Szokatlan szempontok II

MÁGIA A KÖZÉPKORBAN

Szokatlan szempontok II. Sorozatszerkesztő: Horváth Zsuzsa

A sorozatban megjelent: I. Nigel Barley: Egy zöldfülű antropológus kalandjai

Láng Benedek

MÁGIA A KÖZÉPKORBAN

Budapest, 2007

© Láng Benedek, Typotex, 2007 All rights reserved. A mű megjelenését a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma – Magyar Könyv Alapítvány és az OTKA publikációs pályázata (50118) támogatta.

A szerzőt a könyv megírása közben a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.

ISBN 978 963 9664 40 1 ISSN 1788-3873

Témakör: tudománytörténet, mágia

Kedves Olvasó! Önre gondoltunk, amikor a könyv előkészítésén munkálkodtunk. Kapcsolatunkat szorosabbra fűzhetjük, ha belép a Typoklubba, ahonnan értesülhet új kiadványainkról, akcióinkról, programjainkról, és amelyet a www.typotex.hu címen érhet el. Honlapunkon megtalálhatja az egyes könyvekhez tartozó hibajegyzéket is, mert sajnos hibák olykor előfordulnak. Kiadja a Typotex kiadó, az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja. Felelős kiadó: Votisky Zsuzsa Felelős szerkesztő: Jutai Péter Műszaki szerkesztő: Pintér Zoltán Borítóterv: Szentesi Csaba Terjedelem: 13,5 (A/5) ív Készült a Naszály Print Kft. nyomdájában Felelős vezető: Hemela Mihályné

Tartalom

Köszönetnyilvánítás 7 Prológus: Beszámoló egy máguszsinatról 11 1. Nekromancia mint a 7. szabad művészet, avagy a mágikus szövegek megérkeznek Európába 19 Meghökkentő tudományklasszifikációk 19 Az arab örökség kettőssége 21 Titkosított források egy középkori könyvtárban 25 A középkori mágia típusai 40 2. Természetes mágia 51 Kígyók és békák fogyasztása Krakkóban 51 A természetes mágia alapszövegei 55 A hadviselés mágikus technikái 60 3. Talizmánmágia 67 A talizmánok tudománya 67 Bolygószellemek, rúnák és mágikus négyszögek 70 4. A jövendőmondás praktikái 83 Divinációs módszerek: geomancia, tenyérjóslás és névmágia 83 Angyalok a kristály körül 94 5. Rituális mágia 103 Démonok a könyvekben 103 A látomások könyve és az Ars notoria 110 6. Kik voltak a középkori mágusok? 117 Mágusiskolák nyomában 117 Kolostorok, udvarok, egyetemek 119 Egy krakkói diák mágikus könyvtára 127

6 | MÁGIA A KÖZÉPKORBAN A mágia titokzatos tárgya: a nő 134 Hittek-e a gyűjtők a mágikus módszerekben? Epilógus: A tanult mágia reneszánsza 145 Utószó: A mágiakutatás ma 149 Válogatott irodalomjegyzék 155

137

Köszönetnyilvánítás

Sok támogatást kaptam ahhoz az öt éven keresztül folytatott kutatáshoz, amelynek eredményeit doktori disszertációmban foglaltam össze, és amely alapján elkészítettem egy angol nyelvű monográfiát Learned Magic in Central European Libraries in the 15th century címmel. A mostani könyv e monográfiának mintegy mellékterméke: a középkori tanult mágia történetét tartalmazza, amelynek beható ismeretére szükségem volt a közép-európai mágikus forrásanyag vizsgálatához. Közvetve tehát mindenkinek köszönettel tartozom, aki az öt év során szakmai és baráti tanácsokkal, ötleteinek és írásainak megosztásával segített. Közülük hadd említsem megkülönböztetett hálával a következő kutatókat: Banyó Péter, Bobory Dóra, Charles Burnett, Isabelle Draelants, Claire Fanger, Fehér Márta, Gecser Ottó, Horváth Iván, David Juste, Richard Kieckhefer, Frank Klaassen, Klaniczay Gábor, Paolo Lucentini, Sophie Page, Vittoria Perrone Compagni, David Porreca, William Ryan, Szőnyi György Endre, Jolanta Szpilewska, Julien Véronèse. Valamelyik írásában Umberto Eco arra figyelmeztet, hogy középkorásznak csak az menjen, aki megfelelően erős pénzügyi háttérrel rendelkezik: a szükséges forrásokat felkeresni, Európa és Észak-Amerika különféle kéziratgyűjteményeiben és könyvtáraiban megfelelő időt eltölteni kimondottan költséges tevékenység. Nem lévén kellően gazdag, számos ösztöndíj

8 | MÁGIA A KÖZÉPKORBAN és intézmény támogatott kutatásaim során: Central European University, Medieval Studies Department; Norddeutsche Landesbank, Warburg – Wolfenbüttel Fellowship; Collegium Budapest, Institute for Advanced Study; MTA Tudományfilozófia és Tudománytörténet Kutatócsoport; Bolyai Ösztöndíj; OTKA (F-049545); NKTH, KPI. A mostani könyv elkészültét és kiadását pedig a Nemzeti Kulturális Alap, a Magyar Könyv Alapítvány és az OTKA publikációs pályázata támogatta. Külön köszönettel tartozom munkahelyemnek, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Filozófia és Tudománytörténet Tanszékének és tanszékvezetőmnek, Margitay Tihamérnak, hogy lehetővé tették e kis könyv összeállítását. Végül pedig családomnak mondok köszönetet: szüleimnek és feleségemnek, Mártának szeretetükért és támogatásukért, valamint gyermekeimnek: Kristófnak és Flórának kedvességükért és stressztűrő képességem javításáért.

AZ IDÉZETT CIKKEKRŐL, NEVEKRŐL

|9

A SZÖVEG EREDETI VAGY MEGVÁLTOZTATOTT FORMÁBAN A KÖVETKEZŐ CIKKEIMBŐL TARTALMAZ RÉSZLETEKET

Necromantia mint a hetedik szabad művészet, avagy a tanult mágia a középkori tudomány határain innen és túl, in FEHÉR MÁRTA—ZEMPLÉN GÁBOR—LÁNG BENEDEK (szerk.), Tudás az időben, Budapest, Műegyetemi Nyomda, 2004, 41–60.; Középkori diákok mágikus kézikönyvei: avagy milyen tanulmányokat folytathatott volna Faust a krakkói mágusiskolában?, in PÓCS ÉVA (szerk.), Áldás és átok, csoda és boszorkányság: vallásetnológiai fogalmak tudományközi megközelítésben (Tanulmányok a transzcendensről IV.), Budapest, Balassi Kiadó, 2004, 175–194.; Szexuális motívumok középkori mágikus szövegekben, in LÁCZAY MAGDOLNA (szerk.), Nők és Férfiak... avagy a nemek története (a 2002-es Hajnal István Kör Konferencia anyagai), Nyíregyháza, Nyíregyházi Főiskola, 2003, 381–387.; Titkosított mágikus források egy középkori könyvtárban (Richard de Fournival Biblionomiája és a Speculum astronomiae), Iskolakultúra, 2003/2, 3–11. Jóslás (Pócs Évával közösen írt szócikk) Magyar Művelődési Lexikon, 5. kötet. 7–13. Angyalok a kristály körül: Ulászló király imádságos könyve, Magyar Könyvszemle 121 (2005) 117–139. Tanult mágia a középkorban, Rubicon 2005/7, 27–31.

JEGYZET A NEVEKRŐL A középkori latin nevek magyar átírására nincsen általánosan elfogadott gyakorlat. Vannak szerzők, akik mindent igyekeznek magyarosítani (ahogyan a francia és olasz szerzők is minden nevet lefordítanak a saját nyelvükre), vannak, akik megtartják a nevek latin formáját, és vannak, akik az egyes személyeknek aszerint használják a német, angol vagy francia nevét, hogy az illető melyik mai ország területén született. Ebben a könyvben a német és az angol szakirodalomhoz hasonló, kissé kevert gyakorlatot követtem. Igyekeztem a magyar formát használni minden olyan alkalommal, amikor ezt a név végletes elferdítése nélkül meg tudtam tenni, méghozzá elsősorban azokban az esetekben, amikor egy középkori szerzőre mint egy város vagy ország szülöttére hivatkoztak: így

10 | MÁGIA A KÖZÉPKORBAN lett Guillaume d’Auvergne-ből Auvergne-i Vilmos, Gerbert d’Aurillacból Aurillaci Gerbert. Kerültem azonban a magyarosítást, amikor a „vezetéknév” nem a kortársak által az illető személyre az eredete alapján függesztett puszta melléknév volt, hanem valóban a nevéhez tartozott (Johannes Trithemiusból nem csináltam Trithemius Jánost, sem Bernard Guiból Guidoni Bernárdot), ilyenkor igyekeztem a szakirodalomban és a köznyelvben leginkább elterjedt névformát használni.

Prológus

Beszámoló egy máguszsinatról Nyolcvankilenc mágus gyűlt össze Toledóból, Nápolyból és Athénből titkos zsinatra, hogy megvitassák, miként adhatnának méltó választ a pápa és bíborosai vádaskodásaira. Bár megtehették volna, hogy a parancsaikra váró démonhadakat ellenfeleik legyőzésére vezénylik, a mágusok inkább a békés megoldást választották, és sérelmeikkel a közvéleményhez fordultak. Kijelentették, nem ők, hanem éppen a pápa gonosz tanácsadói állnak a démonok szolgálatában, ami pedig az általuk gyakorolt mágiát illeti, azt rossz ember nem képes művelni, ugyanis kizárólag a tiszta szándékú mágusnak adatik meg, hogy a szellemeket irányítsa. Idézzük azonban az ő szavaikat: „Mikor a gonosz szellemek összegyűltek, hogy az emberek szívébe démonokat küldjenek, hogy minden, az emberiség számára hasznos dolgot tönkretegyenek, és hogy az egész világot erejükkel leigázzák, és elvetették az emberek közt a képmutatás és az irigység magvait, a püspökök és egyházi elöljárók közt pedig gyökeret vert a gőg, a Pápa és a Bíborosok is összegyűltek, és a következőket mondták egymásnak: Az üdvözülés, melyet az Úr népének megadott, most a mágusok és nekromanták által minden nép kárhozatává vált. Mert maguk a mágusok is megmérgeztettek és elvakíttattak az ördög által, és ellentétesen viselkednek Krisztus

12 | MÁGIA A KÖZÉPKORBAN egyházával, és megsértik Isten rendelkezését, amely szerint: „Ne kísértsd uradat, hanem szolgáld őt.” És tagadván az Istennek járó szentségeket, az ördögöknek áldoznak, és visszaélnek Isten nevével, amikor megidézik a démonokat. [...] Ezek a mágusok nem csak, hogy követik a Sátán hívságait és munkáit, hanem még másokat is rávesznek hibáik követésére illúziókkal és csalásokkal vezetve a tudatlanokat a test és a lélek kárhozatára. [...] A megfelelő válasz erre, hogy ezt a halálos gyökeret kitépjük és hogy elpusztítjuk a mágikus művészetek kultuszát.”

A mágusoknak igazuk van, a középkor folyamán valóban érték ilyen kritikák, sőt támadások a mágia gyakorlását. Az újdonság itt az, hogy a mágusok meg vannak győződve arról, a támadások mögött maga az ördög áll. Véleményük szerint: „E püspökök és prelátusok az ördögtől uszítva és az igazság álcáját viselő kapzsiságtól és irigységtől mozgatva, hamis és abszurd történeteket terjesztenek, ugyanis nem lehetséges, hogy gonosz és tisztátalan ember a mágia művészetét igaz módon gyakorolja. Az embereket a szellemek nem kötelezhetik, hanem éppen a szellemeket lehet arra szorítani, hogy az embereknek választ adjanak, és rendelkezéseik szerint cselekedjenek. Bár nem volt szándékunkban, most mégis előadjuk a mágia művészetének alapjait az igazság érdekében. Ezért pedig az Egyház elítélte e művészetet, minket pedig halálra szánt. Mi viszont, Isten segítségével, előre látjuk ezt az ítéletet és azt, hogy mennyi igazságtalanság fogja követni, és mert a saját erőnk nem elegendő, hogy elkerüljük mindezt, hacsak a szellemek segítségéhez nem fordulunk (ebből azonban még nagyobb veszélyek származhatnak, mert a démonok ellenséges ereje parancsunkra végleg leszámolhatna az ellenségeinkkel), mi inkább összehívtunk egy általános zsinatot minden mágiamester részvételével. A Nápolyból, Athénból és Toledóból összegyűlő 89 mágus e tanácsán Honoriust, Euklidész fiát választottuk, hogy érdekünkben eljárjon. Hocrohel angyal tanácsait követve Honorius hét kötetbe foglalta össze a mágia művészetét, ez alapján pedig elkészí-

PROLÓGUS: BESZÁMOLÓ EGY MÁGUSZSINATRÓL

| 13

tett egy 93 fejezetből álló könyvet is, amelyben a mágia művészetének ereje rövidítve olvasható. Ezt a könyvet Szent vagy Hites Könyvnek hívjuk, mert Isten 100 szent nevét tartalmazza, és ezért megszentelt; vagy mert szent dolgokat tartalmaz, és szent dolgokat lehet vele cselekedni; vagy mert az angyal megszentelte, és mert Hocrohel elmondása szerint Isten is megszentelte.”1

Egy ennyire szent és értékes tartalmú könyv természetesen különleges bánásmódot igényel. A mágusok rendelkezései szerint mindössze három másolat készülhetett róla, továbbadni csak akkor lehetett, ha tulajdonosa a halálán volt, és korábban legalább egy éven keresztül meggyőződött arról, hogy az örökösül kijelölt tanítvány méltó a mű őrzésének feladatára, ellenkező esetben a könyvet a mágussal együtt kellett eltemetni. Magától értetődött, hogy nő vagy kamasz kezébe ez a könyv nem kerülhetett. Ilyen körülmények közt készült el a Honorius Hites Könyve című mű, legalábbis ha hihetünk a szöveg bevezetőjében olvasható keletkezéstörténetnek. Bármit is gondolunk azonban a történet valódiságáról, azt jól látjuk, hogy a könyv kezelésének és másolásának szigorú utasításait Honorius örökösei nem tartották be, a szövegnek ugyanis mintegy fél tucat fennmaradt példányáról van tudomásunk, és minden okunk megvan rá, hogy azt feltételezzük, Európa kéziratgyűjteményeinek felderítetlen rejtekeiből további példányok fognak előbukkanni. A Honorius Hites Könyve nem csupán a középkori viszonyok közt is meglehetősen regényes keletkezésmítosza miatt került a kutatók figyelmének középpontjába. Ez ugyanis az egyetlen szöveg, amely a mágia gyakorlói és az egyházi hatalom közti konfliktust a mágusok szemszögéből mutatja be. Más típusú forrásokból persze ismerjük a történetet. Rendelkezésünkre áll néhány inkvizítori kézikönyv, köztük a Rózsa nevéből ismert Bernard Gui vagy a katalán Nicolaus Eymeric írása, amelyből megtudjuk, hogy az egyház pontosan milyen 1 GÖSTA HEDEGARD (szerk.), Liber Iuratus Honorii: A Critical Edition of the Latin Version of the Sworn Book of Honorius, Stockholm, Almovist & Wiksell International, 2002, 60–61.

14 | MÁGIA A KÖZÉPKORBAN kifogásokat támasztott a mágia módszereivel és gyakorlóival szemben. Minthogy az inkvizítorok hivatalból olvasták a mágikus kódexeket miután elkobozták és mielőtt megsemmisítették volna őket, minden bizonnyal ők maguk váltak a terület legtájékozottabb ismerőivé. Nem valószínű ugyanis, hogy bármely gyakorló középkori mágus könyvtára több tételre rúgott volna, mint ahány könyvet egy szorgalmasabb inkvizítor megsemmisített. Így aztán kézikönyveik igen fontos forrásai a középkori tanult mágia kutatásának. Szintén fennmaradtak maguk a mágikus szövegek – pontosabban ezek jelentős része legalább egy példányban –, amelyek arról tanúskodnak, hogy a mágia gyakorlása nem csupán az inkvizítorok és az egyházi hatóságok agyszüleménye volt. Tudomásunk szerint azonban a „mágusok” saját maguk soha nem reagáltak nyíltan e szembenállásra, éppen ezért olyan egyedülálló az előbb ismertetett történet, még ha nyilvánvalóan meseszerű elemeket tartalmaz is, és még ha okkal feltételezzük is, hogy Európa mágusai a középkorban nem gyűltek össze titkos zsinatokra. De kik voltak ezek a mágusok? Kik voltak azok az írástudó emberek, „értelmiségiek”, akik a különféle mágikus szövegeket megírták, fáradságot nem kímélve másolták és titokban vagy nyíltan olvasták? Hogy erre a kérdésre választ adjunk, mindenekelőtt azt kell bemutatnunk, mit tartalmaztak és milyen típusokba sorolhatók a mágikus szövegek, és hogy hogyan illeszkedtek e szövegek másolatai középkori gyűjtőik könyvtárába. Tartalmaznak-e vajon a fennmaradt kódexek bármilyen jelzést arra vonatkozólag, hogy a gyakorlatba is átültették a bennük található mágikus módszereket, és menynyiben utalnak e szövegek szerzőik, másolóik, tulajdonosaik – egyszóval a középkori mágusok – kilétére? E kérdésekből már most jól látható, hogy a mágia fogalmát az alábbiakban csak szűkített értelemben használjuk: minden esetben tanult mágiát értünk alatta, olyan tudástípust, amely középkori kéziratos forrásokban, a kódexekben található. E kódexeket pedig az egyházi hierarchia különböző fokain álló személyek írták, másolták, gyűjtötték és olvasták. Nem fogunk tehát részletesen foglalkozni falusi környezetben folytatott varázslással, népi kultúrában tetten érhető módszerekkel, sem pedig a középkor utolsó századában mindinkább elharapódzó

PROLÓGUS: BESZÁMOLÓ EGY MÁGUSZSINATRÓL

| 15

boszorkányvádak kérdésével. Mindkét téma többszörösen összefonódik a tanult mágia történetével, részletes tárgyalásuk azonban szétfeszítené e kis könyv kereteit. Minthogy vizsgálatunk elsődleges forrásai a középkori kéziratok, számos olyan kifejezést fogunk használni és nem egy olyan ismeretre fogunk utalni, amely bármely történész számára nyilvánvaló, a laikus olvasóban azonban némi értetlenséget kelthet. Tisztázzunk tehát mindjárt az elején néhány alapfogalmat! Mint ismeretes, a középkori szerzők és olvasók kéziratos könyveket, úgynevezett kódexeket forgattak, amelyek még évtizedekkel azután is a tudományos tudás legfőbb hordozói voltak, hogy a nyomtatott könyvek a 15. század második felében megjelentek a színen. A kódexek tartalmára rendszerint nem oldalszám szerint hivatkozunk, hanem a lapok, az úgynevezett levelek vagy foliók száma szerint, és megkülönböztetjük a folio első oldalát (recto), valamint a hátsó oldalát (verso). Egyetlen kódex akár ötven–hatvan szöveget is tartalmazhat, bár sok esetben csak egyetlen, hosszabb lélegzetű művet találunk egy kéziratban. A kódexek jelentős százaléka elpusztult, hogy a fennmaradt példányok a valaha létezett kéziratmennyiség milyen arányát képviselik, csak találgatni tudjuk. Ez az arány azonban rendkívül változó lehet területileg attól függően, milyen politikai viharok dúltak egy adott országban, vagy hogy volt-e olyan intézmény, például egyetem, kolostor vagy királyi könyvtár, amely gyűjteményében megőrizte a forrásokat. A középkori Magyarországról például – folyamatosan és zavartalanul működő intézmények híján – kisebb arányban maradtak fenn középkori kódexek, mint Lengyelországból. Azonban a fennmaradt kéziratok sem mindig teljesek, sokszor az első részük hiányzik, megnehezítve ezzel a bennük található szövegek azonosítását, nem egyszer pedig csupán néhány folio maradt egy egész kódexből. Az ilyesmi azért tipikus, mert a kora újkorban szokássá vált, hogy az új nyomtatott könyveket régi, értéktelenné vált pergamenkódexek lapjaiba kössék, vagy a kéziratlapokat egyszerűen a kötéstábla megerősítésére használják. E „barbár” eljárás eredménye, hogy számos kódexről egy apró, de legalább fennmaradt töredéke (fragmentum) révén van tudomásunk.

16 | MÁGIA A KÖZÉPKORBAN Ha azonban az egész szöveg megmaradt, akkor sem mindig a címe vagy a szerzője szerint hivatkozunk rá, címe ugyanis számos szövegnek egyáltalán nincs, szerzője pedig sokszor bizonytalan vagy vitatott, amint erre az alábbiakban számos példát fogunk látni. Az ilyen esetek megkönnyítésére a szöveg első szavait, félmondatát, az úgynevezett incipitet használjuk a szöveg azonosítására. Természetesen ez sem tökéletes eljárás, a középkori szövegek ugyanis rendkívüli változékonyságot mutatnak, alapvetően eltérnek a nyomtatás utáni, viszonylagos állandóságban hagyományozódó modern szövegektől. Két azonos című, és azonos incipittel kezdődő szöveg tökéletesen különböző hosszúságú vagy akár eltérő tartalmú is lehet. Éppen ezek az eltérések, valamint a másolás közben elkövetett hibák segíthetnek abban, hogy a filológus (a szövegekkel foglalkozó tudós) azonosítsa, melyik fennmaradt szöveg melyik másik szövegről, vagy annak másolatairól készülhetett. Így például egy elterjedt szöveg különböző fennmaradt példányainak „családfáját” is meg lehet rajzolni. Kik készítették a kéziratos szövegeket? Minden szövegnek van egy vagy több szerzője, bár ezek személyét gyakran nem sikerül teljes bizonyossággal azonosítanunk. Ha az adott szöveg a szerző saját másolatában maradt fenn, autográf írásról beszélünk, a legtöbbször azonban, különösen a kora középkori szerzők esetében, a szöveg egy több évszázaddal később élt írnok, úgynevezett scriptor másolatában maradt fenn. Ez a másolat esetleg lehet illusztrált: a kéziratok egy részét egyszínű vagy színes illuminációk díszítik a szöveg tartalmával több-kevesebb összefüggésben. Egy szöveghez tehát sokszor három személy is köthető, a szerzője, a fennmaradt példányt elkészítő írnok és az illusztrációkat megfestő illuminátor. Ideális esetben még egy negyedik típusú személyt is azonosíthatunk: az adott kódex tulajdonosát, possessorát, akik persze számosan követhetik egymást, míg a kódex végül egy intézmény könyvtárába kerül. Nem ritkán e négy személyből kettő, három vagy akár mind a négy azonos. Bár felesleges szószaporításnak tűnhet, de érdemes hangsúlyozni, hogy a kódexek kézírással készültek, mai kéziratainkhoz képest méghozzá viszonylag lassan: a toll tintába mártogatása egészen a modern töltőtollak feltalálásáig jelentősen

PROLÓGUS: BESZÁMOLÓ EGY MÁGUSZSINATRÓL

| 17

korlátozta a másolási sebességet. Igaz, hogy a nyomtatás 15. században kezdődő terjedése forradalmasította a könyvkiadást, a magán célra történő másolásnak azonban továbbra is a kézírás maradt az eszköze, gyakorlatilag egészen a fénymásolás feltalálásáig. A középkorban például viszonylag általános volt, hogy egy egyetemi diák vagy oktató elutazott egy idegen városba vagy kolostorba, és egy ottani kéziratból a saját kódexébe másolt egy szöveget. Így a kéziratok – melyek gyakran éveken keresztül kísérték az értelmiségieket tudásszerző körútjaikra, míg be nem teltek – tulajdonosuk érdeklődésének igazán személyes tükreivé váltak. Ha egy mai átlagember olvasó beletekint egy középkori kéziratba, jó eséllyel egyetlen szót sem fog tudni elolvasni belőle, és ez nem azért van, mert a kódexek zömében latinul íródtak, hanem azért, mert a szövegben használt betű- és számformák, valamint rövidítések tökéletesen idegenek számunkra. A különféle korokban használt betűk, számok és rövidítések azonosításával és kiolvasásával foglalkozó tudomány a paleográfia, amelyet minden középkori szövegekkel foglalkozó kutatónak (úgynevezett középkorásznak vagy medievistának) el kell sajátítania. Most pedig, hogy végigvettük a kódexek fontosabb jellemzőit, de még mielőtt máris betekintenénk a mágikus kéziratok lapjaiba, hogy megértsük egyrészt, hogyan működött a középkori mágia, másrészt pedig, hogy ki működtette, azt kell megvizsgálnunk, hogy hogyan is kerültek e szövegek az európai kultúra vérkeringésébe. A vizsgálat során megpróbáljuk rekonstruálni, hogy mi számított az érett középkorban tudományos tudásnak, hol voltak a tudomány határai, mi esett e határokon túli területekre, és az „áltudománynak”, az okkult tradíciónak mely vonulatai kerültek valahogyan mégis e határokon belülre. Azt fogjuk látni, hogy mind a tudomány, mind a mágia fogalma történetileg változó, állandó mozgásban lévő, dinamikus konstrukció volt, továbbá, hogy végső soron egy tágabb értelemben vett tudósközösség döntésén múlt, hogy mi számított egyetemi szinten oktatható tudásnak, mi minősült veszélyes tévelygésnek, valamint, hogy mely módszerek és témák váltak a tudomány kanonizált elemeivé, és melyek utasíttattak

18 | MÁGIA A KÖZÉPKORBAN ki mint mágikusak és tudománytalanok. Az okkult tradíciók és az „irracionális” tudományok vizsgálata éppen azért tűnik kiváltképp gyümölcsözőnek, mert miközben dokumentáljuk, hogy milyen érvek mentén húzták meg (egyáltalán kik húzták meg) a tudomány fogalmának határait, és hogy milyen kritériumok mentén kaptak egyes diszciplínák polgárjogot az egyetemi oktatásban, azt látjuk, hogy a történelem folyamán koránt sem változatlan, hogy mi található a határokon innen és túl, mi számít racionális vállalkozásnak, és mit tartunk irracionálisnak. A mágia történetének kutatása tehát hozzásegít ahhoz, hogy a legitim tudomány történetileg képlékeny fogalmát korról korra meghatározzuk. Az alábbiakban először 12–13. századi latin szerzők tudományklasszifikációit segítségül híva azt a mechanizmust igyekszünk rekonstruálni, amelynek folyamán eldőlt, hogy mely mágiatípusok nyernek bebocsátást a hivatalos tudomány védőbástyái közé és melyek minősülnek veszélyes – de nem megsemmisítendő, csupán félretéve megőrzendő – tudásanyagnak. Később, vizsgálatunkat az egész középkorra kiterjesztve megfigyelhetjük, hogy amíg a „mágia” terminus egyértelmű elutasítás tárgya volt a kora középkorban, addig a korszak végére korlátozott mértékben lehetségessé vált egyes mágiaformák mellett érvelni. A tanult mágia differenciálódásával és az egyes mágiatípusok elkülönülésével párhuzamosan bizonyos mágiához köthető motívumok és teóriák „pozitivizációjáról”, tudományossá szelídüléséről számolhatunk be.

1

Nekromancia mint a hetedik szabad művészet, avagy a mágikus szövegek megérkeznek Európába

Meghökkentő tudományklasszifikációk A fejezet címében szereplő állítás, mely szerint a necromantia tudománya volna a hetedik szabad művészet, Petrus Alfonsi kora 12. századi szerző Egyházi tudomány (Disciplina Clericalis) című művéből származik. Petrus kikeresztelkedett zsidó tudós, arab tudományos szövegek fordítója és gyakorló csillagász volt, az Egyházi tudomány pedig, amint a címe is mutatja, klerikusok oktatási kézikönyveként volt forgalomban. Mint ismeretes, a középkorban a tudomány oktatása a „hét szabad művészet”, a septem artes liberales köré szerveződött. A kora középkorban lefektetett hagyomány szerint a trivium három – nyelvvel kapcsolatos – diszciplínája a grammatika, a retorika és a dialektika volt, míg a quadrivium négy – „természeti” – tudománya az aritmetika, a geometria, a zene és a csillagok tudománya. E struktúra szerint találjuk a tudományt megszemélyesítő emberalakokat a chartres-i katedrális nyugati kapuján, és ez a felosztás jellemezte a középszintű oktatást egészen addig, amíg az arisztotelészi tudomány át nem rendezte a viszonyokat. Ezzel a meggyőződéssel szöges ellentétben Petrus Alfonsi azt állítja, hogy a dialektika, az aritmetika, a geometria, az or-

20 | MÁGIA A KÖZÉPKORBAN vostudomány, a zene és az asztronómia mellett a hetedik szabad művészetről a következő véleményekkel találkozhatunk: „Azon filozófusok, akik elfogadják a próféciák lehetőségét, azt mondják, a hetedik szabad művészet a necromantia. […] Akik nem hisznek a jövendőmondásban, azt mondják, a filozófia. Akik pedig nem tanulmányozzák a filozófiát, azt mondják, a grammatika.”2

Valamivel később egy másik szerző, Dominicus Gundissalinus, A filozófia felosztása (De divisione philosophiae) című könyvében az általános tudomány (scientia universalis) részeiként a következő szaktudományokat nevezi meg: orvostudomány, asztrológiai jóslatok, necromantia „a fizika szerint”, talizmánok, földművelés, hajózás, optika, alkímia. Amíg Petrus Alfonsi könyve a klerikusok okulását szolgálta, addig Gundissalinus művét a 13. század első éveitől gyakran találjuk egyetemi tankönyvekben arisztotelészi szövegekkel egybekötve. Látható tehát, hogy nem hajuknál fogva előrángatott, perifériális szerzőkről van szó (se földrajzi értelemben, se jelentőségüket tekintve), és nem egyszerűen a gazdag és szerteágazó középkori forrásanyag két kuriózumát idéztük: e két könyv a 12–13. századi általános műveltség meghatározó részét képezte. Ha mármost arra vállalkozunk, hogy a necromantia e különös karrierjére magyarázatot keressünk, akkor legelőször is magának a terminusnak a jelentését kell tisztáznunk. Mire vonatkozik a necromantia szó a középkorban? A görög–római hagyományban viszonylag könnyen definiálható a jelentése, eredetileg nem más, mint a halott ember szellemének megidézése a jövő kifürkészése céljából, a terminus puszta összetétel a nekros (halott) és a manteia (divináció, azaz jövendőmondás) szavakból. Ehhez a jelentéskörhöz társulnak a középkori teológiai traktátusokban a veszély és a tilalom motívumai: necromantia az, amit el kell utasítanunk, nem csupán tiltott, hanem káros 2 Idézi: CHARLES BURNETT, Talismans: Magic as Science? Necromancy among the Seven Liberal Arts, in ugyanő, Magic and Divination in the Middle Ages: Texts and Techniques in the Islamic and Christian Worlds, Aldershot, Variorum, 1996, 1–15, különösen: 2.

NEKROMANCIA MINT A 7. SZABAD MŰVÉSZET

| 21

tudomány is, ugyanis gyakorlóit a démonok becsapják és saját tiszteletükre kényszerítik. Ez a jelentés inkább retorikai, mint tartalmi, többet árul el használója szempontjáról és szándékáról, mint a nekromantikusnak nevezett szöveg tartalmáról. Fent idézett szerzőink azonban nyilvánvalóan nem e két értelemben használják a szót, ők inkább valamiféle tudományra gondolnak, amikor azt mondják, necromantia. A megfejtéshez nem annyira az antik és a kora középkori, mint inkább az arab források ihlette, 12–13. századi latin művek és fordítások vezetnek el. E szövegekben a necromantia az arab sihr (mágia) szó szinonimájaként mint tudomány tűnik fel, levetkezve az eredeti, szellemvilágot idéző vonatkozásait. E jelentésváltozást a kéziratoknak az az új gyakorlata is jelzi, hogy a mágia tudományát gyakran – igen hasonló alakú, mégis gyökeresen különböző etimológiát idéző terminussal – nigromantiaként betűzik. Az arab mágia nagy, latin nyelvre fordított kézikönyve, a Picatrix például meglehetősen tág és természetes értelemben definiálja a nigromantiát mint az olyan dolgok tudományát, amelyek rejtve maradnak az érzéki és intellektuális megismeréstől, és amelyek működését az emberek jelentős része nem képes megérteni.3 Még egy jel utal arra, hogy az arab tudományos tradícióban kell keresgélnünk a megoldást, nevezetesen, hogy Petrus Alfonsi és Gundissalinus mindketten fordítóként tevékenykedtek, fontos arab művek latinra ültetésével írták be nevüket a tudomány történetébe. Itt az ideje hát, hogy közelebbről is megvizsgáljuk, mit kínált az arab kultúra a keresztény tudomány számára.

Az arab örökség kettőssége Az arab szövegek latinra fordítását célzó program, amely az Ibériai-félsziget és Szicília 12. századi fordítóiskoláiban bontakozott ki, alapvető változást és nem kevés zavart hozott az európai tudomány életébe. A keresztény nyugat szembesült az arab tudomány gazdagságával és felsőbbrendű vol3 DAVID PINGREE (szerk.), Picatrix. The Latin Version of the Ghāyat al-hakīm, London, The Warburg Institute, 1986, 5.

22 | MÁGIA A KÖZÉPKORBAN tával, és igyekezett annak eredményeit asszimilálni. Az új tudással azonban nem kevés olyan anyag is érkezett, amely elgondolkodásra késztette a nyugat filozófusait. A korszak felfedező hajlamú személyiségei már nem csupán a selyem és a damaszt kedvéért keltek útra dél vagy kelet felé, legalább akkora lelkesedéssel keresték az iszlám tudást őrző kódexeket. Kelet és Nyugat elkülönülése persze sohasem volt teljes, utazók, kereskedők, sőt I. Ottó német–római császár (912– 973) korában még követek is közlekedtek a két világ között, Aurillaci Gerbert (940k–1003) – a későbbi II. Szilveszter pápa, aki a magyar Szent István királynak koronát küldött – pedig kimondottan a quadrivium tudományának elsajátítása végett kereste fel az arabok szomszédságában működő ibériai kolostorokat. A keresztény világ igazi étvágya az arab kultúrjavak iránt azonban csak a 12. században jött meg. A fellelt tudás hasznosításán nem csak a helyi, spanyol tudósok dolgoztak, Európa minden tájáról, Angliából, Skóciából, Walesből, Karintiából, Dalmáciából, Itáliából és egyéb, egzotikus vidékekről érkeztek fordítók, akik szédületes iramban láttak neki a matematikai, csillagászati, optikai, orvosi és filozófiai traktátusok latinra fordításának. A legkevésbé sem számít szélsőséges példának a fordítói lelkesedésre és sietségre Cremonai Gellért (1114k–1187) teljesítménye, aki egymaga legalább nyolcvan traktátust dolgozott fel, úgy az asztronómia, a matematika, a geometria, a természetfilozófia és az optika, mint a logika, a filozófia és az orvostudomány területéről. A fordítók azonban a tudományos szövegekkel együtt, sőt nem ritkán ezeket félretéve, különösen szívesen fordították a divináció (jövendőmondás), a természetes és a talizmánmágia alapszövegeit is. A híres angol természettudós és arabista, Bathi Adelard például semmi ellentmondást nem látott abban, hogy az egyik pillanatban a másodfokú egyenlet megoldó képletén dolgozzék, a másikban pedig azzal foglalkozzék, hogyan lehet megjövendölni a csillagokból, meghal-e egy adott ember másnap a vak véletlen következtében. Ő fordította Euklidész Elemeit, al-Hvárizmi asztronómiai tábláit, a Ptolemaiosznak tulajdonított asztrológiai aforizmákat, és a Szábit ibn Kurra (más átiratban: Thabit ibn Qurra, 836–901) neve alatt

NEKROMANCIA MINT A 7. SZABAD MŰVÉSZET

| 23

hagyományozódó talizmánkatalógust, a Talizmánokat (De imaginibus – szó szerint: képek, de ebben az esetben helyesebb talizmánoknak fordítani). Ez a mű arról szól, hogyan lehet szoborszerű háromdimenziós talizmánokat készíteni és használni, többek közt a célból, hogy Bagdadból (ezt Bathi Adelard majd Bathra fogja változtatni szülővárosa után) a skorpiók kiűzessenek. Nem csak a latin recepcióban keveredett össze mágia és tudomány kibogozhatatlanul, ez a kettősség már az arab hagyományon belül is jól láthatóan megmutatkozik. Szábit ibn Kurra bagdadi filozófus matematikai és csillagászati műveinek komolyságát jól jelzi, hogy ma is többnapos konferenciákat szerveznek megvitatásukra, ugyanakkor ugyanennek a Szábit ibn Kurrának tulajdonítja a hagyomány a fent említett Talizmánokat. Al-Kindi (800–860) bagdadi tudós, sokat hivatkozott optikai és filozófiai művek szerzője, a görög tudomány nagy importőre és alapvető fordítások kezdeményezője volt, de az ő neve alatt hagyományozódott az egyetlen, középkorban forgalomban lévő mágiaelméleti munka, Az égitestek sugarai (De radiis stellarum) is, amelyből megismerjük a mágia működési mechanizmusát, megtudjuk, hogyan fogja össze az egyetemes, égi sugárzás a világ létezőit, és hogy e létezők milyen titkos kapcsolatban, korrespondenciában állnak egymással. Nem meglepő hát, hogy mágia és – különösen az arab forrású – tudomány a keresztény nyugat számára is szorosan összekapcsolódott. Aurillaci Gerbert, az ezredév tudós pápája, aki tanulmányai során megfordult az Ibériai-félszigeten és ott belekóstolt az arab bölcsességbe, talán éppen ezért maga is mágus hírébe keveredett. Egy 13. századi történet szerint nagy démonidéző volt, a legjobb nekromanta egész Franciaországban, aki az asztrolábium használatát is a démonoktól tanulta. De ez a kettősség nem csak személyek, hanem helyszínek esetében is megfigyelhető. Toledo köztudottan az arab tudomány importjának legjelentősebb európai helyszíne volt, itt fordították le a legtöbb természettudományos traktátust. Ez elég is volt ahhoz, hogy kialakuljon az általános meggyőződés, hogy Toledóban mágusiskola működött, ahol a fekete mágia művészetét oktatták az arra érdemes vándordeákok-

24 | MÁGIA A KÖZÉPKORBAN nak.4 A rituális mágia legfontosabb alapszövege, az Ars notoria időnként mint toledói tudomány említtetett a forrásokban, és különös módon a tanult mágiának éppen ez a szövege volt az, amely a hét szabad művészet igen gyors elsajátítását ígérte röpke néhány hét alatt, angyalokhoz intézett imasorozat révén. Az arab tradíció tehát igézően kínálkozott a maga zavarba ejtő gazdagságában a latin kultúra számára, de ugyanakkor gyanakvást is keltett mind módszereit, mind céljait illetően. Az új tudomány érkezése olyan helyzetet teremtett, amelyre talán nem túlzás a „paradigmaváltás” kifejezést alkalmazni. Nem csupán azért, mert a természetről való tudás mennyisége drasztikusan megnőtt, jellege pedig megváltozott, hanem azért is, mert az új szövegek új kihívással szembesítették a nyugat tudósközösségeit: meg kellett határozni, hogy a tudásanyag mely része minősülhet elfogadhatónak és tudományosnak, és mit kell sürgősen kizárni a legitim tudományból. A helyzet átmeneti voltára jellemző, hogy számunkra meglepő tudástípusok is aspirálhattak a tudomány státuszra, és hogy a 12. századi oktatási kézikönyvekben a necromantia tudománya az oktatás legalapvetőbb elemeként tűnhetett fel. A lecke fel volt adva: dönteni kellett arról, hogy mi nyerhet befogadást a frissen lefordított arab textusokból és mitől kell védelmezni a fokozatosan intézményesülő tudományt. A válaszadási lehetőségek skálájának egyik végen találjuk Petrus Alfonsit és Gundissalinust, akik habozás nélkül odaítélték a tudomány státuszát a mágiának. A másik véglet SaintVictor-i Hugo sommás ítélete: magica in philosophia non recipitur – a mágia nem fogadtatik be a filozófiába.5 A két álláspont homlokegyenest eltér, számunkra mégis ugyanazt az üzenetet 4 Az első latin szerzők, akik Toledót mint mágikus helyet említik Malmesburyi Vilmos és Heisterbachi Cézár. Bővebben: KLAUS HERBERS, Wissenskontakte und Wissensvermittlung in Spanien, in URSULA SCHAEFER (szerk.), Artes im Mittelalter, Berlin, Akademie Verlag, 1999, 244–247. 5 HUGO DE SANCTO VICTORE, Didascalicon, Patrologia Latina 176, VI/XV: „Magica in philosophia non recipitur, sed est extrinsecus falsa professione, omnis iniquitatis et malitiae magistra, de vero mentiens, et veraciter laedens animos, seducit a religione divina, culturam daemonum suadet, morum corruptionem ingerit, et ad omnes scelus ac nefas mentes sequacium impellit.”

NEKROMANCIA MINT A 7. SZABAD MŰVÉSZET

| 25

közvetíti: a 12. században a mágia befogadása vagy kitagadása a tudomány területéről élő probléma volt. Fontos hangsúlyozni ugyanakkor, hogy a keresztény nyugat nem ekkoriban szembesült először okkult tartalmú szövegekkel és mágikus praktikákkal, a kora középkornak is megvolt a maga mágiatörténete. A 12. században azonban oly sok új szöveg érkezett, amelyek szoros kapcsolatban voltak a befogadásra kerülő tudományos irodalommal, hogy az asztrológia, alkímia és a mágikus tudományok a korábbinál jelentősen nagyobb legitimációt kaptak. Amennyiben arra vállalkozunk, hogy rekonstruáljuk, hogyan zajlott az arab forrású mágikus művek recepciója, és milyen érvek és álláspontok azonosíthatók a Gundissalinus és Saint-Victor-i Hugo véleménye közti tartományon, akkor legjobban tesszünk, ha nem a középkor „nagy klasszikusait”, Szent Anzelmet, Abélard-t, Aquinói Szent Tamást vagy Szent Bonaventurát olvassuk, mert nekik – időnként véleményt mondtak ugyan mágikus szövegekről – e forrásokról nem volt közvetlen tapasztalatuk. Helyettük célszerűbb olyan szerzőkhöz fordulni, akik első kézből szereztek információt a gyanakvásra okot adó szövegekről, és akik osztályozási szempontjaikról részletesebb beszámolót hagytak ránk. Három legfontosabb forrásunk a tudományklasszifikációk és bibliográfiák műfajába tartozik: Richard de Fournival (1201– 1260) amiens-i költő és könyvgyűjtő katalógusa, a Biblionomia; Auvergne-i Vilmos (1180–1249) párizsi püspök teológiai műveinek bizonyos passzusai; és A csillagtudományok kis tükre címen ismert szöveg (keletkezett 1250 és 1277 közt).

Titkosított források egy középkori könyvtárban Richard de Fournival, az udvari szerelem poétája, csillagász és asztrológus, orvos és matematikus, Amiens katedrálisának kanonokja és a 13. századi Franciaország egyik legeredetibb szerzője igen különös forrást hagyott ránk. Műve, amelynek a Biblionomia címet adta, nem több mint egy katalógus, Fournival saját könyveinek listája. Ha azt gondolnánk, hogy a katalógusolvasás a világ egyik legegyhangúbb tevékenysége, ez

26 | MÁGIA A KÖZÉPKORBAN esetben biztosan tévednénk: e szöveg egymagában több filológust késztetett tanulmányírásra, mint Fournival francia és latin nyelvű művei, teológiai és filozófiai versei, eposzai és rejtélyes alkímiai traktátusa együttvéve, és ez egyáltalán nem azért van, mert Fournivalt az irodalomtörténet elhanyagolná. Szerzőnk a Biblionomiát 1241-ben írta, abban az évben, amikor az amiens-i egyházközség kanonokja lett. Fellelkesülve azon a hasonlatosságon, amelyet a saját és a város horoszkópja között konstatált, arra a következtetésre jutott, hogy sorsa Amiens városával mélyebb értelemben is összefügg. Ezért, polgártársait megajándékozandó, „kertjének” kapuit megnyitotta előttük, hogy az ott termő „gyümölcsöket” szélesebb közönség is élvezhesse. E „kert” valójában nem más, mint Fournival magánkönyvtára, a szöveg pedig, amely egyetlen középkori kéziratban maradt fenn és amelyet Biblionomia címen ismerünk, e könyvtár katalógusa. A több mint háromszáz kódex leírását tartalmazó lista (ráadásul kötetenként gyakran több művet kell számolnunk) rendkívül gazdag könyvtárat mutat be, amely szokatlan és egyedülálló egy olyan tulajdonos esetében, aki maga nem a nemesség legfelsőbb rétegeibe tartozik.6 A modern kutatás kezdeti csodálkozása idővel szkepszisbe torkollott, és a filológusok sokáig gyanakodtak, hogy talán nem is valódi könyvtár képezte a katalógus alapját, hanem egy ideális gyűjtemény leírását olvassuk, olyan gyűjteményét, amely az egyetemes emberi tudás letéteményese. A könyvtár létezését illető gyanakvás egészen általános volt a huszadik század közepéig, amikor a gondos filológiai kutatás egy sor kéziratot azonosított a párizsi Bibliothèque Nationale-ban, amelyek abban a sorrendben tartalmaznak középkori szövegeket, ahogy a Biblionomiában leírt kódexek. (Fournival halála előtt Abbeville-i Gellértre 6

Összehasonlításképp: a több mint kétszáz évvel később élő magyar prímás, Vitéz János (1408–1472) könyvtárát is csak 500 kötetre becsüli a szakirodalom, holott Vitéz igazi humanista tudósként kimondottan ambicionálta a könyvgyűjtést, amely tevékenységnek sokkal inkább adottak voltak a feltételei a 15. század közepén, mint a 13. század elején. Hunyadi Mátyás Corvina-könyvtára feltehetően 2500 kötetet őrzött, neki azonban uralkodóként jobb lehetőségei nyíltak a könyvvásárlásra és másoltatásra.

NEKROMANCIA MINT A 7. SZABAD MŰVÉSZET

| 27

hagyta könyvtárát, akitől a könyvek jelentős része 1272-ben a Sorbonne-ra került, és ez a gyűjtemény képezte a későbbi egyetemi könyvtár magját.) E felfedezés óta újabb és újabb kódexek kerülnek elő a világ kézirattáraiban, amelyekről megállapítható, hogy valaha az idők során szétesett amiens-i könyvtár polcain foglaltak helyet, így mára világossá vált, hogy a gazdag könyvtár fizikai realitásában is a művelődni vágyó amiens-i polgárok rendelkezésére állt. Fournival szövegét olvasva képzeletben szobáról szobára sétálhatunk a szerző kíséretében a – tehát egykor valóban létező – könyvtárban. A gyűjteményt, mint tapasztaljuk, tulajdonosa három nagy témakörbe osztotta: filozófiai könyvek, orvosi és jogi szövegek, valamint a teológia alapművei; a Biblionomia azonban csak az első szekciót írja le részletesen, a másik kettőt csupán vázolja. A kéziratok a szimbolikus szimmetria jegyében találhatók a polcokon, tizenkét könyv tartozik a – tág értelemben vett – filozófia tizenkét alaptémájához. Kedvünkre lapozgathatunk a retorika, dialektika, grammatika, metafizika, geometria, poétika, aritmetika és a szorosan vett filozófia alapműveiben, könnyedén kiigazodva az egyes témák könyveit tematikus rendben őrző pulpitusok között. Sétánk során hamar észrevesszük, hogy könyvgyűjtőnk különösen érdeklődik az asztrológia tudománya iránt, és gondosan megvásárolta vagy lemásoltatta Ptolemaiosz Almagestjét, Albategni és Szábit ibn Kurra munkáit, valamint az e munkákhoz fűzött megannyi arab vagy latin kommentárt. Valamivel távolabb, külön polcokon találjuk az úgynevezett nagyalakú könyveket, éppen úgy, ahogyan egy mai, tematikusan rendezett szabadpolcos könyvtárban. Egyszerre azonban vége szakad az akkurátus bőbeszédűségnek, könyvtári kalauzunk hirtelen elhallgat. A tizenharmadik könyvállványhoz közelítve (feltehetőleg egy elkülönített szoba küszöbén) a nagyvonalú vendégszeretet egyszerre hűvös lesz, kísérőnk utunkat állja. Ez a helyiség őrzi a titkos könyveket (libri secretorum), amelyek tanulmányozására már nem terjed ki a meghívás. Amint a Biblionomia írja, e könyvek tartalma oly mélységű, hogy nem lehet őket nyilvános vizsgálódásnak kitenni. E diszkrécióban az a legszomorúbb (a modernkori filológus számára legalábbis), hogy a Bibliono-

28 | MÁGIA A KÖZÉPKORBAN mia még az elzárt könyvek címét sem köti az orrunkra, bár az mindenesetre kiderül a leírásból, hogy háromszor tizenkét, azaz harminchat ilyen könyvről van szó. Rendelkezése szerint a mágikus könyvek nem publikusak, külön engedély szükséges tanulmányozásukhoz. Mielőtt arra a lehetetlennek tűnő feladatra vállalkoznánk, hogy felderítsük, milyen szövegeket rejt Fournival titkos szobája, és megállapítsuk azon könyvek bibliográfiáját, amelyekről a könyvgyűjtő hallgat, érdemes szétnéznünk egy kicsit például az orvosi könyvek szekciójában, itt ugyanis hamar kárpótolhatjuk magunkat azért, hogy a mágikus könyvek elzárattak kíváncsiságunk elől. A kárpótlás forrása Fournival 142-es leltári számon és Galénosz könyve, amelyet Anguemiznek neveznek (Liber Galieni qui dicitur Anguemiz) címen bejegyzett orvosi könyve, amely nem más, mint a középkorban hol Galénosznak, hol Platónnak tulajdonított, nyilvánvalóan arab eredetiből fordított Liber vaccae, azaz a Tehén könyve.7 Egy felületes pillantás a Tehén könyve pergamenlapjaira elegendő ahhoz, hogy belássuk, e szöveg receptjeit ma senki sem sorolná az orvostudomány területére. Az egyik recept, vagy ahogyan a szöveg hívja: experimentum, részletes útmutatást ad, hogyan állítsunk elő mesterséges úton méheket. Vegyünk egy fiatal tehenet, öljük meg, helyezzünk csontjait, orrát, szemeit, füleit és genitáliáit egy bezárt szobába, mintha tápanyagot juttatnánk az anyaméhbe. Ha a tehén maradványai már hét napja rohadnak a szobában, egy kutya péniszét dobjuk az egész tetejébe. Várjunk további hét napot, míg e szörnyűségből kukacok születnek, amelyeket döglött méhekkel kell táplálnunk, hogy a következő két hét folyamán szárnyat növesszenek és maguk is méhecskévé változzanak. Figyelemre méltó, hogy a Tehén könyve szerzője nem korlátozza az élő 7

Hogy egészen precízek legyünk, nem teljesen világos, vajon a Liber vaccae teljes egészében ott volt-e Richard de Fournival könyvtárában vagy csak egy része. A szöveget ugyanis a következő kontextusban említi a könyvlista: „Item epystola Ameti filii Abraham filii Macellani de proprietate, et est extracta de libro Galieni qui dicitur Anguemiz, et est ex dictis Humayni.” LÉOPOLD DELISLE (szerk.), Le Cabinet des manuscrits de la Bibliothèque Nationale, 2. kötet, Paris, Imprimerie Nationale, 1876, 518–535, különösen 533.

NEKROMANCIA MINT A 7. SZABAD MŰVÉSZET

| 29

anyag spontán generációjáról vallott nézeteit a kukacok keletkezésére (amelyben Arisztotelész sem talált volna semmi kivetnivalót), hanem a fenti folyamatot reverzibilisnek tételezve arról igyekszik meggyőzni az olvasót, hogy méhekből is bízvást készíthet tehenet. Másutt – de bizonyos mértékig még mindig a teheneknél maradva – azt olvassuk, hogy ha a mágus rációval rendelkező teremtmény előállításán fáradozik, a következő eljárás vezet sikerre: először is vegye „saját vizét” (aquam suam, bármit jelentsen is ez), amíg az még meleg, majd ezt keverje össze azonos mennyiségű kőporral, abból a kőből, amit a Nap kövének hívnak (ne felejtsük el hogy a Nap az alkímiában az apa jelképe). „Ezután kerítsen egy juhot vagy egy tehenet, bármelyiket is választja, és fecskendezze a keveréket az állat méhébe és dugaszolja be a vagináját a napkővel. Majd a juh vagy a tehén vagináját be kell kenni a másik (az előbb nem választott) állat vérével.”

További hosszas instrukciókat követve, a mágus tanúja lehet, hogy az állat emberszabású lénynek ad életet. „Az újszülött emberszabású lényt tegyük egy nagy üveg vagy ólom tartályba három napra, hogy nagyon éhes legyen, azután pedig tápláljuk az anyjának vérével hét napon keresztül, hogy kifejlett lénnyé váljék, amellyel – folytatja a Tehén könyve szerzője kedélyesen – változatos csodák vihetők végbe. Például rátehetjük egy fehér ruhadarabra egy tükörrel a kezében és megfüstölhetjük az előbbi porral (itt napkő poráról van szó, amelyet összeelegyítenek kénnel, mágnessel, zöld cinkkel és „életnedvvel”), amelyet emberi vérrel is összekeverünk, és akkor a Hold teliholdként fog feljönni a hónap utolsó napján. De le is vághatjuk a fejét, és összegyűjthetjük a vérét, és ha a vért odaadjuk egy embernek, hogy megigya, akkor ez az ember marhává vagy birkává változik, ha pedig csak bekenjük vele, felveszi egy majom formáját. Végül pedig, ha negyven napig véren, tejen és spermiumon diétáztatjuk, és aztán beleit kioperáljuk

30 | MÁGIA A KÖZÉPKORBAN a hasából és valakinek a kezét és lábát bedörzsöljük vele, akkor az illető sétálni fog a vízen, vagy egy szempillantás alatt átszeli a Föld átmérőjét.”8

Egy másik, hasonló kísérletből egylábú lény születik (ezúttal a szülőanya egy nőstény majom), amely lény testi épségét még annyira sem tiszteli a szöveg, mint az előzőét. Ha e teremtménynek kitépjük a nyelvét, és elfogyasztjuk, démonokkal társaloghatunk, ha pedig kivesszük a szemét és saját szemünkbe dörzsöljük, láthatjuk is őket. Minthogy e lény szervei ilyen módon lehetővé teszik a démonokkal való kommunikációt, minden bizonnyal benne magában is démont kell látnunk. Ha mármost becsukjuk e gyomorforgató kódexet és egy pillanatra eltöprengünk az olvasottak felett, egy kérdés tolakszik előtérbe: mit keres ez a szöveg, amely nem csak, hogy undorító, de még kimondottan mágikus is, Fournival orvosi könyvei között. Ha ez a démonok világra hozását és lemészárolását tanító könyv külön engedély nélkül is olvasható, el sem merjük képzelni, mit őriztek a titkos könyvek szobájában. A modernkori latin filológia és medievisztika bravúros módszerekkel azonosította Fournivalnak a Biblionomiában meg nem nevezett mágikus kódexeit, mielőtt azonban erre rátérnénk, próbáljuk megválaszolni, miért nem minősül titkosnak a Tehén könyve. Magyarázatért forduljunk egy nagyjából egykorú forráshoz, amely különös érdeklődést mutat a Tehén könyve típusú szövegek iránt. Auvergne-i Vilmos, Párizs püspöke, aki bevallja, hogy fiatal korában különös érdeklődéssel tanulmányozta az arab forrású mágikus szövegeket, A törvények (De legibus, 1228–1230) és A világegyetem (De universo, 1231–1236) című műveiben nem kevesebbet állít, mint hogy a természetes mágia a philosophia naturalis (anakronisztikus kifejezéssel: a természettudomány) tizenegyedik része. Vannak olyan tanult emberek, folytatja a püspök, akik azt mondják, hogy a természetes mágia módszerei nyílt vagy rejtett formában 8 DAVID PINGREE, Plato’s Hermetic Book of the Cow, in PIETRO PRINI (szerk.), Il Neoplatonismo nel Rinascimento, Roma, Istituto della Enciclopedia Italiana, 1993, 133–145.

NEKROMANCIA MINT A 7. SZABAD MŰVÉSZET

| 31

démoni segítséghez fordulnak, de tévednek, mert e módszerek kizárólag ártatlan és természetes belső erőkkel (úgynevezett virtutes naturalesszal) operálnak. Vilmosnak igaza van: ezt tagadó tanult emberek valóban voltak, Szent Ágoston például a jelelmélet segítségével kötötte a mágiát a démonológiához, mondván, hogy a mágus jelhasználata, amikor imákkal és talizmánokkal manipulál, a démonok nyelvének eszköztárából kölcsönöz. E nyelv használatával pedig a mágus kiszolgáltatja magát a démonoknak, és bár azt hiszi, hogy ő uralkodik a szellemvilág lakói felett, valójában azok becsapják és saját tiszteletükre kényszerítik őt (éppen ezzel az állítással száll vitába Honorius hites könyvének fent idézett előszava). Az ágostoni hagyománnyal szemben állítja Auvergne-i Vilmos, hogy van olyan mágiatípus, amely nem foglal magában démoni segítséget. A világegyetemben részletesen kifejti a gondolat hátteréül szolgáló rendszert, a füvek, a kövek és az állatok rejtett kapcsolataiban jelen lévő erők összefüggéseit, amely erők magyarázzák a fenti experimentumok működési mechanizmusát. A természetes, azaz elfogadott kategóriához tartozik Auvergne-i Vilmos szerint az a szöveg, amely békák, férgek és más állatok mesterséges létrehozását írja le, ugyanis e folyamatok szigorúan természetesek (értsd: nem démonikusak) még akkor is, ha nyilvánvalóan fel vannak gyorsítva. Ma már tudjuk, hogy a püspök itt, ha nem nevezi is meg, a Tehén könyvére gondolt. A különféle állati és emberi nedvek összekeverése miatt elítélendőnek tartja ugyan a Tehén könyvét, két dologgal kapcsolatban azonban szemlátomást nincsenek kétségei: hogy a kísérletek lehetségesek, és hogy a sikeres végkifejlethez nincsen szükség démonokra. Véleménye pedig nem volt ismeretlen a középkorban, A törvények és A világegyetem minden jelentősebb könyvtár polcain helyet kapott; e filozófiai ítéletet néhány évtizeddel megelőlegezve kerülhetett a Tehén könyve Fournival gyűjteményében az orvosi, tehát a szigorúan természetes kategóriába. A 13. században tehát a természetes mágia (magia naturalis) kategóriája teszi lehetővé az arab mágia bizonyos formáinak importálását. Auvergne-i Vilmos azonban nem minden mágiaforma előtt nyit kaput, a talizmánmágia módszereit

32 | MÁGIA A KÖZÉPKORBAN továbbra is démonikusnak tartja. Aki azt hiszi – érvel –, hogy képek és karakterek használatával például skorpiókat ki lehet űzni egy városból, az nagyon téved, a talizmánmágia ugyanis egyszerűen nem működik, mert a fémekbe és kövekbe vésett képeknek nincsen spirituális erejük. Az arab hagyomány kínálta, zömében Hermésznek tulajdonított szövegek tehát nem léphetnek a tudomány területére. Az asztrológiai alapokon álló talizmánmágia szövegegyüttese egy másik osztályozásban lesz részletes vizsgálat tárgya és további megkülönböztetések helyszíne, ez a szöveg pedig A csillagtudományok kis tükre (Speculum astronomiae). A könyv szerzője pillanatnyilag ismeretlen, néhány évvel ezelőtt még Nagy Szent Albertnek tulajdonították a művet, de ma számos meggyőző filológiai érv ismeretében inkább úgy tartják, mégsem a domonkos mester áll a háttérben. Roger Bacont, sőt Richard de Fournivalt is hírbe hozták már e különös szöveggel, és bár megnyugtató megoldás máig nem született, annyi bizonyos, hogy a szerző a 13. század egyik legfelkészültebb tudósa, akit nem csak iskolai képzettsége, hanem egy jól felszerelt könyvtár is segített könyvlistája elkészítésében, és akinek személye más kontextusban minden bizonnyal ismert előttünk. A csillagtudományok kis tükre nem sokkal azután keletkezett, hogy Fournival katalogizálta könyvtárát, és műfajában is rendkívül közel áll az amiens-i gyűjtő katalógusához. Szerzők, könyvcímek és incipitek (a kéziratos szöveg első sora, amelynek segítségével az szerző és cím híján is azonosítható) listáját olvashatjuk megint, ezúttal azonban megjegyzéseket, magyarázatokat és útmutatásokat találunk az egyes tételek mellett. További eltérés a két szöveg között, hogy míg a Biblionomia a teljes középkori tudományos palettát lefedi, A csillagtudományok kis tükre kizárólag asztrológiai, asztronómiai és mágikus szövegekre koncentrál. Bár a szerző elsődleges célja, hogy olvasójának utat mutasson a hirtelen megnövekedett asztronómiai és asztrológiai tudásanyag rengetegében, szándékán kívül kiváló segédeszközt nyújt a középkori szövegek azonosításán fáradozó modern történészek számára is. A csillagtudományok kis tükrének explicit célja, hogy a nagyrészt arab eredetű korpuszon belül megkülönböztessen hasznos és olvasandó asztrológiai munkákat

NEKROMANCIA MINT A 7. SZABAD MŰVÉSZET

| 33

olyan nekromantikus könyvektől, amelyek talizmánokról, varázsgyűrűkről és amulettekről szólnak. A mágusok – mint írja – számos motívumot kölcsönöztek asztrológiai művekből, és a két műfaj közti hasonlósággal visszaélve nekromantikus szövegek ártatlannak igyekszenek eladni magukat, rossz hírbe hozva ezzel a tisztán tudományos szövegeket. Valójában azonban csak tettetik, hogy az asztrológia foglalkoztatja őket, nekromantikus tudományukat akarják ezáltal jobb színben feltüntetni. Most azonban A csillagtudományok kis tükrének szerzője Isten segítségével leleplezi mesterkedéseiket, és ismerteti az ártatlan és tudományos igényű csillagászati művek tartalmát, valamint, külön fejezetben, a démoni segítséggel működő talizmánmágia alapszövegeit. A könyv céljai tehát, mondhatjuk, oktatástechnikai jellegűek: segítségével az asztrológia és a mágia határmezsgyéjén eltévedt diák kiigazodhat az újonnan fordított tudományos szövegek közt. Joggal merülhet fel a kérdés, hogy amennyiben a mágikus szövegek valóban annyira elvetendők, mint a szerző állítja, akkor ő maga honnan szerezte e témabeli feltűnő és tagadhatatlan jártasságát. Természetesen sok idővel korábban tanulmányozta e forrásokat, hangzik a válasz, de annyira viszszariadt tartalmuktól, hogy ma már alig-alig emlékszik rájuk, emlékezetéből csak nehezen képes előhozni címüket, tartalmukat és szerzőik nevét. (A szerző feledékenységre némileg rácáfol azonban az a pedáns részletesség, amellyel A csillagtudományok kis tükrének tizenegyedik fejezete a mágikus művek hosszú sorát felidézi és ismerteti.) Igazából mindig háborgott a lelke, amikor ezeket a könyveket olvasta – folytatja a magyarázkodást – valójában csak azért kívánta megvizsgálni, mielőtt félreteszi őket, hogy tájékozódjon, hogyan lehet nevetségessé tenni nyomorult híveiket, illetve hogy megismerkedvén érveikkel, megcáfolhassa azokat. Mindemellett – folytatja a szerző kicsit talán következetlenül – még a kimondottan nekromantikus könyveknek is van némi joguk a túléléshez, semmiképpen nem szolgáltak rá, hogy megsemmisítsük őket, csupán – talán elzárva – félre kell őket tennünk egészen addig, amíg eljön az idő, hogy tartalmukkal mélyebben megismerkedjünk (viszont még ekkor is tartózkodjunk attól, hogy használjuk e könyveket). A modern középkorászat és filológia fejlődésével

34 | MÁGIA A KÖZÉPKORBAN szemlátomást ránk köszöntött ez az idő, A csillagtudományok kis tükrének mágikus forrásokat tárgyaló tizenegyedik fejezetében leírt szövegek kiterjedt kutatás tárgyát képezik – bár arról nincsen hír, hogy bármely filológus esetleg megpróbálta volna az ott olvasott módszereket a gyakorlatba átültetni. Mielőtt megkíséreljük feltérképezni, hogy milyen elv alapján különbözteti meg a szerző a tiltott mágikus forrásokat az engedélyezett tudományos művektől és hogyan bontja a talizmánmágia irodalmát alosztályokra, egy pillanatra el kell időznünk annál a közismert – de a modern olvasó számára talán meglepő – ténynél, hogy az asztrológia (legalábbis bizonyos formáiban) joggal aspirált a tudomány státusára a középkorban. Az égvilágon semmi meglepő nincsen abban, hogy A csillagtudományok kis tükre az asztrológia legalapvetőbb tankönyveit az engedélyezett könyvek között tárgyalja, hogy könyvének jelentős hányadát kimondottan a „csillagok hatását kutató tudománynak” szenteli, sőt, hogy éppen ezeket igyekszik kimenteni a mágikus képeket és karaktereket tartalmazó szövegek kompromittáló közegéből. Az asztrológia középkori megítélése sokban különbözött a maitól. A csillagoknak a földi eseményekre gyakorolt hatását kutató diszciplína nem soroltatott a mágikus tudományok közé, azt hogy a csillagok valamiféle általános hatást gyakorolnak a földi létezőkre, Arisztotelész és Ptolemaiosz alapján mindenki elfogadta. Egészen addig, amíg az asztrológiával foglalkozó tudós elkerült bizonyos teológiai komplikációval fenyegető témákat – ilyen a Nagy Év elképzelés, mely szerint az égi események periodikusan visszatérnek korábbi konstellációikba is, ennek következtében a földi történelem is lényegileg ciklikus; valamint ilyen még a csillagok hatása a szabad akaratra és az egyedi létezőkre – addig nem volt félni valója, nem fenyegette sem a szakmai meghurcolás lehetősége, sem a világi igazságszolgáltatás bosszúja. Jobban meggondolva semmi tudománytalan nincsen abban, hogy a középkori ember fizikai kapcsolatot tételez fel az égi szférák és a földi élet között. Először is, ki tagadhatná, hogy az égből érkező fénysugár a földi világosság és meleg forrása, az évszakok pedig szoros összefüggésben változnak a nap zodiákus menti vándorlásával. Sokan elfogadták,

NEKROMANCIA MINT A 7. SZABAD MŰVÉSZET

| 35

hogy a tengeri árapály a Hold mozgásának következménye, az iránytű 12. századi felfedezése után pedig bizonyossá vált, hogy az égi szféra pólusai mágneses hatást gyakorolnak egyes földi ásványokra. Ha mindehhez a tudományos háttérhez hozzávesszük a görög vallás és filozófia, valamint a hellenisztikus és arab tudomány szentesítő erejét, beláthatjuk, hogy egy középkori asztrológus könnyedén leélhette úgy az életét, hogy a fenti problematikus pontokat elkerülve és a tabutémákat tiszteletben tartva háborítatlanul dolgozott tudományán. Mindezt figyelembe véve nem meglepő, hogy a késő középkori asztrológia egyik legrészletesebb összefoglalása Pierre d’Ailly tollából született, aki a párizsi egyetem nagy tiszteletben álló kancellárja volt, valamint az sem, hogy az asztrológia gyakran mint egyetemi tantárgy bukkant fel a késő középkori diákok curriculumában: Bolognában és Montpellier-ben minden orvosnövendék elsajátította az asztrológiai orvostudomány alapjait, míg Krakkóban a 15. század derekán az asztronómia tanszék oktatói külön tanszéket alapítottak kimondottan az asztrológia oktatására. Az asztrológiának ez a tudományos presztízse azonban nem terjedt ki az összes araboktól örökölt tudományra, így nem vonatkozott a tolerancia teljes mértékben azokra a szövegekre sem, amelyek az asztrális vagy más néven a talizmánmágia területére tartoznak. Amíg A csillagtudományok kis tükre jelentős része a jobb sorsra érdemes és méltatlanul gyanúba kevert asztrológiai irodalommal foglalkozik, a híres tizenegyedik fejezet éppen azokról a szövegekről szól, amelyek asztrológiai képeket (ez nagyjából talizmánnak fordítható) tartalmaznak. Három kategóriába sorolja ezeket: (1) gyűlöletes, (2) kevésbé gyűlöletes, mindazonáltal visszataszító és (3) elfogadható, természetes módszereken alapuló szövegek. Az első, gyűlöletes (abominabilis) kategória szövegeit olyan szerzőknek tulajdonítja a hagyomány, mint Toz Graecus, Belenus, és legfőképp Hermész Triszmegisztosz. E forrásokat összefoglalóan hermetikus szövegeknek nevezzük. Hangsúlyozni kell ugyanakkor, hogy ezek a hermetikus szövegek – az Aszklépiosz című dialógus kivételével – nem azonosak azon tizennégy szövegből álló híres hermetikus korpusszal, amelyet Marsilio Ficino 1463-ban lefordított, és amelyek

36 | MÁGIA A KÖZÉPKORBAN a híres és nagyhatású reneszánsz Corpus hermeticum alapját képezték. Amíg azok a traktátusok, amelyek kedvéért Ficino félretette Platón fordítását, a 2–3. században keletkeztek (még ha a firenzei filozófus meg volt is győződve arról, hogy Mózes idejéből származnak), a mi szövegeink zömében 8–9. századi arab forrásokra vezethetők vissza, és tartalmukban sokkal praktikusabb irányultságúak, mint filozofikus természetű reneszánsz szövegtársaik. E „gyűlöletes” traktátusok módszerei közt megtaláljuk a démonok idézését, különféle gyanús anyagok rituális füstölését (a középkori terminus technicus erre: suffumigatio), ami a túlvilági hatalmakkal való kommunikációt szolgálja, és általában véve planetáris szellemek tiszteletét, neveiknek talizmánokba, gyűrűkbe és mágikus pecsétekbe vésését. Nem térünk itt ki bővebben A csillagtudományok kis tükre második kategóriájára, amely kevésbé gyűlöletes, de mindazonáltal utálatos (detestabilis) szövegeket tartalmaz, amelyek, bár módszereikben a démonok kényszerítésénél jobban kedvelik meggyőzésüket, eszköztárukban (talizmánok, imák, füstölések, varázsgyűrűk) meglehetősen hasonlítanak az előbbi típusra. Az utálatos kategória legszívesebben hivatkozott szerzője nem Hermész Triszmegisztosz, hanem Salamon, aki középkori mágikus művekben gyakran tűnik fel mint az ősi tudás letéteményese. Minket azonban most nem a teljesen elutasított, mágikusnak ítélt és a tudományból kategorikusan kirekesztett szövegek érdekelnek leginkább, hanem a természetesnek nevezett és a tudomány védőbástyáin belülre engedett írások. A harmadik, természetes kategóriába olyan talizmánmódszerek tartoznak, amelyekben a talizmán kizárólag az égi konstellációktól, természetes úton nyeri erejét. Az ide sorolt szövegek, írja a szerző, olyan asztrológiai képeket (imago astronomica) tartalmaznak, amelyek démoni segítség nélkül működnek, és alkalmazásuk nem követel démonidézést és titkos karakterek bevésését. E képek vagy talizmánok azért fogadhatók el, mert erejüket (virtus) kizárólag az égitestektől és a csillagok konstellációitól nyerik, „természetes úton”. Mindössze két olyan szöveg van azonban, amelyet a szerző a természetes módon működő talizmánok kategóriájába sorol: a Ptolemaiosznak

NEKROMANCIA MINT A 7. SZABAD MŰVÉSZET

| 37

tulajdonított Talizmánok könyve (Opus imaginum) és a fentebb már említett Talizmánok (De imaginibus) Szábit ibn Kurrától. És valóban, sem az egyik sem a másik szöveg nem tartalmaz coniuratiót (megidézést) vagy szellemekhez, démonokhoz címzett invokációt.9 E szövegek szigorúan gyakorlatiak, elméleti megfontolásokat legfeljebb a bevezetőikben tartalmaznak. A Szábit-féle szöveg bevezetésében nem kisebb autoritásra, mint magára Arisztotelészre hivatkozik (ne felejtsük el, hogy a Tehén könyve meg Galénosztól és Platóntól származtatta magát): „Ahogyan Arisztotelész mondja, aki művelt a filozófia, a geometria és minden tudomány területén, de nem ismeri a csillagokat, semmit sem képes tenni, ugyanis a képek [ti. a talizmánok] tudománya értékesebb a geometriánál és magasabb rendű a filozófiánál.”

A tolerált és tudományosnak talált szövegek módszereire jó példa a következő recept: „Ha házadtól távol akarod tartani a rablókat, csinálj egy emberfigurát bronzból, amikor az Aries dekánja felkelőben van, majd mondd ezt: „Minden rablót lekötök ezzel a képpel”, helyezd a szobrot a ház közepébe, és rabló nem fog háborgatni.”10

Hasonló instrukciókat kapunk afelől, hogy milyen konstelláció alatt, mely nap mely órájában, milyen fémből, milyen további szobrocskát vagy talizmánt lehet készíteni a célból, hogy skorpiókat távolítsunk el, teljes városokat romboljunk 9 Pontosabban fogalmazva: a De imaginibusnak két fordítása is közkézen forgott, az egyik Bathi Adelardtól, és ez bizony nem nélkülözte a démonidéző formulákat, igaz ezt a Csillagtudományok kis tükre nem is sorolta az ártatlan szövegekhez. A másik – alaposan eltérő – változatot Sevillai János készítette el, és ez az, amelyik felvételt nyert a természetes talizmánok kategóriájába. A középkorban nem ritka, hogy egy szöveg két fordításban is terjedjen, az már annál inkább, hogy a két változat tartalma ennyire különbözzön egymástól. 10 FRANCIS J. CARMODY (szerk.), The Astronomical Works of Thabit ben Qurra, Berkeley, University of California Press, 1960, 180–194.

38 | MÁGIA A KÖZÉPKORBAN le, üzleti vállalkozásokat virágoztassunk fel vagy tegyünk tönkre, elveszett vagy ellopott tárgyakat találjunk meg, a királyt befolyásoljuk, szerelmet vagy gyűlöletet ébresszünk két ember között, ellenfelünket átütően büdössé vagy saját magunkat – konfliktus esetén – félelmetessé tegyük. De mi köze mindennek a Biblionomia rejtélyéhez, azaz ahhoz, hogy milyen könyvek lehettek Richard de Fournival könyvtárának titkos szobájában? Igen valószínű, hogy A csillagtudományok kis tükre rejtélyes szerzője éppen ebben a szobában állította össze tizenegyedik fejezetének bibliográfiáját. Említettük, hogy azt nem tudjuk megmondani, ki volt a szerzője e könyvnek, azt viszont meglehetős biztonsággal megállapíthatjuk, hogy hol dolgozott. A mindenki előtt nyitott, modern nemzeti könyvtárak és kutatóintézetek korában különösnek tűnhet, hogy a középkorban egyáltalán nem volt könnyű dolga annak, aki effajta bibliográfiai mű megírásához gyűjtött anyagot, hiszen a 13. század végén a későbbiekben népszerűvé váló egyetemi könyvtárak nem léteztek még, így a névtelen szerzőnkhöz hasonló ambíciókkal bíró kutatónak nem volt más választása, minthogy Európa kevés jól felszerelt egyházi vagy világi magánkönyvtára egyikének kapuján bekopogjon. Ami mármost A csillagtudományok kis tükre szerzőjét illeti, ő minden bizonnyal Richard de Fournival könyvtárába nyert bebocsátást. A könyvek, melyeket annotált bibliográfiájában felsorol, Fournival könyvei, a sorrend, amelyben e könyveket tárgyalja, Fournival könyvtárának elrendezését követi. A könyv második fejezete (A régi csillagászok könyvei – De libris astronomicis antiquorum) például ugyanabban a sorrendben tárgyalja a csillagászat alapkönyveit (melyeknek Ptolemaiosz, Geber Hispaliensis, Szábit ibn Kurra, Alpetragius, Messahala, Triszmegisztosz és hasonló valódi vagy mitologikus személyek a szerzői), mint a Biblionomia tanúsága szerint Fournival kódexei, a két könyvlista viszont más megfogalmazásban írja le e műveket, ami arra utal, hogy A csillagtudományok kis tükre nem pusztán a Biblionomia szövege alapján íródott, szerzőjének maguk a kódexek álltak rendelkezésére. A két könyvlista rendkívüli egyezése vezetett ahhoz a feltevéshez is, mely szerint az egyazon gyűjtemény alapján készült két hasonló műfajú szö-

NEKROMANCIA MINT A 7. SZABAD MŰVÉSZET

| 39

veg akár egyazon szerző tollából is származhatna, röviden: Richard de Fournival írta A csillagtudományok kis tükrét. Az elmélet szerint az amiens-i költő két alkalommal, két módon, két különböző céllal írta le gyűjteményét: egyszer sematikus könyvlista formájában, másodszor pedig a részletes magyarázatokkal ellátott, nevelő célzatú bibliográfia műfajában. Mindkét alkalommal az arab tudományos irodalom frissen latinra fordított könyveinek dzsungelében kalauzolja az érdeklődő olvasót, de míg a Biblionomia a tudomány teljes skáláját lefedi, A csillagtudományok kis tükrének tartalma a csillagok tudományára és az ezzel összefüggő asztrális mágia szövegeire korlátozódik. Függetlenül attól, hogy A csillagtudományok kis tükre szerzőjét valóban Richard de Fournivalnak hívták-e, esetleg Nagy Szent Albertnek, Roger Baconnek vagy máshogyan, annyi bizonyosan megállapítható, hogy ez az ember a könyvtár kivételezett olvasói közé tartozott, bebocsátást nyert ugyanis a titkos könyvek szobájába, sőt e könyvekről be is számolt bibliográfiája híres, a tolerálható és az elutasítandó – gyűlöletes és utálatos – mágikus könyveknek szentelt fejezetében. Ennek megállapításával pedig megérkeztünk kiindulási kérdésünkhöz. Nem csak arra tudunk ma választ adni A csillagtudományok kis tükrének hermetikus, salamoni és elfogadhatónak nyilvánított könyvlistái alapján, mely könyveket zárt el a publikus kíváncsiság elől Fournival, hanem e kéziratok közül egyet-kettőt még kezünkbe is foghatunk: modern kéziratgyűjteményekből ugyanis nem egy olyan kódex került elő, amelynek kötése, mérete, szövegbeosztása Fournival könyveinek külsődleges jegyeit viseli, és amely tartalmazza A csillagtudományok kis tükre tárgyalta asztrológiai szövegek egy részét. Két bibliográfia maradt tehát ránk a Fournival titkos szobájában őrzött könyvekről: az egyik még a címekről is hallgat, a másik azonban beszédes és részletes instrukciókat kínál afelől, mit is kell gondolnunk erről az irodalomról. Mindkét szöveg tekinthető oktatási segédeszköznek, amelyre a 12–13. századi latin középkor nagyon is ki volt éhezve, de amelyre mi is kíváncsiak vagyunk, ha meg akarjuk érteni, hogyan kezelte és milyen kategóriákba sorolta a keresztény Nyugat az új mágikus szövegeket.

40 | MÁGIA A KÖZÉPKORBAN

A középkori mágia típusai A fentiekben absztrakt, teoretikus és általános filozófiai megfontolások helyett olyan implicit vagy explicit osztályozásokat vettünk szemügyre, amelyek szerzői behatóan ismerték az elfogadott és az elutasított szövegek tartalmát. Megfigyelhettük e folyamat mechanizmusát, a befogadás-elutasítás törvényeit, láttuk az érveket, amelyek alapján egy tudományos státuszra aspiráló szöveg sorsa eldőlt. Tanúi voltunk a szorult helyzetnek, amelyben egy korszak demarkálásra kényszerített tudósközössége vívódott, és végül láttuk e közösség döntési stratégiáit arról, mi található a tudomány határain belül, és mi esik azon kívül. Nem tagadhatjuk, sokszor meglepődünk e döntéseken, különös tudástípusokat minősítenek tudományosnak. A döntések hatásmechanizmusa nem kevésbé kutatható, mint a modern korban, ez a korszak azonban kissé eltérő módszereket igényel. A fennmaradt forrásanyag szűkössége okán kevésbé kutathatjuk szociológiai eszközökkel, hogyan jutalmazta a tudósközösség azokat a magisztereket, akik döntéseit elfogadták, és hogy hogyan rekesztette ki azokat, akik a saját fejük után mentek. A középkorban más a nyomásgyakorlás módja, és a rendelkezésünkre álló információ is kevesebb, így itt inkább egy másik módszerrel lehet élni, amelyet talán leghelyesebb, ha úgy hívunk: a kéziratok szociológiája. Egyes emberek karrierjének nyomon követése helyett abból lehet kiindulni, hogy milyen szöveget fogad be folióira egy kódex, és milyen kódexet tűr meg polcain egy könyvtár. A demarkációs – elfogadhatót a nem elfogadhatótól elválasztó – érvek sikerét vizsgálva először is megnézhetjük, hol olvasták A csillagtudományok kis tükrét és Auvergne-i Vilmos munkáit. Azt látjuk, hogy ezek egyaránt ott voltak a főbb könyvtárak polcain, az előbbinek például legalább ötven kéziratos másolata maradt fenn, ami jelentős népszerűségre és alapos elterjedtségre utal, vagyis arra, hogy a csillagászati és mágikus könyveknek ezt a bibliográfiáját igen komolyan vették. Emellett azonban a mágikus szövegek mozgását is célszerű követni. Melyek maradtak fenn sok példányban, melyek kevésben? Melyek szerettek párban utazni kódexről kódexre? Kinek

NEKROMANCIA MINT A 7. SZABAD MŰVÉSZET

| 41

a könyveiben bukkantak fel, egyetemi professzornak vagy a társadalom perifériáján élő outsidernek? Hova másolta őket a könyv tulajdonosa, vajon a kézirat kiemelt oldalaira rögzítette megfontolt, szép kézírással, vagy csak két tudományos szöveg közt üresen maradt lapra tömörítette sietősen? És azután mihez kezdett velük, használta a talizmán módszereket, vagy különösebb érdeklődés nélkül jegyezte fel őket? E kérdések megválaszolása gondos kutatómunkát követel, és a kéziratok, az ún. „kodikológiai kontextus” beható ismeretét kívánja, bizonyos tendenciák azonban általánosságban is megállapíthatók. A Tehén könyve esetében már láttuk, hogy Auvergne-i Vilmos érvelése a szöveg természetes, tehát elfogadható volta mellett meghallgatásra talált, vagy az ő közvetlen hatására, vagy pedig azért, mert egyszerűen csak megfogalmazta azt az álláspontot, amely már amúgy is a levegőben volt. Nem kevésbé jelentős A csillagtudományok kis tükre érveinek hatása a középkori kódexeket benépesítő szövegek sorsára: a Ptolemaiosznak tulajdonított Talizmánok könyve (Opus imaginum) és a Talizmánok (De imaginibus) Szábit ibn Kurrától több kéziratban is együtt fordul elő, méghozzá a A csillagtudományok kis tükre által tartalmazott sorrendben.11 Környezetükben csillagászati és asztrológiai szövegek találhatók, míg a bibliográfia szerzője által megnevezett káros – gyűlöletes-hermetikus és utálatos-salamoni – talizmánszövegek soha nem utaznak velük, ezek egyébként is szignifikánsan kevesebb példányban maradtak fenn. A könyv neveléstechnikai elvei, úgy tűnik, meghallgatásra találtak. Ez utóbbi ténynek vagy az az oka, hogy A csillagtudományok kis tükre elutasító álláspontja miatt kevésbé másolták e szövegeket, vagy pedig az, hogy a kódexek, amelyekben nagyobb létszámban fennmaradhattak volna, nem a viszonylag nyilvános és könnyen ellenőrizhető egyetemi és magiszteri könyvtárakban, hanem titkos, rejtett és a túlélésre kevésbé aspiráló magángyűjteményekben fordultak elő. Ha most azt vizsgáljuk, kik is gyűjtötték e befogadott, de tagadhatatlanul mágikus szövegeket, megint a kor bevett 11 Lásd például a következő kéziratokat: Párizs, Bibliothèque Nationale, MS lat. 16204; Firenze, Laurentianus MS 30, 29; Krakkó, Biblioteka Jagiellońska MS 793.

42 | MÁGIA A KÖZÉPKORBAN tudományának területére érünk. Amint e könyv második felében részletesebben is látni fogjuk, köztiszteletben álló szerzetesek és befolyásos udvari értelmiségiek mellett elsősorban az egyetemi értelmiség másolta, olvasta, sőt időnként írta a természetes és a talizmánmágia szövegeit. Nem outsiderek és instabil egzisztenciák felelősek tehát azért, hogy ránk maradtak: e szövegek teljes polgárjogot nyertek a tudomány birodalmában, és fennmaradásuk éppen a tudomány intézményeinek köszönhető. Mi sem jelképezi ezt jobban, mint hogy a 13. században elfogadhatónak ítélt mágikus szövegek 14–15. századi kodikológiai kontextusa – az ugyanis, hogy milyen szövegekkel együtt másolják őket egy adott kéziratba – teljes mértékben tudományos, amennyiben tudománynak azt tekintjük, amit a kor egyetemein oktattak. A mágia kategóriájának differenciálódása és részleges elfogadása összefügg egy általánosabb folyamattal. A kora középkorban az elutasítás egységes és kategorikus: Szent Ágoston szerint a mágikus módszerek kivétel nélkül és szükségszerűleg magukban rejtik a démonokkal folytatott kommunikációt. A 12. században az arab szövegek érkeztével és a mágikus források sokasodásával határozott differenciálódás figyelhető meg a kategorizálásban. Megjelenik a természetes – per definitionem: nem démoni – mágia kategóriája, amely az ágostoni értelmezésben még contradictio in adiecto, önellentmondás lett volna. E differenciálódás azt eredményezi, hogy míg egyfelől egyre határozottabban és keményebben ítélik el a démoni tudományokat az egyetemi statútumok (a párizsi egyetemen az 1277-ben kiadott, 219 elítélt tételt tartalmazó határozat még csak a bevezetőjében tér ki a mágikus szövegekre, 1398-ban azonban már kivétel nélkül mágikus meggyőződéseket ítélnek el), addig egyre nagyobb tér nyílik az értelmiségiek előtt, hogy más – kellő gonddal kiválasztott – terminusok segítségével bizonyos mágiatípusok elfogadhatósága és tudományos volta mellett érveljenek. Ez azonban ahhoz a tudománytörténészek számára egyáltalán nem kényelmes helyzethez vezet, hogy azt, hogy mi számít elfogadott tudománynak, és mi az, ami azon túl van, korról korra, helyszínről helyszínre, szerzőről szerzőre újra és újra, eltérő módon kell definiálni.

NEKROMANCIA MINT A 7. SZABAD MŰVÉSZET

| 43

Ez a felismerés korántsem volt mindig magától értetődő. A szakirodalomban nagy számban születtek ígéretes lényegi definíciók, amelyek egy mondatban kívánták megragadni, mitől is mágikus egy mágikus szöveg. Volt, aki arra az álláspontra helyezkedett, hogy a mágia egyfajta nem racionális gondolkodási forma, amely inkább vágyakat fejez ki, nincs igazságértéke; szimbolikus rendszer, csupán önkifejező, szociális és pszichológiai hatékonyságot tulajdoníthatunk neki. Mások szerint azonban önálló racionalitással rendelkezik, amelynek működési mechanizmusai és következtetési formái feltérképezhetők. Megint mások szerint azonban nem elméleti tudománnyal, hanem kifinomult technológiával állunk szemben, amely okkult erők és titkos összefüggések segítségével ér el célokat, beavatkozik a világ menetébe, mint a mai mérnöki tudományok. A leginkább karakán, ugyanakkor a legkevésbé tartalmi definíciót a jogtörténeti megközelítés kínálja: mágia az, amit üldöznek, amit kizárnak a legitim tudomány területéről. Bármennyi szellemi energiát ölünk is azonban abba, hogy korrekt definíciót nyújtsunk, bármikor könnyedén fogunk olyan mágikus szöveget találni, amely kibújik osztályozási rendszerünk alól és meghiúsítja definíciós vállalkozásunkat. A mágia fogalma szemlátomást a maga történeti, pszichológiai, etnológiai, szociológiai és tudományos aspektusaival ellenáll annak, hogy valamely, még oly frappáns, végső és egzakt definícióval megragadjuk. Ez a kudarc persze nem kell, hogy a szó használatának teljes kiküszöböléséhez vezessen. Bár nem ritkán szembesülünk azzal, hogy e szó használata többet árul el a használója előítéleteiről és történeti torzításairól, mint a mágiaként megnevezett tudástípus tartalmától – ha tökéletesen tartózkodnánk a használatától, még nehezebb volna a helyzetünk. A mágia kategóriájának állandó mozgásban lévő, diffúz határai arra kényszerítenek, hogy ahelyett, hogy egy egységes, a lényeget megragadó mágiadefinícióval próbáljunk operálni, és erről tegyünk kijelentéseket, inkább a mágikus tudományok aleseteit igyekezzünk definiálni, és egyenként vizsgáljuk meg, milyen kapcsolódási pontjai vannak az egyes mágiatípusoknak egymással és az adott kor tudományos elképzeléseivel. Ezek az alesetek egyfajta „családi

44 | MÁGIA A KÖZÉPKORBAN hasonlóságban” állnak egymással, néhányban ez a közös, néhány másikat pedig egy másik tulajdonság köt össze, és amíg nem tudunk egyetlen szükséges és elégséges jellemzőt kitüntetni, amely minden mágiatípusra igaz – és semmire nem igaz, ami nem mágia –, azt látjuk, hogy a különféle közös tulajdonságok átfedik és keresztezik egymást, egy nagy, éles határok nélküli „családba” egyesítve a különféle eseteket. Ezt a „családot” hívjuk az egyszerűség kedvéért mágiának. E „család” tagjainak azonosításában volt nagy segítségünkre eddig Auvergne-i Vilmos püspök és A csillagtudományok kis tükrének szerzője. Az alábbiakban a mágia érettközépkorbeli – 12–15. századi – forrásait tartalmuk, céljaik és módszereik alapján négy csoportba fogjuk sorolni: természetes mágia, talizmánmágia, divináció (jövendőmondás) és rituális mágia. Ez a felosztás nem tartalmazza az alkímiát, amely – bár sok elítélésben és tiltásban volt része – egészében más megítélés alá esett, mint a mágia alapszövegei, sem az asztrológiát, amely, mint fentebb láttuk, inkább tartozott az elfogadott és egyetemen művelt tudomány területére, mint a tiltott mágia kategóriájába – bármilyen különösnek tűnjön is ez a Kopernikusz és Galilei után élő olvasó számára. A „természetes mágia” kifejezést hasonló tartalommal fogjuk használni, mint ahogyan Auvergne-i Vilmos tette. Az ebbe a kategóriába tartozó szövegek olyan módszereket kínálnak, amelyek segítségével a természetet benépesítő tárgyak és élőlények (a kövek, a növények, az állatok, az emberi testrészek, a hét napjai, a fémek, a bolygók, a csillagok) közti titkos megfelelések (korrespondenciák) mentén ismerhetjük meg – sőt, esetenként manipulálhatjuk – a világot. E mágiatípus forrásai maguk nem feltétlenül mágikusak: olyan görög– római enciklopédiákra, orvosi könyvekre, kőlistákra (lapidáriumokra), állatleírásokra (bestiáriumokra) alapoznak, amelyek koruk természettudományos meggyőződéseit tartalmazták. Minthogy e világ egyes részei közti kapcsolatok szigorúan természetesek, kiismerésük és használatuk démoni segítség nélkül is lehetséges. Nem véletlen, hogy a természetes mágia szövegei gyakran nehezen megkülönböztethetők az orvostudomány vagy a tágabb értelemben vett természetfilozófia könyveitől.

NEKROMANCIA MINT A 7. SZABAD MŰVÉSZET

| 45

Továbbhaladva a párizsi püspök felállította osztályozáson, eljutunk a talizmánmágia kategóriájához, amelyet Auvergne-i Vilmos már sokkal problematikusabbnak talált, mint a természetes mágiát, és amely aztán további osztályozás színtere lett A csillagtudományok kis tükrében. A talizmánmágia szövegei rendszerint azt magyarázzák el, hogyan lehet csillagjegyeknek vagy bolygóknak megfeleltetett ábrákat fémlemezekbe, gyűrűkbe, vagy szobrokba vésni. E tárgyakkal aztán sokféle jó szándékú vagy ártó cél elérhető, ahogyan Szábit ibn Kurra talizmánkönyvében láttuk: egymást szerető személyek közt gyűlölet ébresztése, gazdasági vállalkozások felvirágoztatása, viharok lecsendesítése vagy skorpióknak a városból való kiűzése. Más talizmánszövegek gondos szabályok szerint megszerkesztett mágikus négyzeteket mutatnak be, amelyeket aztán a nekik megfelelő fémbe vésve bizonyos bolygószellemek megidézésére lehet használni. Látható, hogy ennek a mágiatípusnak már sokkal szűkebb a mozgástere, ha természetesnek próbálja magát beállítani, a szövegek jelentős része leplezetlenül beszél a szellemekről, még ha nem hívja is őket démonoknak. Következésképp, amíg a természetes mágia az orvostudománnyal határos, és nehézségeink lehetnek, hogy megkülönböztessünk a két műfaj egy-egy szövegét egymástól, addig a talizmánmágia a démoni mágiával van bizonyos fokú átfedésben. Szerencsére azonban akad egypár szempont, amelynek segítségével viszonylag jól meg tudjuk különböztetni a két mágiatípust. Egész egyszerűen különböző kódexekben szeretnek tartózkodni, a középkori írnokok ugyanis szemlátomást meg tudták különböztetni a szellemi szférákhoz forduló talizmánmódszereket a nyíltan démonikus traktátusoktól. Egy másik, inkább tartalmi szempont, a szellemek vagy démonok jelenlétének intenzitása: a talizmánmágia kevésbé kidolgozott idézési formulákat tartalmaz, kisebb a szellemekhez intézett imák jelentősége, és egészében csillagászati-asztrológiai műfajként igyekszik feltüntetni magát, míg a démoni mágia gyakran teljesen nélkülözi a csillagokra való utalást. Végül pedig mindkét mágiatípus gyakorlása igényel bizonyos rákészülést, de amíg a talizmánok esetében ez valamiféle tudományos képzést jelent, addig a rituális és démoni mágia az előzetes megtisztulás, böjtölés és imádkozás fontosságát hangsúlyozza.

46 | MÁGIA A KÖZÉPKORBAN A következő kategória a divináció, azaz a jövendőmondás. Ez azon módszerek gyűjtőneve, amelyek különféle jelek interpretációja révén a jövő titkainak kifürkészésére és az érzékszerveink elől elrejtett tárgyak megtalálására irányulnak. Ide tartozik a ma is jól ismert jövendőmondó módszer, a tenyérjóslás, és idetartozik a birka lapockacsontjából való jóslás is. Az egyik legelterjedtebb divinációs eljárás azonban a geomancia volt. A geomancia eredetileg föld segítségével végzett mágia volt, de a terminus a középkorban jelentésváltozáson ment keresztül, és olyan divinációs módszer megnevezésére szolgált, amely akár bottal a földbe, akár íróeszközzel pergamenre véletlenszerűen elhelyezett pontok segítségével igyekszik megválaszolni olyan praktikus mindennapi kérdéseket, amelyek az életet, a halált, az egészséget, az utazást, az örökséget, a bebörtönzést és az ellenségeket illetik, például, hogy házasodjunk-e vagy sem, veszélyes lesz-e az utunk vagy biztonságos, igaz-e egy pletyka vagy hamis. E módszerek szinte egyáltalán nem tartalmaznak explicit hivatkozást démonokra, a hivatalos teológia azonban olyan isteni képességek kisajátítását látja bennük, mint a jövő és a titkok ismeretének kiváltsága, ezért rendszerint veszélyesnek tartja és tiltja őket. Bizonyos szövegek toleránsabbak, így például A csillagtudományok kis tükre három fejezettel a talizmánok híres tárgyalását követően részletesen kitér a jövendőmondásra, és csak azokat a módszereket találja károsnak, amelyek ellentmondanak a szabad akaratról szóló tanításoknak és a jövő titkait kutatják. Elfogadja azonban a már megtörtént – de pillanatnyilag más úton hozzá nem férhető – titkok megfejtésére vonatkozó kísérleteket, nem tartja például veszélyesnek, ha egy geomantikus szöveg azt igyekszik felderíteni, hogy valaki életben van-e vagy halott, vagy hogy igaz-e egy pletyka vagy hamis. Bár kimondottan azért nem is ajánlja követésre a divináció módszereit, mert – mint érvel – ha Isten valamit rejtve kíván tartani a tekintetünktől, akkor nem illendő megkerülni az Ő akaratát. E lényegében toleráns megközelítésnél azonban tipikusabbnak mondható a fentebb is említett 1277-es, párizsi egyetemen kiadott elítélt tételek jegyzéke, amely azzal érvel, hogy a csak Isten előtt ismert, számunkra azonban titkos és rejtett dolgok megismerésére irányuló próbálkozás még ak-

NEKROMANCIA MINT A 7. SZABAD MŰVÉSZET

| 47

kor is szükségszerűen magában hordozza a démoni segítséget, ha erről maga a jövendőmondó nem tud. Mindeddig olyan kategóriákat igyekeztünk használni, amelyeket középkori szerzők állítottak fel. Most azonban, a rituális mágia definiálásakor kénytelenek vagyunk egy valamelyest anakronisztikus kategóriát létrehozni, és erre kizárólag az lehet a mentségünk, hogy ezzel a kategóriával sikeresen ragadhatunk meg egy olyan szövegegyüttest, amelyet egyébként nehéz volna kezelnünk. A rituális – vagy ceremoniális – mágia szövegeiben az a közös elem, és az különbözteti meg más mágiatípusoktól, hogy módszereinek sikere az imákkal nyíltan megidézett szellemeknek, démonoknak vagy angyaloknak a segítségén múlik. A keresztény vallás ortodox elemeivel ápolt közeli rokonsága folytán a rituális mágiát nem ritkán „keresztény köntösbe bújtatott” mágiának is nevezik. Jogosan, mert ezek a szövegek igen távol állnak minden tudományos, természetfilozófiai vagy csillagászati munkától, annál inkább emlékeztetnek a vallási liturgia műfajaira. Miért ne hívhatnánk mindezt démoni mágiának? Azért nem, mert ez csak az igazság felét, talán nem is az izgalmasabb felét ragadná meg. A rituális mágia démoni alkategóriájába azokat a nyíltan démonidéző kézikönyveket soroljuk, amelyek kendőzetlenül fordulnak ártó szellemekhez a mágus zömében evilági – testi, hatalmi – vágyainak kielégítése céljából, és rendszerint olyan mágikus apparátust (állatáldozatokat, mindentudó tükröket és kristályokat, mágikus köröket, füstölést stb.) mozgósítanak, amilyet manapság elsősorban horrorfilmekben látunk. A szokványos célok közé tartozik a kincskeresés, az elveszett vagy ellopott tárgyak megtalálása, egy ló, hajó vagy mindjárt egy kastély megszerzése, egy nő szerelmének elnyerése, vagy akár egy olyan szellem erőszakos megidézése, aki nem hajlandó megjelenni. De a démoni mágia szövegei nyíltan ártó tanácsoktól sem tartóztatják meg magukat, az olvasó megtanulja, hogyan tudja ellenségei minden érzékszervét megbénítani, hogyan ébreszthet gyűlöletet barátok közt, hogyan tud valakit elviselhetetlenül bűzössé tenni, esetleg hogyan égetheti meg egy ember kezét tűz használata nélkül. A démoni módszerek – különösen a jövő kifürkészésére irányuló praktikák – nem ritkán még egy szűz gyermekre

48 | MÁGIA A KÖZÉPKORBAN (általában fiúra) is igényt tartanak, aki mint tiszta és ártatlan lény, különösen alkalmas arra, hogy a túlvilági erők üzeneteit a kristályból vagy a tükörből kiolvassa, közvetítsen a két világ között. Erről gyakran emlékeznek meg rosszallóan a középkori egyházi szerzők, köztük Salisburyi János, akinek egészen közvetlen élményei voltak a dologról, gyermekkorában ugyanis őt magát használta egy pap hasonló célokra (Policraticus, II. 28). Nem meglepő, hogy e könyvek tartalmuk okán csak egészen kevés példányban maradtak fenn. Minthogy e módszerek közös vonása, hogy a sikert a démonok segítségétől remélik, egészen kiterjedt vita bontakozott ki a középkori teológiában arról, vajon uralkodhat-e a mágus a szellemlényeken. A démonok létezését senki nem vonta kétségbe, abban is konszenzusra jutottak, hogy ezek a lények sok mindenre képesek és alkalmasint igen nagy tudással rendelkeznek a fizikai világról. Az egyházi hatóságok azonban nem győzték hangsúlyozni, hogy talizmánok, körök és imák segítségével a félig testi, félig szellemi emberek nem képesek irányítani a teljesen szellemi lényeket, a démonok csak megjátsszák, hogy uralkodni lehet rajtuk, és közben titokban saját tiszteletükre csábítják a mit sem sejtő mágust. A démoni mágia mellett a rituális mágia kategóriájába sorolják azokat az inkább angyali mágiának nevezett imasorozatokat is, amelyek első pillantásra egészen ártatlannak tűnnek, nem is igen különböznek egy szokványos liturgikus szövegtől. Ez utóbbi kategóriába esik a Prológusban idézett Honorius hites könyve is, amely – mint emlékszünk – azt az álláspontot védte, hogy a démonok nem a mágusok oldalán állnak, hanem éppen az elítélők oldalán. És valóban, a Honorius hites könyve kalandos bevezetőjét követő hosszú imasorozat címzettjei a szellemi világ tisztességes lakói, szentek, angyalok, arkangyalok, akik semmiféle közösséget nem vállalnak az ördöggel. Ide tartozik a Honorius hites könyve alapszövegéül szolgáló Ars notoria is. Az Ars notoria – modern kiadásban mintegy hatvan oldal – első pillantásra nem is tűnik veszélyes könyvnek: a megfelelő előkészületeken – böjtölésen, testi-lelki megtisztuláson, hallgatással töltött időszakokon – túlesett mágus hosszú, több hetes imasorozatokat végigmondva kíván az

NEKROMANCIA MINT A 7. SZABAD MŰVÉSZET

| 49

angyalok segítségével bizonyos képességekre szert tenni. Ezek a képességek pedig feltűnően különböznek a démoni mágiából ismert kisszerű céloktól, mint hatalom, pénz vagy szerelem kikényszerítése: az Ars notoria felhasználója hatékonyabb memóriát, az ékesszólásban való jártasságot, valamint a hét szabad művészet, tehát a középkori tudomány gyors elsajátítását reméli. Ha mármost elgondolkodunk azon, hogy kinek lehetett elsősorban szüksége ehhez hasonlatos képességekre, arra a következtetésre jutunk, hogy az Ars notoria másolói, olvasói, felhasználói, de talán még szerzői is minden bizonnyal iskolai környezetből kerültek ki, egyetemi diákok és oktatók voltak. Ahhoz azonban, hogy pontosan körülhatároljuk azoknak a klerikális személyeknek, szerzeteseknek, egyetemi vagy udvari értelmiségieknek a körét, akik érdeklődésükkel vagy másolói tevékenységükkel hozzájárultak ahhoz, hogy a tanult mágia szövegei fennmaradjanak, először magukat a szövegeket kell megvizsgálnunk. Szegődjünk most a filológusok és történészek kutatásainak nyomába, és a forrásokba pillantva próbáljuk meg elolvasni, mit is tanítottak a mágikus kódexek a középkori diáknak!