Kocsis Tamás (2008): A környezeti problémákról közgazdasági-természettudományos közelítéssel. In: Baritz Sarolta Laura - Fülep Dániel(szerk): „…hogy művelje és őrizze meg” − Tanulmánygyűjtemény a környezettudatos gondolkodáshoz. Szent István Társulat, Budapest. 67-90 o.
http://www.teremtesvedelem.hu/content/korlevel/tanulmanygyujtemeny-kornyezettudatosgondolkodashoz#4
Kocsis Tamás A környezeti problémákról közgazdaságitermészettudományos közelítéssel (Könyvfejezet)
1. A fenntarthatóság és mérése Bármely ökológiai rendszer eltartóképességét megragadhatjuk azon élőlénymennyiséggel, amelyet az hosszú távon károsodás nélkül képes eltartani. Ezt vonatkoztathatjuk egy erdőben megélni képes nyúl- vagy vaddisznó-populációra, egy tóban egy adott halfajra, de akár ki is terjeszthetjük a bolygó egészére, s megvizsgálhatjuk azt, hogy például a Föld mennyi embert képes eltartani. E kérdés joggal feltehető, ugyanakkor rendkívül kényes etikai vonatkozások is felbukkannak itt. E helyt a lényeg az, hogy bolygónk eltartó képessége véges, az emberiség mozgásterét ennek figyelembe vételével kell(ene) kialakítani. Az eltartóképességgel szorosan összefügg a fenntarthatóság kérdésköre. Leggyakrabban a fejlődéssel szokták párosítani (fenntartható fejlődés), mely fogalom először az 1987-es Brundtland jelentésben bukkant fel (Közös jövőnk). Olyan fejlődésre utal, amely úgy biztosítja a jelen emberpopulációk szükségleteinek kielégítését, hogy ez nem teszi lehetetlenné a jövő generációk szükséglet-kielégítését. E tetszetős megfogalmazás mögé széles egyetértés teremthető, s mára a fenntarthatóság mint jelző számos más fogalommal is párosult, nem egyszer sajnos lényegi önellentmondásba is torkollva (például a gazdaság fenntartható növekedése: egy véges rendszeren belül fizikai értelemben nem nőhet vég nélkül egy alrendszer). Mindenesetre a környezeti fenntarthatóság mint olyan fontos szempont, elvileg valamennyi döntésünk során figyelembe kellene vegyük ezt is − bár a definíció értelmezése nagyon eltérő eredményekre vezethet. Ilyen alapon például értelmezhető egy-egy ország fenntarthatósága is (amit kiterjeszthetünk egy-egy kontinensre, vagy akár az egész bolygóra is, illetve elemezhetünk egy-egy kisebb régiót is). Vizsgálhatjuk a fenntarthatóságot statikusan (időpontra vonatkoztatva) vagy dinamikusan (időszakravonatkoztatva), mi itt az egyszerűség kedvéért csak az utóbbival foglalkozunk. Gyenge értelemben akkor fenntartható egy ország gazdálkodása, ha az adott időszakban a pénzbeli megtakarítások (savings) nagysága meghaladja a termelt tőke és a természeti tőke együttes értékcsökkenését (olykor még az emberi tőke értékcsökkenésével is számolnak itt). E koncepció keretében világos, hogy akkor is fenntartható a gazdálkodás, ha a lepusztított természeti környezet helyébe ezt ellensúlyozó értékű épületeket, gépeket stb. hoztunk létre. A természeti tőke tehát e felfogás szerint helyettesíthető ember által alkotott tőkével. Talán nem meglepő, de ennek alapján többnyire a világ fejlettnek nevezett országai bizonyulnak fenntarthatónak, a „fejlődőknek” pedig az általuk mutatott fejlődési pályára kell(ene) lépniük a fenntarthatóság érdekében. Nyilvánvaló, hogy e felfogás mellé − ideológiai okokból is −
számos közgazdász és politikai döntéshozó sorakozik fel: mindez a Nyugat erkölcsi felsőbbrendűségét sugallja, s a Dél országait hibáztatja a világ környezeti problémáiért. Az erősfenntarthatóság szerint ez a természeti tőke − termelt tőke helyettesítés nem lehetséges: az elpusztított természeti tőke semmi módon (vagy csak nagyon kis mértékben) helyettesíthető ember által létrehozott dolgokkal. Ez a valósághoz közelebb álló megközelítés egy-egy természeti elem elpusztulását pótolhatatlan veszteségnek tartja; s valóban: próbáljunk csak egyetlen hangyát is saját emberi erőnkből termelni-teremteni! E megközelítés áll az egyik legszemléletesebb fenntarthatósági mutató mögött, amelyet kiötlői (Wackernagel és Rees) ökológiai lábnyomnak neveztek el. Az ökológiai lábnyom megmutatja, hogy adott idő alatt, adott technológiai színvonalat figyelembe véve, mekkora termékeny földterületre van szükségünk anyagi fogyasztásunk fenntartása érdekében. A mutató figyelembe veszi az erőforrás-fogyasztásból és a hulladéktermelésből fakadó igényeket is. Egy város például közigazgatási határainál nyilvánvalóan jóval nagyobb területen érezteti a hatását, gondoljunk csak bele, mi lenne Budapesttel, ha egy üvegbúrát húznánk fölé! Elég hamar saját hulladékaiba fúlna a lakosság, ha előbb éhen nem halna vagy a légszennyezéstől meg nem fulladna. Fontos, hogy e lábnyomok a Föld teljes felszínére felhelyezhetők, hisz’ még az óceánoknak is van némi ökológiai produktivitása. Ugyanaz a terhelés (pl. Budapest 2008-ban) persze nagyobb, hektárban kifejezett lábnyomot eredményez a sivatagra vetítve, mint a dzsungelre (utóbbi sokkal termékenyebb). Éppen ezért, az összehasonlíthatóság kedvéért, világátlag ökológiai produktivitású földterületre vetítve szokták közzétenni a különféle lábnyomokat. Az ökológiai lábnyom egyértelműen jelzi, hogy az emberiség hosszú távon fenntarthatóan tevékenykedik-e: ha-e lábnyomok összességében elférnek a Föld felszínén, akkor fenntarthatóak vagyunk, egyébként pedig nem. A számítások szerint már 2008-ban is kb. még 30%-nyi termékeny földfelszínre lett volna szükségünk, s ezt a hiányt elsősorban a „fejlett” országok túlzott anyagi fogyasztása okozza. De hogy is lehetséges ez a túlzott használat, hiszen csak egy Földünk van!? Rövid távon lehetséges, hisz’ tartalékainkat éljük föl: többek között erre utalnak azok a környezeti problémák, amelyeket e fejezet második részében tárgyalunk. Tekintsük át most röviden, mitől is függ az ökológiai lábnyom nagysága (azaz saját környezeti terhelésünk)! Mindezt jól közelíti az 1970-esévek elején kigondolt képlet, miszerint a környezeti hatás (I) egyenlő a népesség (P), az egy főre jutó fogyasztás (A) és a technológiai hatékonyság (T) szorzatával (Holdren−Ehrlich−Commoner formula). (Az ökológiai lábnyom specialitásából fakadóan ehhez még hozzájön az adott terület ökológiai produktivitása, mint negyedik, lábnyomnagyságot befolyásoló tényező.) Ez a szakirodalomban gyakran IPAT-ként is hivatkozott formula jól mutatja, hogy a végső problémának valójában több összetevője van/lehet, azt okozhatja a túl nagy népesség, a túlzott anyagi fogyasztás és az elavult, nem hatékony technológia; illetve ezek valamilyen kombinációja. Mindennek fényében sajátos az Észak (illetve a Nyugat) és a Dél (más szóval a „fejlődők” és a „fejlettek”) egymásra mutogatása: a harmadik világ országaiban valóban úgy tűnik, a túlnépesedés és a kevéssé hatékony technológia okozhat környezeti problémát, míg a „fejlettek” már-már felfoghatatlan luxusfogyasztása szintén a végső terhelés fontos oka. A technológia fejlesztésében valóban sok tartalék rejlik, ugyanakkor föl kell hívnunk a figyelmet azokra a paradoxonokra is, amelyek, úgy tűnik, eddig többnyire kioltották ennek kedvező hatását (lásd például az autók javuló üzemanyag-hatékonysága ellenére növekvő össz-üzemanyagfogyasztást vagy a számítástechnika fejlődésével megnövekedett irodai papírfogyasztást). Mi ehelyütt úgy látjuk, hogy a népesség számának természetes
módszerekkel való kordában tartása és a fogyasztás mértékletessé tétele együttesen jelenthet megoldást a problémákra (és nem a technológiai fejlődésbe vetett vak hit vagy a két „világ” szemellenzős egymásra mutogatása).Ezt az üzenetet együttesen − és a maga teljességében − a keresztény hit is tartalmazza.
2. A környezeti problémák Az alábbiakban környezeti elemenként tárgyaljuk a különféle környezeti problémákat. Így sor kerül a légkör, a víz és a talaj problémáira.
2.1 Légkörrel kapcsolatos problémák A légkör normál esetben (azaz a „tiszta” levegő) is számos összetevőt tartalmaz, így a földfelszínhez közel eső mintegy 85 km-es rétegében 78%a nitrogén, 21%az oxigén és 0,9% az argon. Mindez állandó arány, s különös, de igaz, hogy a sokat emlegetett, nagy légszennyezési problémák a maradék 0,1%-ban dőlnek el. Ez is utalarra, mennyire érzékeny rendszerről van szó, amikor a földi bioszféra (az élő rész) problémáit vizsgáljuk. Ám akülönféle anyagi összetevők miatt első ránézésre nem is olyan könnyű megmondani, mit tekintsünk szennyezésnek. Például szennyezés-e a légkör nitrogén-tartalma, vagy az általunk (s minden nem fotoszintetizáló élőlény által) kibocsátott szén-dioxid? E problémák eldöntésében segít az alábbi, környezetgazdasági definíció: szennyezésnek tekintünk minden olyan kibocsátást /emissziót/, ami gyorsabb ütemben áramlik be a környezetbe, mint ahogy az azt feldolgozni, asszimilálni volna képes. Tehát a természeti környezetnek is van egy hulladék-feldolgozó képessége, ami értékes megújuló (bár túlterhelhető) erőforrás. E megközelítés, természetesen, a vízzel és a talajjal kapcsolatban is jól használható. A légszennyező anyagok számos szempont szerint csoportosíthatók, legyen elég itt az egyik legfontosabbat megemlíteni: a légköri tartózkodási idő szerinti bontást. E szerint megkülönböztetünk egy évnél tovább kint tartózkodó, hosszú távú (long term) és rövid távú (short term) légszennyezőket. Logikus, hogy egy hosszú távú légszennyező azért tud több évtizedig vagy akár több évszázadig (!) is a légkörben maradni, mert stabil, nem reakcióképes. Az ilyen anyagok pedig nem mérgezők, káros hatásukat elsősorban a légkör sugárzási egyensúlyának felborításán keresztül fejtik ki. Ezeknek a stabil gázoknak van idejük szétterjedni az egész földgolyó körül, általánosan mindenütt (globális) problémákat okozva. Ezek közül a két legismertebb és legjelentősebb: a globális felmelegedés (éghajlatváltozás), illetve az ózonréteg elvékonyodása.
2.1.1 A globális felmelegedés (éghajlatváltozás) A globális felmelegedés lényege az üvegházhatás, amely magában hasznos folyamat, hiszen e nélkül 33 Celsius fokkal alacsonyabb lenne a Föld éves átlagos középhőmérséklete. A probléma abból adódik, ha ez a hatás erősödik. A jelenségért a három vagy több atomból álló molekulák a felelősek, így a vízgőz (H2O) a széndioxid (CO2) és a metán (CH4), ezek a legfontosabb ún. üvegházgázok. A vízgőz azonban a légkörre hűtő hatást is kifejt, ezért az utóbbi kettővel elég foglalkoznunk. A széndioxid kibocsátás része az élő természet szén-körforgásának (lásd például a kilégzést), a kibocsátott mennyiséget a természet el is nyeli, a légköri CO2-koncentráció az utóbbi évezredekben stabil volt. Ám az ipari forradalom óta, a fosszilis energiahordozók (szén, kőolaj, földgáz) felfedezése és ipari léptékű elégetése nyomán olyan mennyiségben szabadítottuk fel a CO2-t, ami a légkörben e gáz korábban példátlan felhalmozódásához vezetett. A metán felhalmozódása pedig az ember által millószám tartott kérődzőknek
(szarvasmarha, juh stb.), valamint a hulladéklerakók és a rizsföldek kibocsátásának tulajdonítható. A metán légköri koncentrációja az ipari forradalomhoz képest mára megkétszereződött. E két fő (és számos egyéb) hatás eredőjeként úgy tűnik, hogy az üvegházhatás napjainkban erősödik. Ezt igazolják az utóbbi idők sorozatos melegrekordjai, a jégtakaró és a gleccserek olvadása, a megváltozó csapadékviszonyok. Fontos, hogy érdemes inkább éghajlatváltozásról, semmint globális felmelegedésről beszélnünk, hiszen bár a globális átlaghőmérséklet valóban emelkedik, ez a Föld bizonyos részein akár lehűléssel is járhat. A folyamat megelőzése rendkívül költséges áldozathozatalra kényszerítené az emberiséget, hiszen teljes energiagazdálkodásunkat kellene új alapokra helyezni. A legkézenfekvőbb a jelenségért leginkább felelős „fejlett” országok fogyasztásának visszafogása volna, erre azonban a legkisebb hajlandóság sem mutatkozik. A technikai próbálkozások mutathatnak az atomenergia-termelés (újabb súlyos fenyegetés az életre nézve) vagy a megújuló (szél, víz, nap stb.) energiatermelés irányába, azonban ez utóbbi még nem áll azon a színvonalon (s kérdéses, hogy valaha is eléri ezt), hogy a mai igényeknek megfelelő energiasűrűséget produkáljon. Kevésbé központosított (szétszórt), helyi erőforrásokra épülő gazdasági struktúra mellett volna csak esélyünk a megújulókra valóátállásra. A jelentős költségek és a fejlett nemzetek önzése oda vezetett, hogy a témában még jelentéktelen CO2 visszafogást előíró egyezményeket sem vagyunk képesek tető alá hozni (vagy csak nagyon nehezen). Lásd például az 1998-as Kyotó-i egyezménynek a sorsát, amelynek betartása a felmelegedés mértékét csak pusztán néhány évvel tudná késleltetni 2100-ra. Radikálisabb csökkentésre volna szükség, ennek megvalósítására azonban egyelőre nincs remény.
2.1.2 Az ózonréteg elvékonyodása Az ózonréteg jelentősége az, hogy a napból érkező, az életre káros sugarakat kiszűri, nem engedi a földfelszínre jutni. Először az 1980-as évek első felében figyelték meg, hogy az Antarktisz fölött ez az ózonréteg elvékonyodott, azóta a jelenség az egész Földön érezteti a hatását. Ha a jelenség erőteljesebbé válna, akkor a nap sugarai könnyen felperzselhetnék a teljes szárazföldi életet. Az elvékonyodás okát kutató vizsgálatok szerint halogén elemek (fluor, bróm, de különösen klór) kerültek az ózonpajzsnak is otthont adó sztratoszférába (azaz a légkör 20−50 km magas rétegébe). Ez első ránézésre ellentmondás, mert ezek az elemek rendkívül agresszívek és reakcióképesek (legfeljebb rövid távú légszennyezők lehetnének), jóval előbb átalakulnának, kikerülnének a légkörből, minthogy elérhetnék a sztratoszférát. Az ellentmondás feloldása a halogénezett szénhidrogénekben (CFC-k) található meg. E vegyületek teljesen mesterségesek, a természetben nem találhatók meg. Az 1930-as években fejlesztették ki, s mivel rendkívül stabilak, számos ipari alkalmazásban óriási mennyiségben kezdték alkalmazni. Így például kifejezetten alkalmasak hűtőközegként, műanyag-habosítóként, hajtógázként, chipek tisztítására stb. Néhány típusuk annyira stabil, hogy több évszázadig is képes a légkörben tartózkodni, így nem csoda, hogy ezek az elmúlt évtizedek során nagy mennyiségben halmozódtak fel a légkörben. Feljutva a sztratoszférába (a magaslégkörbe) ezek „találkoznak” a nap nagyenergiájú sugaraival, s ilyen körülmények között instabillá válnak, a bennük lévő halogén elem kiszabadul. Ezek (főként a klór) a leginkább felelősek az ózonréteg vékonyodásáért. Tekintve e halogénezett szénhidrogének rendkívül hosszú légköri tartózkodási idejét, még gyors cselekvés esetén is több évtizedre lesz szükség az ózonréteg teljes helyreállásához. Ugyanakkor a nemzetközi egyezmények komoly sikereket tudnak felmutatni, így a problémákat okozó mesterséges gázok néhány évtized múlva teljes kivonásra kerülnek (a
„fejletteknél” előbb, a „fejlődőknél” később). Mindez, persze, kevéssé az emberiség felelős és áldozatkész gondolkodásának köszönhető, sokkal inkább annak, hogy ezen anyagok nyereséges helyettesítése immár megoldott. Eszerint épp azok a cégek ma a halogénezett szénhidrogének betiltásának élharcosai, amelyek annak idején azokat kifejlesztették, hisz’ náluk már ugrásra készen várakozik a helyettesítő megoldás, s a betiltással versenyelőnyhöz jutnak. Mindez etikai síkon rontja e nemzetközi egyezmények megítélését, maga a betiltás/visszafogás ténye viszont mindenképp üdvözlendő. A továbbiakban áttérünk a rövid távú (short term) légszennyezők által okozott problémákra, amelyek egy éven belül kikerülnek a légkörből és reakcióképességük miatt mérgezőek.
2.1.3 Savas eső A csapadék kémhatása normál esetben (lásd: a tiszta levegő) is enyhén savas kémhatású, hisz’ rengeteg légszennyező anyag természetes forrású (gondoljunk például a vulkánkitörésekre). Ez a savasság azonban semmilyen különösebb gondot nem okoz az élővilág számára, ahhoz az az évmilliók során „hozzászokott”. Ha azonban ezen légszennyezők koncentrációja az ember közreműködése miatt fokozódik, akkor a savasodás káros méreteket ölthet. A savas eső jelensége valójában a légkör öntisztulásával áll összefüggésben, ami egy nagyon kedvező folyamat. A légszennyező anyagok ugyanis idővel távoznak a légkörből: a reakcióképesebb anyagok (short term légszennyezők) természetesen hamarabb. E tisztulás egyrészt történhet mechanikai úton (ülepedés), másrészt azonban valamilyen kémiai reakcióis történhet. A kémiai öntisztulás legalapvetőbb reakciója az oxidáció, s a folyamat során főleg savak keletkeznek. Így például a többnyire gépjármű-közlekedésből származó nitrogénoxidokból salétromsav, a széntüzelésből származó kén-dioxidból kénessav; a PVC égetésekor pedig sósav keletkezik. Ezek a savak aztán a csapadékkal kihullanak a földfelszínre. Mivel rövid távú szennyezőkről van szó, ezért az is logikus, hogy az általuk okozott problémák legfeljebb helyi vagy regionális jellegű gondokat okozhatnak (s nem globálisak). Így például a Nagy-Britanniában iparszerűen elégetett szén súlyos gondokat okozott a skandináv fenyvesekben (de nem az egész világon). A savas esők kárai egyrészt megragadhatók az épített környezetben (mésztartalmú kőzetek mállása, lásd a műemlékek rohamos pusztulását), másrészt a természeti környezetben. A savasabb kémhatás révén (1) a tápanyagok a talajban mélyebbre oldódnak be; (2) a nehézfémek, amelyek veszélyes mérgek, vízben oldódnak (mobilizálódnak) ezáltal és bekerülnek a táplálékláncba; valamint (3) főként a tűlevelűeknél megzavarja a gázcsere-nyílások működését. A savas esővel szembeni leghatékonyabb védekezés a kevesebb rövid távú légszennyező kibocsátása volna, amely részben technikai fejlődéssel, részben a fogyasztás (pl. autózás, energiatermelés) visszafogásával lenne megoldható.
2.1.4 SZMOG A SZMOG kifejezés a smoke (füst) és a fog (köd) angol szavak összeragasztásával keletkezett. Jól utal a jelenség lényegére: a szilárd és cseppfolyós szennyező anyag tartós (akár több napig tartó) feldúsulása jellemzi, többnyire városokban és a környékükön. Érdekessége ugyanakkor, hogy a jelentős mértékű és koncentrált szennyezőanyag kibocsátás csupáncsak szükséges, de nem elégséges feltétele a kialakulásának. Egy teljesen természetes időjárási jelenség is szükséges hozzá, ez pedig a légköri hőmérsékleti inverzió. Normál esetben ugyanis a légkör az alsó tízezer méteren alulról fölfelé hűl (troposzféra), azaz a nap sugarai alapvetően először a földfelszínt melegítik föl, majd a felszín adja át a hőjét a legalsó légrétegnek. E levegő tehát felmelegszik, ugyanakkor egyben ki is tágul és felszáll (konvekció), magával ragadva a felszínen kibocsátott légszennyező anyagokat is. E
jelenségnek köszönhető, hogy a felszálló meleg helyére mindig friss (tiszta), hűvös levegő áramlik a magasból, légszennyezési szempontból elviselhetővé téve még nagyvárosokban is az életet. Ugyanakkor időnként néhány száz méteres magasságban (800−1500m) hirtelen felmelegedés veszi kezdetét a magasság emelkedésével, s az ilyen réteg függőleges irányban stabil (alul a hideg, felül a meleg). E hőmérsékleti inverzió végül is arra vezet, mintha egy láthatatlan fedőt tennénk a felszín fölé, amely alatt könnyen feldúsulhat a szennyező anyag, ha épp ott jelentős az ilyen káros anyag kibocsátás (pl. egy nagyvárosban). Ez a sajátos időjárási jelenség létrejöhet télen (Londoni típusú szmog; elsősorban a szénnel való fűtés miatt) és nyáron (Los Angeles-i típusú szmog; elsősorban a gépjármű közlekedés miatt), s kialakulásakor leginkább abban lehet bízni, hogy feltámad a szél, szétkavarva magát az inverziós réteget, s kisöpörve az alatta felhalmozódott szennyezett levegőt. A szmogriadó elrendelése egy rendkívül költséges, utólagos tüneti kezelés, ami javítani nem tud a már kialakult kritikus helyzeten, ám a további romlást lassítani képes.
2.2 Vízzel kapcsolatos problémák A vizek nagy része a Földön sós víz, ami közvetlen emberi fogyasztásra alkalmatlan, az ökoszisztémáknak azonban fontos része. Még az édes vizek nagy része is hó és jég formájában található, a könnyen hozzáférhető felszíni és felszín alatti édesvizek aránya rendkívül csekély. Ezek egyre inkább szűkös erőforrássá válnak, s mivel eloszlásuk a Földön messze nem egyenletes, ezért számos olyan konfliktus is várható a jövőben, amelyek az ivóvíz körül pattannak ki. A sós víz sótalanítása egyelőre rendkívül költséges eljárás, csak néhány gazdag, közel-keleti „olajország” engedheti meg magának. A vizek szennyezése első körben hasonlóan közelíthető meg, mint ahogy arról a légszennyezésnél már írtunk (lásd a 2.1-es fejezetet). Ugyanakkor a vizekkel kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy nem csupán szennyezéssel (minőségi probléma) okozhatunk kárt a vízi ökoszisztémákban, hanem például lecsapolással, szétöntözéssel, túlhasználattal is (a vizes élőhelyek pusztítása; mennyiségi probléma). Sajátos „vízszennyezés” lehet az idegen fajok (szándékos vagy véletlen) betelepítése, gondoljunk például a Balatonba telepített angolnákra vagy Afrika egyenlítői részén a Viktória tóba behurcolt nílusi sügérre. E halnak nem volt ellensége a tóban, s rendkívüli falánksága miatt szinte „kiette” a tó élővilágának 60%-át, míg a maradék 40% is veszélyeztetetté nem vált. Definíció szerint vízszennyezés minden olyan hatás, amely felszíni vagy felszín alatti vizeink minőségét úgy változtatja meg, hogy a víz alkalmassága emberi használatra, illetve a benne lévő életfolyamatok fenntartására csökken vagy megszűnik. Számtalan ok vezethet erre a sajnálatos eredményre, mégis, az egyik legfontosabbal, az oxigénháztartással foglalkozva szinte valamennyi szennyezés-típus lényege jól megragadható. Az élethez a vízben is oxigénre van szükség, ami ott oldott formában található meg. Ennek egyik forrása maga a légkör (pl. a hullámzással beoldódik az oxigén), a másik forrása pedig a fotoszintézis, ami maga is oxigéntermelő folyamat. Ugyanakkor a vízben lévő szerves anyagnak (például az elhalt állati és növényi maradványoknak) valamilyen módon le kell bomlaniuk, s ez a lebomlás oxigént fogyasztó folyamat (aerob bomlás). Ha a vízben oldott oxigén elegendő a bomlás oxigénigényének fedezéséhez, akkor nem beszélhetünk problémáról, ám a túl sok − lebomlani „akaró” − szerves anyag könnyen oxigénhiányos állapotot teremt. Ekkor rothadási (anaerob lebomlási) folyamatok indulnak be, miközben elsőként a magasabbrendű fajok (a halak) pusztulnak el, s felgyorsul az elmocsarasodás
(eutrofizáció) folyamata. Éppen ezért nem mindegy, hogy mennyi szerves anyag kerül az élővízbe, mert annak később mindenképp le kell bomlania. Mindezek fényében érthetővé válnak a főbb vízszennyezés típusok. Így például (1) a sok foszfor (mosószerekből és az ürülékből) és (2) a sok nitrogén (túlzott műtrágyázásból) a vízbe kerülve tápanyagként serkenti a növények növekedését, amelyek később elhalva, a lebomláskor az oxigént fogyasztják. (3) A mosószerek a víz felszínén habzanak, s egyrészt gátolják a légköri oxigén beoldódását, másrészt kevesebb napfényt engednek át, ezzel lelassítva az oxigéntermelő fotoszintézist. (4) Hasonló módon okoz problémát az olajszennyezés, ami ráadásul a vízimadarak tollára tapadva azok végkimerülését okozzák (olajpestis). (5) A hőszennyezés hatalmas hűtővízigényű ipari folyamatok esetén fordul elő (pl. atomerőmű). A visszavezetett melegebb víz kevesebb gázt (így oxigént is) képes oldott formában magában tartani, ráadásul az anyagcsere folyamatok a melegebb vízben felgyorsulnak, több elhaló szerves anyagot létrehozva. Kellő körültekintés híján hőszennyezéssel is felgyorsíthatjuk az elmocsarasodást. Végül (6) a toxikus anyagok (nehézfémek és növényvédő szerek) nem az oxigénháztartás felborításával okoznak károkat, hanem magukban is mérgezőek. A fenti szennyezéseket elkerülendő a szennyvizek befogadóba vezetése előtt célszerű megtisztítani azokat. A szennyvíztisztítás fokozatai a következők: (1) mechanikai tisztítás, amikor az ülepedésre hajlamos szilárd szennyezőket eltávolítjuk, s a keletkező szennyvíziszapot kezeljük; (2) biológiai tisztítás, amikor lebontó élőlények (egysejtűek) segítségével aerob (oxigénnel) vagy anaerob (oxigén nélküli) folyamattal előre lebontatjuk a szennyvíz szerves anyagát, az élővizet kímélve ezzel; (3) kémiai tisztítás, amikor a tápanyagként szolgáló foszfort és nitrogént vegyszerrel eltávolítjuk. Fontos, hogy mérgező anyagok jelenléte esetén a kémiai tisztítás meg kell előzze a biológiai tisztítást, különben a lebontó élőlények mérgezést szenvednének, s nem tudnák ellátni feladatukat.
2.3 Talajproblémák Talajnak csupán a szilárd kőzetburok legfelső, kb. 5 méteres rétegét tekinthetjük, ahol az élőlények is megtalálhatók (tehát ami egyben a bioszféra része is). Az itt zajló életfolyamatok és a fizikai jelenségek (pl. a kőzetmállás) együttesen alakítja ki a talajt, amelynek termékenysége (azon a bizonyos öt méteren belül) felülről lefelé haladva egyre csökken. Ebből következik, hogy a legfelső réteg a legtermékenyebb, pont az, ami a leginkább kitett a környezeti elemek (a szél és a víz) pusztító eróziós hatásának. Éppen ezért a környezetvédelem egyik fontos feladata a talajjal kapcsolatban, hogy az megőrizze eredeti szerkezetét és struktúráját. Ez szintén mennyiségi jellegű probléma (hasonlóan a vízzel kapcsolatos mennyiségi problémákhoz). A talajszennyezéseket illetően − terjedelmi okok miatt − az ipar, a közlekedés és a városiasodás amúgy nem jelentéktelen hatásaitól eltekintünk, s csak a mezőgazdaság által okozott problémákat emeljük ki. E problémák fő oka − ha az öntözés miatti másodlagos szikesedéstől eltekintünk − a vegyszerhasználat. Ez két fő ok miatt terjedt el: (1) egyrészt a talajerőgazdálkodás, (2) másrészt a növényvédelem igényei miatt. Régről ismert, hogy idővel a talaj termőképessége kimerül, s pihentetni és/vagy pótolni kell a betakarításkor „lehordott” tápanyagokat. A tápanyagpótlást régen (s helyenként még ma is, nem nagyüzemi körülmények között) az istállótrágya kihordásával oldották meg, mára azonban lehetővé vált a műtrágyahasználat. Ezzel a tipikusan szűkössé váló, a növények növekedéséhez nélkülözhetetlen nitrogén, foszfor és kálium pótlása oldható meg, s jól gépesíthető a kiszórása, valamint szinte azonnal jelentkezik hozamnövelő hatása. Ugyanakkor a műtrágyázás árnyoldalai között meg kell említeni a növényi fejlődéshez szintén
nélkülözhetetlen egyéb mikroelemek kimerülését; valamint azt, hogy szakszerűtlen alkalmazáskor a műtrágya „elvándorol”, s az élővizekben pontosan úgy serkenti a növekedést, mint a szárazföldön. Ennek káros hatását pedig a vízszennyezésnél (2.2-es fejezet) már tárgyaltuk. Műtrágyázás esetén ráadásul többnyire az istállótrágya kihasználatlanul marad, s nagyüzemi állattartásnál hígtrágyaként szennyezi a környezetet (vagy ad külön környezetvédelmi feladatot). A vegyszeres növényvédelem szintén a modern, nagyüzemi mezőgazdálkodás terméke. Kezdetben, az ötvenes években tartósan mérgező hatású, általánosan pusztító szereket használtak (DDT), ezekről azonban viszonylag hamar kiderült: felhalmozódnak a táplálékláncban és súlyos mérgezéseket okozva felborítják az ökoszisztémákat, s még az emberhez is visszajutnak a táplálékban. Levonva ebből a tanulságot ma már csak szelektív (célzottan pusztító) és hamar lebomló vegyszereket szabad használni. Mindez persze nem oldja meg a vegyszerezéssel kapcsolatos problémákat, e szerek számos ismert és még ismeretlen ártalom forrásai lehetnek: értelmes cél a vegyszerhasználat teljes elkerülése volna. Az integrált növényvédelem célja pontosan ez, s ennek keretében nem teljes pusztításra törekszik, hanem csak a kártevők ésszerű szintre való visszaszorítására. Ebben eszköze például (1) a táplálékláncbeli kapcsolatok kihasználása (pl. inkább a katicabogárral etessük meg a levéltetveket, semmint hogy permetezzük őket); valamint (2) az ellenállóbb növényfajták termesztése. Ez utóbbiról érdemes bővebben is szót ejteni. A növények (és az állatok) tulajdonságainak megváltoztatására régen is igény mutatkozott, s erre az egyetlen lehetőség a nemesítés volt: hosszas, kudarcokkal terhes kísérletezés eredményeként, két közeli faj keresztezésével végül sikerülhetett a kívánt tulajdonság elérése. Többek között így lett a mogyorónyi vadalmából „hatalmas”, piros, tartós, ízletes nemesített alma. E folyamat során ugyanakkor a növény ellenállóképessége rendszerint nagyon lecsökken: míg az erdő minden évben meghozza a maga vad gyümölcseit, a gyümölcsöskert állandó felügyeletet (gyomlálás, gallyazás, permetezés stb.) igényel. Napjaink új lehetősége a génmanipuláció (biotechnológia): a faj tulajdonságaiért felelős gén kicserélhető egy számunkra kedvezőbb tulajdonságúra. Ez a másik gén természetesen bármilyen más fajból származhat, így akár a paradicsom a lepényhallal is összehozható, ha pl. fagytűrő paradicsomra van szükségünk. Kiiktatjuk a természet belső védekező rendszerét (ami a nemesítésnél működik), s lassan az egész élővilágot saját hasznosságunk szerint formáljuk. Egyik oldalról nagyon csábító ez a technika: több vitamin kerül a gyümölcsökbe, nagyobb lesz a terméshozam és az ellenállóképesség stb., sőt egyes baktériumtörzseket akár bizonyos orvosságok előállítására is „beprogramozhatunk”. Más oldalról viszont roppant veszélyes hatalom kerül az emberiség kezébe e technológiával. (1) Az ember tulajdonságai pontosan ugyanolyan logika szerint határozódnak meg a DNSben, mint a többi növényé és állaté, így maga az ember is eszközévé (ez már megtörtént), illetve céljává lehet bármilyen haszonelvű beavatkozásnak. (2) A génátvitel során olyan tulajdonságok is átkerülhetnek, amelyekről nem is tudunk, s csak később derül rájuk fény. Például rákkeltővé, allergénné lehet az új növény, de ez gyakran csak évtizedek múlva válik egyértelművé. (3) Ha egy ilyen növény pollenjei kikerülnek a szabadba, kereszteződhetnek a vadon élő (nem manipulált) fajokéval, s átkerülhetnek a módosított tulajdonságok. Ettől fogva a folyamat visszafordíthatatlan, a kikerült pollent soha többé nem lehet „visszahívni”. Márpedig rengeteg tévedése volt mindeddig az emberiségnek (lásd a táplálékláncban felhalmozódó DDT-t, az ózonpajzsot károsító halogénezett szénhidrogéneket stb.), ám ha időben váltunk, e folyamatok visszafordíthatók. A génmanipuláció azonban visszafordíthatatlan, ezért is tiltakoznak ellene a különféle zöldmozgalmak, s keresztényként,
minden előnye ellenére, nekünk is el kell utasítanunk, hisz’ itt az ember − nem először a történelemben − isteni szerepre tör. Amire inkább szükség lehet a mezőgazdaságban, az a régi gyakorlat modern körülmények közé ültetése: a zárt anyagkörforgások helyreállítása, egészséges, szermaradványmentes élelmiszertermelés helyi alapanyagokból, helyi erőforrásokra támaszkodva. Sőt, az agrártermelés komplex felfogása szükséges: a mezőgazdaság lényege nem pusztán az élelmiszertermelés, hanem annak társadalmi és környezeti vonatkozásai is vannak (többfunkciós mezőgazdaság). E célt megvalósítja a biogazdálkodás (ez nem a biotechnológia!), amelynek keretében semmilyen vegyszer vagy génmódosított alapanyaghasználata nem megengedett; élőmunka-igénye jóval magasabb, mint az iparszerű mezőgazdálkodásé, ezért nagyobb a vidéki lakosságot megtartó ereje; valamint ápolja a kultúrtájat és fenntartja a biodiverzitást.
Tanulmányozásra ajánlott irodalom Ángyán József − Tardy János − Vajnáné Madarassy Anikó (szerk.): Védett és érzékeny természeti területek mezőgazdálkodásának alapjai; Mezőgazda Kiadó, Budapest, 2003 IPCC Negyedik Értékelő Jelentése, Döntéshozói összefoglaló; letölthető az internetről: http://www.met.hu/pages/ipcc/ipcc_eghajlatvaltozas_2007.pdf Kerekes Sándor: A környezetgazdaságtan alapjai; Aula, Budapest, 2007 Közös jövőnk − A környezet és fejlesztés világbizottság jelentése; Mezőgazdasági Könyvkiadó Vállalat, 2008, Budapest Meadows, Donella − Meadows, Dennis − Randers, Jorgen: A növekedés határai − harminc év múltán; Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 2005 Moser Miklós − Pálmai György: A környezetvédelem alapjai; Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1999 Richard York: Ökológiai paradoxonok; Kovász, 2008/1−2. szám, 5−15. o.; letölthető az internetről: http://kovasz.uni-corvinus.hu/2008/york.pdf Wackernagel, Mathis − Rees, William E.: Ökológiai lábnyomunk − Hogyan mérsékeljük az ember hatását a Földön?; Föld Napja Alapítvány, Budapest, 2006
