1 T. Ágoston László Napijegy a holtágra Amint elpakolták a holmijukat a szobában, a férfi kulcsra zárta az ajtót és elindultak fölfedezni a híres horgászvizet. Nem vittek magukkal semmit, csak a kék horgászigazolványt, hiszen azt se tudták hol lehet bedobni a horgot, hol árulnak napijegyet, meg egyáltalán milyen szokások uralkodnak a legendás hírű holtág fölött. Az asszony ötlete volt, hogy ide jöjjenek. Születésnapi ajándék. Valami különlegeset akart adni a férjének erre a különlegesen kerek születésnapra. Végigszaladta a város összes üzletét, megnézegette a csillogó – villogó kirakatokat, de egyre csak a fejét ingatta. Nem, nem, hát nem… Karácsonyra zokni, húsvétra nyakkendő, névnapra bokszer alsó, születésnapra pulóver… Ez most más. Erre a születésnapra valami különlegeset akart, amire érdemes visszaemlékezni. Esténként leült a számítógép elé, és órákon át bámulta a képernyőt. A külföldi utak drágák, az olcsónak hirdetett szállások megbízhatatlanok… Aztán egyszer csak valahogy a hazai horgászvizekre tévedt az egere. Ennél a holtágnál például olyan csábító sorokat olvasott, hogy itt fogták minden idők legnagyobb szürkeharcsáját 1988-ban. A legnagyobb ponty tizenöt kiló negyven dekás volt, az amur tizennyolc kilós, és a kárászokból se ritka a nyolcvan dekás. Hát ez az – gondolta.– Ennél szebb ajándékot nem is adhatna a nagy fogásokról ábrándozó férjének. És ehhez még hab a tortán, hogy egy éjszakára mindössze kétezer forint a szállás a vízparthoz közeli panzióban. Az a bizonyos vízparthoz közeli panzió se egészen úgy nézett ki, ahogy a képernyőn látta. Tény, 1
2 hogy a homlokzat frissen van festve, meg a kerti padok is pirosra mázolva a zöld bukszusok előtt, de a többi bizony úgy áll ott, ahogy a vállalati szakszervezeti bizottság megálmodta a hetvenes évek végén. A kutya se nyúlt hozzá azóta. A kétszárnyas nagy vaskapu fölött is ott veri az eső a régi cégtáblát: „A 23-as Volán Szakszervezeti Tanácsának Üdülője”. Csak a homlokzat felőli kiskapu mellett erősítették fel a kerítésre az új tulajdonost hirdető táblát: „Kiss & Társa Kft”. No, de hát a fene bánja, kétezerért éjszakánként még akkor is megéri, ha éppen javítják a bojlert. A harmincöt fokos melegben akár az udvari csapnál is megfürdik az ember. Az ágy kényelmes, holnap reggel a mosdó fölötti tükörnél is kicserélik a kiégett villanykörtét. Kissné üdvözletét küldi, és este majd beugrik a pénzért. Ma Pestre kellett utaznia üzleti ügyben, mert egy másik kft-ben is érdekelt, viszont bármi kérésük lenne, forduljanak bizalommal a takarítónőhöz, akitől a kulcsot kapták. Napközben megtalálják a szomszéd üdülőben, mert ott is ő a takarítónő. A horgászathoz napijegyet váltani? Régebben volt itt a parton egy egyesületi iroda, de az már megszűnt. A kocsmával, illetve az étteremmel szemben van a zöldséges, meg a Kossuth soron egy horgászbolt. Valamelyiknél biztosan van, mert szoktak itt vidékiek is horgászni. Ők momentán nem pecáznak. Nem érnek rá. A nap száz ágra sütött, már messziről hallatszott a strandolók vidám évődése. Arra vették az útjukat. A fűre terített plédeken napcserzett nagymamák kínálgatták a hazulról hozott elemózsiát jóltáplált unokáiknak. Szolgálatkész ifjak lelkesen
2
3 kenegették a naptejet bronzbarna ifjú hölgyek domborulataira, miközben a féltékeny, zord atyák félszemmel figyelve ekképp őrölték a szót fogaik között: „megölöm ezt a pernahajdert, ha elcsábítja a Marikámat!” Mire az olvasást színlelő feleség: „mint mindig, ezúttal is elkéstél, szívem!...” – Elnézést, asszonyom – szólított meg Tímár egy középkorú nőt, aki épen kifelé igyekezett a habokból –, mitől ilyen rozsdaszínű ez a víz? – Azt mondják, valami alga okozza – válaszolt a nő megigazítva lecsúszott vállpántját –, de állítólag ártalmatlan. A Köjál, vagy mi, az az egészségügyi hivatal is vizsgálta. Fürödni lehet benne, de inni nem ajánlják. – Itt üdül, ismeri a környéket? – Hát persze, húsz éve vettünk itt egy kis telket, azóta minden nyáron itt vagyunk. Nagyon felkapott hely volt ez abban az időben. Ide jártak a megyei vezetők, meg sokan még Pestről is. – Ahhoz képest, ahogy az interneten hirdetik…– kottyant közbe Tímárné. – Maga még hisz a reklámoknak? – húzta el a száját a másik. – Az csak arra való, hogy hülyítsék az embert. Mióta privatizálták a vállalati üdülőket, meg mindent, azóta itt mindenki csak a pénze után fut. Kivenni belőle, amit lehet, aztán el innét minél messzebb. Mi is két éve áruljuk a hétvégi házunkat, de a kutyának se kell. A góréknak kicsi, a hasonszőrűeknek meg egy petákjuk sincs. A strandot mindössze néhány méteres nádfal választotta el az evezős teleptől. Egykor válogatott sportolók felkészülési helye volt ez. A pálya, a starthelyek, műszaki létesítmények még a helyükön
3
4 álltak. Kissé kopottan, májfoltosan, recsegve – ropogva, de állták az idők viharát. Az egykori nézőtér padjai kevésbé, de itt – ott még azokra is le lehetett ülni. – No igen – mondta egy szikár, öreg horgász a betonszegélyen rakosgatva a holmiját –, jöttek ezek a kopasz gyerekek horgászni. Megéheztek, meg kéne sütni a halat. Gallyat kéne szedni. Mármint, hogy normális ember úgy gondolná. Igen ám, de ezek nagyon erős legények voltak, föltépkedték a vaskeretről a deszkát, azzal tüzeltek. Szóltak nekik, hogyne szóltak volna. Azelőtt mi vigyáztuk ezt az egész holtágat, mind a tizenöt kilométert. Amikor még egyesületi volt. Hát aztán az lett a vége, hogy nekünk kellet elmenni. Tudja, uram, én kerek ötven éve horgászom ezen a parton, de ilyen itt még soha nem volt… – Azt írják az interneten, hogy itt fogták az országban a legnagyobb szürkeharcsát – mondta az asszony. – Ez való igaz – bólintott az öreg –, magam is tanúsíthatom. Ott, annál a kanyarnál húzták ki csónakkal. Mikor is volt ez? Valahogy úgy nyolcvannyolc nyarán. Augusztus körül lehetett. Nagy hőség volt akkor is. Egy helybéli horgász, a Bukó Feri bácsi fogta meg. Hetekig lesett utána, mire meglett. Akkora volt, hogy felhúzták a fára, úgy tudták megnyúzni. Létrával mentek föl a fejihez, mert nem érték el a földről. Ketten voltak a csónakban, fél napig fárasztották, mire oda tudták kényszeríteni a ladikhoz. Várjon csak, hogy is hívták a másikat? Ejnye, pedig tudtam ám… Ott voltam, meg is tapogattam azt
4
5 a marha nagy állatot. Valamilyen Karcsi volt a másik horgász, de milyen Karcsi? – Nem fontos a neve – legyintett a Tímárné –, így is elhisszük magának. Az internetes ismertető szerint nagy pontyokat is fogtak. – Az is volt. Amit én fogtam, a legnagyobb olyan tíz kilo körül volt. Az meg úgy kilencvenkettő körül lehetett. Még a privatizáció előtt. No, de akkor még kotorták ám a medret, meg hínárt vágtak, meg mérték a vízminőséget, meg ilyesmik. Szakképzett halászmestert alkalmazott az egyesület. Mert hogy volt miből. Patronálta a horgásztársaságot a megyei pártbizottság, meg az összes gyár, amelyiknek itt volt az üdülője. Akkora horgászversenyek voltak itt, hogy még a partot is lezárták a belügyesek. Képzelhetik, itt volt a megyei párttitkár, a kábé tagok is vagy hárman, meg a megyei tanács, a gyárigazgatók, meg ilyenek. De másnap a miénk volt a holtág jól beetetve. – Kapása van, öreg! – tette a kezét a vállára Tímár. – A francba vele! – csóválta meg a fejét a horgász. – Már megint ez a rohadt törpeharcsa. Fogadjunk, hogy az! Ma még jóformán mást se fogtam. – Kihúzta, valóban az volt. – A fene evett volna meg, te szúrós rohadék! Ezzel teszik tönkre a vizet. A telepítésnél behurcolják, aztán ki se lehet irtani. Olyan étkes, hogy mindent fölzabál. Ha gilisztát, vagy csontit tesz az ember a horogra, az kell neki. Ha kukoricát, akkor azt zabálja. De fölfalja ez az apró halat, meg az ikrát is. Nem hiába hívják a horgászok rémének. Ahol megjelenik, onnan akár szedelőzködhetünk is.
5
6 – Jé, az micsoda? – mutatott az asszony a vízre. Valami fekete gömb közeledett a part felé. Olyan volt, mint valami nagy, fekete labda. Hol összezsugorodott, hol fellazult, szálakra bomlott, mint valamiféle gombolyag. – Ez a mi legfőbb ellenségünk. Ezer apró törpeharcsa egy brancsban. Ahol ez megjelenik, ott a vasszög sincs biztonságban. Mindent fölzabál. Őt viszont semmi se bántja. Se a csuka, se más ragadozó. Félnek a méregtüskéjétől. Inkább elköltöznek ők is. Nézzék meg a szákomat! Van benne két tenyérnyi kárász, meg egy hasonló dévér. Meg volt tizenöt törpeharcsa. Ott vannak a szemétben. Pontyot a múlt héten láttam utoljára. A szomszéd fogta. – Hmm…– bizonytalanodott el Tímár. – Az egész holtág ilyen? – Ez az alsó része igen. Ide járnak a mezei horgászok, mint én is. Ott fönn, a kanyaron túl, az erdő alatt, az más. Az a jobbaké. Annak idején, amikor a vízparti telkeket osztották, másfél kilométert fönntartott magának a megyei pártbizottság. Ott névre szóló stégek vannak, meg külön őr a csónakkikötőben, meg ilyesmi. No, meg a Kissék Klub Hotelja. Azt mondják, ott még rulettoznak is. Én nem tudom, nem járok arra, csak hát, ahogy a horgász haverok mondják… – Hmm…– csóválta meg a fejét újra Tímár.– A fene gondolná, hogy még a holtág is ilyen erős hatalmi harcot válthat ki… – Édes fiam, nyaralunk! – vágta el a gondolat fonalát az asszony. Napozunk, horgászunk, és meg se halljuk azt a szót, hogy politika. Inkább azt mondja meg – fordult az öreghez –, hol lehet napijegyet kapni.
6
7 – Itt kimennek jobbra, aztán balra végig a kis boltig. Azzal szemben van a Marika horgászbotja. Ott. Ha jól tudom, hatig van nyitva. – Én azért megnézném azokat a vízparti telkeket – mondta a férfi.– Puszta kíváncsiság, semmi több… Messze van? – Olyan félórányira gyalog. Ha kocsival megy, még tíz perc se kell. Kimegy a főútra, aztán az erdőn túl balra. El se lehet téveszteni. Igaza volt az öregnek. Az erdőn túl még az út menti fű is gondosan egyformára volt nyírva. A kertekben egzotikus fák, bokrok sorjáztak, a házak udvarán meg Audik, Mercedesek várták, hogy elfordítsák bennük az indítókulcsot. A part menti stégek vaskapuja lakatra zárva, rajta a zománcozott tábla a tulajdonos nevével, címével. A házak hátsó kertjéből kis léckapu nyílt a vízre vezető ösvényre, mely a stégig futott. Előtte sétányszerű, kaviccsal terített út, jelezve, hogy a vízpart mindenkié, de ezt jobb, ha senki se veszi komolyan. Amikor kiszálltak a kocsiból, éppen két nyurga kamasz ugrott át az egyik lakatra zárt kapu fölött. Végigfutottak a stégen, s csuka fejessel merültek el az öböl vizében. – Hé, ti ott, mit képzeltek magatokról? – kiáltott rájuk a csónakból egy horgász. – Üdv, Pista bácsi! – kiáltott vissza az egyik. – Én vagyok, a Peti. Tudja, ez a nagyapám stégje, csak nem akartam a kulccsal bíbelődni. – Ja, az más – mondta a horgász.– Tudod, hogy nem szeretjük itt az idegeneket. – Tudom hát, azért szóltam.
7
8 – Hmm…– nézett a feleségére Tímár. – Érdekes. Látod, itt a víz is sokkal tisztább, és nincs benne rozsdaszínű alga. – Fogadni mernék, hogy törpeharcsa sincs. – Tartok tőle, hogy megnyernéd a fogadást. No mindegy, ha már itt vagyunk, nézzünk szét egy kicsit! Látod, itt szívesen bedobnám a horgomat. – Forró nyári délután volt, a hőmérő 35 fok meleget mutatott. Ilyenkor a kutyák is lihegve húzódnak a ház árnyékába, gazdáik meg egy – egy jeges koktéllal a kezükben ücsörögnek a langyos vizű kerti medencében, vagy pihegnek a nyugágy vászonbugyraiban. A horgászkészség is ott pihen a stégen, ki a fene süttetné magát a tűző napon, hogy a vízben fürdő halak röhögjenek rajta. Majd napszállta után, ha lehűlik a levegő, amikor megcsillan a víz tükrén a hold. Ilyen hőségben csak akkor van esélye a jó fogásnak. Addig meg hadd pihenjen a környék… Amint ballagtak a sóderos úton, az egyik hátsó udvarból eléjük toppant egy fürdőnadrágos, kopasz férfi. Műanyag fürdőpapucsával a sódert csikorgatva, széles mosollyal közeledett feléjük. – Jó napot kívánok! Kezét csókolom a hölgynek! Jól utaztak? Még nem találkoztunk, ugye? – Hát ahhoz képest, hogy ilyen meleg van… Meg ez az útjavítás… Azt hiszem, még nem találkoztunk. Vagy igen? Mi csak nézelődünk…– mondta Tímár zavartan. – Csak tessék, ne zavartassák magukat! Ez az én kis házikóm. Én vagyok a Molnár. Én képviselem ezt a kis közösséget. Tudják…
8
9 – Jó napot! – nyújtott kezet Tímár.– Örvendek. Én meg a Tímár vagyok. Ő a nejem, Rozika. Azt nézzük, hol lehetne itt horgászni. – Az interneten néztük ki ezt a helyet – tette hozzá az asszony. – Igen, ez nagyon szép és gazdaságos hely – mondta Molnár –, ahogy az interneten is írtuk, ugye…Egyenesen Pestről tetszettek jönni ebben a hőségben? – Igen, Pestről. – És hol tetszenek lakni, a Kisséknél a Klubban? – A Kisséknél, a panzióban – mondta az asszony. – No igen, hát ez nézőpont kérdése. Mi ugye egyszerűen csak Klubnak nevezzük, de hát ezen már csak nem veszünk össze, kezét csókolom. Azt hittem, a Géza rögtön körbe is vezeti önöket, hogy lássák, miről is van szó. – Mi, amint mondtam is, horgászni jöttünk – mondta Tímár.– Felmérjük a terepet, mielőtt leülnénk a bot mellé. – Természetesen, Tímár Úr. Ugye jól mondom a nevét? Igen… Én is ezt tenném az önök helyében. Mindenek előtt tájékozódni kell. Szerintem, ha itt szétnéztek, ad maguknak egy csónakot a Géza, meg ad hozzá egy embert is, aki az evezőt húzza, és azzal végigjárhatják ezt az egész tizenöt kilométeres szakaszt, amiről írtunk. A saját szemükkel láthatják, és eldönthetik, ér – e annyit, mint amiről szó volt. Nem zsákbamacska ez kérem, hanem tiszta üzlet. – Hmm… – csóválta meg a fejét a férfi. – Az evezős pályánál már voltunk. Hát…mit mondjak?
9
10 – Te csak ne mondjál semmit – bökte oldalba az asszony.– Legalábbis egyelőre… – Úgy van, kérem, nálunk is mindig az asszonynak van igaza. Nem kell elkapkodni. Csak szépen, sorban… – No, de hát ez…– nevette el magát Tímár.– Kész kabaré… Én horgászni jöttem. – Hát persze – bólintott rá a nő.– Ne felejtsd el, apukám, nyaralunk. – Ja, az más. Látod. Ezt mindig elfelejtem. – Ezzel én is így vagyok – erősítette meg Molnár.– Szakmai ártalom. Napoknak kell eltelnie, mire ki tudom magam vonni a hivatali stílusból. No, de nem is zavarok tovább… Örülök, hogy megérkeztek, megviszem a hírt a többieknek is. Csak nézelődjenek, gyűjtsék a tapasztalatot, aztán majd este fehér asztal mellett folytatjuk. De… azért még valamit meg kell említenem. Tudják, azt a személycserét, amiről írtam. Tény, hogy ez a Kapornoki évek óta vitte az egyesület, meg a cég ügyeit. Köszönet érte, meg amit akar. No, de hát ma már nem lehet ilyen módszerekkel dolgozni. Ma már egészen más az üzlet, meg egyáltalán… Ez egy kretén, kérem! Én személy szerint is támogatnám, hogy vonuljon végre nyugdíjba, és kapja meg az egyik felügyelői tisztséget. Ott nem sok vizet zavar. Felőlem akár ki is tüntethetik, csak ne gátoljon bennünket. Érti? Ha önök is engem támogatnának, akkor már összejönne a hatvankét százalék, és ha még a pályázat is összejönne… És ugyan miért ne jönne össze, ha kellőképp akarjuk? – Hát persze, mi teljes mellszélességgel…– mondta az asszony.
10
11 – Nos, hát akkor meglátják, hogy én se leszek hálátlan. Az üzleti tervet már elkészítettük, a bankfinanszírozás folyamatban… Higgye el asszonyom, hogy aranybányába társultak. Lehet, hogy a szavazásnál vinnyogni fognak egyesek, de hát a kutyaugatás nem hallik az égig. Az meg ne riassza el magukat, amit most látnak. Ez az elődök bűne. Kapornoki úr elviszi a balhét, és örülni fog, hogy lyuk van a hátsó felén. Ezt én garantálom. Erre ne legyen gondjuk! – Érdekes, amit mond – tette a vállára a kezét atyáskodva Tímár. – Egyre érdekesebb. Nem is gondoltam volna, hogy…. – No, de Tímár úr, ön se mai gyerek már a politikában, meg az üzleti életbe se tegnap csöppent bele… Írtam volna le mindent egy internetes levélben? Hülye azért én se vagyok!!! És ha feltörik a kódot? El tudja képzelni, mire képesek ezek a Kapornokiék? Tudnék mesélni róluk…Tisztában vagyok vele, hogy önöket is megkörnyékezték, de hát akinek van szeme, láthatja, mifélék ezek. – Hát persze, kár is erre szót vesztegetni – mondta az asszony, látva a férje zavarát. – Menjünk, szívem! – A kocsijukig elkísérhetem? – Á, nem olyan sürgős – kapott észbe Rozika. Még az hiányozna, hogy ez a kicsoda, micsoda Molnár meglássa a tizenhat éves Fiatjukat.– Még sétálgatunk itt a parton egy kicsit. – Értem, asszonyom. Igaza van, kinek mi köze hozzá, ki kivel beszél a parton? Útbaigazítottam az eltévedt turistákat – mosolygott a kopasz. – Végtére is megegyeztünk, számítok a támogatásukra. És akkor
11
12 este a Klubban várom Önöket. Mondjuk kilenckor. Megfelel az időpont, Tímár úr? – Hogyne, tökéletesen. Este kilenc. – Csókolom a kezét, asszonyom, a viszontlátásra, uram! – Viszlát! – Mondták szinte egyszerre, s gyorsan elindultak a part felé, nehogy meglássa a pasas eltorzult mosolyú arcukat. Csak akkor kezdtek el teli torokból röhögni, amikor magukra húzták a kocsi ajtaját, s a férfi elfordította az önindító kulcsát. – Te, Rozika, mi most úgy beletenyereltünk valami nagy disznóságba – mondta a nevetéstől fuldokolva –, hogy napokig sikálhatjuk a kezünket, mire megszabadulunk a bűzétől. – Az hagyján – mondta az asszony –, de képzeld el ennek a Molnárnak a színe változását, ha megérkeznek az igazi ügyfelei! – Nem kellett volna tőle kérni némi előleget? – Az lett volna az igazi hab a tortán. Ki is üldözne bennünket a világból. Futhatnánk inunk szakadtáig, amerre a szemünk lát…El tudod képzelni a nejedet X-lábakkal futva a világ körül? – Nagyon mókás dolog lenne, de attól tartok, kissé fárasztó. No jó, arra nem megyünk, de akkor hová? – nézett rá kérdőn Tímár. – Hajts egyenesen a Marika horgászboltjához! Megvesszük az evezőstelepi napijegyet.
Vége
12
