Szilágyi Imre: Dayton előtt, Dayton után A Dayton névvel jelzett, s a szerződés megkötésével le nem záruló folyamat – amelynek szomorú tanulságai messze túlmutatnak a helyi, a regionális, sőt az európai térségen – valójában már 1991 őszén megkezdődött. 1991 őszén ugyanis számos nemzetközi politikai fórumon felvetődött, hogy a Horvátország területén zajló pusztításnak és öldöklésnek külső beavatkozással kellene véget vetni. A mérvadó politikai tényezők akkoriban úgy vélték, hogy békefenntartó erőket csak akkor lehet a térségbe küldeni, ha a küzdő felek már megállapodtak a háború befejezéséről. Ez az elképzelés abból indult ki, hogy a nyugati hatalmak nem vállalhatják fel a világ csendőrének szerepét. Vagyis e fórumok nem voltak hajlandók szembenézni a jugoszláv térség valóságával. Mindenekelőtt azzal, hogy a szerbiai politikai és katonai erők célja az volt, hogy valamennyi szerbet egy államba tömörítsenek. A délszláv térség etnikai kevertsége miatt ez a cél békés eszközökkel nem volt elérhető, s az említett erők már jó ideje készültek egy hosszan tartó háború megvívására. Ez a cél fontosabb volt számukra mint a nemzetközi jog és a humanitárius szempontok. Mindezt csak bonyolította, hogy a térség népei valójában nem éltek olyan ideális közösségben, amilyennek a világ Jugoszláviát látni szerette volna, s a növekvő feszültségek egyre lehetetlenebbé tették az európai elveknek megfelelő együttélését. A egyesülés felé haladó Európa egyszerűen nem értette, hogy Jugoszlávia területén megfékezhetetlen dezintegrációs folyamatok zajlanak, s hogy a nemzetközi közösségnek abban kellene segítenie, hogy ez a lehető legkevesebb áldozattal járjon. Jugoszlávia felbomlása nem csupán az idealizált egyesülés folyamatával állt szemben, de előrevetítette azt is, hogy bizonyos térségekben a különböző népek nem hajlandók az európai mintákat követni. Európának ezt is nehéz volt megemésztenie. Ráadásul az események kiélezték az egyes európai országok (pl. Anglia és Németország), sőt az Európa és az USA közötti ellentéteket is, pedig a legtöbben már azt remélték, hogy az egyesüléssel ezek az ellentétek végképp feledésbe merülnek. Az ilyen gondok között őrlődő politikusokat már abban az időben is többen figyelmeztették arra, hogy cselekedjenek gyorsan és határozottan. 1991 decemberében egy washingtoni tanácskozáson D. Nelson amerikai tanácsadó arra hívta fel a figyelmet, hogy be kell tartani és tartatni az EBEÉ párizsi chartáját és ahelyett, hogy arra várnának, hogy a harcoló felek végre betartsák a sokadik tűzszünetet, azonnal meg kell kezdeni a béketeremtő erők bevetését, melyek önvédelmi fegyverekkel és légi támogatással ellátva képesek beszüntetni a harcokat. A habozó közvéleménynek pedig meg kell magyarázni, hogy ha erre most nem kerül sor, hamarosan tízszer olyan drága és százszor olyan veszélyes beavatkozásra lesz szükség.1 A nemzetközi közösség azonban részben a már említettek okok miatt, részben a beavatkozást ellenző oroszok szempontjait figyelembe véve, részben pedig azért, mert geopolitikai megfontolásokból még mindig az erős szerb hatalom fenntartását tartotta kívánatosnak, egyre halogatta a beavatkozást. A válság pedig – bár Horvátországban 1992 elejétől folyamatosan enyhült a helyzet – egyáltalán nem szűnt meg, sőt átterjedt Bosznia-Hercegovinára is. Meg kell jegyezni, hogy A. Izetbegovics, a köztársaság elnökségének elnöke már 1991 novemberében – tehát a harcok kitörése előtt mintegy fél évvel – kérte, hogy vezényeljenek békeerőket a köztársaságba. A nemzetközi közösség ezt a kérést nem teljesítette, majd ölbe tett kézzel nézte, hogy a Szlovéniából és Horvátországból kivonuló hadsereg óriási fegyverkészletét átcsoportosítják Bosznia-Hercegovinába, s a szerbek ezek birtokában, illetve
a jugoszláv néphadsereg támogatásával megkezdjék a harcot a szerbek lakta területek elszakításáért. Itt érdemes egy pillanatra megállni. Egyes európai hírű, tekintélyes értelmiségiek annak a véleményüknek adtak hangot, hogy ha a kétmilliós Szlovéniának joga van önálló államot létrehozni, akkor miért ne hozhatná létre saját államát akár mindegyik szerbek lakta falu is. E nézetek képviselői csupán arról feledkeztek meg, hogy a szerbek nem arra törekedtek, és főleg nem azért harcoltak, hogy több száz önálló szerb állam jöjjön létre, hanem azért, hogy a szerbek lakta településeket – akár a más etnikumok elűzése árán is – egy államba tömörítsék. Ez pedig teljes mértékben eltér attól, ami Szlovéniában történt. A nemzetközi közösség tehát megmaradt a szóbeli elítélő nyilatkozatoknál, majd fokozatosan egyre keményebb büntető intézkedéseket vezetett be a Szerbiából és Crna Gorából 1992 tavaszán létrejött új Jugoszlávia ellen. Az ugyanis azért mindenki előtt világos volt, hogy a boszniai szerbek ezt a harcot Jugoszlávia támogatásával vívják. A szankciók kezdeményezői több dologgal nem számoltak. Egyrészt azzal, hogy a szerbek milyen leleményesek lesznek ennek kijátszásában, másrészt azzal, hogy a belgrádi politikusok már jóelőre gondoskodtak az egykori szövetségi állam közös vagyonának biztos helyre mentéséről, ami egy ideig lehetővé tette a kitartást. Végül azzal a jelenkori európai szemlélet számára meglehetősen különös pszichológiai beállítódással, melynek birtokában egyes szerb politikusok idejekorán bejelentették: a szerbek, ha kell, füvet esznek, de nem engednek a külső nyomásnak. Az elrendelt szankciók tehát hatástalanok maradtak, s az öldöklés egyre nagyobb méreteket öltött. Ebből a helyzetből, ha későn is, de az USA vonta le elsőként a megfelelő következtetést. Lemondott arról, hogy a térség katonai egyensúlyát a legerősebb Jugoszlávia biztosítsa, s Horvátország felé fordult. 1994 márciusában amerikai közvetítéssel létrehozták a bosnyák-horvát föderációt, majd 1994 novemberében az USA védelmi megállapodást kötött Horvátországgal. A horvát hadsereget amerikai tanácsadók készítették fel az eljövendő harcra, a sikerektől elvakult boszniai szerbek pedig – akik úgy gondolták, hogy az elmúlt időszak azt bizonyította, bármit büntetlenül megtehetnek – 1995 nyári srebrenicai öldöklésükkel megteremtették a beavatkozáshoz szükséges lélektani hátteret. Az 1995 augusztusában megkezdődött NATO-légicsapások bebizonyították, hogy milyen üresek voltak azok a nagyhangú szerb nyilatkozatok, amelyek egyfelől azt igyekeztek elhitetni a világ közvéleményével, hogy a szerb hadsereg – a szerbek hősiessége és a boszniai terepviszonyok miatt – legyőzhetetlen, másfelől azt szuggerálták, hogy a boszniai beavatkozás óhatatlanul világháborúhoz vezet; egyrészt abból a mágikus gondolkodásból kiindulva, hogy az első világháború is Boszniában tört ki, másrészt azért, mert ebben az esetben az oroszok beavatkoznak, harmadszor azért, mert ez kiélezné az európai országok egymás közötti ellentétét. Nem ez történt, hanem az, amit már korábban is meg lehetett volna tenni, elkerülve így nagyon sok ember halálát: a NATO-légicsapások és a bosnyák-horvát haderő előrenyomulása meghátrálásra késztette a szerbeket. E sikereket látva hamar kiderült, hogy erővel szemben igenis erőt kell alkalmazni, s hogy nem kell olyan nagyon félni az oroszoktól. Egyúttal azonban újabb nyugtalanító kérdések merültek fel. A knini szerbek tömeges elmenekülése, betelepítésük a Vajdaságba és máshová azt jelezte, hogy ismét polgárjogot nyerhet a tömeges lakosságcsere és az etnikai viszonyok tudatos megváltoztatása.
Meglehet Amerika ekkor már tudomásul vette, hogy a térségben másképp nem megy. 1995 novemberében amerikai közvetítéssel megerősítették a bosnyák-horvát föderációs megállapodást, majd megállapodást kötöttek a kelet-horvátországi viszonyok rendezéséről. Azt, hogy a bosnyákok és a horvátok csak kényszerből kötöttek szövetséget, azóta bizonyította a horvátok és muzulmánok között Mostarban és Szarajevóban kialakult ellenségeskedés, s 1996 március végén már egy magasrangú amerikai katonatiszt is kudarcnak minősítette e szövetséget. Nem jobb a helyzet a kelet-horvátországi megállapodással sem, hiszen az azt írta elő, hogy mindenki visszatérhet otthonába. Csakhogy az elűzött horvátok és magyarok házaiban ma betelepült szerbek laknak. Most, hogy a visszatelepülés valóban megkezdődhet, felmerül a kérdés, vajon milyen összecsapásokkal kell számolni, illetve hogy vajon visszatérnek-e innen Knin környékére a szerbek. Az amerikaiak mindenesetre a katonai sikerek és a fenti szerződések birtokában létrehozták a daytoni találkozót. A katonai akciók és a hatását végül mégiscsak kifejtő embargó arra kényszerítette Milosevicset, hogy ő is jelenjen meg Daytonban, sőt hogy 1995. november 21én fogadja el a diktátumot. Annál is inkább, mert a szerbek, ha engedmények árán is, de jelentős eredményeket könyvelhettek el. Először is a boszniai Szerb Köztársaság az egységes Bosznia-Hercegovina önálló entitással rendelkező része lett, azaz a boszniai szerbek minden addig felkínáltnál kedvezőbb jogi státust biztosítottak maguknak. A szerbek a boszniai területek 49%-át megtarthatták, tehát vesztesként is elérték azt, amit nemrég még mint győztesnek kínáltak fel számukra.2 A '95 augusztusi knini események és az egyezmény következtében igen különös helyzet állt elő: a szerbek elveszítették a terméketlen Knini Krajinát és megkapták a rendkívül termékeny és gazdag Száva mentét. Ez a tény meglehetősen nagy felháborodást váltott ki a horvátokból, akik különben szintén elégedettek lehettek volna. A bosnyák-horvát föderáción belül ugyanis övék a vezető szerep. A legnagyobb vesztesek – és nemcsak az emberveszteséget tekintve – tehát a muzulmánok. Annál is inkább, mert megszűnt az a multikulturális, etnikailag kevert Bosznia-Hercegovina, amelynek fennmaradásáért ők oly sokat harcoltak. Ráadásul jelentős muzulmán területek kerültek szerb kézre, s a daytoni megállapodás végülis szentesítette ezt a helyzetet. A megállapodás különben igazán európai módon igyekszik rendezni a helyzetet: kiemelt helyen biztosítja az emberi jogok érvényesítését, előírja, hogy milyen módon kell kialakítani az alkotmányos rendet, milyen legyen a központi hatalom és a részentitások alkotmányos illetékessége. A megállapodás végülis alapot teremtett a volt jugoszláv köztársaságok egymás közötti kapcsolatainak rendezésére is, bár ennek gyakorlati megvalósulásából – Szarajevó és Belgrád kölcsönös elismerésén kívül – eddig vajmi kevés tapasztalható. Sőt érthető módon még erőteljesebben fellángolt az a vita, hogy vajon mi történjen az egykori Jugoszlávia jogi és vagyoni öröklésének ügyében. Jugoszlávia amellett érvel, hogy egyedül ő képviseli az egykori állam jogfolytonosságát, a többiek ugyanis törvénytelenül szakadtak el. Bosznia-Hercegovina, Horvátország, Macedónia és Szlovénia képviselői viszont az 1991-ben és 1992 elején megfogalmazott Badinterjelentésre hivatkoznak. Ez ugyanis azt állapította meg, hogy Jugoszlávia szétesett, s ennek megfelelően valamennyi tagállam egyenlő joggal örököse az egykori jugoszláv államnak mind jogilag, mind a vagyont illetően. Az a tény, hogy a daytoni szerződés előírja, hogy a háborús bűnösöket felelősségre kell vonni, azt a reményt kelthetné, hogy végre az európai jogrend érvényesülhet a délszláv térségben. S valóban úgy tűnik, hogy ha lassan is, de megindul a bűnösök kihallgatása, s talán felelősségre
vonása is. Ugyanakkor azonban Szarajevóban ezzel párhuzamosan olyan folyamat zajlott le, amelyik arra utal, hogy ezen a vidéken nem érvényesülnek az Európában megszokott viselkedési normák. A szarajevói szerbek kiköltözéséről van szó. Nem csupán arra a – bizonyos mértékig talán meghatónak is tekinthető, de Európában igen szokatlan – jelenségre gondolok, hogy a menekülő szerbek kiássák és magukkal viszik halottaikat. Az igazán aggasztó az, hogy az eddig általuk lakott városrészeket felgyújtják, ezáltal is igazolva, hogy él még annak a régi jó balkáni mondásnak a szelleme, hogy dögöljön meg a szomszéd tehene is. Ráadásul e cselekedetnek számos egyéb összefüggése is van: döbbenetes, hogy a lakással és vagyonnal rendelkező szerbek a vagyontalanságba és otthontalanságba menekülnek. Vagy mégiscsak lesz lakásuk, azoké a muzulmánoké, akiket más területekről elüldöztek vagy meggyilkoltak? Felmerül az a kérdés is, hogy vajon ha Kelet-Szlavóniába a már említett szerződés alapján visszatérnek az elűzöttek, a szerbek pedig elmenekülnek, az itteni házakat is felgyújtják-e. Ez annál is aggasztóbb kérdés, mert Szarajevóban legalább a saját házaikat gyújtották fel, Kelet-Horvátországban azonban nem erről lenne szó. Összefoglalásképpen az 1991-től 1996-ig terjedő időszakról a következőket állapíthatjuk meg. A problémákat erőszakkal és fegyverekkel megoldani kívánó szerb politikusok tevékenysége, a hosszú éveken át folytatott háborús agymosás, a háborús cselekmények és a háborús bűnök, valamint a nyugati hatalmak habozása következtében többszázezer ember halt meg, rendkívül magas a rokkantak és megnyomorítottak száma, a házakban és gyárépületekben felmérhetetlen károk keletkeztek. Tény, hogy a daytoni egyezmény ennek véget vetett, de egyúttal bizonyos mértékig szentesítette is azt, hogy embereket városok lebombázásával és más eszközökkel otthonuk elhagyására lehet kényszeríteni. Bár az egyezmény papíron olyan területek kialakításáról döntött, amelyek a Szerb Köztársaság, illetve a bosnyák-horvát föderáció fennhatósága alá tartoznak ugyan, de vegyes etnikumúak, a valóságban etnikailag tiszta területek alakulnak majd ki, azaz épp az tűnik el, amiért érdemes lenne ragaszkodni az egységes Bosznia-Hercegovina fenntartásához. Sőt, nagy valószínűséggel meg lehet jósolni, hogy miután a NATO-erők elhagyják Bosznia-Hercegovinát, a Szerb Köztársaság egy idő múlva csatlakozik majd Jugoszláviához. Megállapíthatjuk továbbá, hogy az európai értékrend a Balkánon egyelőre nem érvényesíthető. Azaz valamennyire talán mégis. Abban a vitában, ami a volt Jugoszlávia örökségének kérdésében zajlik, a szlovénok előremenekültek. Felajánlották, hogy ők – külön megállapodás keretében, az utódlás problémájának általános tisztázásától függetlenül – hajlandók a külfölddel szemben fennálló tartozásukat megfizetni. A fizetésképtelen Jugoszlávia ezt mindenáron szerette volna megakadályozni. Egy 1988-ban Jugoszlávia és a hitelezők között kötött megállapodás úgynevezett szolidaritás-klauzulája ugyanis kimondta, ha a visszafizetés idején egyes köztársaságok fizetésképtelenek lesznek, a fizetőképeseknek (ez már akkor is Horvátországot és Szlovéniát jelentette) kell jótállniuk és fizetniük. Bár Jugoszláviának formailag igaza van, a nyugati bankok úgy vélték, érdemesebb elfogadni a biztos szlovén pénzt, mint az örökösödési vita kimenetelét megvárni, s nem vették figyelembe a jugoszláv tiltakozást, ismét tanúságot téve arról, hogy „jogállamban a pénz a fegyver". Vajon e módszer alkalmazásával rá lehet-e bírni a többieket is, hogy figyelembe vegyék a jogállam által előírt követelményeket? Jegyzetek: 1 Purger T.: Megérteni és megállítani, Magyar Szó, 1991. dec. 8. 2 A boszniai békemegállapodás, Magyar Szó, 1995. nov. 23.
(Meg kell jegyezni, hogy a magyar szövegből kimaradt az a pont, amelyik előírja, hogy Jugoszlávia és Bosznia-Hercegovina kölcsönösen elismeri egymást); A daytoni békeszerződés mellékletei, Magyar Szó, 1995. nov. 28-30.
1996. március 30.
