„Figyeljétek a technológusokat, mert azok mindig a talpukra esnek!”
SZUBJEKTÍV KRÓNIKA A KÖRNYEZETGAZDASÁGTANI ÉS TECHNOLÓGIAI TANSZÉK ELSŐ TIZENÖT ÉVÉRŐL* KOCSIS TAMÁS *
A Környezetgazdaságtani és Technológiai Tanszék története valójában tizennyolc évvel ezelőtt, 1986-ban kezdődött a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen, amikor Kerekes Sándor a Technológiai és Áruismeret Tanszék vezetője lett. Ekkorra azonban már az egész egyetem a tanszéken élcelődött, s ez így is maradt még a következő néhány évben. Nagy szerepe volt ebben annak, hogy az egyetem néhány, ma már jól ismert tanáregyénisége a Mechanikai technológia című tárgyunk szenvedő alanya volt: vizsgáik gyakran többszöri nekifutásra sem sikerültek megfelelően. Alighanem e jelenség lényegére tapintott Bisztriczky József kollégánk, aki beismerte: „adott esetben néha konkrétumokat is kérdeztünk”. Persze ha ez ma mikroökonómiából vagy számvitelből történik, talán természetesnek veszi mindenki, a tanszék által akkor oktatott témákat azonban senki sem érezte a közgazdaságtanhoz közelállónak – s nem is voltak azok. Mégis, kötelezően kellett tanulni ezeket, hiszen a tárgyválasztási szabadság kitörése még évekig várat magára. A Kémiai technológia, az Áruismeret, majd a Technológia című tárgyak sem javítottak ezen a helyzeten. A gólyatáborban még 1990-ben is azzal fogadták a hallgatókat, hogy az vegye fel a Technológiát, akit érdekel a vetőgép működése. A tanszék hajója tehát süllyedni kezdett a közgazdaságtan tengerében, s midőn 1989-re – tantervi-strukturális reformok formájában – az egyetemet is elérték a változás szelei, bölcs előrelátásra és taktikai érzékre volt szükség Kerekes Sándor tanszékvezető részéről. Váltani kellett, jobban igazodni ahhoz a körülményhez, hogy a tanszék egy közgazdaságtani egyetemen belül működik. A tanszéki hátteret figyelembe véve kézenfekvő volt a termelésmenedzsment felé mozdulás (a Görög Mihály által tanszékünkön máig nagy sikerrel oktatott Projektmenedzsment még ezen elképzelés jegyében fogant), ez azonban más tanszék érdekeivel ütközött. További, hamar elhaló ötletek bukkantak fel még, így például a más tanszéken már meglévő Természeti erőforrások című tárgy oktatása vagy a Technológia megőrzése. Fontos áramlat volt még a minőségmenedzsment, amely nem vált dominánssá (bár búvópatak formájában, elsősorban Kulifai József tevékenységében, ma is megtalálható). Döntő jelentőségűnek bizonyult, hogy Kerekes Sándor a Technológia keretén belül már az 1970-es években is tartott néhány előadást a környezetvédelem alapjairól – még ha az akkori jegyzetekben e témák nem is jelentek meg. A rendszerváltozás közeledtével felértékelődtek a környezetvédelemmel kapcsolatos témák (lásd például a Bős–Nagymaros-i Vízlépcsőrendszert ellenző mozgalmakat), s az egyetem akkori rektora, Csáki Csaba minden környezettel kapcsolatos bizottságba Kerekes Sándort delegálta. A tanszék tevékenységi körét tehát célszerű volt a természeti környezet és a gazdaság közötti kapcsolat tanulmányozására összpontosítani, s 1989*
E szubjektív beszámoló a szerző Kerekes Sándorral, Marjainé Szerényi Zsuzsannával, Bisztriczky Józseffel, Kiss Károllyal és Mészöly Lászlóval 2004. november 10–12-én folytatott beszélgetésein, valamint saját, tanszékhez fűződő tapasztalatain alapul. Az írásból nyilván kimaradtak mások által fontosnak tartott mozzanatok, amiért a felelősség a szerzőt terheli.
225
ben az egyetemi tanács is áldását adta az új, Környezetgazdaságtani és Technológiai Tanszék elnevezésre. A névválasztás olyannyira időtállónak bizonyult, hogy miközben az egyetemi polgároknak azóta a negyedik elnevezést kell megszokniuk intézményi szinten, addig tanszékünk neve azóta is változatlan. 1989 tehát tanszékünk hivatalos születési éve. A névváltozás azonban nem jelentett azonnal gyökeres átalakulást a tanszék tevékenységi körében. Technológiát még 1990 őszén is lehetett tanulni (e sorok írójának örömére), a tanárszakon a természettudományos jellegű C-szak még néhány évig élt, s a Kerekes Sándor tollából (Marjainé Szerényi Zsuzsanna közreműködésével) 1991-ben megjelent Környezetvédelemről közgazdászoknak című könyv még természettudományos alapon közelített a témához. Mai szemmel nézve tehát a tanszék még mintha csipkerózsika álmát aludta volna. (Szakterületi áttörést csak az 1989-es, Kerekes Sándor és Szlávik János által közösen írt Gazdasági útkeresés, környezetvédelmi stratégiák című könyv jelentett.) Valóban nagy horderejű változást egy újabb – az előzőt derékba törő és sokak szerint átgondolatlan – belső egyetemi reform okozott, amely megszüntette a Technológiát mint az utolsó műszaki jellegű egyetemi tantárgyat. Egy tanszék azonban széles körben oktatott és elismert tantárgy nélkül nem életképes, s az új tárgy, a Környezetgazdaságtan bevezetése érdekében megkezdődtek az erőfeszítések. 1993 tavaszán, mintegy kísérletképpen, Kerekes Sándor, Csutora Mária (és a Vállalatgazdaságtan tanszéken Kaderják Péter) már oktattak egy tárgyat a felkészülés szellemében, a kollégák pedig próbáltak lépést tartani a fejleményekkel. Ahogy egyikük fogalmazott: „jöttek a MEC-cel, a MAC-cal, az MNPB-vel... utólag visszatekintve olyanok voltunk, mint a hályogkovácsok, de csak így lehetett elindulni”. Az 1994 őszén immár széles körben meghirdetett Bevezetés a környezetgazdaságtanba című tárgyra óriási tömegek jelentkeztek, egyes szemináriumi csoportokban „még a csilláron is lógtak”. „Mi pedig ott álltunk egyetlen számpélda nélkül, mégis mikroökonómiai jellegű témákat boncolgatva” – derült ki a kollégák elbeszéléséből. Noha a szemináriumvezetői gárda többsége sosem tanult mikroökonómiát, mégis hétről hétre ki kellett állniuk a diákok elé valamivel. A gyengébb idegzetűek ekkoriban egyenesen sírással kezdték a hétfő reggeleket. Ugyanakkor mindez hihetetlen módon össze is kovácsolta a közösséget. Több éven keresztül rendszeres szemináriumvezetői megbeszélések voltak, egy-egy tanítási óra részletes forgatókönyvét megbeszélendő. Így is többen olyan kérdéseket kaptak az órán a diákoktól, amelyeknél magát a kérdést sem értették, nemhogy a választ tudták volna. Gyakran a „kicsengetés” mentette csak meg a helyzetet – a témára való visszatérés ígéretével (...hogy aztán a téma soha többet ne bukkanjon elő az adott szemináriumi csoportban). A példaínség idővel oldódott, szaporodtak a saját fejlesztésű példák – nem utolsósorban azért, mert az akkor még félévente három, hallgatókkal íratott problémamegoldó dolgozat során valamit csak fel kellett adni. A kezdeti lépéseket hűen dokumentálja Bisztriczky József kollégánk problémamegoldó dolgozat archívuma. Zajlott tehát „a természettudományos agyak közgazdaságtudományossá alakítása”. Az 1993-ban megjelent ideiglenes oktatási segédletet (ezt Kerekes Sándor mellett Medvéné Szabad Katalin és Kerekesné Kobjakov Zsuzsanna jegyezték) 1995ben a Kerekes Sándor által írt végleges tankönyv követte A környezetgazdaságtan alapjai címmel (frissítve 1998-ban). Jelentős erőfeszítések történtek a szemináriumokon használható, az elméletet számpéldákkal illusztráló Környezetgazdaságtan 226
példatár előállítása érdekében is. Ez elsőként 1995-ben jelent meg, 1997-ben frissítve, majd 2002-ben jelentősen kibővítve és korrigálva. A „példák zömét a Mari szülte” (az egyetemünkön agrárszakos, majd Kerekes Sándor által a Műegyetemről viszszacsábított Csutora Mária azóta immár gyermeket is szült, jelenleg éppen szülési szabadságon van), az alappéldák variációi pedig Bisztriczky József munkáját dicsérik. Minden nehézség ellenére a Bevezetés a környezetgazdaságtanba című tárgyat az első évtől kezdve jól fogadták a hallgatók, minden bizonnyal az oktatógárda és a titkárság személyiségének, munkamoráljának is köszönhetően, azaz ahogy nálunk – Kerekes Sándor határozott elképzeléseivel összhangban – általában az ügyeket (vizsgáztatás, hallgatói problémák kezelése stb.) intézni szokás. (Mindez a krónikást már elsős korában, az 1990-es Technológia-oktatás kapcsán olyannyira elbűvölte, hogy aztán mind a mai napig nem is szabadult a tanszék tőle – s ő sem a tanszéktől.) Az akkor még esszéjellegű dolgozatok ezernyi gyöngyszemet tartalmaztak a környezettudományok és a gazdaságtan határterületén bóklászó diákok részéről, így például – amint a kalákában javítók egyike-másika a dolgozatok silabizálása közben időnként felvisított – mikroorgazmusok és a zsákos szennyvízgyűjtés tették emlékezetessé a dolgozatjavítások szürke óráit. A tananyag, amelyet eleinte Kerekes Sándorral az élen mindenki (tanár és diák) együtt tanult, néhány év alatt kiforrott, s a magyarországi egyetemi környezetgazdaságtan-oktatás egyik alapvető forrásává vált. Öröm ez a szerzőnek és a tanszéknek, amennyiben munkájuk országos szinten is gyümölcsöket termett, s bánat, amennyiben e gyümölcsök eredete az átvétel során gyakran elhomályosult. A példatárról pedig bátran kijelenthető, hogy világszinten is egyedülálló – a steril mikroökonómiaikörnyezetgazdasági elméleteket ugyanis még megközelítően sem illusztrálja semmilyen más külföldi tananyag ilyen gazdag példaanyaggal. A rendszerváltozás után kinek-kinek át kellett állítania az idegen nyelvi orientációját is. Az orosz helyett az angol került előtérbe, s Kerekes Sándor ennek jelentőségét felismerve az élen haladt a nyelvtanulók körében is. A kezdeti nyelvi nehézségek ugyanakkor még inkább kiemelik a nyugati szakirodalom feldolgozásának és magyarra ültetésének jelentőségét, sőt, a környezetgazdaságtan területén a világ legkiválóbb szakemberei tettek látogatást a tanszéken, így például már 1994-ben (!) a környezetvédő körökben jól ismert Meadows házaspár, majd a környezetgazdaságtan fenegyereke, David Pearce tartott nálunk emlékezetes előadásokat. Kerekes Sándor számos akkor induló nemzetközi projektbe is bekapcsolta a tanszéket, így a Minnesota Egyetem Blueprint-projektjébe (ma már Környezettudományi Központ – az együttműködésből kiderült, „mennyire lehet együtt dolgozni nagytekintélyű zöldmozgalmárokkal”), valamint a – konfliktuskezelést saját működésében is aktívan gyakorló – Konfliktuskezelő Központ (ma Partners Hungary) felállítása révén. Ugyanakkor a tanszéki közösség végső összefogását, s egyben a tanszék magyarországi hírnevét és elismertségét a Bős–Nagymaros Vízerőmű projekttel kapcsolatos tanulmánysorozat alapozta meg. A szlovákokkal közös projekt felmondását közgazdasági érvekkel is meg kellett (volna) alapozni a nemzetközi bíróságon, s ebben kiemelkedő szerepet kapott a tanszék: számszerűsítsük pénzértékben a részleges felépüléssel (C-variáns) a természetben okozott kárt. Itt a kavicstól az iszapon át a talajvízig mindennel foglalkozni kellett, s minden tanszéki kolléga számára jutott valamilyen részfeladat. A munka mindenkit rákényszerített a témába vágó legfris-
227
sebb szakirodalom feldolgozására, s máig egyedülálló módon kovácsolta egybe a tanszéki közösséget. A II. évfolyamosoknak oktatott környezetgazdaságtan mellett ugyanakkor különösen nagy szerepet játszott a tanszék jövője szempontjából, hogy Kerekes Sándor, tanszékvezetőtől szokatlan módon, még jóval a környezetgazdaságtani tárgy beindulása előtt, 1990-től proszemináriumot hirdetett a környezeti témák iránt érdeklődő első és másodéves hallgatók számára. (A proszeminárium egyfajta kötelező előszakdolgozat írását célozta a második évfolyam végére az akkori egyetemi rendszerben, amit azóta, érthetetlen módon, megszüntettek.) Mindez olyan jól sikerült, hogy aztán ezek a hallgatók mintegy „kikényszerítették”, hogy a tanszék szakirányt indítson graduális szinten (IV. és V. évfolyamon), amelynek értelmes tananyaggal való megtöltése szintén jelentős erőfeszítést igényelt. Ezzel azonban a felsőbb szintű, specializáltabb, a szakma mélyére hatoló oktatás területén is megvetette a lábát a tanszék. 1992-ben tehát, kilenc fővel, elindult a Környezetvédelmi menedzsment (másod)szakirány. Az 1994-ben végző csapatból Baranyi Árpád és Kovács Eszter – néhány más diákkal együtt – itt maradtak az egyetem éppen akkor induló PhDprogramjában, kiszélesítve a kutatói potenciált és megalapozva a tanszék életében azóta is meghatározó jelentőségű utánpótlást. Az évről-évre érkező PhD-hallgatók, személyiségük révén, gyakran tovább erősítették az itteni közösségi szellemet. A közösségépítés szempontjából emlékezetesek a szakirányos hallgatók és a tanári gárda közös kirándulásai, sörözőbeli elmélkedései, csakúgy mint a Kerekes Sándor lovasberényi, tatai, később agostyáni birtokán tett közös összejövetelek (miközben, persze, a Kiss Károly által szervezett tinnyei kiruccanások is emlékezetesek). A – többek között – döntéselméletben és gazdaságetikában akkorra már nagy tekintélyre szert tett Kindler József professzorral Kerekes Sándor még az első bős– nagymarosi tanulmány kapcsán került kapcsolatba. Kindler ekkor még némi gyanakvással méregette Kerekest, 1995-től azonban személyesen is csatlakozott a tanszéki gárdához. A tanszéki karácsonyi ünnepségek Kindler professzor gasztronómiai, vendéglátói és karnagyi tapasztalatára épülve ezt követően néhány évig profeszszionális magaslatokba emelkedtek. A „nagy felhajtást” és a mosatlan edénytömeget látva akkoriban persze néhányan nosztalgiával gondoltak a régi, egyszerű, „zsíroskenyeres” tanszéki ünnepségekre, mára azonban már az akkori, szintén rendkívüli közösségi élményeket nyújtó karácsonyokra gondolunk vissza némi nosztalgiával. A szakirány megerősödésével, tartalommal való feltöltésével egyre elmélyültebbé vált a vállalatok környezetvédelmi magatartásának tanulmányozása. Míg az alapszintű környezetgazdaságtan jegyzet végén még csak egy rövid fejezet foglalkozott környezeti menedzsmenttel, addig a számos tanszéki kolléga által írt, és Kerekes Sándor és Kindler József közös szerkesztésében – először 1995-ben – megjelenő Vállalati környezetmenedzsment már teljes egészében a témával foglalkozott, s 2004-ig nélkülözhetetlen szerepet töltött be a felsőbbévesek oktatásában. (A könyvet mára az oktatásban felváltotta Kerekes–Csutora: A környezetbarát vállalatirányítás eszközei című 2004-es szakkönyve, a tantárgy neve pedig Környezetbarát vállalatirányításra változott.) Az először 1996-ban megjelent és azóta négy kiadást megélő A környezeti menedzsment közgazdasági eszközei című könyv (Kerekes Sándor és Szlávik János közös munkája) is nagyobb teret szentelt a menedzsmentnek, s mivel e könyvet nem az Aula Kiadó adta ki (amely a könyv egyetemen kívüli terjesztésé-
228
ről mintha megfeledkezett volna), hanem a Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, ezért ennek révén e téma Magyarországon is széles körben ismertté vált. Kiemelkedő jelentőségű a környezetbarát vállalatirányítás témaköre szempontjából az a nagyszabású projekt, amely az UNIDO (ENSZ Ipari és Technológiai Fejlesztési Szervezete) kezdeményezésére jött létre, s amelybe a tanszék a Tisztább Termelés Magyarországi Központja létrehozásával 1996-ban kapcsolódott be. A központ országos hálózattá fejlődött, s az UNIDO-tól származó pénzügyi támogatások megszűnése után is életképesnek bizonyult, számos állandó kolléga közreműködésével, az utóbbi években már Zilahy Gyula vezetésével (aki szintén a PhDhallgatók első hullámával érkezett) ma is a tanszéken működik. A lendület (visszatekintve nevezhetjük akár tanszéki offenzívának is) később sem tört meg, sőt, több szempontból is tovább erősödött. Így a Zöld Belépő című kiadványsorozattal, amely nagyszabású kutatás a Magyar Tudományos Akadémia (személyesen Glatz Ferenc és Láng István kezdeményezésére) és a Környezetvédelmi Minisztérium anyagi támogatásával készült. Glatz Ferenc a projektvezetői feladatokkal Kerekes Sándort, tanszékünk vezetőjét bízta meg. Kerekes Sándor mellett a tanszékre immár „kész környezetgazdászként” 1997-ben felvett Kiss Károly vállalta a több mint 300 kutató bevonásával működő kutatás koordinálását. A kutatás keretében készült kiadványsorozat célja Magyarország európai-uniós csatlakozásának környezeti szempontú vizsgálata volt, s a projekt 2002-es lezárultakor mintegy kilencvenöt elkészült tanulmányt számlált. E sorozat mintegy folytatásának tekinthetők a „Környezetgazdasági füzetek”, amely sorozat az egyetemen Kerekes Sándor kezdeményezésére létrehozott Környezettudományi Intézet sorozata (az Intézet több egyetemi tanszék ernyőszervezete). E máig tartó sorozat társszerkesztője továbbra is Kiss Károly. S ha környezetvédelmi-közéleti körökben voltak is még, akik ekkorra még mindig nem találkoztak a tanszék nevével és munkáival, akkor a prof. Kindler József által 1997-ben a tanszéken szervezett Altern-csoport „gondoskodott róla”, hogy e fehér foltok száma még tovább csökkenjen. A csoport előzménye a tanszéki munkatársak fordításában 1996-ban megjelenő Tőkés társaságok világuralma című könyv megjelentetése (David C. Korten tollából), ami a pesszimista várakozások ellenére is jelentős sikert ért el, s mintegy a hazai globalizációkritikai mozgalmak előfutárává vált. Az Altern-csoport az e könyv által fölvetettek gondozása és bővítése céljából jött létre (Baranyi Árpád, Dabóczi Kálmán és e sorok írója mint akkori PhDhallgatók részvételével), s működését azóta is számos rendezvény, könyvfordítás, s a Kovász című, 1997 óta rendszeresen megjelenő folyóirat fémjelzi. Az egyik legkiemelkedőbb esemény Korten 1998. októberi magyarországi útjának megszervezése volt, aki a Közgazdaságtudományi Egyetemen nagy sikerű előadást is tartott. Az Altern-csoport által kijelölt kutatási irány sajátossága a vallási, elsősorban keresztény szempontok beemelése a gazdaság világának tanulmányozásába, s ennek kapcsán egyházi körökben is (el)ismertté vált a tanszék neve és tevékenysége. E csoport felvállalja a környezetgazdaságtannál újabb (s radikálisabb) ökológiai közgazdaságtan szempontjainak szélesebb körben való megismertetését is – amely gondolatok közül sok már az alapszintű környezetgazdaságtan-oktatásban is felbukkant. Érdekes észrevételeket tehetünk a tanszéki történelem szempontjából, ha a fizikai elhelyezkedést vizsgáljuk. A kezdeti időszak az egyetem Kinizsi utcai épületében zajlott, ahol ugyan szinte az egész első emelet hozzánk tartozott, azonban a Fővám téri patinás központi épülethez képest ez tanár és diák számára egyaránt perifé229
riának számított. 1999-es átköltözésünk a főépületbe – jóllehet ezt a kényszer szülte, a Kinizsi utcai épület református egyháznak való visszaadása miatt – mintegy jelképesen is jelezte: tanszéki közösségünk és az általunk oktatott tananyag végérvényesen bekerült a közgazdaságtan egyetem által is elismert fő áramlatába. (A költözés egyetlen egyértelmű vesztese technikusunk, Mészöly László, akinek egy egész alagsori birodalmat kellett feladnia egy sarokért cserébe.) Ugyanakkor a tanszék történetére, mint minden nagyszabású vállalkozáséra, aligha lehet pusztán sikerek sorozataként tekinteni. Tizenötéves periódusunkat tekintve többek érzése, hogy közösségi szempontból 1998 körül voltunk a csúcson. IV. és V. évfolyamon tanuló szakirányos csoportjaink 15-20 fővel működtek, ami már a méreténél fogva is biztosította a kapcsolatok személyes jellegét (néhány éves átmeneti periódus után mára, főszakiránnyá válásunkkal párhuzamosan, ismét áttekinthető méretűvé zsugorodtak szakirányos csoportjaink, s egyben biztosítottá vált a magas elköteleződésűek jelentkezése és a „kalandorok” távol maradása, ami reményt keltő). Sok tehetséges és közösségben gondolkodó PhD-hallgatónk szinte egy időpontban hagyta el a tanszéket 1998 után, s többségük a közigazgatásban, illetve ma már konkurens cégeknél kötött ki. (A folyamat jó oldala, hogy ily módon a gyakorlatban is terjednek az itt megfogant eszmék, s számos színes, karizmatikus személyiséggel gazdagítottuk a magyarországi zöld szférát.) Kerekes Sándor személyes szerencsétlensége, hogy épp azon az 1998-as tanszéki karácsonyi összejövetelen nem vehetett részt egy lábtörés miatt, amikor „végre a gazda szemével örülhetett volna a termésnek”. Érzése szerint 1998 után gyakran olyasmikre kényszerült, amire korábban nem: tudniillik hogy munkára kellett nógatnia embereket. Ugyanakkor emberi szempontból az abszolút mélypont alighanem 2003 decemberére tehető, amikor egyik kollégánk fiát, valamint az egész életét a tanszéken ledolgozó és nagyon szeretett titkárnőnket, Kati nénit (Szuhay Györgynét), valamint a tanszék elődjének tekinthető Technológiai és Áruismereti Tanszék egykori vezetőjét, Bikics Istvánt szinte egyszerre kellett eltemetnünk. Kézzelfogható kudarcunk a Környezetgazda szak akkreditálására irányuló kérelmünk 2000-ben és 2001-ben történő elutasítása, amellyel az egyetemen egy új, természettudományos tudományág oktatása vált volna saját erőből lehetővé. Mindezt az egyetemi integráció kormányzati szintről való erőltetése, s saját, egyetemi szintű integrációs politikánk impotenciája kényszerítette ki. Ezek miatt, az akkori viszonyokat tekintve, veszélyben forgott intézményünk egyetemi státusa. Kerekes Sándor jelentős erőfeszítéseket tett a természettudományos oktatás közgazdaságtudományi egyetemen belüli meghonosítása érdekében, így például felvette a kapcsolatot a szakma legjobbjaival, néhányukat a tanszékre főállású alkalmazottként is átcsábított, létrehozta a több tanszéket összefogó Környezettudományi Intézetet, s jelentős energiát fektetett a tanterv – szabályozásnak megfelelő és tanszékközi értelemben kiegyensúlyozott – kifejlesztésébe. A hatalmas és kreatív munkára azonban a Magyar Akkreditációs Bizottság kétszer is nemet mondott. A „nem” ténye mellett különösen fájdalmas volt az elutasítás indoklásának kritikán aluli, tudománytalan megfogalmazása – amellyel szemben fellebbezésnek helye nem volt. A Környezettudományi Intézet azonban maradandó konstrukciónak bizonyult. (Más módon, a körülmények szerencsés összejátszása révén, egyetemi integrációnk problémája is megoldódott.) Az intézet révén valamelyest erősödött az egyetemen környezetüggyel foglalkozók közötti együttműködés. Ugyancsak a „csapásokból” való erény kovácsolására utal az, hogy Kerekes Sándor, mintegy az akkreditáció el230
utasítása fölötti dühében, az elkövetkező években megírta és megvédte akadémiai doktori disszertációját. 2002 nyarán Marjainé Szerényi Zsuzsanna kolléganőnk nagy reményekkel tekintett a következő tanév elé, ez, mivel PhD-disszertációját megvédte, számára az első nyugodt periódusnak ígérkezett. Augusztus végén azonban Kerekes Sándor azzal fogadta, mit szólna, ha a továbbiakban ő lenne a tanszékvezető. Mivel – Kiss Károly kollégánkkal ellentétben – nem mondott határozott nemet az ajánlatra, így ősztől Szerényi Zsuzsanna lett a tanszékvezető. Kerekes Sándor ekkor már másodszorra vállalta el egyetemünk Gazdálkodási Karának dékánságát, s mivel már az újonnan létrehozott, tanszékünk fölött is álló Környezettudományi Intézet igazgatója volt, nem kívánta tovább halmozni a pozíciókat. E döntés, mai szemmel visszatekintve, mindenki általános elégedettségére szolgált, jóllehet Szerényi Zsuzsanna szerint – nomen est omen – nála alkalmasabbak is volnának erre a feladatra, akik úgymond „jobban ki tudják osztani a feladatot”. Kerekes Sándor elégedett döntésével, hiszen a vezetést egy tanítványának adta át, akinek az értékrendje is hasonló az övéhez. Már csak ezért sem érzi senki törésnek ezt a tanszékvezető-váltást, különösen hogy Kerekes Sándor szelleme és teste – a dékáni hivatal elhelyezkedése miatt szó szerint is – a tanszék fölött lebeg, aki a stratégiai és az operatív döntéshozatalból továbbra is derekasan kiveszi a részét. A számunkra oly fontos „közösségi élet” lehetőségét ugyanakkor strukturálisan rontotta a tanszéki szobák tanszékvezető-váltás miatti újraelosztása, különösen azoknak az ajtóknak a lezárása, amelyek az épületben a szobák közötti belső átjárást biztosították. Tekintettel arra, hogy a tanszék élete a korábbiakhoz képest konszolidáltabb szakaszába ért (ez eredmény!), a mindennapok folyása valamelyest csendesebb mederbe terelődött. Figyelemre méltó, hogy a Bevezetés a környezetgazdaságtanba című tantárgy legelső változatában felbukkanó témák szinte mindegyikét ma már egyegy újabb, különálló tantárgy keretében oktatjuk az elmélyülni kívánóknak, s a határon túli magyarok környezetgazdasági képzésében is jelentős szerepet vállalunk (Királyhelmec /Felvidék/, Révkomárom /Felvidék/, Csíkszereda /Erdély/). Történetünk összefoglalásaképpen érdemes egyik régóta itt oktató munkatársunk keresetlen szavait egyetértően idéznünk: „tök ász volt a váltás a Sanyi részéről, százból egy tudja ezt így megcsinálni”. Noha sokan szinte semmit sem tanítanak abból, amit 1989 előtt tanítottak, mégis úgy érzik, hogy jó irányba fordultak a dolgok, s végre érzik is a gyakorlati hasznát az általuk oktatottaknak. Jó érzés az is, hogy a szakmai közéletben sokfelé innen kikerült kollégákkal találkozhatunk; s talán nem túlzás a megállapítás: Kerekes Sándornak és a tanszéknek (a Kerekes-tanszéknek) is van szerepe abban, hogy ma kicsit másképpen gondolkodunk a környezetvédelemről Magyarországon, mint ahogy azt régebben tették. Amint néhány kollégánk időközben „lebukott” amiatt, hogy szabályosan élvezik, amint tanítanak, s – főnökünk csipkelődése szerint – egyenesen fizetniük kellene azért, hogy diákok közé mehetnek; úgy e logika mentén akár Kerekes Sándor is a kasszához járulhatna befizetőként. Saját bevallása szerint – a tanítás mellett – a vezetést mindig is azért vállalta, mert vonzza az új, s felelősnek érzi magát a fiatal kollégákért és a tanszék jövőjéért. Vele az egész csapatnak nagy szerencséje volt – aligha kétséges, hogy az Isten, többek között, arra teremtette, hogy a tanszéket a mai kiegyensúlyozott állapotába kormányozza. Komoly eredmény, hogy tizenöt év után
231
van kedvünk az ünnepléshez, és van is mit ünnepelnünk – az érintettek széles, az egyetem falain messze túlnyúló körében. A jövőt illetően új PhD-hallgatóink és az ismét emberléptékű létszámmal futó szakirányunk révén joggal lehetünk optimisták, alighanem igaz a megállapítás, hogy „most kezd újra összekovácsolódni a csapat”. Ráadásul – alkalmi összejöveteleink családos jellege miatt – a szemünk láttára cseperedik föl egyre több és több gyermek, akiknek léte a tanszék által vallott értékrenddel messzemenően összeegyeztethető. Amint egy időben már-már tanszéki szállóigévé lett Kerekes professzornak a panaszainkra tett tömör megjegyzése: „teher alatt nő a pálma”, úgy mindezt ma már nem nehéz sikereink zálogaként értelmeznünk. A legnehezebb helyzeteket (például a Technológia tantárgy megszüntetését vagy az akkreditáció elutasítását) sikerült a javunkra fordítanunk, jóllehet, talán túlzás volna amellett érvelni, hogy kifejezetten vágytunk e szituációkra. „Figyeljétek a technológusokat, mert azok mindig a talpukra esnek!” – hallhatták a résztvevők egy 1989 körüli értekezleten Mészáros Tamástól, aki ma egyetemünk rektora. E meglátás, szerencsére, prófétainak bizonyult.
232
