10
Szövétnek, 2001, 1. szám
ott ülünk az istentiszteleH ten. Szombatról szombatra rengeteg ÉTRİL HÉTRE
energiát fektetünk a rend fenn- és megtartásába. Éber szemekkel ırködünk a tanítás tisztasága felett. Tisztségekre választunk meg embereket, gondosan ügyelve arra, hogy ne maradjon rubrika üresen. Olvassuk, töltögetjük a szombatiskolát, és hétrıl hétre megbeszéljük, amit olvastunk. Énekelünk, adományt szedünk, ünnepségeket rendezünk. Figyeljük egymás viselkedését, és álmatlan éjszakákról panaszkodunk, ha valaki nem felel meg az általunk elvárt biblikus követelményeknek (vagy roszszabb esetben a hagyományoknak). Azt mondjuk, így szolgáljuk az Urat. És ez így megy hétrıl hétre, szombatról szombatra, hónapról hónapra, évrıl évre.
Csernai Zoli Csernai Zoli osztálytársam volt az általános iskolában. Békés, jó szándékú, nagyon jó agyú, izmos és igen jóképő fiú volt. Emlékeim szerint szimpatikus voltam neki. Én viszont sokat gyötrıdtem miatta, éppen a fent említett tulajdonságaiból kifolyólag. Bár ı nem tett nekem soha semmi rosszat, egy ízben én mégis alaposan felkavartam a magánéletét. Belehabarodtam a barátnıjébe, és ezt nyíltan kimutatva, rövid szakadást okoztam a kiskamaszoknál szokatlanul hosszú kapcsolatukban. Zoli akkor sem bántott. Bár gyönyörő zöld szeme nagyon is tudott villámokat szórni, mégis, csupán szomorúan nézett rám. Elképesztı,
de még akkor is nagyon barátságosan bánt velem. Az általános iskola után évekig nem találkoztunk. Egyszer aztán véletlenül összefutottunk a Bogdáni úton a buszvégállomáson. Sötét, ködtıl csöpögıs este volt. Azonnal az elmúlt évek személyes történelmérıl faggattuk egymást. Zoli, ha jól emlékszem, valami erdészeti vagy mezıgazdasági fıiskolába járt. – Mit csinálsz mostanában? – nézett rám még mindig lenyőgözıen tiszta, zöld szemével. – Takarítok a Fórum Szállodában – válaszoltam az igazságnak megfelelıen. Zoli várakozóan pillantott rám. – Jó, és még? Mirıl szól az életed? Nem tudta, és egészen biztos vagyok benne, hogy nem is volt szándékában, de elevenemre tapintó kérdése évekre tápot adott akkoriban egyre erısödı depreszsziómnak. Ugyanis nekem akkoriban igazából semmirıl sem szólt az életem. Csak voltam, egyik napról, egyik hétrıl, egyik hónapról, egyik évrıl a másikra.
Mirıl szól az életünk? Valóban! Ha feltennénk magunknak a kérdést, ahogy Zoli feltette nekem, ott a Bogdáni úton, hogy gyülekezetként mirıl szól az életünk, mit válaszolnánk rá? Valószínőleg azonnal kész lenne most mindegyikünk valamiféle biblikus válaszszal szolgálni. Azért vagyunk gyülekezet, azért jövünk össze, mert épülni szeretnénk
Mikor kevés a szolgálat? az Úrban az İ igéje által, mert szeretjük İt és egymást, mert tanulni akarunk tıle, mert a szent szombatnap a közösség napja. Amikor néhány gyülekezetben feltettem a kérdést, miért győltek össze, általában és döntı többségében ezeket a válaszokat kaptam. Természetesen alapjában mindegyik nagyon is igaz. A Biblia világossá teszi, hogy szeretnünk kell Istent és az embereket (Mt 22:37-40), hogy igyekeznünk kell Krisztus mélyebb ismeretére jutni (Ef 4:13), hogy óvakodnunk kell a tévelygésektıl (Ef 4:14), mert hamis krisztusok támadnak (Mt 24:24), hogy a gyülekezeti rendet fenn kell tartani (1Kor 14:40), s hogy mindennek fı indoka az, hogy Sátán, mint ordító oroszlán, keresi az áldozatait (1Pét 5:8). E szempontok soha nem voltak elhanyagolhatóak a keresztény gyülekezetek közösségi alkalmainak indokául, és a közeljövıben szinte kimondhatatlan jelentıséget nyernek. A Bibliából és Ellen White írásaiból világosan kitőnik, egyházunk hatalmas megpróbáltatások elé néz a végsı idıkben. Azért ad az Isten a gyülekezeteknek pásztorokat, tanítókat (Ef 4:11), bölcsesség és tudomány beszédének ajándékát (1Kor 12:8), gyámolítókat, kormányokat (1Kor 12:28), írásmagyarázókat, szolgálókat és az intés szolgálatát végzıket (Róm 12:6-8), hogy a gyülekezet tiszta maradhasson a tévtanításoktól, hogy a tagok az igazság útján járhassanak, hogy a Krisztusról szóló valódi ismeretek által erısödhessenek a testvérek. Ismétlem, kimondhatatlan felelısséggel és jelentıséggel bíró indokok, szolgálatok a fentiek. Bármikor, amikor a testvéreket kérdeztem a gyülekezetben való tartózkodásukról, az indok mindig vagy szubjektív, önmagukra vonatkozó, vagy lokális, tehát a helyi gyülekezetre vonatkozó volt. De miért létezik egyáltalán a helyi gyülekezet? Vajon azért, hogy hétrıl hétre legyen hol fenntartani a rendet, hogy legyen, aki gyakorolja a liturgiát? Ez azt feltételezi, hogy mi vagyunk a liturgiáért, az istentiszteleti alkalomért, s nem az miértünk! Vajon azért hívta el Isten a gyülekezetet, hogy az
11 osztálybeszámolókon el lehessen mondani, melyik osztály milyen tevékenységet végzett? Ez azt az idıt juttatja eszem-be, amikor a szocialista brigád tagjai, Népszavába csomagolt zsíroskenyérrel a zsebükben, elmentek a színház környékén eldobott jegyeket győjteni, hogy legyen mit beragasztaniuk a brigádnapló kultúra-ro-vatába. Azért létezik vajon a gyülekezet, hogy egy önfenntartó szociális hálót alkosson? Igen, részben ezért is, de alapvetıen ez csak tevékenységeinek egyike, amely alapvetıen a Tábea-osztály feladata. Talán azért jövünk össze, hogy legyen, aki tanulja a szombatiskolát (két negyedévvel ezelıtt a misszióról)? Azért vajon, hogy ifjúsági programokat szervezzünk? Azért, hogy legyen, aki hallgassa a hullámzó szín-vonalú prédikációkat? Igen mindezekért is, de e célok nem válaszolják meg létezésünk alapvetı célját. Mi a célja a szombatiskolának, az ifjúsági programoknak, a prédikációk folyton-folyt hallgatásának? Szinte hallom a feleletet: az épülés. „Az igazságot követvén szeretetben, mindenestıl fogva nevekedjünk abban, aki a fej, a Krisztusban, akibıl az egész test, szép renddel egyberakatván és egybeszerkesztetvén az İ segedelmének minden kapcsával, minden egyes tagnak mértéke szerint való munkássággal teljesíti a testnek nevekedését a maga fölépítésére szeretetben.” (Ef 4:15-16) Erıs a gyanúm, hogy ezt az épülést a gyülekezet tagjainak többsége úgy képzeli el, de mindenképpen úgy éli meg, ahogyan azt az alábbi ábra mutatja. Növekedni kell, de a növekedés alatt kizárólag a már meglevı tagok lelki növekedé-
X egységő lelki nagyság
X + 0,5X egységő lelki nagyság
Amikor a gyülekezet csupán önmagáért él
12
Szövétnek, 2001, 1. szám
sét értjük, és ezalatt is elsısorban az ismeretek bıvülésére, a már elfogadott igazság egyes vetületeinek mélyebb elsajátítására gondolunk. Kérdés, vajon Isten is így érti-e „a testnek nevekedését a maga fölépítésére szeretetben”.
móniák puszta gyakorlásában látták a hit lényegét; de legtöbbször még ezeket a ceremóniákat is megváltoztatták, eltorzították, és nem párosították élı hittel azokat. Izráel elfelejtette létezésének legfıbb célját, Isten dicsıségének hirdetését.
Megépítés és visszahozás
Létezésünk oka
Volt alkalom, amikor Ésaiás próféta kétségbeesett szolgálatának eredménytelensége miatt. Így kesergett. „Hallgassatok reám, ti szigetek, és figyeljetek távol való népek: anyám méhétıl hívott el az Úr, anyámnak szíve alatt már emlékezett nevemrıl. Hasonlóvá tevé számat az éles kardhoz, keze árnyékában rejtett el engem, és fényes nyíllá tett engemet, és tegzébe zárt be engem. És mondá nékem:: Szolgám vagy te, Izráel, akiben én megdicsıülök. És én mondám: Hiába fáradoztam, semmire és haszontalan költöttem el erımet; de az Úrnál van ítéletem, és jutalmam Istenemnél.” (Ésa 49:1-4) A próféta kétségbeesett, mert bár tudta, hogy elhívása, üzenete az Úrtól való, és İ ad erıt és képességet is a szolgálat betöltésére, mégis, úgy érezte, feleslegesen küszködik, feleslegesen dolgozik, hiábavaló az Ige hirdetése. Az Úr válasza megdöbbentı volt. Ahelyett, hogy együttérzésérıl biztosította, pátyolgatta, dédelgette, sebeit kötözte volna az ı hőséges szolgájának, a következıt mondta. „Kevés az, hogy nékem szolgám légy, a Jákób nemzetséginek megépítésére és Izráel megszabadultjainak visszahozására, sıt a népeknek is világosságul adtalak, hogy üdvöm a Föld végéig terjedjen!” (Ésa 49:6) Isten nem vonta kétségbe, hogy szükség van Júda megépítésére és a kettészakadt ország északi ágának, Izráel megszabadultjainak visszahozására. Nem vonja ma sem kétségbe, hogy nagyon fontos a belmisszió, az egyház belsı építése. Ezért is adta azokat a speciális ajándékokat, amelyek elsısorban a gyülekezeten belülre vonatkoznak. Nem, nem mondja, hogy ennek aktualitása elmúlt. Csak éppen arra utal, a gyülekezetet nem azért hívta el, sem akkor, sem ma, hogy az önmagát fenntartsa, hogy egy sajátos adventista gettót hozzon létre. Ésaiás korában éppen azért érte utol az ítélet a zsidó népet, mert egyrészt a cere-
„Mostan azért, ha figyelmesen hallgattok szavamra, és megtartjátok az én szövetségemet, úgy ti lesztek nékem valamennyi nép közt az enyéim; mert enyim az egész föld. És lesztek ti nékem papok birodalma és szent nép. Ezek azok az igék, amelyeket el kell mondanod Izráel fiainak.” (2Móz 19:5-6) A feladat és az egyház elhívásának oka nem változott mára sem. Péter így foglalja össze egy tömör mondatban az egyház elhívásának célját. „Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok, hogy hirdessétek annak hatalmas dolgait, aki a sötétségbıl az ı csodálatos világosságára hívott el titeket…” (1Pét 2:9) Számomra a Szentírás egyik legszebb, legfontosabb ígérete és felhívása az Ésa 60:1-5-ben olvasható. „Kelj fel, világosodjál, mert eljött világosságod, és az Úr dicsısége rajtad feltámadt. Mert ímé, sötétség borítja a Földet, és éjszaka a népeket, de rajtad feltámad az Úr, és dicsısége rajtad megláttatik. És népek jönnek világosságodhoz, és királyok a néked feltámadt fényességhez. Emeld fel köröskörül szemeidet, és lásd meg: mindnyájan egybegyőlnek, hozzád jönnek, fiaid messzirıl jönnek, és leányaid ölben hozatnak el. Akkor meglátod, és ragyogsz az örömtıl, és remeg és kiterjed szíved, mivel hozzád fordul a tenger kincsözöne, és hozzád jı a népeknek gazdagsága.” Nincs ebben az igében szó a képzettségrıl, nincs szó a lelki ajándékok mibenlétérıl, nincs szó társadalmi helyzetrıl, beszédkészségrıl. Semmi ilyesmit nem tesz e csodás látomás megvalósulásának alapvetı feltételévé az Úr. Atyánk csak annyit kér, ébredjünk fel lelki álmunkból, és engedjük az İ világosságát érvényre jutni a mi életünkön keresztül is. Emeljük fel a szemünket, és megláthatjuk, hány ember szomjazza a békességet, hányan keresnek valamit háborgó lelkük csillapítására, hányan keresnek gyógyírt szívük véres fáj-
Mikor kevés a szolgálat? dalmaira! Azért létezünk, hogy ezt meg tudja tenni rajtunk, a mi életünkön, szeretı szívünkön keresztül az Úr! Az alábbi kérdést három gyülekezetben is feltettem már a szószékrıl a tagoknak. Az elmúlt három évben vajon hány ember ismerte meg az Úr Jézust a te személyes munkádon, a te szeretı szíveden keresztül? Nem az evangélizációkon való részvételedre, nem a gyülekezet által szervezett programokra gondolok, hanem a te személyes munkádra! Nos, hány ilyen lélek van? Te, aki most olvasod ezt a cikket, mit válaszolnál? A gyülekezetekben fájó szívvel tapasztaltam, hogy a válasz az volt, amire számítottam: néma csend. Bárhogyan forgatjuk a kérdést, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy végsı soron a bennünk élı szeretet mélységétıl függ a válasz. Amikor megszületett elsı gyermekem, Szamóca lányom, a telefonszámlánkon szereplı összeg valószínőtlenül megugrott. Ugyanez történt fiam, Mogyoró, alias Gergı születésénél is. Miért? Mert öröm volt számomra a megszületésük, és örömömet meg akartam osztani mindenkivel, aki csak együtt tud örülni velem. Amikor a feleségem elsı írása és általa teremtett otthonunk fényképei megjelentek egy színes, otthonteremtést segítı praktikus magazinban, én is, ı is mutogattuk főnek-fának. Miért? Ó azért, mert öröm volt számára, hogy szakemberek is értékelték a munkáját, én azért, mert büszke voltam arra, hogy ilyen ügyes feleségem van. Ebbıl is egyértelmőnek látszik, hogy a személyes
13 örömöket hajlandók vagyunk megosztani mindazokkal, akik körülöttünk élnek, rokonokkal, barátokkal, szomszédokkal, munkatársakkal, a sarki zöldségessel. Vajon a Jézusról való hallgatásunknak nem az-e az oka, hogy megszoktuk, İ velünk van, s nekünk már jó? Örömhír-e még számunkra, hogy keresztények lehetünk? Szeretjük-e annyira Jézust, hogy a vele való élet áldásait, csodálatos személyét, hihetetlen szeretetét nem tudjuk elhallgatni? S vajon szeretjük-e annyira az embereket, hogy nem fosztjuk meg ıket az örök élet lehetıségétıl örömünk elhallgatásával?
Ahol arányt tévesztünk
Nemcsak neked tettem fel ezt a kérdést, hanem magamnak is. Tíz éve vagyok keresztény. Az elsı években – soha nem számoltam össze pontosan – körülbelül tízen keresztelkedtek meg családunk munkájának következményeképpen. Az elmúlt évben egyszer csak felkaptam a fejemet, mert elfogytak az emberek. Azon vettem észre magam, hogy kizárólag a gyülekezeten belül tevékenykedek, bizottságokban ülök, szószéki szolgálatra készülök, újságot szerkesztek, istentiszteleteket szervezek, de eközben elfogytak mellılem az emberek. Szinte kizárólag adventista barátaim maradtak. A régiek közül vagy itt van már, aki szívében készséget mutatott az Úr Jézus hívására, vagy éppen emiatt szakította meg a kapcsolatot „ezzel a megbolondult Mohácsival”. Szinte nem maradtak világi barátaim. Manapság tudatosan törekedni kezdtem kapcsolatok építésére. Csodálatos élmény volt például meghívni, és vendégül látni általános iskolai X egységő lelki nagyság magyartanárnımet, aki, bár nem is értette igazán, hogy mivel, de nagyon sokat segített abban, hogy manapság írni merek. Nehezen tudom neked elmondani, mekkoX +X+0,5X ra élmény volt ez a találkozás egységő számomra. Ölelésébıl tudom csak lelki nagyság lemérni, hogy ıt is pozitív értelemben kavarta fel a családunk Amikor a gyülekezet Jézusért él körében töltött vasárnap délután.
14
Szövétnek, 2001, 1. szám csen talpra állás – állítják. Figyelj csak! Vajon nem így van ez velünk, keresztényekkel is? Vannak tények (bőnösök vagyunk, Krisztus meghalt értünk, s csak általa lehetünk szabadok), amelyek elfogadás nélkül egyszerően nem szülhetnek tapasztalatokat. Nekünk pedig Istentıl elrendelt parancsunk van a szolgálatra, az ismereteink, tapasztalataink, rendelkezésünkre álló lehetıségeinkkel való továbbadására. S vajon e nélkül a szolgálat nélkül van-e igazi talpra állás? Azt kell mondanom, a Biblia szerint nincsen (Kol 2:6-7)! Bár mi és a Névtelen Alkoholisták más-más tartalmat adunk mind a tényeknek, mind az elfogadásnak, mind a szolgálatnak, alapvetıen valahol mégis ugyanarról beszélünk: tehetetlenségünk belátása nélkül, hit nélkül, szolgálat nélkül lehetetlen talpra állni! „Kevés az, hogy szolgám légy… – mondja Ésaiáson keresztül az Úr. – Világosságul adtalak, hogy üdvöm a Föld végéig terjedjen.” Nagyon világossá teszi, hogy nem önmagunktól kell világítanunk, nem nekünk kell a szeretetet kipréselni magunkból, nem nekünk kell megváltoztatni a helyzetünket. Nekünk elıször igazán szeretni kell Jézus Krisztust, és általa kell szeretnünk az embereket. S ez a szeretet leginkább abban nyilvánul meg, hogy kapcsolatokat teremtünk, hogy hintjük a magot, bizonyságot teszünk arról, ami meg van írva, és elsısorban arról, mit tett értünk az, Aki maga a szeretet! A liturgiáról csak így tolódhat el a hangsúly Jézus Krisztus személyére. S csak így válaszolhatunk jól Csernai Zoli nekem feltett kérdésére. „Mirıl szól az életünk? Arról, hogy Jézus, az élı Isten feltámadott Fia szeret bennünket, s mi szeretetbıl szolgálhatjuk İt!”
Mi, adventisták hajlamosak lettünk egyfajta magunk körüli rezervátum létrehozására. Bezárkóztunk a gyülekezet falai közé, és úgy próbáljuk építgetni magunkat, úgy próbálunk növekedni, hogy közben várjuk, jöjjön hozzánk, aki meg akar térni, mi majd segítjük ıt ebben. S ilyenformán nagyon elvétettük a teendınket. Gyülekezeti életünk középpontja a szombat, s azon belül is az istentiszteleten való részvétel lett, nem pedig a közösség ápolása, az evangélium terjesztése. Számomra néha megdöbbentı, mennyire nem vesszük észre, hogy a gyülekezet belsı építése közben nem igazán növekszik létszámunk, s nem igazán növekszik lelki erınk sem. Éppen a mai napon, amikor ezt a cikket írom, találkoztam egyházunk egyik vezetıjével, aki elmondta nekem, hogy gyülekezetében a döbbenettıl alig tudott megszólalni. Testvérgyőlésen kellett megszavaztatni a gyülekezet által szervezett evangélizációt, és a szavazás eredményeképpen majdnem semmi sem lett a dologból! Kérlek, tartsd szem elıtt, hogy adventista gyülekezetrıl van szó! Nem vagyok benne biztos, hogy ez egyedi eset! A fenti ábra az Anonim Alkoholisták egyik alapelvének grafikus ábrázolása. Azt Mohácsi Zoltán akarja elmondani, hogy senki sem állhat talpra, ha nem ismeri be, hogy vannak bizonyos tények, amelyeket személyessé kell tennie (be kell látnia, hogy alkoholista, és az alkohol fogsáUrunk nem a cselekedeteink nagyságát, gából képtelen egyedül megszabadulni) és ha ismereteit, sem véghezvitelük nehézségét nézi, tapasztalatait, lehetıségeit meg hanem egye egyedül a szeretetet, amellyel megtetmegtetnem osztja másokkal. Elfogatük azo azokat. dás és szolgálat nélkül ninLisieuxi Szent Teréz
