Szittyai tüzével nagy tudományt is egyesített Kiegészítések Horvát István nyomozásaihoz a hét magyar nemzet ügyében

3

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM

„Szittyai tüzével nagy tudományt is egyesített” Kiegészítések Horvát István nyomozásaihoz a hét magyar nemzet ügyében dr. VÉGVÁRI JÓZSEF 2001-ben jelent meg a Főnix kiadónál – Farkas Zoltán jóvoltából – a Rajzolatok a’ magyar nemzet legrégiebb történeteiből című munka második kiadá-sa, 176 évnyi kényszerű várakozás után. Az első kia-dás címlapjáról pedig megtudjuk, hogy megjelent 1825-ben, „Pesten, Petrózai Trattner Mátyás betüivel”, 132 oldal terjedelemben. A kényszerű várakozás egye-dül és kizárólag azzal magyarázható, hogy az akadémi-kus tudományosság már 176 éve folyamatosan, tuda-tosan és tervszerűen, mindent megtesz a kimagasló te-hetségű történész, nyelvész, könyvtárnok, diplomati-kus és irodalmár Horvát István (1784–1846) lejára-tásáért, emlékének besározásáért. Ma már alig van hivatalosan kiképzett és kinevezett tudós, aki kockáztatná szakmai rangját azzal, hogy Horvát műveivel foglal-kozzon, vagy akár csak elismerően említse nevét. Ezért szükségszerű, hogy a Rajzolatok ügyét arra szakmailag alkalmatlan, felkészületlen – de Horvát életműve és a szittya-magyar szellemi-erkölcsi hagyomány mellett elkötelezett – emberek vállalják föl, mint például Szőcs István kolozsvári író, vagy e sorok írója, aki 1968-ban szerzett oklevelet angol-orosz szakon, és 1983-ban doktorált angol nyelvtörténetből. Nézetem szerint Horvát fő művének megjelenése a magyar tudományosság történetében sorsfordulat volt, melynek korszakos jelentőségét csak mostanában kezdjük megérteni. A teljes megértés egyelőre csak álom, de már a közepes szintű megértéshez – tehát könyvének őhozzá méltó kiadásához – is tudomány-közi csapatmunka lenne kívánatos, melyben tevékeny részt tudna vállalni egy-egy, ép nemzettudatú, átlag feletti szaktudással rendelkező ókor- és középkori történész, klasszika filológus (görög-latin szakos), és jogász vagy jogtörténész. Erre egyelőre nincs esély. Ezért az új, harmadik kiadásban arra tudunk vállalkozni, hogy egy-két lépéssel meghaladjuk a másodiknak kereteit. A következőkre törekedtünk: 1. Ellenőrizni és visszaigazolni Horvát minden egyes hivatkozását; előre bocsátjuk, hogy szerzőnk a hivatkozásaiban ritkán téved. 2. Kiegészíteni a szerzők nevét, címeket, könyvészeti adatokat; feltételezve, hogy az olvasó ismeri az ókori és középkori írókat és műveiket, Horvát többnyire rövidít, összevon, és csak egy cím- vagy névváltozatot ad meg. A hiányokat a Világhálón elérhető nyomtatott és elektronikus kézikönyvekből, illetve más kútfőkből (Pallas Lexikon, Wikipédia, Perseus honlap, stb.) egészítettem ki, a hivatkozott művek Világhálón hozzáférhető kiadásainak, példányainak címlapjáról

másoltam be az ada-tokat. Hála az informatikusok és könyvtárosok szorgos munkájának, a szerzői joggal már nem védett (azaz 1923 előtti) könyvállomány digitali-zálása olyan mértékben előrehaladt, hogy Horvát hivatkozásainak túlnyomó többsége otthoni számítógépemen elérhetővé (olvashatóvá, tetszés szerint kinagyíthatóvá, letölthetővé, illetve másolhatóvá) vált. 3. Lábjegyzetekben lehetőleg minél több tájékoztatást adni az olvasónak, ezt a szándékot tükrözi a mintegy 800 lábjegyzet (lehetne akár másfélszer ennyi). 4. Ellenőrizni, pontosítani és kiteljesíteni az idézetek fordításait, melyek többsége latin, jóval kevesebb a görög és német. A latin nyelv ismeretét Horvát minden olvasójáról feltételezi. 5. Ezzel valamelyest kiköszörülni a második kiadás hiányosságait, melyek méltatlanok Horvát szelleméhez, és amelyeket csak a hiány pótlásának szándéka tehet részben menthetővé. Legfőbb és legáltalánosabb célunk természetesen az, hogy közel hozzuk Horvát életművét a mai olvasóhoz, és enyhítsük a megértés útján jelentkező nehézségeket. Ebben Szőcs Istvánt igyekszünk követni, aki eddig szinte egyetlenként próbálta oszlatni a Horvát István személye és munkássága körül mesterségesen, tudatosan, magyarellenes célzattal létrehozott és fenntartott zűrzavart. A nehézségek alaki és tartalmi csoportokra bonthatók. Alaki nehézségek: a) elsősorban természetesen a múltat idéző re-formkori nyelvezet, szokatlan mondatfűzés és szóhasználat; e tekintetben azonban Horvát nem különbözik lényegesen kortársaitól. Vagyis aki már

Dobogó

Mitikus Magyar Történelem (XII. évfolyam 2. szám) Megjelenik minden páros hónap utolsó napján Fõszerkesztõ: Sárosi Zoltán Kiadja: Két Hollós könyvesbolt 1081 Kenyérmező u. 3/a. telefon: 299-0032 Felelõs kiadó: a kiadó vezetõje Elõfizetéssel kapcsolatos információk: 299-0032 A lap elõfizethetõ rózsaszínû postautalványon a Két Hollós

Könyvesbolt címén (Bp. Kenyérmezõ u. 3/a, 1081). Elõfizetési díj egy évre: 5000 Ft. Illetve minden Posta hivatalban. világháló: www.dobogommt.hu villámlevél: [email protected] HU ISSN 1589-3677(nyomtatott) HU ISSN 1589-4746 (online) A lapban megjelent cikkekért felelõsséget vállalunk!

4

Dobogó

valamelyest megszokta Kazinczy, Jerney, Lugossy nyelvezetét, nem fog fennakadni Horvátén. b) Talán még nehezebb megszokni azt, hogy mindennek az alapja, viszonyítási és értelmezési kerete az ókori mű-veltség volt; azt, hogy milyen rendkívüli mértékben határozta meg a tudást, az iskolázottságot, az írást és közzétételt, de még a művelt emberek mindennapi érintkezését is a latin tudás, a klasszika filológia, a görögrómai szerzők széleskörű ismerete. A Rajzolatok megértése azon is múlik, mennyire képes a mai olvasó visszahelyezni magát ebbe a (látszólag) le-tűnt világba, elfogadni mércének egy olyan műveltséget, melyből legtöb-bünk már csak szilánkokat őriz. c) Horvát roppant tudásából következik a hivatkozások, utalások és idézetek minden mértéken túli felhasználása. Ezen a ponton próbáltunk segíteni az olvasónak azzal, hogy minden egyes hivatkozásnak utána jártunk, majdnem mindet meg is találtuk, és szükség szerint kiegészítettük. Ehhez képest csekély mértékben adtunk meg történelmi, földrajzi és irodalmi tárgyú jegyzeteket, hiszen ehhez nincs meg a képzettségünk. d) A Rajzolatokat – mint címe is mutatja – szerzője vázlatnak szánta: „kisebb testamentumom”, mint mondja a mű utolsó fejezetében; csupán vázlata egy nagyszabású magyar őstörténetnek, melynek kidolgozására Horvát egész életében készült, melyhez több mint 900 kötetnyi feljegyzést gyűjtött, s amelyet soha sem írt meg – az egész magyar nemzet kárára. Tartalmi jellegű nehézségek. 1. Szögezzük le mindjárt az elején, hogy Horvát munkásságáról értekezés, monográfia, érdemi-tartalmi szakmai értékelés az eddig eltelt 188 év alatt nem született. Sőt: jelen sorok írója, bár nagyon kereste, egyetlen egy érdemi cáfolattal sem találkozott Horvát tételeivel kapcsolatban; az akadémikusok és egyetemi oktatók köreiből senki sem törte magát, hogy az ő állításai, feltevései közül bármelyikkel szemben ellenérveket, tudományos bizonyítékokat hozzon fel. 2. Bár megjelent róla igényesnek tűnő életrajz Vass Bertalan tollából, mely ismerteti élet-útját és munkásságát, érdemi bírálatot ez sem tartal-maz: „Az egész könyv egy nagy hiba” – írja Vass a Rajzolatokról, ami jól mutatja az életrajzíró „kritikai” hozzáállását. Mindenesetre 1895-ben még nem dőlt el a Horvátéletmű sorsa, az életrajzot az Akadémia adta ki, és belőle választottuk jelen írás jelmondatát is. 3. Valamikor a XX. század elején azonban végre eldőlt: Horvátot olvasni és idézni a fent jelzett körökből többé senkinek sem szabad, viszont ajánlott őt gúnyolni, kinevetni és ócsárolni. E döntést alighanem ugyanazon akadémikus banda hozta meg, mely Szentkatolnait, Körösi Csomát és másokat még a világosi fegyverletétel után, Cserép Józsefet pedig a 30-as években kigolyózta a magyar tudományosságból (és utána még sokakat). 4. Ma már nem kell magyar szakosnak lenni ahhoz, hogy a Horvátot illető hazug vádakból ízelítőt kapjunk, az egyetemen magam is hallottam oktatóimtól a szófejtéseit kigúnyoló éretlen favicceket és kitalált sületlenségeket. Nemcsak nyelvészek és történészek,

hanem irodalmárok is részt vesznek a Horvát elleni gyűlöletbeszédben, bár ők legalább elismerik Vörösmartyra gyakorolt hatását, és szervező szerepét a reformkori magyar iroda-lomban. Külön bekezdést kell szánni a rengeteg latin és egyéb nyelvű idézet kérdésének. Sokaknak nehéz le-het elfogadni, hogy a legtisztább szkíta–magyar hagyo-mány megismeréséhez és értelmezéséhez Horvát mű-vében az ókori szerzőkön, a latin és görög nyelvű föl-jegyzéseken át vezet az út. Készséggel elismerjük, hogy e hagyomány talán kisebb erőfeszítéssel és közvetlenebbül megismerhető a magyar gazdálkodás, népművészet és népmeséink tanulmányozásával, netán cselekvő megélésével, művelésével. Ennek oka, először magának Horvátnak a megfogalmazásában: „Ha utóbb a’ Tudomány Kedvelésben {atyáink} itt vagy amott hidegebbek lettek, azt az örökös hadakozások, mellyeket nem tsak saját Hazájok védelméért, hanem Olasz Ország és Német Ország Bátorságáért is folytattak a’ hajdan nagy hatalmu Török Nemzettel, okozták. A’nyiban mindazonáltal nagyot hibáztak már Eleink, hogy az idegen Látiumi Nyelvet kelleténél többre betsülték…” Tehát itt egyfajta munkamegosztásról van szó: a történelmet valóban szittya népek csinálták, a jászok (vagy filiszteusok) és zsidók közötti ószövetségi háborútól kezdve a pozsonyi csatáig, vagy akár 1956ig, de nagyrészt nem ők jegyezték le. Vagyis nem ők vették lajstromba, egyfajta gépies, lineáris időrend szerint, elszervetlenült, formalizált írásjelekkel. Ez nem azt jelenti, hogy a szittya vérű népeknek nincs történelmi emlékezetük, sőt valójában nagyságrendekkel több van, mint amennyire eddig fölmérhettük. Ez az emlékezet azonban másként rögzült: szerves módon – azaz nem lineáris, hanem inkább csigavonalszerűen vagy holografikus módon – népművészeti képjelek, népmesék, népdalok, jeles napokhoz kapcsolódó szokások és előadások révén őriztük meg és adtuk tovább évezredeken át napjainkig; mindennek kerete a Molnár V. József és Pap Gábor műveiből megismerhető csillagmítoszi hagyomány. Horvát ezt a világot kevéssé ismerte vagy értékelte, a néphagyomány távol állt tőle, és ezért ad hálát az indogermán (görög, latin, német, stb.) krónikásoknak, amiért lejegyezték őstörténel-münket, és tették ezt egy elszervetlenült, formálissá vált ábécé betűivel. Páratlan a maga nemében a szitytya–magyar szakrális hagyomány és emlékezet, amely a Nyilas jegytulajdonságokon alapul, a történelmi események részleteit azonban Szűz-jegyű, tehát nem alkotó, hanem lajstromozó és rendszerező hajlamú évkönyvírók őrizték meg. Mint Horvát írja a 84. fejezetben: „Minden esetre a’ mennyei Gondviselést én számtalanszor imádtam, hogy a’ hazai kutfőknek kivesztek után is a’ külföldi írókban számtalan nyomait hagyta a’ régi Szitya Nemzetnek.” Horváttal szemben a hibbantság és őrület vádját mi magunk természetesen a leghatározottabban visszautasítjuk, annak még leghalványabb gyanúját is. Hiszszük, hogy Horvátnál világosabban kevesen gondol-

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM kodtak a magyar őstörténetről, ellenfeleire viszont jellemzőnek tartjuk a meggondolatlan, rögeszmés gyűlölködést és gyűlöletkeltést, már a kortárs irodalmár Bajza Józseftől egészen a mai ócsárlókig, közöttük például a történész Soós Istvánnal. Hogy történészeink milyen módon viszonyulnak a magyar őstörténethez és Horvát bizonyítékaihoz, arra jó példa az úgy nevezett Ottó-ének (Modus Ottinc, vagy a kezdősor után: Magnus cesar Otto) a Rajzolatok 107. fejezetében. A Bulcsú vezette magyar sereg árulás folytán bekövetkezett vereségéről és aljas, gyáva lemészárlásáról szóló latin nyelvű versrészletben összesen hétszer nevezik meg a magyarokat, mégpedig kétszer az Ungarios, ötször pedig a Parthus névvel. Minthogy ezt a tényt cáfolni nem lehet, történészeink úgy tesznek, mintha ez a bizonyíték nem létezne, Horvát pedig amúgy is „hibbant magyarkodó”; ez kényelmes és végtelenül hazug megoldás. Hasonló lehet a helyzet Horvát többi hivatkozásával. És mit kezdhet a gyöngécske színvonalú „tudós társaság” egy roppant tehetségű és tudományú, eredeti gondolkodású magyarral, akinek cáfolhatatlanok az állításai és hivatkozásai? Hibbantnak nyilvánítja, hiszen semmiféle felelőssége és elszámolási kötelezettsége nincs, mert őt nem a nép választotta, hanem egymást kooptálták, mint a Kádár-korszak pártkádereit, mert korszerűtlenségét és magyarellenességét az úgy nevezett rendszerváltáskor ügyesen és jó előre bebetonozta. A továbbiakban kiinduló pontunk és vezérfonalunk legyen az a néhány sor, mellyel Kazinczy köszöni meg 1826 áprilisában Horvátnak az előző év decemberében megjelent Rajzolatok ajándékul megküldött példányát: „Mely Herculesi munkát tevél itt édes barátom! S mint ragyog a maga nagy dicsőségében mind erőd, mind tudományod, mind szent hazafiuságod!” (Váczy 1910:15, 4623. sz. levél). Csak remélhetjük, hogy Kazinczyt egyelőre nem nyilvánítják emiatt hibbantnak. Arra fogunk kísérletet tenni, hogy 1. megállapítsuk, milyen módszereket alkalmaz Horvát a népnevek magyarázatában; 2. Horvát egyes tételeit a Molnár V. József és Pap Gábor nevével fémjelzett szerves műveltség fényében és keretei között továbbgondoljuk, ugyanis e tételek – egészen megdöbbentő módon – e keretek között és annak fényében találják meg folytatásukat és további életüket. A mű történelmi oldalával közvetlenül nem foglalkozunk, hanem – ami számunkra érdekesebb – a népnevek rendszerezésével és belső, szerves összefüggésrendjük feltárásával. És mire nem vállalkozhattam? Arra, hogy Horvát Istvánnak bírája legyek. Az ő hazafiassága, szittya–magyar öntudata, párosulva kivételes műveltségével és eredeti gondolkodásával számomra olyan egyéniséget jelenít meg, amellyel szemben az egész egyetemi tudományosság egyszerűen súlytalanná válik. Súlytalanná válnak az olyan alakok, mint a kortárs Bajza József, az akkori SZDSZ képviselője, vagy a mai – a jó ég tudja, honnan szalajtott – úgynevezett „tudósok”, akik arra nem méltók, hogy Horvát kapcáját kimossák. Súly-

5

talanná válik az egész akadémia, mely eredetében, módszereiben és céljában a mai napig magyarellenes. Magától értetődően annak felmérésére sem vállalkozhattam, hogy vajon az ő halála óta eltelt időszakban – részben vagy egészben a hivatalos tudomány keretein kívül – működött kutatók mennyire folytatták, cáfolták vagy bizonyították Horvát állításait és feltevéseit. Közéjük tartozónak vé-lem a következőket: Magyar Adorján, Gyárfás István, Baráthosi-Balogh Benedek, Padányi Viktor, Bendefy László, az élők közül Bakay Kornél, Mesterházy Zsolt, Bognár Ferenc, Tóth Gyula és még néhányan. Másként összefoglalva Horvát működését: megírta a magyarság világtörténelmét (illetve ennek vázlatát), miután – roppant olvasottsága révén – éles szemmel és hangyaszorgalommal összeszedegette az ókori és középkori szerzőktől mindazt, amit ők képesek voltak ezzel kapcsolatban följegyezni és megőrizni. Mit ismert föl Horvát István? Szőcs István megkísérelte összefoglalni: „Az, hogy az ókor és a középkor közt nincs szakadék, történelmi folytonossághiány. Mindazokat a népeket, akiket az ókorból ismerünk, nem nyelte el a föld, mint ahogy a középkorban megismert népek sem az égből pottyantak. Vagyis, a középkorban továbbéltek az ókor népei. Mindezzel kapcsolatban az alaptétele: nincs, vagyis nem létezett annyi nép, ahány népnevet ismerünk; – sokszor a legkülön-bözőbb népnevek ugyanazt a népet jelölik, másrészt gyakran megesik, hogy ugyanaz a népnév – különböző népeket jelöl! – A magyar őstörténettel kapcsolatban a leglényegesebb megállapítása az, hogy nemcsak egyetlen, hanem legalább hét magyar nyelven beszélő «etnikum» létezett, vagyis, ahogy ő mondja, hét «magyar nemzet» volt.” A magyarok népneveit Horvát a következőképpen rendszerezi: hét magyar nemzetet ismer fel az Ószövetség és más ókori források alapján. Ezek: kun, lófejő, jász, magyar, úz, vál és palóc, melyek fölé rendeli a szittya (szkíta) nevet, mint legáltalánosabb gyűjtőfogalmat, s így adódnak az ókori görögöknél föllelhető összetett nevek, mint pl. Scythae Enareas ’Palótz Szitya’, Scythae Hippomolgi ’Lófejő Szitya’, stb. Mint-egy a két szint közé beiktat még három, szintén általá-nos gyűjtőnevet: pártus, pelazg és filiszteus; mindhá-romnak alapjelentése (amire Horvát tucatnyi forrást idéz különféle nyelvekből) = vándor, száműzött, szakadár, levált, idegen; pártus további jelentései pedig, most már anyanyelvünkből: pártoskodik, pártütő, el-pártoló, vö. part: az a hely, ahol víz és föld elválik. Mindhárom nevet széles körben alkalmazzák az ó- és középkori kútfők a hét nemzet bármelyikének megne-vezésére (l. például a fentebb említett Ottó-ének). A legáltalánosabb SZKíTa (szittya) megnevezéshez pedig kézenfekvő módon csatlakoztathatjuk (bár ezt Horvát nem említi a Rajzolatokban) a latin Sagitta ’íj’ főnevet, mely a nyelvtudomány szerint „ismeretlen eredetű”. A hét magyar nemzet neveit Horvát megtalálja a világ különböző részein, az Ibériai-félszigettől az Amu-Dar-

6

Dobogó

jáig (vagy másként: Mauritániától Belső-Ázsiáig), és Lappföldtől Núbiáig (vagy másként: Nord-kapptól Jemenig), más-más elnevezésekkel, és többnyire hetes rendszerben. Ezt mutatja ki vázlatosan a Rajzolatok, és megíratlan „nagyobb tes-tamentumában” bizonyára a teljesség igényével mutatta volna be e rendszereket. Hogy ez a nagy mű milyen lett volna, arról a Rajzolatok mellett a Jászok című, befejezetlen monográfiája (1829–30) tanúskodik számunkra a legszemléletesebb módon; benne lépésről lépésre nyomon követhetjük aprólékos bizonyítási módszerét, érvelésének menetét. Ezt megkönnyíti az is, hogy a Jászok azon kevés Horvát-mű egyike, melyben a sok latin, görög és német nyelvű idézetet a szerző maga fordította magyarra. A Rajzolatokhoz további „háttérolvasmányként” javaslom Horvátnak 19 folytatásból álló cikksorozatát, mely igazából könyvbírálatként(!) indult, és mintegy 360 oldal terjedelemben fűz „kiegészítéseket” Piringer Mihály egyik könyvéhez (TGY 1833/VI – 1834/XII) – sajnos az idegen nyelvű idézetek fordítása nélkül. Jó lenne elolvasni Kriebel János műveit, nagyszabású magyar- és világtörténelmét, melyek nagyrészt latin és német nyelvű kéziratokban maradtak (ha egyáltalán még megvannak), illetve nyomtatásban német nyelvű kivonatai jelentek meg; elszórt utalások alapján úgy vélem, Kriebel művei valamiféle összekötő kapcsot jelentenének az ókori és középkori szerzők és a Rajzolatok között (bár a Tudós Társaság tagja volt, még születési évét sem ismerjük!) Végül felhívom a figyelmet Bognár Ferenc tanulmányaira az Ősmagyar Nyelvek című honlapon, melyek a Horvát-mű egy-egy tárgyköréhez fűződnek. Horvát abból a közismert és egyszerű tényből indul ki, hogy egy bizonyos népnek vagy városnak ma is lehet több elnevezése: a német, Deutsch, German, allemand – nem négy különféle nemzetre, a Kolozsvár, Cluj, Claudiopolis, Clausenburg helynevek nem négy különböző településre vonatkoznak. Meglepő módon, ha valaki ezt a közönséges megfigyelést a magyar őstörténetre és a magyarság előd- vagy rokonnépeire, ezek ókori-középkori névváltozataira, illetve „fordításaikra” vonatkoztatja, a tudós társaság felháborodik, és az illetőt hibbantnak nyilvánítja. A hét magyar nemzet népneveihez különféle tulajdonságokat, jellemzékeket, illetve egyéb elnevezéseket társít (erősen leegyszerűsítve adjuk, hiszen az egész műnek ez a fő tárgya: KUN: királyi, Kánaán, kán, sah, cézár, basileus, nagyhajú, besenyő. LÓFEJŰ: határőr, figyelés, székely, lófő, lófejő, Hippo Regius (város-név). JÁSZ: filiszteus, ijász, ión, Pannónia, Palesztina, népgyűlés, köztársaság. MAGYAR: földműves, ugar, agrár, ugor, György, Maghreb, agár (Hágár), migráns. ÚZ: Ázsia, Oxus folyó, Andalúzia, kazár. VÁL: le- vagy ki-válik, avar, valven, kun, oláh, olasz, velszi, vallon.

PALÓC: fosztogató, prédáló, lator, kalóz, pelazg, haramia, arámi, hettita, gót, géta. Összetett népnevek is vannak: jászkun, palóckun, stb. A hétből egyet – a palócokat – alaposabban is megvizsgáljuk, és tanulmányunk hátralevő részében megpróbáljuk értelmezni, továbbgondolni, illetve kiegészíteni Horvát tételeit. Horvát egyik kiinduló pontja az Ószövetség: ; „…és sok népet kiűz te előled: a Khitteust, a Girgazeust, az Emoreust, a Kananeust, a Perizeust, a Khivveust, és a Jebuzeust: HÉTFÉLE NÉPET, náladnál nagyobbakat és erősebbeket.” A megfeleltetés rendre: palóc, magyar, jász, kún, vál, székely és úz. A palócoknak tehát a Khitteus (máshol Hethaeus), felel meg. Első hallásra riasztónak tűnhet, hogy palóc testvérnépünket rablókkal és más, mai kifejezéssel a „polkorrektség szempontjából” elfogadhatatlan embercsoportokkal hozzuk kapcsolatba. Horvát a tárgyat így vezeti fel könyve 22. fejezetében: „A’ Palótzok neveket a’ prédálastól nyer-én, noha a’ Kunoknak egyik ágok voltak, mégis Enareas, Laestrygones, Plauci, Planctae, Plancus, Plotius, Polowczi, Placius, Palacius részént görög, részént római, vagy szláv nevekre adtak alkal-matosságot. Hozzá kell itt is a’ Scytha Enareas vagy Palótz Szitya nevet érteni.” Érdemes előre lapozni a 103. fejezethez, ahol megtudjuk az enareas görög szó alapjelentését: ’ellenséget fegyvereitől megfoszt’. To-vább menve, a Laestrygones nevet az Odüsszea ma-gyar fordításában Devecseri a „laisztrügonok” szóval „magyarítja” (ezek vad óriások, akik sziklákat dobálnak a görögök hajóira), vagyis nem fordítja le, holott Horvát (és több, tőle független orosz nyelvű forrás) visszavezeti egy ’rabló, kalóz’ jelentésű görög szóra. Majd következik a Planctae '’vándorlók', a magyar for-dításban „bolygó sziklák”. A Polowczi pedig nem más, mint a kunok orosz és lengyel neve (a gót mellett). Érdemes megnézni, hogyan határozza meg a Czuczor-Fogarasi-féle szótár a palóc népnevet: „Horvát István nyomozásai szerént, a régi szláv, különösen orosz és lengyel krónikaírók polowcze néven hítták a magyar nemzetnek azon felekezetét, kik szabad csapatokban a hadsereg előtt portyáztak, az ellenséget hadizenet nélkül, véletlenül megtámadták és dúlták, s ugyanezek a német krónikákban walwen, a honi íróknál Latrunculi, primipili, praecalcatores, harami. Kik e szót a szláv nyelvből elemzik, úgy vélekednek, hogy mezőn lövöldözőt, nyilazót jelent de minthogy e név nálunk is országszerte honos, a dolog természeténél fogva azt inkább a magyar palázol v. paláczol, s ballag igékkel rokoníthatjuk, melyek futkosásra, illetőleg csatangolásra, barangolásra vonatkoznak, s közel áll hozzájok a latin palatur {palor = kóborol}. Minthogy különösen az orosz írók palóczoknak nevezik a kunokat, ugyancsak Horvát István szerént ezen palóczok nem voltak egyebek, mint az Árpáddal beköltözött kunok,..” – A szócikkben walwen a válok vagy kunok német neve, latrunculiban ott van lator szavunk, primipili a lófő székelyek latin neve (kb. elöl harcolót jelent), haramia pedig

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM eredetileg az arabban tiltott vagy szent helyet jelöl (pl. a háremet, vagy más ember javait); praecalcatores pedig nem szőlőtaposókra vonatkozik (aho-gyan Finály szótárában találjuk), hanem ’elől lépőkre vagy nyomulókra’, hadsereg előtt portyázókra, azaz: fürkészekre, felderítőkre. Mivel e latin szó nőnemű calcatrix alakja a görög ichneumon ’fürkészdarázs, fürkészmenyét’ fordítása lett, egy ’lábnyom, csapás, nyomkövetés’ jelentésű szóból, angol fejleményét – cockatrice – pedig a latin-görög basiliscus ’koronás sárkánygyík’ visszaadására használták, e nyelvi adatokból nemcsak a kun-palócok harci feladataira, hanem Basileus ’királyi, császári’ népnevükre, illetve „király-ság iránti vonzódásukra” is utalást találunk; lásd az OED cockatrice szócikkét. Fentiekből látható, hogy a palócok ókori megnevezéseiben megtalálható a vándorlás vagy prédálás (portyázás) mozzanata, helyenként mindkettő. Minthogy a görög enareas (103. fej.) alapjelentése: ’(legyőzött) ellenséget fegyverétől, díszeitől (a hadi dicsőség részeként) meg-foszt’, így a 104. fejezetben is: „A’ Ѕκύθαι Ένάρέας tehát a’nyi, mint Scythae Spoliatores; mint Prédáló Szityák. A’ Palótz nevet épen így ma-gyarázzák számos Lengyel Irók.” Később Horvát maga igyekszik tompí-tani állításának súlyát, amikor azt mondja a 105. fejezetben: „Ne véljétek mindazonáltal, hogy a’ mi Palótz véreink olly értelemben voltak volna Rablók, Prédálók, vagy talán épen Gyilkosok, mint sokan gondolni hajlandók. Most is, hajdan is, a’ Prédálás nem szokatlan a’ Katonák között.” Majd ugyanott: „A’ Palótz törvény nem volt illyen kemény, hanem meg-engedte visgálni ütközet után, ’s alatt is, az Ellenség Sajátát. Itt fekszik a’ PRÉDÁLÓ, vagy is PALÓTZ névnek igazi feneke. A’ Magyar nem pré-dált, hanem mai szólás mód szerént REQVIRÁLT.” Vajon tovább élt-e, és hogyan a Scythae Enareas, a „prédáló” hagyomány? Bizony tovább élt, mégpedig a betyárságban és kalózkodásban. Első név szerint ismert betyárunk, Angyal Bandi, eredeti nevén Ónody András, nemesember volt, míg betyárnak nem állt. Hegyaljáról származott – Sajószentpéterről, vagyis palóc volt. Működése II. József, a kalapos király uralkodásának idejére esik, aki a többnyire magyar pusztító Habsburgok között is talán a legsátánibb figura volt; márpedig a sátánnal csak egy angyal veheti fel a harcot. A nevesebb betyárok mintegy harmada felvidéki, köztük Vidróczki Márton, Sisa Pista, Jáger Jóska, stb. A betyárokkal és kalózokkal kapcsolatban legalább annyi tévhit él ma a közvélekedésben, mint Horváttal kapcsolatban; sajnos a Habsbur-gok szempontja, a labanc szempont győzött abban, hogy bennük a mai terroristák elődeit látják sokan, holott mindkét csoport legjobbjai ugyanolyan szabadságharcosok voltak, mint az úgy nevezett terroristák; természetesen mindig meg kell különböztetni a koldust kifosztó kapcabetyárt az igazitól. Az igaz betyár fő ténykedése az utólagos igazságszolgáltatás, az érdemtelenül (csalással, privatizációval, devizahitelezéssel) megszerzett javak újraelosz-

7

tása a jellemző tevékenysége. Ennek a legtisztább szittya hagyománynak kimagasló képviselője Rózsa Sándor, aki szigorúan véve nem volt palóc, de ugyan-úgy ezt a palóc–kun hagyományt képviseli, mint a ba-konyi Sobri Jóska. Feljegyzésekből tudjuk, hogy soha szegény embert üres kézzel el nem engedett, hogy mélyen vallásos volt, hogy utolsó volt az osztozkodásban, hogy amit a gazdagoktól (vissza)szerzett, társai vagy a szegények között osztotta szét. Van történelmünknek egy kimagasló alakja, akiben összekapcsolódik e két tényező: palócság, illetve betyárkodás vagy kalózkodás: II. Rákóczi Ferenc vezérlő fejedelmünk, bár a közvéleményben ez vajmi kevéssé tudatosul. Előbb palócságáról beszéljünk. Életének java része a történeti Felső-Magyarországhoz kötődik, a Felvidékhez, mely nyilvánvalóan örökre magyar marad, akkor is, ha területén a szlovák lakosság részaránya meghaladná a 120%-ot. Rákóczi Borsiban született, Nagysároson nyilvánították örökös sárosi főispánná, Eperjesről hurcolták el a császáriak bécsújhelyi börtönébe, Szécsényben választották ve-zérré és fejedelemmé, végül Kassán történt az újrate-metése. Ezek ma is palócoktól lakott területek, s bár a palócság határairól mindmáig vita folyik, bízvást kijelenthetjük, hogy Rákóczi idejében nyilvánvalóan többséget alkottak a Felvidéken. „Bizonyos azonban, hogy kivált az északi határvonal változott, ingadozott. Valaha messzebb beszö-gellett fönt a tótságba, de ezek a csúcsok eltávolódtak, megsemmisültek, viszont nyert a német bányavárosokból és megmagyarosította, behódította pl. Rozsnyót.” – írja Malonyay Dezső. A közvélekedés mégsem kapcsolja a palóc jelzőt a fejedelem személyéhez, mint ahogy nem akaró-dzik elfogadni, hogy első nyelvemlékünket, a Halotti Beszédet a Boldvai kolostorban mondták el és jegyezték le – természetesen palóc nyelvjárásban (Malonyay szerint is), nem pedig valamiféle kialakulatlan magyar köznyelven; Horvát szerint a jászóiban, mert „nem tudta, hogy Boldván volt bencés kolostor” (Zalán 1927:257). Le-het, hogy irodalmunkban Mikszáth a legnagyobb palóc, történelmünkben viszont Rákóczi az, amellett, hogy ő volt a leghűségesebb magyar. Palóc voltáról mégis csak egyetlen adatot találtam, megint csak Malonyay-nál – neki még megvolt az a kulcsa a szittya–magyar hagyományhoz, melyet az akadémián és egyetemeken képviselt tudomány régen elveszített, és esze ágában sincs megkeresni: „Egy salgótarjáni hivatalszolga palóc-dialektusban mondotta, hogy ő nem palóc, ámbár Rákóczi is palóc volt; színpadon a palóc-öltözetet most is az ő ruhája után csinálják; a palócokat azért hívják így, mert azok igazi hevesvérű emberek, belőlük toborozzák a legjobb magyar ezredeket!...” (ugyanott). És a kalózság? Magam is úgy tudtam, hogy nekünk, magyaroknak semmi közünk hozzájuk, amíg nem találkoztam a történettudományban a „Rákóczi Ferenc kalózfejedelemsége” néven ismert jelenséggel; érdemes idézni mai rövid összefoglalását: „Emellett sok kalandor is kerül Rákóczi szolgálatába, aki pénzért hajlandó

8

Dobogó

barátnak és ellenségnek egyaránt kémkedni… A későbbi történetírásban sok vitát váltott ki Rákóczi «kalóz királyságának» terve, amely e kalandorok feltűnésével függ össze. 1725-ben a Portán jelentkezik egy Ploutman nevű angol, aki arra kér engedélyt, hogy a Madagaszkárnál összegyűlt kalózok letelepedhessenek a görög szigeteken, és önálló államot alapítsanak. Az angol felkeresi d'Andrezelt {francia követ a Portán} is, aki tartózkodó magatartást tanúsít, de azért felhívja rá Rákóczi figyelmét. Ploutman Rodostóba megy és felkéri a fejedelmet, hogy vállalja el az új állam vezetését; Rákóczi 1726 elején el is juttat egy tervezetet a francia külügyminisztériumba, amelyben támogatást kér, mert véleménye szerint a Naxosz, Parosz és Antiparosz szigeteken a Porta védnöksége alatt létrehozandó állam képes lenne a francia kereskedelem érdekeit szolgálni a Földközi-tengeren. Versailles-ban komolyan tárgyalnak erről a kérdésről, de végül is elvetik a javaslatot. Nyilvánvaló illúzióról volt szó, de olyan illúzióról, amely e kor szemléletében mégsem volt egészen az, hiszen nagyhatalmak képviselői tárgyaltak róla.” A „sok vita”, melyre a Köpeczi – R. Várkonyi szerzőpáros utal, azzal kezdődhetett, hogy a deheroizálás jegyében megjelenik A száműzött Rákóczi c. könyv Szekfű Gyula tollából, akiről tudható, hogy „hosszú utat tett meg… a népi demokrácia igenléséig.” Ebben a Rodostóban élő fejedelmet szenilissé vált, második gyermekkorát élő aggastyánként mutatja be (holott még halálakor is csak 59 éves!), aki légvárakat épít, és hiszékenységében minden szélhámosnak bedől. Szekfű vádjaival és „leleplezéseivel” szemben Rákóczit a zsidó származású Ballagi Aladár védi meg, mintegy szemléltetve Szekfű másutt kifejtett tételét: „A magyar dicsőséget senki oly meggyőződéssel nem hirdette, a magyar hiúságot oly édesbizsergően nem simogatta, mint ez «asszimiláltak»”. Ballagitól pedig azért idézünk, mert – olasz szerzőkre hivatkozva – nyelvi érveket is fölhoz a fejedelem védelmében: „E kérdésben szerzőnket megejtette a magyar nyelv szegénysége, mely — nem lévén tengerünk — egy szóval jelöli a pirátókat, vagyis tengeri rablókat és a béke ölébe sóvárgó, vagy immár ott pihenő, államilag szervezett korzárokat.” Vagyis mintha olyasféle különbség lenne a kétféle kalóz között, mint a kapcabetyár és a Rózsa Sándor minőségi szintjét képviselő betyár között, aki Kossuth mentelmi levelével részt vett a szabadságharcban, 150 fős szabadcsapatával együtt, és akik karikás ostoraikkal nagy pusztítást vittek véghez az ellenség (rác csapatok) soraiban. Ballagi valójában fel akarja menteni a fejedelmet a kalózkirályság vádja alól; vele szöges ellentétben mi itt annak kimutatására törekszünk, hogy egyfelől ezek a kalózok pontosan tudták, kit, mire és miért kérnek fel, és Rákóczi is pontosan tudta, mire vállalkozik. Érvelésünk négy pontból áll, melyekből három majdnem teljesen nyelvészeti (a második csak félig az). 1. Kalóz szavunk a TESZ szerint „a kalauz-nak szóhasadással elkülönült változata”, mely viszont török

eredetű: az oszmán–török kılavuz ’útmutató, vezető’ átvétele lenne; e szó a törökben kormányost, kor-mánylapátot, és rejtjelező kulcsot is jelent. A mi fogalmaink szerint egy szócsaládról beszélhetünk, melynek mássalhangzó váza: K-L-Z, ahol a harmadik másféle sziszegős hang is lehet, így pl. CS. Nyelvileg e három szó írja körül Rákóczi (kalóz)fejedelemségének lényegét; hiszen ő a magyarság vezérlő fejedelme, aki vezeti nemzetét, utat mutat nekünk, és őrzi szabadságunk kulcsát: KaLóZ ~ KaLauZ ~ KuLCS. Mi is a kalauz meghatározása? ‘Ismeretlen helyen átvezető, utat mutató személy‘ (TESZ). Valóban ismeretlen terepen vezeti a magyarságot Rákóczi, keresztül a Habsburgok képében uralkodó Sátán birodalmán és vele szembeszállva, mutatván az utat egyenesen az ég felé, egy olyan szabadságharcban, melynek nem rombolás és népirtás volt a célja, mint a francia forradalomnak, hanem a magyar nemzet régi jogállásának helyreállítása. Ugyanez a célja nagy elődjének, a Nyilas-Ikrek tengelyt képviselő Attila nagykirálynak, akit Isten ostorának neveztek; az ostor (a pöröllyel együtt) Ikrek-jellemzék, s egyúttal a betyár fő fegyvere. Miközben kialakítja Európa máig érvényes etnikai térképét, megintve – és egyúttal meg is kímélve – az egyházat, Attila megkísérli visszaállítani az emberiségnek egymás segítésén alapuló, tehát Ikrek jellegű és a szittya erkölcsiségre viszszanyúló, ősi kapcsolatrendszerét. Rákóczinak ugyan nem sikerült közvetlen kapcsolatba kerülnie Madagaszkárral, egyik szellemi utódjának, a szintén palócmagyar Benyovszky Móricnak azonban olyannyira sikerült, hogy a helyi lakosság megválasztotta a sziget királyának; népe védelmében, az ellene küldött francia gyarmatosítókkal harcolva esett el. Nem ez volt az első szabadságharca: korábban lengyelek oldalán küzdött oroszok ellen, fogságba esve, kamcsatkai száműzetésében fellázítja a fegyenctelepet és a cári helyőrség egy részét (!), társaival megfogalmazza és közzéteszi Oroszország addigi történelmének legforradalmibb kiáltványát, hajót zsákmányol és 90 fővel útnak indul a déltengeri szigetek, majd Európa felé. Az orosz források Benyovszkyt általában kalóznak tekintik, és az orosz kalózkodás történetét személyével indítják, l. Mozsejko 1991, „A két fölkelés” című fejezetben. Vajon merő véletlenség, hogy a madagaszkári zásló piros, fehér, zöld színű, és a két országnév közel azonos mássalhangzókból áll? Nem térünk ki a Be- nyovszky emlékiratainak hitelességét szinte minden ponton megkérdőjelező szaktanulmányokra; magunk a mitikus történelemszemlélet talaján állunk, amely az oknyomozó történetírást segédtudományként használja (a higgadtabb hangvételű írások közül l. Lugosi 2004). Sajátos módon a föntebb említett magyar nyelvi fejleménynek – vagyis a K-L-Z képletnek – pontos angol párhuzama van tartalmi szem-pontból, vagyis az angol nyelvben is összefügg az iránymutatás és a ka-lózkodás (betyárság); csodálkoznánk, ha nem így volna, hiszen Anglia az újkor első számú kalóznemzetének tekinthető – nemcsak Daniel Defoe és Robert L. Steven-

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM son művei okán. Ezt hangtanilag a P-R/L-T mássalhangzó váz fejezi ki: PiRaTe angolul kalóz, PiLoT eredetileg révkalauzt jelentett, harmadiknak pedig ide vonható a PRiVaTeeR ’állami megbízásból működő kalózhajó’, vagyis ez felel meg a Ballagitól föntebb idézett korzárnak. PiRaTe forrása a nyelvtörténeti iskola szerint az ógörög πει-ρᾱτής peirates ’merénylő, támadó’, a πειρᾶν peiran igéből, melynek jelentései: (szerencsét) próbál (a tengeren), megkísérel, támad. PiLoT esetében kétféle levezetést is találunk: Skeat izgalmas okfejtése szerint az óholland pijlloot kifejezés átvétele ’ólommal mér (vízmélységet)’ jelentésben, vö. magyar mérőón. Ismert tény, hogy a mai visszhangos mélységmérés helyett régebben hosszú zsinegre kötött fémnehezékkel, többnyire ólommal mérték a víz mélységét; ma is hasonló eszközt használnak ácsok, kőművesek – de nem a mélység, hanem a függőleges irány pontos kijelölésére. Az óholland kifejezés első része a német peilen igében él tovább, ennek jelentései: ’mélységet mér, (be)tájol, kifürkész’, második tagjából pedig érthetővé válik az angol lead szó két jelentése: hosszú ível ejtve ige ’vezetni’ értelemben, rövid zárt e-vel ejtve pedig ólmot jelent. A révkalauz munkájához éppen ezekre van szükség: vízmélység ismerete (zátonyok, stb.), tájékozódás, iránymutatás és -tartás. És kell még hozzá bátorság is; népköltésből és mítoszokból tudjuk, hogy a vizek nem szeretik, ha a mélységüket mérik, Santillana 1995:352. Tehát ki a merész? A magyar nyelv alapján válaszolva: az, aki merni és mérni tud. – Az OED szerint pedig PiLoT (francián keresztül) az olasz pedota ’kormány lapát, kormányos, jelzőfény’ átvétele, melynek végső forrása az ógörög pedon ’eve-ző’, többes számban ’kormánylapát’. Az angol párhuzamok közül a PRiVaTeeR magya-rázata van hátra. Ennek közvetlen forrása a latin prī-vātus, melynek jelentései: ’közélettől visszavonult, hivatalt nem viselő, ill. attól felszabadított v. megfosztott (ember), magán(ember)’, vö. privát szavunk, mint latin kölcsönszó a magyarban. Ez a prīvō ige származéka, melynek viszont tárgyunk szem-pontjából fontos jelentései vannak: ’meg-FoSZT valamitől, megszabadít vala-mitől, ill. felszabadít valami alól’. Vessük össze ezt a praedō ’rabol, zsákmányol’ és spoliō ’ruhájától megfoszt, kifoszt’ igék – és a görög enareas szó – Horvát által adott elemzésével (103. fej.), melyből kiderül az alapjelentés: „(legyőzött) ellenséget fegyvereitől és díszeitől megfoszt’. Tehát nagyon vigyázzunk, mert itt nyilvánvalóan eredetileg nem besurranó tolvajokról, zsebmetszőkről és útonállókról volt szó, hanem az el-lenség legyőzéséről, katonai dicsőség learatásáról és hadizsákmányról! Ugyan miért kellene a katonai győ-zelmet szégyellni? Netán arról van szó, hogy ha ango-lok, spanyolok vagy franciák mészárolják az indiáno-kat, az dicsőség, de ha magyarok győznek az európai egyesített haderő ellen, vagy palócok (kunok, gótok) az orosz fejedelmek ellen, vagy Rózsa Sándor foszt ki idegen fajú pénzembert, földbirtokost, akkor az már szégyen? Végül jusson eszünkbe egy magyar nyelvi tény: foszt igénk

9

alapjelentésének sincs köze holmi bolti tolvajláshoz vagy kábellopáshoz, hanem: ’laza, könnyen leváló felületi réteget, héjat, stb. eltávolít’, vö. tollfosztás, kukorica fosztás vagy -hántás, vagyis lefejti azt, ami amúgy is leválna. Az utóbbi években sokat hallunk a szomáliai kalózokról és az általuk állítólag elkövetett szörnyű cselekményekről, de igen keveset az ügy hátteréről. Holott a háttér, a kalózkodás oka, nem kisebb dolog, mint a hon védelme. Ugyanis egyfelől nyugat-európai (esetleg amerikai, kínai, stb.) megbízók által felbérelt halászok rendszeresen dézsmálják az Afrika Szarva környéki, halban igen gazdag vizeket – ami kisstílű tolvajlásnak látszik, de óriási kárt okoz az országnak – másfelől közvetlenül a part menti vizekbe helyeztetik el ugyanezen megbízók a mérgező hulladékaikat, ami viszont súlyos megbetegedéseket okoz a lakosság körében (angol Wikipedia). Nos, ezek a szomáliaiak olyan „aljasok”, hogy megpróbálnak védekezni, visszaütni. Legalább mi magyarok ne tévesszük össze az elmebeteg robbantgatót a szabadságharcossal, a kábeltolvajt azzal, aki tisztességes küzdelemben győzi le ellenfelét, vagy aki próbálja védelmezni hazáját a betolakodók, a felségvizeit dézsmáló vagy szennyező indogermán brigantik ellenében. Ugyanúgy, ahogyan a horvátok által huszároknak elnevezett narentán „kalózok” tették, l. Rajzolatok… 668. jegyzet. 2. A nyelvi adatok mellett említést kell tenni a lobogók, illetve jelképek és jelszavak hasonlóságáról. A kalózokhoz kapcsolható legismertebb jelkép a halálfejes lobogó: egy koponya a kereszt alakban elhelyezett lábszárcsontokkal, és mivel általánosságban is ez hívja fel figyelmünket az életveszélyre (nagyfeszültség, sugárzás vagy méreg), kizárólag a halállal, halálos fenyegetéssel társítjuk. Pedig eredetileg keresztény jelkép: a (nem-biblikus) hagyomány szerint Jézus keresztfája Ádám hamvai fölött emelkedik, illetve holttestéből nő ki, ezért gyakran ábrázolták keresztfája alatt Ádám koponyáját és lábszárcsontjait, így pl. Mátyás király kálváriáján, melyet az esztergomi Főszékesegyházi Kincstárban őriznek, mint hazánk legnagyobb ékszerkin-csét, vagy hasonló módon MS Mester kálváriáján. Va-gyis elődeink számára korántsem csak a mulandóságot, a halált jelenítette meg, hanem a feltámadás lehe-tőségét, a megváltást, az üdvözülés útját is: Ádámmal minden ember bűnös lett, de Jézussal mindenki meg-váltható. Ezt pontosan kifejezi a halálfejes képjel orosz neve: Адaмова главa ’Ádám-fej’. A Magyar Katolikus Lexikonban (MKL) olvassuk: „A koponya és a kereszt összekapcsolásával azt fejezték ki, hogy Krisztus (a második Ádám) magára vette és legyőzte a paradicso-mi (első) Ádám bűnét, a halált (1 Kor 15, 56).” A halál-fej tehát összetett képjelként értelmezhető: a koponya (és egyáltalán maguk a csontok) a halálra és az ereden-dő bűnre utalnak, a kereszt alakban történő elhelyezés pedig a Krisztus révén elnyerhető örök életre. „Miért féljünk a fegyverek közé ro-hanni és halált szegezni szembe a halállal? Férfias harcban elbukni nem halál, hanem élet” –

10

Dobogó

idézi Liutprand krónikájából Dümmerth Dezső az egyik magyar vezérnek a Brenta folyó (Lombardia) melletti csata előtt elhangzott beszédét. És ha már a honfoglalás koránál tartunk, jegyezzük meg, hogy a szabadságharcos és „kalózfejedelem” Rákóczinak nem csak utódai vannak Ónody Andráson (Angyal Bandin), Benyovszkyn, Rózsa Sándoron, a vértanú Esz-terházy Jánoson át a mai napig Duray Miklóssal, Agócs Gergellyel és Budaházy Györggyel bezárólag, akik a maguk módján mind vívják harcukat, és őrzik a pa-lóc–magyar hagyományt. Talán legnevesebb elődje Kurszán fejedelem, Árpád uralkodó társa (egyesek sze-rint testvére): a kiváló hadvezért Gyermek Lajos utasí-tására 914-ben álnok módon lakomára csalták, „majd kíséretével együtt orvul legyilkolták” (Dümmerth 1977: 119). Három évvel később a pozsonyi csatában a ma-gasan képzett és szervezett magyar hadsereg megsemmisíti az európai egyesített haderőket. Most pedig ma-gyarázzuk meg Kurszán nevét: török eredetű, és jelentése turáni testvérnépünk nyelvében véletlenül éppen kalóz (Pallas, Wikipédia), mai törökben korsan alakban. Neve tehát párhuzamba állítható a Ballaginál sze-replő korzárral (de abból le nem vezethető!), melynek forrása a középkori latin cursarius szón keresztül cursus ’behatolás, támadás, fosztogatás, zsákmány’. Képjelünk nemcsak a keresztények, templomos lovagok és szabadkőművesek jelvénye, hanem ugyanilyen fontos – sőt, tárgyunk szempontjából még fontosabb – a katonai alkalmazás. Bátran előre bocsáthatjuk, hogy összetett képjelként való értelmezhetősége, szervessége okán a halálfej: alapvetően magyar, pontosabban palócmagyar képjel. Olvassunk bele az angol és orosz Wiki(pedia) Totenkopf, illetve Hussar szócikkeibe! Elsőnek megtudjuk, hogy „[A halálfejet] a katonai egyenruha részeként először a XVIII. sz. közepétől kezdik alkalmazni Nagy Frigyes porosz hadseregének huszár rohamezredeiben («halálfejes huszárok»). A porosz huszárok egyenruhája: fekete lovaglónadrág, dolmány, mente, és csákó ezüstszínű halálfejjel, mely háború és halál misztikus egységét jelképezte a harcmezőn. – Halál és halhatatlanság jelképisége megjelenik a XVIII. sz.-ban a brit hadseregben is, mégpedig a 17. ulánus ezredben…” – Az érintett fegyvernemek pedig: lovasság, légierő, lángszóró, páncélos és rohamozó egységek. A nem magyar ajkú olvasó – hiszen az angol és orosz Wikipedia szócikkeit leginkább ilyenek olvassák – e ponton így gondolkodhat: „Hát jól van, a halálfej katonai alkalmazása a huszársághoz kötődik. Másodiknak tehát azt kell kideríteni, mihez vagy kihez kötődik a huszárság?” Mi természetesen ezt jól tudjuk, de most kivételesen kövessük az idegen ajkú olvasót. Már csak azért is, mert az angol és orosz Wikipedia Hussar, illetve Гусары címszavai kétszer-háromszor akkora terjedelemben értekeznek a tárgyról, mint a magyar Wiki Huszár szócikke… (Vajon kiknek a kedvéért történik ez a leegyszerűsítés?) Az angol nyelvű magyarázat teljesen egyértelmű, nemcsak az derül ki belőle, hogy a

huszárság fogalma, elnevezése és megalapítása tisztán és teljességgel a magyarokhoz köthető, alapítása és megszervezése a két Hunyadi személyéhez kapcsolódik, hanem az is, hogy eszméje és átvétele szinte futótűzként terjed szét a világban Svédországtól Észak-Afrikáig, Venezuelától Oroszországig és Japánig, Kanadától Chiléig. Láthatunk képeket a párducbőrt viselő lengyel szárnyas huszárokról, Churchillről huszáregyenruhában, értesülhetünk porosz, francia és chilei halálhuszárokról. Molnár V. József szép gondolata juthat eszünkbe: a magyar huszár – férfias megjelenésével és viselkedésével – megmenti Nyugat-Európát az elnőiesedéstől. A mai elferdülő világnak sem ártana néhány huszárvágás, amikor az egyetemeinken járványszerűen terjedő „gender studies” (magyarul, és magyarán: a nemek egybemosása) ürügyén gyakorlatilag megindult az elférfiatlanítás, a melegek felsőfokú képzése; amikor Arany Jánost – és vele a magyar- és világirodalom nagy részét – rasszistának, a Fehérlófia című népmese főhősét pedig hím sovinisztának minősítik a „politikailag korrektek”. Huszár szavunk értelmezéséhez három szempontot érdemes figyelembe venni: a) szerb–horvát gusar ’kalóz’; b) középkori latin cursarius ’kalóz’, illetve ennek török párhuzama, korsan; c) magyar húsz szavunk, mely tized, század mintájára tovább képezhető, mint katonai egység neve; az -ár képző szerepét pedig olyan párhuzamok jelzik, mint bojtár, csatár, solymár, csaplár stb. Az angol Wikiben: „…a huszár egységek eredetileg húsz főből állhattak.” Orosz Wikiből: „…húsz a legkisebb lovassági egység létszáma a magyar hadseregben.” (Mindkét helyen külföldi szaktudományos munkákat jelölnek meg forrásként, magyar nyelvűt nem.) Az akadémikus nyelvészet csak az első kettőt ismeri el, a harmadikról tudni sem akar. Vajon abból a körülményből, hogy e szavunkat kizárólag a szerb– horvátból eredeztetik, következik-e, hogy maga az intézmény is onnan került hozzánk? A kérdésre kérdéssel felelhetünk: melyik szintjén? Korábban felfigyeltünk arra, hogy mind a kalózság, mind a betyárság esetében két szintet jól el lehetett különíteni; nevezzük most őket hétköznapi, illetve szentségi (szakrális) szintnek (a kettő közötti határ el is mosódhat). Az egyik a kapcabetyár, a pirátók (Ballagi), a söpredék szintje, ahol a koldust is kifosztják, ahol erőszak és jogtalanság uralkodik; ez jellemző a kommunista rendszerekre és a mai úgy nevezett nyugati demokráciákra. A másik a szakrális hagyomány szintje, Attila nagykirály, Kurszán fejedelem, II. Rákóczi Ferenc és Rózsa Sándor szintje, akik működésükhöz égi támogatást kapnak, akik személyükben képesek volnának a javak újraosztására, az igazság és jogrend ér-vényesítésére, illetve helyreállítására; ez ma már csu-pán néhány ázsiai országra jellemző (Nepál, Irán), a többiben marionettfigurák, pojácák és bohócsipkás idióták ülnek a szakrális királyokat megillető helyeken. Vajon a huszár esetében is megtaláljuk ezt a két szintet? Bizony megtaláljuk, méghozzá kifejtett, letisztult

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM alakban. Ehhez csak annyi kell, hogy a huszárság eredetének nyomozásában ne csak a TESZ-re támasz-kodjunk. Olvassuk el például Darkó Jenő kiváló dolgozatát, melyben szembe száll azokkal, akik a huszárság délszláv eredetét próbálják bizonygatni. Érvelésében Darkó kettéválasztja a szó eredetének – melyet ő is szerb–horvátnak ismer el – kérdését az intézmény kialakulásának kérdésétől. Továbbá élesen elválasztja a huszárság két szintjét: a Balkánról beszivárgó, rácokból és törökökből álló, gyakran magyar parancsnokok alatt működő és időnként katonai egység látszatát keltő szabadcsapatokat, akikre a huszár szót eredetileg alkalmazták, az ősi magyar és turáni hagyományok alapján szerveződő és működő, (ir)reguláris könnyű-lovas fegyvernemtől. Darkó szerint éppen azért kerülik okleveleink és irodalmunk hosszú időn keresztül a huszárság kifejezést mint fegyvernemi megjelölést, és használják helyette a „könnyű fegyverzetű lovasság” nevet, mert nem akarják a két szintet egybemosni. Megállapításait érdemes idézni: „Amit tudtak, azt nem a «rác huszár»-októl tanulták s semmikép sem lehet őket a rácok tanítványainak, ill. utódainak tekinteni. Magyar elődeiknek tanítványai ők, kiknek körében ősidők óta szüntelenül élt és virágzott a hagyományos könnyű lovas taktika…” (30-31. old.) „A török bezliát és a rác huszárt így a magyar nem utánozta, hanem ezek ellensú-lyozására olyan száguldó lovasságot termelt ki magából, a könnyű lovas portyázó csapatok (latrunculi) hagyományaiból, mely taktika és fegyverzet dolgában azzal egyenértékű, de szellemre emberségesebb volt amannál.” (32. old.) „…az a magyar lovasság, amelyet «huszár» néven ismert és csodált meg a külföld a hétéves háborúban, nem az irreguláris, török–rác huszárságból fejlődött ki, hanem a reguláris magyar könnyű lovasságból, melynek hagyományait a magyar nemesség az Árpádok kora óta szakadatlan folytonosságban fenntartotta…” (33. old.) „Ennek a fegyvernemnek a nevét tehát az osztrákoknak köszönheti Európa, de taktiká-ját, hadifelszerelését és szellemét a magyaroknak, kik itt ősi hadi kultúrájuk legjavát adták át a Nyugatnak.” (34. old.) „Egyik rejtett eszköze volt ez a névcsere is a magyar nemzeti haderő lejáratásának és elnemzetietlenítésének, melynek a magyarság mindvégig szívósan ellenállott s a «huszár» nevet nem vette be, csak akkor, mikor ezt a nevet egész Európa új tartalommal látta el s mit sem tudva a rác rabló-lovasokkal való kapcsolatáról, arra a reguláris magyar könnyű lovasságra alkalmazta, mely Mária Terézia háborúi idejében az egész világon dicsőséget szerzett a magyar névnek.” (36.old.) „A huszár név kétségkívül rác közvetítéssel jött át hozzánk, amint maga az intézmény is, melyre eredetileg vonatkozott…” (38. old.) – Hozzátehetjük: kell és lehet is elméleti határvonalat húzni a két dolog között, de tudnunk kell azt is, hogy a gyakorlatban sokszor összemosódott a két szint, mint ahogyan a betyárság esetében is. Hosszan kellett Darkótól idéznünk, mert bonyolult kérdésről van szó, melyben – mint annyi más területen is – az osztrák manipuláció

11

mesteri fokon működött, ezzel a jelszóval: „Ha nekünk már nincs szakrális hagyományunk, romboljuk le a másokét is!” A maiak közül pedig érdemes elolvasni Vukics Ferenc írását, akinek álláspontja lényegileg egyezik Darkóéval. Érdemes néhány irodalmi utalást megnézni. A halálfejes kurucot már Gvadányi is említi, ha nem is olyan sokszor, ahogyan a Pallas Lexikon véli, de legalább egyszer, a Rontó Pálról és Benyovszkyról szóló művében: „Harmadik-is felénk sebessen vágtatott, / Ez egy halál fejes Kurutzot el-kapott.” (Gvadányi 1793:108). Vagy Jókai Mórnak a Fekete vér című regényében (V. fejezet): „Dacára annak, hogy [Bárdy Zoltán gróf] olyan kuruc hírben állt, nem volt sem veres nyakravalója, sem halálfej melltűje.” Mikszáthnál (Beszterce ostroma, I. rész): „Szurina a Mátyás fekete-seregéből való, ott a halálfej a kalpagján.” Látható, hogy a halálfej mint jelkép nem szűkíthető le az angol kalózok lobogójára vagy SS-osztagok jelvényeire, hanem végigvonul a magyar történelmen, legalább a Fekete Seregtől a II. világháborúig, annak jelzésére, hogy viselője kész szembeszállni a halállal. – Végül ki kell térni röviden a jelmondatokra. A Libertalia nevű kalózköztársaságnak, mely egy Daniel Defoe-nak tulajdonított, vitatott szerzőségű és hitelességű könyv szerint a XVII. században állt fenn Madagaszkár szigetén 25 éven át, jelmondata Pro Deo et Libertate (= Istenért és a szabadságért) volt (Johnson 1724). „Véletlenül” ez volt a kuruc király, Thököly Imre jelmondata is (MKL), sőt Rákóczi csapatai is gyakran használták ezt, a hosszabb és ismertebb Cum Deo pro Patria et Libertate mottó helyett. A palócmagyar katona halált megvető bátorsága nemcsak képjelekben, hanem nyelvileg is kifejeződik. A KaLóZ (vagy KaLauZ) mással-hangzó képletét megjelenítő K-L-Z bokor – illetve a kihágó – jelíró – sziszegős hangcsoportok hangjai – egybefognak a föntebb elemzett szavakon és neveken túl még egynéhányat: KaLóZ, KaLauZ, HaRC, KuRuC, CRuX (latinul: kereszt), hangátvetéssel pedig RáKóCZi, ReGéC (a fejedelem gyermekkorának helyszíne és a Thököly-felkelés köz- pontja), HuSZáR. 3. Második nyelvészeti mozzanatként megkérdezhetjük, van-e tartalmilag (tehát nem hangtani, hanem jelentéstani szempontból) kiemelt, központi eleme azon szavak (főleg igék) csoportjának, melyeket eddig a kalózkodással, betyárélettel összekapcsoltunk? Horvát, aki legalább nem igyekszik mentegetni a palócokat a kalózkodás, betyárkodás, hadizsákmány szerzés vádja alól – talán azért, mert nem tartja olyan rossz társaságnak Kurszán hadvezért, Rákóczi fejedelmet és Benyovszkyt (bár egyiküket sem említi név szerint) – többnyire három szót társít a palóc-magyarokhoz: RaBLó, FoSZTogató, PRéDáló. Az utolsóval legköny-nyebb a dolgunk, hiszen a latin praeda '(hadi)zsák-mány' főnévből ered, ez pedig valószínűleg (Skeat és OED szerint) a prehendere 'megragad, megfog, elragad, megszerez' igéből. Hogy a katonai dicsőségnek milyen fontos része a hadizsákmány, és évezredek óta men-

12

Dobogó

nyire meghatározza a közgondolkodást, jól mutatja a latin nyelvű okleveleinkben gyakran előforduló praedium ’birtok, jószág, puszta, település’ szó, illetve a hozzá fűzött magyarázat: „Werbőczi szerint «pusztának mondjuk azt a mezőt, melyen előbb emberek szoktak lakni, de amelyen most sem épületek nincse-nek, sem jobbágyok nem laknak, tehát mintegy ’prae-dae’, vagyis zsákmánynak van kitéve, mely kifejezés a régiektől származik, kik a had-dal elfoglalt földeket ’praeda’-nak, zsákmánynak nevezték»” (Werbőczy Hár-maskönyvéből – I, 24, 5 – idézi MKL). De az is jól mutatja, hogy a ruszkik a mai napig nem óhajtják vissza-szolgáltatni a II. Világháborúban Magyarországról elra-bolt műkincsek túlnyomó részét. A másik két szó sokkal érdekesebb. RaBol igénk „vitatott eredetű”, írja a TESZ: „1. Származékszó: a rab főnévből keletkezett -l képzővel… – 2. Német jövevényszó; vö. német rauben ’erőszakkal elvesz, fosztogat’…” És a rab főnév? „Szláv eredetű; vö. szlovén ròb ’rabszolga’; orosz роб ’szolga, rabszolga’…” közli a TESZ Vasmer Orosz etimológiai szótárából, kisebb pontatlansággal. Nagyobb baj, hogy nem közli: nyelv-történetileg egy nagyobb szócsaládnak csak egyik ele-me a rab szó; idetartozik ребёнок ’gyermek’, ezen ösz-szefüggés magyar párhuzama a CSaLáD ~ CSeLéD hangrendi pár (vö. „kis cselédem” mint gyermek meg-szólítása, és a család szó ’gyermek’ jelentése), angol párhuzama pedig child, mely-nek szintén volt ’apród, inas’ jelentése. Rab ősszláv alakja Vasmer szerint *orbę lehetett, melynek első számú rokona a latin orbus ’(kedveseitől) megfosztott, áRVa, elárvult’, gót arbi ’örökség’, mai német erbe ’örökös, örökség’ (de erről furcsa módon a német ajkú Vasmer megfeledkezett), óind árbhas ’gyermek; kicsi’. Majd lényegre törő ma-gyarázat következik: „A rab jelentés azért fejlődhetett ki az árvá-ból, mert eredetileg árvák végezték a legnehezebb házimunkát.” Végül a TESZ árva szócikkében olvassuk: „Ősi örökség a finnugor korból… finn orpo ’árva’… a finnugor szó valószínűleg az indoeurópai vagy ősárja *orbho-s átvétele… latin orbus ’árva, öz- vegy’…” Itt ugyan már találunk bátortalan utalást a hivatalosan kizárólagosnak elismert finnugor rokonságon túlmutató „átvételekre”, de mivel nem említi a Vasmernél kulcsszerepet játszó áRVa ~ RaB párhuzamot, gyakorlatilag szétveri a rendszert, hiszen még annyi szerves összefüggést sem ismer el, amennyit „fejlettebb” nyugat-európai szaktársai észrevesznek, illetve megengednének. Egy cseh-német származású nyelvész megy legtovább az R–V vagy R–B gyök (mássalhangzó váz) szerves rendjének feltárásában, híres szótárának orbho-szócikkében, melyben az eddigiek mellett további fontos tételek szerepelnek: latin orbus ’vmitől megfosztott, elárvult’, német erbe ’örökös, örökség’, gót arbi ’örökség’, német aRBeit ’munka’, orosz RaBota ’munka’, ReBjáta ’gyerekek’, a végére pedig csattanónak: hettita aRPa- ’balsors, kudarc’. Az utolsó tétel kétszeresen is meghökkentő. Egyfelől a hettiták: a palócok legkorábbi ismert neve Horvát

rendszerében (későbbi neveik: gótok, géták, stb.), másfelől ráismerhetünk benne „honszerző párducos Árpád fejedelmünk” nevére – annál is inkább, mert a hettita birodalomban volt Arpad nevű város (mai nevén Tell Rifaat, Szíria, nem messze a Jász-öböltől), melyet az asszírok romboltak le Kr. e. a VIII. században. A most hozzá kapcsolt balsors, kudarc jelentés meggondolkoztató, mert biztosan nem Árpád személyére vonatkozik. Hiszen az övé egyértelmű sikertörténet: visszaszerezte Attila örökségét, kijelölte a Magyar Királyság későbbi határait, és a fényes emlékű pozsonyi csatával, melyben valószínűleg ő is életét áldozta, hosszú időre biztosította a Kárpát-medence békéjét. Akkor kire vonatkozhat? Talán az egész nem-zetre, a népdalaink-ban bujdosó „árva madárra”, „Ist-ván király árva népére”, ahogyan ez áll a „Győzelemről énekeljen Napkelet és Napnyugat” kezdetű egyházi ének-ben, mert a nemzet fennállásának első ötszáz éve még igen, de a második ötszáz már nem sikertörté-net, ahogyan ezt egy másik ének, Kölcsey Himnusza előadja. Bizony a balsors alaposan megtépázott bennünket, és ez úgy látszik „megjövendölve volt régen” a hazataláló Árpád nevében, sőt nemcsak az ő nevében, mert őt együtt kell tekintenünk Kurszánnal, uralkodó-társával (vagy testvérével), mint egy ikerpárt. Kurszán, a kalóz-fejedelem, a FoSZTogató, a jószág és igazság újraosztója, és Árpád, aki Attila utódaként és Rózsa Sándor elődjeként egyszerre áRVa, örökös, és kifosztott. Három év leforgása alatt mindketten meghalnak, elmennek, itt hagyván árva népüket, amely készül a nagy áldozathozatalra: a judeo-kereszténység felvéte-lére. Szakralitással ugyan ez a vallásalakulat is rendel-kezik, de belőle már nem érthető és nem értelmezhető Kurszán és Árpád áldozata, de Rákóczié és Rózsa Sándoré sem. Mint ahogy nem vezet-hető le belőle a hu-szárság, a betyárság, a lovas íjászat, vagy a Szent Ko-rona és népmeséink szentsége sem, mert ezek mind felülmúlják amazt ősiségben, szervességben és teljességben. 4. Nekünk pedig az van hátra, hogy a fosztogatást is megvizsgáljuk nyelvi szempontból. RaBoL igénkkel kapcsolatban felfigyelhetünk arra, hogy az angol to RoB ige nemcsak hangtani párhuzamot képez vele, ha-nem jelentésben is ugyanaz: rabol, kifoszt. És erre már nem lehet ráfogni, hogy szláv vagy német „átvétel”! Ugyanis az angol szófejtők mind a régi angol ReaVe ’zsákmányol, megfoszt, levetkőztet, kirabol’ ige szó-családjába sorolják be. Ide egyéb fontos szavak is tartoznak; azon nem lepődünk meg, hogy találkozunk a RoVer ’kalandozó, vándor, kalóz’ jelentésű főnévvel, viszont a RoBenál érdemes megállni: jelentése ’dísz-ruha, palást, hosszú/bő felsőruha, köntös', eredetileg azonban ’megöltről lehúzott ruházat’ vagy ’ellenségről levett ruha, zsákmány’ (Skeat, OED)! A RoB jelentésé-vel rokon értelmű szavak között pedig ott találjuk a PiLL ~ PeeL igepárt ’leFoSZT, lefejt, hánt, hámoz’ jelentésben. Tehát az angol példák semmit sem tudnak az áRVa ~ RaB összefüggésről; árva ugyan angolul is oRPhan, a rab megfelelői: slave és prisoner már nem vonhatók ide.

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM Két fontos megjegyzést mégis leszűrhetünk: először azt, hogy az idevágó szavak bokrának központi eleme valóban a FoSZT ige ’laza felületi réteget eltá-volít’ jelentésben, másodszor pedig azt, hogy eredetileg a hadizsákmány megszerzése volt a cél, a katonai diadal, a hadi dicsőség részeként. Ezt kell szem előtt tartanunk a későbbi torzulásokkal szemben is, viszont nem adható fölmentés az árvák, özvegyek és a szegé-nyek megrablóinak. Ne felejtsük el, hogy Habsburg-szempontból Rákóczi közönséges bűnöző volt, akinek bilincsben való kiadatását többször követelik is a Portától. A mai helyzetet pedig az jellemzi, hogy van Habsburg Intézetünk, viszont nincs Rákóczi Intézetünk. Zárásként érdemes megfigyelni, hogyan látja egy született indo-germán a mi Horvát Istvánunkat? Mit vesz észre belőle, mit nem, mit nem ért nála, és ho-gyan magyarázza meg magának, amit nem ért? Kiraga-dott példaként tekintsük Flegler Sándor német törté-nészt (1803-92), aki hatvan éves korában megtanult magyarul, hogy három művel gazdagíthassa a magyar történettudományt, köztük A magyar történetírás történelme című – általa hiánypótlónak minősített – könyvvel. Mindenek előtt észrevesszük, hogy Horvát kigúnyolásától, bár tehetségét és nagy műveltségét elismeri, ő sem tudja megtartóztatni magát: „Csaknem lehetetlen volt ily tartalomnál távol tartani a tréfát és iróniát” – írja, miután jókat derül azon, milyen váratlan és hatalmas utazásokat tesz térben és időben Horvát a Rajzolatokban, a hét magyar nemzet nyomait követve. És itt érkeztünk el egy forduló ponthoz: a magyar és indogermán gondolkodás lényegi különbözőségéhez, melyet számomra Karácsony Sándor fejtett ki érthető módon. Időszerű ezt legalább vázlatosan taglalni, ugyanis balliberális vezetésű akadémiánk és egyetemeink 170 éve folytatnak a haladás végtelenül hamis jelszavával szakadatlan irtóháborút a magyar észjárás ellen, olyan sikerrel, hogy – néhány óvoda kivételével – az intézményes oktatás minden szintjéről „kiküszöbölték”, illetve lappangásba kényszerítették. Karácsony szerint pusztai örökségünk – amit nem ért Flegler, és nyomában az indogermán emlőkbe kétségbeesetten kapaszkodó balliberális értelmiségünk – a határtalan térben és korlátlan időben való létezés, cselekvés és gondolkodás, melynek további három, egymást átfedő jellemzője: a magyar általában 1) mellérendel, 2) szemléltet, 3) a fogalmat nem önmagában, hanem mindig más fogalomhoz való kölcsönös viszonyában tekinti. Ezzel szemben az indogermán 1) alárendel, 2) elvonatkoztat, 3) a fogalmat pedig önmagában tekinti, illetve egy fölöttes fogalomnak való alárendeltségében határozza meg. Ez utóbbinak különlegesen súlyos következményei vannak, hiszen az ennek kaptafájára gyártott „definíciók” szolgáltatják egyik pillérét az egész ún. „korszerű tudományos” világképnek, a Linné-féle „tudományos” növénytani osztályozásnak, a táplálkozási láncoknak, és mindenféle hierarchizált, művi „rend szernek”. Csakhogy a természetben a növények nincsenek alárendelve egymásnak, mégpedig nem azért,

13

mert a természet „fejletlen”, hanem azért, mert a természet – horribile dictu! – mellérendelő elven működik. Ezt a mellérendelő elvet erőszakolja meg az indogermán okoskodás. A mai magyar ember meghasonlottságának talán legfőbb oka éppen az, hogy legkésőbb hétéves korától nyelvének működésrendjétől, szellemétől merőben eltérő, sőt azzal homlokegyenest ellenkező észjárást kényszerít rá az iskola, most már több száz éve. Eredendően a magyar párhuzamokban, hasonlatokban, gondolatláncokban fejezi ki magát, melyekre a legszebb példákat népdalaink szolgáltatják. Az indogermán viszont mindenáron „definiálni” akar, és ha ez nem sikerül, zavarba jön: „Nagyon nehéz ezen csodálatosan szervezett fej termékeit egy rendes nemi fogalom alá hozni” – írja Flegler Horvátról ugyanott, mert nem sikerül neki a szerzőt és dolgozatát az indogermán definíciók és levezetések (dedukciók vagy derivációk – egyre megy) kényszerzubbo-nyába beleerőszakolni. Látni valóan rettentően szeret-né Horvátot az arisztotelészi logika szabályai szerint „definiálni”, azaz a legközelebbi nemi fogalom alá besorolni – megcímkézni, kimerevíteni, gombostűjére feltűzni és elhelyezni gyűjteményében. Nem azért, mert gonosz, hanem azért mert indoeurópai, és nem tehet másként. Néha azért mintha észrevenne valamit: „Ezekben [ti. irataiban] gyakran meglepő világos né-zetekkel és megjegyzésekkel találkozunk, melyek rit-kán tartalmazzák ugyan azt, a mit be akar velök bizo-nyítani, de más oldalról tekintve a dolgokat, sokképen megvilágitják és belső kapcsolatba hozzák…” Komoly kísérletet azonban ő sem tesz a dolog megértésére. Tehát Flegler ugyan hiányolja a racionalitást és a bizonyítást, mégis felismerni próbál valamit a Horvát által képviselt mélymagyar érvelési rendből. Itt röviden utalnunk kell egy másik magyar felfedezőre, Gábor Dénesre és a „teljes kép” elméletére, a holográfiára, mint közeli analógiájára annak, ahogyan Horvát körüljárja tárgykörét, és leírja annak újabb és újabb arculatait. Így kapcsolódik össze és kerül egymással fedésbe a magyar nyelv, észjárás és műveltség három alapvető jellemzéke: holografikus (rész az egészben), mellérendelő (nem hierarchizált), rokonító (analógiás vagy komplementer), melyek egyúttal összetevői a szervességnek, vagyis az állatövi értelemben vett szarvasságnak, azaz a teljességnek. És ez különböztet meg bennünket végletesen a csak részlegességeket őrző, úgy nevezett fejlett nyugati és keleti kultúráktól. Most már bizonyosan tudhatjuk, hogy Horvát István a Rajzolatokban – a hét magyar nemzet történeteinek nyomozásában és ismertetésében – éppen ezt a különös elvet képviselte és követte, mindhalálig. KÖNYVÉSZET Ballagi Aladár: Az igazi Rákóczi. Budapest; Rényi Károly kiadása, 1916. Csécs Teréz (szerk.): Tudományos Gyüjtemény (1817-1841) repertóriuma. Győr; Xántus János Múzeum, 1998. Darkó Jenő: A magyar huszárság eredete. A Debreceni Tisza

14

Dobogó

István Tudományos Társaság I. Osztályának Kiadványai. VII. Kötet, 7. Füzet. Szerkeszti dr. Szádeczky-Kardoss Tibor. Pécs, 1937. Dümmerth Dezső: Az Árpádok nyomában. Budapest; Panoráma, 1977. Flegler Sándor: A magyar történetírás történelme. Budapest; Franklin Társulat – Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda, 1877. Gvadányi: RONTÓ PÁLNAK egy Magyar lovas Köz-Katonának és gróf Benyovszki Móritznak életek’… Versekbe foglalta Gróf GVADÁNYI JÓZSEF Magyar Lovas Generális. Pozsony és Komárom; Wéber Simon Péter, 1793. Horvát István: A’ Magyar Nyelv régi Maradványairól. TGY XIX (1835), 1, 101-119. [Johnson, Ch., álnév alatt talán Daniel Defoe]: A General History of the Pyrates… London : T. Warner, 1724. Jókai Mór: Gróf Benyovszky Móricz életrajza, saját emlékiratai és útleírásai. I-IV. köt. Budapest; Ráth Mór, 1888-91. Kalmári Váradi János: A’ régi Magyar Zászlósságrul való Nyomozások. Pozsony; Belnay, 1830. Karácsony Sándor: A magyar észjárás. Budapest; Magvető, 1985. Károli 2001: Szent Biblia, azaz Istennek Ó és Új Testamentomában foglaltatott egész Szent Írás. Magyar nyelvre fordította Károli Gáspár. Budapest : Magyar Bibliatársulat, 2001. Köpeczi Béla – R. Várkonyi Ágnes: II. Rákóczi Ferenc. Budapest; Gondolat, 2004 (1976). Krizsán László: Benyovszky Ázsiában. Budapest; Terebess Kiadó, 2003. Lugosi Győző: Benyovszky – Madagaszkár. BUKSZ – Budapesti Könyvszemle, 16. évf. 4. sz. (2004. tél) 307-317. old. Malonyay Dezső: A magyar nép művészete. I-V. köt. 1907-1922. V. kötet: Hont, Nógrád, Heves, Gömör, Borsod magyar népe, a palócok művészete. Budapest : Franklin-Társulat – Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda, 1922. Első fejezet: A palócokról. Marácz László: A finnugor elmélet tarthatatlansága nyelvészeti szempontból. Főnix 6-7 (1999), 75-91, és Turán I (1998) 5, 11-28. Világhálón is. MEK: Magyar Elektronikus Könyvtár. MKL: Magyar Katolikus Lexikon. Világhálón is. Можейко, И. B.: Пираты, корсары, рейдеры. Очерки истории пиратства в Индий-ском океане и Южных морях (XV-XX века). Москва : Наука, 1991. Nyíry Dániel: A boldvai próbaásatás eredményei. Történelmi és régészeti közlemények Miskolc város és Borsodvármegye multjából. 2. évf. 4. (7.) sz. (1927. október–december) pp. 149–156. OED: Oxford English Dictionary. Second Edition on CD-ROM (v. 4.0). Oxford University Press 2009.

Pap Gábor: Jó pásztorok hagyatéka. Magyar népművészet. (Varázstükör.) Debrecen; Pódium Műhely Egyesület – Magányos Kiadó, 1993. Kül. 115-128. old. Pokorny, J.: Indogermanisches etymologisches Wörterbuch. Bern és München; Francke, 1959. Шанский, Н. М., Иванов, В. В., Шанская, Т. В.: Краткий этимологический словарь русского языка. Под ред. С. Г. Барху-дарова. Москва; Просвещение, 1975. Santillana, Giorgio de – Dechend, Hertha von: Hamlet malma. Értekezés a mítoszokról és az idő szerkezetéről. Ford. Végvári József. Debrecen; Pontifex, 1995. Skeat, W. W.: The Concise Dictionary of English Etymology. Ware (Hertfordshire); Wordsworth Editions, 1993. Soós István: Romantikus őstörténet. Horvát Istvánról. História VI (1984) 4, 32-35. Stryjkowski (Osostewicius): Kronika Polska, Litewska, Żmódzka i Wszystkiéj Rusi Macieja Stryjkowskiego. Wydanie Nowe… 1582… Tom I-II. Warszawa; Glücksberg, 1846. Szerk.: M. Malinowski és I. Daniłowicz. (Első kiadás: Drukowano w Królewcu u Gerzego Osterbergera, M. D. LXXXII.) Szekfű Gyula: A száműzött Rákóczi. Budapest; MTA, 1913. Szőcs István: Szent vagy szörnyeteg? Hunnia – Magyar Szellem Önvédelme, 19, 1991. május 25. 45-47. old. TESZ (MTESZ): A magyar nyelv történeti–etimológiai szótára I-III. Budapes; Akadémiai, 1967-1976. TGY: Tudományos Gyűjtemény. Folyóirat a reformkorban 18171841. Online elérhető (és részben le is tölthető) a Bajor Állami Könyvtárban (München), DVD-n megvásárolható az Arcanum Adatbázis Kft.-től. Vasmer: Макс Фасмер: Этимологический словарь русского языка. I-IV. т. Издание второе, стереотипное. Перевод с немецкого и дополнения О.Н. Трубачёва. Москва; Прогресс, 1986-87. Vass Bertalan: Horvát István életrajza. Budapest; MTA, 1895. Váczy: Kazinczy Ferencz levelezése. XX. kötet. 1826. április 1. – 1828. deczember 31. Kazinczy Ferencz összes művei. Harmadik osztály. Levelezés. Közzéteszi Váczy János. Budapest, 1910. Végvári József: Holofónia, avagy a „teljes” beszédhang. Természet Világa 115 (1984) 4, 156-58. – Uő.: „És mégsem mozog…” Debrecen; Főnix, 2005. Vukics Ferenc: Röviden a huszárokról, a huszár szó jelentéséről. A Baranta Szövetség honlapján: http://www.baranta.org Zalán Menyhért: A Pray-kódex írásának helye és további sorsa. Magyar Könyvszemle XXXIV (1927) 3-4. füzet 247-274. old.

Fizessen elő a Dobogóra! Állandó szerzőink: Szabó Antónia, Makoldi Gizella, Halasy-Nagy Endre, Tóth Zoltán József, Miklósvölgyi János, Tóth Ferenc, Born Gergely, dr. Végvári József, Harangozó Imre és még sokan mások... Akiknek tanításait követjük: Pap Gábor, Molnár V. József és Szántai Lajos Megjelenési időpontok: február, április, június, augusztus, október, december, az adott hónap utolsó napja. Terjedelem, formátum: 36 oldal, A/4, színes borítóval Terjesztés: nemzeti könyvesboltok, magánterjesztők Előfizetési díj — 6 éve változatlanul! — egy évre: 5000 Ft, ami tartalmazza a postaköltséget is.Minden esetben kérjük tüntesse fel pontosan lakcímét! Előfizethető rózsaszín postautalványon, vagy személyesen is, Két Hollós Könyvesbolt, 1081. Budapest, Kenyérmező u. 3/a.

Bármilyen előfizetéssel kapcsolatos kérdéssel hívja a Két Hollós Könyvesboltot (299-0032).

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM

15

„Szerves szabadság” BŐSZ IMRE ÁDÁM Mindenki számára ismerős lehet az a népmesei jelenet, amikor egy öreg koldus tanácsára a legkisebb királyfi apja méneséből azt a „girbe-görbe” csikót választotta, amelyik odament a letett tekenőben lévő égő parázshoz, s megette azt. Mondanom sem kell, hogy a királyfi ez által táltos csikót, vagyis táltosi adottságokat kapott. Fontos megjegyezni, hogy kapta tudományát, és nem könyvből tanulta, mint Európa más népeinek beavatottjai. Meséinkben gyakran a parázs, az élő tűz közvetíti ezt az erőt. A parázs a hamulét előtti állapot. Már nem lobog – csendesen izzik. A láng még mindenbe bele kap, mindent el akar emészteni, ami elé kerül, a parázs már csak azt, amit rádobnak, ami belé hull. Az ifjúi lángoláson túli, lecsillapodott bölcsesség izzása ez. Meséinkben mégis, egytől-egyig fiatal emberek kapják ezt az erőt, parázzsal táplálkozó lovaik által. Korukat meghaladó adottság birtokosaivá lesznek tehát, s ez az adottság bizony igen kemény kihívást jelent minden esetben. Milyen is ez az élő tűz által közvetített erő? Érzi ugyan az ember, hogy mi a veleje a dolognak, hiszen mindenki ült már szeretteivel, barátaival tűz mellet. Minél többször élünk ezzel a lehetőséggel, annál inkább kezdjük megérteni a tűz szavát. Mégis, nem árt pontosítanunk, a biztonság kedvéért, hogy valójában milyen erőt jelképez az izzó parázs? Nos a táltos csikó (táltosi adottságok) elnyerésének egy másik módozata választ adhat kérdésünkre. Szerencsénkre ez ügyben sem szorulunk találgatásokra, hiszen egyik népmesénkből igen pontosan megtudhatjuk e titok lényegét. Jánó Anna lészpedi mesemondó Szép János címen közzétett (lásd: Kallós Zoltán: Világszárnya. Moldvai magyar népmesék) meséjében ezt mondja a boszorkány lánya Szép Jánosnak: „– Magad tudod-e, Szép János, milyen lovai vannak anyámnak? Olyan, hogy több lóból kiveszi a szívet, s egy lóba beléteszi… – Zajtó után az istállóba van egy rossz ló, s azt válaszd ki magadnak. Alig hogy kiszólta a leány, hítta es a bába. – Nahát, Szép János, jere válajsz magadnak lovat. Kimennek, s azt mondá János: – Ne, én csak ezt a rosszat akarom elvenni… – Vegyél el onnét egy szépet. Azért akart szépet adni, mert azok szü nélküli lovak vótak. Azokból kivette a szüveket…” A szép lovakból tehát kivette a szíveket, s a rossz lóba tette, oda, ahol nehéz felfedezni, hiszen kit érdekelnek az ilyen rossz gebék? Rejtett erőről van itt szó, amivel nem szokás hivalkodni, és nem is tanácsos. A táltosnak tehát a szíve nagyobb másokénál, sze-

retetének heve a parázs izzásához hasonlatos. Ez az erőtöbblet teszi alkalmassá a másokért hozott áldozatra, önfeláldozó cselekedetek végrehajtására. Ezek után már nem kérdés, hogy jelképesen milyen lelki tartalom társul a parázshoz, a csendes hevülethez, és az sem lehet kérdéses, hogy miért áll igen közel a magyar népmese Jézus eredeti tanításához. Az a mesei kép is ismerős bizonyára mindenkinek, amikor a sárkány a kutat foglalja el, és csak szűz leányokért ad vizet, a lányok azonban vészesen fogyatkoznak. Így aztán fogy a víz, ami iható, akár csak napjainkban, ami bajt, áradást okoz, az viszont növekszik. És a sárkány váltságot követel. Miért is? Hát, mert el vagyunk adósodva. Tartozunk. Kicsitől a nagyig, egyénektől az államokig, mindenki el van adósodva. Azt, hogy ki mivel tartozik, azt mindenki maga tudja – ha tudja! De hogy sok az adósságunk, az biztos. Az adóssá válás külső folyamata csupán következménye a belső eladósodásnak. Ahogy az évszázadok során lassan fogyatkoztak azok a belső, lelki tartalmak, melyek a gondolati tisztasággal függnek össze, úgy vált egyre megtéveszthetőbbé, kizsákmányolhatóbbá az ember. A hagyományos kultúra közösségformáló, erkölcsösségre nevelő, belső tartást adó hatásának fogyatkozásával eluralkodtak az emberben az ösztönerők, növekedni kezdett a sárkány hatalma. A belső válság, lelki adósság-teher megszülte kívül is ugyanezeket a tüneteket – megjelent a sárkány! Hitelekből élünk, mohó, mindent elszívó nagyhatalmak kénye-kedve szerint, és a szüzesség erénye is kihalóban. A mesében a szűz lányok fogyása éppen a jövő felélését jelenti. Ők lennének a továbbélés zálogai, csak hát a sárkány étvágya hatalmas. Felzabálja a jövőnket. Hanem, ha nincs szűz leány, ha nincs tiszta forrás, miből fog megszületni a táltos gyerek, a szabadító? A táltoserő születésére, illetve megújulására, felébredésére számtalan példa van népmesei hagyományunkban. A mesékben mindig valami olyan esszenciális létező működik közre a fogantatásban, ami alkalmas jelképes értelemben az eredendő tisztaság, az ártatlanság, a csíraállapot megidézésére. Gyakran valamilyen mag (bab, borsó), szőlőszem, egy fehér virág, vagy egy csodás módon fakadó, tiszta forrás vize, melyeket lenyel, vagy amelyekből iszik az anya. Ezeknek mindegyike az élet folyamatának kezdetére utaló jelkép. Nagyra nőtt egónkat tehát idáig, a magszerűségig kell visszabontani, hogy megújíthassuk életünket. A gyermek ártatlanságával és a vénember bölcsességével kell rácsodálkoznunk a világra, hogy ráérezzünk a teremtői szeretet végtelenségére, mely világunkat működteti. Mindenesetre azt sem feledhetjük, hogy a táltoscsikó megtalálásához az öreg koldus, vagy valamilyen más formában felbukkanó segítő megjelenése is

16

Dobogó

szükséges feltétel. A mesékben aztán nyomon követhetjük a táltos erő kibontakozását, világrendező ténykedésének sokszínű módozatait. Ezek a történetek mindig alkalmasak arra, hogy egyszerre tudjuk őket külső és belső történésként is értelmezni, amint azt minden valódi művészi alkotás esetében tapasztalhatjuk. A modern művészetben sajnos túl sok olyan alkotás keletkezik, amikor a művész csupán kivetíti belső világa rendezetlenségét, vagy csupán látleletét adja a külső világ történéseinek, de nem alkot kozmoszt a káoszból, nem tud kivezető utat mutatni a társadalmi folyamatok útvesztőjéből, illetve saját lelki válságának sem tud ura lenni. Önmegvalósításra törekszik, holott dolga a közvetítés lenne. A népművészet ősi, hosszú évezredek folyamán csiszolódott formanyelve azonban mindig kerek egész, mindig a teljességről szól, mindig megmutatja a felszíni változások kuszasága mögötti állandóság harmóniáját. Ami megkülönbözteti – többek között – a kétféle valóság értelmezési módszert, mármint a személyhez köthetőt és a személytelent, éppen az a lehetőség, hogy a személytelen alkotás esetében, a népi műveltség keretei között sokan formálhatták a művet, és hosszú ideig, míg a személyhez kötött, egy szerzős mű esetében ez nem áll fenn. Bartók Béla fogalmazta meg találóan a dolog lényegét a népzenével kapcsolatban: „Ez az alkotás ugyanazzal a szerves szabadsággal fejlődött, mint a természet egyéb élő szervezetei: a virágok, állatok stb. Éppen ezért olyan gyönyörű, olyan tökéletes a népzene… Nyugaton már réges-régen eltűnt a maga tiszta formájában. De a népi dallamok már keleten is olyan mértékben elvesztették tisztaságukat, hogy valódi népzenéről itt is alig lehet szó.” (Bartók Béla: A népzenéről. Magvető Könyvkiadó, 1981. 14. oldal.) Két igen fontos megállapítás van e rövid sorok között. Az egyik, hogy a magyar népzene, (és nyugodtan hozzátehetjük, hogy a népi műveltség egésze is) „szerves szabadsággal fejlődött”. A másik, ami a magyarság számára lényeges, és egyben hatalmas felelősséggel is terhel bennünket, hogy a világon alig van már ilyen kincs tiszta formában. Amitől napjainkban sorvad az élet a földön, amitől minden zavarossá és átláthatatlanná vált, az éppen a szabadság fogalmának félreértelmezése és félre magyarázása, az önmaga paródiájává változott szabadelvűség, a liberalizmus túlzott térnyerése. A szabad elv ugyanis a Bartók által említett szerves szabadság ellentéte. Az elv az ember egyéni véleményét jelenti, annak másokkal való elfogadtatása esetén az elvtársiasság szülője. Egyéni nézetet, világnézetet jelent, azt, amikor valaki az ő sajátos élethelyzete alapján kialakít egy álláspontot arról, hogy milyen is lenne az ideális társadalom, őszerinte, majd ezt a véleményét, megfelelő szofisztikus ügyeskedéssel elfogadtatja másokkal, esetleg gazdasági-politikai hatalomra szert téve, rákényszeríti másokra. Ez a szabadelvűség érvényesülési útja, a történelmi tapasztalatok szerint. Voltaire gondolata, miszerint az életét is oda-

adná, hogy a másik ember is elmondhassa a véleményét, elveit kifejthesse, nos, ez lehet a békés együttélés alapozója, de nem lehet a társadalom rendjének alakító, vezérlő eszméje. Mert a véleményeket, elveket jó meghallgatni és egyeztetni, vitatkozni is ajánlatos róluk, de ezen felül, kell, hogy legyen egy olyan időt-álló, korokon átívelő, rendíthetetlen törvény, melyhez minden vélemény és elv igazodni tud. Ez pedig nem lehet az egyik, vagy a másik ember, vagy ember csoport, például politikai párt vélekedése, elveinek gyűjteménye, melyeket szabadon rákényszeríthet másokra, ha erősebb, hanem az az egyetemes törvény, mely az életet a földön a mai napig fenntartotta, amelyet az emberiség ősidőktől fogva ismer, és amely a „szerves szabadság” lényegét is képezi, melyről Bartók beszél. Ez a törvény pedig, legtisztábban, és legkönnyebben felismerhető formában, éppen a szerves műveltségnek is nevezett népi kultúrában tud megmutatkozni, pontosan azért, mert ez „szerves szabadsággal fejlődött”. E két fogalom ugyanis, a szervesség és a szabadság elválaszthatatlanok egymástól, amint az mindjárt ki fog derülni. A szerves azt jelenti, hogy valami szervekből, vagyis együttműködni képes részekből álló. Az együttműködés pedig csak érdekek egyeztetése mentén, szervezett formában lehetséges, azaz szeresen és nem szertelenül. A „szer” az égi rend földi mását, a teremtői törvények földi valósulását jelenti, egyszerűbben: értelmes rendet. Az is rend, ha egy teremben a székek szépen sorban, egymás mellé vannak rakva. Valamelyes értelme persze már ennek a rendnek is van a káoszhoz képest, de még nem bír jelentéssel, hiszen folytathatom ezt a sort elvileg bármeddig. Azonban, ha kört alakítunk a székek sorából, akkor már egységet alkot a forma, nem válhat határtalanná, tehát áttekinthető, és szinte kínálja, hogy kijelöljek egy olyan pontot, amely mindegyik széktől egyenlő távolságra esik: a középpontot. Ez a rend már lehetőséget ad arra is, hogy a székeken helyet foglalók mindegyike lássa az összes többit, és mindenki lássa a középpontot is, ahova valami olyasmi helyezhető, ami mindenkit érdekel. Így, e középpont, szervező erővé válik, tehát az együttlét magasabb értelmet nyer, míg az egymás mellett végtelenül sorakozó székek esetében ez nem lehetséges. Ekkor már szere van a rendnek, vagyis rendszerről beszélhetünk. Ebben az esetben már egyik résztvevő (széken ülő) sem tehet olyasmit, amiről a többiek ne tudnának, viszont mindent megtehet, amit a többiek is megtesznek. Ha pedig a középpontba valami olyasmit helyezünk, amit mindenki szívesen lát, elfogad, akkor ez a valami meghatározza az együttlét minőségét. A szervesség lényege tehát, hogy a részek együttműködnek az egésszel, és az egész figyelemmel viseltetik a részek iránt, ami pedig a világfenntartó szeretet kibontakozásának ad lehetőséget. Nem véletlen, hogy szeretet szavunk töve is a szer. Egy olyan teremben viszont, ahol a székek négyzet alakban sorakoznak egymás mögött, ez az egymásra

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM figyelő rendszer már nem valósulhat meg, hiszen a hátsó sorból bárki kimehet úgy, hogy a többiek nem tudnak erről. Szabadságában áll a többiek tudta nélkül cselekedni, akár ellenükre is. A mindenki által elfogadott központi eszmét és magasabb értelmet nélkülö-ző együttlét esetén hiába van elvileg egyenlőség az összes jelenlévő számára, a rendszer nem alkalmas ennek gyakorlati biztosítására, míg a szerves forma (példánkban a kör alakzat) ezt garantálja. Az értelmes rend, a szer kizárja, vagy erősen korlátozza a közösség ellenes megnyilvánulásokat, míg a szertelenség ezt lehetővé teszi. Aki járt már az őrségben és látta a szeres településforma maradványait, most arra gondolhat, hogy azok éppen ellentmondanak okfejtésünknek, mivel az épületek látszólag rendezetlen összevisszaságban, a tájban szétszórva állnak. Fenti példánk mértani alakzatokkal próbálta szemléltetni a szeresség elvének hatását, de ez nem azt jelenti, hogy a szeres, értelmes rend mindig mértani alakzatokban mutatkozik, valójában legkevésbé jellemző rá az ilyesmi. A magyarság tájhasználati szokásai mindig a természet rendjéhez igazodtak, tehát nem a településhez formálták a környezetet, mint ma, nem egyenes vonalak mentén alakítottak utcákat, az útba eső növényzetet kiirtva, hanem a tájhoz, annak értelmes, életképes rendszeréhez igazítva helyezték el az építményeket. E természetes rendszer eszmei középpontja pedig a templom volt a körülötte lévő temetőkerttel együtt. A közvetlen tapasztaláson túli világhoz való kapcsolódás jelentette tehát azt a mindenki által elfogadott központi eszmét és magasabb értelmet, mely a rendszert a széteséstől megóvta, és hosszú ideig működtetni tudta. A szeresség a természet jelenségeiben is megmutatkozó, közvetlenül nem érzékelhető, világfenntartó értelem törvényeinek ismeretét, és tiszteletét jelenti. E törvények megtartása adhatja az ember valódi szabadságát, a lélek szabadságát, hiszen minden más megoldás, minden szertelenség, amint azt ma tapasztalni vagyunk kénytelenek, pusztító erővé fajul. Az emberi törvénykezést kijátszhatjuk ugyan, s a fizikai bebörtönzést el lehet kerülni ügyeskedéssel, de ilyenkor lelkünk nyitottsága megszűnik, börtönbe zárul a bennünk élő szeretet, s ennek szabadsága nélkül még jó szándékunk is visszájára fordul. Köztudott, hogy a magyar nyelvben a szabadság szó önmagában is utal a rendre, hiszen töve a „szab” ige, s hangzásában erős rokonságot mutat a szabottság szavunkkal. Innen fakad még a „szabály” és a „szablya” is, mert, ha a szabályt áthágta valaki, akkor jött a szablya. A szabadság tehát csak szerességgel együtt, a szer(meg)tartás révén, a világot rendező törvény ismeretével és alkalmazásával megtartó jellegű, e nélkül viszont, előbb-utóbb bomlasztó szabadossággá silányul. E szertelenség térnyerését segíti például az olyan jól hangzó liberális vélekedés is, miszerint mindent szabad, amivel nem sértem mások érdekeit. Ez a részigazság elfedi azt a tényt, hogy a mások érdekeit sértő

17

viselkedés már csak következmény, mégpedig általában olyan cselekedetek következménye, melyek önmagukban még nem sértik mások érdekeit. Ilyen cselekedet az is, ha én otthon, szobámba bezárkózva olyan filmeket nézek hosszú időn át, melyek alkalma-sak tudatom áthangolására. Amikor aztán elborult el-mével pisztolyt ragadok, és az iskolában lelövöm osz-tálytársaimat, tanáraimat, akkor már másokat sértő a cselekedetem, de ez már csak következmény. Ki a hibás ilyenkor? – tehetjük fel a kérdést. Természetesen az a társadalmi közeg, amely lehetővé tette számomra, hogy tudatállapotom idáig torzuljon. Az az álszent, álszabadságot hirdető, áldemokráciát működtető érdekközösség, amely lehetővé teszi bármely gyermeknek a lélekromboló, tudatot torzító ocsmányságokhoz való hozzáférést. A liberálisnak mondott oktatáspolitika – csakúgy, mint a modern művészet nagyobb része – az un. formabontó megoldásokkal véli megvalósítani a szabadságot, végzetesen félreértve annak valódi lényegét. A formabontogató hevület ugyanis általában az anarchia melegágya, mivel alkalmazói nem ismerik, nem is akarják megismerni a régi formát létrehozó törvényt, így az új forma az ő találmányuk lesz, nem a mindenséget alkotó, teremtő értelemé. Olyan is. Népmeséink között egyébként van példa arra, amikor a szabadító táltos ilyen rontó pálként kezdi működését. Például, a Szélkötő Kalamona című mese hőse eléggé formabontó módon mutatkozik be. A formabontó kifejezést ez esetben szó szerint kell értenünk: „Lakott abban az országban egy ember, akinek nagyon derék fiai voltak. A legkisebbiket ugyan Rontónak hívták, mert az mindig abban járt, hogy mit rontson el. Most is, amikor olyan szűk világnak nézett elébe az ember, az anyja bevetette a kenyeret a kemencébe, ő meg felvette a csákányt, fejszét, elbontotta a kemen-cét. Hanem volt is neki nemulass, elverték alaposan, úgyhogy három napig a szénában feküdt, a kenyeret persze meg se lehetett enni.” Azonban ez a Rontó egyszer kinn járva az erdőn, megszabadított egy medve fiat szorult helyzetéből, ezért annak anyjától kapott három vaddisznót, fizet-ségül. Tehát segítő szándéknak ő sem volt híján, ahogy liberálisaink is mindig csak „jót akarnak”. A jót azonban, mint tudjuk, nem elég akarni, ismerni is kell. Rontó sem lett volna önerejéből szabadító hős, aki legyőzi Kalamonát, csakhogy az egyik disznóról kide-rült, hogy valójában táltos csikó, aki el van átkozva. Ez-zel az adottsággal felvértezve már neki lehet látni a formabontogatásnak, így már az új forma is életképes lesz. Ekkor a formabontás már nem a minden kötelé-ket lerázni akaró, minden megszokás, minden hagyo-mány ellen ágáló – kemencedöntögető – viselkedés, amely nyűgnek érez minden kötöttséget, mert a sza-badságot egyéni szinten szeretné megélni, függetlenül mindenkitől. Bizony, kedves liberálisok, a táltos csikó nélkül nem ajánlatos a sárkány láncait lazítgatni! Az égig érő fa meséjéből pontosan tudható, hogy ez milyen veszé-

18

Dobogó

lyekkel jár! Én megértem persze, hogy aki a modern rajzfilmeken nevelkedett az úgy gondolja, hogy az egér legyőzheti a macskát, és a sárkánynak egy feje van, az is süsü, de sajnos a valóság nem ilyen. Jó lenne kinőni a rózsaszín álmokból, és bármilyen vidékies dolog, be kéne menni abba a bizonyos erdőbe. Hátha ott lesz a medve! Népmeséinknek van egy igen fontos üzenete, amire oda kell figyelnünk. A táltos fellépése sohasem a természetes (szeres, szakrális) rend ellen irányul, hiszen éppen az fogyatkozott meg a világban, hanem annak helyreállítása érdekében cselekszik. Mesebeli hőseink sohasem a királyságot támadják, a mesékben soha nincs forradalom! A táltos nem a királyságot számolja fel, hanem a királyságot szabadítja meg az eluralkodott kaotikus erőktől, sárkánytól, boszorkánytól stb. Ez alól nincs kivétel, minden mágikus mese ilyen. Ugyanis eredeti értelmében a királyság az égi rendet a földre átültető rendszer, tehát az örök érvényű, életet szülő és fenntartó törvények ismeretén és alkalmazásán alapuló szervezet, mely szervezetnek feje a király, az Ég küldötte, a Nap fia. A szentkorona tan alapján bizonyosra vehető, hogy a turul nemzettség pontosan ilyen királyságot működtetett, melyben a legfőbb hatalom nem a királyé volt, mint a környező országok királyságaiban, hanem a Szent Korona alattvalója volt maga a király is. Tehát egy magasabb, a közösség által ismert és elfogadott eszme szolgálatában állt maga is. Az előfordulhat, hogy a király alkalmatlanná válik szerepére, tudatlansága bizonytalanságot okoz, a bizonytalanság félelmet szül, a félelem eltorzítja a valóságot így eltávolít az igazságtól. Ha a király nem ismeri az égi rendet, nem tudja a földön sem megvalósítani. Tanácsadókra hallgat, akik földi érdekeik szerint félre-

vezetik. Nem mer elindulni, hogy legyőzze Kalamonát (más mesékben a sárkányt), inkább lányát (értsd: a nemzet lelkét!) hagyná veszni. Ekkor le kell cserélni, ilyenkor a táltos a mese végén átveszi a helyét és viszszaállítja a szakrális rendet, melyben mindenki boldogan él. A liberalizmus akkor tévesztett célt, amikor az alkalmatlanná vált királyokkal együtt magát a királyságot is fölszámolta. Ez olyan léptékű tévedés, mintha az orvos a betegséget a beteg kiiktatásával gyógyítaná. A táltosok, sámánok, minden néven nevezendő gyógyító emberek azért különösek a civilizációs tudattorzításon átesett modern ember számára, mert a természetest, az eredendőt képviselik, látásmódjuk normális és nem degenerált. A táltos, ha gyógyítani kell a világot, mindig „ajtót nyit a felhőn”, mindig meghallgatja az ég üzenetét. Ezt teszi Rontó is: „– Elmegyünk a Kőszáli királyhoz, megkérdezzük, merre kell oda menni, ahol a szél meg van kötve, mert én még nem jártam arra, nem tudom a járást. Mentek még három napot. Egyszer csak megállt a táltos: – Itt vagyunk, leszállhatsz, édes gazdám. Rontó úgy is tett, széjjelnézett, hát egy olyan szikla tetején voltak, hogy nem lehetett felegyenesedni, mert az égbe ütik a fejüket. Ott, ahol a legmagasabb a szikla, ott ült a Kőszáli király…” Gondolom, a jelkép értelmezése nem igényel magyarázatot. A továbbiakban aztán Rontó táltos kiszabadítja a király lányát Kalamona fogságából, vagyis viszszalelkesíti a királyságot, majd átveszi a trónt, hiszen ő tudja felügyelni az égi rend földi valósulását. Így bontakozik ki minden mese végén a szent királyság szerves szabadsága.

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM

19

Sámánságokról... HALASY-NAGY ENDRE Samas a mezopotámiai Napisten. Egyben az igazságosság, hiszen fényt derít a homályra, és a jogosság istene. Fő szentélye az É-Abbar, azaz a Fehér ház, vagy Egy-Ház. Elszármazott papjai a sámánok.1 Innen ered a latin nyelvben a mag – amelyből minden ered, minden szaporodik – latin neve: semen. Szanszkrit sraman vagy a mandzsu–tunguz saman és a magyar sámán neve is ugyanazt jelenti: tudó. Pusztay János prima-primisszima díjas nyelvészprofesszor a sumér nyelvből származtatja isten szavunkat és fogalmunkat. Bezzeg a germánoknak nincsenek sámánjaik, csak Odin papjaik és Freya papnőik. A ködbe vesző, azonosíthatatlan szellemi kultúrájú keltáknak druidáik

A mágusföveges Mithrász a Nap átadja Antiochusnak a királyi felhatalmazást a Nimrud dombján épített oltár domborművén

voltak, sámánjai nem. Szent ligeteikben dobolgattak, énekelgettek. Templomaik nem voltak, szertartásaikat nem ismerjük, imáik nem maradtak fenn, sem öltözeteik, sem egyházi kellékeik. Magyarul: nem tudunk róluk semmi lényegeset azon kívül, hogy voltak. De hogy mit tettek, hogyan tettek, az a tömény bizonytalanság, kósza feltevés, feltételesség, belegondolás, képzeletjáték. Csak egy bizonyos: nem sámánok voltak. Sámán csak az ázsiai barbár hordáknak jár. Például Atillának, akinél félpucéran ugrabugrálnak holmi kibelezett birka körül, vagy embervérrel telt kondérjaikat a tűz fölött rotyogtatva jósolgatnak mindenfélét, minek révén oly könnyű volt elveszteni a catalaunumi csatát (is). A nomád társadalmak táltos-papjait sámánnak nevezni több mint tévedés, egyenesen félrevezető. Sámánnak az egyszerűbb gondolkodású, a természet erőitől még elvonatkoztatni nem tudó népeknél sehol sem hívják a helyi orvosságos embert vagy asszonyt. Még gyalázatosabb mellébeszélés ennek a kultúrkörnek a finnugor népekre való egyedüli kiterjesztése, egyenesen finnugor samanizmusnak titulálása és ennek kutatására jó adófizetői pénzekből külön intézet fenntartása. 2 Így őket – ti. sámán – csak a ránk kényszerített tudományos félrevezetésekben nevezik. Mert újabb elképzelés szerint a sámán celebrálta szertartásainkat, vezette játékos rituáléinkat, irányította népi játékainkat, színpadi drámáinkat.3 A samanizmust is csak vallásszerű megnyilvánulásnak nevezgetik. A manahit és az animizmus személytelen, de emberfeletti transzcendens ősereje után belőlük fejlődött ki a samanizmus. A kifejlődött samanizmusban szerintük már megjelenik a személyes Teremtő erő, vagyis az istenkép. Megmaradt viszont az előbbiek fontos eleme, miszerint minden élőnek és élettelen megnyilvánulásnak szellemi lényege, ún. lelke van. A sámánnak az elnevezése sem azonos a különböző nyelvekben, ahány nyelv annyi megnevezés. Maga a sámán szó a legkevésbé sem általánosan elterjedt. A sámán a közép-ázsiai török nyelvű népeknél baksi, a burjátoknál bő, az Altájban kám, jakutoknál ocsin, szamojédeknél tadibe, stb. A sámánt a mandzsu-tunguzból szeretik eredeztetni, azzal a szerény megjegyzéssel, hogy oda a szanszkritből származott. Az a pár ezer kilométer távolság és a pár ezer méter magas Himalája nem lehetett akadály, hogy a szanszkrit sramana, azaz az aszkéta fogalma és megjelölése némi hangalak és teljes értelemváltozással átvevődjön a mandzsu-tunguz népeknél. Sőt, magyar egyetemet végzetteknél még Amerikába is átjutott a sámán és a sámánizmus. 4 A tudomány szigorú állítása szerint a magyaroknak nem voltak papjaik, táltosaik, csak sámánjaik.5 I. En-

20

Dobogó

Jakut sámán

dre király 1046-ban kelt bullájában Scythicus gentilis et ethnicus ritus, azaz szkítiai (onnan hozott) vallású népi rítus (hit) azaz a szkítiai nemzetséghez tartozó, azzal rokon népi hit. Az már csak beleügyeskedés, hogy a gentilis = nemzetség, pogányság, vagy hogy az ethnosz annyit tesz, mint pogány. A pogányság görögül tá éthé, latinul paganos, bár előbbi pogány keresztényt, az utóbbi pedig elsősorban tanyasit jelent. De hát nem szép ferdítés az, hogy szkíta-barbár pogány és pogány rítus! S ha pogány a rítus, akkor az csak sámánság lehet. Ezen éppúgy boldog oda nem figyeléssel ugranak át finnbugristáink, mint Dömötör Tekla következő megjegyzésén: általában a néphit területén a törökös nyelvi kapcsolat jobban bizonyítható, mint a finnugor. A sámán nem pap. A sámánizmus nem kultúra, nem kultúra-hordozó, legfeljebb egy bizonyos kultúrkör része, részecskéje. Kántálása nem ének, ráolvasása nem imádság. A sámán egyféle varázsló, a jelek értője, a természet jelzéseinek felismerője, magyarázója, a szellemekkel társalkodó, szellemekkel suttogó. Annak maradékát kezeli, amitől a templomos oltárt emelő vallások elszakadtak. Amit Mithrasz vallása még elmagyarázott szűk körű beavatottjainak, a lélek vándorlását a csillagokban. A sámán rejtekezése, az égi utazása, fel-

jutása a hetedik mennyországba az égig érő fa, vagy az égbe vezető lajtorja segítségével. A sámánnak a valláshoz semmi köze. A sámán gyógyító, gyógyítást tudó. Nem főzetekkel a testet, kenőcsökkel a sebeket, hanem elsősorban a lelkeket gyógyítja, szellemidézéssel, halott-látással. Hipnotikus módszerekkel is gyógyítottak. De nem ő az, aki a koponyába szorult, az állandó makacs fejfájást (a migrént) okozó gonosz lelket a koponya lékelésével űzi ki az agyafúrtból. Az a táltosorvos. A sámán tevékenysége nem kötődik szent helyekhez, különleges természeti képződményekhez, sziklákhoz, tavakhoz, vízesésekhez. A mandzsu-tunguz sámán-t talán azért találták ki nekünk, mert emlékeztetett a szanszkrit sraman-ra, a tudóra, így akartak a tudományos álcával az eredendő primitivizmusnak univerzalitást adni. A magyarságnak sosem voltak sámánjai sem nevükben, sem tevékenységükben. Voltak strigáik (időjárást befolyásolni tudók) ördögőseik (kényszerképzetű bűbájosai), vajákos asszonyai, táltosai, tündérei, regös énekmondói (joculator), igricei, boszorkányai, manói. Krampusz, lidérc (lúdvérc), garabonciás, urdung vagy ördög (a török erdek=gonosz lélekből), banya, rém, kobold, törpe. A hiedelem-lényeknek a magyar nyelv olyan gazdag tárházat adja, amely páratlan, és amely más, akár velünk érintkező kultúrákban sincsen meg. A magunké mellé befogadtuk az idegen kultúrkörök rém-lényeit is. Ilyen a télűző busó. Az éji vérszívó, a vámpír, a nora vagy mora, ami az anyából a tejet, a gyerekből a vért szívja ki. A topolec, ami elvisz (óriásharcsa képében), a Körösökön ismert vízi rosszember, aki beránt az örvénybe, lehúz a mélybe. A vámpírt a románoktól származtatják hozzánk, holott az csak a Kárpátoknak abból a régiójából származik, ahol a románság nem őshonos, hanem bevándorolt. Átvette a hegyi román pásztor, mert látta juhainak vérkiszívott tetemeit. Ezzel a hegyen túli Havasalföld vérengző fejedelmüket, Vlad Drakult személyesítették meg, s lett a vér-szívó ember Drakula6, akinek tevékenységét csak egy angol író helyezte a Kárpátok hágójára épült határvár –Törcsvár – falai közé. A sámán csak egyszerű gyógyító, aki nem annyira a füvekkel gyógyít, hanem ráolvasással, zajkeltéssel, az égiek segítségül hívásával, a magasabb régiók szellemeinek a közreműködésével. A sámán nem jós, a sámán nem imádkozik (teológiai értelemben sem), amit mormol, az fohásznak fohász, de mégsem ima. A sámán nem pap. A sámán nem zenél, csak zajong. Az egyfenekű, mágikus jelekkel telefestett dobját zenei eszköznek nyilvánítani, a hozzá nem értés bizonyságtevő kicsiny tükre. A sámán gyógyítása a gyógyító erők összegyűjtése, fókuszálása. A sámán a természeti erők felé közvetít. A sámán nem kér pénzt, de kap és elfogad ajándékot, míg a fizetett papság az egyszerű nép szélhámosa, adószedője.7 A keresztény pap betolakodó, az isteni erők és az emberek közé furakszik. Kettejük közé áll, és nem kevés pénzért, egyházi adóért,

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM egyházi papi tizedért, templomi adományért kéri az égiek áldását, anélkül, hogy bármilyen kapcsolata lenne velük.

21

tett. Vajon az észak ködéből előtört berserksgangr martalócokat miért nem nevezik sámánistáknak? A vikingeknek talán nem voltak jósaik, szellemi irányítóik, háborús sérüléseiket gyógyítóik, az otthon maradottakhoz a messzi földi kalandozások révén behordott betegségeinek gyógyító orvosságos emberei? Érdekes, hogy a véres hódítókként érkező, az alávetett népeket kegyetlenül sarcoló, rabszolgasorsban tartó vikingek államalkotó képességét és eredményességét milyen nagyra értékelik, nem számolva azokat az életeket és elpusztított helyi kultúrákat, amelynek füstölgő romhalmain az újak felkapaszkodhattak. Normandia, Hódító Vilmos Angliája, Bohemond és Tankréd Szicíliája, Danemark és a Skandináv félsziget államai mintául szolgálnak a nomád birodalomalkotó készségnek és tehetségnek. A tenger nomádjai hajóikon nem a pusztítást és rablást, hanem az államalkotó képességet hordozták, míg a lovon érkező magyar horda csak a templomok tetejére vetett üszköt, és a hamuból össze-

Samas imádása szippari agyagtáblán

A sámánság judeo-keresztény fogalma, a primitívség jelzője a nomád népeknél, különös tekintettel a magyarokra. Tessék csak belegondolni Bookalabras esetére. A bizánci kútfő a következőképpen rögzítette a történeti eseményt: „Volt egy szkíta férfi, aki a Bookalabras elnevezést viselte. Ha erről a megnevezésről valamit világosan tudni kívánsz, mindjárt átteszem e nevet görögre. A szkítákéból a mi nemes nyelvünkre átültetve akkor találjuk el a helyes fordítást, ha mágust illetőleg papot mondunk. Gyanította, hogy rossz cselekedete kiderülhet, és kézzelfogható bizonyítékot szülhet. Menekülni készült tehát vissza népe ősi törzsé-hez, megnyerve magának a gepida alattvalók közül hetet. Az ősi törzset hunok alkotják, keleten laknak a perzsák szomszédai; a többség számára ismertebb nevén türköknek is mondják őket.” Theophylactus Simocatta világosan és érthetően leírta: hun nemzetiségű mágus, aki teherbe ejtette az avar kagán egyik asszonyát.8 A magyar fordítás mégis avar fősámánról hazudozik. A sámánisztikus ázsiai világkép általános kultúraalapként terjedt el. A sámánizmus a ledegradálás, a kultúra semmibevevése, a pogány barbárság állandó jelzője, a magyarság ránk égetett billoga. A sámánnak nincs írott története, nincs bibliája, nincs oltára, nincs temploma, a sámánnak nincs vallása sem. A sámánnak nincs országa, nincs nemzete. A sámán a pogány barbár hordák lakta vidékek univerzálisának általánosíttatik. Igaz, mondogatják, hogy az ég, azaz az Ég mindenütt rendelkezésre áll. De ez nem lehet annak a nemzetköziségnek a meghatározása, amivel az Amazonas menti sámánnak mondottakat, az Amur-menti mandzsuk sámánjával, és az államot alapító, azt megtartó, népességéből nemzetet alakító, szervezettségben a sámánista törzseket, hordájukat messze felülmúló, civilizációt, saját nemzeti kultúrát alkotó, tudományos fejlődést évszázadokon keresztül folyamatosan felmutatni tudó nemzet terem-

Tuva-sámán tollas fejdíszben

kaparászott encsöm-bencsömöket tarisznyájukba gyömöszölve pucoltak vissza a rablott jószágokkal és rabságba hurcolt menyecskékkel jurta-odúikba. Semmi táltos paripa, semmi emberi vonzat, csak a tömény barbár sötétség, még délben is. Hogyan sikerült itt államot alapítani, ezeregyszáz éven keresztül fenntartani nyel-

22

Dobogó Persze, hogy a mindenfélét kotyvasztó pajeszos csapat nem tudta őket eléggé ócsárolni. Jézussal szemben is az volt az egyik fő vádpont, hogy istennek képzeli magát és így gyógyít. A fő bűn pedig az volt, hogy: eredményesen! Ami mégis csak égi eredetű, beavatottságot bizonyító képesség kell, hogy legyen. A konkurenciát muszáj a gescheftből kiiktatni! Nabukodonozor főmágusa Nergalsarezár ráb-mág, a Sin-magir (Hold-mágusok) feje, s a határőrség parancsnoka.10 A babiloni ékírásos táblákon is szerepel: Ner-gál-sar-uzur Sin-magiru, aki Nabukodonozor halála után négy évre Babilon királya lett.11 A lázadó jeruzsálemi királyt elhurcoltatta, de Jeremiást szabadon engedte.12 Hányszor fogjuk még elmondani, hogy történelmünket nem átértelmezni kell, hanem újraírni!

Jegyzetek: 1.

Sámesz a neve a zsidó templomszolgának

2.

Lásd ennek a korábban egyedüli és kizárólagos jellemzőjének tartott, a jellegzetes halotti maszkos és szemtakarós temetkezések kizárólagosan finnugor sámánhitűnek nyilvánított eltemetetteknek kényszerképzetét. Mintha Agamemnont sírjában, a görögországi Mükénében nem halotti maszk alatt találta volna meg Schliemann, a pártiai maszkos temetkezésekről, vagy a Takla Makán homokjából előkerült múmiák szemüvegeiről nem is beszélve. 3. Mondotta 2011. február 27-én a Kossuth rádióban Hoppál Mihály a mohácsi busójárás kapcsán.

Ocsir Mongol sámán – a szagot tessék hozzáképzelni

vünket mindmáig megőrizni, a sámánszakértőknek megoldhatatlan rejtély. Johannes Kepler mágus, táltos vagy csak csillagász? Kepler, aki úgy tekintette felfedezéseit, mint a világ mindenható Urának ajándékát. Rudolf császárnak ajánlott munkájában ezt írta: „Mi asztronómusok a magasságbéli Isten papjai vagyunk, mert a Természet Könyvéből olvasunk és a Teremtő dicsőségét hirdetjük. A világegyetem a Természet Könyve, amelyben a Teremtő szavak nélkül írással jelenti ki és magyarázza saját lényét, és azt is, amit az embertől kíván.”9 Pál apostol emlékezteti a rómaiakat, hogy Istent úgy szemlélhetjük teremtett műveiben, mint a Napot a víz tükrében. Egyiptomban, Izraelben és Babilonban évszázadokon át küzdöttek a héber próféták a mágia papjai ellen. Különféle becsmérlő kifejezésekkel illették őket: jövendőmondók, jelmagyarázók, csillagjósok, gyógyfüvesek, méregkeverők, elbűvölők. A telepatikus képességgel rendelkező látnokok, pszichológusok, gyógyszerészek és gyógyítók, asztrológusok és hipnotizőrök voltak. Ezek hatásmechanizmusait ma sem értjük teljesen, de mára felismerték előnyeit és a gyógyításban a hasznosságát. A beavatottak titkos mestersége hatásos volt a mindenféle álszer keverőivel szemben.

4. Ennek a tünetnek fényes bizonysága Lame Deer, Seeker of Visions angol eredeti című könyv magyarra fordítása: Sánta Őz a sziú indián sámán. Az indián szent embert, lélekigézőt és halottlátót, orvosságos embert a magyar egyetemre járt fordító, mert a Seeker of Visions fogalom tartalmát nem ismeri, más meghatározást nem tud, hát sámánnak fordítja. Holott az angolban a sámán (shaman) teljesen más fogalmat fed le. A Seeker of Visions szó szerinti jelentése látomás-kereső, tartalmi jelentése a bajt meglátó, a betegség okát felismerő gyógyító, míg a shaman jelentése kuruzsló, varázsló. (Az Oxford Dictionary-ban a shaman=Asian wizard, és lásd még: shame=szégyen.)

5. Luitprandt cremonai püspök 910-ben azt jegyezte le, hogy: gens hungarorum videlicet christiana, azaz: a magyar nemzet nyilvánvalóan Krisztus-hivő. Sevillai Izidorus leírja, hogy a hunok zsoltárokat tanulnak!

6.

A Draco azaz Dracul közönségesen sárkányt jelent.

7. Ma is minden mise után elmondják, hogy: a bőkezű adakozót szereti az isten. Ők nem isten szolgálói, hanem a hívők vámszedői. Lásd a magát nyíltan melegnek deklaráló római katolikus püspököt. Nem emlékeznek már rá, hogy Jézus a pénzszedőket elzavarta a templom elől!

8.

Theophylactus Simocatta I.8, 2-7.

9.

Johannes Kepler: Harmonices Mundi, Linz 1619. Weltharmonik. München 1973. 10.

Jeremiás próféta könyvében (39. 3-13.)

11.

Kugler F. X.: Sternkunde und Sterndienst in Babel I.-III. Münster. II. 391.

12. Sámbata bibliai héber név. Sámuel próféta (I.Sám. 9.9.) szerint látó és pap. Sáma-él (akinek nevének jelentése: akit isten meghallgatott) Izrael utolsó bírája, a látónak nevezett, a Nap, amely fénnyel és meleggel tölti el a világot, aki az égről mindent látó!

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM

23

Altatástól az ébredésig Pár nappal ezelőtt megdöbbentő és igencsak elgondolkodtató statisztikai adatokat olvastam az interneten. Néhányat visszaidéznék belőlük, néhány olyat, melyek tükrében beszédes képet kaphatunk arról a helyzetről, hogy valójában milyen világot is épít korunk emberisége, vagyis planétánk csúcsragadozója. Az első adat a népességnövekedésre vonat-kozik. Az idei évre vetítve ez a szám 75 159 635-öt mutat, ami azt jelenti, hogy az előző évhez képest ennyi emberi lélekkel több választotta otthonául kék bolygónkat. E robba-násszerűnek is nevezhető népességgyarapodás közben számítógépes játékokra 61 475 439 630 dollárt (!) költött a Föld lakossága 2013-ban, ami hozzávetőleg tizenkétezer-milliárd forintot jelent, miközben ugyanezen időszak alatt a kereskedések és az üzletek ötvenkettőezer-milliárd forint nagyság-rendben értékesítettek cigarettát. Az illegális kábítószer-kereskedések pedig még ennél is tetemesebb forgalmat bonyolítottak: hetvenháromezerhatszázmilliárd forint értékben cseréltek gazdát törvénysértő utakon a különböző tiltott drogok. S miközben csak számítógépes játékokra, cigarettára és kábítószerre – tehát valóban tökéletesen felesleges és értelmetlen dolgokra – százharminchétezer-milliárd forintot köl-tött a föld lakossága idén, addig 10 477 690 (figyelem! több, mint egy Magyarországnyi) ember pusztult éhen Földünkön csak azért, mert egész egyszerűen nem volt mit ennie. Még penészes szárazkenyérhéjat, vagy egy tál közönséges rizst sem. „Na jó, és akkor most jön az ócska demagóg retorika, világbékéről, kollektív jólétről, bálnák szabadságáról, képviselők költségtérítése helyett inkább lélegeztető gépek vásárlásáról” – replikázhat a politika emésztőgödrének hangviteléhez szokott jól informált, gyakran mégis tragikusan keveset értő közvélemény, miközben érteni véli, hogy az ilyetén felve-tésnek a világon semmi értelme sincs, hisz a helyzeten változtatni tulajdonképpen esélye sincs a nagy, kis, illetve nyárspolgári társadalmi szektornak. Ebben az álláspontban persze van igazság, de legalább akkora vakság is. A fent jelölt számok ugyanis nem azért lettek idecitálva, hogy jelezzék azt az abszurd helyzetet, miszerint a mindössze egyetlen éves cigaretta, kábítószer és számítógépes játékok bevételeiből Magyarország költségvetési hiányát a jelenlegi adatok szerint kettőszázöt évig lehetne fedezni, hanem azért is, mert túl azon, hogy ekkora összegek célzott csoportosításával az összes egy év alatt éhen halt ember életét meg lehetett volna menteni, gondolkodásra is kellene, hogy ösztönözze az embert. Addig a felismerésig kellene tehát eljutni, hogy ha segíteni nem is tud az egyén (mert az esetek döntő többségében ez valóban nem lehetséges), de legalább megértse, hogy a fogyasztási és halálozási adatok, valamint az azokhoz való emberi viszonyulás voltaképpen nem csupán a

statisztika, vagy a pszichológia és szociológia tudományának mérőszámai, hanem olyan tünetegyüttesek is, amelyekből kollektív társadalmi betegségek szindrómáit lenne lehetőségünk kiolvasni. Ez a kiolvasás ugyanis egyben lehetőség is. Lehetőség arra, hogy felismerjük: betegek vagyunk. Addig azonban, míg nem látjuk betegségünket, vagyis ameddig nincs betegség-tudatunk (tehát nem vagyunk hajlandóak szembesülni a problémákkal), értelemszerűen a gyógyulás útjára sem vagyunk képesek lépni, nem keressük ugyanis a betegség leküzdésének módszereit. Ez persze csupán a dolgok egyik oldala. Folytassuk az adatokat. Miközben elképesztő mennyiségű pénzt herdálunk a nagy semmire, az elsivatagosodás, az erdőveszteség, a mérgező vegyi anyag kibocsátás és a talajerózió általi földveszteség hatására minden évben egy Magyarországnyi terület sivatagosodik el, és fél Magyarországnyi válik meddővé Földünkön. Mindez azt jelenti, hogy a jelenlegi ritmust tartva ezer éven belül kipusztulna az élet a planétánkon, miközben Napunk még hozzávetőleg ötmilliárd évre elegendő „fűtő-anyaggal” rendelkezik. Nos, az a társadalom, mely a kezdetektől fogva hazugságra lett nevelve, elhiszi azt a koholt maszlagot is, hogy ezekért az „eredményekért” ő maga nem felelős, vagy ő maga a megoldásért nem tudna tenni semmit. Ezért hát öntudatlan közönnyel, az „élj a mának” orbitális hazugsága mögé gyáván megbújva nem számol utódainak életfeltételeivel, hiszen aki a mának él, az értelemszerűen sem a jövőt jelképező gyermekeiért, sem a múltat megidéző hagyományaiért nem szándékozik felelni. Ez egy totálisan önző és gátlástalan alapállás, hisz az „élj a mának” felhívás ordító arcátlansága végső soron nem jelent mást, mint azt, hogy kizárólag Te létezel, és Te is csak a jelenben. Ugyanakkor ez a mélyen ember alatti nézőpont szülte a XX–XXI. század egyik legördögibb szlogenjét is: „fogyassz”! Ez a végletekig eltorzult mentális alapállás építi fel azt a fogyasztói társadalmat, amelynek már a nevében is benne foglaltatik, hogy fogyaszt, vagyis felél, lerabol, értelemszerűen parazita. Amikor tehát az élet minden területén azt sulykolja e gátlástalan retorika, hogy fogyassz, akkor a parazitává hanyatlott társadalom voltaképpen valóban fogyaszt, méghozzá életteret és életminőséget. Nem csak a sajátját, hanem a jövőjét is… Ilyen körülmények között természetesen a lélek elsivatagosodása sem tekinthető meglepő fejleménynek, mely meddővé válás terméketlen futóhomokká változtatja az életteret, miközben hideg statisztikai adatként kezeli az éhhalálozások számát. Napjainkban kétségtelenül létezik egy olyan generáció, amely a fenti összefüggések átlátására, illetve azok komolyan vételére már tökéletesen alkalmatlan, hisz a hosszú (bizonyára gondokkal terhes) évtizedek alatt nemtörődömmé, rezig-

24

Dobogó

„Carpe diem” – az „önmegvalósítás” diszkrét bája Szabadság, egyenlőség, testvériség – egy illúziókeltés összeomlása

nálttá, és totálisan érzéketlenné vált. Ők bármily fájó is kimondani: elvesztek, az ébresztésükre tett kísérlet teljesen hiábavaló és felesleges. Ám jelen van egy új generáció, egy olyan új generáció, akiket az iskolapadban kell keresnünk, de nem előadótermekben, nem szigorlatokon és nem államvizsgák előtt a könyvtárakban, hanem még az általános iskola padjaiban. Hogy hogyan indítja útjára, hogy milyen erkölcsi és szellemi munícióval ruházza fel őket az oktatáspolitika, hogy milyen szerepet szán a történelem, a műveltség és a vallás hiteles megismertetésének, nos ez számít napjaink minden bizonnyal legkardinálisabb kérdésnek. Mert a hazugságokon felülemelkedő, igaz és empatikus emberré formálás lehetősége ezen kérdések hiteles megválaszolásában rejlik. Az élet döntéshelyzetek láncolatából épül fel, a döntéseket pedig előbb-utóbb eljön a pillanat, amikor nekik – a ma még általános iskola padjaiban ülő gyermekeknek – kell meghozniuk, és azokért felelősséget is kell tudniuk vállalni, hisz ezen döntések minőségétől függ a jövőben nem csak a történelem, de magának az emberi fajnak is a sorsa. Ezért az egyik leglényegesebb szempont, amellyel már egészen a kezdeti pillanatoktól tisztában kell lennie a gyermekeknek, hogy világos képet kapjanak arról, mi jó, és mi rossz az életben. Hogy lássák: két alapvető minőség feszül egymásnak az emberi kapcsolatok és általánosabb értelemben az emberi élet minden terén: egy alapvetően emberellenes erő és egy döntően emberiségért dolgozó erőtér. Mindezek tisztázása és tisztán látása azért fontos, mert ezen ismeretek birtokában tudnak majd felállítani egy olyan viszonyrendszert, amely alapján, és amelyhez mérve rendkívüli súllyal bíró döntéseiket képesek lesznek meghozni az élet konfliktushelyzeteiben. Ha nem rendelkeznek tiszta, világos és egészen egyértelmű képpel arról, hogy a sötét és a Fény-minőségű erőknek melyek az alapvető ismertető jegyei, akkor nem fogják azokat felismerni, különbséget sem fognak tudni tenni köztük, ezért törvényszerűen fognak eltévedni, majd ebből következően leépülve hibás döntéseket meghozni. A hibás döntések folyománya pedig teljesen egyértelmű-

en nem lehet más, mint hogy az amúgy is összedőlés szélén tántorgó világra további, nyugodtan végzetesnek is nevezhető rombolás vár. Az imént, az egyik leghangsúlyosabb kérdésről, vagyis a döntések meghozatalának fontosságáról beszéltünk. Hogy valóban megérthessük ennek a felvetésnek rendkívüli súlyát, ezért lássunk egy olyan példát, mely a döntések valódi – a világ történéseit ténylegesen meghatározó – szerepét hivatottak igazolni. A Sixtus-kápolna képrendjét elemző kötetemben már szóltam a Joseph Ratzinger által felvetett Jézus–Barabbás választási dilemmáról, de arról még nem beszéltem, hogy ez voltaképpen egy első fokú ítéletnek minősült, melyet aztán a történelem folyamán követett egy másodfokú és egy sajná-latos módon jogerőre emelkedett is. Lássuk a részleteket: A kérdés, mely a Gabbatán feltétetett a tömeg számra, tudjuk jól, hogy milyen választ szült a farizeus zsidó főpapság nyomására. Ezen a ponton az ember elbukott. Azonban ezerötszáz évvel később (a Sixtus-kápolna képi programjának szimbolikája által, mint ahogyan azt kötetemben is jeleztem) a kérdés ismét előtört a homályból, és ismét a főpapság, de most már a kereszténynek hirdetett, Krisztus földi helytartójaként meghatározott pápaság került döntéshozó pozícióba. A pápaság kezébe volt tehát letéve a döntés joga: Krisztust, vagy Barabbást fogja-e választani? Mert a kérdés ez volt abban a pillanatban, amikor Perugino, Rosselli, Girlandaio, Botticelli, Pinturicchio és Signorelli a Sixtus-kápolna hármas tagoltságú rendszerének legalsó sávjában Krisztus és Mózes élettörténetéből vett jelenetek által e két markánsan különböző világképet állította egymással szembe. Krisztus által képviselve a kegyelem és a szeretet, Mózes által meghirdetve a szeretetet és a kegyelmet nem ismerő, gyakran embertelen módszerekkel dolgozó ószövetségi törvény világképe lett felvázolva a döntéshozók számára. Nos, erre a kérdésfelvetésre a deklarációk szintjén az evangéliumi kereszténységet hirdető – a szeretet és az ingyenkegyelem hatalmát képviselni hivatott – pápaság ugyanazt a választ adta, mint az a felheccelt tömeg, mely döntését az önzésre és gátlástalanságra alapozó farizeus főpapság nyomására hozta meg. Barabbást, a barabbási szellemiséget vitte tovább az úton

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM (ebben az esetben a kápolna képrendje által megfogalmazva) és emelte egészen a Mennyezetig, vagyis ezerötszáz év távlatából „másodfokon” jóváhagyta a Pilátus pecsétjével ellátott, a zsidó főpapságnak a népakarat látszatába csomagolt „elsőfokú” ítéletét. Krisztus földi helytartója tehát kisöpörte főhadiszállásáról a Krisztusságot, futóhomokká téve ezáltal a Megváltó által kősziklára épített egyház gránitkeménységűre tervezett alapjait, hisz Dávidra, Juditra, valamit Apollónra (tehát aprópénzre, ha úgy tetszik, Júdáspénzre) váltotta az Ige megtestesülését, ezzel árulva el azt az erkölcsi alaprendszert, mely a hegyi beszéd alkalmával lett felvázolva az emberiség számára. Mindezek tükrében a fenti események sommája nem lehet más, mint hogy az egyházi vezetés ugyanazon a nyelven beszél, mint egyrészt a Krisztus korabeli farizeusság, és nem tévedés (!): az a Nietzsche, aki a Krisztusság tendenciózus kizárásának szükségszerűségét hirdetve élete utolsó művét így írta alá: az Antikrisztus. A kérdés ezek tükrében most már csak az, hogy amennyiben a nyelvezet azonos, vajon mennyiben különbözik a pápaság intézménye és világlátása akár az önmagát Antikrisztusként meghatározó Nietzschei, vagy a szigorúan ótestamentumi alapokra helyezett farizeus zsidó főpapság gondolkodásmódjától, ha végső soron pontosan ugyanazt a döntést hozza meg 1512-ben, melyet meghozott az ószövetség hatalmi elitje Kr. u. 30 körül, és amelyet „jogerőre” emelkedett ítéletként meghozott a szegény, szifilisz gyötörte „antikrisztus” a baseli egyetem professzori székét hátrahagyva az 1800-as évek vége felé? Ha ugyanis mindketten tökéletesen rímelnek egymásra, ha mindketten ugyanazon logika alapján működnek, akkor komoly jogalappal valószínűsíthető, hogy a pápaság képében voltaképpen keresztény maszk lett húzva az ótestamentumi szellemiség arcára. E felvetés már csak azért sem kerülhető meg, hiszen azzal, hogy a Sixtus-kápolna képrendjét megrendelő pápaság egész egyszerűen kiiktatta az Egyetemes Megváltó személyét legpozícionáltabb szakrális központjából, és egyetemes érték-

Tükörképek

25

rendjét lecserélte egy alacsonyabb rendű, ám kétségtelenül gyakorlatiasabb machiavelliánus eszmeiségre, voltaképpen eszmeközösséget vállalt egy olyan erőtérrel, melynek elemi érdeke és célja a Krisztusi világkép eltakarítása volt az emberi lélekből. Ezért azonban súlyos árat kell fizetnie. Míg kettőezer évvel ezelőtt a döntés-hozatal pillanatában a Krisztus likvidálásának következményei nem voltak pontosan bemérve, egyértelműen meghatározva, addig ezerötszáz évvel az Antonius erőd udvarán történtek után, az Utolsó Ítélet grandiózus remeke segítségével a következmények világossá lettek téve. Egészen félreérthetetlenül lett ugyanis megfogalmazva, hogy amennyiben a mózesi utat követed a Krisztusi helyett, ha a pápaságot alárendeled a próféták hatalmának és átitatod annak szellemiségével, ha a Mennybe jutás zálogaként lokalizált érvényű, önzésre, gátlástalanságra és kegyetlenségre alapozó világképet jelölsz meg az emberiség számára (sarokképek), ha az ember útját a teremtéstől, csupán az összeomlásig és az átok kinyilvánításáig tartod fontosnak követni (Ádám teremtése – Noé részegsége), ha a Krisztusságot ószövetségi alapú mítosszá programozod át (Krisztus ősei és a próféták), vagyis a teremtés „záróakkordja” a megátkozás és a bosszú dallamaira lesz hangolva, az utolsó ítélet számodra garantált kárhozatot fog tartogatni, az üdvözülés minimális esélye nélkül. Az Utolsó Ítéletnek ugyanis nincsenek üdvözültjei, még azon szereplői is, kik elvileg az üdvösség útjára léptek egyértelműen a kárhozattól gyötörtetve jelennek meg a szóban forgó felületen. És hogy az ebbéli következmények alapja teljesen világossá legyen téve, nem kell mást tenni, mint egész egyszerűen felismerni azt a kompozíciós sajátosságot, amely szinte ordítja, hogy vegyél már észre! Arról van tehát szó, hogy az Utolsó Ítélet grandiózus „tablója” Mózes kőtábláinak a kontúrjai közé van komponálva, ami egészen pontosan azt jelenti, hogy az összes szereplő élettere, akiknek a kép tanúsága szerint esélye sincs a kárhozattól való megmenekülésre, az ószövetségi törvény szimbolikus keretei közé van rendezve. Mindez tehát azt jelenti, hogy amennyiben életünket kizárólagosan a törvény keretei között vagyunk hajlandóak megélni, de a megbocsátásról, a kegyelemről és szeretetről (tehát az igazán emberré formáló erőterek megéléséről) még csak tudomásunk sincs (hatványozottan súlyos esetben hallani sem vagyunk hajlandóak róla), gyakorlatilag biztosra vehető, hogy végérvényesen eljátsszuk az üdvözülés esélyét. Miért? A válasz egyszerű: a törvény betartása által az ember még nem fog emberré válni, csupán a jól idomított állat szerepkörében jelenhet meg. Mert bár a törvény arra való, hogy kereteket szabjon, a keretek viszont arra, hogy az

26

Dobogó

A vatikáni büntetés-végrehajtási intézet kontúrjai

ember átlépje azokat, ha értékítélete kizárólag a törvény szavával van programozva. A törvényt élővé és betartandóvá csak a lelkiismeret teheti, az pedig kizárólag a szeretetből merítheti erejét. Amíg tehát a törvény és annak célpontja, az ember nincs átitatva lelkiséggel, addig a törvény betartásának feladata soha nem lesz lelkiismereti kérdés. Ezért gyilkoltathatta meg több ezer évvel ezelőtt Dávid király Uriást, hogy aztán annak feleségét magáévá tehesse, és ezért maradhat hatályban napjaink „hivatkozási” gyakorlatában a „lehet, hogy nem etikus, de jogszerű” mélyen civilizálatlan védekezési alapállás. Ebben az esetben is két őskép feszül egymásnak: a Jóság és a Lelkiség, majd annak kizárása, a bukáshoz vezető sötétség ősképe. Persze adódhat a kérdés: mindez kiolvasható egyetlen kápolna szimbolikájából? Miért gondoljuk, hogy egy ötszáz évvel ezelőtt fogalmazott képrend szellemisége által hitelesen vonhatunk le következtetéseket a pápaság, az egyház, vagy akár egy egész társadalom gondolkodásmódjának jelenkori állapotára vonatkoztatva? A válaszom, úgy vélem, megalapozott, hisz tényszerűen, adatokkal alátámasztva fogalmazódik meg. A következőkről van szó, és akkor most itt térjünk viszsza arra a kérdésre, hogy az oktatáspolitika és az egyház milyen szellemi munícióval indítja útjára a gyermekeket, hogy vajon valóban világos képet adnak-e az alapvetően pozitív és a döntően negatív erők közötti markáns különbségekről, amelyek birtokában egy ismételt Krisztus-Barabbás döntéshozatali helyzet alkalmával az optimális, tehát a helyes döntést hozhatná meg az utókor, vagy már egészen a kezdeteknél elindul egy olyan összemosási folyamat, ami akár végérvénye-

sen is megakadályozhatja a tisztánlátást? Nos, három olyan példát fogok említeni (egyet az oktatás, egyet a vallás, és egyet a művészet világából), melyek a fenti kérdésre világos választ fognak adni. Oktatás: az iskolaköteles gyermekek életük folyamán ötödik osztályos korukban találkoznak először a történelem tantárgyával. Amit tehát ekkor megtanítanak nekik, az tulajdonképpen nyugodtan tekinthető történelmi ismereteik megalapozásának. Néhány kiragadott példa segítségével lássuk tehát az alapot, melyre aztán a história hatalmas építménye a hosszú évek kitartó tanulása után fel kell, hogy épüljön: Róma alapításáról a következőket olvashatjuk a Mozaik kiadó 2013-ban, Szegeden megjelentetett általános iskolai ötödik osztályos tankönyvében: „Romulust és Remust a megáradt Tiberis folyó nem sodorta el, hanem partra vetette. Egy anyafarkas mentette meg őket. Megvédte és táplálta a gyermekeket. A fiúkat később a környékbeli pásztorok nevelték fel. Vitéz, erős fiatalokká váltak és visszaszerezték nagyapjuk trónját. Mivel egyidősek voltak, nem tudták eldönteni, hogy melyikük legyen a király, és ki alapítsa meg közülük csodás megmenekülésük helyén az új várost. Felmentek tehát egy-egy dombra, ahol az eget kémlelték madárjóslatra várva. Remusnak hat, Romulusnak tizenkét saskeselyű jelent meg. Így Romulus lett az új város ura, melyet róla neveztek el Rómának. A monda szerint ez a városalapítás Kr. e. 753-ban történt.” Elolvasva az idézetet azonnal megfogalmazódhat bennünk egy kérdés: mi az, ami mindjárt az első pillanatban feltűnik e néhány soros történetleírásból? Természetesen Rémusz, Romulusz általi legyilkolásának elhallgatása. A testvérgyilkosságról ugyanis bármilyen meglepő, de egyetlen szót sem ejtenek a szerzők, vagyis a tények elhallgatásával bizonyos értelemben meg nem történtté nyilvánítják a bestiális eseményeket „…Jó, de hát nem kell azért túldramatizálni a helyzetet…” – vélekedhet a talán túlságosan is megengedő hang – „mert a gyilkosságot ugyan valóban nem említette a történelemkönyv, de a rögzített események azért mégiscsak többé-kevésbé hitelesen tükrözik a tradíció által ránk hagyatékozott mitológiai eseményeket.” Csakhogy ez nem így van! Egész egyszerűen nem így van. Ha ugyanis a gyermek nem szerez tudomást arról, hogy Romulus ragadozó módjára megöli nem csak testvérét, de nevelőapját Faustulust is – aki a bibliai Ábelhez hasonlóan pásztor volt –, akkor azt sem fogja megérteni, hogy Romulus képében a testvérgyilkosság tényéből kiindulva voltaképpen maga Káin munkálkodik a színtéren, vagyis ez a Káini erő a szeretetet és az önzetlenséget képviselő nevelőapja meggyilkolásával igazság szerint nem tesz mást, mint el szándékozik pusztítani egy olyan gyökerei-ben pozitív minőségű erőteret a föld felszínéről, mely jó eséllyel vehetné fel a harcot a sötétség erőivel szemben. Teljesen egyértelmű tehát, hogy Romulus által Róma (vagyis szimbolikusan minden gátlástalanságra és önzésre építő birodalmi eszme, ha úgy tetszik romulusi alapon működő világrend) egy Ábeli-Krisztusi minőség felszá-

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM

Romulus – a romlás XXI. századi idolja

molásán munkálkodik a történelem folyamán. Ezzel az összefüggéssel voltaképpen napjaink eseményeinek működésrendjére vonatkoztatva is egyértelmű utalásokat kaphatna a történelemoktatásban részt vevő gyermek. Nos, pontosan ezen felismerés és alapkonfliktus megértését teszi lehetetlenné a legfontosabb ese-mények elhallgatása. Ez a dolgok egyik oldala. Nem mehetünk ugyanakkor szó nélkül el egy másik összefüggés mellett sem. A következőkről van szó: ez a birodalom nem csupán az alapoknál képviselt „ragadozó” magatartásformát, hanem tör-ténete folyamán szinte végig embereket, tehát magát az életet, valamint annak alapjait, a hitet és az értékeket is pusztította. Mármost a gyökerek elhallgatása azért is tételeződik rendkívüli súlyú hibának, mert az információk ilyetén megszűrésével a gyermek egész egyszerűen nem fogja megérteni, hogy a hódító és pusztító birodalmi szellemiséget képviselő és megjelenítő Róma valójában milyen minőségű alapállásból és szellemiségből kiindulva jutott el az alapvetően emberellenes hatalomgyakorlási metódusához, és mi vezetett a pusztító rombolásához? Első reakcióiban ugyan – a felszínen – egy nagyszerű birodalom víziójával fogja szembetalálni magát, amely utakat, vízvezetékeket, héroszokat, mitológiákat és gigantikus eszméket alkotott, ám idővel – miután egyre inkább megismeri annak történelmét – a római hatalom megmutatja valódi arcát. Megmutatja azt a hatalmi berendezkedést, amely nemcsak hogy rabszolgákat tart, de azokat a háziállatok közé sorolva a legelemibb, élethez való jogaitól is bármikor megfoszthatja, megmutatja azt a hatalmi berendezkedést, amely ha érdeke úgy kívánja, embereket hajít más emberek szórakoztatására az oroszlánok elé, és megmutatja azt a birodalmi szellemiséget, mely bestiális kegyetlenséggel keresztények százezreit gyilkolja halomra csak azért, mert más elképzeléseik voltak a világról, mint a császári hatalomnak. Az agresszió és a brutalitás mind tisztább és világosabb felismerésének birtokában pedig a gyermek egyre értetlenebbül fog állni az események előtt, mert a tananyag alapján csak arra fog visszaemlékezni, hogy annak a gyilkos és embertelen magatartásformának az

27

alapja, amelyet Róma képvisel, mégiscsak egy tiszteletre és szeretetre épülő alapállásból sarjadt ki, mert hiszen Remus az égi jel hatására önzetlenül, minden feltétel és ellenszolgáltatás nélkül engedte át a királyi trónt testvérének, vagyis konfliktusokat elkerülve tudott egyezségre jutni ikerfivérével. Ha ennek ellenkezője nincs feltárva, akkor hiheti azt is a gyerek, hogy a jóságból és a meg-értésből induló magatartásformának is természetese következménye a pusztítás, tehát voltaképpen mindegy is, hogy élete folyamán milyen minőségű erkölcsiségből meríti gondolatait, és tetteit, mivel az ember genetikailag az agresszióra van kódolva, azok a jóságból, az önzetlenségből és a szeretetből kiindulva is ugyanoda – a pusztításhoz –, de legalább is annak elkerülhetetlen lehetőségéhez vezetnek. Pedig ez nem így működik, hisz a történelem folyamán a másik oldalon megjelenik Atilla által képviselve, egy pozitív birodalomkép is, mely nem gyilkosságból indulva és oda érkezve, hanem a kegyelemhez megtérve uralkodik egy egész birodalom felett. Csakhogy az ötödik osztályos tankönyvben felrajzolt Atilla-kép talán nem meglepő módon szintén hiányos, mégpedig a Romulus-történethez hasonlóan pontosan a leglényegesebb elemnél. Atilláról közvetített egyetlen mondat a következőképpen hangzik: „ A hunok jó harcosok voltak. A legnagyobb királyuk Atilla egészen Róma faláig eljutott.” De hogy ott mi történt, hogy ott valójában milyen világtörténelmi rangú esemény játszódott le, arról egyetlen árva szót nem szólnak a szerzők. Egyetlen hangot sem hallhatunk arról, hogy Atilla voltaképpen az evangéliumi kereszténység magatartásformáját tanúsítva kegyelmet gyakorolt Róma felett és bár minden eszköze meg lett volna rá, nem hódította meg az Örök Várost, hanem ellenszolgáltatás nélkül távozott. E Romulus-Atilla ellentétpár egy olyan alapvető emberi differenciálódást megjelenítő „képlet” lehetne, mely egyértelműen vázolná rögtön az indulás pillanatában, hogy milyen típusai vannak az emberi gondolkodásmódnak és magatartásformának, ezek közül melyik az, amely üdvözítő, és melyik az, amely a porba rántó – megsemmisítő. Mindez azt is jelenti, hogy már közvetlen a történelemoktatás kezdetén ellenpontozni lehetne a romulusi világképet. Ebben a pillanatban tehát pontosan meg lennének jelölve a viszonyítási pontok, a mérlegelési lehetőségek és a magatartásbeli alapállások. Ha azonban a leglényegesebb információkat elhallgatjuk, nem differenciálódnak az élethelyzetek, amiből értelemszerűen az következik, hogy a tisztánlátás elhomályosodásával egyenes arányban jelenik meg a döntésképtelenség. Következő tárgykörünk a vallás. Azt kell tehát megvizsgálnunk, hogy a történelemoktatáshoz hasonlóan tovább folytatódik-e most már az egyház részéről egy zavaros, rendszertelen, közel sem koherens világkép közvetítése, vagy ebben az esetben már ténylegesen differenciálódva jelennek meg azon világot mozgató erőterek „szerkezetrajzai”, melyek között azért minden józanul gondolkodó elmének illik különbséget tennie? Kiindulópontunk a katolikus egyház katekizmusa, te-

28

Dobogó

hát a legmagasabb – pápai – szinten deklarált dogmaegyüttese lesz, mely a „nagyegyház” hivatalos álláspontját tükrözvén, a legalapvetőbb tan- és ismeretanyag az Istenhez fűződő viszonyról, a hit megélésének kérdésköréről, a gonosszal való kapcsolatrendszerről, vagy akár a Krisztus által képviselt egyetemes, felülírhatatlan értékekről. Ha létezik olyan kikezdhetetlen pozitív minőség, amely a világtörténelem zűrzavaros időciklusaiban feltétel nélkül a jóságot, az önzetlenséget, a kegyelmet és a szeretetet képviselte – az vitán felül a Krisztusság, az a Krisztusság, amely a keresztény vallás központi eszmerendszere kell, hogy legyen, mely eszmerendszer megélésével és hirdetésével az ember üdvösségre juthat. Ezzel szemben mégiscsak azt tapasztaljuk, hogy az a nagyegyház, mely deklarációk szintjén alapítójának a názáreti Jézust tekinti, az üdvösség forrásának mégsem Őt, hanem azt az ószövetségi eszmerendszert jelöli meg, melyről a János evangéliumában leírtak alapján megállapítható, hogy a Törvényt ugyan kiszolgáltatta, az Igazságot viszont nem. Mármost azért az mégiscsak erősen kétséges, hogy vajon egy olyan eszmerendszer, mely a törvénykezés praktikumait ugyan egészen részletesen ismerteti, viszont az Igazságot nem birtokolja, milyen módon vezethet üdvösségre azzal a minőséggel szemben, mely nem elsősorban a törvényre, hanem az Igazságra és a szeretetre helyezte a hangsúlyt? Nyilvánvalóan sehogyan sem. Ennek ellenére a következőket olvashatjuk az ószövetséggel összefüggésben a fent már említett katekizmusban: „E könyvek Isten üdvözítő szeretetét és pedagógiáját tanúsítják: bennük az Istenről szóló fenséges tanításoknak, az üdvösségre vezető életbölcsességeknek és az imádságnak csodálatos kincsei találhatók, s végül bennük rejlik üdvösségünk misztériuma.” Tudom, hogy a fenti sorokat már többször idéztem. De úgy gondolom, nem lehet elégszer megismételni, mert hiszen olyan perdöntő kérdésről van szó, amely egyértelműen igazolja, hogy az elviekben Krisztuskövető nagyegyház az üdvösség – ha nem is kizárólagos, de elsődleges – forrásának mégiscsak azt az ószövetséget tekinti, amelynek történelmét egészen a kezdetektől a gyarlóságokkal, a botlásokkal, a vétkekkel és a legsúlyosabb bűnökkel átitatott magatartásformák rendszere hatotta át, azzal a Krisztusi értékrenddel szemben, mely maradéktalanul képes volt levetni magáról a gyarlóság bármilyen rendű vagy rangú megnyilvánulási formáit. Az igazán megdöbbentő tételnek azonban mégsem a fent idézett szakasz értékelendő, hanem a Jézus halálának felelőseit megjelölő bekezdés. Ki a felelős Jézus haláláért – teszi fel a kérdést a 2005. június 28-án keltezett, XVI. Benedek pápa által papírra vetett katekizmus. Nos, a válasz a következő: „Jézus szenvedéséért és haláláért nem vonhatók felelőségre különbségtétel nélkül sem az összes korabeli, sem a később bárhol élt zsidók (…) még vétkesebbek azok – elsősorban keresztények(!) – akik gyakrabban visszaesnek a bűnbe és gyönyörködnek a bűnös szoká-

sokban.” Nem tudom, érzékeljük-e a fenti kijelentés valódi súlyát, annak egészen elképesztő üzenetét? Egyrészt azt, hogy a keresztények (ezek szerint minden bizonnyal „hivatalból”, de legalább is „alapjáraton”) gyakrabban esnek vissza a bűnbe, mint a korabeli, vagy később élt zsidóság, másrészt nem csak hogy gyakoribb náluk az erkölcsi fertőzés állapotába való zuhanás, de abban még jobban is gyönyörködnek, mint bárki más, aki akár követi, akár nem a Krisztusi szellemiséget. Hogy e meglátását milyen élményre, milyen tapasztalatra, vagy milyen statisztikai adatra támaszkodva fogalmazta meg a katolikus egyház feje, az vélhetőleg örök rejtély marad, egy jól bemérhető tendencia azonban egészen egyértelműen kiviláglani látszik a fenti gondolatok elolvasása után. Valakinek elemi érdeke fűződik ahhoz, hogy az igazi felelősök személyét homályban tartsa, hogy a Megváltó halálát követelő farizeusság nyilvánvaló szerepét relativizálja, és a keresztre feszítés terhét a katolikus emberekre tolja át. Egyébként az összemosás az ötödik osztályos történelemkönyvben is jól megfigyelhető, hisz a következőket írják Krisztus megfeszítésének előzményéről: „A főpapok veszélyesnek ítélték Jézust, mert egyre több híve lett. Ezért elfogatták, amikor a zsidó Húsvét ünneplésére Jeruzsálembe ment. A római helytartó Pilátus attól tartott, hogy lázadás tör ki. Elrendelte, hogy vizsgálják ki az ügyet. Bár meggyőződött arról, hogy Jézus nem a birodalom ellen tör, mégis halálra ítélte.” Értjük, miről van szó? A zsidó főpapok csak elfogatták Krisztust, ám mossák kezeiket, hisz nem ők, hanem Pilátus végeztette ki az Egyetemes Megváltót, annak ellenére, hogy nem találta bűnösnek egyetlen vádpontban sem. De hogy a római prokurátor döntését a farizeusság kőkemény nyomására hozta meg, mely nyomás nélkül esze ágában sem lett volna keresztre küldeni az Ember Fiát, arról nagyvonalúan elfelejt beszámolni a fent nevezett történelemkönyv. E gondolati vonalvezetés tökéletesen rímel a katekizmus szellemiségére, ahol a bűnös szokásokban gyönyörködők szerepkörébe egyértelműen a ma élő keresztények vannak utalva (sic!), miközben ott is nagyvonalúan felejtik el rögzíteni a cáfolhatatlan tényt, hogy bűnös szokásokban elsősorban mégiscsak azok – elsősorban nem keresztények (!!!) – gyönyörködnek, akik kurátorként vallásgyalázó kiállításokat szerveznek, akik a drogliberalizáció mellett törnek pálcát és érvelnek hevesen, vagy akik az egynemű párok gyermekvállalásának lehetővé tételét szorgalmazzák kitartó buzgalommal. Mivel az oktatásnak és az egyháznak elemi érdeke lenne ezekben az alapjaiban szekularizált vészterhes időkben a hitelességük visszaszerzése, ezért teljesen világos, hogy a tények fentiekhez hasonló, egészen nyilvánvaló áthangolásával és elferdítésével (vagyis önmaguk és az emberek szembeköpésével) legkevésbé sem szolgálják ezt a nemesnek nevezhető, ám nem könnyen elérhető célkitűzés megvalósítását. Az pedig, hogy a relativizálás eszközével a héber hagyomány felerősítése és pozícionálása jól érzékelhető tendenciózussággal zajlik, e-

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM gyáltalán nem meglepő: Ferenc pápát ugyanis a Jewish Daily Forward amerikai napilap beszámolója szerint a világ ötven legbefolyásosabb zsidó személye közé választották, így könnyen belátható, hogy aligha várható el tőle az egyház ószövetségi hagyományhoz való irracionális mértékű kötődésének megváltoztatása. Jól tudom ugyanakkor, hogy a fent leírtak tükrében ismét felerősödhetnek azok a hangok, amelyek a helyzet indokolatlan túldramatizálásáról beszélnek, mondván: a katekizmus azért mégsem tekinthető olyan tétel-együttesnek, olyan tanrendszernek, melynek aggályos pontossággal idézett szellemisége a mindennapok egyházi gyakorlatába is jól érzékelhetően átitatódik. A felvetés, mint minden kritikai hang természetesen jogos, és megfontolandó. Pontosan ezért lássuk a tényeket! A katolikus misék liturgiájában az Eukarisztikus imádságban az áldozat bemutatásánál a következő szövegrészletet idézi az áldozatot bemutató pap: „Nézd kegyes és jóságos szemmel és fogadd el, amint elfogadtad igaz szolgádnak, Ábelnek ajándékát, ősatyánknak, Ábrahámnak(!) áldozatát és azt a szent és szeplőtelen áldozati adományt, amelyet főpapod, Melkizedek mutatott be Néked.” Amikor tehát a kato-

„Ősapánk Ábrahám”

likus misék liturgiájáról beszéltünk, akkor nem is lehet tovább vita tárgya, hogy azok a dogmák, amelyek a katekizmus keretei között az egyházkerületek rendelt helyein, esetleg a fiókok mélyén porosodtak, vajon átitatódnak-e a mindennapok egyházi gyakorlatába, vagyis a szertartásrendbe! Hát bizony átitatódnak, s ennek következtében már a hívek legszélesebb rétege is szembesülni kényszerül az egyház egy sarkalatos tanításával: a mi ősünk Ábrahám. Csakhogy e megállapítást mind magyar, mind az evangéliumi kereszténységet vállaló Krisztus-hívő emberként is a leghatározottabban vissza kell utasítanunk. Miért? Azon egyszerű oknál fogva, mert nekünk, magyaroknak nem a zsidóság ősatyja (Ábrahám), hanem Khus fia Nimród a mitológiánk szerinti ősünk, keresztényként pedig szintén nem az ábrahámi, hanem a Krisztusi tanrendszer

29

és életszemlélet tekintendő forrásnak, vagyis olyan spirituális gyökérzetnek, amelyből kihajt evilági létünk életfája. Ilyen értelemben tehát az égvilágon semmi közünk nincs a héber hagyomány ősapjához, ennek ellenére a misék szertartásrendjében, a mindennapok igehirdetésének a helyszínén azzal a sulykolással szembesülhetünk, hogy a zsidóság és a magyar keresztény gyülekezetek őse Ábrahám személyében azonos. Mindez elhangzik Magyarországon, magyar közösségek előtt… E deklaráció abszurditásában pontosan ugyanolyan tarthatatlan, mint ha a Dohány utcai zsinagógában Frölich Róbert vezető rabbi imáiba Nimródot, mint a zsidóság ősatyját említené. Gondolom, senkinek sem kell magyarázni a helyzet szürrealitását… Ebben az esetben még mindig lehetne azzal az érvvel védekezni az ószövetségi elemek túlzásba vitt mértékének kritikájával szemben, hogy ezek a szövegek a rögzített szertartásrend részei, azok felolvasása kötelező érvényű a papokra nézve, tehát egész egyszerűen nincs választási alternatívájuk és mérlegelési lehetőségük atekintetben, hogy esetleg az idézett elemeket maradéktalanul törlik a szertartás menetéből. Nos, mindez igaz, csakhogy léteznek az Istentiszteletnek olyan részei, ahol a téma megválasztása a pap, vagy a tiszteletes egyéni hatáskörébe van rendelve. Ilyenek a példabeszédek, a szentleckék, az olvasmányok és természetesen maga a prédikáció. Nos, e viszonylagos szabadság tudatában azt kellene megvizsgálnunk, hogy a liturgikus kötöttség feloldásának állapotában szintén tetten érhető-e az ószövetségi tételek tendenciózus megidézése, vagy ebben az esetben azért már mindenképpen az evangéliumoké és más újszövetségi szentírás-részeké lesz a főszerep? Egy személyes példa felidézésével próbálok választ adni a kérdésre. Kisfiunk elsőáldozásának ünnepi szentmiséjén történt a következő eset. (Ezért is nem fogom elfelejteni soha…) A hittanteremben egy valóban megható eseményt követően (a gyermekek szülők általi megáldása után), az ünneplő közösség bevonult a templomba és elkezdődött a szentmise. Az olvasmányokhoz érve a pap Mózes második könyvének 17. részéből olvasott fel néhány verset. Az idézett szakasz az amálekiták zsidók általi legyőzetéséről szólt. A történet lényege abban áll, hogy amikor Mózes egy domb tetején elhelyezkedve kezét felemelte, akkor Józsué serege állt győzelemre, ha azonban elfáradván kezeit leeresztette az amálekiták kerekedtek felül. Ezért hát a győzelmet elősegítendő Áron és Húr egy követ hozott a domb tetejére Mózes számára, hogy arra üljön, majd két oldalról megtartották kezeit, hogy ne fáradjon el azok felemelésétől. Ennek hatására „…Józsué pedig leveré Amáleket és az ő népét fegyver élivel…” Hogy milyen logika alapján került az idézett igehely felolvasásra a szentmise kezdetén, az a prédikációból vált világossá. „Úgy kell a gyermekeinket segíteni az életben, mint ahogyan Áron és Húr támogatta Mózest.” Nos, akkor hát vegyünk egy nagy levegőt és tényleg próbáljunk higgadtak maradni, miközben azért

30

Dobogó

értetlenségünkben nyugodtan csóválhatjuk a fejünket, hogy a segítségnyújtás témáját előkészítő idézetet plébánosunk miért ószövetségi talajból emelte ki, amikor Cirenei Simon története által egy Újszövetségi tétel sokkal erősebb érvénytartammal szolgálhatott volna hivatkozási alapul. De e zárójeles megjegyzés után térjünk vissza a vezérgondolatra: az elsőáldozás alkalmával a gyermek életében először veszi magához az Ostya képében annak a Krisztusnak a spirituális testét, kinek egyetemes érvényű tanítása az ellenség szeretetére és a megbocsátásra alapozódott. Egy ilyen mélyen letisztult szakrális ünnepen, ahol a gyermeki lélek valóban át kellene, hogy itatódjon a Világ Világosságának mindent átható szeretet-kisugárzásával, példaként felhozni egy olyan minőségű segítséget, mely segítség hatására brutális és kegyetlen vérfürdőt rendezve a bosszú jegyében emberek ezreit mészárolták le, az legalább olyan szintű félreértése a helyzetnek, mintha egy egyházi elöljáró a szeretetre és az önzetlenségre hivatkozva egy apácát társadalmi munka keretében bordélyházba küldene szolgálatot teljesíteni. A hasonlaton kéretik nem felháborodni, hanem sokkal inkább célravezető elgondolkodni az elsőáldozás szellemisége és az idézett igehely „tanítása” között feszülő kibékíthetetlen ellentéteken. Mindenesetre a fent jelölt részletek és események kapcsán az embernek egyre inkább az a benyomása támad, hogy a kereszténynek mondott olvasmányok és a katekizmus több tétele szép lassan a kortárs rabbinikus irodalom „gyöngyszemévé” válik, miközben bizonyos esetekben (nem állítom, hogy általánosságban), de az elsőáldozás olyan spiritualitástól megfosztott tragédiává hanyatlik, ahol az egyfelvonásos dráma keretében a móresre tanítás logikájával Mózesre hangolják az egyébként elvileg Krisztus befogadására felkészített gyermekeket. Az Egyetemes Megváltó színe előtt hófehér ruhában álló gyermek spirituális beavatása tehát Áron tömegmészárlására alapozódik, aminek következtében a Krisztusi vér tisztaságának megélése a bosszú vérének alapvetően szennyező hatására cserélődik le. Összegezve tehát a vallás terén tett kirándulásunk tanulságait a következő megállapításokat tehetjük: Az egyház hivatalos álláspontja szerint – üdvösségünk misztériuma nem elsősorban Krisztusban, hanem az ószövetségben rejlik – Jézus haláláért inkább mi, ma élő keresztények vagyunk felelősek, mint a korabeli farizeusság – Keresztényekként gyakrabban esünk vissza a bűnbe és jobban is gyönyörködünk a bűnös szokásokban, mint más, nem keresztény ember – Magyarként ősünk nem Nimród, hanem Ábrahám volt – Bizonyos esetekben Krisztus színe előtt hófehér ruhában álló gyermekek spirituális „beavatása” Mózes, Áron és Húr tömegmészárlására alapozódik Művelődés: Ha az eddig kritizált (mind az oktatás, mind az egyház által képviselt) szellemiségről egyesek úgy gondolják, hogy azok számukra elfogadhatatlanok

és vállalhatatlanok, akkor kizárásos alapon figyelmüket nyilvánvalóan most már a művelődés preferált képviselőinek irányába fogják fordítani, hogy azok véleményét igazodási pontként mérlegelés tárgyává tegyék. Csakhogy az a nagy gond adódik, hogy ott is erősen megkérdőjelezhető tartalmú hangokkal szembesülhet az ember. A magyar kulturális közélet egyik legelismertebb véleményformáló művészegyénisége az a Jankovics Marcell, aki tagadhatatlanul nagyívű „pályagörbét” tudhat maga mögött: Magyar Művészeti Akadémia elnökségi tagság, Nemzeti Kulturális Alap bizottságának elnöki széke, Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal, Kossuth-díj, Oscar-díjra jelölés, Cannes-i filmfesztivál Arany Pálma díj, Los Angeles minden idők legjobb rajzfilmjének járó díj – csak néhány az elismerések és pozíciók közül. Ha valakinek a szavára, hát egy ilyen emberére biztosan illik odafigyelni – vélheti a laikus közember. És valóban! Az érdeklődés nem marad el, hisz számtalan előadás meghívott felszólalója Jankovics Marcell, tehát ilyen (előadói) szerepkörében ténylegesen komoly hatást tud kifejteni a közvélekedésre, az életmű tükrében véleménye pedig olyan súllyal eshet a latba, hogy az a későbbiekben megkérdőjelezhetetlen hivatkozási alapként szerepelhet a múltja és értékei iránt érdeklődő utókor hiteles forrásanyagai között. Ezért hát óriási a felelőssége, hogy mit közvetít, hogy milyen értékrendet tolmácsol. Lássuk is, hogy milyet! 2011 február 3-án, Kiskunhalason, a Szilády Áron Református Gimnázium dísztermében tartott előadásán többek között a következő kijelentéseket tette: „A nálunk nagyobb múlttal rendelkező franciák – mert azért az nagyon sokat számított, hogy ott volt Róma – és a római birodalomnak köszönhetik, hogy a franciák múltja sokkal messzebb nyúlik.” Nos, sietve szeretném leszögezni és egyértelműen világossá tenni, hogy az alább következő felvetéseimmel egyáltalán nem a magyarság ősiségét próbálom igazolni, hisz amennyiben e kérdéskör pusztán azért kerül terítékre, mert egyesek azt gondolják, hogy akár ezredéves múltak, csak azért mert ezredévesek, már bizonyítékul is szolgálhatnak egy nemzet nagyságára, azok súlyosan tévednek, hisz egy népet nem történelmének ősisége, hanem szellemiségének tisztasága emelhet csak példává. Minden más megközelítést egy nép történelmének és ott betöltött szerepének vizsgálatánál alapvetően ostoba, sehová nem vezető vitának tartok, hisz a múlt önmagában nem érdem, ezt jó lenne egyszer, s mindenkorra kitörölhetetlenül az eszünkbe vésni. Hogy e Jankovicsi kijelentésre mégis reagálok, annak egyetlen – sajnálatos módon nagyon is időszerű – oka van: manapság vitathatatlanul olyan időket élünk, amikor már azon eredményeit is el akarják vitatni kultúránknak, amelyek cáfolhatatlanul sajátunk. Éppen ezért fontos megjegyeznünk, hogy a tárgyilagosság rendkívül lényeges szempont lenne saját műveltségünk és hitelességünk megőrzése érdekében. E tárgyilagosság nevében el kell fogadnunk azt az alapvető

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM morális követelményt, hogy múltat se nem vásárolhatunk, se nem sajátíthatunk ki, és még csak nem is kreálhatunk magunknak, ám olyan múltra, amelyre léteznek (ráadásul nem is csak honi forrásokból) akár perdöntőnek is nevezhető adatok, azokat megint csak a tárgyilagosság nevében vétek lenne elhallgatni, ezért kötelességünk arról megemlékezni. Ennek a tárgyilagosságnak a nevében illett volna megemlítenie a világhírű rajzfilmrendezőnek, hogy a franciák magyaroknál régebbi múltjára vonatkozólag azért vannak más teóriák is, olyanok, amelyekkel bizony komolyan kellene számolni. Az I. században élt Trogus Pompeius véleményéhez hasonlóan Justinus (II.–IV. század) a kor leghíresebb római történetírója fő művében – a Világkrónikában – ugyanis kifejti, hogy a szkíta az írott történelem legrégebbi népe, nagyobb múltú, mint az egyiptomi („…Az egyiptomiak mindig a skythákat tartották régebbinek…”). Priszkosz rétor a bizánci császár követe Atillát viszont szkítának nevezi. („…Sem az oldalán viselt kard, sem szkíta lábbelije, sem lova kantárja nem volt díszített, eltérően más szkítákétól…”) Thierry Amadé francia Atilla-kutató pedig Isten ostora és a magyar nép között egyértelmű rokoni kapcsolatot vél felfedezni: („…Attila a húnfajta nemzetek lelke, mely a magyar népben megtestesülve ennek alapítójában Álmosban, és első keresztyén királyában Szent Istvánban föltámadt…”) Amennyiben tehát a magyarok iránti részrehajlással a legminimálisabb mértékben sem vádolható római, bizánci és francia források tartalmát mérlegre tesszük és összeolvassuk (nem túl bonyolult művelet ez), akkor igencsak meginogni látszik a Jankovicsi francia múlt magyarokénál ősibb történelmére vonatkozó teóriája, hacsak nem rendelkezik rajzfilmes barátunk olyan forrásanyaggal, mely felülírja Justinus beszámolóját és a francia népet ősibbnek nevezi az egyiptominál, vagy akár a szkítánál. Persze mindez még mindig nem jelenti azt, hogy Jankovicsnak esetleg ne lehetne igaza, de amíg nem vizsgáljuk meg minden rendelkezésre álló hipotézis alapját szolgáltató források hitelességét, vagy hamisságát, addig nem tehetünk egyértelmű kijelentést sem egyik, sem másik irányba. Mindenestre tény, hogy ebben a rendkívül neuralgikus témakörben igencsak érdekesnek tűnhet az a teljes jogalappal adódó kérdés, hogy Jankovicshoz hasonlóan jelenkorunk hivatalosnak minősített történetírása, vajon milyen alapon és milyen forrásokra hivatkozva gondolja úgy, hogy a több évszázados, vagy ezredéves források tévednek, és a magyarok származására vonatkozólag mégiscsak az az eredet-elmélet tekinthető hitelesnek, amelynek minden régebbi forrás tökéletesen ellentmondani látszik, s melyek egészen az újkorig még csak a lehetőségek szintjén sem voltak jelen a történelemkutatásban, arról nem is beszélve (és akkor itt most tegyünk egy kis kitérőt a Jankovicsi tárgykörtől), hogy a hivatalos doktrína sem cáfolja, hogy pl. a finnugor nyelvrokonságot a genetikai rokonítás eszköztára megerősíteni egész egyszerűen képtelen. (Bálint Csanád: „A történeti genetika és eredetkérdések” Magyar Tu-

31

domány 2008/10). Mindezek ellenére az előzőekben már említett Mozaik kiadó által forgalomba hozott ötödik osztályos történelemtankönyvben a következőket olvashatjuk a magyarok eredetéről. „A magyar és a finnugor nyelvek rokonsága nem volt mindig egyértelmű. Bár már az 1700-as években sejtették, sokáig nem vált elfogadottá. Sokan úgy vélték, hogy »előkelőbb« ősöket kell keresni a magyarság számára, pl. a sumerokat, vagy a hunokat. Ezeket az elméleteket a tudomány tévesnek tartja, és nem fogadja el.” Mivel a leírás szerint a finnugor elmélet felvetése az 1700-as évek utáni időciklusra datálódik, így világos, hogy akik „előkelőbb ősöket” szándékoztak „keresni”(!) a magyarság számára, azoknak ismerniük kellett a kevésbé előkelő finnugor származáselméletet is, hiszen ellenkező esetben nem lenne egészen világos, hogy valójában milyen származáselméletet is próbáltak volna fölülírni? E logika mentén viszont a hősibb múlt felvetésének szándéka a finnugor elmélet megalkotása után, vagyis az utóbbi közel másfél-két évszázadban kellett, hogy a felszínre törjön. Csakhogy a tankönyv szerzője ebben az esetben fordítva ült a lóra, hiszen a „hősibb” múlt nem a finnugor elmélet megszületése után, hanem jóval azelőtt fogalmazódott meg a magyarságban. Egészen pontosan már a krónikákban is, melyek legalább félezer évvel megelőzték a finnugor elmélet megszületését. Mindez azt jelenti, hogy egyrészt a „hősibb” múltat nem volt ok keresni, hiszen az már évszázadokkal azelőtt, mint történelmi tény készre volt fogalmazva, másrészt a tankönyv által vázolt szándék éppen ebből kifolyólag pontosan fordítva igaz: nem az újkori magyarság szándékozott egy – a meglévőnél – hősibb múltat kreálni önmaga számára, hanem a jelenkor hivatalos kutatástörténete vetett fel az addig elfogadottal szemben egy jóval alacsonyabb rendű származás-elméletet. És ez azért óriási különbség, hiszen így szó sem lehet az újkorban datált hősi múlt gyártásról, amiről nagyvonalúan elfelejt beszámolni az a tankönyv, mely, ne feledjük: ötödik osztályos gyermekeknek készült, vagyis annak a generációnak, amely életében először találkozik történelemoktatással, így jelentős mértékben arra fogja alapozni későbbi történelemképét és identitását. A fenti eredet-elméletet szándékosan nem az „elfogultsággal vádolható” Himnuszunkból idéztem, ahol Kölcsey a magyarságot Atilla apjának véreként határozza meg („…Általad nyert szép hazát, Bendegúznak vére…”) és nem is attól a magyarsága okán szintén „elfogultsággal vádolható” orientalista Zajti Ferenctől, aki egyébként a fent nevezett francia Atilla-kutatóval volt egy platformon Atilla és a magyarság kapcsolatának kérdéskörében. Mindenesetre azért az erősen elgondolkoztató adalék, hogy a tendenciózus marginalizálás sorsára ítélt Zajti – akinek munkásságát egyáltalán nem nézte jó szemmel az akkor regnáló kommunista hatalom –, Aréna úti műtermét közvetlen a halála után feltörték és kirabolták, eltüntetve egész életművét, teljes könyvtárát, és azt a több ezer darabos üvegnegatív anyagot is, mely kutatásainak eredményeihez

32

Dobogó

nyújtott felbecsülhetetlen értékű kiegészítéseket. László Gyula közlése szerint a család a halál beálltát követő egy órán belül már a helyszínre ért, addigra azonban egy egész élet munkájának nyoma veszett. Valakinek nagyon sürgős lehetett ezeket a „jelentéktelen”, „súlytalan” és persze teljesen „hiteltelen”, a hivatalos származás-elmélettel tökéletesen szembemenő eredményeket eltakarítani az utókor szeme elől… De visszatérve Jankovics előzőekben már említett előadásához, újabb elgondolkodtató megállapítással találkozhatunk: „Az a kultúra, amit Pannónia képviselt a római gyökereivel, mentette meg Magyarországot , hogy ne essék szét, mint a többi nomád birodalom.” Nos, ilyen kijelentésekhez vezet az, amikor a jegyzetem elején felvetett pozíciók nincsenek tisztázva. Jankovics

„Tekintet(es) úr“

ugyanis több esetben ugyanazon a nyelvezeten beszél, mint az előzőekben már említett ötödik osztályos történelemkönyv. Rómát egy megtartó minőségként értékeli, holott kegyetlenségével, gátlástalanságával és Istentelenségével csupán a bukás útját volt képes felmutatni. Azt a Rómát tehát, mely testvérgyilkosságra alapozza történelme nyitányát, majd a szeretetet hirdető evangéliumi kereszténység kiirtásának szándékával járatódik csúcsra, hogy aztán dicstelenül elbukjon, mint megtartó erő képviselőjét jellemezni, azzal a Magyarországgal kapcsolatban, ahol már a honfoglalás előtti sír-leletekből egyértelműen kimutatható az ókori Róma által képviselt szellemiséggel radikálisan szem-

ben álló, igazi megtartó erőként működő kereszténység jelenléte, fogalmazzunk diszkréten: erős csúsztatásnak tűnik .Végül, de nem utolsó sorban egy újabb Jankovicsi kijelentés a magyar művelődésről: „nincsenek evidenciáink, tehát nincs kultúránk”… – mondja ezt a Csontváryk, a Kosztolányik, a Fadruszok, a festett templomi kazettás mennyezetek, a kora keresztény kőfaragványok, az Adyk, a Bartókok, a Lisztek, a Rákóczyk, a Bólyai Jánosok mai napig sugárzó fényében egy olyan ember, aki hazánk kulturális intézményeinek egyik csúcsát jelentő, a műveltségi hagyatékunk gondozásáért is felelős Magyar Művészeti Akadémián elnökségi tag. Érthető? Nincs kultúránk – hirdeti a magyar kultúra átörökítését gondozó állami intézmény egyik vezetője, aki az ismeretterjesztés oszlopaként könyveivel, publikációival és televíziós műsoraival rendszeresen jelentkezve formálja a közgondolkodás alakulását műveltségi – kulturális kérdésekben. De milyen irányba is formálja a gondolkodást? Miután mindazok, akik akár Jankovics, akár más véleményformáló értelmiségiek a magyarság múltjára és egyetemes művelődéstörténetben elfoglalt pozíciójára nézve erősen megkérdőjelezhető valóságalappal, vagy komoly ellentmondásokkal bíró kijelentéseit értetlenségükkel és szkepticizmusukkal nyugtázták, most már valóban egy olyan szellemiséget próbálnak a tisztánlátás elérése végett „felkeresni”, akinek életműve megkérdőjelezhetetlen fényességgel ragyog az emberi műveltség hatalmas boltozatán. És ekkor megkerülhetetlenül fognak elérkezni Hamvas Bélához, a szelle-miség azon kultikus figurájához, akinek megidézése nélkül már a 80-as években sem folyhatott értelmiségi diskurzus sem a katedrák, sem az egyetemisták által megtöltött kocsmák világában. Sem egy „házmester”, sem egy „Krúdy-fröccs” nem csúszhatott le anélkül, hogy a 60 Ftos hagymás-zsíroskenyér mellett ne kapott volna helyet egy rongyosra olvasott Hamvas-kötet a füstös borozók egyszerű deszkaasztalain. Joggal várhatja tehát ilyen előzmények után a tisztánlátásra kiéhezett emberfő, hogy majd Hamvas helyre teszi a dolgokat, és megnyugtató válaszokkal fog szolgálni a vitatott kérdéskörökben. Lássuk tehát a Hamvasi válaszokat ebben az esetben a magyarság forradalmi tevékenységével kapcsolatban: „Ezerkilencászötvenhatot az egész irodalom, az egész sajtó, a zene, a festészet, a művészet, a tudomány, a politika elárulta. Annak, hogy élni csak kell. Senki sem mert meghalni (…) mintha e hitvány és korrupt, nyomorult és züllött, tisztátalan és aljas népben egyszer, egyetlen egyszer és egyedül nem ragyogott volna fel az igazság… Ha a forradalom győzött volna akkor sem lett volna más, sőt! Akkor jöttek volna a magyarok. Ez a szint azonban számomra már régóta érvénytelen.” (H. B. Patmosz I. (ön)interjú) Nos, tehát Hamvas szerint, ha Magyarországon győz a forradalom, az nem lett volna jó, mert akkor jöttek volna a magyarok. Ennek ellenére a nyomorult (!) és hitvány (!) magyar nép kollektív aljasságát (!) abban vélte felfedezni, hogy forradalmát elárulta, tehát megalkudott. Vagyis

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM nem „jött”… Mindezek mellett viszont egy másik esszéjében a következő gondolatokat veti papírra: „Ha véletlenül valakivel háborúba keverednék, első dolgom lenne: azonnal, a legmegalázóbb feltételekkel is, haladék nélkül békét kötni. Ígéretet tennék, hogy harminc éven keresztül az illető nép rabszolgája leszek. Saját népemről még az inget is leszedném, s azt is odaadnám. (…)Hizlalnám, tömném, dicsérném (ti. a hódítókat). Százat az egy ellen, hogy az a nép harminc évet sem bírna ki. Úgy meghízna, annyira ellustulna (…), hogy nem is kellene hadjáratot indítani ellene.” (H. B. Babérligetkönyv – Reggeli feljegyzés) Értem én – persze, hogy értem – az iróniát, de azt is tudom, hogy az irónia alatt mindig valós szándék, valós vélemény lappang, vagyis az irónia nem más, mint emésztést segítő gyógyszer. Hamvas a fent leírtak tükrében megbocsáthatatlan bűnnek tartotta a magyarság „megalkuvását”, miközben – elmondása szerint – ő maga egy zsarnokkal feltételek nélkül, megalázkodva azonnal békét kötne. Viszonylag tehát ellentmondásosnak tűnik az a helyzet, amikor valaki olyan viselkedési morál képviselete okán tart egy egész nemzetet aljasnak, mely viselkedési morált ő maga egy kiélezett konfliktushelyzetben önmagára nézve üdvösnek tart alkalmazni. Ugyanakkor viszont tudjuk jól, hogy a magyarság részéről 56’ után megalkuvó, feltétel nélküli békekötésről szó sem lehetett, ott erővel és megtorlással vertek le egy forradalmat. Akik pedig a nép „ingét” leszedték és egy idegen hatalom széfjébe hajították, azok a vezetés szintjén perdöntő többségben moszkoviták voltak, akiknek semmi közük nem volt a magyarsághoz. Ezen tények tudatában a levert forradalom betört és megalázott népét kollektíve aljasnak és hitványnak nevezni, csak azért, mert miután a kommunista megszállás alatt egyedüliként fellázadt egy világbirodalom ellen, de segítség a Föld egyetlen pontjáról sem érkezvén a megtorlás, a bitófa és az agyonlövetés rémének árnyékában az elképesztő túlerővel szemben befogta a száját, mert egyszerűen csak élni akart, elég érdekesen hangzik egy olyan ember szájából, aki a Rosenfeldekhez és a Singerekhez hasonlóan saját bevallása szerint még az inget is leszedte volna saját népéről, ha a szükség úgy kívánja. Volt tehát egy nemzet, amely ugyan több mint harminc évet valóban leélt látványos lázadás nélkül egy elnyomó hatalom árnyékában, előtte azonban az egész világnak példát mutatva fellázadt ugyanazon brutális diktatúrával szemben. Hamvas számára ez a szint mindezek ellenére már régóta érvénytelen, ellentétben a megalázott rabszolgaszereppel, mely viszont mindenféle ellenvetés nélkül méltányolandó. Nos, a magyar szellemtörténet egyik legnagyobbikának tartott gondolkodója valami olyan – a saját népével szembeni – zsigeri ellenszenvről árulkodik, ami a józan értékítéletet erősen elhomályosítja, így azonban az igen fontos kérdéskörökben a tisztánlátás reményével Hamvashoz forduló személyek megrendülve szavainak hitelességében, más irányba kell, hogy forduljanak. Ekkor – mivel a hivatalos történetoktatás, az egyház, a vé-

33

leményformáló értelmiségiek – sok tekintetben már kudarcot vallottak, más lehetőség nem lévén, alternatív fórumok világában kezdi majd kutatni az igazság hangját mindaz, aki számára még fontos, hogy tisztán láthasson az emberi sors tekintetében meghatározó kérdéskörökben. Ekkor azonban – ha lehet így fogalmazni – még veszélyesebb vizekre fog evezni, mint a fent már idézett esetekben. Hogy miért, az rövidesen világossá fog válni… Nem állítom, hogy egyetlen lehetőségként, de mint sok közül az egyikként mindenképpen eljuthat egy bizonyos Atilla Király Szellemtudományi és Nemzetstratégiai Akadémia világába, ahol első „nekifutásra” (kiindulva az „Akadémia” elnevezéséből) joggal reménykedhet abban, hogy értő szakemberek tolmácsolásában világos és „transzparens” képet fog kapni nemzete kulturális hagyatékáról és annak világban elfoglalt pozíciójáról. Hogy nevezett Akadémia tanításából részesülhessen a jövőbeni növendék, előbb felvételi vizsgát kell tennie. Az oktatási intézménybe való jelentkezés előfeltétele, hogy más egyéb kritérium mellett az iskola honlapján szereplő kiemelt irodalomjegyzék által meghatározott tanulmányokból számot kell tudni adnia, vagyis azok ismeretének és vállalásának birtokában mérik meg majd alkalmasságát a vizsgabizottság tagjai. Lássunk tehát egy példát a kiemelt irodalomjegyzék szellemiségéből, melyet a Nemzetstratégiai Akadémia olyan növendékeknek határoz meg tananyagként, akiktől elvárt kritérium, hogy az oktatási intézménybe jelentkezvén nemzeti elkötelezettséggel rendelkezzenek. Nos, tehát a felvételi vizsgára való felkészülés egyik meghatározó tanulmánya László András – továbbiakban L. András – tanítványának, Szmorad Csabának a „Mag és a héj” című tanulmánya, melyben a szerző a magyar néphagyományt nemzet alatti minőségként határozza meg, Petőfit pedig Magyarországot kiforgató rebellis elemnek nevezi, akinek „kultusza” minden jobb érzésű emberben visszatetszést kelt. (Szmorad Csaba: A mag és a héj) Miközben a nemzeti elkötelezettséggel érkező naiv jelentkező az olvasottak tükrében nyilvánvaló tévedést gyanít, gyorsan megvizsgálja a szerző és a tanári kar összetételét, és az elérhető forrásanyagok tükrében azok deklarált szellemiségét. Ekkor azonban megdöbbenve szembesül a számára talán sokkoló hírrel: a Nemzetstratégiai Akadémia – a leendő növendékektől nemzeti elkötelezettséget megkövetelő – tanári kara kollektíve arra az álláspontra helyezkedett, hogy az 1848-as szabadságharc történetében a magyar felkelőkkel szemben egyértelműen a Habsburg-dinasztia konfliktusban részt vevő tagjai töltöttek be pozitív szerepkört, mert hiszen a királyi rend ellen – amely a legfőbb Isteni princípiumot hivatott szolgálni és megidézni – egyetlen alattvalónak sincs joga fellázadni. Nos, mi is némi fenntartással nyugtázhatjuk a kissé dermesztő hír mindkét vetületét, vagyis azt, hogy a konfliktusban a forradalmárokkal szemben egyértelműen az osztrák félnek lett volna igaza, másrészt azt, hogy a legfőbb Isteni princípium képviseletének

34

Dobogó

hiteles közvetítője lenne az a Habsburg-dinasztia, amelynek szellemiségéről és hatalomgyakorlási szokásrendjéről a bécsi császári udvar titkos levéltárnoka, egy bizonyos Hormayr, dokumentumokkal igazolhatóan a következő kijelentést tette: „A Habsburg-ház hatalma, amióta csak a neve a történelemben előfordul, minden alkotmánynak, minden törvényes és történelmi közjognak örökös és halálos ellensége volt.” (Anemonen, II. kötet, 157. lap) A fenti idézet tükrében joggal adódik tehát a kérdés, hogy L. András és köre milyen logika alapján véli úgy, hogy egy dinasztikus alapokon szerveződő hatalmi struktúra, csak azért, mert dinasztikus alapokon szerveződik, egyértelműen és örökletesen hordozója és birtokosa kell, hogy legyen annak a „legfőbb principiális valóságnak”, mely felhatalmazza arra, hogy a történelem folyamán időtlenidőkig bírálhatatlanul, kikezdhetetlenül és érinthetetlenül töltse be uralkodói szerepkörét, miközben már csak a biológiai törvényszerűségek okán is egy dinasztia akár több évszázados történetében a generációváltások alkalmával teljesen természetesen jelentkezhetnek olyan torzulások, képességbeli és személyiségbeli hanyatlások, amelyek alapvetően teszik alkalmatlanná az uralkodói feladatok ellátására a királyi ház éppen soron következő – szélsőséges, de egyáltalán nem lehetetlen esetben pedig valamennyi – uralkodójelöltjét. Választ a kérdésünkre az érintettektől nyilvánvalóan nem fogunk kapni, ezért helyesen akkor járunk el, ha szellemiségük pontos bemérése céljából tovább ismerkedünk világnézeti alapvetéseikkel. Lássunk hát egy következő idézetet, még ugyanennél a témakörnél maradva: „Magyarország ún. szabadságharcai, nem voltak szabadságharcok. Egyrészt azért, mert egyetlen nép sem folytathat szabadságharcot királya ellen. Másrészt, Magyarország és a magyar nemzet nem volt elnyomott állapotban, amiért is szabadságharcot kellett volna vívnia (…) Habsburg elnyomás nem volt, a Habsburgok soha nem nyomták el a magyarságot.” (L. András: Lázadások évszázada). Nos, hogy volt-e Habsburg elnyomás vagy nem, e kérdés eldöntésére álljon itt forrásul I. Lipót uralkodói jelszava, mely a következőképpen hangzik: „Faciam Hungariam captivam, postea mendicam, deinde catholicam.” (Magyarországot előbb rabbá, azután koldussá, végül katolikussá teszem.) Ez a dolgok egyik vetülete. A másik egy szintén köztudomású történelmi adalék, mely L. András azon kijelentésére válaszol, melynek értelmében egy népnek soha nincs joga szabadságharcot folytatnia királya ellen. A II. András által 1222-ben kiadott Aranybulla XXXI. cikkelye az alábbiakat rögzíti: „Hogyha pedig mi, vagy az utánunk következendő királyok közül valaki ezen mi szerzésünknek ellene járna valaha, ez a levél adjon szabad hatalmat mind a püspököknek, mind más jobbágyuraknak, és országunkbeli nemeseknek mindnyájan és egyen-egyen, jelenvalóknak és jövendőbelieknek, és az ő megmaradékoknak, hogy mind nekünk, mind az utánunk következendő királyoknak minden hűtlenség szégyenvallása nélkül ellentállhasanak, és ellentmondhas-

I. Lipót: Magyarországot rabbá és koldussá teszem.

sanak mindörökké” Mindez pedig azt jelenti, hogy a nemességnek, ha a király törvénytelenségeket követ el mindenféle jogalapja meg van arra, hogy kezdeményezze az uralkodó hatalomból való kiiktatását, vagyis szimbolikusan megfogalmazva: szabadságharcot hirdessen ellene. Nos, az 1687-es pozsonyi országgyűlésen Habsburg nyomásra pontosan az idézett XXXI. cikkelyt kellett feladnia a magyarságnak, ami egészen konkrétan azt jelentette, hogy az ellenállási jogtól való megfosztással az osztrák hatalom voltaképpen szabad kezet kapott az esetleges törvénytelenségek következmények nélküli gyakorlásához. I. Lipót elhíresült jelmondatának ismeretében pedig aligha lehet kétséges bárki számára, hogy szándékában állt-e a császárnak a magyarok kárára törvénytelenségeket elkövetni. Mindezek ellenére L. András szerint „..a Habsburgok soha nem nyomták el a magyarságot…” éppen ezért nem is volt okuk arra, hogy szabadságharcot vívjanak az osztrák dinasztia uralkodóival szemben. „Ezeket szabadságharcoknak, szabadság-felkeléseknek minősíteni – blaszfémia lenne. (…) Az 1848-as magyar forradalom lázadó, felségáruló, egyértelműen baloldali forradalom volt. Az 1849-es belháborúvá lett szégyenteljes Királyés Királyság-ellenes forradalom valamennyi vezetője csak megvetést érdemel. A lázadó, esküszegő, felségáruló, forradalmár – korábban császári-királyi – tisztek a szemünkben nem lehetnek »vértanúk«. Olyan ítéletet kaptak, amilyet bárhol és bármikor kaphattak volna, semmi mást.” (L. András, A jobboldaliság kritériumai, Pannon Front, 1995, I. évf. 3. szám) Hogy az ilyen, és ehhez hasonló kijelentések tükrében az értékítélet pa-

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM tologikus hanyatlásának tortájából L. András, és tanítványai mekkora szeletet hasítottak ki munkásságuk folyamán, azt mindenki döntse el maga, de egy valami egészen bizonyos: derék „iskolateremtő” filozófusunk, aki már-már mániásan ismételgeti a nemzetfeletti királyi kaszt érinthetetlenségének kőbe vésett ideológiáját, azzal a kijelentésével, hogy semmiféle jogalapja nincs egy népnek királya döntését felülírni, voltaképpen az általa is elfogadott Turul-nemzetség sarjának, II. Andrásnak az Aranybullában megfogalmazott rendelkezését próbálja látványosan érvényteleníteni. E tétel felülbírálásának pillanatában azonban a tradicionális iskola jeles képviselője tragikus csapdahelyzetbe kerül. Királynak ellentmondani ugyanis saját értelmezésében nem más, mint felségárulás, melynek megérdemelt büntetési tétele: a halál. (Lásd: Aradi vértanúk) L. András azonban – miután elvi síkon kivégeztette önmagát – az erősen skizofrén jellegű ellentmondásokat láthatóan még mindig nem érzékelve, már-már minimalistának is nevezhető gondolatvezetéssel, lényegre törően, mellébeszélés nélkül folytatja teóriájának tolmácsolását: „Thököly, Rákóczi és a többiek, megvetésen kívül másra nem méltók.” (L. András: Lázadások évszázada), miközben az 1867-es kiegyezést az uralkodó súlyos hibájaként értékeli, csakúgy, mint tanítványa, Virág László, aki a „Néhány szempont Tisza István Gróf szereplésének megítéléséhez” című dolgozatában az alábbi sorokat jegyzi: „…Az ún. „Kiegyezést” nem tartjuk (…) a normalitás és az igazság nevében állónak, hiszen a királynak feltétlen primátusa kell, legyen a nemzettel szemben…” Virág, mestere melletti demonstratív kiállásával jelzi, hogy a szabadságharc megítélésének fent idézett formája nem csupán kalandor tévelygés, hanem olyan követendő és átörökítendő intellektuális tétel, melynek igenis helye van az utókor történelemkép-formálásának kelléktárában. Mint ahogyan a következő alapvetéseknek is: „Bocskai, Bethlen, Thököly, Rákóczi és a hasonlóak egyre fokozottabb mértékben álltak nagyon sötét ügyek szolgálatában. Magánemberként, valószínűleg Thököly volt a leghitványabb közöttük, de politikai veszélyessége Rákóczinak volt a legnagyobb“ (L. András: Lázadások évszázada). Nos, ezek a lázadó kamaszok hevületére emlékeztető – a személyeskedés olcsó hangvételén felülemelkedni képtelen – történelem-értelmezési kísérletek világlátástól függően vagy indokolt, vagy súlyos és megengedhetetlen kijelentéseknek minősülnek, mindenesetre egy önmagát nemzeti elkötelezettségű gondolkodóként beállító emberfő részéről megfogalmazva mindenképpen sajátosnak hatnak. De még mindig nem ez a legnagyobb probléma a L. András által hirdetett világképpel. Ahol a néha esendő, máskor pedig tragikomikus botlásokkal fűszerezett tartalmi vonatkozások átszivárognak egy már valóban dermesztő sötétséggel áthatott világértelmezési színtérre, az a következő, igencsak árulkodó kijelentés: „Ha nem ítélték volna halálra őket, vagy akár csak kegyelmet kaptak volna óriási súlyos precedensképző hiba lett volna” (L. András. Jobboldali észre-

35

vételek és megjegyzések) Nem tudom, érthető-e? A kegyelem kiszolgáltatása óriási hiba – mondja egy önmagát spirituális átitatottságúnak valló ember – a Krisztusi kegyelem korában, abban a korban, amikor annyi aljas és bestiális rémtett, bosszú, gyilkosság, tömegmészárlás, etnikai tisztogatás után már jól látható, hogy az emberiség egyetlen esélye a túlélésre a kegyelem kiszolgáltatása. Minden más álláspont, mely e felismerés ellen szól és annak megélése ellen dolgozik, az emberi faj és életminőség legsötétebb ellenségének tételeződik, s mint ilyen ma már egyértelműen kijelenthető: antikrisztusi energiákból meríti erejét, illetve azok megszállása által nyilvánul meg. Miért? Mert Krisztus egyértelműen és világosan közli az evangéliumok tolmácsolása által: „az ördög (…) emberölő volt kezdettől fogva.” (Ján 8. 44) Az tehát, hogy ezredévekkel, vagy évszázadokkal ezelőtt a politikai indíttatású kivégzések a hatályos jog részét képezték, ha el nem is fogadható, de annak létét, nincs mit tenni, tudomásul kell venni. Azokban az időkben egy ilyen jogrend volt életben. Azóta viszont évszázadok teltek el, és egyértelműen láthatóvá vált, hogy hová vezetett a világ egy olyan „racionálisnak” hazudott jogrend alkalmazásával, egy olyan világkép és erkölcsiség felszínre emelésével, ahol egy ember a másik emberi élet kioltása felett (még ha a hatályos jog rendelkezéseire hivatkozva is – tehát „törvényesen”), de mindenképpen önhatalmúlag „diszponálhatott”. Gyakorlatilag a teljes megsemmisülés, a végső pusztulás szélére sodródtunk. Éppen ezért, aki ma még mindig ott tart, hogy a Krisztusi tanításnak akár a fátyolos spiritualitás, akár a transzcendentális igazságok mögé bújva, igenlést színlelve, serdületlen makacssággal ellentmondjon, valamint a két világégés és az atombomba lehajítása után a politikai okokból elkövetett kivégzéseket legitimálja, s eközben képtelen legyen felfogni, hogy a kegyelem kiszolgáltatása nem óriási precedens értékű hiba, hanem az emberiség túlélésének egyetlen záloga, az nem a principiális isteni igazság hiteles „apostola”, hanem a dialektikus materializmushoz hasonló partikuláris téveszmék és olcsó fantazmagóriák legsötétebb tradíciójának olyan értelmileg totálisan alámerült képviselője, akinek egész egyszerűen semmiféle erkölcsi alapja nincs beleszólni sem a közélet, sem a kultúra dolgaiba. És, hogy nem elszólásról van szó, véleményét a következőképpen nyomatékosítja:… „Haynaunak a magyar történelemben dicsőségesen pozitív szerepe volt.” (L. András. Julius Jakob Freiherr von Haynau értékelése). Gondolom, érzékeljük a kijelentés mögött ébredező démoni erők bestialitását: egy „törvény” nevében eljáró, emberéleteket kioltó, a megtorlás és a bosszú eszközével hideg közönnyel élő minőség képviselője, mint pozitív szereplő jelenik meg L. értékítéletében. És hogy ezen, gyökereiben romboló alaptételek nem lokalizálódnak egyetlen ember rögeszméjének korlátai közé, arra L. tanítványa, Horváth Róbert fog igencsak beszédes bizonyítékokkal szolgálni. Lássuk, milyen hangvételű tételek ismertetésével: „Szigor és uralkodó (…) a szigo-

36

Dobogó

„Haynaunak a magyar történelemben dicsőségesen pozitív szerepe volt…”

rúság csak az Uralkodóhoz, a Centrumhoz, a Középponthoz való hűség viszonylatában válik principiális, isteni szigorrá. Ez a szigor az, aminek felmutatása miatt mi Julius von Haynaut – konkrét érdemei mellett – tiszteljük.” (Horváth Róbert: Miért tiszteljük Haynaut?) Miről is beszél Horváth Róbert Haynau döntéshozatali metódusával összefüggésben? Emberi életeket követelő Isteni szigor képviseletéről. Erről van szó! A kegyelem Krisztusának a leplezett marginalizálása után meg is érkeztünk az isteni szigor, vagyis a büntető Isten képének csendes visszacsempészéséhez, majd propagálásához. „Lelépett” hát a falról a Sixtus-kápolna ószövetségi programja, és homályos tekintettel a tradicionlitás nevében „tanítani” kezdett a Krisztusi szeretetvallás örömüzenetének kárára. Minek is a tradíciója akkor hát az a szellemiség, amely „spirituális” alapvetéseit az ószövetségi tanítás világképe által emeli pajzsra…? A kérdést, azt hiszem, felesleges is megválaszolnunk, a helyzet ugyanis tökéletesen félreérthetetlen. No, de miért fontos egy egyébként első pillanatban periférikus csoportnak az eszmerendszerére egyáltalán figyelmet pazarolnunk? A válasz világos: mert ennek a kegyelmet óriási hibaként meghatározó, a népművészetet alacsonyrendűnek minősítő, Petőfit rebellis figurának beállító, a magyar műveltséget periférián láttatni szándékozó, a Habsburg dinasztia spirituális felsőbbrendűségét hirdető tradicionális iskolának egyik meghatározó személyisége – egy magát nemzeti érzelműnek pozícionáló parlamenti párt stratégiai főtaná-csadójaként tevékenykedik. Gondolom, nem kell külön felhívni a figyelmet arra az egészen paranoid ellentmondásra, hogy a deklarációk szintjén „a haza minden előtt” jelszavát hirdető radikális jobboldali párt olyan stratégiai főtanácsadót szorít hazafias kebléhez, akinek példaképe többek között egy olyan minőségű gondolkodásmód, amely nyíltan vállalva Magyarországot előbb rabbá, majd koldussá szándékozott alacsonyítani. A László-féle tradicionális iskolának ugyanakkor létezik egy másik veszélye is: az ugyanis deklaráltan a létezőn túli kérdésekkel foglalkozik. Miért veszélyes ez? Nos, gondolom könnyen belátható, hogy egy olyan vi-

lágban, ahol az ember nemhogy a létezőn túli, de még csak a létező világ kérdéseire és kihívásaira sem találja a megoldásokat, aligha jelenthet komoly segítséget a metafizikai kérdések felvetése. „Haynaut – konkrét érdemei mellett – Ez a világ azontiszteljük.” ban segítségre szorul. Ha viszont valaki a létező világ kérdéseire a létezőn túli világ „nyelvezetén” válaszol, akkor voltaképpen nem tesz mást, mint egész egyszerűen megtagadja a segítséget mindazoktól, akiknek elemi szüksége lenne a jól értelmezhető útmutatásokra. Éppen ezért érdemi segítség híján a támaszra szoruló magára hagyatik, ami rá nézve akár végzetes következményekkel is járhatna. Járhatna, ha nem jelenne meg a színtéren egy más irányú segítség. Így jutunk el ahhoz az evangéliumi kereszténységhez, amely a metafizikai tradícióval ellentétben mivel nem absztrakt, képes arra, hogy adekvát válaszokat adjon a „Létező” kérdéseire, és a válaszokból kifolyólag valódi életprogramot kínáljon az ember számára úgy, hogy közben nem feledkezik meg az átélhető Isten-kép „megrajzolásáról” sem. Ezzel szemben a filozófia betetőzését jelentő diszciplína – a metafizikai tradíció –, mivel az ontológia nyelvén valóságfeletti valóságként és tudásfeletti tudásként határozza meg Istent, voltaképpen nem tesz mást, mint egy érzékelhetetlen, értelmezhetetlen és megélhetetlen tartományba utalja azt a Teremtőt, akinek befogadása és megélése a túlélés egyetlen záloga lehetne a modern kor emberisége számára. De ne feledjük: más „csomagolásban” és más hivatkozással ugyanezt tette az ateizmus is. Vagyis elrejtette Istent. Ez nem azt jelenti, hogy a tradícionalizmus és az ateizmus alapvetései azonosak lennének, de hogy egy Istentelen világban Isten további elrejtésének „műveletében” kart karba öltve hasonló eredményt érnek el, az azért nagy biztonsággal megállapítható. Mindenestre kétségtelen tény, hogy a metafizikai tradícionalizmus XXI. századi szerepével, időszerűségével és indokoltságával kapcsolatban akaratlanul is felsejlik bennem a logikai pozitivizmus egyik emblematikus képviselőjének – Rudolf Carnapnak e kérdéshez rímelő igencsak pikírt megjegyzése: „Bármilyen metafizikai tétel kimondása olyan, mint ha azt mondanók, hogy Julius Caesar egy prímszám.” Nos, ilyen és ehhez hasonló áthidalhatatlan ambivalenciák kereszttüzében ott áll az ismeretekre vágyó ember az életút első – a tanulás, az ismeretszerzés – szakaszaiban a nyakába zúdított követhetetlen és értel-

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM mezhetetlen információhalmazokkal, és az alábbiakat látja: miközben a legmagasabb szintű Isteni princípiumot hirdető szellemiség elrejti előlem az Istent (László„iskola”), addig az egyházam mindjárt a kezdeteknél lerombolja identitásomat, hisz egyrészt azt tanítja, hogy ősapám nem saját, hanem egy számomra idegen nép eredetmítoszának centrális alakja, másrészt pedig azt is közli, hogy az üdvösségre jutásom végső soron az önzés és a gátlástalanság gyakorlásával is „kigazdálkodható”. Mindeközben a hitem alaptételeit rögzítő tanulmány engem is az Egyetemes Megváltó halálát előidéző felelősök egyikeként jelöl meg (katekizmus), ugyanakkor egy tisztátalan, aljas nép gyermeke vagyok, aki egyrészt elárul minden értéket (Hamvas), másrészt se műveltséggel se kultúrával nem rendelkezik (Jankovics), s mindezeket tetézve szánalmas módon nem létező hősi múlthoz köti kezdeti történelmét, tehát még közönséges csaló is (történelemoktatás). Népművészetem egy nemzet-alatti hagyomány része (Szmorad Csaba), miközben szellemi idoljaim szánalmas lázadó plebejus senkiháziak, akik leginkább megvetést és gyakran halált érdemelnek (L. András), honfoglaló őseim pedig a legközönségesebb rabló hordák csőcselék elemeiből tevődtek össze, hisz az ötödik osztályos történelemkönyv azt is kimondja: „…mivel kevés volt a legelő, ezért (a magyarok) a hiányzó élelmiszert és egyéb termékeket letelepült szomszédjaik kirablásával próbálták megszerezni.” Ezen információk birtokában egyértelműen kijelenthető: nem túl rózsás az ismereteket megszerezni szándékozók indulási pozíciója, hisz jól érzékelhető, hogy a vallás és a kultúra terén is ugyanazon logika alapján íratik a forgatókönyv, mint az ötödik osztályos történelemkönyvben Romulus és Atilla esetében. Ebben az alapjaiban összezavart rendszerben nincsenek ugyanis világosan felmutatva értékek és ellenértékek, nincs egyértelműen bemérve a negatív és a pozitív fogalma, vagyis a tanulásra és megismerésre vágyó nem tud mihez viszonyítani, így nem differenciálódik benne a rossz és a jó fogalma, ezért igen komoly és reális a veszélye annak, hogy egyrészt identitását veszítse, másrészt alapvető viszonyrendszereket nem ismerve megalapozott döntéseket sem lesz képes hozni az élet konfliktushelyzeteiben. Így viszont elveszett önmagához, és elhazudott Istenéhez sem fog tudni visszatalálni. Napjainkban azonban kétségtelen tény, hogy sok minden dolgozik látványosan e visszatalálás ellen. Politika, vallásgyalázó művészet, túlliberalizált szellemiség a kultúra-oktatásának területén, „felhígított” történelemoktatás és végül, de nem utolsó sorban, az a nagyegyház is, amely még mindig nem elég erős ahhoz, hogy kimondja: bár az ószövetségi tanítás az egyetemes emberi kultúra kitörölhetetlen, és hihetetlen mélységű tanításokat közvetítő szerves része, mivel azonban több tétele is tökéletesen szembe megy a Krisztusi tanítással, ezért azok vállalhatatlan szellemiségük okán maradéktalanul törlendőek a liturgiából. Tudom, kemény szavak. És azt is tudom, hogy ebben az őrjöngő,

37

hisztérikus világban, ahol az ószövetségi tanítással szembeni kritikai hang megnyilvánulása azonnal és reflexszerűen előtörő antiszemita vádakkal való megbélyegzést gerjeszt (mert a kritikát tolerálni, meghallani és önmagával szembenézni képtelen társadalmi szegmens a kritikus hang és az antiszemitizmus közé paranoid hajtépéssel azonnal egyenlőségjelet tesz), nagyon nehéz lesz elmagyarázni, hogy a Tóra és a törvény bírálata nem antiszemitizmus, nem egyházellenes kirohanás, nem a héber nép és tradíció gyalázásának, valamint uszító módon bűnbakká tételének hangja, hanem a hozzá való viszonyulás az emberiség legnagyobb sorskérdésének, az emberi faj túlélésének a legsarkalatosabb és meg nem kerülhető, szőnyeg alá nem söpörhető kérdésköre. Miért? Mert a jóság, a szeretet, az ingyenkegyelem nélkül, az emberiség halott faj. Ez ma már a gyarmatosítások és világégések tükrében nem vita, hanem tény kérdése. Az ószövetség viszont ezen igazán emberré emelő magatartásformáknak a fájó hiányáról tesz szomorú tanúbizonyságot. Aligha van gondolkodó és elfogulatlan emberfő, aki ne látná, aki ne érzékelné világosan, hogy ugyanazon élethelyzettel szembesülhetünk ma, ebben a jól láthatóan pusztulásba rohanó világban, mint a Sixtus-kápolna átadásának pillanatában. Ötszáz éve élünk ugyanis nyomorultul Bethesda tavának partján gyógyulásra várva, mert a Krisztusi szellemiséget lecseréltük valami közönségesebbre, valami olcsóbbra, valami alantasabbra. És ott fekszik a parton velünk együtt az egyház is, pedig a gyógyulás oly egyszerű volna. Vissza kellene térni a krisztusi útra, itt, a XXI. századi díszletek között, korunk jelmezébe bújva Krisztust kellene választanunk, de erőtlenek, gyengék és restek vagyunk, aminek következtében újból és újból az utolsó ítélet kárhozottjainak útjára tévedünk. A döntéshozatali pozíció ma is adott. Ebben az elárult és meggyalázott-anyagban fuldokló koordinátarendszerben, ahol a spiritualitás az utolsókat rúgja, nap, mint nap Krisztus követésével takarózunk, miközben tendenciózusan Krisztus kövezésével foglalatoskodunk. Tesszük ezt annak ellenére, hogy ma már világosan érzékelhető, hogy a Krisztusi értékekből merítő gondolkodásmód gyakorlati életbe történő átültetésével tettekre kellene váltani az elvi síkon a meddőség állapotába rögzült ideológiákat, vagyis életpéldákat kellene felmutatni, kiszolgáltatni. A Krisztusi lábnyom kell, hogy kijelölje ugyanis a jövőben nem csak a művészet egyetemes történetének fő nyomvonalát, de az emberiségét is, miközben meg kell érteni, hogy e lábnyom a bölcsője, a koporsója, de a feltámadás igazolása is az ember számára. Aki ezt nem érti, vagy nem akarja megérteni, az a milétosziakra, Bacon, Spinoza, Nietzsche, Kierkegaard, vagyis a filozófia útmutatásaira van kárhoztatva. A filozófia ugyanis döntő mértékben esetleges Isten-pótlék, olyan iparág, mely a történelem folyamán futószalagon gyártotta fényesre polírozott ideális Istenképeit az ember számára, ám ezzel nem hogy konkretizálta volna, hanem éppenséggel megzavarta a Teremtőhöz fűződő viszonyát. Miután ugyanis

38

Dobogó

számtalan Isten-kép megalkotásával egyfajta „túltermelési válságot” idézett elő, elkövette azt a hibát, hogy egyrészt isteni szerepkörbe utalt elvekkel és tételekkel kezdte helyettesíteni Istent (Hérosz, Ókor, Értelem, Birodalom, Energia, Proletariátus, Tradíció), majd a szekularizáció ellenpontjaként nem valósággá, hanem erjedt ideává, vagy ideállá „emelte” a Teremtői minőséget. Csakhogy Istent nem lehet pótolni ideákkal. Isten ideák feletti valóság, a modern kor emberének valósága azonban legjobb esetben is csupán ideális Istenkép, de mivel ezen Istenkép az emberi kreáció szüleménye, ezért az nem egyéb, mint jól sminkelt arc, vagy karakteresen megfaragott maszk. De a maszknak – mint ahogyan a sminkelt arcnak – csak illúziója és hazugsága van, tekintete azonban nincs, ezért sem látni, sem láttatni nem képes. Ilyen összefüggésben viszont az ideális Istenkép sem egyéb, mint a hazugság maszkja, olyan emberi téveszmétől gyötört olcsó kreáció, mely az ideák feletti Istenképet vagy torzítja, vagy fragmentummá alacsonyítva hosszú időciklusokra végzetesen elrejti az ember elől. Ideális Istenkép nincs, mert az ideál szinte minden esetben az ember relatív valóságérzékeléséből fakadó téveszme, így az ideális Istenkép megrajzolásával az alapvetően érinthetetlen Isteni minőség emberi képzetekkel és karakterrel hígul, világnézeti szempontok szerint formálódik, vagyis az emberi személyiség függvényében születik újjá. Az Isten viszont személyiség feletti, ezért az ideális Istenkép lehet ugyan emberi vágy, vagy filozófia, de nem lehet valóság. Csak az Igaz Istenkép lehet valóság, amely nem szubjektum, hiszen más és több annál: lélekkel betöltött objektivitás. Objektivitás, mely nem idomul senkihez, nem viszonyul semmihez, hanem visszanyúl az Eredethez, vagyis megbonthatatlan viszonyítási alapként van jelen az emberi sors határterületein. Krisztus az ideák feletti Isten, az egyetlen érdemben kikezdhetetlen valóság. Amikor róla megfeledkezik a világ, előbb álomba szenderül, majd a valóság elvonásának tartós állapotában rémálmok kezdik gyötörni. A rémálmok fizikai kivetülései az értelmileg alámerült társadalmak szerkezetéből köszönnek vissza, ahol a nemzet nem összekötő kapocs, hanem nyűg, levetendő morális gát. Krisztus megtagadását a nemzet, a család, majd az ember megtagadása követi. Egy ilyen tagadó alapállású társadalom pedig sorsszerűen vetődik hol ide, hol oda a hazugság talaján, ahol az imént már említett gátlástalan és lelkiismeretlen viselkedési norma válik soha be nem vallott, de mégis intenzíven gyakorolt szokásrenddé, ha úgy tetszik sablonná. E sablonnal megrajzolni azonban kizárólag csak egy hamis Édent lehet, ahonnan aztán rövid időn belül kiűzetik a „vétkező” Isten és Fia, az Egyetemes Megváltó. Ennél nagyobb felelőtlenséget azonban aligha követhetne el ez a társadalom. Hogyan juthatunk el e felelőtlenség belátásig? Úgy, hogy megértjük: a világvallások és a világot behálózó ideológiák közül – melyek mindegyike hordoz egyetemes értékeket, vagy egyetemes érvényű tanulságot – a kereszténység volt az, amely testet öltött formában, az

Krisztust kell választanunk

Egyetemes Megváltó képében a legtisztábban szembesítette az embert az Isten akaratával. Ezért Krisztust kell hirdetnünk, a Hegyi Beszéd etikáját kell követnünk, nem erjedt modorossággal, nem „aluljáró-megváltók” üveges tekintetével, nem a zárdák világának avítt számonkérésével, hanem a lélegzetvétel természetességével, vagyis olyan egyszerűen, mint ahogyan a madarak énekelnek, vagy mint ahogyan a Nap fénye világra segíti a természet ébredését, majd lecsendesedve álomba kíséri a beragyogott világ nyugovóra térő árnyait. Ez nem a hittérítők olcsó frázisa, hanem világos jelzés egy későbbi generáció számára, hogy amikor az emberiségre köszöntött egy olyan kor, amikor már a föld is megnyílt alatta, amikor már az Ég is rászakadt, amikor mindent felemésztett a tűz és elnyelt a morajló hullám, még akkor is volt hang, mely Krisztusért kiáltott, még akkor is létezett olyan tiszta szándék, mely következetesen a Megváltó mellett tett tanúbizonyságot, ezért azt is megértette, hogy bár a „Kelet” az ébredő, míg a „Nyugat” a lenyugvó napban (tehát mindenek előtt önmagában) hisz, a Nap mégis mindkettejüké, vagyis a „Kelet” a „Nyugatból” születik újjá, a „Nyugat” viszont a „kelet” által ébred álmából. E felismerés hatására pedig nem azzal volt elfoglalva, hogy a traumatikus

39

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM sorscsapásokért másokat hibáztasson, nem úgy akarta a túlélését biztosítani, hogy hullahegyek tetejére állva kiemelkedjen az árból, hanem úgy, hogy csendesen, de kérlelhetetlen elszántsággal akkor is Kelet és Nyugat Istene felé fordult, amikor minden és mindenki annak tagadását propagálta. Ezért Krisztus követése nem más, mint bárkaépítés, a túlélés egyetlen záloga. Ahhoz pedig, hogy a Bárka „felépülhessen”, észre kell vennünk – és ezt ma már meggyőződéssel vallom –, hogy Isten nem a vulgár-tradicionalizmus sajtszagú dogmatikájában, hanem a pásztor faragott botjában, nem az „ur hekau” pálcák elvarázsolt világában, hanem a málló szentélyablakok kontúrjai között beáradó Fény erejében, és nem a tradíció túlhevült, méltánytalanul és alaptalanul kioktató pragmatikájában, hanem egy kérges paraszti kéz által kenyérre rajzolt kereszt legegyszerűbb szimbolikájában nyilvánítja ki a leghitelesebben önmagát. Aki ezt nem hajlandó megérteni, hatalmas tudásanyaggal felvértezve is reménytelenül egyedül fog maradni, mert elveszíti saját pásztorbotját, szentélyablakát és kenyérre rajzolt keresztben rejlő önmagát. A magányt sohasem mások, hanem önmagunk hiánya okozza. Igazán magányos ugyanis csak az lehet, aki önmagát és az önmagával való kapcsolatot veszíti el. Önmagával pedig úgy szűnik meg a kapcsolata az embernek, hogy a szentélyablakokban, pásztorbotokban és kenyérre rajzolt keresztekben lakó lelkiségét feladja, hatványozottan súlyos – patologikus – esetben pedig vagy elérhetetlen rejtett tudásként, vagy az Isteni princípiumhoz közelítő „univerzális orientáció” zsákutcájaként határozza meg. Hogy e leépülési folyamat visszafordítható-e, ezt napjainkban hitelt érdemlően megítélni még nem igazán lehet. De ha a láncreakció leállíthatatlan is, az új ember megszületése már mindenképpen a küszöbön áll. Az Új Ember számára pedig – hogy ne kövessék el újra és új-

ra hibáinkat – kötelességünk rögzíteni azt a felismerést, hogy a szekularizáció, a versenytudat, a „kortárs metafizikai iskola” hazugságai és blöffjei ellenére a valódi tradícionalizmus a mindenben jelenlévő és felismerhető Istent hirdeti, mert a valódi tradícionalizmus az az esőcsepp – amely Budapest utcáira hullva is az óceán mélyének, sőt lelkének múltja, ősképe és forrása is egyben, valamint az az Isten, aki egy szitakötő képében is az ember mélyének, sőt lelkének múltja, ősképe és forrása a világ kezdetétől, annak egészen az utolsó pillanatáig. Ezért amikor azt érezzük, hogy Isten lábnyomai vagyunk, amikor látjuk, hogy bennünk folytatódik az út, mely a Világosság és a Sötétség szétválasztásánál kezdődött, amikor lelkünk tükréből egy ősi egysejtű tekint vissza ránk, akkor végig kell, hogy fusson rajtunk a kiáradó, mindent átható tökéletes szeretet, és akkor azt is megértjük, hogy minden emberi élet a Teremtés Istenen átszűrődő Fényforrása, s mint ilyen, bölcsője is egy eljövendő civilizációnak, ezért minden körülmény között megvédendő. Megvédendő, hogy belőle épülhessen fel az a burok, mely oltalmat nyújt az Új Emberiség számára, mely talán már egy nem is olyan távoli jövőben világra segítheti az élet általunk elvesztett mítoszát, hogy e mítosz megélésével újra kezdhessenek mindent azzal a reménnyel, hogy nekik talán sikerül mindaz, ami nekünk még most nem sikerülhetett. S bár a küszöbön álló újjászületés minden bizonnyal fájdalmas és kegyetlen lesz, mivel elkerülhetetlen, ezért az ébredés burkát nekünk, ma élő embereknek kell megépítenünk, hogy a vajúdás megrázkódtatásait követően egy megtisztult, benépesedésre váró végtelen mezőn a Nap Fénye ismét teljes pompájában ragyoghasson az Új Ember eljövendő élettörténetére. MIKLÓSVÖLGYI JÁNOS

Megjelent Pap Gábor legújabb könyve!!! "Ideje rádöbbennünk: az üdvözülésnek nem az a csúcsa, amikor az ember megérkezik, a földi lét fáradalmaitól végsőkig kimerülve, és végre eléri azt, hogy egylényegűvé válhasson az ítélő Krisztussal. Hanem? Idelent vár még rám valaki, aki láthatólag – de csakis innen láthatólag! – éppen az én segítségemre szorul, tehát visszafordulok. Annak tudatában, hogy mindent elveszíthetek, az összes eddig összegyűjtött erényemet, mivel az újraszületéssel minden eddig megszerzett javadalom törlődni fog a tudatomból. És az új életben esetleg bűnöző is válhat belőlem. Azaz nemhogy az üdvösséget nem érem el újra, de lehet, hogy el fogok bukni. És mégis lejövök, mert van, aki énrám vár idelent. Itt tehát egy olyan viselkedés-mintával kerültünk szembe, amely ennek a típusú kereszténységnek – és éppen ennek – a leglényegesebb erény-típusára hívja fel a figyelmünket. Az ingyen kegyelem által vezérelt, önfeláldozó szeretetre." - idézet a könyvből. 132 színes oldal, tele eddig még sehol nem látott képekkel! A könyv ára: 3490 Ft Kapható: Két Hollós könyvesbolt, 1081 Budapest, Kenyérmező u. 3/a. Rendelhető: http://kethollos.hu/termek_reszletek?pid=552

MERT A BÖLCSESSÉG, MOST NEKÜNK ÉPÍT HAZÁT!

A KAUKÁZUSBA MEGYÜNK! 12 nap a Kaukázusban (2014. szeptember 12–23.) Előzetes program: 1. nap: Érkezés az esti órákban repülőgéppel Bakuba. 2. nap: Baku Hajnalban megérkezés Bakuba, Azerbajdzsán fővárosába. A repülőtérről a szállodába megyünk, ahol a délelőttöt pihenéssel töltjük. Délután szabad program. Séta a tengerparton, és a Történeti Múzeum megtekintése. (belépőjegyet mindenki saját maga fizeti) 3. nap: Baku–Abseron félsziget. Reggeli a szállodában. Baku városnéző túra. A Hősök emlékének megtekintése – „Shehidler Khiyabany”, ahonnan csodálatos kilátás van a városra. Meglátogatjuk az óvárost, amelynek épületei a XV-XVII. században épültek. Az óvároson belül áll a Lánytorony, amely az újabb vélemények szerint egyidős az egyiptomi piramisokkal. A mellette lévő Piactéren ősi szobrok, bálványok vannak kiállítva. A helyen állt egykoron, a Kr. u. I. Században egy ősi keresztény szentély, amely azóta elpusztult. Itt ölték meg Bertalan apostolt is. Ezután a Sirván sahok palotáját tekintjük meg. A bazárban megnézhetjük a kézműves termékeket, szőnyegeket. Délután a Bakuhoz közeli Janardag, az Égő Hegyek meglátogatása, ahol a Kr. u. V. Században Attila hadai elvonultak. Ezt követően ellátogatunk az Atesgas tűzszentélyhez. 4. nap: Baku-Samaka–Seki. Indulás a korai reggeli órákban a Kauázusba, reggeli csomagban. Seki, egy régi szkíta alapítású város felé vesszük az irányt, mely az ország egyik legszebb városa. Útközben meglátogatjuk Diri Baba, iszlám bölcs sziklás helyre épített mauzóleumát Maraza faluban. Ezután meglátogatjuk Samaka várost, Azerbajdzsán ősi fővárosát, ott megnézzük a Dzsuma (Péntek) mecsetet, illetve a Sirvánsahok régi sírkertjét (Yeddi Gumbez – Hét kupola). Folytatjuk utunkat Sekibe. Útközben megállunk a csodálatos panorámájú helyeken. Délután megérkezés Sekibe, ahol rövid városnézésen veszünk részt.MeEglátogatjuk a Seki kánok palotáját, egy 6. századi körtemplomot, és elmegyünk Kisbe, ahol a viág első keresztény temploma megépült. Este séta a városban. Szállás a helyi karavánszerájban. 5.nap: Seki- Lagodeki (grúz határ) Reggeli a szállodában. Utazás a határhoz Találkozás a grúz partnerrel és elmegyünk Sighnagiba. Közben megcsodáljuk a Nagy-Kaukázus hegyláncait, és Kakheti-térséget. A kisváros, ahol megszállunk egy késő középkori település, ahol megmaradtak az eredeti városfalak. Elfoglaljuk a szállást. Este vacsora és mulatság egy helyi pincészetben, ahol énekesek borral szórakoztatnak bennünket. 6. nap: Sighnagi -Tbiliszi. Reggeli után elindulunk Tbiliszibe, Grúzia fővárosába. Meglátogatjuk a Nemzeti Múzeum Aranykincseit, a szkíta kortól a középkorig. Séta az óvárosban és az új városrészekben. A régi keresztény templomok meglátogatása: Metekhi templom a Kr. u. 5 -13. Század között épült, és a régi főváros egyik legszebb épülete. Ioni Katedrális 6. Század Szent ninonak, Grúzia misszionáriusának az ereklyéi ott találhatók. Anchiskhati Bazilika (6. Sz) Narikala, egy ősi erőd meglátogatása (4. Század) 7.nap: Tbiliszi–Gudauri–Kazbegi–Gudauri. Hegyvidéki túra terepjáróval Reggeli a hotelben. Északra indulunk el a gúz hadiúton, egészen a Gudauri Síparadicsomba. Útközben megállunk Ananuri épületegyüttesnél, amely az Aragvi hercegek rezidenciája volt. Áthajtunk a Kereszt Hágón (2395m) és megérkezünk Stephantsminda faluba. Onnan terepjáróval elmegyünk Gergetibe, a Szentháromság templomba, amely a 14. Században épült. Egy darabig a Darjal-hágón át haladunk, amely Grúza egyik legjelentősebb hadiútja volt. Szállás Gudauri-ban. 8. nap: Gudauri–Gori–Borjomi–Akhaltsihe. Reggeli után elmegyünk Goriba és megtekintjük Sztálin múzeumot. Utána ellátogatunk a Kaukázus leghíresebb asványvíz lelőhelyéhez, Borjomiba, amely a cároknak volt a kedvelt üdülőhelye. Haladunk tovább Akhaltsikhe-be, ahol megszállunk. Szállás: Akhaltsikhe hotel 9. nap: Akhaltsikhe–Vardzia–Lake Paravani–Tbiliszi. Reggeli hotelben. Először Rabatba megyünk el, megtekintjük a felújított erődöt és múzeumot. A Mtkvari-folyót követve, megállunk a Khertvisi erődnél, amely a 10. Században épült. Továbbhaladunk Vardzia barlangkolostorba és városba, amely a 12. Zázadban készült. A freskók mind a 12. Századból valók. Itt látható az első grúz királynőnek, Tamarának a képe. Visszamegyünk Tbliszibe, Ninotsminda falun át, és megézzük a Sagamo, Paravani & Tsalka tavakat. Éjszaka Tbilisziben. 10. nap: Grúzia-Azerbajdzsán Visszafelé megállunk néhány különleges helyen, Nidzs, ahol ma is udi kisebbség gyakorolja ősi keresztény hitét, valamint a Gabala-I Erőd meglátogatása. Éjszaka Bakuban 11. nap: Reggeli után indulás Bakutól délre, Gobusztánba, ahol több ezer éves sziklarajzok őrződtek meg. Délután szabad program. 12. nap: Kora hajnalban indulás a repülőtérre.

A túrán részt vesz: Obrusánszky Borbála kelet kutató és Szántai Lajos művelődéstörténész Részvételi díj: 1150 Euro, mely tartalmazza a repülőjegy árát, a reptéri illetékeket, a szállást a megadott ellátással, a belépőjegyeket és a transzfereket. Amit nem tartalmaz: Biztosítás és a vízumok költsége. Egyénileg intézendő! Jelentkezni 260 Euro befizetésével lehet, ameddig van helyünk a repülőgépen (max. 40 fő!!!) Ez az összeg jelenleg a repülőjegy árát tartalmazza, amennyiben ez változik úgy az utazás teljes összege is változni fog. A 260 Euro befizetése után a repülőjegy nem mondható vissza, csak átruházható!

Jelentkezés és további információ: Két Hollós könyvesbolt (1081 Bp. Kenyérmező u. 3/a. telefon: 299-0032)

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM

41

Az igazat mondd, ne csak a valódit! Az agyféltekék működéséről, a képírásról és a mag-héj paradoxonról – a szerves műveltség keretében (Ez az írás kerek másfél évtizeddel ezelőtt, 1999-ben született. Keszthelyen, a JapánMagyar Életfa Iskolában hangzott el, mint az ott megrendezett, nevelési kérdésekkel foglalkozó szakmai konferencia egyik előadása. A további előadók ekkor a következők voltak: Vekerdy Tamás, Popper Péter, M. Komáromi Gyöngyi, Demeter Győzőné, Horváth H. Attila, Kissné Kozó Márta, Szabó Csilla, Mórocz Ágnes, Forrayné Wolf Ágnes, Garamszeginé Orbán Gyöngyi, Benesné Schiszler Noémi, Horváthné Fuller Margit, Ruzsics Ferencné, Egyed Andrea, Eckert Judit, Okuma Nobuko. Az előadásokat 2000-ben könyv alakban is közzé tették, „Civilizáció és kultúra – Gyermekközpontú nevelés az organikus kultúra jegyében” címmel. Két előadás híján. Az egyik az iskola-alapító, annak létrejöttéhez az adományokat folyamatosan gyűjtő és átutaló japán hölgy igencsak meggondolkoztató, kiváló írása volt, a másik az enyém. Az előbbi „kirekesztést” máig sem értem, az utóbbit már akkor is értettem. A kiadvány lektora Vekerdy Tamás volt, fő-fő spiritusz rektora, szürke eminenciás szerepkörben, Popper Péter.)

PAP GÁBOR Rövid bevezető után, amely lényegében egyetlen fogalom magyarázatát kínálja – az „organikus” jelzőt, azt hiszem, magyaráznom kell, nem magától értetődő a jelentése –, három témakört szeretnék tárgyalni. Az elsőben a jobb, illetve a bal agyfélteke szerepét taglalnám. (A jelenleg nálunk ijesztő mértékben elharapózott rendeltetés-ellenes agyműködtetés ilyen-olyan következményeivel, előre bocsátom, bőven lehetne még foglalkozni!) A második menetben a képírás sajátosságaival kell – ha csak futtában is – megismerkednünk, minthogy ez a téma szorosan kapcsolódik az előzőhöz. Végül a harmadik tétel: az ún. „mag-héj paradoxon”. Itt egy mag-szerepű és egy héj-szerepű kultúra feladatkörét szembesítem majd. Mind a kettőt a maga szerepkörében igyekszem körülírni, majd a kettőnek az egymáshoz való viszonyát részletezem. Akkor hát lássuk, mi fán terem az „organikus” műveltség. Az organikus, azaz szerves műveltségnek lényegében egyetlen mondatban össze lehet foglalni a meghatározását. A műveltség-típusok között ennek a viselkedése ugyanolyan, mint amilyen a mindenség működésének hierarchiájában a szerves lényeké. Ez annyit jelent, hogy a legkisebb egysége is minden lényeges információt őriz az egészre vonatkozóan. Egy élő szervezet minden egyes sejtjében az egész szervezet működésére vonatkozó összes fontos információ jelen van. Ez az, amit a maga összességében genetikai kódnak nevezünk. Magyarán szólva: ha ez a fajta műveltség lepusztul, s egyetlen sejtje marad csak meg, abból is újra lehet alkotni az egészet. Ezért fontos megismernünk ennek a műveltségnek a természetét, és megvizsgálni, hogy a továbbélésének mik a jelenben az esélyei. Ugyanis olyan globális

méretű katasztrófáknak néz elébe az emberiség, hogy bizony gondolni kell azzal, mi lesz, ha mondjuk csak egyetlen atomkutató bázis marad fenn belőle. Nagy lesz az esélye arra, hogy néhány nap alatt éhen haljon az egész személyzete. Akármelyik egyedet nézzük, azon az egy feladatkörön túl, amire beprogramozták, és aminek alapján kiválasztották, hogy épp ő kerüljön oda és ne valamelyik kollégája, semmilyen másnak az ellátására nem képes a túlélést biztosító hatásfokkal. Az egyoldalú terhelés az összes többi létfontosságú tudásanyag megszerzésének lehetőségétől megfosztotta. Mi lehet a sejtje egy szerves társadalomnak? A szervetlennek, nagyon jól tudjuk, az egyén. Ha az egyént a saját adottságai mentén sokszorozom, a tömeghez jutok el. A tömeget rendszeresen és eléggé módszeresen összekeverik manapság a néppel, pedig nincs két egymástól távolabb álló kategória az emberi művelődés történetében, mint a nép és a tömeg. Az utóbbi: strukturálatlan, alkalmilag és mindig egy adott kis csoportnak az érdekei mentén szerveződik, ellenérdekeltség esetén azonnal széthull, a tagjai egymást is szétmarják, semmiféle belső kohéziója nincs a pillanatnyi érdeken túl. A nép: struktúrával rendelkező emberi csoportosulás, amelyik kicsiben a mindenség viselkedését modellezi. Nagyon lényeges sajátossága ez, aminek folytán a nép alapvetően szakrális fogalomnak tekinthető. Aki ezzel a fogalommal visszaél, az ennek megfelelő büntetést is érdemel. Tehát aki népmozgalomról beszél, pedig nagyon jól tudja, hogy a mondandója a tömegmozgalomra vonatkozik, attól óvakodni kell, mert az minden egyéb aljasságra is képes. Mi hát az alapegysége a szerves műveltségtípusnak? Nem kérdés – a család. Csakis ebből tud úgy megújulni, hogy minden további generáció valamelyest tovább gazdagíthatja, ugyanakkor minden szükséges visszajelzés is megtörténik. Vagyis a kultúra „bővített újratermelése” nem nyakló nélküli, hanem szabályozott. Az önszabályozás rendszere ugyanis ebben a modellben eleve adott. Az a műveltség-örökítési rendszer, amelyről most beszélni fogunk, a nagycsalád keretei között tud ideálisan működni. Miért? Azért, mert benne kétgenerációs a tudásörökítési láncolat. Ami azt jelenti, hogy nagyapako-

42

Dobogó

runkban rendelkezünk először annyi tapasztalattal és olyan csiszolt metodikával, hogy már teljes biztonsággal tudjuk nevelni az unoka-nemzedéket. Ehhez pedig a közbülső, a szülő-generáció biztosítja az anyagi feltételeket, miközben tapasztalatokat szerez ahhoz, hogy nagyszülői korba érve majd ő is jó hatásfokkal tudja ellátni az annak idején esedékessé váló feladatát. Ez a műveltség-örökítési rendszer minden szerves felépítésű társadalomban ilyen módon működik. Hadd mutassam be egyetlen példán, mit jelent az, hogy a legkisebb egységen belül is az összes lényeges információ őrződni tud. Mi hozzászoktunk ahhoz, hogy ha megéheztünk, összeül a család, „kajálunk”. Az anya már eleve ideges, nem is ő főz, valahonnan hozatja az ebédet, és így tovább… Vagy egyáltalán nincs is együtt étkezéskor a család. „Majd a kantinban bekaptok valamit, fiaim”. Végül is annak, hogy ebédelünk, nincs különösebb jelentősége ma, ez csupán a munkaerő megújítását célzó művelet. A szükséges rossz kategóriájába soroljuk, valahogy majd csak túlesünk rajta… A nagycsalád-modellben, tágabban: abban a keretben, amit mi szerves társadalmi modellnek nevezünk, az étkezés szakrális esemény. Időpontja egybeesik az egy-napos kicsi kör fényben leggazdagabb pillanatával. Nem lehet transzponálni, annak alapján sem, hogy én most átállítom az órámat. Attól talán megváltozik a világ rendje? Dehogy! Csupán annyi történik, hogy a gépeink jobb hatásfokkal működtethetők. Mert az, hogy az embernek nem kell olyan korán felkelni, vagy hogy ezzel több ideje lesz – ugyan mire? – ez ál-ok. A valódi ok: így kifizetődőbb a gépek „tartása”. A nyári időszakban egészen egyszerűen hazudunk, amikor azt mondjuk, hogy „dél van”, mert ekkor még nincs dél. Ehhez a hazugsághoz pedig naponta hozzászoktatjuk egymást. Amikor a helyi idő jelzéséről áttértek a zónaidőben való számolásra, Törökországban az iszlám főpapság szabályszerű lázadásban tört ki. És az indok ez volt: amennyiben nem a Nap tényleges járása szerint jelöljük ki, hol tartunk az időben, innentől bármi más hazugság is lábra kaphat, sőt el is uralkodhat a társadalomban. Mert a helyi idő konkrét Nap-Föld viszonyhoz igazodik, más szóval: ha vele élek, tudhatom, minek az idejét mérem. Ha viszont manapság az órámon követem a mutatók mozgását, illetve a számkijelzést, végső soron egy kristálynak a rezgéséhez igazodom. Ez azt jelenti, hogy egy tágabb, univerzális működésrendből a legprimitívebb egységig, ahol még egyáltalán működtethető az élet, a kristály működésszintjéig szálltunk alá, annak az működési ritmusát vetítjük át a saját, emberi életünkbe. Márpedig ennek semmi sem felel meg a mi napi – emberi, azaz alapvetően szerves karakterű – életritmusunkban. Sem nyáron, sem télen, sem tavasszal, sem ősszel. Az iménti példázatot folytatva: dél van, eljött az ideje az étkezésnek, és ez egyben azt is jelenti, hogy öszszejön a család. Ilyen nincs, hogy még nem érek rá, mert még be akarok fejezni ezt meg azt. Nem! Mert az életemet a természetes fényjárás ritmusához igazítom.

Miért? Azért, mert a belső ritmusaim is eszerint mű-ködnek. Mi történik hát, amikor a legtöbb van a fényből az egy-napnyi egységen belül? Mint mondottuk, egybegyűlik, azaz szakadatlanul újraszülető egységként nyilvánul meg a család. És mi körül gyűlünk össze? Természetesen az oltár körül. Hogyan? Úgy, hogy az asztal ebben a mozzanatban az oltár szerepét játssza. Most erre azt mondhatják: dehogy is, ez csupán együgyű klerikális propaganda! Óriási tévedés! Perdöntő bizonyítékokkal rendelkezünk arra vonatkozóan, hogy a főétkezések szakrális rendszere tényleg így működött. A regös játékokban például szó szerint elhangzik: „Ha a maguk asztala mi asztalunk volna, szent oltár volna. Haj, regö rejtem, azt is megadhatja az a nagy Úristen”. A székely találós kérdésben pedig, amelyet még a XIX. században jegyeztek le, egyenesen rákérdeznek: „Négy lába van az ótárnak, mindennap réjta áldoznak, mi az?” A megfejtés: „Asztal”.

Szabadtűzhely-oltár egy kecskeméti parasztházban, a XIX. száza első felében: a Kubinyi-Vachot féle népszerű országleírás eredeti metszetrajzán

De ahogy körülülik az asztalt, az már nem ennek az egyetlen családnak a zilált hétköznapi viselkedése, hanem – magának a „nagy mindenségnek”, a makrokozmosznak a működésrendje nyilvánul meg benne. Tehát akárki nem ülhet akárhová, hanem egy megbízhatóvá érlelődött – nem könyökkel kierőszakolt, hanem tényleges erények mentén kialakult – hierarchia szabja meg, kinek hol a helye. És olyan nincs, hogy Pistike addig nyafog, míg oda nem ülhet a nagypapa helyére. Nem ülhet oda! Őbelőle még lesz nagypapa, a nagypapából viszont – legalábbis ebben az életében – már nem lesz Pistike. A mindenség normális működésrendje fejeződik ki az ülésrendben is, akárcsak az étkezési időpont megválasztásában. Ebből a működésrendből pedig nagyon nehéz kiesni. Miért nagyon nehéz? Azért, mert napról-napra megismétlődnek a keretei, és mégsem teljesen ugyanúgy. Nem mindegy ugyanis, hogy ez a délpont hány órára

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM van a napfelkeltétől és hányra a naplementétől. Más szóval: hogy egy szűkebb vagy egy tágabb intervallumon belül vagyok-e most éppen középütt. Mert végül is egy lüktető rendszerben élek, amelyben folyamatosan érzékelem, hogy a fénynek a sötétséghez való viszonya egyszersmind az én munkámnak a lüktetését is meghatározza. Nem függetlenítem hát magam a természet ritmusaitól, hanem rájuk hangolódom, és ennélfogva sokkal kevesebb munkával sokkal több valódi eredményt tudok elérni. Nem szaporítom tovább a szót az organikus műveltség általános jellemzőiről, végül is jórészt erről fogunk beszélgetni a továbbiakban is. Például amikor a jobb és a bal agyfélteke eltérő működésrendjéből fakadó különbözőségeket taglaljuk. Ha ezt a különbözőséget nem vesszük komolyan, abból figyelemre méltó gondok adódhatnak. Nem árt tudni, hogy ennek a témának a legnagyobb hatású, komoly népszerűségre szert tett hazai feldolgozója egy ideig miniszter is lehetett nálunk, valamelyik megelőző kormányban. A Magyar Kulturális Örökség Minisztériumának a vezetője, Dr. Hámori József. Témánkba vágó művének a címe: „Nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal”. Miről van ebben szó? Arról, hogy a két eltérő működésű agyféltekével való gondolkodás – az ember specifikuma. Az állatvilágban mind a két agyfélteke azonos módon viselkedik, mégpedig jobb agyféltekés dominanciájú. Mit jelent ez? Ha én átprogramozom a mai embernek a jobb-agyféltekés tevékenységét a bal agyfélteke tevékenységére, vagyis túlracionalizálom az agyműködését, ez nem azt jelenti, hogy a fejlődés magasabb fokára hágott, hanem azt, hogy egy új állatfajt tenyésztettem ki. Amelynek most már nem két jobb-féltekés lesz az agytevékenysége, hanem két bal-féltekés. De ez nem többlet, nem előrelépés, hanem regresszió. Éppen emiatt kell felfigyelni arra, amikor azzal vígasztalnak bennünket, hogy több lett a szabadidő, és a beat-koncerteket hallgatva majd a jobb agyféltekés tevékenységünk vissza fog javulni. Nem így van! Ez még reménységnek is hiú… Itt arról van szó, hogy vég-

43

letekig polarizálnak egy viselkedésmintázatot, ami csak szintetikus voltában nevezhető emberszabásúnak. Ha az egyik irányba kiráztuk az egyént, illetve a közösséget a teljességből, és ez a racionalitás iránya, erre nem orvosság az, hogy most majd a másik irányba is kirázom. Amennyire manapság a racionalitás egyre vadabbul működik a hétköznapi életünk irányításában, és egyre szemponttalanabbul érvényesítik, ugyanúgy fog érvényesülni a túlsó oldalon az egyre szemponttalanabb és egyre vadabb irracionalizmus. Ennek semmi köze sincs a beígért „kiegyensúlyozott emberképhez”. Ez a húzás nem a jobb agyfélteke tevékenységét helyezi vissza a piedesztálra, ellenkezőleg, azt is mélyen lefokozza. Ha utaztunk már együtt – nekem, sajnos, ez mindennapos élményem – olyan „vókmenes” fiatalokkal, akiknek a metró-kocsi vagy a busz faránál szól a magnójuk (vagy egyéb zajforrásuk), akkor én a vezető mellől is hallom a bőgését, annak ellenére, hogy füldugaszuk van. Miért? Mert a sorosan sokszorozódó alapzaj végig szól az egész járművön, de még a járdaszigeten állók is hallják. Ugyan mi köze ennek a jobb agyfélteke „feljavításához”? Ez a legdestruktívabb, felosztó-szétforgácsoló ritmus. Itt egy gyilkos mechanizmus működik, és az benne a leggyilkosabb, hogy amikor igazán hatásosan működik, akkor hazudja magát a leghevesebben jótékonynak, pozitív hatásúnak. Erre fel kell figyelnünk, mert bár a figyelmeztetést ilyen irányban is megkaptuk elődeinktől, de „eleink” óvó-védelmező gesztusaira ma nem sikk figyelni. A most következő elemzés tárgyát, egy csíki székely hímzést, azért iktattam ide – egyébként Keszthelyen, a Japán-Magyar Életfa Iskolában az osztálytermünk falát valamikor ez díszítette –, mert egyfajta állatorvosi tehénként szinte minden megismerni valót tartalmaz, ami ma egy szerves műveltséget fenyegethet. Ugyanakkor a képírással kapcsolatos második téma-egységünknek is kitűnő illusztrációs anyagául szolgál. Ha meg akarom keresni ennek a hímzésnek a reprodukcióját valamelyik néprajzi kiadványban, először is azt találom, hogy – elnézést a szójátékért – nem találom

„Ábrahámos-Izsákos” csíki székely hímzés, valójában a teremtő, a fenntartó-igazgató és a pusztítva újrateremtő erők hármas-egy képviselete

44

Dobogó

meg. Ha mégis, akkor ez van aláírva: „Ábrahámos-Izsákos” hímzés. Az ember eltűnődik: volt egy ikertestvére Izsáknak? Hogy’ van ez, hát itt hárman vannak, akárhogy is nézzük! Nyilvánvalóan nem lehet szó Ábrahám és Izsák történetéről. A lefedés tipikus esetével állunk szemben: valamit, ami nem kedvemre való, lefedek másvalamivel, ami hasonlít rá és kedvemre való. Ha valaki felfedezné a turpisságot, lebeszéljük róla, hogy közzé tegye a felismerését. „Ne okvetetlenkedj, fiam! Inkább tanuld meg az általánosan elfogadott terminus technicust, és ne keresd az okát, hogy miért ezen a címen fut a jelenet. Különösen pedig azt ne firtasd, hogy egyáltalán erről van-e szó, mármint Ábrahám áldozatáról, a szóban forgó hímzésen!” Ugyanis jól láthatóan nem erről van szó. Hanem? Képünk (hímzésünk) a legtisztább megjelenítése annak a hármasságnak, amelyikben egyik személy a teremtő erőt képviseli, a másik a fenntartó-igazgató erőt, a harmadik a pusztítva újrateremtőt. Mi ezt a hármasságot szakkönyvekben ilyen címszavak alatt kapjuk meg: „Indiai műveltség”, „Hinduizmus”, azon belül „Trimurti”, és azon belül „Brahma”, „Visnu”, „Síva”. Az Ábrahámos értelmezés bevezetésével azonban a rájuk ismerés lehetősége radikálisan beszűkült. Holott amúgy egészen egyszerű lenne ezen a csíki székely hímzésen azonosítani a három nevezett erő együttes működését, egyetlen zárt, és szemmel láthatólag a saját szellemiségünk talajából sarjadó képírási rendszeren belül. Lássuk először a teremtő erő működtetőjét! (Az indiai hármasságon belül ő a „Brahma” nevet viseli.) Nos, a teremtés nálunk szemmel láthatólag három szinten folyik. A legmagasabb szinten igével. Mármost ha egy laikus műélvező egyáltalán találkozik ábránkkal, a teremtő ige képjelét automatikusan „pipának” fordítja le a maga számára. Szóval a fiú „pipás”… Arra persze nem kapunk magyarázatot, hogy Izsák miért pipázik, miközben viszik az áldozat helyszínére. Pipázik, hát pipázik. Játékos kedvű a hímző asszony. Korszerű folklór-tudománnyal torkig etetett nézőnknek, illetve idomítójának, a „szakembernek” eszébe sem jut, hogy ez a „pipa” a beszéd képjele is lehet. Ott van ugyan százszámra a népművészetünkben, de ők az analógiául kínálkozó ábrákat nem ismerik, és nem is hajlandók megismerni. Számukra ez a jel hát megmarad pipának. Miért jó ez nekik? Mert így a készítő, illetve a felhasználó megmaradhat „nehézkezűnek”, magyarán bunkónak – ahogy a szakirodalom már vagy másfél évszázada szajkózza. Míg ellenben ha beszéd-jelről van szó, akkor itt aligha beszélhetünk alacsony szellemi szintről… De vizsgálgassuk csak tovább a hímzésünket. Mint látható, a beszéddel, és csakis azzal, teljességet lehet létrehozni. Ez az egyetlen olyan eleme a kompozíciónak, amely a maga lehetőségeihez képest teljesen kibontakozott. A virágnak a felülnézete adja a teljes képét (ahogy az állatnak vagy az embernek a szembenézete), míg az oldalnézete azt fejezi ki, hogy még útban van önmaga kiteljesítése felé.

További lényeges szempont: amikor azt mondjuk, hogy „virág”, akkor azt is vele mondjuk, hogy „világ”. A magyar nyelvben ez a két fogalom szorosan összetartozik, mégpedig hangalaki megfelelés okán. Erről a hangalaki megfelelésről, amióta kötelező oktatás van Magyarországon, magyar órán soha senki nem beszél. Ilyen módon egy képességétől módszeresen megfosztják a magyar tanulót: attól, hogy a nyelvét a maga szerves működésrendjében megismerve, rendeltetése szerint tudja használni. Ha mégis rájön a gyerek – mert olyan buta gyereket még nem-igen találtak fel, aki erre magától rá ne jött volna –, azonnal lebeszélik róla, hogy a mindennapi szóhasználatban alkalmazza az ilyen fajta, felvilágosító erejű hangalaki megfeleléseket. Azzal hűtik le, hogy véletlenszerű egybecsengésekről van szó. Vagyis hogy a vak véletlen dolgozik itt. Mikor pedig az ember már a kettőszázhuszonnegyedik „véletlenszerű” megfelelésnél tart, azt mondják neki: „te nacionalista vagy”… Kifogytak az érvekből. Ezelőtt húsz évvel még így szólt az elrettentést célzó vád: „neked kulák az apád”! Minden lényeges felismerésre egy rendszeren kívüli „érv” a válasz, sohasem magán a rendszeren belül fogalmazódik meg az ellenvetés. Ugyanis a képírás egyenes beszédjére nem lehet mit válaszolni… Mármost azt mondják: egy példa nem példa, két példa egy példa, három példa esetén viszont már el kell gondolkozni. A negyedik példánál pedig el lehet kezdeni keresgélni a rendszert az egyfelé mutató jelenségek mögött. Hát itt nem négy példa van, de nem is negyvennégy… Szokjunk hozzá, hogy mi egy magas kultúrának vagyunk az örökösei. És ezt a magas kultúrát másfél-két évszázada egyfolytában Féleszű Jani bácsinak, a nehéz kezű mesternek, a semmire se jó földet-túrónak – „félreértett előképeket rosszul utánzó” tevékenységeként adják elénk, ha egyáltalán elénk adják. Így aztán természetesen nem is tudjuk teljes mélységében átélni a saját műveltségünket. A török kiűzése óta lényegi rendszerváltozás ebben a vonatkozásban nem történt a Kárpát-medencében. Bármilyen furcsán hangzik: a kötelező oktatás elsősorban valaminek – egy organikus felépítésű és működésrendű hagyományos műveltségnek – az egyre módszeresebb lefedésére szolgál, ezt végre már észre kellene vennünk, sőt ki kell mondanunk! Pedig a kötelező oktatás másra is használható lenne. De arcnélküli alattvalók sorozat-gyártásának a módszertanát dolgozták ki a XVII. század derekán (Mária Terézia uralkodása alatt), s a mai napig ez működik nálunk. Ezt nevezik „porosz” rendszernek, de nem igaz, hogy csak a poroszok alkalmazták volna. Ilyen vagy olyan fedőnéven, valamivel rafináltabban, de ez folyik ma is világszerte. Térjünk vissza ismét a hímzéshez, azon belül is a teremtő erő működéséhez. Láttuk: a legfelső szinten, a szellemiségén, igével történt a teremtés, és így teljességet (virág-, azaz világ-teljességet) lehetett létrehozni. Az alsóbb emeleteken, a lelkiség, illetve a testiség szintjén azonban már csak részlegességek tudnak kibon-

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM takozni. A lelki szintű tevékenység, amely alkotás révén hoz létre új értéket, már csak a szellemi vonatkozásaiban készre teremtett világ-virágon tud módosításokat végrehajtani. És a legalsó, az övön aluli szint a nemzés, illetve a szülés eszköztárával megint csak törekvéseket tud elindítani, de ezek a saját szintjükön sohasem tudnak teljességgé érni. Egyébként ebben az esetben meg sem lehet állapítani, hogy nemz vagy szül az emberkénk. Ugyanis szoknyában van, és a másodlagos nemi jellegzetességei nincsenek hangsúlyozva. Az ábra a jelek szerint olyan fázisát adja elénk az emberszabású Univerzum működésének, ahol még nem beszélhetünk nemi polarizálódásról. Ahol a testiség szintjén a megnyilvánulásnak még mind a két változata bekövetkezhet. Majd csak a további bontakozás folyamán fog eldőlni, hogy nő lesz-e belőle vagy férfi. Az „Ábrahám áldozata” magyarázat csak úgy kaphat lábra, ha a teremtő erő képviseletét kiiktatjuk a kompozícióból. Csakis attól a pillanattól magyarázható a középső, magasabb alak úgy, hogy el akarja pusztítani az előtte menetelő kisebbet, attól kezdve szűkül két-szereplőssé a történet. Nagyon lényeges mozzanat: nem a pusztítva újrateremtő erő megjelenítője marad el, hanem a teremtő erőé! És akkor kezd el úgy működni a világ, hogy a szülő el akarja pusztítani a gyermekét. Most emlékezzünk vissza, mi történik nálunk 1945 óta! A szülő a gyermeket akarja elpusztítani (akár a megszületése előtt, az anyaméhben), a gyermek a szülőt… Nem általánosítható nyakló nélkül a példázat tanulsága, de sajnos, igen sok a figyelmeztető, példaértékű eset.

45

hogy a „nagyságos úr” az égboltot tartja fenn. És miért tartja fenn az égboltot? Azért, hogy a teremtő erő zavartalanul működhessék. Annak a védelmében. Semmiféle támadó fegyver jellege nincs ennek az alakzatnak. Ha fegyelmező eszközt használ, akkor az a keze, és azzal sem gyilkol, hanem egy elfajult szellemiség működésébe avatkozik bele, azt fogja vissza. (Mint ismeretes, emberalak esetében, ha az képírási rendszerben fogalmazódik, a nyaktól fölfelé eső szint a szellemiség területe, a nyakvonal és a derékvonal közé eső a lelkiségé, az övvonal alatti a testiségé.) Mármost miért kell megfékezni a pusztítva újrateremtő erőt? Azért, mert ha nem tartom mederben, akkor egyetemes pusztító erővé válik, és azt is megsemmisíti, amit egyébként fenn kellene tartani. Nem akarom aktualizálni a kérdést, de mutatkoznak jelek manapság arra, hogy a pusztítva újrateremtő erő már nem újrateremtő erőként működik a világ nagy részén… A kérdés második fele úgy szól: miért kell egyáltalán működtetni a pusztítva újrateremtő erőt? Mit pusztít el az újrateremtés érdekében? És itt kapcsolódunk vissza a voltaképpeni témánkhoz. Tessék megnézni, mi történik a kétszer három emberalakot felvonultató kompozíció függőleges középvonalában! Végül is ez a tengelye az egész történésnek. Az a négyszirmú virág-alakzat, amely bizonyíthatóan a kiteljesedett fény alapjele, elkezd fölfelé törekedni. Elérkezik egy határig, és addig a „fényoszlop” csakis a saját rendszerében bont ki magából élő minőségeket. Ez az a kritikus vonal, ahonnan mindkét oldal irányába elindul egy-egy lelketlen, soros sokszorozás, amikor is egyetlen, méghozzá szervetlen

A világ el-ábrahámosodása – a hímző asszony a másodlagos feliratokat is díszítő elemekként kezeli, és ilyenként tükörszimmetrikusan rendezi el őket a képfelületen

Tehát az „ábrahámosodás” folyamata attól vált gyilkossá, hogy a hármas rendszerből átkerültünk a kettesbe, és menet közben éppen a teremtő erőt iktattuk ki. Ettől válik a középső, nagy alak feltartott kezében a védő-óvó boltozat – karddá. Amíg három embert látok és háromféle működésrendet, eszembe sem jut, hogy ezt a formaelemet kardnak minősítsem. Jól látható,

karakterű elemet, egy „téglát” kezdünk változtatás nélkül ismételgetni. Magyarán: a minőség átváltódik menynyiséggé. Ez azt jelenti, hogy a negyedik tégla-elem után elvész a minőségi megkülönböződés esélye, a folyamat innentől semmiféle kibontakozást nem ígér. És erre mi a reakció magán a folyamaton belül? Nem az, hogy „na, akkor itt az ideje, hogy észre térjünk”, hanem

46

Dobogó

a szervetlen sorolás egyszer csak létrehozza a saját ellenpólusát: a szertelen, nyakló nélküli változatosságot. Tessék megnézni: az ennek megfelelő részlet a hímzésen nem népművészeti elem, nem képírási nyelvezeten adódik elő. De csakis ez az egy részlet ilyen! Tehát először elindul egy mechanikus sokszorozódás, majd egy adott ponton – szükségképpen! – átfordul az ellentétébe. „Valósítsd meg önmagadat! – szól az új parancs – de lehetőleg ne úgy, mint az egyik vagy a másik vagy a harmadik embertársad.” Minden és mindenki csakis a maga végletes egyediségében válhat érdekessé. Ez maga a káosz, illetve az afelé vezető első lépés. Itt kell beavatkoznia a pusztítva újrateremtő erő képviselőjének! Ha itt nem avatkozunk be, akkor a továbbiakban ez a kettős tendencia egyre határozottabban, egyre polarizáltabban fog megnyilvánulni. A levél egyre egyedibb levél lesz, a mechanikus sokszorozás pedig egyre hosszabb monoton sorokat képez. Nincs mentség, itt valóban be kell avatkozni! Tehát a pusztítva újrateremtő erőre szükség van. Nagyon lényeges dolog, és a hangsúly itt az újrateremtésen van, a beavatkozás után ugyanis folytatódik a fénymag útja fölfelé az életfa törzsében. Nem bal felé, nem is jobb felé, hanem a maga irányában. Mert maga ez a kettősség, hogy engem túl lehet racionalizálni, és utána szükségképpen átbillenek egy szertelen változatosságba, annak a következménye, hogy nem a saját utamat járom, hanem engedek az oldalirányból érkező – a magam fölismert-azonosított útvonalából kilendítő – tendenciáknak. Ezek pedig merőlegesen dolgoznak a pályámra. Ide tesznek egy fehér mumust, oda tesznek egy feketét, ide egy zöldet, oda egy vöröset. Balra egy ötágú csillagot, jobbra egy horogkeresztet… Az agyonmanipulált tömegember pedig elhiszi, hogy ezek a valódi ellentétek, és egyre távolabb sodródik attól, ami a tényleges célja lehetne az életében. Ami a teljes emberség kibontakozását jelenthetné számára. A legveszélyesebb mindig az utunkra merőlegesen képzett ál-ellentét. Tele van vele az életünk. Ha semmi mást nem tanul meg a gyerek, csak azt, hogy ebben a fontos kérdésben tisztán lásson, már nem foglalkoztunk vele hiába. Egyébként a mi gyerekeink az Életfa Iskolában ennél többet, sokkal többet tudtak. Azt is tudták, hogy ami az életfa koronájából felül kétoldalt ragadozó állatok formájában előbújik, az végső soron két hatalmas erőforrás között átütő sötét hatás szakaszosan működő képviseletének tekinthető. Miért kell az égboltot kifeszíteni? Azért, hogy ezek a „ragadozó” kozmikus erőtényezők le ne tudjanak rohanni bennünket. Hogy ne fenyegethessék a teremtő, a fenntartó-igazgató és a pusztítva újrateremtő erők rendeltetésszerű működését. Erre azt mondhatjuk: de hiszen lekerültek ide, az ő szintjükre! Igen ám, de kék változatban! Vagyis „éterizált”, azaz kozmikus és erkölcsi értelemben egyaránt megtisztult változatban. Érdemes megfigyelni, hogy a nagyerejű ragadozó, az oroszlán még így is csak a teremtő és a fenntartó-igazgató erőt sarkallhatja. (A sarkuknál kapcsolódik hozzájuk!) A pusztítva újrateremtő erőt tilos sarkall-

ni. Legalábbis pusztító-ragadozó erővel tilos! Abban a pillanatban elkezdene atombombákat gyártani. Vagyis az élő minőség egészére veszélyessé válna. Amit eddig leolvastunk erről a csíki székely hímzésről, az legfeljebb néhány mondatnyi vázlatnak tekinthető. Nem ennyi tanulság rejlik benne. Ezzel az örökséggel egyáltalán nem foglalkoznak, sem a művészettörténészek, sem az irodalomtörténészek, sem a vallástörténészek, sem a néprajzosok, és itt van a gond. Sokan kérdezték már tőlem, miért rontottam itt, a keszthelyi Japán-Magyar Életfa Iskolában a levegőt? Végül is három főiskolán, illetve egyetemen tanítottam akkor még egyidejűleg, ugyan mi szükségem lehetett arra, hogy itt is tanítsak? Azt kell mondjam: nem nekem volt erre szükségem. De tudomásul kell venni, ha az ember csak a felsőoktatás szintjén tudja ezeket a dolgokat elmondani, soha nem fog összeérni (össze-érlelődni) a szerves gondolkodásmód Magyarországon, de akkor a világban sem. Tehát el kell indítani az ilyen irányú képzést legalul is, az óvoda és az általános iskola szintjén. Fölül már jó hatásfokkal kezdett működni akkortájt (ma már nem!), de csakis így tud majd egy évtizeden belül, ha minden jól megy, a két folyamat összeérni. Akkoriban egyébként el lehetett mondani – de ez egy másik előadás témája lehetne –, hogy minden szinten megvolt ennek a gondolkodásmódnak a képviselete Magyarországon. Bár – ezt is meg kell mondanom – alig kaptunk hivatalos támogatást mindezideig. Persze nem is vártunk, tehát nem ért csalódás bennünket. Itt állítólag két rendszerváltozás is lezajlott az utóbbi tíz esztendőben, de ebben a vonatkozásban szinte semmi változás nem volt tapasztalható. Annyi viszont igen, hogy a folyamatot, amelyet úgy három-négy évtizede indítottunk el csendesen, kerülve minden „villogást”, ma már nem lehet leállítani. Úgy terjed az ország gondolkodó rétegeiben, hogy semmilyen pusztító fegyverrel, sem fizikai, sem szellemi természetűvel nem lehet többé kiirtani. Amit én itt és most, a csiki székely hímzés nézegetése során megszólaltattam, az képírás formájában közölt üzenet volt, a javából. Ha nem tanítjuk meg a gyermekeinket a képírás olvasására, akkor továbbra is el lehet hitetni velünk, hogy itt a kultúra a Szent István idejében bejött első „lézengő ritterrel” kezdett talajt fogni. Ez úgy hazugság, szóról-szóra, ahogy megfogalmazzák nekünk, jó kétszáz év óta. De nem röstellik újra meg újra megfogalmazni! Majd tessék megfigyelni, ha otthon a konyhában vagy a fürdőszobában megnyitják a csapot, abból is ez fog folyni. És ha valaki mást mond, arra megint rákerül a címke: nacionalista vagy egyéb ista-pista… Lehet majd ellenőrizni, igazat jósoltam-e vagy sem. (Emlékeztetőül: ezek a mondatok először 1999ben hangzottak el!) A harmadik téma-egységről kellene még röviden szót ejteni. A „mag-héj paradoxonról”, néhány mondatban. Mi az utóbbi másfél-két évszázadban olyan modellt kapunk a világ működéséről, amelynek értékrendjében a külföldről behozott anyagi, illetve szellemi javak min-

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM den elképzelhető léthelyzetben az élre kerülnek, és hozzájuk képest mindaz, amit itthon – főleg amit a természetes hagyományozási láncolatban – hoztunk létre, másodlagossá vagy teljesen kiszorítottá válik. Gondolom, ráismertünk: a magyartalanítás mechanizmusáról van szó. Nálunk ez a verkli kétszáz éve folyamatosan nyikorog. Hogyan? Utazik az ember a vonaton, nem működik az ajtó. Öles betűkkel oda van írva, hogy „Made in Poland” vagy „Hongkong”, vagy amit akartok… A gyerek, aki nem tudja becsukni, visszaszól az anyjának: „magyar gyártmány”. Utánozhatatlanul gúnyos hangsúllyal. Érthető? Rossz, tehát magyar. Csökött, tehát magyar. Hiányos, tehát magyar. Idióta, tehát magyar. Ezt nem lehet húsz-harminc év alatt beidegzeni. Ezt csak úgy lehet elérni, ha az egymást követő nemzedékek hosszú sorát következetesen ebben a „sokk-nevelésben” részesítik… Ha viszont ezt a görcsöt sikerül feloldanunk, a gyerek magától eltalál a saját műveltségéhez. Közbevetőleg, de nem mellékesen: nem igaz, hogy olyan erősek azok a lábak, amelyeket folyamatosan keresztbe tesznek nekünk! Én már léptem rá egyikre-másikra, úgy kapta vissza a gazdája, sziszegve, hogy öröm volt nézni. Ismétlem: nem igaz, hogy erősek a gáncsoskodók! Papírtigrisek üvöltöznek körülöttünk, vegyük már észre! Teljes értékű tevékenységet ki lehet fejteni anélkül, hogy az ember bárkivel pofozkodnék. Nagyon lényeges: a célt lássa az ember tisztán maga előtt, a jót munkálja, ne a rosszal bíbelődjék folyton… A mag-héj paradoxonról a következőket illik tudnunk. Ha történeti tárgyú okfejtéseket olvasgatunk, akár őstörténetről, akár későbbi történelemről esik szó, az első, ami feltűnik, az, hogy a térképekről következetesen lehagyják a hegyeket. Csakis vízrajzi térképeket teregetnek elénk. Ha vízrajzi térképen magyará-

47

zok történelmet, az annyi, mintha előre bejelenteném, hogy hazudni óhajtok. Ugyanis folyóvíz sohasem képezett tartós határt nép és nép között, kultúra és kultúra között. Csakis kellően magas és megfelelően strukturált hegyvonulat tud ilyet képezni. Egy példát megint hadd mondjak. 1944. augusztus 29-én az oroszok áttörték a kárpáti védővonalat. Augusztus 29. újra végzetes dátum lett hát Magyarország számára. (Korábban, mint tudjuk, a mohácsi vész is erre a napjára esett az 1526-os évnek.) Tehát bejött az ellenség, és innentől tessék számolni! Adva van egy teljesen szétdúlt Kárpátmedence, ahol már jó ideje módszeresen egymásra uszított népek villonganak. Ennek ellenére: augusztus 29-étől… szeptember, október, november, december, január, február, március… és április közepén még dörögnek a fegyverek a Kárpát-medencében. Ez hét és fél hónap. Ekkora a megtartó ereje a Kárpát-medencének, még a modern háborúban is. Április közepén tevődött át az akkori Német Birodalom területére a hadszíntér. (Ez akkor Ausztriát is jelentette.) Mit tetszik gondolni, Németország a saját felségterületét meddig tudta tartani? Egy hónapig sem. Ezt azért nem árt tudomásul venni. Védekezni, általában bárminemű megtartó erőt működtetni az egész eurázsiai térségben (!) sehol sem lehet jobb hatásfokkal, mint a Kárpát-medencében. Ha ránézek egy Eurázsia-térképre, nem kell többet beszélnem. Nincs még egy olyan földrajzi képződmény, amely ilyen fokú védettséget biztosítana a benne lakók számára, és ez csak az egyik erénye, amelyet feltétlenül figyelembe kell vennünk. A másik ezzel legalábbis egyenértékű: az tudniillik, hogy ugyanakkor eléggé nagy kiterjedésű is. Miért fontos ez? Mert kellő méretű teret ad ahhoz, hogy ki is bontakozhasson az a műveltség, amelyik talajt fogott benne. Mármost mit hallunk nap mint nap erről a Kárpát-medencéről? Először is semmit. Amikor én tanultam, ezt a kifejezést, hogy „Kárpát-medence”, tilos volt használni. Leírni vagy szóba hozni egész egyszerűen nem lehetett. Csak „KözépDuna-medencéről” volt szabad beszélni, ha egyáltalán a „közepet” emlegethettük. Ha körbe kérdeznék, hogyan tanították a mai középnemzedéknek az iskolában a Kárpát-medencét, hol is van hát Európában, akkor tíz közül kilenc megkérdezett azt válaszolná: Kelet-Közép-Európában. De hát ugyan mihez képest „Kelet” ez a Kelet-Közép-Európa? Hát hol van Európa közepe? Akármilyen szemszögből vizsgálom Európát, akár a szárazföldet tömörítem úgy, hogy a közepét (a tömegközpontját) ki lehessen jelölni, akár egyszerűen veszek egy vonalzót, és megmérem, az Ural és Gibraltár közt hol vagyunk középen… Nos, hol vagyunk hát? Történelmi térkép egy Corvina-kiadványban– hegyek nélkül: így a Kárpátmedencének éppen a páratlan megtartó ereje sikkad el A Kárpát-medencében, természetesen.

48

Dobogó

És a mai napig, politikai szövegekben és iskolai tananyagban egyaránt lépten-nyomon előtolakszik a tudatmérgező tétel, hogy a Kárpát-medence Kelet-Közép-Európában van. Hogy a lényeg mentén haladjunk tovább: a Kárpátmedence megtartó ereje tehát nem hétköznapi mértékű. Semmi más helyszínével nem vethető össze a teljes nagy eurázsiai térségnek. Űrhajósok számolnak be róla, hogy egyetlen olyan földrajzi képződmény van glóbuszunkon, amelyet azonnal felismernek, ha bekerült a látóterükbe – ez a Kárpát-medence. De ha erről „hivatalosék” mondanak nekünk valamit, akkor az úgy szól, hogy a Kárpát-medence „átjáróház”, „népek országútja”, „kompország”… Magyarul: csak a szomszédai érdekesek, ő meg érje be azzal, hogy közvetíthet közöttük. Hogy a nyugati kultúra határa (perifériája) is itt van, meg a keleti kultúráé is, mintha ahhoz képest is, meg ehhez képest is valamiféle gyepü-övezet lennénk. Pedig elég egy pillantás a térképre, hogy belássuk: nem a peremvidéke, a „héja”, hanem ellenkezőleg, az éltető közepe, a „magja” vagyunk az európai műveltségi körnek. Hozzánk képest Kelet a Kelet és Nyugat a Nyugat, Észak az Észak és Dél a Dél. Tudom, borzasztó nehéz ezt megszokni, mert az emberben még mindig benne van egy „doberdós” rángás: „nem neveznek majd ezért nacionalistának?” Szerencsétlen! Még mindig ezt figyeled? Kik neveznének? A papírtigrisek? És az miért olyan fontos? Ki mondta, hogy komolyan kell venni őket? A magánügyük… Ha nem tűnt volna ki az előadásból, én nem tinédzser-korú vagyok. Tehát végigéltem egy korszakot, a nyitányától a kimúlásáig. Sohasem változtattam a magatartásomon, és ezeket a szövegeket ugyanígy mondtam-mondogattam, legfeljebb nem ismertem még fel annyi összefüggést a világ dolgai között, mint ma. És hiányzik a fülem? Levágták az orromat? Nem igaz, hogy az igazság keresésébe csak belehalni lehet. Az hal bele, aki feleslegesen kezd viaskodni mumusokkal. Igenis nagyon lényeges kérdésekről van szó. Sohasem fogjuk megérteni a manapság annyira elharapódzott kiszorítósdi játék lényegét, ha nem vagyunk tisztában a mag-héj paradoxon mibenlétével. Hogy lehetőleg magyar ember ne kerüljön vezető posztra. Ami megint nem kifejezetten jelenkori probléma. Ébredjünk már fel: legalább kétszáz éve egyfolytában erről van szó. És mindez egyértelműen annak a ténynek a folyománya, hogy a Kárpát-medencébe bizony nagyon sokan szeretnének ma is betelepedni. Nemcsak nekünk van ám eszünk! Hogy ennek a földrajzi egységnek nem mindennapi a megtartó ereje, azt azért más is felismeri, nemcsak mi… Még egy fontos körülményről feltétlenül meg kell emlékeznünk. Nem akárhol központi szerepű ez a Kárpát-medence, hanem egy olyan földrészen – most Eurázsiára gondolok –, ahol nagyon hosszan, ezer és ezer kilométereken át lehet úgy kelet-nyugati irányba mozogni, hogy menet közben nem kell életformát változtatni. Ha észak-déli irányban mozgok, akkor bizonyos

távolság után óhatatlanul életformát kell változtatnom. De a kelet-nyugati mozgás lényegében ugyanazon a szélességi sávon belül folyik, és így lehetővé válik, hogy a hozzám hasonló körülmények között élőkkel állandó, folyamatos kapcsolatot tartsak. Tehát egy önszabályozó rendszer tud működni. Persze minderre nehéz ráismernünk, amíg itt, Európában mindig csak az egyik felét tanítják ennek az ideoda hullámzó mozgásnak. Azt a felét, amikor Keletről jön ide valami vagy valaki. A kínai professzor viszont a másik felét tanítja, azt, amikor Nyugatról érkezik oda az „áldás”. Még az sem tűnik fel, hogy jórészt ugyanazokat a „valakiket” nevezik meg itt is, ott is: szkítákat, hunokat, avarokat… Tehát nem arról van szó, hogy valahol Keleten van egy óriási hangyaboly, és onnan szakadatlanul áramlanak ide, hozzánk a hangyák, hanem arról, hogy ebben a térségben egy sajátságos pulzáló rendszer működik. Egy két-pólusú rendszer, amelyben a fő, a meghatározó jelentőségű pólus – ez nem kétséges – a Kárpát-medence, de van egy másik, vele összevethető erősségű góc is, ez pedig a Tárim-medence, a valaha-volt Ujguria magja. Ez a két – kellő nagyságú és védettségű – medence a megtartó-megújító erők két sűrűsödési góca (körlete) Eurázsiában – és nincs több! Tessék elővenni a térképet és ellenőrizni.

Az „élet-tengely” működése az eurázsiai nagytérségben, a Kárpátés a Tárim-medence között

Állandó ide-oda áramlásról van tehát szó, de ez nem azt jelenti, hogy a mi őseink egy adott történelmi pillanatban eljöttek onnan ide, ahol még soha korábban nem jártak. Az egész folyamatrendszerben éppenséggel a pulzálás a lényeg. Ez pedig folyamatos odavissza áramlást jelent – amíg hagyják. De van olyan kultúra-típus – pontosabban ez már csak civilizációnak nevezhető, nem kultúrának –, amelyik ezt az önszabályo-

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM zó kultúra-áramlást minduntalan megakasztja. Hogyan? Úgy, hogy elindul északról, mint normann, levonul Bizáncba, ott mint „vörös testőrség” szolgál, fölveszi a Rusz („vörös”) nevet, és egy adott pillanatban, amikor észreveszi, hogy vákuum képződött a népvándorlás menetében, összezárja a harapófogó két pofáját. És azt mondja: az észak-déli vonulásom közepe táján, Kijevben megvetem a lábam, innentől nem tudtok tovább szabadon lélegezni! És valóban: a normann alapítású kijevi Rusz bizánci megkeresztelésétől fogva nem tudjuk ezt a pulzálást a Kárpát-medencéből Keletnek és vissza akadálytalanul végrehajtani. Állandóan át kell törni az indoeurópai (germán-szláv) falat. És ez a gát mára odáig merevedett, hogy egész egyszerűen nem tud működni az emberiségnek ez a legnagyobb, legjelentősebb regeneráló (megtartó-megújító) erőforrása. Pedig új és új értékek csakis ennek a rendeltetésszerű működése révén jöhetnének létre. Ha én minden műveltségi javamat folyamatosan tudom cserélni, és közben nem kell az életemet féltenem, mert végső soron rokonok között mozgok. Hangsúlyozom: végső soron! Ami nem azt jelenti, hogy az életnek minden egyes részmozzanatában rokon a „rokon”, de annyit igenis jelent, hogy nem kell a hátamat minden lépésnél biztosítanom. Itt és így alakulhat ki egy olyan alapvető viselkedési modell, amelyben a harcnak egyetlen formája megengedett: ez nem az egymás elleni, hanem az egymásért való harc. Tehát a harc, mint olyan, nem szűnik meg, hanem egy különös típusa válik általánossá. Amikor azért harcolunk, hogy a mindkettőnkben szunnyadó, lappangó értékek kifejtett értékekké válhassanak. A másik típusú műveltségben persze ugyancsak egyfajta kimenetele lehet a harcnak, de ez ott úgy szól, hogy a másikat, a gyengébbet beledöngölöm a betonba. Megalázom, megkínzom és utána kivégzem. Ennek az utóbbi küzdelem-típusnak a jellegzetes képviselői a szemita, illetve az indoeurópai műveltségben a Káin-Ábel, illetve a Romulus-Remus kettős. Mindkét esetben a jobb, az értékesebb fél iktatódik ki. Ez azt jelenti, hogy a kontraszelekció révén fokozatosan leépül az emberiség, ha csak ezt a fajta harcot ismeri meg, illetve gyakorolja. Márpedig ma csakis ezt tanítják, és ezt is gyakorolják. Az egész politikai tevékenység a világon arra épül, hogy hamarabb nyírd ki a lehetséges (feltételezhető) ellenfeleidet, akik definíciószerűen jobbak (lehetnek) nálad, mint ahogy ők tudnának téged kinyírni. És ezt akkor is tedd meg, ha ők egyáltalán nem akarnak téged kinyírni. Jobb az elővigyázatosság… Létezik tehát egy olyan küzdelem-típus is, ahol egymásért harcolnak a küzdő felek! Ez ma sokak szemében „lila gőznek” tűnik. Ha az ember megemlíti, máris utalják a szanatóriumba. Holott elég pontosan tudja ma már minden normális észjárású politikai vezető – bármilyen hihetetlen, vannak ilyenek! –, hogy csakis ez a küzdelem-típus tudja az emberiséget a túléléshez hozzásegíteni. Ha ezt nem tanuljuk újra, akkor a napjaink meg vannak számlálva…

49

Ideje összefoglalnunk a mondottakat! A mag-héj paradoxon mibenlétére vonatkozóan egy régebbi írásomból idézném ide a megvilágító szerepű hasonlatot. „A tojás – vagy bármely csonthéjas gyümölcs – termékeny magját akármelyik oldal felől közelítem meg, a héjhoz képest mindig „perifériának” fog adódni. Ha egy feltételezett értelmes lény a héj képviseletében érvel, aligha lesz rábírható, hogy belássa: valójában ő a származék. Annál kevésbé, mert mindaddig, amíg kívülről közelítünk a kérdéshez, valóban a héj mutatkozik elsődlegesnek. Ha pedig ráadásul „durva közelítésben” vizsgáljuk a héj és a mag kapcsolatát – értsd: feltörjük a tojást –, megint csak a héj bizonyul tartósabbnak: kettejük közül ő az, aki hosszabb távon bizonyíthatóan azonos marad önmagával.” Esetünkben a mag-héj paradoxon olyan keretek között érvényesül, ahol a mag-típus – mint hallottuk – a Kárpát-medencei alapműveltséget jelenti, hozzá képest pedig Északon és Délen, távol-Keleten, és távol-Nyugaton egyetlen nagy, összefüggő héjszerkezet alakult ki az idők folyamán. Az a bizonyos hullámzó, pulzáló jellegű mozgás ugyanis folyamatosan lerakja a peremvidékeken (a valódi peremvidékeken!) a maga hordalékait. Aki nem elég erős ahhoz, hogy újra és újra kiállja a megmérettetést, az levonul délebbre, vagy felszorul északabbra. És azt a műveltségi szintet, ameddig eljutott a hullámzó jellegű mozgás-sorban, ott, a peremterületen konzerválja, továbbcsiszolja, számon tartja és kodifikálja. Miután hozzánk általában az ilyen módon kodifikált eredmények jutnak el (végeredményben csak vissza!), azt a furcsa optikai csalódást éljük át, mint amikor valaki elmegy egy hatalmas terményraktárba, mondjuk, egy tetőtől talpig beton hangárba, ott lát egy halom almát, és azt mondja: „jé, itt ennyi alma termett?”… Szó sincs róla! Ott csak raktározzák. Mi pedig minduntalan úgy kapjuk kézhez ezt az „édenkerti almát”, mintha ott termett volna, és mi csak „behoznánk” ide. Vagy „kölcsönöznénk”… A jelenlegi kultúránk, ahogyan működik, nagyon sok ígéretet tartalmaz. De ha ezeket az ígéreteket nem vesszük észre, ha nem vagyunk hajlandók tényekké: virággá-terméssé bontakoztatni, akkor egykettőre le fog ez az ígéretes, eleven kultúra is merevedni, mint ahogy sorra lemerevedtek a mai perem-civilizációk ősei. És akkor… hol lesz, és lesz-e egyáltalán magja az egyetemes emberi műveltségnek? A jelek egyelőre azt mutatják, hogy nincs több ilyen magja azon az egyen túl, amelyről eddig beszéltünk. Bármilyen furcsán hangzik, így van. Tehát ha ebből az egyből is héjat csinálnak, akkor úgy járunk, mint hogyha én egy tojásnak a termékeny magját fölszólítanám, hogy „zárkózzék föl” a héjához! Tetszik tudni, mit jelent ez? Azt jelenti, hogy kiszárad. Soha többet nem lesz belőle élet. És aki úgy gondolja, hogy majd a tojáshéjból megújítja az életet, az óriásit, végzeteset téved. Tojáshéjból nem lehet kigazdálkodni az életet. A nyomait igen, de az életet magát nem… Tanulságnak egyelőre legyen elég ennyi.

50

Dobogó

Veleméren vagyunk, Vas megye délkeleti csücskében. A templom, amely idevonzott bennünket, korábbi feltételezések szerint a tizenharmadik század végén, az újabb szakvélemény szerint a tizennegyedik század második felében épült. A hat évszázaddal később itt szolgált tudós plébános, akinek a falképekről összegyűjtött tapasztalataira a továbbiakban is hivatkoznunk kell majd, így ír a helyszín múltjával kapcsolatban: „A templom a fellelhető adatok szerint mindig »Szentháromságtemplom« címet viselt. Emiatt néha a községet is »Szent Trinitás«-nak nevezik.” (Kovács József, 1972., 1. o.) Egy ilyen titulusú épületnek az első említésével 1268-ban kelt oklevélben találkozunk, ez azonban eléggé nyilvánvaló jelek szerint még nem lehetett a mai templom. „Kimutatták ugyanis – idézzük most egy jelenkori dolgozatból –, hogy az Aquilafreskók (1378) rétege közvetlenül a falhoz kapcsolódik. A freskóvakolat egyrétegű, anyaga nagyon hasonló a falazó habarcséhoz. A fal és a falképek között sem korábbi vakolat, sem meszelés nyomait nem találták. A falkutatást vezető Lente István szerint a vakolat és a festés egyidejűségéhez nem férhet kétség.” (Büki Barbara, 2002–2003., 21. o.) A templombelső képekbe fogalmazott üzenetét – az évtizedeken át módszeresen gyűjtött és feldolgozott vizsgálati anyag tanúsága szerint – a fény olvassa le, és mint majd látni fogjuk, ő is írta. De nem a fizikai értelemben vett fény, hanem a Világ Világossága, pontosítva: az Igazság Napja, azaz Jézus Krisztus. Ő vezette a festő, Aquila János ecsetjét, amikor az Úr 1377–78. évében kifestette a templomot, s benne ránk hagyta a világ első ecsettel jelzett művész-önarcképét. Korábbi feltételezések szerint maga tervezte a templomot is. És bár a legújabb kori vizsgálatok ezt a felté-

telezést nem erősítették meg, annyit bízvást megállapíthatunk, hogy nem mindennapi jelentőséget tulajdonított az építész munkájának. Ezt jól mutatja, hogy az önarckép alatt közvetlenül megjelenített nőalak, a Szent Bölcsesség evilági képviselete, kezében a „jól épített ház” modelljét tartja. Mintha a veleméri templom hajójának kicsinyített mását látnánk. De honnan tudjuk, hogy a térden állva imádkozó alakban a mestert, Aquila Jánost kell látnunk? Adjuk vissza a szót Kovács József plébános úrnak. „Bizonyság e mellett a feliraton szereplő imádság szövege, valamint a térdek előtt a földön fekvő háromszögű művészcímer. Az ima teljes szövege ez volt: »Omnes Sancti Orate Pro Hoc Ioanni Aquila + pictore«. Kettős tartalma van. A titkos tartalmát a kezdőbetűk adják: O SOPHIA = Ó, Bölcsesség! (Vö. Hagia Sophia, a szent Bölcsesség mint templomépítő!) A titkos tartalmat nyílt tartalma egészíti ki: »Minden Szentek, könyörögjetek ezért az Aquila János festőért«. Az ima kettőssége a kép kettősségére is utal. Az»Aquila János« név azonban valószínűleg még nem árulta el a művész igazi nevét, minthogy a középkorban »Aquila János« névvel a miniaturistákat, a kódexmásolókat és általában az egyházi művészetek mestereit szokták jelölni. Sarkítva ugyanis magukra alkalmazták ezt a bibliai verset: »Assument pennas, sicut aquilae, current et non laborabunt« — »Tollat ragadnak, mint a sasok, fürgék és fáradhatatlanok«. Másrészt a művészek az evangéliumíró, levélíró és látnok Szent János apostolt tartották védőszentjüknek, akinek pedig a bibliaiikonográfiai jelképe a sas, latinul: aquila.” (Kovács J.–Pap G. é. n., 9–10. o.)

MEGJELENT Pap Gábor legújabb könyve!

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM

51

Ajánlás Melyik embertársunkat mondhatjuk sikeresnek? Aki időegység alatt legtöbbször szerepel a médiában? Akinek a legtöbb van a betétkönyvében? Aki évente legalább két hetet tölt a Kanári-szigeteken? Akinek az alkalmi barátnője (barátja) után a legtöbben fordulnak meg az utcán? (Ha ugyan kimerészkedik az utcára a luxusautójából)... Minek folytassam? Tíz polgártárs közül legalább hét már az első kérdésre rábólintott, és azóta is folyamatosan lóbálja a fejét fel-le, fel-le. Igen, ezek a siker félreismerhetetlen jelei. Nos... nekik legyen mondva. M. Komáromi Gyöngyit, ha ilyen tünetek alapján ítélkeznénk felőle, aligha mondhatnánk sikeresnek. De – ők ott, heten, nyilván nem tudják ezt – létezik más mérce is. És ha ezzel mérlegelem az életművét, mert M. Komáromi Gyöngyi esetében már ilyenről is beszélhetünk, akkor a legsikeresebb emberek között kell számon tartanom, akiket ebben az életben megismerhettem. Ha Ajánlásról van szó, illik megindokolnom, mi késztetett arra, hogy elfogadjam az erre irányult megtisztelő felkérést. Röviden szólva: az emlékek és a tanulságok, amelyek jó évtizedes együtt-munkálkodásunk folyamán meggyökeresedtek bennem. Néhányat közülük hadd villantsak fel most, mindnyájunk épülésére. A kilencvenes évek elején járunk, a délelőtti órákban, a keszthelyi „Piros óvoda” udvarán. Túl vagyunk már a mesemondáson, most a gyerekek kötetlen játéka következik. Molnár V. Józsefet, a magyar népi műveltség jeles kutatóját, akivel együtt jöttünk ide terepszemlézni, körülrajongják az óvónők, én megpróbálok irigykedés nélkül bekapcsolódni a beszélgetésükbe. Ez azonban sehogy sem akar sikerülni. A játszadozó gyerekek irányából ugyanis minduntalan ismerős mondatok csapódnak a fülembe. Honnan ilyen ismerősek ezek a mondatok?... Egyszerre elkezdenek zuhogni a tantuszok. Hát persze! Az imént hallott meséből. De hát a gyerekek nem a mesét játsszák! Hanem ki papás-mamást, ki egyebet, teljesen függetlenül a hallott történet menetétől. Viszont az elhangzó mondatok... Igen, jól hallom: újra és újra a mesehősök szövegei. Na, most kezdhetnek aztán igazán zuhogni a tantuszok! Hát igen, így él, és alighanem a világ eleje óta így élt rendeltetése szerint a népmese! Nem eljátszották, hanem megélték – most nekünk a gyerekek, valaha az őseik. No meg az én őseim. Amíg csak el nem kezdték – természetesen mindig és mindenhol idegen mintára, „felzárkóztatás” jelszavával – „szabályozni”, más szóval „rendre utasítani” őket. Racionális alapon, ellentmondást nem tűrően... Itt és ekkor mindjárt azt is megtudtuk, hogy a Piros óvodában ez a „módi”. És ezzel azt is, hogy nekünk meg itt a helyünk. A továbbiakban évekig úgy jártunk vissza ide Jóska bátyánkkal, hogy ő a gyermekrajzokat

tanulmányozta, én meg a mesejátékok helyszínén figyeltem az eseményeket, és rögzítettem őket írásban, képben. Majd délután ki-ki a maga témájában tartott egy-egy kiselőadást az óvónőknek. (Később ezeknek a mese-elemzéseknek a szerkesztett szövege töltötte meg a „Nefelejts” című kötetet.) Az együttlétek során a legmaradandóbb élménynek az bizonyult számomra, hogy közvetlenül tapasztalhattam meg: az óvodás korú gyermekek, ha népmesén nőnek fel, és ha engedik nekik, hogy ennek megfelelően éljenek, három-négy éves korukra már – vagy inkább: még! – tökéletesen működő világkép szerint rendezik el a közösségi játékaik színterét, és abban bámulatra méltó biztonsággal, éspedig kifejezetten erkölcsi alapon csoportosítják az egyes cselekmény-egységeket. A gyermekek spontán játékait a megfigyelések rendszerességének biztosítása érdekében mindig ugyanannak a csoportnak a körében tanulmányoztam. (A csoportvezető óvónő Szép Mariann volt.) Hamar felfigyeltem rá, hogy a népmesék pozitívnak („jónak”) ítélt jelenségeit, illetve szereplőit a gyerekek rendre a helyiség középvonalától jobbra csoportosították, míg a „rosszak” a szoba túlsó felébe kerültek. A két fő erőtér konfliktusa, bármilyen körülmények között, bármilyen „díszletek” segédletével zajlott, mindig középütt bontakozott ki. Már-már törvényszerűnek kezdtük ítélni a jelenséget – minden foglalkozás után összegeztük ugyanis a tapasztalatainkat az érdekelt óvónőkkel amikor váratlanul „hajszál került a levesbe”. A „Szélkötő Kalamona” című népmese megelevenedése során a főhős egészen a történet kétharmad részéig makacsul ragaszkodott a maga baloldali „otthonához”, és csak komoly megpróbáltatások után volt hajlandó átvonulni a játéktér jobb oldalára. Vajon mi lehetett az oka ennek a „devianciának”? Túl hamar általánosítottunk volna? Vagy az egész bal-jobb kérdés merő fikció? Nehezen ébredtünk rá, hogy sem erről, sem arról nincs szó. Csupán arról, hogy a szóban forgó „pozitív hős” neve a mesében: „Rontó”. És az őt alakító gyermek – ösztönösen is kiváló érzékkel – eszerint koreografálta a maga szerepét. (Nota bene: a későbbi megfigyelések azután tovább erősítették a kezdeti feltételezés hitelét!) A Keszthelyen eltöltött évek-évtizedek együtt-munkálkodását a magam részéről mégsem nevezném felhőtlen siker-történetnek. Sokkal inkább egyfajta keresztút-járásnak. A gondok az iskolává fejlődés induló szakaszában kezdtek felszínre törni. M. Komáromi Gyöngyi hármunkat kért fel egy-egy részterület tantervének kidolgozására: Molnár V. Józsefet, Falvay Károlyt és engem. Már az általunk benyújtott írásművek kidolgozottsági fokozata is jelentősen eltért egymástól, de az első igazi csalódás akkor ért, amikor Gyöngyi kérdésére, hogy ugye mindenki tanítani is fogja azt, amit terv-

52

Dobogó

ként most megfogalmazott, a többiek határozott nemmel válaszoltak. Tudomásul kellett vennem: egyedül maradtam a vállalásommal. Márpedig akkor is vallottam, ma is vallom: felelőtlenség úgy tervezni, hogy szükség esetén nem vállaljuk a kivitelezés – bizony számtalan buktatót rejtő – munkáját. Legalábbis a folyamatos irányítás és ellenőrzés szintjén. Hát én vállaltam. És bukdácsoltam is, derekasan. Szerencsére olyan kiváló munkatársak segítettek időről-időre talpra állnom, mint az írás-olvasás tanításában addig már gazdag tapasztalatokat szerzett Eckert Judit, vagy az írás-előkészítés élvezetessé tételére egészen eredeti módszert kidolgozó Egyed Andrea. (Ez utóbbi önálló kiadvány formájában is közkinccsé vált azóta: „Írás-előkészítő gyakorlatok a népművészeten keresztül, 1. osztály” címmel a Sárosi Kiadó jelentette meg 2006-ban.) Ha csalódást említettem az előbb, sietek megjegyezni: minden megrendítő élményért végső soron csakis magamat hibáztathatom. Emlékeznem kellett volna a serdülő korunkban annyiszor kipróbált „gorilla”-játékra, amikor három-négy összeszokott gyerek rábeszél egy ötödiket, hogy kiáltsák együtt, ki-ki ahogy a torkán kifér, azt, hogy „gorilla”! Háromig számolunk. Egy, ket-tő, há-rom... Az „összeesküvők” hallgatnak, az újonc pedig torkaszakadtából üvölti: „gorilla”! A többiek aztán megnyugtatják: azért nem kellett volna ilyen harsányan bemutatkozni. Mi tagadás, én bemutatkoztam... Mai szemmel nézve és mérlegelve már az írott tervezeteimet is túlságosan magas igényszintűnek, helyenként túlbonyolítottnak kell ítélnem. Nemhogy általános iskolai, de egyetemi oktató számára is komoly fejtörést okozhatott volna, hogyan ültesse át a gyakorlatba a bennük megfogalmazott elméleti fejtegetéseket. (Az utóbbiakért egyébként ma is vállalom a felelősséget!) Fokozatosan be kellett látnom: a munkatársaknak – még egyszer hangsúlyozom: emberileg is, szakmailag is kiváló személyiségekről van szó! – az alapozáshoz nélkülözhetetlen ismeretanyaga, nekem meg a pedagógiai tapasztalatom kevés ahhoz, hogy a megálmodott nevelési-oktatási programot maradék nélkül valóra tudjuk váltani. Minek tagadjam? Fájdalmas visszavonulás volt ez. Fájdalmas, de nem szégyenteljes! Úgy érzem, ma is elmondhatom Pál apostollal: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam.” Ha már a hitnél tartunk, azért hadd áruljak el még egy – sok pedagógus-fülnek talán nem éppen kellemesen csengő – titkot. Már akkor sem hittem és ma sem

hiszek a „gyermekközpontú nevelés” egyedül üdvözítő voltában. A gyakorlat évei során meggyőződésemmé vált, hogy a nevelésnek nem gyermek-, hanem jövőközpontúnak kell lennie. Ha pedig eredményes is akar lenni, a három legfontosabb hatástényezőjének a működését gondosan össze kell hangolnia. Ez a három „fő hatástényező” – a pedagógia „szent háromságának” is nevezhetjük – a gyermek, a szülő és a nevelő. Kinekkinek a maga szerepe szerint, arányosan kell elosztani közöttük a jogokat és a kötelességeket. A gyermek esetében csakis jogokról, a nevelők részéről csakis kötelességekről beszélni – megítélésem szerint ez felelőtlen demagógia! A szülő pedig nem maradhat „kibic” (akinek semmi sem drága) az emberré-nemesítés folyamatában... De legyen ez egye-lőre a magánvéleményem. Amíg a „versenyképesség” lesz a varázsige ebben a folyamatban (is), addig úgyis legfeljebb főemlősidomításról beszélhetünk az iskolai gyakorlatban, nem pedig gyermeknevelésről. M. Komáromi Gyöngyinek, mint vezetőnek és mint gyakorló pedagógusnak a legfőbb erényét éppen abban látom, hogy egy ilyen, merőben érdek-, nem pedig értékorientált világban a legmagasabb szintű emberi mércét tudta felmutatni, mi több, érvényesíteni mind a maga, mind a munkatársai nevelési gyakorlatában, az óvoda első évétől az iskola nyolcadik osztályáig bezárólag. Divatos szóval élve: példaértékű tett! Egy utolsó emlékemet még hadd osszam meg a tisztelt Olvasóval. Már csak alkalmanként jártam vissza Keszthelyre, egy-egy ún. „projekt” levezetésére, amikor ez a – számomra mindennél többet jelentő – esemény megtör-tént velem. Amikor beléptem az épületbe, egy gyermekcsoport éppen vonult kifelé az udvarra. Félrehú-zódtam, hogy ne zavarjam a vonulásukat, de az egyik kisfiú – óvodások voltak – szó nélkül odalépett hozzám, megfogta a kezem, és szelíden húzott magával, ki az udvarra. Ezt a kisfiút sohasem láttam azelőtt, nyilván ő sem engem... Ekkor, sokévi emberpróbáló óvodai és iskolai szolgálat után, egyszerre cáfolhatatlanná vált számomra: mégiscsak szüksége volt itt rám valakinek. Bár sürgős utam lett volna, talán éppen Gyöngyihez igyekeztem, nem húztam ki a kezem a gyermekéből... PAP GÁBOR

(M. Komáromi Gyöngyi könyve jelenleg kapható a Két Hollós könyvesboltban!)

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM

53

Folyamodvány Magyarország Miniszterelnöki Hivatalához Tisztelt Miniszterelnök Úr! A fent megnevezett civil szervezetek, a jelen folyamodványt aláírók, és minden hazáját szerető', féltő magyar állampolgár nevében fordulunk Önhöz illetve Magyarország Kormányához! A rendszerváltozás óta eltelt évek során mindhiába vártuk, hogy kormányaink valamelyike felkarolja a valósághű magyar történelemoktatás ügyét. Amikor 2010-ben az Önök pártját szavazatainkkal támogattuk és lehetővé tettük számára a többségi kormányzást, sokunknak csillant fel a szeme, mert úgy gondoltuk, hogy együtt óriási tetteket vihetünk véghez. Ehhez azonban elengedhetetlenül szükséges lett volna, hogy nemzetünk újra önmagára találjon, felemelje a fejét és egészséges nemzeti öntudattal, nemzeti büszkeséggel építse jövőjét. Kétségtelen, hogy az Önök által alakított kormány mindezidáig lényegesen többet tett hazánkért, mint a korábbiak együttvéve. A legfontosabb és legsürgősebb lépést azonban elmulasztották megtenni. Az elmúlt félévszázad során a magyar emberek többségéből kiveszett a történeti tudat, kiveszett az érdeklődés a valós, az igaz múltunk iránt. A mai hatvan éven aluliak nemzedékeit a kommunista uralom marxista-leninista történelmi materializmusával vezették félre hosszú évtizedeken át, amely tévtan szerint mindenki hitvány reakciós és sovén nacionalista, aki törődik a múlttal, aki szereti a hazáját, akinek fáj az hogy 93 éve nincsen igazi Magyarország, aki hiányolja, hogy 1945 óta nincs tiszta értékrend a társadalomban, aki aggódva kesereg azon, hogy csakhamar elfogyunk, mert nincs természetes szaporodás, aki büszke arra hogy magyar. Az elnevelt tömegemberek primitív dáridója tölti be az étert a tv-éken és rádiókon keresztül s a szellemi degenerálódás napról-napra járvány-szerűen terjed. Az éretlen és tudatlan tömegembernek véleménye sincs, akarata sincs, a reklámokkal tetszés szerint irányítható, így aztán tekintélyt nem tisztel és a múlt egyáltalán nem érdekli. Márpedig a múltját vesztett embernek jövője sincs! Az iskolában azt tanították és nagyobbrészt azt tanítják ma is, hogy a magyarság egy, ezredéveken át kóborló, istentelen, barbár nép volt, akinek rokonai a (finnek és baltiak kivételével) a rendkívül alacsony szinten éldegélő úgynevezett finnugor népek. A Kárpát-medencébe fejvesztett meneküléssel, megriadt csorda módjára érkeztek, majd vad kegyetlenséggel legyilkolták, vagy leigázták az itt talált művelt szláv népeket. Európa művelt népeit pedig a munkát utáló, részeges magyar rablóbandák évtizedeken át kifosztották, a településeket felgyújtották, a nőket megerőszakolták, a gyermekeket rabszíjra fűzték. Eleink tehát nem voltak kultúrnép, így ne akarjunk őseinkre hivatkozni, kivált ne a nagy keleti népekre, mint a szkítákra vagy a hunokra. Ezekhez ugyanis semmi közünk sincs. Minekünk a szibériai vogulok és osztjákok, a permi és a balti finnek a rokonaink, s aki ezt elutasítja, azt tekintet nélkül annak tudományos rangjára és képzettségére, a „szellemi és a politikai alvilág képviselőinek" bélyegzik. Ma már egyre többen, de sajnos mégis túl kevesen tudjuk, hogy a kihirdetett és ma is oktatott őstörténet hamis tanokra épített, amelyet sem az írott források, sem a régészet, sem az embertani kutatások (antropológia, DNS, vércsoport vizsgálatok) nem erősítenek meg. Ugyanakkor a hivatalosan sajnos máig is elismert történetírás nem ad választ arra, hogy A/ mi volt az oka annak, hogy sem a hunok, sem az avarok, sem a magyarok nem települtek meg a Kárpátmedencét nyugat felől lezáró Bécsi-medencétől Nyugatra? B/ mikor és miért született meg a finnugor-rokonság elmélete? C/ mikor és miért bomlott meg a nemzet egysége? A népek sohasem költöztek el hazájukból kedvtelésből vagy kalandvágyból, nem hagyták el könnyedén őseik temetőit és földjét. A magyarok sem tettek így soha. Ma már a régészet kétségbevonhatatlan tényekkel igazolta, hogy sem a szkítáknak nevezett népek 2700 évvel ezelőtt, sem a hunok, sem az avarok, sem pedig a magyarok nem bolyongtak a végtelen füves rónákon, állataikat terelgetve, sátoros szekerek kíséretében, hanem váraik, városaik, falvaik, hatalmas állandó temetőik, a maguk korában rendkívül fejlett hadseregük volt s az Altájtól a Bécsi-medencéig egységes kultúrát és erős hatalmi övezetet alkottak. S ennek a nagy keleti kultúrának volt szerves része a magyarság! Krónikáink egybehangzóan állítják, hogy a „hungárok", a magyarok egyazon nép a „hunnusszal" s az avarral, s mindannyian szkíták. Azt is állítják, hogy Álmos és Árpád egyenes leszármazottja volt a nagy Atilla királynak. A hivatalos történetírás szerint nekünk hun hagyományunk sohasem volt, ezt csak a németektől loptuk a XII-XIII. században. Hamis állítás ez, hiszen a nyugati források már a X. századtól tudják, hogy a „hungarusok" Pannóniában élő hunok, illetve avarok. De ezt bizonyítja eredethagyományunk is, így mindenek előtt a csodaszarvas legendája, amely megvolt a szkítáknál, a hunoknál és megvan a magyaroknál. A magyar nemzeti történetírás hőskorában, a XVII. század végétől senki sem vonta kétségbe a szkíta- hun rokon-

54

Dobogó

ságot. Mára beigazolódott, hogy a magyar nemzeti történetírás jelesei kezdettől elutasították a finnugor származáselméletet: Beregszászi Nagy Pál, Körösi Csorna Sándor, Jászay Pál, Fessler Ignác, Wenczel Gusztáv, Szabó Károly, Toldy Ferenc, Bartal György, Ribáry Ferenc, Vámbéry Ármin, Czuczor Gergely, Mátyás Flórián, Szilády Áron, etc. De akkor hogyan lettünk finnugorok? Csak amikor megszületett az összehasonlító nyelvtudomány, akkor került sor a nyelvek, nyelvcsaládok szerinti elkülönítésére: többek között a hajlító és a ragozó nyelvek nagy családjait választották szét. A napkeleti nyelvnek tartott magyar nyelv eredetisége és különállása mindenki előtt világos volt. Az sem volt tudománytalan, hogy megállapították, a magyar nyelv mind nyelvtanilag, mind bizonyos mértékig szókincsében rokonságot mutat a permi, a szibériai és a balti nyelvek egyikével - másikával. A nyelvtudományban is élenjáró német tudósoknak azonban kapóra jött a XVIII. század végén ez a rokonság, mert így jogot formálhattak arra, hogy a török háborúk 150 keserves éve után amúgy is elerőtlenedett magyarság önbizalmát súlyosan megtépázzák, kivált az után, hogy Mária Terézia legendás vezére, Hadik András huszárjaival megsarcolta Berlint (1737). Műveikben gúnyosan írták le: a barbár magyarok, akik csak a lovakhoz és a gyilkos kard forgatásához értenek, a kultúráról pedig fogalmuk sincs, nem a nagy Atillától származnak, hanem a rénszarvast hajszoló lappoktól és obi ugoroktól. A hivatalos, a bécsi udvar által elismert és támogatott történeti irányzat az 1848/49-es forradalom és szabadságharc után döntő fölénybe került, elsősorban Hunfalvy Pál, Budenz József, Pápay József, Munkácsi Bernát révén. A kiegyezés korában a kérdés másodrendűvé vált, a trianoni Magyarország pedig elfogadta a finnugor származáselméletet, aminthogy teljesen vitathatatlanná és támadhatatlanná tették ezt az elméletet a marxista történettudósok 1945 után, akik és utódaik ma már odáig jutottak el, hogy kijelenthetik: „a finnugor rokonság-elméletet tagadásánál véget ér a tudomány". Nem arról van szó természetesen, hogy tagadnánk a magyar, a finn, az észt, a lív, a lapp, a mordvin, a cseremisz, zűrjén, a vogul vagy az osztják nyelvvel való - nem túl mély - hasonlóságot, hanem arról, hogy ez a rokonság nem úgy alakult ki, ahogyan a finnugristák ellentmondást nem tűrően kinyilatkoztatják, vagyis úgy, hogy egykor régen (az V-IV. évezredben) volt egy közös őshaza valahol a tajgás-tundrás Szibériában vagy az Urál mentén, volt egy közös ősnép, egy közös alapnyelvvel, amely mindössze 600 alapszóból állt volna, amely ősnépből egyszer csak - valami csoda folytán - az előmagyarok kiváltak volna és dél felé fordulva megkezdték volna több évezredes vándorlásukat. Miközben az ősi halász- vadász-gyűjtögető életmódot felváltotta náluk az állattartás. Ez a torz feltevés már a XX. század első harmadától eluralkodott. A valós helyzet azonban más volt: egy nagy lélekszámú, magyar nyelvet beszélő nép hatott a szomszédos kis népcsoportokra, amelyek átvették a nyelvet, illetve annak bizonyos elemeit. Egyébiránt, a finn őstörténészek egyre határozottabban utasítják el a keletről bevándorlás dogmatikus hipotézisét és síkra szállnak amellett, hogy az ő eleik 8-9 ezer éve ugyanott laknak, azaz Skandináviában, mégpedig a lappokkal együtt! Ezzel, a finnugrizmus halálos döfést kapott. Egyre több külföldi tudós csóválja a fejét, mivel nem érti, hogyan lehetséges az, hogy a MTA következetesen elzárkózik minden olyan forrásadat vagy régészeti lelet felhasználásától, amelyik éppen az ellenkezőét bizonyítja annak, amit velünk és gyermekeinkkel továbbra is el akarnak hitetni. Mindezek ismeretében, és annak érdekében, hogy nemzetünk minden tagja megismerhesse valós múltját és ezáltal visszanyerhesse önbecsülését és egészséges nemzeti öntudatát, felszólítjuk Önt és Kormányát, hogy a magyar iskolai történelemoktatást késlekedés nélkül reformálja meg, és az új, valósághű történelemtankönyvek megírásával az eddig méltatlanul mellőzött kiváló tudósainkat bízza meg! E folyamodvány jelmondatául Gróf Széchényi István örökérvényű és megkerülhetetlen gondolatát választjuk: „Tiszteld a múltat, hogy érthesd a jelent és munkálkodhass a jövőn." és egyben javasoljuk, hogy e mondatot táblára felírva, minden magyar iskolában, jól látható módon és helyen, helyezzék el. Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!!! Keszthely, 2013. október 27.

Ui.: Jelen folyamodvány szövegének megszerkesztésekor elsősorban a kiváló régészprofesszor Bakay Kornél írásait használtuk fel. (Bakay Kornél, Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség! Tanulmányok és előadások, Kráter, Pomáz, 2004) Tisztelettel és várakozással!

Nevek, lakcímek, aláírások: • Doma László, Hévíz, Fecske utca 58/11.

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM

55

A hegy ifj. DURKÓ ZSOLT Jelenleg a hivatalos tudomány elfogadott tétele a Pangea elmélet. A hajdan egységes ősföldrész víziója körülbelül száz éves. A lemeztektonika (Wegener nyomán) mindenki számára ismert tananyag: a kontinensvándorlások elmélete megalkotja a felgyűrődött hegyek, egymás alá bukó lemezek rendszerét. Az ötlet eredete Dél-Amerika keleti- és Afrika nyugati partjainak látszólagos összeilleszthetőségén alapul. (Valójában elég gyermeteg meglátás, ha jobban megnézzük, nem annyira „passzol”.) „Mérik” is az évtizedenként kb. centiméteres elmozdulásokat, bár nem nehéz belátni, hogy pontosabb mérésekhez évszázadokra lenne szükség. Csak hát, ki mér majd akkor... A vulkanológusok szerint a kitörések és földrengések előrejelzése jelenleg teljesen megjósolhatatlan, a folyamatokat elindító mozzanatról sem igazán lehet fogalmunk, csak hipotézisek vannak. Ha az előrejelzés elvárható lenne, e tudományág képviselőitől azt nyilván számon is kérnék – érthető okokból. Ha most át akarnánk esni a ló túlsó oldalára, akkor máris elkezdhetnénk Agartha, a belső föld, vagy különféle elsüllyedt kontinensek elméletei nyomán gondolkozni tovább. De célunk csak pár jogosan felmerülő kérdés feltétele. Nézetünk ugyanis az, hogy „Atlantisz” nem süllyedt el, valójában csak feledésbe merült, nem áll össze rendszerré számunkra, jóllehet „műemlékei” ma is itt vannak körülöttünk. És itt megkérem az olvasót, hogy kapaszkodjon, mert meredek dolgok következnek. A „természet remekműve”, melyről szó lesz, csak egy példa, de jó példa – szerintem.

Ausztrália legismertebb hegyét az Uluru-t (Ayers Rock) nem kell bemutatni. Az őslakosok legszentebb helye, a Föld legnagyobb monolitja (egységes kőzettömb), újabb időkben szinte a kontinens-ország jelképévé vált. Ugyancsak vonzó látványosság turisták számára a nem messzire (30 km) levő Kata Tjuta ( más néven: Olgák) a maga csodás, gigantikus kalácsformáival. Kevesebben tudják viszont, hogy még egy különleges hegy emelkedik ezen az egyébként teljesen sík tájon, a Mount Connor, melynek eredeti neve Attila. A név sokat sejtet. „Nem én kiáltok, a föld dübörög” – mondja a költő. A három hegy egy vonalban van.

Ez a tény amennyire különös, annyira nem közismert. Igaz, a számtalan légi felvétel, mely a „népszerű” Uluru és a Kata Tjuta körül készül – nem egyszer együtt láttatva a két monumentumot – csak ritkán engedi láttatni a távolabb (89 km) felsejlő Atilla hegyet. A térképészeket, geológusokat pedig, úgy látszik, nem érdekli ez a jelenség. Atilla (nevezzük mi is így, eredeti nevén) különös képet mutat: a síkságról nézve meredek, függőleges sziklafallal körülvett és főleg teljesen lapos erődítménynek tűnik. A különbségek mellett Badacsony hegyünk tanúsága is eszünkbe juthat, de miről tanúskodik vajon Atilla?

56

Dobogó

Az ausztráliai őslakosok mítoszai Álomidők (Dreamtime Stories) néven ismertek. Ugye, ismerős egy történet, mely álommal – Emeséével, e mesével – kezdődik és Álmossal folytatódik. Íme, a távoli derengésben a közös nevező? Náluk a teremtőt, a tájat is formáló erőt a Szivárványkígyó képviseli (a sok nyelvjárástól függően hol Ungud, hol Waugal stb. néven szerepel). A Mekong folyó kanyarulatait létrehozó Naga kígyók (nagy kígyók) és a Távol-Kelet kiterjedt sárkánykultusza most más lapra tartozhat, de felidézhetjük a hasonlóságot. Egy másik változat szerint azonban teremtői szerepben egy ikerpár tűnik fel. A teremtés idején, az Álomidőkben az Uluru hegyet is ők emelték. A forrás (R. H.Layton) szerint: eső után a sárban játszottak, majd délre utaztak Wiputa-ba (?) – és ahogy repültek, az asztalszerű tetejű Attila hegy felé vették útjukat, ahol még mindig ott vannak. Kétségtelenül figyelemreméltó tény, hogy az őslakos (aboriginal) művészet fő jellegzetessége a kis pontokkal/foltokkal való ábrázolásmód mellett, hogy felülnézetből ábrázolja a tájat, utakat jelenít meg, nem téve különbséget szellemi, lelki és anyagi szinten értelmezhető valóságok között. Az illusztrációt azért választottam, mert egy az egyben idézi János vitéz útját az óperenciás tengeren át. Ha a Kata Tjuta felé hosszabbítjuk meg az egyenesünket, akkor viszont az szembetűnő, hogy a lentről, a földfelszínről játékosan gömbölydednek látszó hatalmas formák fentről nézve úgyszintén irány-tulajdonságokkal rendelkeznek – a fő irány pedig éppen az Uluru felé mutatkozik. Ki ezt meglátja, a Teremtőt csodálja.

De mi is látszik ezen a tájon légi és műholdfelvételek tanúsága szerint azon túl, hogy a három magányosan álló és egymástól igen különböző formájú hegy-különlegesség egy egyenes mentén helyezkedik el sík területen? Elsősorban az, hogy az Uluru „felülről is hegy”. Kontúrja felülnézetből jól láthatóan irányt mutat egyenesen az Attila felé. Ha összevetjük az úgynevezett pattintott kőeszközök nyílhegyformáival, mintha ugyanazt látnánk – csak hatalmas méretben.

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM Mikor észrevettem, engem is nagy csodálat, bizonyos szerénység/büszkeség és öröm lelkes érzése töltött el – a Teremtő e titkát éppen rám bízta volna? Mire mutat a nyíl tehát? – tettem fel a kérdést. Mit jelenthet az, ha mindez geológiailag nem magyarázható? Ha üzenet, mint a Nasca ábrák, a Paracas Candelabra stb. – akkor mit üzen? Mi a lényege? Hiszen ez jóval nagyobb léptékben nyilvánul meg! Ha a fent említettek sem tekinthetők kultúrtörténeti emlékeknek, akkor mit gondoljunk egy jelenleg általánosságban – és persze tudományosan – földtörténeti besorolásba tartozó természeti jelenségről, ami rendkívüli egyezések képét adja? Ha egy kísérlet során három különböző tárgyat helyezek el egy asztalon, akkor jogosan tehető fel a kérdés, hogy mi a logikai, szemiotikai stb. kapcsolat köztük, ha a természetben meglátom, akkor az csak lepusztult, kipreparálódott, erodált? Jelenkori gondolkodásunk persze nagy mértékben mutatja a tudathasadás tényét. A XXI. századi homo sapiens ha nem tudományos, hanem például vallási oldalról közelíti ugyanazt a kérdést, gyakran tökéletesen figyelmen kívül kell hagyja korábbi szempontjait. A Teremtő Isten, ugye, Bumm... azután további katasztrófák és eljövendők stb. - másfelől meg: teremté a mindeneket, az Édent, később pedig elküldi szerelmes Fiát, hogy éljünk – s „túl a csillagsátoron él mindannyiunk Édesatyja”. Távol álljon tőlem a gúnyolódás, de a diagnózist nagyon egyszerű megállapítani: delírium, kábaság, nem tudja a jobb kéz mit tesz a bal – és ez a közveszélyes önsorsrontás valóban felekezettől független. Ez egy globálisan hasadt tudatállapot. A rövid kesergés után térjünk vissza eredeti témánkhoz. A nyíl-hegy, az Uluru, az asztal-hegyre (oltár kőre?) mutat. A nyíl tolla a Kata Tjuta (jelentése:„Fejek”). De, az Atilla hegyet még nem tekintettük meg magasabbról. Úgy látszik, mintha távolabbi védelmi erővonalak gyűrűi rendeződnének köré és egy út vezetne hozzá északi irányból. Valóban – mi ez? És, miért ilyen?

57

A függőlegesen meredek fal képe észak-nyugati irányban határozottan ívelt, a másik oldalon jóval összetettebb kontúrt ad. A felülnézeti képben jól láthatóan mintegy megismétlődik a nyílhegy motívum, középen osztva a babszemre is emlékeztető formát. Nyilván ennek is lehet jelentősége, de térjünk vissza a három hegy által kijelölt fő egyenesünkhöz. Ha követjük tekintetünkkel, a nyíl-hegy „természetesen” irányítja figyelmünket az Attila hegyen túli keleti horizontra. Vajon az év melyik időszakában kel fel a kijelölt irányban a Nap? A Google Earth program segítségével megnézhetjük, és az eredmény: lenyűgöző, mondhatnánk nem mindennapi. Kétszer jár itt az évben a felkelő Nap, mely útját a déli féltekén bal felé kezdi meg. (Mint tudjuk, itt nyáron jön a Mikulás és egyből a strandra megy.) A téli napfordulóig jobbra halad a horizonton, a nyári napfordulóig balra. Közben február végén / március elején és az október közepe utáni napokban a napfelkelte hely egy vonalba kerül a hegyek alkotta egyenessel, ami azt jelenti, hogy például az Uluru-ról nézve úgy látszik, mintha az Attila hegyből kelne fel a Nap. Hogy milyen égi tartományok, csillagképek vonulnak el időről-időre ugyanitt, hogy milyen bolygók (tulajdonságok, együttállások) tűnnek fel ezekben, nyilván szintén elgondolkodtató kérdés.

http://www.kethollos.hu

A LEGÚJABB KÖNYVEK A SZERVES MŰVELTSÉG- ÉS A MAGYAR ŐSTÖRTÉNET-KUTATÁS LEGJAVÁBÓL! DVD-k CD, A NÁLUNK ELHANGZOTT ELŐADÁSOK TELJES ANYAGÁVAL!

58 Dobogó

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM

59

A zeneművészet Dürerje NAGY KÁLMÁN J. S. Bach magyar gyökereiről évekkel ezelőtt szóbeszéd formájában értesültem. Ez így nem megbízható. Utána kellett járnom az írásos forrásnak s ez nem volt egyszerű, mert az „eltűnt”. Vadászatom végül mégis sikerrel járt, birtokomban van „a könyv”. Másik forrásom: egy kotta – könnyen beszerezhető volt, mert a Kiadó nem tudta, „mit ad ki”. Én, a gyakorló muzsikus, valahányszor Bach János Sebestyén zenéjével foglalkoztam vagy passzívan hallgattam e megnevezhetetlen, egyedülálló világot, mindig éltem a gyanúperrel, hogy ez nem csupán esztétikai élményt okozó anyag, hanem valami olyasmi, mint a Báli-szigeti „népzene”: kód. Nem vagyok egyedül. Egy ilyen irányú kutatásról még otthoni időmben (tehát 1974 előtt) hallottam: Albert Schweitzer analizálta mikrométerekben a Bach-i műveket. Hogy milyen eredményre jutott, nem tudom, mert időközben elhagytam hazámat és egész életem fejtetőre állt. Mindenestre néhány évvel ezelőtt, midőn meghitt, régi, nyugatos szlovén (!) barátunk mosolyogva megjegyezte: „Bach magyar származású“. Valahogy nem is csodálkoztam olyan nagyon. Feleségem akkor már súlyos beteg volt, egzisztenciális gondok is nyomasztottak, úgyhogy az információt elraktároztam boldogabb időkre. Az idők ugyan nem boldogabbak (Feleségem elhunyt, gondjaim a régiek) de, mert kérdeztek, illő válaszolnom. – A szó elszáll, hol az írás? Előkerült. A könyv címe: Das wahre Leben des Johann Sebastian Bach (Bach J. S. tényleges élete). Szerzője: Klaus Eidam, dramaturg, zenei kiadók munkatársa, a Bach-ról készült négyrészes Tv-film szerzője, egyházzenész. A kiadó: Piper. Már az első fejezetben megkaptam kérdésemre a választ. Tehát máris beszámolhatok. (A könyvet természetesen végigolvasom (400 kemény oldal), hogy hősünk jelleméből, életviteléből további bizonyítékokat hámozzak ki. Ezzel majd később jelentkezem.) A Bach-ok őse, egy bizonyos Veit Bach (magyarul: Vitus vagy Vid) 120 évvel János Sebestyén születése előtt vándorolt Thüringiába Magyarországról. Ez azt jelenti, hogy az 1560-as évek közepe táján. A magyar olvasó megkérdezi: Mi késztetett valakit pont abban az időben a haza elhagyására? Történelmi esemény egy van, az 1566-os nagy, török hadjárat (amelynek Szigetvár eleste volt az egyik epizódja.). A történelmi háttér tehát rendben volna. Ez a nemzetségős muzsikus kellett legyen, ugyanis leszármazottai céhszerűen mind muzsikusok voltak generációkon keresztül. A könyv szerint Thüringiában idővel minden valamire való zenész-állást Bach-ok töltöt-

tek be. Tehát szaporák is voltak. János Sebestyén apja, aki Eisenachban élt, a város egyik tanácsurának leányát vette feleségül, tehát rangon felül nősült, amit nem társadalmi helyzetének, nem anyagi körülményeinek köszönhetett, hanem emberi értékeinek. Német környezetben az ilyesmi Magyarország felé mutat. (Ezt a jelenkor emigránsa tudja a legjobban…) Mégegyszer vissza az őshöz! Keresztneve – Vitus – elgondolkoztató. Akkoriban az újszülötteknek komoly indokokból kifolyólag választottak nevet! Ki az a Szent Vitus? Szent Vitus Szicíliában született. A helység mai neve Mazara del Vallo (tehát Magyar). Szent Vitus mindig harmadmagával szerepel (a dadájával, valamint a tanítómesterével) és együtt lesznek sorozatosan a keresztényüldözés áldozatai – de minden kínzást, kivégzést túlélnek. Itt a történet (vita) lassan átcsúszik az Égi Szent Család fogalomkörébe, melynek női tagja a mi Boldogasszonyunk. Szent Vitus relikviái Prágában kötnek ki. Ő maga egész Csehország (Böhmen) védőszentjévé válik és szerepe van a huszita mozgalom beindításában, terjedésében. A husziták (kusiták) a régi Fekete-Magyarország lakóinak maradékai, akiknek királyi központja a Vág völgyében vala (Sziklamező). Európán kívüli történetük ismert. Föltehető, hogy a magyarországi Bach-oknak kapcsolatuk volt a huszitákhoz. S ha ez így van, ez azt jelenti, hogy őseik a Kárpáti táj első, helyben maradt népességéhez tartoztak, akik nem áramoltak ki és nem a Honvisszafoglalással kerültek vissza. Szent Vitus „cseh földön” olyan szerepet játszik, mint a Kárpát-medencében remete Szent Pál. Ez az egész kusita-kitérő természetesen nem a for-rásműből származik. Viszont annak általam már olvasott első fejezetében van még egy érdekesség: A Bach-ok minden évben egyszer összejöttek és családi (pontosabban nemzetségi) ünnepet tartottak. János Sebestyén életrajzírói ezt a tényt igyekeznek elhallgatni. Valójában vajjon mikor és mit ünnepeltek? És hogyan? És milyen nyelven?... Egyelőre ennyit a könyvről. Másik forrásom: János Sebestyén kéziratai. Ezekhez bárki hozzáférhet. Nekem van egy kottám: J. S. Bach: Inventionen, Sinfonien (Henle Kiadó). Az Előszó előtti oldalon stílusosan egy Bach-kézirat másolata látható (a szöveg az ő saját bevezetője az 1723-ban letisztázott kottához). Az Útmutatás (Anleitung) végén ott ékeskedik a szerző sajátkezű aláírása, mégpedig egyértelműen „k” betűt összehasonlítottam az előforduló valamennyi „h”-val. Eredmény: a „h”-kat szerzőnk feltűnően másképp írja. A (kevés) „k”-kat viszont úgy, mint saját neve végén. Egyetlen kivétel mégis akad és mindjárt a címben:

60

Dobogó „íz”): Brahm-Brahms, Mark-Marx. Vagy: McNamara (skót, jelentése: mag), O’Connor (ír, jelentése: ó = régi, ősi). Hogy csak néhány példát említsek. Magyarban két lehetőséget ismerek: 1. –fi/-fy 2. a törzsszó utolsó betűjének megkettőzése, pl. Papp, Kiss, Kossuth, Passuth, Joó. Ha ez az utolsó betű „k”, dupla öröm („sok”). Ilyen tehát a BAKK. (vagy a Makk). A két óriás, Dürer és J. S. Bach körül az egész szce-náriót át kell fésülnünk. Újra kell írnunk az európai kultúrtörténetet, ahol a művész/művészet-transzfer a valóságban teljesen más képet mutat. (Mozartról, Haydnról, Schubertről tudnék egyet s mást mesélni, de ne rontsunk ajtóstul a házba!) Ennek megfelelően a desiffrírozást is más alapokra kell helyeznünk!

„Bízzunk Istenben és tartsuk szárazon a lőport!” az „Auffrichtige” szó „ch”-ja kissé „k” szerű. Ennek két oka lehet: 1. Vagy a betűkapcsolás („ch-t”) jobb megoldást nem tett lehetővé. 2. Vagy a feltűnő, nagyobb-betűs első szóban jóelőre álcázta magát még mindig magyar öntudatú művészünk, mert tudta, hogy alkalmazkodnia kell. A „Bach/Patak” szó, mint családnév, abszurdum. Nem karakterizál. Kényszermegoldás. Tehát tulajdonképpen BAK. De mi ez a BAK? Ha volt Bakfark (!) és van Bakó, Bakos, Bakáts stb., akkor Bak-nak is kell/kellett lennie (a szónak nem csupán kozmológiai jelentése-jelentősége van, hanem a szakrális ősnyelven is jól értelmezhető. Erről, mint már említettem, hic et nunc nem többet). Érthetően nagy volt az öröm, midőn a MVSZ honlevelének 2010. december számában témánkhoz csatlakozó részletre bukkantam. A lap cikksorozatot indított a pálosokról. A szerzőpár családneve: BAKK (Erzsébet és István). Tehát létezik BAK családnév! Csodálatos! Még csodálatosabb, hogy két „k”-val. Miért két „k”-val? Azért, mert a második a töbesszám jele (nemzetségnév. Minden bizonnyal Bach is így írta a nevét és németben a „kk”-t idomította „ck”-vá, amely betűcsoport a németben általános, az előtte lévő magánhangzó rövidítésére szolgál. Az említett szövegben is előfordul. A „Back” aláírásban egyúttal tehát azt is célozza, hogy az „a” hangot (németül ejtsd:”á”) rövidre fogjuk, ami az eredeti magyar „a”-ra utal. Nemzetségnevesítés ugyebár a nyugati nyelvekben is ismert. Gyakran az „s” betű segítségével („sok” vagy

Mások... Bach-hal kapcsolatban érdekesség még, hogy 1685-ben ugyanabban az Eisenach-i Szent György templomban keresztelték meg, ahol 1221-ben II. András leánya, Turul házi Szent Erzsébet nőül ment IV. Lajos türingiai őrgrófhoz.

W. Barna Erika: BESZÉLGETÉS SNÉTBERGER FERENC GITÁRMŰVÉSSZEL (részlet) – Az is érdekes adalék, hogy Bach ősei Magyarországon éltek. – Szerintem nagyon sok magyar vér csörgedezik benne, meg ki tudja még milyen. Bach műveinek az intonációi meg a romák improvizációi erre utalnak. A szűkített akkord nélkül a roma zene elképzelhetetlen, és ez Bachnál állandóan ott van, anélkül nem is tudott írni. Az ősei magyarok, pékségük volt, és voltak a Bach-családban olyanok is, akik szőnyegekkel kereskedtek, vándormuzsi-kusok, utcai hegedűsök voltak. Pozsony környékén éltek. (Taní-tani – a szabad pedagógiai gondokodás fóruma 2008/2. szám, 28-37. oldal.)

„ÉN IS EGY CSÉSZE KÁVÉ VAGYOK A POSZT-ON“ – Interjú Varnus Xavérral (részlet) – Bach-hal kapcsolatban van egy különleges titka is, amit csak kevesen tudnak. Mi ez? – A XVI. század 70-es éveiben, volt egy Weinbach nevű zeneszerető, evangélikus molnár Pozsonyban, aki a protestáns üldözések elől 1580-ban családjával Thüringiába menekült, ő Bach szépnagyapja. Bach saját kezével írta le családtörténetében, hogy apám Magyarországról származó magyar volt. Furcsa módon ez az adat hazánkban nem kap annyi figyelmet. Heti Válasz 2013. 6. 9.

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM „…az isten küldöttei időről időre bölcsességgel és csodatettekkel jelentek meg. Az egyik évszázadban fellépésük egy próféta révén történt, mint amilyen Buddha volt India földjén, egy másikban pedig Zarathustra által Perzsia földjén, megint egy másikban Jézus révén Nyugat vidékén, aztán ez a kinyilatkoztatás és ez a prófétai elhivatottság rajtam, Mánin, az igaz Isten küldöttén jött el Babilon földjén.” Sáhbuhragán – al-Bírúni tolmácsolásában (Simon Róbert fordítása) „Manichaeus, az Atyaisten gondviselése által Jézus Krisztus apostola”. Így mutatkozik be a „fő-fő eretnek” az Alapozás Levelében. Egy másik írásában meg, rövidebbre fogva, így: „ Manes, Jézus Krisztus apostola”. Ki volt hát ő, és mit hagyott ránk életművében? (1) A manicheizmus – névadójának, Maninak személyes megnyilatkozásaira alapozva véleményünket – a kereszténység egyik jellegzetes szellemi vonulatának tekinthető. Jól értsük meg: nem ez iráni zurvanizmusénak, nem a buddhizmusénak, de nem is a judeokrisztiánizmusénak. Hanem a kereszténységének. Elnevezését, mondottuk, az alapítójáról kapta. A Krisztus utáni harmadik évszázad második évtizedében született az a Mani nevű személy, akinek a neve szír nyelven egy hozzá toldott szócskával, a „khájá”-val „manikhájja” alakban azt jelenti, hogy „Mani él”, vagy „az élő Mani”. Ebből származik a „manikhájjizmus” vagy latinos ejtéssel „manicheizmus” kifejezés. Egyébként Mani nem az eredeti neve volt a vallásalapítónak, csak hittérítő tevékenységének elindulása idején kapta, és ehhez a névhez kapcsolva terjedtek el a tanai. Az a birodalom, amelyben életének nagyobb részében működött, éppen ebben az időben váltott át a párthus időszakból a Szasszanidaidőszakba. Mani ifjú fejjel érte meg a Párthus Birodalom bukását, és a perzsa Szasszan család uralomra jutását. Ez a hatalomátvétel azért volt kínos Mani családja számára, mert ez a család mind apai, mind anyai ágon párthus uralkodói dinasztiához kötődött. A lexikonok, amelyek ma hozzáférhetők számunkra – köztük különösen is az egyházi szerkesztésű lexikonok –, rendre torzított híreket közölnek Manival kapcsolatban. Az ún. „nagyegyház” a mai napig – mintha csak élő ellenséggel állna szemben – elképesztő hevességgel támadja Mani személyét és tanítását, ez utóbbit pedig változatos módon torzítja-nyomorítja. Mindjárt az első mondatokban olyanokat olvashatunk Mani címszó alatt, hogy „a dualista perzsa eretnekség jellegzetes képviselője”. Ezek hamis, rossz adatok. Sem „dualistának” nem nevezhető a manicheizmus, a szó szigorúan vett értelmében, sem „perzsának” a névadója, Mani. Annyira nem volt perzsa, hogy amikor I. Sapur – a szasszanida dinasztia második uralkodója – elkezdett érdeklődni az éppen akkortájt bontakozó manicheizmus eszméi iránt, le kellett neki fordítani perzsa nyelvre Mani műveit. Egyet közülük teljes terjedelmében lefordítottak, ez a „Sahbuhragan” (Sapurnak ajánlott) címet viseli. Az egyetlen olyan műve ez Maninak, amelynek perzsa nyelvű változatáról tudunk, bár inkább csak létrejöttének körülményeit ismerjük, mint magát a művet, hiszen csak töredékek maradtak fenn belőle. Öt fő műve volt Maninak, a már említett Sahbuhragan kivételével a többi mind a szíriai nyelv ún. „nem-edessai” dialektusában fogalmazódott. Ezek: a Nagy vagy Élő Evangélium, Az Élet Kincse, a Pragmateia, a Titkok Könyve és az Óriások Könyve. Rajtuk kívül ismeretes még egy kötetre való levelezése, amely további fontos adalékokkal szolgálhat tanítása részleteit illetően. Mindezekből

61

egyetlen mű sem maradt fenn teljes terjedelmében, jobbára csak a címeiket ismerjük, és kevés töredéküket, amelyek általában az ellenük szóló vitairatokba ágyazódva maradtak ránk. Az ilyenfajta eszme-töredékeket ma már összegyűjtve is lehet olvasni. Egészen jó német nyelvű válogatások állnak rendelkezésünkre, de forgalomban vannak angol és francia nyelvűek is. Sőt, az utóbbi években már magyar kiadók is jelentkeztek hasonló szövegválogatásokkal. Elég, ha a dunhuangi kéziratokat Csornai Katalin fordításában közzé tevő 2008as Hun-Idea vállalkozásra utalunk, vagy a Corvina 2011-ben megjelentetett monumentális forráskiadványára, amelyet Simon Róbert és Simonné Pesthy Monika szerkesztett. Most vizsgáljuk meg kicsit közelebbről azt a kort, amelyben a manicheizmus megszületett. A kereszténység történetét mi általában úgy tanuljuk, mintha egyetlen – az „egyedül helyes” – irányba egyenletesen tartó folyamatról lenne szó, amelyben időről időre megjelenhetnek ugyan kisebb-nagyobb mérvű eretnekségek, ezeket azonban még idejében lemetszik róla kiváló egyházatyák és egyháztanítók, s így napjainkig „tisztán” megőrződhetett a fő vonulat. Ez messzemenően nem így van. A jelenség jobb megértéséhez tudnunk kell, hogy ami ránk maradt a nagyegyház által hitelesített („kanonizált”), Jézus Krisztus személyére és tanításaira vonatkozó iratokból – konkrétan az Újszövetségnek a ma ismert szöveganyagára gondolunk –, az nagyrészt Pál apostolnak az írásaiból áll össze. Pál apostol Nyugat felé térített, a Kelet felé irányuló térítésről ebben az összeállításban gyakorlatilag semmilyen hiteles tudósítást sem kapunk. (folytatás a könyvben...)

ÚJRA MEGJELENT PAP GÁBOR ALAPMŰVE!

62

Dobogó

Magyarország torz tükre a világban (II. rész) SISA ISTVÁN (folytatás a 2013. június-augusztus számból) A magyarok „elragadó jellemtelenségét“ taglalja részletesen Simon Bourgin újságíró a Harper magazin 1960 novemberi számban „Azok az ellenállhatatlan magyarok“ [Those Írresistible Hungarians] cím alatti cikkében. Habár a cikk próbálja szimpatikusan beállítani a magyar jellemet és a magyarok tehetséges voltát, a lényeg mégis az, hogy egy becstelen náció vagyunk. A magyarokról szóló viccek és anekdoták tucatját sorolja fel. Jellemzőek: „Mi a magyar omlett receptje? Lopj két tojást....“; „Ha van egy magyar barátod, nincs szükséged ellenségekre...“ és így tovább.

űzésével, az 1931-es gazdasági válsággal kapcsolatban, kihangsúlyozva a magyarok kulturális fölényét, stb. Jön az elengedhetetlen magyar tökéletesség, tokaji, gulyás, stb. stb. „egy tökéletesen megőrzött relikviája a Közép-Európai történelemnek“. A fejezet végére bebizonyosodik, hogy a professzor egy hazug, megbízhatatlan szélhámos. LeCarré írt egy tucat könyvet, de ezek közül egyetlen egy sem tartalmaz hasonló fokú unszimpatikus, gúnyos, kritikus lefestését egy népnek. Egy másik külföldre elszármazott író, Mikes György, The Hungarian Revolution című könyvében azt írja, hogy Magyarországon a parasztot szabad volt pofonvágni, de nem kesztyűs kézzel, és, hogy Budapesten az emberek általában kávéházakban éltek és a főpincér volt a bankárjuk.

A magyarság erkölcstelenségét bizonygatni próbáló kép megalkotásában Magyarországról kiszármazott egyének is kivették a részüket: Így például a Budapestről Amerikába kitelepedett egykori hazánkfia, Faragó László, aki Strictly from Hungary a Walker Kiadó által New Yorkban 1962-ban megjelent könyvében frivol szellemességgel gúnyolja ki szülőhazáját. Faragó siet megerősíteni a feudális Magyarországról régebben előterjesztett híreket: A krakéler huszártisztekről olvasunk akik „betű szerint felnégyelik a szegény civileket“. A szerző szerint a magyarok nemzeti mottója lehetne: „Ne dolgozz holnap olyasmiért, amit ma kiszélhámoskodhatsz“; „...a szélhámoskodás mélyen belegyökeredzett a magyar nemzeti jellembe“, „...a magyarok a paranoiát normális lelkiállapotnak tartják és nagymértékben élvezik“. Ezt a könyvet, mely minden valamírevaló amerikai könyvtárban megtalálható a szerző kitűnő média összeköttetései eredményeképpen, a Központi Kongresszusi Könyvtár Washingtonban „Magyarország – Társadalmi Élet és Szokások“ tárgyszó alá sorolta. Az egyik kritika szerint, melyet a borítólapon idéz a kiadó, „a magyar nép vidám erkölcstelensége a könyvben híven van ábrázolva“ [The gay amorality of the Hungarian people is faithfully reproduced here...]

Egy másik Magyarországból kiszármazott hazánkfia, Karl Lomax, Hungary, 1956 című nagy képesalbumát egy amerikai magyar neves cikkíró „ötvenhat meggyalázásának“ nevezi. Mutatóba két fejezetcímet idéz: „A csőcselék terrorja“ és „Nyugati ügynökök“. Íme e fejezetekből egy mondat: „Akik felvették a harcot az orosz tankokkal, azok közt a legjellegzetesebb figurák angyalföldi és ferencvárosi huligánok, bőrkabátos vagányok, stricik, stb. voltak. Műveletlenek, durvák, gyakran antiszemiták, s közülük nem egy csak a kalandot kereste, sportból verekedett....“ Mindszentyt a könyv úgy jellemzi, mint a kommunista rendszerrel szembeni ellenállás csökönyös bajnokát; vén reakciós, szűk látókörű magyar nacionalistát és antiszociális felfogású egyházvezetőt. A munkásfiatalok, munkások szerepét általában leszürkíti a könyv; egyedül a kommunista értelmiséggel tesz kivételt, azt sugallván, hogy ötvenhat előkészítése a „reformista“ csoport érdeme volt. A könyvben a kritikusok által kipellengérezett hibákat, tévedéseket a második nyomásban is bennehagyták.

Hogy a magyarok ilyen jellegű karakterizálása milyen széles körben beleszivárgott a nyugati közvélménybe arra a legjobb példa John LeCarré, a hidegháborús kémtörténetek népszerű írójának The Secret Pilgrim című [Alfred Knopf , New York, 1991] könyve. Ennek egyik fejezetének főszereplője egy Professzor Theodor, a II. világháború utáni magyar emigráns karikatúrája. Ez a részletesen ecsetelt figura vége hossza nélkül panaszkodik a trianoni békediktátummal, Károly kírály ki-

Nem különösen meglepő, hogy a Párizsban élő román filozófus, Emil Cioran, akit a legjelentősebb francia gondolkodók között emlegetnek és román értelmiségi körökben nagy tekintélynek örvend, a Kolozsváron kiadott NU (Nem) című újságban 1990 nyarán többek között a következőket írta a magyarokról: „...Ez az ország korlátozott anyagi lehetőségei ellenére semmi eredetit sem produkált a gondolkodásban vagy a művelődésben.“

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM „...A magyarok semmiféle megértést sem tanúsítottak a nyugati értékekkel szemben.“ „...Mit kereshetnek a magyarok Európában? És hogyan telepedhettek meg közöttünk? Letelepedve egy körülhatárolt területen, nem győzhették le magukban a barangolás vágyát. A mezőgazdaság és a pásztorkodás nem fér össze barbár lelkükkel. A végtelen tér utáni vágyukat énekkel és kurjongatással fejezik ki. A magyar az egyetlen nép, amely még tud kurjongatni. A pusztán vagy a hegytetőn ez az egyetlen válasz a mindenség kihívására. A magyar dallamok a végtelen tér utáni vágyódásban gyökereznek. A magyar egy hódító, konkvisztádor nép, amely disznótenyésztővé vált. Magyarország ma megérdemli sorsát. Területüket vesztve születtek meg azok az irredenta dalok, amelyekkel már soha semmit vissza nem hódíthatnak. Magyarország léte egy történelmi kaland és színfolt. Az egyetlen feudális hagyományú ország most Európában, nyilván csak azért, hogy színesebb legyen a történelmi tájkép.“ A Washington Post 1992 január 12-i vasárnapi száma „Megjegyzések és Vélemények“ részének első oldalán „Blood Ties“ [Vérségi kötelékek] címmel Seeking My Family's Hungarian Roots, I Discovered a Fascist Nightmare [Magyar családi származásomat kutatva fasiszta lidércnyomásra bukkantam] alcím alatt vérfagyasztó beszámoló jelent meg Les Gapay [Gyapay László] tollából. Ebben elhunyt édesapját, aki Győr, majd Nagyvárad polgármestere volt a német megszállás idején, felelősséggel vádolja harmincezer zsidó lakosnak Nagyváradról történt deportálásáért, a magyarokat a lehető legkedvezőtlenebb színben festve le, – de nem a románokat. A Washington Post két teljes oldalas cikke,– mint a lap megjegyzi –, csupán kivonatokat tartalmaznak egy most készülő, Les Gapay által írt hosszabb kiadványból. Amerika nagytekintélyű külpolitikai folyóírata, a FOREIGN AFFAIRS 1993 nyári számában Andrew BellFialkoff, a bostoni egyetem doktori kandidátusa „Az etnikus tisztogatás rövid története“ cím alatt a következőket állítja a 117.-ik oldalon: „... A magyarok akik Jugoszlávia egy részét megszállták leöldökölték két nagy falu szerb lakosságát az orthodox karácsony napján 1942-ben és megöltek további tizenötezer szerbet és zsidót Újvidéken, a Vajdaság székhelyén. Mintegy kétezret ezek közül élve dobtak be a fagyott Duna jegén vágott lyukakba.“ [Ami sajnos részben igaz volt.] „...Egy eklatáns példája a nemzetiségi tisztogatásnak ...Magyarország kitelepített [uprooted] hetvenezer szerbet a megszállt jugoszláv területekről. A kitelepítetteknek 24 órás felszólítás után egy táskával és mintegy hat dollárral kellett távozniuk.“ Bell-Fialkoff nem említi, hogy honnan szerezte ezeket a meglepő adatokat, nem tesz említést arról, hogy az újvidéki vérengzésért felelős magyar tisztek hadbíróság elé kerültek és szót sem szól az 1945-ös titoista vérengzésről. Úgyszintén elfelejtette felsorolni a sok tíze-

63

zer kárpátaljai magyar Szovjetunióba való elhurcolását, akiknek majdnem a fele elpusztult.

Danube [Duna] címmel Claude Magris által írott könyv jelent meg 1989-ben a Farrar, Shaws, Gíroux New Yorki kiadótól. A mű történelmi útleírás a Dunamenti vidékekről a folyam eredetétől a torkolatáig. A 241–327. oldalak tartalmaznak magyar vonatkozásokat, tendenciózus, sokszor ellenséges beállításban. A VI. fejezet „Pannónia“ részében idézi Montecuccolit a magyarság jellemzésére: „A magyarok különlegessége az állandó, véres zűrzavar, a világos törvények hiánya, a forrongó, centrifugális sokszerűség, melyet a bírodalom rendező és egyesítő hatalmával meg kellett szelidíteni...“ [243. oldal] „Vácott, a régi Theresiánumot, amelyet eredetileg a nemes ifjak akadémiájának szánt Mária-Terézia, hogy aztán börtönné váljék, a Horthy rendszer a munkásmozgalom harcosainak bebörtönzésére és eliminálására használta.“ [259. oldal] A szerző ezután teljes négy oldalt szentel a kommunista ideológus, Lukács György dicsőítésének. [271-274. oldal] „Horthy, Hitler szövetségese és feje a fasiszta [para-fasiszta] rezsimnek Magyarországon, nacionalista politikát követett, mely keményen sújtotta Magyarország összes nemzetiségeit, beleértve, természetesen a németeket is.“ [281. oldal] James A. Michener Az Andaui Híd című, világhírűvé vált könyvében is sok tévedés van. Így példáúl, hogy a magyarok legfőbb vágya volt, hogy Kossuth képét viszszahelyezzék a magyar címerre; a Monarchiát Budapestről kormányozták; a kommunizmusért Horthy volt felelős; az ország egész Erdélyt visszakapta; Petőfit élve eltemették és a régi ország főbűne volt a szlovák és szerb parasztság elmagyarosítása. Frederick L. Schuman professzor Magyarországra is vonatkozó könyvei hemzsegnek a tévedésektől vagy célzatos beállításoktól. Az Egyesült Államok egyik ismert politikai íróként ismeretes mint egyetemi tanár, előadó és külpolitikai tanácsadó. 1957-ben megjelent Russia since 1917 című könyvében úgy ír, hogy a magyar nép Kun Béla bukása után passzívan évtizedekre belenyugodott Horthy Miklós diktatúrájába. A második világháború alatt Horthy azután országát Hitlernek szolgáltatta ki. Az 1956-os forradalom írány vagy cél nélkül történt, melyet könyvégetés, sok gyűlölt titkosrendőr, valamint zsidók és kommunisták válogatás nélkül való legyilkolása jellemezte [466 oldal]. Mindszenty nyugati segítséget kért és célzást tett arra, hogy kész egy antikommunista kormányt vezetni, – közli Schuman. (következő számunkban folytatjuk)

www.dobogommt.hu

ELÕADÁSOK – PROGRAMOK a KÉT HOLLÓS Könyvesboltban (1081 Kenyérmezõ u. 3/a., telefon: 299-0032) http://www.dobogommt.hu A műsorváltozás jogát fenntartjuk!

MÁJUS PAP GÁBOR előadása: május 19. hétfő, 18 óra: A bölcsesség házat épít magának - könyvbemutató MOLNÁR V. JÓZSEF előadása: május 20. kedd, 18 óra: Kalendárium - az esztendő körének szokásrendszere TÓTH FERENC előadása: május 22. kedd, 18 óra: Mit köszönhetünk a beporzó rovaroknak? dr. TÓTH ZOLTÁN JÓZSEF előadása: május 23. péntek, 18 óra: „Megmaradni magyarnak...” KISFALUDY GYÖRGY előadása: május 27. kedd, 18 óra: A Teremtés törvényei és az őselemek a nyelvekben és a néprajzban KISS MAO-TUN ISTVÁN előadása: május 29. csütörtök, 18 óra: Hun máguspapok SZÁNTAI LAJOS előadása: május 30. péntek, 18 óra: Lesz-e még magyar király?

JÚNIUS SZÁNTAI LAJOS előadása: június 2. hétfő, 18 óra: A halhatatlanság örök útjai ARADI LAJOS előadása: június 3. kedd, 18 óra: Ősi titkok, eltűnt birodalmak – Minden egy RAFFAY ERNŐ előadása: június 10. kedd, 18 óra: A magyar királyság megsemmisítése ifj. TOMPÓ LÁSZLÓ előadása: június 12. csütörtök, 18 óra: Van-e még irodalmunk? - Túlélési esély kísérleteink BORN GERGELY előadása: június 13. péntek, 18 óra: Péter apostol kulcsai (4. rész) KISFALUDY GYÖRGY előadása: június 17. kedd, 18 óra: A Teremtés törvényei és az őselemek a nyelvekben és a néprajzban HINTALAN LÁSZLÓ előadása: június 19. csütörtök, 18 óra: Az Életiskola dr. TÓTH ZOLTÁN JÓZSEF előadása: június 20. péntek, 18 óra: „Megmaradni magyarnak...” TÓTH FERENC előadása: június 24. kedd, 18 óra: A vírusok eredete KISS MAO-TUN ISTVÁN előadása: június 26. csütörtök, 18 óra: Magyar máguspapok SZÁNTAI LAJOS előadása: június 27. péntek, 18 óra: Lesz-e még magyar király?

JÚLIUS–AUGUSZTUS Minden héten – egymást váltva – SZÁNTAI LAJOS és ARADI LAJOS folytatja megkezdett előadás sorozataikat egész nyáron. A pontos programot lásd később!

AQUILA JÁNOS TITKAI VELEMÉREN 2014. május 31. (szombat) Kirándulást szervezünk abból az alkalomból, hogy megjelent PAP GÁBOR: A bölcsesség házat épít magának című könyve a veleméri templomról. Igazán különleges útunk lesz, hiszen a mindenki által jól ismert veleméri templom falképeinek üzenetét, most maga szerző fogja nekünk tolmácsolni a helyszínen. Útvonal: Budapest - Zala (Zichy Múzeum) - Velemér (Szentháromság templom) Nagytótlak (rotunda) - Bántornya (középkori templom) A kirándulást

PAP GÁBOR vezeti Résztvételi díj: 10 000 Ft (amely csak a veleméri belépőt tartalmazza) Jelentkezés: Két Hollós könyvesbolt, 1081. Bp. Kenyérmező u. 3/a. telefon: 299-0032

Vasárnapi séták I. június 29, (vasárnap), Mátra Azért indítjuk vasárnapi buszos „sétáinkat”, hogy rádöbbenjünk: micsoda paradicsomban élünk/élhetnénk. A Mátrixból kiszabadulva Árpád-kori templomok, középkori várak, ősi szenthelyek közt bolyongunk, töltekezünk – megszokott világunktól mindössze pár órányira. A séták nem titkolt célja, hogy segítsen a városból kiköltözőknek – helyszínekkel, tudással, tapasztalással.

Útvonal: Budapest, Mátraszőlős (Köpenyes Mária), Fallóskút (Szentkút), Kékestető (Kilátó), Parádfürdő (üdülő épületek) Sirok (középkori (?) vár), Tarnaszentmária (X. sz. templom), Egerszalók (hőfürdő), és ha időnk engedi egy óriási meglepetés! A kirándulást

Géczy Gábor vezeti Résztvételi díj: 10 000 Ft (amely az esetleges belépőket nem tartalmazza) Jelentkezés: Két Hollós könyvesbolt, 1081. Bp. Kenyérmező u. 3/a. telefon: 299-0032

TERVEINK SZERINT A SOROZATOT NYÁRON FOLYTATJUK!

66

Dobogó

TESTVÉR LAPUNK A DOBOGÓKŐ Régi tervünk volt, hogy elindítunk egy olyan újságot, amelyben a Pilis titkairól beszélünk az érdeklődőknek. Olyan kutatókat szólaltatunk meg, akik évek óta járják a királyiközpont hegyeit, völgyeit kutatva azokat a nyomokat amelyek szetn őseink hagytak hátra jelzésül nekünk. Ez a tervünk valóra vált. 3 évvel ezelőtt megjelent a

Dobogókő a királyi központ lapja Leporoljuk a régi témákat és feldobunk egy csomó újat, hogy gondolkodjanak el olvasóink azon, milyen mély és hatalmas a mi történelmünk. Képekben gazdag kiadványt vehet a kezébe minden érdeklődő. Különlegességekkel is mindig szolgálni fogunk, hiszen a Pilis legalább akkora rejtély, mint a piramisok Gizában. ráadásul a Pilis is rejt piramisokat... ARADI LAJOS a lap főszerkesztője, aki egykor ennek az újságnak is alapítója volt.

Állandó szerzőink:

Aradi Lajos, Simon Tamás, Kiss Mao-Tun István, Sashegyi Sándor, Herceg Ferenc, Váry István, Vetráb József Kadocsa, Halasy-Nagy Endre Megjelenési időpontok: március, június, szeptember, december, mindig az adott hónap utolsó napja. Terjedelem, formátum: 36 oldal, A/4, színes borítóval Terjesztés: nemzeti könyvesboltok, magánterjesztők Az egyes számok ára: 600 Ft. Előfizetési díj egy évre: 3000 Ft, postaköltséggel együtt!. Európába: 6000 Ft, Tengeren túlra: 10 000 Ft. Minden esetben kérjük tüntesse fel pontosan lakcímét!

Előfizethető a Magyar Posta hivatalaiban, vagy rózsaszín postautalványon, illetve személyesen is, a Két Hollós Könyvesboltban. (1081. Budapest, Kenyérmező u. 3/a. telefon: 299-0032)