összhangban látszik állni a Rendszer iránti maradéktalan odaadással, a feladat halálos komolyan vételével, azzal a humorérzék hiányával öszszefüggő kritikátlan viszonyulással, amely akkor is egyfajta infantilizmus, ha átlagon felüli „mechanikus intelligenciával" párosul, s éppen kritikátlanságából fakadóan esetenként még a szadizmus tőszomszéd ságában is „békésen" megfér. Sokkal inkább, mint a regénybeli Pálfor dulással, amelynek kapcsán olyan érzésünk támad, hogy a meggyőző erőt a szerző ezen a ponton tudatosan rendelte alá az akoióregények követelményeinek. Ebből eredően aztán az a helyzet áll elő, hogy a regény mondanivalója, amit leginkább talán abba az optimista kicsen gésű mondatba sűríthetnénk, hogy az embertelen rendszernek hibáit szükségszerűen mindazok a dolgok jelentik, amelyeket valamilyen for mában emberinek nevezhetünk, csak úgy általánosságban, tételszerűség ben érvényes, maga a „demonstráló történet" azonban, abban a formá jában, ahogyan Szamarakisznál találkozunk vele, hibája folytán nem bizonyítja azt maradéktalanul, inkább csak szimbolizálja. Osakhogy alapvetően realisztkius beállítottságánál fogva a regény semmiképp sem tekinthető holmi allegóriának vagy parabolának, amiért is a valószerű^ ség és valószínűség követelményeit számon kérni tőle minden tekintet ben indokolt lehet. Ezért nevezhetjük A hibái, hibája ellenére is, mindenekelőtt bravúros műnek. Hibája nélkül ennél sokkal több is lehetne.
VARGA Zoltán
SZÍNHÁZ VÁLTOZATOK A TEREMTŐ KITALÁLÁSRA Már régóta és még sokáig izgató színházesztétikai kérdés: hányféle képpen lehet jelen a rendező az előadásban? Nem nehéz sokféle példával előállni s bizonyítani a rendezői jelenlét különböző formáit, holott lénye gében csak egyetlen igazi jelenléti forma létezik: a teremtő kitalálás. Az, amelyik nem -a valóság teremtésében vagy hű másolatában, hanem önnön művészi — teremtő — intenzitásában mutatja meg erejét. És nem csak a szakmai tekintély súlya miatt szükséges itt Jouvet-t idézni — „minden * Szabadkai Népszínház magyar társulata. Moliére: Tartuffe, ford.: Vas István. Rendező Harag György m. v. Díszlet: Petrik Pál. Jelmez: Tamás Anna m. v. Színészek: Pataki László m. v. (Tartuffe), Árok Ferenc (Orgon), Albert Mária (Elmira), Majoros Kati (Pernelle asszony), Kerekes Valéria (Mariane), Bicskei István (Damis), Karna Margit (Dorine), Bata Ferenc (Valér), Szabó Ferenc (Cleante), Remete Károly (Lojális úr) és Sebestyén Tibor (Rendfirhadnagy).
nagy színházi téma szellemi természetű, és én a magam részéről nem hi szek olyan darabban vagy rendezésben, ami nem abból a vágyból fogan, hogy kicsit többet mutasson a mindennapi embernél, és egy kicsit többet 'adjon annál, amit a fül meghallhat és a szem megláthat" —, hanem azért is, mert Louis Jouvet, a kiváló „színházi ember", ezt épp a Tartuffe ren dezésére készülve jegyezte fel. És a rendezői jelenlét vizsgálatára, tegyük azonnal hozzá: dicséretére, ezen a helyen bennünket is pont egy T a r tuffe-előadás friss élménye kényszerít. Harag György Tartuffe-rendezése a rendezői jelenlétnek errefelé ritka példájaként egymás mellett mutatja a teremtő kitalálás két alapvarián sát: azt, amelyik benne van a szövegben, csak fel kell ismerni, és a szín játszás eszközeivel ki kell fejezni, játékká kell változtatni, és azt, ame lyik szintén, bár kevésbé észrevehetően, amolyan búvópatakként, ottrejlik a szövegben, de amelynek felismerése nem annyira szakmai rátermettsé gen, hanem sokkal inkább a rendező gondolkodó igényén múlik, azon, hogy nem csak reprodukálni vagy interpretálni képes a művet, hanem saját szemléletéből adódó, szuverén világnézetre valló bölcseleti többlettel kívánja ellátni. És egyáltalán nem véletlen, hogy Harag György a teremtő rendezői erő két jelzett lehetőségét a Tartuffe-ben találta meg. A Tartuffe-ben remekmű volta ellenére (vagy éppen ezért?) túl sok a vákuum, s ez már önmagában is ingerelheti a kreatív hajlamú rende zőket, amilyen Harag is, hogy a deus ex machina-szerfi befejezéssel a vitatható dramaturgiai (és gondolati!) megoldást elfogadhatóvá tegyék, vagy hogy a mű alakjait körüllengő némileg ködös bizonytalanságot — nem tudni, Orgon valóban «annyira ostobán hiszékeny, hogy Tartuffe oly könnyen az ujja köré csavarhatja, vagy „összecseréli Tartuffe-öt azzal, amit hisz róla", Tartuffe-ről viszont, hogy elvetemült gonosztevő-e vagy csak leleményes szélhámos — megpróbálják eloszlatni. Színházi és irodalmi közhelyszintű evidencia: Moliére a legigazibb színházi emberek — egy személyben: író, rendező és színész — közül való. És mégis: vígjátékait olvasva alig akadunk a játékra vonatkozó utasításokra, ami egyákalán nem mond ellent Moliére színházi ember voltának. Ellenkezőleg: azt bizonyítja, Moliére fölöttébb tisztában van a játék jelentőségével, tiszteletben tartja művei majdani színre állítóinak a játékhoz való szuverén jogát, aztt, hogy ne előre megadott koreográfia szerint, hanem teremtő képzeletük segítségével találják ki egy-egy Moliére-mű színpadi játékrendszerré összeálló megoldásaikat, a játék elemeit. Második felvonás, harmadik jelenet: Dorine és Mariane kettőse. Előz mények: tudjuk már, hogy Tartuffe teljes mértékben befolyása alatt tartja Orgont, s hogy mindenki más, Orgon anyját kivéve, utálja Tar tuffe-öt és retteg tőle. Láttuk, Orgon hazaérkezik, s hallottuk, hogy első sorban nem felesége és gyermekei, hanem Tartuffe hogyléte érdekli. T a -
núi vagyunk Dorine referálási jelenetének, amelyben lelepleződik Orgon már hallomásból ismert vakbuzgó Tartuffe-imádata, és értetlenségből bosszúba, ebből cinikus megvetésbe váltva egyértelművé válik a szolgáló Orgon- és Tartuffe-ellenessége. Drámabeli funkcióját tekintve itt nő fel Dorine Orgon és Tartuffe mellé. Logikus, hogy ezt követően a Tartuffe és az Orgon elleni frontot kell megszerveznie. Kapóra jön, hogy Orgon felbontja Mariane-nak Valérral váltott jegyességét, és lányát Tartuffehöz akarja kényszeríteni. Természetes, hogy mindenekelőtt Mariane-t kell kizökkentenie bosszantó engedelmességéből. Erre való párjelenetük. Mi után meggyőződik róla, hogy Mariane csak Valéré akar lenni, az egész séges életösztönű emberek módján reagál. Amikor a lány arról vall, hogy „ha kényszerítenek, kész vagyok a halálra" — Dorine kineveti. „Ez már igen! S nekem eszembe sem jutott: / Csak meg kell halnia, s elmúl nak a bajok. / E z már aztán csodás gyógyszer! Elönt a méreg. / Hallani sem birok ilyen buta beszédet." Cinizmussal átitatott nevetése jelzi, amit a szöveg is kifejez: Dorine nem tudja sajnálni azt, „aki ilyen butuska", puhány, nem mer önmagáért küzdeni. Ami viszont mindennél jobban fel bőszíti a szolgálót, hogy Mariane szerint az apja ellenében nem neki, hanem Valérnak kell kieszközölni kettejük boldogságát. Erre Dorine-t végképp elönti az epe. Moliere minden utasítás nélkül pergeti a szolgáló és a lány párbeszédét, amit eddig a pontig a rendezés sem dúsít fel já tékkal. Mindössze annyi történik, hogy Dorine behozza a favödröt, föl mosáshoz készülődik: feltűri szoknyája elejét, vízbe mártja a rongyot, kicsavarja. Ezzel pont akkor végez, amikor Mariane kimondja: „ . . . Valér dolga, hogy apámtól megszerezzen". Dorine ekkor a lány mellett áll, ránéz, kegyetlenül dühös, és egészen váratlanul: hozzávágja a föl mosórongyot. Mellbe (találja a lányt, aki szerencsétlenül és tehetetlenül törékeny testét, gyámoltalansága jelképeként olyan pihekönnyű tüllruhába rejti, amilyenben a Hattyúk tava balerinái szoktak lebegni. De mire feleszmél, mi is történt, Dorine már ellépett mellőle, néhány lépés sel előbbre áll, megfordul, hátranéz, majd a lehötő legnagyobb termé szetességgel letérdel, és elkezdi mosni a padlót. Mariane áll, két ujja közé fogja a számára idegen, vizes zsákdarabot, nézi Dorine-t, majd ő is tesz néhány lépést, a szolgáló mellé térdel és néhány húzás után át veszi Dorine tempóját. Ütemesen dolgoznak — ketten. Csak Dorine vezényszava hallatszik: hó-hó, hó-hó, hó-hó, hó-hó, s ennek gyenge visszhangjaként a Mariane-ből felszakadó csodálkozó-megadó sóhaj: ha-ha, ha-ha, ha-ha, h a - h a . . . Mossák a padlót, közben a térdükön hátrafelé araszolják a színpadot. Majd amikor Dorine látja, hogy Mariane-t betörte: ráeszméltette az élet valódi dimenzióira, abbahagyja a fölmosást, föláll, és irónikával kevert önelégedettséggel már csak ve zényel: hó-hó, hó-hó, h ó - h ó . . . Mariane pedig mossa a padlót. Dorine gyorsan észbekap: ő itt csak szolgáló — kiveszi a rongyot Mariane ke zéből. Meg úgy érzi, joggal, a lecke is sikerült. Most már nyugodtan
folytathatja Orgon szidalmazását vakságáért és Mariane bátorságra injekciózását. A néma jelenet után folytatódik kettőjük párbeszéde. A z író semmilyen utasítást nem ad a rendezőnek, s a fenti közjáték mégis a darab szelleme szerint épül be az előadásba: a rendező teremtő kitalálásának eredményeként. A dráma belső cselekményéhez illő^külső cselekményt — játékot talált ki. Arra talán nem is gondolva, ám mégis találóan ráérezve, hogy nemcsak Mariane-t tanítja alapvető igazságra: az élet tiszteletére Dorine, hanem egyszersmind saját drámabeli szerepét is — az élet tagadásával szemben az élet védelmezése — meghatározza. Mariane butácska beletörődésével szemben Organnak az élet realitásáról elrugaszkodott, az életet mímelő vakságával — talán az sem véletlen, hogy a favödörben valódi víz van, míg amikor Orgon hazaérkezik és a család szertartásosan felsorakozik fogadására, ő pedig odalép az elébe tartott porcelán lavórhoz két ujjával bele csippent a levegőbe, majd ujjait szeméhez emeli, hogy kimossa azit: a nagy semmivel — és Tartuffe-nek a természetes emberi kapcsolatokon erőszakot vett ármányságával szemben is kijelölte saját helyét. Sőt: ezzel a szenzációs „fölmosó rongy-jelenettel" nem csupán a vígjáték néhány alakjával helyezkedik szembe, hanem józan életigényével perel az egész bénító atmoszférával, közérzettel, amelynek vizuális megnyilvánulásai az üres játéktérbe állí tott szenteskedő szobrok, a börtönfalszerűen magasba nyúló, teljes be zártságot szuggeráló piszkosszürke falak, valahol magasan a színpad hátterében két gyenge fényforrás pislákol az efféle zártintézetek néma posztolóira emlékeztetve, és a falakba vágott ablak- és ajtónyílások, amelyekkel együtt a díszlet a bent-börtön-kint-semmi-vaksötétség nyo masztó érzetét kelti. És pontosan ezt sugallja az előadás befejezése is. De menjünk sorjába. A Tartuffe félelmetes mű, a címszereplő annyira célratörően veszé lyes, hogy nyugodtan I I I . Richárd testvére lehetne. Azzal a különb séggel, hogy bukása nem a mű dramaturgiai logikájából következik. Ellenkezőleg: mintha épp a vígjáték belső logikája ellenére történne a szerencsés befejezés — Tartuffe leleplezése és Orgon felmentése. Miért? E z a kérdés máig izgatja a Tartuffe színpadra állítók. Vajon azért, mert vígjáték s a műfaji recept szerint a „darab végének amúgy is jóra kell fordulnia"? De Moliére vígjátékai nem kulináris élvezeteket nyújtanak: nem felszabadítalak, nem szórakoztatnak, ahogy ezt téves beidegződé seink szerint a vígjátéktól elvárjuk. Moliére nem sablon szerinti víg játékszerző. Ahogy a jó szemű Szerb Antal észrevette: „Nevetni csak azon lehet bennük, amit a szereplők mellesleg, a vígjátéki hatás kedvéért mondanak vagy tesznek — lényegük maga sohasem mulatságos." Molié re komédiáiban több és fontosabb a keserűség, mint a jókedv. És mégis: a Tartuffe-ben, ebben a „vígjátékban", melyért Moliére-nek a legádá zabb harcot kellett folytatnia, az utolsó felvonásban általános öröm és l
boldogság váltja fel a kétségbeesést. Váratlanul jóra bicsaklik a remény telenség. Miért, amikor ez a fordulat dramaturgiailag előkészítetlen és logikailag sem indokok? Némi kisegítő magyarázattal elsősorban a mű története szolgálhat: Moliére társulata először csak a Tartuffe három felvonását mutatta be, a botrány és a tiltakozás minden addigit fölülmúlt, s 'a király engedett a nyomásnak — betiltotta a további előadásokat. Moliére evekig kö nyörgött, ügyeskedett, hogy műve ismét közönség elé kerülhessen. Ám erre csak öt évvel később került sor, szintén a király engedelmével, és most már öt felvonásnyi terjedelemben. Nyilván a királyi engedélyért hálából — a boldogító, a fejedelem bölcsességét dicsérő befejezéssel. így játszotta az utókor is. A rendezők igyekeztek elfogadhatóvá tenni azt, amit maguk sem éreztek teljesen meggyőzőnek. És sikerük is volt, első sorban, mert a katartikus hatás a nézőket megnyugtatta, mámorító ködöt bocsátott rájuk, s többnyire nem néztek utána, vajon a veszélyesen hi székeny Orgon méltó jutalma-e Tartuffe leleplezése és börtönbe vetése. A kritikusokat is lenyűgözte az első négy felvonás, s nem akadékoskod tak az ötödik körül. Legkevésbé tudtak megbékélni a váratlan befeje zéssel a vígjáték színre állítói, kivált az utóbbi évtizedekben, a klassziku sokat már közel sem annyira fenntartás nélkül tisztelő modern színházi időkben. Major Tamás Tartuffe-alakításáról például feljegyezték, hogy amolyan I I I . Richárdra jellemző módon, aki pimaszul és gátlástalanul bejelenti, hogy gonosztevő lesz, miközben Orgon behálózásán munkál kodott, összekacsintott a nézőkkel, feltehetőleg így próbálta pótolni a szerep -szükséges motiváció-hiányát. Ám *az sem kizárt, hogy jelezni akarta: egy bordában szőttek bennünket, engem, Tartuffe-öt és titeket, nézőket. E z a kikacsintás már több egyszerű színészi segélykérésnél, társadalomkritika is. Ennél azonban lényegesen jelentősebb a zárójele netnek az az átértelmezése, melyre egy magyar és egy szovjet előadás mutatott példát. Babarczy László „nagy rendezői leleménye" az „utolsó felvonás tragikus légköre volt". Ahogy a kritikus írja „ . . . egy létében fenyegetett családot láttunk a színpadon, akik úgy rettegnek a föléjük hatalmaskodott szemforgatótól, mint annak a bizonyos orosz kisváros nak polgármesteri családja a revizortól. Ennek a rémületes atmoszférá nak volt következménye a darab fefejezése is. Tartuffe letartóztatás után nem roppan össze, hiányzik belőle a bűntudat, keményen szem benéz velük, dacosan vállalja eddigi tetteit, míg a többi szereplő nyájként zsúfolódik tablóba a színpad másik oldalán. Tartuffe egyenes derék kal távozik Orgon házából, de előbb még megvetően végigméri a hátra maradottakat, akik nem tudnak megmenekülni önnön hiszékenységük csapdájából, és csak egy mesebeli királyi kegyelem szabadította ki őket ugyanolyan valószínűtlen vígoperai fordulattal, mint a Koldusopera vé gén a királynő lovashírnöke". Nagyon hasonló ehhez Ljubimov Tartuffe-rendzése: „ . . .
általános
boldogság ömlik szét a színpadon. Táncolnak örömükben, szól a dzsessz, az arcukon széles ostoba mosoly jelenik meg. Tréfásan megdorgálják ujjukkal Orgont hiszékenységéért, korholólag csóválják fejüket Tartuffe felé, és örömükben nem veszik észre, hogy aranyozott kézibilincsével nem vezették el; — továbbra is ott maradt közöttük, sőt, velük táncol, kiveszi részét az általános vigasságból." Ebbe a családba tartozik Harag György Tartuffe-rendezése is. ö is komorra és nem jókedvűre hangszerelte az előadást. S ilyen tó nusban, néhány jelentéktelen húzástól eltekintve, egy az egyben végig játszatja Moliére darabját. A fordulat csak azután következik, amikor az összetolt, lepedővel letakart szobrok tövében riadt verébseregként kuporgó Orgon-ház lakói közé megérkezik a felmentést hozó Rendőr hadnagy azzal a hírrel, hogy a börtönbe nem Orgon, hanem Tartuffe kerül. Mielőtt azonban Orgonék igazából fölocsúdhatnának, a Rendőr hadnagy kitessékeli őket, s az ajtókat addig elálló feketeköpenyesek ész revétlenül körülfogják a csodában még hinni nem is tudó szereplőket: a színen csak ketten maradnak — Tartuffe és a Rendőrhadnagy. Szem befordulnak egymással, jó barátokként megfogják egymás felsőkarját, lehet, hogy össze is ölelkeznek, megpaskolják egymást, szemük összevil lan, mosolyuk találkozik: szó nélkül is pontosan értik egymást — az akció befejeződött, ez a tréfa várakozáson felül jól sikerült, ismét átej tettük ezt a hiszékeny Orgont. Vége a komédiának, a néző érzi, hogy tapsolni kellene, de a befejezés megbénítja, odaszögezi a székhez. Remek — gondolkodó, gondolkodni tanító — előadás. Babarczy, akinek „az áldozatokról sincs jobb véleménye, mint a ter rort megteremtő kegyes csalóról: megveti tehetetlenségüket és riadt hiszékenységüket". Ljubimovnál: nem „az álszentség az előadás központi probmémája, hanem a társadalmi vakság . . . " Harag nem Tartuffe-öt leplezi le, hanem az olyan világ ártalmassá gára figyelmeztet, amelyben a tartüffök prosperálni tudnak. Mindhárom előadás az öntudatra rázó elkötelezett társadalmi színház kategóriájába tartozik. A teremtő kitalálás eredménye. A színház anynyira hangoztatott önálló művészet jellegének bizonyítékai. A Tartuffe az utóbbi évek — évtized — legjobb szabadkai előadása.
GEROLD László
