Szujó Norbert A LÉLEK DOLGAI Kopár sziklák, végtelen kék égbolt, szikrázó nap, hullámzó horizont jellemzik a tájat. Mint egy kanyon, vagy sziklaszirt. A szakadék szélén magányos alak álldogál. Egy lány. Haját és fehér ruháját könnyedén, lágyan emelgeti a kellemesen langyos szél. Úgy olvad a tájba a szépséges lány, mintha annak része lenne. Kiegészíti a roppant szikla vidéket, a súlyosan terpeszkedõ égboltot. Föld és ég határán álló tünemény. Egyszerre elválasztja és összekapcsolja a két õs képzõdményt. Arcát napfény aranyozza, magányos múzsaszobor, mely az idõnek felfoghatatlan messzeségébõl maradt ránk. Békesség honol a tájon. A szakadék és az ég egyszerre húzza magához a lányt, aki így rendíthetetlenül áll mélység és magasság között. Kevesen tudják csak, hogy fel az égbe vágyik és a szakadék sötétjétõl retteg. Egy kéz érinti a lány vállát. De nem gondoskodó kéz, nem szeretõ vagy szülõ keze. A kéz nem simít és nem ölel -eltaszít. És a lány zuhan, bele a szakadékba. Az égbe vágyott, fel az égbe. De az árnyak fedte gonosz lény letaszította õt a kegyetlen mélységbe, melynek alján kõfogak várják gyönge testét. Ám földetérés elõtt az álom végetér. ***** Violet ezerszer is elmesélte visszatérõ álmát, de én ezredjére sem fogtam fel, hogy miként segíthetnék. Valahányszor zaklatottan, verejtéktõl nedves hálóingben riadt fel, én átkaroltam, magamhoz vontam és hagytam, hogy elmesélje szörnyû álmát. Ezerszer is csókot leheltem remegõ ajkára és hagytam, hogy szívének zakatolása az én szívverésemhez igazodva enyhüljön. Violet imád festeni. Naphosszat a kertben üldögél és tájképeket, életképeket fest. Sohasem azt festi, amit lát. Õ nem a valóságban él. Képzeletbeli, álomszerû tájakat fest, réteket, melyen meseszép gyermekek futkároznak, játszanak. De néha a képek szomorúak. A táj kopár, az égbolt szürke, a gyerekek bánatosak és a távolból magányos, fekete alak figyeli õket. Magány - azt hiszem, ez volt az, ami igazán fájdalmasan kiérzõdött ezekbõl a képekbõl. Soha sem értettem, miért magányos Violet. Amikor nem festett, én mindig vele voltam, gondoskodtam róla, szerettem és igyekeztem minél jobban kifejezni szeretetemet. Soha nem éreztem úgy, hogy velem van a baj és Violet sem éreztette ezt velem. Néha azonban olyan szomorú magány és szeretethiány fogta el, hogy én már sem segíteni nem tudtam, sem az érzéseiben osztozni. Ilyenkor, bár a szívem beleszakadt, eltávolodtam tõle és hagytam, hogy egyedül eméssze meg a problémát. Súlyos lelki válságban tehát, gyakorlatilag magára hagytam és ilyenkor gyûlöltem magam teljes szívembõl. Amikor Violet festett, én nem voltam ott mellette, általában az ablakon át figyeltem õt vagy a munkámba temetkeztem. Egyszer, amikor így alkotás közben figyeltem, õ a válla fölött rámnézett és elmosolyodott, szikrázó szemeivel majd' elégetett. Madárka szállt az ablakpárkányra. Úgy emlékszem, széncinege volt. ***** Anderson hosszasan figyelte a hat A4-es papírlap terjedelmû kérdõívet. Nem volt megelégedve vele, nyilván sok kérdés, amelyet fontosnak érzett feltenni, nem szerepelt rajta. Miután észrevette, hogy hallgatása miatt zavarban vagyunk, megszólalt. - Bizonyára megértik, hogy a kérdõívben megválaszolt kérdések még nem elegendõek. Kezdõ tudományos vállakozás lévén, még hagy némi kívánnivalót maga után az ügyfelekkel való kommunikáció és a felhasználói igények felmérése. Szeretnék tehát feltenni néhány kérdést. Mivel azonban az egészségügyi vizsgálatok alapján teljes mértékben megfeleltek a kívánalmaknak, egy percig sem kell aggódniuk. Anderson pimaszul fiatal, ugyanakkor roppant intelligens és tanult férfi volt. Irodájának falán tucatnyinál is több tudományos elismerés és oklevél függött. - Rendben! -mondtam. - Halljuk a kérdéseket. - Nos, Dave -kezdte Anderson - Ugye szólíthatom így? Válaszra sem várva folytatta a mondandóját. - Hol hallottak a programról? - Egy ismerõsöm mesélt róla -feleltem -õ neurológusnak tanul az egyetemen. Hamarosan diplomázik. - Érdekes, érdekes -mondta erre, de egyátalán nem tûnt úgy, mintha valóban érdekeli a dolog. - Önhöz fordulok, Violet! Valóban kész alávetni magát az eljárásnak? A maga álma, a maga döntése.
Violet habozott. Ez megrémisztett, de azután olyan meggyõzõdéssel a hangjában válaszolt, hogy mázsás kövek hullottak le a szívemrõl. - Teljes mértékben! -mondta és megszorította a kezem. Viszonoztam kézfogását és rámosolyogtam. - Akkor egy utolsó kérdés -szólalt meg kisvártatva Anderson - Megértették az eljárás lényegét? - Bele fogok menni Violet álmába. -válaszoltam tétovázva. - Nos, -igazított ki Anderson -Ön valójában nem fog menni sehova! Csupán össze fogjuk hangolni az agyukban zajló elektromos folyamatokat. Ez, kiegészülve a Violet visszatérõ álma alapján szintetizált audiovizuális ingerekkel valóban olyan érzést fog kelteni, mintha ugyanazt álmodnák. Az eredmény remélhetõleg egy eddig sohasem tapasztalt pszichikai összhang kialakulása lesz kettejük között. A "Nagy Egymásra Találás". Miután nem volt hozzáfûznivalónk az elhangzottakhoz, Anderson aláírta a papírokat és pecsétet nyomott rájuk, majd megszólalt. - Akkor kérem kövessenek! Felállt és az ajtó felé indult, de mi csak értetlenül ültünk az íróasztallal szembeni fotelekben. Vállunk felett rá meredtünk, tágra nyílt szemmel. - Minden készen áll. Mehetünk a kutatóterembe -magyarázta. - Úgy érti....-kezdtem bizonytalanul. - Most rögtön? Azonnal elkezdik az eljárást? - Ugyan már, kedves Dave! -mondta Anderson lekezelõen. - Nem akar maga várakozni egy percet sem tovább! ***** Egymás mellé helyezett kórházi ágyakon feküdtünk. Fejünkre mindenféle érzékelõket csatlakoz-tattak és már valami nyugtatót is beadtak nekünk. A hely, ahol voltunk, leginkább egy kórházi szobára emlékeztetett, fém asztalkákkal, orvosi mûszerekkel, fehér ruhás tudósokkal. Természetesen minden fehér volt. Az egyetlen dolog, ami a klinikai látványtól elütött, az a hatalmas mûszerfal volt, amelyhez számos gép (és tulajdonképpen mi magunk is) csatlakoztatva volt. Állt mellette egy számítógépasztal, rajta értelemszerûen számítógéppel, mely szintén a mûszerfallal állt kapcsolatban. A mûszerfal pittyegése és a benne rejlõ mátrixtûs nyomtató zakatolása, valamint a földre hulló tengernyi leporelló sistergése szürreális hanghatássá olvadt eltompuló elmémben. Anderson jelent meg a terem közepén, nem emlékszem, hogy korábban is ott lett volna. Beszélni kezdett, hangja tompának tetszett. - Most úgy érezhetik magukat, mint egy tudományos fantasztikus film szereplõi. Mindazonáltal el kell mondjam, az eljárás csöppet sem izgalmas, vagy látványos. Monoton tudományos munka. Szerencsére Önöknek nem kell átélniük a folyamat egyhangúságát. Hamarosan álomba szenderülnek. Elõtte azonban a fejükre helyezem ezt a fülhallgatóval egybeszerelt VR sisakot, melyen keresztül olyan hang- és képeffekteket fognak észlelni, melyek leginkább képesek szimulálni a Violet visszatérõ álmában tapasztaltakat. Ha nincs kérdésük, akkor akár kezdhetjük is. Pár másodpercig reakcióra várt, majd azután odament Violethez és fejére tette a valóban futurisztikus sisakot. Mindezt lassan csinálta (nyilván nem akarta, hogy a korábban felhelyezett érzékelõk elmozduljanak), ezért az egész mozdulatsor valamiféle szertartás benyomását keltette. Ezután odajött hozzám, de mielõtt felrakta volna a fejemre a készüléket, a szemembe nézett. - Tudnia kell valamit, Dave! -mondta és hangjában olyan hideg kegyetlenség érzõdött, hogy megfagyott az ereimben a vér -Az álmainkat nem tudjuk kontrollálni. A Violet által elmeséltek mellett a saját álmaiban tapasztaltak is belekeveredhetnek az összképbe. Közelebb hajolt az arcomhoz és még kíméletlenebb hangon folytatta. - Szokott egyáltalán álmodni Dave? Nem értettem a kérdést, hiszen az általunk kitöltött kérdõívbõl egyértelmûen kiderült, hogy már jó ideje nem emlékszem egyetlen álmomra sem. De már amúgy sem válaszolhattam, mert Anderson a fejemre rakta a készüléket és utazni kezdtem. ***** Ott álltam a kopár, sziklás tájon, amelyrõl Violet mesélt. Tényleg olyan gyönyörû volt az ég, ahogy mesélte, és olyan fájdalmasan üres volt a kõrengeteg. Körbefuttattam a te kintetem a szürreális (ezt a szót még soha sem használták alkalmasabb idõben és helyen) vidéken. És ekkor megpillantottam õt, Violetet.
Ott állt a kegyetlen szakadék szélén. Hol lefelé, hol pedig fel az égre tekintett. Haja és ruhája lengedezett a szélben, a tûzõ napfény szikrázó aurával vonta be szép testét. De nem csak õ állt a sziklaperemen. Ott volt minden baj okozója, minden nyomasztó érzés kiváltója, az árnyak között rejtõzõ, gyûlölt szörnyeteg. Egy ember. Testét fekete lepel fedte, fején csuklya. Kezével Violet felé nyúlt és azonnal megértettem, hogy mit kell tennem. Rohanni kezdtem erõmnek erejével. Meg kellett állítanom a sötét alakot. Oda kellett mennem és mindennél jobban vágytam arra, hogy elérjem õt....Azt hogy elérjem és és kitépjem a szívét, levegyem róla a csuklyát és visszataszító arcába nyomjam önnön lüktetõ szervét. De fél úton megtorpantam. Egy szakadék választott el engem Violettõl. Egy szakadék, mely azelõtt biztosan nem volt ott. És elkéstem. Egy pillanat volt csupán, egy finom lökés és mindennek vége lett. Violet eltûnt és az álomnak vége szakadt. És az agyamba hasított a fájdalom. ***** Nem tudtam, meddig feküdtem eszméletnelül. Ugyanott ébredtem sajogó fejjel, ahol korábban Violettel feküdtünk. De Violet most nem volt sehol. Ágya üresen állt a terem közepén. Egy fehér ruhás nõ telepedett mellém egy székre, kezében injekciós tû. A másik oldalra néztem. Ott állt Anderson szenvtelen arccal és beszélni kezdett. - Szomorú hírt kell közölnöm önnel Dave! Ekkor már tudtam, hogy iszonyatos ban van. - Violet -folytatta Anderson és olyan érzelmetlen hangja volt, hogy felfordult tõle a gyomrom. - Nos, történt egy kis probléma. Agyvérzése volt és átszállították a sürgõsségire. Azóta nem hallottam róla. - De.... -nyögdécseltem- de mi történt? - Úgy sejtjük -kezdte Anderson -hogy a kettejük elméje... nos, teljes mértékben összeférhetetlen. Egy ilyen jellegû tragédia bekövetkeztének felettéb alacsony az esélye. Úgy tûnik, hogy a maga elméje mintegy kioltotta Violet elméjét. Iszonyatos érzés kerített hatalmába, mert ekkor már tudtam, hogy hazudik. Minden porcikámban éreztem, hogy valami itt nem stimmel. - Mih... történt Violettel? -hörögtem. - Ne izgassa fel magát, jó kezekben van. Ekkor éreztem meg a tût a karomon. Nem is tudtam miért csináltam, de egy erõs mozdulattal kitekertem a doktornõ kezébõl az injekciós tût. Valószínûleg eltört a csuklója, mert reccsenést hallottam és a nõ felsikoltott, majd összerogyott. Felpattantam és egy íves csapással Anderson nyakába vágtam a tût. Õ nem sikoltott, úgy omlott össze, mint egy marionettbábu. Elindultam az ajtó felé, de azon egy erõs testalkatú ápoló lépett be és azonnal rámtámadt. Jobb eszköz híján az ágyam mellett lévõ széket kaptam fel és azzal ártalmatlanítottam. Ártalmatlanítottam? Valószínûleg megöltem, mert igencsak vérzett a feje és nem mozdult többet. Kirohantam a szobából és egy folyosón találtam magam. Nem emlékeztem, hogy miként jutottunk a szobába. Igazából arra sem emlékeztem, hogy miként jutottunk el idáig. De hol is vagyok tulajdonképpen? -merült fel bennem a kérdés. Aztán megpillantottam a folyosó végén Violetet. Egy liftbe lépett be. Nem emlékeztem, hogy az épületben van lift. Az egész épületre nem emlékeztem. A lifthez rohantam, de mire odaértem, már becsukódott az ajtaja. Éreztem, hogy az életembõl szakad ki az a 24 másodperc, amíg a lift a hívásomra visszaérkezett. Újabb keserves 12 másodperc következett. Nem tudnám megmondani, melyik szintre mentem és miért pont arra. Tulajdonképpen meg sem nyomtam semmiféle gombot. Nem tudom, voltak-e egyátalán gombok a liftben. Amikor kiszálltam a liftbõl, egy panelház tetején találtam magam. És a tetõ szélét keretezõ padkán egyensúlyozott Violet, mögötte a fekete csuklyás alak ismét támadni készült. És én ismét elbuktam. Úgy rémlett Violet vet rám egy utolsó, fájdalmas pillantást, mielõtt a mélybe zuhan. Felkiáltottam és gyilkos düh borította el az agyamat. Éreztem, hogy ereimben fortyogva árad szét a gyûlölet. Torkom mélyérõl gurgulázó hang kíséretében tolultak elõ a szavak. - Most nem menekülsz -fortyogtam. - Ez az én világom! És vadállatként támadtam a teremtményre. Mert biztos voltam benne, hogy nem emberi lénnyel állok szemben, hanem egy szörnyeteggel, egy álmokat megfertõzõ, démoni teremtménnyel. Megragadtam a vállát, magam felé fordítottam és belenéztem az arcába. És azt hittem menten szörnyethalok a látványtól. Hátrahõköltem, elengedtem a csuklyás alakot. Széllökés tarolt végig a tetõn és magával ragadta a fekete leplet. Én pedig lelki roncsként, összetörten néztem szembe önmagammal. *****
Ott álltunk ketten a kórház, vagy legyen akármilyen átkozott épület, szélfútta tetején. Ketten - Én és önmagam. Nem tükörkép volt, hanem önnön valóm. De az õ arcán nem borzadály tükrözõdött, mint az enyémen, hanem megvetés. - Ho... hol vagyok? -kérdeztem nyöszörögve. -Mi ez az egész? - Még mindig nem tudod? -kérdeztem vissza határozottan. - Hát persze! -mondtam színlelt magabiztossággal. -Ez csak egy álom! Még tart az eljárás! - Nincsen semmiféle eljárás! -förmedtem magamra gyûlölettel. -Soha nem is volt. Csak a te gyarló elméd találta ki! Mert a te nihilista agyad nem képes felfogni a rejtett dolgokat. Csak egy ostoba tudományos eljáráson keresztül tudod elképzelni a valóság határán való átlépést. Violet képes átlépni a határt, de te visszahúzod újra és újra. - Hazugság! -üvöltöttem immár könnyektõl fuldokolva. - Te is tudod, hogy igazam van! -kiáltom. - Lelökted õt! -hörgöm. - Neem!! -ellenkezem csökkenõ meggyõzõdéssel. - Meg... ölted.... õt! -mondom kompromisszumot nem ismerve. És ekkor elvakít a düh, és rohanni kezdek. Hatalmasat taszítok önmagamon és a mélybe zuhanunk mindketten. Én és önmagam. ***** Felriadok. Kiesem a fotelbõl és a földre hullok. Ismerõs a padló, a szõnyeg. Ismerem a helyet, ahol vagyok. Ez az otthonom. Megkönnyebbülve veszem tudomásul, hogy álom volt az egész. Anderson, az eljárás, a harc a tetõn önmagammal -minden. Csak egy valami volt valóságos. Violet! Feltápászkodom a földrõl és zakatoló szívvel az ablak felé rohanok. Kinézek a kertbe. Festõvászon, elõtte szék, a széken Violet üldögél és fest. Megkönnyebbülök és belém hasít a felismerés. Tudom már, mit kell tennem. Tudom, mit jelentett az álom. Mert jelentett valamit, ebben biztos vagyok. Kimegyek a kertbe és hideg szél csap meg (bár talán csak azért érzem hidegnek, mert csurom vizes vagyok az izzadságtól). Odamegyek Violethez, a vállára teszem a kezem. Felnéz rám és én rámosolygok. - Mi az Dave? -kérdezi. - Semmi -válaszolom határozatlanul. - Illetve.... szeretnélek nézni alkotás közben. - Értem -mondja Violet -de nem a dolgozatodat kellene írnod? Elkezdtem már egyátalán? - A dolgozat várhat. -mondom. - De.... zavar, ha itt vagyok melletted alkotás közben? - Nem, dehogy is! -szabadkozik. - De eddig még sohasem akartad megnézni, ahogy festek. - Ez mostantól másként lesz. -mondom mély meggyõzõdéssel a hangomban. -Ugyanis szeretnék részese lenni a mûvészetednek. - De, David!! -mondja mosolyogva. - Hiszen te mindig is része voltál a mûvészetemnek. Értetlenül nézek rá és õ folytatja: - Minden egyes képben, minden ecsetvonásban benne vagyunk! Te és én, mindketten! Várj, megmutatom.... Hozz egy széket és ülj le mellém. Ezt a képet együtt fogjuk befejezni. Széles mosollyal berohanok a házba és megragadom az íróasztalom mellett lévõ széket. Egy utolsó pillantást vetek az asztalon heverõ laptopomra, melynek képernyõjén a szinte még el sem kezdett dolgozatom címlapja látszik: A PSZICHOLÓGIA ÉS A NEUROLÓGIA KÖZÖS FELISMERÉSEI A "lélek dolgai" tudományos megközelítésben írta: David Anderson Lillának
