T. Ágoston László Az amazon
Durci az ablakban ül és remegő bajusszal, aprókat nyaffantva lesi az udvaron élelem után kutató madarakat. Nemrég kelt föl a nap, vörösen szikrázó sugarai visszapattannak a dérlepte háztetőkről. Még csak november vége van, de hajnalonta a hőmérő higanyszála egyre mélyebb minuszokra száll. Eddig a gerlék, meg a szarkák jártak ide reggelente a nagy diófa ágairól dicsérni a napot. Most már a varjak is egyre beljebb merészkednek, s a házak között keresgélik a hullott gyümölcsöt. Honnan tudom én mindezt ilyen pontosan? Onnan, hogy az én Durci pajtásom, az immár két és fél éves, anyányi tigrisbundás cicám ilyentájt szokta megunni a szoba melegét, és kikívánkozik a kertbe. No már most, ha ő kikívánkozik, akkor ki is megy. Ez pedig úgy történik, hogy szépen, óvatosan fölmászik az ágyra, elterül a takarón a pocakom magasságában, és addig dorombol, míg meg nem simogatom. Közben nagyon vigyáz arra, hogy föl ne ébressze a feleségemet, meg a fiamat. Ez így illik egy jól nevelt, illemtudó cicához. Miután meggyőződött arról, hogy kellőképpen fölébredtem, odasomfordál a fülemhez, halkan belenyaffant, aztán fölül az ablakpárkányra a virágok között neki kihagyott helyre madarakat lesni. Közben én félálomban kitámolygok a konyhába, kikészítem a tányérjába a reggelijét, és szólok neki, hogy jöhet. Jön is sietve, aztán megáll az étel előtt és vár. Mire? Hát arra,
2 hogy megsimogassam, mert ez a rítus. Simogatás nélkül még az ételnek is más az íze… – Ennyi erővel akár egy bébicsőszt is fogadhatnál mellé – biggyesztette le az ajkát a szomszédasszonyunk, Maris néni. – Tudod, mikor kelnék én föl hajnalban, hogy egy szőrös nyaffancsnak enni adjak, meg ajtót nyissak neki? Vagy megtanulja a módit, vagy világgá megy. Nálam rendnek kell lenni! – Ehhez képest egész vidáman sétáltattad a Morzsit a minap pirkadat előtt, úgy… hány óra tájban is? – No, hát az egy kivételes eset volt. Este összezabált mindenféle süteményt, csokit, meg mindent. Egész éjjel nyöszörgött szegény. Hagytam volna szenvedni, meg hogy összepiszkítsa nekem a lakást? – Ebből is látszik, mennyire szigorúan neveled. Nálad aztán nincs kényeztetés… – Jól van na… Hát azt hiszed, a ti Durcitokhoz nem jöttem ki éjszaka a nyáron, amikor nyaralni voltatok? Csak az bosszant, hogy velem nem akar megbarátkozni. Alig hagyja megsimogatni magát. Talán a kutya szagát érzi rajtam?... A kis finnyás dög… Ami a simogatást illeti, ezzel kapcsolatban nálunk is vannak viták. Durci egy olyan személyiség, aki nagyon megválogatja a barátait. Arra büszke vagyok, hogy én lettem az első számú kiválasztott. Nekem nyafogja el elsőként minden búját, baját, bánatát, az én pocakomról nézi a tévét, sőt nekem még azt is megengedi, hogy a hasát megsimogassam. A nejemnek elnézi, hogy mint egy sálat, a nyaka köré tekerje, Laci fiammal viszont bújócskázni szokott. Soha nem hajlandó felcserélni ezeket a szerepeket. Azt nekem is megengedi, hogy összedugjam vele az orromat, de ha a nyakamhoz emelem, elkapja a
3 fülemet, nyafog, s nem hagy kétséget afelől, hogy akár bele is harap, ha azonnal le nem teszem. Rigolyás vénkisasszony… Szó, ami szó, valóban elkapattuk egy kissé Durcika kisasszonyt. Válogat. Csak azt eszi meg, ami a fogára való. No igen, mert tudja, hogy a gazdi mindig a kedvében jár. Olyannyira, hogy valóságos rítussá vált a sajtetetés. Egy falat neki, egy falat nekem. De nem ám akárhogy; kézből, az ujjam hegyéről veszi el a falatot. Ebben viszont olyannyira megbízik, hogy bármit megeszik az ujjam hegyéről. A csontot, meg a kutyának való ételmaradékot a hátsó szomszéd kutyája, Liza kapja. No, meg Kandúrka, akivel Durci már az előző nyáron barátságot kötött, de olyanok, mint a kamasz kölykök. Minden apróságon összekapnak, és napokig fújnak egymásra. Aztán elfelejtik, és újra együtt riogatják a bokrok között a verebeket. Egyik nap, amikor átdobtam a kerítésen a csirkecsontot, Durci is elkísért és döbbenten bámulta, ahogy a szomszéd kutya rávetette magát az ételre, sőt még a kandúrnak is jutott egy combcsont. De mindez nem volt elég, amint megették, odajöttek a kerítéshez és élénk farkcsóválás közepette simogatásra nyújtották a fejüket. Az én cicám egy ideig csak nézte, nézte, mit művelek én ezekkel az idegen állatokkal, aztán panaszosan nyaffantott és elfutott a kertkapuig. Onnét méregetett, mint aki azon töri a fejét, hogyan kellene bosszút állnia. Időbe telt, mire sikerült megvigasztalnom. – Gyere, Durcika, adok neked is enni! – mondtam. Nem volt igazán éhes, hiszen kapott, mielőtt lementünk az udvarra, de úgy falta az ételt, mint aki hét napja nem evett. Még morgott is hozzá, nehogy elvegyék.
4 Sokan csak mosolyognak, ha azt mondom, valóságos családtag ez a cica, pedig tényleg az. Ha elkezdünk öltözködni, kabátot, kalapot veszünk magunkra, ő már tudja, hogy elmegyünk hazulról, s neki is ki kell mennie. Elkísér a kapuig, utánunk nyaffant, aztán megy hátra a szaletlibe. De amint meghallja a kapu nyikorgását, meg a hangunkat, újra ott terem, s boldogan hempergőzik a lábunk előtt. Az meg külön ünnep a számára, ha együtt lehet velünk a kertben. Hatalmas ugrásokkal rohangál föl – alá, s mutatja, hogy közben egyetlen virágot se tört le. Elbújik a bokor mögé, majd boldog nyaffantásal ugrik a bokánkra. Csillog a szeme, rezeg a bajsza, s a farka, mint egy jelzőzászló, úgy lobog mögötte. Ezzel a szomszéd kandúrkával azért volt némi vitánk. Bár respektálta a kapott csontokat, meg a baráti simogatást, úgy gondolta, hogy mint férfiember, akarom mondani, macska, ő hordja a kalapot, Durci meg csak kövesse az ő elképzeléseit. A jelek szerint macskáéknál is változik a korszellem, mert egy-egy hangosabb összekoccanás után odajött hozzám az én cicám, és elkezdett csalogatni a kert felé, ahol megesett a torzsalkodás. Előre futott, visszajött, szóval egyértelmű volt, hogy mutatni akar valamit. Ott is volt, a bokor alatt hasalt és fújt, prüszkölt rá a kandúr. Ráijesztettem, s mutattam Durcinak, hogy kergesse, végtére is ez az ő territóriuma. Csak nézett rám, s nem értette, mit akarok. Végül a szekrény tetején találtuk a megoldást. Kölyök korában sokszor játszottunk a cérnára kötött papírgalacsinnal. Szívesen paskolgatta, földobta, elkapta… Később a szekrény tetejére bújt, ott kellett őt megtalálni. Felnyújtottam a kezemet, ő meg elkapta az ujjamat, s úgy
5 paskolta, mint a papírgalacsint. Bosszantotta, ha nem tudta megfogni az ujjamat. Ebből a játékból lett a boksziskola. Addig-addig bosszantottam, míg két lábra állt, s fenyegetőn kiengedte a karmait. Megfricskáztam a bajszát, sőt még a hasát is megböktem az ujjammal. Látta, hogy nem bír velem, menekülni akart. Nem hagytam. Addig hergeltem, míg felülkerekedet benne az indulat, s mérgesen visszacsapott. Néhány nap múlva már úgy harcolt, mint egy igazi amazon. Lestem a kertben a két macskát, mi történik. Kezdetben semmi változást nem tapasztaltam, mintha nem is edzettünk volna… Ha tettlegességre került a sor, az én Durcim biz’ elfutott. Bosszantott a dolog, cselhez folyamodtam. Végül is egy szelet párizsival provokáltam ki az összecsapást. Előzőleg a kezemből kínáltam neki a falatot. Az irigység meghozta a gyümölcsét, Durciban fölébredt a féltékeny amazon. Kandúrka először meglepetten bámult rá, aztán rám, s mintha átfutott volna rajta a fölismerés, gyorsan átvetette magát a kerítésen, s eltűnt a szomszéd kert bokrai között. Azóta pontosan tudja, hol a határ, s hogyan kell bánni egy amazonnal. Én meg két csirkelábbal engeszteltem ki őket, bizonyítván a töretlen barátságomat. Azóta mindketten elhiszik, hogy a jóakarójuk vagyok. Durci, az öklömnyi szőrpamacs gyönyörű és önérzetes cicahölggyé serdült. Azzal hízelgek magamnak, hogy az én segítségemmel. Ő csak mosolyog rajta a bajsza alatt. Én meg önfeledten bámulom az ablakból, amint a szikrázó hajnali verőfényben kecses méltósággal végigvonul az udvaron.
6
