Dukfl Zólyomi Norbert fejezetek a himlőoltás történetéből
Sok olyan járványos betegség, amely valaha a lakosság réme volt és nagy pusztításokat okozott, ma már csak az orvostörténet érdeklődésére tarthat igényt. Az egykor oly pusztító járványok több okból lettek a múlt részévé. Régen olyan betegségeket is járványosnak minősítettek — vagy ahogy a múlt század elején mondták, „kontagiózusnak", azas érintkezés ú t j á n terjedőnek, ragályosnak — amelyekre a mai orvostudomány szempontjából ez a meghatározás már nem érvényes. 1796-ban a magyarországi Helytartótanács például bizonyos betegségek, úgymint „lázak, torokmirigy, himlő" stb. mellett az olyan betegségeket is járványosnak (morbi epidemici) nyilvánította, „melyek egyik helyről a másikra kúsznak" (serpunt)1, vagyis minden tömegesen jelentkező betegséget járványosnak minősített. 1755-ben pedig az egészségügyi kérdésekben is illetékes Pozsony megyei nemesi bírák arra a kérdésre, hogy előfordulnak-e a megyében járványos betegségek, így válaszoltak: előfordulnak, de a megholtak száma nem haladja meg az átlagot. 2 Tehát szintén egy betegség gyakoriságának alapján döntötték el, hogy járványról van-e szó vagy sem. Ezzel szemben a kolerát, amely 1831-ben nagy erővel látogatta meg Magyarország északkeleti területeit, nem tartották ragályos betegségnek (miként az 1831-es rendelet kimondja), és nem számított ragályos betegségnek a fertőző májgyulladás (sárgaság) sem, amíg a 18. század végén egy erdélyi orvos, Lange Márton a németországi Academia Leopoldina folyóiratában fel nem vetette ezt a lehetőséget. Azok a betegségek tehát, amelyekről a fejlett orvostudomány szerint is állítható, hogy nem idéznek elő járványt, még ha tömegesen fordulnak is elő, idővel kimaradtak a járványos betegségek jegyzékéből. 3 Viszont voltak olyanok is, amelyekre a „járványos" megjelölés ma is ráillik, mégis elmaradoztak, kivesztek az emberek életéből. Vagy úgy, hogy az orvostudomány hathatós ellenszert talált, amely megelőzés formájában zárta ki keletkezésüket, elterjedésüket, vagy úgy, hogy — miként a szakirodalom kifejezi — „kifáradtak, kihaltak", többé nem fordultak elő. Ez utóbbinak legismertebb példája a pestis, tudományos nevén bubo bubonis. Évezredek rettegték — már Thuküdidész leírja pusztításait Athénben, majd századokon keresztül volt egész Európa réme —, de a 18. század folyamán egyre ritkábbak lettek a pestisjárványok — a legutolsó Pozsonyban 1710—1714-ben volt, a Szepességben 1742-ben, s Magyarországon a legutolsó 1795-ben, a Szerémségben —, a század végén pedig a pestis, legalábbis Európában, kihalt. Ennek oka az volt, hogy a gócpontok, ahonnan valamikor útjára indult (a KözelKelet és az orosz területek) kimerültek, vagy az, hogy az egyre jobban kiépülő akadályok, a vesztegzárak éreztették hatásukat. A himlő (fekete- vagy hólyagos himlő) az első csoportba tartozik, csakúgy, mint a tuberkulózis: az orvostudomány megtalálta ellenszerüket, a megelőzést szolgáló oltást, és annak kötelező bevezetésével csírájában fojtotta el keletkezési lehetőségüket. Az út addig az időpontig, amikor a himlő végre lekerült az aktuális járványos betegségek jegyzékéről, hosszú volt és göröngyös. Az évszázados tehetetlenség után előbb megmutatkoztak az oltás, az ú j csodaszer biztató eredményei, hogy csakhamar ismét a haszon36
talanság, vagy még inkább a veszélyesség hírébe keveredjék: amikor Európában először került sor himlőoltásokra, megtörtént — különösen Angliában —, hogy éppen ellenkező hatást váltottak ki, az oltás ú j járványoknak adott tápot. A lelkesedést a közömbösség váltotta fel, majd felhangzottak a himlőoltás ellenzőinek intő szavai. Ekkor már nemcsak orvosi szempontból ellenezték, hanem ideológiai okokból is támadták. Majd amikor elcsendesültek, vagy kétkedésbe fulladtak az ellenséges hangok, egy másik ellenféllel is szembe kellett szállni: a tömegek magatartásával. A nép széles rétegei hallani sem akartak az oltásról, egészséges ember „megfertőzését" istenkísértésnek tartották. Mindez a himlőoltás első változatának idejében történt. Ez utóbbi abból állt, hogy himlőben megbetegedettek himlőhólyagjainak váladékát, tehát emberi anyagot — nyiroknedvet, azaz limfát — oltottak be az egészséges testbe: rendszerint bevágást eszközöltek az egészséges személy karján, s ebbe csipesszel bevitték a beteg személy váladékát. Ez volt az úgynevezett varioláció. Lényeges változás akkor állt be, amikor 1796-ban Edward Jenner angol orvos kísérletei alapján nem beteg személy, hanem beteg tehén nyirokváladékával oltották be az egészséges személyt. Ez volt a tehénhimlővel való oltás, a vakcináció. A kétféle oltást szigorúan meg kell egymástól különböztetni, bár az orvosi irodalomban is találkozunk néha a két fogalom felcserélésével, mint például a múlt század végén Dr. Pávay-Vajna Gábor, az egyébként jónevű pozsonyi orvosíró esetében (tévedését Dr. Vámossy István pozsonyi orvos és orvostörténész igazította helyre). A tehénhimlőoltás megteremtette a himlő elleni védőoltás biztonságos formáját. Csakhamar kiszorította a korábbi oltási formát, és kezdettől fogva voltak olyan törekvések, amelyek általánosan kötelezővé akarták tenni. De itt érvényesült az ú j szerek, ú j találmányok sorsának törvényszerűsége: először úgy üdvözlik, mint az emberiség jótevőjét, megmentőjét — lásd Robert Koch és a tuberkulin esetét —, azután néhány balsiker után teljesen elvetik, majd — ha tényleg megalapozott újításról van szó — a felfedezés önnön erejéből elhallgattatja az ellenfeleket, és bevezetése természetes szükségletté válik, amely nélkül a további fejlődés el sem képzelhető. A továbbiakban a himlőoltás történetének egyes fejezeteit akarjuk megvizsgálni, különös tekintettel az egykori Ausztria és Magyarország, illetve a mai Csehszlovákia területére. Himlőjárványok az oltás alkalmazása előtt Ma már nem játszik szerepet a himlő mint járványos betegség, ám annál pusztítóbb hatású volt Európában és más földrészeken az elmúlt évszázadok folyamán, egészen a 18. század végéig, de még azután is. Az évszázados veszély után pontot csak a himlőoltás kötelező bevezetése tett az egyes országokban. Magyarországon az 1876-os XIV. törvénycikk — bizonyos korábbi kísérletek után — mondta ki a kötelező himlőoltást az ország egész területére, és a végrehajtás biztosításáról is gondoskodott. Az időpont, amikor ez 37
a korszerű egészségügyi törvény megjelent, igen figyelemreméltó, ha tekintetbe vesszük, hogy a fejlettebb országok közül Angliában 1867ben vezették be az oltási kötelezettséget, Németországban 1874-ben. A régebbi időkben a himlő egyike volt a legpusztítóbb járványos betegségeknek. Akkor is véglegesen megbélyegezte áldozatait, ha nem volt halálos kimenetelű. Áldozatai különösen, a gyermekek köréből kerültek ki. Hogy egy példát említsünk, Pozsonyban még az 1785—1800-as években is a következő szomorú adatokkal találkozunk :4 Pozsonyban 1786—1800-ig himlőben elhaltak 1 éves korig 268, 2 éves korig 223, 3 éves korig 174, 4 éves korig 124, 5 éves korig 80, 6 éves korig 40, 7 éves korig 30, 8 éves korig 13, 9 éves korig 7, 10 éves korig 1, 10 éven felül 4. A himlő járványok — amelyek szinte évenként felléptek: 1786, 1789—1790, 1794, 1797—1798 és 1800 — áldozatai a gyermekhalandóságnak átlag egyharmadát tették ki, néha a felét. A Helytartótanács 1796-os kimutatása szerint az akkori Magyarországon a gyermekek egynegyedét kaszálta le a himlő. Bernardo Ramazzini, 18. századbeli olasz orvos, a munkaorvostan egyik megalapítója, az évszázadonként himlőben meghaltak számát félmillióra becsüli. 5 Ez csak becslés volt, hiszen abban az időben még statisztikákat nem vezettek, és egy másik olasz orvos, Sarcone, pontosabb számítások alapján ezt a számot 237 600-ra javította. Mindenesetre az akkori európai összlakosságot tekintve ez is tekintélyes számot jelentett. 6 Egy újabb összegezés szerint a 18. században 100 személyből 11,4—14,9 °/o halt meg himlőben tizedik életévének elérése előtt. 7 A 18. században, amikor a társadalmi kérdések előtérbe kerültek, a himlő mint a népesség állandóságát megrendítő jelenség, szintén bekerült az érdeklődés középpontjába. Egyebek között a francia Enciklopédia szerkesztője, d'Alemibert mutatott rá a himlő társadalmi jelentőségére, arra,'hogy mekkora emberveszteséget okoz ez a járványos betegség. A populacionisták vagy kameralisták, akik a nagyszámú népességben látták az állam gazdagságának az alapját — elsősorban J. J. G. Justi és J. Sonnenfels — rámutattak arra, hogy a felvilágosodott államnak nemcsak sok lakosra van szüksége, hanem sok egészséges lakosra. Márpedig a himlő egyike azon tömegbetegségeknek, melyek az államot tetemes számú katonától és adófizetőtől fosztják meg. Pozsonyból a 17. században csak egy, inkább helyi jellegű himlőjárványról tudunk. A 18. században a himlő 1708 és 1710 között az egész országra kiterjedt. 8 38
Az oltás bevezetése előtt az orvosok tehetetlenek voltak a himlővel szemben. Az egyéni orvosi kezelés dietetikai, életrendi előírásokból állt, enyhe ételeket, tej- és írókúrát rendeltek a betegeknek, néha éheztetést, levegős lakást, a szabad ég alatti tartózkodást ajánlottak. Divatban volt a hánytatok és hashajtók elrendelése, úgyhogy végeredményben a beteg, a hippokratészi tannal egyetértésben, a természet „gyógyító erejére" volt utalva. A legtöbb esetben a betegek nem is fordultak orvoshoz, hanem az olcsóbb megoldást választották, sebészt kerestek fel, aki a kúrát még bő érvágással is megtoldotta — vagy a javasasszonyokhoz és kuruzslókhoz folyamodtak. Az orvosi segítségnek mégis volt bizonyos jelentősége: a dietetikus és higiénés előírások, esetleg az elkülönítés elrendelése megelőző eszközt jelentett a himlő elterjedése és — ami különben gyakori jelenség volt — más betegségekkel együtt való fellépése ellen. Voltak népi gyógymódok is, mint a bor és szesz bőséges adagolása (ami hátrányosan hatott a betegre). Árvában és a Kárpátokban író- és tejfürdőkkel próbálta a nép a beteg gyermekeket kezelni, erről Fischer Dániel, késmárki orvos érdekes írásban számolt be 1742-ben. Huszty Zakariás Teofil pozsonyi városi orvos a magyarországi egészségügyről írott nagyobb munkájában 9 a népi gyógymódok megemlítése után — friss víz, író. tej, langyos fürdő — beszámol úgynevezett álgyógymódokról is (Afterkuren), amelyeket leginkább kuruzslók használtak: a betegek megnyomkodása (hogy a káros anyag a testből elszáll jon), továbbá toroköblítés, hólyaghúzó flastromok alkalmazása. Volt egy nagyon figyelemreméltó népi módszer is, a beteg „piros takaróba" burkolása. Utóbb a modern tudomány megállapította, hogy ennek a népi módszernek volt bizonyos megalapozottsága: a piros takaró nem engedi át a nap gyulladást okozó sugarait. Ezt a módszert különben egy orvos is ajánlotta a 18. században, mégpedig Neuhold János Jakab, komáromi katonaorvos Sopronban megjelent könyvében: Fundamentumos oktatás miképen köllessék A gyermekekkel és más föl nevelkedett személyekkel is A két közönséges Betegség úgymint HIMLŐ és KANYARÓ előtt, benne, és utánna A természet szerint való gyógymód szerint legbátorságosabban bánni. A legérdekesebb népi gyógymód egyes német (ma lengyel) területeken, Breslau (Boroszló, ma: Wroclaw) és Thorn (Toruň) környékén volt ismeretes, ahonnan más német vidékekre is átterjedt: az úgynevezett Pockenkaufen („himlővásárlás"). Himlőben megbetegedett gyermektől kölcsönvették az ingét, és azt az egészséges gyermekre húzták rá. A módszer különösen azért érdekes, mert egyike az elsőknek, amelyek nem a himlő gyógyítását tűzték ki célul, hanem megelőzését. Minden valószínűség szerint azon tapasztalat alapján keletkezett, hogy a mesterségesen előidézett himlő nemcsak kevésbé heveny lefolyású, hanem meg is óv a valóditól. Ahogy arról az első híradások tanúskodnak — 1671-ben és 1677-ben az Academia Leopoldina kiadványai (Ephemerides Academiae Leopoldinae-Carolinae, 1670—1705) — a nevezett városokban külön „himlőházakat" létesítettek, ahol pénzért árulták a beteg gyermekek varait. A varokat átvitték az egészséges gyermekekre anélkül, hogy bevágást vagy sebet ejtettek volna rajtuk. 39
A himlőoltás kezdetei Európában Mikor bukkant fel a himlő először Európában, és honnan került ide — erre csak feltételesen lehet következtetni. Első, meglehetősen pontos leírása egy arab orvostól származik. Rhazesz írta le, később latinul is megjelent könyvében (De variolis et morbillis). Űgy ír a himlőről, mint hazájában régóta honos betegségről. így nyilatkoztak további arab orvosok is (Mesue, Avicenna), úgyhogy biztosra vehető, hogy az arab uralom alá tartozó területeken a himlő az egész középkorban ismert és elterjedt volt. Mások azt állították, hogy az arab területekre csak másodlagosan hatolt be, mégpedig Afrikából. Tény az, hogy máshol is ismert volt, így Indiában, ahol a himlőnek külön „védőistene" volt, és Kínában, ahol már az 1120-as években kimutatható megjelenése. Hogy Hippokratész és a római orvosok ismerték-e, illetve külön betegség jellegét felismerték-e, fennmaradt írásaik alapján kifejezetten nem bizonyítható. Dél-Európában 670ből maradt fenn egy krónikás leírása, s a benne említett tünetek himlőre utalnak. A későbbi időben összetévesztették más betegségekkel, illetve a pestilentia vagy a „szent tűz" fogalmai alá sorolták be valószínűleg az esetleges himlőelőfordulásokat is. Már a 12. századi Franciaországban kétségtelenül kimutatható a himlő, és a század végén Angliában is. Dániában először 1527-ben írták le, Svédországban 1678-ban, de itt valószínűleg már előbb elterjedt. Amerikába elsőként a spanyoL hódítók vitték át, úgyhogy például Mexikó meghódítása után rövid időn belül három és fél millió ember esett a himlőjárványok áldozatául. Még nagyobb arányban léptek fel járványok a néger rabszolgák Afrikából történt behurcolása után. Ez egyes kutatókat arra a nézetre vezette, hogy „a négerek a himlőragályra leghajlamosabb emberi faj". A 18. századot megelőző századokban a himlő már mindenképpen általános európai problémává nőtt. 10 Az a megfigyelés, hogy a himlőn egyszer átesett gyermek vagy felnőtt személy többször nem kapja meg ezt a betegséget, nagyon régi keletű. Azt is észrevették, hogy ha nem kerül túl sok fertőző anyag a szervezetbe, a himlő csak szelídebb — bárányhimlőnek is nevezett — formájában jelentkezik, esetleg még ilyen formában sem, és bizonyos enyhe tüneteken kívül más baja a fertőzött személynek nem esik. Érdekes módon a skolasztika hatása alatt álló európai orvosok körében nem vált tudatossá a tapasztalat (még ha ismerték is ezt a jelenséget), hogy a himlőn való egyszeri átesés az illetőt a további ragálytól megóvja. Ez nem róható fel nekik, mert az akkori orvosi gondolkodás két fontos fogalomnak nem volt tudatában. Nem ismerte a megelőzést (ez valójában a 18. század nagy orvosi vívmánya volt), és nem ismerte, de nem is ismerhette el az isteni és természeti világrendbe való beavatkozás jogosultságát. Akarta és tudta gyógyítani a már meglevő betegségeket — már amennyire ezt a korabeli orvostudomány szintje lehetővé lette —, de nem tudott és nem is akart volna megelőzés céljából egy egészséges szervezetbe behatolni, beavatkozni. De ennek esetleges hatását sem tudta felismerni: hogy a szervezet a betegséget hordozó váladék felvétele után 40
önmagától fog úgy reagálni, hogy ellenanyagokat termel, amelyek legyőzik, illetve féken tartják a kórokozó erőket. Az oltás volt az első autoimmunizációs módszer, amely kizárólag a tapasztalaton alapult, és amelyet nem lehetett az eddig ismert kategóriák egyikébe sem besorolni. A 18. századnak, a felvilágosodás korának kellett eljönnie, hogy akadjanak orvosok és tudósok, akik lerázzák a skolasztika béklyóit, és új, természettudományos szemlélet alapján vállalkozzanak olyan újításokra, amelyek sem orvosilag, sem ideológiailag nem illeszkednek az addigi rendbe. Azokban az országokban, amelyekben többre becsülték a tapasztalatot az elméleti fejtegetéseknél, a népi gyógyításban már régóta ismerték az oltást. Kínában és Indiában már 1120, illetve 1000 körül a nyomára bukkanunk. Indiában maguk a papok, a brahminok végezték, akik már ismerték előkészületi fázisait is: a dietetikai előkészítést és — utólagosan — a hideg víz használatát. De az újabb kutatások szerint Skóciában, Walesben, valamint a francia Auvergne-ben és Cléve-ben is az oltás a népi gyógymódok sorába tartozott. Angliában voltak vidékek, ahol a juhokat használták fel a fertőző anyag elvonására, mert a juh a néphit szerint „magához vonzza a fertőző anyagot". Az 'érintkezést úgy hozták létre, hogy a juh himlőgennyével bekenték a beoltandót. Más módszert használtak a népi gyógyítók Oroszország egyes vidékein, Kamcsatkában és Svédországban, különösen a halászok körében. Halászszerszámmal, amelyet előbb a beteg gennyébe mártottak, bevágást eszközöltek a beoltandó személyen. Még 1896-ban is észleltek Szamarkandban olyan eseteket, hogy a népi gyógyító tűvel végezte el a műveletet. Ismerték az eljárást a török birodalomban működő görög és örmény vándorgyógyítók, de hírük még nem hatolt el az európai orvosokig, illetve ha tudtak is róla, nem vették komolyan. Pedig például a török uralom alatt levő romániai tartományokban is ismert volt ez az eljárás, ahogy azt egy román orvostörténész, Vätämanu kimutatta. 1 1 Az első komoly hírt a himlőoltásról egy francia utazó, de la Motraye hozta Grúziából. Szerinte a grúz nők, akik felette büszkék szépségükre, attól való félelmükben, hogy megkapják a himlőt, amely ha nem is halálos, de arcukat örökre elcsúfítja, orrukba kenik a himlőbe esett személy himlőváladékát, és így ellenállóvá lesznek a himlővel szemben. Ugyanakkor egy másik, ugyancsak Törökországban működő orvos, Pylarini (Pilarini) is foglalkozni kezdett az oltás lehetőségével, és 1715-ben megjelent könyvében bővebben írt róla. Már előbb is hírt adott az ú j módszerről, a boroszlói (ma Wroclaw) Natur- und Medizingeschichten című tudományos folyóiratban. Ilyen módon kerülhetett a hír Raymann (Reimann) János Ádám eperjesi orvoshoz is, akinek merész kísérletéről még szó lesz. Weszprémi István, az első magyar * orvostörténész ugyan azt állítja, hogy Raymann a Sárosba is eljutó görög és örmény vándorgyógyítóktól ismerte meg az ú j eljárást, de ha ez így volt is, a nagyobb hatást Raymannra mégiscsak egy tanult orvos beszámolója válthatta ki, mint a kuruzslóktól, illetve népi gyógyítóktól látott gyógymód. Azért is feltehető, hogy Raymann az említett folyóiratból értesült 41
Pylarini munkájáról, mert önmaga is a folyóirat munkatársai közé tartozott. Egy másik vonalon is bekerült a himlőoltás az európai köztudatba. Konstantinápolyban a török portához kinevezett angol követ felesége figyelte meg a népi gyógyítók módszerét és annak pozitív eredményeit. Amikor Lady Worthley-Montagu hazájába visszatért, merész kísérletre szánta el magát házi orvosa, Maitland segítségével, hogy gyermekeit a himlő pusztításától megmentse: a Törökországban látott módszerrel, a fertőző anyagnak átvitelével beoltatta gyermekeit. Mivel az esemény magasrangú család körében zajlott le, csakhamar széles köröknek jutott tudtára. A kísérletet Maitland 1721 január havában hajtotta végre. A nagy hírverés, az előkelő környezet következménye volt talán, hogy ugyanakkor egy másik kísérletre is sor került Európában — ha nem számítjuk a nem bizonyítható híradást, hogy Párizsban Eller, német orvosnövendék is végzett oltásokat —, mégpedig Magyarországon, Eperjes városában. Raymann János Ádám, eperjesi városi orvos saját gyermekén próbálta ki az ú j módszert, amelyről részben talán a Sárosban is kóborló görögök és örmények gyakorlatából, de valószínűleg inkább Pylarini említett beszámolójából szerzett tudomást. 12 Raymann kísérlete valószínűleg 1721 nyarán zajlott le, egy nagy himlőjárvány idején, tehát csak néhány hónappal az angol lady kísérlete után. A szakirodalom mégis sokáig nem vett tudomást Raymann kísérletéről. Raymann-nak nem volt olyan fényes családi háttere, mint az angol főrend feleségének, csak egy vidéki város szerény orvosa volt, bár szakirodalmilag serény és jelentős munkásságot fejtett ki. Még a hazai orvosok sem vettek tudomást róla. Neuhold János Jakab komáromi orvos 1736-ban kiadott, már említett könyvében a himlővel és gyógyításával részletesen foglalkozik, de meg sem említi Raymann kísérletét, miként Fischer Dániel sem 1742-ben, a himlő népi gyógyításáról kiadott írásában. Pedig Fischer lakóhelye, Késmárk földrajzilag is közel esett a kísérlet színhelyéhez. így a külföldi szakirodalomban is úgy szerepelt az angol lady, mint az elsőbbség birtokosa, vetélytárs nélkül. Raymann kísérletének elismerésére csak a 20. század elején került sor. Talán egy jóhiszemű túlzás is közrejátszott abban, hogy Raymann sokáig nem számított úttörőnek. Lissoviny Sámuel Dániel 1772-ben Bécsben jelentette meg orvosdoktori értekezését Epitome Históriáé variolarum címmel a himlő történetéről, és benne a következőket írta: „a nyugati országok közül elsőként Magyarország látta meg a himlő virágzását, midőn Raymann eperjesi városi tisztiorvos 1717-ben kipróbálta az új módszer veszélyét saját gyermekén. De a kísérlet eltűnt, akár egy meteor". Ez a tartalmában nem túl igényes írás még nem keltett volna közérdeklődést. Csak akkor, amikor az európai hírű orvostörténész, a már említett Weszprémi István debreceni orvos, a magyarországi és erdélyi orvosokról írt könyvében ezt az állítást átvette, és azt írta, hogy Raymann már 1717-ben oltott. Még azt is hozzátette, hogy „az angolok ne kérkedjenek elsőbbségükkel". Ezt az adatot, éppen mert tévedésen alapult, a külföld nem
42
fogadta el, és még több mint száz évnek kellett eltelnie, hogy Rayman-nak igazságot, mégpedig a tényeknek megfelelő igazságot szolgáltasson a szakirodalom. Érthető, hogy különösen az angol orvostörténészek nem fogadhattak el olyan adatot, amely a brit elsőbbséget megtépázta volna, főleg úgy, hogy az nem is felelt meg a valóságnak. Raymann már 1717-ben foglalkozott az oltás gondolatával, illetve általában ezen gyógymód lehetőségével (ebből származhatott Lissoviny tévedése), de ahogy írásából kitűnik, ekkor még nem szánta rá magát. A téves adat (talán Lissoviny disszertációja alapján) belekerült Huszty Zakariás Teofil kiváló pozsonyi orvosíró egyik könyvébe is. Meglepő, hogy ugyanakkor találkozunk olyan írással is, Heinsius ugyancsak 18. századbeli orvos könyvével, amely beszámol Raymannról, és helyesen időzíti kísérletét 1721-re. Valószínűleg ismerte Raymann erre vonatkozó közleményeit, amelyek az említett boroszlói lapban jelentek meg. 13 A téves évszámot átvették a későbbi magyar orvostörténészek is (Magyary-Kossa Gyula, Győry Tibor). 1902-ben Vámossy István, a már említett pozsonyi orvostörténész megbolygatta a kérdést, és — nagyon helyesen — a közvetett híradások helyett az eredeti forráshoz folyamodott (amelyből már a 18. században meríthetett Heinsius), meghozatta magának az akkori Breslauból a folyóiratot, amelyben Raymann kérdéses cikkei megjelentek. Belőlük Vámossy megállapította, hogy Raymann 1717-ben csak említette a himlőoltást, mint ú j módszert, de ekkor még nem alkalmazta. Viszont 1721-ben már beszámol első kísérletéről. Utóbb Győry Tibor is helyreigazította tévedését. Mi az igazság Raymann úttörő kísérlete körül? Raymann már előbb is foglalkozott az Eperjesen akkor gyakori és pusztító himlőjárványokkal. Az említett boroszlói folyóiratban több írásban foglalkozott velük. Leírta lefolyásukat, jellemző tüneteiket, és azt, milyen más betegségekkel voltak kapcsolatosak. Ladislav Dubay orvostörténész szerint 14 már a nevével jelzett himlő járványbeszámolók előtt is írt róluk, de ezek a beszámolók nem az ő neve alatt jelentek meg. Kettőről a tartalom alapján megállapítható, hogy Raymann tollából származnak. 1717-ben egyebek között Pylarinire is hivatkozva ír a himlőoltásról, de hozzáteszi: „Mi nem végezhettünk el semmiféle kísérletet ezzel az egyedülálló újdonsággal, mert egyrészt senki sem vállalkozott volna részünkre erre a kísérletre, másrészt a mi hírnevünknek is ártana, ha valamely kísérlet balul ütne ki, bár más okokból. Ha ez a gyógymód legalább többször megnyilvánulna a tapasztalatban, nem volnánk az utolsók, akik erre rászánnók magunkat, mert azt gondoljuk, hogy nem is olyan lehetetlen (abszurd) a gyakorlatban." Ehhez még 11 érdekes pontot fűz: a himlő ténylegesen kontagium (tehát fizikai érintkezés) útján terjed, a fertőző anyag a gennyben van, a sebbe bevitt fertőző anyag hasonló betegséget vált ki olyan személyeknél, akik még nem estek át a himlőn, és ha a gyógymódot csak védekezés céljából alkalmazzák, a terror vitális („az élet féltése") eredményhez vezet. Ebből is kitűnik, hogy bár 1717-ben már ismerte az oltást, Ray-
43
mann ekkor még nem tudta rászánni magát, hogy a gyakorlatban kísérletezzen vele. Hozzá is fűzi: az oltás helyességét az időnek és a széleskörű tapasztalatnak kell bebizonyítania. Az első kísérletre csak négy év múltán szánta rá magát, amikor fia megbetegedett himlőben, és fennállt a veszély, hogy két és fél éves Mária nevű lánya is megkapja a ragályt, annál is inkább, hogy még nem esett át himlőn. A kísérlet végrehajtásához — akkor — nagy lelkierő kellett, hiszen saját gyermekéről volt szó. Leánykája karján bevágást eszközölt, és ebbe a sebbe beletörölte a még meleg gennyet, amelyet fia egyik himlőhólyagjából nyert. A beavatkozás helyét dióhéjjal zárta le, és bekötözte. Az oltás helye fokozatosan begyulladt, de a kislány élénk és víg maradt. Később emelkedett a lány hőmérséklete, és a bevágás körül apró, fehér himlőhólyagok keletkeztek. A hatodik napon a testén is mutatkoztak himlőhólyagok, de suppuráció (nedvedzés) nélkül, és hamarosan ki is száradtak. A bevágás helyéről két hétig — ahogy leírja •—, mint forrásból folyt a váladék, végül a kelés helye himlőhellyé alakult. Ez volt tehát Európában — Anglián, valamint az akkor török fennhatóság alá tartozó részeken kívül — az első, orvostól véghezvitt himlőoltás. És nemcsak ebben áll Raymann János Adám érdeme, hanem abban is, hogy szakértő orvosi minőségében ezen kísérletéről be is számolt egy tudományos, európai hírű folyóiratban. Az úttörő írás eredeti német címe ez volt: Von neuen oder ungewöhnlichen Blätter Medicamentis und Curen. Amikor később Weszprémi latin fordításban közölte, a latin szövegbe belopódzott a per inoculationem (oltással) kitétel, ami azután egy évszázadig tartó tévedésnek adott tápot. (Erre még később kitérünk.) A következő években Raymann nem végzett további oltásokat — „nem kért fel rá senki", írja. Csak 1727-ben szánta rá magát újból, amikor Mária nevű leánya betegedett meg himlőben. Ekkor beoltotta másik fiát, aki nem is kapta meg a betegséget. Ezáltal bebizonyította az oltás védő szerepét, de Raymann még ekkor sem volt egészen biztos a dolgában. Azt írta, hogy nem tudja, az oltás használt-e, vagy a hánytató szerek (emetica) hozták meg az eredményt. Valószínűleg ez a kétkedés tartotta vissza a további oltási kísérletektől. 15 A himlőoltás további sorsa a 18. században A két első kísérlet — Lady Worthley-Montagu és Raymann kísérletei — után nagyon változatos volt a himlőoltás további sorsa. Hol nem vették tudomásul, és használatát elvetették, hol meg kétkedve álltak vele szemben, és végül olyanok is akadtak, akik minden lehető ideológiai és teológiai érvvel harcoltak ellene. A fejlődés a 18. század folyamán három szakaszra osztható. 1.A variolációt mint empirikus, tapasztalati gyógymódot egyes orvosok elfogadták. Kísérleteik részben sikeresek voltak — a biztonság garanciája nélkül —, részben kudarcba fulladtak, és éppen ellenkező hatást váltottak ki, hozzájárulva a halálozás arányának emelkedéséhez. Ez a szakasz 1721-től körülbelül a század közepéig tartott. 2. A varioláció később a populacionista politika követelései közé 44
tartozott, elsősorban a felvilágosodás képviselői hangoztatták. Céljuk a népesség megőrzése volt, ahogy például Gerhard van Swieten, Mária Terézia udvari orvosa és a közegészségügy főnöke a Habsburgmonarchiában hirdette. Ez a szakasz körülbelül a 18. század közepétől a 80-as évekig tartott. 3. A harmadik szakaszt az individualizmus jellemezte. A himlőoltás (még mindig variolációként) e szerint egyéni életek megőrzésére irányul. Ez a felfogás leginkább olyan orvosok ténykedésében nyilvánult meg, akiket az emberbaráti szeretet vezérelt, vagy egyéni okok késztették őket a himlőoltás gyakorlására. Ebben az időben már seborvosok is végeztek oltásokat. Ezek a seborvosok (kirurgusok) nem voltak képzett orvosok — legalábbis Közép-Európában —, hanem kitanult mesteremberek, akik ezt a mesterséget ugyancsak kitanult, tapasztalt seborvosoknál sajátították el, — bár a 18. században már megkövetelték, hogy a gyakorlat megkezdése előtt egy tisztiorvos előtt levizsgázzanak. Csak 1786-ban egyenjogúsította őket II. József, kimondva, hogy sebészetből is el lehet nyerni a doktori címet, amely egyenrangú az orvosok címével. 16 Arnold C. Klebs orvostörténész a következőkben foglalja össze a fejlődés három szakaszát: 17 A himlőoltás művelt európai körökben kezdetben szenzációként hatott; 1746-ig közömbösség nyilvánult meg vele szemben; ezután pedig érdeklődés ébredt iránta, hatóköre kitágult, és végül tudományos kutatások tárgya lett. (A. C. Klebs szerint egyébként egy skót sebész, Peter Kennedy már 1715-ben is oltott, de kísérletei ismeretlenek maradtak.) Európában az érdeklődés a himlőoltás iránt ellanyhult, miután ez a módszer a gyakorlatban többször csődöt mondott, sőt kellemetlen következményekhez vezetett. Magyarországon Raymann példáját nem követte senki. Akik tudtak is a kísérletről, közömbösen siklottak el felette, haszontalanságnak tartották, mint például Neuhold János Jakab komáromi katonaorvos 1736-ban Sopronban megjelent könyvében, amelyben a himlővel és a kanyaróval foglalkozik. 18 A bevezetésben arra hivatkozik, hogy sikerült természetes gyógymódokkal a himlőt leküzdenie. 14 éven át folytatott orvosi gyakorlatot, és pontos naplót, diáriumot vezetett az általa kezelt esetekről. Könyvét magyar nyelven adta ki, hogy „a nyomorúságban és orvos nélkül levő pánciensnek" is legyen lehetősége a himlő elleni gyógymódokkal megismerkedni. Mert a himlő olyan betegség — írja —, amelytől igen kevesen, sőt majdnem senki sem menekedhetik meg. Felsorolja a használandó gyógyszereket és gyógymódokat: hashajtó porok, „kiverő" orvosság (a himlőhólyagok keletkezését segíti elő — a szerző megjegyzi, hogy ez az orvosság nagyon drága), a helyes életrend betartása evésben, ivásban (a sör, bor mérsékelt élvezetét helyesli, az ételek közül különösen a pépeket ajánlja, a „tyúkmonyt", azaz tojást és a húslevest). Az általános felfogással szemben, amely szerint a melegség, a meleg ágy elősegíti a himlő gyorsabb lefolyását, ő azt ajánlja, hogy a beteget hűvösebb helyen ápolják, lehetőleg sötét szobában, mert nem kell a himlő megérését elősegíteni, siettetni. Az ún. „hűvös" eljárás ajánlásával Neuhold megelőzte a később 45
általánosan elfogadott hideg gyógymód külföldi, elsősorban angol híveit, akik erre csak a század közepén tértek át. Neuhold még egyéb gyógyszereket is felsorol: az enyhítő port, az aranyport, a borostyánt, amelyet meg kell rágni és a betegre lehelni, a fül és száj salétromos ecettel való öblögetését, kámfor juttatását az orrba, toroköblítést kamillával, végül a lencselé ivását, melyet még a századfordulón is ajánlott Huszty Zakariás Teofil. Neuholdnak, aki ennyi féle gyógyszert és gyógymódot közöl a himlő ellen, a himlőoltásra — amelyet Raymann tizenöt esztendővel korábban Magyarországon már sikeresen alkalmazott, sőt védő hatását 1727-ben bebizonyította — csak lekicsinylő szavai vannak: „más efféle haszontalan kérdéseket, példának okáért a himlőnek beoltásáról, akarva kihagytam". A 18. század közepéig Magyarországon (éppúgy, mint máshol) nem terjedt el a himlőoltás. Az orvosok inkább az addigi, részben népi gyógyszerekkel és gyógymódokkal próbálták elejét venni a járványnak. A kifogások és az ellenvetések, valamint az ellene indított ideológiai harc sokáig meggátolta, hogy a himlőoltás alkalmazott orvosi gyógymódként szerepeljen. Fordulat akkor állt be, midőn bevezették az oltást előkészítő kezelést, másrészt olyan intézkedéseket foganatosítottak, amelyek az oltás biztonságát emelték. Az első úttörő lépés Angliában történt: elkülönített himlőoltóintézeteket, „házakat" létesítettek, az elsőt 1746-ban. Lényege az volt, hogy a beoltandókat elkülönítették, és az oltást követő időben, amíg a himlőhelyek nem mutatkoztak, elkülönítésben tartották. A londoni oltási intézet kimutatásai szerint 1771-ig összesen 9268 személyt oltottak be himlő ellen. Hasonló intézményeket fokozatosan más országokban is létesítettek, így Bécsben is, de Magyarország területén a példa nem talált követőkre. A század végén Carl Alois orvos kezdeményezésére alapítottak egy himlőoltó-intézetet a morvaországi Brnóban (Brünn). További újítás volt az előzetes kezelés a himlőoltás elvégzése előtt. Tulajdonképpen csak abból állt, hogy az illetőnek rendezett életmódot írtak elő: bizonyos diétát, friss levegőn való tartózkodást. Az előzetes kezelésnek az volt a célja, hogy az oltandó személyt jó egészségi állapotban tartsák, azaz az akkori humorális, azaz nedvelmélet szerint benne a nedvek helyes arányban oszoljanak meg. Ez az eljárás része volt az újonnan bevezetett „hideg"'gyógymódnak, amelynek népszerűsítése körül különösen az angol Dimsdale és a két Sutton fivér szereztek érdemeket. Más újításokat is bevezettek: oltáskor mélyebb bevágást eszközöltek, hogy nagyobb legyen a váladék kifolyási tere. Ez az elgondolás összefüggött azzal, hogy ebben az időben már nemcsak gyakorlati szempontból nézték az oltást, hanem igyekeztek vele kapcsolatban a himlőnek mint betegségnek lényegére is rájönni. Theodore Sydenham, neves angol orvos hangoztatta azt a felfogást, hogy a ragályos betegségek oka a testben levő káros anyagokban rejlik, ezt az anyagot kell a testből távozásra késztetni. Sydenham általában vonatkoztatta állítását a ragályos betegségekre. T. Lobi, egy másik 46
angol orvos a himlőről írt könyvében (A Treatise of the Smallpox, London 1731) azt hangsúlyozta és állította, hogy a himlő kiváltói bizonyos himlőrészecskék, amelyeket a vérrészecskék a vérben visszatartanak. A gyógymód tehát abban áll, hogy ezen részecskéket a vérből eltávolítsuk. (Még több mint 150 év választotta el őket a bakteriológia megszületésétől, amely a kérdésre véglegesen fényt derített.) J. Kirkpatrick amerikai orvos 1743-ban azt vizsgálta, hogyan lehetne az oltás u t á n fellépő gyulladást mérsékelni, és a karból karba való oltást ajánlotta: a beteg karjából az egészséges személy karjába. 1754-ben vizsgálatainak eredményeit könyv alakban is kiadta. 1759-ben a két Sutton fivér ismét újításokat vezetett be: leegyszerűsítették az előkészületeket, a „hideg" kezelési módszert viszont meghagyták. Állítólag 13 792 személyen és 6000 segítőn (asszisztensen) végezték el a himlőoltást anélkül, hogy egy haláleset is előfordult volna. További újításuk az volt, hogy az oltandó, illetve beoltott személy ne csak kinn tartózkedjék a szabad levegőn, hanem mozgást is végezzen. A mély bevágással szemben újításnak számított az is, hogy a korábbi felfogással szemben csak kis sebet ejtettek. Végül feltűntek" (mint mindig az emberiség történetében) a csodaszerek, illetve a titkos szerek (arcana): ez esetben a Kalomel, Aloe és különféle porok. S. Watson mutatott rá arra — ami különben egyes orvosok előtt már korábban is ismeretes volt —, hogy a himlőt nem szabad más, hasonló lefolyású betegségekkel összetéveszteni (például a kanyaróval), s különbséget kell tenni a variolák (valódi himlő) és a varicellák (bárányhimlő) között. 1752-ben Dániában egy különleges eseményre került sor: Tjun, egy falusi lelkész marhavész esetén sikeresen oltott be beteg állatokból vett anyaggal egészséges állatokat. Ez a kísérlet is azok közé tartozott, amelyek más betegségekre is ki akarták terjeszteni az oltást. Mélyebb ismeretek híján — hiszen több mint egy évszázad választotta el az orvostudományt a bakteriológia megszületésétől —, de annak a tapasztalatnak alapján, hogy a betegségeket saját fertőző anyagukkal lehet a testtől távol tartani, arra a gondolatra jutottak az orvosok, hogy ezt az eljárást más fertőző betegségek ellen is felhasználják. Weszprémi István 1755-ben a pestis ellen ajánlotta, Sgollanics Ferenc pozsonyi orvos a rüh anyagával oltott be egy elmebeteget, Huszty Zakariás Teofil pedig a vörheny ellen ajánlotta az oltást, bár önmaga nem szánta rá magát a kísérlet végrehajtására. Lafontaine, a napóleoni hadsereg katonaorvosa, aki Lengyelországban tartózkodva találkozott a lengyelfűrt (Plica polonica) nevű hajbetegséggel, amely ezen a területen volt honos, és innen került át a mai kelet-szlovákiai vidékre, ezen betegség ellen is ajánlotta az oltást. (Ez a betegség a hajzat, illetve a hajtövek elgennyesedésében nyilvánult meg, és szintén a kihalt betegségek lomtárába került, amikor az általános higiénére és a haj ápolására nagyobb gondot kezdtek fordítani. 19 A magyarországi orvosok tevékenysége külföldön, főleg Oroszországban volt jelentős. Az ott működő orvosok jó része német volt, de akadtak közöttük magyar orvosok is, akik közül különösen Peken 47
Keresztély és fia, Peken Mátyás tűntek ki orvostudományi és közegészségügyi tevékenységükkel. 20 Peken Keresztély 1730-ban született Rozsnyó városában, édesapja Gömör megyei főorvos volt. Amikor középiskolai tanulmányait befejezve orvosnak akart kitanulni, protestáns lévén sem a bécsi, sem a prágai egyetem nem fogadta be. Wittenbergben és Jénában tanult az orvosi karon, egy ideig Halléban is, majd 1751-ben ott védte meg doktori disszetárcióját. Hazájába visszatérve elfoglalta apja egykori állását, de összekülönbözött a megye uraival, s 1754-ben végleg meg kellett válnia tisztségétől. Űjból külföldre ment szerencsét próbálni, s útja ezúttal Oroszországba vezetett, ahol nagy hírnévre tett szert, és magas tisztségeket töltött be. Ö volt az első hivatalos orosz gyógyszerészeti könyv szerzője (Pharmacopoea Rossica, 1775), de már előbb egy népszerű gyógyszerismereti könyvet jelentetett meg 1765-ben, amelynek első kiadását nemsokára követte a második (1766), majd a harmadik (1768) és a negyedik (1787). Peken külön írásban foglalkozott a himlő gyógyításával, ez inkább orvostörténeti szempontból jelentős, de kitér benne a himlőoltás kérdésére is. Ebben az időben már jelentős számban működtek képzett orvosok Oroszország területén, így az 1760-as évek vége felé az oltás, amellyel addig inkább elméletileg foglalkoztak — Peken művén kívül egy Enisch nevű szerző is —, átment a gyakorlatba is. (Ehhez nagyban hozzájárult az a körülmény, hogy II. Katalin cárnő is magáévá tette az ú j módszert, és 1768-ban Dimsdale orvossal beoltatta magát és Pál trónörököst.) A himlőoltás Ausztriában Az új mószer itt korántsem terjedt olyan gyorsasággal az orvosi gyakorlatban, mint a nyugati országokban. Gerhard van Swieten, a Monarchia egészségügyi „főnöke" — különben a nagyszombati orvostudományi kar alapítója és szervezője — sokáig ellenezte, hogy a himlőoltással kísérletezzenek. Ő a megfontolt, felelősségteljes orvos szempontjából indult ki, ezzel szemben de Haen, a bécsi orvostudományi kar professzora (tanárként és klinikusként Európa-szerte elismert képviselője az Első Bécsi Iskolának) ideológiai okokból volt a himlőoltás ellenzője. Állítása szerint Isten törvénye („la loi de Dieu") rendelte, hogy mindenki átessék a himlőn. Fanatikus vallási álláspontját 1757-ben megjelent Questiones című könyvében fejtette ki, ahol még azt is leszögezte, hogy a himlő Istentől megengedett jelenség, tehát mindenkinek bele kell törődnie, hogy megkapja. Ausztriában egészen a 18. század 60-as éveiig nem tudunk himlőoltási kísérletről. A változás nem orvosi körökből indult ki. Mária Terézia császárnő közvetlen környezetében, családjában is halálos áldozatot követelt ez a betegség. Mivel a felvilágosodott szellemű uralkodónőt előítéletek nem befolyásolták — éppen úgy, mint egy másik kérdésben, a boszorkányperekben, melyeket ő szüntetett meg —, elhatározta, hogy beoltatja magát és családtagjait. Van Swietentől, udvari orvosától ugyan közvetlen segítséget nem várhatott, de ez a komoly és gondolkodó orvos végül is beleegyezését adta a himlőoltásokhoz. 1767-ben 48
érlelődött meg véglegesen a terv, és mivel Ausztriában nem akadt orvos, aki erre vállalkozott volna, az angol Pringle ajánlására Ingenhous holland orvost hívták meg. aki 1768-ban beoltotta az egész császári családot. Ezután már mások is oltottak Ausztriában, így Leber egyetemi tanár és több gyakorló orvos. Leber hat személyt oltott be. 1771-ben Bécsben himlőoltási „házat" állítottak fel, jutalmakat tűztek ki — Mária Terézia ösztönzésére — azok számára, akik hajlandók magukat az eljárásnak alávetni. A század vége felé pedig Bécsben olyan általános lett az oltás — de csak módosabb személyek körében —, hogy Pozsonyból is jártak ide szülők, hogy gyermekeiket beoltassák. A himlőoltás fejleményei Magyarországon Raymann úttörő kísérletét kezdetben a 18. század második feléig nem követte további kezdeményezés. Ehhez hozzájárult az orvosok közömbössége vagy elutasító magatartása is. A már említett Neuholdon kívül Lissoviny idézett véleménye után („az oltási kísérlet eltűnt, akár egy meteor") öt évvel egy tekintélyes, kiválóan képzett és tudományos igényű kassai orvos, Fuker János is nagyon borúlátón festette le a magyarországi helyzetet. Lissoviny nem volt felvilágosodott orvos, sem tudományos igényű, viszont Fukerról éppen az ellenkezőjét lehet állítani: fejlődésének első szakaszában' határozottan a felvilágosodás eszméinek a híve volt, és csak utóbb — kétkedve az orvostudomány haszna felől — jutott el az orvosi nihilizmusig, minden gyógyítás haszontalanságának a hitéig. 21 Fuker 1777-ben Lipcsében kiadott disszertációjában (Értekezés az egészségről és betegségekről Magyarországon) ezt írja: „Óva intem a himlőoltókat, hogy ne jöjjenek Magyarországba, mert itt ennek az operációnak az említése is gyűlölt. Eddig nem is merte megkísérelni senki ebben a királyságban." Ez a kitétel mutatja, mennyire hiányos volt még a tudomány iránt érdeklődő orvosok informáltsága is. Fuker nem tudott Raymann kísérletéről, de még arról sem, hogy 10 évvel értekezésének megjelenése előtt Pozsonyban is sor került himlőoltásra. Jellemző, hogy Huszty, bár híve volt a himlőoltásnak, még 1781-ben is ezt írta: „De jaj mindenkinek hazai orvosaink közül, aki vitába mer szállni antiokulistáinkkal, kivéve ha mindegy neki, hogy a vallás és emberszeretet megtagadásával vádolják." 22 Még ebben a helyzetben is akadtak, akik a himlőoltás védelmére keltek. 1770-ben egy magyarországi orvostanhallgató Jénában doktori értekezést írt. „A himlőoltás előnyeiről" (De commodis ex variolarum insitione) — a szerző: Lenhard József, rozsnyói származású volt —, de ez az idegenben keletkezett megnyilvánulás, amely az ottani környezet hatását tükrözte, semmiféle hatással sem volt a magyarországi fejlődésre. Nagyobb hatással volt — de már a század vége felé — több írás tekintélyes hazai orvosszerzőktől. Huszty az Ungrisches Magazinban megjelent cikkében foglal állást a himlőoltás mellett. Magyarországon elsőként hangoztatja a populacionista elvet, miszerint a varioláció állami feladat az emberi társadalom boldogulása érdekében. Ennek ellenére Huszty maga nem vállalko4
49
zott himlőoltásra még 1786-ban sem, amikor újból hangsúlyozta fontosságát a Diskurs über die medizinische Polizei című 1000 oldalas művében, amellyel Magyarországon megalapítója lett az úgynevezett orvosrendőrségnek, azaz annak a tudományágnak, amely szerint minden közegészségügyi feladat az állam hatáskörébe tartozik. Előtte elsőként Johann Peter Frank írta meg az orvosrendőrség első összefoglaló művét, de Huszty említett könyvében ezt még kiegészítette, egyebek között a munkaegészségügy bevonásával az állami feladatok közé. 23 Bár maga nem vállalkozott még ekkor a himlőoltás gyakorlati kivitelezésére (csak 10 évvel később), megállapítja mindazon feltételeket, amelyek a biztonságos oltást szavatolják. így pl. kimondja, hogy nem szabad oltani azt, aki valami egyéb betegségben is szenved. Kassán Benkő Sámuel adott ki 1781-ben egy könyvet A hólyagos himlőről való tanácsadás címen, amely a himlőoltást ajánlja. Benkő Borsod megyei tisztiorvos volt, és ez a funkciója nagyobb súlyt adott véleményének. Érdekes volt ebből a szempontból a nagyszombati orvostudományi kar egyik hallgatójának, a luxemburgi származású Jean Baptisté Grandjeannak doktori értekezése, amely már 1772-ben et necessaria est inoculatio ajánlotta a himlőoltást: Salutaris (-hasznos és szükséges az oltás"). Bizonyára nem írhatta volna le ezt a mondatot, ha a nagyszombati orvosi kar ellenkező véleményen lett volna. Ezen a példán is látható, hogy a nagyszombati egyetem tanárai megengedték maguknak az önálló állásfoglalást a bécsi egyetemmel szemben, amelyen ekkor még de Haen és M. Collins tanárok a himlőoltás legádázabb ellenfelei voltak. 'A himlőoltás történetének harmadik szakaszába tartozik Haiszler György műve: Rövid vetélkedés. Mi jobb, a természetes vagy a mesterséges himlőzés (Pozsony, 1791). A szerző félretéve az oltás közegészségügyi, állami problémáit, a humanizmus nevében állt ki mellette. Ilyen körülmények között a himlőoltás gyakorlati kivitelezésének Magyarországon nem volt talaja. Csak 1768-ból tudunk egy esetről, amikor Pozsonyban május 12-én öt gyermeket oltottak be himlő ellen. Az oltásról beszámolt a Pressburger Zeitung május 18-iki számában, tehát frissiben. A cikkel érdemes részletesen foglalkozni. Azt írja, hogy az oltás „Mária Teréziának, a haza anyjának" jóváhagyásával történt, vagyis ennek az eseménynek a megtörténte nem annyira a magyarországi helyzetnek köszönhető, mint inkább Bécs közelségének, ahol a császárnő és orvosai kiálltak az oltás mellett. A himlőoltást Pozsonyban a Dimsdale-féle eljárással végezték, tehát ún. hűsítő módszerrel: a himlő kitörése és a láz beállta után a gyermekek szabad levegőn tartózkodtak (a régi módszer szerint meleg szobában, ágyban kellett volna tartózkodniok, meleg takarókba burkolva). Ivásra hideg kútvizet kaptak. Bevágással oltottak, az egyik gyermek fél karján eszközölték a bevágást, a másiknak mindkét karján. Bonyodalmak nem álltak be, és a kis pácienseknek egyáltalán nem kellett feküdniök. Az egyik gyermeknél erősebben elgennyedt a bevágás, és néhány napig nedvedzett. A végrehajtó orvos nevét nem közli az újsághír, de ez a kísérlet valószínűleg azonos volt azzal, 50
melyet Sgollanics Ferenc pozsonyi orvos, az első Pozsony megyei főorvos végzett, és amelyről beszámolt a Bécsben megjelenő, magyarországi szerkesztőktől kiadott folyóirat, a K. K. Privilegierte Anzeigen hasábjain 1773-ban (14—16. oldal). Ezen hír szerint egy érdemes orvos kezdte el a gyógyítást legfelsőbb engedéllyel, saját költségére, és szerencsésen le is folytatta. Az adatok megegyeznek az előbbi újsághírrel (a gyermekek száma, a Dimsdale-féle módszer említése), csakhogy itt a hírt egy másik közlés toldja meg, amely -második vállalkozásról" beszél. E szerint az említett orvos még egyszer beoltott három lánykát és egy fiút, 4—9 éves korúakat. Hárman „szelíd" himlőt (bárányhimlőt) kaptak, egy lányon az oltás nem fogott, de később, amikor a beoltott gyermekekkel közös helyiségben szállásolták el, a himlőt nem kapta meg. A gyermekeknek az oltástól számított hetedik napig volt lázuk. Sgollanics különben is ismert volt emberszeretetéről: amikor 1769-ben Pozsony megyei főorvosnak megválasztották, a megyegyűlés kikötötte, hogy tisztségét díjtalanul lássa el, „nehogy a szegény adózók még súlyosabb teherrel sújtassanak", és ő a kikötés ellenére a tisztséget vállalta. A kísérleteknek nem volt folytatása nyolc évig. Ekkor azonban, teljesen más környezetben és valószínűleg közvetlenül az uralkodó hatására Markmüller a pozsonyi várban beoltotta tescheni Albertet, Mária Terézia vejét, és annak feleségét, Mária Krisztinát, valamint több gyermeket is (talán próbaképpen). Huszty — az oltás szükségességéről kifejtett véleménye ellenére — csak 1796-ban végzett himlőoltást, ahogy erről az említett pozsonyi újság beszámol. 24 Ez a késői időpont valószínűleg arra vezethető vissza — Huszty 1777 óta volt Pozsonyban gyakorló orvos —, hogy nem akadt olyan személyekre, akik magukat, illetve gyermekeiket hajlandók lettek volna az eljárásnak alávetni. Végül is saját lányát oltotta be, s a nagyobb propaganda kedvéért a sajtó útján meghívta a pozsonyi szülőket, hogy a nyilvános oltásnál jelen legyenek. Felhívását azzal indokolta, hogy az esemény minden szülőt érint, akinek szívügye gyermekei megmentése, és minden orvost, akinek fontos az emberi társadalom üdve. Huszty tehát felhívásában a kétféle szempontot — az emberiességet és a populacionista eszmét — összekapcsolta. 1798-ig még további öt személyt oltott be. Panaszkodik arra, hogy a szülők közömbösek, másrészt a tehetősebb személyek Bécsbe viszik gyermekeiket beoltatni. Viszont Huszty, aki rendszeresen tudósította a Lipcsében megjelenő Archiv für Ärzteund Seelesorger wider die Pockennoth című folyóiratot, egyik beküldött közleményében megírja, hogy Pozsonyban, ha az orvosok nem is, de a sebészek végeztek oltásokat. 1796-tól Magyarország területén másutt is elkezdődtek a himlőoltások. Különösen amióta a Helytartótanács ugyanezen évben az oltást az orvosok figyelmébe ajánlotta. Ehhez a rendelethez Csiffáry Pál Nyitra megyei orvos megjegyzéseket és megfigyeléseket fűzött, amelyekben ismét megjelenik a populacionista indokolás: „Csak egyharmada, egynegyede, ritkán a fele a himlőben megbetegedetteknek áll ellen a himlőnek és vészeli át, és így megfogyatkoztatja a népességet, amelynek meg szaporításához minden erőnkből kőzremű51
ködünk. Ezért oltani kell, mert az oltás nemcsak a himlőt irtja ki, hanem a vele kapcsolatos betegségeket is." — A technikai kivitelezést illetőleg ő is a karba való oltást ajánlja, mint a legkevésbé érzékeny helyet. Itt a kínaiak kártékony gyakorlatára hivatkozik, akik az orrba oltottak, és ennek következtében olyannyira emelkedett a halálozás, hogy a gyermekeket csak a himlő átvészelése után írták be a születési anyakönyvekbe. Csiffáry mint esetleges terápiát, izzasztókat és serkentő orvosságokat ír elő, es ellenzi, hogy a himlőhólyagokat mesterségesen sokasítsák. Végül azt javasolja, hogy a lelkészeket is vonják be a himlőoltási propagandába — úgy, ahogy már külföldön mindenfelé szokásos. Csiffáry memoranduma, amelyet a pesti egyetem orvosi karának továbbított a Helytartótanács, mintegy jelképes befejezése a varioláció (inokuláció) történetének Magyarországon: még megjelennek benne az előző korszak eszméi és gyógyászati kellékei, de Csiffáry egyúttal előre is mutat a fejlődés további szakaszára: az állam kötelezőnek hirdeti meg az oltást, amelynek biztonságosságát meg kell szervezni. Számos oltást végzett a pozsonyi születésű Lenhossék Mihály Esztergom megye területén, amelynek tisztiorvosa volt, valamint más megyék területén Bossányi András, illetve az erdélyi Mátyus István, akinek Ö- és Üj Diaetetica című, nagy sikert aratott könyve Pozsonyban jelent meg (1787—1793). Így Magyarország is bekapcsolódott a varioláció gyakorlati keresztülvitelébe, ha Raymann úttörő kísérletétől eltekintve aránylag későn is, és nem olyan terjedelemben, mint más országok. Viszont az orvosírók annál hozzáértőbben foglalkoztak a kérdéssel, és propagálták azt. Még meg kell említeni Huszty Zakariás Teofil pozsonyi akcióját az 1800-as himlő j árvánnyal kapcsolatban. Ha nem tudta is az embereket a tömeges oltás céljára megnyerni, mégis olyat tett a himlőjárvány idején — a járvány négy hónap alatt 104 halálos áldozatot követelt —, ami példa nélkül áll a maga korában. Terjedelmes röpiratot szerkesztett, amelyben tanácsokat és utasításokat adott a pozsonyi szülőknek, hogyan viselkedjenek, mit tegyenek a himlőjárvány idején, és ebből 700 példányt osztatott ki városi orvosi minőségében a szülők között. Ez a szám megfelelt akkoriban a városi háztartások számának. A-z ott közölt utasítások megfeleltek az akkori legkorszerűbb ismereteknek, sőt a röpiratot nem latinul adta ki, hanem a lakosság többségének nyelvén (ez akkor a német volt). Huszty eredeti gondolata volt ez, mert hasonló írások addig általában latinul láttak napvilágot, ezért csak a hivatalos személyekhez szólhattak. A járványról készült statisztikában azt is közölte, hány gyermek részesült a megbetegedettek közül orvosi kezelésben, s ez szintén úttörő újdonság volt. A röpiratot és Huszty indítványait a pesti egyetem rektora és elöljárósága azon elvileg fontos kérdések közé sorolta, amelyekkel majd az ország jövendő főorvosának foglalkoznia kell. 25
52
Űj módszer lép a varioláció helyébe 1796-ban Edward J e n n e r a tehénhimlő beoltásával foglalkozott, m a j d 1798-ban megírta híres művét kísérleteiről. Ezzel ú j korszak nyílt a himlőoltások terén. Az ú j eljárás biztonságos volt, nem állt fenn ú j a b b járványok veszélye, és ami szintén fontos volt, az eljárást ideológiailag sem támadták. Ennek érdekes lélektani oka volt: a tehénhimlőoltást úgy értékelték, hogy állati eredetű gyógyszert adnak be az oltandó személynek, nem pedig fertőző emberi anyagot. 1799-ben Magyarország szomszédságában, Bécsben m á r de Carro és Ferro orvosok oltottak az ú j módszer szerint. A mai Csehszlovákia területén Carl Alois brnói (brünni) orvosé az elsőbbség (1800). Az akkori magyarországi területre nézve nem egyezők az adatok. A szakirodalomban gyakran Bene Ferenc későbbi pesti egyetemi tanárt nevezik a „vakcináció a t y j á n a k " . A mai Szlovákia területén, úgy látszik, Schönbauer József Antal volt az első, aki J e n n e r módszere szerint oltott, mégpedig jobbágygyerekeket Balassa gróf éberhardi birtokán, 1801. június 9-én. Huszty pozsonyi akciója, úgy látszik, megelőzte Bene oltásait, amelyeket 1801. augusztus 27-én végzett, mert Huszty m á r július 18-án oltott Pozsonyban J e n n e r eljárása szerint. De mindenképpen Husztyé az elsőbbség, ami a tömeges oltásokat illeti: 63 gyermeket oltott be 1801. augusztus 5-én. A szérumot Fábry líceumi tanárnak Beke győri orvos által beoltott gyermekeitől vette. Ezután már országszerte megindultak az oltások, a mai Szlovákia területén Komáromban Seth József és Nagy Sámuel, Rozsnyón Marikovszky György, Pozsonyban Kolbány Pál, Lőcsén Schrattner Dániel (aki Husztytól kapta a vakcinát) oltott Jenner módszere szerint. 26 Az ú j eljárás m á r nem talált ellenfelekre, és a 19. század folyamán végleg elfoglalta helyét az orvostudományban és az európai államokban, amelyek — a kezdeti próbálkozások után — végül is kötelezővé tették. Ez az út sem volt egészen sima, mert a továbbiakban még az emberek, a szülők, de különösen az elmaradt falvak lakosságának ellenkezésével kellett megküzdeni.
Jegyzetek 1
Linzbauer, F. F.: Codex sanitarius-medicinalis Hungáriáé, Pestini 1852—61. II. kötet, 1., 1447. 2 Protocolla Determinationum Comitatus Posoniensis 1755. 598. 3 Erről bővebben: Duka Zólyomi N.: PharmaziegeschicMliches in Zeiten van Epidemien, in: Neue Beiträge zur Geschichte der Pharmazie, Festschrift etz. Zürich 1979. 4 Duka Zólyomi N.: Pozsonyi himlő járvány ok és himlőhalálozások a 18. század végén (1786—1800). Történeti statisztikai tanulmányok 3. Budapest 1977. 5 Ramazzini, B.: Opera omnia medico et Physiologica, Genevae 1717. e Huszty, Z. T.: Diskurs über die medizinische Polizei, Leipzig—Pressburg, 1786. I. 270. 53
7
Lesky, E.: Österreichisches Gesundheitswesen im Zeitalter des aufgeklörten Absolutismus. Wien 1960. Archiv für österreichische Geschichte, Band 122. I. Heft. 144—145. 8 Schultheisz E.—Tardy L.: A magyarországi járványok történetéből. Történelem 1964. 3. 122—123. 9 Huszty, Z. T.: Versuch über den Menschen in Ungarn, nach seiner physischen Beschaffenheit. Ungarisches Magazin 1781. 439—441. 10 Hirsch, A.: Handbuch der historischen Pathologie I. Erlangen 1860. 215—217. 11 Vätämanu, N.: Varioliizarea preventiva in medicina populara si culita. Opera Lui Jacob Pylarini. Studii ?i cercetari de inframicrobiologie. Bucure$ti 1964. XV. 2. 12 D.uka Zólyomi N.: Pokus prešovského lekára J. A. Raymanna s očkovaním proti kiiahňam. Dějiny věd a techniky. Praha 1968. č. 1. 13 Weszprémi St.: Succincta biographia medicorum Hungáriáé et Transsylvaniae 1774—1787. Centurie I. No. 72. — Heinsius, J. A.: Gründe f ü r und wider die Pockehinoculation. Lipsiiae 1780. 14 Dubay, L.: Mestský a župný fyzikus J. A. Raymann a variolizácia v Prešove. Zborník vedeckej konferencie I. Raymannových dní. 1972. 41—49. — A Raymann-napokat évente rendezik Eperjesen, az elsőn az előadók — így e tanulmány szerzője — ki lettek tüntetve a Raymannemlékéremmel. 15 Duka Zólyomi N.: Kéltszáz éve halt meg Raymann Ádám János, a himlőoltás úttörője. Orvosi Hetilap. Horus. 1970. 25. 16 Duka Zólyomi N.: Aspects médicaux et idéologiques de l'histoire de la variolisation. XXIIe Congrés International d'Histoire de la Médicine. Bucarest 1970. 357—358. 17 Klebs, Arnold C.: Die Variolation im 18. Jahrhundert, in: Zur historischen Biologie der Krankheitserreger. Glessen 1914. 18 Neuhold J. J.: Fundament um os oktatás miképpen köllessék A gyermekekkel, és más föl nevelkedett személyekkel A két közönséges Betegség úgymint Himlő és Kanyaró előtt, benne ós utánna A természet szerint való gyönge mód szerint legbátorságosabban bánni. Sopron 1736. 19 Bazzi, F.: Ancora sulla plica polonica. Cronica delľ I. D. I. 1959. 4. 21. 20 Schultheisz E.—Tardy L.: Fejezetek az orosz—magyar orvosi kapcsolatok múltjából. Budapest 1960. 68—69. 21 Duka Zólyomi N.: Der Weg Johann Jaikob Fukers, Arztes der Aufklärungszeit vom medizinischen Glauben zum medizinischen Nihilismus. Acta Congressus internationalis XXIV Históriáé Artis Mediciiniae. Budapest 1974. 397—401. 22 Huszty, Z. T.: Versuch stb., i. m. 23 Duka Zólyomi N.: Z. G. Huszty, Mitbegründer der modernen Sozialhigiene. Bratislava 1972. 24 Pressburger Zeitung 1796. augusztus 23. 25 Duka Zólyomi N.: i. m. 101—102. 26 Zeitschrift für und von Ungarn 1802. 200—211.
54
