T.Ágoston László. A pince

T.Ágoston László A pince Nagy öröm volt kiszabadulni a lakótelep betonfalai közül. Legalább akkora, mint tizenhét év előtt az, hogy beköltözhettek. No igen, de hát akkor született a Jóska gyerek, kicsi volt a családnak a másfél szoba. Az új lakásban egy plusz két félszoba volt, étkező, meg világos konyha. Igaz, mindenből egy kicsi, viszont Rácznak jutott egy falatnyi dolgozószoba, meg a gyereknek is volt helye. Ebbe a cserébe fektették az apai örökségét. Amint öregszik az ember, egyre nehezebben viseli a konfliktusokat. Csendre, rendre, nyugalomra vágyik. Olykor még az asszony zsörtölődése is terhére van, pedig az eltelt évtizedek alatt akár meg is szokhatta volna. Hátha még úgy mellesleg igaza is van... Ennél csak az az idegesítőbb, ha nincs véleménye. Ilyenkor rábólint az ember, és türelmesen megvárja, míg kiengesztelődik. Ez így rendben is volna, de az, hogy még a szomszédasszonyok véleményét is neki kelljen végighallgatnia a sóhajfalakon keresztül... Ez már közelít a mazohizmushoz. Miért sóhajfalak? Mert a sóhajok is áthallatszanak rajtuk. Persze mint mindennek, ennek is megvan az előnye. Például az, hogy a gyereknek nem kellett szexuális felvilágosítást tartani. Nyáron meg, amikor nyitva van minden ablak, a szemközti falak felerősítik a suttogó vallomásokat, a kis kéjes sikolyokat,

2 az ember rögtön húsz évvel fiatalabbnak érzi magát. Mindez megszűnt, amikor kiköltöztek a kertvárosba egy téglából épült, négylakásos társasházba. Igaz, kívül kissé himlőhe- lyes a vakolat, de a falak alaposan megszűrik a zajokat, és a nyugdíjas szomszédasszonyok is jóval szemérmesebbek a lakótelepi fruskáknál. Gondosan bezárják az ablakokat, a falak meg elrejtik a titkaikat. Kárpótlásul hajnaltól késő estig csivitelnek a madarak a kertben, éjszaka meg olykor egy - egy eltévedt tücsök is elciripeli a kedvenc nótáját. Ez is megfiatalítja vagy tíz évvel az ember szívét. Ebből a fiatalos virtusból lett a baj. Rácznénak ugyanis nagyon tetszett, hogy a konyhába, amelyik majdnem háromszor nagyobb volt a lakótelepinél, még egy asztal is befért, ahol akár a hétköznapi ebédet is elfogyaszthatták. Volt hozzá spájz, padlástér, meg kert. Az utóbbi tíz méter hosszú, s ugyanolyan széles. És külön kamra, afféle limlom tárolóhelyiség. A külön úgy értendő, hogy a szemközti lakóval közös, de elvileg leválasztható. A pincét a földszinti szomszéd használta tárolónak, de úgy gondolta, a többiek jól kitoltak vele. Hiába volt nagyobb, mint a másik háromé együttvéve, ha omlik a fala, nyirkos, dohos, még a rossz heverő is megpenészedik benne. Szóval használhatatlan. Talán ha bevakolnák, lebetonoznák az alját, megoldanák a szellőzését... De hát kinek van erre pénze manapság?

2

3 – Te, Piroskám! – mondta egy nap a feleségének Rácz.– Mit szólnál ahhoz, ha a földszinti szomszéddal elcserélném a tárolót? – A pincéssel? Hát... az bizony jó lenne. Szépen kitakarítanám, felpolcoznám, teleraknám befőttel, savanyúsággal, egész télre megvehetnénk a krumplit... Á, badarság – ingatta a fejét. – Dohos, vizes... – És ha megcsinálnám? – csillant föl a férfi szeme. – Nem vagyok én még olyan vén, hogy ne tudnék bepucolni egy pincét. Már ki is számoltam az anyag árát. A nyugdíjas időmből meg kitelik... – Abból igen, de a ványadt derekadból nem. Ne akarj engem idejekorán özveggyé tenni! – Ne beszélj butaságokat, tudok én vigyázni magamra! Meg jön a nyár, a gyerek is besegít. A születésnapodra összehozzuk. – Szó se lehet róla! Megmondta a doktor, hogy a lumbágód... – A lumbágód, a lumbágód... Nem akarok én cipekedni, arra ott a gyerek. Ő lehordja az anyagot, én meg majd fölsimogatom a falra. Így jó lesz? – Nem! – mondta ki a végső szót az asszony. – Ismerlek, vén pernahajder, tudom, hogy nem vagy képes megállni. Ha már te nem tudsz vigyázni magadra, majd én vigyázok rád. Azt akarom, hogy még vagy húsz évig itt dörmögj mellettem. – Rendben van – mondta a fejét lehajtva Rácz, s megcsókolta a felesége arcát. – Ha nem, hát nem. – Aztán másnap véletlenül

3

4 összetalálkozott a szomszéddal, s rögtön írásba is foglalták a cserét. Egy hét múlva ott volt az udvaron a sóder, homok, mész, meg a cement, s amikor az asszony elment vásárolni, merő kíváncsiságból megcsinálta a próbakeverést. Másnap a Jóska gyerek is beállt mellé. Egész jól haladtak, csak a mennyezeten nem akart megtapadni a malter. – Te, apa! Mi lenne, ha egy kis gipszet is kevernénk bele? – kérdezte a fiú, s már ugrott is át a sarki boltba anyagért. Az asszony félóránként leszaladt megnézni őket, s minden alkalommal Jóska fülébe súgta. – Kisfiam, ne hagyd ám apádat emelgetni! Tudod, a lumbágója... – Ne izgulj, anya, vigyázok rá! Ő csak simogat. Két hét se telt bele, készen volt a pince. A fala, mennyezete simára vakolva, hófehérre meszelve, az alja lebetonozva, s az udvar sarkában már ott várt a szomszédban kicserélt zöld linóleum. Ha teljesen kiszárad, majd lerakják, hogy még jobb pofája legyen. A szellőzést is megoldotta egy bontóból szerzett ventillátorral. Kimosta a meszelőt, aztán a lépcsőről is gondosan felsikálta az elcsöppent meszet, hadd örüljön Piroska a szép, tiszta pincének. Fölfelé jövet megcsúszott a lába a vizes lépcsőn. Majdnem elejtette a vödröt, de sikerült megtámaszkodnia, visszanyerte az e gyensúlyát. Semmi baj, csak a lágyékában érzett valamiféle szúrás félét. Ez nem a lumbágó...

4

5 Később úgy érezte, mintha elrontotta volna a gyomrát, pedig semmi olyat nem evett...És néha szúrt is, de nem a dereka. A lumbágójával semmi baj nem volt. Vigyázott rá. Harmadnap a felesége is megnézte. Óvatosan simogatta, nyomogatta, majd így szólt: – Kutya legyek, Lajos, ha nem szedtél össze egy sérvet! – Mit? – hitetlenkedett a férje. – Tudod, mennyire vigyáztam, a lumbágómnak kutya baja. Valamivel elronthattam a gyomromat... majd a doki ad rá valamit. – Képzelje, doktor úr! – mondta, miközben vizsgálta az orvos. – Azt mondja a feleségem, hogy ez sérv. – Én is azt mondom – bólintott rá az orvos. – Írok egy beutalót a sebészetre. Kálmán főorvos urat keresse! – Nem lehetne valami gyógyszerrel, vagy sérvkötővel, vagy akármi...? – Nem, erre a legjobb gyógyszer a műtét. És minél előbb, nehogy kizáródjon. – De... – Nézze, Rácz úr, én nagyon szívesen elmesélném magának a sérv összes ismérvét és gyógymódját, de odakint tizen várnak. Higgye el, hogy ez a legjobb, amit tehetünk! – Értem, doktor úr – mondta, miközben felhúzta a nadrágját, s szinte érezte, hogyan áll bele a hátsó felébe a zabszem. És attól kezdve ki sem mozdult onnét. Ott volt minden félénk mozdulatában, a gondolataiban, álmaiban a megtestesült félelem; a vakító

5

6 nikkel fényű, borotvaéles szike. Akkor is ott volt, amikor beült tizenötödikként Kálmán főorvos várószobájába. Itt is azzal kezdte, amivel az előzőtől eljött. – Főorvos úr kérem, nem lehetne valami más... – Nem értem – mondta a fehér köpenyes, kerek arcú, negyven év körüli főorvos. – Én sebész vagyok. Azért jött hozzám, hogy megoperáljam, nem? A sérv műtét nem valami komplikált beavatkozás. Reggel bejön éhgyomorra, megoperáljuk, harmadnap már haza is mehet. Nincs mitől félnie. – Igen, értem én, de ha mégis lenne valami más mód... – Minél előbb túl kell lenni rajta. Ez a legbiztosabb mód. A jövő héten még bent vagyok, aztán három hét szabadság. Előjegyezzem hétfőre? – Már hétfőre? Nem lehetne?... – De igen, lehet. Jöjjön vissza egy hónap múlva, és megbeszéljük. Ha netán közben kizáródna, vagy bármi történne, keresse meg a kórházban Tóth adjunktus urat! Katika, szólítsa a következőt! Ma megint hosszú rendelésünk lesz... Egy hónapig téblábolt, győzködte magát, hogy nem olyan nagy dolog ez, hiszen mások sokkal súlyosabb műtéteken is átestek már, de még álmában is ott lebegett a szeme előtt az a rohadt szike, amelyik majd a húsába vág. Aztán összeszorította a fogát, benyitott az orvoshoz, és valami idegen, számára is ismeretlen hangon azt mondta:

6

7 – Hát akkor vágjunk bele, főorvos úr! Reggel nyolckor jelentkeztek a felvételi irodán. Ő volt az aznapi sérves. A kis műtét. Még a pizsamát se volt ideje fölvenni, máris ott volt érte a kis kocsijával a műtős legény. – Valami Tóth, Horváth, vagy ilyesmi urat keresek. Sérvműtét. – Nem Rácz véletlenül? – vette szemügyre a borostás arcú fiatalembert Ráczné. – Ő itt van, és sérvműtétre vár. – Az tuti, hogy valamiféle nemzetiség – bólintott rá a beteghordó. – Mióta a személyiségi jogok miatt leszedték az ágyak végéről a lázlapokat, a fene se tud eligazodni a nevek között. Megkérdezem. – Aztán sűrűn bólogatva tért vissza. – Magának van igaza, Rácz. Kapaszkodjon a nyakamba, fater, fölteszem a kocsira! – Nagyon vigyázzon rá, fiatalember! – mondta Piroska, s a férfi zsebébe csúsztatott egy borítékot. – Bízza csak rám, mama! Az anyja ölében se lehetne biztosabb helyen. Azért a névkavarásért meg elnézést, de hát itt ez a demokrácia. Amikor visszavitte a beteghordó, még kissé bódult volt Rácz. A felesége húzta rá a pizsamát, ő itatta meg, s igazította el a feje alatt a párnát. Hamarosan megjelent az osztály egyetlen nővére is, és elismerően bólogatott, milyen jól csinálja. – Időnként nézzen rá, aranyos, ha nem vagyok itt – kérte az asszony, miközben a

7

8 zsebébe csúsztatta a pénzt. – És ha hozna neki egy kacsát... – Jó, majd kerítek, bár most még nincs rá szükség. Tudja, kis kórház vagyunk. Kis költségvetés, kevés nővér, kevés kacsa... De nézek. Mire kell hozom. Délutánra valóban ott volt a kissé kopott, áttetsző műanyag kacsa, s ott is maradt egészen hajnalig. Csak akkor vitte el az éjszakás nővér, mondván, hogy szüksége van rá egy frissen műtött betegnek. Rácznak reggel amúgy is föl kell kelnie, s ha már talpon van, akár el is ballaghat a folyosó végéig. A főorvost az esti vizitnél látta. Voltak vagy hatan. Gyorsan haladt a slepp. – Ő a mai sérves – mutatta be a főnővér a lázlapokat hajtogatva. – A főorvos úr betege. – Minden rendben? Kér fájdalomcsillapítót? – kérdezte a vizit élén haladó, talpig fehér idős férfi. – Igen, azt hiszem... – felelte Rácz – de azért ha lehet, kérnék. – Jó, Klárika, éjszakára adjon a betegnek egy fájdalomcsillapítót! Másnap délelőtt bekukkantott hozzá a főorvos. Megnézte a sebét, megkérdezte, elindult - e a bélműködése, aztán így szólt: – Hát akkor minden rendben, Rácz úr, holnapután haza is mehet. A felesége el tudja vinni kocsival? – Igen. – No, csak azért kérdezem, mert mentőt nem tudunk biztosítani. Szegény az eklézsia...

8

9 Mielőtt Piroska megérkezett volna, már ott ült a folyosón egy beesett arcú, magába roskadt, idős férfi. Rácz ágyára várt. Az asszony gyorsan összecsomagolta a férje holmiját, kiültette a padra a másik helyére, s elment, hogy megkeresse a főorvost. – Te, Lajos! – mondta, miközben a lifthez támogatta – Hallottad, hogy a Kálmán főorvos úr is elmegy Németországba? Azt mondta, hogy két hét múlva kell visszajönnöd varratszedésre. Ha már nem lenne itt, menjünk a Tóth adjunktus úrhoz. – Igen, mondták a szobatársak, hogy ő már a második, vagy harmadik, aki ebből a kórházból elmegy nyugatra. Nem is csodálom, állítólag az itteni fizetése tízszeresét kapja. Csak hát a család... – Viszi a feleségét, meg a két fiát is. Azt mondja a főnővér, hogy az asszonynak is biztosítanak munkahelyet. A gyerekei játszva tanulják meg a nyelvet. Állítólag ötéves szerződést írt alá. – És gondolod, hogy öt év múlva visszajön? Ugyan... ide, ahol egymás ágya alól lopják el a betegek a kacsát?... A seb szépen gyógyult. Már az anyósülésen is elég jól bírta a kátyús utat. Igaz, ügyeleti időben, estére rendelte be őket az orvos, nem volt túl nagy forgalom. Amikor az utolsó varrat huroktól is megszabadult, s leszállt a kezelőasztalról, megkérdezte a főorvost:

9

10 – Tudom, semmi közöm hozzá, de árulja el, doktor úr: csak a pénz miatt megy Németországba? – Hmm... – mosolyodott el Kálmán – ha már így egyenesen rákérdezett, nem tagadom, azért is. Tudja, rohadt dolog az, amikor attól függ, hogy elvihetem - e a kocsimat a szervizbe, hogy a Maris néni mennyi hálapénzt ad a semmire se elég nyugdíjából. És ég a pofám, mert el kell fogadnom. Attól viszont nagyon ideges leszek, amikor egy könyökvédős hivatalnok határozza meg, hány centi fonalat használhatok fel egy varrathoz, hány műtétet kell elvégeznem egy szikével, és milyen áru gyógyszert írhatok föl a betegemnek, miközben a politikusok azon tépik egymás haját, kinek hány hektár dukál Tokaj Hegyaljából. Nem folytatom. Ennyi. Vigyázzon magára, nehogy kiújuljon a sérve! Most már nagyon vigyázott. Akkor is vigyázott volna, ha a felesége nem figyelmezteti reggelenként. Annál is inkább, mert a sebe figyelmeztette minden óvatlan mozdulatnál. Egyik délután éppen a tíz lépésnyi kertjében sütkérezett a langyos őszi napon, amikor ráköszönt a közös képviselő. – Jó napot, Rácz úr! Gyógyulgat, gyógyulgat? – Próbálkozom vele, hátha sikerül. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen szépen rendbe szedik azt a pincét. Meg is fizette az árát... – Látja, pedig a fiam cipelte le az anyagot. Egy rossz lépéstől jött ki a sérvem.

10

11 – A lépésről jut eszembe... Beraktam a ház iratai közé a megállapodást, de nem tudom, hogy elég - e. Tudja, a pince, a padlás, meg a kert osztatlan közös tulajdon. Most, hogy rendbe- hozták, nagyon tetszik a tulajdonostársaknak is. Szerintem nem ártana ügyvéddel hitelesíttetni azt a megállapodást. Akkor már okirattá válik. – Mi a fenének rá az ügyvédi pecsét, ha mindenki aláírta? – Azért, mert az ügyvédek és könyvelők országa lettünk, Rácz úr. A jogászok megszülik a törvényeket, a könyvelők meg kibányásszák hozzá a joghézagokat, a kiskapukat, ahol ki lehet kerülni őket. Így válnak nélkülözhetetlenné egymás számára. – Túl nagy ára lesz már annak a pincének, Sásdi úr. Az anyagra, amit beépítettem, ráment egy havi nyugdíjam. A sérvműtétre ráment a másik. A harmadikat adjam az ügyvédnek? – Úgy tesz, ahogy jónak látja. Én minden esetre ráüttetném azt a pecsétet. Este már a tévét nézték vacsora után, amikor hazaért a Jóska gyerek. Mindkettőjüket megcsókolta, majd szigorú tekintettel nézett az apjára. – Ugye ma is vigyáztál magadra, apa?! – Olyannyira, édes fiam, hogy se kórházzal, se ügyvédi irodával nem keveredtem üzleti kapcsolatba, sőt még a közös képviselőt is csak a kertkapuig engedtem. Mi bajom lehetne még ezek után?

11

12 – Nagyon magabiztos lettél, öreg, mióta kiszedték a varrataidat – mondta a felesége fejcsóválva.– Én már csak azért imádkozom, hogy el ne eressze a kezünket az Isten.

12