A szokatlan és hátborzongató történetek magazinja II. évfolyam, 2. szám – 2017. október BORÍTÓ . . . . . . . . . . . . . . . . . . . ELŐSZÓ . . . . . . . . . . . . . . . . .
Ámon Attila. 345
Tomasics József. 348
A fekete hajó . . . . . . . . . . . . . . . . . Bella Katalin. 349 A greyporti kikötő sötét titkai, a világítótorony titokzatos lakója, a sötét óceán hívogató mélysége. A fekete hajó kegyetlen kapitányának vérfagyasztó története.
Josephine . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Britpopper. 363 A tiltott könyv megsárgult lapjai titkokat őriznek. A múlt árnyai a küszöbön toporognak.
A mezőőr – harmadik rész . . . . . . . . . .
Cotter Blackstone. 375
A mezőőr megelégeli hányattatásait. Úgy dönt, pontot tesz a dolgok végére.
Winnie. . . . . . . . . . . . . . . . .
Dushan M. Lechky. 383
Az Óceánok mélye még számtalan titkot rejt. Tengerbiológusok egy csapata nem várt felfedezést tesz.
Csontelmélet . . . . . . . . . . . . . . . . . . Erdei Lilla. 390 A Miskatonic Egyetem kékharisnyája sohasem volt bálkirálynő, de azért van pár fortély a tarsolyában ambiciózus ifjú hölgyek számára. Garanciát mindazonáltal nem vállal.
A mindent álmodó szem. . . . . . . . . . . . Franciaország baljós éjszakáján a meglepő esemény elmossa a határokat álom és valóság, élet és halál között. A lélek furcsa és borzalmas újjászületése.
George Komor. 415
Sötét mélység. . . . . . . . . . . . . . . . .
Réz Andor. 420
Közöttetek . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Veres Attila. 427
Alászállás az óceán legsötétebb rettenetébe. Vagy elménk még sötétebb titkaiba?
Három élet, három sors, három cél. Egy végzet.
Szumátra királynője. . . . . . . . . . .
Round-robin novella. 442
Srivijaya szeme . . . . . . . . . . . . .
Round-robin novella. 463
A fekete nap . . . . . . . . . . . . . .
Round-robin novella. 477
A renegát hajó legénysége között kitör a lázadás, Marsh kapitány kockára tesz mindent, hogy az Ősi Isten nyomára leljen. Szingapúr elfeledett katakombái mélyén kegyetlen szekta éledezik, egyetlen cél érdekében ontják áldozataik vérét, felnyitni Srivijaya szemét. Amikor a bolygók együtt állnak és elsötétedik Egyiptom, Tutanhamon kíméletlenül súlyt le átkával azokra, akik nyughelyét merik háborgatni.
FAQ. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 494
348
ELŐSZÓ Kedves Olvasó! A Black Aether magazin féléves megjelenési periódusra való átállása jó döntésnek bizonyult. Nehezen hoztam meg ezt a döntést, de utólag kijelenthetem, hogy szüksége volt erre a váltásra a magazinnak és a hazai közösségnek is. Ez a féléves ciklus nagyobb biztonságot nyújt a kezdő, nem egy alkalommal elsőműves szerzőknek, ugyanis érthető módon több idő áll rendelkezésre, hogy a novellák végső formát öltsenek. A legnagyobb büszkeséggel az tölt el, hogy a Black Aether magazin továbbra is betölti legfontosabb szerepét, inspirálja, alkotásra ösztönzi H. P. Lovecraft hazai követőit. Három új szerző csatlakozott a magazinhoz Dushan M. Lechky, Erdei Lilla és Réz Andor személyében, Pálmai Attila és Tod Antal pedig mint grafikusok mutatják meg tehetségüket a magazinban. Mindenképpen ki kell térnem arra az örvendetes eseményre, miszerint 2017. augusztus 9-én hivatalosan megalakult a Magyar H. P. Lovecraft Társaság. A kulturális egyesület célja H. P. Lovecraft munkásságának és életének megismertetése, népszerűsítése, terjesztése, magyar nyelvre fordított és a még lefordítatlan műveinek nyilvántartása, a hazai közösség segítése. Bíztatunk mindenkit, hogy csatlakozzon az egyesülethez, aminek célkitűzéseiről és munkájáról a www.lovecraft.hu oldalon lehet tájékozódni. A Black Aether #6 magazin igazi kuriózum a hazai ponyvamagazinok közt, ugyan is – ha információink nem csalnak –, eddig még senki nem próbálkozott meg round-robin novella elkészítésével. Nekünk ez sikerült, és a kezdeményezés olyan sikeres volt, hogy párhuzamosan három round-robin novella indult el. A round-robin lényege abban áll, hogy adott számú szerző együtt készíti el a novellát fejezetenként váltva egymást, de mi egy kis csavart tettünk a folyamatba, ugyan is a Black Aether esetében, a soron következő szerző, minden alkalommal kapott egy kisebb feladatot az őt megelőző írótársától, amit maradéktalanul és mondhatni észrevétlenül, bele kellett csempésszen a történetbe. Igazán érdekes volt látni, ahogy a csapatok tagjai összhangban, egymást segítve alakították a történeteket, elhagyva mindenféle önös érdekeket. Igazi csapatmunka volt, amit ezúton is köszönök minden egyes közreműködőnek. A Black Aether nem tudja helyettesíteni H. P. Lovecraft írásait, sem a weird irodalom neves képviselőit, hisz ez lehetetlen. Ezért is kérlek kedves olvasó, úgy tekints a kezedben tartott magazin tartalmára, hogy ezt tartsd szem előtt. Jó olvasást kívánok!
Tomasics József főszerkesztő
További információk, rendelési lehetőség a www.theblackaether.com oldalon.
349
A fekete hajó Írta: Bella Katain illusztrálta: ÁMON ATTILA A greyporti kikötő sötét titkai, a világítótorony titokzatos lakója, a sötét óceán hívogató mélysége. A fekete hajó kegyetlen kapitányának vérfagyasztó története.
G
reyportban hosszú évek óta él a makacs szóbeszéd az elátkozott sziklaszirtről, ahonnan az elkeseredett, mindenre elszánt emberek a mélybe vetik magukat. A legidősebb, ősz hajú polgárok, akik hosszú évtizedeket éltek le az árnyékában, még ők sem tudták megfejteni a Halál-szikla titkát, csak sugdolóztak róla egymás közt a hideg, sötét estéken, melyeken rendszerint összegyűltek a rémálmok elől menekülve. A rettegett szikla pedig évről évre kitartóan szedte áldozatait, akik mintha egy felsőbb hatalomnak engedelmeskedtek volna, úgy járultak hozzá és vetették magukat a tenger vad hullámai közé. A holttestek rendszerint nem kerültek elő, mert a roppant víztömeg magával ragadta őket és elsodorta a tenger végtelen mélységei felé. Néha azonban mégis partra mosott a víz közülük néhányat, leírhatatlan állapotban. Testüket összezúzták a szirt éles kiszögellései, miközben szédítő sebességgel zuhantak a borzalmas mélység felé, ahol a könyörtelen hullámok várták őket. Itt a sós víz és a benne élő tengeri állatok újabb, rettenetes pusztítást végeztek a valaha eleven szövetekben. Mikor eltűnt a városból egy polgár, akinek voltak még élő hozzátartozói, azok a szerencsétlenek szinte eszüket veszítve rótták a kavicsos partszakaszt rettegve várva szerettük holttestének előkerülését. Mikor a parton meglelték a bomlásnak indult tetemeket, szívtépő jajveszékelésük és üvöltésük messzire elhallatszott. A kikötőben lézengő matrózok és kivénhedt tengerészek ekkor megálltak egy pillanatra, sapkájukat levéve tisztelegtek az elhunyt emléke előtt. Csendes tisztelgésük után rögtön folytatták útjukat a móló deszkáin, hisz sajnálatos módon az ilyen esetek túlságo-
san gyakoriak voltak ahhoz, hogy több időt vesztegessenek a gyászra. Greyport elöljárói több alkalommal igyekeztek elkeríteni a sziklát, ám a halálba vágyók minduntalan megtalálták útjukat hozzá. Leggyakrabban éjjel osontak ki otthonukból, szerelmi bánattól, vagy egyéb lelki kíntól űzve, és a Halál-szikla már várta őket rideg nyugalommal, sötét és csúszós felülettel. A közeli világítótorony fénye enyhén megvilágította az iszonyatos helyszínt, ahol más hangot nem hallhattak szerencsétlen áldozatok, mint a tenger hullámzását sok-sok méterre a talpuk alatt és a roppant víztömeg belseje felől érkező hideg szelek suhogását. Ekkor jött el a döntő pillanat, mikor végképp elhatározták magukat a borzalomra, és reszketve leléptek a szikla pereméről, átadva testüket a zuhanásnak. Azok a tengerészek és halászok, akik életüket a veszedelmes vizeken töltötték dacolva viharokkal és a sok méteres hullámokkal, vénségükre mellőzöttekké és nyomorgókká lettek. A greyporti kikötőben lézengtek, és bármilyen alkalmi munkát elvállaltak. Az ebből szerzett fizetés nagy részét a helyi kocsmákban hagyták, ahol véget nem érő éjszakákon át mesélték történeteiket a kalandra vágyó utazóknak és mindenkinek, aki hajlandó volt meghallgatni őket. Az utasszállítókról a kikötő mólójára lépve az utasok rögtön felfigyeltek a környék különös hangulatára. A sziklák felől felszálló ködre, a tenger baljós morajlására és a kikötőnegyed szürke, halszagú és lehangoló atmoszférájára. Hiába hozta a szél a tenger sós, üdítő illatát, mégis félreismerhetetlenül a rothadás szaga érződött a levegőben. A szárazföldre lépve legtöbben a kikötőtől balra fekvő és az egész város fölé magasodó sziklaszirt felé vetették tekintetüket,
350
A fekete hajó
melynek legmagasabb pontján állt a mes�sziről világosszürkének tűnő világítótorony. A szirtre csupán egy meredek, veszélyes ösvény vezetett fel, mely a kikötői negyed keleti részéből indult, de a városban időző utazók közül senki nem vette a bátorságot, hogy felkapaszkodjon rajta. A helyi anyák gyermekeik lelkére kötötték, hogy még véletlenül se induljanak el a csúszós úton, bármennyire is szeretnék felfedezni a környéket. A gyerekek csupán izgalmas, játékra csábító helyként tekintettek a szirtre és a toronyra, ahogy a baljós legendáról mit sem sejtő idegenek fantáziáját is megragadta a magányosan álló épület és a szirt szédítő magassága. Ők azonban ösztönösen megborzongtak a sötét felhők övezte magaslattól és a rajta álló szikár világítótoronytól, melynek tetején egyfolytában világított a jelzőláng. Részben a félelmetes, borongós hangulat miatt inkább a kikötőnegyeden át a fényűző városi szállodák felé vették útjukat, ám a magányosan érkezők közül sokan meglátogatták az olcsó és kétes tisztaságú kocsmákat, így bepillantást nyerve a szegény tengeri emberek mindennapjaiba. A part mentén hosszasan húzódott a Tengerészek Negyede, ami ócska deszkákból összeeszkábált kunyhókból állt, amikben többnyire a hátrahagyott feleségek, gyerekek és öregek éltek, szoros összefogásban a szomszédsággal, míg a családfők a sötét és félelmetes hullámokat szelték a halászhajók fedélzetén. A hátrahagyottak élete javarészt rettegésből és aggódásból állt, kiváltképp akkor, mikor a tengeren vad viharok tomboltak, és a világítótorony fényén kívül semmi sem vezethette ki a hajókat a partra az éjszaka feneketlen sötétségben. Leginkább ezek a babonás, szóbeszédre fogékony emberek hitték szilárdan, hogy a szikláról leugró szerencsétlenek nem lelki kínok elől menekültek, sokkal inkább valami természetfeletti lény hívásának engedelmeskedve oltották ki az életüket. A kikötői kocsmák dohányfüstös félhomályában a tengerészek és a sokat megélt öregek hos�szú estéken át mesélték félelmetes történeteiket a rettegett szikláról és az attól nem messze álló világítótoronyról. A kényelmes hajókkal érkező idegenek érdeklődve, de hitetlenkedve hallgatták a helyieket, amint
azok a természetfeletti erővel rendelkező szikláról, vagy a lidércek lakta világítótoronyról beszéltek. Mindegyikük fantáziáját megérintették a szavak, ám senki nem vette a bátorságot arra, hogy az említett helyszínre merészkedjen, még Greyport lakói is igyekeztek elkerülni a Halál-szikla környékét. A város gazdag negyedeiben élők számára a világítótorony és a Halál-szikla megmaradt kétes hírű kuriózumnak, amiknek történetei távoli településekre is eljutott, ennek ellenére a gyorsan fejlődő gyárak és üzletek dolgozói ritkán jártak a koszos és halszagú kikötőben. A tengerpartra kirándulni, vagy fürdeni jártak, a világítótorony vészjósló, magasra nyúló alakja csak távolról jelent meg előttük. Bár nem hittek a szóbeszédnek, mégsem akadt közülük egy sem, aki a borzalmas mendemondák mélyére nézett volna. A torony őrének személye egyszerre ébresztett undort és ösztönös idegenkedést a lakosság köreiben, sokan az életükre esküdve állították, hogy a borzalmas öngyilkosságok valamilyen módon Alexanderhez kapcsolhatók. Alexander magányosan élt az ódon, rideg épületben, és a jelzőfény kezelése volt az egyetlen feladata, amiért szerény jövedelmet kapott, ám ez mégis elégnek bizonyult ahhoz, hogy egyszerű szükségleteit fedezni tudja belőle. A toronyőr meglehetősen ritkán járt a parthoz közeli, jobbára szegény tengerészfeleségek látogatta kereskedésbe, ahol élelmiszert és egyéb, az élethez szükséges árukat vásárolt. Leginkább szürkületben, a zárás előtti órában indult útnak abban bízva, hogy kevés vevővel találkozik az amúgy is szűkös boltban. Hos�szú kabátjának csuklyáját a fejére húzva, bizonytalanul mozgott Greyport kikötőjében és annak környékén; az egyetlen közeg, ahol biztonságban érezhette magát, az a világítótorony magánya volt. Az emberek többsége félt tőle, mégis elismerték, hogy számos életet mentett már meg kitartó munkájával, amint éjjel-nappal készenlétben állva figyelte a tengert. Minden viharnál rendíthetetlenül égett a jelzőfény a toronyban, ami sok hajóban segített megtalálni az utat a biztonságot nyújtó kikötőbe. A kereskedő ennek ellenére soha nem kérdezte Alexandertől, hogy mit szeretne
351
352
A fekete hajó
vásárolni, pultja mögött állva, ugrásra készen fürkészte a furcsa alak minden mozdulatát. A negyvenes éveinek elején járó férfiről számos mendemonda élt a kocsmákban. Sokan állították róla, hogy gonosz erők birtokosa, és bele sem mernek gondolni abba, milyen förtelmes praktikákat űz a toronyban. – Hogy került ez az Alexander Greyportba? – kérdezte egy elegáns, fekete öltönyt viselő úr a vele szemben ülő aggastyánt, akinek ősz szakálla bozontosan keretezte arcát.
C
harles Fosternek esze ágában sem volt szóba állni a hívatlanul mellé telepedő öregemberrel, csupán szeretett volna meginni pár pohár italt, mielőtt kocsit fogadva a greyporti Atkinson szállodába utazott volna. Az öreg Csíkos Bob viszont kitartóan mesélte történetét a világítótorony őréről, és Foster, legnagyobb meglepetésére figyelni kezdett a szavaira. Magas, vékony ember volt, valaha sötét hajába itt-ott ősz foltok vegyültek, öltönye pár számmal nagyobb volt, mint szükséges lett volna, hisz sokat veszített testsúlyából az utóbbi egy év alatt. Mindössze pár napot szeretett volna a városban tölteni, a terve az volt, hogy Millstone városba utazik, ahol régi jó barátjánál, dr. Pine–nál vendégeskedik néhány hetet. Abban az esti, borús órában, miután kikötött a hajója, komor, szinte teljesen közönyös állapotban ücsörgött egy félreeső asztalnál, mikor a vén tengerész melléje telepedett, és rumszagú lehelettel beszélni kezdett hozzá. – Alexander még szinte gyerekként került a toronyba – mondta, majd nagyot kortyolt a Foster által rendelt söréből. - A kapitány hozta magával egy messzi országból. Senkinek sem árulta el, melyikből. Az biztos, hogy a Fekete hajón kívül más nem járt még azokon a vizeken, nekem elhiheti uram! Mindenféle lények és szörnyek élnek arrafelé, és senki másnak nincs annyi bátorsága, hogy odautazzon. Charles Foster soha életében nem hitt a mesékben, már gyermekként is a racionális, empirikus dolgok iránt érdeklődött. A rendszerek és átlátható folyamatok megszállottjaként fiatalon szülővárosa legnagyobb könyvtárának igazgatójává vált.
Boldogsággal töltötte el a rengeteg dokumentáció, a végtelen listák és a pontosan sorrendbe állított könyvek látványa, a grandiózus könyvespolcok roppant jelenléte az óriási térben. Élete a megszokások és pontos szertartások mentén zajlott, amint reggel megérkezett munkahelyére, és mindent az ellenőrzése alá vont. A greyporti Vasmacska nevű kocsmába csupán a véletlen vezérelte, mert amint lába a szárazföldet érte, hideg, kellemetlen eső eredt el, ezért betért az első ivóba, ami az útjába esett. A barátságtalan vízfüggönyön át is feltűnt neki a világítótorony karcsú alakja és a tetején villogó fény. Megborzongott, de nem tudta eldönteni, hogy a bőréhez érő hideg esőcseppek, vagy a vészjósló torony látványa művelte ezt vele, ezért lépéseit szaporázva közelítette meg a durva fából eszkábált, bódéra emlékeztető Vasmacskát. Első benyomása az volt, hogy a város méltán kapta a Greyport nevet, hisz minden sötétszürkének hatott az esti félhomály és a jeges eső függönyén keresztül. A pultos – egy sovány, petyhüdt bőrű és fekete hajú asszony – mosolyt erőltetve magára az egyik asztalhoz kísérte, ami a terem közepén állt, ám Foster egy félreeső helyet kért magának. Egyáltalán nem szeretett volna feltűnést kelteni az előtt a pár helyi öregember előtt, akik főként egyedül ültek rozoga asztalaiknál. Mikor az első adag rumot megitta és kifejezéstelen arccal bámult ki az ablakon, akkor hallotta meg a mellette álló szék hangját, amint Csíkos Bob kihúzta az asztal alól és lassú mozdulatokkal elhelyezkedett rajta. – Milyen kapitányról beszél maga? – Foster figyelmét nem kerülte el a zavart félelem, ami az öregember szemében megjelent a hajóskapitány említése közben. – Róla nem szerencsés dolog beszélni, mert soha nem tudhatjuk, milyen szavak jutnak el a fülébe – Bob suttogva ejtette ki a szavakat, amint akaratlanul is közelebb húzódott az idegen utazóhoz, és szemében immár leplezetlen rettegés jelent meg, amit beszélgetőtársa részben az elfogyasztott tetemes alkoholmennyiségnek tulajdonított. Charles Foster ezen a késő estén – mikor az eső egyre jobban zuhogott, és a feltámadt szél süvítése behallatszott a kocs-
A fekete hajó
mába – megtudta, hogy majdnem harminc éve történt, hogy Thomas Dunn kapitány visszatért szülővárosába egy idegen, fiatal fiút magával hozva. Abból a pár mondatból, amit a kapitányról megtudott, világossá vált számára, hogy csempészek alkották a Fekete hajó legénységét, és kétséges utakon szereztek tekintélyes vagyont. Ahogy Bob a szikár, szinte érzelmek nélküli kapitányról beszélt, aki félelmet keltett mindenkiben, aki ránézett, Foster teljesen belefeledkezett az öreg szavaiba. Akaratlanul is közelebb húzódott hozzá, fejük szinte összeért. A férfi nem értette, mi az, ami régóta tartó búskomorságából hirtelen az érdeklődés ösvényére rántotta, és pár percre elűzte borús gondolatait. Ekkor vette észre a pultos alakjának sziluettjét az asztalon álló gyertya fényében. A vékony asszony szigorú szemekkel meredt Bobra, beszélgetőtársára szinte ügyet sem vetve, majd hirtelen ráförmedt az öregemberre. – Veszélyes szavak ezek, ezerszer mondtam, hogy a kocsmámban ne ejtsd ki őket többet. Maga meg ne higgyen a vén bolond szavainak! Mindenkinek elmondja a zagyvaságait, aki tovább bírja hallgatni őket egy percnél – gyorsan keresztet vetett, és elindult vissza a pult mögé. Hátra sem nézve közölte, hogy jobb lenne, ha mindketten távoznának a fedele alól. Foster kíváncsiságát tovább fokozta a kocsmáros ingerült félelme, holott ő maga is megborzongott a hallottaktól. Az elfogyasztott rumnak is köszönhetően egyre több részletet szeretett volna megtudni Greyport kísérteties történeteiről. Kifizette a számlát, majd Bob társaságában kilépett az utcára. Az eső már elállt, de a hőmérséklet érezhetően több fokot esett, mióta átlépték a Vasmacska küszöbét. Az öregember, aki élete során rengeteg szeszt tüntetett el a gyomrában, határozott kézmozdulattal mutatta az utat újdonsült ismerősének, és elindultak balra, a világítótorony irányába. Bob valaha izmos alakja összement az évek során, bőre száraz, aszott takaróként fedte csontos testét. Erősen sántított, Fosternek lassítania kellett bizonytalan lépéseit, nehogy hátrahagyja a férfit. Már majdnem teljesen besötétedett, az égen nyomasztóan sötét felhők úsztak
353
újabb esőzésekkel fenyegetve a város lakóit. A szél feltámadt, és a hullámok egyre hangosabban és vadabbul morajlottak, ahogy a móló cölöpjeinek és a kikötőben horgonyzó hajók falához csapódtak. Foster megborzongott, fekete kalapját még jobban a fejébe húzta, és begombolta kabátja legfelsőbb gombját. Ittas állapotában is kételkedett az öregember szavaiban, mégis ismeretlen eredetű erő ösztönözte rá, hogy még többet megtudjon tőle a Fekete hajóról és annak kapitányáról. – Az ott fent a világítótorony – a két sovány alak egymás mellett állva nézett fel a szirt tetején álló magas, valaha fehérre mázolt falú toronyra. Foster hosszú percekig bámulta az épületet, szinte nem is pislogott közben. Élete során számos világítótornyot látott, nem egyben meg is fordult, a greyporti viszont különleges benyomást gyakorolt rá. A fekete felhők alatt, a magas szirt tetején álló épület egyszerre volt fennkölt és félelmetes látvány. A jelzőfény egyenletesen, nyugodtan világított a tetején, Foster szinte látta maga előtt a torony őrét, amint az időnként kipillant az ablakon, a tengert kémlelve. A szél enyhén suhogásán, a tenger morajlásán és a sirályok hangján kívül mást nem lehetett hallani, a városi zajoktól tökéletesen távol voltak. – Az ott, a toronytól keletre a Halál-szikla. – Csíkos Bob szavai kijózanítóan hatottak Fosterre, aki megbabonázva szemlélte a tornyot. Ezután a vén tengerész részletesen beszámolt Fosternek a szikláról, annak borzalmas legendájáról és a félelemről, amit a helyiekben kelt. Az idegen kétkedve hallgatta az öngyilkosságokról szóló történetet, és arra a hirtelen elhatározásra jutott, hogy pár napot eltölt ezen a babonás helyen. Kísérője lelkesen felajánlotta a kikötőnegyed egyetlen, rozoga állapotú szállóját, melyet főként a hajókon dolgozó, végletekig túlhajszolt emberek vettek igénybe. Elindultak visszafele, a Vasmacska irányába, közben Bob, Foster kérésére Dunn kapitányról mesélt, gondosan ügyelve arra, hogy csak nagyon halkan ejtse ki a szavakat. Az öregember mondandójából világosan kitűnt, hogy Thomas Dunn különösen ke-
354
A fekete hajó
gyetlen, kemény ember volt. Az évek során, melyeket kalózkodással és olyan ügyek bonyolításával töltött, melyek igencsak megkérdőjelezhetők voltak a törvény szempontjából, tetemes vagyonra tett szert. Egyik útjáról hatalmas, impozáns hajóval tért vissza. A kikötőben csodálattal, ám valami okból kifolyólag félelemmel és idegenkedéssel szemlélték az emberek. A Fekete hajó már messziről jól látható volt a horizonton, és a dörzsölt tengeri medvék gyomra is összeszorult a látványtól, hisz az Dunn kapitány közeledtét jelezte. A Kikötőnegyedben rendszerint pár napot töltött a hajó, ez alatt az idő alatt feltöltötték készleteiket, eladták az út során szerzett javakat, és a legénység eltöltötte rövid kimenőjét, amit szigorú parancsnokuk engedélyezett nekik. Thomas Dunn néha megfordult a helyi kocsmákban, különösen kedvenc helyén, a Fogadó az Octopushoz nevűben. A kocsma jelenleg is nyitva állt, ám a babona miatt a helyieknek csak kis hányada látogatja. Itt a Fekete hajó legénységén kívül csupán a legbátrabb és kalandvágyóbb helyiek itták az italaikat, ám az ő kezükben is megállt a pohár, amint a kapitány besétált a helyiségbe. Magas, erős alakja tekintélyt parancsolóan uralta a teret, ahogy fekete ruhájában a pulthoz sétált. A csapos remegő térdekkel szolgálta ki Dunnt, aki mindig jelentős borravalót adott. Aki a szemébe nézett, soha nem felejtette el az acélszürke tekintetet, melyből megmagyarázhatatlan hidegség áradt. A Fekete hajó legénysége egyszerre tisztelte és rettegte kapitányát, aki a legkegyetlenebb büntetésektől sem riadt vissza. Kiváltképp akkor, mikor valaki megszegte az első és legfontosabb szabályt, miszerint szigorúan tilos arról beszélniük a szárazföldön, amit a tengeren átéltek. Mikor valaki mégis kikotyogott pár részletet az útról, az kegyetlen megtorlásra számíthatott. Ilyen alkalmakkor került elő a rettegett korbács, és még nagyobb rémületet keltett a matrózokban a felismerés, amit akkor nyertek, mikor korbácsolás közben látták vezetőjüket. Az izmos, ereje teljében lévő férfi szinte örömét lelte abban, hogy másnak pokoli kínokat okozott. Az áldozatai gyakran bele-
haltak a vérveszteségbe, holttestüket pedig elnyelte a tenger végtelen mélysége, miután durva szövetbe csavarva a vízbe hajították őket. Charles Foster látott már szebb szállodát a kikötői Ezüst Horgonynál, mégis úgy érezte, itt kell maradnia a halszagú, nyirkos tengerparti negyedben. A szoba ára meglehetősen kedvező volt, Mr. Stevens, a tulaj és recepciós egy személyben pedig kimért és szívélyes modorával rögtön jó benyomást tett az utazóra. A rozoga és szűk fa lépcsőkön a második emeletre vezetett Foster útja, ahol a 24-es szobát foglalta el. Ennek berendezése még szerényebb volt, mint a szálloda előteréé: csupán egy keskeny ágy és egy íróasztal, a hozzá tartozó, ránézésre is kényelmetlen székkel. A mosdóhelyiség a folyosó végén volt, amit Foster különösen kellemetlennek ítélt meg. A szoba rideg hangulata viszont különös módon megnyugtatóan hatott rá. Bőröndjét az ágy mellé helyezte, és rögtön kivett belőle egy üveg whiskey-t két kis pohárral. Leült az íróasztalhoz, és mindkét poharat színültig töltötte, majd az egyiket felemelte és a másikhoz koccintotta. Ezt a szokást az egy évvel ezelőtti, végzetes napon vette fel, mikor 54 évesen elveszítette azt a személyt, akihez igazán közel érezte magát. Megitta az italát, majd azonnal töltött magának még egyet. Rendszerint addig tartott ez folyamat, amíg Charles az alkoholtól kábultan hanyatlott a párnáira, és végre aludni is tudott egy keveset. Ezen a hideg greyporti éjjelen azonban nem itta ájulttá magát. Még önmagának is szégyenkezve vallotta be, hogy van valami, ami kizökkenti régóta tartó, szinte katatón állapotából, és arra ösztönzi, hogy figyelmet szenteljen neki a gyász végtelen óráiban. Felállt és kinézett az ablakon, a helyiek bódéira esett a kilátás, a tengerből csupán kis részleteket látott. Elhatározta, hogy másnap felszáll a postakocsira és Greyportba utazik, hogy barátjának, dr. Pine-nak táviratozzon. Nem szerette volna, hogy a kedves, mindenkivel törődő, precíz orvos aggódjon érte. Foster másik terve az volt, hogy ellátogat a Városi Könyvtárba, ahol utánanéz annak, hogy van-e valóságalapja a kikötőben hallott mendemondáknak.
A fekete hajó
Éjszaka erős szél támadt, suhogása megrázta a vékonyfalú szállodát, és nagy hullámokat korbácsolt a tengeren. A világítótorony fénye azonban kitartóan jelezte az irányt a vízen úszó hajóknak. Foster másnap reggel az esőcseppek barátságtalan kopogására és a szél süvítésére ébredt. Megborzongott a hűvös szobában, majd takarójába burkolódzva az ablakhoz lépett és kikémlelt rajta. Barátságtalan és lehangoló látvány fogadta, nagy esőcseppek hullottak a sötét felhőkből, feláztatva a talajt és szürkeségbe burkolva a halásznegyedet. A keskeny utcákon elejtett papírdarabokat és szemetet sodort magával az erős szél, hozzácsapva őket a deszkaházak falához. Lenézve halászokat pillantott meg, akik sötét esőköpenyt viseltek, a csuklyát a fejükbe húzták, ami a szürkeséggel együtt vészjósló külsőt kölcsönzött nekik. A recepción Stevens készségesen tájékoztatta vendégét a postakocsi indulásának helyszínéről, ami a környék egyetlen élelmiszerboltja előtt volt. Foster erőt véve magán kilépett a szálló ajtaján, a hideg szél rögtön az arcába sodorta a vigasztalanul szakadó esőcseppeket. Hiába próbálta kinyitni az esernyőjét, a hirtelen felerősödő széllökések minduntalan kicsavarták a kezéből, így bőrig ázva, vacogva tette meg az utat a csúszós deszkajárdán. A bolt előtt két asszony várakozott, akik az eresz alá állva igyekeztek menedéket találni az eső elől. Az utasoknak kivételes szerencsében volt részük, ugyanis a kocsi pontban kilenckor megérkezett, ezután Charles és a két nő jegyet vásárolt a bakon ülő férfitól. Fostert megdöbbentette a kocsis módfelett rossz modora és rút külseje, amit a kellemetlen időjárás még taszítóbbá tett. Alig foglalt helyet a kényelmetlen, kemény padon az ablak mellett, a kocsi nagy rázkódásokkal máris elindult velük. Útitársai főként halászfeleségek voltak, akik kíváncsi pillantásokat vetettek az ázott ruhájú idegenre. Amint elhagyták a Kikötőnegyedet, érintetlen, dús mezőre érkeztek, aminek sötétzöld színű fűtakarója különösen nagy ellentétként szolgált a lehangoló bódékkal szemben. Az eső továbbra is szakadt, a szél pedig időnként erősen kibillentette
355
a kocsit, ami a rázkódás következtében igencsak kényelmetlenné tette az utazást. A síkság egyhangúságát néha egy-egy nagyobb kőszikla látványa szakította meg, és Foster hátrapillantva meglátta a világítótornyot, ahogy a kocsi a kanyargós úton haladt Greyport felé. Amint ott magasodott a fekete és sötétszürke felhők alatt, a férfi akaratlanul is megborzongott, és megmagyarázhatatlan félelem kúszott fel a torkába. Kellemetlen érzését próbálta a borús időjárás számlájára írni, de tartott tőle, hogy ragyogó napsütésben is érezné a torony nyugtalanító hatását, ez a felismerés pedig még inkább arra ösztönözte, hogy folytassa a kutatását. Legalább egy órán át zötykölődtek a kényelmetlen kabinban, mikor megpillantották a város első épületeit, ezután szűk, nyomasztó utcákon kanyarogva érkeztek meg a postakocsi egyetlen megállójáig, ami közvetlenül a piactér mellett állt. A korai óra és az eső ellenére is hangyabolyként nyüzsgött a tömeg a téren, valamint a környező utcákban. Valaki esőkabátot viselt, de voltak olyanok is, akik minden védőruházat nélkül végezték munkájukat a forgatagban, miközben az eső komoran ömlött rájuk. Foster igyekezett gyorsan elhagyni ezt a halszagú és zsúfolt közeget, ahol a dolgukra siető emberek gyakran félrelökték vékony alakját a járdán. Egy helyinek tűnő, idős férfit szólított meg útbaigazítás céljából, aki barátságtalanul elmagyarázta neki az útvonalat a könyvtárig, majd köszönés nélkül tovább állt. Ahogy a meghatározott úton sétálva távolodott a piactértől, legnagyobb megelégedésére egyre magányosabb utcákban és sikátorokban találta magát. Az eső ekkor már csak szemerkélt, ennek ellenére a város lehangoló és nyomasztó benyomást tett rá. Foster magának sem tudta megmagyarázni a furcsa, viszolygó érzést, amit a magas lakóházak és a túl szűk, dohszagú utcák váltottak ki belőle. A klausztrofób érzés addig fojtogatta, míg rá nem tért a Main Streetre, ami Greyport legjelentősebb utcája volt. Az utca üdítően széles volt, lovas kocsik és elvétve automobilok haladtak rajta, fényűző, kastélyszerű épületek sorakoztak
356
A fekete hajó
a két oldalán. Üzletek és kávézók váltogatták egymást, a munkába siető hivatalnokok cipősarkai kopogtak a járdákon. A Városi Könyvtárat a 63-as szám alatt találta meg, az épület egyáltalán nem illett az utca díszes homlokzatú, gondosan karbantartott házai mellé. Falai szürkék voltak, néhol a vakolat nagy foltokban mállott róla. Hosszú kőlépcső vezetett a nehéz és vastag fa bejárati ajtóhoz, ezen lépkedve Charles Fosterben olyan érzések kavarogtak, melyeket már rég nem tapasztalt. Mikor benyitott az épületbe, egy tágas előcsarnokot pillantott meg, melyet kő járólap fedett, pár lépés után ismét egy újabb ajtó következett, amin át a könyvek birodalmába érkezett. Foster egy pillanatra becsukta a szemét és magába szívta a jól ismert, könyvekből származó illatot, amit olyan sok éven át érzett, és ami élete egyik legfontosabb illatává vált. A könyvtár téglalap alakú volt, falainál könyvespolcok húzódtak, a magasan lévő nagy ablakok szintjéig, a terem belsejét is polcok osztották szűk folyosókká. Fosteren kívül csak kevesen bolyongtak a sorok között, könyveket válogatva és lapozgatva. Charles a pulthoz lépett, aminek túloldalán alacsony, molett és mogorva arcú asszony ült. Állán méretes szőrszálak éktelenkedtek, homlokát gondterhelten ráncolta. Mrs. Watts csalódottan fordult Foster felé, aki megzavarta addigi nyugalmát, mikor pedig a férfi kiejtette a Halál-szikla nevét és a nő segítségét kérte, Mrs. Watts a korábbinál is ellenszenvesebb modort engedett meg magának. – Ebben a témában nem tudok a segítségére lenni, de hallottam én is arról a helyről és az onnan leugró szerencsétlenekről. Ha elfogad egy jó tanácsot, nem bolygatja ezt az ügyet. Épp elég nagy baj, hogy ilyen sok fiatal meghalt, és még nem robbantották fel azt az átkozott sziklát. Foster érdeklődve hallgatta Mrs. Watt mondandóját, és különös módon annak elrettentő szavai még jobban felcsigázták érdeklődését. Több percnyi unszolásra a köpcös asszony megvető pillantást vetve Fosterre felállt, és a háta mögött álló, magas szekrények egyikéhez lépett. Kihúzta a megfelelő fiókot, és kutatni kezdett az ott sorakozó cetlik között, közben a férfi
csendben megállapította, hogy ennek a könyvtárnak a precizitása nagyban eltér az általa vezetett intézményétől. – Egy Greyportról szóló könyvben említést tesznek a Halál-szikla legendájáról, leírhatom önnek, hogy hol találja – Mrs. Watts láthatóan megkönnyebbült, amiért végre sikerült megszabadulni a kéretlen érdeklődőtől, átadta a papírt neki, és befejezettnek tekintette a diskurzust. Foster határozott léptekkel közelítette meg a polcot, közben olyan érzés bizsergette a bőrét, mintha hazatért volna. Ismét megérintette a lázas kutatás izgalma és a sorrendbe állított könyvek látványa okozta öröm. Ez a kedélyállapot változás nem tartott tovább pár percnél, mégis reménykedésre adott okot a férfinek arra nézve, hogy talán egyszer majd megszabadulhat a búskomorság terhétől. Miután megtalálta a keresett, sötétbarna bőrkötésű könyvet egy, a fal mellett lévő asztalhoz sétált, és leült a székre. Felkapcsolta az olvasólámpát, és minden figyelmével az írás felé fordult. Legnagyobb meglepetésére egy teljes oldalt kitöltő, fekete-fehér képet pillantott meg, ami a Halál-sziklát, és a mellette álló világítótornyot ábrázolta. Közel hajolt a papírhoz, ahogy minden részletét igyekezett felderíteni. A rajzot készítő, a vonalakból ítélve durva szénceruzával dolgozó művész kitűnően érzékeltette a hely hangulatát, még az, aki személyesen nem is látogatott el a kikötőbe, az is érezhette a képből áradó borongós, titokzatos atmoszférát. Az eget sötét felhők borították, a tenger vize tajtékos hullámokban csapódott a meredek sziklafalhoz. A toronyban erőteljesen világított a jelzőfény, és a háttérben maga a szikla volt látható, a kép legsötétebb pontja. Foster megborzongott, és úgy érezte, hogy izzadtságcseppek gördülnek le a hátán a ruhája alatt. A képen egyetlen emberi alak sem volt látható, csak a puszta természet, az elemi erőkkel és a világítótoronnyal. A kép alján a művész aláírása és a dátum szerepelt, ami 1859 volt. Foster nem tudta kibetűzni a rajzoló nevét, de nem is tulajdonított nagyobb jelentőséget neki, inkább hátradőlt a székben, és percekig nézte a nyugtalanító alkotást.
A fekete hajó
A következő oldalon pár sort talált a világítótorony építéséről. Megtudta, hogy a város az első években legfőképp halászatból tartotta fenn magát, ezért az alapítás utáni években építették a torony kezdetleges elődjét. Jelenlegi formáját a folyamatos felújítások során kapta. Csupán pár elejtett szó foglalkozik az öngyilkosok magas számával, akik a szikláról leugorva oltották ki életüket. Ezután csak a város kereskedelmével kapcsolatos információkat talált, kíváncsisága viszont arra sarkallta, hogy tovább kutasson. Már elfáradtak a szemei az apró betűket olvasva, mikor hirtelen ismerős nevet talált. Thomas Herbert Dunn hajóskapitány, aki egyszerű matrózból küzdötte fel magát a legmagasabb rangig. A könyv nem említette a Fekete hajót, csupán az ifjú Dunn kivételes tehetségét és intelligenciáját taglalta. A szöveg enyhe utalást tett rá, hogy a tengerész egyáltalán nem riadt vissza a kockázatos, olykor törvényellenes utaktól sem. Foster izgatottan lapozott tovább, ám megrökönyödésére a következő lapokat kitépték a könyvből. Tovább lapozott, de semmi egyebet nem talált már sem a szikláról, sem Dunn kapitányról. Charles hirtelen felugrott és Mrs. Watts-hoz sietett, aki értetlenül állt a könyv megcsonkítása előtt, és rossz néven vette az olvasó felháborodását is. Foster gúnyosan megcsóválta a fejét, és megköszönte az asszony segítségét. Kilépett a könyvtárteremből, és gyors lépésekkel a kijárathoz sietett. Már a nagy faajtótól fordult vissza, hogy a Pine-nak szánt táviratot feladja, ami nem volt hosszú üzenet, ám annál lényegre törőbb. Barátja tudtára adta a vele történt eseményeket, a világítótorony rá gyakorolt hatását és még Csíkos Bobról is említést tett neki. Szinte biztosra vette, hogy a gyakorlatias orvos hitetlenkedve fogadja majd a legendáról szóló írását, ám számított Pine híres türelmére és megértésére. Mivel kifizette a sürgősségi kézbesítést, Mrs. Watts biztosította Charles-t, hogy a címzett másnap reggel kézhez kapja az üzenetét. Foster, a könyvben olvasottak és az eddig átélt események hatására úgy döntött, hogy még aznap, napfénynél felkapaszkodik a meredek ösvényen, és szemügyre veszi a sziklát és a világítótorony környékét.
357
Délután kettőkor lépett le a visszafele tartó postakocsiról, az élelmiszerüzlet előtt. Betért a szűk, szerény kínálattal rendelkező boltba, séta közben elfogyasztható ételt és egy üveg whiskey-t vásárolt magának. Fizetéskor váltott pár szót a pénztár mögött álló, sovány asszonnyal, aki rögtön elkomorult, amint Alexander, a toronyőr neve szóba került. – Bizony Isten, a frász kerülget, valahányszor lejön a toronyból. Higgye el, hogy a pult alatt a seprűnyelet szorongatom, miközben az áruk között válogat. Nem mintha megvédene attól az idegentől, de van valami félelmetes abban a fickóban! Foster megértette, hogy a fiatalember szokatlan bőrszíne és szemeinek különleges vágása kelti a riadalmat az egyszerű emberek körében. Megmosolyogtatta a boltos jámbor félelme, és ugyanezzel a mosol�lyal az ajkán lépett ki a szabadba. Szerencsére az eső teljesen elállt, de a sötét felhők továbbra is borús kupolaként borultak a kikötői negyedre. A mólón halászok sürögtek-forogtak, akiket szorgos asszonyok segítettek a halak szortírozásában, az öbölben hajók horgonyoztak, az éjszakai halászatról visszatérve. Foster kortyolt egyet az italából, és kelet felé vette az irányt, egyenesen a világítótoronyhoz vezető ösvény aljához. Mivel tudta, hogy Alexander csak sötétedés után hagyja el otthonát, semmiféle kellemetlen találkozástól nem tartott. Az ösvény valóban olyan meredek volt, amilyennek elmondták, Foster csak lassan haladt felfele rajta. Dús, magas növésű fű nőtte be két oldalról, ám magát az ösvény is gaz borította, jól demonstrálva, hogy Alexanderen kívül más csak elvétve gyalogolt rajta. Balra nézve hatalmas, dús és érintetlen rétet látott, jobbról a tenger végtelen horizontja tárult elé, és ezekben a percekben a férfi el sem tudta képzelni, hogy a festői helyszínen természetfeletti, gonosz erők munkálkodhatnak. Folytatta az útját, és legalább fél órán keresztül kaptatott az emelkedőn, mire végre sík talajra érkezett, ekkor kifújta magát, és jó nagyot kortyolt az üvegből. Már csak pár méter választotta el a világítótoronytól, mikor is borzongani kezdett a látványtól. A szél feltámadt a sziklafal tetején, és süvítése baljóslatúan lengette a
358
A fekete hajó
kopár fennsíkon árválkodó, elszórtan fellehető fák és bokrok ágait. Foster ekkor már erősen érezte az alkohol hatását, ezért vis�szafogott természetéhez képest váratlan tettre szánta el magát, és gyors léptekkel a Halál-sziklához sietett, anélkül, hogy a toronynál megállt volna. Magának sem tudta megmagyarázni, de a szikla különleges benyomást tett rá, egyszerre vonzotta és taszította, mindeközben zsigeri félelmet váltott ki belőle. Nem a feneketlen mélység rémítette meg, sokkal inkább a kőből sugárzó, ismeretlen eredetű erő, ami arra késztette, hogy rálépjen, és három tétova lépést tegyen meg rajta, és ekkor a szél süvítése, mintha varázsütésre tenné, alábbhagyott. A férfi lélegzetvisszafojtva figyelte az eléje táruló látványt, a tengert, ahogy a végtelen horizontig ér, és a fekete felhőket, ahogy baljóslatú búraként borulnak a hatalmas víztömegre. A hullámok morajlása nem hallatszott fel ebbe a magasságba, csak a madarak vijjogása jutott el a füléhez. Hosszabb időnek kellett eltelnie, mire Foster vette a bátorságot ahhoz, hogy lenézzen a mélységbe, noha a szikla széléig nem mert teljesen kisétálni, így is félelmetes kép tárult elé. Legalább hetven méter mélyen húzódott a sziklaszirt fala, éles kiszögellésekkel és hosszú egyenes szakaszokkal tarkítva. A tenger szinte elképzelhetetlen mélységben hullámzott a talpa alatt, és Foster hirtelen késztetést érzett arra, hogy az ölelésébe vesse magát. – Egy lépés és véget érne a szenvedés – ezeket a szavakat motyogta, és egy lépést tett a szikla pereméhez, az alkoholtól zsibbadtan, a félelemtől megrészegülve szinte robotként mozogva. Elképzelte testét, amint az szédítő sebességgel zuhan a tenger felé, miközben a kiálló éles sziklák borzasztó sebeket ejtenek rajta, és csontjait törve zuhan a jéghideg, háborgó vízbe. Mikor a Halál-szikla szélén állt, és a hullámok hívogatták, akkor tudatosult benne a felismerés, hogy csupán pár pillanat választja el valami borzalmas, végzetes tettől. Hirtelen kijózanodva az életet választotta, és egyetlen ugrással a kopár fennsíkra vetette magát. Izzadt, zihált, és a térdére kellett támaszkodnia, annyira megrémült a saját gondolataitól, amik átvették az irányítást a józan esze fölött.
A férfi jobbnak látta, ha elhagyja a helyet, és gyors léptekkel az ösvény irányába indult, miközben a világítótornyot tanulmányozta. Az épület meglehetősen jó állapotban volt, ami egyáltalán nem lepte meg, hisz a kikötőváros számára elengedhetetlen tájékozódási pontként szolgált, csupán a valaha volt fehér festés kopott meg, szürke foltok tarkították és a torony teteje, ami a jelzőfényt rejtette, erősen rozsdás volt. Fosternek kedve támadt lenyomni a fából készült ajtó kilincsét, és a csigalépcsőn át a tetőre sétálni, de eszébe jutott Alexander alakja, és úgy gondolta, a magának való, különc fiatalember nem venné jó néven a bejelentés nélküli látogatást. A kopár táj hangulata szorongással töltötte el, ezért újabb adagot kellett kortyolnia az italosüvegből, ingatagon elindult az ösvényen, hogy a hotelben pihenje ki a nap fáradalmait. Időnként hátrapillantott, mert az a különös érzése támadt, hogy valaki figyeli a torony apró ablakából, ám senkit nem látott meg a sötét nyílásokban. Még mindig riadtan és borzongva érte el a Kikötőnegyed mólóját, de nem maradt ideje arra, hogy megnyugodjon, mert hirtelen erős kéz szorította meg a karját, a rémülettől halk kiáltás hagyta el Foster a száját. Csíkos Bob lépett mellé, aki érezhetően rumszagú lehelettel faggatta ki Fostert a városban töltött napjáról. – A könyvtárban nem lehet semmit megtudni a szikláról és a toronyról, ezt én megmondhattam volna magának, ha kérdezi. Az is igaz, hogy a városiak sem hajlandóak az öngyilkosságokról beszélni. Ha ennyire érdekli a dolog, beszéljen inkább velem. – Jártam a sziklánál és a toronynál – Foster könnyen kiolvasta a megdöbbenést az öreg tengerész sötét szeméből – Nincs ott semmi kísérteties, amitől maga an�nyira fél! De még csak olyannal se tudtam beszéltem, aki személyesen látta volna Dunnt! Hagyjon engem békén. – A férfi, befejezettnek tekintve a beszélgetést határozott léptekkel elindult az Ezüst Horgony irányába. Bob szinte kétségbeesett hangon kiáltott utána. – Ma este jöjjön el az Octopus fogadóba! Foster hangja cinikusan csengett, ahogy megdöbbenésének hangot adva, élesen bírálta az öreg tengerész ítélőképességét.
A fekete hajó
– Miből gondolja, hogy elmegyek a kapitány kocsmájába? – vetette oda cinikus hangon. Bob biztosította Fostert, hogy nem fogja megbánni a látogatást, és még több információt ígért neki a régi időkről, mikor Dunn a kikötőben járt. Charles, mivel már lekéste az utolsó kocsit Greyportba, és egyébként sem volt jobb dolga, engedett a kíváncsiságnak, és biztosította az öregembert, hogy számíthat a látogatására. Foster a lelke mélyén tisztában volt vele, hogy veszélyes dolog rábízni magát egy részeges, bolond öregember szavaira, mégsem bírta elutasítani a meghívást. Úgy határozott, hogy még egy estét a helyi babonáknak szentel, és a következő délelőtt elindul Millstoneba, hogy barátjának is részletesen beszámoljon a hallottakról. Erősen alkoholszagúan érkezett meg az Ezüst Horgony recepciójára, ahol Stevens szó nélkül adta a kezébe a 24-es kulcsot, hisz naponta szerencséje volt ittas és tétova járású vendégekhez. Foster, miután felment a szobájába megette maradék ebédjét, amit a kabátzsebében hozott a szállodába, és megitta az utolsó korty whiskey-t. Ezt követően az ágyára feküdt és nyugtalan, felszínes álomba merült, amelyből csak sötétedés után tudott felébredni. Álmosan és fejfájással küszködve indult el a találkozóhelyre, szerencsére Csíkos Bobtól részletes leírást kapott az útvonalról, ami az Octopusba vezetett. Minden nehézség nélkül jutott el a valaha forgalmasabb napokat megélt kocsmába, ami a Kikötő Negyed keleti szélén, a világítótoronyhoz vezető ösvényhez közel árválkodott. A vén tengerész elmesélte Fosternek, hogy a kapitány borzalmas hírneve miatt a környező bódékat elhagyták az ott élők, és azok az idő múlásával, és a karbantartás hiányában szétestek. A felhasználható fa alkotóelemeket a helyiek hamar széthordták, fűtés és kunyhó javítás céljából. A férfi enyhén émelyegve, ám már teljesen kijózanodva kopogott be a viskóba, aminek ablakaiban gyenge gyertyafény pislákolt. Amint Bob ajtót nyitott neki, Foster lába a földbe gyökerezett az Octopusban csoportosuló, idős, ápolatlan külsejű férfiak láttán.
359
– Ők a barátaim – Bob jobb kezével az asztaloknál ülőkre mutatott. – Más falvakból is járnak ide, minden hónapban egyszer, hogy a régi időkre emlékezzünk. Az idős, bozontos szakállú férfi hirtelen karon ragadta Fostert, és maga mellé ültette egy rozoga, billegő lábú székre, majd teli rumos poharat tett elé, utána fenékig ürítette a saját kupicáját. Ezután az idős tengerészek beszélni kezdtek, megidézve annak az embernek az alakját, aki még agg korukban is lidércnyomásos éjszakákat okozott nekik. Dunn kapitányról beszéltek, közülük mindenki szolgált a parancsnoksága alatt, fiatal, többnyire kezdő matrózként. Borzalmas, kegyetlen történetek kerültek felszínre, késelésekről, kínzásokról és fertelmes halálesetekről emlékeztek meg. Miközben az öregek meséltek, Foster figyelmét nem kerülte el, hogy hangjuk sosem volt erősebb a suttogásnál, és valahányszor a szél megrezgette a vékony ajtót, rémülten összerezzennek. Ezek a szerencsétlenek még mindig rettegnek Thomas Dunntól, gondolta Foster, és szándékosan nem nyúlt a teli rumos poharához, mert jobbnak látta, ha tiszta fejjel rakja össze a félelmetes história darabkáit. A Fekete hajón csak Csíkos Bob szolgált Dunn irányítása alatt, ám arra a kérdésre, hogy merre jártak a tengereken és óceánokon, nem mert válaszolni. Annak ellenére sem, hogy Dunn legalább harminc éve nem mutatkozott a kikötőben, és mindenki biztosra vette, hogy már nincs az élők sorában, mert pár évnél tovább sosem maradt távol Greyporttól. – Az utolsó időkben a kapitány nagyon furcsán viselkedett – Bob hangja remegett az iszonyattól – éjszaka rémálmok gyötörték, és napközben is értelmetlenül halandzsázott. A túlvilágról szónokolt, arról, hogy lepaktált egy felsőbb erővel, de az alku balul sült el, ezzel a halál utáni életre kárhoztatva a kapitányt, a Fekete hajót és annak legénységét. Így most élőholtként szelik a tenger vizét, és lelkeket toboroznak a kísértethajó fedélzetére. Ezen a ponton Foster úgy érezte, túl sokat hallott, fel akart pattanni és kirohanni a viskóból, ám Bob folytatta a mondandóját, mintha észre sem vette volna vendége nyugtalanságát.
360
A fekete hajó
– Nem tudom miről szólt az alku, de nemsokára Alexanderrel a fedélzetén futott be a Fekete hajó a kikötőbe. Ezután többé senki sem látta a sem a hajót, sem a legénység tagjait. – Ez az egész ostobaság, miért hinnék el egy szót is? Miért hagyta el a Fekete hajót, ha a kapitány ennyire óvta a titkait? – Foster hangos szavai után néma csend ereszkedett a poshadt levegőjű teremre. – Valóban tudni akarja az igazságot? – Bob felállt és a gyertya fénykörébe lépett. – Régóta vártam egy tudós és bátor ember érkezésére, aki elmondja a világnak, hogy nem vagyok bolond és az általam elmondott történetek igazak! Fostert annyira meglepték Bob szavai, hogy megállt az ajtóban és kíváncsian szemlélte, mire készül az öregember. A tengerész előbb rongyos kabátját vette le, majd megsárgult ingét, ezután hátat fordított mindenkinek. Foster és a jelenlévők elszörnyedve meredtek a sovány, aszott bőrű férfi testére, mert annak egész hátát borzasztó sebhelyek és hegek borították, vörös és fehéres árnyalatokban. – Én átéltem a korbácsolást, és csak a csodának köszönhetően nem hagytam a fogamat a Fekete hajó fedélzetén. Élet és halál között lebegtem hetekig, ezután a kapitány kitett egy kikötőben, és a sorsomra hagyott. Sokak szerint szerencsém, hogy nem dobatott be a tengerbe, bár sokszor azt hiszem, az is jobb lett volna, mint lidércnyomásban tovább élni. Foster közelebb lépett Bobhoz, hogy még jobban szemügyre vegye a hosszabb és rövidebb csíkokat. El sem tudta képzelni, milyen kínokat kellett átélnie ennek az embernek, mikor a kegyetlen kapitány rámérte az iszonyatos büntetést. Még jobban elborzadt, mikor megtudta, hogy csupán annyi volt Bob bűne, hogy a húszas éveinek elején járó fiúként elemelt egy üveg rumot a rakományból. – Én mondom magának, az az ember lepaktált az ördöggel! Miután elhagytam a hajót, a kapitány olyan vizekre és szárazföldekre vezette az embereket, ahol nem volt se Isten, se könyörület. Onnan hozta Alexandert! Azoknak a vizeknek a mélyén maga a gonosz aludta álmát, aki arra várt,
hogy valaki felébressze! És Dunn megtette, átkot zúdítva a saját és legénysége fejére! Bob szinte önkívületbe esett, ahogy a förtelmes szavakat kimondta, Foster megborzongott a hatásukra, és közel állt ahhoz, hogy mindent elhiggyen, amit eddig babonának hitt. Mégis szó nélkül elindult, és csendesen elhagyta az Octopust, majd Bob marasztalásának sem engedve, elindult a hideg és sötét éjszakába. Vissza akart térni a szállóba, hogy végre kipihenje magát, ám hirtelen mélységes szégyen öntötte el. Felidézte magában a végzetes napot, amikor elveszítette a legfontosabbat a számára, az azóta eltelt idő vánszorgását, és az elfogyasztott, hatalmas mennyiségű alkoholt. Minden utat végigjárt gondolatban, ami Millstone felé vezette, és a véletlenek ös�szejátszását, amik Greyportban marasztalták, a legnagyobb őrültségnek azt tartotta, hogy egy percre is elhitte egy öreg, zavarodott tengerész ostoba szavait. Elhatározta, hogy a végére jár a mendemondáknak, és hirtelen megfordulva a világítótorony felé vette az irányt. Rajta kívül senki más nem tartózkodott az utcán, leszámítva egy fiatal, részeg matrózt, aki egy viskó falának dőlve hányt. Foster undorodva fordította el róla a tekintetét. Gondolatai annyira lefoglalták, hogy csak a meredek lejtőt mászva vette észre, hogy a nappali hűvös levegő éjjelre dermesztő hideggé vált, és sűrű köd ereszkedett a szirtre, ami a kikötő felé gomolygott. Foster elszántan kaptatott felfele, miközben a távoli erdőből bagolyhuhogást hallott, kezeit összedörzsölte, majd kabátja összes gombját begombolta. Már majdnem elérte a világítótornyot, amikor mélyről jövő borzongás környékezte meg, hisz a táj teljesen más arcát mutatta előtte, mint nappali kirándulása során. Ahogy a szirt tetejére ért, megállapította, hogy a köd, ami az ösvényen gomolygott, majdnem teljesen eloszlott, és a felhőtlen égen ragyogó csillagok a hatalmas Holddal földöntúli fényekkel borították a kopár fennsíkot. A néma csenddel és hideg levegővel együtt kísérteties és halott volt a táj, Foster idegennek érezte magát a komor, háborítatlan helyen. Amint tekintetét a világítótorony tetejére vetette, a lélegzete is elállt a döb-
A fekete hajó
benettől, mert élénk, villódzó fény vibrált az éjszakában, mintha vihar korbácsolná a tengert, az azonban tükörsima volt, mint szélcsend idején. A kikötőt elérő sűrű köd ezt a fényt eltakarta a szemei elől. Megbabonázva, ismeretlen kényszerítő erőnek engedelmeskedve indult meg a torony ajtaja felé, és mire felocsúdott volna, már be is nyitott az áporodott szagú, sötét épületbe, ahol csak a kis ablakokon át beszűrődő holdfény szolgált silány tájékozódási pontként. Ösztönösen bezárta az ajtót maga mögött, és kezeit maga elé tartva, araszolva érte el a lépcső első fokát. A lélegzetét is visszafojtotta, mert tudta és érezte, hogy valaki más is tartózkodik a világítótoronyban, Alexander azonban nem adott életjelet, síri csend honolt a régi falak között. Foster majdnem megbotlott, amint cipőorra a kőlépcsőhöz koppant, ezért még óvatosabban, vállát a falnak vetve, csendben lépkedett felfele. A csigalépcső, mintha soha nem akarna véget érni, kitartóan kanyargott a torony csúcsa felé, és a betolakodó minduntalan attól rettegett, hogy megbotlik és összetöri magát, amint lezuhan rajta. Végtelennek tűnő percek után mégis kilépett a torony tetejét alkotó, kör alakú, vékony korláttal körbevett részéhez. Középen rácsokkal körbezárva villódzott a jelzőfény nyugtalanító intenzitással. Foster szíve a torkában dobogott, amint megpillantotta a tájat, Greyport belvárosának halvány fényeit, a kikötői negyedet, amit a tejszerű köd szinte teljesen elrejtett, és a tengert. Tükörsima, fekete, olajszerű felületén megcsillant a holdfény, és Fostert arra késztette, hogy egészen a korlátig lépkedjen. Először nem akart hinni a szemének, de hosszasan szemlélve felfogta, hogy nem a képzelete játszik vele, mert nem messze a toronytól egy hatalmas, sötét árny közelített a tengeren, leeresztett vitorlákkal, mégis egyenletesen haladva a szélcsendben. Úgy siklott a szirt felé, hogy a hajótest nem korbácsolt hullámokat és a kabinok ablakai is sötétek voltak. A Fekete hajó – kiáltotta Foster és azon nyomban hátrafordult, hogy a csigalépcsőn lesietve visszarohanjon a biztonságosnak vélt kikötőbe. Ebben a pillanatban azonban olyasvalamit látott, ami határtalan, elemi rémülettel töltötte el, a fehéren világító, vakító fény egy
361
emberi alakot világított meg. Magas, izmos férfi volt fekete kabátban, aki csuklyáját most nem húzta a fejébe, mert nem volt ki elől rejtőzködnie. Alexander csak állt a lépcsőlejárat előtt, és mereven bámulta Fostert, aki mozdulni sem bírt az iszonyattól. Nem a sárgás bőrszín és a mandulavágású szemek ijesztették meg, sokkal inkább az őrület, ami ezekben a szemekben lángolt. Alexander lassú, de határozott lépésekkel elindult Charles Foster felé. Nem sokkal később a volt könyvtárigazgató vékony teste pörögve, és megállíthatatlanul zuhant a végtelen mélység felé, miközben a szél süvítve kísérte a háborgó hullámok közé. A Hold megvilágította a vízfelszínt, és erőtlen fényében egy hatalmas, fekete hajó alakját rajzolta ki. Fosterben tudatosult, hogy a kapitány ezúttal az ő lelkéért érkezett. Hátborzongató, nem evilági sikoly hagyta el ajkát, mert életének utolsó felismerése az volt, hogy a halálnál sokkal borzalmasabb dolgok is várhatnak rá. Üvöltött, mikor hangos puffanással nekicsapódott a sziklaszirt aljának. Holttestét elragadták a jéghideg hullámok, ahogy a tenger sötét mélysége átölelte és soha többé nem engedte már el. A következő nap reggelén Csíkos Bob hiába kereste Charles Fostert az Ezüst Horgonyban. Mr. Stevens kitartóan lóbálta a 24-es kulcsot az öreg szeme előtt, és ismételgette, hogy vendége nem tért vissza az éjszaka folyamán. A vén tengerész zavarodottan rótta a halszagú negyedet, mígnem az éjszaka rosszullétben szenvedő matróztól meg nem tudta, hogy újdonsült ismerőse a világítótorony felé sétált. Ekkor Bob megértette mi történhetett, és jajveszékelve híresztelte a kocsmákban, hogy Fostert elragadta a Fekete hajó, ám szavára senki sem hallgatott. Sokkal inkább hajlottak arra, hogy az átutazó az éjszaka folyamán gyalogosan indult Greyport belvárosába, hogy az ottani szállodában pihenje ki a szegénynegyedben elszenvedett kellemetlenségeket. A biztonság kedvéért a hatóság emberei órákon át járták a partokat, hátha az idegen holttestére bukkannak, ám nem találtak semmit. Alexandert kihallgatták, és átkutatták a világítótornyot is, de semmi jel nem utalt arra, hogy a keresett személy ott járt volna. Két nap múlva
362
A fekete hajó
azonban, amikor senki sem számított rá, a hullámok partra sodorták egy vékony férfi holttestét. Azok, akik életében találkoztak vele, egyöntetűen Charles Fosterként azonosították az összezúzott tetemet. Három nappal később kopott, szürke öltönyt viselő férfi lépett le a Greyport belvárosából érkező postakocsiról, rettenetes napja volt, ami jól látszott elgyötört arckifejezésén. Nem hagyta nyugodni jó barátja holttestének a látványa, amit a városi halottasházban vizsgált meg. Barna orvosi bőrtáskát fogott a kezében, és egyenesen a Vasmacska Fogadóba sietett, ahol a pultostól megtudakolta, merre találja a Csíkos Bob nevű öreg tengerészt. Egyáltalán nem lepte meg, hogy a keresett személy a sarokban lévő asztalnál ült, rumos poharat szorongatva. Lassan odalépett mellé, és halkan leült egy székre. Pár mondatban bemutatkozott, és gyorsan Charles Fosterre terelte a szót, ekkor Bob hadarva előadta neki mindazt, ami az utóbbi napokban történt, nem hagyva ki a Fekete hajót és annak legendáját sem. Dr. Pine lankadatlan figyelemmel hallgatta az öreg mondandóját, miközben végig az asztal lapját nézte és táskájának fülét szorongatta. – A Fekete hajó ragadta el! Hinnie kell nekem! – Bob olyan csökönyösen ismételgette ezeket a mondatokat, hogy a türelmes Pine-nak is össze kellett szednie minden önuralmát, hogy higgadtságát megőrizze. – Uram, ön nem tud semmit Charles Fosterről. – Az orvos Bob reszkető, vékony karjára tette a kezét, és elmesélte mindazt, ami barátját a Halál-sziklához vezette. Bob hitetlenkedve hallgatta, hogy Foster több mint egy éve mély depresszióban és alkoholizmusban szenvedett, mióta különösen tragikus módon elveszítette élettársát. Azóta csak bolyongott a házában, és dr. Pine hosszas unszolására volt csak hajlandó útnak indulni, ám soha nem érkezett meg Millstone-ba. – Sajnos teljesen biztos vagyok benne, hogy Charles idegei felmondták a szolgálatot és végzetes dolgot tett. Pine mélységesen megrendült a hírtől, ami a greyporti rendőrségen fogadta. Miután megkapta Foster nyugtalanító üzenetét, négy nap elteltével útnak indult, mert
ösztönei azt súgták, hogy valami borzasztó dolog történhetett, amiért barátja nem érkezett meg Millstone-ba. Hiába győzködte Bobot, hogy azon a szörnyű éjjelen Foster nyilván részeg volt, és ittasan vetette le magát a szikláról, az öregember hajthatatlanul állította, hogy Charles hozzá se nyúlt a neki felkínált rumhoz. Az orvos később, feladva az értelmetlen győzködést, áttelepedett egy másik asztalhoz, és az utolsó Greyportba tartó postakocsi indulásáig ott is maradt. Bob az első percekben igyekezett beszédbe elegyedni vele, de kisvártatva megértette a férfi mély gyászát. Már sötétedett, mikor dr. Pine kilépett a Vasmacska ajtaján a szabadba. A szél feltámadt, és a sötét felhők közelgő vihar ígéretét hordozták magukban. Először úgy döntött, felsétál a Halál-sziklához, azonban elvetette ezt a gondolatot, mert nem szeretett volna a csúszós és meredek ösvényen botladozni a félhomályban, és a világítótorony látványa túlságosan lehangolta. Zaklatott lélekkel csupán a mólóról tekintett fel a sziklára és a toronyra. Tudta jól, hogy Foster halála a greyporti legendák részévé válik a babonás tengerészeknek köszönhetően, de egyáltalán nem bánta, mert tudta, hogy barátjának tetszene ez a történet. Sokáig állt a mólón, a hideg szelet sem érezve, és igyekezett a látvány minden részletét megőrizni emlékezetében. Kivette kopott zsebóráját és megnézte a pontos időt, ezután jobbnak látta, ha elindul a postakocsi megállójához. Indulás előtt még egy utolsó pillantást vetett a tájra. Ahogy a tengerre nézett és a végtelen horizontot kémlelte, egy pillanatra úgy rémlett, hogy egy távoli, hatalmas, fekete hajó körvonalát látja. Megrázta a fejét és becsukta a szemét. Mikor ismét kinyitotta, csak az Hold fényének ragyogását látta az egyre erőteljesebben hullámzó vízfelszínen.
363
Josephine Írta: Britpopper illusztrálta: PÁLMAI ATTILA A tiltott könyv megsárgult lapjai titkokat őriznek. A múlt árnyai a küszöbön toporognak.
H
a az ember szembesül a testet öltött borzalommal, az elképzelhetetlen horrorral, a felfoghatatlan iszonyattal, utána hajlamos átértékelni az életét. Így tett Edward Beechworth is, aki 1929 tele és 1930 tavasza között élte át addigi élete legszörnyűségesebb napjait. Jómagam 1932 februárjában látogattam meg őt a pennsylvaniai Pennhurst State School and Hospital Elmegyógyintézetben. Szürke, hideg idő volt – a napot már egy ideje elfedte a sötét felhőréteg az égbolton. Ropogott a friss hó a lépteim alatt, amint az intézet vaskos fémkapuja felé tartottam, és ahogy beléptem, elkezdett szakadni a hóesés mögöttem. Muszáj voltam aláíratni néhány adásvételi papírt Edwarddal, ugyanis a család ügyvédjeként az én feladatom az ilyen ügyekben való teljes eljárás. Igen nagy utat tettem meg otthonról a Pennhurstig, de ezeket a kellemetlen papírügyeket kénytelen voltam elintézni, bármennyire is tiltakozott ellene szinte minden porcikám. A recepción útbaigazítottak, és elmondták, hogy Edward a 217-es szobában van, de ne várjak túl sok sikerélményt a vele való találkozástól. Az előzetesen hallott történéseket figyelembe véve, valóban nem sok jóra számítottam, miközben felfelé baktattam a második emeltre a kopogós márványlépcsőkön. Egy megtört fiatalembert találtam a kicsiny szobában, melynek falára különös szimbólumokat és rajzokat festett, vélhetően megbomlott elméje okán. Az egyiken ki tudtam venni egy spirált és egy kígyó alakzatot – a többit viszont nem tudtam értelmezni, bár furcsán ismerősnek találtam őket. Kissé zavarodottan tekintgettem körbe odabenn, majd igyekeztem a tárgyra térni. Megpróbáltam rögtön szót váltani Edwarddal, de próbálkozásom eleinte nem hozta meg gyümölcsét. Mélyen hallgatott,
tekintete lélektelen volt, és mintha nagyon távol járt volna a való világtól. Csak bámult kifelé az ablakon és a szakadó hóesést fürkészte unottan, elhaló, erőtlen sóhajok közepette. Hirtelen arra gondoltam, hogy talán hiába tettem meg ekkora utat otthonról, talán az egész teljesen felesleges volt, de elmenni már nem állt szándékomban. Fél órát szótlanul töltöttem a szobájában, elé rakva az összes aláírandó papírt és egy tollat – rájuk sem nézett. Fogalmam sincs, hogy gondolatai közt merre járt, de vélhetően nagyon-nagyon messze, távol az intézet rideg magányától. – Olyasmiket láttam, amiket nem lett volna szabad látnom. Amiket senki emberfiának nem lenne szabad látnia! Én láttam a végtelenbe nyúló, sötét mélység isteneit, amint a tér és idő felett pöffeszkednek, bebocsátásra várva – törte meg a csendet végül, a hosszadalmas, kínos hallgatás után. Én pedig csak ráztam a fejem – bár nagyon meglepett a kijelentése –, és igyekeztem az adásvétel irányába terelni a szegényes beszélgetést, hogy minél előbb szabadulhassak végre az épület nyomasztó, málló falai közül. Végül nagy nehezen csak rászánta magát és aláírta őket, én pedig összecsomagoltam, megköszöntem a segítségét, és sietve kiléptem az ajtón, hátra se pillantottam. Zavaros kérdésével a fülemben azonnal rohantam volna az állomásra, ám távozásomkor a kezelőorvosa még a kezembe nyomott egy kötegnyi kézzel írt feljegyzést. Mindet Edward vetette papírra, egyetlen éjszaka alatt – holott meglehetősen nagy terjedelemről beszélünk. Szállásomra érvén késő délután álltam neki az elolvasásuknak, bár egy kissé vonakodtam egy nyilvánvalóan zavarodott elme körmöléseit tanulmányozni. Komótosan megebédeltem – bár ezt már nyugodtan nevezhetjük va-
364
josephine
csorának is –, és egy forró tea társaságában leültem az asztalhoz, magam elé pakolva a rengeteg papírost. Az első néhány oldal után viszont képtelen voltam abbahagyni az olvasást. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy már hajnalodik, és a napfelkelte vérvörös csíkjai kúsznak befelé alattomosan az ablakom alatt, egészen élettelivé varázsolva szerény hajlékom. Ekkor döntöttem úgy, hogy kutatómunkába kezdek, az olvasottakat és a talált részleteket magam is papírra vetem, és majd továbbküldöm a kész anyagot a The Order of St. Dumas Társasághoz Arkhamba. Előzetesként postára adtam nekik azon papírokat, melyeken csupán értelmezhetetlen rajzok szerepeltek, szöveges írások nem. A Társaság biztosan többet ki tud majd olvasni belőlük, mint én – gondoltam magamban. Aztán nekiláttam összegezni a feljegyzéseket. A leírtakat feldolgozni számomra sem volt egyszerű falat, de higgyék el nekem, hogy az alább felvázolt eseményeket pontosan úgy adom át, ahogyan azokat Edward papírra vetette hagymázas fantazmagóriái közepette.
1929
problémás év volt a Beechworth család számára. Az akkor tizenöt éves fiú és családja New Salemből költözött az óceánparti Gloucesterbe, az Oak Street 5. szám alá. Ernest Beechworth magánvállalkozása csődbe ment mind Kingsportban, mind New Salemben, viszont Gloucester addig még kihasználatlan terep volt számára, ezért megszületett a döntés: elköltöznek oda a családdal, és szerencsét próbálnak. Az Atlanti-óceán partján fekvő Gloucester akkoriban híres volt hatalmas kikötőjéről, a legtöbb család pedig még mindig halászatból élt, dacára az iparosodás végett egyre jobban elgépiesedő közéletnek. Ernest talán sejtette, hogy a boldogulás nem lesz könnyű, de nem maradhattak tovább New Salemben. Ha így tesznek, néhány héten belül nem tudott volna több pénzt hazaadni, és előbbutóbb felkopik az álluk. Agnes és a gyerekek – a kisebbik Ernest és Edward – nem ellenkeztek túlságosan a költözést illetően. Az Oak Street kicsiny utca Gloucesterben, párhuzamos a Maple Streetre és nem
messze található tőle a gyönyörű Our Lady of Good Voyage római katolikus templom. Ez inkább Agnes számára volt fontos, ő ugyanis kisgyerek kora óta istenfélő neveltetésben részesült, és mindezt igyekezett a gyerekekre is átragasztani, mikor már elég nagyok lettek hozzá, hogy felfogják a vallás fontosságát az egyre gyorsabban fejlődő világ forgatagában. A Beechworth család tehát 1929 nyarának derekán telepedett le új otthonában, egy vörös színű nyerstéglákból felépített, szecessziós stílusú családi házban, melyet két jókora fehér nyárfa takart a kíváncsiskodó szemek elől. Eleinte még rendben ment minden, Ernest vállalkozása beindulni látszott, és a gyerekek is hamar megszerették az új helyet, anyjukkal sokat sétáltak az óceánpartra sirályokat etetni, míg apjuk naphosszat az irodájában dolgozott. Hosszú oldalakon keresztül lehetne még sorolni, hogy mekkora új változásokat hozott magával a költözés a família számára. A Beechworth család kálváriája 1929 őszén vette kezdetét. Edward zavaros írásából nehéz kibogozni pontosan mikor történt mindez, de annyi biztos, hogy odakinn fanyar esőillattal kevert, hűvös őszi szelek jártak, melyek megsárgult leveleket sodortak magukkal.
E
rnest egyre később ért haza. A fiúk látták, amint Agnes odalenn a konyhaasztalnál ül, a sokadik cigarettájára gyújt rá, és közben kapkodva les kifelé az ablakon. Férje minden harmadik vagy negyedik napon éjfél után érkezett haza, de világos választ sosem tudott adni rá, miért. Sokat veszekedtek, a férfi pedig elkezdett titokban inni. Egy csütörtök éjjel teljesen kikelt magából, kezét ökölbe szorította, egy ér kiduzzadt a homlokán, a szeme pedig tikkelt. A fiúk odafentről csak két vékony sikolyt hallottak, dübörgést, és a hangjából ítélve valami csúnyán összetört. Félve lestek ki a lépcső takarásából, és látták, amint Ernest olyan iszonyatos erővel pofozta fel a feleségét, hogy az hanyatt esett, és magával rántotta az étkezőasztalt is, amiről csörömpölve hullottak alá a tányérok, melyeket direkt Ernest érkezéséhez készítettek elő. Áradt az olcsó alkohol szaga a férfiból, aki bukdácsolva lépett át a felszakadt szájú,
365
366
josephine
földön fetrengő asszony felett. Evőeszközök csillogtak a lámpa fényében, odakint pedig szakadt a hó. Minderről egy kórházi jelentésből megerősítést nyertem, melyet az Addison Gilbert Kórházban állítottak ki másnap délelőtt. A megpróbáltatások tehát itt vették kezdetüket, szerencsétlen Agnes egyre biztosabb lett benne, hogy a férje megcsalja. Titokban járt utána, néha a kisebbik Ernestet is magával cipelve, de egyértelmű bizonyítékot sosem talált rá – egészen egy borús őszi napig. Október 31-én szakadt az eső, és Halloween alkalmából Agnes a gyerekekkel a Galloway családnál vendégeskedett, ám mihelyst hazaértek, a házba belépve nehéz, fűszeres parfüm illata csapta meg az orrukat. Ernest zihált, haja összeborzolva, és patakokban szakadt róla a víz. Az átható illat bekúszott Agnes orrába, és onnantól fogva minden nap érezni vélte, átitatta a ruháit, az ágyneműt és még a bőrét is. A szégyen aromás, balzsamos illata volt ez. Lesütötte a szemét, és szó nélkül elvonult a szobájába, ahol sorra szívta a cigarettákat. A későbbiekben Edward látta, amint az anyja teljesen magába zuhan, és férjével mint két idegen, úgy élik mindennapjaikat – gondosan kerülve egymás társaságát. Legrosszabb napjain Agnes talán gondolt a válásra, a férfi elhagyására, de nem merte megtenni ezt a drasztikus lépést. Ernest novembertől fogva már alig járt be dolgozni a Mansfield Street 7. alatti irodájába. Helyette rengeteg időt töltött a pincében – melyet állandóan bezárt maga mögött –, és a dolgozószobájában. Nem beszélt senkivel, szó nélkül járt-kelt a házban, és enni is alig evett valamicskét. A pincében töltött idejekor senki mást nem engedett lemenni, volt hogy napokra eltűnt odalenn, és senki sem tudta megmondani, mit művel a dohos levegőjű pince magányában – ő maga pedig nem kötötte a többiek orrára. Teljesen megváltozott, talán ha személyesen is összetalálkoztam volna vele, akkor lehet, hogy már rá sem ismerek. Csupán telefonon váltottunk néhány szót akkoriban – általában hivatalos ügyekről – de ő mindig igyekezett rövidre zárni a beszélgetéseseinket, és amint eltértem a tárgytól, letette a kagylót.
A
z egész későbbi tébolyult állapota vis�szavezethető egy különös, régi könyvhöz, melyet még beköltözésük másnapján vitt haza, és féltve őrizgette a többiek elől. Jókora, bőrkötéses könyv volt ez, melyet zavarodottan rejtegetett íróasztala kulccsal zárható mélyén, a többi kacatja között. Az ember azt hinné, hogy az új város miatt a férfi a munkájába temetkezve töltötte ideje nagy részét, de Eward egyszer észrevette, hogy apja a szobájának félhomályában a könyv felett görnyed és magában beszél. Zavaros, idegen nyelven buggyantak ki a szavak dohányszagú szájából, és úgy kavarogtak a szobában, mint az ópium füstje eldugott, vöröslő szobák magányában. Valahol itt kezdődött el minden. Mikor Ernest észrevette, hogy Edward leskelődik, jókora pofont kevert le a fiának, és fenyegetőzve kötötte lelkére, hogy soha többé ne merjen belépni a szobába. Edward aznap álomba sírta magát, kisebbik testvére talán fel sem fogta mi történt, Agnes pedig bűnbánóan hallgatott. Az az átkozott könyv tehetett mindenről, most már bizonyos – az volt a katalizátor. November közepén történt az eset, hogy Ernest Beechworth nem érkezett haza este. Eleinte azt hitték, a pincében van újfent, ugyanis akkoriban kezdett el oda a kelleténél többször lejárni – de nem találták ott. Végül Agnes éjfél környékén jelentette az eltűnését a helyi hatóságoknál. Ezen információkat én is meg tudom erősíteni, a The Gloucester Times is megírta, és a kérdéses lapszám a mai napig fellelhető a helyi archívumban. Ernest végül előkerült, a kikötő távolabbi végében állt egész éjszaka, és az óceánt bámulta üveges tekintettel. Hazakísérték és ágyba fektették, Agnes pedig orvost hívott hozzá, aki megállapította, hogy mentális rendellenesség állhat a háttérben, de semmi komoly. Úgy gondolták, egy kis pihenés nem árt a férfinak, de az állapota nemhogy nem javult, napról-napra csak rosszabb lett. Agresszívvá vált, ok nélkül üvöltözött a családjával, és kiszökdösött a házból, hogy titokban a kikötőnél tölthesse idejét. A többiek nagyon megsínylették ezt a hirtelen jött áldatlan állapotot, Agnes kétségbeesésében sorra járta az orvosokat, de
josephine
mindegyik csak széttárt karokkal állt Ernest megváltozásának oka előtt. Aztán eljött a december, és Gloucestert beborította a friss hó, mely a csikorgó hideget hozta magával. Ernest már nem volt képes dolgozni, a feladatait az irodában Agnesnek kellett ellátnia, ezért a gyerekek naphos�szat egyedül maradtak otthon az apjukkal, akit legtöbbször már be kellett zárnia a dolgozószobájába, nehogy kiszökjön a házból. Nyugtatókkal tömték reggeltől-estig, ezért agresszív természete sikeresen lecsillapodott, azonban még mindig rendkívül furcsán viselkedett. December elején a kisebbik Beechworth fiú megfázott, az anyja pedig elvitte délelőtt a helyi orvoshoz. Edward otthon maradt az apjával, aki feltűnően csendben volt aznap. Dohányfüst illata kavargott a kihalt folyosón, az elhagyatottság alattomos érzete bejárta a házat. Mikor a fiú lement a konyhába reggelizni, ott találta az apját az asztalnál ülve, hóna alatt a könyvvel. A levegőben frissen főzött kávé zamatos illata terjengett. – Josephine szeretett engem, fiam. De nem adhattam meg neki, amit kért – hebegte Ernest, fátyolos szemmel, legalábbis ez áll Edward feljegyzéseinek 56. oldalán. Josephine. Csak később tudtam meg, ki is ő. Apa és fia nem szóltak egymáshoz, a kávéillat lassan szertefoszlott a levegőben. Mikor Agnes és a kisebbik Ernest pár óra múlva visszatértek az orvostól, sehol sem találták Ernestet. Edward égre-földre esküdözött, hogy nemrég még odalenn ült az asztalnál, és minden rendben volt. Az emeletre felérve azonban hűvös levegő járta át a szobákat: Ernest szobájának ablaka tárva-nyitva állt, és kövér hópelyhek szállingóztak be rajta. Csak álltak az üres ajtóban, meredten bámulva a kinti hóesést és a beszálló hópelyheket, melyek a kihűlt szobába érkezvén már vékony réteget képeztek az egymásba fonódó mintákkal szabdalt, puha anatóliai szőnyegen.
E
rnest Beechworth holttestét Rockportnál halászták ki a fagyos vízből, két nappal később. A temetése szűk családi körben, és a tetem rossz állapota miatt zárt koporsó használatával zajlott. A tragédia megrendítette a Beechworth családot. A vállalkozást
367
Agnes eladta egy Hugo Ashdown nevezetű annisquami úriembernek, a befolyó tetemes mennyiségű pénz több mint felét pedig betette a Cape Ann Savings Bankba. Munkát is talált közben egy helyi telefonközpontban, mellette pedig a közeli Our Lady of Good Voyage római katolikus templomba járt önkénteskedni. A gyerekek továbbra is jobbára egyedül töltötték a napjaikat az Oak Street 5. alatt. Magántanár járt hozzájuk, akit Edward ki nem állt a szigora miatt. Egyébként is sokkal jobban foglalkoztatta két dolog, mint az algebra és az unalmas történelmi évszámok bemagolása: a titokzatos könyv és a tiltott dolgozószoba. Az a rejtelmes, sötét titkokat tartalmazó könyv minduntalan piszkálta fantáziáját. Ernest öngyilkossága után – merthogy sokak szerint öngyilkosság volt ez, kétségtelenül – a szobáját Agnes bezárta, a kulcsot pedig magánál tartotta. Azonban egy nap megtörtént a sajnálatos balszerencsés fordulat, és Agnes a nagy reggeli rohanásban elfeledkezett a kulcsról, otthagyta a konyhaasztalon. Edward kapott is az alkalmon, és titokban elcsente, mikor anyja már távol járt. Feliszkolt az emeletre, és benyitott vele egykori apja tiltott dolgozószobájába. Odabenn áporodott, dohos levegő fogadta, naftalin tömény illata lengte körbe a helységet, az ébenfa asztalt pedig már vékony porréteg borította. Ernest dolgozószobája épp olyan volt, mint amilyen egy mániákus, fantazmagóriákat hajszoló férfi szobájának lennie kell: roskadásig pakolta különféle könyvekkel, pergamenekkel, jegyzetekkel és ilyen-olyan kéziratokkal. A gyűrött papírok között voltak kódexekből kimásolt feljegyzések, számlakivonatok, címek és helyrajzi számok, illetve hivatalosnak tűnő dokumentumok távoli, egzotikus expedíciók beszámolóiról. Dzsungelmélyi, ősi templomok Peruban, és a kíváncsiskodó szemek elől gondosan elrejtett romvárosok Mexikóban mutatkoztak a papírokon, a ceruzával rajzolt illusztrációk pedig olyan mesés helyeket ábrázoltak, mint az óperzsa Miyanrudan – a „Két folyó háza” – avagy a misztikus Jerikó.
A
fiúnak nem kellett soká kutakodnia, hogy ráleljen a könyvre: az egyik pol-
368
josephine
con volt, piszkos, szürke portörlő rongyba csomagolva. Edward úgy érintette meg, mint egy féltve őrzött ereklyét vagy egy szent imatárgyat. Először csak a fedelét vette szemügyre: kemény bőrkötéses, vastag könyv volt, a fedelében kusza mintákkal és egy nyolcágú csillaggal, melyet három pont vett körbe. Remegő kezekkel emelte le a polcról, mintha bármelyik percben összetörhetne a kezeiben. Tágra nyílt szemekkel csodálta, és rögvest átszaladt vele a saját szobájukba, hogy ott aztán a takaró alá bújva belelapozhasson végre. Felnyitotta, és egy új világ nyílt meg előtte. Sosem hallott vidékekről olvasott benne, égbe nyúló hegyekről Oblington mentén, Azar piramisairól és Creushomax tornyáról a Blanbu-fennsíkon. A mesés Yin Kertjeiről, melyek az Arany-völgyben találhatóak, buja dzsungel közepén, a Lótuszok-folyója partján, ahol a víz ugyanolyan narancssárga, mint az égbolt. Rejtélyes alakokról, akik már bejárták a Keleti-sivatagot, és eljutottak Irem városába, ahol olyan tudásra tettek szert, melyet halandó ember felfogni sem lenne képes. A hűvös téli este túl gyorsan érte a fiút aznap, az égboltot szürkére festették a gomolygó felhők, és zúgva feltámadt a szél. A könyv második fele tartogatta az igazi meglepetéseket a naiv képzelőerő számára. Edward belelapozott, és az angol mellett különféle latin és német szövegeket, szimbólumokat, jelképeket, meg ábrákat talált benne. Az egyik kép igen élénken beleégett emlékezetébe, hosszú perceken át le sem tudta venni róla a tekintetét. Egy spirált és egy kígyót ábrázolt a teljes oldalon elhelyezkedő, meglehetősen részletgazdag ábra, mely egészen kitűnt a többi megsárgult lap között. Szentségtelen népekről, boszorkányokról és szektákról olvasott a fiú a könyv első felében, és démonokról, szellemekről és véres rituálékról a másodikban. Úgy aludt el – már bőven éjfél után –, hogy fejében élénk képek villogtak egy Oneiros nevezetű túlvilági helyről, ahol az ég lila és vörös színben pompázott, lebegő szigetek és kőkori romok szegélyezték a tájat, emberek helyett pedig groteszk, csiga- és kígyótestű lények lakták, amiknek pofájából rózsaszín csápok lógtak kifelé,
melyekkel titokzatos szavakat pusmogtak neki a föld alá eltemetett romvárosokról.
J
ómagam itt kezdtem el először kételkedni Edward szavaiban. Úgy éreztem, apja halála olyan mértékű lelki törést okozott neki, hogy egy kitalált álomvilágba menekült a kegyetlen valóság elől. Aztán végeztem némi kutatómunkát, és kiderült, hogy Oneiros világa már több esetben is lejegyzésre került a történelem során, Edward feljegyzései előtt egy bizonyos Otto Keisinger írt róla 1923-ban, Írország zord vidékein, Beaghmore környékén. Tehát egyértelműen nem zárhatom ki a tényét annak, hogy a fiú olvasott róla a könyvben. Edward másnap reggel halk suttogásra ébredt. Mintha egy édes női hang suttogott volna kivehetetlen szavakat a fülébe, de amint kinyitotta a szemét, és körülkémlelt a szobában, nem látott senkit. Egyre többször hallotta a különös suttogást, mely néha ijesztően hangossá fokozódott, és bizonyos szavak már tisztán kivehetőek voltak belőle: „sötét, hideg, magány” – ezen szavak időről időre ott visszhangzottak Edward fejében, hallotta őket alvás közben és ébren is. Mindezt azonban sosem mondta el anyjának, tudta jól, hogy magának köszönheti, hiszen ő olvasott bele abba az átkozott könyvbe, mely a leírhatatlan borzalmakat szabadította rá gyenge idegrendszerére. Megmagyarázhatatlan fáradtság kerülgette, ha tehette volna, akkor naphosszat fel sem kel a kényelmes ágyából. Csak ténfergett a házban, apja mintájára céltalanul jártkelt, és közben lényegtelen dolgokat művelt: ki-be csukogatta a konyhai polcos szekrényeket, átrendezte az evőeszközöket és a tányérokat, napjában többször is. Karácsonyra készülődvén Agnes egyre többet volt távol, a kis Ernest eljátszadozott magában a játékautóival a nappaliban, Edward pedig rajzolt. Nagyon sokat rajzolt – annyit, hogy már a kézfeje is belesajdult. Ezen rajzok többsége csupán krikszkraksz volt, de az egyiket többször is megemlíti a jegyzeteiben. Az egyik – igen intenzív és emlékezetes – álmát rajzolta meg. Ebben az álmában egy nő magasodott előtte, aki egy fehér virá-
josephine
gokkal teli mezőn állva hívta, csalogatta magához egyre közelebb és közelebb.
D
ecember 20-a jelentőségteljes nap lett a későbbi események fényében, ugyanis Edward addigi legerősebb fantazmagóriája öltött testet. Nem tudta pontosan vis�szaidézni, hogy aznap mikor aludt el, de emlékezetében csupán annyi maradt meg, hogy a kanapén ülve a nappali két jókora ablakán keresztül a kinti életet szemléli álmosan, a munkába igyekező vagy éppen onnan hazafelé siető embereket, a gyenge szélben hajladozó fákat, az égbolton repkedő, éjfekete madarakat – késő délután lehetett. Így aludhatott el, de mikor magához tért pár óra múlva, a lélegzete is elakadt az elé táruló látványtól. A nappali félhomályában halovány női alak állt előtte, szótlanul és mozdulatlanul. Vékony, hálóingre emlékeztető ruhát viselt, mely alól átütött gyenge testének körvonala, hosszú sötétbarna haja csapzottan lógott csontos vállán. Hosszú percek teltek el így, miközben a külvilág megszűnt létezni a fiú számára, és le sem tudta venni szemét a vonásaiban gyönyörű, fiatal nőről, kinek kisugárzása mégis rendkívül nyugtalanító, alattomosan vészjósló volt. Telihold éles fénye világított be az utcáról, mely megcsillantott valami fényeset a nő ruháján, de Edward nem látta pontosan, mi is lehet az. Egyébként sem tudta levenni tekintetét a nő bájos arcáról és szomorú, égszínkék szemeiről, aki amilyen hirtelen ott termett a nappali félhomályában, olyan hirtelenséggel tűnt tova. Edward próbálta nyugtatni magát, hogy mindez csak egy rossz álom volt, de ahhoz túlságosan valóságosnak hatott. Sietve szaladt fel az emeletre és feküdt be az ágyba, ahol az álláig húzta a vastag takarót, de aznap már nem jött a szemére álom. Ekkor kezdődtek a szélsőségesebb hallucinációi, melyekről szentül meg volt győződve még feljegyzései utolsó oldalán is, hogy amiket látott, az mind valóságos volt. Jelen sorok írója nem zárja ki a kezdődő skizofrénia lehetséges okát sem, a Pennhurst State School and Hospital Elmegyógyintézet orvosi kartonjai között fellelhető egy vizsgálati lap, melyen dezorganizált skizofrénia jeleiről írnak a fiú esetében.
B
369
eechworthék karácsonya ünnepi hangulat helyett félelemmel teli volt. Mézeskalács-, narancs- és fenyőillat helyett orrfacsaró bűz lengte körbe a házat, amin a sokszoros szellőztetés sem segített. Edward többször is érezte valaki jelenlétét maga körül, esténként a szobájuk sötétjében amorf alakokat látott kirajzolódni a teljes feketeségben, érezte, amint áll valaki az ajtóban és őt figyeli – vizslató szempárokat érzett magán, akármerre járt a házban. Mikor a magány nyomasztó súlya telepedett volna rá, állandóan apró lépéseket hallott maga körül. Kopogásokat, neszezéseket és mintha éles kaparászásokat is hallani vélt volna a házban. Egyre többet rajzolt, saját állítása szerint ezeken a rajzokon már semmi értelmes nem volt kivehető, csupán zűrzavaros, kaotikus ábrákat és különös szimbólumokat firkált a lapokra – sokszor öntudatán kívül. Az őrület a hagymázas képzelgései és visszataszító fantazmagóriái révén kúszott bele elméjébe. Hallucináció egyre csak erősödtek, szentül meg volt győződve például, hogy a pince fa ajtaját valaki belülről kaparássza, de már olyan erővel, hogy az illető körme teljesen elkopott, és csak véres húscafatokkal karistolja a sötétbarna fát. Anyjuk a karácsonyi vacsorán mutatta be nekik újdonsült udvarlóját, egy Leonard nevű magas, jól szituált úriembert, akit a templomban ismert meg, és aki mellesleg a The Gloucester Times lapnál dolgozott főállásban. Edward viszont addigra már elaludni is félt esténként. A legkisebb zajra is összerezzent, ha pedig tehette, inkább a ködbe burkolózó várost járta. Ilyenkor csak a fejében kavargó gondolatokkal kellett megbirkóznia, és ez lényegesen hálásabb feladat volt számára, mint otthon tartózkodnia a hátborzongató zajok közepette. Az óceánpartra érve úgy érezte, a víz már hozzá is beszél. Pontosabban, inkább a víz alól beszél hozzá valaki – sőt, talán inkább valami. Nem hagyták nyugodni apja utolsó szavai: „Josephine”. Ez a különös név folyamatosan ott motoszkált a fejében, legtöbbször elnyomott minden egyéb gondolatot, és kezdte az őrületbe kergetni a gyermeki naivitást egyre maga mögött hagyó fiatalembert. A Mansfield Street 7. alatti hatalmas irodaház szinte
370
josephine
csalogatta, ok nélkül is arrafelé bolyongott a csípős téli szelek által kísérve. Végigbaktatott a kopár fákkal borított Rogers Streeten, közben elmerengett a mellette húzódó, a távolban sűrű ködbe vesző óceán romantikusan megkapó tájképében, és elképzelte milyen lenne visszahajózni New Salembe, a régi otthonukba. Felkanyarodott a Washington Streeten, és néhány méter után már ott is találta magát a Mansfield Street kies irodaépületei között. A koszos emeleti ablakokat bámulva azon tűnődött, vajon ki lehetett apjának ez a Josephine nevű nő, és hol találná most? Temérdek kérdése lett volna hozzá. Megesett, hogy egy éppen arra járó dolgozótól érdeklődött, de ilyen nevű nőt senki sem ismert arrafelé – nemhogy az irodában, de még a környéken sem. Edward csalódottan bandukolt haza, és remegő kézzel nyomta le a hideg kilincset hazaérvén, hisz tudta jól, hogy a hallucinációi újrakezdődnek majd, amint átlépi a küszöböt. A könyvet soha többé nem óhajtotta kinyitni, úgy vélte, hogy ami abban van, azt legjobb lenne elégetni. Január elején ismét elcsente a dolgozószoba kulcsát az anyjától, azzal a célzattal, hogy örökre megsemmisíti a könyvet, de a szobába benyitva már sehol sem lelte azt, helyette a résnyire nyitott ablakon beáramló hűvös, ám kristálytiszta levegő köszöntötte. Távozásakor azonban furcsa dolog történt: egy hirtelen érkező széllökés akkora huzatot okozott a szobában, hogy néhány polcon fekvő papírt a földre sodort. Edward elkezdte komótosan visszapakolni őket a helyükre, mikor is az egyikből kis cetli hullott ki és szánkázott le a padlóra. A fiú tüzetesebben szemügyre vette, a cetlin egy kézírással odakanyarított cím szerepelt: 14R Foley Rd Gloucester, MA 01930.
1930.
január 22-én kereste fel a cetlin talált címet. Gyalog vágott neki az útnak, anyjának azt mondta, hogy a Frindly’s étterembe megy ebédelni. Hideg volt, apró cseppekben hullott a fagyos eső, mely úgy csípte Edward arcát, mintha kicsiny tűkkel szurkálnák. Az öreg Oak Hill Temető felé vette az irányt, majd letért a járt útról, és egy átázott avarral borított mellékösvényen végighaladva ha-
marosan meg is jelent előtte a Foley Road kopár, kiszáradt fákkal teli komor alakja. A páros oldalt követve hamar eljutott a 14es számhoz, mely rozsdás, rozoga kapuja mögött egy kicsiny, gazzal és borostyánnal jócskán benőtt kunyhót talált. Teteje megrogyott, kéménye megdőlt, a gaz pedig úgy fonta körbe, mint egy jókora kígyó a zsákmányát. Ablakai sötétje vakon nézett farkasszemet Edwarddal, aki hosszú percekig állt némán a kapu előtt. Csengőt nem talált, kiáltására pedig senki emberfia nem jött elő, hangoskodásával csupán annyit ért el, hogy az utcában lévő összes kutya ugatni kezdett. Összehúzta kabátját, mikor az eső egyre jobban rákezdett. Egy hirtelen jött ötlettől vezérelve megpróbálta belökni a rozoga kaput, mely legnagyobb ijedelmére azonnal engedett neki és kitárult. Edward egyszerre azon kapta magát, hogy ott áll a rozoga kunyhó előtti, gazos, gyomnövényekkel teli kertben. Körülötte elhagyatott és sivár volt minden, a kopár fák fenyegetően magaslottak felette, a sötétszürke égbolt pedig kiadós vihart sejtetett a távolban. Edward megdöbbent, mikor a kunyhó ajtaja is azonnal kitárult előtte, éppen hogy csak lenyomta a rozsdás kilincset, majd tétován belépett. Odabenn szanaszét heverő bútorokat talált, lepedővel letakart székeket és egy étkezőasztalt, melyen díszes tányérban több hete megromlott leves poshadt – szaga áthatóan terítette be a levegőt. A fiú szíve a torkában dobogott, pedig láthatóan több napja nem járt a kunyhóban senki, legalábbis minden jel erre utalt. Körbejárta a kis helyiséget, és közben azon töprengett, vajon miért jegyezte fel egykori apja ezt a jelentéktelennek tűnő címet? A kutyaugatás odakinn alábbhagyott, helyébe mély men�nydörgés lépett, mely egyre közeledett. Az eső immár javában zuhogott – bár Edward észre sem vette, mikor kezdett rá úgy igazán –, az esőcseppek hangosan kopogtak a kunyhó rozoga, korhadt lécekből tákolt tetőzetén. A szálkás padlón fehér krétával felrajzolt jeleket talált, melyek körül megfeketedett vércseppek száradtak. Egy rozoga, bevetetlen ágyat is észrevett a sarokban és egy megroggyant polcos szekrényt, melyet már csak a szentlélek tartott egyben. Ezen ugyanolyan vaskos könyvekre bukkant,
josephine
melyek közül egyet Ernest akkora becsben tartott, és amibe – legnagyobb balszerencséjére – ő is beleolvasott azon a hűvös téli estén. A címeket nem jegyezte meg, de a legtöbb könyv fedelét fordított pentagramma díszítette. Amint kicsit jobban szemügyre vette a vastag porréteg borította polcot, kiszúrt egy fekete-fehér fotót. Jó minőségű Kodak kép volt, ám a szélei már sárgállottak a kopástól. A fotón legnagyobb megdöbbenésére ugyanazt a nőt vélte felfedezni, akit korábban a nappali félhomályában is látott – hosszú barna haja és angyali arcvonásai kiemelték szépségét. Díszes, előkelő fehér ruhában ült egy gyümölcsfákkal teli kertben, mögötte a háttérben pedig féltucatnyi öltönyös férfi állt mereven. Az arcaikat lekaparták a fotóról, éles karistolásnyomok barázdálták helyüket – talán valaki nem akarta többé látni őket. Edward megfordította a képet, melynek hátoldalán kecses női kézírással ez állt: „New Salem, 1921” Visszatette a fotót a helyére, majd tovább kutakodott a kicsiny szobában, közben pedig az járt a fejében, hogy biztosan nem véletlenül látta már ezt a nőt korábban. Az elszigeteltség dohos szaga és a megromlott leves orrfacsaró bűze lengte be a helységet, ha lakott is itt valaki, akkor az már meglehetősen régen, talán egy-két hónapja is lehetett. A sarokban összegyűrt papírgalacsinra lett figyelmes, mely felett majdnem teljesen átsiklott, annyira bele volt olvadva a környezetébe. Felvette és kihajtogatta a meggyűrődött, barnás papírt. Egy levél volt, ugyanazzal a finom női kézírással írva: Ernest! Vissza kell adnod, ami a miénk! Soha nem feltételeztem volna pont rólad, hogy egy aljas tolvaj vagy. Te elloptad tőlünk a Könyvet! Én bíztam benned, még akkor is, mikor elvesztetted a hited az Ősi Istenekben, és erre az aljas cselekedetre vetemedtél. Régen merőben más voltál, csodáltalak is. Emlékezz vissza a Rockportban töltött napjainkra, az óceán sós illatára, és arra a gyönyörű esténkre, melyet később annyit emlegettünk. De megváltoztál, magadnak akartad a örök élet reményteljes boldogsá-
371
gát, holott te magad is tudtad, hogy ez nem így működik. Ne akard, hogy személyesen keresselek fel, pláne ne akkor, amikor a feleséged és a gyerekeid is otthon vannak veled. És ne akard, hogy Aaron mást is küldjön helyettem, mert a többiek nem fognak hezitálni. Vissza kell adnod, ami a miénk! Vissza kell adnod a Könyvet! Utoljára figyelmeztetlek! Név és elérhetőség nem szerepelt a levél végén. Hazaérvén – a viharnak hála csuromvizesen – a fiú teljesen össze volt zavarodva. Nem értette ennek a levélnek a jelentőségét apja életében, és nem tudta, hogy ki lehetett az a gyönyörű nő a képen a lekaristolt arcú férfiakkal a háttérben, de lelke mélyén érezte, hogy ő Josephine. Három napig semmiféle különös esemény nem történt az Oak Street 5. szám alatt, a megmagyarázhatatlan jelenségek mintha végleg eltűntek volna – legalábbis egy időre. Edward meg volt győződve róla, hogy a jelenség elhagyta a házat, és igyekezett végleg kiverni a fejéből a történteket, azonban a fehér ruhás nő arca élénken lebegett még előtte, akármit is csinált. Január 26án kora reggel újfent suttogásra ébredt, a szavak pedig továbbra is ugyanazok voltak: Sötét. Hideg. Magány. Dobozhangon ismétlődtek, mintha egy kút mélyéről vagy egy kriptából szólnának. Edward kikászálódott az ágyból, meztelen talpait a hideg padlóra nyomta. Öccse még mindig az igazak álmát aludta, ezért igyekezett nagyon halkan mozogni a szobában. Ekkor észrevette, hogy a szoba ajtaja résnyire nyitva áll. Különös, hiszen anyjuk minden este lefekvés után bezárja az ajtót. Edward szíve hatalmasat dobbant, és érezte, amint a félelem felkúszik a mellkasából a torkáig. Óvatosan odalépett az ajtóhoz és kitárta. Senkit sem látott a folyosón, ezért lassan elindult a földszintre vezető lépcső irányába. Kirázta a hideg amint lekémlelt a magasból, ám odalenn sem tartózkodott senki. Az ablakokon beszűrődő, halovány napsugarak gyenge fényében alaposan szemügyre vette a lenti lakrészt, de az teljesen üres volt. Egyetlen dolog azonban szinte azonnal ma-
372
josephine
gára vonta aggódó figyelmét, és nem hagyta tovább nyugodni: a pincelejárati ajtaja is tárva-nyitva állt. Edward megborzongott, kedve lett volna azonnal visszaszaladni a szobájába, bebújni a takaró alá, és ott megvárni, amíg a többiek felkelnek. Megint úgy érezte magát, mint a Foley Road 14. vészjósló kapuja előtt: félt, de hajtotta a kíváncsisága. Vigyázva lecammogott a lépcsőn, némelyik fok nagyot nyikordult léptei alatt. Végigosont a konyhán, és megállt a pince lejárata mellett. Úgy érezte, a suttogás odalentről érkezik, ezért megragadta a pinceajtó hideg kilincsét és elindult lefelé, a sötétség gyomrába.
A
pincében roppant hideg uralkodott és átható, dohos szag terjengett, keveredve a jól ismert édeskés bűzzel. Csupán egyszer-kétszer járt idelenn, megmagyarázhatatlan módon taszította a sötét helység atmoszférája, ezért igyekezett elkerülni. Miután pedig apja rengeteg időt töltött lenn, Edward már egyáltalán nem gondolt arra, hogy le kéne látogatnia bármikor is. Kitapogatta a villanykapcsolót a málló fal mentén és felkattintotta a lámpát, mire a pince gyenge, fehéres fénybe borult. Körülnézett de nem sok érdemi dolgot talált: letakart bútorok, összetekert szőnyegek és egy halom limlom hevert odalenn, mindegyik vastag porréteggel betakarva, némán kapaszkodva a múlt szebb emlékeibe. A fiú szíve még mindig hevesen dobogott, de igyekezett leküzdeni félelmét és erőt venni magán – mintha már a suttogás is eltűnt volna. Már épp visszaindult volna, mikor észrevett valamit a pince kevésbé megvilágított, sötétebb részén. Odalépett hozzá, lehajolt és felvette. Egy díszes bross volt, mely már erősen megkopott, ám még mindig jól kivehető volt a felszínén egy spirál és egy kígyó alakzat. Leginkább egy címerre hasonlított, mellyel viszont Edward soha életében nem találkozott. Forgatta, vizsgálgatta a brosst, és közben úgy érezte, hogy valamiért kényelmetlenül ismerős a számára. Ekkor hirtelen hangos koppanás törte meg a csendet, mely valahonnét alulról érkezett, Edward mellől. Riadva felkapta a fejét és körültekintett maga körül, de továbbra sem volt vele senki odalenn.
Lelki szemei előtt már megint a csontos arcú rémalakot vizionálta, azonban a pince lámpájának gyenge fénye valamelyest megnyugvással töltötte el. A koppanás nem ismétlődött meg többször, de ez nem tántorította el a fiút, hogy kicsit jobban utánajárjon. Benézett a gondosan letakargatott bútorok mögé, lábával arrébb rugdosta a szőnyegeket, és kinyitogatta a hanyag módon lezárt dobozokat is. Semmi különöset nem talált, néhány kinőtt ruhán és rengeteg hivatalosnak látszó papíron kívül. Ekkor egy pillanatra elment az áram, és a pince néhány másodpercre vaksötétbe borult. Edward összerezzent, és megszorította a még mindig markában tartó brosst. Amint visszajött az áram – és vele együtt a pince újra fénybe borult – megakadt a szeme a málladozó falon szemközt. Teljesen újnak tűnt a helyiség többi részéhez képest, mintha nemrég vakolták volna újra. Közelebb lépett hozzá és tenyerét óvatosan a falnak tapasztotta, majd hallgatózni kezdett. Semmit sem hallott a fal túloldaláról, azonban szöget ütött fejébe a gondolat, hogy mi van ha apja létrehozott egy másik szobát a pincében emögött a fal mögött? Talán ezért töltött lenn annyi időt. Edward elhatározta, hogy mindenképp megnézi, mi van a túloldalon.
F
elszaladt a konyhába, evőeszközöket vett magához, meg egy doboz gyufát. Jobb híján ezekkel esett neki odalenn a fal kivájásának, ami nem volt épp egyszerű művelet – az is csoda, hogy odafenn nem kelt fel rá senki – de Edward elszántan vésett, minek következtében pár perces munka után sikerült a felső vakolatrétegtől megszabadítania egy kisebb felületet. A vörös téglák végre láthatóvá váltak a vakolat alatt, a neheze pedig csak most következett. Több mint egy óra telt el, mire Edwardnak sikerült az egyik téglát annyira körbevájnia, hogy az kivehetővé vált. Szegény fiúról szakadt a víz, pizsamája teljesen átázott a verejtéktől, két tenyere hófehérré változott a kihulló vakolattól. Kihúzta a téglát, melyet éktelen bűz kiáramlása kísért. Pont olyan orrfacsaró volt, mint ami december óta lengte kör-
josephine
be a házat, csak idelenn még áthatóbban terjengett és áramlott kifelé a kivett tégla helyén. A fiú hátra is hőkölt a hirtelen arcába csapó bűztől, de már biztos volt benne, hogy a fal mögött húzódik egy titkos szoba. Talán apja ott tanulmányozta titokban a könyvet? Könnyen lehet, hogy egész kutatólaboratóriumot hozott létre, melyet aztán hirtelenséggel el akart tüntetni, és ezért befalazta. Edward szíve vadul kalapált, szinte már látta előtt a sötét tanokkal és istentelen tudományokkal teli titkos szobát – pont mint az alkimisták rejtélyes helységei – a fal mögött. Előhúzott egy gyufaszálat, végighúzta a foszforos felületen, mire az sisteregve rögtön begyulladt. Szelíden pislákolt a fiú kezében, aki egyre közelebb és közelebb tartotta a feketén sötétlő lyukhoz a falon, mely pont akkora volt, hogy a keze gond nélkül átfért rajta. Bedugta a lyukon át, sikerült még néhány centit előre tolnia, ám ekkor a gyufa kemény felülethez ért és eltörött. Edward gyorsan kirántotta a kezét, a kézfejének tetejét sikerült le is horzsolnia. Arra aztán végképp nem számított, hogy az általa kigondolt titkos szoba helyett csupán egy titkos tárolóra lel majd, de mardosó kíváncsisága most már nem hagyta nyugodni. Újabb gyufát húzott elő a dobozból. Megpróbálta begyújtani, de túl erősen próbálkozott és a gyufa kettétört. A földre dobta és egy újat húzott elő. Ezt már sikerült rendesen meggyújtania, és lassan bedugta a lyukon át. Ezúttal vigyázott, hogy teljesen ne nyomja be, óvatosan tartotta ujjai között. A gyufa kitartóan pislákolt, kicsiny sárga fénybe öltöztetve a fal túloldalán lévő helységet. Edward ügyetlenül közelebb húzódott, és arcát a falnak nyomva bekukucskált a lyukon át. Amit látott, attól kiesett a világító alkalmatosság a kezéből, és a legborzalmasabb iszonyat ült ki ifjú arcára, majd égett bele örökre az emlékezetébe. A fal túloldalán egy oszlásnak indult női holttestet látott, kinek szürke bőre a beesett arcára tapadva abszurd vigyorrá formálta képét. Hosszú sötétbarna haja csapzottan lógott csontos vállán, kezeit pedig jól láthatóan vastag kötelekkel kötözték össze. Edward tekintete a gyufa-
373
szál pislákoló fényében megakadt a tetem üresen tátongó szemgödreiben, amikből a végtelen, koromfekete éjszaka borzalmai áradtak felé. Elmerült a csillagtalan éjszaka sötétjében, rabul ejtette és belekúszott az elméjébe, hogy a legszörnyűségesebb lidércnyomást hozza el, amit emberi szavakkal leírni nem lehet. Végeláthatatlan fekete massza nyelte el, mint az örvénylő tenger habjai az úszni képtelen hajótöröttet. Úgy érezte lebeg az ürességben, körülötte az áthatolhatatlan magány uralkodik, se egy csillag, se egy aprócska fényforrás, csupán a nyomasztó éjszaka, mely sosem akar véget érni. A sötétség körbekerítette, magába zárta. Felemelte a fejét, és az ismeretlenből csiga- és kígyótestű entitások lepték el az égboltot, és hatalmas, háztömbnyi méretű amorf formák magasodtak felette, csápjaik kígyók módjára tekeregtek körülöttük. Monumentális szárnyaik átszelték a sötétséget, mintha csak gyenge füstöt oszlatnának szét, és a félhomályból, a tejszerű köd mélyéről előbukkant robusztus, bizarr alakjuk. Edwardot mérhetetlen szorongás kerítette hatalmába amint ezeket a lényeket bámulta, a pánik pedig alattomos módon kúszott be a bőre alá és dermesztette meg. Az alkony lakói iszonytató dolgokat suttogtak a fülébe a világ pusztulásáról és az örökkévalóság szenvedéseiről, legszívesebb elrohant volna onnan, de képtelen volt megmozdulni. Hallgatta és bámulta őket, miközben már a könnye is kicsordult – de mozdulni nem volt képes. Véget nem érő percek teltek el így, melyek óráknak, sőt, napoknak tűntek számára. Mikor már kezdte feladni a reményt, hogy valaha is kiszabadul kozmikus börtönéből, a látomás elhalványult, a fiú pedig ájultan esett össze a pince hideg padlóján.
A
z egyre terjedő bűz a nyitott pinceajtó miatt lassan az egész házat bejárta, Agnes pedig erre ébredt fel, és amint beleszagolt a levegőbe, öklendezni kezdett. Halálra rémült, amint kisvártatva megpillantotta a nyitott ajtó mögött a pince sötétjében fekvő fiát, a szájára tapasztotta a kezét és némán üvöltött, elhaló sikolyát pedig elnyelte a hűvös januári reggel. Azonnal odarohant
374
josephine
hozzá és élesztgetni kezdte, de minderre Edward csupán halk, értelmezhetetlen motyogással reagált. A nő rémülten, teljesen összezavarodva pillantott a kibontott falrészen feketéllő lyukra, és zsigereiben érezte, hogy valami borzalmas rejtőzik mögötte. Felvonszolta eszméletlen fiát az emeletre, és lefektette arra a nappaliban lévő kanapéra, melyen Edward korábban megpillantotta a halovány női alakot. Lábjegyzet – 1933. július 26. Edwardhoz a hatalmas sokk miatt napokon át jártak különféle orvosok, a sivár légkörben élesen visszhangzottak a szakkifejezések és a többféle, kiejthetetlen gyógyszernevek. Végül az egyik doktor felvetette Agnesnek, hogy mi lenne, ha a fiút az igen jó hírű Pennhurst State School and Hospital Elmegyógyintézetbe szállítanák át, Spring City-be, Agnes pedig mindent meg akart tenni gyermeke felépüléséért, ezért ráállt a dologra, bár nagyon nehezen engedte el nagyobbik fiát. Pletykálták, hogy nem hivatalos információk említést tesznek egy állítólagos szemtanúról, egy bizonyos Samuel Harperről, aki hatvankilenc éves kora és rossz szeme ellenére magabiztosan állította, hogy Ernest Beechworth nem öngyilkos lett, hanem egy rejtélyes alak lökte őt a vízbe a Fort Point-i kikötő elhagyatott részénél. De nem látta, hogy ki lehetett az állítólagos tettes, mert annak sziluettjét elnyelte a part sejtelmes, sűrű ködtakarója.
K
utatásom során a brossnak kiemelt figyelmet szenteltem. Mivel hasonló ábra szerepelt rajta, mint amiket Edward az elmegyógyintézetbeli szobájának megkopott falára festett, illetve amit a könyvben is látott az ábrán lidérces óráiban, igyekeztem józan emlékezetemből megrajzolni a jelképet – majd pedig ezt is postára adtam a fiú rajzaival együtt a The Order of St. Dumas Társaság részére. Nyolc napon belül érkezett tőlük válaszlevél, melyet személyesen csak nekem adhatott át a küldönc. Zárt ajtó mögött izgatottan téptem fel a borítékot, melyből fekete-fehér fotó hullott alá. Felvettem,
megfordítottam és percekig szóhoz sem tudtam jutni a látottaktól. Egy vörös pecsétviasszal lezárt levelet is kaptam, melyet sebtében fel is bontottam. Ebben a Társaság hosszasan leírta, hogy visszatértemkor mindenképp látogassam meg őket Arkhamban, mert feltétlenül számítanak megtisztelő jelenlétemre. A mellékelt fekete-fehér fotót pedig azóta is az asztalomon őrzöm, olvasólámpán oltalmazó, meleg fénye vigyázza a titkot, mely a Beechworth család keserű, morbid végzetéhez vezetett. A fotó tökéletes másolata annak, amit Edward a kunyhóban talált: ugyanaz a nő szerepel rajta – most már tudom, hogy ő Josephine Blakely, volt rockporti lakos –, kinek hosszú barna haja és angyali arcvonásai szinte sugároznak a képről. Díszes, előkelő fehér ruhában ül egy gyümölcsfákkal teli kertben, mögötte a háttérben pedig féltucatnyi öltönyös férfi áll kimérten – ezen a képen azonban az arcok nincsenek lekaparva. Legnagyobb megdöbbenésemre az egyik háttérben álló férfit rögvest felismertem, amint rápillantottam: Ernest Beechworth volt az. Egyes állítások szerint a The Serpent néven emlegetett titkos társaság valóban megtalálta a módját a halál ellenszerének, és biztos vagyok benne, hogy Ernest Beechworth is jó nyomon járt – ám túl mohó volt. Mikor Agnes biztonságba helyezte fiát, és a lámpát szorongatva a kezében, remegő térdekkel visszatért a pincébe és reszketve megvilágította a kibontott fal mögötti részt, nem talált mögötte senkit.
375
A mezőőr harmadik rész
Írta: Cotter Blackstone illusztrálta: Baukó Dániel A mezőőr megelégeli hányattatásait. Úgy dönt, pontot tesz a dolgok végére.
A
mezőőr már vagy két órája várakozott. Csöndben ült a szobában, és figyelte, ahogy mozog a falióra mutatója. Ráhangolódott a kattogás ütemére, régi nótákat dúdolt, a dalszöveget viszont hanyagolta. Azok a sorok már eléggé megkoptak emlékezetében. Amikor ráunt a dudorászásra, közel fél évszázados bútorait kezdte nézegetni. A háza kívülről valamennyire pedánsnak tűnt, belsőleg azonban igénytelen és idejétmúlt volt. Az antik berendezéshez öröklés útján jutott hozzá, és azóta még csak le sem porolta azokat, úgyhogy a látogatóknak gyakran kellemetlen dohszaggal és jelentős kosszal kellett szembekerülniük. Éppen emiatt jellemzően odakint, a féltetős sufni előtti sörpadon fogadta őket, már ha úgy adódott, hogy jöttek hozzá, ami elég nagy ritkaságnak számított, eltekintve az utóbbi három-négy hónap eseményeitől, amikor hetente féltucat újságírónak kellett elmondania ugyanazt a beszámolót. A Kajtori Szeánsz alapjaiban változtatta meg az életét. Előtte csak vadásztársai látogatták meg, és néha azok, akik a szobrai iránt érdeklődtek, ahogy a megboldogult polgármester, aki rendszeresen vásárolta fel agyagból gyúrt műveit, hogy legyen mivel feltölteni az üres polcokat a Helytörténeti Múzeumban. A falu első számú tisztviselője múlt éjszaka távozott el, a rendőrség álláspontja szerint önkezével vetett véget életének. A mezőőr azonban Zab Tímea kezét sejtette a dologban; a lányét, aki miatt Kajtor már nem ugyanaz, ami volt: először rituális öngyilkosságba hajszolt négy kisfiút és egy kamaszt. Az így megidézett förtelmes, éteri lény vélhetőleg a mezőőrbe költözött, mely azóta folyamatosan marcangolja belülről, míg meg nem testesül. Aztán Tí-
mea látogatást tett a polgármesternél, pont ahogy korábban meglátogatta őt is, éjszaka az ágyában. Előbbinek az életébe került, számára viszont nem jelentett változást, mivel nem volt képes lefeküdni a lánnyal. Világéletében idegenkedett a szextől, azonban Tímea szerint csak úgy szabadulhat meg a lelkéből és a testéből egyaránt táplálkozó cisztától, ha megtermékenyíti őt. A mezőőr számára még mindig zavaros volt ez az egész történet, és esze ágában sem lett volna elhinni, hacsak nem érzi a kegyetlen fájdalmat. Több volt, mint egy szokványos testi kín; a lelkét emésztette, olyan érzéseket hozva a felszínre, melyekkel az antiszociális embernek nem igazán volt ezelőtt kapcsolata. Hullámokban tört rá, és egyre erősödött. A lány sakkban tartotta őt. Arra kényszerítette, hogy közösüljön vele, teherbe ejtve ezáltal a Shazab’gulunak nevezett földöntúli istenség utódjával. Amíg ez nem következik be, az entitás folyamatosan gyilkolja, és ahogy a lány üzenete is megerősítette, „ketyeg az óra.” Hiába akart kitálalni a szüleinek, úgy tűnt, a szentségtelen frigy más, nagyobb evilági hatalmaknak is érdekeltsége volt. A Zab család otthona előtt verőlegények őrködtek, amikor legutóbb megpróbált pontot tenni a végére. Akkor jött rá, nincs más választása, mint hogy elvégzi a neki szánt feladatot. Csak éppen nem úgy, ahogy elvárták tőle... A rég használt zászló jelzésértékűen kikerült a ház falára. Azt üzente a lánynak: „Készen állok!” Csőre töltött sörétes puskája a szekrényben várakozott, ám hogy pontosan milyen módon akarta felhasználni, az még előtte is rejtélynek számított. Egyvalamiben azonban biztos volt: Tímeának el kell jönnie hozzá.
376
A MEZŐŐR
„Ha készen állsz, jelezz valahogy! Tegyél ki egy zászlót, vagy hagyd nyitva a kaput, és én meglátogatlak...” – mondta a lány azon az éjszakán, amikor nem ment vele semmire, majd hozzátette: „Ne feledd, a bálvány a jele annak, hogy nincs már sok időd.” Az idolt ő maga készítette, bár fogalma sem volt róla, hogy alkothatott ilyen idomtalan förtelmet. Túlmutatott az összes korábbi alkotásán; még a legigényesebb fazekasműve is szánalmas próbálkozásnak tűnt az agancsos isten bálványához képest. Annyira meghatározó volt, hogy a szerzet rémálmában is meglátogatta. Lihegve kergette őt, közben fújtatott és nyáladzott, akár egy veszett vadállat. Hogy ráhangolódjon arra, amire készült, kihozta a mesterművet a hálószobájából, és a nappaliba, a tévé tetejére helyezte. Most is ott volt vele szemben, teljes valójában. Guggoló testtartás, magas szöcskelábak, agancsos szarvasfej, hatalmas, imádkozósáska módjára tartott kezek és a mellkasából kinövő rókamancsok. Azóta érezte az alkalmanként belehasító fájdalmat, mióta elkészült ezzel a borzalommal, úgyhogy a lánynak ebben igaza volt. Nem maradt sok ideje. Már attól félt, Tímea csak a következő éjszaka szándékozik feltűnni. A gondolattól görcsbe rándult a gyomra, mivel az még egy teljes napon át tartó, a korábbinál valamivel erősebb fájdalomhullámzást jelentett számára. Nagyjából két és fél óra telt el azóta, hogy kitette a zászlót, amikor is az érkezés hamisíthatatlan hangjaira lett figyelmes. Jól ismerte a kapu nyílásával járó nyikorgást, ahogy azt is megérezte, amikor a portáján motoszkálnak. Finom kopogás hallatszott az ajtaján. Nem válaszolt, úgyhogy a látogató kisvártatva benyitott. Apró, női kéz tűnt fel az ajtó peremén, majd szép, barna haj és a hozzá tartozó ifjú arc követte. – Egyedül vagy? – szegezte neki kérdését a mezőőr. – Remélem, tudod mi a következménye, ha bármi történik velem. – Tudom, csak nem szeretem, ha őrködnek, amikor... Zavarodottságot színlelt. Nem esett nehezére, hiszen élete során sok ilyen emberi reakciót tanult meg hibátlanul mímelni. – Csukd be az ajtót!
Tímea belépett, majd úgy tett, ahogy vendéglátója kérte. Közelebb jött hozzá. Ekkor megpillantotta a tévére helyezett bálványt. Nagyra nyíltak a szemei. Őszinte meglepettsége szinte tapintható volt. – Hát kiraktad nekem, te drága? – kérdezte kacéran. – Itt szeretnéd, az oltára előtt? Közben önmagát kelletve igazgatta vékony, nyárias öltözékét, nem tudva, hogy a magának való férfira semmilyen hatással nincsenek az ilyen gesztusok. – Nem. Menj inkább a hálóba. – És te? – Mindjárt jövök én is. Tímea korához képest ravasz volt, valamint különösen aljas, viszont nem nőtte még ki a tizenéves lányok jellegzetes naivitását. Ezért gondolkodás nélkül eleget tett a kérésnek. Megfordult és elindult a hálószoba felé. Már jól ismerte a járást. Vajon lát bennem valamit? – tűnődött a férfi. – Vonzódik egyáltalán ehhez a köpcös, megereszkedett testhez? Vagy ugyanúgy nem érdekli ez az egész, mint engem? A lány őzgida módjára suhant végig az előszobában, majd tűnt el a háló sötétjében. Ezután levetett ruhadarabok tartozékainak halk koppanása hallatszott. A mezőőr e téren nem rendelkezett tapasztalattal, mégis úgy érezte, ebben a viszonyban nincs semmiféle érzékiség. Csak a dolgát teszi – döbbent rá végül. – Ahogy én is! Felállt és lassú, kimért léptekkel elindult a hálószoba felé. Amikor belépett, a meztelen, tetoválások borította test lassacskán kirajzolódott előtte, ahogy szeme kezdett hozzászokni a sötéthez. Tímea megfordult, majd széttárta kezeit, mint aki dicséretre, vagy jobb esetben tettekre számít. A mezőőr nehézkesen ugyan, de úgy reagált, ahogy az egy ilyen helyzetben egy férfitől elvárható. Megragadta a vállainál fogva, pont úgy, mint amikor sikítozva kirohant a szeánsznak helyt adó gázcseretelepről, egyenesen a férfi kezei közé. – Te kis áldozat – dörmögte a bajsza alatt, felidézve a lány által eljátszott egykori szerepet. Tímea azt hitte, csak kedvet akar csinálni magának, ezért helyeselt. Ezután a mezőőr lelökte az ágyra, majd kicsatolta nadrágszíját. Felmászott a párnákig.
A MEZŐŐR
Megragadta a csuklóit és kikötözte azokat az erős bőrövvel. Tímea játékos hozzáállása alapján azt hihette, a férfi így szereti csinálni. Egészen addig ebben a hitben lehetett, amíg egy határozott ütés ki nem ábrándította. A mezőőr méretes öklökkel rendelkezett, és nem átallott egy-egy maflást kiosztani bárkinek, amikor úgy hozta a szükség, és most történetesen úgy hozta. A lány csak a második csapástól vesztette el az eszméletét. Olyan hirtelen történt, hogy még felnyögni sem maradt ideje. A mezőőr gyorsan megvizsgálta őt. Nem tört el semmije – állapította meg. – Lehet, hogy könnyebb agyrázkódást szenved el, de ez már nem az én problémám. Ellenőrizte a csomót is, és arra jutott, tartani fog, amíg visszaér. Kilépett a szobából. Elővette teletöltött sörétes puskáját, ezután reflexszerűen megérintette a zsebében lötyögő töltényeket is, majd elhagyta a házat. Elindult a főtérrel ellentétes irányba, hogy kerülje a környékbelieket. Éjszakánként sok volt az iszákos kóborló, sőt, az utóbbi időben a polgárőrség is aktívabban figyelte az utcákat. Megkerült néhány háztömböt, majd a gondozatlan parcellákon és félig kész házak udvarán átvágva eljutott a Zab család lakásába. Az őrök kocsija még mindig ott várakozott. Egyikük ugyanúgy fel-alá sétálgatott, mint korábban, csak ezúttal cigarettázott. A közvilágítás lámpáinak fénye megtört a hömpölygő dohányfüst felhőjén. A kocsiban is mintha látott volna egy kopasz fejet. A mezőőr kibiztosította a puskát. Furcsa módon erre még nem figyeltek fel. Csak amikor már egész közel ért hozzájuk, akkor szeppentek meg. – Ne! – kiáltotta az öblös hangú, közvetlenül azelőtt, hogy a sörétszemek kilyuggatták. Megfelelő volt a távolság ahhoz, hogy a szórás a legelőnyösebb legyen a vadász számára, úgyhogy a mellkasától a feje búbjáig mindenhova került egy-egy apró, vérző seb. Egy fácánt egy ilyen lövés pillanatok alatt a földre küld, ahogy egy effajta verőlegényt is, úgyhogy rá a továbbiakban nem volt gondja. A kocsiban mocorogni kezdett valaki. Talán a slusszkulccsal bíbelődött, de ezzel egy időben igyekezett fedezékben is maradni. Ez elegendő időt biztosított a mezőőr
377
számára, hogy egy határozott mozdulattal hátrahúzza a kisagyat, mely révén az elhasznált üres hüvelyt kibocsátva újabb lövedék került a csőbe. Alacsony termete miatt kicsit feljebb kellett emelnie a puskát, illetve lábujjhegyre állt, hogy jó szögből tudja a kocsiban mocorgó alakot célba venni. Arra várt, hogy a tojásdad, hajatlan fej feltűnjön a sötét szélvédő mögött. Épp akkor látta meg, amikor a sofőr gyújtást adott, majd a motor is felmorgott. A mezőőr elsütötte a puskát, csakhogy ezután azonnal félre kellett ugrania, mivel a jármű vele szemben állt, és történetesen felé indult el. A benne ülő férfi el akarta gázolni, viszont a szélvédőt ripityára zúzó sörétnyaláb már csak elzötyögni engedte a kocsival. Pár méter múlva lomhán nekigurult egy lámpaoszlopnak, úgyhogy a mezőőr joggal feltételezte, ezt a vadat is sikerült leterítenie. Valami a lelke mélyén azt súgta, a házban is vár rá valaki; ha más nem, hát a lány szülei biztosan, akik válaszokkal szolgálhatnak. Belépett a kertbe, majd elindult az ajtó felé. Bár füle sípolt egy kicsit, azzal azért tisztában volt, hogy a környékre teljes csönd telepedett. Csak a kutyák nyöszörgését, vaskos redőnyök lezúdulását lehetett hallani. A szomszédok számára nyilván kiderült, hogy itt éppen leszámolás zajlik. Berúgta az ajtót, majd félreállt. Ő sem tudta, miért, viszont jól tette, hiszen lövések záporozták meg a bejáratot. Egyszerű rendőrségi PA-63 volt, a maga hét lövéses tárkapacitásával. Számos rendőrhaverja révén jól ismerte a fegyvert, és tudta, ha türelmesen vár, a használója kifogy a lőszerből. A tárcsere elegendő időt ad majd, hogy célba vegye és lepuffantsa, ahogy a többit is. Egyvalami mégis rejtély volt számára: mi késztette arra, hogy félreálljon. Talán ösztön vagy reflex? – kérdezte magától, miközben a füle mellett suhantak el a golyók. – Vagy az agancsos isten nem engedi, hogy bajom essen? A gondolat egy kicsit felvidította. Abban a pillanatban, hogy a dörrenések száma elérte a hetet, befordult a bejárati ajtón. Célba vette az egyik bútor mögött megbúvó alakot, aki már csak kétségbeesetten kattogtatta kiürült fegyverét, végül ő is meghúzta a ravaszt. A sörétek java része
378
A MEZŐŐR
megakadt a fedezéknek használt szófán, ezért újratöltött és lőtt. És megint. A férfi kiterült. Ezután a mezőőrnek nem volt más dolga, csak hallgatózni. Nem voltak már vaskos léptek, sem támadásba lendülő magánkatonák. Pusztán a csönd, amely átölelte Zabék otthonát. Zabék... – jutott eszébe. Betöltött még egy lövedéket a csőbe, majd egyenként átvizsgálta a szobákat. A hálóban, az ágy alatt bujkálva találta meg a halálfélelmükben nyöszörgő házaspárt. Látta már őket a falunapok alkalmával, de eddig egyetlen szót sem váltottak. Itt volt az ideje. – Ki az ágy alól! – förmedt rájuk, holott nem volt szokása az effajta stílus. Az idő azonban fogyatkozott, mivel amellett, hogy a környékbeliek kihívhatták a rendőrséget, a fájdalmat is érezte erősödni. – De gyorsan! A két középkorú szülő kéz fenntartva előmászott. A fal mentén, szorosan egymás mellé rendeződve megálltak. Szemüket lesütötték, közben úgy remegtek, akár a nyárfalevél. A mezőőr eközben még csak nem is feléjük tartotta a puskáját. – Beszéljenek! Kik voltak ezek? – Én nem tudom! Higgye el, hogy nem tudunk semmit! Fogalmunk sincs róla, kik voltak ezek! – Ezt elég nehezemre esik elhinni. – Timike... – nyöszörögte az édesanya. – Miatta jöttek. Elintézte... Azt mondták, megvédenek. – Kitől? – A zaklatóktól – vette át a szót az apa, aki észrevehetően összeszedettebb volt, mint a neje. – Volt már ilyen. A kislányunkat egyfolytában zaklatják a férfiak. Idősek is. Az eset óta sokkal durvábban. Az újságírók is, no meg az iskolájából. Szerintünk a polgármester is... – Ki ne mondja! – üvöltött rá a mezőőr. – Bocsánat! A Timikének egy ismerőse... valami nagy ember ideküldte ezeket a biztonsági őröket. Nagyon rendesek voltak velünk. Mondták, hogy vigyáznak ránk, és hogy boltba sem kell elmennünk, ha nem akarunk. Itthon maradhatunk Timikével biztonságban. – És hol van most Timike? – tette fel a kérdést a mezőőr, holott tudta rá a választ.
Ez láthatóan megakasztotta őket a vallomásukban. Egy szó sem jött ki a szájukon. Nyilván azért, mert féltették a gyereket, vagy inkább mert fogalmuk sem volt róla. A mezőőr eleget hallott. – A lányuk korántsem olyan ártatlan, mint hiszik. Egyvalami viszont biztos, hogy maguk rossz szülők. Elmondom, mi lesz. Én most elmegyek innen, maguk pedig figyelni fogják az időt. Egy óra elteltével hívni fogják a rendőrséget, és megmondják nekik, hogy nálam van a lány. Ha előbb jönnek ki magukhoz, egészen a hatvanadik percig fogalmuk sem lesz arról, hogy hol van a kis Timike. Utána viszont elküldik őket hozzám. Ha hatvan percnél korábban látok szirénákat villogni a portám előtt, kivégzem a lányukat. Ennek hallatán a férj zokogásban tört ki, a feleség pedig kiokádta a vacsoráját. – Úgy sejtem, megértettek. Sarkon fordult, és sietve távozott. Bakancsa alatt ropogtak a sörétszemektől, és a lövöldözés során felrepedt parketta maradványai. Még mielőtt kilépett volna az ajtón, bekukkantott Timike szobájába. Szinte minden jellegzetességében megegyezett egy tinilány szobájával, a mezőőr viszont tudta, ez csak cukormáz. Az ajtó mellett volt a lány íróasztala, melyen rendezetten sorakoztak a füzetek és tankönyvek. Belelapozott némelyikbe, majd amikor kézfejével véletlenül hozzáért a monitor tövébe tolt billentyűzethez, a számítógép áramkörei működésbe léptek. Nem igazán értett ezekhez a digitális dolgokhoz, ezért eleinte nem is fordított erre különösebb figyelmet, viszont a felvillanó képernyőn olyan írás fogadta, ami megragadta tekintetét. Kék háttér előtt narancs színű szöveg állt, és arra szólított fel: „Kérdezz Pernyéről!” Fogalma sem volt, hogy a pernyének volna-e másmilyen jelentése, és azt sem tudta, miért kéne kérdeznie erről, viszont az jutott eszébe, ha valaki, hát Tímea tudni fogja. Kilépett az utcára. Egy-két ajtó mögül aggodalmas hangok hallatszottak, nyilván minden környékbeli fültanúja volt a tűzpárbajnak.
V
isszament a saját házába, ugyanazon az útvonalon, ahol jött. Amikor belépett, eltette a puskát a helyére, majd megnézte a kikötözött lányt. Már ébrede-
379
380
A MEZŐŐR
zett. Mozgatta a fejét, kábán nyöszörgött. Lassacskán arra is ráeszmélt, hogy kezei az ágyhoz vannak rögzítve. A mezőőr odahúzott mellé egy széket, és várt. Amikor Tímea magához tért, hagyott neki pár percet. Csak amikor már meggyőződött az őt mérhetetlen haraggal bámuló lány józanságáról, akkor kezdett bele mondandójába: – A kopaszaidnak annyi. Kellett neki pár lélegzetvétel, hogy felfogja a hangzatos szavakat. – És a szüleim? – Mi van velük? – Bántottad őket? – Miért érdekel? Öt gyerek ölte meg magát miattad. – Az más volt. Azt hittem, sejted legalább, de még mindig fogalmad sincs erről az egészről. – Kósza könnycsepp szaladt végig az arcán. – Ha meg akarsz halni... Ha azt akarod, hogy Shazab’gulu felkajáljon belülről, akkor tessék! Ölj meg engem is! – Dehogy öllek meg! Keveset tudsz rólam. Tény, hogy pszichopata vagyok. Alkalmatlan sok mindenre. Számomra a szeretet vagy a gyűlölet keveset jelent, de gyerekeket nem bántok. – Ha nem ejtesz teherbe, akkor viszont véged! Aláírod a halálos ítéletedet. Elpocsékolod a világ egyetlen lehetőségét. A mezőőr elhallgatott. Persze nem azért, mert az érv letaglózta, pusztán elege lett a szócséplésből. Ideje volt a tettek mezejére lépni. Felállt, kigombolta és lecipzározta a viseltes vadásznadrágját. Minden lélekjelenlétét összeszedte annak érdekében, hogy működőképes legyen. Úgy tűnt, sikerül. Talán Shazab’gulu is segít... – gondolta. Amikor a két ifjú comb közé támaszkodott, a lány készséggel fogadta őt. Tímea érezhetően megkönnyebbült, különösen akkor, amikor a mezőőr beléhatolt. Kéjesen felnyögött. Minden porcikája tudta, hogy itt most egy egyszerű aktusnál jóval nagyobb jelentőségű esemény történik. A férfi is furcsán élte meg a dolgot: az élvezetnek nyomát sem tapasztalta. Arra gondolt, egy hétköznapi ember számára a végtelen gyönyörrel lehet egyenértékű egy félisten fogantatása, ő azonban nem érzett egyebet émelygésnél és fizikai megkön�nyebbülésnél. Érezte, ahogy a sajgó fájda-
lom távozik testéből. Lassan kiürült belőle minden, ami az agancsos isten utódlásához volt köthető. Amikor Tímea az élvezet csúcspontjára hágva felsikoltott, a mezőőr biztos volt benne, immáron végleg megszabadult a lelkét mardosó átoktól. Elemelkedett az ifjú testről. – Köszönöm. Köszönöm – lihegte Tímea. – Ne köszönj semmit. A mezőőr felhúzta a nadrágját, aztán kiment az előszobába. Elővette ismét a puskáját, megtöltötte, és visszament a lányhoz... és megint csak várt. – Mit akarsz tenni? – Megvárjuk, amíg kihordod. – Micsoda?! Ezt meg hogy érted? – Talán nála másképp működnek a dolgok. Bízom benne, az ő esetében nem kilenc hónapig fog tartani. – Te ezt komolyan gondolod? – Azt mondtad, a jövőből jött. Egy önálló tudat... Hogy is hívtad őket? „Agyak.” Egy másik faj, ha úgy vesszük. Lehet, egy óra is elég, hogy megtestesüljön. Legalábbis én egy órát adok neki. Helyesebben inkább ötven percet. – És utána? Hátrahúzta a kisagyat, ezzel betöltve egy lövedéket a csőbe. – Téged öllek meg. A hasadban azzal az istentelen magzattal! Tímea kétségbeesett. Tudta, a férfi nem blöfföl. – Te megőrültél! Elmebeteg állat vagy! Azt mondtad, nem ártasz gyerekeknek! – Nézz magadra! – Puskája csövét végigvezette a meztelen testen. – Így néz ki egy gyerek? – Miért nem hagyod inkább, hogy kihordjam és felneveljem? Miért nem lehetek én az anyja? Kinek ártok ezzel?! Próbált kiszabadulni a bőrövek béklyóiból, ám túl gyenge volt hozzá. Minden elszántságát latba vetve küszködött, akár egy anyatigris, a férfi pedig csak nézte. Ujját a ravaszon pihentette. Alig várta már, hogy célba vegye azt a páratlan förtelmet, amikor kipottyan az anyjából. – Nem érted az egészet! – rikácsolta a lány. – Shazab’gulu benned lakozik. Elfogadtad őt, nem emlékszel? Nem fogsz tudni menekülni előle. Így is a tápláléka leszel.
A MEZŐŐR
A mezőőr kuncogott. – Mindketten tudjuk, hogy ez hazugság. Habár azt hiszem, találhatunk egy megoldást. Tímea kérdően nézett rá. Szemében még mindig lángolt a fanatikus harag. – Megkímélhetem az életed – folytatta a mezőőr –, és a fattyadét is, ha elmondod, hogy léphetek kapcsolatba az Agyakkal. – Tessék?! – Akkor éjjel, amikor meglátogattál, azt mondtad, háború dúl a jövőben közte és a fajtája közt, amiért engedetlen volt. Amiért nem hódolt be nekik, hanem inkább eljött erre a világra, hogy isten legyen... Elmondod, hogy találom meg őket, én pedig elviszem nekik Shazab’gulut. Saját magamban. Cserébe megtarthatod a... gyereket, vagy mi a franc növekszik benned. A sötétben nehezen lehetett megmondani, de mintha úgy tűnt volna, Tímea fedetlen hasa megnagyobbodott az elmúlt percekben. A lány hezitált. Sarokba szorították, dehát semmi egyebet nem tettek vele, mint amit ne tett volna meg már ő is a céljai elérése érdekében. Maga sem láthatta előre, azonban a gyors fogantatás fájdalommal járt, mely fokozta a szuggesztió hatását, végső soron pedig elhamarkodott döntésre késztette. – Rendben! – nyögte a kínlódása közepette. – Elmondom, csak könyörgöm, hagyd meg a gyerekem. Pernye. Így hívják a falut, ahonnan jött. Egy barlangban a mocsár mélyén.... kapu nyílt! Kapu a semmibe. Ott jönnek át az Agyak. Ott jött át... Shazab’gulu! Pernyében talált meg minket. Henriket és engem. A mezőőrnek igaza volt: Tímea hasa rohamos mértékben kezdett dagadni, akár a lufi, amit felfújnak. Nem kellett több fél óránál, hogy kihordja a gyereket. Mikor már akkorára nőtt, mint egy várandós anya, ösztönösen széttárta a lábait. Közben sikoltozott és hörgött, akár egy haldokló fenevad. A mezőőr végignézte, ahogy fekete szurok kezd szivárogni belőle. A sűrű, darabos magzatvízzel más is távozott a méhéből. Sötét test koppant a padlón. Teljesen beterítette a gyantás anyag. Apró karjaival azonnal dolgozni kezdett. Lehámozta magáról a testét fedő, nyálkától tocsogó hártyaréteget, majd amikor fejét is sikerült kiszabadítania, fellélegzett. Karcos,
381
felnőtt hangja volt, akár egy dohányos férfi mélyről jövő sóhaja. Hegyes pofája, hosszú lábai, vékony karjai, valamint a fülei fölött éktelenkedő két szarucsonk a vártnál is amorfabbá tette. Újszülött volt; félig emberi, ugyanakkor nem rendelkezett gyermeki vonásokkal. Már nyitogatta torz kecskeszemét, amikor a mezőőr célba vette. – Ne! – sikoltotta Tímea, ám könyörgése süket fülekre talált. A puska elsült. A mutáns szerzet kirojtosodott feje az ágy sarkához vágódott. A biztonság kedvéért beleeresztett még néhányat. Amikor mellkasa már nem mozgott többé, akkor bizonyosodott meg róla, hogy Shazab’gulu fattya kimúlt. – Miért? Miért? Miért? Tímea keserves zokogása nem hatotta meg. – Te tényleg egy ilyennek akartál az anyja lenni? – Füstölgő puskájával a döglött ivadék felé mutatott. – Az anyja voltam. Ez nem akarat kérdése. – Há! És még én vagyok a beteg! – kiköpött a csökött kis tetemre, majd rátaposott a fejére. A húsa szivacsos volt, talpa alatt nem repedt meg csont. Vérnek sem látta nyomát, de ez a Kajtori Szeánszon tapasztalt kivéreztetés miatt nem lepte meg. Ránézett az órájára. Nem sok ideje maradt a hatvan percből. Rövidre akarta zárni ezt a történetet. – Talán egyszer benő a fejed lágya. Kinövöd a bolondságaidat, keresel egy normális fiút és világra hozol neki egy gyereket, aki ugyanolyan semmirekellő lesz, mint te, vagy az a Henrik. Ez a dolgok rendje – gondolta, – és ez így van jól! – Mit vársz tőlük? – szipogta a lány. – Pernyében, az Agyaktól. Mit kívánsz majd tőlük Shazab’guluért cserébe? – Nem kell neked mindent tudnod – felelte, majd kilépett a házból, örökre maga mögött hagyva ezt a gyomorforgató közeget.
A
rendőrség a Zab család otthonában lezajlott mészárlást követő hatvanharmadik percben érkezett meg a mezőőr háza elé. A szülők betartották a szavukat; hiába faggatták, ők kizárólag akkor voltak hajlandók elmondani, amit tudnak, amikor a mutató az óra lapján hatvanadjára is körbeért. A hivatalos szervek különös
382
A MEZŐŐR
helyszínre leltek: egy kikötözött (vélhetően megerőszakolt) lány feküdt az ágyon, aki valamiféle síkosító folyadékban tocsogott. Az ágy lábánál egy furcsa állat összeaszott tetemét találták, de hogy milyen állaté volt, azt nem tudták megmondani, és igazság szerint nem is foglalkoztatta őket. Sokkal jobban érdekelt mindenkit a tény, hogy megint ezt a szerencsétlen leányt szemelték ki maguknak a perverz őrültek. – Azt tudtam a hapsiról, hogy nem százas, de nem gondoltam volna, hogy ennyire beteg! – állapította meg szörnyülködve az egyik helyi zsaru a helyszínelést követően. Nem egyszer fröccsöztek már a mezőőrrel; tudták, hogy rajong a rendőri hivatásért, ugyanakkor elképzelhetetlen volt, hogy kikössön ezen a pályán. A rendszer időnek előtte kiszórja az alkalmatlanokat, márpedig ő az volt. Bármennyit is álmodozott, nem számíthatott többre, mint a mezei őrszolgálat, és hát pont az ilyenekből lesznek a legveszélyesebb bűnözők. – Kíváncsi volnék, hova menekült – szólt a társa, aki jóval fiatalabb volt kollégájánál. – Ez már nem a mi dolgunk, Öcsi! Hanem a Főosztályé. Majd azok kinyomozzák... ha egyáltalán kinyomozzák. Ami biztos, a pacáknak nagyon messzire kell mennie ahhoz, hogy egy ilyet megússzon. Nagyon, nagyon messzire...
A
bakancsos talpak még magukon viselték Kajtor megszáradt sarát, amikor a mezőőr a lápok vidékére lépett. Hideg és barátságtalan miliő fogadta. Pont olyan, mint ami akkor a gázcseretelepet ölelte. Azután, hogy átmászott a Pernyét körbefonó kerítésen, egyetlen árva lélekkel sem találkozott. Nem gondolta volna, hogy ennyire elhagyatott. – Ez így van jól… - dörmögte, miközben a mocsokban trappolt. Nem tudta, mi várja őt az út végén, abban azonban biztos volt, élete a jelenlegi formában megszűnik ezen a világon… legalábbis bízott benne. Elege volt már az emberekből és a képmutatásból. Bokája minden egyes lépéssel egyre mélyebbre süllyedt a dohos morotvában, és ő érezte, hamarosan eléri azt a barlangot, amiről Tímea beszélt. Figyelte a hango-
kat, hátha segítik őt a tájékozódásban, ám arra lett figyelmes, a mocsárvidéken teljes csönd uralkodik. Egyetlen árva tücsökciripelést sem hallott; még a halkan reccsenő, korhadt ágak is elnémultak. Elemlámpájával pásztázta a környéket, főként a lába elé világított, nehogy egy rossz lépés ellehetetlenítse a tervét. Kisvártatva meglelte a szikla tövében rejlő barlangot. Nem is természeti képződmény volt, inkább egy háborús bunkerre emlékeztette, melyet rendkívüli helyzetben kórházzá vagy menedékhellyé alakítanak. Magán viselte az elmúlt évszázad jellegzetességeit. Régi létesítmény lehetett, de nem annyira, hogy létjogosultságot adjon egy dimenziók közti átjárónak. Kapu nem akadályozta meg a kíváncsiskodókat, hogy belépjenek, ezért hát a betonlétesítmény falait graffitik fedték. Átküzdötte magát a gázolhatatlannak tűnő, algás tó vizén, majd átlépte a bunker küszöbét. Ebben a pillanatban megcsapta arcát a túlvilág szele. Hívó lehelet volt, mely a végtelen sötétségből érkezett. Suttogást hallott, apró gondolatfoszlányok cikáztak az elméjében, és ekkor megértette, az Agyak zavargását hallja. Meglehet, furcsállták, hogy általa tért haza az entitás, akire a legkevésbé sem számítottak. Közvetlenül azelőtt, hogy lendületet vett volna, hirtelen elfogta egy különös ösztön, mely óvatosságra intette. Mintha mögötte állt volna valaki. Talán Shazab’gulu szelleme környékezte meg, hogy utoljára is megkísérelje elejét venni végzetes sorsának. Egyszerre eszébe ötlött egy régi emlék, mely kisgyermekkori önmagához és egy haldokló kutyához kötődött. Az agancsos isten az érzelmeire akart hatni, felidézve a szánalomhoz kötődő utolsó élményét. A férfit azonban nem hatotta meg. Szinte maga előtt látta, amint kitárulnak a messzi jövendő ismeretlenségbe burkolózó kapui, hogy végérvényesen befogadják őt. Engedett a csábításnak, és behatolt a barlangba. Magába ölelte a hideg sötétség, mely elragadta a valóságból. A mezőőr számára végül bizonyossá vált, hogy talán most először valami helyére került ezen a „cukormáztól bűzlő” világon. Vége
383
Winnie Írta: Dushan illusztrálta: Báti
M. Lechky László Gábor
Az Óceánok mélye még számtalan titkot rejt. Tengerbiológusok egy csapata nem várt felfedezést tesz.
M
indenki azt hiszi, megőrültem. Megpróbálnak lejáratni. Legyen. De attól, hogy mások a homokba dugják a fejüket, az a tényeken nem változtat. Létezik egy filozófiai elv – Ockham borotvája –, mely kimondja, hogyha egy jelenségre több racionális magyarázat is adható, akkor azt kell elfogadni, amelyik a legkevesebb további feltételezést tartalmazza. Igen, elképzelhető, hogy a jeladó elektronikája a mostoha körülmények közt megsérült, és hibás működéséből fakadóan téves adatokat rögzített, valóban ez tűnik az egyetlen logikus magyarázatnak, de mi van, ha minden érték helyes, és pontosan az történt, amit ezekből kiolvashatunk? Egy hároméves projekt lezárására készültünk. Az ausztrál kormány megbízásából tanulmányoztuk a cápák viselkedését, a veszélyeztetett faj védelmét szolgáló jobb stratégiák kidolgozásához. A csendes-óceáni Palau-szigeteknél végeztük a terepmunkát, ahol a három év alatt 39 feketeúszójú szirticápa mozgását követtük nyomon a hátukon elhelyezett jeladók segítségével. A műholdas eszközök hat-kilenc hónapos működésük alatt az általuk közvetített GPS koordinátákon túl nyomás- és hőmérsékletváltozásokról regisztráltak adatokat. Megfigyeléseink – amelyekről a PLOS ONE című tudományos folyóiratban számoltunk be – nem várt eredményt hoztak. A halak átlagos merülési mélysége télen 35, tavasszal 60 méter között mozog. Nem volt abban semmi meglepő, hogy a cápák a táplálékukat követve hasonló utat járnak be, a hidegvérű állatok a víz hőmérsékletének évszaki változásaira reagálnak. Viszont azt tapasztaltuk, hogy alanyaink délelőtt fokozatosan hatoltak az egyre mélyebb rétegekbe, majd délután pontosan az
ellenkező pályát tették meg, fokozatosan emelkedtek a felszín közelébe. Ugyanezt a magatartást követték az éjszaka folyamán is, csak ez a holdciklushoz igazodott. Teliholdkor tartózkodtak a mélyebb vizekben, ahonnan újholdkor jöttek fel. Ezzel sikerült bebizonyítanunk, hogy a ragadozók holdtölte, valamint a zenitjén álló nap idején a felszínhez közeli fénylő vizekből távoznak, hogy zsákmányaik elől rejtve, azokat kön�nyebben elejthessék, ami rendkívül fontos felfedezésnek bizonyult, mivel így a holdnaptárt, illetve a napközbeni fényviszonyok változását figyelembe véve, a bevetett háló mélységére ügyelve a halászok a jövőben hatékonyabban kerülhetnék el a „járulékos” fogásokat. Emlékszem, még 2010-ben volt szenzáció, hogy egy nagy fehér cápa a vándorlásai során többször is alámerült az 1200 méteres mélységbe. Malcolm az NIWA*-től úgy fürdött a média figyelmében, mintha maga érte volna el az eredményt, holott azt Shack produkálta, egy ötméteres Carcharodon hím. Mi akkoriban az óceánban sodródó hulladék vándorlásait követtük nyomon a Filippínó-tengeren, amivel messze fontosabb kutatást végeztünk, mint Malcolm csapata, de közel sem számíthattunk olyan érdeklődésre, mint az állati rekorder. Ezúttal azonban nekünk is kijutott a szenzációból. Nem is akármilyen! Egyszerre mindig nyolc-tíz példánnyal dolgoztunk. Folyamatosan elemeztük a jeladókból érkező adatokat, így elég korán kiszúrtuk a szokottól eltérő mintázatot alanyaink viselkedésében. A szirti cápák kizárólag nappal vadásznak, éjszakánként sosem mutatnak aktivitást. Ami nem azt jelenti, hogy ilyenkor egyhelyben lebegnének, úsznak ők, csak minimális sebes-
384
winnie
séggel. Egy alkalommal, ahogy a nap alábukott a horizonton, és kezdett sötétedni, váratlanul „lefagytak” a jelek. Nem egyszerre, hogy valamely berendezés hibájára gyanakodhattunk volna, hanem egymás után. Előbb csak egy, pár percre rá egy másik, aztán a harmadik… Sorra megtorpantak a források, olyan is akadt, amelyikkel elvesztettük a kapcsolatot. A cápáknak folyamatos mozgásra van szükségük, hogy oxigénhez jussanak, ha hosszabb időre megállnak, azt csak korallok rejtekén, vagy sziklaüregekben tehetik meg a fulladás veszélye nélkül, ahol mozgás nélkül is átáramlik a víz a kopoltyúikon. Ismertük ezt a viselkedést, számtalanszor rögzítettük már – ekkor előfordult, hogy a hasadékok, vagy barlangok mélyén a sziklák leárnyékolták a rádiójelet –, ám addig még nem tapasztaltuk csoportosan vagy egy időben, és főleg nem 11 óra hosszan! Alanyaink egész éjjel mozdulatlanok maradtak, és csak a hajnal derengésével aktivizálódtak. Pontosan harminc nap múlva regisztráltuk az újabb lefagyást, s akkor már be tudtuk azonosítani, hogy valami módon a holdciklushoz van köze az állatok szokatlan viselkedésének. Nem értettük az okát, de innentől hónapról hónapra, óramű pontossággal, minden holdtölte idején megismétlődött a már ismert koreográfia. Ha lenyugodott a nap, szürkeuszonyosaink pihenőhelyet kerestek maguknak. Függetlenül az évszakok vagy az időjárási viszonyok alakulásától, tehát hogy látszik, vagy nem látszik a telihold. Más régiók egyedeinél nem figyeltek meg hasonló magatartást, mint ahogy más fajok esetében sem, így nem faj-, hanem helyspecifikus volt a jelenség. Az első turnusban kifejlett egyedeket jelöltünk meg, második körben a még fejlődésben lévő példányokra koncentráltunk. Velük újabb megdöbbentő felfedezést tettünk. Minél fiatalabb egyedeket vizsgáltunk, annál kevésbé utánozták a felnőttek napszaki fényviszonyok változásait követő ragadozói magatartását, viszont a holdciklusonkénti egész éjszakás pihenőt kivétel nélkül mind megtartották. Ez annyit jelentett, hogy míg az előbbi tanult viselkedés, amit a préda becserkészése során fokoza-
tosan sajátítottak el, addig az utóbbi ösztönös cselekedet, amit születésük pillanatától kezdve követnek. De hogy lehet, hogy csak az itt élő populációt érinti? Hogyan fejlődött ki? Mi célt szolgál? A természetben minden okkal történik, kellett lennie valami racionális válasznak a kérdésekre. A rejtélyre Winnie esete szolgált magyarázattal. Számomra, mert mások nem osztották a véleményemet. Körülbelül fél év telhetett el, amikor ismét változást észleltünk az addig megszokott mintázatban. A szirti cápák, fajtársaikhoz hasonlóan magányos lények, de mivel nem vándorolnak, territóriumukon belül gyakran verődnek kis rajokba. Laza csoportjaik hol összeálltak, hol szétváltak. Kizárólag a zsákmányszerzés hozta össze őket, jól nyomon lehetett követni, mikor cserkésznek, támadnak, majd marakodnak a koncokon, meglepő volt, amikor ez az alakzat váratlanul felbomlott, ráadásul többször is a nap folyamán. Valami megzavarta, vagy még inkább elijesztette őket. Mire másnap kimentünk, hogy szemrevételezzük a környéket, már semmi rendkívülit nem láttunk vagy tapasztaltunk, minden visszatért a szokott kerékvágásba. Nagyjából egy hónapra rá jelentkezett ismét a korábbi mintázat. Ragadozóink nagy átlagban hetente táplálkoztak – volt, hogy napokig, máskor, egy kiadós lakoma után akár két hétig is emésztettek –, de csak egy hónap múlva tért vissza az, ami a legutóbbi zavart okozta. A lehető legrosszabb koreográfiával. Elvesztettük az egyik példányunkat. Jeladója feljött a felszínre, s nem mozdult onnan többet. Nem gondoltunk tragédiára, azt hittük, csupán levált egy hirtelen mozdulattól, vagy lesodorta valamelyikük, ahogy összeütköztek, de amikor kimentünk, hogy begyűjtsük, a jeladót még az alanyon találtuk. Vagyis annak tetemén. A megfigyelt példány egy majd’ kétméteres nőstény volt, valami mégis könnyedén kiharapott belőle egy jókora darabot. Sajnos, nem tudtuk tüzetesebben megvizsgálni, mert fajtársai már kikezdték, épphogy a jeladót sikerült megmentenünk. Azt hittük, egy tigriscápával van dolgunk. Az ront neki mindennek, ami mozog és rág meg mindent, ami csak a közelében
winnie
van annak, ami mozog. Nálunk is akadt pár, amelyekkel időről-időre meggyűlt a bajunk, mégsem rájuk gyanakodtunk, a minta változása sokkal inkább arról árulkodott, hogy a nyílt vizekről úszott be egy méretesebb példány. A következő alkalommal a szonár azonban rácáfolt erre a feltételezésre. Valóban a nyílt vizekről garázdálkodott a partjainknál valami, de a hat és fél méteres radarvisszhangjával semmi esetre sem lehetett tigriscápa. Mikor alámerültünk, legnagyobb meglepetésünkre egy nagy fehérrel találkoztunk. A frászt hozta ránk. Ha Shack, a maga öt méterével óriásnak számított, a mi példányunk – akit nyomban elneveztünk Winnie-nek – egy valóságos rém volt. Nem értettük, mit keres itt, korábban sosem figyelték meg erre őket. Valami globális jelenség része? Olvadó sarki jég és glec�cserek, megváltozott sótartalom, vagy csak egyszerűen eltévedt? Olyan három-négyhetente jelent meg a partjainknál, jól bezabált, majd eltűnt. Nagyjából fél évig tartott mindez, aztán nem láttuk többet. Legalábbis azt hittük, hogy megszabadultunk tőle, ám egy fél évre rá megint előkerült. Ekkor még csak gyanítottuk, ami egy újabb év elteltével igazolást nyert, hogy északról, valószínűleg az Ohotszki-tengerről jár le hozzánk. Nyilván „nyaralni”, avagy „áttelelni”, mindegy hogyan nevezzük. Semmi közelebbit nem tudtunk róla, de nagyon izgatta a fantáziánkat, vajon honnan jöhet, merre jár és mit csinál, amikor nem minket bosszant? Ez adta az ötletet, hogy az utolsó szakaszban egy jeladót meghagyjunk erre a célra. Hogy megfigyelhessük kapitális királynőnket is, aki fenségesen belakomázott a zátonyainknál. Nem titkolt szándékkal valami publikálható szenzációt vártunk tőle, mert messze nem volt szokásos a viselkedése. Megkaptuk, amire olyannyira áhítoztunk, de nem úgy, és nem azt, amire esetleg számíthattunk. Winnie viselkedésében semmi szokatlan nem volt azon túl, hogy ragaszkodott az általa megkedvelt helyhez, amit egyszer felfedezett magának. Sosem fogjuk megtudni, miként került ide, de ha már itt volt, jól érezte magát, és újra meg újra visszajárt. Miután sikeresen megjelöltük, nyomon
385
követhettük, hogy idejének nagy részét kilométerekre a partoktól, a nyílt vizek bathyális mélységeiben tölti, ahonnan havonta, ha megéhezett, ellátogatott hozzánk. Nem követte ragadozótársai napszaki, sem a holdciklusonkénti mozgását, nem volt rá szüksége. Jött, ha a létfenntartás úgy diktálta, és elvette, ami neki jár. Egyetlen napig garázdálkodott a zátonyok svédasztalánál, előfordult, hogy ilyenkor is csupán egyetlen órát töltött itt, és már fordult is vissza. Sosem történt semmi rendkívüli. Megbízatásunk lejárt, alanyainkról az utolsó jeladók is leváltak, melyek adatait gépre vittük, rendszereztünk és dokumentáltunk mindent, ami miatt ezt a kutatást elindították. Igazából már csak arra vártunk, hogy Winnie végre elinduljon, megmutatva, honnan látogat el hozzánk. Winnie azonban egyik napról a másikra nyomtalanul eltűnt. Azon az éjszakán, amikor a megfigyelt példányaink szokatlan pihenőjét dokumentáltuk. Telihold idején. A regiszter tanúsága szerint a jeladó az éjszaka folyamán (1 óra 43 perckor) nyugalmi helyzetéből 22 másodperc alatt hirtelen 820 métert süllyedt, majd 1370 méteren megállt. Itt az eszköz 17 másodpercig tartózkodott, ahol is a hőmérséklet váratlan emelkedését regisztrálta. Pontosan olyan hőét (38,7°), ami egy emésztőrendszerben keletkezik. Aztán folytatta a sül�lyedést az abisszális mélységbe. A jeladó utoljára a 3700 méteres mélységből szolgáltatott adatot, mielőtt megszakadt vele a rádiókapcsolat. Döbbenten álltunk a monitor előtt bámulva a grafikon képét, mely Winnie jeladójának kirívó rajzát mutatta. Felfoghatatlan volt, talán el sem hisszük, ha nem a saját szemünkkel látjuk. Valami elkapta a mi Winnie-nket, magával ragadta a mélybe és megette! Valami elképesztő gyors, valami elképesztően erős. Vajon mi tekinthet prédájául egy hat és fél méteres szörnyeteget? Mi képes zsákmányul ejteni egy kifejlett csúcsragadozót? Gyanakodhattunk volna egy ámbráscetre, mely a maga húszméteres hosszával simán elkaphat egy Winnie méretű cápát, és könnyedén alászállhat vele akár az óceán fenekére is, de nem ezzel a sebességgel.
386
winnie
Az adatok 134 km/h-t meghaladó mozgást mutattak. Ami elképesztő! Még a fekete nyársorrú halaknál sem regisztráltak ilyen sebességet. Egyszerűen nincs olyan földi élőlény, ami erre a teljesítményre képes. Legalábbis olyan ismert élőlény. Egyetlen logikus magyarázat kínálkozott: mélytengeri kalmár. Egy óriás tintahal. Régóta ismerjük, de sok mindent nem tudunk róla. Halászok gyakran fogják ki 10-12 méteres példányaikat, ámbráscetek gyomrában azonban találták már meg olyan maradványait is, amelyekből tulajdonosuk huszonöt méteresre saccolható. Kúpalakú testükkel és tíz karjukkal még a cápánál is jobb gyilkoló gépek. Fajtársaik viselkedéséből tudjuk, hogy a zsákmányszerzés során rendkívül robbanékonyak – gyakorlatilag lökhajtással közlekednek: vizet szívnak a köpenyüregükbe, amit aztán nagynyomással kifecskendeznek –, ám elképzelésünk sincs, hogy óriás példányaik így milyen sebességet érhetnek el. Csak sejtjük, hogy nokturnális faj, de hogy milyen elterjedtek, mekkora a populációjuk, hol és hogyan élnek, hogyan szaporodnak, mivel táplálkoznak, ez a tudomány előtt ma még rejtély. Itt volt hát a világraszóló szenzációnk! Egy titokzatos mélytengeri ragadozó, amiről most végre megtudhattuk, hogy még a kardhalnál is gyorsabb, és ha megéhezik, egy nagy fehér cápát is könnyedén elkap. A nem mindennapi felfedezést ezúttal a Nature szakfolyóiratban publikáltuk, amit rögtön átvett a Scientific American is. Sajtótájékoztatót tartottunk, ahol kérdésekkel bombáztak bennünket, televíziós műsorokba kaptunk meghívást, ahol igazi hírességekként kezeltek minket, mámorító volt a hirtelen ránk szakadt siker íze! Amibe nem várt üröm csepegett. A jeladót három hónap múlva találták meg Pápua Új-Guinea partjainál. Ottani halászok szolgáltatták be a helyi hatóságoknak, ők értesítettek minket és juttatták el azt a részünkre. Már nem működött, de a mentett adatokat hiba nélkül le lehetett hívni a memóriájából. Ezekből a következőket olvashattuk ki: A szerkezet 219 napig üzemelt, még két hétig, miután elvesztettük vele a kapcso-
latot. Ez idő alatt, hordozója végig a 7800 méteres tengerfenéki mélységben tartózkodott, de megjárta a Mariana-árok 8-9000 méteres mélységeit is. Ez az oka, amiért kollégáim nem adnak hitelt a rögzített értékeknek. A gyártó ugyanis csak 6000 méterig garantálta az eszköz hibátlan működését, és azzal, hogy hosszú ideig ennél jóval nagyobb terhelésnek volt kitéve, megkérdőjelezi a további adatokat. „Minden bizonnyal elkalibrálódott” – hangoztatták, mert semmi esetre sem lehetett helyes vagy valós az, amit ezután láttunk. A lény idejének nagy részét mozdulatlanul töltötte. Azon ritka alkalmakkor, amikor aktivitást mutatott, mindvégig a 10 és 30 km/h közötti sebességgel közlekedett életterén. Aztán március 20-án, 18 óra 14 perckor, gyakorlatilag abban a pillanatban, ahogy a nap alábukott a horizonton, váratlanul kilőtt, és nagy sebességgel emelkedésbe kezdett. Mintha következő zsákmányszerző körútjára indult volna, egyenes vonalon, egyenletes sebességgel haladt a felszín felé, amit 8 perc 32 másodperc alatt ért el, majd döbbenetes módon elhagyott, megduplázva addigi sebességét. Onnantól a tengerszint feletti 25 és a tengerszint alatti 12 méter közötti magasságokban haladt, mozgása így egy szabályos szinuszgörbe rajzát adta, amit 1500 kilométeren keresztül, 6 órán át tartott fent. Hiába bizonygattam, hogy ez a tintahalaknál teljesen természetes viselkedés, és kerestem elő Ronald O’Dor egy korábbi tanulmányát a New Scientistből, ahol a kanadai kollégák sebeskalmárok vonulását figyelve fedezték fel, hogy az állatok ezen a módon akár ötszörös sebességet is elérhetnek a vízben mért maximális sebességükkel szemben, így ugyanakkora energiafelhasználás mellett lényegesen messzebb, vagy egy adott távolságot lényegesen hamarabb érhetnek el, senki nem fogadta el. Merthogy a mi alanyunk a rögzített utolsó szakaszon, mérsékelve sebességét egyre magasabbra hágott fel – 100, 200, 500 méterre! –, mélyen Pápua Új-Guinea szárazföldi területei felett. Az adatfolyam március 21-én, éjfél után 57 perccel, 810 méteres tengerszint feletti magasságban szűnt meg.
387
388
winnie
Ha el is fogadták volna, hogy a Winnie-t elragadó lény a dokumentált teljesítményre képes, akkor sem hihette senki józan ésszel, hogy az uszonyait használva „repült” volna mélyen a szárazföld belseje fölé, vagy hogy kilométereket csörtetett volna a csápjain csattogva áthatolhatatlan dzsungeleken keresztül. Nonszensz! – És ha nem tintahal volt – vetettem fel bátortalanul –, hanem valami más? Valami, amivel eddig még nem találkozott az emberiség, vagy csak nagyon ritkán? Amit valaha Leviatán, vagy Kráken néven illetett? – próbálkoztam, de gyorsan lehurrogtak. „Nem tehetjük nevetségessé magunkat a tudományos világ előtt tudománytalan teóriákkal, mitikus lényekkel és hasonló fantazmagóriával. A jeladó üzemképtelenné vált, ez az egyetlen elfogadható és értelmes magyarázat” – állították. Ebben maradtunk, és így tudja a tudományos világ. Én azonban ezt képtelen voltam elfogadni, engem érdekelt az igazság. Ott volt a dél-marianai élővilág, mely telihold idejére elbújik a lény elől, mely ebben az időszakban vadászik. A késztetés olyan ősi, hogy a rejtőzködési ösztön genetikailag kódolt, de csak az árok déli oldalán, mert az északról idetévedt áldozat nem követte ezt a magatartást. És ott a kreatúra, mely szakítva addigi szokásaival egy holdtalan éjjelen váratlanul útra kel, hogy átszelve az Óceánt, keresztül a Bismarck-tengeren ellátogasson egy szigetre a nap-éjegyenlőség idején. Az eszköz ott és akkor merült le, vagy vált működésképtelenné valamilyen behatás következtében, később annak partjainál találták meg, miután hordozója dolga végeztével visszatért élőközegébe, ahol természetes úton szabadult meg tőle, amit aztán az áramlatok sodortak a szárazföldre. Nincs itt semmi „tudománytalan”, vagy „fantazmagória”, csak a kérdések, amiket felvet: Mi ez az élőlény? Ha mélytengeri faj, miért jön a felszínre? Ha nem a táplálékszerzés, akkor mi motiválja a viselkedését? Párosodás? Tojásrakás? Felhívtam az új-guineai szervet, amely beszolgáltatta nekünk a megtalált jeladót. Elmondtam, hogy a tárolt adatok vizsgá-
latából az derült ki, hogy a szerkezet korábban a szárazföld belsejében járt, mielőtt a partra került volna. Rákérdeztem, van-e információjuk róla, mi található a GPS koordináták mutatta területen, mert a térképek nem jelölnek semmit. Nem tudtak segíteni. Az említett tartomány ősvadon, nincs ismeretük arról, hogy bármi lenne ott. Talán a Kukukukuk szolgálhatnának információval, az ő földjük határos a területtel. „Kukukuku?!” – értetlenkedtem, amire készséggel tájékoztattak: a Kukukukuk Pápua Új-Guinea őslakói, az utolsó ismert népcsoport, mely dokumentált kannibalizmust folytatott. Ma hivatalosan tagadják – kedves, aranyos, barátságos emberek, akik felhagytak őseik szokásaival –, de továbbra is történnek nyomtalan eltűnések, melyeket akaratlanul is a számlájukra írnak. „Remek” – hüledeztem. Csak a kíváncsiság kedvéért rákérdeztem, mikor volt a legutóbbi eltűnéses esetük. Március 16-án jelentették egy német turista eltűnését, akit azóta sem találtak meg. Négy nappal a nap-éj egyenlőséget megelőzően. Vajon van ös�szefüggés a két esemény között? Nem volt benne logika, ám a kérdés ettől függetlenül is válaszra várt: Mit keresett egy mélytengeri életforma a szárazföld belsejében egy hegy tetején, és mi történt ott március 20-áról 21-ére virradó éjjel? Ez máskor is előfordul? Van erre vonatkozó ismerete az őslakóknak? A bennem lakó kutatószellem nem hagyott nyugtot. Tudnom kellett! Volt, akit beavattam a tervembe, volt, akit nem. Kivétel nélkül mindenki bolondnak nézett. „Miért csinálod ezt? Mit vársz tőle?” – faggattak. – „Te is tudod, hogy ennek semmi értelme!” – bizonygatták, majd miután látták, hogy nem tántoríthatnak el – „Megszállott vagy!” – vágták a fejemhez. Új megbízatást kaptunk, a Déli-óceánon kellett volna az olvadó antarktiszi jég tengerbiológiai hatásait vizsgálnunk, a csapat azonban megvált tőlem. Nem akarták, hogy rossz fényt vessek rájuk, igyekeztek elzárkózni minden jövőbeni megnyilvánulásomtól, amivel esetlegesen csorbíthatom a hírnevüket. Nem érdekelt. Mentem Pápua Új-Guineára.
winnie
Nem volt egyszerű hátrahagynom mindent és mindenkit, de űzött a megismerés vágya, és hogy bizonyságát szerezzem a feltételezéseimnek. A jeladó szerintem túl szabályosan regisztrálta a szabálytalanságot, és ez nem írható a véletlen számlájára. Túl sok plusz magyarázatot követel, ami összeegyeztethetetlen Ockham borotvája elvével. Eszerint azonban léteznie kell egy rejtélyes mélytengeri ragadozónak, mely időnkét ellátogat a szárazföldre, és ha ez így van, arról talán tudnak az ott élők, akik szájhagyomány útján őrzik és adják tova őseik ismeretanyagát az utódaiknak. Ismeretlenül vágtam neki az útnak, nem sok információt tudtam fellelni a Kukukukuk törzséről. A helyi antropológiai múzeumban siettek a segítségemre, ahol mint kollégát készséggel tájékoztattak, tőlük kaptam a térképet, ami elkalauzolt a természeti nép dzsungelmélyi élőhelyére, s ők láttak el azokkal az instrukciókkal, amivel a törzs bizalmába férkőzhetek. A kukukukuk, minden vadságuk ellenére – amit külső megjelenésük és primitív fegyvereik kölcsönöznek nekik –, meglepően barátságosan és szívélyesen fogadtak. A helyre, amit ők Maruénak hívnak, maguk vezettek el, miután rajzoltam nekik egy tintahalat a szokottól nagyobb uszonyokkal és megértettem velük, hogy erre a lényre vagyok kíváncsi, róla szeretnék többet tudni. „Cuthullu! Cuthullu!” – kiáltozták izgatottan, miközben sietve elsöpörték a porba húzott kusza vonalaimat. Nos, Cu’thullu valóban egy tintahal, ám ugyanakkor mégsem. A Maruéban – amit egy titkos csapáson lehet megközelíteni az amúgy áthatolhatatlan vadonon keresztül – vethettem rá egy pillantást. Egy hegygerinci tisztáson, egy nagyjából tíz méter átmérőjű, fekete gránittal felszórt kör közepén meredezik az a fafaragvány, ami a lényt ábrázolja. Egy majd’ három ember magas, gigászi totem. Egyértelműen felismerhetők rajta a Teuthida jegyek, a kúpalakú test, alatta a lábasfej, de emez határozottan szárnnyal bíró, tíz kar helyett csupán hét nyúlvánnyal, kerek helyett ferde metszésű szemmel, és olyan szájüreggel, benne a cápák háromszög alakú fogaival, ami semmi
389
esetre sem lehet egy tintahal sajátja. Félelmetes bestia! Akadt a törzsben olyan, aki beszélt az általam is értett óceániai dialektuson, tőle megtudtam, hogy Cu’thullu a nyelvükön annyit tesz: Nagy öreg. Ő a legfőbb istenük, tőle eredeztetik magukat. (Talán azonos Kulullúval, egy ősi sumer istenséggel, akit halember alakjában ábrázoltak?) Hitük szerint Cu’thullu a csillagok szülötte, valaha az űrön át érkezett a Földre, ma azonban a „mélység lakója”, oda vonult félre, miután megteremtette az emberiséget, onnan szemléli művét. Ritka alkalmakkor imádsággal előcsalogatható, de annak ára van, mert olyankor áldozatot kíván. A saját teremtménye véráldozatát, melyet Cu’thullu faragott képmásának lábai előtt, egy – szintén az istenséget ábrázoló – kőkéssel ontanak ki. Azt mondták, ha eljön az ideje, majd ezt is megmutatják… Azóta a Kukukuku törzs megbecsült tagja vagyok. Etetnek, itatnak, királynak kijáró tisztelettel bánnak velem, ügyelnek rá, hogy Cu’thullu elé jó erőben, jó egészségben járulhassak. * National Institute of Water and Atmospheric Research (új-zélandi víz- és légkörkutató intézet)
390
csontelmélet Írta: Erdei Lilla illusztrálta: Vígh Dávid
Gr4ss
A Miskatonic Egyetem kékharisnyája sohasem volt bálkirálynő, de azért van pár fortély a tarsolyában ambiciózus ifjú hölgyek számára. Garanciát mindazonáltal nem vállal. 1.
A
szépségért szenvedni kell, az igaz – mondta Asenath. – De nem mindegy, kinek. Úgyhogy ezt most szépen megeszed, húgocskám! Asenath Waite-ről megoszlottak a vélemények, de abban mindenki egyetértett, hogy amikor dülledt szemét az emberre szegezte, nem lehetett nemet mondani neki. Így hát Amity megette a fánkot. Már szinte el is felejtette az ízét. Előtte az éhségtől volt kábult, utána meg attól a szédítő porcukor- és vanília-robbanástól. Asenath különös félmosollyal figyelte. Egérszőke hajával, tojásdad lárvaarcával és lusta szürke szemével Amity nem volt különleges szépség, de Asenathnél sokkal kellemesebben festett. Így, Asenathen kívül egyedüli lánygyermekként a tágabb Waite családban, kimondatlanul is ő kapta a csinoska szerepét. Asenath ezt egyáltalán nem bánta, sőt egyszer ki is fejtette, milyen hálás a csúnyaságáért. Így volt módja kifejleszteni személyiségét és értelmét (Amity annyira azért nem volt butuska, hogy ezen a ponton ne érezze a szúrást), ráadásul szabadon összpontosíthatott tanulmányainak azon területeire is, amelyek ártanak az ember népszerűségének. Ha eleve nem is voltál népszerű, akkor nincs mitől tartanod… vagy visszatartanod magad. Nos, éppenséggel ezek a modoros szóviccek is belejátszhattak Asenath népszerűtlenségébe, talán jobban is, mint a külseje. De ezt Amity inkább megtartotta magának. Azonban akármilyen szerepet is kapott az ember, az innsmouthi Waite család íratlan szabályai szerint abban a szerepben remekelnie kellett. Ezen sem Amity apjának, Obadiah-nak a lázadása és elköltözése, sem Asenath apjának, Ephraimnak a halá-
la nem változtatott. Amity már Kingsportban született, idevalósi anyától, és abból az egy-két nyomasztó innsmouthi látogatásból, amit megejtettek, alig emlékezett Ephraim bácsira, de az öreg tekintélyét és fura maximalizmusát mégis olyan magától értetődően fogadta el, mint azt, hogy éjszaka sötét van. Asenath a maga részéről teljesítette kötelességét, a Miskatonic Egyetem egyetlen női diákjaként brillírozott, és még utálóinak tetemes száma is azt igazolta, hogy megkerülhetetlen figura… – Nem is szólva a tetemeik számáról! – Jaj, Asenath, nem beszélhetnénk most kivételesen komolyan? Hamarosan itt a Hall éves bálja. Te is oda jártál, tudod, mekkora dolog ez. Muszáj királynőnek lennem! – Igaz – ismerte el Asenath –, már tényleg ideje lenne felmutatnod valamit. – De ha fánkkal tömöm magam – szopogatta le ujját Amity –, akkor nem fog menni. Teljesen kizárt! Láttad Lavinia Cottent? Akár egy nádszál! Prudence Ward szerint… nem is tudom, hogy mondjam… szóval Prudence szerint Lavinia hánytatja magát. – Így igaz – mondta Asenath. – Honnan vagy ilyen biztos benne? – Amity szeme összeszűkült. – Az is igaz lenne, hogy tőled rendel szereket Arkhamből? – Nézd meg a fogait. Sárgára marta őket a gyomorsav. – Asenath elmosolyodott. – Még ha a pletyka második része igaz is lenne, akkor is inkább hálával tartoznál nekem, húgocskám. Ilyen mosollyal hétszentség, hogy nem lesz bálkirálynő. Amity már emelkedett volna fel a pamlagról, hogy kimenjen a mosdóba, de ezt hallva inkább visszaült. Fogai kissé lószerűek voltak, de legalább még szép fehérek. – De akkor mit tegyek? – nyafogta.
csontelmélet
– Amit mondok – tette karjára a kezét Asenath. – Hiszen ezért írtál nekem, nem? Ezért jöttem Kingsportba… pedig hidd el, Arkhamben is lenne dolgom épp elég. Pontosan azt fogod tenni, amit mondok, és fényes győzelmet aratsz. Amitynek valahogy sikerült uralkodnia magán. Nem húzódott félre unokatestvére érintésétől.
H
ogy teremthet az Úr ilyen tökéletes arcot? – kiáltott fel Jerome Browne, majdnem fellökve forró csokoládés csészéjét. – Miféle anyagból? Lavinia Cotten már megszokta udvarlója heves temperamentumát – festőművész volt az istenadta, ráadásul anyai ágról portugál vér is csörgedezett benne –, de azért a lelke mélyén még mindig meghatották az ilyen kitörések. – Ugyan már, maga bolond – kuncogott –, hát miből gyúrt volna? Ádám oldalbordájából. Minél szebbnek lát, annál inkább Isten hasonlatosságát látja bennem, ahogy én is magáb… – Ó, én nem kegyedre gondoltam – lelkendezett Jerome, nyilván észre se véve, mit mond –, hanem őrá ott! Lavinia meghökkenve követte Jerome izzó tekintetét. A cukrászda túlsó végében idős házaspár üldögélt. Jerome figyelmét nyilván nem ők keltették fel. Asztaluknál épp egy felszolgálólány tüsténkedett, és amikor félig feléjük fordult, Lavinia végre megértette. Önkéntelenül a csipketerítőbe markolt. Nem tudta nem észrevenni a lány sudárságát, magas arccsontját, tengerzöld szemének macskás vágását, ajkának telt… Az ölébe zúduló forró csokoládé és sajttorta-maradék rántotta ki az irigység szédületéből.
A
mity valamiféle edzésprogramra számított. Asenath ehelyett vacsorázni vitte. A pincérnek, aki a fűszeres illatoktól terhes, konyakszín félhomályban asztalukhoz kísérte őket, halszerűen széles szája volt. – Valami baj van? – kérdezte Asenath, ahogy leültek. – Az arca… – motyogta Amity, még mindig a pincér után bámulva.
391
– Félig innsmouthi. Remek fickó. Amitynek egyáltalán nem tetszett, ahogy Asenath a „fickó” szó után megnyalta vastag ajkát. Hamarosan megérkezett az erőleves. A kanál is megállt benne. – Attól tartok, valamit félreértettél – nézett fel a leves felszínén aranyló zsírkarikákról Amity. – Nem a mezőgazdasági vásár sertéskategóriájában akarok nyerni. Asenath felnevetett. Kacagása se volt megnyugtatóbb a mosolyánál. – Nahát, egy élc! Figyelemreméltó! Ha többet mozognál velem, a végén még ragadna rád egy kis spiritusz. De sajna mit sem ér a karizma, ha a lánynak nincsen karizma. Egyél! – Ha karizmot akarok, nem kéne inkább tornáznom? – Az is fontos, de először is húst kell enned. A szépség nem vegetáriánus. – Ezt hogy érted? – merítette kanalát a sűrű levesbe Amity. Végre nyeregben érezte magát. Ugyan mit tudhat Asenath a szépségről? – Ne gondold, hogy engem sose foglalkoztatott a téma – kezdte unokatestvére. – Elvont értelemben, tudományos kérdésként nagyon is. A kingsporti éveimben, mikor abba az istenverte lányiskoládba jártam, sokat beszélgettem erről Jerome Browne-nal a Három Kecskében, mielőtt… – Ott alkoholt szolgálnak fel, nem? – kérdezte Amity. – Azt is – felelt Asenath, kiélvezve a fiatalabb lány borzadályát. – A pincében meg van egy zölddel tapétázott szoba az ópiumszívóknak, egy ibolyaszín kárpitozású pedig azoknak, akik még ennél is tilalmasabb élvezetekre vágynak. Csak nem felkeltettem a kíváncsiságodat? – Isten őrizz! – Szóval ezen a meghitt helyen sokat vitatkoztam a szépségről Jerome Browne-nal, még mielőtt az az ostoba, szemforgató Lavinia Cotten teljesen kiherélte volna. Arra jutottunk, hogy az emberi szépségnek sok feltétele van, de a legalapvetőbb a csontszerkezet. Keats azt vallotta, az igaz szép, és a szép igaz. Az igaz azonban nem azt jelenti, hogy valami a mi kicsinyes, emberi fogalmaink szerint erényes vagy jó. Az
392
csontelmélet
igazság, és így a szépség is, amorális. A dolgok igazsága objektív értelemben nem más, mint a valódi természetük. A céljuk. Ha ez a cél a megtévesztés, mint sok állat esetében, amelyik így ejt zsákmányt vagy rejtőzik el a ragadozók elől, akkor épp a csalóka az igaz – hisz célszerű. Az igazság, és így a szépség is, azon áll vagy bukik, mennyiben valósítja meg egy élőlény, egy eleven test önmaga végső célját, azaz képes-e fennmaradni és szaporodni. Márpedig mi ennek a záloga? A munkavégzésnek, az ökölharcnak vagy épp a sikeres terhességnek és gyerekszülésnek? A mindezeket ígérő, győzedelmes férfiúi vagy asszonyi csáberőnek? Az erős, kecses, arányos csontrendszer. – Hát nem is tudom – mondta Amity. – Ridegen hangzik? Túl orvosian? Ne szégyelld, ha felkavar. A drága, idealista Browne is egészen belebetegedett. De nézd csak azt a tömzsi pincérnőt. Szépnek találod? – Azt a lepényképűt? – Amity megengedett magának egy gonosz mosolyt. – Ugye, mennyivel jobban mutatna, ha említésre méltó pofacsontja lenne? Na és az a nő, akire épp most segíti fel a kabátot a kanja? Amity majdnem félrenyelte a levest. – A mije? – Oh, pardon. A kedves férjura. – Eléggé vasalódeszka. – Látod, nem minden a karcsúság. Bezzeg ha a vékonyságához lantívű csípője lenne és merész válla, mint egy félig serdült fiúnak! – Szerintem már az is segítene, ha lenne némi melle és feneke – szaladt ki Amity száján. Nyomban el is szégyellte magát. – Ó, szóval vitatod a csontelméletet? Inkább a hús és a zsír iskolájához húzol? Ez esetben végképp eretnekség a koplalás, aminek a kellős közepén találtalak! – Nagyon furcsákat mondasz, Asenath! – De addig is, míg beszélek, te eheted a levesed.
A
mity fáradtan, összezavarodva csukta be maga után az ajtót. Örült, hogy Asenath csak a bejáratig kísérte, mondván, nem akarja várakoztatni a taxist. Noha felajánlották neki a vendégszobát, inkább egy városi panzióban szállt meg. Amity szülei
ezt megkönnyebbüléssel fogadták – anyja azért, mert nem tudta kezelni Asenath furcsaságát, apja pedig épp azért, mert maga is innsmouthi lévén, nagyon is értette azt. Most, a sülthöz ivott furcsa, fűszeres gyömbéritaltól és Asenath hangjától zúgó fejjel, Amity határozottan egyetértett velük. Mielőtt szobájába indulhatott volna, előlibegett az anyja. Fidres-fodros halványzöld neglizséjében úgy festett, mint egy óriási medúza (férje megmagyarázhatatlanul imádta ezt a ruhadarabot). – Jól telt az estéd, drágám? Sokáig elvoltál. – Csak vacsoráztunk – felelt Amity. – Remélem, nem próbálta telebeszélni a fejed azokkal a hajmeresztő ostobaságokkal, amikkel legelső este traktált minket! – fintorgott Mrs. Waite. – Szentséges ég, még az étvágyam is elment! Pedig az a pazar flekken, amit… – Végül is nincs más választása, mint excentrikusnak lenni – ismételte Amity rutinosan a családi mantrát, amellyel Asenath külsejére volt szokás utalni. Már a nyelvtörő „excentrikus” szó előtti habozását is sikerült töredékmásodpercnyire csökkentenie. – Nos, igen. De hálistennek úgy tűnik, megtalálta a helyét ott Arkhamben. Neked viszont itt vannak a barátaid, Amity… A lány rögtön éber lett, de nem próbált találgatni. Anyja akkor se tartotta volna magában mondanivalóját, ha kifejezetten megkérték volna rá. – Lavinia Cotten szeretett volna találkozni veled. Szegény lány rettenetesen ki volt borulva, és… – Mit akart? – kérdezte Amity, nyersebben, mint szerette volna. Mrs. Waite észre is vette. – Ami azt illeti, akár tudhatnád is, drágám. Ha nem találkoznál vele újabban olyan ritkán. Történt köztetek valami? Pedig annyira kedves lány… – Persze hogy kedves volt, amíg meg kellett játszania magát – vágta rá Amity olyan gúnyos hangon, amely mintha nem is az övé lett volna –, de aztán kifogta Jerome Browne-t, és… – Az irigység nagyon csúnya tulajdonság – jelentette ki Mrs. Waite. – És most ráadásul azt is bizonyítja, mennyire elhanyagol-
csontelmélet
tad a barátnődet. Máskülönben tudnád, hogy nincs már okod irigyelni őt. – Mi történt? – Én persze előre megmondhattam volna, ha bárki kérdezte volna a véleményemet. A művészek megbízhatatlanok, és ez a Browne ráadásul nem is igazi amerikai. Apád szerint egyszeri botlás volt, amolyan férfidolog, de ha ezt a botlást nem számítjuk, akkor is nagyon régóta jártak már jegyben, ami legalábbis gyanús… mintha a fickó, hogy is mondjam, résnyire nyitva akarta volna hagyni magának a kertkaput… – De mi történt tulajdonképpen? Mrs. Waite felszegte fejét, hogy nála valamivel magasabbra nőtt lánya szemébe nézhessen, és drámaian reszkető orrcimpákkal így felelt: – Az a senkiházi Browne ma délután elment… mit elment, egyenesen elviharzott egy… egy pincérnővel!
A
kkor éjjel Amity furcsa álmot látott. Talán a bőséges vacsora miatt, amelytől rég elszokott már. Akárhogyan is, biztosan Asenath tehetett róla, meg az, ahogyan felkavarta Amity gondolatait, mert az álomban is főszerepet játszott. Trónszerűen magas karosszékben ült az ibolyaszín kárpitozású terem közepén, ahová Amity dobogó szívvel, kezében egy átizzadt cetlivel – rajta valami Erdők Fekete Bakja nevű, nyilvánvalóan züllött hely címe – belépett. Abnormális részletességgel figyelt fel a terem arany díszítéseire. Talán azért, mert visszaverődő fényükben a hosszú köntöst és palástot viselő Asenath szinte királynőien festett. Mosolyogva tárta kezeit Amity felé, de mivel ujjain hatalmas, fakó pókok mászkáltak, Amity nem lépett közelebb. Asenath mosolya erre gúnyos vigyorrá szélesedett. Felállt a trónról, a falhoz lépett, és az ibolyaszín kárpitot félrehúzva felfedett egy gazdagon díszített kis aranyajtót. Intéssel jelezte, hogy Amitynek át kell mennie rajta. Amity tudta, ez lehetetlen. Az ajtón egy kisgyerek se fért volna keresztül. Asenath hangosan kacagni kezdett, és azt mondta neki, csak várja ki, míg a méreg elvégzi a dolgát. Majd letérdelt, és szembántó módon kicsavarodva kezdett bebújni az ajtón…
393
… Amity azonban nem tudta meg, sikerült-e neki, mert hideg verítékben úszva fölébredt. Az éjszaka legsötétebb órája volt. És amikor a lány ki akarta nyújtani kezét az éjjeliszekrényén álló vizespohárért, nem tudott megmozdulni.
A
senath nem ment egyenesen haza. A kikötőbe vitette magát. Rég járt már a Három Kecskében. Ahogy belépett, a boldogtalan helyiségben kornyadozók felpillantottak kávéjukról, gyömbéritalukról, gyökérlevükről, de nyomban félre is néztek anélkül, hogy a magányos nőknek kijáró szokásos megjegyzésekre ragadtatták volna magukat. Azt se kommentálták, amikor Asenath a pult felett a csaposhoz hajolt, az meg hátrakísérte ahhoz az ajtóhoz. A tilalmas bortól, gintől, whiskytől bűzlő hátsó helyiség végében, egy magányos bokszban sovány, sötét bőrű fiatalember gubbasztott. Olyan vadul rajzolt, hogy ceruzája csak úgy sistergett a papíron. Miközben egy kalózkülsejű figura foghíjas bazsalygással kitöltötte a kért portóit, Asenath a fiatalembert figyelte, aztán az italt átvéve feléje vette az irányt. – És leghívságosabb érzékszervem tényleg nem csalt! – kiáltotta barátságuk elmúlt napjainak színpadias hangján. – Browne! Neked nem Lavinia Cotten tűzhelye mellett kéne ücsörögnöd? A fiatalember úgy pillantott fel, mint holdkóros a háztető peremén. Arcán csúnya zúzódás éktelenkedett. – Nahát, Waite – motyogta. – Lavinia nincs többé… csak egy árnyék árnya. Ma este, miután Gabrielle-nek már tényleg haza kellett mennie, elmentem Cottenékhez, és felbontottam az eljegyzést. És már közben se, ahogy Lavinia ott állt és nézett… én nem láttam az arcát. Hát nem különös? – Ki az a Gabrielle? – Asenath kiragadta Browne kezéből a rajzlapot. A fiatalember meglepő hévvel kapott utána. – Meg ne próbáld őt is bemocskolni! – Ó – nevetett Asenath –, megteszik azt az emberek saját maguk. Nem mintha… A rajzra nézve azonban elakadt a szava. Ez talán ha kétszer fordult elő vele addigi életében.
394
csontelmélet
Jerome Browne-t mindenki kedves fiatalembernek ismerte. Általában olyan üdítő volt a társaságában lenni, mint sétát tenni egy napsütéses, szeles tavaszi délutánon. Művészként talán az emberi és nem-emberi mélységektől való ódzkodást lehetett volna felróni neki. Görögös pásztoridilljeibe sose rontottak be véres hekatombákra éhező istenek – se olümposziak, se mások –, és najádjait se lehetett elképzelni, amint a forrás fűzfái alatt a bájaiktól megszédült utazó vérét szívják. Ez a mostani rajz azonban más volt. Semmi negédes díszlet, csak maga az arc, de a puszta vonásokban benne volt az égőáldozat zsíros füstje és a najádok ajkáról lecsurranó vér. Jerome Browne végérvényesen megalkotta, vagyis inkább felfedezte a maga szépségdefinícióját. – Ki ez a nő? – kérdezte Asenath ijesztően kitágult szemmel.
A
mity úgy várta Asenath érkezését, mintha nem is tőle viszolygott volna annyira előző nap. Unokatestvére jött is, sárgás arca csúfságával, keménykalapjának és sötétzöld bársonyzekéjének bizarr sikkjével, amelyhez mintha csak az utolsó pillanatban, engesztelő gesztusként húzott volna szoknyát a férfinadrág helyett. Mrs. Waite nem is tudta elrejteni rosszallását, ahogy felkísérte őt Amity szobájába. – Biztos csak valami múló idegesség – mondta még kinn, az ajtó előtt. – Ha nem lennék benne biztos, hogy éppúgy csak egy szavadba kerül elmulasztani, mint előidézni, akkor hidd el, nem érted, hanem orvosért küldtem volna. – Kegyed hízeleg – mondta Asenath, szája sarkában csúf, mély ránccal, amit senki se nevezett volna mosolynak. Benyitott a szobába. – Végre! – kiáltott Amity. – Úgy féltem! – Jöttem, ahogy tudtam. Mi volt ez? Alvási paralízis? – idézte fel Asenath a sietős telefonhívás tartalmát. – Alvási micsoda? Én ébren voltam! Biztosan tudom! – A lélektan kutatói ezzel magyarázzák a régi mesék lidércnyomásait is. Az agy megjeleníti az éber valóság illúzióját, de a test eközben is alszik. Az alvásnak pedig
természetes sajátja egyfajta bénulás. Nem véletlenül hasonlítják a költők a halálhoz. Úgy is mondhatnám, az elméd tréfál meg: azt álmodod, hogy ébren vagy. – Órákon át tartott – makacskodott Amity. – Bizonyára volt már olyan álmod, amelyben évek, emberöltők, eónok teltek el. Talán maga a lét is csak a nemlét paralízises álma. – Én ezt nem értem. – Amity közel járt a hisztériához. – Csak azt tudom, hogy napkeltéig úgy feküdtem, mint egy rakás kocsonya. Hallottam az óra ütéseit, hajnalban a kocsikat, a verebek csiripelését. Hallottam, ahogy anya kimegy a mellékhelyiségbe, de nem tudtam kiáltani… Asenath szórakozottan bólogatva hallgatta, miközben ujjait végigfuttatta Amity testén, megnyomkodta izmait, ízületeit. – Nos, húgocskám, akármi is okozta ezt az álmot, testileg minden a lehető legnagyobb rendben. Mi lenne, ha most felkelnél, és átsétálnál velem a gardróbszobába? – Mi? Én… – Ugyan már, menni fog! – De miért menjek a gardróbba? – Nem muszáj, ha nem érdekel, mit hoztam neked Arkhamből… – Hoztál nekem valamit Arkhamből, és két napon át nem is említetted? – meredt rá mérgesen Amity. Aztán, maga sem értette, hogyan vagy miért – talán Asenath mókás fintora tette, amitől arca, mint egy karneváli maszk, majdnem kedvessé vált –, hangulata eszeveszett vidámságba csapott át. Felkacagott, aztán csak kacagott és kacagott, közben a padlóra tette a lábát, és bár felálláskor megtántorodott, Asenath támogatásával sikerült megőriznie egyensúlyát, és tett egy lépést, még mindig kacagva, aztán még egyet és még egyet. Mrs. Waite néma iszonyattal figyelte a jelenetet. Utóbb, amikor férjének mesélte a dolgot, megesküdött, hogy tett vagy legalább mondott volna valamit, de egyszerűen képtelen volt rá. Mintha kívülről nézte volna önmagát, ahogy ott állt, hallgatta a gardróbból átszűrődő hisztérikus nevetést, aztán előjött Asenath, és mint egy porondmester, bekonferálta Amityt, de nem Amity lépett be, hanem egy abszintzöld selyembe öntött látomás.
csontelmélet
No persze, emlékeztette magát Mrs. Waite, ennyire furcsa szabású ruhában a lány aligha jelenhetne meg bármilyen rendes bálban.
A
mityről alig lehetett lehámozni az új ruhát. Végül nem is anyjának engedett, aki azt hajtogatta, mekkora botrány lenne fényes nappal ebben mutatkoznia, hanem Asenathnek, aki azt javasolta, várjon a ruha premierjével valamilyen dramaturgiailag hatásosabb alkalomig. Mondjuk a Hall báljáig. A fiatalabb lány olyannyira magára talált, hogy még egy reggelibe is beleegyezett. Asenath sajttortát javasolt, Amity pedig rávágta, hogy az Mrs. Carternél a legfinomabb. Csak a cukrászda utcájába kanyarodva jutott eszébe, hogy annak idején épp azért szüntette be az idejárást, mert folyton bele kellett botlania a turbékolóan boldog Laviniába és Jerome Browne-ba. Akkoriban nem is értette, hogyan marad olyan karcsú Lavinia, ha folyton itt torkoskodik. Az önhánytatás persze visszamenőlegesen is sok mindent megmagyarázott. – Mi a baj? – nézett rá Asenath, észrevéve unokatestvére lassuló lépteit. – Á, semmi – rázta meg magát Amity. Lavinia úgyse lesz itt. A tegnapi események után biztosan ez a legkevésbé kívánatos hely számára. A boldog emlékek most torzra válva perzselnék a lelkét. A régi önfeledt nevetések gúnyos röhögésként csaponganának körülötte… – Jó ötlet ez a reggeli – mondta vidáman Asenathnek, ahogy az ajtó fölötti csengő csilingelésétől kísérve beléptek. – Nem is emlékszem, mikor voltam utoljára ilyen éhes!
B
eszélt és beszélt. Egy idő után azonban feltűnt neki, hogy Asenath csak fél füllel hallgatja, közben a helyiséget pásztázza. Hirtelen félelmetesen megvillant a szeme, de csak egy pillanatra. Hátradőlt, és adottságaihoz képest majdnem bizalomgerjesztő mosollyal ismét Amityre koncentrált: – Nos, igazad van. A gyümölcsök jobbat tesznek a bőrnek, mint a vegyszerek. Az embernek kacagnia kell, ha Viktória Angliájára gondol, meg a hölgyekre, akik arzén-
395
nel és ólommal fehérítették a bőrüket, és tintával festettek rá kék ereket, hogy elég áttetszőnek tűnjön! Amity már épp elborzadt volna, amikor a pincérnő megállt mellettük. Megállt a levegő is. Az a pincérnő volt. Ezt még Amity is azonnal megérezte, pedig ő nem látta Jerome Browne rajzát. – Elnézést a lassúságért – mondta a pincérnő Asenathnek olyan mosollyal, amelyben az egész édenkert benne virágzott –, kicsit szétszórt vagyok ma reggel… Asenath megállapította, élőben kevesebb a lányban a sötétség. Talán Browne önkéntelenül belefoglalta a portréba Lavinia csalódását és a saját számkivetetté válását is. – Semmi gond – hunyorított –, biztosan megvan rá az oka. – Mit hozhatok? Amity hirtelen nem tudott mit felelni. Reggeli önbizalma máris hamuvá égett a pincérnő ragyogásában. Szürke arccal, püffedten kornyadt a székén. – Két sajttortát legyen szíves – mondta Asenath, és elővett táskájából egy fiolát. – Az egyiket áfonyaszósszal, a másikra pedig ezt az öntetet tegyék. Az unokatestvérem diétájához kell.
A
mity kiújult rosszkedve szinte megnyugtatóan ismerős volt Mrs. Waite-nek. Hát még a lány étvágya! Alig tért vissza komoran a reggeliről, Amity máris az ebéd felől érdeklődött. Az javában készült, de Mrs. Waite sietve kanyarított egy szelet kalácsot, megvajazta – sok vitából okulva: csak vékonyan! –, úgy vitte ki Amitynek a hallba. A lány mohón kapott utána. Lábán maradt bal cipőjét is csak azután vette le, hogy a kalácsot eltüntette. – Még adj valamit – mondta –, valami húst. Gyorsan! Mrs. Waite zavartan, de boldogan indult a kamrába sonkáért. Ez megint az ő falánk kislánya volt, még azelőttről, hogy a karcsúságmánia úrrá lett volna rajta. Férjének, ha a nap végén előkerül az irodából, biztosan meglesz a véleménye, amely mintha a néhai Ephraim dörgedelmes evangéliumait visszhangozná – de hát mit tudhat ezekről a dolgokról egy férfi?
396
csontelmélet
E
stére Amity ágynak esett. Ez nem holmi általános rosszullét eufemizmusa volt: a szó szoros értelmében kicsuklott alóla a lába, de egyébként nem tűnt betegnek, sőt miután ágyba tették, ugyanúgy követelte az ételt. Amikor kezei, majd karjai is felmondták a szolgálatot, Mrs. Waite etette tovább. Korábban nem vette komolyan Amity beszámolóját az előző éjjeli bénulásról, inkább valamiféle hisztériára gyanakodott, de most félni kezdett. Akárhogyan is, a paralízis ezúttal nem terjedt ki Amity törzsére, nyakára és fejére; nyilvánvalóan tudott lélegezni, és rágó- és nyelőreflexei is egész biztosan működtek. – Még kérek ebből – mondta, bizonyítva, hogy beszédképessége is megmaradt. – Érzel fájdalmat? – faggatta az anyja. Egy ideje már a bejárónőt küldözgette ki ételért, akinek aznapra meghosszabbították a műszakját. – Bármit? – Nem fáj semmi – felelt Amity –, csak zsibbadok, mintha… és ez az éhség. Nem hittem volna, hogy az ember belül ennyire üres lehet!
Á
llapota másnap reggelre úgy leromlott, hogy be kellett pelenkázni. Kérésére megpróbálták felhívni Asenatht, de a panzió tulajdonosnője azt mondta, Miss Waite nem tartózkodik a szálláson. Úgy tűnik, már este se ment haza. – Különös – mondta Mrs. Waite. – Azt is mondhatnám, gyanús. – Ugyan, anya – sóhajtott Amity –, mégis hogy tehetne erről Asenath? – Mikor is volt az a különös álmod? Tegnapelőtt? Egy nappal Asenath érkezése után. Egybeesésnek egybeesés, de hogy véletlen-e… – Egyszerűen csak nem kedveled őt – szögezte neki Amity. Mrs. Waite nem tudott mit felelni. Egyrészt a lánynak igaza volt, másrészt pedig abban, ahogy ezt kijelentette, volt valami különös, újfajta nyugalom. Valami idegenszerű. Az ajtónyitásra összerezzent, majdnem fel is sikoltott. Pedig csak a férje volt az. Obadiah Waite hamar le akarta tudni az aznapi munkát az irodában, de a biztonság kedvéért még előtte is benézett. Már magától érte-
tődő módon hozott magával a konyháról egy főtt-füstölt pulykacombot. A lucskos-rózsaszín cupák groteszk ellentétben állt háromrészes öltönye makulátlanságával. – Nem kell felvágni – tört ki Amity fojtott torokhangon –, csak add ide! Apja közvetlenül elébe tartotta a combot, Amity pedig, amennyire tudta, marcangolni kezdte, mint egy farkas. – Mindjárt itt van Dr. Fletcher – mondta Mr. Waite. Sötéten figyelte egy darabig, hogyan cibálja lánya a pulykacombot, aztán próbaképpen felvetette: – Ez javulás, nem? Tegnap még etetni kellett. – Tegnap még benne maradt, amit megevett – mondta szárazon Mrs. Waite. Férje erre nem tudott mit felelni. Egyre inkább megbabonázva nézte Amityt. Valami megváltozott rajta… vagy benne. Ahogy a lány vicsorra húzódó ajkát, szafttól csillogó állát figyelte, Mr. Waite azt a borzongást érezte, amit kisfiú korában oly sokszor. Semmi másra nem emlékezett azokból a sötét innsmouthi évekből, csak erre az érzésre, amelytől szinte bizsergett a teste, ahogy a takaró alatt lapult – neked még nem szabad látnod, Obadiah –, hallgatva a szilaj muzsikát és Ephraim bátyja éles, fiús kántálását, egyszerre kívánva, hogy legyen vége, és hogy örökké folytatódjon… Felindultságát a bejárónő zavarta meg. Bejelentette Dr. Fletchert, de végig se mondhatta, a nyurga, borzas, rókaképű doktor már be is nyomult mellette a szobába. – Szép jó napot! – mondta szokásos vidámságával, amely szokás szerint most se volt tekintettel a körülményekre. – Látom, az étvágya tényleg rendben, Amity kisas�szonka! No de lássuk a többi létfunkciót! Mr. Waite megragadta az alkalmat, és a félig lerágott, húslétől és nyáltól csöpögő csontot a doktor kezébe nyomva kisietett. 2. Dr. Aloysius Fletcher feljegyzéseiből január 18. A kis bumfordi Amity Waite! Ha szocialista lennék, azt mondanám, most lett csak
397
398
csontelmélet
igazán az, aminek született. Fekszik az ágyban, és szünet nélkül táplálkozik. Mrs. Octavia Waite (ciklotim alkat, magas vérnyomás, aranyér) a jogos aggodalom és valami irracionális anyai boldogság végletei közt hánykolódva asszisztál hozzá. Az a merőben szakmaiatlan benyomása támad az embernek, hogy ha Amity jelen állapota további egészségromlás nélkül fenntartható lenne, Mrs. Waite örömmel beleegyezne ebbe az új status quóba. Csakhogy a további romlás úgyszólván borítékolható. Amity vázizomzata a fej és a nyak – valamint a felületes, de rendszeres légzésből ítélve a bordaközi izmok és a rekeszizom – kivételével paralitikus. Ideértve a záróizmokat is, a beteg tehát pelenkát kapott, tekintettel arra, hogy a simaizomzat, illetve a perisztaltika viszont zavartalanul működik. A testhelyzet teljes ernyedtségről tanúskodik. Tapintásra több ízület is lazának, ficamodottnak tűnik, körülöttük zselés vizesedés érzékelhető. A csontok állaga rendellenes, nem keltik az egészséges emberi vázrendszer szilárdságának benyomását. Röntgenvizsgálat szükséges, a beteg szállítása azonban kockázatos lehet. Egyelőre intézkedtem, hogy ideszállítsák saját fejlesztésű mobil röntgenkészülékemet. Végre egy IGAZÁN ÉRDEKES ESET! január 19. Nehéz éjszaka. Mintha a kisasszonyka természetes életfunkciói birokra kelnének egymással. A szüntelen éhség nem hagyja pihenni. Végül infúzióra kötöttem. A fenobarbitál mellett cukoroldatot kapott, amel�lyel végre becsaptuk éhségérzetét. Állítom, enélkül az altató se lett volna elegendő. Még így is csak az éhség agyi regisztrálását sikerült szüneteltetni: a beteg álmában is rendkívüli gyomor- és bélkorgásokat produkált, mintha egész belsősége megelevenedett volna. Hajnalhasadásig négyszer kellett tisztába tenni. Beszélt is, és bár nem területem a lélektan, de még egy Dr. Freudnak is meggyűlt volna a baja az elhadartak értelmezésével. Amity hosszan beszélt egy aranyajtóról, egy tengeri zátonyról, meg arról, hogy Lavinia Cotten folyamatosan
sajttortát eszik. (Hajj, ezek a lányok! A legnagyobb szorultságban is csak lányok maradnak.) Sokat szólongatta unokatestvérét, a régebbről általam is ismert és egynéhány koraérettnek mondható cikke alapján igen nagyra tartott Miss Asenath Waite-et is. Reggel megérkezett Linton két markos emberrel és a felszereléssel. Segítségével beizzítottam a röntgenkészüléket. Szörnyen ronda konstrukció, lesz még dolgom vele bőven, de a célnak megfelel. Ez még a zavart és sápadt Mr. Waite-et is előcsalogatta irodájából. Rendkívül érdekes eszmecserét folytattunk a röntgensugárzás felhasználásáról és történetéről. Mr. Waite nem tartja elképzelhetetlennek, hogy amiként azt még maga Wilhelm Konrad Röntgen feltételezte a századforduló előtt, ezek a sugarak egy másik világból erednek. Linton majdnem az arcába nevetett, én azonban szintén látok az elképzelésben némi fantáziát, még ha nem is abban az értelemben, ahogyan szegény, rémült Frau Röntgen eleinte a halál hírnökének tartotta a csontokat megmutató sugarat. Ez esetben nem csak a sugarakról juthatnak az ember eszébe idegen dimenziók. Amity csontjai a felvételen majdnem áttetszőek, mintha nem is porózussá válnának, ahogyan a nagyon öreg emberek csontjai, hanem inkább zseléssé. Sohasem láttam ilyet. A test állaga kívülről is egyre puhább. Most még önállóan lélegzik, de úgy saccolom, az est leszállta előtt lélegeztetőkészülékre lesz szüksége. Gyomra továbbra is hevesen korog, bár már komplex intravénás táplálásban részesül. Linton megkockáztatta, hogy talán nem is éhségre utal ez a korgás, hanem folyamatban levő, igen intenzív emésztésre. De vajon mit emészthet? január 20. Talán valamiféle parazita! Gyerekkoromban volt egy cicám, Jónás. Anyám mindig tréfálkozott, hogy olyan vörös a bundája, mint az én üstököm. Ő falt ilyen mohón, amikor gilisztás lett. Nem tudom, honnan jött elő épp most ez az emlék, de már ott volt a fejemben, amikor reggel felébredtem. Hamarabb is eszembe juthatott volna.
csontelmélet
De miféle féreg dolgozhat Amityben? Szinte folyékony, nem véres, ám kellemetlenül édeskés fehérjeszagú székletében nem láthatók peték, sem a galandféregéhez hasonló szelvények. Mindenesetre mintát vettem a további vizsgálatokhoz. Linton megjegyezte, ezen a ponton be kellene vonnom a kórházat, hisz Amity betegsége akár egy járvány előfutára is lehet. Én azonban nem akarom elsietni ezt a lépést. A szülőkön és a személyzeten nem mutatkoznak tünetek, pedig kezdettől fogva érintkeznek a beteggel. Ha ez megváltozna, még mindig bevonhatunk külső személyeket. De remélem, erre nem lesz szükség. Sokszor ütköztem már az orvostársadalom korlátoltságába. Ennek az esetnek a hátterében olyan rejtélyt sejtek, aminek a bürokratikus elsinkófálása hatalmas veszteség lenne a tudomány szempontjából. Azt mindenesetre igyekszem feltárni, hol vagy hogyan fertőződhetett meg Amity, már ha egyáltalán fertőzésről van szó. A beszámolók szerint az elmúlt időszakban nem tett nagyobb utazást, nem kapott új háziállatot, nem állt át újfajta étrendre. Pontosabban az étkezése nagyon is megváltozott, az évek óta tartó diétázás és koplalás után az elmúlt napokban gyakorlatilag zabálni kezdett, de ezt a szülők egyhangúlag a tünetek közé sorolják, nem pedig a lehetséges okok közé. Meg is lepődtek, hogy Amity a jelek szerint feladta a Hall lányiskola báljára való felkészülést, vagy legalábbis könnyen engedett unokatestvérének, Asenathnek, aki hol vacsorázni, hol meg reggelizni hurcolta magával. Kérdésemre bebizonyosodott, amit Amity alvás közbeni hadarása alapján csak félig mertem remélni. A Miskatonic Egyetem egyetlen női diákja, a Test és lélek dialektikája, A csecsemőmirigy mint Lapis Philosophorum és az Alkímiai oldószerek a medicinában – egy elméleti felvetés szerzője itt vendégeskedik! Tudósként is felvillanyoz egy eszmecsere lehetősége, de most még fontosabb, hogy ha Amity nem is, de ASENATH tehetett egzotikus utazást a közelmúltban, amelyről hazahurcolhatott valamilyen obskúrus fertőzést vagy parazitát. Felhívtam a Moulton panziót, ahol Asenath megszáll. Miss Moulton szerint tegnap
399
este, egynapos távollét után Asenath beugrott, elvitt pár könyvet meg más holmit, de rögtön távozott is, nem árulva el, hogy hová. A Waite családot egyelőre Lintonra bízom. Ennek UTÁNA KELL JÁRNI! Dr. Fletcher lelkesen szállt ki a taxiból. Ruganyos léptekkel indult a panzió felé, de még időben emlékeztette magát, miféle ügyben jár. Mire a recepciós pulthoz ért, ahol Miss Moulton már várt rá, a doktor tűrhetően komorra rendezte arcvonásait. Hirtelen ötlettel Lintontól vette kölcsön a magyarázatot. Miss Moulton, a doktor várakozásainak megfelelően, kellőképpen megijedt egy járvány lehetőségétől, amely ráadásul az ő panziójából terjedhet szét. Azonnal átadta Asenath szobájának pótkulcsát. Dr. Fletcher dobogó szívvel nyitott be. A csend sűrűnek, szinte elevennek tűnt, mintha Asenath őrszemül hagyta volna hátra… De hogyan lehetne őrként hátrahagyni a csendet? És miért tenne ilyet bárki is? A doktor ingerülten szakállába túrt. Mindig a legrosszabbkor tört rá a költészet. Asenath csak a legszükségesebbeket pakolta ki. Ruháit a szekrénybe akasztotta, pár könyve meg – köztük Frazertől Az aranyág – az éjjeliszekrényen és az ágyon hevert. Dr. Fletcher belenézett a bőröndökbe is, de tartalmuk még jobban kiábrándította. Csak tankönyvek, csupa jelentéktelen munka. De miért erre figyel? A könyvekből nem derül ki, tett-e Asenath egzotikus utazást a közelmúltban. Ezzel az erővel a ruháit is vizsgálgathatná! Milyen különös kontrasztban állnak férfizakói, felöltői a parasztos szoknyáival… milyen erős, fűszeres, majdnem kellemetlen a szaguk… Dr. Fletcher észrevett valamit a padlón. Szórakozottan felvette. Egy gyűrött Kingsporti Harsona volt, a 19-ei dátum alapján előző napi szám. Önkéntelenül is ott nyitotta ki, ahol gyűrődéseiből ítélve az újságot a legbehatóbb figyelemmel olvasták. Különös cikken akadt meg a szeme: Hivatalosan is bejelentették, hogy január 17-én eltűnt Gabrielle Laroche, tizenkilenc esztendős helyi pincérnő. A tanúk beszá-
400
csontelmélet
molói szerint Miss Laroche az eltűnése előtti napokban a feltörekvő festőművésszel, Jerome Browne-nal bonyolódott szenvedélyes viszonyba, amely botrányos módon Mr. Browne eljegyzésének felbontásához vezetett. A rendőrök a lány eltűnése utáni nap késő éjjelén, a kikötőben bolyongva találták meg Mr. Browne-t, nem messze állítólagos törzshelyétől, a Három Kecskétől. Vallomása szerint aznap este Miss Laroche-sal vacsorázott volna, ám mivel a lány nem jelent meg a megbeszélt helyen és időpontban, Mr. Browne a nevezett vendéglátóipari egységbe indult. Állítását nem támasztották alá tanúk, és mivel láthatóan zavart állapotban volt, előzetes letartóztatásba helyezték. Talán nem jelentéktelen adalék, hogy a Három Kecske tulajdonosa már két ízben keveredett tiltott alkoholmérés üzemeltetésének gyanújába, de egyszer sem sikerült bizonyítani a vádat – a rossz nyelvek szerint azért, mert az alvilágban és a befolyásos körökben egyaránt vannak barátai. – Hja, kutya egy világ ez – mondta Dr. Fletcher.
A
negyedik csengetésre se reagált senki. Dr. Fletcher még egyszer megnyomta a gombot, mert jobban kedvelte a prímszámokat, aztán próbaképpen lenyomta a kilincset. Az ajtó nyitva volt. Belépett. – Mrs. Waite? – szólt. Semmi válasz. Csak a nagy, guillotine-szerű állóóra ketyegése visszhangzott a hallban. – Linton? – emelte meg kissé a hangját Dr. Fletcher. Talán hirtelen változás történt Amity állapotában. Ha mind fent vannak, és ilyen feszült csendben, akkor aligha kedvező változás. Hármasával szedte a lépcsőfokokat. Ennek következtében meg is csúszott a fordulóban, a korlátba kellett kapaszkodnia. Ahogy bosszankodva lepillantott, látta, hogy nemcsak a sietség volt az oka. Valami sűrű, sötét folyadék mocskolta a lépcsőt. Dr. Fletcher orrát túlontúl ismerős bűz csapta meg. Bomló fehérje. Az emeleti folyosón ugyanez a szag terjengett, a titokzatos – de mégse kellőképp
titokzatos – massza pedig a futószőnyeget is bemocskolta. Amity szobájának ajtaja nyitva. Dr. Fletcher szabályosan berontott… …hogy három ember tágra nyitott, üveges szemébe meredjen. Linton közvetlenül az ajtó mellett ült, mintha a falnak dőlve csúszott volna le; Kitty, a bejárónő a szoba közepén hevert, illetlenül felcsúszott szoknyával; Mrs. Waite pedig Amity üres ágyára borult. Dr. Fletcher a legközelebb eső Lintonhoz lépett. A fiatalember lélegzett, de nagyon gyengén. Valami megcsillant a nyakánál. Parányi nyíl, azaz inkább csak tű állt ki belőle. Mint amilyet azokban a kalandos indiánregényekben lőnek ki fúvócsövekből. A doktor megtette, amit a rutin diktált: megbizonyosodott róla, hogy mindhárom sérült, ha gyengén is, de egyenletesen lélegzik, majd stabilan lefektette őket. A nyakukból kihúzott tűket gondosan egy ezüsttálcára helyezte. Pöttynyi alvadt véren kívül nem látszott rajtuk folyadék, de a doktor orrát, ahogy közel hajolt, valamiféle ismeretlen, átható gyógynövényszag csapta meg. Feltételezése tehát helyes volt, Lintont, Mrs. Waite-et és Kittyt a primitív népek módszerével kábították el. Csakhogy mit keresnének, teszem azt, indiánok egy tisztes kingsporti otthonban, ahonnan ráadásul semmit nem vittek el, csak egy rejtélyes betegségben szenvedő, csúnyácska hajadont? Dr. Fletcher egyre ingerültebben járkált fel-alá a szobában. A csendben csak az odalenn ketyegő órát hallotta. Kinn egyre laposabban sütött a délutáni nap. Be kellett ismernie, elakadt. Valamelyest vigasztalta, hogy a mérget nyilvánvalóan nem abból a célból kotyvasztották, hogy Lintonékat megöljék. Ez esetben vagy már halottak lettek volna, amikor ő megérkezett, vagy azóta adták volna fel a harcot. Ám még ez a vigasz is keserédes volt, mert teljes egészében a méregkeverő jóindulatán múlt a dolog. Dr. Fletcher semmit se tehetett volna a sérültekért. Nem értett a bennszülött gyógymódokhoz. Lám, hova vezet a fehér ember gőgje, jegyezte fel magának gondolatban. És személyesen Dr. Aloysius Fletcher gőgje! Megfordult a fejében, hogy most már
csontelmélet
tényleg bevon külső segítséget is, de maga is meglepődött az indulaton, amellyel elutasította az ötletet. Részben azért, mert kivennék kezéből az ügyet, részben pedig azért, mert bebizonyosodna az elégtelensége. Nem csak orvosként, de kutatóként is. Igen ám, de ha nagy gőgjében nem akarja megölni asszisztensét és a háznépet – illetve mielőbb hozzá akar férni a támadással kapcsolatos információhoz, amit minden bizonnyal megoszthatnának vele, ha magukhoz térnének –, akkor nem vergődhet ezen tovább. Valahol el kell kezdeni. Indián kotyvalékok, primitív módszerek… nem jut erről eszébe valami? Az a szag! Természetesen nem hasonlított a tűn levő anyag szagához, de fűszeres erejével szinte a doktor hajába, ruhájába is beleette magát, pedig csak perceket töltött Asenath szobájában, a ruháit szaglászva… És a könyvei! Frazer és hasonlók. Asenath tehát ért a primitív kultúrákhoz. Bizonyára tudna segíteni. Már ha akarna. Krisztus a kereszten, ugyan miért ne akarna? Hát talán azért nem, mert… Dr. Fletcher zajt hallott. Felpillantott. Mr. Waite állt az ajtóban, fekete öltönyös alakjával szinte betöltve azt. A doktor róla teljesen meg is feledkezett. – Mr. Waite! Maga itt van? Hála az égnek! Tudja, mi történt itt? Mr. Waite nem felelt, csak nézett. Tekintetéről Dr. Fletchernek egy ponty jutott eszébe. Talán őt is elkábították, futott át az agyán, de nem tudta végigvinni a gondolatmenetet, mert Mr. Waite a következő pillanatban rávetette magát.
A
bűzt érezte meg először. Édeskés, kellemetlen, mint a rothadó húsé, és mellette fanyar, mint a vizelet szaga. Amity inkább az ezeken átszűrődő, még édesebb illatra figyelt, talán méz volt vagy túlcukrozott forralt bor, amilyet telente ittak a nagy korcsolyázásokkor, és ettek is, pirosra sült krumplit és sült gesztenyét, aztán benn a házban, már megmelegedve pulykasültet, krumplipürét, párolt borsót és répát és aztán almás pitét, amiben a fahéjas töltelék borostyánszínű volt és szinte átlátszó…
401
Újabb hullám indult benne, átható, mint egy hasgörcs, csak ez kívülről haladt befelé, a teste mélyébe. Mintha magába szívódott volna. Arra gondolt, hogy ezt se bánná, csak az éhség csillapodna végre. Hol is tartott? Az almás piténél. Az almapép tompa borostyánfénye… Nemcsak illúzió volt. Valami aranyló derengés csakugyan átmelegítette az eddigi sötétséget. Aztán zöld villanás. Zöld szemek meredtek rá egy oldalvást mellette fekvő, macskaszerű, leírhatatlanul szép arcból. Rémület és undor keveredett bennük. Aztán a beharapott száj mégis ellazult – mintha egy rózsabimbó kibomlását gyorsították volna fel. – Most már hallasz? – kérdezte. – Hol vagyunk? – Te voltál… a cukrászdában – motyogta Amity. Hangja is olyan kásás volt már, mint az almapép, ami kitöltötte a gondolatait. A lány arcán megint átsuhant az undor; így néz a szép a csúfra, futott át Amity zavaros agyán a gondolat. – Jól vagy? – kérdezte azért a lány. – Te csavartad el Jerome Browne fejét – mondta válasz helyett Amity. – El fog jönni értem – jelentette ki a lány a szégyen legkisebb jele nélkül. Talán nem maradt már rá ereje. Vagy talán sosem ismerte az érzést. – Csak ide kell találnia. Azt se tudom, mennyi idő telt el. – A szerelem már csak ilyen – szűrte Amity bénuló ajkai közt. – Röpülnek az órák… A pincérlány mintha megzavarodott volna egy pillanatra. – Rosszul érzed magad? Eléggé úgy tűnik. Én nagyon rosszul vagyok. Ki kéne mennem, de nem tudok mozdu… – Ó, szóval rosszul nézek ki? – csapott le Amity. – Bezzeg ha látnál az új ruhámban! Zöld selyem… mint egy párizsi szalon… az ablakon besüt a nap egy nyári zápor után… A lány nem felelt, szeme tűnődve járt felalá Amity arcán. Nyelt egyet, és tőle telhetően hétköznapi, csevegő hangon kérdezte: – Honnan való az a selyem? – Neked úgyse lenne rá pénzed. Máskülönben nem kéne forró csokoládét meg
402
csontelmélet
sajttortát kihorda… ó krisztusom! – Amity gyomra akkorát kordult, hogy úgy érezte, beleszakad. – Én is így érzem magam – mondta a pincérlány. – Fogalmam sincs, mikor ettem utoljára. – Browne nem gazdag ám – motyogott tovább Amity. – Cottenék eleinte nem is nézték jó szemmel. De lefestette Laviniát… úgy tűnik, ezzel hódít a digója… – Nekem azt mondta, portugál. Legalábbis negyedrészt. És hogy majd elvisz oda. Ő se járt még ott. – Piros bor és barna nők… – mondta Amity gonoszul. – Nahát, mióta vagy ilyen költői, húgocskám? – csendült egy érdes hang a homályban, fémzörgés kíséretében. A zöld szemű lány azonnal megfeledkezett Amityről. Amennyire zsibbadt nyakától telt, a hang forrását kezdte keresni. – Ki az? Engedjen ki! – Aztán hová mennél így, Gabrielle drága? – bontakozott ki Asenath a sötétből. Gyufát sercintett, meggyújtotta egy közeli falikar gyertyáját, rájuk is azt a meleg borostyán izzást borítva, ami eddig csak távolról szűrődött el hozzájuk. A reszkető fénykörben sötétlilán izzott fel a kárpit meg a nagy, vaskos, aranybojtos párnák, amelyeken a két lány hevert. – Mi ez a hely? És ki maga? Asenath válasz helyett elvett egy tölcsért és egy kancsót a magával hozott kézikocsiról. Gabrielle-hez lépett. – Mi van nálad? – kérdezte Amity mohón. – Semmi – felelt Asenath, és letérdelve megemelte a pincérlány fejét. – Mit csinál? – kiabált az, de tenni ellene semmit nem tudott. – Érzem a szagát! – gurgulázott Amity. – Cukor… tojássárgája… – Ne – fogta Gabrielle majdnem könyörgőre, ahogy Asenath a szájához közelítette a tölcsért –, inkább megiszom… – Előbb én! – követelte Amity. – Te most már nem kapsz. Mindjárt a végén vagyunk. Viszont addig is hoztam neked egy szép, tiszta pelenkát. A zöld szemű lány együttműködött, de így is megfeszítetten kellett nyeldekelnie. Amity mohón fülelt. A bensejében lükte-
tő vörös fájdalom fekete űrré vált, amely mintha őt magát is készült volna elnyelni. A Gabrielle szája szélén lecsorduló tojássárgáját arany pataknak látta. A lány feje egyre lejjebb kókadt, éhsége csillapultával máris kezdett álomba merülni. Amity még gyötrelmei közepette is megállapította: ennek a lánynak eleve az volt a sorsa, hogy valami rossz történjen vele. Ilyen szépséget nem bír el a világ. – Az ő esetében gyorsabban kell lezajlania a folyamatnak – magyarázta Asenath, miközben a kancsót félretéve más tárgyak után kezdett kotorászni a kézikocsin. – Az ő anyagának még egy darabig emlékeznie kell a formára… olyan erősen kell emlékeznie, hogy az új edényt is átformálja, amelybe kerül. – Milyen edény? Miről beszélsz? – Neked nem kell értened. Neked nem a szó képletes értelmében kellett emésztened magad. Nem mintha ez könnyű lenne vagy veszélytelen. Elképesztően erős a szervezeted, hogy még most se roskadt egészen magába. Kiváló végeredményre számítok. – Asenath… – Mindenki eljátszik néha a gondolattal, hogy másvalaki testében éljen… hogy másvalaki legyen. Gyerekként tengeri kígyó akartam lenni, amilyeneket Obed Marsh kapitány matrózai láttak Kelet-India tengereinek mélységeiből felemelkedni, aztán albatrosz, amelyik hónapokat tölt a levegőben egyhuzamban, és a legvadabb orkán is csak annyi neki, mint minekünk a vásári körhinta. Aztán rájöttem, a természet még legszélső határáig korbácsolva, hevítve, erőszakolva is csak azzá enged válnunk, amivel valamilyen kapcsolatunk van, ami hús a húsunkból, vér a vérünkből… csont a csontunkból. A többi a költők dolga, meg talán a régi alkimistáké, akik még más törvényeket ismertek, és a tudományt is költészetként űzték. De ezekkel a megkötésekkel is legyőzhetjük az emberlét korlátait. Mire a test ereje fogyatkozni kezd, az évek során kicsiszolt elme épp eléggé erőre kap ahhoz, hogy kiutat találjon. És többféle kiút van. Neked én most történetesen ezt választottam, mert szép akarsz lenni… én pedig kíváncsi vagyok, helytálló-e az el-
csontelmélet
méletem a csontokról, vagy végig szegény Browne-nak volt igaza. Miközben beszélt, Asenath meggyújtott még néhány gyertyát. Tűrhető világosság támadt, amelyben Amity látta, hogy a helyiség, ahol vannak, valóban tágas, de korántsem az a másvilági csarnok, aminek a homályban… az álmában képzelte. A fal cikornyás díszítményeiben legjobb esetben is csak az aranyfüst volt nemes, az ibolyaszín kárpit pedig hóbortos pompaszeretetre vallott ugyan, de jobban megnézve mindenféle beleszáradt foltok mocskolták. Középen egy faragványokkal díszített, oltárszerű emelvény állt. Pontosabban kettő, szorosan egymás mellett. Amity próbált nem belegondolni, mire használhatták őket a Három Kecske – hisz ugyan hol máshol lehettek volna? – züllött törzsvendégei. Az állványok köré rajzolt varázskörrel kissé illúzióromboló ellentétben álltak az odatolt infúzióállvány-szerűségek.
E
gyvalamit nem értek – tűnődött Amity, már az oltáron fekve. – Ha ez ilyen egyszerű, akkor te miért nem… – Magamon miért nem alkalmaztam? – fintorodott el Asenath, miközben nem különösebben finom mozdulattal bevezetett egy kanült az ájult Gabrielle juguláris vénájába, majd figyelte, ahogy a sűrű, sötét vér a csövön át az egyik infúziós tasakba kezd csorogni. – Tényleg szerencse, hogy te vagy a szépség a családban, húgocskám, mert az ész aligha lehetnél. Már mondtam neked. Engem a szépség nem segítene törekvéseimben, sőt még akadályozna is. Arra menne el minden energiám, hogy leszereljem a sok férfit, akiket csak az érdekelne, hogy a magjukat valahogy a méhembe fröcs… – Krisztusom – motyogta Amity –, ugye nem vagy… feminista? – Dehogyis – nevetett Asenath. Közben egy másik infúzió lényegesen nagyobb tűjének keresett bemeneti pontot, valahol Gabrielle gerincének ágyéki szakaszánál. – A feministák fel akarják emelni a nőket, énszerintem viszont a nők pont jó helyen vannak ott, ahol. Csak én nem. – Ezt nem egészen értem. – Amity próbált nem odafigyelni a porcos roppanásra,
403
ahogy Asenath beledöfte a tűt a zöld szemű lány derekába. Azonban a tasakba csorgó, nem vérre, inkább velőre emlékeztető anyagot már nem tudta nem észrevenni. – Neked nem is kell értened. – Asenath a szoknyájába törölte a kezét, és alaposabban megnézte Amityt. – Kényelmesen fekszel? – Nem igazán érzek semmit. – Nagyszerű. Ez valószínűleg változni fog, tehát javaslom, harapj rá erre. – Asenath gézbe tekert fadarabot dugott páciense szájába. Majd fogott egy újabb kanült, és Amity nyakához hajolt. Éppenséggel azt is megemlíthette volna, hogy az Amity testébe dugott idegen tárgyak tompa ottléte a fájdalomnál is kellemetlenebb lesz – a beleáramló anyagokról nem is szólva. Amity lassan túltelítődött, mintha minden eddiginél sürgetőbben ki kellett volna mennie a mosdóba, egész belseje csupa forrongás és változás volt, de nem tudott mozdulni. Kiáltani se, de még ha nem is lett volna betömve a szája, Asenath úgyse hallotta volna meg. Csukott szemmel állt, mintegy befelé fülelve, úgy tűnt, az örökkévalóságig… aztán szavalni kezdett valami érthetetlen nyelven, amelytől Amity a szó legszorosabb értelmében remegni kezdett, mint a kocsonya. Miközben Asenath rekedt kántálása betöltötte a félhomályt, Amity néha hallotta a zöld szemű lány nyöszörgését. Olykor pedig roppanó, majd inkább már csak szortyogó, pépes hangokat. Ereje megfeszítésével talán oda tudta volna fordítani a fejét, de inkább nem próbálta meg.
B
esötétedett már, mire Mr. Waite kidugta fejét a ház ajtaján. Körülnézett. Órák óta nem pislogott. Valahogy nem érzett rá ingert, de nem zavarta, a szeme se száradt ki. Sőt rájött, hogy pislogás nélkül többet látni. Kiváltképp sötétben. De sehol senki. A derék kingsportiak épp vacsorához ültek otthonaikban. Nem látták, ahogy a Waite család tékozló fia átállt automobiljával a ház elől – áldva eszét, hogy az előző kör után nem parkolt be a garázsba – a szilfáktól takart hátsó utcára, amely inkább csak sikátor volt. Azt se látták, ahogy a cselédbejáraton kicipelt
404
csontelmélet
a házból egy, kettő, három, négy testet, a kocsiba tette őket, majd elhajtott.
A
senath egy pillanatra elakadt a szövegben. Valami nem volt rendben. Gyorsan ellenőrizte a nedvek áramlását a kanülökben, majd magukat a testeket is. Mindkettő a szertartás folyamatának megfelelő állapotban volt, Amityé felduzzadt és lázasan formálódott, Gabrielle-é pedig kezdett összemenni, magába roskadni. Aztán Asenath rájött, hogy a fény változott meg. Már nem csak a gyertyák táncoló, sárgás lángja világította meg a rögtönzött dupla oltárt és környezetét, hanem valamiféle hideg, fehéres-zöldes izzás is. Érezni lehetett. Asenath eddig a mágikus gyakorlatokkal járó szokásos energia-felhalmozódásnak tulajdonította a levegő elektromos telítettségét, az erő bizsergését a kezében, karjaiban, vállában, de most rájött, hogy eddig ezt sem érezte soha ilyen intenzíven. Sem ezt a fura, rezes ízt a szájában, mintha az ínye vérzett volna. Vérzett is. Asenath döbbent undorral köpött ki a padlóra. A vértócsa azonnal sisteregni kezdett, mintha forró vaslapról párologna… aztán cseppekre szakadva, mint a higany, megindult az emelvények felé. Asenath megbűvölve figyelte, ahogy a cseppek felfolynak Amity emelvényének függőleges oldalán, és a kanülök bemeneti pontjain a lány formátlan testébe szívódnak. Miközben a jelenséget bámulta, Asenath azt is észrevette, hogy Amity nem csak dagad és változik, de a zöldes izzás is mintha belőle eredne. Ebben az izzásban a megfeszülő bőr kezdett áttetszővé válni, és Asenath szó szerint látta a kocsonyás húson átderengő új csontokat. Észbe kapott, ismét csaholni kezdte a varázsigét, és a csontok válaszoltak is, de nem úgy, ahogy várta. Túl sokat habozott, most már minden szava katalizátor volt – a változás pedig nem állt meg, csak egyre gyorsult és gyorsult.
A
doktor motorzúgásra és szaggató fejfájásra ébredt. Utóbbin a fülledt meleg és az enyhe, émelyítő benzinszag se segített. Kinyitotta a szemét, de semmit se látott.
Próbálta kitalálni, hol lehet. Súly nyomta a mellkasát, puha és ernyedt tömeg. Más testeket is érzett, szorosan hozzápréselődtek a szűk térben, ahol a saját hosszú, pipaszár lábai is össze-vissza hajlítva sajogtak. Minden kétséget kizáróan egy csomagtartóban utazott. Bravó, doktor! Briliáns, mint mindig! Már sikerült visszaemlékeznie. Mr. Waite, még mindig azzal a merev haltekintettel, nekirontott, neki pedig az volt az utolsó éber gondolata, hogy atyaég, elemi iskola óta nem verekedtem. Nyilván ehhez méltóan állt helyt a közelharcban. Még egy ok a szégyenkezésre. Csakhogy most erre sincs idő! A felesleges töprengés és szégyenkezés kiiktatása úgy általában segít jobb kalandorrá válni, konstatálta Dr. Fletcher… beleértve az azon való töprengés kiiktatását is, hogy mitől lesz az ember jobb kalandor. Akárhová tart is Mr. Waite, hamarosan odaér. Ki fogja nyitni a csomagtartót, és akkor neki, Aloysius Fletchernek lesz egy esélye – egyetlenegy esélye – kiköszörülni a csorbát. A kocsi hamarosan meg is állt. A hirtelen csendbe hullámok moraja vegyült. Mr. Waite tehát a tengerpartra hozta. Dr. Fletcher nem töprengett el, hogy ez mit jelenthet. Na nem azért, mert végre sikerült uralkodnia túlpörgő agyán, hanem azért, mert nem maradt rá ideje. Léptek csikordultak a kavicsos fövenyen, majd a csomagtartó egy fémes roppanással kinyílt. Dr. Fletcher olyan könnyedén lökte le magáról a testet – mellékesen konstatálta, hogy szegény Lintonét –, amit sose feltételezett volna magáról. Üvöltve vetődött ki a csomagtartóból – a fedél tompa huppanással csapódott be mögötte –, de földet érve megbotlott a saját elgémberedett lábában, és majdnem hasra esett a homokon. Mr. Waite könnyedén hátralépett. Dr. Fletcher zihálva kiegyenesedett. További heveskedés helyett inkább meg akarta várni, hogy ellenfele támadjon. Az azonban nem mozdult. Nem is pislogott. – Mr. Waite? – kérdezte a doktor próbaképpen. – Jobban van? – Sajnálom, hogy így kell lennie – szólalt meg Mr. Waite tompa hangon. – De nem te-
csontelmélet
hetek semmit. Ez a dolog nagyobb nálam… nagyobb és sokkal ősibb. Tekintete felfelé, a csillagok felé vándorolt. Dr. Fletcher megállapította, hogy a merev arc mégiscsak képes érzelemkifejezésre. Az áhítatéra. Valóban áhítatos pillanat volt. Mert a doktor végre nem töprengett, nem is habozott. Azonnal támadott, és noha ellenfele termetesebb volt nála, a meglepetés erejével a földre döntötte. Ösztönösen homokot szórt Mr. Waite szemébe, majd ököllel kezdte ütni. Mr. Waite hörgött fájdalmában, nem is az ütések, hanem a homok miatt, ezt már az ő rendellenesen merev szeme se bírta, de Dr. Fletcher érezte, hogy másodperceken belül így is összeszedi magát. Körülnézett, de pár bénító pillanatig hiába pásztázta maga körül a fövenyt. Aztán meglátta, amit keresett. Le kellett szállnia Mr. Waite-ről, hogy odaugorjon, de mire a férfi félig megfordult és kezdett lomhán feltápászkodni, addigra Dr. Fletcher már vissza is szökkent hozzá négykézláb, mint egy béka, és lendületből arcon ütötte a kezében szorongatott, grapefruit nagyságú kővel. Lesújtott még néhányszor; nem volt biztos benne, hogy prímszámú alkalommal. Talán épp emiatt kezdte megint elveszíteni újonnan felfedezett határozottságát. Jól látta, hogy Mr. Waite keze megmozdult az előbb? Oda is ütött néhányat a kővel. Tulajdon zihálását egyre inkább zokogásnak hallotta. Amikor Mr. Waite feje már alig hasonlított fejre, Dr. Fletcher reszketve felállt és elhátrált. Fél perc is beletelt, mire észrevette, hogy a vérrel, agyvelővel és hajcsomókkal borított követ még mindig a jobbjában szorongatja. Fojtott kiáltással hajította el, de még földet sem ért a kő, már rájött, hogy rosszfelé dobta. Utánaloholt a bozótba, felvette, és a megismételt dobásnál már a tengert vette célba. Bizonyíték lehetne. Még jó, hogy időben eszébe jutott! Már-már felkacagott megkönnyebbülésében, ám ekkor a hullára tévedt a pillantása. Az eltorzultan ott heverő, mozdulatlan emberi testre.
405
Csak állt és nézte. Emlékezett, diáktársai az egyetemen nyűgnek tartották az anatómiát. Őt viszont egyszerre felvillanyozta és letaglózta a formalintól bűzlő testek közelsége, amelyek valaha mozogtak, beszéltek, éhségtől, szomjúságtól, érzelmektől és létfilozófiai dilemmáktól szenvedtek. A külön tartósított szervek, végtagok, kéz- és lábfejek boncolása után ünnepi érzés volt végre odalépni az első teljes holttesthez… ám megindultsága nyomban át is fordult nyers iszonyatba. A potrohos férfitetem oldalán mély seb éktelenkedett, leginkább ásónyomhoz hasonló. A professzor csak a vállát vonogatta, de neki, Fletchernek rögeszméjévé vált, hogy a testet sírrablóktól vásárolta az egyetem, mint abban a Robert Louis Stevenson-elbeszélésben – sírrablóktól, akik alkalmasint siettek, és egyikük, holmi bikavállú fickó a nagy kapkodásban túlbecsülte a még hátralevő földréteg vastagságát, és utolsó csapásával a koporsófedelet is kettéhasította. Igazság szerint Fletcher épp olyan melákot képzelt el, mint a szomszédos boncasztalnál piszmogó Tom Donovan, akit csak Böllérnek becéztek. Jóllehet Böllért rövid távú tervei – a minél gyakoribb és minél pusztítóbb lerészegedés – nem különböztették meg társaitól, az azonban annál inkább, hogy az ő költségeit nem állta tehetős család. Böllér megélhetése eladdig ártalmatlan és triviális rejtély volt, az ásónyomot viselő hullával viszont egyszeriben olyan együttállásba rendeződött, amely hónapokra elvette Fletcher álmát. A roncsolt bőr alól vörösen elővillanó hús! A csont viaszos csillanása! Mr. Waite dermedő vicsora azonban már egyáltalán nem annak a valahai tetemnek az arckifejezésére hasonlított most, hanem Böllérére, aki egy apokaliptikus klubbéli ivászat alkalmával azt találta odamorrantani, hogy „ne áskálódj, Fletch!” Talán tréfának szánta, talán nem. Akárhogyan is, Fletcher akkor a rettegés olyan mélységeibe jutott, ahol már a valóság is formáját vesztette, ahol a homlokán lefutó verítékcseppek lomhán számolták az éjszaka óraütéseit, és ahol a folyosón koppanó léptek egyre jobban hasonlítottak Böllér lépteihez…
406
csontelmélet
Aztán egy éjjel új gondolat lobbant át az agyán. Onnantól némileg pihentetőbb félálomba ringatta a tudat, hogy jelen helyzetben nemcsak az ő létbölcseleti dilemmái oldódhatnak meg mindörökre. Álmaiban már nem csak Böllér sújtott le rá – de ő is Böllérre. Az egészben a nyugalom volt a legiszonyatosabb, amellyel a másnap beszerzett, matraca alá rejtett csontozókés töltötte el Fletchert. Valóban ilyen könnyű lenne, ha csak elméleti szinten is, az ölést választani a megöletés helyett? Akárhogyan is, így végre tudott aludni, márpedig a vizsgaidőszak közeledtével nem engedhette meg magának az álmatlanság luxusát. Istennek hála, sose kellett használnia a kést… … eddig az éjjelig, amikor is a kés rejtélyes módon grapefruit nagyságú kővé változott. Dr. Fletcher hirtelen előregörnyedt a rátörő hányingertől. Behunyta a szemét, zihálva tátogott, de semmi nem jött belőle. Mégis örökkévalóságnak tűnt, mire újra ki tudott egyenesedni. A hulla még mindig ott volt. Dr. Fletcher talán másnapig ott ácsorgott volna, várva, hogy a test eltűnjön, ő pedig esetleg felébredjen az ágyában… ha ebben a pillanatban nem terelte volna el a figyelmét a város gyomrából felszakadó tompa, gigantikus erejű moraj. Még a talaj is megingott a lába alatt. Felnézett a hirtelen támadt, különös derengésben. Bár a nap már rég lement, az ég alját mintha egy második alkonyat világította volna be. Vagy hajnal. Halvány, idegen, zöldes izzás. Dr. Fletcher először sarki fényre gondolt. Néha ezen az égövön is látni, Dr. Fletcher nagyanyjának legalábbis volt hozzá szerencséje lánykorában. Feltűnően sokszor és szívesen mesélt róla a kis Aloysiusnak, milyen smaragdzölden lángolt az a régenvolt februári éjszaka, és hogy megmámorosodott tőle az az addig szemérmes fickó, aki aztán Dr. Fletcher nagypapája lett. Ez most kevésbé tűnt romantikusnak. Nem vibrált úgy, mint a sarki fény, inkább egyenletesen erősödött. Dr. Fletcher agyán átfutott az innen nem messze, a tenger fölé meredő szirten álló magas ház legendája is,
amely felett gyakran láttak sűrű ködöt és furcsa ragyogást, de nyomban ki is verte ezt a magyarázatot a fejéből. Fülét ugyanis verébcsiripelés ütötte meg, és némelyik portán felkukorékoltak a megzavart kakasok is, mint napfogyatkozáskor. Újabb rendülést érzett. Valami hatalmas erő kezdett elszabadulni. Dr. Fletcher félelmén átütött az izgatottság. Most valami rendkívülinek lehet a tanúja. Ezt kereste egész életében, és íme, itt van! Már ki tudta szakítani magát a hulla rettenetes bűvköréből. Beszállt a kocsiba. Mr. Waite szerencsére az indítóban hagyta a kulcsot, így a doktor egyetlen futó hátrapillantás nélkül hagyhatta ott a helyszínt. Menet közben, egy nagyobb huppanónál jutott eszébe, hogy Linton, Mrs. Waite és Kitty még mindig a csomagtartóban vannak, sőt meg se nézte, élnek-e még. Lassított volna, de a fény ebben a pillanatban szemmel láthatóan megerősödött. Nem engedhette meg magának a késlekedést.
E
leinte könnyű dolga volt, csak a zöld fényt kellett követnie. Ahogy azonban beljebb ért a városba, mind több embert kellett kikerülnie, akik tétova csoportokban álldogáltak a keskeny, kanyargós utcákon, az eget bámulták és találgattak. – Szerintem egy meteor – hallotta Lavinia Cottent. Amennyire volt ideje megfigyelni, a lány égre meredő tekintete nem rémültnek tűnt, inkább obszcénul várakozónak. – Remélem, a fogdába fog becsapódni! Jerome cellájába! – Ejnye – szólt ki a doktor az autó letekert ablakán –, ne kívánjon rosszat. Nem tudhatja, nem magára üt-e vissza. – Dr. Fletcher! – kiáltott megkönnyebbülten Lavinia anyja, és a kocsihoz nyomult. – Maga tudja, mi lehet ez? Kezdjünk csomagolni? – Felesleges. Vagy csak egy kis légköri fényjáték, vagy olyasmi, amin pár öltözet ruha meg egy fogkefe úgyse segít. Jobban teszik, ha elszürcsölnek egy konyakot. Mrs. Cottennek megnyúlt az arca. Dr. Fletcher szégyellte magát a kaján öröm miatt, ami átjárta a láttán. Az igazat megvallva olyan vidám volt, hogy már majdnem attól kellett hánynia.
csontelmélet
Mi történik velem? – gondolta. Hogyhogy nem vagyok sokkos? Vagy ez már maga a sokk? Kihasználta a tömegben támadt ritkulást, és továbbhajtott, a zöld izzás szíve felé. Egy darabig még találkozott csoportokkal és magányos bámészkodókkal, ám volt egy pont, amelyen túl üresek voltak az utcák. A menekülés még nem volt pánikszerű, de már megrajzolta azt a gyűrűt, amelyet az emberek hallgatólagosan a sorsára hagytak. Aki ezen a gyűrűn belül még a házában lapult, az nem számíthatott segítségre. A doktor dobogó szívvel hajtott tovább. Itt már nem kellett lépésben haladnia, mint kintebb, ahol vigyáznia kellett az emberekre – így majdnem el is ütötte az egyik sarkon hirtelen felbukkanó nőt. Az a fékcsikorgás és a tőle centikre megálló kaszni ellenére is viszonylag nyugodt maradt. A reflektorfényben rezzenetlenül meredt Dr. Fletcherre dülledt szemével. A doktor nem tudta nem észrevenni, milyen mostohán bánt vele a természet. Nem csak egyszerűen csúnya volt, de az a fajta csúfság, akit minden kutya megmorog, a gyerekek pedig rosszat álmodnak tőle. Kalapja és férfizekéje furcsa ellentétben állt parasztos szoknyájával; úgy nézett ki, mint egy indiánasszony vagy egy boszorkány. Esetleg egy indián boszorkány. Újabb rengés zavarta meg a pillanatot, ezúttal egészen közelről. A csúnya nő és Dr. Fletcher egyszerre pillantottak fel a háztetők fölött megjelenő leírhatatlan dologra. 3.
A
mity nem veheti fel a zöld ruhát. Az túl kicsi Amityre. Amity így nem lesz bálkirálynő.
N
em dühöngött, inkább szomorúnak tűnt. Azonban olyan hatalmas volt, hogy mégoly komótos lépteivel is tört-zúzott. Kezében valami rongyot szorongatott. Noha meztelen volt, láthatóan a téli fagy ellenére se fázott. Egész testéből az ismerős, halványzöld izzást árasztotta.
407
A dülledt szemű nő megkerülte a kocsit, gyors és óvatos mozdulatokkal, mintha próbálná nem felhívni magára annak a távolodó valaminek a figyelmét. – Beszállhatok? – kérdezte. – Mi az isten ez? – motyogta Dr. Fletcher, még mindig kábán bámulva kifelé a szélvédőn. – Nem mi, hanem ki – felelt a nő. – Amity Waite, vagyis ma reggel még az volt. Ne várja, hogy elmagyarázzam. Beszállhatok? – Honnan… honnan ismeri Amityt? – kezdett magára találni a doktor. Aztán összeállt neki a kép a panzió szobájában látottak, főleg a ruhásszekrény furcsa tartalma alapján. – Csak nem… Asenath? A nő jobban megnézte. – Dr. Aloysius Fletcher – mondta a doktor. – Esetleg gyerkőc korából emlékezhet rám. Legnagyobb meglepetésére Asenath horkanva felkacagott. – Persze hogy emlékszem magára – mondta aztán, észrevéve, milyen fürkészően vizslatja a doktor. – És most beszállhatok végre? Szinte biztosan a tenger felé tart, de követnünk kell, hogy megbizonyosodjunk. Dr. Fletcher reszkető kézzel kinyitotta az anyósülés felőli ajtót. Milyen hihetetlen, futott át az agyán. Ennek az égre íródó, csillagokat megvakító roppant sziluettnek a látványát követően, amitől a valóságnak sikoltó atomokká kéne hasadnia, az Aloysius Fletcher nevű főemlős mellső végtagja ugyanazt a mozdulatot hajtja végre, mint jelentéktelen kis életében annyiszor, és az ajtó engedelmesen ki is nyílik – mintha a fizika törvényei nem fordultak volna ki, mintha semmi szokatlan nem történt volna! Haha! Asenath beült, enyhe, kellemetlen szagot hozva magával. Türelmetlenül pillantott a doktorra. Az még mindig kételkedett saját hétköznapi mozdulataiban, de már kezdett ráérezni arra a furcsa automatizmusra, amely az ajtónyitásban is segítette. Talán a reflexek hatalma. Elvégre az őrültek sem esnek mind katatóniába. Asenath biccentésére gázt adott, és ráfordult arra az utcára, amelyen a legegyszerűbben követhette az egykori Amityt, akiből már csak a ház-
408
csontelmélet
tetők felett távolodó szőkés hajmaradványa látszott. – Miből gondolja, hogy a tengerhez megy? – kérdezte a nőt. – Mert félig innsmouthi, vagyis bizonyos szempontból kiszámítható. – Asenath megint az a kis kacajt hallatta; mintha tudna valamit, amit mások nem. – Más szempontból viszont… példa nélküli. – A doktorra pillantott. – Maga kezelte, ugye? – Legalábbis megpróbáltam. – Pontosan hogyan? – Asenath olyan összpontosított kíváncsisággal meredt rá, hogy Dr. Fletcher hangyának érezte magát, amelyet egy gyerek nagyítóüveggel összegyűjtött napfénnyel készül felgyújtani. – Infúzióra kötöttem – vette sorra. – Táplálni és altatni kellett. Fiziológiás sóoldat, cukor, vitaminok, fenobarbitál. Vizsgáltam az ismert betegségekre, esetleges egzotikus parazitafertőzésre… megröntgeneztem… – Hogy mit csinált? – Asenath keze karomként mart Dr. Fletcher felkarjába, a doktor majdnem félre is rántotta a kormányt. – Hé, meg akar ölni minket? – kiáltott fel. – Megröntgenezte Amityt? – Valami nem stimmelt a csontjaival. A gyorsaság kedvéért elhozattam a saját mobil röntgenkészülékemet. Nem egy világszám, de azért eléggé büszke vagyok rá. A röntgen aztán ki is mutatta, hogy a csontok állaga… – Ez lehet az – mondta Asenath, már inkább saját magának. – Röntgensugárzás. Megváltoztathatta az anyag szerkezetét. Erről még fogalma se lehetett az öreg Alhazrednek… – Kinek? – Hagyjuk. Nézze, letér. Tényleg a tengerhez megy. Amity nagyjából párhuzamosan haladt azzal az útvonallal, amelyen Dr. Fletcher jött, csak visszafelé. Vagyis körülbelül ugyanarra a partszakaszra lyukadnak majd ki, a kikötőn kívül, a bozótos dűnevilágban. A doktornak eszébe jutott Mr. Waite. Pontosabban a teteme. Mióta elindultak, most először tört meg a különös, zsibbadt kábulat, amely mozdulatait a hét-
köznapi reflexek keretei közt tartotta. Keze olyan hevesen kezdett remegni, hogy majdnem lecsúszott a kormánykerékről. – Minden rendben? – kérdezte Asenath. – A legnagyobb rendben – vágta rá Dr. Fletcher. Még soha semmi nem került akkora erőfeszítésébe, mint most a remegésén úrrá lenni. Furcsamód mintha ismét Asenath merev pillantása segítette volna ebben. Miféle boszorkány ez a nő? – Biztos jó ötlet a partra is követni Amityt? – préselte ki. – Nem tudjuk, mire készül… – Én tudom, és előtte el akarok búcsúzni tőle. – Asenath olyan meglepően őszinte fájdalommal nézett a doktorra, hogy az egy pillanatig majdnem szépnek látta… aztán az a benyomása támadt, hogy a nő hazudik. – Ő az unokatestvérem, Dr. Fletcher. Vagyis az volt. Elfordította szemét, amelyben a gyűlő könnyek éppúgy lehettek valódiak, mint megjátszottak. Dr. Fletcher még nézte egy darabig. Agya egy gondolat után tapogatózott, olyan idegesítően lassan, hogy alig ismert magára. Szinte belefájdult a feje, a másnaposság vagy még inkább egy fejre mért ütés sajgásával. Pedig már megvolt az a gondolat, épp megfogalmazódott benne, amikor… – Egyáltalán hogy kerül maga a történetbe, Asenath? – kérdezte. – Amit az előbb mondtam, az erre a kérdésre is válasz – felelt a nő, nem nézve a doktorra. Az azonban elhatározta, most már nem enged az érzelmi manipulációnak. – Nagyon felizgatta, amit a röntgenről mondtam. Biztos van valami oka. – Két elmélettel foglalkoztam az utóbbi időben – felelte Asenath. – Az egyiket cáfolta a tapasztalat. A másik a röntgensugárzással kapcsolatos. – Azt mondta, megváltoztatja az anyag szerkezetét. Ezt hogy értette? – Magának talán nem ez a benyomása? – biccentett ki Asenath a szélvédőn. – Mindig ennyire empirikus megközelítéssel kutat? Asenath csak nevetett, majd kimutatott az ablakon:
csontelmélet
– Itt álljon meg! Dr. Fletcher fékezett. A beálló csendben nagyon hangosnak tűnt a hullámok moraja. Közeledett a dagály. Mintha azt is Amity vonzotta volna, ahogy ott állt a parton, arccal a tenger felé, derengő fényt árasztva magából. Igen, ő húzta magához a tenger mérhetetlen víztömegét, ő tartotta pályán a csillagokat! Dr. Fletcher érezte, hogyan duzzad zsigereiben, hogyan készül feltörni mellkasából a nyüszítés. A lány lehetett vagy húsz méter magas, és ehhez mérten kellően mas�szív is volt, de arányaiban mintha változás állt volna be, valahogy kecsesebbnek tűnt, mint azelőtt. Még mindig kezében tartotta a rongyot. – Az lett volna a báli ruhája – mondta Asenath. – Hazament érte, mielőtt erre indult. Ha lenne időnk, készíttetnék neki egy ugyanilyet a mostani méretében. De talán abban se lenne ilyen szép. Furcsamód épp szemének morbid csillogása sugallta, hogy most nagyon is szívéből szól. Készült kiszállni, de Dr. Fletcher megérintette a karját. – Nézze! A parton egy alak közeledett futva, hátra-hátranézve. Távoli kutyaugatás úszott utána. A férfi egyre közelebb ért, aztán a szoborként álló Amityt látva megtorpant. Ingujjban volt, úgy gőzölgött a hidegben, mint egy meghajszolt ló. – Jerome Browne! – álmélkodott Asenath. – Hogy a pokolba szabadult ki? – Amity a fogda mellett haladt el – rakta össze a doktor. – Talán akkora káosz tört ki, hogy… Browne tett néhány tétova lépést, mintha nem hinné el, amit lát. Asenath most már kinyitotta a kocsiajtót, kihajolt, és intett neki. Browne észrevette, de nem mozdult onnan, ahol állt. Visszafordult Amity felé, és csak nézte. Amity megrezzent. Talán a festő pillantása csiklandozta moszkitóként a bőrét. Lenézett rá. Tekintetük találkozott, valószínűleg először az életben, hisz földi halandóként Amity nem az a fajta lány volt, aki egy Jerome Browne érdeklődésére szá-
409
mot tarthatott volna. Most azonban idegen fenségként tornyosult fölé. Istenségként, amelyet Browne furcsamód ismerősként üdvözölt. Tett egy lépést, aztán még egyet, arca ragyogott. – Gabri… nem, te nem lehetsz ő – gondolkodott hangosan. Aztán rádöbbent, kinek is áll a színe előtt. Tagolatlanul felkiáltott: – Aurora! – Ez megbolondult – hüledezett Dr. Fletcher. Mint ahogy én is, tette hozzá gondolatban, és felvihogott. – Ne higgye – mondta Asenath. – Browne még sose látta ilyen jól a lényeget. De ettől még ugyanúgy szétkenődhet pillanatokon belül. Maradjon itt! Lehet, hogy menekülnünk kell majd. – Azzal kiugrott a kocsiból. Browne hajnalistennője valóban kezdett összezavarodni. Megijesztették a kutyák is, amelyeknek ugatása egyre közelebbről hallatszott. Előbb a tenger felé mozdult, ám aztán hirtelen mégis Browne felé. Úgy kapta fel, mint egy rongybabát. A festő nem ellenkezett. Amennyire Dr. Fletcher látta, arcán könnyek csillogtak az Amity bőréből áradó, földöntúli fényben. Asenath, aki időközben a közelükbe ért, morbidan izzó szemmel figyelte a jelenetet. – Amity! – rikoltotta. – Most már azt teszel, amit akarsz! – Ehh – morgott a doktor –, annyi lehetséges dolog közül éppen ezt mondani neki! Hirtelen két megtermett német juhászkutya tűnt fel a semmiből, majd lövés dördült. Dr. Fletcher megpördült az ülésben. A hátsó szélvédőn át látta, hogy a gyalogfenyős parti dűne gerincén két rendőr próbál talpon maradni a koszos hókéreg alatt leomló homokban. Browne-t idáig üldözve valószínűleg nem egészen arra számítottak, ami most eléjük tárult. Sem a kutyák. A fövenyen állva csaholtak mély, acsargó hangon, de nem merészkedtek közelebb Amityhez. Az egyik rendőr, az idősebb, zömökebb és kevésbé szívbajos, lejjebb oldalazott a dűnén, fölemelt fegyverrel. – Állj! – kiáltott. Dr. Fletcher képtelen volt eldönteni, kinek címezte. Akárkinek is, Amity nem vette magára. Ismét a tenger felé fordult, egyik kezében a
410
csontelmélet
ronggyal, a másikban Jerome Browne-nal, és tett egy majdhogynem kecses, ringó lépést. Aztán még egyet. A rendőr célzott lövést adott le – Dr. Fletcher pedig megállapította, ezt a mennydörgő hangot lehetetlenség megszokni. Ekkora célpont esetén, ilyen közelségből elég kínos lett volna a rendvédelmi szervek szakmai színvonalára nézvést, ha a lövés célt téveszt. Amity megrázkódott, fájdalmasan felmordult. – Katonadolog! – szólt fel neki Asenath, ámulatba ejtve Dr. Fletchert a merészségével, majd a rendőrnek címezve hozzátette: – Én nem bosszantanám a helyükben! – Miért, ki az az „én”? – szögezte neki lihegve az időközben szintén odaérő másik rendőr. Fiatalabb volt a társánál, és láthatóan sokkal jobban félt. – Mi is pontosan a kérdés, Kierkegaard felügyelő? – Ne szórakozzon! – ordította Asenath képébe a fiatal rendőr. – Ki maga? – Az unokatestvére – felelt Asenath, nem is titkolva, milyen jól mulat. – Emlékszem, már gyerekkorában is dulifulinak becéztük, és… nézze, épp erről beszéltem. Amity épp ebben a pillanatban taposta el az idősebb rendőrt, oly könnyedén és elegánsan, hogy a doktor nem tudta volna megmondani, szétnyomódott-e a férfi, vagy álltó helyében süllyedt a homokba. Talán soha nem is volt ott. Az egyik németjuhász erre már támadásba lendült, de nem talált fogást Amity vastag bokáján. – Rossz kutya! – mondta neki Amity, meglepően tagoltan. A kutya nem értett a szóból. Hisztérikus acsargással újra támadott, mire Amity egy rúgással kiröpítette a sötét tenger fölé. Browne álmatagon mosolygott a lány óriási markában. Még akkor is mosolygott, amikor Amity folytatta megzavart útját a tenger felé. A víz már gigászi térdeit nyaldosta, aztán a derekát, majd a mellét. Browne-t tartó keze egy darabig még ki-kikandikált a hullámokból. A festő köhögött és prüszkölt, de nem kiáltott. Még akkor sem, amikor Amity egy bálna kecsességével végül alábukott.
Asenath és a fiatal rendőr némán álltak a parton; Asenath arcán a Browne-éhoz hasonló eszelős mosoly. A megmaradt kutya tétován szaladgált és nyüszített. Az eltaposott rendőr helyén sötétlő pacáról Dr. Fletchernek megint eszébe jutott Mr. Waite. Elöntötte a hideg veríték. Egyáltalán hogyan feledkezhetett meg róla? Talán ugyanúgy Asenath műve volt, mint az a furcsa nyugalom, amellyel ő néhány perce még autót vezetett ezzel a görcsösen rángatózó kézzel, taposta a gázpedált ezzel a rogyadozó lábbal. Akárhogyan is, Asenath a tetemet aligha tudja elvarázsolni! A fiatal rendőr előbbutóbb összeszedi magát, vagy ha nem, ideérnek a társai. Dr. Fletcher tudta, hosszas börtönbüntetésnek néz elébe, hacsak ki nem talál valamit. Illetve először meg nem találja a testet. Halkan kiszállt a kocsiból. Emlékei szerint a küzdelem valamivel északabbra zajlott, ott, ahonnan már látni lehet a magas szirtet a különös házzal, amely felett ragyogni szokott az ég, és amelynek lakójáról a kingsporti tengerészek csak csontrészegen mertek suttogni, főleg azóta, hogy az a filozófus – Morley? Olney? – pár éve fölmerészkedett hozzá. Megindult arrafelé, bár meg-megbotolva rá kellett jönnie, hogy Amity testének zöldesfehér izzása nélkül vaksötét van. Auróra, motyogta, és majdnem hangosan felnevetett. Milyen igaza volt szegény Browne-nak! Zihálva, izzadtan, bokroktól megszaggatva ért a kérdéses partszakaszra. Először azt hitte, eltévedt, mert fölnézve nem látta a szirtet a házzal, de biztosan csak a leszálló köd műve volt, mert Mr. Waite kocsijának keréknyomaira nagyon is rábukkant. Félve botorkált tovább, készen az iszonyú látványra, amelyre csak homályosan emlékezett. Azonban csak a hófoltos, feltúrt fövenyt találta. Láthatóan tényleg verekedés zajlott itt, mert a homokot helyenként alvadt vér szennyezte, de testet nem látott sehol. Először megkönnyebbült, de nyomban eszébe jutott, hogy ennek csak egy oka lehet: valaki szemtanúja volt a gyilkosságnak, és elrejtette a testet. Akárki volt is, az Amity
csontelmélet
elszabadulását követő káoszban kényelmesen volt rá lehetősége. De miért tett volna bárki ilyet? Dr. Fletcher a detektívregényekben megzsarolt szereplőkkel ellentétben nem volt befolyásos vagy különösebben vagyonos ember, sem pedig… Nem tudta végiggondolni. Ahogy töprengése közben a homokot rugdalta, valami különösre lett figyelmes. A feltúrt arénától szintén megbolygatott, de keskenyebb homoksáv vezetett lefelé, a víz irányába. Ahogy Dr. Fletcher közelebbről is megnézte, térd és könyök kerek nyomait látta benne, mintha valaki – még mindig vérezve – a vízig kúszott volna. Más lenyomatokra azonban, amelyeket a homokban látott, nem tudott ilyen egyszerűen magyarázatot találni. Hátrált egy lépést, majd még egyet. Mivel közben is a tengert bámulta, amely halványan mintha azzal a zöldes fénnyel izzott volna, amely Amity testéből is áradt, majdnem elesett. Fojtottan felkiáltott. Úgy vert a szíve, hogy attól félt, ott helyben kap infarktust. Hogy míg ájultan fekszik, dolgok kúsznak érte elő a tengerből, és… De ez nem történt meg. Úrrá lett légzésén, hátat fordított a víznek, és tőle telhető nyugalommal sétált fel a parton. Tudata alján végig ott lüktetett a bizonyosság, hogy ha futna, felhívná magára a figyelmet. Hogy kikét, abba inkább nem gondolt bele. Csak bal lába elé tette a jobbot, aztán a balt a jobb elé. És így tovább. Csábító lett volna venni egy vonatjegyet, és soha vissza se nézni Kingsportba, de tudta, ha mást nem is, Asenatht biztosan kihallgatják, és akkor már jobb, ha őt se menekültében érik utol, mint olyasvalakit, akinek titkolnivalója van. Kimerülten, reszketve ért vissza oda, ahol Amity elhagyta a partot. Csípője, amely nem volt az igazi egy pár évvel korábbi mexikói utazása óta, amikor is az öszvér ledobta, most perzselőn lüktetett. Úgy érezte, az elmúlt hetet fel-alá rohangálva töltötte. De hát hiába, ő kívánt magának kalandoréletet. Amit abban a pillanatban meg is bánt, amint meglátta, hogy Asenath és a fiatal
411
rendőr épp Mr. Waite kocsijának nyitott csomagtartójába bámulnak. Linton és a többiek! Hogy feledkezhetett meg szerencsétlenekről! Egy pillanatig majdnem megint elfutott, de rájött, hogy már egyszerűen fizikailag se bírná. Már a remegés uralása is majdnem meghaladta az erejét. Úgy kullogott hát oda a kocsihoz, mint egy gyerek, aki szidásra számít. Közben azon tűnődött, vajon hívott-e már erősítést a rendőr. Abba inkább nem gondolt bele, honnan vagy miért jutott épp ez az eszébe. – Megmagyarázom – kezdte. – Fletcher doki! – ismerte fel a fiatal rendőr. Hangja rekedt volt, és úgy nézett ki, mint aki sírt. – Magáé a kocsi? – Nem, hanem izé, Mr. Obadiah Waite-é. – Dr. Fletcher hirtelen hadarni kezdett: – Amity apjáé, tudja, a lányé, aki az előbb… – Akkor miért maga magyarázza meg? – kérdezte a rendőr szinte hisztérikusan. – Hol van ez a Mr. Waite? – Na látja, azt is meg kéne magyaráznom – nevetett idegesen Dr. Fletcher, ám ekkor Asenath, aki kissé a rendőr mögött állt, alig észrevehetően nemet intett a fejével. – Már mondtam – vette át a szót a doktortól. – Mi csak elhoztuk a kocsit, mert követni akartuk Amityt. Azt nem tudtuk, mi van a csomagtartóban. – Ebből kitalálhatja, hogy Mr. Waite nem adott rá engedélyt, hogy használjuk a kocsiját – sóhajtott Dr. Fletcher. Magában elismeréssel adózott Asenath ravaszságának. Megkockáztatta, hogy közelebb lépjen a kocsihoz. Úgy került, hogy belelásson a csomagtartóba. Linton, Mrs. Waite és Kitty mintha időközben még jobban összegabalyodtak volna a szűk térben. Arcuk puffadtnak, sápadtnak és nyirkosnak tűnt. Dr. Fletcher ösztönösen megérintette Linton nyaki ütőerét, de elkapta a kezét. Majdnem mondott valamit, de aztán mégse. Csak némán fohászkodott, hogy el ne hányja magát. – Akármi legyek, ha ezek hárman ne tudnának egyet-mást mondani erről a Mr. Waite-ről! – A rendőr igyekezett úgy tenni, mintha uralná a helyzetet. Szipogott, majd szórakozottan kezdte vakargatni a mellé
412
csontelmélet
somfordáló németjuhász fülét. – Már ha nem lennének… értik. – Húzza meg – nyújtott felé egy flaskát Asenath. Mozdulatától a kutya meghátrált, morogni kezdett. A rendőr rápillantott, majd némán Asenathre, aki még mindig feléje tartotta a butykost. – Rajta – biztatta a nő. – Jót tesz. Főleg azok után, amiken keresztülment. – Hangja lágyabb lett. – Maga nagyon bátor, tudja? A fiatal rendőr megint szipogott, aztán elvette a flaskát, és hosszan ivott. Asenath halvány félmosollyal figyelte.
N
égy holttest szétlúgozása elég hos�szadalmas procedúra – sőt mi több, mélyreható élmény – ahhoz, hogy akár két vadidegent is közös hullámhosszra hangoljon. Dr. Fletcher és Asenath pedig ráadásul nem is voltak idegenek. A hosszú úton vis�szafelé gyalogolva – Mr. Waite kocsijától is meg kellett szabadulniuk egy meredek parti szirtnél – már pedzegetni kezdték kedvenc tudományos témáikat. Mire pirkadni kezdett, ezeréves cimborákként fordultak be a Három Kecske utcájára. – Iszunk valamit? – kérdezte a doktor, sajgó csípőjét dörgölve. – Felőlem – szusszant Asenath –, csak üljünk le. – Rutinosan vágott át a kocsmából kilézengő, hullaarcú tengerészek közt. – Záróra, nyanya – mondta az egyik ros�szkedvűen. – Nekem nyitva lesznek, cukorfalat. A hátsó helyiségben azt a tanácsot kapták a kalózkülsejű csapostól, hogy igyák ki a készletet – ki tudja, meddig lesz rá lehetőségük. Minden eddiginél szigorúbb razzia várható ugyanis. – Na és azt hallották, mi történt az Obadiah Waite kislányával? – váltott témát a kalóz, majd felröhögött a saját poénján. – Kislány, értik! – Hallottunk valamit – felelt Dr. Fletcher –, de az tudományosan teljes képtelenség. Fogta a borát, és hátravezette Asenathet a legeldugottabb bokszba. Asenath visszaemlékezett, hogy Jerome Browne épp itt rajzolta meg Gabrielle portréját. – Min mosolyog? – kérdezte a doktor, ahogy leültek.
– Á, csak a véletleneken tűnődtem. – Nos igen, nagy hatalmuk van – mondta a doktor, és kortyolt a borból. – Amikor az Alkímiai oldószerek a medicinában – egy elméleti felvetést olvastam, sose gondoltam volna, hogy egyszer úgy hozza majd a sors, hogy a szerzőjével ihatok! Asenath egy töredékmásodpercre mintha megdermedt volna. Aztán gyorsan elmosolyodott. – Vigyázzon az érvelésére, doktor! Két mondat alatt eljutott a véletlenektől a sorsig. Majdhogynem vallásos megközelítés. – Talán nincs igaza egyben-másban a hívőknek? – A doktor kezdett megmámorosodni. Úgy érezte, széthullása egyre gyorsul, de valahogy nem bánta. – Maga mondta, amikor Browne Aurórához, a hajnal istennőjéhez kiáltott… – Halkabban! – … szóval maga mondta, hogy egész életében nem volt még ennyire igaza. – Művész volt. Tőle csak egy bizonyosfajta igazságot várhatunk. Nem helytállóbbat vagy tévesebbet, mint a tudományos igazság… de nem is összevethetőt vele. Nem így látja? Dr. Fletcher nehézkesen előredőlt, mintha még alaposabban tanulmányozni akarta volna Asenath arcát. – Ne vegye sértésnek, de nehéz elhinni, hogy mennyire fiatal… és hogy nő. Ezek a gondolatok… – Ne vegye sértésnek, doktor, de maga részeg. – Csak egy kortyot ittam! Ha valamitől részeg vagyok, az… – Ki ne mondja! Nem állhatom a közhelyeket. – … az maga. Nem tréfálok! Mintha megbabonázott volna. A világ kifordult a négy sarkából, de maga, mint a nap, mégis pályán tartja. Amilyen dolgokat ma láttam… és az, hogy mégis itt ülök, nem pedig egy gumiszobában… – Csak várja ki a végét – húzta el a száját Asenath. A doktor vadul felkacagott. – Maga egy boszorkány, Asenath Waite – jelentette ki. – Vagyis nem, nem is boszorkány! Az őrangyalom! Asenath válasz helyett felhajtotta a borát, és intett a kalóznak.
csontelmélet
– Ebből egy palackkal! Mára már nincs idegzetem ehhez. – Nehéz nap, mi? – röhögött a kalóz, Asenath szoknyája felé biccentve. – Addig fékezd a nyelvedet, amíg a szádban van – mosolygott rá negédesen Asenath. – Maga panaszkodik? – heherészett Dr. Fletcher, miután a csapos kihozta a bort, és ismét biztonságos távolságba vonult vissza. – Én ma… – Igen? – dőlt előre Asenath túljátszott türelemmel. Dr. Fletcher habozott, végül inkább egy pohár bort töltött magának, és két kortyra megitta. – Én ma öltem – mondta. Asenath csak nézte. Nem úgy tűnt, mintha a maga áldozatának, a fiatal rendőrnek az emléke különösebben nyomasztaná. – Embert öltem – ismételte most már hisztérikus derűvel Dr. Fletcher. – Többek közt a kollégámat. Egész könnyen ment. Persze ha ügyesebb lettem volna… – Gyakorlat teszi a mestert – mondta Asenath szárazon. Dr. Fletcher egy pillanatra összeborzadt. Megpróbálta viccel elütni: – Nem azt mondta, hogy utálja a közhelyeket? Nevettek. A doktor úgy hallotta magát, mintha egy kecske mekegne. – Megnéztem Linton pulzusát – folytatta elkomolyodva. – Nem tudom, mire számítottam, mert láthatóan halott volt, de a rutin… – Miért Lintonét? Dr. Fletcher megakadt. – Talán azért, mert Linton a barátja volt? – Ő volt legfelül. – A doktor újratöltött, ivott. – Miért fontos ez? Asenath csak nézte. – Puszta kíváncsiság – mondta végül –, de elismerem, nem megfelelő alkalmat választottam. Nem akarom most kínozni azzal, hogy tovább faggatom, feláldozta volna-e Mrs. Waite-et és a cselédet, ha Lintont megmentheti, vagy… – Ezek nem értelmes kérdések. – Tudom. – Asenath most szívből mosolygott. Szívbéli gonoszsággal. – Mint mondtam, azért is nem teszem fel. – De azért megfogalmazta! – Dr. Fletcher kiitta, lecsapta a poharát, majd újratöl-
413
tött. – Ha már itt tartunk… igen, a barátom volt. Nem szorult bele sok képzelőerő… legalábbis biztos nem tudta volna elképzelni, milyen abszurd halála lesz… de sose rettent vissza a kemény munkától, és remek, száraz humora volt… – Hol is tartott az előbb? Mit érzett, amikor Linton pulzusát kereste? A doktor a két kezét nézte, mintha reménykedne, hogy azoknak csal az emlékezete. – A teste… meleg volt – mondta. – Nagyon kevés ideje lehetett halott. A beálló csendben csak a csapos csörömpölése hallatszott. Valami obszcén dalocskát dúdolt hozzá. Ha nem megyek el Mr. Waite tetemét keresgélni, tette hozzá Dr. Fletcher gondolatban. Akkor még talán életben találtam volna. – Ezt a véletlent is sorsszerűnek érzi? – kérdezte Asenath. – Nem tudom. – A doktor megint ivott. – Végül is a balsors is sors. – Hát, ha jobban szeret így gondolni rá… Dr. Fletcher hosszabban hallgatott, mint eddig bármikor. Feje egyre lejjebb kornyadt. Asenath már azt hitte, elaludt, amikor a doktor hirtelen felvetette a fejét, és vörös arccal, izzó szemmel azt mondta: – Én leginkább magára szeretek gondolni, Asenath Waite! Asenath dülledt szemét forgatta. – Csak agyára ment az izgalom. Néhány órával ezelőttig nem is ismert. – De az írásait igen – vágta rá Dr. Fletcher. – És az igazat megvallva nem is az a legvadabb reményem, hogy még sok, hasonlóan… gondolatébresztő munkáját olvashatom, hanem hogy tanúja lehetek a… megszületésüknek is! – Merész és konkrét várakozások. Akkor bizonyára arra is van terve, hogy most mit lépjen. A praxisának, azt hiszem, búcsút mondhat… – Ó, ne féljen, egykettőre felszámolok itt mindent. Eladok ezt-azt… így addig se kell nélkülöznünk, amíg meg nem találom a… számításaimat Arkhamben… – Egy házat nem vesznek meg máról holnapra – mondta Asenath szárazon. – Akárhogy is, én pár napon belül visszamegyek
414
csontelmélet
az egyetemre, és nyilván megérti, hogy ott nem a maga leveleire várva fogom tölteni az időt… – Milyen házról beszél? – vigyorgott a doktor. – Panzióban lakom. Szabad vagyok, mint a madár! Részeg fáziskéséssel jött rá, hogy ezzel bármelyik másik nőnél elvágta volna magát. Asenath azonban csak elfintorodott. – Ez igazán megnyugtató. Sőt tudja mit, most vissza is térhetne abba a panzióba. Fáradtnak látszik. Legjobb lenne, ha kialudná az egészet, és a következő tanácskozásunknak már nem lenne apropója. De arra az esetre, ha ez az átmeneti elmezavara makacsabb, mint gondoltam, készítek egy részletes tervet a közeljövőre, és… – Engedelmével… nekem már van tervem – vágott közbe Dr. Fletcher. Szólásra emelkedett volna, de érezte, ha erőltetné, alighanem kizuhanna a bokszból, így inkább ülve jelentette ki: – Egy séta holnap! – Rendben – sóhajtott kimerülten Asenath –, de a helyet én mondom meg. – Magával még a pokol tornácán is! – ragyogott a doktor. – A tengerparton. És nem holnap. Akkor még nagy lesz ott a nyüzsgés. Dr. Fletcher mosolya árnyalatnyit halványodott. – Jó ötlet – mondta azért –, sok szép partszakasz van… – Azon a szakaszon. Dr. Fletcher majdnem megkérdezte, melyiken a számára legkevésbé kedves két partszakasz közül, de ezzel el is árulta volna a Mr. Waite-tel történteket. Akármen�nyire is megbabonázta a nő, azért nem akarta felfedni előtte minden kártyáját. – Legyen – mondta, és ravasz somolygással kitöltötte magának a maradék bort. Asenath is mosolyogva nézte. Kedves bolond. Vajon akkor is ilyen kedves lesz, ha majd ő, Asenath utalgatni kezd Obadiah bácsira, akinek a sorsát igazán nem nehéz kitalálni azt követően, hogy a doktor az ő kocsijával hajtott végig fél Kingsporton… majd pedig megnyugtatja Dr. Fletchert, hogy a bácsi él, és jobban érzi magát, mint valaha, együtt úszkál óriás lányával, aki addig szorongatja majd kezében Jerome Browne maradványait, amíg a festő csont-
jai ki nem peregnek az ujjai közül? Ha majd látszólag véletlenül elszólja magát Amity ügyének olyan részleteiről, amelyeket rendes körülmények közt nem tudhatna? Ha apránként elhinti, pontosan miféle kutatásokat is folytat? Vagy ha egy hangulatos uzsonna közben megemlíti, hogy Linton még nem is volt halott, amikor a csomagtartót kinyitották? Egész jókedve kerekedett. Szórakoztató időszaknak nézett elébe.
415
A mindent álmodó szem Írta: George Komor illusztrálta: Békefi ÁKOS Franciaország baljós éjszakáján a meglepő esemény elmossa a határokat álom és valóság, élet és halál között. A lélek furcsa és borzalmas újjászületése.
V
alamikor 18.. egy viszonylag hűvös márciusi estéjén, Cécile Congrand, ágyában fekve a plafon keszekusza repedéseit figyelte. Kezében egy régi, elöltöltős pisztolyt szorongatott. Egyáltalán nem jött álom a szemére. A környéken hihetetlenül megugrott a betörések száma a közelmúltban, ezért éjszakáinak jelentős részét a plafon bámulásával töltötte. Ez alkalommal is olyan mélyen elmerült ezen tevékenységében, mintha egy ősi, korábban felfedezetlen írás hieroglifáit próbálná megfejteni. Amilyen zaklatott volt az elméje az álmatlan éjszakák miatt, talán beléjük is látott valamilyen megfoghatatlan, obskúrus jelentést. Egy hangos puffanás rázta fel merengéséből, még majdnem a pisztolyt is elsütötte ijedtében. Érezte, hogy nem kell sokáig várnia, míg őt is meglátogatja valamelyik fosztogató csürhe. De ő már felkészült erre az eshetőségre is, a haramiák hatalmasat fognak csalódni. Lassan és nyugodtan elkezdett az ajtaja felé osonni. Pontosan azokra a helyekre lépkedett a régi parkettán, ahol nem nyikorog, hogy a lehető legkisebb zajt csapja. Amikor az ajtó elé ért, gyorsan ellenőrizte pisztolyát, nehogy a kellő pillanatban mondjon csődöt. Aztán egy hirtelen mozdulattal feltépte az ajtót... Az első pillanatban az futott át az agyán, hogy a rengeteg ébren töltött éjszaka alatt valahogyan csendben megőrült. Az ajtó nyílásán egy óriási sárga és vörös színekben kavargó, kocsonyás, lüktető szem figyelte Cécile-t. Igazából talán mégsem őt figyelte. Nem igazán lehetett eldönteni, hogy rajta figyel-e valamit, esetleg benne vagy telje-
sen átlát rajta. Lehet, hogy mindegyik igaz volt. A szem elfoglalta a teljes, több ember széles folyosót. Hogy mihez tartozott, teljes mértékben rejtély volt. Cécile elméje ekkor jutott el abba az állapotba, hogy valóban megmutassa egy kezdődő örűlet első jeleit. Egy velőtrázó ordítást követően pisztolyának egyetlen lövedékét egyenesen a gigászi szem közepébe eresztette. Talán a plafon repedéseibe belevizionált ősi nyelv szókincse sem tudná helytállóan leírni azt az ocsmány hangot, amivel a lövés következtében a szem kipukkadt. A padlón szétáramló folyadék hányingerkeltő bűze azonnal bejárta az egész lakást. A szem helyén egy hatalmas fekete üreg tátongott fenyegetően. A sötétség mélyéről viszont egy nagyon furcsa, húsos-vörös fény vibrált alig láthatóan. Cécile gyomra teljesen felkavarodott, fuldokolva és köhögve próbált hányni, de erőlködése hasztalannak bizonyult. A kimerültségtől zihálva belenézett a halott, fekete szemgödörbe. Gondolatai megvadult lovakként cikáztak, úgy érezte, hogy ép elméjének utolsó, megmaradt darabkái mindent el akarnak követni annak érdekében, hogy a lehető leggyorsabban elhagyják meggyötört testét. Egy végtelennek tűnő pillanatra még belenézett a vörösen kavargó, spirális fénybe, ekkor egy halvány, megkönnyebültnek tűnő mosollyal az arcán, mintha csak erre várt volna egész idő alatt, végre elájult. Órákkal később tért magához... olyan hirtelen gyorsasággal ugrott fel, hogy egészen beleszédült. „Bizonyára csak elaludtam és a kimerültség furcsa ajándéka ez az álom” – gondolta magában. Habár nagyon
416
A MINDENT ÁLMODÓ SZEM
érdekesnek találta azt a tényt, hogy ezúttal irányíthatja az álmát, arra a döntésre jutott, hogy minél előbb fel kellene ébresztenie magát. Kicsiny szobája egyetlen ablakával próbálkozott, de hasztalan. Hosszú percek erőlködése után be kellett látnia, hogy az egyetlen kiút egyben a legundorítóbb kiút. Meg kell próbálnia a szemen keresztül kijutnia, akkor talán végre felébredhet ebből a hagymázas képzelgésből. A pisztolyát újra megtöltötte, az övéhez dugta, majd viszolyogva és bátortalanul belépett az üregbe. Egy jódarabig halálos csöndben sétált előre. Nagyon óvatosan lépkedett, a mozdulatlan sötétségben nem is tudta pontosan, hogy merre halad, a legjobb tudása szerint igyekezett végig egyenesen előre tartani. A vörös fény viszont sehogyan sem akart közelebb kerülni, és ez felettébb aggasztotta. Cécile gondolatai dühtől elvakult darazsakként dongtak keresztül-kasul fejében. Bevallotta magának, igaz, ez semmit sem segített a helyzetén, hogy többször is támadtak víziói ópium hatása alatt, de amit most átélt, az a közelében sem járt narkotikumos látomásainak. A feketeség elkezdett rácsavarodni... minél gyorsabban szaladt, annál inkább. Minden atomjában érezte, ahogy az üreg szűkül körülötte és egyre csak kavarog, mint egy óriási tölcsér. Ugyanakkor a vörös fényt egyre közelibbnek érezte. A semmiből egyszerre csak rút gyereksírás foszlatta el legutolsó épnek vélt gondolatát. Őrült módjára rohant az általa helyesnek vélt irányba, de ahogy szaladt, úgy vált egyre erősebbé a sírás. Milliárdnyi elkínzott magzat kínnal teli üvöltése zengett a fejében, mintha nem is kettő, hanem végtelennyi hallójáraton keresztül érkeznének. A gyermekek keserves hangja már a csontjaiban rezgett undorító, nem evilági frekvenciákon, dis�szonáns zajtestek járták epilepsziás roham-táncukat. A sírás kezdett olyannyira masszívvá válni, hogy Cécile lelki szemei előtt valóban emberi testekként kezdtek manifesztálódni. Úgy érezte, mintha Pompeii utcáin rohanna és mindahányszor nekiütközik egy elszenesedett porhüvelynek, az még jobban fokozza a már így is elviselhetetlen zokogást. A vörös örvény ekkorra
már szinte körbeölelte és csaknem megfojtotta, amikor... ...Méline nagy nehezen magához tért. Egyedül a szemhéját bírta résnyire felemelni, a teste többi részét egyetlen, hatalmas monolitként zárta körül a zsibbasztó fájdalom. „Semmi baj nincsen kedvesem. Pihenned kell sokat, nagyon sokat és akkor minden rendben lesz... Mi történt, mi történt, mi történt... állandóan csak ezt hajtogatod. Segítettem rajtad egyetlenem. Segítettem rajtad, a családodon és magamon. Ez a nyálkás, ráncos förmedvény már a múlté, ne aggódj. Most már tiszta vagy, a méhed sem rontja fekete bűvölet. Hogy, hogy, hogy, hogy... kezdesz felbőszíteni Méline. Mindentől megszabadultam. Senki sem fog tudni semmiről. Csak te és én.” Cécile visszazuhant a valóságba. Fölhorkant ezen a gondolaton: a valóságba… Hiszen ez a hely, bármi is legyen az, távolabb nem is állhatna ettől a fogalomtól. Az imént átéltek mintha eónokkal ezelőtt történtek volna, annyira távolinak tűntek és csak nehezen, darabokban tértek vissza elméjébe. Bár ne tértek volna vissza. Ijedten az arcához kapott, de a sebeknek, amiket önmagának okozott veszett őrületében, nyoma sem volt. Óh, Méline! Olyan mélyre temette magában ezt az emléket, hogy szinte idegennek érezte. „Ezt nem én tettem, nem, biztos, hogy nem…” – mormogta maga elé. Dühös lett. Felüvöltött: „DE NEM ÉN VOLTAM!” Kifakadására csak a sötétség visszhangja volt a válasz, mint egyfajta morbid önigazolás. Miután valamennyire lecsillapodott, rávette magát, hogy körbenézzen. Vajon hol lehet? Barlangnak tűnt. A falakat valamilyen ismeretlen gombafaj halvány vörös lumineszkálása tette láthatóvá. Más esélyt nem látva elindult egyenesen előre, közben nagyot sóhajtva nyugtázta, hogy pisztolya még mindig ott lóg az övében. Ha voltak is reményei azzal kapcsolatban, hogy ennek a barlangnak van kijárata, azok pár óra elteltével semmivé foszlottak. A széles járatot, amin haladt előre, időnként keskenyebb oldaljáratok törték meg, de mindennemű rendszer nélkül. A pisztoly kezdett egyre szimpatikusabbnak tűnni. Kétségbeesésében megpróbálkozott az egyik oldaljá-
417
418
A MINDENT ÁLMODÓ SZEM
rattal. Leszedett néhány világító gombát a falakról, hogy tudja jelezni velük az útját, ha netán zsákutcának bizonyulna a járat és vissza kellene fordulnia. Miközben rótta álombéli útját, próbált rájönni az egész látomás nyitjára. Miért most jött vissza az az emlék? Mit keresek én itt? Csak a járat csendje válaszolt ezekre a kérdésekre. Már annyira nem találta érdekesnek az álom irányítását. Sőt, egyre bizonyosabbnak tartotta azt, hogy egyáltalán nem ő irányít. A kezeiből időközben elfogytak a gombák, és mivel látta, hogy ez a járat sem vezet sehová, megfordult, hogy visszainduljon. A visszaút nem volt sehol! Cécile megdöbbenésében nyitott szájjal bámulta a gombákkal benőtt falat, ahol korábban a járatnak kellett lennie. Ismét dühbe gurult… Rajta nem fog ki egy ilyen álom, csak azért is fel fog ébredni, kerül, amibe kerül. Előkapta övéből a pisztolyt és a halántékához szorította. „Az ember mindig felkel, ha álmában meghal, nem igaz?” – gondolta magában, és meghúzta a ravaszt. Az irtózatos csattanás messzire elhallatszott a barlangban, még mintha a gombák is kisebbre húzták volna össze magukat félelmükben. A barlang falát vér, agy és csontszilánkok borították, és ott állt Cécile… Arca falfehér volt, és an�nyiféle érzelem ült ki egyszerre rá, hogy az nem volt emberi. Koponyáján egy éktelen nagy lyuk tátongott. A pisztoly kiesett a kezéből. Teljesen rezignáltan, mintha nem éppen az imént lőtte volna keresztül a fejét, leült a földre és hisztérikusan nevetni kezdett. Őrjöngve, fuldokolva nevetett, miközben a térdét csapkodta és a barlang földjét dobálta fel a levegőbe. Figyelme a falakon burjánzó gombákra terelődött. Elmosolyodott. „Márpedig én akkor is meg fogok halni.”gondolta, és mint egy kiéheztetett disznó, falni kezdte a gombákat. Marokszám tépte le őket a falról, harapta, tépte őket. Szája széléről vörösen világító nyál csorgott le. Hörögve feltápászkodott. Ekkor furcsa, fehér pontokat látott meg a járat végén. Megdörzsölte a szemét, hogy jól lát-e, de utána már mindenütt ott voltak. Hatalmas örömmel megindult feléjük, mintha eufóriájában át akarná ölelni az összeset. Ekkor eltűnt alóla a talaj…
Kapkodva próbált levegőhöz jutni. Tátogott, mint egy partra vetett hal, falta a sötétséget, mintha be akarná kebelezni az egészet. Végre meghalok és felébredhetek, ez a gondolat nyugtatta. Nagyon várta már fantazmagóriájának halálát, a fuldoklás viszont nem hagyott alább. A jótékony elmúlás ismét hátat fordított neki. Cécile kimeredt szemekkel, zihálva nézett körbe. Hiába volt egy álomban, ezt már végképp nem volt képes felfogni. A mélyűrben volt. Illetve annak egy teljesen sötét részén, amit messze elkerültek a csillagok. A sötét vákuum szélén világító néhány csillagot látta korábban. Ezek büntetésből voltak ott. Szemeik ki voltak peckelve, arra kényszerítették őket, hogy ennek a lélektelen feketeségnek az esszenciáját nézzék az örökkévalóságig. Hallotta, ahogyan szenvednek. Látta halvány hélium-sikolyaikat, ahogy magjukból felokádják az életet adó fúziót. Ekkor a rabigába hajtott napok látványát valami sokkal leírhatatlanabb váltotta fel. Egy lüktető, fényes fekete buborékszerű kinövésekből álló gigantikus lény amorf teste borította be az előtte tátongó űrt. Cécile továbbra is levegő után kapkodva lebegett, mikor egy mennydörgésszerű hang szólalt meg a fejében: Küzdelmed, hogy jelentéktelen tested levegőhöz jusson, teljes mértékben felesleges és nevetséges, akárcsak maga a levegő, mint elem. Még az idő létezése előtt, még mielőtt bármi létezett volna, az űr végtelenjének sötét vizein, amiben együtt fortyogott minden és semmi, mi uralkodtunk. Ennek biztos tudatában szemeink sajnálatos módon vakok maradtak arra a renegát részecskéjére az ősvíznek, ami addig kísérletezett, míg létre nem hozta ezt az úgynevezett négy őselemet, ezzel kiszorítva minket a mélyűr egy távoli sarkába, mint ketrecbe zárt állatokat. Tehetetlenül figyeltük az élettelen vákuum ilyetén megcsúfolását, mély szomorúságunkban és felháborodásunkban úgy döntöttünk, hogy mély álomba merülünk, amíg helyre nem áll a rend. A mindent újra betöltő nemlétről álmodtunk… ami mindenbe sötéten hatol, s mindent ekképpen jár át s hagy el, mindenben
A MINDENT ÁLMODÓ SZEM
világos, ugyanakkor rejtélyes és titokzatos is. Önmagát teszi képessé sajátos műveleteire, ami csak hozzá közelít, a csökkenés gyalázatát nem tűri, örökké mozog és megragad, ám őt soha meg nem ragadhatja más, másra nem szorul, titkon mindig önmagát gyarapítja, megfoghatatlan, csillapíthatatlan. Időnként furcsa dolgok ráztak fel minket szendergésünkből. A négy őselem lehetetlen keverékeiből létrejött szentségtelen élet képviselői minduntalan felébresztettek minket, hol tudatosan, hol teljesen tudattalanul. Néhányan közülük minket véltek felfedezni teremtőikként és haszontalan ajándékokkal halmoztak el. Ezek alatt az ébren töltött periódusok alatt viszont időnként érdekes felvillanásokra lettünk figyelmesek, olyanokra, mint amilyen te is vagy. Rövid, de erőszakos életed és álombéli haláltusád őszintén lenyűgözött minket, benned megláttuk a mindent újra betöltő káoszt és kavargást, amiért cserébe újjá fogsz születni, hogy egybeforrhass velünk és az örökkévalósággal, itt…
C
écile fuldoklása hirtelen abbamaradt. Szemei annyira hozzászoktak már a sötétséghez, hogy akaratlanul is be kellett csuknia őket. Utálatos, sebesen forgó vörös fraktálok vették körbe. Úgy érezte magát, mintha valamilyen sűrű folyadékban úszna. Állandóan változtatták formáikat és a vörös szín olyan árnyalataiban pompáztak, amiknek semmilyen világban nem szabadna létezniük. Egyszerűen hergelnek mindent, ami szép és jó… Furcsa… mert ennek ellenére éteri nyugodtság vette körbe. Puhának érezte magát. Lebegett közöttük és táplálkozott belőlük. Mintha egy anyaméhben lenne. Békés volt. A fraktálok egyszer csak megváltoztak. Már nem forogtak, nem úsztak körülötte, hanem pulzáltak. Visszataszító gonoszság áradt lüktetésükből, és egyre csak nyomták, taszították előre. Cécile sosem imádkozott, de most hirtelen minden eszébe jutott, amit gyerekként tanítottak neki, és válogatás nélkül elkezdte mormolni az elfeledett fohászokat. Fájdalmat már egyáltalán nem érzett, miközben ezek a velejéig romlott, időtlen geometriai alakzatok
419
feltépték bőrét és húsát, vadul letépték csontjairól, és a csontokat, mint az utolsó cafatért marakodó kutyák, elmarták egymás elől… szilánkosra törték őket, sem azokat, sem egymást nem kímélve. De Cécile tudata csak úszott tovább az egyre erősebb, vibráló sötétvörös-kapu felé. „Ismerősek ezek a repedések…” – villant át az agyán még utoljára, miközben egy vércsík futott végig az álla egyik ráncában. Szemei immár rezzenéstelenül és zavartalanul tanulmányozhatták az ismeretlen véseteket. Mellkasán egy apró nyílás tárta ki ásító száját. A pisztoly nehezet koppant a földön. A rablók gyorsan végeztek, Cécile-nek nem volt sok vagyona. Sietve el is távoztak, a fapadló keservesen nyöszörgött alattuk. Ők nem tudták, hová kell lépni…
420
Sötét mélység Írta: Réz Andor illusztrálta: Tod Antal Alászállás az óceán legsötétebb rettenetébe. Vagy elménk még sötétebb titkaiba?
N
em emlékszem, hogy kerültem ide. Nem emlékszem másra, csak a mindent elborító, végtelen sötétségre, ami körülvesz. Légiesen, szinte öntudatlanul lebegek ebben a komor közegben, mintha csak a végeláthatatlan kozmosz sűrű csillagködjei ringatnának magukkal. Hogy miként kerültem ide, vagy hogy ki voltam azelőtt, sötét talány számomra, és velük együtt minden, ami jelenlegi állapotom előtt lehetett. Vagy talán nem is volt előtte semmi? Mintha mindig is itt lettem volna; ez a mindent elárasztó feketeség volt a tápláló anyaméh, és ez volt a bölcsőm, mely mindig védelmet nyújtott. A gondolat szinte természetesnek hat, és úgy érzem, többre nincs is szükségem. Bizonytalan helyzetemet különös mód kellemesnek találom; nyugalmamat nincs semmi, ami megzavarhatná, sem körülöttem, sem pedig magamban. Nincsenek aggodalmaskodó, töprengő gondolatok, vagy heves érzések. Még az is kérdéses számomra, hogy van-e testem, hiszen azt sem vagyok képes érzékelni. Csak én vagyok, a végtelen, a kozmikus üresség, mely gyengéden ragad magával, és én, mint egy szót fogadó gyermek, engedelmeskedem neki. Határtalan békesség áraszt el, miközben alámerülök a beláthatatlan homályba, és rejtélyes úticélomon kezdek töprengeni. Vajon hová tartok? Egyedül vagyok? Üres lenne ez a súlytalan tömeg? Nem az! A válasz villámcsapásként hasít belém, és vele együtt a hirtelen megdöbbenés is, hogy én magam adtam azt saját kérdésemre. Nem tudom, hogy maga a válasz, vagy a válaszadás ténye, ami jobban letaglóz, de hamarosan ezeket a baljós felvetéseimet, érzelmek tucatja követi, melyek elárasztják elmémet. Hirtelen nem is tudok mit kezdeni ezekkel a frissen feltámadt érzésekkel,
és csak az esetlen rémület az egyetlen válaszreakció, amivel tudatom szolgálni képes. Ebben az őrült forgatagban egymást követi a félelem, a megdöbbenés és a felismerés viharos hulláma. Ezer meg ezer gondolat merül fel bennem, egyre tisztábban emlékeztetve emberi mivoltomra és emlékeimre, de ami mindezt kiváltotta, attól továbbra sem tudok szabadulni. Tudom, hogy ez a beláthatatlan sötétség nem üres, de továbbra sem találom a választ arra, hogy honnan tudhatom ezt olyan biztosan. Mentális élményeim rohamát követően, folyamatosan elkezdem érzékelni a körülöttem lévő környezetet is. Hideget és meleget képtelen vagyok megkülönböztetni, csak azt a hatalmas tömeget érzem, mely mindent betölt körülöttem, és amit rövidesen sikerül vízként azonosítanom. Így már egyre világosabbá kezd válni számomra, hogy nem az űr végtelen és kozmikus viharaiban sodródom, hanem sokkal inkább egy tenger, vagy óceán legsötétebb katlanjában lebegek. A felismerés elkeserít, és egyben el is ülteti bennem a félelem első csíráit. Az a könnyed, és oltalmazó hely, amit kezdetben feltételeztem, semmivé foszlott, és helyét egy ismeretlen, félelmetes birodalom vette át. Ám ezeknek az ismereteknek a birtokában, és ahogy újra kezdem érzékelni testemet, könnyen meg tudom állapítani, hogy az erős tengeráramlatok sodornak magukkal ismeretlen úti célom felé. Oxigénre nincs is szükségem, és szinte teljesen magától értetődőnek tartom, hogy levegő nélkül is képes vagyok életben maradni ebben a zord közegben. Már azt is világosan fel tudom mérni, hogy lefelé tartok, viszont nem én irányítom önmagamat. Hadakozni próbálok, de minden egyes mozdulatom hiábavalónak bizonyul, és mint egy élettelen fadarabot, úgy húz-
SÖTÉT MÉLYSÉG
nak magukkal az áramlatok a gigászi mélység legaljáig. Egy idő után beletörődöm reménytelen helyzetembe, és az értelmetlen harcot feladva, a kérlelhetetlen sodrásra bízom magam. Az egyre fokozódó aggodalom, és a szívemet mindinkább kísértő félelem társaságában nézek szembe az előttem elterülő, baljós feketeséggel. Lassan kezd kirajzolódni előttem egy kép a végtelen homály legmélyéről. Nem tudom tisztán kivenni, de első ránézésre egy sima felületnek tűnik, talán egy falnak. Az izgatottság szinte magával ragad, hogy ebben a végtelen homályban végre felfedezhettem valamit, ami talán segíthet behatárolni bizonytalan helyzetemet. Szeretnék közelebb jutni hozzá, hogy megvizsgálhassam, és úgy tűnik, szerény kívánságom hamar teljesül is, mert az áramlatok egyre közelebb sodornak a jelenéshez, míg végül már csak hajszálnyi távolság választ el minket. Most, hogy végre itt vagyok váratlan felfedezésem árnyékában, és meg is tudom érinteni, korábbi sejtésem bizonyosságot nyer. Egy hatalmas kőfal, ami minden bizonnyal egy nagyobb építmény része lehet, erre utal a tökéletesen simára csiszolt felület, és a rajta található faragványok sokasága. A kíváncsiság vérmes karmai ragadják magával elmémet; vajon milyen ősi, elfeledett kultúra lenyomatára bukkanhattam, különösen ebben a néma mélységben? Élénk buzgalommal kezdem vizsgálgatni a fal felületébe vésett hatalmas szimbólumokat, hátha kivehetek belőlük valamit, ami csillapíthatja tudásvágyamat. Emberi formák sejlenek fel közöttük, melyek kísértetiesen juttatják eszembe az ősi Egyiptom évezredeken át megőrződött hieroglifáit. Hogy is lehetne elfelejteni azokat a dicső képeket, melyeken Hórusz vívta ádáz harcát Széthtel, vagy ahol az elhunyt a bírák elé lépett a szív próbáján. Ezekhez a történetekhez hasonlóan, itt is találok más, állatszerű, feltehetőleg isteni lények formáit az emberi alakok mellett, viszont az ő vonásaik teljesen nélkülöznek minden emberszerű jellegzetességet. Legtöbbjük polipként, vagy kígyóként van ábrázolva, és erősen elkülönülnek az emberektől, mintha ezzel is érzékeltetnék isteni mivoltukat. Ezen érdekes fejlemények ellenére vizsgálódásaim si-
421
kertelennek bizonyultak, képtelen vagyok beazonosítani ezeket az ábrákat bármelyik általam ismert civilizációval, vagy annak mitológiájával. Annyit sikerült megállapítanom, hogy ezek a képek feltehetően egy sokkal nagyobb fali freskó részei lehetnek, ami csak megnehezíti számomra a pontos meghatározást. Ahogy ezekre a nehézségekre próbálok valamilyen megoldást találni, váratlanul gyenge fényességet érzékelek a szemem sarkából, és mikor odafordítom tekintetemet, valóban észre is veszek valami halovány világosságot, nem messze tőlem a fal mentén. Először igazi meglepetésként ér ez a különös fejlemény, majd csakhamar átjárja egész lényemet a nyughatatlan izgalom és a remény, hogy ismét ráakadtam valamire, ami vezetőm lehet ebben a bizonytalanságban, és talán még kiutat is jelenthet ebből a komor sötétségből. A fény valósággal megbabonáz, akárcsak azokat a gyanútlan kis halakat, melyeket magával ragad az ördöghal agyafúrt csapdája. Ez a gondolatmenet felkelti bennem a nyugtalanság árnyait, de mégis, ennek ellenére olyan hívogatónak, olyan oltalmazónak érződik ez a fényesség, mint egy újszülött számára az édesanyja vigyázó ölelése. Ugyanilyen módon különösen ismerősnek is tűnik, de képtelen vagyok felidézni, vajon honnan. Mintha ismertem volna már születésem előtt, ami régebbi számomra, mint a szülői gondoskodás, és az anyaméh biztonsága. Időközben észreveszem, hogy az áramlatok elengedték testemet, és egymagamban lebegek a kőfal árnyékában. Kihasználva ezt a lehetőséget, úgy döntök, engedek a fény hívogató szavának, elindulok a fal mentén araszolva, ujjaimat folyamatosan rajta tartva, és lassú lábmozgásokkal úszva előre. Végig érzem az ujjbegyeim alatt a falfelületet. Sehol egy alga, korall, vagy más kisebb mélytengeri életformák, de még csak egy elvétett karcolást sem tudok felfedezni. Még ha nem is tudtam megállapítani a korát, vagy a civilizáció kilétét, ami emelte, bizonyos, hogy ez a fal akár több ezer éves is lehet, mégsem fogott rajta az idő. Ahogy közeledek a fényforráshoz, a fal váratlanul véget ér. Kisebb vizsgálódás után azonban észreveszem,
422
SÖTÉT MÉLYSÉG
hogy csak élesen elkanyarodik jobbra, és a fény is ebből az irányból szüremlik át erre az oldalra. Mielőtt folytathatnám utamat, váratlanul megrohamozza elmémet egy erőteljes, baljós érzés. Hirtelen és alattomosan nyilall belém, mint egy sötét fullánk, ami teljesen megbénítja testemet és érzékeimet. Milliónyi gondolat cikázik át a fejemen, de nem találok közöttük semmi logikus elképzelést, hogy mi válthatta ki belőlem ezt a bénító aggodalmat, ami egyre nagyobb erőt vesz rajtam. A nyomasztó feszengés közben már gondolkodni sem nagyon tudok, de mégis felsejlik elmém mélyéről a bizonyosság, hogy talán ez valamiféle figyelmeztetés. Mintha csak attól próbálna visszatartani ez a megmagyarázhatatlan erő, hogy tovább folytassam utamat, megkímélve magamat attól, amit a fal túloldalán találhatok. Az érzés amilyen gyorsasággal jött, ugyanolyan sebesen tova is tűnik belőlem. Továbbra is csak ott lebegek a fal árnyékában, és képtelen vagyok szabadulni a gondolattól, hogy mégis, mi lehetett ez az alattomos sejtelem, ami megmérgezte gondolataim békéjét. A legnyugtalanítóbb az, hogy különös módon ez az aggasztó sugallat emlékeztetett valamire, de bármi is az, még elmém legsötétebb zugaiból sem tudom előásni a választ erre a gyötrő talányra. A fény. Talán az váltotta ki belőlem ezt a zavarodottságot? Nehezen tudom elképzelni, hisz a belőle áradó békesség és nyugalom szinte kézzel tapintható, még a félelmeimet is sikerül mérsékelnie, ha nem is tünteti el őket teljesen. Bármi is volt ez az előbb, tudom, hogy holmi babonás félelmek nem tántoríthatnak el attól, hogy folytassam utamat, így megfeszítem izmaimat, és áttolom magamat a fal túloldalára. Miután átúszom, kis időre meg is vakít az a fényár, melynek ragyogó ölelésére hagyatkozom. Önmagában nem is volna olyan erőteljes, de a komor sötétség után még ez a csekély világosság is megrendíti szemem világát. Kezdetben csak homályos derengés tölti be látómezőmet, majd ahogy haladok előre, és szemem kezd hozzászokni új környezetéhez, határozott formák
látszanak kirajzolódni a távolban. Néhány mélytengeri sziklának, vagy szurdoknak azonosítom be őket első feltevéseim alapján. Ahogy közelebb úszom, látásom már teljesen kitisztul, és megállapíthatom, hogy nem holmi kanyonok és közönséges tengeri képződmények gyűrűjébe érkeztem, hanem egy oszlopcsarnokba. Amint kikristályosodik elmémben, vele együtt egy sokkal megrendítőbb és iszonyatosabb bizonyosság üti bele koponyámba kegyetlen koporsószögeit. A színtiszta, fagyos rettegés és értetlenség talál utat lelkembe, amikor végre ténylegesen képes vagyok felfogni azt a tényt, hogy az előttem elterülő oszlopok gigászi méretűek. Akár egy jelentéktelen, ostoba kis hangya, úgy keringek ezen kolosszális tartópillérek között, melyek Gíza nagy piramisával kelhetnének versenyre, és Rodosz valaha volt kolosszusa is csak nevetséges makett lenne mellettük. Ezernyi gondolat és kérdés rohan át fejemen, míg ők csak sötét bírákként magasodnak fölém, gúnyosan szétzúzva minden elképzelésemet és kétségbeesett tagadásomat. Egyszerűen lehetetlen, képtelenség, hogy ilyen építmények létezhessenek! Akármilyen találékony volt az ember a történelem során, nincs az az építész, aki képes lenne létrehozni ilyen iszonyatos építményeket. Emberkéz alkothatta őket? Még az a feltételezés is megkérdőjeleződik számomra, hogy valaha járhatott itt ember előttem, ha a teljes környezetemet szemügyre veszem. Az oszlopok körül továbbra is a komor feketeség uralkodik, és ugyanebbe a homályba vesznek bele fejem fölött gigászi bíráim. Lábuknál sűrű, iszapos talaj terül el, mely egy tekergőző kígyófészek rémképét idézi bennem. Mikor körbetekintek, már azt is észre tudom venni, amit riadt elmém az imént figyelmen kívül hagyott, nevezetesen azt, hogy az oszlopok minden egyes oldala sűrűn van díszítve különféle mintákkal és freskókkal. Ezzel a felfedezéssel rögvest próbálom csitítani zaklatottságomat, hátha ezekben a képekben találhatok valami megnyugtató választ különös helyzetemre. Ilyen és ehhez hasonló naiv, de kellemes képzetekkel látok neki a freskók vizsgálatának, következetesen a hozzám legkö-
423
424
SÖTÉT MÉLYSÉG
zelebb esővel kezdve. Kezdetben emberi alakokat veszek észre, hasonlóakat, mint amiket korábban láttam a falon. Vadászó, halászó jeleneteket ezek, egyszerű képsorok, amik az ősi emberi törzsek mindennapjaiba illenek bele. A felettük lévő sorban viszont már egymás után sorakoznak fel különböző étel- és állatáldozatokkal adózva több hatalmas, groteszk lénynek, akik dicső testtartásban foglalnak helyet trónusaikon. Többnyire emberszerűek, de ezek a vonások különböző halszerű, és más mélytengeri lények jellegzetességeivel keverednek. Kezükön és lábukon iszonyú karmok éktelenkednek, amiket úszóhártyák kötnek össze. Testüket pikkelyek borítják, néhol kopoltyúkat is fel tudok fedezni a nyakukon, de ami a legszembetűnőbb, az a fejük. Ez a testrészük minden emberi jellemvonást nélkülöz. Szőrtelen, pikkelyes bőr fedi be az ormótlan halfejet, melynek nagy szemei úgy merednek ki üregükből, mint a prédára leső ragadozó. Ezt az érzetet erősíti széles szájuk, amikben tucatnyi, tűhegyes fog sorakozik. Ahogy ezeket a visszataszító figurákat vizsgálom, egyszeriben mérhetetlen viszolygás, és rosszullét támad fel bennem irántuk. Teljes megbotránkozás vesz erőt rajtam, hogy még is miféle őrült emberi elme lehetett képes ilyen istenségeket alkotni magának és tisztelni őket. Iszonyattal vegyes haragom közepette egyszeriben magam is meglepődöm váratlan hangulatkitörésemen; miért váltottak ki ilyen szélsőséges érzeteket belőlem ezek az egyszerű, nyilvánvalóan képzeletbeli alakok? Jelentéktelen ostobaságnak próbálom titulálni a dolgot, de mégsem tudok mit kezdeni ezekkel a különös, halszerű istenségekkel; a puszta látványuk mintha felszínre hozna valamit lelkem legsötétebb zugaiból, amit talán még egy másik létállapotból maradhatott bennem. De ezek a gondolatok is csak még inkább fokozzák komor bizonytalanságomat, ezért inkább elfordítom tekintetemet, és a következő óriási oszlopot próbálom szemügyre venni. Amint megpillantom az azon szereplő jelenetet, a nyugodt lelkiállapotom megteremtésére tett minden apró kísérlet értelmetlenné válik. Először még csak megdermedt, sokkos állapotban szemlélem az
elém táruló képsorokat; ismét feltűnnek a vészjósló halistenek, hatalmas oltárok előtt, ahol emberek sorakoznak fel előttük. Azok viszont most nem visznek nekik semmiféle állati vagy növényi áldozatot; magukra vállalják ezt a szerepet. Önként fekszenek fel a halistenek oltáraira. Amint tudatosulnak ezek a borzalmas képsorok, mérhetetlen erővel tőr fel belőlem a felháborodás és az iszonyat. Kiabálni akarok, de ebben a néma mélységben egyetlen hang sem jön ki a torkomon, mintha nem is a tenger mélyén lennék, hanem az űr végtelen légüres terében. Nem tudom felfogni, miért gyakorolnak ekkora hatást rám ezek a képek, de az itt látott kínzások már fizikai fájdalmat váltanak ki belőlem. Érzem a szétmarcangolt emberek fájdalmát testem minden porcikájában, ami úgy tölt el, akár egy tomboló futótűz. Színtiszta félelemmel tekintek a halszerű istenségekre, és mintha homályos emlékfoszlányok is feltámadnának bennem, de csak mint holmi árnyképekként, rémálmok maradványaiként érzékelném őket. Minden erőmet összeszedem, hogy másra összpontosítsak, és tekintetem közben feljebb siklik, meglátva az emberáldozatokat bemutató képsorok feletti hatalmas freskót, ami az oszlop teljes felső részét betölti. Hallények sorakoznak fel egymás után, és groteszk arcukról olyan vonásokat olvasok le, amiket a korábbi ábrázolásaikon egyáltalán nem fedeztem fel: alázatot és félelmet. A lények teljesen meghunyászkodva, rettegve nyújtják magasba áldozati edényeiket, bennük a több tucat lemészárolt ember maradványaival, fölöttük pedig roppant szövevényes és zavaros alakzatok sora látható. Amikor azonban jobban szemügyre veszem, rájövök, hogy itt nem többféle szimbolikus alakzat ös�szevisszaságáról van szó, hanem egyetlen hosszú, tekervényes forma rajzolódik ki a sima kőfelületen; egy élőlény. Egy óriási kígyó - bár testi sajátosságai alapján helytállóbb lenne angolnának nevezni. Persze az angolna hasonlatot is csak azért használom, hogy zavart tudatom képes legyen ismert létformához kötni ezt a rémséget. Hosszú, áramvonalas testéből több ponton is csápok merednek ki, és nyúlánk feje is annyira deformált és természetellenes; kis
SÖTÉT MÉLYSÉG
időbe bele is tellett, amíg képes voltam azonosítani. Elsőre egy rák és egy polip fejének szokatlan kereszteződéseként tudnám leírni, de ez is csak pontatlan és otromba meghatározás volna. Körülötte tucatnyi éles sáv fut szét a képen, amik olyanok, mintha dicsfényt szimbolizálnának, ami ebből a förtelmes teremtményből árad szolgái felé. Egy pillanatra minden eddigi haragom és megbotránkozásom szertefoszlik, és most, hogy szembesültem ezzel a gigászi angolnaszerű lénnyel, akitől még az általam gyűlölt halistenek is rettegnek, új érzés vesz rajtam erőt. Először csak ürességet érzek magamban. Végtelen, határtalan ürességet, ami rövidesen átadja helyét a viszolygásnak, majd a teljes, néma iszonyatnak. Elmém szinte teljesen megbénul, és mintha ezernyi vészkürt harsogna benne egyszerre. Ez a visszataszító kreatúra sokkal nagyobb hatást gyakorol rám, mint amikor először szembesültem a kolosszális oszlopok méreteivel. Hirtelen elönt a teljes pánik, és logikát már nem is keresve tetteimben, csak egyetlen, tudatalatti parancsnak engedelmeskedem: menekülni! Azonnal megfordulok, és gondolkodás nélkül elkezdek úszni abba az irányba, amerről a pokoli csarnokba érkeztem. Mintha nem lenne számomra holnap, úgy kapálózok karjaimmal és lábaimmal, ami hirtelen nagyon valóságos jövőképnek tűnik zavart helyzetemben. Abban a pillanatban, ahogy ezek a gondolatok átsuhannak a fejemen, különös jelenségre leszek figyelmes magam körül: a rejtélyes világosság, ami láthatóvá tette számomra a csarnokot, hirtelen felerősödik, és egy pillanatra ismét elhomályosítja látásomat végtelen fehér fénye. A vaksággal egy időben éles sípolás visszhangzik végig a koponyámon, és zavartan rángatom körbe a fejemet, akárcsak egy veszett kutya, hogy megtaláljam a zaj forrását, akármilyen ostoba próbálkozásnak is tűnik. Mikor vis�szanyerem látásomat, sokkal tisztábban látom az oszlopcsarnokot, mint korábban, és nagy meglepetésemre a mindent betöltő fény forrását is képes vagyok meghatározni. Az egyik tartópillér mögött veszek észre egy földön heverő, kidőlt oszlopot, aminek vége egy sötét alagútba fordul be. Ebből
425
az oszlopból árad a határtalan fényesség. Amint ezt észreveszem, ismét elkezdem érzékelni a fény erejét, ahogy végigsuhan lényem minden egyes pontján, és szép lassan semmivé foszlatja a lelkemet gúzsba kötő rabláncokat, melyeket a félelem és a zavarodottság eresztett ki rá. Olyan érzés, mint egy mindenható, gondoskodó istenanya vigyázó ölelése, aki biztosít arról, hogy nincs mitől félnem, és szeretete megszabadít a világ kaotikus őrületétől. Mint egy hirtelen feltörő vulkán, úgy önt el az a vágyakozás, hogy még többet kaphassak ebből az érzésből, ezért elindulok a fény ragyogó útján, annak eredetéhez. A hatalmas távolságokat csak nagyon lassan tudom megtenni, de még ez sem tántorít el attól az elhatározástól, hogy eljussak a földön heverő oszlophoz, mely most már tudom, sötét és vészterhes utazásom végső célja. Mintha maga a megváltás, a paradicsom ígérete szólítana engem, úgy úszok minél hevesebben, és talán nem is járok messze az igazságtól. Rövidesen be is érek a célom előtt tornyosuló őspillér árnyékába, és most már közelebbről is meg tudom nézni az előttem elterülő oszlopot. Ekkor azonban a boldog lelkesedés vigyázó ölelése között a komor bizonytalanság csápjai kúsznak be és tekerednek rá elmémre, ugyanis észreveszem, hogy az iszapban heverő, hatalmas oszlop, társaival ellentétben nem kőből van. Sőt, ez egyáltalán nem is oszlop. Egy gigantikus, hosszú, nyálkás test rajzolódik ki előttem, széleinél több szétterült csáppal. A felismerés iszonyú erővel söpör végig rajtam, eltörölve minden kellemes ábrándképet és ideát, átadva helyüket a kétségbeesésnek, és a határtalan rettegésnek. A fény immár nem egy angyali hívószó többé, hanem ördögi csalogató, mely a kárhozatba csábít. Másodpercek töredéke alatt özönlenek elő emlékeim közül az előbb látott iszonyatos fali freskók, azok közül is a legutolsó, a hatalmas angolnaszerű lénnyel, és a végső következtetés teljes pánikkal tölt el. Azonnal menekülni próbálok, összeszedem minden erőmet, hogy visszaússzak, ám szembesülnöm kell azzal a borzasztó ténnyel, hogy már nem irányítom a testemet; ismét az erős áram-
426
SÖTÉT MÉLYSÉG
latok játékszereként sodródóm, amik egyre csak közelebb visznek ahhoz az iszonyatos gigászi teremtményhez. Teljesen elönt a kétségbeesés és a rettegés, egyszerűen képtelenné válok a logikus gondolkodásra, és mint egy halász hálójában csapdába esett hal, úgy kapálózok őrült módjára, de minden igyekezetem hiábavaló. Egyre csak közelebb és közelebb kerülök ahhoz a titáni bestiához, és a testemet átitatott rettegés csak még inkább fokozódik, mikor észreveszem, hogy a teremtmény megmozdult; lassú, araszoló mozgással kúszik kifelé abból a sötét járatból, ami eddig elrejtette előlem külseje többi, iszonyatos vonását. Végső elkeseredésemben újból megpróbálok kiszabadulni ennek a földöntúli erőnek a fogságából, de ekkor szembesülök azzal, hogy már egyáltalán nem tudom mozgatni a testemet. Mint egy élettelen kődarab, úgy ereszkedem mozdulatlanul, és egyre közelebb ahhoz a kimondhatatlan iszonyathoz, melynek árnyékában minden eddigi félelmem nevetség tárgyát képezi, és általam eddig ismeretlen borzalmakat ígér. Szívem úgy lüktet a torkomban, akár egy kérlelhetetlenül zengő vészharang, és a páni félelem is olyan erővel támad fel bennem, hogy képes lenne szétszakítani gyenge porhüvelyemet.
M
ég nem látom tisztán a körülöttem lévő világot, de üvöltésem teljesen betölti a teret, a meglepettség ragad magával, amikor ráeszmélek, hogy valóban a saját hangomat hallom. Eltart pár percig, mire képes vagyok a pánik ködfoszlányai mögül felfogni, hogy már nem a borzalmas, fekete mélységben süllyedek. A lábamat hideg, lomha hullámok nyaldossák, kezeim erőteljes görcsbe rándulva puha homokba markolnak, és szemem előtt a kora alkonyi égbolt játszik narancssárga pompájában. Riadtan tekintek körbe, és meglátom azt a pár embert, akik körbeállnak, arcukon a kíváncsiság és a rémület vonásaival. A hozzám közelebb álló idős, matróz külsejű férfi odahajol hozzám, és azt kérdezgeti lassan, tagoltan, de éles tájszólással, hogy jól vagyok e. Fiatal lány rohan át a mögöttünk lévő homokbuckákon, majd kimerülten és hadarva közli, hogy úton a segítség, nyo-
mában valóban mentőautók távoli szirénájára leszek figyelmes. Mintha csak egy hosszú, mély álomból ébredtem volna; álmatag, gyenge hangon válaszolok neki, és a társaság többi tagjának, hogy nincs miért aggódniuk. Megpróbálok talpra állni, de a lábaim túl gyengének mutatkoznak, a matróz vállára támaszkodva indulunk el a partot szegéjező dombok felé, ahonnét egy pillanatira visszafordulok a nyílt óceán irányába. Meglátom a messzeségben lágyan ringatózó sétahajót, feldereng lelki szemeim előtt a délutáni hajókirándulás kellemes emléke, és a víztömeg végzetesen vonzó sötétsége, megbabonázó mélysége, az óceán hazug módon csalogató morajlása. Sötét gondolataim álnok örvénylése. Nem tudom, miért vetettem magam az óceánba, sem azt, hogyan kerültem a partra, ki ugrott utánam és miért kockáztatta az életét, hogy kimentsen a vízből. Azt tudom, hogy én nem akartam öngyilkos lenni. Ma nem.
427
Közöttetek Írta: VERES ATTILA illusztrálta: László Márk Három élet, három sors, három cél. Egy végzet.
T
udják, hogy hazudik. Az élet nem más, mint az igazság hiánya. Mégis hallgatnak. Odakint fúj a szél, az épület csontjai ropognak. Előttük egy halott fekszik kiterítve a ravatalon, a karjai keresztben mellkasán, a szeme fekete bársonnyal takarva. A gyászolók a fejüket lehajtva állnak. A templom tele, mozdulni alig lehet. Mindannyian ismerik. Van, aki személyesen, van, aki csak a tévéből. A legtöbben ittak nála teát. Márti néni szerette tea fölött megbeszélni a dolgokat, tea felett sírni vagy ünnepelni. Hallgatnak. Hallgatnak, mert a pap beszél, az orrára tolva a szemüveg, hogy nem esik le róla, mi tartja ott, vöröslő orrának a végén, mintha egy megbolondult esőcsepp lenne, azt senki sem tudja. Kicsit bizonytalan a hangja, mint aki nem hiszi, hogy jó helyen van. Mint aki tudja, hogy soha nem lesz jó helyen. – A temetés a legszebb dolog az ember életében – mondja érces hangon, szavai visszhangoznak a teremben. – Itt is van olyankor, meg ott is; egy hídon áll, ami ös�szeköti az életet a halállal, a létet a nemléttel, a bizonyost a bizonytalannal. Az elhunyt elnyeri végső helyét az emlékek között, cselekvésre képtelen immár, a múlt passzív szereplője lesz, egy árnyék a ködben, melyre már nem figyel senki sem. Jelen időből múlt idő. Lepillant a könyvre, ami kinyitva hever előtte a felszentelt asztalon. Ujjai közé csippenti a szemüveg keretét, és egy kicsit megmozgatja az orrán. – A temetések alatt csodák történnek! – folytatja. – Akár látjuk, akár nem. A csoda nem a megtapasztalásról szól, nem a mi szemünk, a mi értelmünk számára van. A csoda önmagáért való. Mint az univerzum
maga, tőlünk független, és minket semmibe vesz. A pap becsukja a könyvet és lehatja a fejét. – Imádkozzunk és énekeljünk, testvéreim és barátaim. És ne feledjük…
M
indig figyel! Mindig figyel! Ezt kiabálják Leilának az öltözőben néhány héttel korábban. Az idő úgy összefolyik ilyenkor tavasszal, ki tudja megmondani hány nap, hány óra telik el az élet és a halál közt. Akkor Márti néni már halott, csak még lélegzik, egy szobában, felpolcolt háttal, míg Leila testnevelésórára készül. Mindig figyel. A többi lány az, néha a fiúk is. Megdobálják szendvicsekkel, kólával, kövekkel, krétával, az öltözőben a táskáját és a ruháit a padlóra hajítják. Leila próbálta elérni, hogy felmentsék testnevelésből, sikertelenül. Ezeket a pofonokat állnunk kell a hitünkért, mondja ilyenkor az apja, szürke szemét a lányára szegezi, mintha át akarná préselni a falon. Nagyobb, sokkal nagyobb dolgokat fognak egyszer majd elvárni tőlünk, folytatja, majd lezárja a vitát. Ki kell állni a hitéért. A szemeiben kön�nyek gyűlnek, ahogy kigúnyolják az imamondatot. Döglött macskát raktak a táskájába. A dög összekente a könyveit, az ellenőrzőjét, az uzsonnáját, a pénzét, a zsebimakönyvét. Ki kell állni a hitért, ezért Leila most végre üt és karmol. Fel kell mennie utána az igazgatóhoz. Egy bajszos férfi, a feje búbján kopasz folttal. Az íróasztalán tart magáról egy fényképet, amin a tóparton egy túlméretezett hallal pózol.
428
közöttetek
Leila becsukja maga mögött az ajtót. Az arca még vörös a haragtól és a sírástól. Az igazgató leveszi a zakóját, a székre teríti. Kigombolja az ingujját is, majd Leila elé áll, aki remegő ajkakkal próbálja szavakba önteni, milyen érzés megérinteni a hideg, halott húst az osztályteremben. Az igazgató lekever neki egy pofont. Leila tesz egy lépést hátra, mint aki italtól tántorodott meg. Csend gyűlik a szobában. – Hogy merészelsz a diákjaimra támadni? – szűri az igazgató a fogai között. Mielőtt Leila válaszolna, az igazgató lekever neki egy másik pofont is. Leila úgy érzi az arca gumiból van, zsibbadt a tehetetlenségtől, sípolva veszi a levegőt, mintha a torkában kavics rekedt volna meg. A teste haszontalan kacattá válik, üres vászonná, amire idegenek sebeket helyezhetnek. Az igazgató kihúz egy fiókot és kiveszi a keresztet. – Én nem szívesen veszek fel olyanokat, mint ti. Ezt apádnak is mondtam. Törvény kötelez rá, hogy felvegyelek, de szeretnem attól még nem kell. Most megcsókolod ezt a keresztet, és akkor adok egy intőt az osztálytársadnak. Leila a keresztre gondol azóta is, a megfeszített alak kiálló fém bordáira. Ha megcsókolja, akkor tudná, hogy fémíze van Jézusnak, hogy az érintése az ajkakon hideg. Az igazgató még két pofont ad neki, és egy igazgatói figyelmeztetést. Most húzgálják a haját, de Leila elenged mindent. Ez csak egy test, amit bármikor szétroncsolhat a világ, ez csak egy test, amit egyre zabál az idő. Otthon nem mondja el az apjának, mi történt az igazgatói irodában. A nyomok még ott vannak az arcán, az apja hideg tekintettel regisztrálja őket, de nem hozza szóba a témát. Járhatna olyan iskolába, ahol ők vannak többségben, vagy olyanba, ahol nem számít a vallás. Leila gyűlöli a családját, amiért kiteszik ennek, de a gyűlölete is csak tompa fájás. Éjszaka a testre gondol Márti néni szobájában. Talán meg sem ismerte volna, ha nem mondják, hogy ő az. Hogy lehet még életben? Mi tartja még mozgásban a szívet? Leila a saját mellkasára tapasztja a tenyerét, hogy érezze a szívverését. Leveszi a fel-
sőjét, és kinyújtózik az ágyon, mint a megfeszített. A bordái átütnek a bőrén, vékony karjai megfeszülnek. Végignéz magán, és nem lát különbséget Jézus és a saját teste között; csak az övé lánytest, és még érez fájdalmat, míg Jézus már rég halott, a szenvedése anyaggá lett. Egyszer már megpróbálta valakivel, akit kedvelt, egy fiúval a hitközösségből. A teste akkor még biztosabban volt az övé, értéket képviselt, így megálltak félúton. Péntek van, kevéssel tíz után. Pénteken Leila kifesti az arcát, hogy ne is hasonlítson önmagára. Kerüli a helyeket, ahol hittársakkal találkozhat. – Fogj le – mondja most a srácnak, akinek a nevére csak távolról emlékszik. A szavak összemosódnak, a nyelvén ott a vodka emléke. A srác nadrágja hangosan csörömpölve hull a padlóra. Hatalmas övcsatja van. Ördögszarvakat formáz. – Fogj le mint, Jézust – mondja Leila, a srác felnevet, de engedelmeskedik. Leszorítja a kezeket a fej fölött. Leila szeretné, ha széttárná őket, de a srác úgy érzi, a játék része a lány erőlködése, s csak még erősebben fogja. Nem kérdez semmit, hatékony és gyors a behatolás. Talán így helyes, gondolja, Leila, nem kaphatom meg azt, amit akarok. Leila minden félelme és izgalma jelentéktelenné válik a tudatban, hogy a teste csak egy darab hús. Nem temploma semminek sem. Mégis meglepődik a nyögéseken, amik felszakadnak belőle, de ezek nem az ő nyögései, ez nem az ő élete. Csak átutazik rajta. Másnap reggel az ágyában ébred, és üresnek érzi magát, mintha egész éjjel hányt volna. A teste fáj, de legalább valami emlékezteti arra, hogy él. Lemegy a konyhába, az asztalon kitépett füzetlapot talál, rajta az apja írása. „Márti néni meghalt az éjjel”. Leila megkeresi a fiókot, ahol az apja a cigijét rejtegeti, és kivesz egy szálat. A kertben elszívja, majd amikor végez, elnyomja a csikket a combján.
A
gyászolók énekelnek, odakint a szél egyre fúj. A dal ismerős mindannyiuknak, a legtöbben ezzel nőttek fel, a szavak
közöttetek
keresgélés nélkül ömlenek a nyelvekre, noha van, aki a mai napig nem tudja, mit jelentenek. A pap újra megigazítja a szemüvegét, bizonytalanul lapozgat a Könyvben, majd a dal végén int, hogy mindenki helyet foglalhat a padlón. A templomban nincsenek padok vagy székek, a hívek csak térdelhetnek az Urak előtt. A falon semmi díszítés, pusztán az anyagba égetett jelek, melyek régen még megőrjítettek bárkit, aki rájuk emelte tekintetét. Ma kevésbé hatékonyak. A pap széttárja a kezeit. – Testvérek a gyászban. Hunyjuk le a szemünket, és gondoljunk az ár-apály változására, a bolygók kérlelhetetlen mozgására, az iszonyatos fekete éterre, ami odakint vár minket, a földi léten túl. Emlékezzünk meg a Nagyurak álmára, és várjuk együtt az örök ébredést. Kth’na’fhre at’hmas…
…a
th’ram k’tnass. Csabi megismétli a mondatot a tükör előtt, és közben érzi, hogy ez így nem igazán helyes, a nyelvét mág hátrébb kellene tolnia, hogy a megfelelő hangot adja ki a h és az r közti váltásnál. Rövid hajába túr, megütné a tükröt, a saját hülye tükörképét, amiért ennyit sem képes jól csinálni. Hogy is van a következő sor? Eldobja a kezében tartott könyvet, de rögtön meg is bánja. Ha ez egy felszentelt, bőrkötéses példány lett volna, akkor most le kellene vágnia a kezét. Vagy egyszerűen hazudnia. Akkor azonban semminek sem lenne értelme. Mindig figyel, mondja magában. Mindig. Felsóhajt és lehajol a könyvért. Tanulóknak gyártott kiadás, egyszerű, fehér borítóval, amelyre fehérrel írták rá a címet. Csak az ujjak tudták kitapintani a betűket. Újra a tükörbe néz, és el sem hiszi, hogy ezt csinálja. A házon kellene dolgozni, ki kellene festeni, meg újravakolni az egészet, a kocsiban izzógyertyát cserélni. Megrázza a fejét és újra próbálkozik. A garázs mögött ül, és egy sört iszik. A szomszéd telek évek óta elhagyatva áll. Az elgazosodott terület emlékműve lett a be nem teljesült álmoknak, mint ez az egész külváros. A dudva és a gaz csaknem embermagasságban áll. Parlagfű is lengede-
429
zik, le kellene kaszálni, de Csabi úgy gondolja, hogy ez nem az ő problémája. Csabi fél, hogy mit találna azon a telken. Néha azt képzeli, hogy egy alak áll a gaz rejtekében. Érzi a pillantásokat magán. Tudja, hogy figyelik. Azon gondolkodik, mennyivel egyszerűbb lenne az élete, ha nem ismerte volna meg Ágikát. Ha valamiért nem kattint a profiljára a társkereső oldalon. Nem volt szerelem első látásra. Randiztak, és egyikük sem volt biztos benne, hogy kellene újra találkozniuk. Mégis találkoztak. Az ötödik alkalommal Csabi hazavitte a nőt, és aztán együtt is maradtak. Aznap este mondta el neki Ágika, hogy ő hívő. Csabit görög katolikusnak nevelték, de a családja nem volt kifejezetten vallásos, ő maga pedig csak nagyon ritkán foglalkozott olyan kérdésekkel, amiket az ember két kezével ne tudott volna megoldani. Egyszer fohászkodott valamiféle homályos Istenhez, akkor is csak magában, az apja agyvérzése után. A vendéglátóipariba járt, 15 évre attól, hogy Ágival találkozzon. Az apja másnapra meghalt, soha nem tért magához a kómából. Nem érte csalódásként, hogy Isten nem hallgatta meg, hisz Csabi abban sem hitt, hogy van egyáltalán. Ha mégis, nyilván nem nézi jó szemmel a kocában imádkozókat, ahogy az ember a cigit tarhálókat sem kedveli péntek este. Csabi nem imádkozott többé. – Igen – mondja Ágika, odakint tombol a tél, majd Ágika Csabi nyakába ugrik. A jegygyűrű kiesik a kezéből, és végigpattog a konyhapadlón, begurul a szekrény alá. Ezen nevetnek. – Ez tudod mit jelent? – kérdezi Ágika. – Neked is be kell térned. Anélkül nem lehet. Csabi végig bízott benne, hogy meg lehet oldani templomi szertartás nélkül, csak polgárival, de most a reményei semmissé válnak. – Megteszed értem? – kérdezi Ágika, már az ágyban. – Persze – válaszol Csabi, és megcsókolja a menyasszonyát. A következő héten már órákra jár, a többiekkel, akik be akarnak térni. Dr. Vércsehalmi Norbert a vezető hittantanár az apró hitiskolában. Hosszú, ősz haja korpá-
430
közöttetek
val maszatolja össze a fekete zakót. A füléből szőr nő ki, a nadrágján mindig csörömpölnek az iskola kulcsai. – A vallásunk fő állítása az – mondja Dr. Vércsehalmi –, hogy az univerzum, ami körülvesz minket, indifferens a szenvedésünkre vagy boldogságunkra. Lényegtelenek vagyunk, felcserélhetők az isteneink számára, akik nem foglalkoznak velünk soha. Feladatunk, hogy imádjuk őket, de nem kapunk majd tőlük vissza semmit. Nem is várhatunk el tőlük semmit. Az már önmagában is bűn. Soha nem tudhatjuk, mikor elégítjük ki az Urak akaratát. De a Nagyúr életünk minden pillanatában figyel minket. Mindig és öröké, ha már meghaltunk, akkor is. Vagy akkor csak igazán. Csabi úgy érzi, az élet pont ilyen. Nem szabad várni tőle semmit, és akkor nem csalódunk. Az adóhatóság pedig szintén mindig figyel. Csak a rituálék ne lennének, az iszonyatos nyelv, a szavak, amikbe mindig beletörnek az egyszerű magyarhoz szokott hangképző szervek, a különös jelek, amiknek rajzolására sehogy sem állnak rá az ujjak. Heten vannak a csoportban. Nyolcan kezdték, de az egyikük egy szerdai szeminárium után nem jön többet. Nem tud azonosulni a hittételekkel, az imák tematikájával és hangjaival, ezt mondja. Rémálmai vannak. A helyére nem ül le senki sem, örök mementója marad a hiánynak, annak, hogy a vallás mindig választás kérdése. Ha nem hiszel, akkor elsétálhatsz. Csaba ezt gondolja, mikor az imát gyakorolja a tükör előtt. Ezek csak a szükséges lépések az úton, aminek a végén az élettársakból házastársak lesznek. Később egy szupermarketben találkozik a nyolcadik tanítvánnyal, a nővel, aki nem akart többé járni. Megkérdezi, hogy van, néhány kérdéssel túl szeretne lendülni a formaságokon, hogy aztán el is felejthesse a találkozót. A nő azonban nem tud válaszolni. Egy éjjel leharapta a saját nyelvét. Aznap délután látogatják meg Márti nénit. Márti néni végig őt nézi, ráktól szaggatott csontváztestében fekete gombszemek. Márti néni elmosolyodik, a fogai kihullot-
tak már, Csabi pedig arra gondol, soha, semmit sem szabad kérnie az életben.
A
pap magában hümmög és orrhangon vonyít, négykézláb a hideg deszkapadlón, a tenyerével üti a vigasztalan deszkákat. A szemüveg lecsúszik az orráról, de még a levegőben elkapja. Leila megrezzen, mikor ezt a látja, ezt a kimért mozdulatot, a kontrollt a szemüveg zuhanása fölött. Pedig ez az Alkony Siratása, ez az a perc, amikor a pap maga válik a gyász csatornájává, rajta keresztül ömlik a gyászolók kollektív fájdalma a kihunyt napok örökké a semmiben keringő holttestei felé. A pap az ég felé sikolt, és a tömeg is sikolt és Leila nem tehet mást ő is sikolt az ég, a halott csillagok, a halott istenek felé, a sikolya...
...e
gyre visszhangzik a falak közt. Aztán Péter bácsi felébred. A takaró alá nyúl, és megbizonyosodik róla, hogy bevizelt. – Marika! – kiált a sötét szobában. – Marika! Nem lát semmit, göcsörtös ujjaival az éjjeliszekrényen keresi szemüvegét, vagy a villanykapcsolót, amelyik előbb a kezébe akad. Mozdulat közben megáll. Öreg tüdeje a légzést is abbahagyja. Valami van az ágya alatt, a saját testének szagán keresztül is érzi; az alvadt vér szagát, a férgek illatát, amik a szemgödörből ömlenek ki, hallja a szarvak kaparászását a padlón. Itt van. Az öregember felhorkan és egy könnycsepp gördül végig arca ráncain. – Hát eljöttél értem nagyuram – suttogja, és mosolyog a sötétben. Most kell, most a rettenetes súlynak megmozdulnia az ágy alatt, a patáknak halkan kopognia a padlón, a karmoknak megtalálni az utat az öregember torkához, vagy a szemeihez. Kinyílik az ajtó, Mari felkapcsolja a villanyt. Péter bácsi hunyorog és feljajdul a hirtelen fénytől. Mari nem köszön, nem sóhajt, csak végzi a dolgát. A földre dobja a takarót, és lehámozza az átázott pizsamát.
közöttetek
– Tessék kicsit megfordulni – mondja. Péter bácsi nyöszörög. – Menj ki! Az ágy alatt...! – mondja Péter bácsi – Az ágy alatt vár rám! Onnan jön fel értem! – Ki, Péter bácsi? – A Nagyúr küldötte! A Nagyúr...! Márti benéz az ágy alá, de csak porcicákat és használt zsebkendőket talál. – Semmi nincs itt Péter bácsi. Péter bácsi sírni kezd és nyöszörögve megfordul, hogy Mari megtisztíthassa a testét. – A börtönben voltam megint – mondja a könnyeken keresztül. – Álmodni tetszett? Én is! – mondja Mari. Péter bácsi becsukja a száját és nem mond semmit. Ha a Nagyúr el akarja ragadni, itt az egész éjszaka még, és a következő, és a következő; egészen amíg aszott testében nem marad már több naplemente. – Milyen volt a börtönben? – kérdezi Leila. Péter bácsi előtt egy szelet puncsos sütemény, valamelyik közeli cukrászdából. Utálja az ízét, de a szájába vesz egy újabb falatot. Úgy találja, az öregség ellen a legerősebb fegyver a folyamatos evés. Gondolatban visszatér a börtönbe, a fűtetlen, apró cellákba, a félelembe, hogy éjszaka megint rátörik az ajtót az őrök, és minden értelem nélkül összeverik. – Nehéz volt – mondja Péter bácsi a lánynak, de itt megakad. Annyiszor és olyan hévvel beszélt már azokról az éjszakákról, most mégis csak csend ömlik belőle. – A suliban engem is szekálnak – mondja Leila – Az igazgató azt akarta, hogy csókolgassam a keresztjét. Péter bácsi nagyot sóhajt. – Mindig azt akarják. Azt akarták akkor is, mikor engem bezártak. Azt akarták a háború alatt is. Ezt akarják megint. De nem törtem meg a börtönben az ütlegek alatt, nem törtem meg a kínzásoktól, nem törtem meg, mikor megerőszakoltak egy seprűnyéllel. És neked sem szabad, soha, kicsi lány. Ezt mondta volna, ha megszólal, ha meg tud szólalni, ahogy annyiszor elmondta ezeket a dolgokat már korábban, családi körben és tévéstúdióban, pódiumbeszél-
431
getésben és önéletrajzban. Most mégsem képes rá. Mártira gondol. Meglátogatta Mártikát. Elsírta magát, ahogy a kezébe vette a nő összeaszott kezét. Az idő mindent elrohaszt, gondolta, és eszébe jutott az éjszaka, harminc évvel ezelőtt, mikor mindketten házasságtörést követtek el. Márti olyan gyönyörű volt akkor, magas és erős csontú, a haját divat szerint hordta, a szemei mindig mosolyogtak. – Szeretlek – mondta Márti az orgazmus után. Suttogta csak, vagy Péter képzelte. Boldog volt. Abban a pillanatban igazán boldog. Márti hitt abban, hogy helyesen cselekszenek, hogy a konszolidáció az egyetlen igaz irány. Ő szervezte le a televíziós szereplést is. Péter akkor beszélt először a börtönben töltött évekről, megpróbáltatásokról, amit oly sok társával együtt a hitéért szenvedett el. Az adás fordulópont volt, és ezt rögtön tudták a stúdióban uralkodó hangulatból. Két évvel később az Arctalan és Névtelen és Alvó Nagyurakba vetett hit már nem volt börtönnel büntetendő a Magyar Köztársaság területén, szentélyeket is szabadon emelhettek, amíg azok városhatárokon kívül estek, és nem volt oktatási intézmény, börtön, egyéb vallású templom vagy élelmiszerek árusításával foglalkozó üzlet öt kilométeres körzetben. Hosszú és nehéz tárgyalások után a Naptalan Szolgák is a rend birtokában maradhattak. Mindössze néhány apró emberjogi engedményt kellett tenni, de alapvetően mégsem lettek teljesértékű polgárok a jog szemében, ami a konszolidáció ellenzőinek legnagyobb félelme volt. Több lényegtelen részlet mellett egyedül az emberáldozatokról kellett lemondaniuk. Azután Márti és Péter kerülték egymást. Márti állapotos lett a második gyerekkel, és nem akarta elhagyni a férjét. Túlságosan szerette, és a férjeket nem lehet elhagyni, csak megölni.
A
pap végre elhallgat és feláll a padlóról. A hívek a földön maradnak. A pap az ég felé emeli a karját, majd a ravatalon fekvő testre mutat.
432
közöttetek
– Most utoljára, a Nagyúr színe előtt, emlékeinkkel töltsük meg ezt az élettelen testet. Mindenki fordítsa befelé a szemeit, az emlékek világa felé, és idézze fel azt az as�szonyt. És ne feledje senki sem; a Nagyúr most is közöttetek jár. Jól emlékezzetek hát...
...m
ert mindig figyel – mondja Ágika, miközben a nyakkendőt köti. Csabi megköszörüli a torkát, de nem mond semmit. Arról akar beszélni, hogy éjszaka felébredt. Fémálomban úgy érezte, egy alak áll az ágya mellett és őt figyeli. A szaga még még mindig az orrában, olcsó kölni bűze. Lehet persze, hogy csupán álmodott, de mégsem merte felkapcsolni a villanyt. – Akkor mit csináljak? – kérdezi Csabi, mire Ágika nagyot sóhajt. Napról napra egyre türelmetlenebb, most is elrontja a nyakkendőt, újrakezdi, és úgy néz Csabira, mintha ez a férfi hibája lenne. – Nem tudom – mondja Ágika. – Nem tudom, mit csinálj. Ha tudnám, ugye, akkor most nem kötögetném ezt a kurva nyakkendőt, igaz? Akkor nem kellene... Ágika elsírja magát, Csabi sután átöleli. – Miért kellett meghalnia? – zokogja Ágika. Csabi nem tehet mást, azt az egy emléket kellene előrángatnia Márti néniről, amije van. Márti néni haldoklik az ágyban. Ehelyett a templomban Ágika ugrik be neki, Ágika, aki elbőgi magát egy megkötetlen nyakkendő felett. Ágika, aki már akkor is dühösen sóhajt, ha Csabi belép a szobába. Ágika, akit talán már nem szeret. Ez Csabi első temetése. – A temetések szakrális jelentősége felbecsülhetetlen – mondja Dr. Vércsehalmi, még az iskolában. – Itt nyílik meg ugyanis egy pillanatra a mi világunk és az istenek álma közötti vékony rés. Ekkor történhetnek meg a hitcsodák. Ugyanakkor nagyon veszélyes időszak is a temetés; vagy áldott, kinek hogy. Ugyanis az Alvó Nagyúr gyászolóként manifesztálja magát a temetéseken. Senki sem ismeri fel, senki sem emlékezik rá. De a Nagyúr a temetéseken a gyászolók közt jár, és kifürkészi a titkaikat. Semmi sem maradhat a Nagyúr előtt rejtve. Semmi.
Csabi felveszi a fekete zakót, és kipillant a kertbe. Az előbb mintha állt volna ott valaki. Frissen mosott ing, és máris összeizzadta a félelem szagával. A temetésen Csabi körbepillant. A tekintetet keresi, mely összefonódik az övével, mely a lelkébe lát, a titkait fürkészi. A Nagyúr tekintetét, aki egyszerre álmodik eónok óta a kozmikus tengerek mélyén, és zaklatja a gyászolókat a temetéseken. Ha megpillantaná, akkor vajon felismerné? A szíve hideg üveggé válna a rettenettől, amikor egyenesen a Nagyúrra emeli a tekintetét, még ha az egy gyászoló formáját is öltötte magára? Csabi keze remeg és egy cigarettát kíván, pedig a technikum óta nem dohányzik. Szétnéz a gyászolók között, és a gondoltait póbálja Márti nénire terelni Ágika helyett. Valaki nézi őt. Csabi lába remeg, az inge alatt, a gerinc mentén jeges izzadtságcsepp gördül le. Egy lány. Fekete szemekkel néz, az arcán véraláfutás. Talán ő a Nagyúr. Aztán Csabi megnyugszik. Eszébe jut, hogy már találkoztak, az öregember születésnapján. De nem ettől nyugszik meg. Hanem attól, hogy azokban a szemekben a saját kétségét látja tükröződni.
L
eila nézi a férfit, buta arc, bárányszemek; tipikus áldozat. A hit aranykorában ez a férfi nem ért volna szép véget, most mégis itt áll, és egy közülük. De kétkedik. Ezt Leila tisztán látja, ahogy a saját kétségeit is. Elszégyelli magát, a tekintetét újra a ravatalra kényszeríti, a holttestre, és emlékezik. Emlékezik a keresztre. De az emlékében megcsókolja a fémtestet. Mert ha a Nagyúr közöttük jár, akkor látnia kell a gondolatot, látnia kell a hitetlenséget. Akkor a büntetés sem maradhat el. És ha büntet, akkor létezik. – Mit kell csinálni? – kérdezi Richárd, pár évvel korábban. Richárd az első olyan barát, aki nem hittárs. Később elköltözik a szüleivel egy másik városba, egy másik országba, és nem tartják többé a kapcsolatot. Emlékké fakulnak egymás számára, mintha halottak lennének.
közöttetek
De most még egy sátorban húzzák meg magukat a hátó kertben, odakint halkan duruzsol a nyári eső. Leila megvonja a vállát. – Senki sem tudja. Ez a lényeg. Közöttünk jár és figyel minket. És mi nem tudhatjuk, hogy jól gyászolunk-e. Hogy jó-e az arckifejezésünk, jók-e a gondolataink. Nem tudhatjuk, mit akar. Lehet, hogy megbüntet. Lehet, hogy nem csinál semmit. De az is lehet, hogy csodát tesz. Richárd hümmög, mintha értené, hogy miről beszél a lány. – Milyen csodát? A lány megborzong. – Olyan retteneteset, hogy nem lehet róla beszélni sem. Richárd elterül a kiterített hálózsákon. – Én a helyetekben nem is járnék temetésre. Elég parásnak hangzik. Leila megrázza a fejét. Talán ez az első pillanat, az első mondat, amikor megfogalmazza a kételyt. Egész eddig, ha kétkedett is, annyira mélyen tartotta magában, hogy talán még önmaga sem ismerte fel. Gyerekként Magiszter akart lenni, saját csuklyás talárban, levágott ajkakkal és orral. – Nem történik a temetéseken semmi. Semmi, gondolja ismét, és úgy érzi, sírni kellene.
A
törzskocsmában üvölt a tévé, a Diósgyőr-Debrecen megy, de nincs nézője. A zaj csak megolajozza a beszélgetéseket, mint az alkohol. Péter bácsi már annyiszor hallotta ezeket a mondatokat, annyi szájból. – Nem vagyunk olyan erősek, mint voltunk – mondja Károly. – Mióta nem áldozunk az isteneknek. Péter bácsi dünnyög magában, de senki sem figyel, pedig miatta indult a beszélgetés. Tudják, ki ő, tudják, mi volt a szerepe. Ő maga is kétkedett az elején, hogy a legalizáció valóban megéri-e az önfeladást, de elég volt a börtön szagára gondolnia, amit úgy tűnt, már soha nem tud majd lemosni magáról. Károly lehúzza a pálinkát, majd a kezével megtörli a száját. Erős férfi, a kocsmába is munkásingben jár, hogy mindenki érezze a gépolaj szagát.
433
– Azok voltak a régi szép idők – folytatja. – Amikor még a föld alatt működtünk. Az isteneink nevét csak suttogva merték kiejteni, ha ki merték egyáltalán. Most meg mi van? Wikipedia szócikkek. Károly kortyol a söréből, talán a hatás kedvvért. – Újra vérnek kellene folynia – teszi hozzá. – Az ártatlanok vérének. Délen még mindig így csinálják. Tartják a régi hitet. Péter bácsi részeg. Öreg ujjai megszorítják a sörösüveget. – Áldoztál már? – kérdezi Károlytól. – Embert? Károly kényszeredetten vigyorog. Péter bácsi félrebillenti a fejét. Közelebb lép Károlyhoz. – Persze, hogy nem. Mert te csak egy autószerelő vagy. Nem pap, nem Naptalan Szolga, nem Magisztrátus. Csak autószerelő. Károly vállat rándít, és sértődötten fordul el. Amikor részeg, tényleg elhiszi, hogy a leghelyesebb dolog a véráldozat lenne. Ez a hév csak addig tart, amíg hazaér, aztán reggel felveszi a kezeslábast és bemászik a szerelőlyukba, hogy végezze a munkáját. De mégis visszafordul az öregember felé. – Te pedig egy mocskos áruló vagy öreg. Miattad lettünk olyanok, amilyenek. Péter bácsi leteszi a poharát a pultra. – Akkor menj – mondja. – Menj és keress valakit a haverjaiddal. Vigyétek ki az erdőbe, vagy akárhová, és vágjátok ki a szívét. Egyétek meg, amíg dobog. Péter Károly fülébe suttog. – Én megtettem. Apámmal választottuk ki őket, a háború első telén. Egy fiút és egy lányt. Károly keze megremeg. Rájön, hogy nem akarja ezt hallani, de meg sem állíthatja már az öregember torkából feltörő szavakat. Az öregember most erősnek tűnik, magasabbnak és Károlya megérti, hogy ilyen az, mikor az évek csak hordják és hordják az emberre a halált. Károly tudja, hogy az öregember képes lenne megölni őt, még most is. – Azt nem mondják el – folytatja Péter bácsi –, hogy milyen csúszós az izzadtságuk, mikor kikötözöd őket. Hogy az anyjukat hívják egész végig. Hogy összeszarják
434
közöttetek
magukat, mikor az oltár felé viszed őket. Azt hiszed, könnyű? Átütni a bordákat a késsel... Károly feláll az asztaltól, felborul mögötte a szék. Talán csak képzeli, de mintha az árnyékok is sötétebbek lennének, mint korábban. – Nem tudod, milyen az embervér íze – mondja Péter bácsi. – Akkor ne pofázz róla, mi helyes és mi nem. Károly bólint és elfordul, Péter bácsi pedig visszaül a helyére. Nem szabadna innia, az orvos is megmondta. Szédül, mert újra arra a jeges éjszakára gondol. A oltár érdes hidegére, az áldozatok sírására, arra hogy a második, a lány, elengedi magát, mint egy prédaállat, ami a farkas fogai közé kerül. A vér ízére gondol. Hogy mennyire hiányzik neki. Hogy Károlynak végső soron igaza van.
E
mbereket fogunk összeverni – mondja Réka. Leila hason fekszik az ágyon, és a képernyőt nézi. – Miért? – kérdezi. Réka előhúz egy doboz cigit a farzsebéből. Magasabb Leilánál, a haja göndör és szőke. Lehetett volna modell, de a kézfején hosszú sebhely húzódik, egy gyerekkori baleset emléke. Leila megállítja a futó videót, és egy másik linkre kattint. A szobában édesen száll a cigaretta füstje. – Hogyhogy miért? – kérdezi Réka. – Megtehetjük. Jogunk van rá. Mi vagyunk a Nagyúr hívei. Mindenki más csak pondró. Leila tovább nézegeti a radikálisok honlapját, és nem tudja, mi a helyes vagy a helytelen. Nem is érdekli. – Ennyi? Összeverjük őket? Réka az ágyra dobja a cigis dobozt. – Meg mondjuk az homlokukra karcoljuk a Nagyúr jelét. Hogy tudják a pondrók, hol a helyük. Leila becsukja a laptopot, a hátára fordul és a plafont nézi. – Én tudom, hogy a helyük – mondja. – Tudom, hol van mindenki helye. Rékára néz. – A sírban. A kést is kiválasztják. A kést, amit belemártanak egy járókelő szívébe, a kést,
amivel az ősi jeleket, amiket az őrült arab karmolt tintás kezével a lapokra azóta rég eltűnt városok mélyén, fogják rávésni a haldokló bőrére. Kiválasztják az imákat, amiket együtt fognak fognak alvó isteneik felé hajítani, válaszban nem is reménykedve. Igazhitűek lesznek, igazabbak mint apáik. Végül áldozatot sem választanak. Hatan ülnek a parkban, cukkolják egymást, de nem teszik meg. Az egyiküknél van tablettás bor, inkább azt isszák. – Neked hiányzik a testvéred? – kérdezi Réka a padon ülve, a fogai sötétek az olcsó italtól. – Én néha álmodom vele. Szerintem a múltkor láttam. Nem biztos, de szerintem ő volt. Leila bólogat, de túl részeg ahhoz, hogy megszólaljon. Nem emlékszik a testvérére. Régen volt már, mikor elvitték. A neve sem jut eszébe, talán nem is volt neki soha. Nem ölnek meg senkit. Leila tudja, hogy mit jelent ez. A hitük gyenge. A Nagyúr nem elég erős ahhoz, hogy gyilkoljanak érte, az pedig olyan, mintha nem is lenne. Éjfél körül, a park hidegében a csuklójához emeli a pengét, amivel ártatlanok vérét akarta kiontani. A test csak test, gondolja Leila, akár élő, akár halott. Belevág a bőrbe, a fájdalom éles, de nem olyan rossz, mint várta. A keze remeg, egy kevés vér csorog le a bőrén. A csodákra gondol, amiket látnia kellett volna, a csodákra, amik a pincék mélyén rejtőztek, hogy őrületbe kergessék a beavatatlanokat. Újra próbálkozik, de ezúttal sem komoly a vágás. A világ elviselhetetlenül üres ezen az éjfélen. A tengerek mélyén nem alszik a Nagyúr. A sivatagok barlangjaiban nem tekergőznek Sg’oth’oth szolgái. A Nagy Könyv csak egy őrült arab hibbant látomása. Semminek sincs értelme már. Kivéve, ha a Nagyúr ad egy jelet. Ha a Nagyúr felfedi létezését, hogy eloszlassa a kételyt. Leila végül leereszti a kést, mert meghozta döntését.
C
sabi kihoz két sört és lerakja az asztalra. Az egyik pohárból kilöttyen a hab, végigfolyik az üvegen, le Csabi ujjára. A nő
szorozva nullával
435
436
közöttetek
elveszi a söröspoharat, ujjai Csabi ujjához érnek, az ő bőrére is kerül a sörhabból. Lenyalja. Dr. Vércsehalmi távoli rokona. Pogácsákat hozott a bulira, amivel a sikeres vizsgákat ünnepelték. Olyan gyorsan történt minden, hogy Csabi maga sem érti, de már nem is próbálkozik. Elveszett, amint meglátta a nőt. – Mire gondolsz? – kérdezi Hajnal. Nem iszik bele a sörbe, az ujjaival cirógatja a nedves üveget. Először az egyik tantermet használták, de majdnem rajtakapták őket. Azóta Hajnal lakásán találkoznak. Csabi megrázza a fejét és elvörösödik. – A feleségedre gondolsz – mondja Hajnal, és kivillantja fogait. Csabi soha nem látott még ennyire fehér fogakat. – A nőre, akit megcsalsz. Akinek a szíved ígérted, de nem kap semmit. Hajnal a sivatag illatát hordja a bőrén, birodalmak épültek fel majd lettek semmivé ebben az illatban. Néha egy-egy szót akcentussal ejt ki. A vére, a teste, a hangja félig magyar; de félig onnan jön, ahonnan a hit magja. A sivatagok mélyéről. Csabi bólint. – Én láttam mindent, amiről a tanárod beszél. A sivatag szentségtelen helyeit, a lerombolt templomokat. Egy expedícióval jártam a tenger mélyén, úsztam az elsül�lyedt városban. Eljutottam a jeges kontinensre, megmásztam a hegyeket. Hajnal mindent tud, amit Ágika nem. Tudja, mikor kell hallgatni és mikor kell beszélni, tudja mikor kell mozdulni és mikor kell kivárni; tudja, hol vannak a férfi határai, és hogyan kell rajtuk átlépni. – Megtettem minden szentségtelen rítust, amiről a helyi papok csak álmodnak. Olvastam a kéziratokat, eredeti nyelven, nem a félrefordításokat, amiket itt lehet kapni. És tudod, mit találtam? Csabi rázza a fejét. – Semmit. Romokat. Őrültek zagyvaságát. Megérinti Csabi kezét. Ezek az ujjak bármire képesek. – Ennek ellenére sem adom fel a hitet – folytatja a nő. – Semmi sem változik a bizonyítékok hiányától. Ha nem hinnék, akkor
abban kellene bíznom, hogy van igazság a világban. Morál. Közelebb hajol Csabihoz, nyelve súrolja a férfi fülcimpáját. Ez a nyelv bármire képes. – De ha van morál, akkor én nagyon rossz ember vagyok. És te is. A nő visszaül és a sörébe kortyol. – Mit tegyek? Váljak el? – kérdezi Csabi, noha már tudja a választ. Hajnal mosolyog. – Ha egyszer betértél, a házastársakat csak egy dolog választja el. A halál. Azután még délutánok és éjszakák követik egymást, mind rongyosra ázik a szeretők szenvedélye alatt. Csabi nem érti, a nő mit lát benne, de Csabi már régen nem ura a saját életének. Talán soha nem is volt. A Nagyúr csak álmodik, az bolygók és fekete lyukak és halott napok tehetetlen rendben sodródnak keresztül a világegyetem fekete iszapán, és eggyel több vagy kevesebb hűtlenség egy kicsit sem számít ebben a rendszerben. Ahogy a gyilkosság sem. Csabi az ablak felé fordulva próbál aludni, de nem jön álom a szemére. Egyre várja, hogy felbukkanjon valami az éjszakában, rémületes tekintetét Csabira emeli majd, és akkor Csabi az iszonyattól meghal majd. Akkor nem kell többé döntéseket hoznia. Csabi arcán egy könnycsepp gördül végig. Ha a Nagyúr valóban álmodik, ha a hívők hite igaz, akkor a gyilkosság nem számít. Csak az élet része. Ha viszont nincs Nagyúr, akkor csak Csabi van, és a döntései. Ő dönti el, hogy jó ember lesz-e, vagy rossz. Hogy gyilkos lesz, vagy ártatlan. Az univerzum pártatlansága nem mossa akkor el a bűneit. Mire felkel a nap, Csabi meghozza döntését.
P
éter bácsi hazudik, mikor éjszaka felébred. – Megint börtön, Peti bácsi? – kérdezi Marika, miközben rángatja le az öreg testről a nedves pizsamát. Péter bácsi bólogat. – Börtön, börtön – mondja rekedt hangon. Nem a börtönt látja álmában.
közöttetek
A gyerekekkel álmodik. A félelmük szagával, az elhadart ígéretekkel, amikkel az életüket próbálták menteni. Arra a pillanatra, amikor a kiömlő vér forrósága megrontja a hideg téli levegőt. Az utolsó lélegzet hangjára, majd a fülsiketítő csendre, ami a nyomában marad. Oly rég emlékezett már erre. Oly régóta elnyomta magában a vágyat. Azért áldoztak, hogy a család túlélje a háborút, hogy ne pakolják fel őket is vonatokra a gázkamrák felé, hogy az átvonuló csapatok ne koncolják fel mindannyiukat a főtéren, ne égessék fel a házukat, ne erőszakolják meg a nőket, ne csonkítsák meg a gyerekeket. Péter bácsi soha nem felejtette el a mozdulatot. A pengét átnyomni a bőrön a bordák között. A hatalom pillanata. A gyilkosság eksztázisa keveredett az ősi szavakkal, amiket már ezer és ezer évnyi halál nemesített. De melyik volt előbb? A gyilkolás, vagy az imák? Melyik a kulcs, és melyik a kapu? Lehet az egyik a másik nélkül? Miközben Marika forgatja az öreg testet, Péter bácsi azon gondolkodik, miért hazudott. Miért ne lehetne elmondani, hogy gyerekek vérével álmodott, vérrel, amit ő ontott ki. És mi az a két halál a háború pusztításához képest? Mi teszi azt a két testet különlegessé a csatatereken heverő, hátországban éhen haló, a levegőben füstként kavargó milliókhoz képest? Az, hogy a milliókból azzal a kettővel ő végez. Péter bácsi már érti, miért hitt Mártinak. Nem hazudhatott tovább magának. Ha akkor nem áll ki a nyilvánosság elé, akkor újra ölni akar. Nem a nagyúr és a rituálék miatt, hanem hogy érezze az ártatlan vér szagát. Hogy elvehessen egy életet. Az elején még a rítusokat használta volna kifogásként, hogy elfedje a valódi szenvedélyt. Márti elvette tőle a lehetőséget, hogy áldozzon, és Péter hálás volt ezért. Mártika azonban halott, és Péter bácsi tudja, hogy hamarosan ő is követi a nőt oda, ahova a halottak mennek. Akkor viszont mi az akadálya bárminek? Miért ne áldozhatna fel valakit Márti emlékére, miért ne könyöröghetne a Nagyúr szolgáinak, testét és lelkét áldozati vérbe burkolva.
437
A Nagyúr tudná. A Nagyúr tudná, hogy nem miatta öl. A Nagyúr tudná, hogy mindent maga miatt tesz. – Maga hisz? – kérdezi Péter bácsi a nővértől. – Miben, Peti bácsi? – kérdez vissza a nő. – Bármiben. A nő hintőporozza a férfi bőrét, majd kicsomagolja a pelenkát. – Tetszett már látni halottat, nem? Péter bácsi bólint. – Akkor minek hinni bármiben is? Péter bácsi a temetésre gondol, a halálra, a vágyaira. Több erő maradt a testében, mint azt bárki hinné, ezt tudja, érzi. Csak még egyszer fiatal vér szagát érezhetné, csak még egyszer az örök éjszaka előtt. Mire újra elalszik, döntést hoz.
S
zaturnusz állkapcsa – mondja Dr. Vércsehalmi a teremben. – Az a perc a temetésen, amikor az Alvó Nagyúr egy pillanatra kinyithatja a szemét, ha arra a halottat és a gyászolókat is méltónak találja. És akkor megtörténhet a csoda, az iszonyat, amit emberi száj kimondani sem bír, az emberi elme befogadni képtelen. Richárd megtörli a szemüvegét a sátorban, amibe lassan csöpög be az esővíz. Várja a választ a kérdésére. – Néha felkelnek a halottak – mondja Leila. – Az elég gyakori, állítólag. Csak történetek vannak, hogy micsoda Szaturnusz állkapcsa. Senki nem volt még olyan temetésen, ahol megtörtént volna. Mármint ismerősök közül. Ha mégis megtörténne, akkor megőrülnénk. Akkor meghalnánk. Akkor talán vége lenne a világnak. Hajnalka és Csabi az ágyban fekszik, Hajnalka lassan szívja a mentolos cigit. Csabi különösen vonzónak találja, hogy a cigi elszínezi a nő csókjának ízét. – Egyszer, Damaszkuszban – mondja a nő –, eltűnt a nap. Eltakarta valami rettenetes, sötét forma. A gyásznép felnézett az égre, a nap hiányára; a sötét foltból, az univerzum mélyéről pedig kiszakadt valami. Mintha esett volna az eső, a gyászolók fejére fekete pókok hullottak, mind mérgezőbb, mint a legmérgesebb kígyó a földön. Egy másik alkalommal, Franciaországban, azt hiszem, még az emberáldozatok idején, a holttest
438
közöttetek
felkelt a ravatalról, és beszélni kezdett. Elmondta mindenki legsötétebb titkait, mire a gyásznép között véres harc kerekedett. Mikor véget ért a gyilkolás, a beszélő holttest eltűnt. Egyesek szerint a Nagyúr vette magához. Mások szerint a mai napig köztünk jár, megmérgezve az emberi életet. Péter bácsi a tévékamerák előtt ül, és maga is meglepődik, hogy nem remeg a hangja. – Volt olyan eset is – mondja –, hogy minden gyászoló egyszerre őszült meg, és életük végéig ugyanazt az álmot látták. Volt, hogy a holttestet nem akarta elnyelni a föld, helyette a gyászolók szeme láttára alakult át húsfává, ami ontotta magából a szörnyetegeket. A Naptalan Szolgák pedig életükben először megszólaltak. Tudja, hogy hibát követ el. A Szolgákat olyan ritkán lenne szabad szóba hozni, amennyire csak lehetséges. Richárd, Csabi és a műsorvezető mind ugyanazt kérdezik, egymástól térben és időben távol. – Ez igaz? Leila vállat von. – Ha mást gondolnék, akkor megbüntetnének érte az Alvó Nagyurak. Ezért igaznak kell lennie. Hajnal elnyomja a cigijét. – Úgy igaz – mondja Csabinak –, ahogy Krisztus feltámadása és a keresztény szentek csodái igazak. Ahogy Buddha egy elhízott, mosolygó férfi. Ahogy Isten az Ige. Péter bácsi fészkelődik kicsit a székében, majd megszólal. – Számunkra természetesen igaz. De ahogy a legtöbb csodát, úgy ezeket sem lehet bizonyíthatóan megragadni. Csak az emlékeinkben, a Hit feljegyzéseiben örökítjük őket tovább. De a többi vallásnál talán másképp van ez? A műsorvezető megértően bólint, majd a papírjaira pillant. – Beszéljünk egy kicsit a Naptalan Szolgákról. Péter bácsi...
...m
élyet sóhajt. A pap feláll a padlóról, az arcán csorog az izzadtság, a kezei remegnek, az arca a fájdalom térképe. Sipító hangon kiált a tömeg felé.
– Ans’ra’ktha nu! A gyászolók térdelnek a székek nélküli templomban, tekintetüket a holttestre szegezik. Most jött el az idő, most nyílik Szaturnusz állkapcsa, és vagy elnyeli gyermekeit, vagy kiköpi őket. Ebben a percben, most történhet meg a csoda, most nyílhat ki a nagyurak szeme.
D
e van még valami – mondja Leila a sátorban. – És ez mindig megtörténik. Állítólag. Richárd újabb cigit húz ki a dobozból, és Leilát is megkínálja. Leila észre sem veszi a mozdulatot. – A Nagyúr, valamilyen formában mindig közöttünk jár, minden temetésen. Senki sem tudja, mi az álcája, senki sem láthatja. De a temetés végére valakinek, egyetlen gyászolónak, felfedi magát. A gyászoló soha nem beszélhet arról, mit mond vagy mutat neki a Nagyúr. Richárd mélyet sóhajt. – Tehát erre sincs bizonyíték. Leila ökölbe szorítja a kezét, a körmei a bőrbe vágnak.
A
templomban csend. Csak a szél zúg. Leila minden izma megfeszül, mintha meneküléshez készülne a teste. Csabi szíve dobog, olyan hevesen, hogy attól fél, mások is meghallják, hallják majd az áruló szívet, amint kitörni készül a testből. Péter bácsi a temetésekre gondol, tucatnyi és tucatnyi holttestre, amiket nem tisztelt meg a Nagyúr csodával. De talán most; akár szeretetből, hiszen Márti elfogadtatta a Hitet a többséggel, akár gyűlöletből, mert ezzel vértelenné tette a rítusokat. De a Nagyurak semlegesek most nem lehetnek semmiképp. Az öreg test remeg. Ha a Nagyúr megmutatkozik, ha Szaturnusz állkapcsa összezárul, ha a csoda megtörténik, akkor Péter bácsi nem gyilkol újra. Ez a döntése. Ha a Nagyúr engedi, hogy emberi szem láthassa a csodáit, akkor Péter bácsi megelégszik a biztos tudattal, hogy a hite nem hiábavaló, és megtagadja magától a vér kiontásának örömét. Leila szemeibe könnyek gyűlnek, a fogai vacognak, mintha fázna, a szája kiszá-
közöttetek
radt. Ha a Nagyúr nem tesz csodát, Leila úgy dönt, hogy a Nagyúr nem létezik. Akkor viszont semminek nincs értelme, se az életnek, se a halálnak, akkor Leila egész élete, a hite; csak egy vicc. Akkor a kezébe veszi a kést, és ezúttal nem hibázza el a vágást. Csabi megszorítja Ágika kezét. Ha megtörténik a csoda, akkor tetteit a Nagyúr léte igazolja. Akkor Csabi megölheti a feleségét, hogy egy másik nővel legyen, mert akkor a gyilkosság mindössze egy rítus. Ha viszont a Nagyúr nem jelenik meg, akkor csak egy gyilkos lenne. Akkor megszakít minden kapcsolatot Hajnallal, és visszatér az életéhez Ágikával, évről évre egyre kevesebbet gondol majd szeretőjére, ahogy a nyugdíjkorhatár felé menetelnek, ők ketten, férfi és nő, férj és feleség. Most csak a csend van és a szél zúgása, a várakozás és a fájdalom. Ez az a pillanat, minden temetésen, ami miatt a halál mégis elviselhetővé válik. A remény. A remény a bizonyságra. A remény a csodára.
E
gy percig állnak csendben, a gyászoló tömeg, emberek, akiket összeköt a hit, mindannyian tele titkokkal, félelmekkel, szorongással, vágyakkal. Egy percig várnak, minden múló másodperc egyre közelebb hozza őket a bizonyosság hiányához, és ezt ők is tudják. A legtöbben a tömegből nem nyernek és nem is veszítenek semmit a temetés végére. Kivéve ezt a három embert. Az egy perc letelik, a pap mély levegőt vesz, és elkiáltja magát. – Szaturnusz állkapcsa nem zárult ös�sze felettünk, kiköptek minket a Nagyurak, méltatlanok voltunk a figyelmükre, ahogy méltatlanok vagyunk az életre is. Vegyünk hát végső búcsút halottunktól, és hagyjuk, hogy elnyelje testét és szellemét a világegyetem végtelen bendője! Péter bácsiból keserű könnyek szakadnak fel. Csabi szíve megsajdul, mert elvesztett egy bizonytalan jövőt, és nyert egy biztos jelent. Leila izmai nem feszültek többé. Elfogadja a világegyetem döntését, hiszen a teste csak test, értéktelenné teszi a hamarosan bekövetkező halál ténye.
439
A pap a kezével jelt ad, és valahol a falak mögött a templomfelügyelő meghúz egy kart.
P
éter kényelmetlenül fészkelődik a lámpák forróságában. A lencsék halott szemek, mind őt figyelik. Abbahagyja a fészkelődést. Még egyszer átfutja a szavakat, az érveket, amiket Mártival és a csapattal közösen beszéltek meg. – A Naptalan Szolgák a hitünk fundamentumai. Szükségünk van rájuk a rítusaink elvégzéséhez, szakrális és köznapi értelemben is. Naptalan Szolgának lenni hatalmas megtiszteltetés. Nem sokban különbözik azonban attól, amikor a gyereket papneveldébe adják, vagy buddhista szerzetest nevelnek belőle. A műsorvezető az állát vakarja. – De az önök vallásában nincs szó nevelésről. – A nevelés szubjektív dolog. – Ön is adott gyermeket Szolgának? Péter félrebillenti a fejét. – Mindannyian adunk.
A
ravatal csapóajtóként nyílik meg, Márti néni teste pedig mint egy darab kő zuhan alá a templom mélyén rejtőző sötétségbe. A pap félreáll, hogy a gyászolók végső pillantást vethessenek a holttestre a mélyben. Egyenként jönnek, lepillantanak a sötétbe és sírnak. Sírnak, mert Márti néni ezzel végleg eltűnik az élők világából. Sírnak, mert tudják, mindannyiukra ugyanez a sors vár. És belül mindannyian megremegnek a hangtól, ami minden temetés velejárója. Mindig van, aki felsikolt. – Jó éjszakát, szerelmem – szűri a kön�nyei között Péter bácsi, amikor a mélységbe néz. A test egyszerű döngölt földpadlón fekszik, a tagjai kicsavarodva a zuhanástól. Péter bácsi ellép a ravataltól. Csabi lép a helyére és lepillant. Felkészült már sok mindenre a hittel kapcsolatban, de erre nem. Nem sikolt, mert ahhoz már túlságosan kimerült, de úgy érzi, a torkában apró gyík rakott fészket, és nem fog szabadulni ettől az érzéstől, amíg ki nem sírja magát.
440
közöttetek
A Naptalan Szolgák végzik a feladatukat. Leila érzelmek nélkül pillant le a testre és a Szolgákra. A hangjuk megtölti a templomot. A nyögéseik és a morgásuk, a fogaik csattogása, ahogy keresik a legpuhább részeket a testen. A bőr és a hús szakad, olyan hanggal, mintha egy gumiszíj pattanna el, a csont ropog, ahogy a Szolgák rángatják a végtagokat, hogy egy kicsivel nagyobb darab jusson nekik. Leila figyeli őket, és arra gondol, lehetett volna ő is egy közülük. Ha nem a testvérét választják, hanem őt, akkor ő is a sötétségben nőtt volna fel, összevarrt szemekkel, emberi szót nem ismerve, csak a pincéket és a halált. Mennyivel egyszerűbb lenne így az élet, gondolja Leila, ahogy Márti néniből egyre kevesebb marad, a Szolgák pedig csak harapnak és nyelnek, harapnak és nyelnek, míg nem marad semmi odalent, csak a sötétség és ők maguk. Temetések előtt éheztetik őket, hogy minél hamarabb végezzenek a testtel; apró gesztus a közeli családtagok felé. Amikor a test végleg eltűnik a Szolgák gyomrában, a ravatalt ismét bezárják, a gyász jelenéből pedig ismét az élet állandó múltja lesz.
E
z az a pillanat, az egyetlen pillanat, mikor megmutatkozunk, amikor aki figyel, az lát.
L
eila megállt a ravatal mellett és a mellkasához kapott. Úgy érezte, mintha zuhanna, noha stabilan állt a padlón. Valamit átkapcsoltak vagy a világban, vagy a fejében. Leila megértette, hogy az élet a múlt, a halál pedig az örök jelen, és megértette, hogy kiválasztották, hogy a Nagyúr szól hozzá, felfedve a saját természetét. A tömeg arctalan masszává lett, díszletté. Leila egyedül állt a világban, annyira egyedül, amennyire ember még soha. Tekintete a falakon túl hatolt, hisz a templom falai abból az anyagból készültek, mint az álmok, a kint tomboló szél nem volt több egy múló gondolatnál. A falakon túl meglátta az eget, az ég kékjén túl az univerzum mélységes sötétségét, a halott galaxisok
táncát a létezés értelmetlen, követhetetlen ritmusára. De egy pillanatra, csak egy pillanatra az univerzum éterén is túl látott, és meglátta a Nagyurakat, a rettenetes szemeket, amik hidegen szemlélik a létezést, amikor épp kedvük van hozzá. Ha nincs elég szenvedés, ha nem elég érdekes a kín, akkor becsukják iszonyatos szemhéjukat, a világ pedig megszűnik. Mert csak amíg ezek a tekintetek figyelnek, csak addig létezik Leila és Csabi és Péter bácsi és mindenki más, csak addig létezik a világ. Azért kell szenvedni a legkülönösebb módon, értette meg Leila, hogy szenvedhessünk egyáltalán. Különben a Nagyurak becsukják a könyvet, és akkor nem lesz sem jelen, sem múlt, sem jövő, nem lesz akkor semmi sem, csak a Nagyurak, valahol az anyagon túl, egy olyan létezésben, amit Leila megérteni sem próbált. Egyet tudott mindössze; a Nagyurak számára minden a múlt már, és nincsenek döntések, csak az percek és órák, amik mint a leírt szavak és mondatok követik egymást, hogy egy történet illúzióját adják az Urak számára. Leila felsikoltott és a padlóra vetette magát. Négykézláb kúszott a pap színe elé, akit nem sokkal korábban még gyűlölt hamissága miatt, most azonban látta, hogy a Nagyurak szemében minden hamisság, és megcsókolta a pap cipőjét. – Végy magadhoz – suttogta. – Hadd legyek én is az urak szolgája. Levágom az ajkam és az orrom, felhasítom a lelkem, csak hadd szolgáljak! A pap csendben mosolygott, Leila apja pedig a boldogság könnyein keresztül, büszkén nézett a lányára. – Kívánságod teljesül, ha a Nagyurak is úgy akarják – mondta a pap, majd egy kést adott a lány kezébe. – Kezdetnek add nekünk az egyik ujjad – tette hozzá a férfi, Leila pedig kérdés nélkül teljesítette a parancsot. A tömeg tapsolt, lám, még egy temetésen is akad valamennyi öröm.
C
sabi a feleségét nézte a kocsiban, a temetésről hazafelé. Miért is akart volna másik nőt az életében? Olyan nagy bolond-
közöttetek
ságnak tűnt most már az egész, így, hogy a temetésnek vége. Úgy döntött, Hajnallal a hétvégén beszél majd. Ágikára mosolygott, a nő pedig vis�szamosolygott rá. Csabi megfogta a nő kezét. – Minden rendben lesz – mondta. Ágika bólintott. – Tudom. Estére pizzát rendeltek, mert egyikük sem akart főzni. Lefekvés előtt Csabi kiment elszívni egy cigit. Hazafelé vett egy dobozzal. Ágika nem tett rá megjegyzést, ami miatt Csabi úgy gondolta, ismét szerelmes lesz. A szomszéd telket nézte, a gazt és gyomot. Érezte, hogy figyelik, hogy rettenetes, ártó tekintetek fürkészik minden mozdulatát. Slukkolt a cigiből, és úgy döntött, nem érdekli. El kellett engednie ezt a félelmet. Talán figyelik, talán nem, de egy egész életet nem lehet rettegésben leélni, csak mert felvette a hitet. Elnyomta a csikket és bement lefeküdni. – Szerinted a lány tényleg látott valamit? – kérdezte Ágikától az ágyban, miután lekapcsolta a villanyt. Ágika hosszú ideig nem válaszolt. – Csak képzelte. Minden temetésen vannak ilyenek. Túlságosan akarnak hinni. Csabi bólintott, de ezt a sötétben senki sem láthatta. Hamar elaludt. Akkor mozdult meg az éjszaka a szomszéd telken. Ágika olyan halkan, ahogy csak tudott felkelt az ágyból és bejárathoz osont. Kinyitotta az ajtót. Egy alak lépdelt a gazban a ház felé. Ágika egy pillanatra azt gondolta, még bezárhatná az ajtót, még megállíthatná azt, ami következik. Az alak az ajtóhoz ért. – Mindent hoztál? – kérdezte Ágika. Károly bólintott, pálinkaszag terjengett körülötte, és olcsó külni bűze. – Biztos vagy benne? – kérdezte a nő. Károly ismét egy bólintással felelt, majd megcsókolta a nőt. Szerelemből akart gyilkolni, meg azért, hogy ha legközelebb találkoznak, ő és Péter bácsi, a kocsmában, akkor már ő is ismerje a vér ízét. Ágika megborzongott. – Akkor csináljuk – mondta.
441
Csabi nem ébredt fel, mikor beléptek a szobába, ezért aztán nem ébredt fel soha többé.
P
éter bácsi kinyitotta a szemét a sötétben. Most nem kiáltott Marikáért, most csendben maradt, a teste és szelleme is belesüppedt a sötétségbe. Érezte, hogy az ágy alatt fekszik. Szarvai a padlót kaparták, vér csorgott a fogai közül. Lélegzete a sírgödör szagával töltötte meg a szobát. – Hát eljöttél – hörögte az öregember. – Eljöttél értem...! Érezte, hogy a rettenet előkúszik az ágy alól, hallotta a sötétben a motoszkálást. Az öregember összehúzta magát, arcára a rettenet maszkját vonta. És várt. Bármelyik pillanatban lecsaphat a rá a Nagyúrt Szolgája, hozzáérhet a sötétben, kikaparhatja a szemét, elemésztheti a lelkét. Péter bácsi boldog volt, a halála előtt iszonyatos bizonyosságot kaphat. Az éjszakai szobában zihált öreg teste, és saját testének hangja mögött hallotta, hallania kellett a lény hangját is. De akkor sem nyúlt a kapcsoló után. Nem kockáztathatott. Hosszú ideig feküdt a sötétben, a rettenet pedig hosszú ideig állt mellette.
442
Szumátra királynője A The Black Aether alkotói közösség round-robin novellája
Írta:
Bella Katlin, Cotter Blackstone, Farkas Balázs, Fekete I. Alfonz, Lir Morlan, Veres Attila illusztrálta: Vígh Dávid Gr4ss
A renegát hajó legénysége között kitör a lázadás, Marsh kapitány kockára tesz mindent, hogy az Ősi Isten nyomára leljen. Első fejezet írta: Cotter Blackstone
A
tovahömpölygő, zord vihar utolsó esőcseppjei kopogtak a só marta, kifakult deszkákon, ahogy az összegöngyölt vitorláról lecsurgott a ponyva árkaiban felgyülemlett víz. A messzeségben terebélyes fénypászmák villantak fel, mikor egyegy villám belemart a szénfekete felhőkbe. Északkeleten hevesek a szelek, tudta ezt minden tengerész. Cape Cod sziklái sok hajót elsüllyesztettek már, ezért csak a legtapasztaltabbak merészkedtek ide. A Szumátra Királynőjének hivatalosan nem volt dolga a massachusettsi hegyfoknál. A New Orleans-blokád egyik meghatározó elemeként Louisiana partvonalán kellett volna állomásoznia, megakadályozva, hogy illetéktelenek lépjenek a szárazföldre, a büszke fregatt mégis azokon a vizeken támolygott, ahonnan annak idején a horda felszínre tört. A telihold sápadt fényt vetett az egykor bálnavadászoktól hemzsegő szigetre; már aligha hasonlított bármire, amit ember épített. A lámpaoszlopok hidegen álltak, évtizedek óta nem pislákolt bennük az olaj táplálta fény. Az épületeket benőtte a moha, a tetőkön pedig korall formájú bütykök éktelenkedtek. Amikor minden matróz befejezte a dolgát, csönd borult a fedélzetre. Csak a deszkák nyikorgását lehetett hallani, és persze azt, ahogy a hullámok a fregatt oldalát nyaldosták, bár utóbbi már fel sem tűnt senkinek. Egyszerre természetellenes zajok szűrődtek ki az öböl partján túl roskadozó, koloniális házak mögül: kuruttyolás, cuppogás, a víz
szüntelen csobbanásának hangja, sziszegés, és horkanás hangzavara adta a brant pointi kakofóniát, mely minden tengeri rémtörténet elengedhetetlen eleme volt. – Beszélgetnek ezek, vagy mi? – kérdezte az otromba Rustin Lanoux. – Náluk ez egyfajta szeánsz – válaszolt Mr. Mercier, aki műveltségéről sosem volt rest tanúbizonyságot tenni. – A mélységlakók egész élete az ősi isteneik iránti imádat körül forog. – Mi dolgunk van itt, uram? A Királynőnek tudtommal a Pelikán Állam vizein kellene állomásoznia, de már majdnem egy éve járjuk a tengereket. – Majd kapnak eligazítást, ha eljött az ideje! – ripakodott rá a hadnagy a kíváncsi matrózra. – Most az a dolguk, hogy ügyeljenek a hajóra, amíg a kapitány... Pillanatnyi meghökkenése egyértelművé tette, hogy még Reginald Mercier sem tudja egyszerűen megfogalmazni Mr. Marsh célját; talán azért, mert a kapitány nyilvánvalóan titkolt szándékból vezényelte a Szumátra Királynőjét a nantucketi öbölhöz. A legénység tisztában volt vele, hogy a hajó önálló küldetésre indult, de hogy ezt a Parancsnokság osztotta rájuk, vagy inkább maga Onesiphorous Marsh, az már nem volt világos. – ...amíg a kapitány elintézi a feladatait, amihez maguknak egyébként semmi közük. Néhány matróz egyszerre nekiállt a csörlőkön imbolygó csónakot nyüstölni, és ez csak egyet jelentett: ki fognak evezni a kikötőbe, hisz másért nemigen hajózhattak el idáig. Csakhogy a megszállók területére lépni a szövetségi törvények értelmében főbenjáró bűn, különösen, ha Nantucketről van szó.
szumátra királynője
T
öbb, mint ötven éve volt már annak, hogy a mélységlakók kiemelkedtek Új-Angila partjainál az óceánból. A támadás váratlanul érte az Egyesült Államok lakóit. A halakhoz hasonlatos, kétéltű lények gyorsan haladtak dél felé. A milíciák alig tudták felvenni velük a harcot. Fegyvereik ismeretlenek voltak az ember számára. Kíméletlen hordájukat csak Charlestonnál sikerült megállítani. A hosszú és keserves ostromállapot, valamint az utánpótlás hiánya végül arra késztette őket, hogy megállítsák az özönlést. Megszületett a fegyverszüneti megállapodás, melynek értelmében mélységlakó nem tehette be a lábát emberek lakta területre. Persze számtalanszor próbálták kijátszani, hogy beszivárogjanak Louisianába, ahol immáron az Államok fővárosa állt, de mindhiába. A blokádnak megvoltak az eszközei a tengeralattiak lebuktatására. A határon túl ragadt emberek közül néhányan átszöktek, másokról már jó ideje nem érkezett hír. A menekültek beszámolója zavaros volt; felfoghatatlan folyamatokról, gyomorforgató tettekről szóló meséiket ma, az Úr 1900-ik évében még a legőszintébb történészek is értetlenül szemlélik. A megszállók állítólag a legyőzöttek templomaiban áldozták fel az ártatlanokat, hogy ezzel kimondhatatlan nevű isteneik előtt hódoljanak. A kereszténység ennél fogja hamar elvesztette tisztaságát, mégis inkább azok jártak jól, akiknek csupán a vérüket vették. Egyeseket arra kényszerítettek, hogy közösüljenek a kétéltű szörnyetegekkel, sőt, társukként kezeljék azokat. A szentségtelen frigyből származó porontyokat visszavitték a tengerbe, vagy elmerítették a tavakban, hogy pár év elteltével, amikor már alkalmasak voltak az életre, emberi lábakon, megtévesztő küllemmel lépjenek a szárazföldre, majd elvegyüljenek az egyre csak torzuló társadalomban. Mindenki arra számított, Manhattant lakják majd be a legsűrűbben, ehelyett ezt az apró, kopár és hideg szigetet választották központjuknak. – Ez volt a bálnavadászok szigete? – kérdezte az ifjú Clifford, amikor megfeledkezve magáról hangot adott kósza gondolatainak. – Igen – felelte Mr. Mercier. – Ők voltak a legmerészebbek a tengeren. Áthajóztak a
443
világ túloldalára, bálnákra vadászva. Irigylésre méltó szakma volt az övék. – Tán a miénk nem az? Uram – toldotta meg sebtében Lanoux a tiszteletlen kérdését, amikor a hadnagy dorgáló pillantásban részesítette. – Már hogy ne lenne? Ám amikor a hivatásos vadász egy bizonyos fajtára korlátozza a mesterségét, abban megbújik egyfajta… művészet. Azok a bálnavadászok inkább a tajtékok mélyére tekintettek. Ott keresték a leghatalmasabb vadat. – Vajon tényleg igaz, Mr. Mercier? – Clifford kérdését újfent gyermekded hanglejtéssel tette fel. – Létezik még a bálnánál is nagyobb vad? A tenger mélyén szunnyad most is, ahogy ezer meg ezer évvel ezelőtt tette. Az álmát a mélységlakók őrzik... Mercier nyitva felejtett szája megilletődöttségéről árulkodott. Számonkérését ugyanakkor láthatóan elharapta, talán mert még nem szokott hozzá a kapitány hasonlóan fékevesztett szónoklataihoz, melyek egy ideje felváltották a világos instrukciókat. Olyankor szokott az agg Marsh holmi ősi titánokról, az óceán mélyén rejlő ciklopszi városokról deklamálni. A legtöbb matróz inkább felülemelkedett a felettese hóbortjain, ám nem kevesen voltak azok sem, akiket meggyőztek a prédikációk. – Koncentráljanak a feladataikra! – zárta le gyorsan a hadnagy a tiszti ranghoz nem illő diskurzust.
N
em sokkal később, amikor a csónakot alkalmassá tették arra, hogy a tisztek elfoglalják rajta helyüket, hirtelen kitárultak a főkabin ajtajai. – Kapitány a fedélzeten! – kiáltotta a parancsnok, amikor előlépett. Mindenki vigyázzba vágta magát, majd szalutált. – Pihenj, fiúk! – hallatszott a mögötte érkező Onesiphorous Marsh. A kapitány szokatlan küllemmel rendelkezett, és ez nem csak a korának volt betudható. Szürkés bőre, sejtelmes tekintete és kerekded arca valahogy mindig is kiemelte őt a környezetéből. Clifford barátja, George Gallant egyszer azt mondta, szerinte algonkin felmenőkkel rendelkezik. Ez talán megmagyarázná, mit keresünk itt – gondolta Cliff, figyelve ezúttal, hogy ma-
444
szumátra királynője
gában tartsa gondolatait. – Bár a kapitány itteni származása sem indokolná, hogy olyan kihágást engedjen meg magának, mint hogy kievezzen a mélységlakók közé, a protokollt és a törvényeket figyelmen kívül hagyva. Létezett egy kódex, amit minden matróz magánál tartott. Hasznosabb volt bármilyen szentírásnál, mert amikor az ember a tengeren van, távol a civilizációtól, és a tomboló viharok miatt a hite is meginog, a vérfürdőt gyakran csak egyetlen könyv akadályozza meg. Ez pedig a Matrózok Kézikönyve, mely a legtöbb eshetőségre képes volt tanáccsal szolgálni. A fedélzeten mindenki e szerint élt, ebbe a formalizált, hivatalos világba viszont nem igazán fért bele az apokrif tanok gyűjtése, okkult szeánszok folytatása, vagy a haza megszállói által imádott istenekbe vetett hit megnyilvánulása. Ennek ellenére Marsh kapitány jóvoltából mindháromra volt precedens a Szumátra Királynőjének utóbbi egy éves működése alatt.
M
iután a „Pihenj” vezényszó elhangzott, a kapitány szokásához híven rövid időre elvesztette a kapcsolatot a valósággal: nem reagált a jelentésekre, a hajó különböző szegleteit vizsgálta, és közben artikulálatlanul motyogott. Ilyen alkalmakkor nem átallott ellentmondó parancsokat osztogatni, mindössze pár perc leforgása alatt. Az egyik zöldfülű tengerészt rendszeresen küldte fel az árbockosárba, hogy aztán üvöltözve leparancsolja onnan. Habókos volt már, de amikor szükség mutatkozott rá, tudta, hogyan kell elirányítani egy ötven fős legénységgel rendelkező fregattot. A csörlőket kezelő matrózok leeresztették a csónakot. Marsh legbizalmasabb tisztjeivel lemászott a hajó oldalán feszülő kötéllétrán. Néhányan figyelték – köztük Clifford is –, ahogy a hold fodrozódó tükröződését átszelve belevesznek a sötétségbe. A hajón egyedül Mr. Mercier maradt a tisztek közül. Nem sokkal később George Gallant lépett oda Cliffordhoz, amikor ő a csomókat vizsgálta. – Meg akartam várni, amíg elmennek. Figyelj már, Cliff! Szerintem tudom, mit keresünk itt.
– Mit tudsz? – kérdezte. – Tudod, múlt héten én szolgáltam fel Marsh-nak a vacsorát. Rendszeresen széthagyja a papírjait az asztalon, és csak a maga idejében hajlandó elpakolni. Így esett, hogy vagy tíz percig várakoztam az asztala mellett, tálcával a kezemben, mire végre helyet csinált. Közben furcsa firkálmányokra lettem figyelmes a térképen… – Te megnézted a feljegyzéseit? – Te sem tudtad volna figyelmen kívül hagyni, ha meglátod a nagy vörös ikszeket azokon a helyeken, ahol jártunk, és mellettük egy-egy gyanús szöveget. Cliffordot abban a pillanatban mindennél jobban érdekelte, milyen feljegyzéseket látott barátja a kapitány térképén, de a korábbi számonkérés fényében ellentmondásos lett volna, ha meg is kérdezi. – Görögül volt – folytatta George. – Hétszázötvenegyedik oldal, a Belépés Könyve, az Urilia-írás, a Féreg Könyve… Ezeket a feljegyzéseket láttam, az egyiket épp Vermillion Bay kellős közepén, a másikat Hope Townnál. Freeport, Cumberland sziget. Ismerősek ezek a helyek? A kérdés nyilván költői volt, hiszen az utóbbi évben mindegyiken kikötöttek. – Akkor igaz lehet a pletyka – állapította meg Clifford. – Tényleg sátáni könyveket gyűjt. – Ezek mind egyetlen könyv részei, Cliff. A holtaké! Ilyenkorra már mindkettejük felhagyott a teendőjével, vagy az elfoglaltság látszatának fenntartásával. – Miért tenne ilyesmit? Ráadásul a szolgálat kárára. – Ahhoz a fura nevű, mélységlakó istenséghez lehet köze. Akit állandóan odaskiccel valahova. Nem jut eszembe a neve. Valami óriási polipfejű, embertestű, szárnyas kolosszus. Talán le akarja vadászni, vagy be akar neki hódolni. – Most mégis melyik? Nem mindegy. – Szerintem igazából nincs jelentősége. – Ezt meg hogy érted? – Akár létezik ez a valami, akár nem, a hajónak, ahogy a legénységének is, küldetése van, amit már közel egy éve nem teljesítünk. A Kézikönyv pontosan kijelenti,
szumátra királynője
mennyire tolerálhatatlan a szolgálat elhagyása, különösen, ha ilyen régóta tart. – A Királynő ezek szerint dezertált – döbbent rá Clifford a szörnyű igazságra. – Így van. Mi pedig bűnrészesek vagyunk a Kézikönyv szerint, ha nem állítjuk le. Mr. Mercier téblábolása megzavarta a diskurzust, úgyhogy az eszmecsere egyelőre félbe maradt. A „delegáció” csak órákkal később tért vissza, egyetlen szembetűnő változással: bővült a létszám. Marsh mászott fel először, majd egyenesen a kabinjához indult. Gyorsan szedte a lábait; Mr. Wright, az első tiszt még fel sem ért, amikor a kapitány már benyitott, és lámpást gyújtott. Wrightot a kormányos követte, majd két hadnagy, egy zászlós és egy különös idegen is a fedélzetre lépett. Viseltes, mohalepte posztóba bugyolálták minden tagját. A sok lebernyegtől alig tudott kapaszkodni. Mozgása természetellenes volt, talán a görbe háta és széles termete miatt. Zavarodottan ténfergett; úgy kellett a zászlósnak a hajótestbe vezetnie. Clifford elnézett a kapitány kabinja felé, és abban a pillanatban biztos volt, hogy a térképre még egy iksz került. Talán egy szöveg is. – Cthulhu! Így hívták – kiáltott fel George, aki egyébként nem követte figyelemmel a visszaérkezést. Abban a pillanatban az idegen lecövekelt a fővitorla mellett. Idomtalan testét Gallant felé fordította, aztán a posztó alól kihallatszott egy földöntúli hang. – Fhtagn – vartyogta halkan, majd egyszerre élesen kivehetővé vált a lépteivel járó cuppogás, ahogy tovalépdelt a hajótestbe vezető lépcső felé. Az orrfacsaró halbűz csak ekkor ütötte meg Clifford orrát. Második fejezet írta: Fekete I. Alfonz
A
döbbenet és a tanácstalanság szövete tekeredett a legénység jelenlévő tagjaira. A fára érkező testrész alá szoruló tengeri levegő összezsugorodott, majd kirobbant. A távolodó, meg-megismétlődő, más testből származó hang okozta bénulást Clifford mondata pergette le róluk:
445
– Mene, Mene, Tekel, Upharsin! Mr. Mercier nehéz talpú cipője koppant a megszólaló mellett: – Fogja be a száját, Clifford, és vigye be Marsh kapitánynak a vacsoráját! – Tisztelettel, Uram, én oda be nem teszem a lábamat – válaszolta szemtelenül –, egyenek a segítségem nélkül! – Emlékeztetném, Mr. Clifford, hogy feljebbvaló parancsának megtagadását a Matrózok Kézikönyve meglehetősen élesen elítéli. Kemény retorziókra számíthat, ha továbbra is ragaszkodik kijelentéséhez – szűrte valamivel a tengermorajlásnál hangosabban a tiszt. Az utasítás a gyomra aljáig csepegett, az engedelmeskedés sava lassan terjedni kezdett. Néhány pillanattal később George Gallant egy szófogadó Cliffordot látott, amint bemenetel a hajó eltátott szájába, ahol a kapitánynak és vendégének nyoma veszett. A tálca jobb felső sarkában a mécses fénye rezgett. A sötétbe bukott folyosón különböző hangerősségű beszélgetésfoszlányok mintha közelítették és távolították volna a falakat. A szűkülő és növekvő téren végighullámzottak a hangok, a völgyek és taréjok egyre gyorsabban váltották egymást. Emberi mantra és óceáni robaj fonódott együvé, kitartva azt, ezzel mintegy megnyitva az utat az éjszaka teremtményeinek, amelyeket meg akartak idézni. Clifford matróz a folyosón viaskodott a félelmével. Mihez kezdjen, ha a hanghullámok elnyelik és egyetlen neumává sűrítik össze a profánon túli, soha le nem jegyzett, lekottázhatatlan kántálás erejébe. Ahogy közeledett a kapitány kabinjának bejáratához, a szűkülő-táguló helyen valami ragacsosban gázolt. Közelebb érve próbálta megköszörülni a torkát, de csak nyákot és nyálkát öklendezett fel. Remegett, azonban a tálca tartalma nem koccant össze semmivel. A szájüregébe toluló ismeretlen anyagot kiköpte, szabad kezével nyakát kezdte masszírozni lentről felfelé, hogy minél hamarabb kiürüljön. Ujjbegyei kitapintották a sűrűvé majd szivacsossá vált hangszalagokat. Szájából előtörő sikoly rezgett és zengett, betöltötte az egész folyosót. Ösztöneinek és Mercier parancsának kettőse ki-
446
szumátra királynője
bogozhatatlanul összecsavarodott benne. Előbbi menekülésre buzdította, utóbbi kopogásra szorította ellenkező testét. – Éj-mélyből fölzengő – hangzott odabentről. Újra dörömbölt az ajtón. Várt.
A
fedélzeten Mr. Mercier elküldte dolgára Gallantet és a többi bámészkodót. A tisztek közül néhányan elvonultak körletükbe, csak az ügyeletes maradt odakinn és a vizet szemlélte a távolban. A zászló lustán csapkodott a szélben. Kisvártatva a horizontot pásztázó férfi arra lett figyelmes, hogy a Szumátra Királynője felemelkedik és lehuppan a vízszintre, mintha csuklana. A hadnagy egy tőle nem messze bámészkodó tengerészt intett magához. – Lemegy és jelenti a kapitánynak, hogy a mélységlakók a hajótestet rongálják. Kérjen engedélyt egy csónak aláengedésére és egy ötfős csoport hajó általi elhagyására kivizsgálás céljából. George Gallant bizonytalanul hallgatta végig felettesének kérését. Újra végignézett Reginald Mercieren, majd bólintva harsogta: – Igenis, uram.
A
z ajtó kinyílt. Onesiphorous Marsh az asztala mögé készült visszatérni, vendége a nyitott ablak előtt állt, a korábban látott posztóruhájának kámzsája hátra volt vetve. Clifford tátva maradt szájából néhány centis, átlátszó halszerű teremtmények úsztak ki, hogy Marsh mantrájának és a lényből felbugyogó óceáni vartyogás összekapcsolódásának hangtengerébe ugorjanak bele. A fortyogó, különálló, ember által ki nem ejthető zörejhalmaz körbezárta a kapitányt és a megtört fényen belül kirajzolódott alakot, amelyet most már a belépett matróz elborzadva pillanthatott meg. Ahogy a tengerész hangszálai erősebben zöngtek, és egyre több lény hagyta el szájüregének biztos formaiságát, úgy élesedett és testesült meg a félig hal- és félig békaszerű borzadály. – Csönd-zsákból hangot lop – kárálta Marsh. – Szétmálló hangerdő – intett egyet, mire Clifford szabad karja rándult egyet, könyöktől lefelé kitört, alkarja kifordulva lógott törzse mellett.
A
folyosó végéről George Gallant hallotta a hádészi zajok kakofóniáját. Közelebb óvakodott a kapitányi kabinhoz, azonban társa eltakarta a bentlévőket, így a kiömlő morajlás elől a bejárat mellé lépett és a deszkákhoz lapult. Érezte, ahogy a disszonancia hullámai zubogtak és fel-felcsaptak a szoba falára. Clifford válla mellett mégis belesett a helységbe, észrevette, ahogy eszméletlennek tűnő bajtársának szájából rajokba rendeződött, halszerű lények úsztak a levegőbe, amely úgy tűnt Gallantnek, mintha tompán és életlenül töltené be a kabint. Fülsértő, elegyedő és összefolyó zörejek üzekedtek az egész szobában, mintha pokoli nászuk meg akart volna ejteni valamilyen földöntúli rémséget. A helység távolabbi sarkában Marsh és a lény az ablak felé fordultak, a férfi a távolba mutogatott. Ezalatt a fékevesztett csapongás az ajtókeretben álló tengerészt is átölelte és visszajuttatta a testébe kibocsátott hanghalait. Gallant hallotta, ahogy a hangörvény rianása utolsó alkalommal tört meg, és már csak a másik testet vette körül a tompaság. Istentelen glóriaként zizegett körülötte, amely a fején kívül az egész formáját körberajzolta. Marsh megfordult és Cliffordot fürkészte. – Tudja Clifford, a maguk nemében ezek a lények – mutatott a mellette álló tengeralattira – végtelenül egyszerű lelkek, már-már bárgyúak. Egy jól megválasztott szóért temérdek tudnivalót elárultak, amire apácskám kíváncsi volt. Bár maga is borjú, akárcsak a többi málészájú matróz, így inkább elmesélem, hogyan fundálta ki a kanak-sziget rejtélyének megoldását. Ott bagzottak egymással vagy a szomszédos törzsekkel azok a semmirekellők, amikor először találkoztak egymással apácskám hajói és ők. Horgonyt vetettek a kanakok otthonában, hogy nyélbe üssenek egy-két előnyös üzletet Innsmouth-nak. Obed Marshot azonban nem ejtették a feje lágyára, nem bizony! Addig alkudozott velük, amíg megegyeztek, hogy kizárólagosan csak az innsmouth-i hajókkal fognak csereberélni ezután. Néhány héttel később, miután túladott a szajrén egy újabb, a korábbinál kisebb és fürgébb hajóval érkezett a
szumátra királynője
sziget közelébe. Négy matrózával leereszkedtek egy csónakkal a tenger felszínére. Májusünnep éjjelén a kanakok többsége a sziget belsejébe ment. Számolt ezzel apácskám, így az őrszemek elintézése után zavartalanul túrhatták fel a környéket az őslakosok aranya után. Miután a többieket kiadta az utasításokat, hogy keressék a kincseket, első tisztjével elindultak a szigetlakók után. – Egy tisztás közepén pocsolya fehérlett, körülötte gyűrűkben álltak a férfiak és nők. Merev arccal a víz felé bámultak, a közelebb jövő innsmouth-iakra oda sem figyeltek. Obed odasompolygott az egyik nőstényördög mellé, megtapogatta, nem ellenkezett vagy húzódott el a kutató kéz elől. Ott állt mellette egy ideig, majd feltűnt neki, hogy az asszony nem pislog. Bámul maga elé, vizenyős szemei csak a vizet látták. Ekkor hátrébb lépett, visszamenekült fedezékébe, ahonnan első tisztjével kísérték figyelemmel a szertartást. Kisvártatva fel is bukkant a cicomás vén ördög, Walakea, és a tavacskához sétált. Amint a pocsolya közelébe ért, a kanak sokaság hangja zöngéshez hasonlatos kántálásba fogott. A levegő halszagot hordott a tisztásra, amely összesűrűsödött és átláthatatlan köddé kezdett válni. Hirtelen a víz felől fejhangú harákolás és kuruttyolás érkezett. – Apácskám meséje innentől kezdett nehezen követhetővé válni. Amilyen zsivaj zengette meg a tisztás fáit, úgy harapta meg a csend a résztvevőket, Walakea szorította össze tenyerét. Ez teljességgel lehetetlen, de mégis, két karját előrenyújtva, mintha egy némbert tartana a karjaiban, lassan araszolva a tavacskához vitte és letette a halmazt. Az elorozott zöngés minden irányba ágazó idomtalansága ott tekergett a víztől egy lépésre. Amint az amorf tömb megmerevedett egy pillanatra, karmos végtag nyúlt utána a pocsolyából, magával rántva az egész formátlan szobrot. Miután elmerült, olyanok bukkantak elő a vízből, amilyen te is vagy. Nem te, Clifford, hanem a vendégünk. Megszámlálhatatlanul törtek a felszínre, mintegy védőgyűrűbe erőszakolva a körben álló kanakokat. Minden ember mögött egy lény állt. A tengeralattiak átölelték az előttük sorakozókat,
447
fogatlan szájuk kiszélesedett, hatalmasra nyílt, mintha fejeket akarnának leharapni. Ricsaj tört elő az egyre táguló fejekből: Dagon, Dagon! Sokáig üvöltötték ezt a szót, ezalatt apácskámék közelebb lopakodtak, hogy minden részletet szemügyre vegyenek. Emberek ájultak el, a lények ölelése azonban szoros maradt. Újabb jövevények bukkantak elő a vízből, végtagjaikban Obed számára ismerős aranyat cipeltek. A kapitány ezután megelégelte a szertartást, így ketten kereket oldottak. Ahogy ő mondta, a látvány megvemhesítette a fejét, parázna ötletei támadtak. – Napokkal később hangosbeszélőkkel tértek vissza. A felszerelkezett férfiak kapitányuk elvakkantott parancsai szerint körbe álltak, szájuk elé emelték a fémkúpokat, majd mindegyikük kántálásba fogott: Dagon, Dagon, Dagon! A tó felszíne felhabzott, tajtékot vetett. A várt csenevész teremtmények helyett azonban ezúttal egy ormótlan, méreteiben gigászi árny emelkedett ki a parányi víztükörből. Az aláereszkedő csendben egyedül a cseppek csapódását hallották. – A kolosszális testből kicsapódó csápok cuppantak a körülállókon, karmos kezek kaszálták a levegőt, domború szemek erdeje meredt a rémült matrózokra. Obed kapitány biccentett, várt. A tömbszerűség továbbra is megmaradt, de a félsötétben különféle kapcsolódási pontokat vélt felfedezni a monstrumon. Lehámlott az első benyomás látványa: egymáson tornyosuló tengeralattiak összegabalyodott vállai koccantak egymásnak, végtagjaik egymást markolták. A halszagú levegőbe a testek épületéből kinyomódott egy vöröses árnyalatú lény, amely intett apácskámnak. Ő kérdés nélkül követte. A tisztáson maradtak a fegyvereiket szorongatták. Valamivel később mindketten visszatértek. Obed an�nyit vetett oda embereinek: mindenszentekkor hangosbeszélőkkel jöjjünk vissza. Elhiszi ezt nekem, Clifford? Ébred magában kétely, amikor azt mondom, hogy ez a vendég, valójában közelebbi rokonom, mint bárki odakinn a szárazföldön? De ahogy apácskám csinálta hozzátartozóival, úgy én is bővíteni akarom a számukat, hogy együtt kereshessük meg a Nagy Öreget.
448
szumátra királynője
A
rémmese befejeztével és a hangzavar elültével a folyosó forgott Gallant körül. A kihallgatott történet a kapitány tengeralattiakhoz fűződő viszonyára adott csak választ, arra már nem, mi az ő további szerepe vagy akár mi a terve ezzel a szörnnyel. Nem értette Obed kapitány tetteinek messzire gyűrűző hullámait, és logikátlannak tartotta mindazt, hogy ezek a békaszerű rusnyaságok Onesiphorous Marsh segítségére lehetnének. Cliffordot el kellett volna húznia az ajtóból, de barátja teste mozdulatlanul állt, mint a cövek. A fedélzet irányából nehéz talpú cipő koppanásaira eszmélt fel merengéséből. George Gallant felismerte, a hadnagy érkezik. Beszélnie kell erről, hiszen a tiszt is ellenezte a kapitány egész akcióját, ezért ugyanazon az állásponton kell, hogy legyen mint ő és Clifford. – Miért nem érkezett már vissza a kapitány válaszával? – csengett tompán Reginald Mercier kérdése a fregatt gyomrában. Harmadik fejezet írta: Veres Attila
F
ontos tudni, hogy a kapitányt hónapok óta mérgezték. Eleinte módjával, inkább csak hogy nyugtassák. Duplet, a szakács, New Orleans fülledt, sötét mocsarainak és éjszakáinak terméke értette a méregkészítés módját. Úgy tartják, Duplet családja zombipor keveréséből élt, a fiatal Duplet pedig egy komplikált szerelmi ügy miatt volt kénytelen hajóra szállni szakácsként. Ha teliholdas éjszakákon sokat ivott, gyakran mesélt arról, hogyan vágnák ki a szívét, hogy az örökké rabszolgaságban dobogjon, ha esetleg hazatérne. Aztán következett az equinox. A kapitány egész éjjel kántált és sikoltott és őrjöngött, a tenger mélyén nyugtalan árnyak mozdultak. Mindenkit rémálmok kísértettei, még azokat is, akik nem aludtak. Henry Bayett, a fiatal szigonyos vért és szögeket hányt, majd nem sokkal később meghalt, a testét még hajnal előtt a vízbe dobták. A kapitány másnap nem is emlékezett a szigonyosra. Mintha az ember, akinek az életéért felelt, nem is létezett volna.
Duplet ekkor felajánlotta a legénység kemény magjának, akik már régebb óta szolgáltak a hajón, mint maga a kapitány, hogy elkészíti a zombiport, és belekeveri a kapitány ételébe. – Egy hét – mondta nehéz francia akcentussal –, és a kapitány lenni dzsu-dzsu. Nem lenni sem élő, sem holt. Mercier bólintott a tervre, csakúgy, mint a kemény mag egésze. A Matrózok kézikönyve szerint a kapitányt megölni nem lehet, de a portól nem halna meg, csak épp nem is élne. Megfelelő kompromisszumnak tűnt. A por előállítása egy egész hónapig tartott, a legnagyobb titokban. Közben még négy matróz halt meg; egyiküknek kígyókat találtak a beleiben. A port az egyik kikötőben tesztelték egy utazóügynökön, aki a mélységlakók pikkelyeiből készült késkészletekkel házalt. Már az első adag után elhomályosodott a tekintete, az arcából kifutott a vér, a szája nyitva maradt, hogy lustán csorogjon belőle a nyál. Bármit parancsoltak, az ügynök gondolkodás nélkül megetette. Így lett a legénységi kassza nehezebb néhány arannyal; az ügynök kiváló rablónak és tolvajnak bizonyult, míg rajta nem kapták. Akkor sajnos a feldühödött tömeg meglincselte. Az ügynök állítólag csak akkor nyerte vissza eszméletét, mikor felhúzták a gerendára; akkor meg, ugye, már mindegy volt. A kapitány azonban nehezebben adta meg magát. A mérget Duplet gondosan elkeverte a kásában vagy a pörköltszószban, a borban és a kenyér tésztájában. A por mégsem hatott, vagy nem azonnal. A kapitány bőre elszürkült, a szemét lassanként befedte valami szürkés hályog, de befolyásolhatóbb mégsem lett, sem halottabb; talán kicsit lassabb. – Kapitánynak lenni saját voodoo – mondta erre Duplet, miközben kenyércsücsköt mártogatott gabonapálinkába – Kapitány erős. Felmutatta a nagy zacskó zombiport. – Adni kapitánynak minden nap, minden este. Kapitány lassan elveszíti majd magát. Így a kapitány minden egyes nap kapott a zombiporból, Mercier feladata volt, hogy
szumátra királynője
a kapitány a tányérját is kinyalja, mire leszáll az éj. – Válaszoljon! – kiáltotta most Mercier. Ebbe a tányérba dupla adag port tettek. A hajó gyomrában a legénység lélegzetvisszafojtva várt. Mercier lekocogott a lépcsőn, és megragadta Gallant vállát. – Mi az isten van már! – morogta. Clifford és Gallant semmit sem tudtak a tervről. Clifford, ha ivott, képtelen volt titkot tartani, Gallantról pedig mindenki tudta, hogy egy idióta. Évtizedek óta élt a világ félelemben Chtulhu híveitől, mégis képtelen volt megjegyezni ezt a nevet. Mindenki úgy gondolta a legjobb, ha őket kihagyják az egészből. Gallant megfordult, és Mercier szemébe nézett. A szája elé emelte a kezét, majd suttogni kezdett. – Uram...én...én...a szájából... Mercier egy mozdulattal félrelökte a matrózt, és kikukkantott a sarok mögül, majd előlépett. – Kapitány – mondta. – A vacsoráját ne hagyja kihűlni! Clifford szoborként állt a falnál, szája tátva, szakállában nyál keveredett vérrel. Ép kezében még fogta a tálcát, rajta a kása és egy szelet sonka, kupában vizes sör. A kapitány, mintha álomból ébredt volna. Az ételre nézett. A por, bár nem szorította be a kapitányt az élet és a halál közé, de kezelhetővé tette néha; különösen, mert a zombipor függőséget okozott, súlyosabbat, mint az ópium; ugyanakkor gyomorfájást is. Emiatt gyakran várt a kapitány az étel elfogyasztásával; de végül mindig evett. Óvatosan kivette a tálcát Clifford kezéből és megszagolta az ételt. A gyomra halkan korgott. – Mélységlakók háborgatják a hajót, kapitány – mondta Mercier. – Engedélyt kérek... – Azt csinál, amit akar – mondta a kapitány, majd újra megszimatolta az ételt. Mercier keze ökölbe szorult. – Kapitány úr – mondta Mercier, és Cliffordra mutatott. – Minden matrózra szükségünk van.
449
– Tél öblén halkan ring – mondta a kapitány. Clifford és Gallant megborzongtak a szavak hallatán; a nyelv idegen volt számukra, lehetett volna akár a pokol nyelve is; sokak számára az is volt. A magyar tudvalevőleg széles körben használt iszonyatos boszorkánytettek elkövetésére; a test és a lélek irányítására. A Habsburgok is ezt a nyelvet tanították alattvalóiknak, hogy azok mindig csak szolgáljanak. Clifford összeesett a földön. Mercier és Gallant megragadták az élettelen testet, és elvonszolták a kabin elől. Odabentről a mélységlakó végig figyelte őket, ők pedig igyekeztek nem nézni rá.
C
lifford a fedélzeten sírt; a falnak támaszkodott és véres könnyek peregtek le az arcán. Mercier pipát vett elő a zsebéből és meg�gyújtotta. Édes füst illata keveredett a halbűzzel. – Jobb is, ha nem értik, mi történik – mondta Mercier. – Csak végezzék a dolgukat, ahogy én mondom, és felejtsék el, amit láttak. Maga meg, Clifford, nézesse meg a karját Spencer hajóorvossal. A hajó oldalának ütődött valami fém, vagy olyan kemény csont, mint amire tudvalevőleg az esőerdei vademberek szokták feltűzni ellenfeleik levágott fejét. – A jó istenit neki – szűrte a fogai között Mercier – Azt mondta, azt csinálok, amit akarok. Gallant, Clifford, takarodjanak befelé a csónakba, velem jönnek. Clifford felnyüszített, Gallant pedig épp tiltakozni készült, testének és lelkének minden erejével, de Mercier akkora pofont kevert le neki még az első tiltakozó szavak előtt, hogy Gallant elterült a padlón. – Nem kértem, mondtam – szűrte a fogai közt Mercier. 20 perccel később már a csónakban ültek, a hajó egyre távolabb került tőlük. Mercier elvette Gallant fegyverét, de cserébe adott neki egy flaska barbadosi rumot, amit Gallant hálásan kortyolgatott evezés közben. Ha már meg kell halni, gondolta, legjobb részegen. Hárman ültek a csónakban, pedig, és erre Gallant a rum egyre sűrűsödő ködén keresztül is emlékezett, a csónak 5 ember-
450
szumátra királynője
re volt méretezve. Inkább újabbat kortyolt, majd tovább evezett. – A többiek már készülődnek – mondta Mercier, noha Gallantot egyre kevésbé foglalkoztatták a hadnagy szavai. – Mindent visszacsinálhatunk. Mindenkit megmenthetünk. Ha valóban ő vár ránk a szigeten... talán az egész világ megmenthető. Gallant azon töprengett, kihugyozhat-e a csónakból feljebbvalója jelenlétében. – Milyen szigetről beszél? – kérdezte remegő hangon Clifford. Mercier felnevetett. – Nem csak a kapitányunknak vannak különös szövetségesei. Gallant végül felállt, és a tenger felé fordult hogy vizeljen. Mercier keserveset sóhajtott, de végül szó nélkül hagyta a tengerbe hugyozó tengerészt, inkább újra elővette a pipáját. – Ma éjszaka – mondta –, ma éjszaka megfordul a szerencsénk. Gallant sikoltott. – Egy sziget! Egyik pillanatban még nem volt ott...aztán... A sziget néma csendben emelkedett ki a tenger mélyéről; sziklák helyett pikkelyek borították. – Egy leviatán... egy leviatán háta – hörögte Clifford rekedt hangon. – Meneküljünk! – Nem – mondta Mercier. – Épp arra a szigetre tartunk. Ezért jeleztek nekünk. Mind Clifford, mind Gallant azt kívánta, bárcsak halott lenne. – Kikötünk – mondta Mercier.
G
allant megfogadta, hogy még ha ki is kötnek, kiszállni a csónakból biztos nem fog. Ha mégis kiszállna, egy lépést sem tesz. Ha mégis tenne egy lépést, csak azért, hogy menekülőre fogja. Persze, Gallant csak ritkán tartotta be az ígéreteit magának, így kiszállt a csónakból, és Mercier hideg parancsait követve tette meg egyik lépését a másik után. Talpa alatt érezte, ahogy a gigászi állat ereiben lassan csordogál a hideg vér, és eldöntötte, hogy ha már ilyen gyáva, akkor legalább meghalni nem fog ezen a rettenetes testen. A távolban tűz lobbant. Egy máglya fénye vezette a matrózokat az élő sziget belseje felé.
Ami keresztény imát Gallant csak ismert, most mind maga elé mormolta. Clifford, mint egy járkáló halott, csak csoszogott utánuk. Egyetlen alak állt a tűz mellett, a bőre még csillogott a tengervíztől, amiből a leviatán kiemelkedett. Gallant megdörzsölte a szemét, hogy jól lát-e. Talán csak álmodik, ahogy szokott, ha a kelleténél többet iszik, és lássuk be, Gallant többször aludt el életében részegen, mint józanul. – Késtél – mondta a nő, majd a földre köpött. Mercier bólintott. – Tudom – mondta. – A kapitány... – Felvitte már a vendéget? Mercier bólintott. – Akkor itt az idő – mondta a nő és tett egy lépést a matrózok felé. Vastag izmok fonták be erős csontjait. A lábujjai között úszóhártya feszült. – Egy félvér – suttogta Gallant, majd gyorsan keresztet vetett. A nő felnevetett. – Félvér. Bánt ez a szó. Mintha hiányozna az egyik felem. Pedig több vagyok, mint ti. Még közelebb lépett a férfiakhoz. Gallant orrát megcsapta a sós tenger szaga, a mélyben lakó állatok és növények illata. Ha behunyta volna a szemét, talán álmodott is volna a mélységről. Talán soha nem is tért volna vissza ebből az álomból. Azonban két hónapja utazott tengeren, férfiakkal összezárva, most pedig egy meztelen nő állt előtte, még ha félig hal is. An�nyira hülye ő sem volt, hogy ne bámuljon. – Azt mondtam, öt ember – mondta a nő. – Ez a kettő nem számít. Az egyiken tisztán érzem a sötét mágiák szagát. A másik értéktelen. Mercier megköszörülte a torkát. – Biztos elegen leszünk így is... A nő egy pillantással elhallgattatta. – A leviatán nem enged, amíg nem kap helyettem valaki mást. Addig nem hagyhatjuk el. Mercier nagyot nyelt. – Akkor maradok én. Mercier titkon talán remélte, hogy a nő nemet mond, hogy találnak majd más megoldást.
szumátra királynője
– Rendben – mondta a nő, és elindult a csónak felé. Mercier az embereire nézett. – Tegyétek, amit mond. Csak ő segíthet rajtunk. – De uram... – kezdett bele Gallant. – Kussoljon. Bárcsak egyszer valaki azt tenné azon a rohadt hajón, amit mondok, anélkül, hogy meg kelljen ismételnem a parancsot. Gallant bólintott. – Igen, uram – majd a hajó felé rángatta Cliffordot, aki hang nélkül hadart maga elé valami különös verset valami különös nyelven. Mikor a csónak már elég messze járt, a leviatán visszatért a tengerbe, rajta Mercierrel, akit élő ember többé nem látott. Gallant evezett és evezett ahogy csak tudott, és a nőt figyelte. – Tudni akarod, mit csinálunk? – kérdezte a nő. Gallant a fejét rázta, majd mégis megszólalt: – Megmentjük a világot? A nő mosolygott. Hegyesek voltak a fogai. – Pontosan – mondta. Gallant elfelejtette becsukni a száját. – Visszafordítjuk a varázst, ami a mélységlakókat idehozta. Eltűnünk mind, mintha nem lettünk volna. A nemlét is jobb a létezés kínjánál. – Mi a neved? – kérdezte Gallant. – Ra’shkan Al-Marsh. A kapitányod az apám. A vendég, akit a hajóra hozott, az anyám. És ma végzünk mindkettejükkel. Gallant, bár maga sem hitte amit hallott, elmosolyodott a gondolatra. Egy világ, mélységlakók nélkül. Mikor kikötötte a csónakot a fregatthoz, már-már boldognak érezte magát. Még az italt sem kívánta annyira, bár a rumot azért nem dobta volna ki. Mosolya leolvadt az arcáról, amint megpillantotta a szakács, Duplet fejét a padlón, a testtől elválasztva, a száj pengével örök vigyorra húzva. – Elkéstünk – mondta a nő, ahogy a hajóra lépett. Gallant megragadta a rumos flaskát és kiitta a tartalmát az utolsó kortyig. – Mindegy – mondta részegen. – Öljük meg, akit akarsz, aztán menjünk valami napfényes helyre!
451
Negyedik fejezet írta: Lir Morlan
M
ercier a lény hátán állva nézte a távolodó csónakot, és figyelte, ahogy az evezők vízbeérkezésének hangja lassan teljesen beletompul a lábánál megtörő hullámok keltette monoton zajba. Ki gondolta volna?! Ez a kérdés visszhangzott a fejében, több tucat gondolatfoszlány mind erre az egyetlen útra futott rá, mindnek ez lett a vége: Ki gondolta volna?! Most itt áll egy ilyen szörny hátán, egy szál magában, anélkül, hogy terve, vagy esélye lenne a távozásra, pedig néhány évvel ezelőtt a világ nagyobbik része még abban sem volt biztos, hogy a Leviatán nem csupán tengerész legenda, vagy vallásos zagyvaság! Persze amikor a mélységlakók és félvér porontyaik elözönlötték a világot, mindenki számára világossá váltak a sellőkről, Krákenről, és egyéb tengeri lényekről szóló legendák alapjai. Ki gondolta volna?! Ő biztosan nem. Azon a keserű, fülledt, estébe hajló késő délutánon, a dokkok közeli lepukkant kocsmában, ahol fáradtan figyelte a félrészeg helyieket…Így, visszagondolva, már akkor tudta, hogy ennek csak rossz vége lehet! Talán a tengeren töltött évek, talán a kifinomult, és csatában edződött ösztönök… Vagy csak egyszerűen a logika. A hadnagy szeretett úgy gondolni magára, mint aki okosabb a többségnél, és ezt nagyképűség nélkül hitte is. Puszta tény volt, nem nagyzolás. Mégis, akárhányszor eszébe jutott az a nap, homályba veszett, miért és hogyan mondott igent az idegen felkérésére, hogy kövesse őt a megbízójához, ahogy az út is, míg a kikötők jellegzetesen halszagú utcáiról egy sikátorokkal teli negyedbe értek, majd egy bérház emeleti, koszos, majdnem üres szobájába. A mai napig nem tudta megmagyarázni, miért is követte, és szinte biztos volt benne, hogy az egyetlen ok az lehet, hogy valamit kevertek az italába, vagy más módon hatott rá különös kísérője. Halványan emlékezett a vörös hajú, furcsán zengő hangú férfira, de se az arcát, se a szavait nem tudta felidézni
452
szumátra királynője
teljes biztonsággal. Ez pedig cseppet sem vallott rá! A szoba kicsi volt, falairól a repedések mentén nagy darabokban mállott a vakolat, egyetlen asztal állt a távolabbi sarokban, szemben a tengerre néző ablakkal. A két szék közül az egyiken egy nő ült, láthatóan csupán félig ember, félig pedig a szörnyszülöttek jellegzetes vonásait viselte. A másik hely őrá várt. Ki gondolta volna?! Reginald Mercier még akkor sem, amikor bódult fejjel kisétált a szobából. Amit a nő művelt, azt egyértelmű szemfényvesztésnek tartotta. Tudta róla, hogy ki ő, tudta, hogy a Szumátra Királynőjének hadnagya, tudta a nevét, sőt még azt is, hogy apja hajója a mélységlakók révén veszett oda húsz éve. Ezek nem győzték meg persze, de kellő alapozásnak bizonyultak a következőkhöz. A nő, aki Ra’shkanként mutatkozott be, „megjósolta”, hogy a Királynő új küldetést kap. Elmondta a küldetés részleteit, és azt is, hogy Marsh kapitány letér majd a kijelölt útról. „Nem számít neki mások élete, úgy vezeti majd a hajót a végzetébe, mint akit elbűvöltek!” Mindvégig szkeptikusan hallgatta, egyetlen pillanatig sem hitt neki. Se akkor, amikor elmondta, hogy Marsh tiltott könyvek alapján navigál majd, se akkor, amikor arról beszélt, hogy ha kell, embereket áldoz fel célja érdekében. „Én megállíthatnám!” mondta a nő, és volt valami a szemében, ami miatt Mercier ezt a lehetőséget félelmetesebbnek érezte a felvázolt borzalmaknál is. „Én tudom a módját, hogy megszabadítsuk a világot az összes mélységlakótól, és minden követőjüktől! De ehhez fel kell jutnom a hajóra, és megszereznem a kapitány kabinjából a könyvet! Ehhez megfelelő szövetségesek kellenek!” Amikor elküldte a fenébe, és kikérte magának a különös ajánlatot. Visszatért a hajóra, ahol másnap reggel a kapitány felolvasta az új parancsot a tiszteknek. Mercier emlékezett rá, hogy megroggyant a térde, amikor hallgatta. Amint először látta meg azokat könyveket, és a titokzatos feljegyzéseket, a zsige-
rei mélyén érezte, hogy a nő többi „jóslata” is igaznak bizonyul majd. Ennek ellenére nem akart lepaktálni egyetlen mélységlakóval sem. – Épp úgy megesküdtem, mint mindenki más a tengerészetnél, hogy sushit szeletelek az összes hasonszőrű rémből! – sóhajtott bosszúsan, és a tehetetlenségtől fojtogatva elnyomott egy szitkot. Épp így érezte magát, amikor az első matróz halt meg a hajón, és ő felfedezni vélt a holttesten valami furcsa jelet. Beosont a kabinjába, és a jel után kutatott a könyvekben. Tudni akarta, mekkora a baj. Hát most megtudta! A matróz halála nagyjából egybeesett azzal, hogy rádöbbent, dezertáltak. Innentől kezdve a dolgok gyorsabban történtek, mint amit egyetlen ember kézben tud tartani. Felmérte, hogy kik azok, akik a kapitány teljes bizalmát élvezik, és akiktől óvakodnia kell. Persze megpróbált ő maga is beférkőzni ebbe a bizalmi körbe, de olyan szorosan begombolkoztak, mint Alaszkában télvíz idején. A kezére játszott viszont a következő haláleset, a legénység ugyanis suttogni kezdett. A harmadik, és negyedik után úgy tűnt, lassan elszabadul a pokol. Ekkor gyűjtötte össze a keményebb magot, és egyeztek meg abban, hogy lépniük kell az ügyben. Mercier nem volt biztos benne, hogy teljes egészében felderítette a hajón munkálkodó erők hálózatát, hogy tökéletesen biztos lehet egy-egy ember hovatartozásába, így megpróbálta lebeszélni a társait az azonnali és egyértelmű konfrontációról. Kapóra jött Duplet ajánlata a zombiporral, és őszintén sajnálta, hogy nem jártak sikerrel! Mennyivel egyszerűbb lett volna minden! Tudta, hogy nem csak Marshnak és neki vannak emberei a hajón, biztossá vált, hogy így, vagy úgy, de Ra’shkan is feljuttatott, vagy meggyőzött valakit. Minél mes�szebb kerültek ugyanis a kijelölt útvonaltól, minél sötétebb vizeken hajóztak, minél többször hallották éjjelente a szentségtelen kántálást a széllel érkezve az óceán hullámain, annál gyakrabban bukkantak fel különös üzenetek a legelképesztőbb helyeken. A hálóban, amivel halat fogtak, vagy a fedélzetre leszálló albatrosz tollai közül ki-
453
454
szumátra királynője
hullva, de akkor vált biztossá, hogy a hajón is van valaki, amikor a szobájában, a ruhái közt, vagy a tányérja alatt talált rá a kusza, jellegzetes vonásokkal írt üzenetekre. Néhány nappal ezelőtt, amikor Duncan rémálmokba illő módon kiszenvedett, döntött végül úgy, hogy elfogadja a nő ajánlatát. Felhozza valahogy a hajóra, ha módja lesz rá! Bár nála senki nem sajnálta jobban, a szavak ideje sajnos lejárt. Elhelyezte hát a taton a három lámpát az üzenetekben jelzett módon, és másnap reggel meg is találta a választ. Úgy ébredt, hogy a kezében szorongatta Ra’shkan üzenetét! „Amikor kiköttök a szigetnél, a kapitány egy vendéggel tér vissza a hajóra. Ha már ott lesz, eressz le egy hajót, és öt emberrel indulj el délnek! Kövesd a jelemet, és gyere el értem, a többi már az én dolgom! Megállítom ezt az egészet!” Ki gondolta volna?! Hogy végül rááll az alkura? Ő maga biztosan nem! Se az első, se a sokadik alkalommal… De a kétségbeesés és kilátástalanság nagyobb erővel bírt a meggyőzésnél, a szemfényvesztésnél és a megvesztegetésnél. Abban a pillanatban, a kapitány kabinja előtt, amikor meglátta a lényt, és a szerencsétlen zöldfülűt, aki majdnem szörnyethalt a találkozástól, már nem maradt más választása. Tudta, hogy amit tesz, az nem jó, de ezt látta az egyetlen lehetőségnek. Kétségekkel szállt ki a csónakból, és amikor a nő azonnal ráállt, hogy ő maradjon itt helyette, már majdnem biztos volt benne, hogy hibázott! Abban a pillanatban még remélte, hogy minden Ra’shkan ígéretei szerint alakul, és a végén, ha holtában is, de hőst csinálnak belőle. Hagy legyen rá utoljára büszke az anyja! De ahogy a csónak eltűnt a szeme elől, és magára maradt, kezdett ráébredni, hogy ez mennyire esélytelen mindez. Ki gondolta volna?! A hold fényénél egyre nagyobb tajtékokat vetettek a hullámok, és ahogy teltek a percek, Mercier kezdett egyre tisztábban látni. „Több vagyok, mint ti!” A nő hangja, mint valami elűzhetetlen kísértet férkőzött az elméjébe, és egyre gúnyosabban ismételgette ezt a mondatot. Ugyan miért segítene, ha így érez?! Reginald Mercier ebben a pilla-
natban döbbent rá, hogy hiába okosabb a hajón lévők mindegyikénél, és majdnem minden ismerősénél, hiába tanultabb és hiába olvasottabb, ha a megfelelő érzelmi állapotba kerül, bárki becsapható. Egészen könnyen! A fuldokló és a szalmaszál hasonlata most nem is tűnt olyan gyermekdednek. Ra’shkan volt a szalmaszál, akit egyetlen épeszű ember sem tekintett volna menekülési lehetőségnek! Csakis egy fuldokló… Ki gondolta volna, hogy ahelyett, hogy hőssé válik, valójában ő szabadítja el a poklot? Mert most már biztos volt benne, hogy a nő, akit a hajóra vitetett, nem az emberiséget igyekszik szolgálni. Csakis önmagát! Hogy ennek része-e Marsh kapitány megölése, és valóban része-e a mélységlakók eltakarítása, azt nem tudta biztosan, abban viszont kezdett egészen tisztán látni, hogy az embereknek se egyesével, se összességében nem akarhat jót! És ő volt az, aki olyan gyengévé vált, hogy mindezt lehetővé tette! A gondolat keserű epével árasztotta el, és legszívesebben dühösen felordított volna. Most már értette, hogy miért tűntek el a hajót ostromló mélységlakók, és miért hagyták békén a csónakot! Kezdett világossá válni az is, miért maradt éppen ő a Leviatánon, miért nem felelt meg Clifford, vagy Galant! – Vanitatum vanitas… A távolban valahol még sejteni vélte a hajót, de látni nem láthatta. Talán megpróbálhatna arra felé úszni, kevés eséllyel ugyan, de esetleg elérhetné! Ha a Leviatán engedi. Ki tudja, Ra’shkan hazudott-e. Talán ebben az egyben nem. De jobb a tenger ölelésében meghalni, mint itt állni! AZ tengerésztiszthez méltó lenne! Éjfekete lepelbe burkolódzott az éjszaka, elrejtve és csupán sejtetve méhében vajúdó minden titkát, ahogy az óceán hullámain ismét felé hozta a szél a jól ismert embertelen hangokat. Minden letisztult egyértelműséggel jelent meg előtte. Feketén, ezüst fénnyel behálózva, az éj színeiben. Nem volt többé szükség magyarázatra. A víz szintje közben folyamatosan emelkedett a leviatán hátán, és mintha maga is élne, egyre közelebb kúszott Mercier csizmájához.
szumátra királynője
Ötödik fejezet írta: Farkas Balázs
H
ajnalodott. Rustin Lanoux harmadszor ment végig a hajó jobb oldalán, megszorította a köteleket, ellenőrizte a csomókat. Később céltalanul téblábolt a tatfedélzeten. A hajó végéig ment, ott állt meg, és a horizontot kémlelte. Nekitámaszkodott a korlátnak, nézte, ahogy a víztömeg kavarodik a hajó mögött. Dohányt vett elő, egykedvűen rágcsálta. A nap még nem kelt fel, koronája derengett csak a ködös vízhatáron túl. Lanoux arra gondolt, hogy meg fogja ölni magát. Iránytűt vett elő. Az nem mutatott sehová. Lassan forgott körbe. Az öregek azt mondják erre, hogy ez az ördög keringője. Azt jelzi, hogy nincs hová menni. Bedobta a vízbe. Az apjától kapta, jutott eszébe. Mindegy. Nem kell. A hajóra mélységes csend telepedett. Az árbockosárban egy részeg fiatalember billegett. A szolgálatos matrózok lustán tették dolgukat, a kapitány órák óta nem mutatta magát. Akik aludtak, időnként felüvöltöttek. A rémálmok. A mélységlakók közelsége tehette, Lanoux tudta, hogy a hajó már közelebb van megnevezhetetlen céljához. Nem volt kedve hozzá. Ilyen egyszerű. Talán beveti magát a tengerbe. Előrehajolt. Bámulta a vizet. Csak ember, csak víz. Annyira mindegy. – Ilyen hülyeséget – motyogta. Talán ezek a gondolatok is csak a céljuk közelsége miatt születtek. Lanoux egyre jobban gyűlölte a tengert. A hajót. Saját magát. Elhúzódott a korláttól. Szédítette a látvány. Még dolgozott benne az a kevés rum, amin néhány órája három másik matrózzal osztoztak titokban. A sós víz párája józanította, de nem eléggé. Kiáltásokra lett figyelmes. Egy tiszt volt az. Lanoux eltette a dohányt, a tengerbe köpött, ingujjába törölte a száját, aztán vis�szakocogott. Az első tiszt volt az. Úgy tűnt, örül, hogy egyáltalán lát valakit.
455
Lanoux kihúzta magát. – Mr. Wright. Uram. – Pihenj – mondta az első tiszt. – Mercier hadnagyot keresem. Lanoux elernyedt. – Nem láttam, uram. Az elmúlt órákban biztosan nem. – Érdekes. Csendben álltak egy ideig. – Egy csónakunk kint van egy ideje – mondta aztán Lanoux. – A mocskok megint kaparásztak ott lent, aztán kimentek néhányan. Vagy nem tudom, én azt nem néztem, ki mit csinál. Wright komoran nézett rá. – Értem – mondta. – Ha megenged egy megfigyelést… valami itt nagyon nincs rendben – mondta Lanoux. – Uram. Talán nem kell hozzá sok ész, de ezt látja mindenki. Egyesek nem férnek a bőrükbe. – Zendülésre gyanakszik. Súlyos vád. – Én azt nem mondtam. – Nem is kérdeztem. Lanoux bólintott. – Értem, uram. Wright mindeddig a háta mögött kulcsolta a kezeit, most viszont előrenyúlt és megragadta Lanoux vállát. Keményen a szemébe nézett. A matróz úgy érezte, ettől egyből ki is józanodott, tartást kapott egy másik ember tartásától, ő is felnézett, állta a felettese tekintetét. – Tudnom kell – mondta Wright. – Tudnom kell, hogy magára számíthatunk-e. Hogy állja-e a helyét. – Uram… – Matróz, ha kinyitná a száját, érteném. – Uram! Marsh kapitány számíthat a hűségemre! Nem is tudta, miért mondja ezt. Mintha az első tiszt valamilyen módon kimondatta volna vele. Maga is elhitte, ahogy kimondta. – Jól van – mondta Wright. – Vannak dolgok, amelyekről tudomásunk van. Nem kell aggódnia. Legyen készenlétben. Ne beszéljen túl sokat másokkal. Lanoux lassan bólintott. Wright a tenger felé mutatott. – Jól mondta, matróz. Ott a csónak. Készüljön a vendégek fogadására.
456
szumátra királynője
G
allant megbabonázva nézte a meztelen női háton tátongó, kopoltyú-szerű nyílásokat. Ki akart nyúlni, hogy megérintse, hogy végigsimítsa a testet, hozzá akart tapadni. – Eh, sokáig hánykolódtunk – fecsegett Clifford a csónak orrában. – Nem tudom, miért váltottak irányt. Jön fel a nap. Nem jutunk fel észrevétlenül. – Nem is ez a cél – mondta a nő. – Harcra számítok, de ezt a harcot nem a testek vívják. Gallent nem értett az egészből semmit. Idegesítette, hogy Clifford nem tudja az evezőt kezelni a fáslizott karjával, a nő pedig látszólag nem volt hajlandó segíteni. Imbolyogtak a vízen, előttük a hajó hajnali sziluettje derengett. Szörnyetegnek tűnt. – Csak csináljátok, amit mondok – intett Ra’shkan. – A küldetésünk fontos. Akár az életünk árán is. Clifford felhorkant. – Még mit nem! Gallant nem szólt semmit. Csak bámulta a különös nő hátát. A Szumátra Királynője egyre közelebb került. – Jól figyeljetek – mondta Ra’shkan. – Csak egyszer mondom el. Nem lesz nehéz. Clifford és Gallant pedig jól figyeltek.
M
arsh kapitány az ágyán ült, bal kezét időnként ökölbe szorította. Kabinjában az élek mintha meghajoltak volna, az alakzatok kezdték elveszíteni szabályosságukat. – A lányom? – kérdezett vissza. Előtte a mélységlakó mély, romlott hangokat hallatott, minden buggyanásra mintha a kabin egy kissé összébb húzódott volna. – Nem – morogta Marsh. – Tudod te jól, mit akarok. Nem különbözik annyira attól, amit te is akarsz. Mert… Felnézett. Megkocogtatta a halántékát. – Amit te tudsz, tudom én is. Fordítva is működik. Ember és mélységlakó… az érem két oldala. Miket beszélek! Még csak nem is két oldala. Ugyanannak az istenverte fémötvözetnek két komponense. Bah, érmek, ötvözetek. Jelentéktelenek. Engem csak az érdekel, ki munkálja őket. Az élet nagy kovácsai.
A mélységlakó nem mozdult. Két szótagot ejtett ki formátlan száján. Gh-lú. Gh-lú. Valahogy így hangzott. – Nincsenek illúzióim – mondta Marsh. – Ott voltam Padang elesténél. Láttam a saját szememmel zátonyokat kiemelkedni a vörhenyes szurokból, ami egykor tenger volt. Azok a zátonyok… csupán a Fenevadnak az… édes istenem… neked ezt hiába is magyarázom, ugye? Neked ez az egész semmit nem jelent. Semmit! A fejét rázta. – Hát jöjjön a lány. Ha az életemre tör, bizony meg fog lepődni. Ismét a halántékát kocogtatta. – Eheheh… vegye csak el annak az életét, akinek már az nincsen. A mélységlakó némi elégedettséggel cuppantott.
R
ustin Lenoux, akárcsak a többi matróz, döbbenettel figyelte, ahogy a kapitány mindenki fölé emelkedve érkezik a fedélzetre, végre mint éber és fegyelmezett ember, valódi céllal. Jelenléte összezúzott minden kétséget. Oldalán a mélységlakóval, kétségbe nem lehetett vonni, hogy a hajó most végre igazi vezetést kap. Egyre többen gyűltek köréjük a fedélzeten. – Hozzátok elém őket! – mennydörögte Marsh. Lenoux a sérült karú Cliffordot rángatta, míg azt a halnőt és Gallantot két tiszt taszította előre. – Bocsáss meg, haver – motyogta Lenoux. – Bocsáss meg. Térdre kényszerítették az árulókat. Gallant remegő hangon szólalt meg. – Uram, elismerjük vétkünket – motyogta rekedten. – Mercier hadnagy bűnrészessé tett minket. Mi ezt nem akartuk. Mindent elismerünk. A Matrózok Kézikönyve szerint jogunk van tisztes tárgyaláshoz. Uram. Mindenki lélegzetvisszafojtva figyelte a jelenetet. Nem is a mélységlakók jelenléte volt itt a legabszurdabb, hanem hogy a matrózok úgy nézegettek egymásra, minha valamiféle összeeskövés zajlana. Lanoux semmit nem értett. Marsh a foglyok fölé tornyosult.
szumátra királynője
– Vagy úgy – mondta. – Mr. Wright? Kérhetnék egy Kézikönyvet? Olybá tűnik, hogy itt valaki… hivatkozik rá. Az első tiszt előkapta zekéje zsebéből, átnyújtotta. A kapitány megnézte, kinyitotta nagyjából középtájon, majd teljes erővel kettétépte, és a foglyok elé vágta. – Csak egy kézikönyv van mostantól érvényben, és nem Spencer ostoba firkálmánya! Gallant állta a kapitány tekintetét. – Számítottam erre a válaszra. Uram. Lám-lám, kéz, nem idéz. – A kiránynőnk indonéz – tette hozzá Clifford. Körülöttük a matrózok tanácstalanul egymásra néztek. – Mi az isten! – üvöltött fel Marsh. Lanoux hátrálni kezdett. Nem. – Ph’nglui – szólalt meg az egyik matróz mellette, bizonytalanul. – Mglw’nafh – mondta egy másik, határozottabban. Lanoux riadtan nézett körül. Úgy tűnt, mindenki transzba esett. És csak most vette észre… most vette észre, hogy a titokzatos halnő, akit a fedélzetre hoztak, most felágaskodik, szemben a kapitánnyal, és… énekel… eddig nem is tűnt fel senkinek, de valójában… amióta… Az a mély hang. Nincs egyedül. A gusztustalan énekre valami válaszol… a mélyből… nem… sokkal mélyebbről… mint a bálnák… nem… mint… Lanoux érezte, hogy mozdulatait alig maga irányítja. Erőlködött, ahogy távolodott, a szorítás lazult. Talán ki tud menekülni. Még… Látta, hogy Marsh üvöltözik, a tisztjei felé fordul, de hangok nem jöttek ki a szájából, a tisztek pedig elkeseredetten, üresen bámultak maguk elé. Csak a kapitány mellett visongató, rángatózó mélységlakó hangját hallotta, és annak a nőnek a rideg, éteri, alig felfogható énekét… Rohant a tatfedélzet felé. Fegyvert kell találnia. Egykoron bálnavadászok voltak itt, a mindenségit, még ha ez a kapitány teljesen el is veszítette a fejét. Szigony.
457
Ott voltak még, összekötözve. Gyorsabban… valami a hullámok mögül… valami iszonyatos ingadozás támadt, a hajó természetellenesen dőlt ide-oda… a víztömeg mintha csúszkált volna, a horizont pedig torzult, bár Lanoux nem tudta volna megfogalmazni, hogyan. Kiszabadított egy szigonyt, két kézre markolta. Hát… ez próbatétel. Talán belehalok, de lesz valami súlya. Rohant, ahogy tudott. Amint közelebb ért, érezte, hogy a teste tiltakozik, elméje olvad, mint jég a tűző napon, de emelte fegyverét, és ahogy üvöltve odaért, teljes erőből szúrta hátba az éneklő nőt. Rémületes sikoly hallatszott, és… Eltűntek a színek a világból. Lanoux megtántorodott, elengedte gyilkos fegyverét. Körülötte a matrózok mozogtak, de… darabosan, nem folyamatosan. Mintha pillanatképek váltották volna egymást, lassan pörgetett dagerrotípiák. Maga az ének sem szűnt meg, hangossá és recsegővé vált, folytonos dübörgés kísérte, fehér villanásokkal. Lanoux biztosra vette, hogy megőrült, és ha mégsem, ezek után biztosan meg fog őrülni. Egyedül a kapitányon látta, hogy természetesen mozog, tekintetük találkozott. – KAPITÁNY. A szót kiejtette ugyan a száján, de valami öblös, undorító zajként, azonnal abba is hagyta. Mi történik? A kapitány odalépett hozzá, megragadta a karját. – A jó életbe, matróz. Józanodjon már ki. – I… igen. A világ kezdett helyreállni. – Köszönöm, de erre igazán nem lett volna szükség – mondta Marsh. – Igen, uram. – Lanoux arca, karja teljesen elzsibbadt. – Hát ezt érezték… a katonáink. Mi történt, uram? Marsh elengedte Lanoux karját. – Valami, amire nem számítottam. – mondta. – Nem is bánom. Úgy vélem, nem mi megyünk R’lyeh mélyére. Fülelt. A hajó továbbra is természetellenesen imbolygott, valami a vízben mozgott.
458
szumátra királynője
– R’lyeh jön hozzánk – tette hozzá Marsh. Lanoux remegett. Elnézett a kapitány mellett, a matrózok őt bámulták. Kivéve… – Uram… attól tartok… nem figyeltünk. – Miről beszél, matróz? – Hol van Gallant? Nem látom Gallantot.
Ú
gy esett be a kabin ajtaján. Tudta, hol a kulcs. A feljegyzések. Ő szolgálta fel a kapitány vacsoráját, volt ideje megfigyelni. A kapitány nem tudta, de Gallantnak sikerült kilesnie, hogy a polcon, ahol régi hajónaplók sorakoznak, van egy oda nem illő könyv. Lógni fogunk, gondolta reszketegen. Nincs kiút. Cliff lesz az első, akit kérdőre vonnak. Talán már el is vágták a torkát. De mi az alternatíva? Valami sokkal rosszabb. A polchoz rohant, megérintette a többitől elütő könyvet. Fából volt. Kihúzta, és egy apró ajtó pattant fel a falban. Érdekes. A feljegyzések Ra’shkan szerint csak pontatlan másolatok lehetnek. Ez itt, azt mondta, az… Az igazi. Az eredeti. Egykor egy őrült arab próbálta lejegyezni saját nyelvén, de az is csak fakó másolata lehetett. Mert a holtak nyelve változik, nem azonos az emberével. Gallant a titkos rekeszbe nyúlt, egy vörös bársonyba csomagolt valamit érintett meg. Émelygett tőle. Az eredeti példányt nem ember írta. – Irgalmas egek – motyogta. Kivette a tárgyat, az asztalra tette- A keresztekkel jelölt, dühös firkálmányokkal szabdalt térképek mellé. Nem merte lefejteni róla a bársonyt. Irem alatt, egy névtelen városban pihent a Könyv, amit aztán rossz fordításokban generációkról generációkra adtak tovább titokban. – Nem – motyogta Gallant. Mi van, ha Ra’shkan tévedett? Mi van, ha az egész nem is ennyire egyszerű? Nem lesz nehéz. Tudta, hogy nincs sok ideje. Valami szörnyűséges dolog történik odafent. Megremegett a tér, az idő. Egy irdatlan test,
még a leviatánnál is nagyobb, mocorgott a mélyben. Hát jó. Kinyúlt, lefejtette a bársonyt a könyvről. Úgy tűnt, a könyv nem is igazi könyv. Mintha emberbőrt látott volna, nem is szögletes, inkább idomtalan bőrlapok laza kötegét. A bőr alatt erek duzzadtak, lüktettek, és valamiféle nyálkás réteg vonta be az egészet. Sem cím, sem szerző nem szerepelt rajta. Gyanította, ha felnyitja, még szöveget sem fog látni. Gallant eszelősen felröhögött, aztán ös�szeszedte magát. A Könyv megpróbál majd eltéríteni, de maradj nyugodt. Gondolj az emberiségre. Számára mindez jelentéktelen, de valójában… Gallant elővette kését. Valójában nincs szebb az emberiségnél. Gyönyörűek vagytok, Gallant. Gyönyörűek vagyunk. Szorította a kést, és egyenesen a könyv közepébe vágta. Sűrű, nyálkás tinta folyt az asztalra, ami úgy tűnt, szavakká formálódik, mielőtt elcsorog az asztal szélén, a deszkák rései között, de csak egy pillanatra. A Necronomicon sorai visszhangoztak Gallant elméjében, de nem számított, a holtak kárálása már csak halovány emlék marad. Csakis az ő fejében. – Ez már csak egy ilyen nap, barátom – nevetett Gallant. A nevetés sikoltozássá vált, idegen nyelveken üvöltött, újra és újra lecsapott a könyvre. Még akkor is visított, amikor tucatnyi matróztársa teperte le a földre.
M
r. Wright eddig a pillanatig biztos volt benne, hogy tudja, milyen a teljes sötétség. Tévedett. A Szumátra Királynője alig látszott a matrózok lámpásai mellet: megfeneklett egy földi nyelveken leírhatatlan szigeten, ahol sem a fény, sem a formák, sem a hang nem úgy viselkedett, ahogy annak tiszti szabályai szerint működnie illenék. Időnként irdatlan monolitok, kristályok jelentek meg körülöttük, az égnek meredtek, csak hogy kiderüljön, valószínűleg csak a napfény egy sugara tör-
szumátra királynője
hetett meg, kóborolhatott el a valóság szövetei között. A távolban hegynyi, puffadt test vonszolta magát, de Wright akárhányszor abba az irányba pillantott, eluralkodott rajta valamiféle kétségbeesés, mélységes, tétlen semmi-akarás. – Most aztán jól megcsináltuk – morogta. – Mit fogunk tenni? Marsh közelebb lépett, alakja ide-oda lobogott, mint a dagadó vitorla erős szélben. Bosszúsnak tűnt ő is. – A könyv nélkül? Semmit. Tehetetlenek vagyunk. De az ott… az ott a távolban. Elcsípem a mocsok fajtáját. Szerencsére maradt még egy ütőkártyám. Az asszony. A mélységlakó furcsa, ciripelő hangot adott ki. Mintha itt tisztábban, érthetőbben lehetett volna hallani. – Ég bennem a Nagy Kérdés, Wright. Az időnél is vénebb válaszokat keresek. Ne aggódjon, mindketten jól járunk, ha ez sikerrel jár. Az a mocskos, vén teremtmény ott… felelni fog. A mélységlakó rosszallóan ciripelt. Úgy tűnt, nem ért egyet. Wright úgy érezte, hogy a mélységlakó valójában nevet rajtuk.
M
íg a legtöbben még próbálták felfogni, mi is történt, vagy hol is vannak, Rustin Lanoux meztelenül szaladt a sötétségben, teste időnként megnyúlt, áttetszővé vált, lépésenként vesztett el régi és nyert új végtagokat… jobb volt ez a részegségnél, a hajózásnál, még a halálnál is. Semminek nem volt többé értelme. – Óóó, igen, igen! – kiabálta. – Végre hazaértem! Kiáltásai lassan mély dübörgéssé szenderedtek, magas zümmögéssé, vérfagyasztó karattyolássá. Végül eggyé vált a tájjal. Hatodik fejezet írta: Bella Katalin
A
kapitány kabinjában Gallant utolsó erejével küzdött társai ellen, miközben a Necronomicon sorait üvöltve durva kezek a padlóra rántották. Az őrület perceiben ott vonaglottak a kemény deszkákon, közben
459
Gallant, bármennyire együgyű volt, érezte a zsigereiben, hogy a dolgok rosszul alakultak, és Ra’shkan nem a megbeszéltek szerint cselekedett. A hajó rázkódott, mintha óriási kezek dobálták volna a vízen, a polcokról leesett tárgyak pedig a levegőben úsztak, fittyet hányva a természet törvényeire. Minden szín eltűnt, csupán a fekete és a szürke dominálta az egész teret. Sokat azonban nem töprenghetett, mert éles acélpenge fúródott az oldalába, és nem sokkal később kilehelte a lelkét. A könyv kés által ejtett szúrásnyomaiból bugyborékolva és lüktetve tört fel a fekete vérszínű tinta. Wright elsőtiszt remegő térdekkel lépkedett Marsh és a titokzatos asszony nyomában, miközben fejében vadul követték egymást a rémesebbnél rémesebb látomások. A világ darabokra hullott körülötte, a színek eltűntek, a mozdulatok lelassultak, és ő ott állt ezen az elátkozott szigeten, kivont kardjával a kezében. A távoli, hatalmas test megállíthatatlanul kúszott feléjük, mozdulatai természetellenesen darabosak voltak. Wright képzeletben látta a saját halálát, amint csontjairól lebomlik a hús, és minden szövete feloldódik az Univerzum végtelen feketeségében. Üvölteni akart, de ajkai mintha összenőttek volna, képtelen volt kinyitni a száját, ekkor az iszonyat és rettegés elegye legyőzhetetlen erővel tört rá, és kardjának pengéjét a nyakához emelte. - Ennyi volt hát – gondolta még utoljára, mielőtt minden erejét latba vetve mély vágást ejtett a nyakán, teljesen átszelve a légcsövét és ütőerét. Holtteste nem csuklott össze, a gravitáció törvényeinek teljesen ellentmondva mereven állva maradt, a borzalmas sebből pedig egy csepp vér sem szivárgott vagy spriccelt a sziget meghatározhatatlan színű talajára. Wright szemeiből nem a halálfélelem és a fájdalom sugárzott, sokkal inkább az ezeknél is hatalmasabb, mindent legyűrő iszonyat. A hűllőasszony nem nézett hátra, ám vészjósló, cuppogó hangot hallatott, mintha pontosan tudná mi történt alig karnyújtásnyira tőlük. Ledobta a rongyos köntöst, ami a fejét és a testét fedte, sötétkék, nyálkás bőrű alakján a kora ellenére is dagadtak az izmok. A mellette lévő kapitányról és a hajón lemészárolt lányáról tudomást
460
szumátra királynője
sem véve haladt a távoli monstrum felé, ami mindennél jobban vonzotta magához. Marsh a kezében szorongatott fáklya fényében próbált tájékozódni az éjfekete szigeten, mikor megmozdult talpuk alatt a szárazföld. Az asszonnyal együtt a földre zuhantak, mozdulni sem bírtak a rémülettől. A hatalmas alak egyre csak közeledett feléjük, borzalmas hangja, ami leginkább a bálnákéra emlékeztette a férfit, egyre erőteljesebbnek tűnt. A fáklya fénye hirtelen kialudt, és ők végtelennek tűnő perceket töltöttek a legsötétebb éjszaka vakságában. Marsh a borzalmas hangtól szinte tébolyultan tapogatózott és kúszott a talajon, majd tétova kísérletet tett arra, hogy talpra álljon. Rettenetesen fázott, ezzel együtt a belélegzett levegő égette a légútjait. – A mélyben alussza álmát – motyogta maga elé, közben fel sem fogva, hogy a leírhatatlan istenség, akiről évek óta álmodott, egyenesen feléjük tart. A kapitány reszketett, hiába töltötte egész életét a feneketlen tengereken, ekkora iszonyatot elképzelni sem tudott. Ös�szegörnyedve állt R’lyeh talaján, ami a víz ismeretlen mélységeiből emelkedett fel az emberek világába, körülölelte a koromsötét és a borzalmas hangok kakofóniája. Hiába készültek oly sok éven át a találkozásra, hiába mesélt a hüllőasszony olyan sokat az alvó istenségről, Marsh most először érezte, hogy nem bírja elviselni a hatalmas Cthulhu jelenlétét, és elméje megbomlik, ahogy a földöntúli hang egyre erősödik, és minden irányból ostromolja a dobhártyáját. A borzalom következő stádiumában úgy érezték, mintha a Kozmosz végtelen űrjében lennének, ahol a gravitáció megszűnik, a kapitány és az asszony teste a levegőbe emelkedett, és több méterrel a talaj felett lebegett az áthatolhatatlan sötétségben. Mielőtt a kiszolgáltatottság érzése az elviselhetetlenségig fokozódott volna, kis fény gyúlt a magasban, majd hatalmas robbanás hallatszott, és vakító fény váltotta fel a feketeséget. Marsh és az asszony próbálta becsukni a szemét, ám szemhéjuk nem engedelmeskedett akaratuknak. Rettegő szemeikben az Univerzum csillagai jelentek meg, ahogy millió parányi fénypontként világítottak a jéghideg űrben. Csillagok
születésének lettek szemtanúi, bolygók létrejöttét látták a végtelen kavargásban. A világűr legtávolabbi zugaiba láttak be, értelmük fel sem fogta mindezt, csupán merev testtel, lélegzetvétel nélkül lebegtek egymás mellett a rettenet perceiben. Marsh nyála a szakállára folyt, ahogy tátott szájjal keringett a légüressé vált térben. Kis idő múltán képessé vált arra, hogy legalább a szemeit mozgatni tudja. Ahogy teste elfordult és minden erejét összeszedve abba az irányba nézett, ahol a Szumátra Királynőjét sejtette, szürreális látvány tárult elé. A hatalmas fregatt a víz felett, a csillagok közt úszott. Kiengedett vitorlái dagadtak és az egész jelenet különös békét árasztott. Ez a nyugalom azonban rögtön szertefoszlott, amint a hajót elemi erejű lökés rázta meg, és először a deszkákat egymáshoz rögzítő szögek lökődtek ki a térbe, majd a vitorlák szakadtak ki helyükből. Alig hallható, sok torokból fakadó üvöltéshullám gyűrűzött Marsh füleihez, és a kapitány egyszerre megértette, hogy legénysége vívja haláltusáját a pokoli jelenetben. A Szumátra Királynéja darabjaira hullt, és visszazuhant a tenger tükörsima felületére, nem süllyedt el, hanem a felszínen maradva örvénylett az emberi testrészek borzalmas látványával együtt. Marsh nem érzett sajnálatot, sem megbánást. Tudta, hogy egyszer felvirrad majd a nap, amikor mindent és mindenkit fel kell áldoznia egy lázas vízió miatt, ami ezekre az elátkozott vizekre hajszolta őt, mégis az a felismerés töltötte el jeges félelemmel, hogy utolsó menekülési lehetősége is megsemmisült. A kapitány a hüllőasszonyra pillantott, aki kusza szavakat formált az ajkaival, hang azonban nem hagyta el a száját. Marsh ekkor felpillantott a csillagos égboltra és meglátta Őt. A hatalmas monstrumot, melynek emberszerű teste óriásként magasodott lebegő alakjuk fölé, a színeknek olyan átmenetében tündökölt, mely emberi szavakkal nem leírható. Óriási, karmokban végződő karjait kitárta, mintha az egész Univerzumot, a múltat és a jövendőt is átölelték volna. Feje, ami leginkább egy octopusra emlékeztette Marshot, a tengert jól ismerő kapitányt és az asszonyt, a tenger
szumátra királynője
szülöttét, egyenesen rájuk nézett. Szemei, akár az óceánok víztükre a mélység legnagyobb titkait rejtették. Felébredt, minden erejét összeszedve lábra állt, és most figyelme a két szerencsétlen betolakodó felé fordult, akik apró pontként remegtek a színe előtt. – Itt vagy hát – gondolta Marsh, miközben a rettenet jeges kézként szorongatta a lelkét. Tekintetét nem tudta elfordítani, pedig Cthulhu látványa emberi szemnek elviselhetetlen volt. A kapitány tisztában volt vele, hogy ép elméjének utolsó rezdülései választják csak el a totális tébolytól, ezért kétségbeesett tettre szánta el magát. Dacolva a pokoli kínnal, nagy levegőt vett, és az Univerzum morajlásába kiáltotta földi létének utolsó szavait. – K’yarnak nafly’hah ron Yog shogg‚ fhalma, ehye naflmg orr’e mnahn’! Azathoth!– az őrült arab, Abdul Alhazred borzalmas Necronomiconjának iszonyú szavai belehasítottak a végtelenné táguló tér ürességébe, melynek határtalanságát egyedül Cthulhu uralta. Marsh nem volt képes felfogni a varázsigék jelentését, ahogy azt sem, miért ejtette ki őket a száján, hisz fogalma sem volt róla, valójában honnan származnak. Saját hangja tökéletesen idegenül hatott rá, amitől a kétségbeesés eddig ismeretlen dimenziójába került. Rettegve idézte fel a régóta feltenni kívánt kérdést, amiből lázas elméje végre megtudhatta volna, miért teremtődött az emberiség, az Univerzum legjelentéktelenebb faja, a teremtés tréfája? A kérdés helyett azonban az emberi értelemmel felfoghatatlan, nem evilági mondatot ejtette ki, aminek hatására asszonya vad vonaglásba kezdett mellette, miközben pórusaiból vér szivárgott, és a rettenetes agónia végén mozdulatlanná dermedve feküdt a talaj felett. Az istenség nem méltatta válaszra a kapitányt. Tekintetét a végtelen űr egy távoli pontjára szegezte, és iszonyatos hangot hallatott, melyek mintha a világ keletkezése előtti időkbe is eljutottak volna. Marsh felfogta, hogy nincs visszaút, élő ember nem állhat ennek a mindent elsöprő erőnek az útjába. Teste rángatózni kezdett, közben intenzív képek peregtek a szeme előtt. Látta magát, amint a hül-
461
lőasszonnyal terveket szőnek, és a térképre firkantják a borzalmas szavakat. Látta a matrózainak arcát, mikor a Szumátra Királynője széthullott körülöttük. A legnyugtalanítóbb hallucinációban Merciert látta, aki a széteső hajót szemlélte egy hatalmas tengeri kígyó hátán állva. Tekintete határtalan iszonyatot tükrözött, kétségbeesést és a felismerést, hogy már semmit sem tud tenni a pusztulás megakadályozása érdekében. Marsh becsukta a szemét, hogy a sötétségben találjon menedéket, de ekkor a korábbiaknál is rettenetesebb látomás tárult elé. A vízióban, ami a mélyűr szülötte felől áradt feléje betekintést nyert a teremtés előtti időkbe, ahol a Kozmosz végtelen terében formálódtak az égitestek, és ahol a koromsötétség mélyén egy hatalmas erő jelenléte érződött. A teljes csöndben szürreális módon mintha halk fuvolaszó hallatszott volna, aminek hangja körülölelte a csillagokat. Ezt már nem bírta elviselni, Onesiphorous Marsh elméje végképp megbomlott, a totális őrület maradéktalanul elemésztette. Nyöszörgött, rángatózott, mígnem eljött a perc, mikor a teste is feladta a küzdelmet. Kicsavarodott, amorf porhüvelye élettelenül lebegett a nő teteme mellett. A Marsh-dinasztia utolsó sarja dicstelen véget ért R’lyeh elátkozott szigetén, a földdarabon, ami az atlantiszi idők előtt sül�lyedt az óceán mélyére, ahol Cthulhu aludta végtelen álmát, míg Marsh szentségtelen praktikái fel nem ébresztették őt. Clifford, aki az átok súlya alatt teljesen elveszítette a józan eszét, törött karját dörzsölve szaladgált a Szumátra Királynője fedélzetén, miközben társai Gallantot ostromolták a kapitány kabinjában. A hajó már rázkódott alattuk, ezért Clifford úgy döntött, hogy a legjobb lesz, ha a tengerbe veti magát. Kiváló fizikumának köszönhetően egy karral is elég messzire tudta vonszolni magát az utolsó perceit élő fregattól. Látta a hajó megsemmisülését és a fekete ködöt, ami ott gomolygott mellette, és pár pillanattal később elnyelt mindent, ami a közelében volt. A köd morajlott és örvénylett, mint egy élőlény, ezt látva Clifford felnevetett, és ostoba képpel ismét úszni kezdett. Fejében kavarogtak a gondolatok, polipfejű istenségről, őrült kapitányról és egy ha-
462
szumátra királynője
talmas, pikkelyes tengeri kígyóról. – Képtelenség! – Kisvártatva elhagyta az ereje, csüggedten lebegett a tengeren, és fáradtan körbekémlelt. A végtelen víztömegen kívül semmit sem látott, csak a ködöt, ami egyre közeledett feléje, meglepő gyorsasággal terjedve a víz felszínén. Már majdnem elérte a matrózt mikor ismerős, éles hangot hallott. Egy hajókürt hangja volt. Clifford egészen biztosra vette, hogy megmenekült, ép kezével hadonászni kezdett a Kelet felől érkező hatalmas vitorlás felé, ami ezekben a pillanatokban vált ki a sötét ködből. A legénység kétség kívül észrevette, mert a hajó a szerencsétlen matróz felé vette az irányt, aki minden maradék erejét össze-
szedve úszni kezdett. Már majdnem közvetlenül egymás mellé értek, mikor Clifford megpillantott valakit, aki a hajó orránál állt, távcsövet tartva a kezében. Nem merte egészen biztosra venni és meg is rémítette a lehetőség, de ebben a percben úgy vélte, Mercier hadnagyra ismert a sötét kabátot viselő férfiben. Clifford nem tudta, hiszen nem tudhatta, ahogy senki más sem a Földön. Az emberiségnek el kell számolnia létezésének jelentéktelenségével. Halk fuvolaszólamok szűrődtek feléje, de Clifford nem tudta megállapítani melyik irányból. Úgy érezte, az égbolt sötétjéből áradnak feléje a dallamok. Megállt az idő.
Magyarország egyetlen aktív online magazinja, ami kísérletet tesz arra, hogy H. P. Lovecraft munkásságát a megfelelő módon mutassa be az olvasóknak, tiszteletet adva a ránk hagyott írói örökség előtt.
www.theblackaether.com Hírek ▪ Elemzések ▪ Bemutatók ▪ Interjúk ▪ Novellák ▪ Könyvek ▪ Filmek Zenék ▪ Szerepjátékok ▪ Videójátékok ▪ Kártyajátékok
Tematikus H. P. Lovecraft hétvégék
463
Srivijaya szeme
A The Black Aether alkotói közösség round-robin novellája Írta:
Bacsai Gábor, Dubán Kitti, Kökény Pali, Mike Dorottya, Szabadi Dávid illusztrálta: BÉKEFI TAMÁS
Szingapúr elfeledett katakombái mélyén kegyetlen szekta éledezik, egyetlen cél érdekében ontják áldozataik vérét, felnyitni Srivijaya szemét. Első fejezet írta: Bacsai Gábor
Z
öld, tajtékos habok nyalták körbe a kikötőbe érkező csatacirkáló oldalát. Megannyi sérülése ellenére a First Lady akadálytalanul szelte át a Malaka-szorost és Malajzia partjai mellett hajózva elérte végcélját, Szingapúr cölöpökön álló kikötőjét. A többi hajóhoz képest a First Lady igazi monstrum volt, a maga százhatvan méteres páncélozott testével és negyven-egynéhány ütegével, joggal érdemelte ki a tenger ragadozója címet. Egy ideig a kikötő előtt vesztegelt, majd mikor kellő hely szabadult fel, a hajógyomor mélyében hangosan felzúgtak a Babcock & Wilcox kazánok és a gőzturbinák hajtotta több tonnányi acélszörny bekúszott Szingapúr alsóvárosi kikötőjébe. A csatacirkáló kürtje fülsiketítő hanggal adta tudtára Oroszlánvárosnak, hogy a brit haderő tengeri farkasa megérkezett. Az emberek mind a fedélzeten, mind a mólón sürgölődni kezdtek, perceken belül akkora nyüzsgés támadt a hajó körül, mint egy hangyabolyban. Egyenruhás tisztek osztogatták a parancsokat és kreol bőrű ládahordók, tarka ruhákba öltözött malájok siettek a brit tengerészek segítségére.
H
enry W. Lyle hadnagy magányosan állt az orrban, és közönyösen bámulta az eseményeket. Ráharapott pipája szárára, és majdnem akkora füstöt fújt a felhőtlen ég felé, mintha magából a csatacirkáló keményéből szállt volna fel. Egy dologról nem tudott lemondani még a háború végéhez közeledve sem, az pedig a pipázás volt.
Huszonéves korában hadba szólította a Korona, és archeológiai tanulmányait félbehagyva a Távol-Keletre kérte magát. Tette ezt azért, mert nagybácsikája, az ideje korán megboldogult Charles W. Lyle mániákusan gyűjtötte a keleti tárgyakat, és a Brit Kelet-indiai Társaság oszlopos tagjaként minden hatalma megvolt, hogy unokaöcsét a megfelelő útra terelje. Részben az ő sugallatára, és részben saját érdeklődéséből kifolyólag került Bombay városába. Sajnálatos módon nem sok időt tölthetett itt, mert nem sokkal később átvezényelték az afrikai frontra. A harcok során sok bajtársát elvesztette, félve a kiszámíthatatlan sorstól nehezen barátkozott, ám a második búr háború idején rámosolygott a szerencse. Megismerte a kor egyik katonai géniuszát, Thomas Edward Lawrencet, akivel jó baráti kapcsolatba került, és ez az évek során se kopott meg, mind a mai napig tartották egymással a kapcsolatot. Mikor szétváltak útjaik, Tomtól ajándékba kapta azt a kéziratot, ami új célt adott az életének. A Bölcsesség Hét Pillére nem volt több húsz oldalnál, de Henry az elolvasása után egész más szemmel nézett a világra. Latba kellet vetnie minden, az egyetemi időkből megmaradt lingvisztikai képességét, hogy megértse a szanszkrit nyelven írt szöveget. A három hónapos kutatómunka megérte, így szerzett tudomást Srivijaya Szeméről. Az ereklye birodalmakat tett naggyá és döntött porba, ha hinni lehet az ősi írásnak. Felfedezéséről tájékoztatta a Kelet-indiai Társaságot, a Londonból érkező táviratban csak ennyi állt: – Mindenképpen a németek előtt kell megtalálnia Lyle!
464
srivijaya szeme
A parancs értelmében nyomába eredt a rejtélynek. Kutatásai hónapokig eredménytelenek voltak, mígnem a puszta szerencsének köszönhetően egy földig rombolt falu határában nyomra bukkant. Egy régi rituális áldozóhelyen Srivijaya jelét látta belekarcolva az égetett agyagoszlopba. Az egyetlen életben maradt bennszülöttől megtudta a Hadendowa törzs legendáját. Emberöltőkkel ezelőtt a területükön felbukkant egy vak próféta, és bedawiul, a nyelvükön szólt hozzájuk. Vért és eleven húsáldozatot kívánt, cserébe jólétet és termékenységet ígért a hadendowáknak. A sebesült állítása szerint a próféta a Nagy Vízen túlról, az Oroszlánok Városából származott. A bennszülött az életéért a törzs egyetlen kincsét – a próféta ajándékát – egy ívesen hajlított tőrt ajánlott fel Henrynek. A régmúlt időkön való elmélkedést a harang kolompolása szakította meg, és a hirtelen hangra nagyot harapott pipája szárába. – Végre megtalálta az Oroszlánok Városát! Elérkezett az ideje, hogy utánajárjon az évek óta hajszolt mítosznak, és családja nevét örökre beírja a Kelet-indiai Társaság történelmébe.
L
yle elköszönt Alexander Hardcastle kapitánytól. Biztosította arról, hogy felesleges aggódnia, hisz épségben vissza fog térni. Veteránként sok nyelven beszélt, nála volt megbízható pisztolya, és mindig is könnyen boldogult idegen földön. A First Lady fedélzetéről bajtársai körében távozott, a mólóra érve letaglózta a meleg. A cölöpökre tákolt deszkákból párolgó nedvességtől perceken belül csatakos lett, és folyt róla az izzadtság. Megfordult már olyan helyeken, ahol elviselhetetlen volt a forróság, de itt Szingapúrban a levegő nem mozdult. A szél nagy ritkán feltámadt ugyan, de csak a meleget és a tengeri párát mozgatta meg, ami észrevétlen lopózott ruhái alá. Lenge, szürke ruhában, vállán a hátizsákkal belevetette magát az Oroszlánok Városa élettől lüktető kikötőjébe. Egy órába telt, mire kijutott az Alsóvárosba. Útközben megszólított pár munkást, és régi templomokról, ősi helyekről faggatta őket, ám azok szóra se méltatták az angolt. Vagy nem tudtak angolul, vagy egyszerű-
en csak nem akartak tudomást venni róla. A portékájukat kínáló árusokkal nagyobb szerencséje volt, mert azok egyből válaszoltak. A gond az volt, hogy csak pár szót értett a thai nyelvből, ráadásul ezt a karat�tyoló nyelvjárást nem ismerte. Végül kellő elszántsággal és megfelelő kézmunkával mégis sikerült kihámoznia egy templom nevét. A kikötőből kifelé vezető úton a magukat kellető, hiányos öltözékű hölgyektől nem egy szemérmetlen ajánlatot kapott, de nemet mondott rájuk. Mielőtt megcsodálhatta volna az alsóvárost, az utcán hömpölygő színes forgatagból kivált egy díszes ruhás alacsony maláj. Hatalmas rizskalapja eltakarta fél arcát, ruhája az indiai kurtát idézte, de ez rövidebb volt, a nyakánál és ujján hímzett zöld levelek pompáztak. – Mister, akar látni város? Adnan lenni riksa, vinni el magát! – mondta tört angolsággal, és foghíjas szája biztató mosolyra húzódott. – El tudsz vinni Sri Veeramakaliamman templomához? – Persze mister! Ismerni várost, mint tenyeremet. Lenni enyém legjobb riksa! – hajlongott a maláj, és intett Henrynek, hogy kövesse. Az alkalmi lehetőséget kihasználva Lyle elindult újdonsült kísérője után az egyik mellékutcába, ahol egy kerékpárra rögzített oldalkocsi várta őket. A bicikliről nagy foltokban pattogzott a festék, bizonyos pontjain kivehető volt még eredeti, élénk piros színe. Az oldalkocsi fehér teteje az ország zászlajához tette hasonlatossá a riksát. Adnan a nyergébe pattant, és barátságosan intett bal kezével az angol katonának. – Látni mister, legjobb! – veregette az oldalkocsi tetejét, a gyors mozgástól a csuklójára tetovált kék hurok életre kelt. – Ha ez a legjobb, akkor milyen lehet a legrosszabb? – dünnyögte pipája alatt Henry, és némi küszködés árán beleszenvedte magát az oldalkocsiba, ami panaszosan felsóhajtott az angol súlya alatt. Láthatóan nem európai emberre lett méretezve, mert lábát fel kellett húznia, de addig helyezkedett, míg meg nem találta azt a kényelmes pozíciót, amivel ideig-óráig kibírja. Felszisszent, ahogy elindultak, mert a kocsi éles pereme a térdébe nyomódott.
srivijaya szeme
– Lenni Vészák, ilyenkor város szép! A vékony maláj minden erőfeszítés nélkül hajtotta a riksát. Henry megpróbált beszélgetést kezdeményezni vele angolul, de az csak a saját nyelvén karattyolt. Gyorsan és megállás nélkül magyarázott hol utasának, hol az előttük haladóknak.
S
zingapúr belvárosa éppoly színes volt, mint lakói öltözéke. Tarka imazászlók, száradó ruhák és rikító maláj feliratok borították a házakat. A brit kolonizáció nyomaként Henry nemegyszer felfedezett egy-egy angol kiírást lokálok és más szórakozóhelyek oszlopain. Az útszéli árusok hangja összefolyt a városban szórakozó brit és holland katonákéval, az Oroszlánok Városa nyüzsgött, élt körülöttük. A tömegbe vegyülve, automobilokat és kerékpárosokat kerülgetve lassan haladtak. A lassú tempó láthatóan zavarta a riksás malájt, mert két rikoltás között felgyorsított, és az első adandó alkalommal - dühös autókürtölések közepette - balra kanyarodva bevágott az egyik mellékutcába. – Biztos, hogy erre van az a templom? – kérdezte Henry a biciklit tekerő férfitól, azonban semmi válasz nem érkezett. Adnant lefoglalta a fal mellett álló bodegák és kosarak kerülgetése. Pár utcával távolabb egy elhagyatott térre jutottak, a fák árnyékában egy kicsiny imatemplom rejtőzött. Az aranyozott, nyolckarú asszonyszobor előtt tucatnyi fejkendős, fekete száriba öltözött nő borult a poros földre. Hangos mantrázásukat visszaverték a falak. – Om Klim Kalika-Yei Namaha! – Templom mister – a riksás lelassított és közben körbe mutatott, de Lyle rosszallását látva újra mozgásba lendült. Hogy ne zavarják meg az imádkozókat, lassan haladtak el a mormoló asszonyok mellett. Egyikük hirtelen felpattant, mintha az ördög szállt volna meg és az oldalkocsi felé rohant. – Szádhu! – mogyogta Adnan. A kocsiban feszengő Henry hátrahőkölt és a táskájáért nyúlt, amiben a váltás ruhán és a tőrön kívül a fegyvere lapult. Az asszony megmarkolta az oldalkocsi éles peremét ezzel, megállásra kényszerítve a riksát, és közelebb hajolt az angolhoz. Sze-
465
me sötét volt, akár az éjszaka, tekintete a semmibe révedt, szája szélén hab fehérlett. Nyakában lógó imalánca – egy kisujjnyi, ívesen hajlított fekete penge – Henry lábához ért. – Új kor köszönt az Oroszlánok Városára! Hét nap múlva Aiueb Gnshal, a Sötét Anya fia megtalálja az alkonyban Srivijaya Szemét – suttogta a nő hibátlan angolsággal. A riksás maláj fennhangon rákiáltott a nőre, az csodálkozva elengedte a kocsit, ami meglódult a döbbent Henryvel. Az angol férfi egy ideig fel sem fogta a történteket, és csak némán nézett maga elé. Majd mikor tudatosultak benne az asszony szavai, megálljt parancsolt a malájnak. A riksás azonban rá se hederített, csak tekert tovább. A félelem kiült az arcára, ahogy hátra-hátra pillantott. Szűk utcákon, zegzugos épületek mellett hajtottak el. Végül egy sikátorban nagyot fékezve megállapodtak egy díszes kelméket és színes üvegeket áruló bodega előtt. – Útnak lenni vége mister! Szállni ki! – mondta a rizskalapos maláj éles hangján. Henry nagy nehezen kikászálódott az oldalkocsiból, és pénzét kereste a hátizsákjában. Közben, amúgy félvállról odavetette a riksásnak: – Már ott vagyunk? Biztos, hogy jó helyre hoztál? Nem látom sehol a templomot… Nem érkezett válasz, és mikor az angol felnézett, már nyomát sem látta Adnannak. Második fejezet írta: Mike Dorottya
H
enry az asszony szavait ismételgette magában, és próbált értelmet lelni bennük, de nem sikerült teljesen megfejteni őket. Abban biztos volt, hogy köze van hozzá és Srivijaya Szeméhez, ami bizonyossá tette számára, hogy jó helyen jár. A nap kezdett nyugovóra térni, így elindult szállást keresni. Hardcastle kapitány jó szívvel ajánlotta a Raffles Hotelt, úgyhogy ezt a szállodát kereste fel legelőször. Mikor megpillantotta a pálmafák között felbukkanó hatalmas fehér épületet, akkor értette meg igazán mire gondolt barátja, mikor azt mondta, „maharadzsának érezte itt magát”. A sürgölődő szolgálók és a
466
srivijaya szeme
kíváncsiskodó vendégek mellett lehetetlen lett volna csendben végezni a kutatásokat, és mivel a fényűzés amúgy is távol állt tőle, így inkább egy szerényebb fogadóban szállt meg. A kivett szobában csupán egy jobb időket megélt asztal, egy rozoga fiókos szekrény és egy ágy volt elhelyezve. Henrynek pont ennyire volt szüksége, illetve arra a diszkrécióra, amiről a fogadós asszony biztosította mikor fizetett a szobáért. Az angol férfi elterült a meglepően kényelmes ágyon, és a templomnál elhangzott szavakkal a fülében aludt el. Másnap kipihenten indult el az Alsóváros felé, és riksásokat kérdezett a templom felől. Többen is bólintottak, hogy ismerik, és el is viszik oda Henryt, de minden alkalommal csalódnia kellett. Valamelyik kisebb, kevésbé ismert imatemplomhoz vitték azt gondolván, hogy – angol lévén – csak egy bámészkodó, akinek bármelyik templom kielégíti kíváncsiságát. Jó néhány sikertelen kísérlet után inkább gyalog kezdte el járni az utcákat, és a lakosságot kezdte kérdezgetni. A helyi nyelvjárást még mindig nem ismerte, de a templom neve és néhány kézmozdulat elegendő volt, hogy megértesse magát. Ennek ellenére nem járt sok sikerrel, mindenki csak a fejét rázta. Az egyetlen kivétel egy fiatal lány volt, aki a templom nevét meghallva elkerekedett szemekkel kiabálni kezdett. A hangzavarra kijött egy idős hölgy a házból, aki átvette unokájától a szót, és még hangosabban, indulatos csapkodásokkal elkergette a férfit. Már teljesen besötétedett, mikor elindult a szállása felé. Aznap nem derített ki semmit, de nem keseredett el, azt fontolgatta, hogy másnap merre folytassa a keresést. Gondolkodás közben előszeretettel pöfékelt, és most sem tett másképp. Ráharapott pipája szárára, és fejben sorba vette a lehetséges hivatalokat, mint a könyvtár és a földhivatal, mikor a megszokott dohány füstön átszűrődött egy ismerős, édeskés illat. A szállásától nem messze, az egyik vele párhuzamos sikátorban járt, aminek végén egy pirosra festett épület állt. A házhoz közeledve egyre erőteljesebb lett az édeskés, parfümszerű aroma, ami a tűzre dobott virág illatára hasonlított leginkább. A bejáratnál egy fiatal lány igyekezett bein-
vitálni a tehetősebb embereket, miközben az ajtóban álló két, széles vállú maláj férfi megakadályozta, hogy bárki más belépjen az épületbe. Henry kihúzta magát, eltette pipáját, és magabiztosan elindult az ópiumbarlang felé. A lány végigmérte, és mosolyogva intett az ajtó felé. Az ópiumbarlang bejárata egy nagyobb, nyitott helyiségbe nyílt. Elől kisebb asztalok, párnák és szőnyegek voltak egymás mellett látszólag rendszertelenül, míg hátrébb kisebb helyiségeket választottak le függönyökkel. A vendégek között nem egy külföldi férfi akadt, így Henry nem keltett feltűnést. Leült az egyik asztalka mellé és végigmérte a vendégeket. Nem volt nagy a nyüzsgés, csupán az ópiumot meggyújtó néhány fiatal lány és fiú járkáltak az elkényelmesedett vendégek között, illetve egy felékszerezett lány táncolt egy kevésbé zsúfolt részen. Hamarosan szemet szúrt neki egy hasban terebélyes, csupa zöldbe öltözött férfi, akinek nyakában több amulett is lógott, köztük egy ívesen meghajlított fekete penge. Megvárta, míg az ópiumtól kissé elbódul, majd közelebb húzódva hozzá kérdezgetni kezdte a templomról. A férfi átszellemült állapotban ismételgetni kezdte a „Kreem” szót és az „Om Sri Maha Kalikayai Namaha” mondatot, de semmi mást nem tudott meg az angol. Egyszer csak odasétált hozzá egy hölgy, és angolul megkérte, csatlakozzon hozzá a fülkéjében. A nő a harmincas évei elején járhatott, és a legújabb európai divatnak megfelelő ruhájában kitűnt a vendégek közül. Tollas kalapjától Lyle nem látta rendesen az arcát, de így is érezte a belőle sugárzó magabiztosságot és kíváncsivá tette, ezért követte a titokzatos nőt. Elvonultak az egyik nagyobb fülkébe, és elterültek az elhelyezett fekvőhelyeken. A nő kért két dohánnyal kevert ópiumos pipát, majd a kiszolgálás után elhúzta a függönyt úgy, hogy a kihagyott résen még lássa a helyiségben történteket. Szippantottak néhányat a pipából, majd a nő levette a kalapját és Henry felé fordult. – Felismer? – kérdezte enyhe holland akcentussal. A férfi most már alaposan meg tudta nézni vonásait, fehér bőrét, sötét szemöl-
467
468
srivijaya szeme
dökét és nemes orrvonalát, de nem volt ismerős számára, ezért őszintén megrázta a fejét. A nő elmosolyodott, úgy tűnt örül a válasznak, majd barátságos hangon folytatta. Margarethaként mutatkozott be, és azt állította, hogy egy egzotikus táncosnő, aki ihletért jött Szingapúrba. Henry kételkedett a nő szavaiban, de nem kérdőjelezte meg. Ő is bemutatkozott – szintén csak a keresztnevét árulta el – és azt mondta, hogy archeológus aki a kutatásai miatt keres fel kevésbé ismert templomokat. A nő megint elmosolyodott, látszott rajta, hogy szintén nem hiszi el a férfi szavait, de ő is elfogadta a választ. – Most hogy összebarátkoztunk, nyíltan beszélgethetünk – mondta. – Hallott már a Káli kultuszról? Henry természetesen hallott róla, mikor India misztikumait tanulmányozta. Hindu hagyományok szerint Káli a végtelen idő és természet istennője volt, a gonosz elpusztítója, akihez gazdagság és jólét reményében imádkoztak az emberek. Szimbolikájának része a fekete bőrű, nyolckarú asszony, akinek nyakában koponyákból álló nyaklánc lóg a megölt démonokat jelképezve. A keleti ábrázolásmódra jellemzőek a naturalisztikus elemek, így nem sok helyen mertek képet is mellékelni a leírás mellé. A férfi röviden összefoglalta ismereteit az istennőről, mire Margaretha megrázta a fejét. – Ez van a tankönyvekben, igen, de ennél többről van szó – mondta, miközben a függöny melletti résen a táncost figyelte. – Nem akarok előre szaladni, máris mesélek önnek Sri Veeramakaliammanról, de tudnia kell, hogy amit hallani fog, az merőben más lesz, mint amit eddig tudni vélt.
A
templom helyén eleinte csak egy agyagszobor állt, amit az indiai munkások csináltak maguknak, mikor letelepedtek Szingapúrban. A szobor nem tetszett a helyieknek, de a munkások ragaszkodtak a helyszínhez, és nem akarták áthelyezni a szobrot máshová, ezért egy kezdetleges építménnyel elkerítették a rosszalló szemek elől. A rozoga építményben sokan megfordultak, és az évek során megnövekedett indiai lakosság miatt forgalmas imahel�-
lyé nőtte ki magát. Tavaly megjelent egy cikk, amiben az agyag figurán megjelenő repedésekről írtak, és hogy rövid időn belül pótolták egy Maduraiból, Indiából rendelt kőszoborral. A repedezett figurát szertartásosan eltemették a kőszobor alá, legalább is ez volt a hivatalos történet. – Valójában az agyag szobrot nem eltemették, hanem levitték a templom alatti szentélybe – folytatta komoly arccal. Nagyon kevesen ismerik be létezését, és még kevesebben beszélnek arról a helyről, de akik mégis, azok folyosók labirintusairól, és olyan nagy csarnokokról mesélnek, ahol több ezer ember is elfér. Nem tudni hogy kik vagy mikor építették, de az bizonyos, hogy el akarták rejteni azok elől, akik nem érdemesek rá. A cikk elég óvatosan fogalmaz, mikor repedéseket említ, igazából a szobor teljesen eldeformálódott az évek során. Az álló női alak összetöpörödött, a színes festék lepattogzott róla, az ékszereket és díszítéseket már nem lehetett felismerni. Mikor megrendelték a kőszobrot, az agyagfigura már annyira megváltozott, hogy egy amorf, nyúlványokkal teli lénynek tűnt inkább. A legfurcsább mégis az, hogy a szobor feketére festett részei nem fakultak meg, inkább úgy tűnt, mintha egyre sötétebben csillogott volna. Káli imádatának sokkal régebbre vis�szanyúló gyökerei vannak, és ezeket az ősi szertartásokat űzik odalent. Az anya istenség ereje oly ősi, mint maga az élet vagy az idő. Létezett a halandók, sőt, az istenek születése előtt is, és létezni fog, miután mindez elpusztult. Az asszony valójában egy tiszta energia, de ha kedve tartja, fizikailag manifesztálódik előttünk. Sokat lehet hallani véráldozatokról és eltűnt emberekről is, de ezek csupán azon részei az eseményeknek, amiket az emberek fel tudtak fogni.
A
férfi elgondolkozott a hallottakon, miközben mélyet szívott ópiumos pipájából, és nagy füst kíséretében fújta ki tüdejéből. A Srivijaya birodalom része volt a mai Szingapúr területe, és egyik fontos céljuk a vallás terjesztése volt. Lehetséges, hogy már akkor is folytak szertartások Sri Vee-
srivijaya szeme
ramakaliamman helyén, csak más istenekhez szóltak? Az utánuk következő nemzedékek nem találták volna meg a szentélyt? Valószínűtlennek tűnt, de annak is csekély esélye volt, hogy Srivijaya népe teljesen feledésbe merüljön, és csak az elmúlt években találjanak bizonyítékokat létezésükre, mégis ez volt az igazság. Henry egyre biztosabb volt benne, hogy az ő hagyományaik élnek tovább a templom alatt meghúzódó folyosókon, és ha ez tényleg igaz, akkor ott lehet a szem is. – Honnan tud minderről? – kérdezte Henry kíváncsian. – Egy előző életben, mikor még házas voltam, egy agresszív és iszákos férfival éltem együtt. Ettől próbáltam menekülni mikor elkezdtem az indonéz kultúrát és tradíciókat tanulmányozni. Azóta sok befolyásos férfit megismertem, akik mindenben támogatnak. Az ópium feszültségoldó hatására Margaretha mesélni kezdett régi szenvedélyéről, a táncról, és csábos mosoly kíséretében eldicsekedett párizsi sikereiről is. Henry érdektelenül hallgatta a monológot, gondolatai a szem körül forogtak. – Tudom mire képes az ember ha hajtja a tudásvágy és kíváncsisága. – A nő egy pillanatra gondolataiba révedt, mintha régi emlékek képei villantak volna fel lelki szemei előtt, és megborzongott. – Nem tudom miért érdeklődik ennyire Sri Veeramakaliamman temploma iránt, és ha megkérdezném, valószínűleg nem mondaná el az igazságot. De remélem az imént hallottak alapján belátja, hogy nem érdemes mélyen beleásnia magát a kultusz valódi rejtelmeibe. Van amit jobb, ha hagyunk eltemetve. Margaretha ezzel otthagyta a férfit, és leült az egyik szőnyegre a táncos mellett.
H
enry még percekig a nő szavait emésztette, miközben a füstös levegőt szívta a függöny mögött. Egész nap a maláj riksásokat és az idős lakosokat faggatta, miközben a templomot az indiai munkások emelték. Nem csoda hogy senki sem tudott érdemleges információval szolgálni neki, hiszen rossz embereket kérdezett. Eszébe jutott, hogy a templomról is egy napbarnított bőrű férfitől szerzett tudo-
469
mást, és a nő, aki megragadta riksáját miközben Adnan fuvarozta, szintén indiai volt. Mélyet szippantott pipájába, és újabb füstfelhőt fújt maga elé. Az indiaiak a lakosság körülbelül 10%-át adják, akik főleg építkezéseken dolgoztak. Többségük a Rochor negyedben telepedtek le, ahol saját közösséget alakítottak ki. Már Henry is érezte az ópium enyhén bódító hatását, de elméje tiszta volt. Most már tudta, hogy merre keresse a templomot, úgyhogy elhagyta az ópiumbarlangot, és elindult nyugatra arra a helyre, amit a helyiek Kis Indiának hívtak. Harmadik fejezet írta: Szabadi Dávid
H
enry gyalog indult útnak; minden megtett lépéssel egyre közelebb jutott Kis Indiához, ugyanakkor egyre távolabb sodródott a jelentől. Szingapúr távoli nyúlványait még nem érte el a XX. század. A nemrég épült, sima utak macskaköves sikátorokba torkollottak, itt már távolról sem lehetett hallani a belváros zaját. Helyette különös dallamok szüremlettek át a párhuzamos utcákból; a szitár zsongása ismerős volt Henry számára, de a hangszert kísérő fúvósokat nem tudta elképzelni. Elhaladt egy stand mellett, ahol szárított halat árultak, és kövér zsákokból fűszereket kínáltak. A mellékutca egy nagyobb térre nyílt, aminek a közepén alacsony kávájú kút tátongott, körülötte kígyózó sorokban tülekedtek az asszonyok. Próbált megszólítani pár járókelőt, de akármilyen dialektust használt, nem járt sikerrel. Egy bíbor száriba csavart as�szony – akinek az orrában, a fülében, és a szeme fölött is arany karikák sorakoztak – krákogva kiköpött, mikor Henry üdvözölni próbálta. Később felcsillant a remény, mikor féltucat bakfis sereglett köré, mindnyájuk kezét, az ujjaiktól egészen a vállukig, hennaminták borították - fekete napkorongok forogtak, virágok és indák tekergőztek a bőrükön. Igyekeztek szót érteni az angollal; a Sri Veeramankaliamman templom említésére egyöntetűen bólogattak. De a szentély holléte felől már nem voltak ennyire biztosak, hatan hat irányba mutattak,
470
srivijaya szeme
s úgy tűnt, mindegyikük makacsul ragaszkodik a maga igazához. Henry a fejét vakarva végül más, ismerős kifejezést idézett fel: – Aiueb Gnshal? – próbálta minél pontosabban ismételni a korábban hallott szavakat. Erre viszont mindnyájan elhallgattak, a mandulavágású tekintetekbe riadalom költözött. Egy hang nélkül fogták magukat, és egyedül hagyták az angolt – egyikük még visszapillantott, mielőtt végleg a tömegbe veszett volna. Hanry ismerte a lány arcára telepedett grimaszt, hiába a földrajzi és nyelvi távlatok, a szánakozó megvetést így is le tudta olvasni róla. A Nap már alacsonyan járt, az árnyékok megnyúltak, a hömpölygő tömeg elapadt; Henry azon kapta magát, hogy a kút szélén ücsörög és pipázik. Egy darabig figyelte, ahogy az alkonyat aranyra festi a macskakövet, majd elhatározta, hogy másnap vis�szatér, addig kerít egy tolmácsot, aki majd segít eligazodnia. Megcélozta azt a sikátort, amin keresztül ide érkezett, lassú léptekkel útnak indult. A tér peremén egy koldust pillantott meg: vénséges öregembert, aki cifra, rojtos szélű szőnyeg fölött görnyedezett. Csupán ágyékkötőt és megszürkült turbánt viselt, jobb karja nyomorék volt – a könyöke alatt a deformált csonk olykor meg-megrándult. A koldus előtti agyag tálkában egyetlen pénzérme árválkodott. Henry hosszasan bámulta az öregember barázdált vonásait, végül a mellényzsebébe nyúlt, s egy bankót húzott elő. Egy ekkora címlet az öreg számára kész vagyon lehetett, de a férfi meg sem rezdült mikor Henry leguggolt, hogy a tálkába helyezze. Viszont halk, alig hallható motyogásba kezdett – mintha csak egy imát ismételne. Az angol csupán ennyit értett ki az elhadart szavakból: Aiueb Gnshal. Közelebb hajolt, hátha egyebet is felismer a furcsa imádságból. Amíg a hadnagy figyelmét teljesen lekötötte a vénember zsolozsmája, a háta mögött köpenyes alakok gyülekeztek. Halk léptekkel közeledtek Henryhez, árnyékuk lassan a tengerész hátára vetült, épp oly észrevétlenül, ahogy a szürkület besurrant
az utcákba. Egyikük ívelt pengét húzott elő tintaszínű köpenye alól, a díszes tőr fémes surrogást hallatott, ahogy kicsusszant a hüvelyéből. Henry csak a bordái közé maró fájdalomra ocsúdott fel. Fölkapta a fejét, hogy támadója arcába nézhessen, de mielőtt megfordulhatott volna, ütést érzett a tarkóján, s összerogyott. A fájdalom egyszeriben eltompult, puha sötétség borult a tengerészre. A hadnagy körül villanásnyi képek sokasága örvénylett: kígyókat látott tekergőzni egy mély hasadékban, fölötte egy sziklarepedésen át szüremlett be a világosság. Majd az éles fény még inkább összeszűkült, a Napkorong egy csupasz villanykörtébe költözött. Már nem kígyók, hanem fehér köpenyes alakok nyüzsögtek körülötte – hol tucatnyi embert látott, hol egyetlen szörnyeteg óriást, aki számos karjával nyúl felé. Orvosi tűket látott; tűket és pengéket, ahogy a húsába vájnak. Majd egy lavór rajzolódott ki előtte, amibe vérmocskos kendőket hajítanak – kendőket, de az is lehet, hogy belsőségeket, frissen kiontott zsigereket. Végül a tálban tűz lobbant, a lángok ütemre táncoltak, a szikrák ritmusra pattogtak, őrjítő zeneszó és rekedt énekhang harsantak fel. – Henry! – A hang, ami szólongatta, eleinte távolinak tűnt – Henry, én vagyok az! – Margaretha? – Ébredjen! – Henry kinyitotta a szemét, a kavargó rémlátomás tovatűnt. – Hogy érzi magát? Egy aprócska, fehérre meszelt szobában találta magát. A plafonon pókhálószerű repedések futottak, a haló közepéből, vékony kábelen egy villanykörte lógott – akárcsak a lázálomban –, ez volt az egyetlen fényforrás az ablaktalan helyiségben. Az ágya mellett, egy alacsony széken Margaretha ült, ezúttal narancsvörös száriban. – Biztosan szomjas, tessék, igyon – egy kancsóból gőzölgő italt töltött, majd Henrynek nyújtotta. – Lehet, hogy elsőre nem fog ízleni, elmondhatnám, miből főzték, de félek, akkor undorral fogadná. Enyhít a fájdalmain, és könnyű álmot hoz esténként. A tea sűrű volt, és kesernyés, fahéjas utóízzel, ami még sokáig megmaradt a nyelve hátsó szegletében.
srivijaya szeme
– Köszönöm, de elárulná, Kisasszony, hogy hol vagyok? Csak arra emlékszem, hogy rám támadtak. – Szerencséje volt, mert elég hamar magára találtak, és idehozták, a negyed egyetlen kórházába. Beszéltem a orvossal, azt mondta, hogy még itt tartják pár napot, mert a friss sebbel nem merik átszállítani máshová. Veszélyes volna, tartanak tőle, hogy az út során fölszakadnának a varratok. Henry ösztönösen az oldalához kapott, a vékony, szürke ing alatt érezte a kidomborodó kötéseket. – És Ön? – kérdezte Henry. – Csak nem követett engem? – Hosszú volna mindent elmesélnem, és nem akarom a részletekkel untatni. Miután különváltak az útjaink, egy félreértés okán a szingapúri hatóságoknál vendégeskedtem, úgy fél napot. Persze, hamar kiderült, hogy nem én vagyok, akit valójában kerestek, így sűrű bocsánatkérések mellett, vacsorára invitált a rendőrfőnök. A desszertnél szóba jött, hogy egy angol ajkú úriembert rablótámadás ért az indiai városrésrészben, a leírás pedig Önre illett. Kicsit furdalt is a lelkiismeret, hiszen az én hagymázas meséim miatt látogatott ide. A jövőben legyen óvatosabb, még a végén bekebelezi magát az Oroszlánok Városa. Most elnézését kérem, de nekem távoznom kell, viszont akad még dolgom a közelben, így a napokban majd benézek Magához. Most ég Önnel, pihenjen és igyon sokat a teából. Jót fog tenni. Azzal a nő fölállt, az ágy fölötti kapcsolóval eloltotta a villanyt, s távozott a szoba masszív ajtaján át. Henry magára maradt, átfordult a másik oldalára; visszahajózott az álmok nyughatatlan tengerére. Órákkal később visszhangzó ordításra ébredt; a fal túlsó feléről hallatszott át – meggyőződése volt, hogy egy másik beteg az, aki bizonyára nagy fájdalmakkal néz szembe. Álmatagon kitapogatta az éjjeli szekrény tetején hagyott kancsót és a poharat. Ügyetlenül töltött magának – hallotta, amint a padlóra loccsan egy kevés –, ivott egy nagy kortyot, majd vis�szaaludt. Hajnalban félig éber állapotban forgolódott, a szívverése ütemes dobszóvá
471
erősödött álmában, amihez a Kis Indiában hallott hangszerek társultak. Henry a muzsika hallatán résnyire nyitotta a szemét, ugyanakkor mozdulni nem bírt, minden izma görcsösen megfeszült. Tudta, hogy nincs egyedül, valami lappangott a kórterem sötétjében. Közeledő lépteket hallott, mintha csupasz talpak járnának a hideg kövezeten. Érezte, ahogy az inge följebb csúszik, egészen a mellkasáig; a kötések meglazultak, majd lefoszlottak a bőréről, szabaddá téve a varratokat. A vágás körül valamiféle apró állat motoszkált, az érintése nyálkás volt és csiklandós. Henrynek izgő-mozgó piócák jutottak eszébe. Egy végtelenbe nyúló pillanattal később rájött, hogy - akármi is az a teremtmény - valójában nem a bőrén mozgolódik, hanem a varratok alatt. Épp a húsába fészkeli magát. Végül a hajnali lidércnyomást szétkergette a felvillanó lámpafény. Henry azonnal felült az ágyában és zihálni kezdett; a homlokon hideg verejték gyöngyözött. A szobájában fehér ruhás nő sündörgött; egy tálkában rizst és halat hozott. Első ránézésre helybéli lehetett, de jobban szemügyre véve, Henry inkább félvérnek gondolta. Próbált szóba elegyedni vele, de a nő nem felelt, egy rövid pillanatig az angolra meredt; egyik szeme kancsal volt, s Henryt zavarba hozta a furcsa tekintet. A nő lehajolt és kihúzta az ágytálat, ami ugyan üres volt, de magával vitte. Henry evőeszköz híján kézzel látott hozzá az ételhez; a rizs pépes volt, a hal pedig nyers, de túlságosan éhes volt ahhoz, hogy mindezek zavarják. Ki tudja, mikor evett utoljára? Mire befejezte, a kancsal nővér visszatért, új ágytálat hozott magával, s egy friss kancsó teát, amiből azonnal töltött is Henrynek. Szó nélkül a férfihoz hajolt, fölhúzta az ingét és szemügyre vette a kötést, ami Henry megnyugvására: érintetlennek tűnt. – Kérem, esetleg beszélhetek a doktorral? – Inni, sokat kell inni! – mondta tört angolsággal, majd kisietett, és becsapta maga mögött az ajtót. Aznap este Henry csak nehezen bírt elaludni, ismét jajveszékelés visszhangzott a falakon túlról. Ezúttal más, különös han-
472
srivijaya szeme
gok is átszüremlettek; mintha egy falkányi kutya rohant volna keresztül a folyosón. Henrynek eszébe öltött egy vadászat emléke, mikor még gyerekként elkísérte a nagybátyját, s vagy két tucat kopóval együtt csörtettek a rengetegben. Az emlékbe kapaszkodva végül álomba süllyedt, de csak kis ideig pihenhetett. Újból hallani vélte a dobverést, de biztos volt benne, hogy most nem a saját szíve lüktet. Fölült az ágyon, beletelt pár pillanatba mire zsibbadt lábaiba élet költözött, s végre talpra tudott állni. Gondolta, utána jár, honnan jön a hangzavar, azonban a kilincs nem engedett, az ajtó zárva volt. Gyorsan megért benne a gondolat: Rab vagyok! Visszafeküdt az ágyba, de elaludni már nem mert. Másnap a nővér kétszer jelent meg a szobában; az előző napi rutint ismételte és ugyancsak szótlan maradt. Henry nem ivott többet a teából, s valahogy erősebbnek érezte magát. Úgy gondolta, talán méreg lehet benne, erős nyugtató, ami eddig eltompított az érzékeit. Próbálta valamilyen módon számon tartani, mikor érkezik a nővér, bár a napszakoknak nem volt tudatában, így nehéz dolga akadt. Elhatározta, hogy a következő reggelen kiszökik a szobából, amire most inkább gondolt tömlöcként, mintsem kórteremre. Amint fölébredt, kikelt az ágyból, magához vette a kancsót, s elrejtőzött az ajtó takarásában. Talán csak percekig, de lehet, hogy órákig kuporgott a falnak vetve a hátát, mígnem az ajtó feltárult. Henry nem késlekedett, azonnal lesújtott a nőre; a kancsó tompa kondulással ütődött a fejének. Erőtlenül felsikított, s a padlóra zuhant, ekkor Henry átszökkent a teste felett, majd futásnak eredt. A folyosó téglafalait hamar fölváltotta a terméskő, végül már csak sziklába vájt járatokat látott, amik szövevényesen folytak egymásba. Csakhamar zsákutcába jutott; a tüdeje szúrt, a sebe pedig égetőn lüktetett. Ös�szekuporodott a szűkös üregben, hogy kifújhassa magát. Ahogy ott gubbasztott, az arcán hűvös szellőt érzett; szemügyre vette a sziklafalat, s egy hosszanti repedésre bukkant. Átkémlelt rajta: a túloldalon rop-
pant csarnok húzódott, amit imbolygó fáklyafény ragyogott be. Vaskos cseppkőoszlopok nyúltak a magasba, a rücskös pillérek árnyékában férfiak és nők gyülekeztek. Többségük mezítelen volt, vagy koszlott rongyokba tekerte magát. A pőre testeket hegek borították, sokaknak csonka volt a akarja, vagy épp a lába volt nyomorék. A tömegre pillanatnyi csend borult, mikor egy fiatalabb férfi, ívelt pengét szorongatva, előlépett közülük. A kést a magasba emelve, Henry számára idegen szavakat ordított. A tengerész ekkor elkapta a tekintetét, s az üregbe visszahúzódva, némán hallgatta a rikoltásokat. A saját sebéhez kapott; remélte, hogy soha nem fogja megtudni, hogy az eszelős mit művelt a többiekkel – vagy talán saját magával? Negyedik fejezet írta: Dubán Kitti
H
enry elborzadva állt a a csarnok egyik vaskos oszlopának takarásában, az elé táruló látványtól földbe gyökerezett a lába. A csonka karok és sánta lábak a dob ütemére kezdtek mozogni, a földöntúli tánc inkább fájdalmas vonaglásnak hatott. Fokozatosan felfedezte a hadnagy, hogy a mozgásnak iránya is van: súlyos lépésekkel haladtak valami irányába, azonban mielőtt Henry megláthatta volna mi az, elnyelte őket a sötétség. Bár agyának minden szeglete azt üvöltötte, hogy fusson, valami megmagyarázhatatlan erő – talán a dob ütemes dübörgése, talán a táncolók mozgása babonázta meg – arra késztette, hogy a csarnokba lépjen. Mindenképp tudni akarta miféle bálvány, milyen erő változtat hús-vér emberekből önkívületben vonagló roncsokat. Ahogy közelebb ért, az árnyékból egy mozdulatlan, fenséges alak bontakozott ki. A hatalmas szobor mely körül a kántáló, egy emberként mozgó tömeg csoportosult, ismét megállásra késztette. Az alak, mely halványan emberi testrészek összefonódott hálózatára emlékeztetett, olyan túlvilági erőt sugárzott, hogy a férfi mozdulni sem bírt. A csarnokban uralkodó derengésben a szobor éjfekete volt, mégis világított a sötétben. Testéből féregszerű nyúlványok kígyóztak, mintha csak nyolc kar emelkedett
srivijaya szeme
volna az égbe, gerince kicsavarodva, lábai egybeolvadtak a földdel. Úgy állt ott, mint valami sötét istenség, mely a Föld belsejéből indul ki, és a csillagokig is elér. De a fekete test borzalmas manifesztációja semmi volt ahhoz az egy szemhez képest, mely örvénylő színkavalkádban pompázott ott, ahol a torz arc sejlett fel. Egyszerűen nem lehetett nem elveszni benne. A táncoló emberek sorban értek a szörnyű monstrum elé, mindegyikőjük a világító szembe akart nézni, hogy aztán kínok közepette essen össze. Henry elszakította tekintetét az igéző szemtől, és figyelte az épp soron következő fiatal férfit, aki üvöltve rogyott térdre, gerince természetellenes szögben hajlott meg, és kínjában saját arcát karmolta, mintha valami szörnyűséges látványtól akart volna szabadulni, akár a vakság árán is. A fájdalom kiáltásai kizökkentették a döbbent hadnagyot. Ekkor vette észre, hogy a mámorban úszó emberek körül fehérköpenyesek állnak mozdulatlanul. Mindegyikőjük kezében egy-egy csésze, némelyikben még gőzölgött valamilyen ital, irányukból pedig nem evilági hangok szálltak fel. A torokhangok közül egy kifejezés csengett ki egyre: Aiueb Gnshal…. Aiueb Gnshal…Henry felismerte az őt ápoló nővér alakját, amint csendben, lesütött szemmel strázsált, és az ismerős arc kijózanította. Menekülni kell. A még mindig dübörgő dobszó ritmusára zakatoló szívvel hátrált ki a csarnokból, de az iszonytató szertartás beleégett az emlékezetébe. Szinte nem is volt tudatánál, ahogy rohanni kezdett, igyekezve kizárni agyából az ütemes tamtamot, hosszú folyosókon, a semmiből előkerülő cseppkőoszlopokat kerülgetve. Forgott vele a világ, lelki szemei előtt még mindig a túlvilági tánc mozdulatait látta, és azt a szemet, amely annyi sikolyt fakasztott, mégis úgy vonzotta szerencsétleneket, mint legyeket a fény. A legrosszabb pedig az az érzés volt, mely minden iszonyodása és rettegése ellenére hatalmába kerítette: látni akarta az igéző örvényt, melyről zsigereiben tudta, hogy a keresett Srivijaya szeme, minden erejét összeszedve küzdött a késztetés ellen, hogy visszaforduljon. Maradék józan eszét ös�szeszedve lelassította lépteit, hogy felmérje környezetét, menekülőutat keresve. Tudta,
473
hogy nem szabad visszamennie. Azok az emberek saját testi épségükkel fizettek a bálvány imádatáért. De mi vitte őket erre? Ahogy kissé lecsillapodott, észrevette, hogy már nem a kanyargós folyosók útvesztőjében lépked. Elért egy fullasztóan párás terembe, aminek mennyezete a sötétségbe veszett, és falaiból halk bugyogás hallatszott minden irányból. Henry a távolban halvány derengést vélt felfedezni, és elindult felé. Ahogy távolodott a barlangszerű terem bejáratától, mintha egy végtelen veremben sétált volna, habár a padló egyenes volt, valahogy mégis egyre mélyebbre került, mígnem sűrű homály vette körül és minden érzéke eltompult. Úgy tetszett, hogy hosszú órákba telt, mire elérte a fényforrást, közben a csöpögés egyre erősödött, minden csepp zengő csattanással ért földet. Henry úgy érezte, egy másik világban jár, ahogy megragadta a fáklyát, és visszafordult a kijárat felé, aminek azonban nyomát sem látta. Kétségbeesetten forgott körbe, de agya elhomályosult a fullasztó párától, megőrjítette az ütemes csepegés, és elborzadva jött rá, hogy minden irányban tömör fal veszi körül. Csapdába esett, ráadásul tüdeje elnehezült, alig kapott levegőt, és a neszek egyre erősödtek. Ahogy eszét vesztve rohant a fal mentén kiutat keresve, a barlang egyre kisebbnek tűnt, végül szinte csak a saját tengelye körül forgott, egyre nehezebben és nehezebben kapott levegőt, a sűrűsödő köd bódító illata ismerősnek tetszett. Ekkor fedezte fel, hogy a csepegés a falakról lefolydogáló pára földet érésének hangja. Követte egy csepp útját, a bűzös és göcsörtös falon keresztül, egészen le a padlóig, ahol lehullott, és csilingelő csattanással egy apró lefolyóba érkezett. Minél közelebb hajolt a cseppkövekhez, annál erősebben érezte a kipárolgást, és akkor beugrott az illat forrása: a tea! Ez az egész barlang bódító méregből van. Ekkor a falon megjelent az örvénylő szem, és Henry rémületében a földre ejtette a fáklyát. Teste megmerevedett, nem engedelmeskedett a rettegés szülte ösztönöknek. A férfi érezte, hogy úrra lesz rajta a kábulat. Páni félelem kerítette hatalmába, ahogy varratai alatt megmozdult valami. A nyálkás test tekergése egészen a húsában érződött, a
474
srivijaya szeme
fájdalom az őrület határára kergette, és már nem akart mást, csak kijutni erről a helyről. Felismerhetetlen hangok buktak ki belőle, ahogy egyik kezével a falat tapogatva, másikkal oldalát markolva menekülni kezdett, elméjét fogságban tartotta a szem, melynek pillantása bénító rettegést ültetett a szívébe. Érezte, hogy összenyomják a falak, saját hörgése elborzasztotta, és az a kibírhatatlan mozgás az oldalában… önkéntelenül követni kezdte az egyetlen dolgot, aminek iránya volt körülötte: a vékony lefolyóban szivárgó zöldes cseppek útvonalát. Végül egy nyíláshoz jutott, ami egész biztos, hogy eddig nem volt ott: és bár most sem lett volna! Ugyanis a résen át egy barlangi tavacskát látott, benne gyűlt a sűrűn párolgó folyadék, és a zöldes, túlvilági fényekben játszó, selyemszerűen hullámzó lében sötét árnyak tekeregtek milliószámra. A förtelmes látvány csak fokozódott, ahogy a lények mozgása által keltett örvény a már rettegett szemet formálta. Egyszerre taszította és vonzotta a jelenség, a színes kavalkád megbabonázta, érthetetlen késztetést érzett rá, hogy a tóba vesse magát, de erőt vett magán: minden akaratát összeszedve hátat fordított az örvénynek, hogy szembe találja magát Margarethaval. A nő váratlan látványa kizökkentette Henryt a pánik szorító érzéséből. Azonban a helyét újfajta félelem vette át: a nő földig érő, fehér köpenyben, kezében egy faragott tállal felé lépett, minden mozdulattal egyre nagyobb lett, mígnem egészen fölé tornyosult. Henry ismét szembe találta magát a Srivijaya szemének másával: a tálról nézett vissza rá, és ezúttal már nem tudott neki ellen állni. Önként kapta ki a kántáló Margaretha kezéből a teával teli csészét, és egy húzásra kiürítette. Elméje teljesen elhomályosult, és magatehetetlenül vonzotta a csarnokban álló tekervényes szobor. Zsigereiben tudta, hogy merre kell mennie, hogy visszatérhessen hozzá, és a szemébe nézhessen. A nő végigkísérte útján, szüntelenül mormolt. Aiueb Gnshal…. Aiueb Gnshal... Henry megmagyarázhatatlan kényszert érzett, hogy minél hamarabb láthassa a bálványt, megszaporázta lépteit, végül már rohant, egy ismeretlen erőtől hajtva, űzve a cél felé, merről tudta, hogy vesztét fogja okozni.
– A testedben van Sri Veeramankaliamman gyermeke. A gyomrodban van részegítő nedve. A lelkedet megszállta az ereje. Már ide tartozol. Srivijayához tartozol. Merülj el benne! Ezekkel a szavakkal a fülében lépett be Henry a csarnokba, ahol ismét szeme elé tárult a szobor, még rettenthetetlenebbül, még hatalmasabban, még feketébben. Szinte észre sem vette a nyögdécselő és vonagló testeket a lába körül, míg egyben meg nem botlott és fel nem bukott. Az előtte fekvő nő vérben forgó szemekkel hirtelen megragadta ruháját és az arcába hörgött: – A papnő bánt... menekülj... aaah gnsal... aiueb gnshal! – a nő hörögve terült el ismét a földön, és az oldalához kapott, amin hosszú vágás éktelenkedett, és mintha mozgott volna alatta valami. Henry megrázta a fejét, hogy kijózanodjon, de látása elhomályosult, a nő szavai mintha kilométerekről szóltak volna. Hallotta őket, de nem tudta megérteni, csak azt érezte, hogy valami nincs rendben. Hogy a testét nem ő mozgatja, hogy akarata ellenére húzza fel valami láthatatlan erő a földről Srivijaya szobra felé. Minden oldalról hallotta Margaretha zengő hangját: – A szentséges Sri Veeramankaliamman templom minden papja és papnője nevében fogadd e lélek sötétségét áldozatul, és vedd térdre borulásunk jelképeként! Új kor köszönt az Oroszlánok Városára! Aiueb Gnshal, a Sötét Anya fia megtalálja az alkonyban Srivijaya Szemét! A fehérköpenyesek, akik eddig mozdulatlanul álltak körbe, most visszatartották lélegzetüket, minden izmukat megfeszítve figyelték a férfit, ahogy kínos lassúsággal a monstrum ékes szemére emelte tekintetét. A levegő megfagyott egy pillanatra, majd Henry túlvilági hangon üvöltött fel, és gerince természetellenes szögben feszült hátra. Átjárta a rettenet, olyat látott lelki szemei előtt, amit ember ép ésszel fel nem foghat, olyan félelmet érzett, amit földi idegeknek soha nem szabadna érezniük. – Ő sem az – sóhajtott lemondóan az egyik köpenyes, és az izmok elernyedtek, a tekintetek közönyössé váltak. Henry a szobor előtt rázkódott, idegei pattanásig feszültek, de már senki nem figyelt rá. Egy
srivijaya szeme
volt csak a sok áldozat közül, akik között a Sötét Anya egyetlen fiát keresték. Ötödik fejezet írta: Kökény Pali
H
enry érezte, ahogy a hideg kőpadló az arcához ér. Érezte a szörnyű gőzök kipárolgását, látta az árnyékok táncát a folyton változó, hússzerűen pulzáló falakon, hallotta a zsigereiben is visszhangzó dobveréseket, és egész lényét betöltötte a földöntúli bálványból áradó derengés. Lábak surrogásának nesze ütötte meg a fülét, két sürgető kar markolt vállába, hogy odébb húzzák a szentségtelen oltár előtt összeroskadt testét - haszontalan, a pornál is kevesebb emberi héját, ami nem tudott otthont adni a kimondhatatlannak, és ami elbukott szörnyű küldetésében, így nincs más jussa innentől az idők végezetéig, mint a mindenható kárhozat. Nap napra, óra órára telik majd el, miközben valami ősi, hallhatatlan kakofóniájú zeneszóra járja ütem nélküli táncát, míg a hústest végképp fel nem adja a harcot, és már csak lelke lesz szolgája az eónokon túli iszonyatnak, ami túl van a létezésen, és a létezés antitézise maga. A mindennek az inverze, az időn túli árnyék, a hallhatatlan suttogó, az éjszaka vándora, a mélység királynője: a Sötét Anya. Nevezték és nevezik is százféleképpen a lények ebben és más dimenziókban: Lilith, Hekaté, Káli... de valódi neve iszonytató dicsőségében soha fel nem fedhető, soha meg nem hallgató, mert a név is ő maga, és az univerzum a létezés és nem létezés folyamatosan ingázó kvantumállapotából rögtön a teljes megsemmisülésbe fordulna, akár ha egyetlen szótag is felhangozna a Sötét Anya nevéből. Ezért van szükség a fiúra, a szentségtelen sötét fiúra, kinek neve Aiueb Gnshal, és aki szenvedést, de nem teljes pusztulást hoz az ismert világra, hogy az Anya gyönyörködhessen művében, mielőtt teljes pompájában jelenik meg a létezés általunk ismert síkján, csak hogy egy szemvillanás alatt örök nemlétbe torzítsa azt. Henry agyát a félelem és a nyomorúság állandó érzése töltötte be, már nem is vette észre, hogy testéből az oltár előtt darabokat
475
szaggatnak ki az eszüket vesztett hívek, az önkívületi extázisban rángatózó húsemberek: már nem hiányzott neki a létezés, már nem kívánta az életet, már nem fájlalta a múltját, az emberségét. Ha egyetlen kívánsága lehetett volna még ebben a szörnyűséges, örök halált hozó földmélyi üregben, a bálna gyomrában, a sziklák iszonytató poklában, az az lett volna, hogy hadd vethesse még egyszer izzó, vérvörös, a kárhozatba merevedett tekintetét a bálványra. A bálványra, ami elhozta neki a fénylő sötétséget, és szellemét kilőtte a hideg csillagok közé, hogy aztán görcsösen rángó testéről letépve az emberség álcáját újra visszarántsa a földi kárhozatba. Utolsó megmaradt erejével visszafordult a terem közepe felé, az örvény origójába, és guvadó, lázas pillantást vetett a szoborra. De ott, ahol percekkel korábban még a szörnyűséges százlábúként tekergőző, a halhatatlanságon túlról kinyúló karú entitás képmása állt, most nem volt semmi. Henry érezte, ahogy elméje kiürül, és egyetlen apró ponttá zsugorodik össze az univerzumok szövedékében. Milliónyi csillag képe vetült vak szemei elé: ép elméjét lassan felemésztette az évmilliárdok alatt a csillagközi ürességben felhalmozódott tudás, aminek még men�nyiségét is képtelenség halandó elmével felmérni. Tudata hitvány porszem volt a kimondhatatlan ürességben, és így hánykolódott, ki tudja hány eónon át a légüres térben: csillagokat látott születni és pusztulni, bolygókat és civilizációkat az el nem mondható ürességbe zuhanni, dimenziókon túli kozmikus vándorokat a fekete lyukak iszonyatából előkúszni. De agyának apró pontja végig ott pislákolt, és bármen�nyi idő is telt el, még ha az idő fogalma évezredek óta meg is szűnt létezni a számára, érezte, hogy szerepe ebben a világokon átívelő színjátékban még nem ért véget. Valami az végtelenség mélyéről hívta, valami a dobok szólamainak ütemére rángatta magához. Aztán egy rövid, ihletett pillanatra a dobok elhallgattak, Henry pedig érezte, hogy a tér visszahúzódik körülötte, hogy helyet adjon valaminek, amihez hasonló még nem született erre a világra, és amihez hasonló
476
srivijaya szeme
nem is fog születni soha, mert a születés és halál vele együtt ér véget, ahogy egykor az idők kezdetén elkezdődött. Apró, tűhegynyi tudata a teremtés sebességével kezdett tágulni a tér-idő kontinuum valamennyi irányába és dimenziójába: a világra jövetel extázisával rohant az ismeretlen ében jövő felé, amibe az elmúlt nap eseményei a létezésünket és valamennyi más létezést sodorták, hogy aztán kiteljesedve, gyönyörű elmondhatatlan tökéletességben állhasson szülője és leglényege, a Sötét Anya elé. – Fiam. Henry egyedül ült az Oroszlánok alvó Városának mélyén, a sziklapokol közepén, az örök alkony otthonában, és számtalan karjával saját új testét tapogatta, ahogy az újszülöttek próbálgatják a világot maguk körül. Minden, amit érzett és látott, új volt, mégis ősi és kezdetektől fogva létező. A teremtés és halál misztériuma pezsgett a levegőben. Körülötte mindenfelé fehér rongyfoszlányok hevertek: mindössze en�nyi maradt a végső születés aktusát átélő szemtanúkból, akik a felmérhetetlen idővégtelenből, amit Henry a sötét dimenziók méhében töltött, mindössze egyetlen szemvillanást érzékeltek, hogy aztán semmivé porladjanak. Bukott, csorba kelyhek voltak csupán, amiket a semmi tökéletessége nem tudott eltölteni; testüket sosem érintette a Sötét Anya csókja, és szerepük a világot tűznek adó fiú világra jövetelével meg is szűnt. Az oltár mellett összeroskadt Margaretha arcára groteszk vigyort erőltetett a halál, bár a lény, akit Margarethának ismertek, már régóta halott volt ekkorra. A papnőt már jó ideje az el nem kerülhető sors polipkarjai rángatták a sötét kozmosz színpadán, testét csábító, kéjes táncba szólították az emberek fiai előtt, és iszonytató vonaglásba taszították a rituálék alatt. Titkos avatárként szolgálta a lényeket, amik mind arra vártak tereken túli barlangjaikban, hogy újra az ismert idő óceánjain hajózhassanak. De az ő szerepe immár véget ért. Mert Henry lassan és komótosan lebontotta végtagjaival a terem közepén álló bálványt, ami csak hitvány utánzata volt a tökéletességnek, amit megjeleníteni hivatott. Nem tehetett sokat azért, hogy teljes valójában láttassa azt, amivel nemsokára
minden világok gyermekeinek szembe kell majd néznie, hogy aztán soha semmit ne lássanak többé ebben a világegyetemben, de addig, amíg a végső harag napja el nem jön, azt akarta, hogy az el nem múló sötétség visszatükröződjön a szentségtelen képmásban is, így saját szemgödrébe nyúlva hangos cuppanással választotta el a húst a hústól, majd óvatos mozdulatokkal illesztette a totem legközepére az ónix-pupillájú, sötét fénnyel pulzáló gömböt, hogy Srivijaya Szeme mostantól élő figyelmeztetésként pislákolhasson mindenki számára az örökkévalóság végéig. De odáig még sok idő volt hátra; egy újonnan szülöttnek tanulnia kell. Addig pedig nem tehet mást, csak haláltalan tekintetét mereszti, és figyel. A föld mélyét. A kozmoszt. Engem. Téged.
477
a fekete nap
A The Black Aether alkotói közösség round-robin novellája Írta: Barbara Liney Woods, Demeter Norbert, Héja Zsolt, Jassó Judit, Réz Andor, Sas Ágnes illusztrálta: Báti László Gábor Amikor a bolygók együtt állnak és elsötétedik Egyiptom, Tutanhamon kíméletlenül súlyt le átkával azokra, akik nyughelyét merik háborgatni. Első fejezet írta: Erdei Barbara
A
z egyiptomi homokdűnék között, a perzselő forróságban az idő nyomai már látszottak az ókori városokon, az egykori gazdag kultúrának a magányos romok állítottak emléket. A díszes templomok égig nyúló alabástrom oszlopait a földön heverve belepte a homok, az uralkodókat ábrázoló szobrok megrepedezve, darabokban révedtek a távolba, a falfestmények megkoptak, a hieroglifákkal megörökített imádságok, szent szövegek, történetek olvashatatlanná váltak, mintha az évezredek nyelték volna el őket. A birodalom egykori központja Memphisz, mint egy kísértetváros terült el a Nílus nyugati partján, épületeit nem kímélték sem az évezredek, sem a homokviharok. A Királyok Völgye titkok ezreit rejtette magában, a hely, ahol a sziklák és a sivatag találkozott, az uralkodók végső nyughelyéül szolgált. A mészkősziklákban éveken át készülő díszesen megmunkált folyosókkal, és csarnokokkal ellátott sírkamrák húzódtak, a sírboltok mesés kincseket, és az élő istenek holttestét rejtették. Régészek, kutatók dolgoztak arab munkásokkal karöltve, hogy tovább folytassák az egy évvel korábbi ásatásokat, amikor is feltárták Tutankhamon sírhelyét. Az ifjú fáraó Ehnaton, a napkultuszt alapító uralkodó gyermekeként született, édesanyjának kiléte ismeretlen volt. Howard Carter és csapata olyan leletekre bukkantak 1922 őszén, mely felülmúlta az elképzeléseiket, később ez a felfedezés csábította oda valamennyi ország régészét, azt a reményt táp-
lálva bennük, hogy ők léphetnek az előd nyomdokaiba. A világ minden szegletéből neves professzorok, egyiptológusok, hallgatók utaztak el Egyiptomba, hogy tovább vigyék a brit régész örökségét, beírva nevüket a történelem nagykönyvébe. A különböző nemzettségek zászlóit és sátrait megtépázta a szél, a homok mindent belepett, ami az útjába került, a Nap erősen tűzött, de egy cél lebegett a kitartó archeológusok szeme előtt: megtalálni Nefertiti elveszett sírhelyét. Egy évvel ezelőtt Lord Carnarvon, az expedíció mecénása sem gondolta volna, hogy a korábbi leletek közül a legnagyobb vagyont érő tárgyak és kincsek kerülnek elő az amarna-kori sírból. A híres aranyés drágakő berakásos halotti maszk mellett Ehnaton fiával együtt temették el a harci szekerét, a trónust, megannyi életnagyságú szobrot és egyéb dísztárgyat, használati eszközt, hogy holtában is hirdessék dicsőségét, vigyázzák végtelen álmát a gyerekfáraónak. Az egyiptomiak hittek, és még ma is hisznek a halál utáni életben, a Túlvilágban, az elmúlást egy új kezdetként fogták fel, ám ehhez biztosítani kellett odaát is a fényűző élet feltételeit, melyet a temetési szertartás alapozott meg. Az ifjú fáraó élete rejtélyes volt, ugyanúgy halálának és temetésének körülményeit is homály övezte. Szarkofágjában két mumifikált csecsemőt is találtak, akik feltételezhetően a lánytestvérétől, Ankhesenamuntól születtek. A gyerekkirály kamrájában megtalált felbecsülhetetlen kincsek további sikerekkel kecsegtették a brit archeológusokat, akik kötelességüknek érezték, hogy országuk
478
A fekete nap
hírnevét tovább növeljék. Naphosszat az ásatások helyszínén töltötték az idejüket, hol szóban irányították a fehér öltözékű, turbános, kreol bőrű férfiakat, hol két kézzel kaparták a homokot, földet, de még az ásástól sem riadtak vissza. Az ásatásokon előkerült emléktárgyak lázba hozták őket, ilyenkor fotókon örökítették meg a pillanatokat, a táskájukban hordott füzetbe lejegyezték a szükséges adatokat, melyeket gondosan elrejtettek a kíváncsi szemek elől az emléktárgyakkal együtt. A rivális országok kutatói kivételezettnek gondolták az angolokat szerencséjük miatt. Az információk gyorsan terjedtek, a lakott területek bazársoraira hírül vitték a portékájukat teveháton szállító kereskedők és a romokat látogató turisták, miként is állnak a munkálatok. A külföldiek minden rossz szándék ellenére beszélgettek az árusokkal és egymással a kutatás részleteiről, azonban, ahogy ez talán várható is volt, a pletykáknak köszönhetően egyre nagyobb tévhitek keringtek arról, mit is talált pontosan a brit expedíció.
E
gyiptom sötétségbe borult. Az emberek egy része napfogyatkozásnak vélte a különös jelenséget, mikor a Hold eltakarta a Napot, majd lassan áthaladt előtte. Ámulatba ejtette a régészeket, és segítőiket az esemény, és először ők is napfogyatkozásnak vélték, azonban a folyamat hetente többször megismétlődött, és egy szokatlan, erős fényjelenség is követte, miután elhaladt a Hold a Nap előtt. Egyesek úgy gondolták, hogy egy második holdat vonzott oda a Föld gravitációs ereje, még az apokalipszis egyik jelének is betudták a jelenséget, miszerint meteor formájában érkezik a világvége. A különös egybeeséseket fizikusok, csillagászok, és a tudomány minden ágához köthető tudóscsoportok is vizsgálták, míg végül átmenetileg arra a következtetésre jutottak, hogy a mélyűrből érkező, eddig ismeretlen sugárzás okozta a jelenséget. Határozottan kijelentették, hogy semmilyen túlvilági, természetfeletti hatalomnak nincs köze a történésekhez. Azt igazolták, hogy szokatlan a jelenség, de hittek ab-
ban, amit tanultak, állították, hogy csakis a természet űz tréfát velük. Néhányan a kezdetektől fogva elvetették a fáraó átka hipotézist, másokat megnyugtattak a szakemberek következtetései, de akadt egy kisebb csoport, akik érezték, hogy ez az egész valami szörnyűségnek a kezdete. Széth, a homokvihar istenének nevét emlegették. A vidék fényes nappal időnként éjszakába fordult, skorpiók és szent ureusz-kígyók lepték el az ásatás környékét. Az emberek összesúgtak, és néhányuknak eszébe jutott a fáraó sírfelirata: „A halál fog lesújtani szárnyaival arra, aki megzavarja a fáraó nyugalmát.” A jelenlévők Carnarvont és Cartert hibáztatták, próbálták magukra ölteni a közöny láthatatlan vértjét, hogy nem ők léptek be a holtak megszentelt földjére elsőnek, hanem Tutankhamon megtalálói. Az egyiptomiak hitték, hogy a holtak nem nyughatnak, ha megszentségtelenítik a sírokat, ezért kérelmet adtak be az illetékes hatóságoknak, hogy szüntessék be a kutatásokat, és a külföldiek térjenek vissza a saját hazájukba, végezzenek ott feltárásokat. Megoszlottak a vélemények, sokan úgy gondolták, hogy a babonás egyiptomiak idézték elő a megmagyarázhatatlan jelenségeket valamiféle trükkel, varázslattal, hogy szabotálják a munkájukat, míg mások a homok mélyén rejlő ismeretlennek tulajdonították az eseményeket, aminek semmi köze nem volt a fáraó átkához. A szkeptikusok hittek a racionális magyarázatokban, biztosak voltak abban, hogy a tudomány mindenre magyarázatot ad, és nem létezik a természetfeletti. Az ásatásokat segítő munkásoknak azonban bármennyit ígértek az angolok vagy más nemzetek kutatói, nem akarták magukra haragítani a nagy tiszteletben tartott fáraókat.
T
homas, a brit csoport antropológusa feljegyzéseit lapozgatta, miközben biológus kollégájához beszélt, aki mögötte állt. Különös sercegést hallott, feltekintett a füzet lapjaiból, és mikor megfordult, a fü-
A fekete nap
zet kiesett a kezéből. Hanley nyomtalanul eltűnt, mintha a föld nyelte volna el, csak a homokban heverő megrepedt szemüvege maradt utána. Második fejezet írta: Sas Ágnes
A
z antropológus elsőre azt hitte, hogy a kollégája elosont a háta mögött, vagy csak ő nem volt elég figyelmes, de miután alapos körbenézés után sem találta meg, rossz érzés vett erőt rajta. A rossz érzés kétségbeesésbe fordult, és riadt tempóban keresni kezdte, de sem ő, sem a többiek nem találták meg. Estére biztossá vált, hogy az idős úrnak nyoma veszett. Innentől kezdve rövid időn át minden este útnak indult a táborról egy pár fős önkéntes keresőosztag, de ahogyan rájöttek, hogy a próbálkozások sehova sem vezetnek, a csapat fogyatkozni kezdett, mígnem senki sem maradt. Az ásatásokon páran csak ácsorogtak vagy kedvtelenül dolgoztak, megint mások inkább a táborhelyeken maradtak. Alig egy héten belül tapasztalható hatása volt annak, hogy a személyzeten erőt vett a természetes levertség, és nem mutatkozott jó orvoslatnak, hogy a többség úgy kezdte el kezelni az eltűnés témáját, mintha valamiféle szentségtörést követne el az, aki szóba hozza. Thatchert, a csoport rangidős régészét mindenki különös figurának tartotta. Senkivel sem beszélt rendszeresen. Kiváló és racionális tudós hírében állt, de pletykák keringtek arról, hogy a felesége halála óta okkultista találkozókra és szeánszokra jár. Az első naptól kezdve mindent alaposan lejegyzetelt, de a jegyzeteket nem mutatta meg senkinek sem - elmondása szerint annak érdekében, hogy a gondolatait ne érhesse befolyás. A biológus eltűnése után egészen a hét utolsó napjáig nem szólt semmit, a vasárnapi vacsora felett azonban mégis kimondta azt, ami valószínűleg minden társa elméjének mélyén bujkált, de egyikük sem merte korábban szavakba önteni. – El kell kezdenünk számolni annak a lehetőségével, hogy valami olyasmi történik körülöttünk, amire nincs rálátásunk.
479
Hamis elszörnyedés söpört végig a jelenlévők között. Különösen Hudson, a csillagász meredt rosszalló tekintettel Thatcherre. Köztudott volt róla, hogy keresztény, és természetétől fogva ódzkodott az olyan elméletektől, amelyek ősi átokkal és gonosz istenségekkel magyarázták az egyiptomi eseményeket. – Racionálisnak kell maradnunk – mondta Thomas, az antropológus, aki felfedezte az idős biológus eltűnését. – Minden megmagyarázható józan ésszel és természet törvényeinek ismeretével. Ha valami mégsem, először arra kell gyanakodnunk, hogy olyan törvényszerűségről van szó, amelyet eddig nem térképeztünk fel kellőképpen. Az egyiptomi történések közül egyik sem egyedülálló, csupán kevés a történelmi feljegyzés róluk. Jelenleg pedig, ha csupán Hanley eltűnéséről beszélünk, az a legvalószínűbb, hogy figyelmetlen volt, és beesett egy járatba, amíg mi a másik irányba néztünk – mostanra pedig minden bizonnyal étlen és szomjan halt. Thatcher nem szólt semmit, csak dacosan a másik irányba nézett. Az asztal körül ülők mind egyetértettek azzal, amit Thomas mondott, és nemsokára erőltetetten más irányba terelték a csevegést. Ugyanabban a keserű hangulatban folytatódott az ásatás. Thatcher a nap közepén eltűnt, és csak este került elő. Különösen viselkedett a vacsoránál is. Úgy tetszett, mintha tudatába került volna valaminek, ami boldoggá teszi, és bár próbálta leplezni ezt az örömet, a sugárzó lelkesedés mégis kiült az arcára. Senki sem volt elég biztos a megérzéseiben ahhoz, hogy kérdőre vonja emiatt. Akkor a Nap helyzete már majdnem egy hete nem változott, és minden napjuk és éjszakájuk ugyanabban a tompa homályban telt el. Tányérok csapódtak a földnek, beteg hátak nyomódtak az ágynak, heves veszekedések hangjai vertek éket a tábor nyugalmába. Másnap Thatcher újra külön utakon járt. Korán reggel elszakadt a csoporttól, és késő este tért vissza a szállásra, ugyanazzal a titokzatos boldogsággal az arcán. Thomast balsejtelem öntötte el, ha Thatcher tevékenységeire gondolt. Egészen
480
A fekete nap
biztos volt benne, hogy a férfi talált valamit, ahogyan az is világos volt, hogy nem szeretné megmutatni nekik. Szíve szerint szóvá tette volna, de félt attól, hogy a féltékenység gyanújának árnyéka vetüljön rá, és tudta, hogy az idősödő és mogorva Thatcher dacból sose vezetné el őket a felfedezéséhez, ha nem hagynák rá. Még hosszú napoknak kellett eltelnie ahhoz, hogy Thomas végre rászánja magát, hogy utánajárjon a különös eseményeknek. Rosszullétre hivatkozva kora délben hazaindult ásatásokról, és amikor éppen senki sem volt a környéken, beosont Thatcher sátrába, hogy ellopja a jegyzeteit. Arra számított, hogy sokat kell majd keresgélnie, esetleg Thatcher elzárt széfben tartja majd az anyagait, de ehelyett szétszórt papírlapokra, rajzokra és fényképekre bukkant, melyeket a kollégája alig pár napja hívhatott elő. A fotók és a rajzok is ugyanazt ábrázolták; egy vésetet, amelyet Thatcher egy járat falán találhatott. Bizonyos részei teljesen hiányoztak, azonban voltak szakaszok, amelyek épen maradtak. Ahogyan Thomas az ábrákra nézett, rémület fogta el, pedig semmi olyat nem látott, ami ne lehetett volna hétköznapi; az első képen szertartásos áldozást látott; rengeteg alak körben állva gyümölcsöket és leölt állatokat hordott egy nagy halomba, majd ünneplés következett. A következő képen az ég elsötétült, és a Nap ugyanabban a különös menetben kezdett el fogyatkozni, ahogyan az elmúlt pár hónapban megtapasztalták. Az utolsó kép elmosódott volt. Az ünneplők körbegyűltek, és úgy tetszett, mintha várnának valamire. Az ágyon elheverő papirosokon hieroglifák fordításának firkálmányai voltak. Thatcher a legtöbb szót áthúzta, és valami újat írt a helyükre, aztán felcserélte a sorrendjüket, és láthatóan buzgón kereste az értelmet bennük, de nem jutott sokra. Egyedül az „ünneplés” szót tudta tisztán kivenni, ami különös volt egy régésztől, aki olyan szinten járatos az egyiptomi kultúrában, mint amilyen ő volt. Lehetséges, hogy az állandó félhomály neki is megzavarta az elméjét? – tűnődött Thomas.
A napok óta tartó vidámság erre engedett következtetni, a fényképek azonban igazolták, hogy a különös folyosó valóban létezik. Egyértelmű volt, hogy ez villanyozta fel annyira Thatchert, de csak sejteni merte, hogy miért nem avatta be a többieket is. Eltöltötte a bizalmatlanság. Talán csak szórakozik velem, és direkt hagyta itt ezeket, hogy könnyen megtaláljam? – és rájött, hogy erről csak úgy győződhet meg, ha maga is megkeresi a helyet, amelyről a képek készültek. Aznap kora délután megint teljes sötétségbe fordult az ég, és mindenki korán visszatért a szálláshelyre. Thomas nagy gondot fordított arra, hogy mindent úgy hagyjon Thatcher sátrában, ahogyan találta, és minden hazatérőnek ejtett pár szót arról a letaglózó rosszullétről, ami még a délelőtt a hatalmába kerítette. A tudás birtokában következetesen kerülte Thatcher tekintetét, és korán aludni indult, amit a betegségéből kifolyólag - senki sem furcsállt. Azt remélte, hogy korán elalszik majd, de ehelyett órákon keresztül forgolódott az ágyában. Nem tudta, hogy az emlékezete zavarja-e meg, vagy őt is kezdte hatalmába keríteni az állandó sötétség miatti pszichózis, de tisztán úgy rémlett az emlékezetében, hogy az utolsó véseten, amiből csak kevés maradt meg, és amiről nem készült jó fotó, a várakozó emberek körvonalai szürkén elmosódnak, mintha valami történne velük, és biztos volt benne, hogy ez nem a kép hibája. Lehetséges, hogy az egyiptomiak valamiféle varázslatnak hitték a napfogyatkozást? Kiszámíthatták, hogy mikor érkezik a jelenség, és az isteneiknek tulajdonították. Mégis, nyomasztotta a gondolat, hogy miért éppen Tutankhamon sírjának közelében bukkannak rá ilyesmire, és miért most, amikor ez a ritka jelenség újra felütötte a fejét. Jóval éjfél után járt már, mire elnyomta az álom, és amikor ébresztették, úgy érezte, mintha egy percet sem aludt volna. Odakint koromsötét volt, és csak az órájára nézve jött rá, hogy nincs még reggel; alig múlt hajnali három, de a többiek mégis felzavarták, és kivezették a sátrából.
A fekete nap
A tábor közepén, ugyanazokban a ruhákban, amelyekben szem elől tévesztették csaknem egy hónappal ezelőtt, ott állt Hanley, és azzal a riadt tekintettel meredt a körülötte lévő emberekre, amilyet az űzött vad vet a vadászára, mielőtt lelőnék. Harmadik fejezet írta: Demeter Norbert
T
homas összerántotta magán az ingét, amit sebtiben kapott magára. Az éjszaka hűvös volt, és most, ahogy Hanley szemeibe nézett, még a szokásosnál is hűvösebbnek érezte, mintha a hideg beszivárogna a bőre és az izmai alá, jéghideg párával vonva be a csontjait. Sosem érzett még ilyet azelőtt. A Hold olyan kegyetlenül lebegett az égen, oly álnoknak tűnt mosolya, mintha eljövendő, borzalmas titkok tudója lenne, melyeket mégsem árul el, csupán nevet a tudatlan emberek hamis biztonságán. Mintha azt súgta volna: „Várjatok csak! Hamarosan mindent megtudtok! És akkor majd azért könyörögtök, hogy bár tudatlanok maradtatok volna!” Thomas megrázta a fejét, hogy elűzze ezt a képtelen látomást, amiért minden bizon�nyal az a csekély alvás volt a felelős, amelyben ma éjjel része volt. – Kétségtelenül Thatcher feljegyzései miatt vannak ezek a tévképzeteim. – Rettegő elméjének olyan volt ez a gondolat, mint hűsítő oázis a sivatagi vándornak. Kényelmet kínált és békességet, a józanság tudatát, hogy még mindig épelméjű, csupán a képzelete játszik vele. Hanley körül néhány munkás állt; azok az arabok, akik napközben odalent, az ásatáson segédkeztek. Thomas körbenézett, és megállapította, hogy a többieknek nyoma sincs, csak őt ébresztették fel. Azt tudta, hogy benne megbíznak az emberek, hogy is lehetne ez másként, hiszen tőle kapják a fizetést, ő vezeti a munkálatokat. Ez a férfi, aki most itt állt előtte, az arab munkások gyűrűjében épp olyan megoldásra való talány, mint azok az emlékek, amik a homok alá bújva várják, hogy rájuk akadjanak. – Hanley! – lépett oda a férfihez. – Hogy van? Merre járt? Már mindenütt kerestük.
481
Thomasnak úgy tűnt, mintha Hanley nem értené őt. Mintha csak bámulna rá, szemeiben azzal a furcsa homállyal, és nem szólt egyetlen szót sem. Remegett és Thomas gyanította, nem a hideg miatt reszket, valami történt vele, amíg távol volt. – Hanley! Megszorított a férfi vállait és gyengéden megrázta. – Mi történt? Mondja el! – A dobok – suttogta Hanley a szélnél is csendesebben. Nyalogatni kezdte cserepes ajkait és megvakarta az arcát. Volt valami ebben a mozdulatban, ami megrémítette Thomast. Valami ösztönszerű, mely eddig a mélyben lakott, és csak most szabadult ki az elme sötétségéből. – Tessék? – A dobok. A dobok felzengtek és... a hangjuk. Bekúszik a bőr alá... a szívbe megy és ott... ott... ott dobog tovább. Aztán eljött... eljött... Keze a mellkasához kapott. A mozdulat olyan gyors volt és olyan váratlan, hogy Thomas összerezzent. Hanley markolászni kezdte a mellkasát, körmei kaparásztak a bőrön, de az ujjak erőtlenek voltak, semmilyen nyomot nem hagytak maguk után. Ki kell vájni… beköltözik, oda be a szívbe… ki kell vájni, ki kell... A beszéde egyre inkább összemosódott, egyre csendesebb lett, halkabb, mígnem teljesen kifogyott a szuflából. Lábai kifordultak alóla úgy, hogy majdnem összeesett, a munkások kapták el az ájult férfit. – Azt hiszem, jobb, ha lefektetjük. Aludnia kell! – Hagyta, hogy az arabok Hanley hóna alá nyúljanak és a sátrába vigyék, míg ő a gondolataiba mélyedve követte őket. Hanley már a tábori ágyán feküdt, mikor Thomas belépett a sátorba. Odabent a levegő nehéz volt és forró, régi, feltáratlan sírok romlott ájerét juttatta Thomas eszébe. Utasította az egyik munkást, hogy nyissa meg a sátor másik oldalát is. Odakint szélcsend volt, de talán belopódzik egy kis hűvös az éjszakából, hogy felfrissítse az áporodott levegőt. A hangjára Hanley kinyitotta a szemét. – Thomas. Thomas. A férfi ágya mellé guggolt.
482
A fekete nap
– Itt vagyok. A biológus lassan kinyújtotta a jobb kezét, melyet addig ökölbe szorított, és úgy tartotta maga elé, mintha kockázni akarna. Thomas megfogta az öklöt. – Ne... úgy. A tenyerét – suttogta Hanley, és Thomas szót fogadott, majd apró papírfecni hullott a nyitott tenyerébe. – Mi ez Hanley? – kérdezte, de a férfi nem válaszolt, behunyta a szemeit, és úgy tűnt, természetellenes gyorsasággal elaludt. – Hagyjuk aludni. Maguk ketten maradjanak. Figyeljék, nehogy megint eltűnjön. A két férfi kivételével mind elhagyták a sátrat. Thomas még megállt egy pillanatra, és a kiszűrődő fényben közelebbről is megvizsgálta a papírdarabot. Egy hieroglifákkal teleírt pergamen darab volt, aminek a sarkai felkunkorodtak, és alig tűnt nagyobbnak két ujjnyinál. Nem kellett sokáig gondolkodnia, hol látott hasonlókat. – Thatcher feljegyzései – suttogta halkan. Tudta, hogy újra meg kell majd néznie őket, hogy összehasonlíthassa a két írást, de azt is tudta, hogy erre most nincs esélye. Holnap újra eljátszhatja a beteget, és akkor ismét beosonhat a férfi sátrába. Az is átsuhant az agyán, hogy talán szólnia kellene a többieknek is arról, hogy Hanley visszatért. Tudta, hogy a lelkiismeret ezt diktálná, hiszen mások is aggódtak a férfiért, biztosan az ő álmuk is nyugodtabb lenne, ha tudnák; még ha most egy kicsit zavarodott is a tudós, rendben és biztonságban visszatért a táborba. Már indult is, hogy felkeltse néhányukat, mikor egy különös érzés telepedett a lelkére, mely azt súgta: várj még. A miértjét nem tudta volna megmagyarázni, egyszerű megérzés volt, mely aztán egy különösképpen nyugtalan gondolatot szült; mi van akkor, ha valakinek az útjában volt a tudós? Ha valakinek innen a táborból része volt abban, hogy Hanley eltűnt? És mi van akkor, ha az a valaki halállal jutalmazná a hírvivőt az emberrablás kudarca miatt? Talán tényleg jobb várni. Holnap úgyis elterjed majd a hír, hogy Hanley visszatért. Legalább Hanley is pihenhet, mielőtt az emberek nekiszegezik a kérdéseiket. Keleten már pirkadt, mire visszafeküdt az ágyába, hogy aludjon, de nem jött álom
a szemére. Ébren feküdt, feje alatt a kezével, és próbált rájönni a titokra, amit Hanley hozott ide a táborukba, és most úgy tűnt, Thatchernek is köze van hozzá. Bárhogy is törte a fejét, nem jutott közelebb az igazsághoz. Csak a korábbi, furcsa érzés vert újra tanyát a szívében, s most azt suttogta, hogy valami történni fog. Valami, amire képtelenség felkészülni. A világ csendes volt odakint, de nyugalomnak nem volt helye az egyiptomi levegőben. Thomas úgy érezte, mintha vihar közeledne feléjük, amit a horizont még elrejt, a fekete felhők még megbújnak a homokbuckák mögött, de kitartóan növekednek, egyre csak gyűlnek, mint egy túlvilági hadsereg, készítik villámaikat; szinte érezni az elektromosságot a levegőben. Bendőikben már gyűlik a jeges eső, hamarosan pedig elindulnak, hogy elárasszák, felégessék és lerombolják mindazt, ami az útjukba kerül. Éberen feküdt, lelkében ezzel a nyugtalanító érzéssel, melytől bárhogy is akart, nem tudott szabadulni. Egészen napfelkeltéig viaskodott ezzel a démonnal, mely úgy szorította a szívét és a gyomrát, mintha satupadba fogták volna őket. Amikor a többiek mocorogni kezdtek odakint, s már behallatszottak hozzá az ébredő tábor neszei, felkelt, felöltözött és csatlakozott hozzájuk. Mielőtt reggelizni indult volna, elsétált Hanely sátra felé. A bejáratnál kisebb tömeg verődött össze, türelmesen várták, hogy az orvos elvégezhesse a megfelelő vizsgálatokat, és közben össze-összesúgtak. Thomas nem hallotta, hogy miről beszélnek, de tudta, legkésőbb ebédidőre mindenkinek meglesz a saját elmélete arról, mi is történt valójában Hanley-vel.
A
Nap még mindig sötét volt, már több, mint egy hónapja. Olyan volt, mintha gyászfátyolt hordana ragyogó arca előtt, ezért a munka sokkal nehezebb haladt, alig láttak valamit a szűrt sötétségben. Thomas, bár azt hitte a munka és ez a kevés fény elűzi majd azt a rossz érzést, ami hajnalban meglepte, de az mégsem múlt el, sőt úgy tűnt, nyugtalansága az egész táborra átragadt. Ahelyett, hogy örültek volna Hanley felbukkanásának, aggodalmas tekintettel tették a dolgukat, közben
A fekete nap
néha-néha körbenéztek, szemeikben ilyenkor félelem villant; az éber vad tekintete volt ez, akiknek a figyelme egyetlen pillanatra sem lankad, a settenkedő ragadozót lesik, várják, mikor bukkan fel és ront rájuk vérszomjas üvöltéssel. Thomas egész nap kint volt a többiekkel, zsebében ott rejtőzött a Hanley-től kapott pergamendarab. Figyelt, és a megfelelő alkalomra várt, hogy beosonhasson Thatcher sátrába, de úgy tűnt, a tegnapi szerencséje mára elhagyta; a férfi egész nap velük maradt, és nagyon furcsán viselkedett. Valamit rajzolt a homokba, és tekintetével folyamatosan keletet vizslatta. Olyan volt, mintha várna valakit, és az a valaki késne. Thomasnak eszébe jutott az éjjeli gondolata a Holdról és mindentudó mosolyáról. Az érzés, mely aggodalommal töltötte el, most még nagyobb félelemet szított benne; úgy ereszkedett rá a tompa rettenet, mint ócska, nehéz köpeny. A rettegés felkúszott a torkába, mint egy alattomos kígyó, melynek farka a gyomrában jár tébolyító csörgőtáncot ám a nyelve a torkát simogatja. Már levegőt is alig kapott, érezte, ahogyan fémpántok sokasága csattan össze a tüdején, és szorítják, mint fűző a kisasszonyok derekát. A világ egy pillanatra tótágast állt a szemei előtt, megszédült, és úgy érezte, elájul. Minden csepp erejével küzdött a józanságáért, mert bármi is az, ami ezt az érzés plántálta belé, már nagyon közel jár, és ő látni akarja amikor ideér, tanúja akar lenni mindannak, ami következik, bármi is legyen az. Dobszó ébredt a messzeségben. Egyre erősödött, betöltötte a levegőt, és úgy nehezedett az ásatáson dolgozók fölé, mint egy különös, hangokból készített szemfedél. Mintha egy távoli, de erős szív lüktetne kitartóan, megálljt nem ismerve. Keleten elmélyült a sötétség, besűrűsödött és egyetlen pontba állt össze. Olyan volt, mintha tudata és célja lenne, meg akarna születni a semmiből. Miközben kavargott és hullámzott, és úgy ostromolta az eget, mint vihar tépázta tenger, egy alak jelent meg a közepén. Magas volt és könnyű léptű. Mintha nem is a földön járna, hanem suhanna a homok felett. Mögötte ezernyi illékony csápként
483
kavargott a sötétség, és megtöltötte a levegőt régi korok savanyú szagával. Bomló fűszerek és régi pergamen szaga volt ez; pólya, gyolcs, kenőcs és por szaga, időtlen gonoszság szaga, amit az is felismer, aki sosem érezte. A rettegés volt, a káosz, mely sosem húny ki, túlél mindent és mindenkit, hogy új korokat kísérthessen. Az alak feléjük haladt, és ahogy egyre közelebb ért, úgy nőtt egyre magasabbra. Úgy nézett ki, mint a fáraók, a fején ott volt Egyiptom koronája, kezében a jogar és az ostor, nyakában mellvért ragyogott. Minden lépését dobszó mélyítette el. Thomas tátott szájjal bámulta a jelenést, melyhez foghatót még soha nem látott. Döbbenettől bénult agya képtelen volt eldönteni; az alak, aki közeledik feléjük, a fáraóktól származik, Rá isten fiainak leszármazottja? Ő az ősfáraó, az isten valódi és egyetlen gyermeke, aki először uralta Egyiptom földjét? Ezernyi zsongó kérdés, és egyre sincs válasz. A félelme egyre nőtt. Szinte már az egész belsejét kitöltötte, és úgy feszítette a szívét, mint besurranó tolvaj próbálja felfeszíteni az ajtót, hogy ellopjon odabentről minden érzelmet, szépséget és erőt, s a helyükre kétségbeesett fájdalmat és örök rettegést csenjen. Thomas nem tudta, meddig bírja ép ésszel, felül tud-e kerekedni a döbbenet sójában aszalódó agya ezen a rémségen. A lélegzete forrón és reszketegen áramlott végig a légcsövén, a vaspántok, melyeket korábban is érzett, egyre jobban körbefogták a tüdejét. A teste remegett, mellkasán hideg verejték szántott utat magának, és Thomas tudta, ha akarna sem tudna megmozdulni. Az alak megállt. A sötétség, amit magával hozott, megremegett, már nagyon közel volt. Olyan közel, hogy látszott nincs is arca, az is a sötétségbe vész. Thomas nem látta a szemét, tudta, hogy őt nézi. A munkások térdre rogytak, mintha prófétájuk jelent volna meg előttük. A dobszó felerősödött, s ebbe vegyült bele a férfiak kántálása. Nyarlathotep! Nyarlathotep! Nyarlathotep! Thomas érezte, ahogyan a lábaiból kifut az erő, és lassan ő is térdre rogy, csakúgy, mint mindenki más.
484
A fekete nap
Thatcher odaért a lény elé, letérdelt előtte, fejet hajtott, és motyogott valamit. Ájtatossága csak még nagyobb ellenszenvet szított Thomasban, és bár nem hallotta, miről beszélhetnek, egy dologban biztos volt; Thatcher őt szolgálja. – Ó, te átkozott! – suttogta remegő ajkakkal Thomas. Bármennyire is volt Thathcer alázatos, a fekete fáraó oda sem fordult, nem nézett rá, áradt belőle a megvetés a férfi iránt. Elindult Thomas felé. – Tudni akarod ki vagyok? Az vagyok, aki lenni akarok. Oly sok nevem van, tucatnyi, melyen ismerhetsz és milliárdnyi, melynek a hallatába is belepusztulnál. Én vagyok a sötétség, mely lámpaoltás után a szívedbe fészkel. Én vagyok a bomló hullák szaga, mely a kriptákban kering és megmérgezi az odatévedőket. Én vagyok a rejtély, melyet a homokban keresel. Én vagyok a félelem, mely tébolyba visz. Én vagyok a vigyorgó halál, mely kitépi testedből a lelkedet és felemészti mindenestől. Az időn túlról jöttem, halott csillagok fénye táplált. Idegen kozmoszok üzenetei hívtak, hogy eljöjjek, hogy megszülessek annyi évnyi sötétség után. Máris tudod a helyed Thomas, itt a porban, a lábaim előtt. Add át, amit elloptak tőlem! Ott magasodott Thomas felett. A dobszó felerősödött, dobhártyaszaggató bömbölése bebújt a férfi bőre alá, és vele együtt szivárgott be az izmaiba a sötétség is, a szívébe költözött, együtt dobbant az övével. Remegő kézzel nyúlt a nadrágzsebébe, előhúzta a pergamendarabot és Nyarlathotep felé nyújtotta. A fáraó keze lassan nyúlt ki, a rongyok, melyekbe magas és félelmetes testét bugyolálta, szétszaggatott bőrcafatokként lebegtek a forró szél lüktető ölelésében, miközben a dobszó szemfedele egyre szűkebben feszült rájuk. Nyarlathotep összezárta tenyerét a pergamen fölött. A sötétség felsikoltott. Negyedik fejezet írta: Jassó Judit
H
angja irtózatos homokvihart támasztott, és Thomas füle, szeme gyorsan megtelt az örvénylő anyaggal. Úgy érezte,
mintha elnyelte volna egy folyóhomok-hasadék. Vajon tényleg egyenesen a középpontja felé zuhant, míg Nyarlathotep átható erejétől recsegve-ropogva megnyílt alatta a föld, vagy a nyers őrület kerítette őt hatalmába, ahogyan Hanley-t? Elméjének utolsó ép szikrája derengett fel előtte, de hiába nyúlt utána, képtelen volt elérni. Elnehezült lábakkal futott az aprócska fénypont felé, megfeledkezve a folyóhomokról, élőkről és holtakról, egyedül abban volt biztos, hogy azt a valamit el kell érnie. Szeretteinek hangját hallotta. A révületben arcok úsztak át előtte és kezek simogatták, az édesanyja, a volt felesége, a lánya, és mindegyik mondott is valamit, de ő sajnos nem értette. Nem is figyelt, csak futott, és úgy érezte, még néhány tucat lépés, és akkor végre eléri! Ám az utolsó pillanatban torkon ragadta egy erős és hatalmas kéz, majd mérhetetlen magasságba emelte. Úgy forgatta acélkemény ujjai között, mintha egy vásári körhintára ült volna fel, és Thomas lélegzete elakadt, miközben fuldoklott a torkán kifolyt rengeteg homoktól. Erősen köhögött, amikor felébredt. Ülő helyzetben találta magát a sátrában, a saját ágyában, és valóban nagyokat krákogott, ráadásul valaki erősen ütögette a hátát. – Jól van, elég volt! – Az antropológus felpattant, hogy szembenézzen azzal, aki ott állt az ágya mellett. Thatcher volt. Thomas ordítani akart, hogy tűnjön el azonnal, de a másik csak kedvesen mosolygott, visszahúzta őt, és ő is leült mellé, szorosan átfogta a vállát és a fülébe suttogott. – Ami az éjszaka történt, nem mondhatjuk el senkinek, barátom. – Thatcher a boldogtalanság savanyú, semmivel össze nem téveszthető szagát árasztotta. Thomas hunyorgott, úgy tett, mintha helyeselné a dolgot, de mintha egy korábban nem tapasztalt erő kényszerítette volna, hogy ragadja meg Thatcher nyakát, és addig szorítsa, amíg van benne élet. Elborzasztotta a gondolat, mert a másodperc töredékében felvillant előtte a halott régész alakja, ahogy a sátrában fekszik. Mégis jóleső, hideg érzés simította végig a hátát, mintha egy nappal szokatlan, hideg áramlat tévedt volna a sátorba.
485
486
A fekete nap
Thomas mindennél jobban vágyakozott a sötétségre, és újabb ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy elkapja Thatcher nyakát. Feléje fordult, és bármennyire is ellenkezett magában, hogy visszatartsa, egy ősi nyelven suttogta el halálos tervét. Sikolyukat elnyelem, te csak ölj, és küldd őket hozzám! A régész felugrott, és Thomas elöl a sátor kijárata felé hátrált. Feltartott kezével úgy festett, mint egy falfestmény részlete, egy áldozat, amelynek mellkasából csakhamar kikanyarítják a szívet, és odanyújtják egy vérszomjas és telhetetlen istennek. – Thomas, nem értem, amit mondasz. – A testéből áradó szagok megváltoztak, minden porcikáját rettegés hatotta át, és Thomas érezte, ahogy a fémes összetevők kiáramlanak, elérik őt. – Egy rég elfeledett nyelven szólaltál meg az előbb. – Thatcher egy lépéssel közelebb ment, hiszen tudós emberként élete árán sem tudta leküzdeni a kíváncsiságot, ha új ismeretek birtokába juthatott, főleg, ha elsőként vagy egyedüliként. – Mikor tanultál meg újegyiptomi nyelven? Thomas megint fuldoklott, és az ismeretlen erő, amely immár órák óta tartotta őt fogva, arra kényszerítette, hogy lenyúljon a saját torkán. Öklendezett, majd remegő kezével mélyen a torkába dugta ujjait, míg öklendezni nem kezdett, és előhúzta belőle a pergament. Mintha varázsütésre eltűnt volna a megszállottság érzése, Thomas megkönnyebbülten felsóhajtott, ugyanakkor szégyellte magát váratlan látogatója előtt. – Ne haragudj, James, tényleg, fogalmam sincs, mi történik velünk. – Ólmos fáradtság vett erőt rajta, és ha Thatcher nem siet a segítségére, a padlóra zuhant volna, így viszont eljutott az ágyáig, és ahogy letette a fejét, mély álomba merült. Thatcher fejére húzta csuklyáját, maga elé kanyarította köpenyét, és kilépett a sátorból. A zsebébe rejtett pergamenre gondolt, és a szívszorító izgalomra, ahogy majdnem elárulta magát az antropológus előtt. El sem tudta képzelni, hogy annak a fontos leletnek egy darabja hogyan juthatott Thomas kezébe. Nyarlathotep nem lesz hozzá kegyelmes, ha nem deríti ki. That-
cher szíve a torkában dobogott, vére úgy lüktetett a halántékában, mint az elmúlt éjszaka a rítus dobjai. Pedig már mindent olyan jól előkészített, gondolta, amikor elesett a homokban. Megpillantotta Hanley-t, ahogy a földön ült, és bámult rá, mint egy kisgyermek. – A dobok – mondta a biológus, és a régészre pillantott. Pupillája kitágult, tüdeje zihált, kapkodta a levegőt. – A legsötétebb éjjelen bekúszik a káosz, és kitépi a szíveket! – Hanley eszelősen vihogott. Thatcher leguggolt mellé, megsimogatta a fejét, és nyugodt hangon a fülébe súgta: – Tudom, miről beszélsz, drága barátom, de ez a mi titkunk, és nem mondhatjuk el senkinek. Ugye engedelmeskedni fogsz Nyarlathotep nagyúrnak, hogy megdicsőülten kövesd, ha újra eljön közénk? – Igazán? Elvisz magával engem, és téged is, a mi hatalmas urunk és jótevőnk? – Igen, Hanley, csak várjuk meg türelemmel, amíg elérkezik a pillanat. – Thatcher felállt, és a kisebb buckák között imbolyogva továbbment a sátra felé. A torka teljesen kiszáradt, és amikor megpillantotta az egyik arab szolgát, intett neki, hogy menjen oda hozzá. A szolga gyorsan ott is termett, és már messziről kiabálta: – A fekete ember! Uram, jöjjön gyorsan! Thatcher elsápadt, arcszíne olyan lett, mint a közel és távol uralkodó homok. Egy pillanatra elernyedt a lába, és kinyújtotta a nyakát, hogy jobban lássa a visszatérő Nyarlathotepet. De mégsem a kúszó káosz újbóli eljöveteléről volt szó, legalábbis egyelőre. A szolga olajlámpást tartott a kezében, amely a növekvő szürkületben segítette őket abban, hogy eljussanak a főrégész sátráig. Egy hollófekete öltözéket viselő vendég várt rá. A férfi bemutatkozott Thatchernek, aki kénytelen volt beengedni a nagykövet küldöttét féltve őrzött szentélyébe, és utasította a szolgákat, hogy hozzanak frissítőt és vacsorát. – Nagykövet úrnak tudomására jutott az expedíció kudarca. Tekintettel a növekvő bizonytalanságra, az alexandriai kikötőben egy hajó várja önöket az indulásra. – Drága Pitts úr, ez nem egészen így megy – mondta Thatcher indulattal a hangjában.
A fekete nap
– Mi, tudósok a végsőkig kitartunk. Jelen pillanatban ez az otthonunk, Egyiptom földje… – Uram, a körülmények végzetesen megváltoztak. Vagy talán ismer olyan eszközt, amellyel megjósolható, hogy hetek múlva biztosan hazatérhet-e az expedíció? – Ami azt illeti, igen. Köztünk szólva ez az egész sötétség nem volt annyira váratlan, ha érti, mire gondolok – mondta a régész a frissítőktől felélénkülve. Már alig várta, hogy valakinek beszélhessen a szeánszokról, amelyeken a kiutazást megelőzően vett részt. Felindulva gondolt az egybevágó részletekre, az elsötétült égre, a sorban eszüket vesztő tudóstársaira, Nyarlathotep első látogatására. Annak az ostoba Hanley-nek már teljesen megbomlott az elméje, és ki hitte volna, hogy Thomas fogja követni? A régész a sátor hátuljába sandított, ahol fontos fényképek és rajzok várakoztak, hogy a rítus utolsó részletei is a helyükre kerüljenek. Pitts körülnézett a sátorban, de semmi rendhagyót nem látott. Azt hitte, a tudós társaság kapva kap az alkalmon, hogy hazatérhetnek, mert ha itt rekednek a sivatagban, könnyen lehet, hogy végül a homokban lelnek végső nyugalmat. Nem kényszerítheti őket, hogy elutazzanak vele Alexandriába, de abban biztos volt, hogy ő maga az első adandó alkalommal felmentését kéri a követségi szolgálat alól, és gyorsan elhagyja ezt az egész kontinenst. Pitts torkát sötét, gomolygó érzést szorongatta, és sosem merte volna bevallani, hogy nem tartja épelméjűnek azokat, aki ősrégi papírokért és kopott kőtáblákért hajlandók feladni maguk nyugalmát és a civilizáció kényelmét. – Nyugtassa meg a nagykövetet, hogy urai vagyunk a helyzetnek! S kérem, hogy adja át neki ezt. – Thatcher egy aprócska leletet nyomott a férfi kezébe, ami épp elég volt arra, hogy végleg elvonja a figyelmét, majd kikísérte a sátorból a látogatót, és még egy írásos megerősítést is firkantott neki, maga és a többiek nevében. Pitts elhagyta a tábort, és a régész végre visszavonulhatott a szentélyébe, hogy azzal foglalkozzon, amit a legjobban szeretett. Amíg a feljegyzéseit rendezgette, és új összefüggé-
487
seket keresett, észre sem vette az idő múlását. Szíve csordultig telt gyönyörrel, már egészen közel jutott a rítus utolsó, befejező lépésének leírásához. Milyen szerencse, mormolta maga elé, hogy bár Hanley járt először a titkos folyosón, mégsem emlékszik semmire! Árnyék vetült az olajlámpa fényfoltjára. Thatcher odanyúlt, hogy feljebb tekerje, amikor egy kéz csapott a féltve őrzött jegyzetlapokra. Odanézett, és szembetalálta magát Hudson feldúlt tekintetével. Magából kikelve ordított. – Elárulnád, hogy mi az ördög folyik itt?! Ötödik fejezet írta: Réz Andor Thatcher hirtelen nem is tudta, hogy reagáljon, olyan váratlanul érte a csillagász felbukkanása. – Hudson… – kezdett hozzá a régész zavarodott mentegetőzéséhez. – Mégis miről beszélsz? – Ne játszd meg magad, jól tudod, miről beszélek! – Folytatta Hudson, egyre indulatosabban. – Az elmúlt napokban, az egész tábor felbolydult. Az emberek félnek, és sajnos úgy tűnik, nem ok nélkül. Most már nem csak Hanley-ről és a napfogyatkozásokról van szó, ez már sokkal több! – Hudson, össze-vissza beszélsz. Előbb nyugodj meg, kérlek! – Thatcher próbálta uralni a helyzetet, de nem tudta leküzdeni magában a félelmet és az izgatottságot, végig a jegyzetein tartotta a szemét, amikre a csillagász remegő keze nehezedett. – Hogy nyugodjak meg, amikor itt maga a pokol szabadul ránk?! – Hudson kezdett egyre zaklatottabb hangnemben beszélni. – Ha csak lenne fogalmad azokról a lidérces álmokról, amiket a többiek álmodnak! Borzalmas, istentelen lényekről, végtelen kozmikus távlatokról, és egy iszonytató, fekete alakról beszélnek. És csak azért érzem át a rettegésüket, mert én is látom ezeket az álmokat, Thatcher! Nem tudunk aludni, nem tudunk enni, a legtöbben már a józan ítélőképességüket is elvesztik. Gibson és Miller egyenesen a sivatagba próbáltak menekülni, de még a tábor területét sem tudták elhagyni, mert a semmiből feltámadt egy
488
A fekete nap
homokvihar, ami feltartóztatta őket. Vagy ezeket mivel magyarázod? – Hallgass ide barátom, te most fel vagy dúlva, ami a helyzetet figyelembe véve, érthető is. Embertelen körülmények között dolgoztunk mindannyian, és ez sokunkat próbára tesz. Csak egy kis pihenésre van most szükséged. – Thatchert nem lepték meg azok az előjelek, amiket Hudson elé tárt, viszont egyre inkább kezdte elveszíteni a türelmét vele szemben. Csak azt akarta, hogy tűnjön el végre a sátrából ez az ostoba alak, hogy végre folytathassa munkáját, melynek beteljesítéséhez oly közel jár, hogy annak puszta gondolata is mámoros áhítattal töltötte el lelkét, és dicsőség társult hozzá, hogy véghezviheti a nagy Nyarlathotep akaratát. – És mi van az ideglázzal, ami végigsöpör szinte az egész táboron? – Fakadt ki Hudson. – Azzal, ami szinte azonnal leterítette azokat, akiket legyengítettek a rémálmok? Vagy te még erről sem tudsz?! Hogy is tudhatnál, amikor szinte minden idődet a sátradban és a régi romok között töltöd! Mit rejtegetsz előlünk Thatcher? – Elég most már ebből a sületlenségből! – Thatcher egyre inkább kezdte elveszíteni a béketűrését. – Megkérlek, hogy azonnal távozz! – Azt hiszed, hogy nem látom, mi folyik itt? – Folytatta Hudson. – Mindenkit kísértenek ezek a rémlátomások, szinte már mindannyian az eszünket vesztjük. Kivéve téged. Úgy járkálsz köztünk, mint egy gazda az oktondi jószágai között! Miféle ördögi erőkkel kötöttél szövetséget? – Te ostoba fajankó! – Most már Thatcher sem tudta visszatartani indulatait. – Nem is tudom, mi bosszant fel jobban; a hatalmas tudatlanságod, vagy a végtelen önhittséged? Fogalmad sincs semmiről, ami itt folyik! De miért is várhatnám el, hogy a te csökött, beszűkült tudatoddal képes legyél felfogni! Hamarosan úgy is megérted majd. De most azt akarom, hogy azonnal hagyd el a sátramat! Thatcher a jegyzeteiért nyúlt, ám Hudson abban a pillanatban felkapta őket, és hátrálni kezdett a régésztől. Így álltak egymással szemben, miközben Thatcher aggódva fürkészte kollégája minden apró rezzené-
sét, és csak arra a pillanatra várt, hogy visszaszerezhesse tulajdonát. Hudson hamar észrevette ezt, és azt is, hogy Thatcher próbálja rejtegetni maga mögött a többi feljegyzését, és fényképeit az íróasztalon. – Jól van. – Szólalt meg végül a csillagász, most már sokkal nyugodtabb hangnemben. – Nem szükséges elmondanod semmit. Magamtól is ki tudom deríteni. Azzal a lendülettel előre vetette magát, jobb kezével megragadta Thatchert a gallérjánál, és félre rántotta őt a földre. Ezt követően az íróasztalhoz fordult, és nagy hévvel elkezdett kutakodni az ott található papír, és polaroid felvételek rengetegében, hátha talál valami magyarázatot erre az eleven rémálomra, amibe akaratán kívül bele keveredett. Annyira belemerült a vizsgálatukba, hogy még csak meg sem hallotta azt, mikor Thatcher felemelte olajlámpáját. Tompa ütést érzett a koponyája hátsó részén, utána pedig már a sötétség következett. Mikor újra kinyitotta a szemét, erős émelygés fogta el, de hamar megállapította, hogy a saját ágyában fekszik. Viszont már nem az ásatáson volt, hanem otthon, cambridge-i lakásának hálószobájában. Először maga sem akart hinni a szemének, de az ismerős, eleven benyomások hamar meggyőzték őt. Az ablakon beáradó hajnali világosság fényűző aranyfátyolba öltöztette a szobát, láthatóvá téve az ablakot szegélyező selyemfüggönyöket, és azok vigyázó ölelésében megbújó íróasztalát. Láthatta a szemközti falnál tornyosuló könyvespolcai rengetegét, és felnézve egyetlen megváltója tekintett le rá az ágya fölé akasztott keresztről. Nem volt kétség, otthon van. És ahogy eltöltötte ez a hatalmas megkön�nyebbülés, egy lágy hang csengett a fülébe. – Felébredtél végre? – Hudson ekkor vette csak észre, hogy ül valaki az ágya végében. Egy fiatal nő, akiben egy rövid gondolkodás után felismerte egyetlen és szeretett húgát, Elisabethet. Sosem tudná elfelejteni nagy, azúrkék szemeinek ártatlan fényét és gesztenyebarna haját. – Elisabeth? – Szólalt meg végül zavarodottan. – Hogy kerültem ide? – Pár napja hoztak haza. – Válaszolta Elisabeth. – Egy titokzatos láz támadta meg a
A fekete nap
táborotokat, és az ásatásokat azonnal félbe hagyták. Sokakat hazaszállítottak, veled együtt. Annyira aggódtunk miattad. Már féltünk, hogy fel sem ébredsz. – A láz? Igen, most már emlékszem valamire. – Jutott Hudson a végső konklúzióra. – Szörnyű rémálmaim voltak Elisabeth. El sem tudod képzelni milyen rémségeket láttam. – De most már nincs mitől félned. Itthon vagy, a családod között, és mi vigyázunk rád, amíg fel nem épülsz. – Nyugtatgatta a lány. Elisabeth megszorította bátyja kezét, és Hudson tudta, hogy most már minden rendben lesz. Most, hogy újra itthon van, szeretett húga társaságában, aki az egyetlen biztos pont volt egész életében, egyiptomi utazásának emlékei már csak eónok távolságából pislákoló fantazmagóriák voltak csupán. Ebben a pillanatban hasított belé a felismerés, és fagyos rémület töltötte el a szívét. – Elisabeth, te nem lehetsz itt. – Suttogta remegő ajkai közt. – Hogy érted ezt? – Kérdezett vissza zavarodottan Elisabeth. – Nem lehetsz itt! Mert te halott vagy! – Hudsonban ekkor villant csak fel emlékeinek fájdalmas lidércfénye. Ő maga temette el a húgát, öt évvel ezelőtt, amikor az tüdőgyulladásban elhunyt. Ez volt az az időszak, ami először tette igazán próbára a hitét. A lány vonásai ekkor kisimultak, szeme fénye eltűnt. Arca halottsápadttá vált, és egy teljesen természetellenes hangtónusban szólalt meg. - Nincs értelme ilyen jelentéktelen illúziók miatt aggodalmaskodnod. – Hudsonben most már végérvényesen tanyát vert a rémület, de húga csak folytatta, mint egy szerető anya, aki riadt gyermekét akarja megnyugtatni. – A halál szörnyű lehet a te szemedben, de hamarosan megérted, hogy nincs mitől félned. Áldott állapot ez, sokkal több annál, mint amit ezen a tökéletlen létsíkon megtapasztalhatsz. Ő meg fogja mutatni neked, és akkor mindent megértesz. Ahogy ezeket a szavakat kimondta, a szoba elsötétült, és a padló réseiből ébenfekete homok kezdett előszivárogni, ami hamarosan heves szélörvényben töltötte be az
489
egész helyiséget. A sötét homokszemcsékből szép lassan kirajzolódott egy emberi forma; az a fekete fáraó, akit Hudson már jól ismert éji lidércnyomásaiból. Az alak légiesen suhant az ágy végéhez, és úgy terítette rá karjait Elisabethre, akár egy prédikátor, gyülekezetének gyámoltalan tagjára. Hudson-ön teljesen eluralkodott a páni félelem; mint egy tébolyodott, úgy rángatta le magáról a foszladozó takarót, és kétségbeesetten, üvöltve a padlóra vetette magát. Hudson riadtan és zavarodottan térdepelt a földön, a saját sátrában. Ismét Egyiptomban volt, az ásatáson. Szívét egyszerre töltötte el megkönnyebbülés, és állati riadalom, hogy mindaz, amit látott, csak egy újabb, eszelős rémálom volt, bár mindazonáltal sokkal élénkebb az eddigieknél. Ezt követően éktelen harag ébredt benne, és számára ez az újabb látomás volt a bizonyíték, mely igazolta feltevéseit, hogy minden eddig történt esemény mögött Thatcher állhat. Azzal az elhatározással viharzott ki a sátrából, hogy ismét, ezúttal teljesen nyíltan felelősségre vonja a régészt, ha kell, erőszakkal. A szabadba kilépve azonban tomboló homokvihar fogadta, ami kis híján ledöntötte a lábáról. Akár a forró ólom, úgy terítette be a háborgó homok, de sikeresen vissza tudta nyerni egyensúlyát. Indulatosan pillantott körbe, majd ahogy az égre emelte tekintetét, minden haragja elpárolgott, és helyüket az alattomosan bekúszó fagyos félelem vette át. Eleinte abban a hitben volt, hogy még éjszaka lehet odakint, de most, hogy saját szemével látta a baljós igazságot, nem maradt számára több illúzió. Egy újabb, az eddigieknél sokkal nagyobb és vészjóslóbb napfogyatkozás állt be, ami az egész környéket sötétségbe borította. Egyedül a hold pereme mögül kiszűrődő természetellenes fényjelenség volt az, ami valamennyire megvilágította a környező tájat. Hudson, akinek a lábai, mintha földbe gyökereztek volna a rémülettől, úgy meredt a szokatlan égi jelenségre, mint egy halálra vált elítélt, aki a hóhér kötelével néz farkasszemet. Tudta, hogy mindaz a borzalom, ami az utóbbi időben felütötte fejét a táborban, most éri el a tetőpontját. Egyetlen kétségbeesett reménysége, ami
490
A fekete nap
még táplálta belülről, hogy talán sikerül rábírnia Thatchert, hogy fordítsa vissza valahogy ezt az egész őrültséget, amiben már maga sem tudta megállapítani, hogy mi a valóság, és mi nem az. Minden erejét összeszedte, hogy dacolni tudjon a homokvihar kérlelhetetlen ostromaival, és kisebb nehézségek árán, de sikerült eljutnia a régész sátrához. Belépve viszont nem találta ott Thatchert, és vele együtt minden feljegyzésének és felszerelésének is nyoma veszett. Sietve tovább indult a szomszédos sátrakhoz, hogy segítséget kérjen, de nagy megrökönyödéssel fogadta, hogy a többi szálláson sem talál senkit. Kollégáit szólongatva haladt tovább a heves viharban, majd fél óra keresgélés után szembesülnie kellett azzal a rettentő ténnyel, hogy a többi kutató, és az összes szolga is nyomtalanul eltűnt. A tábor teljesen üres volt. A kétségbeesett rettegés és bizonytalanság maró árnyékában Hudson már kész lett volna beletörődni sorsába, amikor egy különös, bicegő alakot pillantott meg a tábor közepén. Ahogy közelebb ért hozzá, felismerte benne antropológus kollégáját, Thomast. A frissen feltámadt remény újult erővel járta át Hudson testének minden porcikáját, majd azonnal összeszedte magát, és elindult bajtársa felé. – Hol van mindenki? Hol van mindenki? – Thomas csak ezt ismételgette folyamatosan, miközben meredten tekintett maga elé, a homokban araszolva. Ahogy Hudson odaért hozzá, rögtön látta, hogy a férfi sokkos állapotba került. – Jól van barátom, nem lesz semmi baj. – Próbálta őt nyugtatgatni Hudson, de ekkor Thomas váratlanul a csillagász vállába temette az arcát és zokogni kezdett. – Mi a fene folyik itt? Mintha csak Thomas megtört kérdésére várt volna, heves dobszó csapta meg a két férfi fülét, melyet már mindketten ismertek álmaikból, és félelemmel töltötte el szívüket. A dobok hangjának túlvilági ereje, még a haragvó homokvihar süvítését is képes volt elnyomni, mely újabb rémségek árnyait vetítette előre a két meggyötört kutató számára. Thomas volt az, aki elsőnek felismerte a hangok eredetét. A dobszó az ősi, alig feltárt katakombák irányából jött, nem
messze onnan, ahol korábban Hanleynek is nyoma veszett. Hatodik fejezet írta: Héja Zsolt
Á
m az időn és téren túlról elődübörgő ritmushoz ezúttal valami más is vegyült. Thomas próbálta értelmezni a sípok és kürtök őrjítő kakofóniáját, próbált rájönni a jelenség természetére, próbálta nevén nevezni, de a szellemi folyamatban leragadt valahol a „hang” és a „téboly-láz” között. Hudson, hívőként egyszerűen istenkáromlásnak bélyegezte az újabb kaotikus szólamot. A két férfi úgy érezte, mintha egyenesen a szívében dobolna, a csontjain és szemüregén fújna dallamot a mindenség fonákján játszó, rettenetes zenésztársulat; ám valahogy mégis csalogatónak találták a dalt. – Azt hiszem... azt hiszem, hív minket. – Nyögött fel a sokkból lassan ocsúdó Thomas. Hudson keserűen ismerte be, hogy kutatótársának igaza van, ám irtózott tőle, hogy engedjen az idegen késztetésnek. Meglepetésként érte, amikor Thomas, aki az imént még a vállán zokogott, hátralépett és ráemelte eszelős tekintetét. – Nincs választásunk – jelentette ki az antropológus, és fejével oldalra biccentett. A nappali sötétség szinte teljesnek tűnt, épp csak a homokvihar fátylán átsejlő fakó napkorona adott némi fényt; de még ebből a természetellenesen fénytelen kavargásból is kihasított magának egy jókora fekete téglalapot a titkos sírkamra bejárata. Hudson elgyengült a nyílás láttán, lassan körbenézett a felismerhetetlen, földöntúlivá lényegült tájon, és megsemmisülten, lehorgasztott fejjel adta meg magát a szívében és csontjaiban rezgő káosznak.
A
sírkamrába vezető folyosó hosszabbnak bizonyult a vártnál. Percek óta meneteltek az ismeretlen hieroglifákkal telerótt, obszidián kőlapok között. Lámpájuk fénye lépésről lépésre tompult, pedig jócskán lötyögött még benne petróleum. Már az első pár méter után vaksötétben haladtak, ám Hudsonnek az a megmagyarázhatatlan
A fekete nap
benyomása támadt, mintha ebben a kriptaszagú járatban nem csak a fény hiányát, hanem annak tökéletes ellentétét jelentette volna a sötét… ami lépésről-lépésre sűrűsödött. Thomast ez látszólag egyáltalán nem zavarta. – Te is látod? – kérdezte az antropológus. – Igen, mintha… – Hudson kereste a megfelelő szavakat, hogy kifejezze az imént bizonyossággá érett benyomását. – Mintha közelednénk a kamrához – fejezte be helyette Thomas –, legalábbis az, hogy egyre világosabb van, erre enged következtetni. Gondolom a sírkamrából szűrődik be a fény a folyosóra. Hudson beleszédült a kijelentés irracionalitásán. Azt hitte, hogy kutatótársa végleg megtébolyodott, hogy hallucinál. Csak akkor fordult meg a fejében, hogy – a saját szemszögéből – talán igazat mondhat, amikor Thomas egyre magabiztosabban kezdett lépkedni, mintha csakugyan látna az akkorra már szirupossá sűrűsödött, kátrányfekete közegben. – Oltsd el a lámpást barátom – fordult felé hirtelen a férfi, a szeme különösen csillant a homályban –, csak ontja itt a sötétet magából. A csillagász feladta a küzdelmet. Megtört elméje úgy vélte, hogy van annyira ésszerű ez a kérés is, mint bármi, ami az elmúlt napokban történt, így haladéktalanul eleget tett neki. A kamrába érve Thomas meglátta a dübörögve és jajongva áradó fényesség középpontját. A sugárzó alak jóval magasabb volt mindkettejüknél, ám nem ezért tűnt hatalmasnak. Úgy rémlett, mintha nem csak a szűk termen, de magán a világon, a fizika és a létezés határain is túlnőne, a mindenség fölé magasodna. A belőle áradó hatalom korlátlan mivoltánál fogva szükségszerűen rettenettel vegyes áhítatot ébresztett az érkezőkben. Érezték, hogy a jelenés nem tesz erőfeszítést arra, hogy lenyűgözze vagy épp fenyegesse őket. Nem volt szüksége ilyen kisszerű eszközökre, egyszerű létezése és jelenléte elég volt ahhoz, hogy a semminél is kevesebbnek és jelentéktelenebbnek érezzék magukat. Porszemek voltak, Nyarlathotep pedig kérlelhetetlenül kavar-
491
gó, fenséges és szenvtelen galaxis. Fekete Fáraó volt, aki a terem közepén állva várt rájuk; kezében ökölnyi, idegen metszetű kőkristály ragyogott. A jelenés előtt Thatcher, a végtelen alázat pózában kucorogva reszketett a padlón. Az archeológus érkezésük neszeire megrezzent, és vakon pillantott hátra a sötétségben. Hudson a falat tapogatva, bizonytalan léptekkel csoszogott kutatótársa után, már maga sem tudta miért. Nyarlathotep mozdulatlan maradt, Thomas mégis arra eszmélt, hogy tekintélyes alakja már előtte magasodik. A Fáraó szemmagasságba tartott tenyerén a ragyogó kőkristály lüktetett a dobok és a sípok időtlen ritmusára. Az antropológus szemét ilyen közelségből már bántotta a tárgyból áradó határtalan fény, mégsem tudta elszakítani róla a tekintetét. Percekig – vagy talán eónokig – bámult az idegen szögletű oldallapok tükrözte mélységekbe, de maga sem tudta, hogy mi volt az amit látott; vagy hogy látott-e valamit egyáltalán. Úgy érezte, mintha elképzelhetetlen távlatokat járt volna be, és minden szörnyű, kutató tekintet amivel az út során találkozott, letörölhetetlen nyomot hagyott volna rajta. Ám akadt egy, az őt fürkésző számtalan entitás közül, ami nem csak figyelte, de követte is őt időtlen útja során, egészen vissza a hűvösen várakozó sírkamráig. A dobok és a sípok egyszerre, visszhang nélkül hallgattak el. – Itt van! Itt van… – Hudson tébolyult kiáltása zökkentette vissza Thomast a valóság ezen kicsavarodott zárványába. Végignézett kutatótársain. A csillagász a falat kaparva, szűkölve próbált menekülni, de nem találta a kamra kijáratát, mert elvakította a sötétben hirtelen támadt, fenyegető lobogás. – Hát elhoztad! Végül, te hoztad el, Thomas. Te! – Thatcher eszelős nevetése megsokszorozva visszhangzott a szenvtelen obszidián kőtáblák között. Már nem alázatosan a padlóra meredve térdepelt, hanem előre tekintett, szemeiben immár annak a valaminek a sárgán lángoló vis�szfényei táncoltak, ami Thomas előtt terpeszkedett.
492
A fekete nap
Thomas követte az archeológus tekintetét a fényes csarnok közepe felé: a feketén lobogó, hatalmas szem, éjnél sötétebb, háromkaréjú írisze őrá meredt. A szinte tapintható, idegen bölcsességet árasztó borzalmas szem engedte, hogy olvasson benne, sőt… maga tárta fel a titkait előtte. Érezhetően korlátozta, terelgette egy bizonyos irányba, ám így is temérdek könyvtárnyi tudás áramlott át az elméjén minden egyes szívdobbanással. Hirtelen a zajból kiemelkedve, végtelen számú képpé merevedve áttekinthetett mindent, amit eddigi élete során látott, majd egy szempillantással később mindent, amit eddig még soha. Parányokban szunnyadó, végtelen energiákat; apró részekből kiszakadó, órásira serkenő, napnál feketébb, irtózatos gombákat. Olyan felfoghatatlan logika mentén született összefüggések és elvontan is ragyogó, csupasz igazságok ostromolták, hogy percekig nem tért magához, csak a földre rogyva remegett és bámult maga elé. Frissen szerzett tudásának nagy részét értelmezni sem tudta, esendő elméje csupán információ cseppeket tudott kiemelni a belé töltött, zabolátlanul kavargó özönvízből; ám még ezen, számára is értelmezhető töredékek hatására is olyan lesújtó felismerések születtek benne, amik értelmetlenné tették számára a további létezést. Érkezésekor jelentéktelen porszemnek érezte magát, ám most még annál is kevesebbnek. Megbénította a döbbenet, béklyóba verte a parttalan ám egyben céltalan tudás. Minden ereje és küzdeni akarása elhagyta, megsemmisülten, az obszidián lapokon kucorogva várta az elmúlást. De a hullámverés csillapodott, mélyen gyökerező, új és idegen késztetés kezdte hatalmába keríteni. Nyarlathotep akarata.
A
sírkamra folyosója visszafelé sokkal rövidebbnek bizonyult. Kiérve a környéken nappali világosság ült, de ez a benti ragyogáshoz képest tompának tetszett Thomas szemében. Ám a Hold lassan kezdett kiúszni a Nap útjából, így az égből áradó homály egyre mélyült. Az imént kutatótársai is szembenéztek a kamrában született rettenettel, ám ők
menten szörnyethaltak: Hudson a mellkasát markolászva rogyott a padlóra, Thatcher pedig puszta kézzel vetett véget saját életének. Thomas úgy vélte, hogy vagy mást olvastak ki a háromkaréjú írisz világtalan lobogásából mint ő; vagy egyszerűen nem bírták elviselni a nekik ajándékozott, hitük, akadémikus világképük és emberi mivoltuk alapjait porrá zúzó, forradalmi, újító gondolatokat és összefüggéseket. Nem számított már, így meg se próbált segíteni rajtuk. A megszállottként menetelő antropológus a tábor felé vezető úton homokba fojtott egy fáklyát; ingerelte a kisszerű, erőtlen, sötét, lobogás amivel az imént látott irtózatos gombákat próbálta mímelni. Szinte sajátjának érezte, keblére ölelte az idegen késztetést, hogy a parányokról szerzett újdonsült tudását megossza másokkal. Az emberiségnek fürdőznie kell a pöffeszkedve gomolygó gombák éjsötét, perzselő árnyékában.
CSATLAKOZZ AZ EGYESÜLETHEZ! „A Magyar H. P. Lovecraft Társaság célja a néhai amerikai író, Howard Phillips Lovecraft, avagy röviden H. P. Lovecraft munkásságának és életének megismertetése, népszerűsítése, terjesztése, magyar nyelvre fordított és a még lefordítatlan műveinek nyilvántartása. A Társaság ezt annak érdekében teszi, hogy a magyar köztudatban letisztult és reális kép alakuljon ki az író személyiségéről, életéről, irodalmi és szakmai munkásságáról, a világirodalomban betöltött pozíciójáról. A Társaság célja továbbá, hogy hiteles forrást szolgáltasson azok számára, akik meg kívánják ismerni az írót és munkásságát. Ez magába foglalja H. P. Lovecraft prózai írásait, költeményeit, esszéit, levelezését, valamint más, kortárs írókkal közös vagy saját név alatt (kollaboráció), illetőleg önállóan, de álnév alatt publikált, vagy meg nem jelentetett munkáit.” A Magyar H. P. Lovecraft Társaság nem azért alakult, hogy legyen egy olyan egyesület, ami csak nevében képviseli a közösséget, már a legelső alkalommal lefektettük azokat a célkitűzéseket és feladatokat, amik meghatározzák a működését. Ezek bizony olyan feladatok, amik megvalósítása biztos, hogy több évet fog igénybe venni, de vállaljuk ezt a „munkát”.
Az egyesület alapszabálya lehetőséget ad arra, hogy az alapítók felkérjenek egy arra érdemes jelöltet, legyen az egyesület tagja, mint „névleges tiszteletbeli” (honoris causa) tag. Egyfajta mentor, a hazai közösség segítője, aki a több mint fél életén át tartó kutatómunkájával hozzájárul a magyarországi Lovecrafti közösség előrelépéséhez is. S. T. Joshi értékteremtő munkássága és elhivatottsága egyértelművé tette a Társaság számára, hogy őt kérjük fel tiszteletbeli tagnak. Hosszú folyamat vár még ránk, ezért van szüksége a Társaságnak, a hazai közösségnek mindenki jelenlétére. Csatlakozz a Magyar H. P. Lovecraft Társasághoz.
WWW.LOVECRAFT.HU
A „Black Aether – A szokatlan és hátborzongató történetek magazinja” azzal a céllal jött létre, hogy kiszolgálja a magyarországi Lovecraft és weird irodalmat kedvelő közösséget. A magazin koncepciójából kiindulva mindenki számára nyitott a részvétel. Az alábbiakban megtudhatod, mik a bekerülés minimális feltételei, illetve technikai elvárásai.
„Szeretném, ha a novellám, rövid fikcióm megjelenne a magazinban.” Szuper! Nagyon jó helyen kopogtatsz, semmi más dolgod nincs, mint elküldeni az anyagot az
[email protected] címre. A levélben írj pár szót magadról, jelent már meg írásod vagy sem, első történeted vagy van még raktáron stb. A történetet .DOC .DOCX .RTF formátumban, Times New Roman betűtípussal és 11-es betűmérettel csatold a levél mellé. Ne másold be a levél szövegtörzsébe, mert akkor sajnos kezelhetetlen a levél. Kérlek, ezt a minimális technikai elvárást tartsd be, és a „szia ezt írtam” levelekkel sem tudok mit kezdeni. Minimális korlát 12.000 karakter szóközökkel, maximális korlát nincs a terjedelemre. Ha túl hosszú az anyag, és nem fér bele egy számba, akkor folytatásban jelenik meg. A tartalmat illetően pedig azt hiszem egyértelmű, mi az „elvárás”. Szeretjük a rémtörténeteket, az izgalmas, idegőrlő fikciókat, és a sok kérdést maguk után hagyó műveket. Kérlek, tartsd szem előtt, hogy a magazin egyfajta tiszteletadás Lovecraft munkássága előtt, ezért ne küldj be modern gore/zombie/láncfűrészes horrort. Szokatlan és hátborzongató írásokra koncentrál a magazin.
„Elég jól rajzolok, szeretném, ha az egyik történetet illusztrálhatnám, és van saját képregényem is.” Ismét csak jó helyen kopogtatsz! A folyamat ugyanaz, mint a történeteknél, írj egy levelet az
[email protected] címre, és pár szóban mutasd be magad, milyen stílusban és technikával készülnek alkotásaid. A második lépcsőben elküldöm az egyik író anyagát, és abból instrukciók alapján készítheted el a rajzot. Innét fogva teljes a szabadkéz. Úgy kalkulálj, hogy egy illusztráció elkészítésére körülbelül 1-1.5 heted lesz. Természetesen, ha úgy érzed, van rá időd és energiád, akkor akár több rajzot is készíthetsz. Technikai feltételként a minimális elvárás, hogy a képet nagy felbontásban tudd eljuttatni a magazin részére. Ha tust, ceruzát, kihúzót használsz, akkor a szkenneléssel kapcsolatban fogok adni technikai információt. A belső oldalakra csak fekete-fehér illusztrációk kerülnek. A képregény és a borító elkészítése egy másik fázis. Itt mindenkivel külön kell a részleteket megbeszélni. A képregényhez és borítóhoz szükséges a digitális technikák ismerete, szerkesztés, színkezelés, vektorgrafika.
Cikket, beszámolót, elemzést írtam, és még szeretnék is írni lovecrafti témában. Ez is megjelenik a magazinban? Minden nem fikciós anyag az online magazinban, a The Black Aetheren tud megjelenni. Ha átböngészed az oldalt, láthatod, hogy minden területről merít a magazin, és nagyon szerteágazó a megjelent írások tartalma. Film, zene, novella, játék, szerepjáték… minden olyan meg tud jelenni az oldalon, ami témába vág, hű marad a lovecrafti örökséghez, vagy kapcsolódik a weird irodalomhoz.
„Szeretnék többet beszélgetni Lovecraftről és a weird irodalomról.” Csatlakozz hozzánk a Facebookon. Kövesd a The Black Aether facebook oldalát, és csatlakozz a „H. P. Lovecraft – Kerekasztal” facebook csoporthoz. Ez az egyetlen aktívan működő csoport Magyarországon, ahol szinte minden friss hír felbukkan, és bármilyen kérdésed van, megválaszolásra kerül. A csoport tagjai közt van számos író, műfordító, zenész, filmkészítő, játékfejlesztő, több közös projectet is elindítottunk már.
CSATLAKOZZ HOZZÁNK! www.theblackaether.com •
[email protected]
