Szilágyi Péter GEORG JELLINEK államelmélete (Bevezető tanulmány, 1994, eredeti változat)

Jellinek kötet bevezető tanulmánya 1/20

Szilágyi Péter GEORG JELLINEK államelmélete (Bevezető tanulmány, 1994, eredeti változat) 1.Élete 1851-1911 Georg Jellinek ősei apai ágon a szombatosok szektájához tartozó morva parasztok voltak, akiket II. József türelmi rendelete arra kényszerített, hogy valamelyik elismert valláshoz csatlakozzanak. Jellinek ükapja ekkor tért át az izraelita hitre. Apja, Adolf J. rendkívül művelt, vallástudósként is elismert rabbi volt. Anyja Pesten született. A családi háttérhez tartozik, hogy egyik apai nagybátyja, Hermann J. újságírót és forradalmárt az 1848. októberi bécsi forradalom során írt cikke miatt Windischgrätz agyonlövette. Másik nagybátyja, Moritz J. a budapesti tőzsde egyik alapítója volt. (Vö. Neue Deutsche Biographie. 10. kötet, Berlin, 1974. 390-391. o., továbbá G. Jellinek: Ausgewählte Schriften und Reden. I. Berlin, 1911. 266-271. o.; H. Ridder, 1978. 295. o.) Georg Jelinek, apja legidősebb gyermekeként, 1851. június 16-án Lipcsében született. 1857-ben apját meghívták Bécsbe, ahová a család nagy örömmel költözött át. Iskoláit részben magánúton végezte, így már 16 éves korában, 1867-ben beiratkozhatott a bécsi egyetem jogi karára, ahol a jogi stúdiumok mellett matematikai, földrajzi, filozófiai és művészettörténeti tanulmányokat is folytatott. Tanulmányait 1870-ben Heidelbergben, 18711872-ben pedig Lipcsében folytatta, ahol az akkor fiatal magántanár, Wilhelm Windelband tanítványai közé tartozott. 1872-ben Lipcsében Die Weltanschaungen Leibniz und Schopenhauers (Leibniz és Schopenhauer világnézete) című disszertációjával filozófiai, 1874-ben pedig Bécsben jogés államtudományi doktori címet szerzett. 1874-ben kezdte meg közigazgatási pályáját, amivel azonban már 1876ban – tudományos érdeklődését követve – fölhagyott. 1878-ban a jogfilozófiai habilitáció szándékával nyújtotta be Die sozialetische Bedeutung von Recht, Unrecht und Strafe (A jog, jogtalanság és büntetés társadalometikai jelentősége) című munkáját, amelyben a jognak mint etikai minimumnak utóbb sokak által idézett és átvett tételét dolgozta ki. Vállalkozása ekkor nem járt sikerrel. 1879-ben újabb dolgozatot nyújtott be Klassifikation des Unrechts (A jogtalanság osztályozása) címmel és ennek, valamint Absolutes und relatives Unrecht címmel tartott előadása alapján a jogfilozófiai magántanárává nevezték ki. 1880-ban Die rechtlichte Natur der Staatenverträge (Az államszerveződések jogi természete) című

JELLINEK ÁLLAMELMÉLETE (Bev tanulmány 1994) 2/20

tanulmánya alapján előadói jogának a nemzetközi jogra való kiterjesztését kérte, kérését azonban elutasították. Ezután még alaposabban és átfogóbban dolgozta föl a kérdéskört, aminek eredménye Die Lehre von der Staatenverbindungen (Az államkapcsolatok tana) című monográfiája lett. 1883-ban az államjog rendkívüli professzorává nevezték ki azzal, hogy nemzetközi jogból is tartson előadásokat. Következő nagyobb munkája az 1887-ben megjelent Gesetz und Verordnung (Törvény és rendelet) volt, amelytől nyilvános rendes egyetemi tanárrá való kinevezését remélte. Amikor azonban a bécsi klerális körök ellenállása következtében – s a miniszter szóbeli ígérete ellenére – ez elmaradt, Jellinek 1889 augusztusában lemondott bécsi egyetemi állásáról. Az ismert és elismert tudós lemondása nagy visszhangot váltott ki a német nyelvterület egyetemein. Jellineket előbb 1889. november 17-én a berlini egyetem habilitálta államjogból és nemzetközi jogból, méghozzá minden formalitás mellőzésével, majd november 28-án a baseli egyetem hívta meg az államjog rendes professzorának. 1890 tavaszán költözött Baselbe, ahol többek között Jacob Burckhardttal került igen jó kapcsolatba. Még ez év őszén a heidelbergi egyetem anyagilag igen kedvező föltételek mellett az általános államjog, a nemzetközi jog és a politika professzorának hívta meg, Bluntschli utódaként. Ennek kapcsán nem érdektelen megjegyeznünk, hogy a német nyelvterület többnyire egyoldalúan kameralisztikai beállítottságú államtudományi központjai közül a heidelbergi volt az egyetlen, amelyik a jogtudományokat is művelte. 1890 tavaszán költözött Jellinek Heidelbergbe, és ott töltötte élete utolsó két, tudományos szempontból leggyümölcsözőbb évtizedét. Itt fejezte be a szívéhez legközelebb álló munkáját, a már Baselben megkezdett System der subjektiven öffenlichen Rechte (Az alanyi közjogok rendszere) című monográfiáját, és ugyancsak itt született meg fő műve, az Allgemeine Staatslehre (a továbbiakban AS) is, amely – Max Weber szavaival élve – világhírnevet szerzett számára. Heidelbergben Jellineket nagy tekintély és megbecsülés övezte. Baráti köréhez olyan jelentős tudósok tartoztak, mint a közjogász Georg Meyer, a filozófus Erwin Rohde, a szociológus Alfred és Max Weber, a filozófus Wilhelm Windelband és Paul Hensen, valamint a teológus Ernst Troeltsch. Sok hallgató – köztük számos külföldi – éppen rá való tekintettel választotta a heidelbergi egyetemet. 1907-ben az egyetem prorektora lett, ami ténylegesen a rektori tisztet jelentette, mivel a rektori címet hivatalosan a mindenkori nagyherceg viselte. Figyelme a tudományszervező tevékenységére is kiterjedt. 1895-ben megalapította a „Staats- und


Völkerrechtliche Abhandlungen” (Állam- és nemzetközi jogi értekezések), 1907-ben pedig az „Öffentliches Recht der Gegenwart” (A jelen közjoga) című kiadványsorozatokat. 1908-tól a nagy tekintélyű szakmai folyóiratnak, az Archiv für öffentliches Rechtnek volt a kiadója. E gazdag és sokoldalú életút végén 1911. január 12-én halt meg Heidelbergben. II. Georg Jellineket egyesek az általános államtan megalapítójának tartják, ez a megállapítás azonban nem pontos. Kétségtelen ugyan, hogy az államelmélet általa képviselt irányzata éppen az ő munkássága nyomán vált világszerte [9] ismertté és gyakorolt széles körű hatást, az általános államtan azonban akkor már nem lebecsülhető múlttal rendelkezett. Maga az elnevezés (allgemeine Staatslehre) is több mint száz évvel előzte meg Jellinek munkásságát, nem is beszélve az állammal foglalkozó általános elméleti tudomány tradícióiról. Németországban a XVII. század közepéig tartott az az időszak, amelyben az állam kérdéseinek tudományos igényű vizsgálatát az arisztotelészi hagyományokon nyugvó úgynevezett régi politikatudomány szabta keretek jellemezték (vö. Maier 1985. 4-22. old.). Maga Jellinek az államtan történeti fejlődését áttekintve a hagyományos politika eredményeiből kettőt emel ki. Egyrészt ő is Arisztotelészt tekinti a rendszeres, tudományos államtan megalkotójának, másrészt a középkori politikai gondolkodás legfontosabb vívmányát az államtan és a juriszprudencia összekapcsolásában látja. Mindezek ellenére azonban önálló államtudományról ebben az időben szerinte még nem beszélhetünk (AS, 56-58. o.). A harmincéves háborút követően ennek a politika(tudomány)nak a keretei Németországban fölbomlottak. A gyakorlati filozófia hagyományos három ága - az etika, a politika és az ökonomika mellett önálló diszciplínaként megjelent, és az előbbieket mindinkább háttérbe szorította a szekularizált természetjog, gyakran magába olvasztva az államtudományok elemeit is. Így Pufendorfot követően a természetjog átfogó rendszereiben előbb önálló részek foglalkoznak az állam kérdéseivel, majd létrejön az általános államjog, ami hamarosan a terminológiában is kifejeződik. Először 1672ben U. Hubernél jelenik meg a "ius publicum universale", majd 1710-ben J. H. Böhmernél az „allgemeines Staatsrecht” kifejezés. Ennek az időszaknak


a legfontosabb vívmányát Jellinek abban látja, hogy létrejött egy államról szóló általános tan („allgemeine Lehre vom Staat” és nem „allgemeine Staatslehre”), amely kezdettől fogva az állam jogi elmélete volt, és tudatosan szemben állt az állam politikai jellegű megközelítésével. (AS, 58-59. o.) A XVII. század végén a megerősödött és önállósodott német részállamok szükségleteire alapozva megjelenik, majd a XVIII. század első felében széles körben elterjed az államra vonatkozó gyakorlati ismereteket közvetítő, úgynevczett kameralisztika. Ez a diszciplína - teljes nevén: „Oeconomische, Policey- und Cameral Wissenschaft” - is három ágra bomlott: a részben technikai jellegű gazdászat és a pénzügytan mellett az úgynevezett Polizeiwissenschaft a közigazgatás és a gazdaságpolitika kérdéseivel foglalkozott. (Ez utóbbiból alakult ki a XVIII. század végén az általános közigazgatástan.) Ezzel az államnak egy sajátos, a valóság felé forduló és az állami gyakorlat igényeit szem előtt tartó, azaz politikai jellegű tudományos megközelítése alakult ki, amelyet a XVIII. század közepétól államtudománynak (Staatswissenschaft) neveztek a szó szűkebb értelmében. Tágabb értelemben államtudományokon mindazokat a jogi, közigazgatási, történeti és társadalomtudományi diszciplínákat értették, amelyek az államra és intézményeire vonatkoznak - vö. Maier, 1987a, 1987b). Ez az államtudomány azonban a (többé-kevésbé) fölvilágosult abszolutizmusok bukásával háttérbe szorult, majd a XIX. század hetvenes éveire elhalt, noha ezt megelőzően több - sikertelen - kísérlet történt arra (Haller, MohI, L. v. Stein), hogy e szűk értelemben vett államtudomány alapján hozzák létre az [10] állammal foglalkozó tudományok, illetve megközelítés módok egységét (vö: Maier, 1987a, 1987b). Jellemző Jellinek jogászi szemléletmódjára és a gyakorlati politikától való távolságtartására, hogy műve tudománytörténeti fejezetében az államnak ezt a megközelítésmódját meg sem említi, és képviselőire az egyes témák tárgyalása kapcsán is csak elvétve utal. Ezért sem tűnik meggyőzőnek az a megállapítás (Determann), amely szerint Jellinek munkássága szervesen kapcsolódik a korábbi államtudományhoz. Valójában Jellinek elsősorban az állam jogi megközelítésének tradícióit folytatja. A XVIII-XIX. század fordulóján az állam tudományos vizsgálatának fejlődésére - a társadalmi-politikai viszonyok átalakulásán túl - főleg két


körülmény gyakorolt jelentős hatást. Az egyik a természetjog háttérbe szorulása, a másik a tudományos gondolkodásnak elsősorban Kant nevével fémjelezhető fordulata, ami a pozitivizmus előtérbe kerülését (Maier, 1985. 34. old.), az objektív megismerés követelményének hangsúlyozását eredményezte. Ennek kapcsán Jellinek azt emeli ki, hogy az új tudományos szemléletmód - tudatosítva az állam lényegének sokrétűségét - az állam vizsgálatának új szempontjait is magával hozta. Utat tört magának az a fölismerés, hogy e vizsgálat nem szorítkozhat az államélet jogi aspektusaira, hanem az állam alaptudománya olyan átfogó tudományág, amely az állam jogot megelőző és jogon túli természetének föltárására is törekszik. Ezzel megjelent az általános államtan kidolgozásának követelménye, ami a terminológia átalakulásában is kifejeződött (AS, 6061. o.). A Staatslehre (államtan) kifejezés a XVIII. század közepén jelent meg, eredetileg mint a hagyományos arisztotelészi politika német megfelelője. Önálló tartalmú tudományos fogalomként először Schlözer használta Allgemeines Staatsrecht című munkájában (1793), szembeállítva az egyes államok leírásával foglalkozó államismerettel (Staatskunde). Eszerint az államtan az államot lényege és célja szerint általánosságban vizsgáló tudomány, amelynek egyik része az általános államjog. A XIX. század első felében az államtan (Staatslehre) kifejezést két értelemben használták: vagy mint az államnak az államjog és a gyakorlati irányultságú politika mellett önállóan létező úgynevezett természettanát, vagy pedig mint az elméleti államtudományokat átfogó kategóriát, szembeállítva a gyakorlati államtudományokkal. A döntő változás a XIX. század második felében következett be, amikor az egységessé vált Németország közjogának kimunkálásával összekapcsolódva az állam jogpozitivista szemlélete vált uralkodóvá. Ennek az irányzatnak legjelentősebb képviselői C. F. v. Gerber és P. Laband voltak, akik a jogtudományból minden társadalmi elemet ki akartak rekeszteni. Jellinek a vázolt tudományos fejlődés eredményeként a XIX. század végére kialakult helyzetet négy pontban foglalja össze: a.) nyilvánvalóvá vált, hogy az államnak szemléletmódja van, mégpedig a társadalmi és a jogi;

két

lehetséges

b.) nincs szükség külön filozófiai államtanra, állammetafizikára: annak spekulatív elemei ugyanis a filozófiába, az államtan alapelveire vonatkozó fejtegetései pedig magába az államtanba tartoznak; [11]


c.) az általános államtan nem a hatályos jogot, hanem tudományos tételeket tartalmazó elmélet; d.) elfogadottá vált az elméleti és a gyakorlati (alkalmazott) államtudományok, így az államtan és a politika szigorú különválasztásának igénye. Az kialakult helyzet legfőbb negatívumát Jellinek a módszertani tisztázatlanságban látja, amely egyrészt olyan homályos fogalmak használatában nyilvánul meg, mint az állam természettana, fizikája, fiziológiája; másrészt pedig abban, hogy az államtan és a politika különválasztása a német közjogtudományban nem valósult meg következetesen. Annak legjelentősebb képviselői, Gerber és követői ugyanis öntudatlanul politizálnak, amikor állítólagos jogtételekből általuk joginak nyilvánított, valójában azonban politikai következtetéseket vonnak le. Éppen ezért egy, a lehetőségek szerint objektív közjogtudomány kiépítése olyan alapfogalmak kimunkálását igényli, amelyeket kezdetben mellőzhetőnek hittek. (AS 63-64. old.) Lényegében tehát arról van szó, hogy Jellinek szerint a közjog és a közjogtudomány továbbfejlesztésének, tökéletesítésének is előfeltétele az általános államtan kidolgozása. Ez az összefüggés fordítva is igaz: az államtan célja és feladata eszerint éppen az, hogy a közjogtudományt elméletileg megalapozza. Jellinek előbb idézett megállapításai és törekvései jól mutatják általános államtanának a korábbi német államtudományhoz való viszonyát, amelyet egyfelől a kontinuitás, tehát a problémafölvetésben és a megközelítésmódban kifejeződő alapvetően jogászi szemlélet, másfelől pedig a meghaladásra való törekvés, a diszkontinuitás mozzanata jellemez. Ez utóbbi maga is két vonatkozásban fejeződik ki. Ez először is a jogászi pozitivizmus egyoldalúságainak korrekciójában, szociológiai szempontból történő kiegészítésének igényében, vagyis egy sajátos totalitásszemléletben (vö. AS 57. s köv. és 147. o.) nyilvánul meg, ezért erősen vitatható az az értékelés, amely Jellineket sommásan a jogpozitivizmus reprezentánsaként tünteti fel (vö. Determann). Jellinek államelméletének másik új eleme a módszertani tudatosság és megalapozottság igénye, amely alapvetően az újkanti filozófiának a különbségeket hangsúlyozó, a különböző jelenségeket egymástól elválasztó szemléletmódjából táplálkozik, és elsősorban Windelband és Rickert filozófiájára épül. E két oldal között ellentmondás feszül, amely a német államtudomány XIX. századi fejlődésének sajátosságaival magyarázható. Ezt a fejlődést alapvetően két tendencia jellemzi: egyrészt a tudományosságra való fokozott törekvés és az ennek ellentéteként jelentkező depolitizálódás, másrészt pedig a


tudomány rendszerének differenciálódása. (Maier 1985. 37. old.) Ezt az álláspontot elfogadva úgy tűnik, hogy Jellinek elméletének belső ellentmondásossága főleg azon alapul, hogy bár a tudományosság-igényt és az ezzel járó depolitizálódást tükrözte, ám szembekerült a differenciálódás tendenciájával. (Hogy ezek a sajátosságok a jóléti állam kibontakozásával, az állami beavatkozás kiterjedésével mennyire váltak túlhaladottá, illetőleg szorulnak korrekcióra, olyan további kérdés, amelynek megválaszolása a modern politikatudomány problematikájához tartozik.) Ezért Jellinek·elmélete nemcsak a megelőző német államtudomány összefoglalását és a kontinuitás alapján való továbbfejlesztését jelenti, hanem belső ellentmondásai következtében a további fejlődést [12] ösztönző elméleti viták kiindulópontjává is vált. Nem véletlen tehát, hogy a XX. század első felében az általános államtan legnevesebb képviselői mindenekelőtt H. Kelsen, H. Heller és R. Smend - saját elméletüket Jellinek felfogását bírálva vagy ahhoz kapcsolódva és azt továbbfejlesztve (H. Nawiasky) fogalmazták meg. Jellinek munkássága abban az összefüggésben is meghatározó szerepet játszott az államtan további fejlődésében, hogy módszerdualizmusa előkészítette az utat a normativista államelmélet (Kelsen) és a decisionizmus (C. Schmitt) szétválása, vagy a kelseni tiszta jogtan és a weberi jogszociológia elkülönülése felé. III. 1. E bevezetés szűkre szabott keretei nem teszik lehetővé, hogy Jellinek gazdag életművét részletesebben ismertessük. Azt azonban, hogy munkásságáról mégis átfogó képet alkothassunk, nagymértékben megkönnyíti Általános államtana, amely nemcsak legjelentősebb és legnagyobb hatást kiváltó munkája, hanem - nagyrészt összefoglalva korábbi műveinek főbb megállapításait is -lényegében egész államelméletét reprezentálja. Maga Jellinek is jelzi e mű előszavában, hogy munkásságának eddigi, számos monográfiában kifejtett eredményeit itt rendszerezett egységbe kívánta foglalni. Jellinek államelméletének alapvető szemléletmódja világosan kirajzolódik az e kötetben közölt fejezetekból, az egész mű erre épülő szerkezetét és logikáját pedig a részletes tartalomjegyzék alapján rekonstruálhatjuk. Mindezek jobb megértéséhez azonban célszerűnek látszik, hogy - a mű itt nem közölt részleteire is tekintettel- kiemeljük Jellinek államelméletének néhány jellemző vonását. Különösen négy kérdést tartunk fontosnak, úgymint


(1) módszertanát és az államelmélet ezen alapuló két részre tagolását; (2) az állam fogalmának meghatározását; (3) jogfölfogásának fő jellemzőit; (4) az állam és az egyén viszonyának elemzését, valamint az alanyi közjogok rendszerezését. 2. Jellinek államelméletének két lényeges vonása, egyben kiindulópontja az állam kettős - társadalmi és jogi - jellegéről vallott fölfogása és a módszertani megalapozottságra való törekvése. Ezekból következik fölfogásának harmadik jellemzője, az általános államtannak az állam társadalomtanára és államjogtanra való fölosztása. Az állam kettős jellegét mindjárt műve elején rögzíti, azzal a szinte evidencia- vagy axióma-jellegű kijelentésével, hogy „az állam ugyanis egyrészt társadalmi képződmény, másrészt jogintézmény.” (29. old.) Másutt arról ír, hogy „az állam sokrétűségének megfelelően sokféle szempontból vizsgálható. Ebből adódik az államtudomány specializálódásának szükségessége.” (26. old.) E tételeinek alátámasztására Jellinek abból a valóban evidens megállapításból indul ki, hogy alig van olyan területe a mindennapi emberi tevékenységnek, amelyik ne volna kapcsolatban az állammal. A gondolatmenet azonban nem meggyőző: a sokféle jelenséggel való kapcsolatból még nem következik a sokrétűség. [13] Ugyanúgy az sem nyert bizonyítást, hogy az államnak éppen két - és nem egy vagy öt - oldala van, s Jellinek tételét lényegében elmélettörténeti utalásokkal, az egyoldalúságok elutasításával próbálja alátámasztani. (29.o.) A módszertani megalapozás szükségességét ugyancsak a korábbi államelmélet kritikájával indokolja (40. old.), de emellett utal más területek metodológiai eredményeire, azok analóg alkalmazásának lehetőségére is. Így nagyon jellemző az a megállapítása, hogy „a régi bizonytalan módszerek vagy inkább a régi módszernélküliség a jelen követelményeinek már nem felel meg. Az új módszerek azonban csak keletkezőben vannak... Ezért kell ma az alapvető állami jelenségek körében végzett minden vizsgálódásnak az újabb ismeretelméleti és logikai kutatások eredményein alapuló módszertani elvek rögzítésével kezdődnie.” (40. old.) Ez a megállapítás úgy is értelmezhető, mint a szociológiai módszer alkalmazásának igénye. Emellett szól az is, hogy Jellinek fölfogása sok tekintetben rokon M. Weberével.


Az államtan területén két módszert különböztet meg: a jogi és a röviden nem-joginak nevezett történeti-szociológiai-politikai módszert (29. old.), amit máshol történeti-politikainak nevez. (AS 137 old.) A jogi módszerrel viszonylag keveset foglalkozik. Úgy fogalmazza meg, mint egyrészt a jogi jelenségekből nyert absztrakciónak, másrészt az így létrejött normákból való dedukciónak kizárólag a jogászok által gyakorolt művészetét, feladatát pedig a jogi normák tartalmának a megállapítására korlátozza. (55. old.) A módszertisztaság követelményét - „az államjog számára csak a jogászi módszer számít”, „az idegen módszerek bármilyen behatását vissza kell utasítani” (55. old.) - a vizsgálat tárgyainak különbözőségével indokolja. Szerinte ugyanis - az újkanti fölfogás más képviselőitől eltérően - nem a módszer teremti a tárgyat, hanem a módszernek kell alkalmazkodnia a földolgozandó anyag sajátosságaihoz (55. old.), vagyis az eltérő tárgy teszi szükségessé az eltérő módszer alkalmazását. Jellinek több ízben azt is erőteljesen hangsúlyozza, hogy a jogi módszer önmagában nem elégséges, az általa nyert ismereteket ki kell egészíteni a nem jogi módszer útján szerzettekkel. (55. old.; vö. még 29-30. old.); nyitva marad azonban az a kérdés, hogy mit jelent az állam esetében az ismerettárgy eltérő jellege és hogyan valósítható meg a különböző módszerekkel nyert eredmények szintézise. Jellinek más, ugyancsak a jogi módszerre vonatkozó megjegyzései ugyanakkor ellentmondani látszanak a módszertisztaság követelményének. Labanddal egyetért abban, hogy a jogi dogmatika tisztán logikai gondolkodási tevékenység, de rögtön hozzáfűzi, hogy „a jogtételek tartalmának megállapítása azonban a tiszta logikával nem lehetséges”, mert az ilyen problémák „csak azon konkrét politikai erők beható értékelésével oldhatók meg, amelyek ezeket az alapvető intézményeket kialakították.” (32. old.) Az állam jogi vizsgálata kapcsán annak tárgyaként a jogi normákat, valamint a valóságos állami folyamatoknak a jogi normákhoz való viszonyát jelöli meg. (AS 138. old.) Ez utóbbi viszont már túlmutat a jogi módszeren és a jogdogmatikán, így implicite a szociológiai módszer igényléseként is értelmezhető, noha maga Jellinek kifejezetten leszögezi, hogy a jogi megközelítés eszköze kizárólag jogi lehet, s az állami jogi megismerésmódját a társadalmival semmiképpen sem szabad összekeverni. [14] Herwig szerint a Jellinek által történeti-politikainak nevezett módszer valójában szociológiai. „Azt heidelbergi barátjához, Weberhez hasonlóan Jellinek is magyarázó, azaz kauzális kapcsolatokat kimutató és a kauzális kapcsolatok kimutatása révén a társadalmi cselekvés legitimációs


alapjait föltáró módszernek nevezi”. Ezért Jellineknek a fogalomelemző jogászi pozitivizmussal szembeni kritikája (vö. 31-32. old.) „nem jelenti azt, hogy a politikát az államjogtanba integrálni akarná, hanem csak azt, hogy az értékítéletektől módszeresen megtisztított társadalmi elemeket, mint az állam és a jog kauzális magyarázó tényezőit kívánja figyelembe venni” (Herwig 76. old.) Jellinek munkássága során mindvégig arra törekedett, hogy elkerülje az egyoldalúság veszélyeit, hogy a bonyolult állami és jogi jelenségek különböző oldalaira és összefüggéseire kellő hangsúlyt helyezzen. Az eltérő szempontok összekapcsolásának ára azonban sokszor a gondolatmenet logikájának megtörése és a megfogalmazások ellentmondásossága volt, ezért fölfogását elsősorban azok részéről érték éles bírálatok, akik következetesen ragaszkodtak valamelyik vizsgálódási szempont dominanciájához, sőt kizárólagosságához, vállalva ezzel azok egyoldalúságát is. 3. Az állam társadalmi és jogi oldalának kettősségéből következik az államtan két részre bontása és ennek megfelelően a társadalmi és a jogi államfogalom megkülönböztetése. Erre vonatkozó fölfogását Jellinek az állam társadalomtanában, „Az állam lényege” c. fejezetben fejtette ki. Gondolatmenete két társadalomontológiai előföltevésből indul ki. a.) Az állam térben és időben lejátszódó folyamatok sokaságából áll. (AS 136. old.) Az állami folyamatok összességükben más társadalmi jelenségekhez hasonlóan emberi cselekvések és azok hatásai (65. old.), az állam végső objektív elemei tehát az emberek közötti kapcsolatokban megnyilvánuló meghatározott tevékenységek (AS 174. old). Ezért az állam nem önálló szubsztancia, hanem kizárólag funkció; az e funkció alapját képező szubsztanciát továbbra is az emberek alkotják, más társadalmi jelenségekhez - pl. nyelv, vallás, tudomány, stb. - hasonlóan. (AS 174-175. old.) b.) Minden cselekvés pszichikus tevékenység (65. old), ezért a társadalmi folyamatok csak akkor tárhatók föl, ha az azokat okozó és kísérő pszichikus aktusokat ismerjük (AS 137. old.). Ennek megfelelően az állam, mint funkció kizárólag pszichikus jellegű, s ha fizikai hatásokat vált is ki, azok mindig pszichikailag közvetítettek (AS 174. old.), hiszen a társadalomban minden külső történés akarat által föltételezett. Ez a fölismerés az államot az objektumok világából a szubjektumokéba helyezi át. (AS 137. old.)


Ezekből a kiinduló tételekből az következik, hogy először is meg kell keresni azt a tényezőt, amely az egyes emberi cselekvéseket egységbe foglalja (ez a kérdés utóbb a század első felének államtanában a központi problémává válik). Ezt a szubjektív, pszichikus mozzanatok körében kell keresnünk, mivel az egység úgy jön létre, hogy a számtalan társadalmi cselekvés közül azok egy része kiválik, és az államilag cselekvő valamint az azt megfigyelő személyek tudatában összekapcsolódik. (AS 137. old.) A továbbiakban a gondolatmenet többször megtörik. Jellinek minden előzmény és magyarázat nélkül megállapítja, hogy az állam emberek sokaságának [15] akarati viszonyaiból áll, vagyis az állam végső objektív összetevői az uralmon lévők és az uralom alatt állók akarati viszonyai. (AS 176-177 old.) Ezek a viszonyok azonos jellegűek és magasabb fogalmak alá rendelhetők, ezért meg kell keresni az államot alkotó akarati viszonyok egységesítő elvét. Ez az egység nem pusztán területi, időbéli, kauzális vagy formális jellegű, hanem teleológiai egység. Emberek sokaságát a tudatunkban az egyesíti, ha őket állandó és belsőleg koherens célok kapcsolják össze egymással. Minél intenzívebbek ezek a célok, annál erősebben nyilvánul meg az állam egysége, amely kifelé egy szervezet, azaz olyan személyek révén is kifejeződik, akik arra hivatottak, hogy az egységesítő célmozzanatokról saját tevékenységükkel gondoskodjanak. Az ilyen szervezett, emberekből álló célegységeket nevezi Jellinek szövetségegységeknek. Az állam közelebbről meghatározva tehát szövetségegység. (AS 177-179. old.) E szövetségegység jellegét konkretizálva Jellinek kijelenti, hogy a szövetségegységben összefoglalt állami akarati viszonyok lényegileg uralmi viszonyok, mert csak az állam rendelkezik azzal a hatalommal, hogy saját akaratát mások akaratával szemben föltétlenül érvényre juttassa. Ugyanakkor csak ez a hatalom eredeti, tehát jogilag nem más hatalomból származtatott. Elemzései összefoglalásként a társadalmi államfogalmat Jellinek a következőképpen határozza meg: Az állam letelepedett emberek eredeti uralkodó hatalommal fölruházott szövetségegysége. (AS 180-181. old.) Abból a gondolatból, hogy az állam egysége teleológiai egység, logikusan következik az állami célok fontossága. Az államot Jellinek szerint a megvalósított állami célok legitimálják. (AS 229. old.) Az állami céloknak illetve tevékenységeknek két csoportját különbözteti meg: azokat, amelyeket kizárólag az állam láthat el, és azokat, amelyeknél az állam rendező, támogató vagy védelmező tevékenységével csupán hozzájárul a társadalmi életmegnyilvánulásokhoz. (AS 255. old.) Az állami tevékenység


terjedelmét illetően álláspontja alapvetően liberális, az individualitás szabad kibontakozását az egyik legmagasabb rendű közösségi érdeknek tekinti. (AS 253-254. old.) Az állami célok figyelembevételével Jellinek a modern államra vonatkozóan egy konkrétabb meghatározást is ad; eszerint a mai állam egy népnek tervszerű, centralizáló, külső eszközökkel dolgozó tevékenysége által az egyéni, a nemzeti és az egész emberiségre vonatkozó szolidáris érdekeket a haladás irányában kielégítő, uralkodó és jogi személyiséggel rendelkező szövetsége. (AS 263. old.) Ez a meghatározás annyiban értékelő jellegű, amennyiben az annak meg nem felelő állam csökkent értékű, bár nem szűnik meg állam lenni. Az állam társadalmi fogalmához kapcsolódóan fogalmazza meg Jellinek az állam jogi fogalmát, amely szerint az állam egy letelepedett nép eredeti uralkodó hatalommal fölruházott testülete. (AS 183. old.) Már a két meghatározás összevetéséből is kiderül, hogy a két fogalom lényegében azonos egymással, de még inkább nyilvánvaló ez, ha figyelembe vesszük, hogy az állam mint testület szubsztrátumát olyan emberek alkotják, akik egy szövetségegységet képeznek. (AS 183. old.) A különbség pusztán abban rejlik, hogy a jogi fogalom jogalanyként ragadja meg az államot, amelynek jogi személyisége a fizikai személyek által hordozott, azoktól azonban mégis függetlenedő és önálló egységgé sűrűsödött akaratot jelenti. (Gesetz und Verordnung 194. old.) [16] 4. Jellinek jogfölfogásának kiindulópontja egy látszólagos, hamis alternatíva, miszerint a jog lényegét vagy az embertől független hatalomként, vagy pedig szubjektív, belső emberi jelenségként lehet fölfogni. Mivel az első lehetőség metafizikus spekulációkhoz vezetne, a jogot valójában csak mint pszichológiai, emberen belüli jelenséget lehet vizsgálni: eszerint a jog az emberi agyban lévő elképzelések közé tartozik. A jog közelebbi meghatározásához tehát azt kell tisztázni, hogy tudattartalmunk melyik része tekinthető jognak. (AS 332. old.) A továbbiakban azonban Jellinek nem ezt az utat követi. Abból kiindulva, hogy a jog kétségtelenül az emberi viselkedésre vonatkozó szabályösszességet jelenti, a jogszabályokat más előírásoktól megkülönböztető jegyeit foglalja össze. Eszerint a jog olyan normákból áll, amelyek - emberek egymás közötti külső magatartására vonatkoznak, - elismert külső autoritástól származnak


- kötelező erejüket külső hatalmak garantálják. Ezzel a meghatározással azonban a jogból, mint belső emberi jelenségből, tudattartalomból külső norma lett, amelynek jellemző vonása az érvényesség. Egy norma akkor érvényes, ha képes arra, hogy motiválólag hasson, hogy az akaratot meghatározza. Ez a képesség viszont abból a tovább már vissza nem vezethető meggyőződésünkből származik, hogy kötelesek vagyunk a normát követni. A jog pozitivitása tehát végső soron az érvényességéről való meggyőződésen alapul. (AS 333-334. old.) Jellinek a jog normativitásának pszichológiai alapú, de tartalmilag inkább szociológiai magyarázatát nyújtja. A jog érvényességének az alapja ugyanis szerinte nem az egyén önkényes meggyőződése, hanem „egy nép átlagáé”, ami magában foglalja annak lehetőségét, hogy egyesek elvitatják az állami rend egyes részeinek jogi jellegét, s ezzel kötelező voltát. Ezzel a jogásznak mindaddig nem kell törődnie, amíg ez a jelenség csupán egy szűk körre korlátozódik; ha azonban már elér egy bizonyos nagyságrendet, akkor föl kell tenni a kérdést, hogy vajon a szokásjog nem szüntette-e meg formálisan is a vitatott norma érvényességét. (AS 334. old.) Ebből viszont az következik, hogy a jog érvényességének az alapja valójában a tényleges érvényesülés. Ezt a következtetést támasztják alá Jellinek további fejtegetései is, miszerint a jog érvényességéhez az is hozzátartozik, hogy pszichológiai hatékonysága garantált legyen. Az állami kényszert azonban nem szabad a jogérvényesülés egyedüli garanciájának és így a jog lényeges ismérvének tekinteni, mert az államon kívül más társadalmi hatalmak (szokások, csoportok, egyház, sajtó, stb.), is a jogi normák érvényességének, vagyis tényleges érvényesülésének garanciái közé tartoznak. E társadalmi hatalmak befolyásának megszűnése esetén maga a jogrend is összeomlana. A derogáló szokásjog és a törvények elavulása mutatja a legvilágosabban, hogy a jogi kényszer önmagában nem képes arra, hogy biztosítsa a jog érvényesülését, így tehát nem a kényszer, hanem a garancia a jog lényeges ismérve. (As 336-337. old.) Jellinek jogfölfogásának másik lényeges eleme a ténylegesség normativitásának tétele, vagyis az a fölfogása, hogy bizonyos föltételek mellett a tényleges állapotok is normativitással rendelkeznek. Ennek alapja az ember pszichológiai [17] sajátosságaiban, közelebbről abban rejlik, hogy az állandóan meglévő és folyamatosan észlelt körülményeket az emberek nemcsak puszta tényeknek, hanem az azok megítélését megalapozó normának is tekintik. Ennek alapja nem e tényleges állapotok ésszerűségének belátása, hanem az emberi természetnek az a tovább vissza nem vezethető tulajdonsága, hogy a már megszokottat fiziológiailag és


pszichológiailag is könnyebben tudja reprodukálni, mint az újat. Ezen az alapon magyarázza Jellinek a jog keletkezését és a szokásjog jelenségét is. Szerinte eredetileg a jog sohasem volt más, mint tényleges gyakorlat, majd ennek a gyakorlatnak a tartóssága hozta létre azt az elképzelést, amelynek alapján maga a gyakorlat jelent meg a közösség autoritással bíró parancsaként, vagyis jogként. (AS 337-339. old.) A ténylegességnek ezt a normativitását Jellinek különösen az államjog szempontjából tartja jelentősnek. Az államok jogszabályokba foglalt írott alkotmányát ugyanis meg kell különböztetnünk tényleges alkotmányuktól, amely a hatalom valóságos megoszlásában és az erre épülő jogrend érvényességében fejeződik ki. A legfelső állami szervek közötti hatalmi egyensúly megváltozása esetén az új viszony akkor is elkerülhetetlenül kifejeződnek a valóságos kapcsolatokban és intézményekben, ha az alkotmánynak egyetlen betűje sem változik meg, mint ahogyan azt az angol parlamentáris kormányforma kialakulása is mutatja. (Napjaikban a francia alkotmányos intézményeknek a parlamenti erőviszonyoktól függő működése példázza Jellinek megállapításának igazát.) A tényleges hatalom joggá alakulásához azonban mindig nélkülözhetetlen az az elképzelés, hogy az adott tényleges állapot normatív jellegű, vagyis olyannak kell is lennie, amilyen, a joggá alakulás tehát az emberek tudatában megy végbe. (AS 341-342. old.) Ezért játszhattak oly jelentős szerepet a jogfejlődésben - akár forradalmi úton, akár tételeik fokozatos elfogadása révén - a különböző természetjogi fölfogások. Érdemes fölfigyelni arra, hogy jogpozitivistának elkönyvelt Jellinek milyen élesen bírálja kora jogtudományának a természetjogot mereven elutasító álláspontját, és jut arra a következtetésre, hogy belső igazságosságánál fogva kötelező és ezért érvényes természetjognak a feltételezése az ember pszichikai sajátosságain alapul és ezért teljesen sohasem küszöbölhető ki. Az objektív érvényességű természetjogról alkotott elképzelések ugyanannak az alapvető pszichológiai tényállásnak a kísérőjelenségei, amelyen maga a jogrend nyugszik, vagyis a kötelező jellegről való meggyőződésen. Ezért hatnak közre erőteljesen a természetjogi elképzelések a forradalmi úton megváltozott állami és jogi berendezkedés legalizálásában. Az állami berendezkedésnek jogrenddé való átalakulása tehát két pszichológiai összetevő hatására vezethető vissza. Az egyik, a konzervatív tényező, a tényleges gyakorlat normatívvá alakítása, a másik, a progresszív pedig a pozitív jog fölött álló jog gondolatának elfogadása formájában hat. Ez a két mozzanat azonban a jogfejlődés folyamatában szükségképpen


összekapcsolódik, ezért az egyoldalú fölfogások többnyire történelmileg igen rövid időszakokra korlátozódnak. Az emberek tudatában az állam nemcsak mint tényleges, hanem mint jogszerű és egyben ésszerű hatalom jelenik meg, ami azt a meggyőződést táplálja, hogy az állami rend azonos a jogrenddel. Ez viszont [18] az állami struktúra intézményeihez kapcsolódó közjog jogi jellegét bizonyítja, ami Jellinek egyik alapvető tétele. (AS 351-355. old.) Az előzőekből az is következik, hogy különböztetni kell az államélet valóságos folyamatai és az államjogi normák között: a jog ugyanis, mint a megítélés alapjául szolgáló norma, soha nem eshet egybe az általa minősítendő viszonyokkal. Ez főleg két vonatkozásban jelentős. Az egyik abban foglalható össze, hogy a tényleges viszonyok időben mindig megelőzik az általuk előidézett normákat, ezért vannak olyan időszakok, amikor az állami rend, mint tisztán tényleges hatalom jelenik meg és csak később nyer jogi jelleget. A jogrend zártságának dogmája félremagyarázza az állam és a jog viszonyát. Az állam létezésének ténye a jog számára áthághatatlan korlátot jelent: az államélet alapjaiban bekövetkezett változás megsemmisítheti az adott jogot, de megfordítva: a jog sohasem rendelkezik azzal a hatalommal, hogy kritikus időszakokban meghatározza az államélet menetét. Az állami szükségjog kategóriája csak arra használható, hogy az állami rend nyilvánvaló megsértését megszépítse és csak más kifejezés arra, hogy a hatalom megelőzi a jogot. Az állam erőszakos megváltoztatását nem lehet a jogrend mércéjével mérni, különben a történelmet kellene a büntetőjog paragrafusai szerint a vádlottak padjára ültetni. Az ilyen, a jogon kívül álló folyamatokat sohasem lehet törvénnyel befolyásolni vagy teljesen kizárni, így a fejlett jogrendszerekben is előfordulhatnak „alkotmányhézagok”, amelyeket a tényleges hatalmi viszonyok töltenek ki. Ilyen esetek (pl. elfogadott költségvetés nélküli gazdálkodás) azonban csak kivételesen fordulnak elő, és megoldásukra két lehetőség is van: vagy a vitát eldöntő fórum létrehozása, vagy - ahol ez nem lehetséges - a ténylegesnek normatívvá való emelése formájában. Ezért a forradalmak és alkotmánysértések mindig új jogképződés kiindulópontjai, ami azt bizonyítja, hogy új jog nemcsak jogszerű úton jön létre, hanem jogellenesen is. Az egész jogrend azonban a legnagyobb zavargások idején sem szakad meg vagy semmisül meg, mennyiben a törvényes intézmények legnagyobb része ilyen esetekben is tovább működik. (AS 358-362. old.) Jellinek jogfölfogásának harmadik lényeges eleme az állam „önkötelezésének” tétele, vagyis az az állítás, hogy a jogrend az állammal


szemben is érvényes, tehát magát az államot is kötelezi. Maga a probléma Jellinek szerint metajurisztikus természetű (itt jegyezzük meg, hogy ez a Kelsen nyomán ismertté vált kifejezés Jellinektől származik), és az arra adott választól függ bármiféle közjognak, sőt bármiféle jognak a lehetősége. Jellinek azonban - Kelsentől eltérően - a metajurisztikus kérdéseket nem kirekeszteni akarja, hanem azok közül néhányat, a jogtudományi problémák helyes megoldásához alapvető jelentőségűnek tart. Az államnak a jogtételek alkalmazását előíró parancsa nem tetszőleges döntés, hanem egy kötelesség teljesítésének folyománya. Az állam ugyanis a jogalkotás aktusával alattvalóival szemben a jog alkalmazására és érvényesítésére kötelezi magát. Itt egyoldalú nyilatkozattal, egy sajátos ígérettel állunk szemben, és régóta elfogadott alapelv, hogy az ígéretből kötelességek származhatnak. Aki ezt elutasítja, az az állam és az egyének között nem jogviszonyokat, hanem csak hatalmi viszonyokat ismerhet el. [19] Az állam önkötelezésének elmélete Jellineknek a jog lényegéről vallott fölfogására épül, amely szerint a jog végső szociálpszichológiai alapja az annak érvényességéről, normatív motiváló erejéről való meggyőződés. Ezért itt tulajdonképpen arról a történeti kérdésről van szó, hogy meghatározott korok közfölfogása kötelező hatályt tulajdonít-e az állam elvont szándéknyilatkozatainak vagy sem. Az mindenesetre megállapítható, hogy a modern társadalomban egyre erősebben kerül előtérbe az a meggyőződés, amely az állam joghoz kötöttségét vallja. A történelem tanúsága szerint a jogfejlődés magasabb fokán még az állam jogalkotó tevékenysége is jogi értékelés tárgya, s ennek eredményeként maga a jogalkotás aktusa is lehet jogsértő, mint azt az alkotmányellenesnek nyilvánított törvények példázzák. Az államhatalom joghoz kötöttségének gondolata a modern alkotmányokban jelentős szerepet játszott. E hatalom túlzott megnövekedését az alkotmányozók többnyire nem a törvényhozás korlátozása, hanem inkább az egyén „garantált” jogainak védelme útján kívánták megakadályozni. Ez a garancia főként az alkotmányban rögzített alapvető jogok megváltoztathatatlansága formájában öltött testet, aminek eredményeként szinte minden alkotmányos rend egy konstans vagy legalábbis igen lassan átalakítható és egy változékonyabb részre oszlott. Ezek a konstans elemek - noha egy-egy nép kulturális szintjének megfelelően eltérőek lehetnek - ebben a minőségükben a formálisan megtámadhatatlan állami aktusok megítélésének is jogi mércéjét képezik.


Ezen az alapon lehet egy törvényt vagy egy jogerős bírói ítéletet is nemcsak igazságtalannak, hanem alkotmány-, illetve jogellenesnek is minősíteni. Jellinek egyes tételeinek kiemelése jogfölfogásának különböző egyoldalú értelmezéseit teszi lehetővé. A jog lényegéről vallott, alapvetően szociológiai jellegű megállapításai a jog viszonylagos önállóságát húzzák alá, relativizálva annak állami jellegét, ezzel szemben a ténylegesség normativitásával foglalkozó elemzései az állam szerepének elsődlegességét emelik ki. Ezt az elméletet a történelem tényeit tisztelő realizmus jellemzi, ami az állam jogi kötöttségének hangsúlyozásával elkerüli az etatizmus csapdáit, és Jellinek számára a jogállam-eszme egyik vezető teoretikusának rangját biztosítja. 5. A jogállam-eszme történeti fejlődése szempontjából Jellinek munkásságának egyik legfontosabb része az állam és az egyén viszonyának elemzése és ezen belül az alanyi közjogok rendszerének kimunkálása. Ezt a témakört részletesen a „System der subjektíven öffentlichen Rechte” és „Die Erklärung der Menschen- und Bürgerrechte” c. munkáiban dolgozza fel, majd eredményeit az Általános Államtan 13. fejezetében röviden összegezi. Fejtegetéseinek kiindulópontja az a már korábban is széles körben elterjedt fölfogás, amely az állam három összetevőjét, az államterületet, az államnépet és az államhatalmat különbözteti meg. Az államnép e fölfogás szerint az államhoz tartozó emberek összessége, amelynek kettős funkciója van. Egyrészt úgy alkotja az állam összetevőjét, mint az államhatalom alanya, másrészt mint az állami tevékenység tárgya. A népet alkotó egyének az előbbi összefüggésben az állam tagjai, mint jogalanyok, akiket alanyi közjogok, ezen belül alapjogok illetnek meg; a másodikban összefüggésben viszont mint alattvalók, kötelezettségek alanyai. [20] Az alapjogok Jellinek szerint minden egyént megilletnek, azokat az államnak el kell ismernie. Az alapjogokat történeti okokra, a vallásszabadságért folytatott küzdelmekre, s azok eredményeire vezeti vissza, és ennek megfelelően a vallásszabadságot tekinti az elsődleges emberi jognak. Az alanyi közjogok mibenlétét vizsgálva mindkét korábbi fölfogást elutasítja. Ezek egyikét, amely az alanyi közjogok struktúráját a magánjoghoz hasonlóan fogta föl és csak a jogviszony alanyai vonatkozásában látott közöttük eltérést, Jellinek éppen e különbség félreértése miatt bírálja. A másik álláspont, amely az egyén alanyi


közjogait a pozitív jogtételek puszta reflexének tekintette, Jellinek kritikája szerint magának a jogrendnek és ezáltal az államnak a létét vonja kétségbe. Jog ugyanis csak jogalanyok közötti viszonylatban létezhet, jogalany pedig csak az lehet, aki a jogrendet a saját érdekében mozgásba hozhatja. A reflexjogok és az alanyi jogok között az a lényeges különbség, hogy az előbbiek nem járnak együtt jogalanyisággal, amit a rabszolgák helyzetét enyhítő törvények jól példáznak. Az egyén számára az állam által biztosított lehetőség, hogy a jogrendet a saját érdekében mozgásba hozhatja, jogilag elismert hatalmat, alanyi jogosultságot teremt. Ily módon a személyiséget jogi értelemben az állam hozza létre, ezért a személynek, mint az állam tagjának elismerése minden közjogi igény alapja. (AS 417-419. old.) Az alanyi közjogok a magánjogiaktól abban különböznek, hogy közvetlenül a személyiségen és nem valamilyen attól különböző dolgon alapulnak. A belőlük fakadó igények közvetlenül azokból a képességekből és lehetőségekből származnak, amelyeket a jogrend az egyének számára elismer. Ezek a lehetőségek, mint az egyén és az állam között fennálló tartós kapcsolat jellemzői, jogi viszonylatok létrejöttének kiindulópontját és az egyének közjogi igényeinek alapját képezik. Minden közjogi igény ezért közvetlenül az egyénnek az államhoz főződő, a jogrend által meghatározott pozíciójából fakad, amit statusnak lehet nevezni. A közjogi igényeket Jellinek három nagy kategóriára osztja a személyiség különböző statusainak megfelelően. A negatív status a szabadságjogok területére vonatkozik. Mivel az egyén olyan személyiség, aki csak korlátozott hatalomnak van alávetve, vele szemben minden állami igénynek jogilag megalapozottnak kell lennie. Ami a jog által megszabott korlátok mellett az egyéni tevékenység lehetőségeként megmarad, képezi az egyéni szabadság szféráját. Ez a szabadság tehát nem pusztán tényleges, hanem jogilag is elismert. A szabadságjogok elemzése azt mutatja, hogy itt nem egyes jogokról van szó, hanem az egyéni szabadság nyomatékosan elismert fő területeiről és érvényesülésének fő irányairól, amelyek egységet képeznek. Ez a szabadság az egyénnek az állam parancsai alóli mentességet, az állami kényszer lehetőségének tagadását jelenti, ezért negatív, az államtól való szabadságot jelent. A szabadságjogok állami elismeréséből következik, hogy Jellinek szerint a szabadságjogok az állam által - a tételes jog útján tetszés szerint korlátozhatók. Álláspontja ebben megegyezik a jogpozitivizmuséval és osztozik annak olyan kritikai megítélésében is, hogy az így fölfogott közjog olyan csőrendszert képez, amelyet a hatalom


mindenkori birtokosa tetszése szerint tölthet meg tartalommal. (HOF 140. old.) [21] A pozitív status az egyénnek azt a jogilag védett képességét jelenti, hogy saját érdekében az állam pozitív tevékenységét igényelje. Ez háromféle vonatkozásban nyilvánulhat meg: a bírói jogvédelem, az egyéni érdekeket kielégítő közigazgatási tevékenység, továbbá az állami szervek tevékenységében az egyén érdekeinek figyelembevétele iránti igényben. Az aktív status az állami tevékenységben való részvételre vonatkozik, s az egyénnek azt a lehetőségét jelenti, hogy valamilyen állami tevékenységbe, mint annak lehetséges tárgya, tagként bekapcsolódik. Tipikus példa erre a választójog, amely az államtagok összességéből kiemeli az aktív státusszal rendelkező polgárokat. Jellinek ennek kapcsán nem utasítja ugyan el a korlátozott választójogot, arra azonban - a jog lényegéről vallott fölfogásával összhangban - itt is fölhívja a figyelmet, hogy az államhatalomnak a jogszerűségről alkotott közös meggyőződésen kell alapulnia. Az említett három status mellett Jellinek még megkülönbözteti a passzív statust, amely azonban már nem az alanyi közjogokhoz tartozik, hanem az egyénnek az állam alá vetettségét, az állam iránt fennálló kötelezettség állapotát fejezi ki. Összegezve megállapítható, hogy Jellineknek az alanyi közjogokról kifejtett elmélete jelentős hozzájárulás volt a közjog dogmatikájának kimunkálásához és ezáltal a jogállam intézményeinek a kiépüléséhez és hatékonyabbá tételéhez. IV. Végezetül néhány szót a jelen kiadványról. Az itt szereplő fordítás alapjául az Általános államtan 1920-ban Berlinben megjelent kiadása szolgált, amelyik az 1914-ben megjelent harmadik kiadás változatlan utánnyomása volt. A műnek Jellinek életében két kiadása jelent meg (1900 és 1905). A harmadik kiadást a szerző fia, Walter Jellinek - maga is a közjog professzora- gondozta, és az apja hagyatékában talált idevágó részeket beépítve a műbe, kiegészítette azt az újabb szakirodalomra történő utalásokkal. A könyv végén található jegyzék pontosan jelzi ezeket az eltéréseket, kötetünkben azonban ezek föltüntetésétől eltekintettünk.


Ami a bevezető tanulmány hivatkozásait illeti, pusztán az oldalszám megadásával hivatkozunk az itt szereplő magyar nyelvű szövegre, és AS (Allg. Staatslehre) rövidítéssel a hivatkozott német kiadás szövegére. Jellinek egyéb hivatkozott művei esetében a rövidítések feloldását az irodalomjegyzék tartalmazza. Az Allgemeine Staatslehre kötetünkben szereplő teljes tartalomjegyzéke az első, második és negyedik fejezet esetében két oldalszámjelölést tartalmaz. Az első hasáb a német kiadás megfelelő oldalait, a második pedig - a lefordított részek esetében - jelen kötet megfelelő oldalait tünteti föl.

Szilágyi Péter GEORG JELLINEK államelmélete (Bevezető tanulmány, 1994, eredeti változat)

Recommend Documents