb és legsötétebb sarkában voltak, egyik oldalán Victor, a másikon Marcus, a háta mögött pedig a fal. – Mert maga hasonlít Pamre, de nem az – fejezte be Marcus. – Victor nem tudja eldönteni, hogy ez most jó vagy rossz, múlt vagy jelen. Victor ingatta magát, és az Audubon könyvvel verte a homlokát, és újra meg újra ezt motyogta: – Vörös, vörös, lépj ki! – Mennyit ért maga ebből a szövegből? – kérdezte Annie. – Egy keveset. – A férfi még mindig a fogai között szűrte át a szavakat, lévén az állkapcsa megdrótozva, de most már kissé könnyebben beszélt. Az arca már teljesen lelohadt. A horzsolások sárgás-feketés színben játszottak a félhomályban. – Ez egyfajta kódrendszer. – Nagyon vörös – motyogta Victor boldogtalanul. – A vörös a megnevezése azoknak a dolgoknak, amik felzaklatják – magyarázta Marcus. – Rendben van, Victor. Annie barát. – Nagyon fehér, nagyon vörös – mondta Victor, és a könyv fölött Annie-re kukucskált. – Nagyon fehér, nagyon vörös. – A fehér a jó, a vörös a rossz. Az, hogy miért rendeli így egymás mellé a kettőt, az rejtély számomra. A múltkori éjszakai lövöldözés nagyon kiborította. – Ezt én is elmondhatom magamról – felelte Annie, és nyíltan elkezdte vizslatni Marcust. – Valaki megpróbált lelőni tegnap este. – Úristen! Annie nem tudta megmondani, hogy Marcus igazán meglepődött-e, vagy csak úgy tett. A férfi egyet lépett feléje. – Megsebesült? – Nem. Éppen lehajoltam. – Tudja, hogy ki tette? Énmiattam történt? – Nem tudom. Maga volt? kérdezte gondolatban. – Szörnyű, hogy valaki bántani akarja magát, Annie – mondta Marcus, a tekintete kissé fürkésző volt. Közelebb került Annie-hez, pedig csak a súlypontját helyezte át. – Főleg így, hogy tudom, olyasvalaki volt, aki azért akarta megbüntetni, mert helyesen cselekedett. Sajnos, azt kell, hogy

mondjam, hogy ilyen a világ. Az ördög megpróbál felülkerekedni a jón. Egyedül volt? – halkította le a hangját Marcus. – Biztosan nagyon megijedt. – Hát, az nem kifejezés – felelte Annie, és legyőzte a késztetést, hogy ellépjen a férfitől. – Azt hiszem, már hozzá kellett volna szoknom az ilyesmihez. Nagy hirtelen igencsak kedvelt céltáblává váltam. – Hát én csak tudom, hogy ez mit jelent. Pontosan tudom, hogy min ment keresztül, Annie – mondta Marcus. – Tudom, mit jelent az, hogyha megsértik az ember magánéletét, és erőszakos tettet követnek el ellene. Ez erőszak. Megbecstelenítés. Olyan esendőnek érzi magát az ember, olyan tehetetlennek. Olyan magányosnak. Maga nem így van ezzel? Annie megborzongott Marcus semmi fenyegetőt nem mondott, semmi vészjóslót. Felajánlotta az együttérzését és kinyilvánította, hogy aggódik Annie-ért… csak éppen olyan módon, ami túlságosan is bizalmas volt. Marcus megtörölgette a szája sarkát egy zsebkendővel, mintha magától a témától is elindult volna a nyálképződése. A férfi szemében valami kifürkészhetetlen fény játszott, amitől feldúltnak látszott. Ha ezt Annie valakinek megpróbálta volna elmagyarázni, az biztosan nem értette volna meg – kivéve Pam Bichont. És talán Elaine Ingramet, az előző áldozatot. – Tudom, milyen ez – mondta a férfi. – És maga is tisztában van vele, hogy tudom. Már olyan sok alkalommal állt mellém. Bárcsak én is maga mellé állhatnék! Most olyan önzőnek érzem magam, hogy felhívtam magát amiatt, hogy valaki bedobott egy követ a nappalink ablakán át a múlt éjjel, és aztán meg azon morfondíroztam, hogy miért nem hívott vissza. És ezalatt maga végig veszélyben volt. – Maga hívta ki a rendőröket, ugye? A kő miatt. – Nem kellett volna – mondta keserűen a férfi. – Valószínűleg most papírnehezéknek használják azt a követ. Abban biztos vagyok, hogy eldobták a kis cédulát. – Milyen kis cédulát? – Ami a kőhöz volt erősítve egy gumi szalaggal. Az állt rajta: TE HALSZ MEG LEGKÖZELEBB, GYILKOS! Victor újra azt a furcsa hangot adta ki magából, és eltakarta az arcát a könyvvel. – Szörnyen felháborító – folytatta Marcus. – Valaki terrorizálja a családomat, és a rendőrség nem tesz semmit. Engem éppen úgy üldöz valami tébolyodott személy, mint Pamet, és a seriff irodájában boldogok lennének, ha valaki meggyilkolna engem. Maga az egyetlen, aki törődik velem, Annie. – Nos, sajnálom, de tegnap este azzal törődtem, hogy engem ne gyilkoljanak meg. – Nagyon sajnálom. Azt kívánnám legkevésbé, hogy magának valami baja essen, Annie; főleg magam miatt. – Közelebb nyomakodott, és kissé lehajtotta a fejét, mintha csak közös titkaik lennének. Számomra fontos, hogy mi történik magával, Annie – mormolta a férfi. – Ezt tudnia kell. – Remélem, hogy ez nem a személyemnek szóló érdeklődés, Marcus – válaszolta Annie kísérletképpen. Az alattuk lévő emeleten voltak emberek, és Victor is csak pár lépésre állt, Figyelvén őket a képeskönyve mögül. Marcus itt nem fog semmivel próbálkozni, túl kockázatos. – Én foglalkozom az ügyével. Ennyi az egész. A pillanat törtrészéig úgy tűnt, hogy Marcus meglepődött, de aztán megkönnyebbülten elmosolyodott. – Értem. Nem összeegyeztethető a munkájával. Tehát, amikor megmentette – kétszer is – az életemet, csupán a kötelességét teljesítette. – Pontosan. – És megvizsgálta az alibimet, és eljött a házunkba a múltkor este, bár hivatalosan az ügy nem is a magáé; és mindezt azért tette, mert olyan lelkiismeretes rendőr. – Így van – felelte Annie, és megint kellemetlen érzés kerítette hatalmába. Marcus mintha újra valami olyasmit magyarázna bele az ő cselekedeteibe, ami nem is igaz. És mégis, a férfi reagálásában nem találhatott semmi kivetnivalót. – Én rendőr vagyok – mondta Annie –, és magának is csak rendőr maradok. Érti, hogy mit próbálok ezzel mondani? Nem kellene ajándékokat küldözgetnie nekem. – Csak a hálámat akarom kimutatni felelte a férfi.

– Az adójával már megfizeti a munkámat. Nekem ennél többre nincs szükségem. – De maga többet is tett a szükségesnél értem. Maga többet érdemel a fizetésénél. Victor szűkölni kezdett, és elkezdte ringatni magát. – Akkor és most. Lépj ki. Idő, idő most, Marcus. Nagyon vörös. – Nem helyénvaló, hogy ajándékokkal halmozzon el. – Van barátja? – kérdezte Marcus, kihúzva magát, és a hangja kissé feszült lett. – És felbőszítette az, hogy én ajándékokat küldözgetek magának? – Az sem tartozna magára – mondta Annie. Alig mert még csak pislogni is, nehogy elmulassza a férfi egyetlen apró, árulkodó mozdulatát vagy jelzését. – Nagyon vörös! – kiáltott fel Victor metsző hangon. – Lépj ki most! Marcus az órájára pillantott, és összevonta a szemöldökét. – Ó, jobb lesz, ha megyünk. Nemsokára nyolc óra. Victor akkor szokott lefeküdni. Nem lehet változtatni a napirendjén, ugye, Victor? Victor a mellkasához szorította a könyvet, és a folyosóra vezető ajtó felé rohant. Marcus kissé mereven Annie felé bólintott, megpróbált elbűvölő lenni. – Kikísérhetem, Annie? Hiszen elővigyázatosnak kell lennie. Annie nem emlékeztette a férfit arra, hogy ha vele megy ki az épületből, az nem lenne valami biztonságos a számára. Marcus vagy gyilkos, vagy egy gyilkos lehetséges célpontja. – Még nem mehetek. Dolgom van. Marcus nem szólt semmit, közben elindultak a helyiség első része felé, ahol jobb volt a fény. – Talált már valamit azzal a sofőrrel kapcsolatban, aki segített nekem? – Nem. Nagyon elfoglalt voltam. – De megpróbálja, ugye? A rendszámok listája még mindig az asztalán hevert. – Meglátom, mit tehetek. – Tudom, hogy így is lesz, Annie – felelte Marcus, közben odaértek, ahol az üres asztalok álltak, ahová Victor is rohant. Ott állt, a folyosó felé fordulva, és egyik oldaláról a másikra ringatta magát. – Tudom, hogy mindent megtesz az érdekemben, Annie. Maga különleges lány. Mielőtt Annie újra tiltakozhatott volna. Marcus folytatta: – Elkíséri valaki a pénteki utcabálra? Mintha csak randit kérne tőle, döbbent meg Annie. Még egy lépéssel távolabb lépett a férfitől. – Egyenruhában megyek, ha egyáltalán megtartják. Be vagyok osztva. Marcus felsóhajtott. – Kár. Nagyon sokat dolgozik mostanában. Maga miatt – gondolta Annie, de nem akarta, hogy újabb hálaadó tirádákat zengedezzen a férfi. Figyelte, ahogy a Renard-testvérek elmennek, Victor átfogta a lépcsőkorlátot, és a madaras könyvvel eltakarta az arcát. Álarc. Egy külső burok mögé akarta rejteni igazi valóját. Lehet, hogy a testvére is elrejti másik énjét a szelíd, hétköznapi ember álarca mögé. Annie a printer felé fordult, a cikkek felé, amelyek Chaz Stokesról szóltak, aki a jelvényét használta, hogy Isten tudja, mit rejtsen el a világ elől. Álarc. – Igen, Victor – mormolta Annie, és közben összeszedte a dolgait. – Úgy tűnik, nagyon sok van belőle. –

Elüt! hajtogatta Doll. – Megmondtam neked, hogy el fog ütni! Előre tudtam!

– Még nem száradt meg, Anya – mondta Marcus, és hozzáért a festékhez egy szivaccsal, azt remélve, hogy úgy kevésbé fog elütni a szín a fal többi részétől. – A festék mindig világosabbnak tűnik nedvesen, mint szárazon.

Doll tüzetesen szemügyre vette az étkező falát, vékony arca feszült volt az összpontosítástól. Keresztbe fonta a kezét, és kijelentette: – Szerintem nem egyforma a két szín. Mi a neve? Forest? – Nem tudom, anya. A festékesdobozon szám van, és nem név. – Nos, olyan kellett volna, amin az áll, Forest. Határozottan emlékszem, hogy azt választottuk, amin az volt, hogy Forest. Ha ezen nem az van, hogy Forest, akkor honnan tudod, hogy ez ugyanaz a színárnyalat? – Mert tudom, hogy az. Érezte, hogy lassan elhagyja a türelme, foszladozik, mint valami régi kötél, és ezért az anyjára neheztelt. Úgy jött haza a könyvtárból, hogy minden gondolata Annie körül forgott, kellemes melegség öntötte el. Kizárta az elméjéből Victor állandó zajait, és a hazafelé vezető úton képzeletben újra végigpörgette a találkozásukat, kezdve onnan, amikor Annie arcán a meglepetés suhant végig, mikor szembesült az ő apró, üzenetnek beillő jelzéseivel. Nyilvánosan nem fogadhatja el a figyelmességét, legalábbis addig nem, amíg ő nem tisztázza magát a Bichon-gyilkosság vádja alól. Marcus megértette ezt. Diszkréten kell viselkednie. Olyasmi volt ez kettejük között, mint valami játék, egy újabb titok, ami összeköti őket. – Ez nem Forest – morogta Doll, és megmozdult, hogy egy másik szögből is megvizsgálja a foltot. – Pontosan úgy van, ahogy előre sejtettem. Ez a szín nem lesz olyan, akármit is csinálunk, és akárhányszor majd ránézek arra a falra, mindig az fog eszembe jutni, mennyire féltünk azon az éjszakán. Féltünk, és szégyelltük magunkat az egész életem e két érzésből áll. Manapság alig tudom arra rávenni magam, hogy kimenjek a házból. Marcus visszanyelte a szavakat, amik az ajkára tolultak. Az anyja egész reggel azzal üldözte, hogy vigye be a városba, mert el kell mennie bevásárolni. Doll nem bízott Marcusban, hogy a megfelelő dolgokat hozza, viszont arra nem volt hajlandó, hogy leírja, hogy mit akar, mert általában nem a név alapján, hanem a színek és a dobozon lévő grafika alapján azonosította a bevásárolnivalót. És természetesen nem mehetett a saját kocsijával sem, hogy ne kelljen vezetnie, az idegei miatt, és a miatt a titokzatos betegség miatt, a még kivizsgálatlan remegés miatt, ami az utóbbi időben elfogta. Valószínűleg Marcus és a körülötte meg a család körül felcsapó, nem kívánt érdeklődés miatt jött rá a betegség. – És mindez azért, mert téged megőrjített az a nő – mondta Doll, mintha csak egész egyszerűen ott folytatta volna a beszélgetésüket, ahol kilenc órával ezelőtt abbahagyták. – Nem értem, hogy miért nem jó neked minden úgy, ahogy van, Marcus. Megelégedjek mindezzel? Veled? Marcus a szeme sarkából Dollra nézett, miközben lelépett a kislétráról, és elkezdett feltakarítani maga után. Elképzelte, hogy belenyomja a fejét a festékes dobozba, és belefojtja az átkozott festékébe, amit Forestnek hívnak; de persze nem tette meg, mint ahogy a szájába sem tömködte bele a festékkel átitatott szivacsot, hogy megfojtsa, és nem szúrt bele a torkába sem azzal a csavarhúzóval, amivel kinyitotta a festékes dobozt. – Nézd csak meg, mi történt! Mit tettek az életünkkel! – Ami történt, nem az én hibám volt, Anya – mondta, és egy gumikalapáccsal beljebb verte a festékes vödör zárófedelét. Vajon ha kellő dühvel használja, képes lenne vele ugyanolyan sérülést okozni, mint egy vas kalapáccsal? – Dehogyisnem – erősködött Doll. – Megbolondított az a nő, most pedig halott, és persze mindenki azt hiszi, hogy te tetted. Békén kellett volna hagynod. – Félreértés volt – felelte Marcus, és összeszedte a szerszámokat. A foltot majd még egyszer át kell kennie, de a festéket nem hagyhatja elöl. Victor élvezi, hogy a festék olyan sűrű, és beledugná a kezét a dobozba, majd szétfröcskölné a festéket a padlón, hogy aztán nézze, ahogy tócsákba összeáll. – Annie majd tisztázza a dolgot. Éjjel-nappal az ügyön dolgozik. – Annie. – Doll megrázta a fejét, és követte Marcust a konyhába. – Hidd el, ő nem a barátod. Marcus megállt a hátsó ajtónál, és dacosan az anyjára nézett. – Megmentette az életemet. Mindent megtesz, hogy segítsen nekem. Szerintem ezt takarja a barát kifejezés.

A könyökével kinyitotta az ajtót, és kiment az apró, lelakatolt kis fészerbe, ahol a festéket, a szerszámokat meg az ilyesféle dolgokat tartotta. Egy szál körte világította meg a durva ciprusfa falakat. Elpakolta a festéket és a szerszámokat, és leoltotta a villanyt. Tudta, ha elég sokáig vár, az anyja elmegy lefeküdni, és akkor neki nem kell reggelig újra beszélnie vele. Már majdnem tíz óra volt. Mire elkezdődik a híradó, addigra a szobájában akar lenni az anyja, bár ő sose tudta megérteni, hogy miért. A hírek mindig felzaklatták, és undorral töltötték el Dollt valamilyen okból kifolyólag. Csak egy rituálé volt számára. Pont olyan megszállottja volt a rituáléknak, mint Victor. Az anyja képtelen megérteni az Annie-vel kapcsolatos érzéseit, mondogatta magában Marcus, miközben arra várt, hogy a konyhában kialudjon a villany. Mit tudott az anyja a barátságról? Sose volt neki barátja, legalábbis olyan, akinek tudatában lett volna. Marcus még azt is kétségbe vonta, hogy az apját barátnak tekinthette volna az anyja. Sose érthetné meg ezt az egészet Annie-vel kapcsolatban. A fények kialudtak a konyhában, aztán az étkezőben is. Marcus levágott a terasz felé, és belépett a dolgozószobájába az egyik teraszajtón keresztül, amit azzal a kulccsal nyitott ki, amit egy cserepes növény alatt tartott. Először a hálószobájába ment a Percodanért, hogy csillapítsa kissé a fájdalmait és az idegeit, aztán visszatért, és előszedte a szekrényéből a dolgait. A gyógyszer hamar hatott, ellazította, kissé lebegett tőle, és elvágta mind a fizikai fájdalmat, mind a lelki gyötrelmeket. Az előtte levő papírt bámulta, és Annie-n kívül minden gondolatot kiűzött a fejéből. Hát persze, hogy el van ragadtatva a lánytól. Hiszen gyönyörű volt. Intelligens. Jóindulatú. Ő volt a védőangyala. Így is hívta őt a képzelgéseiben, amikor ők ketten együtt voltak – Angyalom. Ez volt a titkos neve, egy újabb apró titok, amit megosztottak egymással. Marcus úgy húzta végig az ujját az ajkán, mintha egy zipzárat húzna be, majd elmosolyodott. Ez már szinte a titkos jelük lett. Óvatosnak kell lenniük. A lány nagyon sokat kockáztat azzal, hogy segít neki. Felemelte a kis emléktárgyat az asztalról, és hagyta, hogy ott himbálózzon az ujjai között, közben pedig mosolygott azon, hogy milyen furcsa is a kis tárgy. Bolondos kis dolog volt, nem nagyon illett egy felnőtt nőhöz, akinek ilyen fontos hivatása van, de valahogy mégis illett hozzá. Nagyon sok tekintetben még mindig kislány volt. Marcus felidézte az Annie arcán megjelenő bizonytalanságot, amikor megfordult, és őt meglátta ma a könyvtárban. Legszívesebben a karjába kapta volna. De helyette most itt tartja a kezében a nevetséges kis műanyag állatkát a napszemüvegben és a vörös sapkában, amit Annie dzsipjének visszapillantó tükréről lopott le. Annie biztosan nem bánná, ha tudná, hogy ő vette el – győzködte magát. Ez is egy újabb kis közös titkuk volt. Egy képzeletbeli csókot nyomott az alligátor pofájára, és elmosolyodott. A Percodantól úgy érezte, mintha forró bor ömlene szét az ereiben. Egy pillanatra lehunyta a szemét, és úgy érezte, mintha a teste felemelkedne a székről. A többi kincsét is előszedte. A rajzasztal szélére állította az alligátort, felemelte a kis, díszes fényképkeretet, és végigfuttatta az ujját a filigrán mintán, közben szomorúan a képen látható nőre nézett. Pam. Pam és az imádnivaló kicsi lánya. Ha Stokes és Donnie Bichon nem fordította volna őellene az asszonyt… Sajnálkozva félretette a képet, és felvette a medaliont. Jelképes lenne, ha ezt most tovább adhatná Annie-nek. A folytonosság lánca. Egyik kezében tartva a medaliont, a másikkal fogott egy ceruzát, és a papírhoz érintette. – Tudtam! A szavak már nem is lehettek volna vádlóbbak. A gyógyszer okozta kábulat ellenére Marcus kihúzta magát a hang hallatán. Nem hallotta meg az anyját, amint az bejött a hálószobán keresztül, annyira elmerült az ábrándképeiben. – Anya… – Tudtam! – mondta újra Doll. A szeme a Marcus mellett álló, billentett lapú asztalon lévő dolgokra szegeződött. Könnyek gyűltek a szemébe, és elkezdett reszketni. Ó, Marcus, ne újra! – Nem értelek, Anya – felelte a férfi, és felállt ültéből, a medál még mindig ott lógott ökölbe szorított kezében.

– Szánalmas vagy – szinte köpte a szavakat. – Azt hiszed, hogy kellesz annak a nőnek? Azt akarja, hogy börtönbe kerülj! Oda akarsz kerülni? – Nem! Anya! Az anyja teli tüdőből kiabálva elszáguldott Marcus mellett, felkapta a fém fényképkeretet az asztalról, és annyira megszorította, hogy a fém belevájt a húsába. Pam arcába bámult, az egész teste remegett, aztán zokogva elhajította a szoba sarkába. – Miért? – kérdezte. – Hogy tehetted? – Nem vagyok gyilkos! – kiáltotta Marcus, és égették szemét a könnyek. – Hogy gondolhatod ezt, Anya? – Hazug! – Erősen a fia mellkasába vágott nyitott tenyerével, és beszennyezte Marcus ingét a vérével. – Megölsz engem! Sikoltozva elfordult, és egy vad mozdulattal mindent lesöpört a rajzasztalról. – Anya, ne! – kiáltott fel Marcus, és lefogta az anyja karját, mikor az a portréért nyúlt. – Óh, Marcus! – Doll a kezébe temette az arcát, és a saját arcát is összekente vérrel. – Nem értelek! – Nem, persze, hogy nem! – kiáltotta Marcus, és az arca fájdalmasan összerándult, amikor megfeszültek a drótok az állkapcsában. Szeretem Annie-t. Te nem értheted meg, mi az a szeretet. Te csak a birtoklást ismered. Meg a befolyásolást. Nem tudod, mi a szerelem. Tűnj el! Tűnj el a szobámból! Soha nem kértem, hogy ide gyere! Ez az egyetlen hely, ahol megszabadulhatok tőled. Tűnj el! Tűnj el! Újra és újra kiáltotta a szavakat, közben csapkodott, vakon tört-zúzott, leverte a babaházat a földre, amitől az apró darabokra tört. Lelki szemei előtt minden csapás az anyja arcát érte, széttörve ezzel a megkeserítő álarcot; ütötte a testét, zúzta szét a csontokat. Végül ráesett a munkaasztalra, zokogva, az öklével verve, a düh lassan csillapodott benne. Hosszú ideig csak feküdt ott, a tekintete zavaros volt és homályos, a semmibe bámult. Egy idő múltán ráébredt, hogy az anyja elment. Lassan kiegyenesedett, és körbenézett a szobában. A pusztítástól megdöbbent. A féltve őrzött kincsei, a titkai ott hevertek körös-körül, darabokban. Ez volt a szentélye, és most megszentségtelenítették, lerombolták. Anélkül, hogy akár a felborult széket is megigazította volna, Marcus felkapta a kulcsait, és kisétált.

Victor a romok között ült, és ide-oda hintázott, nyöszörögve. A ház sötét volt és néma, ami azt jelentette, hogy mindenki alszik, vagyis nem létezik. Marcus megtiltotta neki, hogy a Személyes Birodalmába belépjen, de Marcus most alszik, ezért az óhajait most figyelmen kívül lehet hagyni, kikapcsolni, mint valami televíziót. Victor általában szeretett ide bejönni, és a kis házikók között üldögélni. Azt is tudta, hogy Marcus itt tartja a titkait, és néha Victor ki szokta nyitni a Titkos Ajtót, és előszedegette a tárgyakat, csak hogy hozzájuk érhessen. Olyan erősnek érezte magát attól, hogy ismerte a Titkos Ajtót, és megérinthette a Titkos Tárgyakat, anélkül, hogy bárki is tudott volna róla. Ettől valahogy vörös és fehér érzése támadt, és mindez nagyon izgalmas volt. Ma este Victor csak nagyon vöröset érzett. Nem tudta kikapcsolni az agyát teljesen még akkor sem, amikor minden a szokásos módon zajlott. A vörösek ott örvénylettek körbe-körbe, belevájva, és gúnyt űzve az elméjéből. És az Ellenőrök mindig dühösek voltak, mikor ő nem volt képes megállítani a vörös kavargást. Vörös, vörös, vörös. Sötét és világos. Körbe, körbe. Belevágva, belevájva. Megpróbálta lecsillapítani magát az Adubon-könyvvel, de a madárkák dühösen meredtek rá, mintha csak tudnák, hogy mi jár az eszében. Mintha csak ők is hallanák a hangot. Az érzelmek elöntötték, mint valami áradat, szinte beléjük fulladt. Úgy érezte, képtelen levegőt venni. Már korábban is hallotta a hangokat. Felkúsztak a szobájába a padlón keresztül. Nagyon vörös hangok. Victor nem szerette az olyan hangokat, amelyeknek nem volt arcuk, és különösen nem szerette a vörös hangokat. Újra meg újra hallotta őket, és amiket mondtak, azok soha nem voltak fehérek, mindig csak pirosak. Victor az ágyán ült, és felhúzta a lábát, mert attól félt, hogy a hangok felkúsznak a pizsamája szárán, és bejutnak a testébe a végbelén keresztül.

Victor arra várt, hogy a hangok eltűnjenek. Aztán még várt egy kicsit. Elszámolt tizenhatosával a Bűvös Számig háromszor, aztán kiment a szobából. Azért ment Marcus Személyes Birodalmába, mert látni akarta az arcot, bár az felzaklatta. Néha zaklatott volt. Néha nem tudta megállni, hogy ne üsse az öklét a falba, bár tudta, hogy fájni fog. A szobában őt fogadó rendetlenségtől odalett a lelki nyugalma. Nem tudta elviselni a törött dolgokat. Az elméje fájt, ha törött üveget vagy szétforgácsolódott fát látott. Úgy érezte, hogy szinte érez minden egyes sérült molekulát, átveszi a fájdalmukat. De mégis a szobában maradt az arc miatt. Lehunyta a szemét, és látta az arcot, aztán ismét kinyitotta, és újra meglátta az arcot – ugyanaz, ugyanaz, ugyanaz, de mégis más. Álarc, nincs álarc. Ettől nagyon vörös érzés töltötte el. Megint becsukta a szemét, és törtszámokkal elszámolt a Bűvös Számig. Annie. Ő volt az a Másik, de mégsem az. Pam, és mégsem Pam. Elaine, de mégsem Elaine. Álarc, nincs álarc. Olyan volt, mint nemrég, és nagyon vörös volt. Victor előre-hátra himbálta magát, és szűkölt legbelül, de hangosan nem hagyta el egy hang sem a torkát. Egyre feszültebb lett. Az érzékei kifinomultak. Minden testrésze megkeményedett a feszültségtől, beleértve a péniszét is. Attól félt, hogy a pánik lecsap rá, attól megmerevedik, és akkor csapdába záródik a heves vörösség ott belül, aztán örökké ott marad, és soha senki nem lesz képes többé onnan elűzni. Felemelte a két kezét, és megérintette a kedvenc álarcát, himbálta magát, és könnyek folytak végig az arcán, miközben a testvére által Annie Broussard-ról készített rajzot nézte, rajta a remegő, véres könnycseppel, ami pontosan a kép közepén folyt végig.

41 Kim Young rendszeresen megfordult a Voodoo Lounge-ban. Háromtól tizenegyig a Quik Pikben dolgozott a La Rue Dumas-n Bayou Breux-ben, mint helyettes, és úgy gondolta, hogy megérdemel egy sört vagy kettőt, miután nyolc órán keresztül pucolta a kútfejeket, lottószelvényeket árult, és elzargatta a tinédzsereket, mielőtt azok csődbe vitték volna a benzinkutat azzal, hogy elemelnek mindent, amit tudnak. És még ráadásul a gyerek. Ickey Kebodeaux, akire felügyelnie kellett, meglehetősen fura figura volt, olyan szaga volt, mint egy öltözői szennyeskosárnak, és annyira pattanásos volt, hogy Kim azt várta, hogy melyik pillanatban robban fel a feje, és aztán mikor folyik szét. Az Ickey társaságában eltöltött nyolc óra után az volt a legkevesebb, hogy megérdemel egy sört. Így, amikor Mike kinn volt a TriStar olajfúrótornyon az Öbölben, mindig megállt egy utolsó kis itókára hazafelé, Luck külvárosában laktak egy takaros kis téglaházban, aminek nagy udvara volt. Alig egy éve voltak házasok, és eddig Kim egészen elfogadhatónak találta a házaséletet, amely során jóban is, rosszban is volt része. Mike jó parti volt, de sokszor hetekre egyedül hagyta őt olyankor, mikor kinn dolgozott a tornyon. Most is éppen ott volt, és még egy hétig nem jön haza. Így nem tud majd részt venni a Bayou Breux-ben a karneválon, és emiatt Kim kissé rosszkedvű volt. Huszonhárom évesen még mindig szeretett partikra járni, és úgy döntött, hogy Mike nélkül is jól fogja érezni magát, ha már a férfi nem hajlandó szabadságot kivenni. A vadászidény alatt bezzeg mindig szabadságot vett ki, amikor ő akart egy kicsit szórakozni. A fenébe vele. Kim nem fog örökké ilyen jól mutatni a feszes farmerban. Már megszervezte, hogy elmegy a karneválra Jeanne-Marie-val és Candace-szel. A lányok kirúgnak egy kicsit a hámból. Mindig volt egy csomó pasi, akivel jól lehetett múlatni az időt az utcabálon – remélhetőleg az idén a városatyák engedélyezik az utcai táncot. Mindenkinek az erőszakoskodó járt az eszében. Ma az egyik áldozat meghalt. Hallotta a rádióban. Kim sose vallotta volna be, de az elmúlt héten nem aludt valami jól éjszakánként. Azon gondolkodott, hogy egy időre odaköltözik a nővéréhez, amíg Mike haza nem ér, de Beckynek volt egy hasfájós, egy hónapos kisbabája, és Kim nem akart odamenni. Mindegy, azért nem volt kétségbeesve. – Csak azt szeretném tudni, hogy ha a baptisták nem mehetnek Disney Worldbe a melegek miatt, akkor a Busch Gardensbe mehetnek? – kérdezte éppen valaki a rádióban. – Honnan tudják, hogy a Busch Gardensben vagy akár a Six Flagsben nem dolgoznak melegek? A sógorom unokatestvére a Six Flagsben dolgozik, és olyan meleg, mint egy rezsó. Ez az egész egy nagy marhaság, ha az én véleményemre kíváncsi. Kik azok a keresztények, hogy azt firtathatják, vajon a számukra tökéletesen idegen valaki most ilyen vagy olyan? – Á, itt van a kutya eltemetve! Van ott valaki, aki Baptista, hogy véleményt mondjon minderről? Ez a KJUN, a csevegő csatorna, ahol óriási jackpot nyeremény vár a szerencsés nyertesre. Mindjárt visszatérünk az üzenetek után. Kim nem bánta volna, ha megnyeri azt a pénzt. Mike és ő már beszélgettek arról, hogy félretesznek egy kis pénzt egy új csónakra. Isten a megmondhatója, hogy ő milyen rengetegszer betelefonált ebbe a hülye műsorba. Ma este is hívta őket a Quik Pikből, hogy elmondja a véleményét

arról, hogy nem akarják engedélyezni az utcabált. Hülye ötlet. Senkit nem erőszakolnak meg az utcai tánc alatt. A legrosszabb, ami ilyenkor történni szokott, az legfeljebb egy jó kis csihipuhi. Beállt az öreg Caprice-szal a ház alatt lévő parkolóba, mialatt Zachary Richard egy cajun dalt énekelt. A ház pont olyan volt, ahogy hagyta. Egy kosár kimosott szennyes állt a konyhaasztalon, arra várt, hogy összehajtogassa. Felnyalábolta, magával vitte a hálóba, és ott megcsinálta, miközben megnézte a Cheers ismétlését a kis színes tévén, amit az éjjeliszekrényére vett. Körülbelül fél kettőre került ágyba, és sokáig ébren feküdt, hallgatta a ház neszeit. A szelet, ami feltámadt odakint, és egyre idegesebb lett attól, hogy nem tudta már megkülönböztetni, hogy a lomb susog-e, vagy lépéseket hall az ablak alatt. Egy ötvenre megelégelte, mogorva tekintettel Mike párnája alá dugta a kezét. 2:19-kor hirtelen felriadt. Valaki volt ott. Érezte a jelenlétét, valami sötét és fenyegető állt ott. A pulzusa az egekbe szökött. De nem mozdult. Lenn, a fürdőszobában égve hagyta az éjszakai lámpát, ezért valami halvány fény derengett a szobában, a félig nyitott ajtón át beszűrődve. Látta, ahogy közeledik. A balsors sötét alakja. Nem látszottak a vonásai, az arca, és néma volt, mint a halál. Halál. Miért pont én? Kim ezen gondolkodott, miközben az alak besurrant a hálószobába. Mit tettem, hogy ezt érdemlem? Később majd meg fogja tudni, gondolta, miközben az alak az ágya felé közeledett. Majd megtudja, ha ez a férfi most megöli. Egy hirtelen mozdulattal Kim Young felült, előrántotta a fegyvert a férje párnája alól, és meghúzta a ravaszt.

42 Az álmot elmosták a vöröses árnyalatú színek. Lágy vörös fény volt, szemcsés, mint a por. Mélyvörös árnyékok, folyékonyak, mint a vér. Ott állt valami előtt, amit ő tükörnek vélt, de a rá visszabámuló arc nem a sajátja volt. Lindsay Faulkner nézett vissza rá a tükörből, vádló arckifejezéssel, megvetően. Annie kinyújtotta az egyik kezét, hogy megérintse az üveget. A jelenés átlépett a tükrön, elhaladt mellette, illetve inkább áthaladt rajta. Megfordult, és megpróbált elfutni, de a testét vöröses színű izmok tartották fogva, amelyek a padlóból nőttek ki, és a falakból nyúltak elő. A szoba másik végében a jelenés hirtelen hanyatt vágódott, sikoltva zuhant a padlóra. Aztán a padló felgyűrődött, és fal lett belőle, majd a jelenés lassan felvette Pam Bichon képét, nyílt sebeiből ömlött a vér, mintha csak bor folyna ki belőle, sötét szemei izzón, és mégis üresen Annie-re meredtek. Annie egy kiáltással felriadt, megpróbálta kitépni magát az álomból, megpróbált felébredni. A lepedő úgy köréje tekerődött, mint valami szárong. Nagy nehezen kikászálódott belőle, és felült a kanapén, a lábát felhúzta, arcát a kezébe temette. A haja csapzottan tapadt a fejére. A pólója is csurom víz volt. Bekapcsolt a légkondicionáló, és ráfújta hideg leheletét, amitől libabőrös lett. A szörnyű álom ott lebegett körülötte, nem szabadulhatott tőle, mint ahogy a saját kipárolgásától sem. Árnyékok és vér. Árnyékország. – Megteszek mindent, amit tudok, Pam suttogta. – Mindent megteszek. Túl ideges ahhoz, hogy most visszafeküdjön. Visszament a hálóba, és átcserélte a pólóját. Fourcade feltakarított helyette, de mégis képtelen volt belefeküdni az ágyba. Talán majd kicsit később, ha már képes lesz megfeledkezni a szörnyű látványról. Talán, majd ha mindennek vége lesz, és lesz ideje átfesteni a falat, és venni néhány új párnát… De lehet, hogy ez is csak annak a jele, hogy az élete már soha többé nem lehet a régi. Kiment a konyhába, hogy igyon egyet, de aztán inkább előhúzott a fagyasztóból egy Snickers szeletet. Majszolta a fagyott csokoládét, és közben körbe-körbejárt a nappalijában. Csak a hi-fi torony fénye világított, de ez elég volt, hogy ne menjen neki semminek. Nick valahol kinn járt. Rendőri őrizet. Nem akarta megriasztani azzal, hogy hajnali fél háromkor felkapcsolja a lámpát, bár nagyon jól esett volna neki a férfi társasága. Egyre jobban szeretett a társaságában lenni, és tartott ettől. Leereszkedett a kanapéra, és gyengéden megsimogatta meztelen lábával a kitömött alligátor pofáját. – Lehet, hogy kéne nekem egy élő állat is, nem, Alphonse? – mormolta. Az alligátor a szokásos vigyorával felelt. Hirtelen felhangzott egy hívás. – Minden egységnek a környéken: van egy valószínűsíthető 245-ünk és 261-ünk a Duff Road 759 alatt, Luckban. Fegyverhasználat. Hármas kód. Egy lehetséges támadás és nemi erőszak. – A hívó azt állítja, hogy lelőtte a betolakodót mondta a diszpécser. – A mentők már úton vannak.

Luck itt volt, nem messze az öböl mentén. És ha Annie gyanúja beigazolódik, Chaz Stokes ott hever egy vértócsa közepén a Duff Road 759-ben.

Két egység ért a helyszínre Annie előtt. A kocsik furcsa szögben álltak a kis téglaépület elülső udvarában, a villogó lámpák forogtak. Egy rendőr ült a betonlépcsőn, vagy a mentőt várta, vagy rosszul lett. Miközben átvágott a füvön, Annie arra gondolt, hogy inkább az utóbbi történhetett. A férfi megragadta a kovácsoltvas korlátot, hogy annak segítségével felállhasson. A veranda lámpája rávilágított vörös hajára, olyan volt, mint amikor a nap megcsillan az új, rézből készült egypennys érmén, és Annie hálát adott az Úrnak apró szívességéért. A zsaru Doucet volt. Neki a vérségi kötelék többet számított, mint a bajtársiasság. A vér számított elsősorban DélLouisianában. – Hé, Annie, te vagy az? – Hé, Vöröske, mit művelsz? – Éppen kidobom a taccsot. Mit csinálsz itt, chère? – Hallottam mindent a rádión. Úgy gondoltam, hogy az áldozat szívesen venné, ha egy másik nő is itt lenne – hazudta. Vöröske felhorkant, és legyintett egyet. – Ez aztán az áldozat! Valakinek a nő hálóinge alá kellene kukkantani, és megnézni, hogy nem rejteget-e szőrös golyócskákat alatta. Egyenesen a fickó képébe sütötte el a lefűrészelt csövű puskát. – Nem semmi. Ki az? – kérdezte Annie, és megpróbált szenvtelen maradni. Lelki szemeivel már látta, amint Stokes a nő ágya felé lopózik, az felemeli a fegyvert, és Stokes arca szétrobban. Vöröske vállat vont. – Chère, még az anyja sem ismerne rá, ha véletlenül felülne, és hívogatná. Nincs nála igazolvány, és álarcot viselt. Szanaszét toll borít mindent. Ennyi maradt a mi pasasunkból ott benn. – Hívtad a nyomozókat? – Igen, de Isten tudja, Stokes hol mászkál. Biztos ágyba bújt valami tyúkkal de az nem törvényellenes. Annie szívverése felgyorsult. – Nem felel a hívásra? – Eddig még nem. Quinlain úton van, de ő Deveraux-nál lakik. Egy darabig eltart, amíg ideér. – Ki van benn? – kérdezte Annie, és elindult az ajtó felé. – Pitre. Annie felnyögött magában, és belépett a házba, pont akkor, amikor szirénázva megérkezett a harmadik rendőrautó is az út felől. A körzetben minden zsaru elhanyagolta a munkáját azért, hogy a bűntett helyszínének izgalmában részük lehessen. Mindenki ott akart lenni, hogy a Mardi Gras-ügyben részt vehessen. A nappali üres volt. Nem volt semmi látható jele az áldozatnak. A hálószoba az előszoba végében nyílt, balra. Pitre állt az ajtóban, de már a szobán belül, a pórul járt támadó lábainál. Annie vett egy mély lélegzetet, és végigsétált az előszobán. – Mostanában nem nagyon fogom megkívánni a pizzát – morogta Pitre, aztán felnézett, hogy kinek a lépéseit hallja. – Broussard, mi a fenét keresel te itt?! Ma éjjel nem vagy szolgálatban. A pokolba is, hiszen alig tartozol a testülethez! Annie nem vett tudomást róla, megfordult, hogy megnézze a halottat. Nem ez volt az első hulla az életében. Még csak nem is ez volt az első, akinek pisztoly oltotta ki az életét. De ez volt az első, akit ilyen közelről lőttek le, és a látvány kétségtelenül szörnyű volt. Az erőszakoskodó a földön feküdt, a karjai szétvetve. Feketébe volt öltözve, testének minden négyzetcentimétere el volt takarva, még a kezei is. Gyakorlatilag semmi nem maradt az arcából. A hús és csont maszk, ami az egyik ember arcát a másikétól megkülönböztethetővé teszi, eltűnt. A nyers hús, a csontszilánkok és a feltáruló agyvelő bárkié lehetett. A haj vérben ázott, a színe felismerhetetlen volt.

A fekete tollból készült álarc egy kis része hozzáragadt egy kis koponyadarabhoz. Az erőszakos halál bűze töltötte meg a levegőt. – Ó, Uramisten! – vett nagy levegőt Annie, a térdei kissé remegtek. A Snickers szelet utat követelt magának felfelé, és nagyon meg kellett magát emberelnie, hogy nehogy kihányja az egészet a bűntény színhelyére. A támadó arcának darabkái ragadtak a plafonra, és a sápadt sárga falakra is. A lefűrészelt csövű puska elhagyatottan ott hevert az ágyon. – Ha nem bírod, menj innen, Broussard! Senki nem kérte, hogy ide gyere – mondta Pitre, közben megkerülte az ágyat, hogy megnézze a fegyvert. – Stokes nem lesz meglepve, ha meglát. – Tényleg? Nos, lehet, hogy mégiscsak meglepődött – mormogta Annie, és megpróbált előre gondolkodni. Mit tegyen? Húzza félre Quinlaint, ha majd megérkezik, és mondja el neki a sejtését? Vagy csak maradjon háttérben, és hagyja, hogy kiderüljön minden magától? Senki nem fogja neki megköszönni, hogy ő már gyanakodott Stokesra. – Hé – mondta Pitre olyan hangsúllyal, mint amikor egy gyerek rácsodálkozik a csokitojásban meglelt meglepetésre. – Azt tudjuk, hogy a fickónak az egyik szeme kék volt. – Honnan? Egy piszkos kis mosoly jelent meg a zsaru arcán, ahogy az ágy fölé hajolt, és arra bámult, amit talált. – Mert itt van. Nézd csak meg! Biztosan akkor ugrott ki, amikor a nő lelőtte! Itt van, olyan, mint egy tojás. Annie-nek mindjárt Stokes türkizkék szeme jutott az eszébe, ahogy megkerülte a holttestet. De még mielőtt egy pillantást vethetett volna arra, amit Pitre talált, hirtelen egy ismerős hang hallatszott fel mögötte. – Az arcnélküli ember. Látta valaki azt a filmet? Ez a fickó még rondább! Itt forduljak fel, ha nem igaz! Annie döbbenten fordult hátra. Stokes állt ott, lebámult a holttestre, és közben egy darab véres hurkát rágott, a fején egy Dühöngő Cajun feliratú baseballsapkával, amit fordítva tett fel. Annie-re bámult, és elhúzta a száját. – Ember, Broussard, olyan vagy, mint az átkozott taps: senki nem kérte, senki nem örül neki, és lehetetlenség végre megszabadulni tőle. – Biztos vagyok benne, hogy tapasztalatból beszélsz – vágott vissza Annie. Eddig a pillanatig nem is ébredt rá, hogy mennyire a fejébe vette, hogy Stokes a bűnös. Elöntötték az érzelmek, miközben figyelte, ahogy a férfi átlépi a holttestet – hatalmába kerítette a csalódottság, a megkönnyebbülés és a bűntudat. – Különben is, ki mondta, hogy ide gyere? – kérdezte Stokes. – Nekünk itt most nincs szükségünk titkárnőkre és rendőrkutyákra sem! – Úgy gondoltam, jól esne az áldozatnak, ha itt lenne egy másik nő is. – Igen, valószínűleg, ha nem lenne halott. – A nőre gondoltam. – Akkor eredj, keresd meg, és tüntesd el a helyszínről! – Egyenesen Annie-re nézett, és belevágta az arcába: – Nem hagyhatom, hogy összezavard a bizonyítékokat. Ahogy Annie kiment, Stokes az ágy fölé hajolt, és a fegyverre nézett. – Ember, ez aztán jó kis születésszabályozás! Érted, mire gondolok? Pitre felnevetett. Kim Young, az áldozat a takaros kis konyhában állt, a pultnak támaszkodva, és annyira remegett, mintha éppen most sétált volna ki egy fagyasztókamrából. A világoskék baby-doll, amit viselt, alig ért a combjáig, és teljesen elborította a vér és a húscafatok. A szörnyűségből az arcára is jutott, és seszínű hajára is. – Broussard rendőr vagyok – mondta Annie gyengéden. – Nem ülne le? Jól van? A nő felnézett, üveges tekintettel.

– Én… lelőttem azt az embert. – Igen. Onnan, ahol állt, Annie kilátott az étkezőbe nyíló nyitott ajtóra, ami a belső udvarra vezetett. A támadó itt jutott be. Egy félhold alakú, tiszta vágás látszott az üvegen, a kilincs felett. – Megnézte a férfit, mielőtt meghúzta a ravaszt? A nő megrázta a fejét, és kiszedett egy kis csontszilánkot a hajából. A darabka leesett a padló burkolólapjainak egyikére, meztelen lába mellé. – Túl sötét volt. Valami felébresztett, és… és… annyira féltem. És aztán már ott is volt az ágy mellett, és én… én… Fojtogatták a könnyek. Kipirult az arca. – Mi lett volna, ha Mike az? Mike is lehetett volna! Én csak lőttem… Annie megpróbált nem tudomást venni a vérről és a hálóingen lévő többi anyagról, és átölelte Kim Young vállát, amikor a nő ráébredt arra, hogy véletlenségből azt az embert is megölhette volna, akit a legjobban szeretett a világon. Akkor a sajtó – mely most bizonyára hősként fogja őt ünnepelni, amikor az ügy kitudódik – úgy festené le, mint valami bolond és hisztérikus nőt, aki megfontolatlanul cselekedett, amiért aztán szörnyű árat fizetett. Mindig az eredmény a lényeges, nem maga a tett. Az élet újabb kis leckéje.

A tettest Willard Roache-nak hívták, de a büntetés-végrehajtó intézetekben szerzett haverjai csak „Cock”Roache-nak, azaz Csótánynak nevezték. Hosszú és undorító előélete volt, ami az ellene felhozott erőszakos nemi közösülés vádakat illeti, és kétszer el is ítélték. A legutolsó botlása az Angola javítóintézetben volt, és 1996 júniusában engedték szabadon. Az állami javítóintézetben nyilvántartott legutolsó ismert lakcíme szerint Shrewportban lakott, ahol aztán sikerült megszabadulnia a felügyelőtisztjétől és a személyazonosságától. William Dunhamként Bayou Breux-be költözött december végén, és a KJUN rádiónál szerzett magának technikusi állási, hamis önéletrajzzal, és senki nem vette a fáradságot, hogy ellenőrizze. Éjszaka dolgozott Owen Onofrioval, ő vette a telefonokat, feljegyezte a betelefonálók nevét és lakcímét, akik az óriási jackpot reményében hívták a rádiót. Roache otthonában több bizonyítékra is leltek, többek között a nevek listáinak fénymásolataira, amelyekre még személyes megjegyzéseit is ráfirkálta a margóra. Lindsay Faulkner neve mellett a következő szerepelt: „szexis boszorka”. Találtak még a lakókocsijában egy dobozt, amiben fél tucat fekete Mardi Gras-álarc volt, amelyek egy újdonságokat áruló New Orleans-i nagykereskedőtől származtak. Szép lassan csörgedeztek az adatok egész nap, kezdve azzal, hogy megtalálták Roache autóját, ami nem messze Kim Young házától parkolt. A seriff parancsára Roache-tól ujjlenyomat-mintát vettek még a bűntény helyszínén, és sietve átküldték az állami számítógépes nyilvántartásnak azért sietve, mert arra készüllek, hogy még aznap délután négy órakor sajtótájékoztatót tartanak. Noblier azt akarta, hogy az ügyet végre felgöngyölítsék, befejezzék, és csinos masnit kössenek az aktára, mielőtt a Karnevál igazán beindulna, így a maximumot tudná kihozni PR szempontból az ügyből. Annie úgy sétált fel-alá a nyilvántartóban egész nap, mint egy ketrecbe zárt állat, mert rettenetesen vágyott rá, hogy tagja lehessen annak a csapat rendőrnek és nyomozónak, akik átkutatják Roache lakókocsiját, eljuttatják a bizonyítékokat New Ibériába, a laborba, telefonálnak, hogy megpróbálják felderíteni a tettes családi hátterét. Myron még azt is alig engedte, hogy segítsen katalogizálni azokat a bizonyítékokat, amelyeket hozzájuk helyeztek letétbe. Annie csalódottsága szinte elviselhetetlen volt. Saját szemével akarta látni a bizonyítékokat, részese akart lenni annak a folyamatnak, ahogy Roache bűnössége egyre nyilvánvalóbbá válik, méghozzá azért, hogy ki tudja űzni magából még az utolsó morzsáit is annak az elméletnek, amit saját maga állított fel: nevezetesen, hogy Chaz Stokes képes lett volna elkövetni azokat a megerőszakolásokat, és hogy mindez esetleg még Pam meggyilkolásához is vezethetett.

Az elmélet csak elmélet maradt. Ahogy Fourcade is rámutatott, Annie-nek nem volt semmi bizonyítéka, semmi, csak a puszta gyanú, feltételezés, találgatás. A nyomozó feladata az, hogy magdönthetetlen bizonyítékot szerezzen, hogy logikusan és megtámadhatatlanul felépítse az elgondolását – amit Stokesnak is kellett volna tennie Willard Roache esetében, még az előtt, hogy a fickónak lehetősége lett volna megtámadni Kay Eisnert, Lindsay Faulknert és Kim Youngot. Feltéve, ha Stokes hajlandó lelt volna komolyabban venni a munkáját a Jennifer Nolan elleni támadás után. Ehelyett Stokes csak így utólag vizsgálódott Roache-csal kapcsolatosan, és persze kész volt fogadni a gratulációkat, hogy milyen jó munkát végzett. Mindenki boldog volt, hogy végre vége van annak, hogy ez az ember rettegésben tartja a környéket, és így senkinek nem jutott eszébe, hogy Roache ugyanabban a lakókocsiparkban lakott, mint Jennifer Nolan, és meg csak nem is kérdezték ki akkor, a támadás után. Nem volt otthon aznap reggel, amikor elindult a nyomozás. Annie saját maga kopogott a férfi ajtaján, és jelentette Stokesnak, hogy nincs otthon. Se Stokes, se Mullen nem vette magának a fáradságot, hogy visszamenjen. Ha megtették volna, lehet, hogy felismerték volna később, amikor megérkezett az államiaktól a fax, amiben megadták azoknak a nemi erőszakot elkövetőknek a személyleírását, akiket az elmúlt évben engedtek szabadlábra. Minden szerencsétlen baklövés ellenére, ami az elmúlt hetekben történt, az osztálynak szüksége volt valamire, amit megünnepelhet. Willard Roache halálát győzelemként könyvelték el, bár sem az osztálynak, sem a különleges egységnek nem volt sok köze ahhoz, hogy Roache többé már nem garázdálkodhat. Annie szerint inkább szégyenkezniük kellett volna. A Quik-Pik egy ötvennégy kilós dolgozója és egy lefűrészelt csövű puska kellett hozzá, hogy megállítsa a ragadozót. Most akár Kim Young halálán szomorkodhatnának, ha Roache-nak sikerült volna kicsavarnia a fegyvert a nő kezéből. A nap végén a seriff úgy nyújtotta át az ügy végeredményét a sajtónak, mint valami értékes, szépen becsomagolt ajándékot. Egyedül Smith Pritchett tűnt kevésbé elragadtatottnak, mert minden dicsőség Noblier-nek jutott, és nem maradt tettes, akit a bíróság elé lehetett volna állítani. Azért megragadta az alkalmat, hogy egy kissé nagyképűsködjön, és kijelentette, hogy a világ sokkal jobbá vált Willard Roache nélkül. Kim Young ellen nem emelnek vádat, mivel saját magát védte a saját otthonában. Mindenki nyert az ügyön – gondolta Annie, a csoportosulás szélén állva, és figyelte a sajtókonferenciát a társalgó képernyőjén. Mindenki, kivéve Jennifer Nolant, Kay Eisnert, Lindsay Faulknert és Kim Youngot aki ugyan megmentene magát a balsorstól, és szétlőtte egy férfi fejét, de egész életében ezzel a tudattal kell majd élnie. Annie visszasétált a nyilvántartóba, és bizonytalannak érezte magát. Összpontosíts, mondaná Fourcade. Az ügyeket lezárták, de ő nem ezekre összpontosított. Őt Pam meggyilkolása érdekelte. És Marcus Renardra meg Donnie Bichonra összpontosította a figyelmét. – Magában semmi tisztelet nincs ez iránt az iroda iránt – üdvözölte Myron zordan. – Rengeteg a munka, és maga tévét néz. Annie égnek emelte a szemét, és átnézte a pulton heverő délutáni postát. – Jézusom, Myron, miért nem látogatja meg a mellékhelyiséget? Ez a nyilvántartó. Nem a frigyládát őrizzük, az Isten szerelmére! A hivatalnok szeme elkerekedett. Az orrlikai megrezzentek, és egész testében megremegett a dühtől. – Hát ez az, Broussard! Végeztem magával itt az irodámban! Többé már nem állok ki maga mellett! Kiviharzott a szobából, és bevágta az ajtót maga mögött. Egyenesen Noblier irodája felé tartolt. Annie áthajolt a pulton, és utána kiáltott: – Hé, kérje vissza a régi munkámat, ha már oda megy! Ahogy a férfi eltűnt a látóteréből, Annie-t bűntudat fogta el. Addig, amíg nem dolgozott Myronnal, addig elfogadta olyannak, amilyen. Az idősebbekkel és a feljebbvalóival mindig tisztelettel bánt, kevés kivételtől eltekintve. Lehet, hogy mindez Fourcade rossz hatása. Vagy csak fontosabb dolgok járnak a fejében, mint hogy Myron csontos hátsóját nyalja.

Kiválogatta a postát, bár tudta, hogy Myron pokoli dühös lesz, ha ő valami olyasmit kinyit, amit a férfi fontosnak ítél. A levelek nagy része biztosítással kapcsolatos anyagnak tűnt, melyben baleseti helyszínelések leírását kérték, satöbbi. Egy borítékon viszont a Kegyes Miasszonyunk kórház fejléce volt olvasható, és Annie-nek szólt. A hüvelykujjával lépte fel a borítékot, és egy laborjelentésnek tűnő irományra esett a tekintete. A Lindsay Faulkner vérének elemzéséről készült másolat volt, amit még Dr. Unser kért, mikor Lindsay agyvérzést kapott. Amit aztán Annie elkért Lindsay halála után. Amiről a labor – eddig úgy tűnt – elfeledkezett. Annie lenézett az érthetetlen jelek sokaságára és a hozzájuk tartozó számokra, amelyek egyike sem jelentett neki semmit. K + :4,6 MEq/L. C1-: 101 mEq/L. Na++: 139 mEq/L. BUN: 17 mg. Glükóz: 120. Már nem számított sokat. Willard Roache-ot valószínűleg megvádolják majd Faulkner megtámadásával is, hacsak a Stokes állal kért boncolás nem fed fel valamilyen rendellenességet. – Hagytam egy üzenetet Noblier seriff titkárnőjénél – jelentette be Myron. – Remélem, az itteni munkája befejeződik ma. Annie nem vette a fáradságot, hogy kijavítsa a férfit, bár sejtette, hogy legalább hétfőig várni kell, amíg áthelyezik vagy feltüggesztik, attól függően, hogy Gus milyen kedvében van. Alig egy órával péntek öt óra előtt, egy győzelemmel a tarsolyában, a seriff kétségkívül éppen pohárköszöntőt mond a városatyák társaságában. – Akkor akár el is mehetek, nem? – kérdezte Annie. – Mint a segédje, az utolsó ténykedésem az lesz, hogy átviszem ezt a jelentést a nyomozóknak. Csak hogy a maga kedvében járjak, Myron.

Annie úgy sétált be a Pizza Hutba, hogy nem is csengetett. Perez éppen telefonált, és felnézett rá, sötét szemében türelmetlenség látszott. Annie meglengette felé a jelentést, és a különleges egység szobája felé intett. A különleges egység minden egyes tagja hivatalos volt a sajtókonferenciára, hogy Noblier bemutathassa őket, és még több dicséretet bezsebelhessen, amiért ilyen profi csapatot állított ki. Úgy hagyták ott a főhadiszállásukat, mintha betörők jártak volna ott. A kartotékszekrényen lévő rádióból Wild Tchoupitoulas bömbölt. Végigsétálva az asztal mellett, Annie addig nézegette az aktákon lévő kis fülecskéket, amíg meg nem találta azt, amire ez volt írva: FAULKNER, LINDSAY. Szánalmasan vékonynak tűnt ahhoz képest, hogy egy nő erőszakos halála nyomán született. Nem sok mindennel egészítik ki, most, hogy az ügyet lezárták, és Myron birodalma végleg el nem nyeli. A boncolási jegyzőkönyv, Stokes összegző jelentése, ennyi. Kinyitotta az aktát, és előhúzta azt a laborjelentést, amit Stokes időközben már begyűjtött, és végigfutott rajta, hogy megbizonyosodhasson arról, hogy ez és az, amit ő ma kapott, egy és ugyanaz. K+: 4,6 mEq/L. Cl: 101 mEq/L. Na++: 139mEq/L. BUN. 17mg. Glükóz: 120. – Mi a fene van veled, Broussard? – kérdezte Stokes, aki éppen most viharzott be a szobába. – Utánam lopakodsz? Mi? Ez törvényellenes. Érted, mit mondok? – Tényleg? Nos, ki a fene gondolta volna, hogy bármire is képes vagy, azok után, ahogy leráztad Pam Bichont a múlt ősszel? – Nem ráztam le Pam Bichont. Miért nem mondod végre a szemembe, hogy mit akarsz, aztán tűnsz el? Egészen jó napom volt mostanáig, amíg meg nem jelentél. – A Kegyes Miasszonyunk átküldött egy másolatot Lindsay Faulkner vérelemzéséből. Úgy gondoltam, hogy hozzáteszem az aktához, nem mintha téged érdekelne a dolog. Mi a fenének kémkednék utánad, hiszen alig csináltál valamit, kezdjük azzal! – Cseszd meg, Broussard! – kiáltott fel a férfi, és kitépte a papírt a lány kezéből. – Csak idő kérdése volt, hogy mikor kapom el Roache-ot. – Ez biztosan vigasztalni fogja azokat a nőket, akiket a Jennifer Nolan elleni támadás után rohant le.

– Nincs jobb dolgod? Mondjuk, megszámolhatnád a gemkapcsokat! Mullen lépett az ajtóba, és Stokesról Annie-ra nézett. – Jössz, Chaz? Nem kezdik a bulit nélkülünk! Stokes felvillantotta a Jókisfiú-mosolyát. – Jövök, haver. Jövök. Annie megrázta a fejét. – Buli, hogy megünnepeljétek azt, hogy egy civil zárta le az ügyet helyettetek. Erre aztán büszkék lehettek! Stokes feltette a kalapját a fejére, és megigazgatta bíborszínű nyakkendőjét. – Igen, Broussard, az vagyok. Egyedül azt sajnálom, hogy Roache nem veled kezdte. Kitessékelte a lányt a szobából és egyben az épületből is. Annie vonakodva ment, fél szeme Stokeson és Mullenen volt, akik beszálltak a kocsijukba, ki-ki a magáéba, és eltéptek a parkolóból, közben ünneplésképpen felharsant a dudájuk. Egy civil oldja meg a legfontosabb ügyüket, és Pam Bichon gyilkosa még mindig szabadon lófrál. Annie nem látta be, hogy miért kellene ennyire örülni. – Lehet, hogy csak nem tudok veszíteni – mormolta magában.

43 Ö

– nök a KJUN-t, a csevegő-csatornát hallják. A mai témánk: biztonság kontra személyiségjogok. Jogos-e az, ha a jövendőbeli alkalmazottaktól ujjlenyomatot vesznek az alkalmazásuk előtt? Nick kikapcsolta a rádiót, és egyenes derékkal ült a kormány mögött, mikor Donnie elhagyta az irodáját, és bemászott a Lexusba. Pont olyan hófehér volt az arca, mint az autója. Behúzott vállal ment, sőt, még kissé a hátát is behajlította. Nagy volt rajta a nyomás. Hamarosan lépnie kellett valamit, és Nick ott akart lenni, amikor megteszi. Elnyomta a cigarettáját a hamutartóban, amelyben már vagy fél tucat csikk volt, sebességbe tette a kocsit, és várt, amíg a Lexus be nem fordult a Dumas sarkán. Itt most a türelem volt a kulcsszó. A felderítés során ez elengedhetetlen. És az élet egyéb területein is. Voltaképpen a türelem nem más, mint egy hasznos eszköz, amit nem könnyű használni. Az olyasféle emberek, mint például Donnie, sose tudták alkalmazni. Most is túlságosan hamar lépett, hogy megszabaduljon Pam üzletrészétől. A sietség miatt csak még inkább ráterelődött a figyelem, amit pedig el akart kerülni. De igazából Donnie műve volt, vagy inkább Marcotte-é? Vagy az enyém? – kérdezte magától Nick, és a gondolat úgy marta a gyomrát, mint a gyomorfekély. Ő maga sem volt mestere a türelemnek. A La Rue Dumas meglehetősen zsúfolt volt, a járdaszegélyek mellett autók sorakoztak, a járdákon pedig hömpölygött a tömeg. A Lexus négy autóval volt Nick előtt, és az egyik zöld lámpánál várakozott, hogy balra fordulhasson. A péntek este mindig a városba csábította az embereket. Nick tudta, hogy a Bayou Breaux-i karnevál egész Dél-Louisianából idecsábítja a népeket az utcabálra és a különböző bulikra illetve parádékra, amik mától kezdve egészen keddig folyamatosan zajlanak. Most, hogy az erőszaktevőnek vége, a vigasság még inkább a tetőfokára hág majd, mivel a megkönnyebbülés és a vad eufória is belevegyül az érzések kavalkádjába. Egész nap másról se szóltak a hírek, csak arról, hogy megszakítjuk adásunkat, és beszámolunk arról, hogy lelőtték Willard Roache-t, akit, hogy úgy mondjam, lelepleztek, megszabadították az álarcától és a Mardi Gras-i erőszaktevővel azonosítottak. Ennyit Annie Stokesszal kapcsolatos elméletéről, hogy ő a tettes, bár Nick kénytelen-kelletlen bevallotta magának, hogy csodálja a lányt, amiért képes volt kitartani vad elképzelése mellett. Olyan szenvedéllyel vetette bele magát a lány a munkába, amit pedig még csak most kezdett el kóstolgatni. Most, hogy az erőszakoskodót eltették az útból, Annie jobban teszi, ha arra összpontosít, hogy Renardot elkapja. Még mindig Renard volt az első számú gyanúsított. Donnie-ra nem volt érdemes hajtani, egyértelmű volt, hogy a mocskos pénztől bűzlött, és nem a halál szagától. Inkább Renard volt az, akire Nick hajtott. Akárhányszor csak gondolatban végigpörgette, amit tudott, végiggondolta az ügy logikáját, a nyomokat, mindig csak Renardra lukadt ki. Kivétel nélkül. Ő volt a hunyó. Nick viszont képtelen volt meglelni a gyenge pontját. Egészen addig, amíg Annie föl nem bukkant. De a lány nem egyértelműen áldás, merengett Nick. Eredetileg az volt a szándéka, hogy majd csaliként használja a lányt, hogy Renardot előcsalogassa. De minél jobban működött a dolog, neki annál kevésbé tetszett. A lelki szemeivel már látta a borzalmas képet, ami Annie-t a hálószobájában fogadta. Nicknek is pont ugyanazok a gondolatok jártak a fejében, mint a lányéban, nevezetesen az a kép, ahogy Pam Bichon ott fekszik, a padlóhoz szegezve abban a házban, ott kinn Pony Bayou-nál.

A gondolat, hogy Renard esetleg ugyanígy rettegésben tarthatja Annie-t, hogy megérintheti bármiféleképpen is a lányt, olyan érzelmi vihart váltott ki Nickből, amit nem is nagyon tudott kezelni. Tudta, hogy nem valami bölcs dolog, de nem tudott tőle szabadulni, és nem is akart. És Annie hat nap múlva ellene fog vallani. Nick ráfordult az Ötödikre, ahogy a Lexus jobbra fordult, dél felé, az öböl menti útra. A Voodoo Lounge parkolója majdnem teljesen teli volt. Nick azonnal kiszúrta a Lexust, és a padkán állította le a kocsiját. Déli zene szűrődött ki bentről. Színes kínai lámpások lógtak körös-körül az épületen. Jelmezes mulatózok táncoltak a félig kész tornácon. Egy kis szőke, flitteres maszkot viselő nőcske kinyitotta a ruhája felső részét, és úgy rázta az éppen felfelé baktató Nick felé két meztelen mellét, mintha azok vízzel teli léggömbök lennének. A férfi ügyet sem vetett rá. – Haver, neked aztán víz folyik az ereidben! Itt forduljak fel, ha nem igaz! – jelentette ki Stokes, és hátba vágta. Nick keményen nézett rá, megállapítva, hogy mennyire nem illik össze a Stokeson lévő Zorróálarc a szokásos kalapjával. Stokes vállat vont. – Hé, lazíts már egy kicsit, haver! Ez különleges alkalom. – Hallom. – A zsaruk ingyen ihatnak. Pont a legmegfelelőbb alkalmat választottad arra, hogy kibújj a barlangodból, Nick. Átpréselték magukat a tömegen a bárpulthoz. Emelkedett volt a hangulat, szinte tapintható volt, ahogy az emberek fel voltak villanyozódva, ettől aztán sokkal erősebben érződött a sült garnélarák, a testek kipárolgása és az olcsó kölni illata. Chaz utat tört magának a pulthoz, és bömbölt egyet, italt kérvén. Nick a legközelebbi sarok felé igyekezett, tekintetével Donnie-t kereste, aki talált magának egy jó kis helyet a bárpult hosszabbik részének közepe táján. Nem úgy nézett ki, mint aki bulizni jött. Úgy kortyolgatta a whiskyjét, mintha az orvosság lett volna. Stokes átnyújtott Nicknek egy poharat, majd felemelte a sajátját is. – Arra, hogy épp idejekorán megint feldobta a talpát egy szemétláda. – Most akkor Renardra összpontosíthatsz – mondta Nick, és közelebb hajolt a másikhoz, hogy ne kelljen túlkiabálnia a lármát. – Az a szándékom. Semmit sem szeretnék jobban, mint véget vetni ennek az egész ügynek, azt elhiheted. – Bedobta az italát, fancsali képet vágott, ahogy az alkohol végiggördült a torkán, és megrázta magát, mint valami vizes kutya. – Te nem nagyon szoktál bulizgatni, haver. Mit csinálsz itt ezen az őrült éjszakán? – Csak rajta tartom a szemem valamin – felelte Nick bizonytalanul. –Valami alakulgat. Agyon kell csapnom az időt. Stokes felhorkant. – Kéne neked valami hobbi, haver. Talán Valerie-t ajánlanám, ott kinn, a tornácon. Az a lány ördögien tud kézimunkázni. Érted, mit beszélek? – Mi a baj? Te már meguntad? Egy mosolyt villantott a másikra, élcelődésképpen. – Nekem most másfelé kell figyelnem ma este – felelte Stokes – Nekem is – közölte Nick, ahogy Donnie elhátrált a bárpulttól, és az ajtó felé indult, a mélabú magányos nagyköveteként a vigyorgó arcok tömegében. Nick hátat fordított, ahogy Bichon távozott, és a bárpultra tette a poharat. – Igyál még egyet – ajánlgatta Stokes. Mindig nagylelkűen bánt más pénzével. – Ma csak egyet iszom. Viszlát később. Nagy nehezen utat tört magának a tornácra, és még éppen meglátta, ahogy a Lexus óvatosan kifarol a kocsik sorfala közül. Megvárta, amíg a parkoló déli kijárata felé veszi az irányt, aztán kifutott az útra az északi kijáraton, és beugrott a kocsijába. Meglehetősen nagy volt a forgalom, miközben kifelé haladtak a városból, de azért Nick megpróbált eléggé hátra maradni. Csak türelem. Szerette

volna látni, hogy mi lesz ebből az egészből, egy kissé hosszú pórázra akarta engedni Donnie-t, hogy lássa, vajon horogra akad-e. Az est lassan megadta magát a szürkületnek. Köd szállt le a víztükörre. A Lexus kelet felé fordult, végigment az öblön, aztán újra dél felé vette az irányt, és végighaladt Luck főutcáján. A város szélén bekanyarodott a Landry nevű éjszakai klub elé. Nick elhaladt az étterem előtt, tekintete megakadt egy csillogó, ezüstszínű Lincolnon, ami a többi autótól távolabb állt a parkolóban, a sofőr csak egy nagydarab árnyék volt a kormánykerék mögött. Nick kétsaroknyit még tovább ment, majd visszafordult, és behajtott a szolgálati kapun, ami a ház mögötti területre vezetett. A nyitott konyhai bejárón keresztül lépett be az étterembe, és ezzel a beefsteak és a cajun zsemle ínycsiklandó illatából kiengedett egy szippantásnyit az éjszakába. A kukták úgy döntöttek, hogy nem vesznek róla tudomást, ahogy áthalad a felségterületükön. A Landry éttermi része óriási volt, és csak halovány világítás volt benne. Egy szabadon álló kandalló állt a közepén, és hogy a dolog még hatásosabb legyen, mű-fahasábok izzottak benne narancssárga fénnyel. A fehér abrosszal leborított asztalok talán kétharmada mellett ült valaki. A vendégek java része középkorú házaspár volt, akik úgy öltöztek fel, mintha ez lenne életük egyik legfontosabb vacsorája. A beszélgetések egy állandó zümmögéssé olvadtak össze, és az evőeszközök úgy csilingeltek a porcelánon, mint megannyi apró csengő. Donnie és Marcotte a sarokban ült egy kerek asztal mögött egy párnázott padon. Marcotte bal oldalán DiMonti egyik gorillája – az ikrek közül az egyik – görnyedezett egy másik kétszemélyes asztalnál, és megpróbált olyannak látszani, mintha csak egy gyerek valamelyik játékszere lenne. DiMonti nem volt sehol. Nick úgy igazította könnyű kis felöltőjét, hogy kivillanjon a vállszíjában hordott fegyver markolata, feltette a napszemüvegét, és látszólagos fesztelenséggel az asztal felé indult. Donnie már akkor kiszúrta, mikor három méterre volt tőlük, és az arca hamuszürkéről holtsápadtra vált. – Nélkülem megy a buli, Tulane? – kérdezte Nick, és Donnie mellé csusszant a padra. Donnie oldalra húzódott, közben majdnem kiloccsantotta az italát. – Mi a fészkes fenét keres itt, Fourcade? – sziszegte halkan. Nick felhúzta a szemöldökét a napszemüveg kerete fölött. – Na vajon mit? Hogy a saját szememmel lássam, milyen hazug disznó vagy, Donnie. Mondanám, hogy csalódtam benned, de nem igazán vártam többet tőled. Benyúlt a belső zsebébe cigarettáért, mire Donnie szeme elkerekedett, mert meglátta a Rugert. – Ez itt egy nemdohányzó asztal – mondta hülyén. Nick meredten ránézett a napszemüveg foncsorozott lencséi mögül, és rágyújtott. Marcotte enyhe élvezettel figyelte a párbeszédet, ernyedten, az alsókarját az asztalon nyugtatta. Egyáltalán nem tűnt oda nem valónak. Egyszerű, fehér inget és konzervatív nyakkendőt viselt, és nem is lehetett volna másnak nézni, mint egy mágnásnak. Még a legbugrisabb fajankó is felismerte volna benne, hogy ki is ő valójában. A felbérelt gorilla kissé elfordult ültében, hogy jobban lásson, felfedve betört orrát, amit ragasztószalag takart. Brutus. Nick rámosolygott, és feléje bólintott. – Ez itt egy magánbeszélgetés, Nick – közölte Marcotte nyájasan, majd Donnie-ra pillantott. – Nicknek tanulási nehézségei akadnak, Donnie. Úgy látszik, mindent kétszer kell neki elmagyarázni. Nick az orrlikán át fújta ki a füstöt. – Á, dehogy! Már előszörre is megértettem. Pont ezért vagyok ma este itt, hogy jó tanáccsal szolgáljak barátomnak, Donnie-nak, aki letette az óvadékot értem nem is olyan rég. – Nem túl jól sikerült döntés – jegyezte meg Marcotte. – Nos, Donnie nem túl eszes fiú, ahhoz képest, hogy főiskolát végzett, ugye, Tulane? Állandóan azt mondogatom neki, hogy nem szerencsés, hogy az ördögöt engedi a hátsó kertjében játszani, de szerintem nem is hallja, amit mondok. Csak a pénz csilingelését figyeli. – Nem érzem jól magam – motyogta Donnie, és elkezdett feltápászkodni. Verejték gyöngyözött tésztaképén.

Nick a vállára tette a kezét. – Ülj le, Donnie. Amikor legutoljára egy vécé közelében láttalak, akkor éppen benne volt a fejed. Nem szeretnénk, ha belefulladnál… egyenlőre nem. – Hozzá akarja még csapni az erőszak alkalmazását is a bűnlajstromához, Nick? – kérdezte Marcotte egy elnéző kuncogás kíséretében. – Egyáltalán nem áll szándékomban. Csak arra akarom felhívni az én drága barátom, Donnie figyelmét, hogy milyen hátrányokkal jár, ha magával üzletet akar kötni. A magával való üzletelés árnyékot vethet rá, és más megvilágításba helyezheti a felesége korai halálát. Donnie szemét elöntötték a könnyek. – Nem én öltem meg Pamet. A kijelentés két másik asztalnál ülő társaság figyelmét is magára vonta. Nick le nem vette a szemét Marcotte-ról. Leverte a cigarettájáról a hamut Donnie italába, és újra egy mélyet szippantott a cigiből. – Nem kell bűnösnek lennie ahhoz, hogy az életét romba döntse, Tulane. Mint ahogy az is igaz, hogy a bűnösök nem mindig felelnek a tetteikért. Látja, milyen jól megtanultam a leckét, Marcotte? Döglött ügynek tűnik a dolog, Donnie, hogy megpróbálod nyélbe ütni ezt az üzletet folytatta. – A pokolba is, az az üzletrész még nem is a tiéd, hogy eladhasd, legalábbis gyakorlatilag nem. Ez pont olyasféle ügyletnek tűnik, aminek a barátaim a seriff irodájából nagyon szívesen utána szaglásznának. Át akarják majd nézni az összes anyagot, ami rólad szól. Már egy ideje rajtad vannak, és utánad szimatolnak. Ki tudja, mire bukkanhatnak a végén? Ha a fiúk szagot fognak, akkor lehet, hogy azt gondolják majd, átvágtad őket, és akkor aztán be akarnak majd varrni. És hát ott lesz neked az a pénz, amit Duval Marcotte fizetett neked, úgyhogy az is megfordulhat a fejükben, miért ne hasítsák ki a részüket belőle? Közben pedig Davidsonék ügyvédekkel beszélnek, hogy megszerezzék a lányod feletti felügyeleti jogot. Látod már, hova vezet mindez, Donnie? – kérdezte Nick, de még mindig Marcotte-ra nézett. –Donnie nem mindig látja át a dolgokat. Nem veszi észre, hogy miben rejlik az esetleges katasztrófa. – És te, Nick fiam, te mindig meglátod, hogy mikor robog feléd a vonat, és elveted magad az útjából? – kérdezte Marcotte a fejét csóválva. – Nem jó időben születtél, Fourcade. A lovagok ideje már lejárt. Manapság ezt a fajta viselkedést keményfejű őrültségnek titulálják. – Valóban? – Mintha nem is érdekelné a dolog, Nick kifújta a füstöt, és a csikket Donnie whiskyjébe ejtette. – Nem tartok lépést a legújabb divattal. – Ki kell mennem a fürdőszobába – mormolta Donnie, miközben arcszíne szürkére váltott. Nick kicsusszant a padról. – Csak nyugodtan, Tulane. És gondolkodj egy kicsit, míg odakinn időzöl! Donnie eltávozott az asztaltól, egyik kezét a gyomrára szorítva. Nick visszaült, és Marcotte-ra bámult. Marcotte hátradőlt a kipárnázott ülésre, és keresztbefonta a karját. Sötét szemei úgy csillogtak, mint két felpolírozott ékkő. – Úgy vélem, sikeresen keresztbe tett nekem, hogy ne üthessem nyélbe az üzletet, Nick. – Őszintén remélem, hogy így van. Ez a legkevesebb, amit tehetek, mindent figyelembe véve. – Igen, azt hiszem. És a legkevesebb, amit én tehetek, hogy méltósággal fogadom a vereséget. Egyelőre. – Maga könnyen feladja. Marcotte vállat vont, és lebiggyesztette az ajkát. – Qui sera, sera. Elterelő hadművelet. Sose jöttem volna ide ha maga nem kelti fel az érdeklődésemet, Nick. És elégedettséggel tölt el az a tudat, hogy maga ezen hosszasan problémázik. És tudja mit? Az, hogy idejöttem, azt juttatja eszembe, hogy mennyire szeretem a vidéket. Az egyszerű életet, az egyszerű örömöket. Lehet, hogy még visszatérek. Nick nem szólt semmit. Azt hitte, hogy már leszámolt Marcotte-tal, kitépte az életéből, mint valami rákos daganatot. De a régi megszállottság vele maradt, és visszarángathatja ahhoz a bizonyos

határmezsgyéhez, és íme, Marcotte itt van, farkasként csorgatja a nyálát az ő szentélye előtt, és várja az alkalmas pillanatot. Egy pincérnő közeledett az asztalhoz, és gyanakodva méregette Nicket. – Hozhatok egy italt, uram? – Nem, köszönöm – felelte Nick felállva. – Nem maradok. Ettől a társaságtól felfordul a gyomrom. Donnie-t a mosdókagyló fölé hajolva találta, sírva és öklendezve, mikor belépett a férfivécébe. – Képes hazáig vezetni, Tulane? – Tönkretett, maga szemét gazember! – zokogta az. – Kibaszottul tönkrementem! Marcotte segített volna ki pénzzel. – És úgy is tönkre lenne téve, azon okok miatt, amit az előbb soroltam fel. Nem figyel eléggé, Donnie – mondta Nick, és kezet mosott. Valahányszor Marcotte-tal találkozott, utána mindig olyan érzése támadt, mintha csak kígyókat fogdosott volna. – Sokkal jobb módszer is van arra, hogy az ember kikecmeregjen a csávából, mint hogy eladja a lelkét. – Maga ezt nem érti. Pam életbiztosítását nem kapom meg. Két nagyobb üzlettől is elestem, és nemsokára lejár egy kölcsönöm határideje. Szükségem van pénzre! – Hagyja abba a nyivákolást, és legyen végre egyszer férfi! – csattant fel Nick. – Nincs itt a felesége, hogy most is kimentse a maga seggét. Ideje lenne már felnőni, Donnie! – Letépett egy papírtörölközőt a falon lévő masináról, és alaposan megtörölte a kezét. – Figyeljen, még nem tudja ugyan, de ma este én vagyok a legjobb barátja, Tulane. De én mondom magának, cher, ha megtudom, hogy átvágott, és megpróbált újra ágyba bújni Marcotte-tal, vagy ha megtudom, hogy maga lőtt a múltkor este Broussard-ra, arra mérget vehet, hogy azt fogja kívánni, bárcsak meg se született volna! Donnie a tükörnek támasztotta a homlokát, mert túl gyenge volt ahhoz, hogy segítség nélkül megálljon a saját lábán. – Már napok óta azt kívánom, Fourcade. Mögöttük kinyílt a vécé ajtaja. Nick a tükörben meglátta Brutust. A talpát keményen a földhöz szorította, és várt. – Minden rendben van, Mr. Bichon? – kérdezte a gorilla. – Nem nagyon – nyögte Donnie. – Minden rendben van, Brutus – felelte Nick. – Csak Mr. Bichonnak egyre növekvő fájdalmai vannak. – Nem magát kérdeztem, seggfej! Brutus benyúlt fekete felöltőjének belső zsebébe, előhúzott egy bokszert, és felhúzta jobb keze vastag ujjaira. Nick a tükörből figyelte. – A helyedben nem nagyon próbálnék családfákat megszakítani, King Kong – mondta. – Közel vagy hozzá, hogy a tied se folytatódjék. Hirtelen megpördült, épp mikor Brutus feléje lépett, és az óriás fejének oldalát találta el. Brutus arccal a papírtörölköző-automatának esett, aztán a következő ütést már a csempézett fal adta. Vér fröccsent az orrából, ő pedig a földre zuhant, mozdulatlanul. Nick megrázta a fejét, amikor az igazgató berohant, és rémülten bámult, először a törött törölköző-automatára, majd a kövezett padlón heverő, vérző, emberforma lényre. – Nedves a padló – mondta Nick, és hanyagul az ajtó felé indult. – Megcsúszott.

44 Nagy

Dick Dugás és az Iota Playboys feltekerték a hangerőt az ütött-kopott gitárjaikon, és belekezdtek a „C'est Chaud” egyik gyors és őrült változatába. A tömegen végighullámzott egy éljenzés, és a testek elkezdtek rángatózni – fiatal, részeg, józan, fekete, fehér, szegény és ültetvényes egyaránt. Akár ezer ember is lehetett a La Rue France ötsaroknyi hosszúságú szakaszán, amit kordonnal körülzártak az eseményre. A sok ember mindegyikének mozgott valamelyik testrésze a ritmusra. A szájak mosolyra fakadtak, az arcok fényesek voltak a szokatlan esti hőség miatt, illetve a felszabadultság boldog érzése miatt. Vége volt a munkás hétnek, és az ötnapos buli csak most kezdődött, a kollektív rettegés okozóját pedig már eltörölték a föld színéről. Annie bolondosnak találta ezt a hangulatot, ő az ilyesmit mindig nagyon is kedvelte. Imádta a Mardi Gras-fesztivál eseményeit Bayou Breaux-ben. A béklyóitól megszabadított pogány örömöt és léhaságot a nagyböjt előtti négy napon. Az utcabált, az ételstandokat, a látványos parádékat és felvonulásokat, a kereskedőket, akik léggömböket és olcsó csecsebecséket árultak. A tavasz ünnepe volt ez, és a folytonosság érzését erősítette benne, egész életében, amióta csak az eszét tudta. Visszaemlékezett a gyerekkorára, már akkor eljött ide, itt futkosott a Doucet-unokatestvérekkel, miközben az anyja a tömeg szélén állt, és a maga sajátos, csendes módján élvezte a zenét, de sose csatlakozott a tömeghez. Az emlékektől szúró fájdalmat érzett ma este. Annie úgy érezte, hogy nem tud teljesen feloldódni, úgy, mint az itt összegyűlt vidám emberek. Nem azért, mert egyenruhát viselt, hanem inkább a miatt, amit az elmúlt tíz napban átélt. Egy testes, szakállas férfi toppant elé, rózsaszín ruhát és gyöngyöket viselt, a szája sarkában cigaretta lógott. Megpróbálta megragadni Annie kezét, és lerángatni őt a járdáról, hogy táncba vigye. Annie elhessegette. – Nem vagyok olyan lány! – kiáltotta vigyorogva. – Én sem, angyalom! – A férfi fellibbentette a szoknyáját, felvillantva buggyos, szívecskékkel borított bokszeralsóját. A tömeg körös-körül üvöltött és huhogott. Egy nő, aki férfinak, méghozzá építőmunkásnak volt öltözve, füttyentett egyet, ahogy a férfiak szoktak a csinos nők után, és megpróbált a férfi fenekébe csípni. Az bömbölt egyet, megragadta a nőt, és eltáncoltak. Annie kuncogott egyet a jelent láttán. Amikor elfordult, egy másik jelmezes mulatozón akadt meg a tekintete. Ez egy fehérre festett, mosolygó álarcot viselt, a komédia klasszikus színházi jelképét. Annie felé nyújtott egy szál vörös rózsát, és mereven meghajolt felé, amikor a lány elfogadta a virágot. – Köszönöm. – Annie behúzta a rózsa szárát az egyenruhája öve mögé, a gumibot mellé, és továbbsétált. Zsaruként kevésbé szerette az utcabált, mint civil emberként. A Bayou Breux-i rendőrség és a seriff emberei is kinn dolgoztak a karneválon. Egyesítették erőiket a huliganizmus ellen. Az volt a parancs, hogy akadályozzák meg, hogy az emberek ökölre menjenek, de csak azokat a részegeket tartóztassák le, akik eléggé bolondok ahhoz, hogy a zsaruknak essenek. A fegyveres testület minden

tagját kivezényelték ma estére, és az ügyészség emberei is ki fogják venni a részüket reggel, a szemét eltakarításából. De még a részegek és az ökölharcok ellenére is inkább csak egy kisvárosi ünnepség túláradó ártatlansága volt jellemző az egészre, és nem a rossz dolgok. Ma este úgy tűnt, hogy mindenki Willard Roache lelövését ünnepli, nem is a Karnevált. A levegő megtelt a győzedelem féktelen izgatottságával, és Annie ezt nagyon veszélyesnek találta. Dél-Louisianában a bűncselekmény valamiféle személyes dolognak számított, ami aztán összeütközésekhez vezetett. Itt az embereknek megvolt az igazságszolgáltatásról alkotott sajátos véleményük, és ehhez bőségesen állt rendelkezésükre lőfegyver. Annie a Marcus Renard ellen az elmúlt tíz napban elkövetett erőszakos cselekményekre gondolt. A lövöldözés, meg hogy a követ behajították az ablakán. Ha nem ő maga rendezte meg ezeket, hanem azon számos ember valamelyike volt a tettes, akik úgy vélték, hagyni kellett volna, hogy Fourcade végezzen vele, akkor megvolt annak a valós veszélye, hogy valaki esetleg a felfokozott hangulatban elveszti a fejét, és úgy gondolja, joga van neki bevégezni a dolgot. És rajta kívül vajon a seriff irodájának melyik munkatársa foglalkozna a dologgal? Istenem, lehet, hogy mégis én vagyok a védőangyala. A gondolattól nem volt valami boldog, de nem is hagyhatta figyelmen kívül. Minél jobban beásta magát az ügybe, annál bonyolultabbnak találta, annál több lehetőséget kellett számba vennie. Csak az az egy lett Annie számára világosabb, hogy az igazságszolgáltatásnak a megfelelő csatornákon keresztül kell érvényt szerezni, és az egyenruhások nem vehetik azt önkényesen a kezükbe. Vajon ebbéli véleménye mennyire tenné öt népszerűvé, amikor a kerületben mindenki Kim Youngot éltette, és hősként tisztelte a köznép is. Megpróbálta a lövöldözés jó oldalát nézni, és arra gondolt, hogy ez az utcabál milyen lenne, ha nem lett volna Kim Young. Az ünneplő sereg java része most teljes Mardi Gras-díszben pompázott: jelmez, smink, álarcok széles választéka, amelyek a halott elnököktől kezdve egészen a különböző középkori termékenységistenek szörnyűséges képeiig terjedtek. A flitteres és a tollból készült álarcok voltak nagyobb számban. Magának a fesztiválnak a gyökerei egészen az ősi, tavaszi termékenységi ünnepekig nyúltak vissza, a rituálékat most is a szexualitás mindent átható levegője lengte körül, mint már több évszázada. Bár itt a cajun kerületekben nem volt annyira erkölcstelen a mulatozás, mint New Orleansban, a Francia Negyedben, azért rengetegszer felvillant itt is a meztelen bőr, még mielőtt az éjszaka véget ért volna. Már a gondolatra megfagyott Annie ereiben a vér, hogy egy olyan ragadozó, mint Willard Roache szabadon mászkálna ebben a környezetben. Egy álarcos erőszaktévő az álarcok tengerében… valószínűleg az lenne a vége, hogy a halottasházak megtelnének golyó szaggatta holttestekkel, ahelyett, hogy csak egy halott Roache lenne. Annie átvágott a tömegen a kirakatok előtt, és árgus szemekkel figyelte, van-e valaki, akinek rossz szándékai lennének a kirakatüvegeket és a mögöttük lévő tárgyakat illetően. Egy csapat kilenctízéves fiúcska rohant el mellette, vízipuskákkal lövöldözve. Egy vízsugarat kivédett a kezével, félig elfordult, hogy aztán újra szemtől szembe találja magát a fehérre festett álarccal. A másik alig pár lépésre állt tőle, elég közel ahhoz, hogy Annie megriadjon a látványtól. – Ismerem magát? – kérdezte. A másik festett arca vigyorba rándult, miközben átnyújtott a lánynak egy héliummal töltött, szív alakú léggömböt. Színészkedve a mellkasára tette a kezét, a másikat kitárta Annie felé, és képletesen átnyújtotta neki a szívét. Annie tanácstalanul méregette álarcos csodálóját – felmérte a magasságát, a testalkatát. A felismeréstől hideg futkosott a hátán. – Marcus? A másik festett ajkához emelte az egyik ujját, és elhátrált, beleolvadva a tömegbe, névtelenül. Tökéletesen beleillett a képbe. Az álarc szabadságot adott, ugyanakkor elrejtett. Marcus már hónapok óta nem sétálhatott végig a saját városa utcáin anélkül, hogy ne hívta volna fel magára a figyelmet.

Most pedig észrevétlenül elvegyülhet olyan emberek közé, akik egyébként leköpnék, vagy még rosszabbat is művelnének vele, ha tudnák, ki rejtőzik a mosolygó álarc mögött. És mit tennének a jó Bayou Breaux-iek vele, Annie-vel, ha megtudnák, hogy romantikus szerelmi zálogokat fogad el Marcus Renardtól? Mit tennének a kollégái? Továbbra is csúfot űznének belőle, és megbüntetnék. Ebben eddig is közös volt a sorsuk, neki és Marcusnak. Annie a léggömbre pillantott. A férfi neki adta a szívét, és ő elfogadta. Csak az Isten tudja, hogy ez milyen jelentőséggel bír a férfi elméjében. Marcus azt akarta hinni, hogy Annie törődik vele, mint ahogy korábban azt akarta hinni, hogy Pam törődik vele. Marcus azt gondolja hogy Annie-t a munkája akadályozza meg abban, hogy közelebb kerüljön hozzá, mint ahogy korábban azt képzelte, hogy Donnie volt az akadály Pam és őközötte. Rómeó és Júlia. Annie odaadta a léggömböt egy Pocahontas-t ábrázoló pólót viselő kislánynak, akinek kis arca csokoládéval volt telimaszatolva, majd tovább sétált az úton Egy szivárványszínű, borzalmas parókát viselő bohóc tántorgott felé a járda keskeny szalagján. A ráfestett mosoly aszimmetrikus vigyorra torzult a gumi malacorr alatt. Annie kilépett jobbra. A bohóc is ezt tette. Aztán ugyanakkor lépett balra, amikor ő is. Annie félreállt, hogy a másik elmehessen, de ehelyett az Annie-nek tántorodott, a vállának ütközve, és végigfröcskölte az egyenruháját a kiömlő sörrel. – Hé, Bozo, vigyázz! – csattant fel Annie. – Sajnálom felelte a másik, bármiféle megbánás nélkül. Baloldalról egy másik részeg botlott belé, ez egy bárgyú, idiótán vigyorgó Reagan-álarcot viselt. Egy újabb adag sör csorgott le Annie hátán. – A fenébe! – kiáltott fel. – Vigyázzon, mit csinál! – Sajnálom – felelte a másik kétszínű, kántáló hangon. Az álarcos a bohócra nézett, és azok ketten Beavis és Butthead-szerű, csukladozó vihogásban törtek ki Annie a gumiarcba bámult, ami csontos vállakon nyugodott. Lenézett a szűk farmernadrágba bújtatott pipaszár lábakra. – Szemétládák! – átkozódott, és megragadta az egyiket az ingénél fogva. – Mullen, te vagy ebben az üres fejben? A bohóc felüvöltött – A fenébe! Reagan hátralépett Annie-től, kiszabadítva magát. A két ember nevetve vetette bele magát a pörgő-forgó tömegbe. – Átkozottak! – mormolta Annie az orra alatt, eláztatott inge elejét ráncigálva. A sör befolyt a nadrágja pántja alá, elöl is és hátul is. Elöl a mellénye alá is befolyt, és teljesen átitatta az inge hátulját is. Aki egyet beleszagol a levegőbe mellette, mindjárt azt fogja gondolni, hogy a róla szóló mendemondák igazak, és ő tényleg az alkoholizmus lejtős útjára lépett. – Őrmester, Broussard vagyok – szólt bele a rádióba, miközben felfelé indult az utcán. – Lelocsoltak. 10-7 az őrsön. Nemsokára visszajövök. Vétel. – Siessen, a pokolba is! Annie észak felé vette az irányt, a tömeg széle mellett, és az volt a szándéka, hogy a Hetedik utca sarkán kelet felé levágja az utat, mert ott hagyta a kocsiját az egyik mellékutcában. – Annie! A. J. hangját hallotta, és megtorpant. A férfi három üzenetet is hagyott a rögzítőjén otthon, és kétszer is megpróbálta elérni a munkahelyén, mióta a lányra lőttek, de Annie soha nem hívta vissza. Nem akart magyarázkodni. Nem akart hazudni. Nem akarta, hogy a férfi szorosabbra próbálja fűzni a kötelékeket, amit ő már elvágott kettejük között. A. J egy árus standjának sárgás fényéből lépett elő, egyik kezében egy piros kockás papírdobozt szorongatott, ami teli volt sült osztrigával, a másikban pedig egy üveg Abita volt. Még mindig a napközben viselt öltöny volt rajta, bár a nyakkendőjét már meglazította. – Azt hittem, nem engednek vissza az utcára.

Annie vállat vont. – Odamegyek, ahová mondják. Most a rendőrségre tartok. Éppen most fürdettek meg egy kis sörben. – Elkísérlek a kocsiig. Felvette a lépést Annie-vel, aki felnézett rá, és megpróbálta kifürkészni, milyen hangulatban van a férfi. A. J. arca nyúzott volt, és egy mély vonal vésődött a két szemöldöke közé. A zenekar hangja és a tömeg zaja lassan elhalt, ahogy befordultak a sarkon, és egyre távolodtak a sárgás fényektől. – Miért dolgozol sokáig? – kérdezte Annie. – Péntek este van. A nagy tánc meg miegymás ideje. – Ö… valahogy elveszítettem az állandó partnerem. Annie gondolatban szidta magát, amiért engedte, hogy kinyíljon ez az ajtó. – A különleges egység fénysebességgel dolgozott, hogy megszerezzék a háttérinformációt Roache-ról, nem? – Lehet – felelte Annie. – Kár, hogy ez a lelkesedés nem volt meg bennük korábban is. Lehet, hogy akkor elkaphatták volna közvetlenül Jennifer Nolan megtámadása után. – Neked kellett volna – felelte a férfi, és a kocsi motorháztetejére tette a vacsoráját. – Én legalább megpróbáltam. Pont ez az, ami leginkább ingerel Stokesszal kapcsolatban: mindenen keresztülgázol, és mégis rózsaillatúan kerül ki mindenből. Nem érdekelne, milyen ostoba fajankó, ha rendesen végezné a munkáját. A. J. megvonta a vállát. – Van, aki csak dolgozik, és van, aki a munkájának él. – Én nem a munkámnak élek – csattant fel Annie, mert nem nagyon tetszett neki, hogy így összefüggésbe hozták Fourcade-del, pedig arról A. J. bizonyosan nem tudott. – De rákapcsolok, ha éppen benn vagyok. Ennek azért számítania kellene valahol. – Számít is. De mindketten tudták, hogy ami igazán számítani fog Annie szempontjából, az a csütörtöki szereplése lesz a tanúk emelvényén. – Nos, elmeséled, hogy mi történt a múltkor éjjel? – kérdezte a férfi. – Valaki rád lőtt? Jézusom, Annie! Csak meg akart ijeszteni, ennyi az egész – felelte, és kerülte A. J. pillantását. – Ennyi az egész? Meg is ölhettek volna! – Csak meg akartak ijeszteni. Nem vagyok valami népszerű a vád tanújaként. – Azt gondolod, hogy Fourcade volt? – kérdezte A. J. – Az a szemétláda! Visszavonatom az óvadékát… Nem Fourcade volt. – Honnan tudod? – Csak tudom – kötötte az ebet a karóhoz Annie. – Hagyd az egészet, A. J. Nem tudsz az egészről semmit. – Mert nem mondasz semmit! Krisztusom, valaki megpróbál lelőni, és nekem Sos bácsitól kell megtudnom az egészet! Még csak arra sem méltatsz, hogy visszahívj, amikor megpróbállak elérni… – Nézd – mondta Annie, visszanyelve a dühét –, nem folytathatnánk ezt egyszer máskor? 10-7 vagyok. Hooker keresztben lenyel, ha nem sietek vissza. – Én nem akarok veszekedni – mondta fáradtan A. J. Megfogta Annie kezét, és nem engedte el, amikor a lány megpróbálta visszahúzni. – Csak egy percet adj, Annie. Kérlek! – Szolgálatban vagyok. – 10-7 vagy. A saját időd. Ez pedig személyes ügy. Annie nagy levegőt vett, hogy tiltakozzon, de a férfi rátette az ujját az ajkaira. Nagyon komoly volt az arca az utcai lámpa szűrt fényében.

– Muszáj ezt elmondanom, Annie. Fontos nekem, hogy mi van veled. Nem akarom, hogy bárki is bántson bármi miatt is. Vigyázni akarok rád. Meg akarlak óvni. Nem tudom, hogy ki az a másik fickó… – A. J., ne… – Nem tudom, mi van neki, ami nekem nincs. De szeretlek, Annie. És nem fogok csak úgy kisétálni az egészből, kettőnk dolga elől. Szeretlek. A vallomástól Annie megnémult. Mostanában nem voltak túlságosan közel egymáshoz. Volt olyan időszak, amikor Annie nagyon várta, hogy a férfi kimondja ezt, de az soha nem tette meg. Most viszont A. J. szerette volna, hogy Annie kimondja, és ő nem volt rá képes; legalábbis nem olyan értelemben, ahogy a férfi szerette volna. Ez az életük története. Soha nem voltak ugyanott, ugyanabban az időben. A. J. olyasmit szeretett volna a lánytól, amit az képtelen volt megadni neki, neki pedig egy olyasféle férfira lett volna szüksége, mint amilyet egy héten belül börtönbe fog juttatni. – Sokkal jobban ismerlek bárki másnál, Annie – mormolta a férfi. Nem fogok küzdés nélkül lemondani rólad. Lehajolt, és megcsókolta a lányt, lassan, mélyen, édesen. Magához húzta, nem törődve sörrel leöntött ingével, magához szorította – mellét a mellkasához, a hasát az ágyékához. Arra vágyott, hogy a lány megbánjon mindent. – Istenem, a fejedbe vetted, hogy úgy lesz, ahogy akarod, ugye? – suttogta, miközben felemelte a fejét. – Hogy vége kettőnk között. A szemében tükröződő fájdalom könnyeket csalt Annie szemébe. – Sajnálom, A. J. A férfi megrázta a fejét. – Nincs vége – fogadkozott csendesen. – Nem hagyom, hogy vége legyen. Pont úgy tesz, mint Donnie Bichon, gondolta Annie. A fejébe vette, hogy nem akar elszakadni a nőtől, pedig az már odaadta neki a válási papírokat. Vagy mint Renard csak azt látja, amit látni akar, és elferdíti a valóságot, hogy olyasféle végkifejletté változtathassa, ami neki megfelel. Csak éppen az volt a különbség, hogy ő most csak csalódottságot érez A. J. keményfejűsége miatt, félelmet nem. A. J. nem lépte át azt a határt, ami a makacsságot elválasztja a rémuralomtól. – Csak becsületesen figyelmeztetni akartalak – mondta a férfi. Hátralépett a lánytól, felvette a sült osztrigákat és a sörét. – Majd találkozunk. Amikor a férfi eltűnt, Annie nekidőlt a kocsinak. – Erre most pont annyira volt szükségem, mint egy púpra a hátamon. Adott magának néhány pillanatot, hogy rendezhesse a gondolatait, és belegondolhasson, hogy ő most voltaképpen egy romantikus szerelmi háromszög részévé vált, de a gondolat túlságosan abszurd volt számára ahhoz, hogy szavakba önthesse. Inkább megpróbált újra a környező világra összpontosítani: a zenekar hangjára, az újra meg újra felhangzó petárdák dörrenésére, a nyirkos levegő melegére, az utcai lámpa ezüstös fényére, és a mögötte húzódó sötétségre. Lassan ráébredt, hogy figyelik. Elöntötte az érzés, hogy hirtelen nincsen egyedül az elhagyatott mellékutcán. Lassan kiegyenesedett, és eltávolodott a kocsitól, megpróbálta kikémlelni a festékes üzlet háta mögötti árnyékos részt, ahová a kocsiját állította. Úgy tűnt, a sötét sikátor bejáratánál egy fehérre festett arc lebeg a levegőben. – Marcus? – kérdezte Annie, és ellépett a kocsitól, óvatosan az épület felé mozdulva. – Maga megcsókolta őt! – sziszegte a férfi. – Azt a mocskos ügyvédet! Megcsókolta őt! Düh rezgett a férfi hangjában. Egy lépést tett Annie felé. – Igen, megcsókolt engem – felelte Annie. A szívverése felgyorsult, megpróbálta megállítani a keze remegését, úgyhogy a csípőjére tette a két kezét – a jobbal így szükség esetén könnyen eléri a gumibotot, a könnygázsprayt és a Sig markolatát. A középső ujjának a vége hozzáért a rózsához, amit Renard adott neki nemrégen, és mélyen felsértette egy tüske. Az éles fájdalom meglepte. – Ez felzaklatja magát, Marcus? Hogy hagytam magam megcsókolni?

– Ő… ő közülük való! – dadogta a férfi, és a szavak alig érthetően törtek fel belőle, ahogy megpróbálta kipréselni őket a fogain keresztül. – Ő ellenem van. Mint Pritchett is. Hogyan tehette ezt velem, Annie?! – Én is közülük való vagyok, Marcus – mondta egyszerűen a lány. –Már többször mondtam ezt magának. A férfi tagadólag rázta a fejét, a vigyorgó álarc hátborzongató ellentéte volt annak a döbbenetnek és dühnek, ami belőle áradt. – Nem. Maga segíteni próbál nekem. Már sokat tett értem. Ahogy a segítségemre volt. Nem akarta, hogy bárki is megtudja. Azt hittem… Megakadt, és képtelen volt kimondani a szavakat. Annie várt, és rácsodálkozott arra, hogy milyen könnyedén tudott Marcus kiforgatni mindent, hogy a saját elméjéhez, és kívánságaihoz igazíthassa a dolgokat. Őrültség volt, és mégis tökéletesen racionálisnak tűnt, bármelyik más férfi is ugyanerre a következtetésre jutott volna, mintha csak joga lenne dühösnek lenni Annie-re, amiért az lóvá tette. – Mit hitt? – nógatta Annie. – Azt hittem, maga más. – Mint ahogy Pamről is azt hitte? – Maga is csak olyan, mint ő volt – mormolta a férfi, és mélyen belenyúlt bő nadrágja zsebébe. Annie keze azonnal a Sig markolata felé indult, és kipattintotta a szíj gombját. Ezer ember mulatozik nem messze, és ő mégis egyedül áll itt egy valószínűsíthető gyilkossal szemben. A zenekar keltette hangok elhaltak. – Mit ért ez alatt? – kérdezte Annie, miközben fejében ide-oda cikáztak a gondolatok. Vajon kést ránt majd elő? Le kell majd terítenie a férfit, itt és most? Nem így képzelte, hogy véget ér. Nem is tudta, hogy mit képzelt. Egy magnóra felvett vallomást? Hogy ellenállás nélkül átnyújtja a gyilkos fegyvert? – Elfogadta a barátságomat – folytatta a férfi. – Elfogadta a szívemet. És aztán hátat fordított nekem. És maga most ugyanezt teszi. – Felt magától, Marcus. Maga volt az, aki hívogatta őt, szimatolt a háza körül, kiszúrta a kocsija kerekét nem így van? – Soha nem tudtam volna bántani – mondta a férfi, és Annie arra gondolt, hogy ez vajon most beismerés, vagy tagadás. – Elfogadta az ajándékaimat. Azt hittem, szeret a társaságomban lenni. – És amikor elküldte magát, akkor mit gondolt hogy talán névtelenül meg tudja ijeszteni, és aztán felajánlja majd a segítségét teljes valójában? – Nem. Ők fordították ellenem. Nem volt vele tisztában, hogy mennyire odavagyok érte. Csak meg akartam mutatni neki. – Ki fordította őt maga ellen? – Az az ürügy, hogy férje van. És Stokes. Mindketten őt akarták, és aztán ellenem fordították. Mi a maga kifogása, Annie? – kérdezte keserűen. – Magának az az ügyvéd kell? Az csak kihasználja magát, hogy végezze el a piszkos munkát neki. Maga ezt nem látja? – Ehhez neki semmi köze nincs, Marcus. Én Pam meggyilkolását akarom felderíteni. Már a legelején megmondtam ezt magának. – Meg fogja bánni – mondta a férfi csendesen. – A végén sajnálni fogja. Lassan elkezdte kihúzni a kezét a zsebéből. Annie szíve zakatolt, előhúzta a Siget, és a férfi mellkasára célzott vele. – Csak lassan, Marcus – parancsolta. Marcus előhúzta ökölbe zárt kezét, és kitartotta oldalra. – Akármi is az, dobja le! A férfi kinyújtotta az ujjait, és valami apró hullott ki közülük a járdára, halk csörrenéssel. Annie bal kézzel előhúzta a zseblámpáját az övéből, és egy lépéssel közelebb ment, a Siget még mindig felemelve tartotta. Renard visszahúzódott a sikátor felé.

– Maradjon ott, ahol van! Lefelé irányította a fénysugarat a betonra, és az egy arany nyakláncon csillant meg, úgy hevert ott a lánc, mint valami kihajított madzag, a végéhez pedig egy szív alakú lakat volt erősítve. – Azt hittem, maga más – mondta újra. Annie visszatette a Siget, és felvette a láncot. – Ez az a lánc, amit megpróbált odaadni Pamnek? A férfi Annie-re bámult a mosolygó álarc üres szemei mögül, és még egy lépést hátrált. – Nem vagyok köteles válaszolni a kérdéseire, Broussard rendőr – mondta hidegen. – És szabadon el is mehetek. Azzal elfordult, és visszament a sikátorba. – Nagyszerű – dünnyögte Annie az orra alatt, és összezárta az öklét a lakaton. Azért volt hatással a férfira, mert hasonlított Pamre, arra az asszonyra, akibe a férfi beleszeretett. Megszerezte Marcus bizalmát, tiszteletét, a vonzalmát. Mindez egy szempillantás alatt elenyészett. Most még inkább olyanná vált, mint Pam, az a nő, akit lehet, hogy Marcus lemészárolt A rádió megreccsent a csípőjén, ő pedig nagyot ugrott. – Broussard? Hol a fenében van? Visszament, vagy mi a csuda történt? Annie megrángatta nedves ingét, és visszanyelt egy nyögést. Úton vagyok, Főnök. Vétel. Bevette a szájába tüske-tépte ujját, és átsétált a tömegen, a régi Canal benzinkúthoz. A helyet már az olajválság idején bezárták, és a régi kutakat már régen elvitték, a helyükön ma gaz nőtt. Az INGATLAN ELADÓ táblát olyan régen ottfelejtették az ablakban, hogy már rég megsárgult. Egy csapat lógó nadrágos, fordítva feltett baseballsapkás ifjú gyülekezett a töredezett betonon, Mountain Dew-t iszogatva és cigarettázva. Gyanakvóan méregették Annie-t, és szétszóródtak, mint egy falka kóbor kutya, amikor közéjük lépett. Odament az épület oldalába, ahol egy üzemképes utcai telefon volt. Felhívta Fourcade-et, és miközben kicsöngött, meglebegtette az inge elejét. A férfi üzenetrögzítője kapcsolt be, és csak annyit mondott: Hagyj üzenetet. – Annie vagyok. Éppen most futottam össze Renarddal. Hosszú történet, de a lényeg az, hogy lehet, hogy kissé túlfeszítettem a húrt nála. Mondott valamit, amitől ideges lettem. – Öö… itt vagyok az utcabál kellős közepén, dolgozom, aztán megyek haza. Holnap nem vagyok szolgálatban Majd találkozunk. Amikor letette a kagylót, volt valami bizonytalan rossz érzése. Lehet, hogy egy gyilkost hozzásegített ahhoz, hogy átlépje a szeretet és gyűlölet közötti határmezsgyét. Na és akkor mi van? Az üres benzinkút sarkától figyelte a táncolókat, olyan távolinak érezte őket, mintha egy üvegfal választaná el tőlük. Valahol az elméje legmélyén nem is hallotta a zenekart, és a tömeg zaját sem. – Soha nem tudtam volna bántani. Nem azt mondta, hogy soha nem bántotta Pamet. Már előtte is különbséget tett a kettő között. – Nem volt vele tisztában, mennyire odavagyok érte. Csak meg akartam mutatni neki. Hogyan akarta megmutatni neki? Az ajándékaival, vagy azzal, hogy kimutatta azt, mennyire törődik az asszonnyal, miután félig halálra ijesztette? Ugyanazzal a lopakodó, kukkoló törődéssel, amit Annie iránt is mutatott, amikor az elmondta neki, hogy valaki rálőtt. Egyedül volt? Bizonyára meg volt rémülve… hogy egy idegen erőszakosan betör az életébe – ez zaklatás. Ez erőszak. Olyan sebezhetőnek, tehetetlennek érezhette magát… olyan egyedül… ugye? Vigasztaló szavak, amelyek egyáltalán nem vigasztalnak. Őmiatta érezte magát sebezhetőnek, ő erőszakoskodott vele, és ugyanezt tette korábban Pammel is. Annie tudta, hogy így volt. Azt hittem, hogy maga más. Mint ahogy Pamről is azt hitte? Maga is csak olyan, mint ő volt… Meg fogja bánni… a végén sajnálni fogja.

Úgy, ahogy Pam is megbánta? Sajnálatos, hogy senki más nem látta meg benne a szörnyeteget. Sajnálatos, hogy senki nem hallgatta meg Pam segélykérését. Sajnálatos, hogy senki nem hallotta meg sikoltásait ott kinn, Pony Bayou-n. Annie előhalászta a nyakláncot a zsebéből és feltartotta, figyelte, ahogy a kis lakat ide-oda leng. Renard megpróbált odaajándékozni Pamnek egy láncot a születésnapjára, két héttel az előtt, hogy megölték volna. – Broussard rendőr? A lágy hangra Annie felriadt révedezéséből. Öklébe szorította a lakatot, és megfordult. Doll Renard állt mellette egy szürke June Cleaver ingblúzban, amelyet olyan nőre terveztek, akinek vannak mellei és csípője. A kezével idegesen babrálgatott egy pillangó alakú álarcot, amit szivárványszínekben játszó flitterek borítottak. Az álarc elegáns szépsége merő ellentétben állt azzal, aki a kezében tartotta ő egyszerű, dísz nélküli volt, a száját keserűen összeszorította. – Mrs. Renard. Miben segíthetek? Doll nem nézett a szemébe, ideges volt. – Nem tudom, hogy tud-e segíteni. Esküszöm, nem tudom, mit keresek itt. Ez egy rémálom. Egy szörnyű rémálom. – Micsoda? Könnyek szöktek a nő szemébe. Az egyik kezével elengedte az álarcot, hogy a szívére tehesse a kezét. – Nem tudom. Nem tudom, mit tegyek. Végig azt gondoltam, hogy igazságtalanul bánnak velünk. Egész idő alatt. Tudja, nekem csak a fiaim vannak. Az apjuk elárult bennünket, és most csak ők ketten vannak nekem az egész világon. Annie várt. Korábbi találkozásaik alkalmával úgy találta, hogy az asszony érzelgős és okvetetlenkedő, de a hangjában rejlő feszültségtől most hitelesnek tűnt. Apró, hegyes orra vége vörös volt, a szeme körül is vörös karikák éktelenkedtek a sírástól. – Tudtam, hogy az anyaság öröm és megpróbáltatás is egyben – mondta, és egy zsebkendőt szorított az orrához. De minden örömét elrabolták tőlem. És most attól tartok, hogy az egész egy rémálommá válik. – Könnyek ömlöttek el sápadt, vékony arcán. – Úgy félek. – Mitől fél, Mrs. Renard? – Marcustól – vallotta be az asszony. – Attól félek, a fiam valami szörnyű dolgot cselekedett.

45 N

– em mehetnénk valahová máshová beszélgetni? – kérdezte Doll, idegesen pillantva körbe az álarcos mulatozókra, akik fel-le mászkáltak az utcán. Felemelte a saját maszkját, hogy legalább részben eltakarja az arcát. – Marcus itt van valahol. Nem akarom, hogy meglássa, hogy magával beszélek. Tegnap este borzalmas veszekedés tört ki közöttünk. Szörnyű volt. Ma nem is keltem ki az ágyból, annyira megviselt. Nem tudom, mit tegyek. Maga olyan kedves és igazságos volt hozzánk, azt gondoltam… Megállt, könnyeivel küszködve. Annie a vállára tette a kezét, és vívódott benne a női együttérzés és a zsaru izgatottsága. – Sajnos szolgálatban vagyok… kezdte. – Nem kérném… nem akartam… Ó, Istenem… Doll a szájához emelte az egyik kezét, és egy pillanatra lehunyt a szemét, megpróbálván összeszedni magát. Ő az én fiam suttogta meggyötörten. Nem tudom elviselni a gondolatot, hogy esetleg… – Újra elhallgatott, és megrázta a fejét. – Nem kellett volna idejönnöm. Sajnálom. Megfordult, hogy menjen, a vállai beestek. – Várjon – mondta Annie. Ha Marcus Renard anyja tud valamit, bármit, ami esetleg elvezetheti őt a gyilkoshoz, akkor nem szalaszthatja el az alkalmat. Teljesen nyilvánvaló, hogy Doll józan esze kerekedett felül, az hozta ide, mint ahogy az is teljesen nyilvánvaló, hogy egy szempillantás alatt meggondolhatja magát, és hátat fordíthat, hogy megmentse a fiát. – Hol állt meg a kocsival? – Az utca végében. A Po Richard's mellett. – Öt percen belül ott találkozunk. Mit szól hozzá? Az asszony kissé megcsóválta a fejét. Úgy tűnt, az egész teste remeg. – Nem is tudom. Azt hiszem, hibát követek el. Nem kellett volna… – Mrs. Renard – kezdte Annie, és megérintette Doll karját. – Kérem, ne hátráljon most meg. Ha Marcus valami rosszat tett, akkor meg kell őt állítani. Nem mehet így tovább. Nem engedheti. Annie visszatartotta a lélegzetét, amikor Doll újra lehunyta a szemét, és kereste magában a választ, ami aztán széttépheti anyai szívét. – Nem – suttogta magának. – Ez így nem mehet tovább. Nem hagyhatom. – A kocsinál találkozunk – mondta Annie. – Megihatnánk egy csésze kávét. Milyen kocsija van? Doll belefújta az orrát a zsebkendőjébe. – Szürke – felelte lemondóan. – Egy Cadillac.

Annie nem találta Hookert a rengeteg ember között, ami nem is volt baj. Nem akarta, hogy a férfi meglássa őt, amint pont az ellenkező irányba megy, mint amerre a rendőrség van. Egy ajtó védelmében, az egyik mellékutcában felhívta őt a rádión, hogy nincs jól

– Mi a fene baja van, Broussard? Ivott? – Nem, uram. Valószínűleg az a gyomorrontás, ami másokat is elkapott. – Megállt, és nyögött egy aprót a hatás kedvéért. – Szörnyű, Főnök. Vétel. Hooker megeresztette a szokásos tirádáit, de azért elengedte. A nyilvános helyen okádó rendőr nem tüntette fel valami jó színben a testületet. – Ha megtudom, hogy ivott, azonnal felfüggesztem! Vétel! Elhessegetve a fenyegetést Annie odament a kocsijához, és elzárta a rádiót, attól tartva, hogy a belőle áradó karattyolás esetleg elijesztheti vagy megzavarhatja Dollt. Felkapta a diktafonját, beledugta a nadrágja zsebébe, és sietve elindult az utca sötétebb oldalán a Po Richard's felé. Doll Renardnak szürke Cadillacje volt. Ha az anyósülés felőli oldal be lesz horpadva, akkor Marcus volt az, aki megfélemlítette ott az úton akkor éjjel. Ez megerősítené Annie Jekyll és Hyde elméletét. Hihetetlen volt, ahogy az adrenalinszintje az egekbe szökött, aztán leesett. Könnyűnek érezte a fejét. Renardot a saját anyja fogja feladni. Méghozzá neki. Azért, mert ő kitartóan dolgozott az ügyön. Nem számít, hogy elveszíti Marcus bizalmát. Ahogy a bezárt üzletek és parkoló autók között sietett lefelé a járdán, összerezzent minden egyes árnyék felbukkanásakor, és behúzódott a sötétebb beszögellésekbe. Marcus is itt ólálkodik valahol, megsebezve és dühösen amiatt, amit látott, és amit árulásnak fogott fel. Csak Isten a tudója, hogy mire vetemedhet, ha meglátja őt az anyjával. Az ő kettejük kapcsolata teljesen rejtélyes és zavaros. Egy anya, aki egy olyan fiúra támaszkodik, akit állandóan csak kritizál és ócsárol; egy felnőtt férfi, aki kötelességből áll egy nő mellett, akit a velejéig gyűlöl. Csak egy hajszál választhatja el az ő esetükben a szeretetet és a gyűlöletet. Vajon mit indíthat el Marcusban, ha megtudja, hogy az anyja éppen arra készül, hogy elárulja őt? Szinte elképzelhetetlen, milyen dühöt és fájdalmat érezne. Annie látta, hogy mit művelt dühében Pam Bichonnal. A kocsi a járda mellett parkolt, a Po Richard's-tól keletre. Doll Renard mellette állt, az egyik kezével átkarolta a derekát, mintha csak fájna a gyomra, a másikkal masszírozta a szegycsontját. Még az étterem feletti lámpa gyengécske fényében is jól látszottak a Cadillac oldalán a horzsolásnyomok. – Balesete volt, Mrs. Renard? Doll üres tekintettel bámult rá, majd a kocsira. – Ó, az! – jegyezte meg, és megmozdult. – Marcus lehetett. Én csak nagyon ritkán vezetek. El sem tudom képzelni, hogy minek vett nekem ilyen nagy kocsit. Ilyen feltűnőt. Igazából szerintem közönséges. És nagyon nehéz vele parkolni. Az idegeimre megy, ha vezetnem kell. Tudja, az idegeim miatt volt egy kis szélütésem. El sem tudja képzelmi, milyen nehéz volt. Állandóan csak azon jártak a gondolataim, és azt akartam hinni, hogy… Aztán tegnap este… Nem bírom már tovább. – Miért nem ülünk le, és beszéljük meg a dolgot – ajánlotta Annie. – Igen. Igen – ismételgette Doll, szinte magának, mintha csak meg akarná erősíteni, hogy jó döntést hozott. – Én már voltam olyan bátor, és hoztam magunknak kávét. Ott van az asztalon. Az olcsó kis piknik-asztalok, amik az étterem előtt álltak, mind üresek voltak, és a világítás is kívánni valót hagyott maga után. A kirakatban egy kézzel irt papírlap tudatta: A KARNEVÁL IDEJÉRE ZÁRVA VAGYUNK. CSAK RENDELÉSEKET FOGADUNK EL, ELVITELRE. Doll letelepedett, és úgy rendezgette a szoknyáját, mint valami elsőbálozó leányzó. Annie is leült, megkavarta a kávéját, és megkóstolta. Erős volt és keserű, mint mindig; forró, de iható. Kortyolt belőle egy jó nagyot, és remélte, hogy a koffein majd kiűzi belőle a sok-sok késői fekvés okozta fáradtságot. Most keménynek kell látszania, bár az nem lenne jó, ha túl türelmetlennek tűnne. Az inge zsebében hagyta a jegyzettömbjét. Az asztal alatt lenyomta a diktafon felvételgombját. – Nem vagyok büszke rá – kezdte Doll. Egyik kezét az – asztalon nyugtatta, a zsebkendőjét gyűrögette benne, hogy kéznél legyen. – Ő a fiam. A családomnak tartozom hűséggel. – Az nem szolgálná a családja érdekét, ha hagyná, hogy mindez tovább folytatódjék, Mrs. Renard. Azt teszi, ami a legjobb. – Pontosan ezt mondogatom én is magamnak. Azt kell tennem, ami a legjobb. – Megállt, hogy belekortyoljon a kávéjába, és kissé összeszedje magát.

Annie is kortyolt egyet, és vart közben oda sem figyelve dörzsölgette az ujján a sebet. Háttal ült az étteremnek, a környéket viszont áttekinthette. Anélkül, hogy elfordította volna a fejét, végigpásztázta az utcát, a járdát, a Po Richard's melletti üres telket, és megpróbált minden árnyat azonosítani. Marcusnak semmi jele, de hát nagyon ügyesen tudott rejtőzködni, hogy ne lássák meg. Elképzelte, amint a férfi őket figyeli most, és dühe egyre erősebben fortyog benne. – Nagyon nehéz volt ez nekem – mondta Doll –, felnevelni a két fiút teljesen egyedül. Főleg, hogy Victorral olyan nehéz. Egyszer az állam megpróbálta őt elvenni tőlem, és egy otthonban elhelyezni. De nem hagytam. A halálomig velem marad. Ő az én gyermekem, a teher, amit viselnem kell. Én hoztam őt ilyennek a világra. Magamat okoltam azért, hogy ilyen az állapota, bár az orvosok azt állítják, hogy ezért nem hibáztatható senki. Honnan tudhatnám igazán, hogy mi öröklődik egyik generációtól a másikra? Annie nem tett megjegyzést, de tünékeny anyjára gondolt, és az apjára, akit soha nem ismert – Mi történt Mr. Renarddal? Doll arca megkeményedett. – Elárult bennünket. Sok évvel ezelőtt. És most én itt ülök, és arra készülök, hogy eláruljam a fiam. – Nem lenne szabad így gondolnia erre, Mrs. Renard. Miért nem mondja el nekem a sejtelmeit, hogy mit tett Marcus? – Azt sem tudom, hol kezdjem – mondta az asszony, és gyűrött zsebkendőjét bámulta. – Azt mondta, hogy összevesztek Marcusszal. Min? – Magán, attól tartok. – Rajtam? – Biztos vagyok benne, hogy észrevette, Marcus egészen magába bolondult. Ő már csak ilyen. Valamit a fejébe vesz, és akkor nincs mese. Láttam, hogyan ismétlődik meg minden magával. Marcus meg van róla győződve, hogy van valami… személyes kettejük között. – Már mondtam neki, hogy ez nem lehetséges. – Nem számít. Soha nem is számított. – Már megtörtént ez korábban is? – Igen. A Bichon-nő esetében. És előtte… amikor még Baton Rouge-ban éltünk… – Elaine Ingrammel? – Igen. Szerelem volt az első látásra, azt mondta. Egy hét sem telt bele, és teljesen a hatása alá került. Mindenhová követte. Éjjel-nappal hívogatta. Elárasztotta ajándékokkal. Nagyon zavarba ejtő volt. – Azt hittem, a nő viszonozta Marcus érzelmeit. – Egy darabig igen, de aztán már túl sok volt neki. Ugyanezt csinálta Pam Bichonnal. Hirtelen úgy döntött, hogy kell neki a nő, bár az nem akart hozzá tartozni. És most látom, amint minden megismétlődik magával. És szembeszálltam vele. – Mit mondott? – Nagyon dühös lett, és berohant a dolgozószobájába. Ott senki nem zavarhatja, de én mégis követtem őt – vallotta be Doll. – Mindig is azt akartam hinni, hogy ez csak egy túlzott rajongás, amit az iránt a nő iránt érez, de, bevallom, rossz előérzetem volt. Nagyon érzékeny vagyok az ilyesmire. Előtörtek azok az érzések, csak én nem hittem bennük. Figyeltem Marcust az ajtóból, úgy, hogy ő nem vett észre. Odament egy szekrényhez, és kivett néhány dolgot, én pedig tudtam. Egész egyszerűen tudtam. – Milyen dolgokat? Doll az ölében lévő levéltárca felé bólintott. Benyúlt a táskájába, és megragadott valamit, de habozott, nagyon lassan húzta elő. Ahogy Annie felé mutatta a kis képkeretet, Annie-t furcsa érzés kerítette hatalmába. Felkúszott a kezein, egészen a fejébe. Megragadta a szék egyik karfáját, ahogy a furcsa érzés szédülésbe csapott át.

A fénykép, ami eltűnt Pam Bichon irodájából. Azon tárgyak egyike, amelyek után a nyomozók annyit kutattak, hogy össze tudják kapcsolni Renardot és a zaklatási ügyet. De soha egyik sem került elő. Most Annie a kezébe vehette, és megnézhette az étterem ablakain kiszűrődő mesterséges fényben. A képkeret egy gyönyörűen kimunkált, antik ezüst filigrán volt, az üvegje összetörve. A kép maga nem volt hétszer öt centinél nagyobb, de így is gazdag érzelmekről árulkodott anya és lánya között. Josie nem lehetett több mint öt éves, az anyja ölében ült, és angyali mosollyal nézett fel rá. Pam karjai átölelték a babát, miközben tökéletes imádattal nézett le rá. Marcus Renard ellopta ezt a fotót, és elpusztította azt a kapcsolatot, amit ábrázolt. Elvette egy gyermektől az anyját. Kioltotta egy asszony életét, aki szeretett, és akit oly sok ember kedvelt. Annie-t a szédülés újabb hulláma borította el. Valószínűleg a kép látványától van, gondolta Annie. Vagy a koffeintől. Kissé rosszul érezte magát… attól a felismeréstől, hogy az a férfi, aki belebolondult, tényleg ugyanaz az ember, aki azt a kimondhatatlanul szörnyűséges tettet elkövette a fényképen lévő nő ellen. Fourcade-nek egész végig igaza volt: a nyomok, a logika, mind Renardhoz vezettek. – Marcus lopta ezt, ugye? – kérdezte Doll. – Igen. – Több minden volt ott, de nem mertem elvenni őket. Azt hiszem, hogy tőlem is lopott el dolgokat – vallotta be. – Egy kámea-tűt, ami még az anyám családjáé volt. Egy kis lakatot, ami már régóta megvolt; mióta Victor megszületett. Isten tudja, mit tett velük. Isten és én – gondolta Annie, és képzeletben megvonta a vállát. És Pam Bichon. És talán Elaine Ingram még őelőtte. Hidegség futott végig a lányon. Nagy nehezen vett egy mély lélegzetet a párás esti levegőből, és lenézett a fotóra, ami elmosódottá vált szemei előtt, amikor újra erőt vett rajta a szédülés. – Nem akarom elhinni, hogy újra megtenné – mondta Doll. – De az az érzelmi fellángolás, meg minden… – Úgy gondolja, hogy megölte azokat a nőket, Mrs. Renard? – kérdezte Annie, a szavak szinte hozzáragadtak a nyelvéhez. Újra beleivott a kávéjába, hogy kiöblítse a szájából a kérdések ízét. Milyen szörnyű lehet, ha egy anya azt gondolja a fiáról, hogy gyilkos! Doll az arcára szorította a kezét, és elkezdett sírni, az egész teste rázkódott. – Ő az én fiam! Nekem csak ő van! Nem akarom elveszíteni! És most mégis előtálalta a bizonyítékot. – Nagyon sajnálom – mormolta Annie. – De el kell ezzel mennünk a seriffhez. Hátralökte a székét, és felállt, bizonytalanul ide-oda dülöngélve, szédült, mintha csak ezernyi méh zümmögne a feje körül. Mintha mindjárt ellebegne a földtől, és nem tudná majd irányítani a testét. Ahogy ellépett az asztaltól, úgy érezte, a talaj felpúposodik a lába alatt. Megtántorodott. – Ó, Istenem! – jött Doll Renard hangja nagyon távolról. – Jól van, Broussard rendőr? – Hm, egy kissé szédülök – motyogta Annie. – Nem akar újra leülni? – Nem, mindjárt jobban leszek. Csak túl sok kávét ittam, ennyi az egész. El kell mennünk a seriffhez. Megpróbált egy lépést tenni előre, és térdre esett. A képkeret kiesett a kezéből. – Ó, Istenem – zihált Doll. – Hadd segítsek! – Nagyon kellemetlen – mondta Annie, és az öregebb nőre támaszkodva magpróbált feltápászkodni. – Sajnálom! Doll elkezdett szaglászni, és elhúzta az orrát. – Maga ivott? – Nem, b… baleset t..történt. – Hirtelen vészcsengő szólalt meg a fejében a saját hangja hallatán, hallotta, milyen elmosódottak és távoliak a szavai. Súlyosnak érezte a testét, mintha csak egy kád zselében mozogna. – Csak nem érzem jól magam. Menjünk a rendőrségre. Jobban leszek.

Lassan a Cadillac felé haladtak, Doll Renard Annie jobbján, támogatva őt. Az öregasszony sokkal erősebb, mint ahogyan kinéz, gondolta Annie. De lehet, hogy csak azért érzi így, mert belőle kiszállt az összes erő. A keze és a lába bizsergett. Az ujja vége, ahol megszúrta a tövis, úgy lüktetett, mint egy dobogó szív. A rózsatövis. A rózsa, amit Marcus adott neki. Mérgezett. Istenem, erre soha nem gondolt! De az biztos, hogy regénybe illő – hogy a szerelmi zálog a halál eszköze legyen, amikor a szerelmet visszautasítják. Marcus biztosan így gondolkodna, a kicsavart észjárású gazember! – Azzssszonyom… próbálta mondani, amikor belehuppant az anyósülésbe. – Assszt hiszem, hogy a kórházzzsba kellene mennünk… mindjárt meghalok.

Marcus meg akarta ölni a lányt. Annie nyaka köré akarta fonni az ujjait, és figyelni az arcát, miközben megfojtja. Annie bolonddá tette őt. De az utolsó szó az övé. Az erőszakos fantáziakép élénk színekben jelent meg Marcus elméjében, miközben utat tört magának a tömegben. A távoli mulatozás hangja disszonáns kakofóniába olvadt. A fények és a színek túlságosan élesek voltak, főleg ha az éjszaka sötétjét és az ő sötét lelkiállapotát nézzük. Arcok tűntek fel előtte, nevető szájak és undorító álarcok. Egy Ronald Reagant utánzó alakba botlott, és véletlenül kiloccsantotta a sörét a járdára. – Részeg disznó! – kiáltotta Reagan. – Figyelj, mit művelsz! Bosszúból a másik keményen arrébb lökte, és Marcus nekiesett egy másik embernek, aki Zorro-álarcot és nemezkalapot viselt. Stokes. Stokes hátra tántorodott, a lábai összeakadtak. Marcust is magával rántotta, aki aztán rá esett a lábak tengerében. Azt kívánta, bárcsak lenne nála kés. Elképzelte, hogy ledöfi Stokest, miközben zuhannak, aztán feláll és elsétál, mielőtt bárki rájönne, mi is történt. De nem volt kése. – Hülye anyaszomorító! – kiáltotta Stokes, miközben feltápászkodott. Mielőtt Marcus felállhatott volna, Stokes a bordái közé öklözött. Marcus nagy nehezen lábra állt, és tovább ment, félig görnyedten, közben nevetés harsant a háta mögött. Átpréselte magát a tömegen, aztán befordult a sarkon, és sietve végigment a mellékutcán, a Bowen&Briggs felé. A sűrű, párás levegő égette a tüdejét. Érezte, hogy a mellkasát vasak fogják körül, és megrepedt bordáira óriási nyomás nehezedik. Éles, nyilalló fájdalom hasított belé minden egyes lélegzetvételkor. Tüzelt az arca. Letépte magáról a festett álarcot, és a csatornába hajította. Ez semmi volt ahhoz az álcához képest, amit Annie viselt. Az, hogy az ügyvéddel árulta őt el, még a legkevesebb volt a bűnei közül. A ringyó. Eddig elnéző volt vele, mentségeket keresett számára, és biztos volt benne, hogy végül a lány majd rá fog jönni, hogy ők összeillenek. Megérdemli, hogy megbűnhődjön azért, amit vele tett. Képzeletben már meg is büntette a lányt, ahogy az érzelmek egyre jobban elborították. Szerelem, düh, gyűlölet. Meg fogja bánni. Végül sajnálni fogja. Úgy érezte magát, mint akit kibeleztek. Miért történik meg vele újra és újra mindez? Miért nem tudják viszonozni a szerelmét a nők? Miért keríti hatalmába ilyen erősen ez az érzés, és miért nem tud megszabadulni tőle? Szerelem, szenvedély, szükség, szükség, szükség. Egyébként teljesen normális férfi volt. Intelligens volt. Tehetséges volt. Jó munkája volt. Miért van az, hogy újra meg újra hatalmába keríti az az érzés, hogy szüksége van valamire? Ahogy beszállt a Volvóba, könnyek peregtek a szeméből a fájdalomtól és a szégyentől. Merev volt a teste, és remegett a dühtől, a feszültség csak még inkább felnagyította a sebeit, a testi fájdalom pedig csak még inkább megalázta. Milyen ember is volt ő? Akibe a többiek belerúgnak, és akit szidnak, akire a nők csúfondárosan néznek, és aki ellen korlátozó végzés iránt folyamodnak. Úgy érezte, nem bírja mar tovább elviselni. Már túl sok volt neki ennyi érzelem, túl fájdalmas volt minden. És valahol, hátul a fejében, hallotta az anyja piszkálódó hangját, aki azt mondogatta neki, hogy milyen szánalmas Tényleg szánalmas volt. Az igazság óriási súllyal nehezedett rá.

Zokogott, miközben elhajtott az előtt a ház előtt, ahol Pam meghalt. A nő halála egész életében úgy fog a feje fölött lebegni, mint valami árnyék. Milyen élet lesz az ilyen? Őt gyilkossággal gyanúsítják, ő egy szánalmas lény, aki az anyjával lakik, és újra meg újra, gorombán visszautasítják azok a nők, akiket szeret. Hányszor kívánta már, bárcsak ne lenne itt, és elképzelt magának egy jobb életet – Elaine-nel, Pammel, Annie-vel? De soha nem ment el, és ez a jobb élet soha nem jött el. Soha nem fog az Öböl mellett élni egy kis házban, nem fogja az estéit Annie vagy egy másik nő társaságában tölteni. Csak egyre szánalmasabbá válik majd, egyre jobban elszigetelődik, egyre jobban undorodni fognak tőle. Meddig mehet ez így? Befordult a felhajtóra, és leállította a motort. Valami unszolásféle vegyült az eddigi érzelmeibe, és aztán ezek úgy gabalyodtak egymásba, mint megannyi kígyó. Becsapta a kocsiajtót, és bement a házba. Victor a bejárat előtti lépcsőn ült, és az anyjuk egyik tollból készült álarcát viselte, közben hintáztatta magát. Talpra ugrott, és leviharzott a lépcsőn, és pár centire elrohant Marcus mellett, miközben ezt kiabálta: – Vörös! Vörös! Vörös! Vörös! – Hagyd abba! – kiáltott fel Marcus, hátrataszítva a másikat. – Felébreszted Anyát! – Most nem. Lépj ki, Anya! Vörös! Nagyon vörös! – Miről beszélsz? – kérdezte Marcus, és berohant az étkezőbe. Nem akarta, de a pillantása a falra esett. Hát persze, hogy elütött a festék. – Már elmúlt éjfél. Anya ágyban van. Victor vadul rázta a fejét. – Akkor és most! Lépj ki, Anya! Vörös! – Nem értem, hogy mit mondasz – felelte Marcus türelmetlenül. –Hová mehetett volna? Tudod, hogy Anya nem vezet sötétben. Nevetséges vagy. Victort elfogta a csalódottság érzése, amikor elérkeztek Marcus szobái elé. Megállt a fal mellett, és beleverte a fejét a falba, artikulátlan hangokat hallatva. Marcus megragadta a vállainál fogva. – Hagyd abba! Menj a szobádba, és nyugodj meg! Nézegesd meg valamelyik könyvedet! – Akkor és most! Akkor és most! Akkor és most! – kántálta. Marcus felsóhajtott, és mély szomorúságot érzett a testvére miatt. Szegény Victor, be van zárva a saját elméje börtönébe. De aztán arra gondolt, hogy Victor a szerencsésebb. – Gyere – mondta csendesen. Kézen fogta Victort, és felvezette a lépcsőn, a szobájába, egész végig próbálta csitítani. – Vörös! Vörös! – mondogatta Victor halkan, mint valami gégegyulladásos madárka. – Semmi nem vörös, Victor – mondta Marcus, és felkapcsolta a lámpát. Victor leült az ágy szélére, és ringatni kezdte magát. Az álarca szélén lévő pávatollak antennaként meredtek felfelé. Nagyon nevetségesen nézett ki. – Azt szeretném, ha elszámolnál ötezerig tizenhatosával – mondta Marcus. – És ha kész vagy, akkor szólj. Meg tudod csinálni? Victor üveges tekintettel elbámult mellette. Jó esély volt rá, hogy mire elér az ötezerig, addigra elfeledkezik arról, hogy miért került ilyen feszült állapotba. Marcus kiment a szobából, és várt, a folyosó végéből nyíló szoba ajtaját nézve. Ez volt az anyja szobája. Hát persze, hogy ott van benn, a pók a fészkében. Mindig jelen volt – testileg, lelkileg, átvitt értelemben. Csak egy menekülési lehetősége volt mindannyiuknak. Eltökélten lement a hálószobájába, bezárta maga mögött az ajtót, és odalépett a fiókhoz, ahol a Percodant tartotta. Az orvos hetvenöt tablettáról írt receptet, lehet, hogy azt remélte, hogy egyszerre beveszi majd mindet. Már elég sokat bevett azóta, mióta megverték, de azért maradt még elég. Több, mint elég. Csak találná meg az üveget. De az eltűnt a fiókból.

Victor? Nem. Ha Victor túladagolta volna a Percodant, akkor annak nem ez az izgatottság lett volna az eredménye. Akkor letargiába esett volna, vagy meghalt volna – akárhogy is, de jobb lett volna. Marcus elfordult az ágytól, és tovább ment a dolgozószobájába. Már eltakarította a múlt esti dühkitörésének nyomait. Minden a helyén állt újra, tisztán és rendesen. Az Annie-ről készült ceruzarajz a rajzasztalon állt. Mennyire ide illő, hogy el van tépve, gondolta, miközben végigfuttatta az ujját a szakadás érdes szélén. Elképzelte, hogy a képen elkenődött vér Annie-é. Odafordult a munkaasztalához, ahol a szerszámok olyan precízen sorakoztak, mint egy műtőben. Megszemlélte a zsebkés éles pengéjét. Felvette, és végigfuttatta a hüvelykujját a pengén, és figyelte, ahogy karmazsinvörös vér bukkan elő a vágás nyomán. Újra elöntötték a szemét a könnyek, nem a testi fájdalomtól, hanem attól az óriási érzelmi nyomástól, ami attól nehezedett rá, amit tenni készült. Félretette a kést, mert nem találta alkalmasnak. Egy szeletelő kés jobb lenne, jelképesen és a gyakorlatban egyaránt. De most a tablettákat kell megkeresnie. A burkolat rejtett paneljéhez lépve kinyitotta a szekrényt, és szembekerült múltjával és eltévelyedésének bizonyítékaival. Mások erről azt tartották, hogy szerelmet érez az olyan nők iránt, akiknek ő nem kell – és ez perverzió, megszállottság. De ő nem tudta, mi az a megszállottság. Az apró tárgyak, amiket Elainetől, Pamtől és Annie-től szerzett, ott sorakoztak a polcon. Szép emlékek arról, ami csak lehetett volna. Édeskesernyés nosztalgia fogta el, amikor kiválasztotta azt a gyönyörű papírnehezéket, ami még Pamé volt. Kézbe vette, és az arcához emelte. Annak hűvösére hullottak könnyei. – Tedd le, te nyálkás, undorító varangy! – A hang mély volt, és gyűlölettel teli. – Az a lányomé volt! A papírnehezék kiesett Marcus kezéből, le, egyenesen a padlóra miközben ő Hunter Davidson arcába nézett. – Remélem, készen állsz a pokolba vezető útra mondta az öregember, és a .45-ös ravaszára tette az ujját. – Mert azért jöttem, hogy elindítsalak rajta.

46 Igaza volt már az elejétől fogva. A nyomok, a logika, mind-mind Renardhoz vezettek. És ha csak rá összpontosított volna, ha nem hagyta volna, hogy a múltja beleférkőzzön a jelenbe, akkor Marcotte csak egy távoli, rossz emlék maradt volna. Nick meggyújtott egy cigarettát, és mélyen beleszívott, megpróbálván kiégetni a szájából az igazság keserű izét. A hiba már megtörtént. A káros következményekkel szembe kell néznie, ha és amikor felbukkannak. Most pedig az előtte lévő dologra kell koncentrálnia: Renardra. Nagyon úgy néz ki, hogy Annie túl szorosan magához láncolta őt. A lánynak szüksége van rá, hogy fedezze valaki, és Nick úgy érezte, pontosan ez az, amit neki most tennie kell, ahelyett, hogy árnyékokra vadászik a sötétben. Összpontosítás. Önuralom. Hagyta, hogy eltérítsék, mikor pedig a sarkára kellett volna állnia. A nyomok, a logika, mind-mind Renardhoz vezettek. Egy mellékutcában állította le a kocsiját, és elvegyült a karneváli tömegben, közben Broussard után kutatott a szemével. Ha a lány túlfeszítette a húrt Renarddal kapcsolatban, akkor lehet, hogy most bajban van, ő pedig nem fog reggelig várni, míg letelik Annie szolgálata, hogy megtudja, így van-e. Akármi is történt, mialatt a lány szolgálatban volt. Renard itt mászkál a környéken, és figyeli Annie-t. A tömeg lármás és részeg volt, a zene pedig üvöltött. Az utcákat jelmezes emberek töltötték meg, színes kavalkád és nyüzsgés mindenütt. De Nick csak a seriff szolgálatában dolgozók szürkéskék egyenruháját kereste. Módszeresen végigjárta a La Rue France egyik oldalát, aztán visszajött a másikon, és nem is nagyon állt meg, hogy végighallgassa kollégái szűnni nem akaró jószerencsekívánságait a közelgő meghallgatáshoz. Annie-nek sehol nem lelte nyomát. Lehet, hogy a börtönnél van, éppen valami részeget visz be. Lehet, hogy elkerülte a figyelmét a tömegben, hiszen olyan apró termetű. Vagy lehet, hogy bajban van. Az elmúlt tíz napban többet volt bajban, mint nem. És ma este azért hívta fel őt, hogy elmondja, lehet, hogy túl messzire ment Renarddal kapcsolatban. Meglátta Hookert, aki egy sült garnélarákot áruló kereskedő standja mellett őgyelgett. A kövér őrmester mogorva képet vágott, de a lába járt a zene ritmusára. Hooker tudja, hogy hol van Annie, de Nick kételkedett benne, hogy ezt az információt vele is megosztaná. Hooker azt túl veszélyesnek érezné. – Nicky! Testvér, haver! Merre jártál? Stokes közeledett felé, nemezkalapja kackiásan álarcos szemébe húzva. Mindkét karja egy-egy nőt ölelt, akik olyan rövid szoknyát viseltek, hogy kilátszott a fenekük – egy bögyös szőke az egyik, egy farmeringes barna a másik oldalán. Úgy tűnt, ezek hárman egymást támogatják. – Ez itt a haverom, Nick – mondta Stokes a nőknek. – Körülbelül annyira nem tudja, mit kell csinálni egy buliban, mint amennyire nem tudna mit kezdeni egy kétfejű kecskével. Nem akarnád, hogy valamelyik csinos hölgy felvidítson egy kicsit, és megmutassa, hogy is kell bulizni, Nicky? Elmehetnénk négyesben valahova, és megszervezhetnénk egy kis különbulit. Érted, mire gondolok? Nick mogorván nézett rá. – Nem láttad Broussard-t? – Broussard-t? Mi a fenét akarsz tőle?

– Láttad? – Nem, hála Istennek! Az a tyúk a világ szégyene, haver! Neked kellene a legjobban tudnod. – Ő… ááá! – kiáltott fel, mikor elködösült agyában elkezdett rémleni valami. Egy kicsit visszaadjuk a dolgokat? Kicsit meg akarod ijeszteni, vagy ilyesféle? – Vagy ilyesféle. – Remek. Nekem tetszik az ötlet. Ja. Az a szuka megérdemli. – Menj oda, és kérdezd meg Hookert, hogy hol van. Találj ki valami jó ürügyet! Vigyor terült szét Stokes arcán. – Szórakoztasd addig a barátnőimet, Nicky! Lányok, legyetek jók Nickyhez. Ő egy szerzetes. A szőke felnézett Nickre, amint Stokes elsétált – Nem vagy igazából szerzetes, ugye? Nick feltette a napszemüveget, hogy ne is lássa a nőcskét, és nem szólt semmit, figyelte, ahogy Stokes közelebb lép az őrmesterhez. Azok ketten váltottak néhány szót, aztán Stokes vett egy adag garnélarákot, és azt majszolgatva visszatért. – Nincs szerencséd, haver. Összeszedte a kis seggét meg a virgácsait, és már hazament. – Micsoda? – Hooker azt mondja, hogy beteget jelentett nemrégen. Szerinte ivott a nő. – Miből gondolja? Stokes megvonta a vállát. – Fogalmam sincs, haver. Csak pusmognak. Tudod. Mindesetre nincs itt. Nick gyomrát összeszorította az aggodalom. – Mivel jelentkezik be? – Kit érdekel? Nincs itt! – Eljöttem a rendőrség előtt. Nincs ott a dzsipje. Mondd meg a francos hívójelét! – követelte Nick. Stokes felfigyelt. Abbahagyta a rágicsálást, és lenyelte, ami a szájában volt. – Mit forgatsz a fejedben, ember? Nicknek elfogyott a türelme. Megragadta Stokes mindkét vállát, és jól megrázta, amitől a sült garnélarákok kiszóródtak a földre. – Mi a francos hívójele? – Ügyes Charlie Egy. Nick sarkon fordult, és belevetette magát a tömegbe, Stokes hangja még utána szállt a levegőben. – Hé! Ne tegyél semmi olyat, amit én nem tennék meg! Nick átverekedte magát a mulatozókon, leeresztett vállal és előrefeszített karral félrelökdösve az útjából az embereket. Álarcok villantak fel a szeme sarkában, amitől minden olyan szürreálisnak tűnt számára. Amikor végre elérte a kocsiját, már zihált. A bordáin sajogtak az izmok a DiMonti-féle ütések nyomán, néha karomként vájt bele a fájdalom. Leemelte a mikrofont a tartójáról, hívta a központot, Stokesként azonosította magát, és kérte, hogy kapcsolják neki Ügyes Charlie Egyet. Múltak a másodpercek, mindegyik egyre hosszabbnak tűnt az előzőnél. – Nyomozó – szólt vissza a központ –, Ügyes Charlie Egy nem válaszol. A bejegyzések szerint az az egység már nincs szolgálatban. Nick visszatette a mikrofont, és elindította a kocsit. Ha Annie nem volt már szolgálatban, és a dzsip még mindig nem állt a rendőrség előtt, akkor hol a pokolban lehet a lány? És hol a pokolban van Renard?

Annie az oldalsó ablaknak hajtotta a fejét, és megpróbálta leküzdeni a szédülést, miközben Doll sebességbe tette a kocsit, és elindult. Miközben kifelé mentek a Po Richard's melletti parkolóból, Annie-nek úgy tűnt, mintha Marcus mosolygó, fehér álarcát látná vigyorogni a sötétből. Egy háztömbnyivel a mulatozóktól északra vágtak át a negyeden. A távolban fények és színek villóztak. Annie kissé felnyögött, mikor a kocsi jobbra fordult, mert az irányváltástól még jobban szédülni kezdett. Arra gondolt, vajon mi lehetett a méreg, és hogy van-e ellenszere, meg hogy azok az ügyetlen tökfilkók ott a Kegyelmes Miasszonyunk laborjában képesek lesznek-e rájönni, hogy mi az, mielőtt ő kínokkal teli, gyötrelmes halált halna. Azt mondogatta magának, hogy csak semmi pánik. Marcus nem láthatta előre, hogy mi fog ma este történni. Nem tervezhette előre, hogy ő majd elutasítja. Ha a férfi a sajátos gondolatmenete szerint halad, akkor valószínűleg csak beteggé akarja őt tenni, hogy később majd felajánlhassa a segítségét. Neki így járt az agya. Az üzleti negyed lassan átadta helyét a lakónegyednek. Kisebbfajta, ranch-jellegű, takaros kis házak következtek, nagyon soknál az előkertben egy kis, saját kezűleg készített Szűz Mária kegyhely állt. Régi, félbevágott, oroszlánlábas fürdőkádak voltak felállítva a földre, hogy védelmet nyújtsanak a Szűzanyának. Magukat a szobrokat tömegszériában gyártották egy városban, nem messze Bayou Breaux-től, és az üzem udvarán úgy álltak feltornyozva a vasút mellett, mint valami takarosan felrakott farakás. Ezt látni eléggé elveszi a dolog varázsát, gondolta Annie, és aztán összegabalyodtak a gondolatai. Nemsokára a kórháznál kell lenniük. Az öreg gondnok az óriási Szűzanya-szobor lábujját fogja fényesíteni egy fogkefével. – Nagyon hálásss vagyok magának, Mrsss Renard – mondta. – Majd felhívom a seriffet a kórházból. Majd eljööön öönért. Jóól tette, hogy h-h-hozzám j-j-jött. – Tudom. Így kellett tennem. Nem mehetett már ez így tovább – mondta Doll. – Láttam, hogy újra és újra megtörténik. Marcus teljesen a maga rabja lett. Maga az a fajta nő, akinek Marcus sose fog kelleni. Egy olyan nő, aki csak el akarja venni tőlem a fiam, és börtönbe akarja juttatni; vagy meg rosszabbat. Nekem csak a fiaim maradtak. Megfordult, és egyenesen Annie-re nézett, miközben elhaladtak Kegyes Miasszonyunk fele vezető kereszteződés előtt. A szemében lobogó gyűlölet vörösen izzott a hirdetőtábla fényében. – Senki nem veheti el a fiaimat tőlem!

47 Úton vagyok a pokolba. A lakott terület lassan elmaradozott mellőlük, és kitárult előttük az öböl, fekete tintával megfestve. Nem fogadta őket hívogatóan, ott feküdt előttük az elhagyatott vidék, ahol az erőszakos halál volt a nyers valóság. Itt ragadozók kutattak préda után, egy véres és soha véget nem érő körforgás során, és egyetlen túlélő sem gyászolta a kevésbé szerencsések kimúlását. Annie még soha nem érezte magát védtelenebbnek életében. Az émelygés hullámokban tört rá. Most is szédült. És lassan kezdte eltorzítva látni a külvilágot. Úgy tűnt, a hang egy hosszú alagúton keresztül ér el hozzá. A környező világ cseppfolyósnak és elevennek tűnt. Valami lehetett a kávéban, gondolta Annie, valami erős. Megpróbálta fókuszálni a tekintetét a széles kocsi másik felén ülő asszonyra. Doll Renard alakja megnyúlt, és olyan vékonynak tűnt, mint egy pálcikaemberke. Nem látszott olyannak, mint akinek van elég testi ereje ahhoz, hogy valami erőszakos cselekedethez folyamodjon. De Annie emlékeztette magát arra, hogy Doll Renard fiatalabb és erősebb is, mint amilyennek tűnik. És gyilkos volt. A törékeny, slampos külső éppúgy csak álca volt, mint az a flitteres dominó-álarc, amely kettejük között hevert. – Mmmaga ölte meg Pamet? Mmmaga tette azokat a szörnyűségeket vele? – kérdezte Annie hitetlenkedve, és a gyilkosság helyszínének borzalmas és véres látványa villant fel a fejében. Korábban nem gondolt arra, hogy nő is lehet az elkövető. Nők általában nem ölnek így – ilyen brutális módon, ekkora gyűlölettel telve a saját nemük iránt. – Csak azt kapta a kurva, amit megérdemelt! – mondta Doll keserűen. – A férfiak úgy csorgatták a nyálukat utána, mint a kan kutyák a tüzelő szuka után. – Uramisten! – vett Annie egy nagy levegőt. – de tttudnia kellett, hogy Marcust fogják gggyanúsítani! – De nem Marcus ölte meg – érvelt Doll. – Ő ártatlan; legalábbis a gyilkosságban. Figyeltem, ahogy egyre inkább a hatása alá került – mondta undorodva. – Pont úgy, mint annak az Ingram-nőnek az esetében. Az nem érdekelte, hogy Pam Bichonnak ő nem kellett. Marcus a fejébe vesz valamit, és aztán nem lehet kiverni belőle. Én próbáltam. Megpróbáltam, hogy valamiféleképpen a nő próbálja megállítani, de Marcus nem hitte el, hogy az megpróbálja rábírni a rendőrséget az ő letartóztatására. És a nő félelme látszólag csak még jobban vonzotta Marcust. – Mmmaga volt a… zaklatások mögött? – Az a nő elvette volna tőlem Marcust vagy így, vagy úgy. És ezért Doll halálra szurkálta, kikötötte és kizsigerelte Pam Bichont. Hogy véget vessen annak, hogy a fia érdeklődik a nő iránt, hogy elfordítsa a fia figyelmét róla. – Persze tisztában voltam vele, hogy a rendőrség majd kihallgatja Marcust – folytatta az asszony. – Ez az ő büntetése volt, azért, amiért megpróbált hűtlen lenni hozzám. Úgy gondoltam, ez majd jó lecke lesz neki.

Annie megpróbált nyelni egyet, de a reflexei cserbenhagyták. Lassan araszolgatva feltette a kezét a kartámlára, és megpróbált a Sig markolata felé tapogatózni. De a fegyver eltűnt. Doll valószínűleg akkor vette el, amikor „segített” Annie-nek bekászálódni az anyósülésre. Belenézett a visszapillantó-tükörbe, és bár tudta, hogy hiába abban reménykedett, hogy valaki követi őket, de a kocsit átölelte az éjszaka sötétje, nem volt mögöttük fényszóró, és előttük is csak a sötét mocsár húzódott. Kiváló helyekkel szolgálva arra, ha valaki egy hullát akarna elrejteni. A gyógyszer egyre jobban a hatalmába kerítette, az öntudatlanság felé szorította. – Hhhogyan tudta Pamet… a házhoz csalni'? – kérdezte Annie, és megpróbálta kényszeríteni az elméjét, hogy ne hagyja cserben. Ha elveszti az öntudatát, akkor nem lesz képes megmenteni magát, más pedig nem fogja helyette megtenni. Egész testének a súlyát beleadva a gyomrára szorította a kezét, felnyögött, és lopva a biztonsági öv kioldógombja után tapogatózott. – Szánalmasan egyszerű volt. Álnéven felhívtam, és megkértem, hogy mutassa meg nekem a házat – mondta Doll, és mosolygott azon, hogy milyen agyafúrt is volt. – A mohó kis szuka! Mindent akart: pénzt, szépséget, férfiakat. Elvette volna tőlem a fiamat, pedig még csak nem is kellett neki! Csak egy egyszerű telefonhívás. Pam gondolkodás nélkül ment, hogy találkozzon egy idősödő hölggyel, és megmutassa neki a falusias jellegű házat, még este is. Neki mindig csak a férfiakkal volt baja – vagy legalábbis így gondolta. Mindannyian azt gondolták. Fourcade-nek már a kezdetektől igaza volt: a nyomok, a logika, mind-mind egy Renard felé mutattak. Csak éppen nem ismerte fel, hogy melyik Renard felé. Senki nem gondolt Marcus csipogó, ide-oda libbenő anyjára. És most ez a nő megfog engem ölni. A gondolat szélsebesen söpört végig Annie agyán. Úgy vélte, szinte látja a mondat egyes betűit, amint a levegőben lebegnek. Tennie kellett valamit. Hamarosan. Mielőtt a gyógyszer teljesen legyűri. – Maga se jobb – folytatta Doll. – Marcus akarja magát. Nem látja, hogy maga az ellensége. A maga iránti vágy elvakítja, és elszakítja tőlem. Megpróbáltam, hogy maga lökje el őt magától. Mint ahogy Pam Bichon esetében is. – Mmmaga volt abban a kocsiban akkor este! És mmmaga volt ott a házamnál is! – motyogta Annie, és a kirakójáték darabjai ott lebegtek elméjének a felszínén. Látta, ahogy felbukkannak a ragacsos, nyúlós és vértől iszamós anyagból. – Hhhogyan jutott… be? Hhhonnan tudott… aaaa lépcsőről? Egy önelégült kis mosoly jelent meg Renard vékony szája sarkában. – Ismertem a maga anyját. Az egyik szezonban dolgozott nekem, varrta a jelmezeimet. Ez még azelőtt volt, hogy Claude hűtlen lett volna hozzám, mielőtt el kellett volna innen vinnem a fiúkat. Akkoriban mindenki az én jelmezeimet kereste. Doll Renard ismerte az anyját. A vallomás a szédülés újabb hullámát hozta Annie-re. Doll Renard volt az otthonában, amikor ő még csak kislány volt. Megpróbált visszaemlékezni, hogy gyerekként találkozott-e szemtől szembe az asszonnyal vagy Marcusszal. Lehetséges volna? Sejtette-e volna valamelyikük is, hogy az útjaik még keresztezik egymást felnőttkorukban? Hogy egy olyan ismeretség, ami egy ártatlan találkozással kezdődött oly régen ezelőtt, majd el is felejtődött, végül egy gyilkosságba torkollik? – Pont olyan kurva volt, mint maga – mondta Doll. – A vér nem válik vízzé A vér nem válik vízzé. Annie látta, amint a kifejezés egy vörös, vastag kígyó képében kicsusszan az asszony szájából. Nagyot nyelt, ahogy az émelygés megint rátört, előrehajolt a műszerfal felé, és a padlóra hányt. Doll undorodva felnyögött. Annie viszont szabad lett, nem ölelte már körül a biztonsági öv, közben próbált levegő után kapkodni, kezével kitámasztotta magát a műszerfalon. Valamit tennie kellett. A gyógyszer már mélyen magával rántotta, az öntudatlanság bársonyos sötétsége csábította. Összegyűjtve minden erejét kinyújtózott, és átnyúlt, hogy megragadja a kormánykereket. A Cadillac jobbra farolt. Annie a kormánykerék segítségével kihúzta magát az ülésből, és keményen rátenyerelt a dudára. Doll dühösen felkiáltott, és Annie arcába vágott az egyik kezével, közben a másikkal megpróbálta visszaszerezni a kormánykereket, és balra kormányozni a kocsit. A kocsi első kerekei

leszaladtak a padkára, majd visszacsúsztak, és a kocsi áthajtott a szembenső sávba. A fényszórók megcsillantak a fekete víz felületén. Annie behúzta a fejét, hogy elkerülje az ütéseket, és újra a kormány után nyúlt. A testével nekiszorította Dollt az ajtónak, és balkézzel vakon tapogatózott a kilincs után. Ha ki tudná nyitni az ajtót, lehet, hogy ki tudná lökni Dollt. Képzeletben már le is játszotta a jelenetet: Doll törékeny teste úgy csapódik neki az aszfaltnak, mint a megrendezett baleseteknél használt szimulációs bábu, a feje szétnyílik, és kiloccsan az agyveleje. Sikerült elérnie a kilincset két ujjal. A kocsi hirtelen visítva megfarolt, ahogy Doll beletaposott a fékbe. Annie nekicsapódott a műszerfalnak, a feje a szélvédőről csapódott vissza, a vállát bevágta a műszerfalba. A zaj, a mozdulat, a fájdalom, a szédülés lavinaként zuhant rá. Megpróbált felkászálódni a padlóról, miközben a kocsi a padkára zökkent és megállt. Annie megpróbált valamiben megkapaszkodni, és aztán tájékozódni, a szemét fókuszálni valamire maga előtt – és egy fegyver csövébe nézett. A saját fegyvere csövébe. Ami Doll Renard kezében volt. Alig pár centire az arcától. Vadul elfordulva félreütötte a fegyvert, és a Sig fülsüketítő dörrenéssel elsült, szilánkokra törve a kocsi valamelyik ablakát. – Kurva! – sikoltotta Doll. Balkézzel megragadta Annie-t a hajánál fogva, és a pisztollyal keményen a halántékára vágott, majd az arccsontjára, egyszer, kétszer. Annie szeme előtt piros karikák táncoltak, olyan volt, mint valami meteoreső. Pillanatnyilag megadta magát, lerogyott a földre, erőtlenül összecsuklott, vér csörgedezett az arcán lefelé. Érezte, hogy lassan elhagyja az öntudata. Úgy gondolta, érzi, amint kicsúszik a világ alóla, de az csak a kocsi volt. Újra mozgásba jött az autó, letértek a főútról. Hallotta, ahogy fű susog a Cadillac oldalában, és ahogy az abroncsok megcsikordultak a kavicsokon. Mozdulatlanul feküdt a padlón, minden energiáját felhasználta már, de tudta, hogy erőt kell még gyűjtenie, különben meghal. Fegyverek. A gondolat halványan izzott a fejében. Doll kezében van a Sig. Doll kezében van a Sig. Doll kezében van a Sig. Tudta, hogy lennie kell még valaminek, van valahol egy válasz, hihetetlenül egyszerű, de képtelen volt gondolkodni. Olyan fáradt. Ólomnehezek voltak a végtagjai. Úgy érezte, hogy a kezei akkorák, mint egy-egy baseballkesztyű. Megpróbált nyelni, de akkorának érezte a nyelvét, mintha egy rezes fejű kígyó lenne a helyén. Lehet, hogy az a kígyó, amit látott, kicsusszant Doll szájából, és bebújt az övébe, hogy megfojtsa. Savas-kesernyés íz öntötte el a száját. Sav. Azt fel lehetne használni fegyverként, gondolta. Elképzelte, ahogy Doll Renard arcába löttyinti, ami aztán csontig leégetné a húst az arcáról, míg az asszony teste őrült táncba kezdve kínok között fetrengene, míg meg nem hal. Sav. Az autó megállt. Doll leállította a motort, kiszállt, és becsapta az ajtót. Annie jobb felől lassan lenyúlt a vállszíj felé, érezte az üres pisztolytáskát. Kitapogatta az ott lévő tépőzárat, és esetlen ujjakkal kiszabadította belőle a kis hengert. Mögötte kinyílt a kocsiajtó. Annie feje megrándult, ahogy Doll a hajánál fogva hátrarántotta. – Kelj fel! Kelj fel! Annie a földre esett, és megvonaglott, amikor Doll hátba rúgta, miközben szidalmazta. Összegömbölyödött, és megpróbálta védeni a fejét. A jobb keze ujjai szorosan ráfonódtak a tenyerében lévő hengerre. A Cadillac ajtaja kivágódott, éppen hogy csak elkerülve Annie fejét, aztán Doll újra megragadta a hajánál fogva, és ülő helyzetbe rángatta. Annie kinyitotta a szemét, kinyúlt, hogy megtámaszkodhasson a kocsi oldalában, mert a szédülés újabb és újabb hullámokban tört rá. A kocsi fényszórói szolgáltatták az egyedüli fényt, de az is elég volt. A szeme előtt hajladozott és táncolt egy lepusztult ház, törött ablakai úgy vigyorogtak a világra, mint valami fogatlan banya vigyorgó szája. A Pony Bayou-n voltak. Ez volt az a ház, ahol Pam Bichon életét kioltották.

–

Nem én öltem meg Pamet – mondta erőtlenül Marcus.

Hunter Davidson széles arca eltorzult az undortól. – Ne hazudjon itt nekem! Csak a Mindenható ítélkezhet. Semmi kibúvó azzal, hogy formai hiba történt, semmi kibúvó, se magának, se az átkozott ügyvédjének, hogy elmenekülhessen. – Én szerettem őt – suttogta Marcus, és könnyek öntötték el az arcát. – Szerette őt? – Davidson hatalmas teste megrázkódott a dühtől. A hónalja izzadni kezdett, és foltot hagyott az ingén. Gyérülő sötét haja is nedvesen csillogott. – Maga nem tudja, mi az a szeretet! Az én testemből származott! A feleségem hordta a szíve alatt! Ő a mi gyermekünk volt! Maga semmit nem tud az ilyen szeretetről! Ő a mi gyerekünk volt, és maga elvette tőlünk! Az az ironikus az egészben, gondolta Marcus, hogy ő igenis ismerte ezt a fajta szeretetet. Egész életében egy beteges szeretet rabja volt. Ma este akart az egésznek véget vetni. De most Pam apja megteszi helyette. – El sem tudja képzelni, hogy már hányszor megöltem magát – mondta erőtlenül Davidson, és előrelépett. Üveges volt a tekintete a gyűlölettől. – Azt álmodtam, hogy odaszögezem magát valamihez, hogy végigélje ugyanazt a poklot, amit az én aranyomnak végig kellett élnie. – Ne suttogta Marcus, és már zokogott a félelemtől. Nyál jelent meg a szája sarkában, és lecsordult az állára. Akarata ellenére a nagyasztalra ugrott a tekintete, ahol a szerszámai és az Exacto kései voltak szépen sorjába rakva, mintha csak sebészeszközök volnának. Megrázta a fejét. – Kérem, ne! – Hallani akartam, ahogy könyörög az életéért, ahogy valószínűleg Pam is tette. Hívott engem, miközben haldoklott? – kérdezte Davidson, és a hangjába kín vegyült. Óriási könnycseppek gurultak le kipirosodott arcán. – Hívta az anyját? – Nem tudom – mormolta Marcus. – Hallom őt. Minden éjjel. Hallom, ahogy hív bennünket, engem, hogy mentsem meg, és semmit nem tehetek érte! Elment. Örökre eltávozott! Most már csak pár centire állt Marcustól. Pisztolyt tartó keze remegett, és akkorának tűnt, mint egy medve mancsa, az ízületei kifehéredtek. – Ugyanúgy kellene meghalnia – suttogta keserűen. – De én nem bosszút állni jöttem ide. Igazságot akarok. A fegyver kétszer felugatott. Marcus szeme a meglepetéstől tágra nyílt, ahogy a golyók hátrataszították. Semmit nem érzett. Még amikor a rajzasztalra esett, majd a padlóra, és a feje keményen csattant a fán, akkor se érzett semmit. A teste újra és újra összerándult, ahogy Davidson újabb golyókat eresztett bele. Marcusnak úgy tűnt, mintha az egész jelenetet a mozivásznon látná. Haldoklott. Egy másféle irónia. Elvehette volna a saját életét ma este. Véget vethetett volna az anyja csendes, eltorzult zsarnokságának. Ugyan oltalom nélküli, de mégis valamiféle jövőt adhatott volna Victornak. Ehelyett itt fog meghalni a földön, olyasmi miatt gyilkolják meg, amit nem is követett el, még a halála is csúfos kudarc. –

Azt fogják hinni, hogy Mmmarcus tette – motyogta Annie.

– Nem, nem fogják – mondta Doll. – Pontosan fogják tudni, hogy ki tette: Te. Kelj fel! A Cadillacbe kapaszkodva Annie lassan, esetlenül felállt. Gondolkodj. Próbálj meg gondolkodni. Kell, hogy legyen valami terved. A gondolkodás pont olyan fárasztó volt, mintha árral szemben úszna erős sodrásban. Az, hogy egyszerre gondolkodjon és lépegessen, szinte teljesíthetetlen faladatnak tűnt. A talaj szabálytalan időközökben fel-le hullámzott a lába alatt. A fényszórók fényében úgy remegett a ház, mint egy káprázat. Nehezére esett a levegővétel is. Érezte, hogy lassul a szívverése, mint amikor egy órát nem húznak fel, és egyre lassul a tiktakkolása. Csak idő kérdése volt, hogy a gyógyszer teljesen legyűrje, akkor aztán Doll a szájába teszi a Sig csövét, és meghúzza a ravaszt. Öngyilkosság.

A karrierje romokban hever. Összetűzései voltak a kollégáival. Több ember tanúsítani fogja, hogy mostanában ivott is. Csoda-e, ha kijött ide a házhoz, ahol annak idején Pamre lelt, beszedett egy csomó nyugtatót, majd szolgálati fegyverével golyót röpített a fejébe? – De hogy kerültem… iiide? – kérdezte, és megállt a tornácra vezető lépcső alján. – Pofa be! – csattant fel Doll, és megböködte a hátát a Siggel. – Gyerünk, befelé! A kocsi nem jelent Dollnak gondot, gondolta Annie, miközben felfelé botorkált a tornácra. Doll Renard már öreg róka volt, ami a gyilkosságokat illeti. Már kettőt megúszott ép bőrrel. Az ajtó nyitva volt, mintha valaki már várt volna rájuk. Annie belépett, a lépései visszhangoztak az üres hallban. Egy hordozható lámpa fénye hasított bele a sötétbe, megvilágítva a halálához vezető utat. A padlón vastagon állt a por. Pókháló borította az ajtókat. A Sig csöve belevágott a hátába. Annie végigment a hallon, a bal kezével a falat tapogatva, szinte csak érezte, merre megy, mint a vakok. – Hányat fog még… megölni? – motyogta. – Meddig tart, …mmmmíg Mmmarcus rájön? Gyűlölni fogja mmmagát! – Ő az én fiam. A fiam szeret engem. A fiaimnak szükségük van rám. Soha senki nem veheti el őket tőlem! Úgy tűnt, mintha a Doll hangjában lévő indulatosságot begyakorolták volna, mintha csak az asszony a hosszú évek során már ezerszer és ezerszer elismételgette volna ezeket a szavakat. – Ki próbálta meg elvenni őket? – kérdezte Annie. A lábai nem akartak engedelmeskedni. A teste legszívesebben lerogyott volna a padlóra, hogy beleolvadjon. Átlépett egy ajtón, és az étkezőben találta magát. A lámpa fénye végigpásztázott a földön, ahogy Doll letette a lámpást, és még éppen rávetült a fény egy gyorsan iszkoló, sötét kígyóra, amelyik a piszkos ciprusfa parkettán siklott tova. Egy pillanatra mintha Pamet látta volna ott feküdni, a karjai széttárva, a teste összekaszabolva. Pam feje felemelkedett, és az oszlásnak indult arc Annie felé fordult, a szája mozgott. – Te én vagyok. Segíts nekem! Segíts nekem! Segíts nekem! – A szavak sikoltássá olvadtak, ami belehasított Annie elméjébe. Segítség! – gondolta, bár tudta, hogy senki nem jön a segítségére, tudta, hogy nem remélhet sehonnan sem segítséget. Kifogyott az időből. Derékban előrehajolt, a jobb válla a falnak támaszkodott, és megpróbálta összeszedni maradék erejét. Doll úgy hatvan centire állhatott tőle. A hallba vezető ajtó ott volt, mindjárt Doll mellett jobbra, ahonnan az emeletre vezető lépcső is indult, felfelé, a sötétbe. Kell, hogy legyen valami ötlete. Szüksége volt egy fegyverre. Dollnál van a Sig. Dollnál van a Sig. A gumibotja eltűnt. Az ujjai ráfonódtak a kis hengerre a tenyerében. Megpróbált mélyeket lélegezni, gondolkodni, közben fekete szolgálati cipőjére bámult. Olyan egyszerű. – Claude például – mondta Doll. – Elárult bennünket. Elvehette volna tőlem a fiúkat. Nem hagyhattam. – A… férjét is? – Ő kényszerített rá. Elhagyott bennünket. Csak azt kapta, amit megérdemelt. Meg is mondtam neki – közölte Doll. – Még mielőtt megöltem volna. – Doll lépett egyet előre. – Feküdjön le! – Miért kell az … álarc? – kérdezte Annie, és nem törődött az utasítással. – Egyenesen magához vezet. – Semmit se tudok semmiféle álarcról – mondta az asszony türelmetlenül, és a pisztollyal integetni kezdett, hogy mozgás. – Oda, ahol a másik picsa meghalt. – Azt hiszem… képtelen vagyok megmozdulni – mondta Annie, és figyelte Doll lábát, ahogy a matrónákhoz illő cipők közelebb léptek hozzá. – Azt mondtam, mozgás! – mondta parancsolóan. – Gyerünk!

Annie a parancs elhangzása után, mint valami jelre, elővarázsolta a semmiből a maradék erejét. Balkézzel félreütötte a Siget. A fegyver eldördült, és a lövés a plafonba fúródott. Annie előrántotta a jobb kezében rejtőző könnygázsprayt, és lenyomta a gombot. Doll felsikoltott, ahogy a csípős spray a szemét érte. Hátratántorodott, szabad kezével eltakarta a szemét, és megpróbált újra célozni a fegyverrel. A Sig újabb lövést adott le, a golyó a mellén lent találta el Annie-t, és a falnak lökte. Ahogy a lövedék becsapódott a védőmellényébe, azonnal levegő után kezdett el kapkodni, mivel az ütéstől a tüdejéből kiürült minden oxigén. De nem volt ideje arra, hogy összeszedhesse magát. Cselekednie kellett. Most. Összegörnyedt, és a lépcső felé ugrott, belevetette magát a sötétségbe, miközben a pisztoly újra elsült. Annie felbukott, a kezei és a lábai összegabalyodtak, csúszott, zuhant, beverte a térdét, eltörte a könyökét. A gyógyszer hatása miatt nem volt képes egyensúlyozni. Nem tudta, merre van fenn, és merre van lenn. Amikor a lépcsőfordulóba ért, orra bukott. A hang, ahogy arccal csattant a földnek, majdnem olyan éles volt, mint a Doll által lenn elsütött fegyver csattanása de nem olyan éles, mint az égető fájdalom, ahogy a golyó belemart bal combjába hátulról, elöl pedig távozott. Annie hason fekve, mint valami alligátor, igyekezett elkecmeregni a legközelebbi ajtóhoz. A felszálló portól köhögve és a fájdalmával birkózva valahogy lábra állt, és a hátát nekivetette az ajtó mögött a falnak. Erezte a golyó bemeneti és kimeneti nyílását, de nem volt artériás vérzés – az élet apró kegye. Tovább tart majd, míg meghal. Szédülés vett rajta erőt. Ehhez adódott még a sötétség. A szobában az egyedüli halvány fény az ablakon át szűrődött be. Egyre fogyott az idő. Feltépte egyenruhája nadrágjának a szárát. Úgy érezte, az ujjai akkorák, mint egy-egy óriási, ormótlan kolbász. Mintha hallotta volna Doll lépéseit, ahogy jön fel a lépcsőn, a lépések zaja felváltva dobolt a fülében a saját szíve zakatolásával. Nagy nehezen talpra állt, a hátát a falnak támasztva, hogy ne veszítse el az egyensúlyát, és várt. A bal lába ólomsúllyal húzta lefelé, képtelen volt a testét tartani. Az adrenalin és a gyógyszer küzdött a szervezetében, mintha csak kötélhúzás folyt volna a belsejében. A mellkasába mintha valaki belevágott volna egy ötvenkilós kalapáccsal. Lehet, hogy az első lövés eltörte a bordáját, de tudta, hogy nem számít, ha már halott lesz. A Sig egy tizedmásodperccel előbb ugatott fel, mint ahogy az ajtó forgácsokat köpködött magából, alig tizenöt centire Annie arcától. Annie visszanyelte a kitörni készülő sikolyt, és szinte belesimult a falba, még a lélegzetét is visszatartotta. A tenyere izzadt, a fogása bizonytalanná vált. Elrebegett egy gyors imát, és megígérte, hogy ezentúl sokkal gyakrabban elmegy majd gyónni. Az elkerülhetetlen egyezkedés Istennel. De ha a Jóisten nem hallgatta meg Pam Bichon könyörgését, miközben Doll Renard kínozta, majd megölte őt, akkor most miért hallgatná meg az övét? Valahol a hall túlsó felében hallotta, ahogy a patkányok kaparásznak, vagy lehet, hogy mosómedvék voltak, vagy más, meglapuló kis állatok. A Sig újra eldördült, méghozzá abban az irányban, ahonnan a zaj hallatszott, nem arrafelé, ahol Annie állt. A lány nem mozdult, elrejtette a félig nyitott ajtó, és a szobában lévő ablakon elég fény szűrődött be, hogy legalább a körvonalakat képes legyen kivenni. Mégiscsak van valami halvány esélye. Talán elég sokáig ki tud tartani. Ha pedig nem, akkor meghal.

Nick beletaposott a gázba, és a végletekig hajszolta a kocsit az egyenes szakaszokon. Erdős és mocsaras táj mosódott össze az ablakokon túl. Megpróbálta lekörözni a saját fényszóróinak hatósugarát, de a képzeletét nem volt képes maga mögött hagyni. Annie nem volt a kocsijában. A dzsipje a rendőrség mögötti parkolóban állt. Beszólt, hogy nem érzi jól magát, legalábbis Hooker ezt mondta. Mi a fenét jelenthet ez? Elkapta Renard, és kényszerítette, hogy szóljon be a rádión, miközben egy pisztolyt szorított Annie fejéhez? Vagy csak szabad akart egy kis ideig lenni, hogy valaminek utánanézhessen? Nicknek fogalma sem volt. Csak azt tudta, hogy rossz előérzet szorítja össze a gyomrát és a torkát.

Beletaposott a fékbe, és megcsúszott, épp Renard felhajtója előtt. Hátramenetbe kapcsolt, és száguldott visszafelé. Fel sem ötlött benne, hogy korlátozó végzés van ellene, nem közelíthet Renardhoz, befordult a felhajtóra, és megállt. A ház hátsó felében, az első emeleten égett a lámpa. Csak egyetlen felső emeleti ablak volt világos. Renard Volvója furcsa szögben állt az elülső tornác mellett, a villany fel volt kapcsolva. Nick meglepődött ezen. Renardra nem volt ez jellemző. Szóba se jöhetett, hogy valamit nyitva vagy rendetlenül hagyjanak. Lekapcsolta a kocsi fényszóróit, és leállította a motort, majd kiszállt. Arra gondolt, hogy ha most Renardot itthon találja, akkor kevésbé fog izgulni Annie miatt. Az biztos, hogy Renard soha nem hozná a lányt ide. De ezen az estén a levegő telve volt feszültséggel itt a ház körül. Természetellenes csend honolt, mintha minden visszatartotta volna a lélegzetét. És aztán meghallotta a lövéseket.

A lépések egyre közeledtek. Annie visszanyelt egy levegővételt, és letörölte a csuklójával az izzadtságcseppeket a homlokáról. Szédül. Rosszul van. Egyre gyengébb és gyengébb. A szeme előtt összefolyik minden. Vészesen fogy az ideje. – Ma este mindenféleképpen meghalsz! – hallatszott Doll hangja a hallból. Sírt és átkozódott. A könnygázspray úgy égette a szemét, mintha forró piszkafát tartanának a szeme elé. – Meghalsz, meghalsz – ígérgette újra és újra. A lépések egyre közelebbről hallatszottak. Annie érezte, hogy az asszony az ajtó túlsó felén áll. Hirtelen Pam tűnt fel, rothadó teste ott magasodott előtte, fénylőn, mint valami szent látomás, amelynek szóra nyílt a szája, és egyetlen szó hagyta el azt vér kíséretében: igazság. Doll belépett az ajtón, megfordult, és Annie látóterébe került. Ebben a pillanatban Annie úgy érezte, mintha valaki egy reflektort irányítana rá. Doll szeme kikerekedett. Kinyílt a szája. Lassan felemelte a pisztolyt. És Annie meghúzta a ravaszt. A kilencmilliméteres tartalék fegyver, a Kurz megugrott Annie kezében, és Doll Renard arca úgy robbant szét, mintha üvegből lenne. Az ütés ereje hátradobta. Már az előtt halott volt, hogy elérte volna a padlót. Annie bénultan támaszkodott a falnak, a feje zúgott, szinte alig látott valamit. Nagyokat pislogott, és látta, amint Pam kísértete felszáll a mennyezetre, és eltűnik. Igazság. Azért került ő most ide, hogy igazságot szolgáltasson – Pamnek és Josie-nak. Hadd győzzön az igazság. Túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy visszategye a Kurzot a helyére, a bokájára erősített tokba. Csak beledugta a pisztolyt az övébe, és megpróbálta összeszedni minden erejét, hogy ne haljon meg.

48 –

Megölte a kislányomat – motyogta Hunter Davidson. – Megölte a kislányomat.

A földön térdelt Marcus Renard dolgozószobájában, sápadtan, merő izzadtság volt, és remegett. Felnézett Nickre, és olyan fájdalom tükröződött a szemében, amilyet Nick nem sokat látott életében. – Megérti, ugye? – mondta Davidson. – Meg kellett tennem. Megölte a kislányomat. Nick félretette a pisztolyát, és óvatos léptekkel megközelítette a férfit. Egy .45-ös pisztoly lógott erőtlen bal kezében, ami a combján nyugodott. Marcus Renard a földön feküdt, a karjai széttárva, a szeme félig nyitva meredt a semmibe. – Tegye le szépen azt a pisztolyt a földre, és lökje felém, Mr. Davidson – javasolta Nick. Hunter Davidson csak ült ott, és a férfit bámulta, akit megölt. Nick lehajolt, elvette tőle a .45-öst, és a farmerja övébe dugta a hátához. Eltette a saját fegyverét, majd gyengéden felhúzta Davidsont a főldről, és elhúzta a holttesttől. – Jogában áll hallgatni, Mr. Davidson – kezdte. – Meg kellett tennem – mormolta Davidson, inkább csak magának, mint Nicknek. – Fizetnie kellett. Igazságot kellett szolgáltatni. A rendszer nem szolgáltatta eléggé gyorsan az igazságot. És most az igazság rá fog lesújtani. Pam halálának tragédiája újabb tragédiával szolgált, a vízbe dobott kő újabb hullámokat vetett. Nick Renard élettelen testéről Pam apjára nézett, és nem érzett semmi mást, csak mélységes és igazi bánatot.

Victor teljesen mozdulatlanul állt Marcus birodalmának ajtaja előtt. Marcus adott neki egy feladatot, amit teljesítenie kellett. Mindig megpróbált Marcus kedvében járni, bár nem fogta fel igazán, hogy az mit jelent. Kedvében járni – ez fehér érzés volt, csak azt tudta. De a zaj előcsalta a szobájából, még mielőtt befejezhette volna a számolást. A hangok átszivárogtak a padlón – és nagyon vörösek voltak. A ház most csendes volt, de ettől a csendtől nem érzett fehéret, mint ahogy az egyébként megszokott volt. A fejében lévő Ellenőrök haragosak voltak. Vörös szín szivárgott az elméje felületére. Akkor és most. Mint régebben. Victor már ismerte ezt az érzést. Felemelte a kezét, hogy megérintse különleges álarcát. Az ujjai puha tollakat érintettek, fehér érzés volt, mint a folyó víz. És mégis, köröskörül csak vöröset érzékelt. Szinte érezte a levegőben, a bőrén, ahogy rátelepedett, megérintette minden egyes szőrszálát, és a fülébe jutott – egy hang, ami nem is volt igazán hang. Feszültség volt. Hang és csend. Anya nem aludt, mint ahogy Marcus hitte. Akkor és most. Mint régebben. Elment. Kilépett. Nagyon vörös. Az anyjuk volt, de néha mégsem az. Álarc, nincs álarc. Az álarc egyenlő volt a változással, és néha a megtévesztéssel. Victor próbálta ezt elmondani Marcusnak, de az nem hallgatta meg. Marcus csak az egyik arcát látta Anyának, és ő soha nem hallotta a Hangot. Hang és csend. Victor csak állt az ajtó előtt, és befelé bámult. Érezte, ahogy múlik az idő, érezte, ahogy mozdul a föld minden egyes percben a lába alatt. Marcus a földön feküdt a Titkos Ajtó közelében. Aludt, és

mégsem aludt. Marcus megszűnt létezni. A szemei nyitva voltak, de nem látta Victort. Az inge vértől vöröslött. Nagyon vörös volt. Victor habozva beljebb jött a szobába, és nem nézett a másik két emberre. Letérdelt Marcus mellé, és megérintette a vért, bár a golyó ütötte lukakhoz nem nyúlt. A lukak mindig rosszat jelentettek. Baktériumot és bacilust. A vörös lukak nagyon rosszak voltak. – Ne most, Marcus – mondta erőtlenül. – Ne most lépj ki. Marcus nem mozdult. Victor korábban próbálta elmondani neki Anyát és az Arc-nőket – Elainet, Pamet és Annie-t –, de Marcus nem hallgatta meg. Ma este is el akarta mondani a Várakozó Embert, de Marcus most sem hallgatta meg. Nagyon, nagyon vörös. Victor megérintette a testvére homlokát véres ujjaival, és elkezdte ringatni magát. Tudta, hogy nem lesz jó, hogy Marcus nem létezik többé. Tudta, hogy nem tetszik neki a testvére arca ezzel a változással. Az Ellenőrök dühösek voltak az elméjében. – Ne most, Marcus – suttogta. – Ne most lépj ki. Lassan kinyúlt, levette a saját arcáról az álarcot, és a testvére arcára helyezte. Nick nehéz szívvel figyelte a különös, szomorú kis szertartást. Most először jutott eszébe, hogy vajon hol lehet Renard anyja, miért nem rohant ide a hang hallatán. Aztán egy autó motorjának a zaja tépte szét a gondolatait. Elindult a bejárati ajtó felé, amikor hirtelen fémes csattanást hallott. A ház mellett egy Cadillac állt Renard Volvója mellett. Ahogy Nick kilépett a tornácra, kinyílt a kocsi ajtaja, és a sofőr kizuhant a fűre. Nick leugrott a tornácról, közelebb rohant, a már ismerős rettegés szorította össze a gyomrát, amikor meglátta az egyenruhát és a sötét hajat. – 'Toinette! – kiáltotta, és rohant, ahogy csak bírt. Térdre esett a lány mellett, remegő kezébe fogta annak arcát. Két ujja a lány pulzusát kereste Annie nyakán, közben imádkozott és reménykedett. Annie kinyitotta a szemét, és felnézett rá. Nick. Milyen jó volt látni utoljára, akár valóságos, akár nem. – Doll – mormolta Annie álmosan, és egy remegés futott végig a testén. – Doll ölte meg Pamet. És engem is.

49 A halál kapuja olyan hely volt, ahol a fény és a sötétség, a hang és a csend váltotta egymást. Annie ott lebegett, egyik világból a másikba siklott, ide-oda. Jöttek a mentők, a fények, a szirénák. Az intenzív osztály zajai és a különböző mozgások. A léttelenség baljós békéje. Annie egy barátságtalan és mozdulatlan tájat látott, a csata utáni képet, ahol mozdulatlan testek hevernek szanaszét a földön, az égbolt ólomszínű, és nehéz fellegek lógnak alacsonyan, a félhomály rémálmokra vetül. És Doll Renardra. És Marcusra. Az ő lelkük szállt fel, mint ahogy a lassan kialvó tűzből felszáll a füst, és ott lebeg a véres föld fölött. Annie csak állt ott, oldalt, és figyelte. – Hideg van itt, nem? – suttogta Fourcade. – Hol? Nick felemelte a bal kezét, az ujjait széttárva, és kinyújtotta, de nem érintette meg a lányt. Lassan elhúzta a kezét a lány szeme előtt, végigfuttatta a haján, éppen csak érintve a hajszálakat. – Arnyékországban. Úgy beszélt, mintha ott élne. És Annie mégis úgy érezte, hogy valami húzza, elfelé Nicktől, befelé a sötétségbe. – Ne hagyj itt, 'Toinette – mormolta Nick, és sötét szeme szomorúsággal telt meg. – Olyan sokáig voltam egyedül. Annie kinyújtotta a kezét a férfi keze felé, de nem tudta elérni. Akkor pánik kerítette hatalmába, ahogy érezte, visszafelé húzzák, át az élet és a halál határmezsgyéjén. Úgy érezte, nincs annyi ereje, hogy elszabaduljon. Olyan fáradt volt, olyan gyenge. De nem akart meghalni. Még nem állt készen a halálra. A sötétség, ami olyan tömény és folyékony volt, mint az olaj, lassan elkezdte elnyelni. Annie nem is tudta, hogy még mindig maradt egy kis ereje, de megpróbált a felszínen maradni, és kiszabadulni.

Az első, amit megpillantott, amikor kinyitotta a szemét, az Fourcade volt. Az ágya mellett ült, és úgy bámult rá, mintha az, ha félrenézne, elszakítaná azt a vékony fonalat, ami Annie-t ehhez a világhoz köti. A lány érezte a monitorokat az ágy körül, és tudatában volt az ablakon túli éjszakának is. – Szia – suttogta. A férfi közelebb hajolt, még mindig bámulva. – Azt hittem, elveszítelek ott, chère – mondta gyengéden. – Hol? – Arnyékországban. Le nem véve a szemét Annie-ről, az ajkához emelte Annie kezét, és megcsókolta a kézfejét.

– Megijesztettél, 'Toinette. Nem szeretem, ha ijesztgetnek. Kikészülök tőle. – A szája sarka kis mosolyra húzódott. Annie kábán mosolygott. – Hát, ez közös bennünk. Nick közelebb hajolt, és gyengéden megcsókolta Annie-t, a lány pedig mély álomba merült, egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében. Amikor újra felébredt, a férfi már nem volt ott.

Ö

– nök a KJUN-t hallják, a csevegő-csatornát. Az óra legfrissebb szenzációja: a meggyilkolt Pamela Bichon édesapja, Hunter Davidson helyi ültetvényes ellen ma délután vádat emelnek Partout Parish bíróságán a Bayou Breaux-i építész, Marcus Renard meggyilkolása miatt. Davidson új ügyvédje, Revon Tallant javaslatára a védelem beszámíthatatlanságra fog hivatkozni, és úgy véli, hogy Davidson korábbi, vasárnap reggel tett beismerő vallomását a bíróság nem fogadhatja el. Davidsont nemrégen engedték ki a Partout Parish-i börtönből, miután vádat emeltek a Marcus Renard elleni sikertelen támadás miatt. Smith Pritchett kerületi államügyészt nem sikerült nyilatkozásra bírnunk. A hivatalos közlemény késő délutánra várható. Annie kikapcsolta a rádiót. Az alatt a két nap alatt, mióta itt feküdt a kórházi ágyon, minden elképzelhető formában bombázták a sztorival. Ezt ontotta magából a tévé, a rádió, az újságok. Hiteles és helytelen, kicsavart és szenzációhajhász híradások hangzottak el – a Hunter Davidson-féle dráma összes változatát hallotta, és még ott volt a sajátja. Ostromolták, hogy adjon interjút de mindegyik kérést visszautasította. Vége volt. Itt az ideje, hogy mindenki megpróbálja a sebeit nyalogatni, helyreállítani mindazt a kárt, ami érte, és továbblépni. Dr. Van Allen vonakodva beleegyezett, hogy Annie hazamenjen. A gyógyszert, amit Doll Renard adott neki, eredményesen hatástalanították. A combjában a fájdalom állandó volt ugyan, de elviselhető. A golyó keresztülhatolt a combján, de nem ért se csontot, se létfontosságú eret. Egy darabig még biztosan sántítani fog, de mindent összevetve pokoli nagy szerencséje volt. Szerencsés, hogy életben van. Akárhogy is van, ahhoz eléggé szerencsés, hogy kiderítse, folytathatja-e a munkáját. Gus meglátogatta vasárnap a betegágyánál, hogy személyesen vegye fel a vallomását Doll Renarddal kapcsolatosan. Szó nélkül végighallgatta Annie-t, miközben az felsorolta az elmúlt tíz nap történéseit. Gus arca olyasféle feszült érzelmekről árulkodott, amit Annie nem is mert néven nevezni. Annie ezen gondolkodott, miközben leült az ágya szélére, hogy egy kis erőt gyűjtsön, mielőtt elkezd felöltözni. Mit nyert és mit veszített ezen az egészen? Egy gyilkost lelepleztek és megállítottak. Annie betekintést nyerhetett a saját erejébe és képességeibe. De a veszteségek aránytalanul nagyobbnak tűntek. Meglátta férfikollégáinak ocsmány oldalát, azokét, akikkel együtt dolgozott, és akikre támaszkodnia kellett. Életek mentek tönkre, néhány emberé visszavonhatatlanul. Kibicegett a kórházból, ahol is egy hideg és szürke világ várta, lógott az eső lába. Esetlenül a felé az ütött-kopott kocsi félé bicegett, amit Noblier küldött érte. Phil Prejean volt a szolgálatos. Úgy fészkelődött az ülésen, mint egy ötéves, akinek televan a hólyagja. – Hát… sajnálom, ami történt, Annie – mondta. – Remélem, elfogadod a bocsánatkérésemet. – Hát persze – mondta Annie meggyőződés nélkül, és kibámult az ablakon. Kihúztak a parkolóból, nyugtalan csend telepedett rájuk. Egész Louisianából idegyűltek a különböző tévéállomások közvetítőkocsijai, és ott zsúfolódtak a bíróság épülete előtt, bár a vádemelés még csak egy óra múlva kezdődött. A parkoló is teli volt. Annie azon gondolkodott, vajon azok a riporterek, akik tíz nappal ezelőtt nemzeti hőst tiszteltek Hunter Davidsonban, most, hogy megölt egy ártatlan embert, vajon minek fogják nevezni? Mindaz, ami történt, sokkal több és sokrétűbb volt, mint amit az emberek elolvashattak az újságokban, vagy megnézhettek a híradóban. Egyetlen riporter sem képes mindent belezsúfolni egy hasábnyi írásba, vagy megmutatni egy hatvan másodperces anyagban azt, ahogy egyetlen erőszakos cselekedet következményei egy csomó ember életét tehetik tönkre: az áldozat családtagjaiét és a tettes családjáét, a zsarukét és az egész közösségét.

Josie Bichon anya nélkül maradt. A nagyapjának bíróság elé kell állnia gyilkosság vádjával. Belle Davidson elveszítette a lányát és hamarosan elveszíti a férjét is. Victor Renard elveszítette azokat az embereket, akik valamennyire képesek voltak megérteni sérült elméjét. Az embereket Bayou Breaux-ben helyrehozhatatlan veszteség érte, ami a bizalomba és a biztonságba vetett hitüket illeti. Prejean a látogatók számára fenntartott helyek egyikére állt be, a hátsó bejárat mellé. Annie csak remélni merte, hogy ezzel nem a próféta szólt belőle. Hooker gyanakodva méregette, miközben Annie elbicegett a pultja előtt, mintha csak az derült volna ki Annie-ről, hogy kémkedett, mialatt Hooker keze alatt dolgozott. Ugyanilyen pillantást kapott Myrontól is, miközben elhaladt a nyilvántartó mellett. Noblier külső irodájában Valerie Comb még mindig úgy nézett rá, mintha csak egy darab romlott hús lenne. A seriff erre a médiaeseményre felvette a temetéseken használatos öltönyét, egy éjsötét, hajszálcsíkos öltönyt, ami nem állt valami jól csontos termetén. Már korábban meglazította a nyakkendőjét. Idősebbnek nézett ki, mint amire Annie emlékezett egy hét távolából. – Hogy van, Annie? Készen áll erre? Vészcsengő szólalt meg Annie fejében. – Attól függ, mi az, amire késznek kell lennem, uram. – Üljön le – kínálta hellyel a férfi, és az egyik székre mutatott. – Kiengedte az orvosa? – Igen, uram. – Alá is írta, hogy elmehet? Bocsásson meg, hogy kételkedem, de mostanában nem nagyon tartotta magát a parancsokhoz. – Nem adtak belőle példányt – szűrte Annie összeszorított fogai közt, miközben leült a szék szélére. – Csak egy számlát kaptam. Noblier nem erőszakolta tovább a papírokat. Leült a saját székébe, és egy ideig szúrósan nézett Annie-re. Az pedig viszonozta a pillantását. – A hétvégén elmentünk egy házkutatási paranccsal a Renard-házhoz – kezdte végre Gus, és kinyitott egy kis fiókot. – A dolgozószobában, Marcus Renard többi holmija közt több tárgyat is találtunk, ami Pam Bichoné volt. Ezt is ott találtuk. Átnyújtotta az asztal fölött a kis, műanyag, táncoló alligátort a lánynak. Annie átvette, és kissé zavarban volt a buta kis csecsebecse idétlen vigyora és vörös sapkája miatt. Aztán öntötte csak el az az érzés, hogy megszentségtelenítették a bábut. Renard lopta el tőle ezt a kis mütyürt, emlékbe. Játszadozott vele, a kezében tartotta, és miközben őrá gondolt, beszennyezte. – Prejean rendőr találta meg. Gondoltuk, szeretné visszakapni. – Köszönöm, uram. – Becsúsztatta az állatkát a dzsekije zsebébe, tudván, hogy abban a pillanatban kidobja, amint kilép ebből a szobából. – Doll Renard szobájában találtunk egy huszonkét centis csontozókést a matraca alatt – folytatta a seriff. – Eddig nem találtuk meg, hisz a házkutatási parancs soha nem vonatkozott Mrs. Renard hálószobájára. A kést elküldtük a laborba. – Tiszta volt? Noblier gondolkodott egy kicsit a válaszon, aztán úgy döntött, hogy Annie-nek joga van megtudni. – Nem, nem volt az. Annie-nek felfordult a gyomra. Doll Renard egy véres kést tartogatott a matraca alatt, hogy bármikor elővehesse, és visszaemlékezhessen azokra a szörnyű tettekre, amiket az anyaság nevében követett el. De most bizonyítékul szolgál. Igazságot szolgáltat Pamnek, a családjának, a zsaruknak, akik az ügyön dolgoztak. – Egyeztetni tudják majd a vért és a szöveteket. – Én is remélem. – Jó. A seriff újra elhallgatott, és összevont szemöldökkel nézett Pamre. Rossz jel, gondolta Annie.

– Rengeteget gondolkodtam ezen az elmúlt pár napban, Annie – kezdte. – Nem nézhetem el, hogy a beosztottjaim saját utakon járjanak, és olyan ügyekkel foglalkozzanak, amire nem jogosították fel őket. – Igen, uram – mormolta Annie. – Maga mindig is beleütötte az orrát olyasmibe, amibe nem kellett volna. – Igen, uram. – Csak bajt kavart. Viszályt keltett. Figyelmen kívül hagyta a parancsokat. Annie nem szólt semmit. Természetellenes módon ki akarta élvezni ezt az érzést, ahogy most a karrierjének örökre búcsút mondhat. – Másrészről kezdeményezőkészségre, ambícióra és bátorságra utal, amit tett – mondta Noblier, hangot váltva. – Egyet áruljon el nekem, Annie: miért tette azt Fourcade-del akkor este? – Mert ez volt a helyes. – És miért ment Renard után, csak úgy egyedül? Most Annie-n volt a sor, hogy megfontolja a választ. Mondhatná, hogy nem bízott Stokesban, hogy tisztességesen végzi a munkáját, de igazából nem ez volt az oka. Legalábbis mélyebben, a lelkében – mert ez számít igazán nem ez mocorgott. – Mert úgy éreztem, hogy tartozom ezzel Pamnek. Én voltam az első, aki látta, hogy mit művelt vele az a gyilkos. Volt valami… személyes a dologban. Úgy éreztem, hogy kötelességem. Én találtam meg a holttestét, én akartam igazságot is szolgáltatni neki. Gus bólintott, és lebiggyesztette az ajkát. – Nem beszélt a sajtóval. – Nem, uram. – A mai sajtókonferencián elmondom nekik, hogy maga hivatalosan, de titokban dolgozott azon, hogy sikerüljön megoldanunk ezt az ügyet. A következő fizetésében ott lesz a megfelelő túlóradíj. Annie szeme kikerekedett azon, ami minden szándék ellenére igencsak megvesztegetésnek hangzott. Noblier olvasott a gondolataiban, és összeszűkült a szeme. – Nem akarom, hogy a tekintélyem csorbát szenvedjen, Annie. A beosztottaim nekem dolgoznak, nem pedig a hátam mögött. A túlórapénz csak ráadás – tekintse veszélyességi pótléknak. Megértett? – Igen, uram. – Még nagyon sok mindent meg kell tanulnia, hogy hogyan is működik ez a világ, Broussard. – Ez volt az elbocsátás, a seriff figyelme már azok a feljegyzések felé fordult, amiket a sajtókonferenciára készített elő. – Jelentse, amikor visszatér a betegszabadságról! Majd elvégezzük a papírmunkát, és visszahelyezzük magát az állományba… nyomozó.

Broussard nyomozó. Annie magában próbálgatta a szavak hangzását, miközben az előcsarnokba igyekezett. Jól hangzott. Előhúzta a műanyag alligátort a zsebéből, és a szemétbe dobta, miközben elhaladt az őrmester pultja előtt. Fourcade az ajtó előtt várt rá. Az épületnek támaszkodott, keze a dzsekije zsebében, aggódás a szemében. – Noblier kinevezett nyomozónak – jelentette be Annie, és hallotta a hitetlenkedést a saját hangjában – Tudom. Én javasoltalak. – Ó. – Te oda tartozol, 'Toinette – mondta Nick. – Jól végzed a munkád. Keményen és kitartóan kutakodsz. Hiszel abban, amit csinálsz. Az igazságot keresed, harcolsz az igazságért – és ennek az egésznek erről kellene szólnia. Annie kissé felvonta a vállát, és elnézett a távolba, kényelmetlenül érintette a dicséret.

– Igen, de most elveszítem a klassz kis egyenruhát és a járőrkocsit. Nick nem mosolygott. Milyen meglepő. Kiegyenesedett a fal mellett, és gyengéden megérintette Annie arcát. – Hogy vagy, 'Toinette? Jól? Egy sóhaj szakadt fel a lányból. – Hát, nem nagyon. El akarta mondani, hogy már nem ugyanaz az ember, aki tíz nappal ezelőtt volt, de volt egy olyan érzése, hogy Nick nem értene vele egyet. Azt mondaná erre, hogy Annie csak nem ásott még elég mélyre önmagába korábban. Annie arra gondolt, vajon a férfi mit láthatott saját magában, amikor mélyen önmagába nézett. – Sétálunk egyet? – kérdezte Annie. – Az öbölhöz? – Nick elgondolkodva a parkoló túloldalán úgy negyvenméternyire húzódó zöld terület felé nézett. – Biztos, hogy ezt akarod? – Két napja ágyban fekszem. Szükségem van egy kis mozgásra. Lassan, de mozognom kell. Elindult a férfi nélkül, az pedig követte. Egyikük se szólt egy szót sem, miközben lépkedtek. Amikor odaértek a partra, felriasztottak egy csapat vadkacsát, melyek aztán visszatelepedtek a csokibarna vízre, és ütemesen merítették bele a fejüket, mint megannyi úszó a horgászbotok végén. Az öblön túl egy öregember sétált egy tacskóval. Annie óvatosan letelepedett az egyik pad szélére, és lassan maga elé nyújtotta a bal lábát. Fourcade leült a pad másik végébe. A kettejük közötti helyre Marcus Renard telepedett. – Ártatlan volt – mondta halkan Nick. Vitatkozhatott volna vele. Marcus Renard Pam iránti megszállottsága katalizátorként szolgált az anyja erőszakos tettéhez. De itt most nem erről volt szó, és Nick ezzel tisztában volt. Követte a Marcushoz vezető nyomokat, ott megállt, és ezzel mérte ki magának a saját büntetését. – Számítana most az valamit, ha bűnös lett volna? Annie egy darabig gondolkodott ezen. – Legalább könnyebb lenne feldolgozni. – C'est vrai – mormolta Nick. – Igaz. De nem volt bűnös. Elszúrtam. Nem láttam tovább az orromnál. Kicsúszott az irányítás a kezem közül. Hibát követtem el, és egy ember meghalt emiatt. Miattam. Egész életemben ezzel a tudattal kell élnem. – Nem te húztad meg a ravaszt. – De én töltöttem meg a fegyvert, nem? Davidson részben azért hitt abban olyan nagyon, hogy Marcus Renard ölte meg a lányát, mert én hittem annyira, hogy Marcus Renard volt a gyilkos. Akire én összpontosítottam, arra összpontosított ő is. Tudod, hogy van ez: rád is megpróbáltam ráerőltetni az elképzelésemet. – Mert annyira nyilvánvalónak tűnt. Senki nem ítélhet el ezért, Nick. A férfi arcán hirtelen egy mosoly jelent meg, de a szája sarkában keserűség bujkált. – Mais no. Az én vétségem mélyebbről fakad. Szerintem jobb, ha az ember úgy hibázik, hogy közben fűti a szenvedély, mint ha fásult és érzéketlen. Túlságosan törődött mindennel, túlságosan akart. A munka volt az élete, a küldetése. Minden más másodlagos volt. Alámerült ebbe a megszállottságba, és nem látott távolabbra, könnyebben szem elől tévesztette az emberiességet. Szüksége volt egy horgonyra, egy alteregóra, egy belső hangra, amelyik megkérdőjelezi az indítékait, hogy kiegyensúlyozza a csak egyetlen célt a szeme előtt tartó egyéniségét. Szüksége volt Annie-re. – Hallom, hogy Pritchett ejteni fogja a vádat ellened – mondta a lány. Nick Annie combjára tette a kezét, közben figyelte a tacskós öregurat. – Oui. Tehát nemcsak hogy közvetett módon én okoztam Renard halálát, hanem még hasznot is húztam belőle.

– Én is. Most már nem kell tanúskodnom. Nem kis megkönnyebbülés – mondta a lány, és Nick szemét kereste a tekintetével. Az odafordította a fejét, és Annie-re nézett. – Nem akartam, Nick, de kénytelen lettem volna. – Tudom. Te a meggyőződéses típusú ember vagy, 'Toinette – mondta Nick, és a lányra mosolygott, ezúttal lágyan, gyöngéden, majdnem szomorúan. – Na, és most mi lesz velem? – Nem tudom. – Dehogynem tudod. Annie nem akart vitatkozni. A férfinak igaza volt. Eléggé összetett és bonyolult egyéniség volt. Noszogatni fogja. Próbák elé fogja állítani Annie-t. Mennyivel könnyebb lenne A. J.-hez visszatérni, elfogadni, amit nyújtani tudott, és egyszerű életet élni mellette. Egy kellemes, egyszerű életet, amiből hiányzik a kiteljesedés. Egy idő múlva a türelmetlenség belenyugvássá szelídülne. De lehet, hogy jobb, ha hibázik ugyan az ember, de szenvedélyből teszi. – Nem vagy egy könnyű ember, Nick. – Tényleg nem vagyok az – vallotta be amaz, le sem véve a szemét a lányról. – Nos, segíteni fogsz nekem ebben, chère, vagy mi lesz? Vállalod a kockázatot? Bátor leszel? – Lélegzetvisszafojtva várt a válaszra, csak bámult a lányra, és szuggerálta, hogy vállalja a kihívást. –Nem tudom, hogy mi van bennem, amit felajánlhatok cserébe, 'Toinette – vallotta be halkan. – De szeretném, ha lenne rá lehetőségem, hogy rájöjjek. Annie látta, a férfinak szüksége van őrá. Belenézett a kemény arcba, amelyből perzselő, sötét szemek néztek rá. A férfi túlságosan heves volt, túlságosan hajszolt és túl magányos. De Annie-ben egyre erősödött az az érzés, hogy Nick az, akire már oly régen várt. Elemi vágy töltötte el, hogy megérintse a férfit. – Én is – mormolta, és átnyúlt a köztük lévő távolságon, hogy Nick kezére tegye a kezét. – Ha már társak vagyunk… Nick átfordította a kezét, ráborította Annie-ére, az ujjaik összekulcsolódtak. Az érintésből érezték, hogy így helyes. – …társak vagyunk.

EPILÓGUS Victor a szobájában ült, a kis asztalnál, és papírokat vágott tompa hegyű ollójával. A ház nem az ő házuk volt. A Riverview egy olyan otthon, amelyet autista felnőttek számára hoztak létre. Furcsa hely volt, teli olyan emberekkel, akiket nem ismert. Néhányuk kedves volt vele. Néhányuk pedig nem. Az épületet zöld gyep vette körül, a gyepet pedig magas téglakerítés övezte. Rengeteg fa állt körös-körül, és egy nagyon szép kert is tartozott az épülethez. Kiváló hely a madarak megfigyeléséhez, bár itt nem volt annyi faj, amennyi Victor háza környékén. És itt nem lehetett kivinni az öbölre a csónakot éjjel, hogy hallhassa a madarakat, vagy figyelje a többi élőlényt, amelyek jobban kedvelték a sötétséget, mint a napfényt. Nagyon sok ilyen lény volt. Néhányuk ragadozó. De olyan is akadt, amelyik nem volt az. Victor élete ezen az új helyen általában csendesen és nyugodtan folyt. Valahol a vörös és a fehér között. Ő úgy döntött, hogy szürke. A legtöbb napot szürkének érezte. Mintha csak aludna, és nem lenne ébren. Gyakran gondolt Marcusra, és azt kívánta, bárcsak a testvére ne szűnt volna meg létezni. Anyára is gyakran gondolt. Félretéve az ollót, felvette a kis üveg ragasztót, és nekilátott, hogy elvégezze az utolsó simításokat a művén. Anya már nem létezik többé, Richard Kudrow mondta neki, bár Victor nem látta holtan az anyját. Ezért tényként nem fogadta el, hogy ez így is van. Néha azt álmodta, hogy Anya odajön hozzá éjjel, mint ahogy régebben gyakran megtette, odaül az ágya szélére, és simogatja a haját, miközben az Éjszakai Hangon beszélget vele. Feszültség vibrált végig rajta, ahogy visszaemlékezett az Éjszakai Hangra. Az Éjszakai Hang mindig vörös dolgokról mesélt. Az Éjszakai Hang érzelmekről beszélt. Jobb, hogy már nincsen. Szerelem. Szenvedély. Sóvárgás. Düh. Gyűlölet. Ezeknek mind nagyon vörös színük volt. Azok az emberek, akiket megérintettek, már mind megszűntek létezni. Mint Apa. Mint Anya. Marcus. És Pam. Victor néha a Sötét Éjszakáról álmodott, és azokról a dolgokról, amiket látott. Nagyon vörös volt. Anya volt, és mégsem Anya, aki azokat a dolgokat cselekedte, amiket az Éjszakai Hang mondott. Már a visszaemlékezéstől is olyan erős vörös fényt látott, ami szinte megbénította, mint ahogy azon az éjszakán is. Nem tudott mozdulni, ott állt a ház előtt, még órákkal az után is, elrejtette a sötétség, képtelen volt mozdulni vagy megszólalni. Végül bement, hogy megnézze. Pam és mégsem Pam. Megszűnt létezni. Sikoltásai örökre Victor elméjébe záródtak, ott visszhangzottak. Victornak nem tetszett, ahogy az asszony arca megváltozott. Lassan levette magáról az álarcot, és Pam arcára helyezte. Szerelem. Szenvedély. Sóvárgás. Düh.

Gyűlölet. Érzelmek. Jobb, ha nincsenek jelen bennünk. Jobb, ha álarcot visel az ember, gondolta, miközben feltette az új maszkot, és odalépett a kis ablakhoz, hogy kinézzen a világra, ahol élesek voltak a fények, és lágyak a szürkület árnyékai. Gyűlölet. Düh. Sóvárgás. Szenvedély. Szerelem És a közöttük lévő határmezsgye keskeny és sötét.