szerkesztette: Vidács Lajos. Szegedi Tudományegyetem Mezőgazdasági Főiskolai Kar Állattenyésztéstani Tanszék

SERTÉSTENYÉSZTÉSTAN

Írta/szerkesztette: Vidács Lajos

Szegedi Tudományegyetem Mezőgazdasági Főiskolai Kar Állattenyésztéstani Tanszék

Hódmezővásárhely 2004

1

Tartalomjegyék Oldal 1. A sertéstenyészsertés gazdasági jelentősége…………………………….. 8. 1.1. A világ sertéstenyésztése………………………………………………… 8. 1.2. A sertéstenyésztés jellemzői Magyarországon…………………………... 9. 1.3. A magyar sertéstenyésztés története……………………………………... 13. 2. A sertés eredete és háziasítása…………………………………………… 18. 3. A sertés testalakulása……………………………………………………... 22. 3.1. A fej……………………………………………………………………… 23. 3.2. A törzs……………………………………………………………………. 25. 3.3. A sertés mozgása…………………………………………………………. 31. 3.4. A bőr és szőr……………………………………………………………... 33. 3.4.1. A bőr…………………………………………………………………… 33. 3.4.2. A szőr…………………………………………………………………... 33. 3.5. A bőr és a szőr minősége………………………………………………… 34. 3.5.1. A bőr minősége………………………………………………………… 34. 3.5.2. A szőr minősége……………………………………………………….. 35. 3.6. A bőr és a szőr színe……………………………………………………... 35. 4. A sertések értékmérő tulajdonságai…………………………………….. 37. 4.1. Általános és küllemi tulajdonságok……………………………………… 37. 4.1.1. Egészségi állapot……………………………………………………….. 37. 4.1.2. Fajtajelleg………………………………………………………………. 38. 4.1.3. Típus…………………………………………………………………… 38. 4.1.4. Ivarjelleg……………………………………………………………….. 39. 4.1.5. Konstitúció……………………………………………………………... 40. 4.1.6. Kondíció………………………………………………………………... 41. 4.2. Sertések kvantitatív értékmérő tulajdonságai……………………………. 41. 4.2.1. A sertések reprodukciós értékmérő tulajdonságai……………………... 42. 4.2.1.1. Termékenység………………………………………………………... 42. 4.2.1.2. Szaporaság…………………………………………………………… 42. 4.2.1.3. Vehemnevelő képesség………………………………………………. 44. 4.2.1.4. Tejtermelő képesség………………………………………………….. 45.

2

4.2.1.5. Malacnevelő képesség……………………………………………….. 46. 4.2.2. A sertések hízékonyságát jellemző értékmérők………………………... 47. 4.2.2.1. Növekedési erély, testtömeg-gyarapodás…………………………….. 47. 4.2.2.2. Takarmányértékesítés………………………………………………... 50. 4.2.3. A sertések vágóértékét kifejező tulajdonságok………………………… 51. 4.2.3.1. Vágási veszteség……………………………………………………... 51. 4.2.3.2. Hústermelő képesség………………………………………………… 52. 4.2.3.3. Csontoshús-arány…………………………………………………….. 52. 4.2.3.4. Színhúsarány…………………………………………………………. 53. 4.2.3.5. Az értékes húsrészek aránya…………………………………………. 54. 4.2.3.6. Fehéráru-arány……………………………………………………….. 55. 4.2.3.7. A sertéshús minőségét jellemző tulajdonságok……………………… 56. 5. Törzskönyvezés és teljesítményvizsgálatok……………………………... 59. 5.1. Sertés teljesítményvizsgálat……………………………………………… 59. 5.1.1. Hízékonysági és vágási teljesítményvizsgálat (HVT)…………………. 60. 5.1.2. Szaporasági és felnevelési teljesítményvizsgálat (SZFTV)……………. 60. 5.1.3. Üzemi sajátteljesítmény-vizsgálat (ÜSTV)……………………………. 61. 5.1.4. Küllemi bírálat (KB)…………………………………………………… 62. 5.1.5. Egységes tenyészérték becslési rendszer………………………………. 62. 5.1.6. Végtermék tesztek……………………………………………………… 62. 5.1.7. Reprodukciós teszt (RT)……………………………………………….. 63. 5.1.8. Hízékonysági és vágóérték végtermék teszt (HVV)…………………… 63. 5.1.9. A sertés tenyészértékbecslés a BLUP módszerrel……………………... 64. 5.2. A tenyésztés szervezése………………………………………………….. 65. 5.2.1. A sertéstenyésztés törvényi szabályozása……………………………… 65. 6. Tenyésztési módszerek a sertéstenyésztésben…………………………... 68. 6.1. Fajtatiszta tenyésztés……………………………………………………... 68. 6.1.1. A beltenyésztés és a rokontenyésztés………………………………….. 69. 6.1.2. Vonaltenyésztés………………………………………………………... 69. 6.1.3. A vérfrissítés…………………………………………………………… 71. 6.2. Keresztezési eljárások a sertéstenyésztésben…………………………….. 72. 6.2.1. Tenyészállat-előállító keresztezések…………………………………… 73.

3

6.2.1.1. A cseppvérkeresztezés……………………………………………….. 73. 6.2.1.2. A fajtaátalakító keresztezés…………………………………………... 74. 6.2.1.3. Az új fajtát előállító keresztezés……………………………………... 75. 6.2.2. Haszonállat-előállító keresztezések……………………………………. 76. 6.2.2.1. Közvetlen haszonállat-előállító keresztezés…………………………. 76. 6.2.2.1.1. Nem folytatható (diszkontinuens) keresztezési eljárások………….. 77. 6.2.2.1.2. Folytatható (kontinuens) rotációs keresztezési eljárások…………... 79. 6.3. A sertés hibridizáció……………………………………………………... 81. 7. Sertésfajták és hibridek…………………………………………………... 84. 7.1. Parlagi primitív sertésfajták……………………………………………… 84. 7.2. A mangalica sertés……………………………………………………….. 85. 7.3. Intenzív hazai sertésfajták………………………………………………... 87. 7.3.1. I. fajtacsoport (magyar nagyfehér hússertés, keresztezett kocák)……… 87. 7.3.2. II. fajtacsoport (magyar lapály sertés)…………………………………. 88. 7.3.3. III. fajtacsoport (duroc sertés, hampshire sertés)………………………. 89. 7.3.4. IV. fajtacsoport (pietrain, keresztezett kanok)…………………………. 90. 7.3.5. Végtermék előállító keresztezések…………………………………….. 92. 7.4. Sertéshibridek……………………………………………………………. 93. 7.4.1. Hazai tenyésztésű sertéshibridek………………………………………. 93. 7.4.1.1. A KA-HYB hibrid sertés…………………………………………….. 93. 7.4.1.2. A hungahib hibrid sertés……………………………………………... 96. 7.4.1.3. A tetra hibrid sertés…………………………………………………... 96. 7.5. Hazai forgalomban szereplő külföldi hibridek…………………………... 97. 7.5.1. Seghers sertéshibrid……………………………………………………. 97. 7.5.2. A dalland sertéshibrid………………………………………………….. 98. 8. A sertés takarmányozása…………………………………………………. 99. 8.1. A sertés emésztési sajátosságai…………………………………………... 99. 8.2. A malac emésztési sajátosságai………………………………………….. 102. 8.3. A sertés takarmányai……………………………………………………... 103. 8.3.1. Magvak és termések……………………………………………………. 103. 8.3.2. A gabonamagvak………………………………………………………. 103. 8.3.3. A hüvelyes magvak…………………………………………………….. 108.

4

8.3.4. Olajmagvak…………………………………………………………….. 111. 8.3.5. Ipari melléktermékek…………………………………………………... 111. 8.3.6. Malomipari takarmányok………………………………………………. 111. 8.3.7. Növényolaj-ipari takarmányok………………………………………… 112. 8.3.8. Cukorgyári takarmányok………………………………………………. 114. 8.3.9. Szeszgyári takarmányok……………………………………………….. 114. 8.3.10. Sörgyári takarmányok………………………………………………… 115. 8.3.11. Keményítőgyári takarmányok………………………………………… 115. 8.3.12. Állati eredetű takarmányok…………………………………………… 115. 8.3.13. Tejipari takarmányok…………………………………………………. 116. 8.3.14. Húsipari takarmányok………………………………………………… 117. 8.3.15. A halfeldolgozó ipar takarmányai…………………………………….. 119. 8.3.16. Egyéb állati eredetű takarmányok…………………………………….. 120. 8.3.17. Zöldtakarmányok……………………………………………………... 120. 8.3.18. Szénalisztek, zöldnövénylisztek……………………………………… 121. 8.3.19. Gumók, gyökerek, húsos termések…………………………………… 122. 8.3.20. Silózott takarmányok…………………………………………………. 122. 8.4. Tenyészertések takarmányozása…………………………………………. 124. 8.4.1. A tenyészkoca takarmányozása………………………………………... 124. 8.4.2. A tenyészkan takarmányozása…………………………………………. 127. 8.4.3. A malacok takarmányozása……………………………………………. 127. 8.4.4. A hízósertések takarmányozása………………………………………... 131. 8.4.4.1. A különböző célra hizlalt sertések takarmányozása…………………. 132. 8.4.5. A tenyészsüldők takarmányozása……………………………………… 134. 8.4.5.1. A tenyészkocasüldők takarmányozása………………………………. 134. 8.4.5.2. A tenyészkansüldők takarmányozása………………………………... 135. 8.4.6. Az etetés és itatás módozatai…………………………………………... 136. 9. Sertések szaporodása……………………………………………………... 139. 9.1. A koca nemi működésének élettani alapjai………………………………. 139. 9.2. A kan nemi működésének élettani alapjai……………………………….. 144. 9.3. Pároztatási módszerek……………………………………………………. 148. 9.4. A szaporításszervezés irányelvei………………………………………… 148.

5

10. Sertések tartástechnológiája……………………………………………. 151. 10.1. A tenyészsertések tartástechnológiája…………………………………... 151. 10.1.1. A tenyészkocasüldők nevelése………………………………………... 151. 10.1.2. A tenyészkansüldők nevelése………………………………………… 153. 10.1.3. A tenyészkanok tartása……………………………………………….. 153. 10.1.4. A tenyészkocák tartása………………………………………………... 154. 10.1.5. A szoptató kocák tartása……………………………………………… 163. 10.1.6. A növendék sertések tartása…………………………………………... 167. 10.2. Hízósertések tartástechnológiája………………………………………... 169. 11. A sertés vágása…………………………………………………………... 175. 11.1. A vágott sertés kereskedelmi típusai……………………………………. 175. 11.2. A vágósertések minősítése……………………………………………… 177.

6

A tantárgy célkitűzése: A tantárgy célkitűzése a hallgatókkal megismertetni azokat az alkalmazott biológiai, nemesítési, takarmányozási, tartástechnológiai ismereteket, amelyek feltétlenül fontosak az agrárszakemberek számára. A hallgatóknak tájékozottságot kell szerezniük a sertéshús előállítási vertikumban működő üzemek, szervezetek munkájáról. A tárgy ismeretanyagának rugalmasan követnie kell az aktuális tudományos és gazdasági információkat, melynek megvalósításában kiemelt szerepet kell kapnia a hallgatók egyéni munkájának. A következő piktogramok adnak eligazítást a hallgatóknak:

- szakkönyv használatának jelölése

- a feladat megoldásának jelölése

- feladat beküldésének jelölése

A tantárgy ajánlott irodalma:

•

szerk.: Horn Artúr: Állattenyésztés 3. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest. 1976.

•

szerk.: Horn Péter: Állattenyésztés 3. Sertés, nyúl, prémes állatok, hal. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest. 2000.

•

szerk.: Kovács Ferenc: Sertéstenyésztők kézikönyve. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest. 1984.

•

Baltay Mihály: Magyarországi sertésfajták és hibridek. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest. 1983.

•

Márai Géza – Székely Csaba: Nagyüzemi kocatartás és malacnevelés. Mezőgazda Kiadó, Budapest. 1986.

•

Fekete Lajos: Sertéstakarmányozás. Mezőgazda Kiadó, Budapest. 1985.

•

Kozma György: Sertéstenyésztés és –tartás. Mezőgazda Kiadó, Budapest, 1985.

•

Mucsi Imre: Szaporodásbiológia. DATE Mezőgazdasági Főiskolai Kar, Hmvhely. Jegyzet. 1988.

7

1. A sertéstenyésztés gazdasági jelentősége __________________________________________________________________________________

1. A sertéstenyésztés gazdasági jelentősége Elsajátítandó ismeretek A fejezet oktatásának célja, hogy a hallgatók megismerjék a sertéstenyésztés globális helyzetét a világ, az EU és Magyarország sertéslétszámát a sertéshústermelés és – fogyasztás jelentőségét. Továbbá a hallgatók nyerjenek betekintést a magyar sertéstenyésztés történelmi fejlődésébe.

1.1. A világ sertéstenyésztés 2002-ben a világon 941 millió db sertést számláltak, amely 1,7 százalékkal több, mint egy évvel korábban, 2001-ben volt. A legtöbb sertést Kínában tartják, 464,7 millió db-ot, ami az összállomány közel fele. A kelet- és közép-európai országokban, valamint az egykori Szovjetunió területén található állomány közel 12 %-a a világ sertéslétszámának. A legintenzívebb sertéstenyésztés az Európai Unió országaiban folyik. Az Európai Unióban 2002 decemberében 122 millió sertést tartottak, ez a világ sertésállományának mintegy 13 %-a. Az EU tagállami közül a legnagyobb sertésállománnyal rendelkező országok közé tartozik Németország, Spanyolország és Franciaország. 1997 óta a számottevő állománnyal rendelkező országok közül Spanyolországban, Dániában, valamint Olaszországban nőtt nagyobb mértékben az állomány (21, 12, illetve 11 százalékkal). Öt év alatt kilenc országban volt kisebb-nagyobb csökkenés. A két véglet: Portugália, ahol stagnál a sertéslétszám, és Anglia, ahol drasztikusan, 34 %kal csökkentették a tartott sertések számát. Külön megemlíthető Hollandia, ahol az 1997 évi sertéspestis okozta csökkenés után az állomány gyarapodott, jelenleg azonban már a pestis évének a szintjét sem éri el. A többi tagországban a növekedési ütem tág határok között, 2,6 és 20,7 % között mozog. A világon 2002-ben 94,2 millió tonna sertéshúst termeltek, ez 3,2 %-kal több, mint egy évvel korábban. A legnagyobb sertéshústermelő Kína, a maga 47 %-os részesedésével (44,6 millió tonna). Az EU 15 országa a világ termelésének 19 %-át adta 202-ben. A világ összes hústermeléséből a sertéshús 38 %-os részesedésével az első helyet foglalja el, Európában ez az arány kissé magasabb. Érdemes megjegyezni, hogy 1996 óta a baromfihús a második helyen áll, megelőzve a marhahúst.

8

_____________________________________________________________________________ Sertéstenyésztéstan


A tagállamok közül ki kell emelni Dánia sertéstenyésztését és hústermelését. Az évente előállított több, mint 20 millió db vágósertéssel a hazai hústermelésből mintegy négyötöd részben részesedik, és ennek háromnegyed részét exportálják. Dániában így is a legtöbb sertéshúst fogyasztják a világon, 70 kg-ot, ami az összes húsfogyasztásuk 60 %-a. Az EU országok közül csak Dánia, Hollandia, Belgium és Írország produktuma haladja meg a belföldi fogyasztást, a többi ország – elsősorban a többi tagországból – importál. A tagországok közül mennyiségi és hatékonysági mutatók alapján Dánia áll az élen, ahol közel négyszer annyi húst termelnek, mint amennyit elfogyasztanak. Hollandiában háromszor, Belgiumban, kétszer nagyobb a termelés, mint a fogyasztás. Németországban viszont a termelés az egy főre jutó fogyasztást nem elégíti ki teljes mértékben. Összehasonlításképpen: az egy főre jutó sertéshús-fogyasztás az EU tagállamokban 44 kg. Kínában 33 kg (1991-ben még csak 10 kg/fő volt!), az Egyesült Államokban 30 kg, Japánban 18 kg, míg az egykori Szovjetunió területén 13 kg.

1.2. A sertéstenyésztés jellemzői Magyarországon Magyarországon az utóbbi tíz évben 40 %-os állománycsökkenés volt a sertéságazatban. A vágósertés-termelés az 1986-1990 évek átlagának 1303 ezer tonnás volumenéről a 2000-2002 évek átlagában 740 ezer tonnára csökkent, évi 4,8-5,1 millió egyed vágósertést előállítva. Az egy kocára jutó vágóállat-termelés az állományváltozás tendenciáival összefüggésben ingadozott az elmúlt években, az áruhiány és túlkínálat veszélyét egyaránt magában hordozza. A 2003. évi vágósertés-termelés növekedése a vágósertés alacsony felvásárlási ára miatt nem valószínűsíthető. A 2003. évi vágósertéstermelést mindezen túlmenően alapvetően meghatározzák a takarmánygabonák, illetve az importált fehérjetakarmányok árai. 1. táblázat: A sertésállomány és vágósertés-termelés alakulása (m.e.: ezer egyed) Megnevezés 1996 1997 1998 1999 2000 Összes sertés 5289 4931 5479 5335 4834 Anyakoca 379 345 391 379 348 Vágósertés termelés, ezer t 838 722 710 790 740 (1996-tól a megfigyelés december 1-re vonatkozik. Forrás: KSH)

2001 4822 343

2002 5082 381

735

…

_____________________________________________________________________________ Sertéstenyésztéstan

9


A gazdasági társaságok 1997-től – az éven belüli kismértékű szezonalitástól eltekintve – szinte folyamatosan növelték termelésüket. Míg ezen vállalkozások 1999 augusztus 1-én az 5,8 millió egyedet számláló sertésállomány 45, az anyakoca-állomány 51, az előhasi kocák 75 és a szűz kocasüldők 91 százalékát tartották, addig 2002. december 1-én az 5 millió egyedet számláló sertésállomány 52, az anyakoca-állomány 56, az előhasi kocák 68 és szűz kocasüldők 93 százalék volt tulajdonukban. A csökkenő termelési tendencia mellett a sertésciklus jellemzői újra és újra fellelhetők. A sertéságazat ciklikusságában szerepe van a gazdálkodási hagyományokból adódó kistermelői magatartásnak is. Az összes vágósertés 40 %-át a kisüzemi gazdaságok termelik és ezen a területen az alapanyag-minőséggel kapcsolatos tenyésztési, genetikai és takarmányozási versenyhátrányt nem sikerült feloldani. A vágósertés, mint feldolgozási alapanyag minőségét az elaprózottság, a genetikai alapok gyenge és szétszórt jellege, az alkalmazott tenyésztéstechnológia alapvetően és hátrányosan befolyásolja. A sertéságazat ciklikusságában a termelési szerkezetnek is van szerepe. Az elmúlt évtizedben hagyományos mezőgazdasági szövetkezetek szerepe folyamatosan csökkent, ugyanakkor az egyéb gazdálkodási formában működő társaságok és egyéni gazdaságok állománykoncentrációja azonban még jelenleg is magas a néhány sertést tartó gazdaságok számára. Túlkínálat esetén épp a kis termelési méretű gazdálkodói körből megjelenő – nagyrészt bizonytalan származású és gyengébb minőségű – vágósertés indíthat el piaci zavarokat. A magyar sertésciklust lényegében az egyéni gazdálkodók termelése határozza meg. Az ország egyes régióinak vágósertés-termelése eltérő. Az ország legjelentősebb sertéstermelő régiói: Észak- és Dél-alföld, valamint Dél-Dunántúl. Ezzel szemben az Észak-magyarországi régió állítja elő a legkevesebb sertést. A sertéshústermelés az 1990. évi 616 ezer tonnáról 350-400 ezer tonnára esett vissza. A hazai termelés 25-30 %-a kerül exportra, ugyanakkor a Magyarországon előállított sertéshús mennyiségéhez képest az import aránya jelenleg 8-10 % körül alakul. Az önellátottság (termelés és hazai fogyasztás aránya) az 1990. évi 153 %-ról az utóbbi évek átlagában 130 %-ra csökkent.

10 _____________________________________________________________________________ Sertéstenyésztéstan


A sertéságazatban a nagyüzemi férőhelyek műszaki állapota heterogén. Kevés a korszerű, minden követelménynek megfelelő telep. Általában a takarmánytárolás, a takarmánykiosztás korszerűsítése, a telepi infrastruktúra (fűtés, csapadék és szennyvízelvezetés, vízhálózat stb.) fejlesztése, a trágyakezelés, trágyaelhelyezés megoldása a legsürgetőbb teendő. Az egyéni gazdálkodók sertésférőhelyeinek, a meglévő épületek és a tartástechnológia állapota még kedvezőtlenebb. A magyar sertéságazat termelési mutatói a nem megfelelő műszaki-technikai színvonal és a genetikai alapok miatt az árutermelő telepeken is kedvezőtlenebbek, mint az EU hasonló adatai, ezért a termelés hatékonyságának javítása az első számú prioritás. A sertésvágó és sertésfeldolgozó üzemek technológiai korszerűsítésre szorulnak. A higiéniai problémákon túl a leggyakoribb fejlesztési igény számos területet érint (húsbontás, darabolás, csontozás, hűtőkapacitás-bővítés, anyagmozgató rendszerek bővítése, a melléktermék gyűjtése és tárolása, belső üzemi infrastruktúra). A

húsbontás

és

feldolgozás

szorosan

összefüggő

tevékenységek.

A

húsfeldolgozókban – néhány kivételtől eltekintve – végeznek húsbontást is. Az exportra termelő húsfeldolgozó nagyüzemek egy része rendelkezik korszerű bontó vonalakkal, de azok kihasználtsága a piactól függ. Az újonnan épült exportüzemek higiéniai állapota jó, de a közép- és kisüzemek higiéniai színvonala gyakran nem kielégítő. Az állatvédelmi

előírások

betartásának

műszaki-technológiai

feltételei

csak

a

nagyüzemekben adottak. A környezetvédelmi feltételek hiányosságai közé sorolhatjuk a szennyező anyagok és veszélyes hulladék gyűjtésével, kezelésével kapcsolatos problémákat és az ipari víz minőségi kifogásait (magas arzén tartalom). A húsipari tevékenységre vonatkozó jogszabályok megfelelnek az EU előírásainak. A vágóállatok minősítésére vonatkozó rendeletek is összhangban vannak az EU rendeleteivel, valamint irányelveivel. Az állatok védelmének alapvető szabályait az állatok védelméről és kíméletéről szóló törvény határozza meg, amely az Európai Unió jogszabályaival

egyező

szabályozást

tartalmaz.

Ugyanaz

jellemző

az

élelmiszerbiztonság és –higiénia magyar előírásaira is. A „Jó higiéniai gyakorlat (GHP)” irányelve 2005-től kötelezően bevezetésre kerül Magyarországon is.

_____________________________________________________________________________ 11 Sertéstenyésztéstan


A vörös húsok fogyasztása folyamatosan csökkent az elmúlt években. Csupán a baromfihús fogyasztás mutat töretlenül emelkedő tendenciát. Az egy főre jutó hazai sertéshús-fogyasztás volumene (28 kg) jóval alacsonyabb, mint az EU-ban (43 kg/fő). Magyarországon a húsfélék közül legerősebben a sertéshús keresletre hat a jövedelem nagysága. Az egyes jövedelmi kategóriák háztartáson belüli nyershúsra fordított kiadása jelentősen különbözik annak függvényében, hogy az adott háztartások vásárolják, vagy saját maguk termelik meg a szóban forgó élelmiszert. A hentesáru fogyasztás negyedét állítják elő a háztartásokban, legmagasabb ez az arány a közepes jövedelmű rétegeknél. Azokban a régiókban, ahol magas a saját termelésű hányad a fogyasztásban, a sertéshús fogyasztása is magasabb, és fordítva (a dél-alföldi régióban a legmagasabb a fogyasztás, ahol a saját termelés aránya meghaladja a 40 %-ot). A belföldi kereslet jövedelmek szerinti differenciáltsága arra enged következtetni, hogy az életszínvonal várható emelkedésével párhuzamosan csak szerény mértékben nő a sertéshús-fogyasztás, ugyanis a fogyasztói szokások az elmúlt évtizedben erősen változtak (a húsfélék körében a baromfihús fogyasztás aránya emelkedett). Magyarország vágósertés-termelését az 1990-es évekhez képes lényegesen kisebb termelési volumen ellenére, a belföldi fogyasztás folyamatos, bár lassuló ütemű csökkenése miatt továbbra is erőteljes exportorientáltság jellemzi, mert a hazai sertéshús-termelés 25-30 %-a a különböző feldolgozottságú termék formájában a külpiacon kerül értékesítésre. A kivitel szerkezetében az utóbbi években a feldolgozott termékek aránya jelentősen növekedett. Külkereskedelmi forgalmunkban az 1990-es években nem volt jellemző az élősertés-export, de az utóbbi években újra nagyobb volumen élőállat kivitelére került sor. A sertéshús-kivitel növekvő hányadát a magasabb feldolgozottságú, csont nélküli termékek, valamint a nemesebb húsrészek teszik ki. A csontnélküli húsok aránya a 2002. évi sertéshús-export 56 %-ára rúgott, összesített volumenük meghaladta a 48 ezer tonnát. Ugyanakkor a sertéshús (KN-0203) exportvolumene 2002-ben az előző évhez képest 6 %-kal csökkent. Az EU-ba irányuló hazai sertéshús-kivitel mintegy 60 %-át a csontos comb és részei, 20-25 %-át pedig a csont nélküli húsrészek tették ki az utóbbi években. A CEFTA országokba szállított hústermékek közül a csontozott húsrészek mellett az egész és



félsertés volt meghatározó. E termékcsoportok az e térségbe szállított összes sertéshús mennyiség 90 %-át jelentették. Magyarország EU-ba irányuló sertéshús-kivitele az Unió harmadik országokból származó importjának mintegy 60 %.át teszi ki, ezzel Magyarország az EU legnagyobb exportőre (az EU külső importja sertéshúsból évi 50-60 ezer tonna). Az összes magyar sertéshús-kivitelből az EU 2000-ben 36, 2001-ben 37 és 2002-ben 35 %-kal részesedett. Az élősertés, valamint a kolbász- és szalámifélék 80-95 %-át EU-n kívüli országokba szállítottuk az utóbbi időszakban. Sertéshúst csaknem 40 országba szállítunk. A legnagyobb importőr Spanyolország, Olaszország és Németország, valamint Oroszország, Korea, Japán, Szlovénia és Románia. A sertéshús kivitel célországai között az EU és CEFTE tagállami mellett egyéb országok egyre növekvő arányt képviselnek az exportban. A hazai vágósertés-termelés visszaesésével párhuzamosan felfutó sertéshús-import 1998-ban elérte a belföldi fogyasztás 12,5 %-át, azóta viszont a növekvő lakossági fogyasztás mellett a sertéshús-behozatal csökkent. Az utóbbi években a sertéshús importja évente nem haladta meg a 30 ezer tonnát. Az importált sertéshús csaknem teljes egészében az EU-ból származott. A hazai sertésárak 2001-ben és 2002-ben időszakonként magasabbak voltak az EU árainál, ezért nőtt az olcsóbb importalapanyag iránti kereslet. Az import fokozódásának hatására a hazai felvásárlási árak csökkentek.

1.3. A magyar sertéstenyésztés története A honfoglalást megelőző időben hazánk területén élt népek közül a legfejlettebb sertéstenyésztése a rómaiaknak volt, és erről maradt fenn egyben a legtöbb írásos, valamint képanyag is. A rómaiak pannóniai uralmuk alatt az itt lakókat romanizálták és kényszerítették őket a római életforma átvételére. A rómaiak által irányított birtokokon fellendült a sertéstartás, mivel a rómaiak sertéshúsfogyasztása igen jelentős volt, és a hadsereg ellátása sok sertést kívánt. A római sertések elterjedése és szerepe kétségtelenül igen nagy jelentőségű volt, hiszen fajtáik tulajdonságai messze megelőzték koruk félvad sertését, és a római hadak útján a tenyésztéskultúrát is terjesztették, amely – mai ismereteink szerint is – rendkívül magas volt.



A honfoglalást közvetlenül megelőző időszak sertésfajtáira feltehetően a legnagyobb hatással az avar sertés volt. Az avar sertésről viszonylag sok ismerettel rendelkezünk, bár megközelítően sem annyival, mint a jelentős tenyésztési kultúrájú rómaiakéról. Az adatok döntő többsége az avarkori telepek temetőinek feltárása közben került elő. Az avarok temetkezési szokásai, a halottak mellé tett ékszerek és használati tárgyak, valamint az ételekkel telt edények ugyanis lehetővé tették, hogy megismerjük étkezési szokásaikat, így háziállataikat is. Magyarország terültén a 9. század végén, a honfoglaláskor, többféle sertés lehetett, sőt az is biztosra vehető, hogy a 9. század közepétől létrejött szláv feudális államokban a sertéstartás fejlettebb volt, mint más állattenyésztési ágak. Az ország akkori adottságai a sertéstartás számára igen kedvezőek voltak, hiszen tudjuk, hogy hazánk vizeinek csak mintegy kétharmada folyt mederben, és a talajvizes, lápos, rengeteg erdőkkel tarkított területek ideális tenyészetül szolgáltak a félvad módon tartott sertéseknek. Arra, hogy ezek milyenek volta, csak a feltárt leletekből és a századokkal későbbi iratokból következtethetünk. Feltehető azonban, hogy a fajták és fajtaváltozatok nagy választéka létezett, hiszen szinte bizonyos, hogy a kelta, a római és az avar sertéseken kívül egyéb sertések is részt vettek kialakulásukban, minden bizonnyal folyamatosan kereszteződve az itt élő vaddisznókkal. További kérdés és régi vita tárgya, hogy honfoglaló elődeink hoztak-e sertést magukkal, vagy csak az itt találtakat tenyésztették tovább. Tekintettel arra, hogy konkrét feljegyzés nem maradt, ami a kérdésre választ adna, ez ma már aligha dönthető el. Pontos történeti adatok hiányában ha föltételezzük is, hogy egyéb behozott állatok között a sertés is szerepelt, ezt határozott biztonsággal sem állítani, sem tagadni nem lehet. Az államalapítást követő sertéstartásunkról főként a papi birtokokról maradtak fent emlékek. Sertéstartás azonban nem csupán a papi birtokokon folyt, hanem a 13. században kialakuló feudális nagybirtokokon is. E korban a pásztorok között a kanászok külön rendet képviseltek, és gyakran önálló községekben éltek, mint pl. Szent-gálon és Chepel községben. A sertéstartás jellemző és hosszú ideig fennmaradó módja az Árpádok korában a makkoltatás volt, amelyre vonatkozóan az 1222-ben kelt aranybulla is tartalmaz adatokat. A tartásnak ezt a módját természetesen csak az olyan szilaj,



mindent tűrő, félvad fajták viselték el, mint a bakonyi, a szalontai és az alföldi fajtáink ősei. A sertéstartás 9. századtól kezdődő fejlődését három katasztrófa állította meg; az 1223. évi marhavész, az 1241. évi tatárjárás és az 1243. évi sáskajárás. A sertéstartás alapja a 17. századig szinte kizárólag a makkoltatás. Ezt igazolják a makkoltatásról szóló írásos dokumentumok is. A kor fajtáiról az ásatások csontleleteiből kaphatunk képet. Ezek szerint minden bizonnyal két alapfajta vagy fajtacsoport lehetett; egy finomabb, feltehetően szláv eredetű és egy nagyobb testű, durvább, erősebb típus. A 15. századtól hazánk állattenyésztésére, így sertéstartására is rányomta bélyegét a török hódoltság. A törökök a sertést vallási okokból megvetették, és nem ették. Igaz ugyan, hogy így a sertéseket a többi állattal ellentétben nem rabolták el, de tartását nem is támogatták. A sertéstenyésztésben és –tartásban igazán jelentős változást csak a 19. század második fele hozott. A változást a tőkének a mezőgazdaságba való beáramlása okozta. Megkezdődik a kis-, közép- és nagybirtokok kialakulása. A század második felére és a századfordulóra a sertés egyenrangúvá vált a többi állatfajjal, melyhez óriási lökést adott a sertéshizlalás iparággá fejlődése. Megalakult a sertéstőzsde és kialakulnak a régi szállások helyén az ipari hizlaldák Kőbányán, Győrben, Sopronban, Pécsett, Barcson, Monoron, Cegléden, Kecskeméten, Szegeden, Debrecenben. Az ipari hizlalás már fokozottabb igénnyel lép fel a tenyésztéssel szemben, és megkezdődik a régi fajták teljes felszámolódása. Elterjed a mangalica sertés, és magába olvasztja az ősi parlagi fajtákat. 1891-ben megalakult a Sertéstenyésztési Egylet. A sertéstenyésztés fejlődésének a korra jellemző gyors változását mi sem érzékelteti jobban, mint hogy a parlagi fajták megszűnésével és a mangalica elterjedésével szinte egy időben kezdődik meg az első angol hússertés behozatala. Az intenzív húsfajták behozatalának és az ipari hizlaldáknak a hatása főként azért volt nagy jelentőségű, mert felhívta a figyelmet arra, hogy évszázados tartási módunkat belterjesebbé kell tenni. Lehetővé tette azt a felismerést, hogy meg kell teremteni a fejlettebb tartás és takarmányozás körülményeit hazánkban. Az eredmény nem is váratott magára, hiszen a századfordulóra már folyamatosan csökkent, főként a



nagygazdaságokban, a csürhebeli tartás. Széles körben kezdett terjedni a fölözött tej és a szemetetés. A hizlaldákban a 6-15 hónapos süldőket már árpával és kukoricával takarmányozták, és bevezették a falkásítást. 1923-ban megalakult a Hússertéstenyésztők Országos Egyesülete, majd ezt követően 1927-ben a Mangalicatenyésztők Országos Egyesülete is. 1935-től kezdve a két egyesület a földművelési kormányzat felkérésére a köztenyésztésre is kiterjesztette tevékenységét. A kistermelők fokozott bekapcsolódása a tenyésztésbe szükségessé tette a megyei állattenyésztő egyesületek kialakítását 1940-ben. Az ország állományának ekkor mintegy 80 %-át tették ki a mangalicák, illetve a mangalica keresztezések. A második világháború alatt és azt követően sertésállományunk igen nagy mértékben csökkent. Akkori adatok alapján az összes sertésállományt 1 millióra becsülték, és ezt az állományt döntően a kisparasztok által átmentett sertések képezték. A világháború befejezésekor a meglévő tenyésztőegyesületek feloszlottak és 1945ben megalakult a Magyar Állattenyésztő Szervezetek Országos Szövetsége. 1950-ben megalakultak a járási és megyei tanácsok és az állattenyésztés irányítása is ide tartozott. Tekintettel arra, hogy ezek az intézmények szervezési munkákkal voltak lekötve, a tenyésztési munka ebben az időben elvesztette jelentőségét. A földművelési kormányzat

ettől

kezdve

több

formában

próbálkozott

a

tenyésztésirányítás

lábraállításával. 1951-ben megalakult a Tenyészállat-gazdálkodási Igazgatóság, mely rövid egy év alatt meg is szűnt, hogy átadja helyét 1952-ben a Törzsállattenyésztő Állomásoknak, melyek a Megyei Törzskönyvezési Felügyelőségek ellenőrzése alatt működtek. 1953-ban ismét átszervezésre került sor, hogy véglegesen kialakuljon a tenyésztésirányító és törzskönyvező szervek mai formája. Az állomány létszáma az 50es évek elején különösebb változást nem mutatott. Magyarország jelenkori sertéstartásában a robbanást az 1967-ben meghirdetett sertésprogram váltotta ki, minek eredményeként megkezdődött az iparszerű tartásmód, a hibridizáció és a korszerű takarmányozás terjedése. Több mint 250 szakosított sertéstelep megépítésére került sor a ’70-es években. Megjegyzendő azonban, hogy az említett termelőüzemek mellett a drága beruházásokat nem igénylő kistermelői (háztáji) vágósertés-előállítás is kiemelkedően nagy – több



mint 50 %-os – arányt képviselt. Az 1970-es, ’80-as években sok helyen a nagyüzemek és a kistermelők között sokszínű és hatékony integrációs együttműködés alakult ki. A rendszerváltás után vágósertés-termelésünk erősen visszaesett, mennyiségét tekintve megközelítette az 1960-as szinten. A keleti piacok összeomlása, a hazai fizetőképes kereslet drámai csökkenése a hazai sertéshús-fogyasztás több mint 40 %-os visszaesését

okozta.

A

termelés

erősen

dezintegrálódott,

szétaprózottá

és

szervezetlenebbé vált. A gazdasági szabályozók állandó változásai kiszámíthatatlanná tették a termelés gazdaságossági feltételeit. Ellenőrző kérdések: 1. Ismertesse számokban a világ sertésállományát és termelését! 2. Jellemezze az EU sertéshús-fogyasztását és az arra ható tényezőket! 3. Számszerűen ismertesse a hazai sertéshúsfogyasztás tendenciáit! 4. Jellemezze a hazai sertéstenyésztés termelői struktúráját!


2. A sertés eredete és háziasítása _____________________________________________________________________________________

2. A sertés eredete és háziasítása Elsajátítandó ismeretek A hallgatók ismerjék meg a sertés faj rendszertani besorolását, domesztikációját, származását, a háziasítás centrumait és azon zoológiai alapismereteket, amelyek a domesztikációval kapcsolatosak. A házisertés (Sus scrofa f. domesitca L., 1758) őse a valódi sertések nemébe tartozó vaddisznó. A vaddisznó Eurázsia legkülönbözőbb területein domesztikálódott, ezért a házisertés törzsformájaként mind az európai, mind az ázsiai vaddisznók számításba jöhetnek. A kutatók a házisertést hosszú ideig több különböző faj leszármazottjának, polifiletikus származásúnak tekintették. A különböző törzsfajoktól való leszármazás kérdésében eltértek a vélemények. Egyesek két törzsalaktól, az európai vadsertéstől, a Sus scrofától és az indokínai csíkos vadsertéstől, a Sus vittátustól származtatták házisertéseinket, mások három törzsalakra vezették vissza, külön törzsfajnak tekintve a földközi-tengeri vadsertést, a Sus mediterraneust is. A szakirodalom egy része további, negyedik, az előző három törzsalak keresztezéséből származó törzsfaj létezését is feltételezte. Az egyes feltételezett önálló fajok elkülönítése, az eltérő tulajdonságok, de főként a koponya és a könnycsont jellemző alakja alapján történt. Az utóbbi idők kutatásai azonban cáfolták a polifiletikus eredetet. A modern állatrendszertan az említett kutatások alapján a házisertés egy törzsből való származását, monofiletikus eredetét fogadta el. Ennek megfelelően, az összes házisertés egy törzsfajra, a Sus scrofa L.-re vezethető vissza, melynek különböző populációit domesztikálta az ember. A különböző területeken élő vaddisznók alkati eltérései és a köztük levő különbségek tehát nem különböző fajok eltérő tulajdonságai, hanem azonos faj különböző alapjainak jegyei. Az egyes alfajok közötti eltérések kiterjedhetnek a koponya felépítésére, a test tömegére, a törzs formájára, a szőrzet sűrűségére, a csecsek számára, a szaporaságra és egyéb tulajdonságokra. Az európai vaddisznó koponyája például hosszú, keskeny, kúpszerűen megnyúlt, profilvonala egyenes. A könnycsontok alakja felső párhuzamos oldalán hosszabb, trapéz forma.



A dél-ázsiai alfajok koponyája ezzel szemben szélesebb és rövidebb, míg a könnycsontja közel négyzetes. Nagy az eltérés az egyes vaddisznók méretében és tömegében is. A legnagyobb testű vaddisznó a Sus attila, élőtömege 200 kg. Ezzel szemben a délkelet-ázsiai vaddisznók tömege kisebb, mintegy 100 kg, és még kisebb állatok élnek a kaukázusban és a Himalája lábánál. Az indiai vadsertés, a Sus cristatus, 76-102 cm-es marmagasságával szemben a himalájai vadsertésé, a Sus savanusé mindössze 28 cm. Hasonló eltérés, hogy míg az európai alfajok egy részének, mint a Sus scrofának is, erőteljes és jól kifejlett téli szőrzete van, addig a dél-ázsiai vaddisznók majdnem szőrtelenek, de tarkójukon és hátukon sörtetarajat viselnek, mint a Sus scristatus. Az alfajok színjegyeikben is eltérnek egymástól. Míg a Sus vittatus az orrától a pofájáig fehér csíkot visel, a Sus leucomystaxnak hasonló fehér jegye a toroktájékán van. A testfelépítésbeli különbségeket érzékelteti a Sus scrofa és a Sus vuttatus törzsének formája.

1. ábra: Eurázsiai vaddisznó

2. ábra: Ázsiai vaddisznó

Mint az az 1. és 2. ábrán látható, a scrofa törzse elöl mély, lapos és hátrafelé elkeskenyedő, a vittatusé pedig rövidebb és hengeres. Az eltérések azonban a Sus scrofától a Sus vattusig a közbeeső formákon fokozatos átmenetet mutatnak. Az egyes alfajok elterjedési területének határán pedig (3. ábra), ahol közöttük kereszteződés jöhetett létre, az alfajok közötti különbségek rendszerint el is mosódnak.



3. ábra: Eurázsiai vaddisznók legfontosabb formái és az ázsiai vaddisznó terjedése Arra vonatkozóan, hogy háziasításkor mely alfajok szolgáltak kiindulásul, egyértelmű az a megállapítás, hogy az ember mindig az adott helyen élő alfajokat domesztikálta, tehát az adott földrajzi területek házisertései majdnem mindenütt a helyi vad formák leszármazottai. Nem hagyható azonban figyelmen kívül, hogy az egyes alfajok is folyamatos átalakuláson mentek át az idők folyamán, ami igen megnehezíti, hogy a vaddisznók mai alakjaiból a több ezer évvel ezelőtt domesztikált állatok jellegzetességeire következtessünk. Nehezíti az összefüggések meghatározását a sertés nagy szaporasága és rendkívüli szervezeti képlékenysége is, ami a legkülönbözőbb alkati típusok és termetformák kifejlődését tette lehetővé a háziasítás meg-megújuló folyamatában, szoros összefüggésben a takarmány bőséges vagy szűkös voltával és az ember céltudatos tenyésztőtevékenységével. A sertést igen korán, az első domesztikált juhpopulációkat követően háziasíthatták. Az igen korai időpontot igazolják a krími Tas Air és Zami Kobai barlangokban végzett ásatások is, ahonnan házisertéscsontok kerültek elő. A délnyugat-anatóliai Cayönüben 9000 évvel ezelőtti helyi háziasítást állapítottak meg, míg a Fekete-tenger melléki ásatások azt bizonyítják, hogy a Krímben i.e. 8000 körül domesztikálták a sertést. A sertésháziasítás legkorábbi időpontjának meghatározása természetesen nem lehet ok arra, hogy egyetlen domesztikációs centrumot tételezzünk fel. Az egyes állatfajokat, így a sertést is, különböző helyeken és különböző időben háziasíthatták, egymástól teljesen függetlenül, olyan helyeken, ahol azoknak természetes elterjedési területe volt.



Ilyenek voltak a Fekete-tenger melléki körzeten kívül az i.e. 7. évezredben Anatólia és Kurdisztán, majd az i.e. 5. évezredben Közép-Európa. A Kárpát-medencében a háziasítás az új-kőkorszakban indult meg, és kiterjedt az itt nagy számban élő sertésekre is. Hazánk területén a háziasítás főleg a neolitikumban és a rézkorban folyt nagy erővel, de csúcspontját az Alföldön a késői neolitikumot jelző herpályi kultúrában érte el. A domesztikációt követő évezredekben a tartási, takarmányozási körülmények, később a tudatos tenyésztőmunka hatására folyamatosan alakultak a házisertések, míg a mai, általunk ismert és tenyésztett formákig eljutottak. Egyes kultúrák által magas fokra nemesítve, majd ezek felbomlása után elvadulva, egymással és a vaddisznókkal visszakereszteződve jöttek létre az újabb és újabb korok házisertései. Ellenőrző kérdések: 1. Ismertesse és jellemeze a házisertés törzsfajait! 2. Ismertesse a házisertés domesztikációjának idejét és centrumait!


3. A sertés testalakulása _____________________________________________________________________________________

3. A sertés testalakulása Elsajátítandó ismeretek A hallgatók az Általános állattenyésztéstan c. tantárgyra alapozva ismerjék meg a sertés testtájait, azok specifikus jellemzőit, a küllemi hibákat és a fajta standardokban használatos szakkifejezéseket. Tudják jellemezni a küllem alapján a különböző sertéstípusokat és fajtákat. A sertés testtájai a testarányok, a bőr, a szőrzet, a csonterősség megbízható támpontot nyújtanak a sertéstenyésztő szakember számára a szelekciós munkájához. A lényeges különbségeket már az élő állatokon felmérheti, és ellenőrizni tudja, hogy a termelési

célnak

megfelelő

irányba

végzi-e

a

szelekciós

munkát.

Értékes

következtetéseket vonhat le a fejlődés gyorsaságára és zavartalanságára, a belső szervek fejlettségére és működőképességére, az izmoltságra (az értékes húsrészek fejlettségére: comb, karaj, tarja, lapocka), a zsírosodási hajlamra, a vérmérsékletre, a szervek szívósságára, az ellenálló képességre, az edzettség és a tartási körülményekkel szembeni igényesség fokára. A sertés küllemének vizsgálata azért fontos a szakember számára, mert a fajtajelleget, a típust, az egészségi állapotot, a konstitúciót, valamint a szabályostól eltérő testformákat, testalakulásbeli hibákat kizárólag ezúton minősítheti. A testalakulás megítélésekor azokra a jellemző külső jegyekre, jellegvonásokra kell a figyelmet összpontosítani, amelyek a fajta, fajtakonstitúció, típus termelése szempontjából egyértelműen jelentősek, és a termelékenység mértékére utalnak. A sertés testformái jól és közvetlen tájékoztatnak a vágóértékről, a hús- és a zsírtermelés mennyiségéről. A takarmányhasznosításra azonban csak közvetve kaphat a tenyésztő információkat. Éppen ezért nem elegendő a testrészeket külön-külön elbírálni, hanem azok együttes hatását, egymáshoz való viszonyát, arányosságát kell mérlegelni. A küllem megítélésekor a tenyésztő még akkor sem eshet az általánosítás hibájába, ha a testalakulás és a termelőképesség között szoros kapcsolatot talált. Mindig a tudatában kell lennie annak, hogy a tenyésztői munka célja egyértelműen a sertés szaporasági-,

felnevelési-,

hízó-

és

vágóérték

teljesítményének

javítása,

a

termelőképességének hatékony növelése. Hibás az a szelekciós gyakorlat, amikor a kiválogatás során kizárólag a termelőképesség az elsődleges szempont, mert abban az



esetben az utódok szervezetének ellenálló képessége előbb-utóbb gyengül, és ezáltal a termelés is jelentősen csökken. A sertés külső testalakulásának értékelése, a küllem megítélése a tenyésztői munka biztonságát és színvonalának emelését szolgálja. Tehát elsősorban a törzstenyészetek és a hibrid bázistenyészetek, másodsorban az iparszerű sertéstelepek tenyészállat utánpótlása szempontjából van jelentősége. Mindezek ellenére nem szerencsés, ha a küllemi bírálat jelentőségét eltúlozzák a szakemberek, hiszen a küllem megítélése szubjektív alapon történik.

3.1. A fej A fej a testtel arányos legyen, a fajta- és ivarjelleget jól fejezze ki. A fej profilvonalának rövidebb vagy hosszabb volta, valamint a homlok és az orrhát szögellése a fajta és azon belül típus szerint változik. A homlok és az orrhát találkozása szögellése vagy észrevétlenül megy át egymásba, vagy szembetűnő profilvonal kialakulását okozza azáltal, hogy a két egyenes kisebb vagy nagyobb szöget zár be egymással. Ha ez a szög a derékszöget megközelíti, mopszfejűségről beszélünk. A mopszfej küllemi hiba. Nehéz légzéssel és lassú takarmányfelvétellel jár együtt. A vágásra koránérő sertések feje rövidebb és a profilvonala legtöbbször megtört. A tarkó legyen széles, jól izmolt és telt. A széles homlok gyors fejlődésre, jobb takarmányértékesítésre utal. Rendszerint szélesebb törzsméretekkel, nagyobb dongássággal, teltebb, izmoltabb sonkákkal jár együtt. A keskeny homlok csenevész, lapos testű, rossz termelőképességű állatra utal. A fülek alakja, nagysága, tartása, vastagsága, fel és előre irányulása, fekvése, valamint szőrözöttsége jellegzetes fajtatulajdonság. Megkülönböztetünk felálló füleket, lógó füleket, a két állás közötti illeszkedésű füleket és felálló, de a felső harmadában meghajló füleket. Általában hibásnak minősül a túl vastag fülkagyló, mert ez a durva szervezet velejárója. Nem szerencsés a túl vékony és kopasz fül sem, mert ebből túlfinomodott szervezetre lehet következtetni. Az aránytalanul nagy és ezért a szemre boruló fülek zavarják az állat látását. A fülkagylóknak nagy felületük, bő erezettségük miatt hőszabályozó, hőleadó szerepük is van.



Az orrhát csak kevéssel legyen hosszabb, mint a homlok, szélessége, arányossága egészséges szervezetre utal. A ferde orrhát, kivéve a kóros eredetű ferdeséget, az alsó állkapocs rendellenes megnyúlása, amikor az alsó és felső fogsor nem illeszkedik egymáshoz, egyértelműen beltenyésztettség, ill. genetikai terheltség következménye. A ferde orrhát légzési nehézségekhez, a rendellenes állkapocs lassú és nehéz takarmányfelvételhez

vezet,

ami

kedvezőtlen

testtömeg-gyarapodást

és

takarmányhasznosítást okoz. A kifejezetten erős bőr harántráncok küllemi hibának számítanak. A pofa kellően izmolt, telt, mélyen lehúzódó és bőrráncmentes legyen. A szemek legyenek nagyok, épek, közepesen kinn ülők, a tekintet bizalmat, szelídséget és élénkséget áruljon el, de nem rosszindulatot vagy alattomosságot. A szem szivárványhártya színe barna, vagy ritkán kék (csókaszem). A csókaszem a fehér hússertés fajtánál szépséghiba, és nem kizáró ok. Ritkán, de előfordul, hogy mind a kettő szem festőanyagmentes. Ez a küllemi megnyilvánulás az albinizmus előre haladott fokát jelzi, és a szervezet fokozott érzékenységére utal. A tenyésztő csak azt tekinti hibának, ha az egyik szem festenymentes, a másik pedig színes. Nem kívánatos a kidudorodó vagy bőrráncokkal fedett, burkolt szem. Az orrkorong (túrókarima) az orrháthoz viszonyítva merőlegesen helyezkedjék el úgy, hogy széles, megfelelően vastag, a kerülete arányosan fejlett legyen. Az orrlyukak tágassága a könnyű, zavartalan légzés előfeltétele. A toka feszesen zárja le a fej alsó vonalát. Fiatal állatokon az erőteljes tokásodás a korai elzsírosodás, a növekedés korai befejezésének a jele. A hajtatott nevelés, az egyoldalú, szénhidrátban dús takarmányozás hatására tokásodik a sertés, ami különösen tenyészállatok esetében kifogásolható. A fejet összességében akkor tekinthetjük megfelelőnek, ha az a törzzsel arányos nagyságú, a koponya széles és magas, a pofa rész izmolt, esetleg mérsékelten elkeskenyedő. A hosszú és hegyes fej hasonlóan a nagy, durva, burkolt fejhez a rossz takarmányértékesítő képesség jele. Ivartól függően a fej mérete változik, a kan feje szélesebb, a kocáé hosszabb. A fejnek a homlok és az orrhát közepéig húzható profilvonalát figyelembe véve az európai vadsertés egyenes profilvonalától a túltenyésztett kultúrsertés derékszögű



profilvonaláig, a különböző sertésfajtáknál minden átmenetet megtalálhatunk. Súlyos hibának számít, ha -

az orrhát profilja homorú, mert akkor már az orrjáratok szűkülnek és az orr nyálkahártyája hurutokra lesz hajlamos (szuszkaság, orrvérzés, stb.);

-

már az állcsont (felső) fogsorai az állkapocs (alsó) fogsorait nem érik el, s a nyelv hegye a lezárt ajkak között is kilátszik, kialakul a mopszfej, amely jól öröklődik;

-

a ferde orrhát, amit a felső állcsontnak vagy az állkapocsnak a fej hosszanti vonalától való elhajlása okoz.

A mopszfejű vagy a ferde orrhátú sertés nemcsak legelni nem tud, hanem a takarmányt, különösen a tömegesebb takarmányt sem tudja kellően elaprítani, ezért nem tud megfelelőképpen táplálkozni.

3.2. A törzs Kívánatos, ha a fejet, a szorosabb értelemben vett törzzsel széles, jól izmolt, a fültőnél is telt, középhosszú vagy hosszú nyak köti össze. A nyak teltsége, izmoltsága fontos szempont, mivel e testrész az egyik értékes húsrészt, a tarját szolgáltatja. A nyak teltsége és hossza a fajtára, hasznosítási típusra jellemző tulajdonság. A vékony, lapos, izomszegény nyak a kedvezőtlen takarmányértékesítés jele. A túlzottan vékony, lapos és homorú élű nyak, az ún. hegedűnyak lényeges hiba, mert mögötte rendszerint lapos törzs és vékony sonkák vannak. A nyak átmenet nélkül kapcsolódjon a törzshöz, és azzal egységes felületet adjon, attól ne határolódjon el feltűnően. Érdekesség, hogy a kelta-germán eredetű sertések nyakának (pl. német lapály sertés) két vagy csak egyik oldalán ujjnyi vastag, 3-4 cm hosszú bőrfüggelék (csengettyű) található. A csengettyűknek szelekciós szempontból nincs jelentőségük. A torokjárat legyen bő, elősegítve ezzel a légutak és az emésztőcsatorna rendeltetésszerű működését. Zsírosodási hajlamra utal, ha a torokjárat kötőszövete (toka) laza. A mar akkor minősíthető pozitívan, ha széles, telt és körvonalai a háttal egybefolynak. Hibás törzsalakulásnak számít a magas és éles mar, mert izomszegénységre vall, nem fogadható el a süppedt mar sem, mert laza szervezetre



utal. A süppedt mar tenyészsüldők esetében rendszeres jártatással, mozgatással korrigálható. A hát és ágyék szolgáltatják a legértékesebb húsrészeket (hosszú- és rövidkaraj), tehát igen fontos e testrészek fejlettsége. A hát és ágyék méreteiből a mellkasi és hasi szervek fejlettségére is következtethetünk. Mindezért kívánatos, hogy a hát és az ágyék széles, jól izmolt, egyenes, fiatalabb és rövidebb törzsű állatokon inkább felfelé ívelődő és kellő hosszúságú legyen. Különösen nagy a jelentősége a hússertések törzshosszúságának, minthogy ez a testméret befolyásolja azok tenyész-, valamint vágóértékét. A hát és ágyék vonalából az állat konstitúciójára nagy biztonsággal következtethetünk. Legyen a hát és ágyékvonal feszes, mert ez a jó szervezeti szilárdság jele. A hátgerinc erőssége és feszessége különösen az anyakocáknál fontos, mert e vehem jelentős (13-18 kg) föld felé történő húzóerőt képvisel. A gyenge, laza, puha hát kedvezőtlen tulajdonság, mert ebben az esetben a sertés a vehem tömegét alig képes hordozni, leginkább ki van téve az elcsúszás, a nehéz kan alatti letörés, a láb- és ízület szétcsúszás veszélyének, továbbá a komplikáció nélküli fialást elősegítő jártatást, mozgatást sem bírja. A hajlott hát is súlyos hibának minősül, melynek oka legtöbbször az, hogy az aránylag hosszú és nem elég szíves szalagokkal rendelkező hát keskeny vállhoz és rövid farhoz csatlakozik. A hát erőssége ugyanis inkább a mellső és hátsó végtagok rugalmas szilárdságától, a törzs szalagrendszerének szívósságától és kevésbé a hát 2-3 cm-nyi méretkülönbségétől függ. Különösen a kocánál legyen a hát kissé domború, hogy a tenyésztésbevétel után a kor előrehaladtával se legyen hajlott. Az idősebb, többször fialt kocáknál nem szabad szigorúan megítélni a hajlott hátat, mivel ez rendszerint a többszöri vehem kihordás következtében szerzett hibája az állatnak. A hajlott hát, a kötéshibás ágyék a laza szervezeti felépítés, a rossz konstitúció jele. A primitív, a csenevész, az emésztési zavarokkal küszködő sertésekre jellemző a rövid, éles, erősen felfelé ívelő hát, a pontyhát, amely emésztőszervi betegség vagy szűkös takarmányozás következménye. Kocák esetében súlyos hiba, tenyésztésből kizáró ok lehet az elkeskenyedő ágyék, amely szaporodásbiológiai, fialási problémákhoz vezethet.



A tenyésztő akkor lehet elégedett a bírált állat farával, ha az a testtömeghez viszonyítva hosszú, széles, jól izmolt és mérsékelten lejtős. Az ilyen far széles medencére utal, és ezen kívül nagy mennyiségű értékes húst (comb) ad a levágás után. A far alakulása a fajta és ivar szerint is változik. Általában a koca fara szélesebb, kevésbé lejtős, tehát kedvezőbb és tetszetősebb szokott lenni, mint a kané. Küllemi hibának minősítjük az ormos fart, mivel az erősen izomszegény, továbbá az elhegyesedő fart, amely a sovány, rosszul fejlődött, csenevész állatokra jellemző, és a csapott fart, amely rövid, a sonka oldalról nézve keskeny, és ezért a sonka tömege kevesebb lesz. A vízszintes far kedvező, mert növeli a kitermelhető értékes húsrészek tömegét, persze csak akkor, ha a sonka eléggé széles és mélyrehúzódó. Megjegyzendő, hogy a vízszintes far rendszerint gyenge kötéssel párosul. Túlnőttségről beszélünk akkor, ha a farbúbmagasság szembeötlően meghaladja a mar magasságát. Tenyészsüldők esetében ez a rendellenesség nem kifogásolható, mivel nagy növekedési erélyre és nagy testméretek elérésére utal. Kifejlett állatokon a túlnőttség nem kívánatos tulajdonság, fejlődési rendellenességre utal, s ezért küllemi hibának minősül. A farokról a sertés általános izmoltságára, egészségi állapotára következtethetünk. Ideális, ha a farok középmagasan tűzött, tőben elég vastag, a vége felé fokozatosan elvékonyodó, fölfelé kunkorodó és szőrbojtban végződő. A mélyen tűzött farokkal általában keskeny, a magasan tűzöttel pedig rövid sonka jár együtt. Az elfinomodott állat farka vékony, szőrtelen, szőrbojt nélküli, míg a durva szervezetre a túl rövid és vastag farok utal. Az egészséges állat a farkát felfelé kunkorodottan hordja, a beteg állat pedig a szó szoros értelmében lógatja. A

mellkas

alakulása

a

típusnak,

a

felnevelés

alatti

elhelyezésnek

és

takarmányozásnak a kifejezője. A mellkast akkor tarthatjuk megfelelőnek, ha az terimés, azaz hosszú, széles, mély és dongás. Az ilyen mellkasban a légző és keringési szervek (szív, tüdő) jól kifejlődhetnek, és okszerűen funkcionálhatnak. Dongás szokott lenni a gyorsan fejlődő és a korcsoportnak megfelelő takarmánnyal ellátott, a korán érő típusba tartozó sertések mellkasa. A későn érő típusú állatok mellkasának a mélysége szembetűnő. A lassú fejlődésű és fukar takarmányozással nevelkedett, közben betegeskedő sertések inkább lapos, ovális keresztmetszetű sertések.



Vizsgálatokkal bizonyították, hogy a mellkas mélységes, dongássága és a törzs hossza között negatív korreláció található, vagyis a mély és dongás sertések rövidebbek. Fűzött a könyök és a váll, valamint a mar mögött övszerűen behúzódó mellkas. Ez a hiba olyan állatoknál fordul elő, amelyeket betegség, túlzott koplaltatás vagy hiányos takarmányozás akadályoz fejlődésükben. A has legyen feszes, terjedelmes, nagy takarmánytömeg befogadására alkalmas, hengeres. A felhúzott agárhas rossz takarmányfogyasztásra, étvágytalanságra és válogatós természetre utal. Oka lehet még fiatalkori betegség, vagy hiányos tápanyagellátás is. A csüngő, lazán lelógó has hajtatott nevelés következménye, petyhüdtségre, laza szervezetre utal. A csüngő hasat – ugyanúgy, mint a hát lazaságát – az idősebb, többször fialt kocáknál elnézhetjük, nem ítéljük meg túl szigorúan. Az

indokínai

fajtacsoport

(kínai,

vietnami)

esetében

a

nagy

mennyiségű

tömegtakarmány fogyasztás miatt a csüngő has fajtajelleg, s mint ilyet, pozitív módon kell bírálni. A hím- és nőnemű sertések nemi szerveit akkor bírálhatjuk pozitívan, ha azok épek, kellően fejlettek, egészségesek és szabályosan működnek. A kanok heréi küllemi megítélés szempontjából hibátlannak minősülnek, ha az életkornak megfelelő nagyságúak, elég fejlettek, a herezacskóban elmozdíthatóak, valamint közel egyenlő magasságban helyezkednek el. A kicsi, a fejletlen, a túl nagy, vagy az eltérő nagyságú, nem rugalmas, esetleg a herezacskóhoz hozzánőtt herék rossz termékenyítőképességre, már korábban lefolyt betegségre utalnak. Súlyos hibának minősül a rejtettheréjűség és a heresérv, mert az apaállat ezt a tulajdonságát átörökíti az ivadékaira, s azok alkalmatlanná válnak a tenyésztésre. Az ilyen egyedeket szükségszerűen ki kell herélni. Az egészséges kan herezacskójának fala rugalmas és hideg tapintású, ránc és redőnélküli. A tasak (fityma), amely a hímvessző védelmére szolgál, duzzadástól mentes legyen. A duzzadtság annak a jele, hogy a vizelet összegyűlt, és pang a vaszorában. Ilyen esetekben a kant minél előbb gyógykezelni kell. A koca külső ivarszerve, a péra fejlett, szabályos alakú, egészséges legyen. A fejletlen, behúzódó péra rossza ivarzásra, hiányos termékenyülésre és visszabúgásra való hajlamra mutat. A külső nemi szervek alapos vizsgálata tehát fontos szelekciós szempont, mert a kanoknál a búgó- vagy ugrókészségre, a termékenyítőképességre, a



kocák esetében pedig az ivarzásra és a termékenyülő képességre vonatkozóan tájékozódhatunk. A csecsbimbók száma, fejlettsége és elosztása a tenyészsertéseknél – mindkét ivar esetében – igen fontos kiválasztási szempont, mert ezekből a szaporaságra, tejelékenységre, malacnevelő képességre lehet következtetni. A csecsbimbók bírálata a kanokon is ugyan olyan fontos, mint a kocákon, mert azok számát, eloszlását a kanok átörökítik az ivadékaikra. A korszerű fajták (fehér hússertés, lapálysertés) egyedeinek legalább 12, de jó, ha 14, sőt 16 a csecsbimbóinak a száma. A csecsbimbók jól fejlettek, mindkét oldalon egyenlő (6-6, 7-7 vagy 8-8) elosztottak legyenek, és az egyes csecsbimbók egymástól arányos távolságban helyezkedjenek el. Lényeges a tejtermelés szempontjából a csecsek mirigyállományának minősége és fejlettsége. A jó és kiváló tejtermelő képességű kocák csecsei mirigyes felépítésűek, és a szoptatás időszakában fordított csengettyű alakot mutatnak. A „zsíros” és „húsos” csecsek tejtermelése jelentősen elmarad a mirigyeseké mögött. Súlyos hiba a behúzódott, vagy betüremkedett, „kráterszerű” csecs, amely úgy néz ki, mintha a tejmirigyekbe lenne benyomva. Az ilyen tejmirigyek egyáltalán nem vagy csak kevés tejet termelnek. Súlyosbítja a hibát az is, hogy a malacok ezekből nem tudják kiszopni a tejet. Hibás a túl kicsi vagy a fejletlen csecsbimbó is. A sertés végtagjai fokozott figyelmet érdemelnek a törzstenyészetekben tenyésztett, valamint a zárt rendszerű telepeken tartott sertéseknél. A végtagoknak nemcsak a tenyészsertések termelőképességét meghatározó szervezeti szilárdság szempontjából, hanem a végtagokon elhelyezkedő izmok, az értékes húsrészek termelése miatt is különös jelentősége van. Jó alkatúnak tekinthetők az olyan végtagok, amelyeken a lábtő és a csánk közvetlen közelében is még elég kifejezett az izmoltság. A különböző típusba tartozó sertésekre más-más végtaghosszúság jellemző. A koránérő sertések rövid, a későérők pedig hosszabb lábúak. A mellső végtag a lapockával kapcsolódik a törzshöz, izmoltsága a hasznosítási típustól függően eltérő. Az apai hasznosítási típusba az ún. négysonkás típusú sertések (belga lapály, pietrain) tartoznak, amelyeknél nemcsak a comb, hanem a lapocka is erőteljes izmoltságot és teltséget mutat. Az anyai hasznosítási típusnál (fehér hússertés) már a kevésbé telt, könnyebb lapocka található.



Küllemi hibának minősül a váll lazasága. Ennek többféle oka lehet, mégpedig az, hogy a mellső végtagok függesztése nem eléggé feszes, továbbá a fiatal állatok növekedési erélyét meghaladó intenzív takarmányozás (hajtatott nevelés), valamint az ok- és célszerű mozgás hiánya. A mellső végtagok, vagyis a lábak szerkezete elölről nézve széles állásúak, párhuzamos, oldalról tekintve viszont egyenesek legyenek. A széles állás széles mellkassal párosul. A mellső lábak hibás állása az X-alakú állás. Ez akkor tapasztalható, amikor a sertés lábtövei közelebb vannak egymáshoz, mint a vállak és a körmök. Kedvezőtlen a francia lábállás is, amelynél a két csűd közelebb van egymáshoz, mint a körmök. Az X-alakú lábállás ellenkezője a fokfaltipró vagy dongás állás. Kifogásolható a földön szűk állás is, amikor a körmök közelebb vannak egymáshoz, mint a két vállszög. Oldalról nézve hibás az elülső végtagon a hátra-, vagy előrehajlott állás. Ilyenkor a mellső lábak egyenes vonala lábtőben hátra-, illetőleg előre felé törik meg. A hátulsó végtag a combbal kapcsolódik a törzshöz. Innen nyerhető az egyik legértékesebb húsrész, a sonka. Valójában a faralakulása befolyásolja a sonkaformát, amelynek megítélésénél értékeljük a sonka hosszát (a csípőszöglettől az ülőgumóig terjedő vízszintes távolság), a sonka mélységét (a csípőszöglettől a csánk feletti izomállomány tapadásáig terjedő távolság) és a sonka teltségét (hátulnézetben a sonkának a test középvonalától való oldalirányú kiterjedését). Ha az izomzat mélyen lehúzódó, akkor a sonkából nagyobb mennyiségű hús nyerhető. A csapott farú sertések sonkája rövid, így az izomzat is kevesebb. A hátulsó végtagok, a lábak akkor szabályosak, ha a csánkízület belső szöge a lábak helyes állását biztosítja. Ha ez a szög kicsi, akkor a hátsó lábak a törzs alá nyúlnak, és a csüdök rendszerint puhák lesznek. Ez az ún. kardállás. Ennek ellenkezője a karóállás, amelynél a lábak állása a függőleges vonalhoz közeledik. Az ilyen jellegű lábállás a sertéseken gyakori és kevésbé számít hibának. Szervezeti szilárdság jele, ha a csüd mind az elülső, mind a hátulsó végtagokon rövid. A hosszú csüd legtöbbször puha és laza szervezetre utal. Ezért a puha csüd a tenyész- és hízósertések esetében egyaránt hibának minősül. Bár az idősebb, többször fialt kocák esetében engedményeket kell tenni, hiszen ebben az esetben a puhább csüd nem a szervezet lazaságának a jele, hanem a többszöri vemhesség következménye. A



kanokon a hátulsó végtagok puhacsüdűségét különösen szigorúan kell elbírálni, mert a búgás közben a testtömeg jelentős része a hátulsó végtagokra tevődik át. Ha a csűdök puhák, a nagyobb testtömeg-megterhelés búgás közben fájdalmat okoz, ami időelőtti leszállásra, tökéletlen lemagzásra kényszeríti a kant. A körmök jól fejlettek, tömör szövetűek, egyforma nagyságúak, szabályos alakúak és végig zárt állásúak legyenek. Az egyenetlen kopás miatt előrenyúló, az ún. papucsköröm rendszerint keveset mozgó, vagy csak puha talajon járó, nem ritkán a puhacsüdű sertéseknél tapasztalható. A szétálló körmök azonos elbírálás alá esnek, mint a puha csüd. Mindkét hiba a tenyésztés szempontjából hátrányos, mivel gátolja az állatok mozgását, amelyből aztán táplálkozási, keringési és szaporodásbiológiai zavarok is keletkezhetnek. A hibás lábalakulások oka lehet az öröklés, nem ritkán a helytelen tartás (kevés mozgás, egészségtelen istálló) és a hiányos takarmányozás. A tenyésztő szakember számára a sertés mozgása sokat elárul. Kifogástalan mozgású a sertés, ha járása térölelő, élénk, könnyed, lábait a haladás irányába viszi előre. A rossz lábszerkezet és az ízületek merevsége kaszáló, a láb vagy a körmök fájdalmas állapota kötött járást okoz. A vontatott mozgás oka a fáradtság vagy gyakran a tunya vérmérséklet, az imbolygó járásnak pedig a gerinc lazasága. A túl hosszú törzsű sertésekre a kígyózó járás a jellemző.

3.3. A sertés mozgása A végtagok és a mozgás elbírálásánál mindenekelőtt a hasznosítás irányát kell figyelembe venni. E tekintetben szigorúan kell bírálni a tenyészkanok végtagjait. A végtagok elbírálásánál a döntő szempont az legyen, hogy azok alakulása mennyiben korlátozza az állat teherbíró képességét, mennyiben fejezi ki a szervezet szilárdságát, öröklött-e, vagy hiányos felnevelés, tartás következménye. A végtagok elbírálásánál meg kell ítélni a végtagok egyes részeit, ezeknek egymáshoz való arányát, illeszkedését, hogy milyen szöget alkotnak a vízszintes talajjal, milyen arányban állnak a test tömegével, milyen a lábak előrevitelének módja. A végtagok elbírálásánál alaposan szemügyre kell venni a csontozat és az izomzat fejlettségét, az ízületek és az inak minőségét, mert a gyengén fejlett csontozat, izomzat, a laza szalagok nagy hibái az állatnak.



A mozgás helyes, szakszerű elbírálása céljából az állatot vízszintes talajon egyenes irányban jártatjuk. Jártatás közben elölről, hátulról és oldalról vesszük vizsgálat alá az állat mozgását. A járás minősége egyrészt kihatással van a sertés legelőképességére, másrészt mozgás közben jobban megítélhető nemcsak a végtagok, hanem a test egyéb részeinek (mar, hát, ágyék) az alakulása, minősége, a szervezet szilárdsága. Értékesebb az állat, amely könnyedén, megerőltetés, fájdalomérzés nélkül kitartóan bírja a járást (legelést, a kan pároztatáskor az ugrást). A követelményeknek megfelelő a mozgás, ha -

könnyed, élénk,

-

a lépések elég hosszúak,

-

a lábak előrevitele a haladás irányában, a test hossztengelyével párhuzamosan történik,

-

járás közben a törzs nem dől jobbra-balra.

A lépések hossza a végtagcsontok és a végtagizmok hosszától, az egyes végtagcsontok szögellésétől, az ízületek mozgékonyságától, az állat vérmérsékletétől függ. A fiatal kortól kezdve alkalmazott tervszerű mozgatás nagyban elősegíti a végtagok kifogástalan előrevitelét. Kötött a járás, ha a lépések rövidek. Ha emellett a lépések szaporák is, akkor a járás tipegő. Legkevesebb munkával jár a mozgás, ha a lábak előrevitele a törzs hosszanti tengelyével párhuzamosan, a haladás irányában történik. Ilyenkor a járás határozott, mozgás közben egyik láb nem zavarja a másikat. Nem a törzs hossztengelyével párhuzamosan, ill. nem a haladás irányában viszi előre a lábait az állat az alábbi járásoknál: -

Keresztben járás: elölről vagy hátulról nézve a lábak nem takarják egymást, és mindkét oldali lábak nyomai egye egyenesbe esnek. Az ilyen járásnál az egyik oldal lábkörmei sértik a másik oldal lábainak bokáit (bokázás).

-

Kaszáló járás: az állat a lábait kifelé haló ívben viszi előre. Ilyen a járás a térdben szűk állásnál (X-lábnál), a franciás állásnál, a hegyfaltipró (fokfaltipró) állásnál.



-

Hadonászó járás: a lábak belülről kifelé írnak le íveket. Ilyen a járás a gacsos (csánkban szűk) állásnál.

-

Kígyózó járás: a sertés hátulsó testrésze (ágyéka, fara) kisebb-nagyobb oldalkitéréseket végez. Laza gerincű, hosszú ágyékú, gyenge ágyékkötésű állatoknál fordul elő leginkább, továbbá olyanoknál, amelyek kevés mozgásban részesülnek.

3.4. A bőr és a szőr 3.4.1. A bőr A bőr három rétegből áll: -

a külső hámrétegből,

-

az irharétegből,

-

a bőr alatti kötőszöveti rétegből.

A hámrétegben vannak azok a festékanyagok, amelyek a bőr színét adják. Az irharétegben vannak a faggyúmirigyek, amelyek a bőr felületének bezsírosodására szolgálnak. A bőr alatti kötőszövet fűzi össze a bőrt az alatta lévő izomzattal. A bőr alatti kötőszövet a zsírréteg lerakódásának egyik helye.

3.4.2. A szőr A sertés testét háromféle szőr borítja. A fedőszőrök majdnem az egész testet borítják, egymásra házfedélszerűen illeszkednek, puhább állományúak. A fedőszőrök a test egyes helyein, így az ágyéktájékon, a homlokon szőrfogókat, ún. szőrcsigát (egy pontból vagy egy vonalból kiinduló szőrzet) képeznek. Ha ez a hússertéseknél a hátvonalon fordul elő, akkor hibának minősítendő, mert az ilyen szőrcsiga közepén nincs szőrtakaró, a csupasz bőrt a nap felégeti, ennek következtében az állat bőrbetegség (ekcéma) iránt hajlamos, és húsipari feldolgozásnál (kopasztásnál) a bőr itt könnyen beszakad. Ritkább a fedőszőrzet a fülkagylón, a hason, a combok belső felén és a gáttájon. A tapintószőrök csak a test bizonyos részein találhatók: a szem-, az orrtájékon, az ajkakon. A fülkagylóban fülpamacsszőrök vannak. Ezek hosszabb merev szőrök. A pillaszőrök a szemhéjakon fordulnak elő. Ezek a rövidebb merev szőrök.



3.5. A bőr és a szőr minősége A bőr és a szőr minősége változik az állat fajtája, ivara, kora, a tartási, takarmányozási körülmények szerint, változik továbbá testrészenként is. A bőr és a szőr minőségéből bizonyos következtetéseket vonhatunk le a szervezet anyagcseréjére, a szervezet szilárdságára, az állati egészségi állapotára és az állat termelőképességére.

3.5.1. A bőr minősége A bőr minősége függ a fajtától. A hússertés fajták bőre puhább, a hám- és az irharéteg vékonyabb, viszont a bőr alatti kötőszövet vastagabb, ennek következtében a bőr egészében véve vastagabb. A nőivarú állatok bőre finomabb, vékonyabb, mint a hímivarúaké, az utóbbi bőre vastagabb, durvább, tömegesebb, és vastagabb a bőr alatti kötőszövet is. Változik a bőr minősége az életkorral is, mert a kor előrehaladtával a hám- és az irharéteg vastagsága, tömörsége nő, míg a bőr alatti kötőszövet fogy, ennek következtében a bőr rugalmassága csökken. Az állat egészségi állapota és tápláltsági foka is befolyásolja a bőr minőségét. Az egészséges, jól táplált állat bőre aránylag puha, zsíros, rugalmas. A beteg, lesoványodott, gyengén táplált állat bőre kemény, száraz. A ráncos bőrű sertés felnevelése nem volt zavartalan. A nem sima, tisztátlan (bőrkiütések) bőr anyagcsereforgalmi zavarokra, emésztőszervi bántalmakra enged következtetni. A sápadt, színtelen bőr a sertés vérszegénységére, rossz egészségi állapotára utal. Az egészséges sertés túrókarimája gyengén nedves. A rendkívül vékony, finom bőr nem kívánatos, mert az ellenálló képesség hiányára, testalkati gyengeségre, nagy érzékenységre, valamint az állat túltenyésztettségére enged következtetni. A bőr a test egyes részein különböző minőségű. Legvastagabb a koponyán, a háton, a faron és a combok külső felületén, vékonyabb a törzs oldalán, a hason, a nyakoldalon, legfinomabb a csecsbimbón, a könyök- és combhajlásban.



3.5.2. A szőr minősége A majdnem az egész testet borító fedőszőrök vastagsága, hossza és rugalmassága a bőr szöveti szerkezetével, a szőrzet fénye pedig a faggyúmirigyek működésével van szoros kapcsolatban. A kan szőre durvább, a kocáé általában finomabb. A jól táplált, jó erőállapotban lévő állat szőre fényes, sima, puha. A rosszul táplált, gyenge erőállapotban lévő, beteg állat szőre fénytelen, borzolt, merev. Az idősebb állatok szőrzete ritkább, merevebb és tompa fényű. Hidegebb környezetben, edző tartás mellett a szőrzet dúsabb, borzoltabb, kevésbé fényes. Meleg környezetben, valamint optimális tartás mellett a szőrzet ritkább, simább és fényesebb. A szőr minősége évszakonként is változik. Télen a szőrzet általában hosszabb, kevésbé fényes, nyáron rövidebb, fényesebb. A szőrzet a sertésfajta jellegének megfelelő minőségű és színeződésű (sima, göndör, hosszú, rövid, sűrű, stb.). Ne legyen durva, mert ez mind a nyak-, a mar-, esetleg a hátélen húzódó sörtetaraj, valamint leginkább a hason előforduló seprűszerű szőrök a kocák rossz tejelő-, malacnevelő- és takarmányértékesítő képességére engednek következtetni. Hússertésnél a hiányos ritka szőrzet nagy hiba, egyrészt mert ez az állat gyenge ellenálló képességére utal, másrészt a magyar éghajlat mellett a napfény a fehér hússertés bőrét könnyen felégeti.

3.6. A bőr és a szőr színe A sertés színét a bőr és a szőrzet színeződése együttesen határozza meg. A bőr színe attól függ, hogy a hámréteg mélyebben fekvő rétege tartalmaz-e festőanyagot (pigment), mennyit és milyen színűt. A szőr színét a szőrszál kéreg- és velőállományában lévő festékanyag (pigment) határozza meg. A szín a legtöbb fajtánál a fajtajelleghez tartozik, és így alkalmas az állat fajtájának megállapítására. A sötétebb bőrszín a napfénnyel szemben nagyobb védettséget biztosít. A sertés a következő színekben fordul elő: 1. Keselyfehér. Pigmentnélküli bőrből kinövő festőanyagmentes szőrözet (pl. fehér hússertés).



2. Szőke. A bőr mértékelten festenyzett; a szőr festenymentes (pl. szőke mangalica). 3. Rőt vagy veres. Bőr: gyengén festenyzett; a szőr sötétszürke, végén vöröses árnyalatú (pl. duroc). 4. Ordas. Többnyire pigmentált bőr, a szőrözet feketés barna, némi szürkés árnyalattal (pl. mangalica x berkshire). 5. Baris. Feketésbarna, némi szürkés árnyalattal (pl. vadsertés). 6. Fekete. Bőr és szőr feketén pigmentált (pl. cornwall, fekete mangalica). 7. Szabályosan vagy szabálytalanul tarka (pl. a hampshire, essex, fecskehasú mangalica szabályosan feketetarkák, szabálytalan tarka pl. pietrain sertés). Ellenőrző kérdések:

1. Milyen jellegzetes fej és törzs alakulásokat ismert a sertéseknél? 2. Soroljon fel lábszerkezeti és mozgási hibákat a sertéseknél! 3. Milyen szöveti felépítésű a sertés kültakarója? 4. Ismertesse a sertés színeit!


4. A sertések értékmérő tulajdonságai _____________________________________________________________________________________

4. A sertések értékmérő tulajdonságai Elsajátítandó ismeretek A hallgatók ismerjék meg azon értékmérő tulajdonságokat, amelyekkel a különböző genotípusok, fajták hibridek jellemezhetők. Ismerjék meg a kvantitatív tulajdonságok örökölhetőségének mértékét, amelyek segítségével okszerűen meg tudják választani a tenyésztési és szelekciók módszereket. A különböző értékmérő tulajdonságoknak az idők folyamán eltérő jelentősége volt. Az állattartás általános színvonalának függvényében is változtak a sertésekkel szembeni elvárások, de helyi tényezők, szokások is jelentősen módosították ezeket. Volt, amikor a megítélés szinte kizárólag a küllem alapján történt, később a zsírtermelő képesség túlhangsúlyozása – legalábbis a mi földrajzi régiónkban – vált általánossá. A korszerű sertéstenyésztés legfőbb célja ma már szinte az egész világon a hústermelés, de a hangsúlyok ezen belül is változhatnak például regionális, piaci, gazdasági, életmódbeli stb. hatások miatt. Így előfordul, hogy egyoldalúan a szaporaságot favorizálják, mint a hústermelés

mennyiségi

növelésének

kiindulópontját

(például

a

távol-keleti

országokban), máshol az egyedi növekedési erély és a takarmányértékesítő képesség a kiválogatás alapja. Az utóbbi időben a fogyasztói szokások változása, s az ahhoz kapcsolódó ökonómiai kényszer is a vágóérték felértékelődését eredményezte. Ezen belül napjainkban a vázizom (hús) tömegének növelésére helyeződik a hangsúly, a jövőben azonban a húsminőség mint értékmérő tulajdonság előtérbe kerülésére kell számítani.

4.1. Általános és küllemi tulajdonságok 4.1.1. Egészségi állapot Az egészség minden termelés alapfeltétele. A szervezetnek ugyanis mindig fenn kell tartania azt a belső környezetét, amelyben anyagcsere folyamatai zavartalanul mehetnek végbe. Ha ez biztosított, akkor beszélünk egészségről. Mindezek alapján az egészség fogalma a sertéstenyésztésben is kibővült a hagyományos értelmezéshez képest, mert túllépi a klinikailag nem beteg állapot határát. Ezért az egészségi állapot értékmérőjeként a klinikai tünetek hiánya mellett a termelési mutatókat is helyes alapul venni. _____________________________________________________________________________ 37 Sertéstenyésztéstan


Az egyes egyedek pillanatnyi egészségi állapotát a küllem, a kondíció jól mutatja. A beteg állat viselkedésével is jelzi egészségi állapotának zavarát, ugyanis társaitól félrehúzódik, étvágytalan, bizonytalan mozgású. A szőrzete borzolt, farkát lógatva hordja, bágyadt, elesett, esetleg a szemei sarkában a váladék lerakódástól szennyeződés mutatkozik. Rendszerint a beteg állat bélsarának állapota is rendellenes, ugyanis az egyébként sűrűn pépes konzisztenciájú, hengerded alakú, szilárd ürülék ilyen esetben vagy hígan folyós, vagy bogyószerűvé válik. Betegségre utaló tünet, ha az állat légvételeinek üteme tartósan felgyorsul, ha ziháló lesz a légzése.

4.1.2. Fajtajelleg Fajtajellegen egy-egy sertésfajta vagy hibridvonal jellemző tulajdonságainak összességét értjük, amelyek alapján az más genotípusoktól megkülönböztethető, elkülöníthető. A fajtajelleg fogalmának megalkotását az teszi lehetővé, hogy a sertésfajták küllemükben és termelőképességükben többé-kevésbé eltérnek egymástól. A tenyésztőmunka során a fajtafenntartó feladata az általa tenyésztett genotípus részletes küllemi leírását elkészíteni, illetve a törzskönyvezésből kizáró jegyeket felsorolni. Újabban a fajta nemesítése során elérni kívánt ideális típus grafikáját – vagy ha ilyen küllemű egyed a tenyészetben már megtalálható, annak a fényképét – is el kell készíteni.

4.1.3. Típus A sertések küllemi fejlődésük, növekedésük folyamán változik. A testrészek aránya a fejlődés szakaszaiban különböző, s ezzel párhuzamosan hústermelésük is eltérő, miáltal fejlődési típusuk szerinti csoportosításuk lehetséges. Fejlődési típuson a sertés azon küllemi sajátosságainak összességét értjük, amelyek kifejezik növekedésének, fejlődésének gyorsaságát és mértékét. Ennek alapján - korán érő és - későn érő típusokat különböztetünk meg. Az előbbi csoportba tartozó fajták (berkshire, middle white) napjainkban a köztenyésztésből már kiszorultak. Erre azért került sor, mert kis hústermelési kapacitással rendelkeztek.



Korszerű fajtáknál a hústermelés intenzitása (egységnyi időre jutó vázizomgyarapodás) nagy, s az állat e tulajdonságát hosszú időn keresztül megtartja (a hústermelés tartama). Mindezek következtében e fajták egyedei nagy hústermelési kapacitással rendelkeznek. Ha a sertéstartás gyakorlatában típusról beszélnek, általában nem a fejlődési, hanem a hasznosítási típust értik rajta. Mint ahogyan az elnevezésből is kitűnik, e típusmegkülönböztetést annak alapján végzik, hogy milyen végtermék előállítására legalkalmasabbak a kérdéses típuscsoportok egyedei, illetve ivadékai. Azaz mennyiben mutatják azokat a testformákat, amelyeket az adott vágósertés-kategóriában (porksüldő, bacon-, sonka-, tőkesertés stb.) kívánatosnak tartunk. A fogyasztói és a húsipari igényeknek megfelelően küllemük, testalakulásuk alapján: - bacon és - tőketípusú sertések különíthetőek el jól egymástól. A bacontípusú állatokra küllemileg jellemző a megnyúlt törzs, a jól izmolt hát, a fejlett sonkák és a könnyű vállak, továbbá a far felé mélyülő törzs. A lapály sertések ennek a hasznosítási típusnak a legjellemzőbb képviselői, de a nagyfehér sertéspopulációink többsége is ide sorolható. A tőketípust azok a fajták képviselik, amelyeken a hát, a far és a combok erőteljes izmoltságán kívül a lapockák telt, jól izmolt volta is jellemző. Az ún. négysonkás típusba tartozó fajták, mint a pietrain, a belga lapály vonalak adják az e típusba tartozó sertésállomány apai bázisát.

4.1.4. Ivarjelleg A különböző nemi hormonok hatása szemmel láthatóan is megnyilvánul a másodlagos nemi jelleg kialakulásában. A kanok tömegesebb testűek, erőteljesebb csontalappal rendelkeznek, mint a kocák, s izomzatuk is fejlettebb. Durvább bőrük vállukon megvastagodott ún. pajzsot alkot. A kanok feje nagyobb, burkoltabb, mint az azonos korú kocáké. Testarányaik tekintetében is szembetűnő a különbég: a kanoknál a test mellső, a kocáknál pedig a hátsó része a fejlettebb. A kanok élénkebb vérmérsékletűek, mint a kocák, ami viselkedésükben is határozottan kifejezésre jut. Erre tartásmódjuk kialakításánál tekintettel kell lenni.



A sertések ivarjellegéhez tartozó jelenség az ivarérett kanok húsának jellegzetes kanszaga, amelyet – kialakulását követően – csak az egyed ivartalanításával lehet megszüntetni. Ma már folynak vizsgálatok arra vonatkozóan, hogy a kanszag kialakulása mennyiben örökletes; az egyes fajták között mutatkozó különbségek által lehetővé válhat olyan típusok létrehozása, amelyek hím egyedeinél nem kell tartani a kanszag megjelenésétől. Legújabban a kanszag kialakulásának megelőzésére ún. aktív immunizálással is kísérleteznek. A jelenlegi előírások szerint azonban a hizlalásra szánt kanokat ivartalanítani kell. Az általános gyakorlat az, hogy malackorban végzik el a kanok herélését. Ennek következtében azok nyugodtabb vérmérsékletűvé válnak, s testösszetételükben, valamint hízékonysági tulajdonságaikban a kocákhoz közelítenek.

4.1.5. Konstitúció A konstitúció olyan fogalom, amelyet az állattenyésztők naponta használnak, de pontos értelmezésben mindmáig nincs teljes egyetértés. Ez magyarázza, hogy szinte minden szakíró más-más definíciót használt. Ezek a meghatározások azonban ma már sok közös, lényeges elemet tartalmaznak, s inkább csak a hangsúlyokban térnek el egymástól. Mindezek alapján megfogalmazható, hogy a konstitúció olyan összetett tulajdonság, amely részben a külső testalkatot, részben a belő tulajdonságokat foglalja magában. A konstitúció tehát az állatnak olyan alapvető biológiai adottsága, amely az optimálistól eltérő hatásokkal szembeni ellenálló képességben, jó reakciókészségben és alkalmazkodóképességben fejeződik ki. A sertés konstitúciója – hasonlóan a többi állatfajéhoz – alapvetően az egyedi örökletes anyagban kapott – a szervezet morfológiai felépítettségét, annak fiziológiai működését determináló génekre épül. Ezek az örökletes hatások a szervezet élettani folyamataiban realizálódnak, vagy másképp fogalmazva: a sertésegyed szervműködési mechanizmusán keresztül érvényesülnek és válnak megismerhetővé, részben láthatóvá, leírhatóvá. Mivel

a

konstitúció

a

genetikai

és

a

környezeti

tényezők

bonyolult

kölcsönhatásaként alakul ki, időben és térben is változik, illetve változhat (a tenyészállat korának előrehaladtával, egy másik gazdaságba való átkerülésével stb.), ezért nem tekinthető abszolút kategóriának. Jellemzésére ezért igen nehéz megbízható



paramétereket találni. Régebben szinte csaknem kizárólag küllemi sajátosságok alapján értékelték egy-egy állatnál a konstitúciót, s a morfológiai jelekből (a kültakaró állapota, a fej, a törzs, a végtagok felépítése, a csontok vastagsága, az ízületek szilárdsága, a testarányok, a mozgás stb.) ítélték meg. Később a küllemi jegyek figyelembevétele mellett az állati szervezet működési mechanizmusát is kifejező biokémiai és biológiai paraméterek segítségével (a vér ellenanyagszintje, stresszérzékenység mérése stb.) kísérelték meg a konstitúció komplexebb kifejezését. Napjaink ökonómiai szemléletének megfelelően egyre inkább terjed az a nézet, miszerint a konstitúciót valójában csak utólag lehet elbírálni, s az időközben végzett szemlék és mérések csak az ún. potenciális konstitúció regisztrálására alkalmasak.

4.1.6. Kondíció A kondíció a sertésegyed tápláltsági állapotát kifejező, relatív fogalom. A kondíció számos belső és külső tényező együttes hatására alakul ki. Attól függően, hogy a sertés mely hasznosítási csoportba tartozik, a küllemi bírálat alkalmával kondícióját eltérő módon minősíthetjük. Így a kondíció csak a fajta, a típus, a kor, az ivar és a hasznosítási irány alapján ítélhető meg helyesen. A tenyészsertéseknél a gyakorlatban komoly szakmai feladat az ún. tenyészkondíció folyamatos fenntartása. Sajnos mind a törzstenyészeteknél, mind az árutermelő gazdaságokban gyakran találkozunk a tenyészkanok és –kocák túltáplálásával, ami az állatok elzsírosodásához, s ezáltal a termelésből való idő előtti kiesésükhöz vezet. Az elhízott (tenyész-) állatok esetében túlkondícióról beszélünk, míg a nem kellően táplált, betegség vagy egyéb ok miatt leromlott, sovány egyedek ún. mínuszkondícióban vannak.

4.2. Sertések kvantitatív értékmérő tulajdonságai 4.2.1. A sertések reprodukciós értékmérő tulajdonságai A szaporodás az élő szervezet legjellemzőbb tulajdonsága. Célja a faj fenntartása új egyedek létrehozása útján.



4.2.1.1. Termékenység A sertésnél a termékenység fogalmán •

kocák esetében a fogamzóképességet,

•

kanoknál a termékenyítőképességet értjük.

A termékenység a sertés egyik legfontosabb értékmérő tulajdonságai közé tartozik, mert malac nélkül hústermelés nem képzelhető el. Különös jelentősége van e tulajdonságnak a nagy létszámú, koncentrált sertéstartás viszonyai között. Ilyenkor gyakran előfordul, hogy a nem teljes értékű takarmányozás, a természetidegen tartás következtében a tenyészsertések között sok lesz a nem ivarzó, a csendesen ivarzó, a többször visszaivarzó koca vagy a gyenge minőségű ondót termelő kan. Nagy állatlétszám esetében az egyedek termékenységi problémáinak felismerése, az okok feltárása és megszüntetése késedelmet szenvedhet, s ebből fakadóan jelentős lehet a gazdasági kár. A termékenység kifejezésére általában a termékenyítési indexet használjuk. Ez a mutatószám az egy vemhesülésre jutó pároztatások számát fejezi ki. A termékenyítési indexet akkor tartjuk jónak, ha az 1,25-1,35-nél nem magasabb. Kisebb állatlétszámú üzemben reálisan törekedhetünk alacsonyabb értékekre is. A termékenységet a vemhesülési %-kal is szoktuk jellemezni. Ez nem más, mint a termékenyítési index reciproka százalékban kifejezve. Tehát azt mutatja, hogy egy adott időszakban, például egy tenyésztési évben, mennyi volt az eredményes pároztatások %os aránya. Ha ez a mutatószám 85 % fölötti, akkor joggal lehet elégedett a gazda.

4.2.1.2. Szaporaság A szaporaság a nőivarhoz kötődő legfontosabb tulajdonság, amely azt fejezi ki, hogy a kocák fialásonként hány malacot hoznak világnak. A fialásonkénti malacszámon az összes – azaz élő + holt – malacok számát értjük. Ennek az a magyarázata, hogy a szaporaság is – hasonlóan a többi értékmérő tulajdonsághoz – részben genetikai meghatározottságú, részben a környezet által befolyásolt, s így nem lehet a két hatás eredményét korrekt módon elkülöníteni. Ezért van szükség a teljes alomlétszám pontos feljegyzésére. Az adatok a szaporaság értékelésekor jelentőséggel bírnak a tenyésztő számára, azokból fontos következtetések vonhatók le. A tartós adatgyűjtés alapján végzett vizsgálatok szerint a holtan született és az életképtelen malacok aránya



általában 8-10 %-os. Ha ezen mutatókat figyelmen kívül hagyják, annak következménye a teljesítmények irreális értékelése lesz. A szaporasági teljesítmény alakulásában – a környezeti tényezőknek jelentős a szerepük, amit szemléletesen fejez ki e tulajdonság öröklődhetőségi értéke. A szaporaság h2-értékét a vizsgálatokban 0,10-0,20 közöttinek találták. Hazai vizsgálatokban a nagy létszámú sertés-alappopulációink szaporaságára vonatkozó h2értékek 0,12-0,15 közöttiek voltak. A kisebb hazai sertésállományokra kiszámított öröklődhetőségi értékek is alapvető egyezést mutattak az irodalmi adatokkal. A szaporaságot a kocák egy fialásra jutó malacszámával jellemezzük, azonban a koca tényleges szaporodóképességét az egy ivarzás alatt levált érett petesejtek száma mutatja. Ezt az adottságot potenciális szaporaságnak, vagy ovulációs rátának nevezzük. Az egyes genotípusok szaporasági mutatóit az 2. táblázat szemlélteti. Azonban tekintettel arra, hogy a vemhesség alatt a zigóták jelentős hányada elhal és felszívódik, a megszülető malacok száma mindig kevesebb annál, mint amennyi a koca potenciáli szaporaságából adódna. A fialáskor világra jött ivadékok (élő + holt) száma ezért a koca reális (realizált) szaporaságának mutatója. 2. táblázat: A sertésfaj (Sus scrofa) szaporasági képességének változása (Aumaire, Morvan és mtsaik, 1982) Sertés típusa

Ovulációs ráta 5,3

Malacok száma ellésenként születéskor db választáskor db ? 4,8 (9,4)

Vadsertés Nagyfehér 1960-as típus 15,3 11,0 (28) 8,6 (19,6) 1980-as típus 15,4 11,0 (28) 9,0 (15,1) 2050-ben várható teljesítmény 11,8 (28) 10,0 (12) (hibridkoca) 15,5 (Zárójelben az embrionális, illetve a posztembrionális elhalások %-os értékei.)

A sertéstenyésztési gyakorlatban a szaporaság tágabb értelmezése is elfogadott. Eszerint a szaporaságot az anyakocák adott időegység alatti – például egy év alatt született – ivadékainak számával jellemzik. Ez a mutató önálló paraméterként is igen elterjedt, s a tervkészítéseknél is jól használható. A genetikai képesség jelzésére azonban a szaporaságra vonatkozó életteljesítmény alkalmasabb, mint az időegység alatti malacszám. Így ugyanis kiszűrhető az a torzító tényező, ami abból fakad, hogy az alomnépesség a kocák kora szerint változó. Az



előhasi kocák 1-1,5 malaccal kevesebbet fialnak, mint 2-5., vemhességükben, s az ezeket követő fialásaikban ismét csökken az ivadékok száma. A szaporaság megítélése szempontjából fontos tényező a kocáknak az a tulajdonsága, hogy milyen sűrűn lehet őket elletni. A szoptatási időszak hosszának a lerövidítése lehetővé teszi, hogy évenként kétszer, sőt kétévenként ötször fialjon a koca. Azt, hogy a kocaállomány átlagos egyede egy év alatt hányszor fial, fialási gyakoriságnak nevezzük. A gyakorlatban az évenkénti 2,1-2,2-szeres fialás a leginkább előforduló mutató. Ez azt jelenti, hogy a két fialás közti idő 165-180 nap között ingadozik. A szaporaság jónak mondható, ha egy átlagkocára évenként 21-23 élve született malac jut. A kocák reális szaporaságát a kanok az általuk termelt ondó minősége, a spermiumok életképessége révén közvetlenül is befolyásolhatják. Erre a tenyésztők sokszor nem gondolnak, pedig ajánlatos lenne kanonként rendszeresen figyelemmel kísérni a pároztatások eredményességét.

4.2.1.3. Vehemnevelő képesség A vehemnevelő képesség mutatója az egynapos alomtömeg. Ezt nem szabad elvonatkoztatni az alomban lévő malacok számától és egyedi testtömegétől. Általában a malacok születési tömege 0,5-2,0 kg között ingadozik, átlagosan 1,2-1,5 kg. Tekintettel arra, hogy a malacok születési testtömege és életerejük között szoros pozitív korreláció van, fontos tenyésztői érdek a kiegyenlített almokban fejlett, egészséges malacokat világra hozó kocapopuláció kialakítása. A tapasztalatok ugyani azt mutatják, hogy a 0,8 kg-nál könnyebb malacok elhullási aránya a 70-80 %-os is eléri. A vehemnevelő képesség – hasonlóan a szaporasághoz – genetikailag rögzített tulajdonság, de érvényre jutását a környezet nagymértékben befolyásolja. Ezért az öröklődhetőségi értékszáma (h2) 0,20 körülire tehető. Azt, hogy a szaporaságot meghatározó értékmérők esetében a környezet mennyire meghatározó, valamint az öröklődhetőség milyen nagy szórást mutat, a 3. táblázat mutatja.



3. táblázat: A sertés különböző szaporasági, anyai értékmérő tulajdonságainak öröklődhetősége (Lamberson, W. R. 1986 nyomán) Értékmérő tulajdonságok Szaporasági tulajdonságok Ivarérés ideje Ovulációs ráta Született összes malacok száma Élve született malacok száma Életben maradási arány választásig Újrafogamzási idő Választott malacok száma Alomtömeg születéskor Alomtömeg 21 napos korban

Öröklődhetőségi érték (h2) szélső értékek átlag 0,20-0,64 0,10-0,59 0,01-0,76 0,04-0,66 0,00-0,40 0,03-0,24 0,01-0,58 0,00-0,54 0,07-0,38

0,32 0,39 0,10 0,07 0,05 0,23 0,06 0,29 0,15

4.2.1.4. Tejtermelő képesség Születés után a malacok legtermészetesebb tápláléka a kocatej. A felnevelt malacok számát és fejlettségét nagymértékben befolyásolja a koca tejtermelő képessége. Ez a tulajdonság is örökletes adottság, de jelentős mértékben módosulhat a környezeti (tartási, takarmányozási) viszonyok következtében. Ezzel magyarázható, hogy h2 értéke 0,10-0,20. Általában a nagy növekedési erélyű fajták kocái kedvezőbb tejtermelő képességűek, mint a lassúbb fejlődésűek. Immunbiológiai szempontból, az ellenálló képesség fokozása érdekében különös jelentőségű, hogy az újszülött malacok – az első 14-36 órában – hozzájussanak anyjuk föcstejéhez. Az elő fejésű kolosztrum szárazanyagtartalma magas, 23,5-24,7 %, zsírtartalma 5,2-5,4 %. A laktáció 48-72 órájáig nő a szárazanyag- (27-28 %) és a zsírtartalom (12,7-13,1 %), majd a továbbiakban csökken a laktáció végéig (18,5-18,7 %, illetve 6,2-6,8). A kocák laktációs görbéje hirtelen emelkedik, és legtöbbször a 21-23. napon éri el a tetőpontját, majd fokozatosan csökken (4. ábra). A kocák a 3-6. fialásuk során termelik a legtöbb tejet. Az a tapasztalat, hogy a jól tejelő kocák testtömege a szoptatási idő alatt csökken. Ez a testtömeg-veszteség általában 10 % körüli.



4. ábra: Fehér hússertés kocák napi átlagos tejhozama a laktáció alatt A kocák tejtermelő képességét a nemesítési gyakorlat a 21 napos kori alomtömegből határozza meg, mert a születés utáni 3 hét alatt a malacok az anyatejen kívül érdemleges mennyiségű takarmányt nem vesznek fel, így a növekedést valóban a kiszopott kocatej mennyisége határozza meg. Figyelemre méltó, hogy a modern, főleg a lapály és a nagyfehér típusú kocák tejtermelése jelentősen javult az elmúlt két-három évtizedben, döntően az alomtömeg növelésére irányuló szelekció hatására. Számos vizsgálat igazolja azt is, hogy a kocák tejtermelését a szoptatott malacok száma is jelentősen befolyásolja, növekvő alomszám esetében a koca tejtermelése emelkedik. A koca tejtermelésének az alom nagyságától függő változatást hasznosítjuk a dajkásítás alkalmazásakor. Jelenlegi sertésfajtáinknál kielégítőnek tartjuk, ha a 21 napos kori alomtömeg eléri az 50-55 kg-ot.

4.2.1.5. Malacnevelő képesség A malacnevelő képességben összegződik a koca reprodukciós teljesítményének eredménye. Ugyanis a kocák ezen adottságát a felnevelt malacok száma és testtömege, valamint a malacok kiegyenlített fejlettsége mutatja. A választásig felnevelt malacok száma és testtömege mellett fontos szempont az alom kiegyenlítettsége. Az egyenetlen fejlettségű malacokat nevelő kocákat célszerű selejtezni, mert még a hizlalási eredményekre is kihat a malackori fejlődésben bekövetkezett visszamaradás. A gyakorlati tapasztalatok alapján a 9-13-as létszámú



almokon belül nagy egyedi különbségek (szórás) – ha a környezeti feltételek nem kedvezőtlenek – általában nem szoktak előfordulni. A népes, egészséges alom felnevelése iránti igényeket a koca akkor képes teljesíteni, ha megfelelőek az anyai tulajdonságok. A nyugodt vérmérsékletű, malacait gyakran szoptató, figyelmesen mozgó koca alatt a malacok zavartalanul fejlődhetnek. Összefoglalásképpen megállapíthatjuk, hogy a választásig bekövetkező malackiesés mértékét részben örökletes tényezők és különböző kórokozók, részben környezeti hatások eredményezik, amely hatások szétválasztása gondos mérlegelést igényel. A hazai sertéstenyésztési gyakorlatban a 10 % alatti malacelhullás csekély, a 10-20 % közötti kiesés közepes és a 20 % fölött arány nagy veszteségként értékelhető. A malacnevelő képességgel kapcsolatos tulajdonságok közül a csecsszám öröklődhetőségére 0,20-0,40 közötti értéket, a választott malacok létszámára 0,10-0,30as, a választáskori testtömegre vonatkozóan szintén 0,10-0,30-as h2 értéket számítottak.

4.2.2. A sertések hízékonyságát jellemző értékmérők A hízékonysági tulajdonságok fogalmába két alapvető értékmérő tartozik: a növekedési erély és a takarmányértékesítő képesség.

4.2.2.1. Növekedési erély, testtömeg-gyarapodás Növekedésen általában a test tömegében és a testméretekben bekövetkező gyarapodást értjük. A növekedés kisebb részben a testben lévő sejtek számának szaporodása, főképpen azonban a sejtek megnagyobbodása révén következik be. A növekedéssel együtt jár az egyes testszövetek részarány eltolódása, azaz a testösszetétel, valamint a testarányok megváltozása. A szövetek növekedési sorrendje: idegszövet – csontszövet – izomszövet – zsírszövet. Szűkös táplálás, betegség stb. esetén a test szövetei fordított sorrendben csökkennek. Az izomállomány (hús) részaránya a modern hússertésekben 130-140 kg-os élőtömeg elérése után kezd csökkenni, amikor az intenzív zsírlerakás átveszi a vezető szerepet a testösszetétel alakításában (5. ábra).



5. ábra: Különböző testtömegű magyar nagyfehér hússertéshízók fehéráru- és értékeshúsrész-termelésének alakulása (Kovács és mtsai, 1981) A növekedés genetikai szabályozottsága miatt a nemesítőmunka során kialakított eltérő genotípusú állományok (fajták, hibrid vonalak) között a növekedés intenzitásában és tartamában jól definiálható különbségek vannak, amelyek megszabják e populációk növekedési kapacitását. Az ivari hovatartozás is módosíthatja a növekedés jellemzőit. A hím nemi hormonok előnyösen hatnak a növekedésre s a vázizomzat arányára. A kanok növekedési intenzitása átlagosan 7-8,5 %-kal nagyobb a kocákénál. Növekedési erélybeli fölényüket – ha csökkent mértékben is – az ártányok is megtartják a kocákkal szemben. Mindezt jól szemlélteti a 6. ábra.

6. ábra: Az ivar hatása a hízók növekedési erélyére



A növekedés intenzitását és tartamát alapvetően megszabják az örökletes tényezők. A növekedési erély átlagos napi testtömeg-gyarapodásra vonatkozó h2 értéke 0,300,50 között változik. A testtömeg növekedésének előrehaladtával mélyreható változások következnek be a teljes test kémiai összetételében is. Újszülött korban csekély a lipidtartalom, amely rendkívül gyorsan növekszik az egyedfejlődés első heteiben; a későbbiekben, mintegy egyhónapos kor után, a zsírok mennyisége a testtömeggel közel arányosan nő. A sertések testének fehérjetartalma viszonylagosan állandó, a zsírokhoz képest különösen. A hús víz- és fehérjetartalma negatív összefüggésben van egymással. A növekedést alakító nem genetikai hatások közül a legfontosabb a táplálóanyagellátás, de az elhelyezés, s az egészségi állapot is jelentős mértékben módosíthatja a testtömeg-gyarapodást. A gyakorlatban a környezeti feltételek általában nem érik el az optimális szintet, ezért nem tudjuk teljesen kihasználni az örökletes képesség által biztosított potenciális lehetőségeket. A genetikai maximumot azonban fordított esetben sem lehet átlépni, azaz az izomállomány további növelésének szándékával történő túl bőséges táplálás már csak zsírlerakást eredményez. A növekedés erélyt általában az időegységre jutó testtömeg-gyarapodással fejezzük ki. Leggyakrabban a napi testtömeg-gyarapodás értékét használjuk, amelyet vonatkoztathatunk az egész élettartamra – ekkor életnapi testtömeg-gyarapodásról beszélünk

–

vagy

csupán

a

hizlalás

időszakára,

amikor

hizlalás

alatti

tömeggyarapodásról van szó. A növekedési erély jellemzésére használhatunk időintervallumot is, így például az adott hizlalási végtömeg eléréséhez szükséges napok számát. A sertéstartás gyakorlatában használt jelzőszám az átlagos napi vagy havi tömeggyarapodás, amelyet a hizlalás időszakában történő gyarapodás és a takarmányozási

napok,

illetve

hónapok

hányadosaként

számolunk

ki.

A

tenyésztőmunkában az ún. nettó testtömeg-gyarapodás használatos, amely a vágás utáni meleg hasított testtömeg és az életkor hányadosa. Ez a jelzőszám pontosabban fejezi ki a növekedési erélyben meglévő különbségeket, ugyanis így kiküszöbölhető a vágási veszteség esetleges torzító hatása.



4.2.2.2. Takarmányértékesítés A takarmányértékesítő képesség az a tulajdonság, amely meghatározza, hogy a sertésegyed egységnyi élőtömeg felépítéséhez mennyi takarmányt fogyaszt el. Ez a sajátosság kiemelt figyelmet érdemel, mert a hizlalás eredményességét alapvetően meghatározza azáltal, hogy a hízósertés-előállítás ráfordításainak 65-75 %-át teszi ki a takarmányozási költséghányad. A takarmányértékesítés kifejezésére többféle mutatót használunk. Legáltalánosabb az 1 kg tömeggyarapodáshoz felhasznált takarmány (vegyes abrak) mennyisége. Tudományos igényű közleményekben ehelyett (vagy emellett) ki szokták mutatni az 1 kg gyarapodáshoz feletetett takarmány táplálóértékét (emészthető energia, fehérje) is. A takarmányértékesítő képességet azonos feltételek (tartási, takarmányozási) között, azonos testtömegű sertéseknél érdemes vizsgálni, hogy az összeállításhoz megbízható adatokat nyerjünk. A takarmányértékesítés genetikai meghatározottságát tekintve polifaktoriális, a gének sokasága által befolyásolt tulajdonság, a gyakorlatban azonban számos környezeti tényező (tartási, takarmányozási stb.) együttes hatásának eredményeként megjelenő adottság. Ebből fakadóan a takarmányértékesítésre kiszámított h2-érték általában 0,25-0,35 között van. Az

egyed

takarmányértékesítését

döntően

az

határozza

meg,

hogy

az

emésztőrendszerükből felszívódott táplálóanyagokat milyen testszövet építésére használják fel. Ha ugyanis az állat az izomállományát növeli, akkor a takarmányhasznosulás kedvezően alakul, mert a húslerakás jelentős vízbeépítéssel jár. Ezzel szemben akkor, ha a felvett táplálékot zsírtermelésre fordítja a szervezet, romlik a takarmányértékesítés. Ez nyilvánvalóvá válik, ha a hús-, illetve a zsírszövet energiaértékét összehasonlítjuk. Az izomállomány gyarapítására a fiatal, növekedésben lévő szervezetek képesek, ezért a fiatal állatok élettani igényeinek maximális kielégítése (főleg fehérjeellátása) elsőrendű érdek. A kor előrehaladtával csökken az izomállomány építése, mérséklődik a fehérjelerakás, a tartalék tápanyagként termelődő zsír pedig felhalmozásra kerül. Az elmondottakból fakadóan a nagy hústermelő képességű egyedek takarmányértékesítő



képessége

is

kedvezőbb.

Másképpen

kifejezve,

a

növekedési

erély

és

a

takarmányértékesítő képesség között pozitív korreláció áll fenn. Ez a pozitív korreláció előnyös a hizlalás gazdaságossága szempontjából. A sertéshizlalási gyakorlatban hasznos tájékoztatást nyújt és jó összehasonlításra ad lehetőséget, ha az 1 kg értékesített élőtömegre felhasznált abrakot vagy annak pénzben kifejezett értékét mutatják ki. Ez a mutatószám – jól vezetett gazdaságokban – 3,8-3,9 kg vegyes abrak.

4.2.3. A sertések vágóértékét kifejező tulajdonságok A vágóérték meghatározása, illetve ezen összefoglaló tulajdonságcsoport helyes megítélése a sertéshús-előállítás súlypontos területe. A vágóérték a fontos mennyiségi mutatókat és a vágottáru minőségével összefüggő alapvető sajátosságokat foglalja magában. Ebből adódóan a különböző életkorban és végtömegben vágott sertések vágóértékének minősítése mind tenyésztői, mind ipari szempontból fontos. A vágóérték megítélésekor különös súllyal kell számításba venni a fogyasztói igényeket, a vágott sertésből kitermelhető főtermék (hús) arányát. A gyakorlatban egyre inkább a színhús aránya lesz meghatározó a vágóérték tömör jellemzőjeként. Erre ösztönzi ugyanis a termelőket a sertések vágás utáni kereskedelmi minősítése, 1994-től hazánkban is bevezetett, ún. EUROP minősítési és osztályba sorolási rendszer.

4.2.3.1. Vágási veszteség A vágóérték kifejezésének egyik mutatója az élő és a vágott testtömeg közötti különbség. Ennek kg-ban megadott értéke a vágási veszteség. Ezt kifejezhetjük %-os arányban is (az élő testtömeg %-ában). A vágási veszteség pontos megállapításának a sertés nemesítésében, illetve a húsipari feldolgozásnál van nagy jelentősége. A tenyésztőmunkában a teljesítményvizsgálat során a központi állomásokon levágott ivadékoknál számítják ki ezt a jellemzőt. Meghatározása úgy történik, hogy a felfüggesztve felbontott sertés belső szerveit (emésztő-, légző-, keringési és kiválasztószerveket, valamint a gerinc- és agyvelőt) kiemelik, s a testet a hát gerincvonalán kettéhasítják, majd a fél testeket lemérik. A vágási veszteség átlagos értéke a hazai ivadékvizsgálati mérések alapján 23-25 %,



azaz kb. 23 %. A húsipar szempontjából a vágási veszteségnek gazdaságossági okokból van fontos szerepe.

4.2.3.2. Hústermelő képesség A világ fejlettebb régióiban ma már a sertéstartás elsődleges, fő haszna az emberi fogyasztásra alkalmas vízizomszövet (hús) termelése. A kereskedelmi forgalomban ugyani a zsírszegény, sovány hús iránt nagy a kereslet, a fehéráru (szalonna + háj) pedig csökkent értékű terméknek minősül. A hústermelő képességet is alapvetően az egyed genetikai adottságai határozzák meg, amelyek realizálásában a környezet hatásainak is fontos szerep jut. Mind ahogyan korábban már szó volt róla, a hústermelés biológiai szempontból nem más, mint a vázizomsejtek megnagyobbodása az egyed fejlődésének folyamán. Annak alapján, hogy e növekedés milyen ütemű és az egyedfejlődés során meddig tart, a hústermelés intenzitásáról és tartamáról, s ezek eredőjeként a hústermelés kapacitásáról beszélünk. Bár ezek a fogalmak már ismertek a növekedésre vonatkozóan, a hústermelés kapcsán is helytállóak, hiszen a sertéstest esetében a növekedés döntő részét a – fogyasztásra kerülő – izomzat mennyiségi növekedése teszi ki. A sertésnegyed hústermelő képességét általában vágás után lehet számokkal is kifejezni. A modern technika alkalmazása (fejlett ultrahangos mérési módszerek, tomográftechnikák) azonban ma már lehetővé teszi, hogy – anyagi okok miatt korlátozott

körben,

például

a

nucleus

populációkban,

nagy

mértékű

tenyészállományoknál – az élő egyeden követhessük nyomon a hústermelés ütemét, s az izomszövet gyarapodását számszerűen is regisztrálhassuk. A vágóértéket megtestesítő paraméterek jól öröklődnek, h2-értékeik elérik vagy meghaladják a 0,5-es értéket.

4.2.3.3. Csontoshús-arány Bár a hústermelő képesség szabatos megítélésére a csontoshús-arány nem alkalmas; az elmúlt évtizedekben hazánkban is általánosan használt fogalom volt. Előkelő helyét azzal vívta ki, hogy mind a nemesítőmunkában, mind a húsipari feldolgozás során figyelembe vették az értékét. A tenyésztőmunkában a központi hízékonyságvizsgálat keretében került, illetve kerül sor a csontoshús-arány kiszámítására. Ez úgy



történik, hogy vágás után a bal féltestről lefejtik a szalonnát – és a hájat – úgy, hogy az izomzatot borító hártya sértetlen maradjon. Így külön lemérve a féltestből kitermelt szalonnát és hájat, valamint a „maradék” csontoshús tömegét, kiszámítható a %-os arány. A csontoshús fogalmának elterjedése a sertéstartás gyakorlatában mégis inkább annak köszönhető, hogy az 1970-es években hazánkban is bevezetett eljárásnál a vágósertések hasítása utáni kereskedelmi osztályba sorolásánál is mérték, illetve becsülték annak tömegét. A csontoshús tömegének közvetlen mérésére az ún. bőrfejtéses vágásmóddal levágott sertéseknél volt, illetve van mód. Ugyanis ennél az eljárásnál lefejtik a testről a szalonnát, miután a bőrt – további ipari feldolgozás céljából – egészben lehúzzák az elvéreztetett hízókról. Így a lemért csontoshústömeg alapján – a test teljes tömegéhez viszonyítva – mind a csontoshús-arány, mind a fehéráru-arány kiszámítható. A másik alkalmazott vágási módnál, az ún. bőrös vagy forrázásos vágásnál a féltestről a feldolgozásig általában nem húzzák le a szalonnát, s így a csontoshús tömegét, s ebből arányát csak becsléssel lehet számítani. Ez sok vitára, félreértésre adott okot a termelők és a feldolgozó húsipari vállalatok között, aminek az eredményeként az erre a módszerre épülő kereskedelmi osztályozás az 1980-as évek végére megszűnt, átadva a helyét a fejlettebb, a színhúsarány becslésére épülő automata műszeres eljárásnak.

4.2.3.4. Színhúsarány A színhúsarány fogalma viszonylag újkeletű a magyar sertéshústermelésben. Meghonosodását annak köszönhetjük, hogy a Nyugat-Európából importált, úgynevezett SEUROP vágottsertés-osztályozási rendszer erre a hústermelési jellemzőre épül. A színhús fogalma alatt a sertés testében lévő vázizomzat tömegét értjük. E paraméter objektív mérése meglehetősen körülményes, hiszen megköveteli a féltestek feldarabolását és szöveti szétválasztását (kicsontozását). Ennek ellenére számítanunk kell arra, hogy a színhús fogalma át fogja hatni a sertéstenyésztési gyakorlatot és elméletet. Várható, hogy a nemesítő munkában is polgárjogot nyer, a vágóhídi osztályozásban betöltött kulcsszerepe miatt a teljesítményvizsgáló állomásokon is kiszámítják, és szelekciós kritériummá válik. Gyakorlati alkalmazását megkönnyíti,



hogy ma már különböző gyártmányú mérőműszerek állnak rendelkezésre a színhúsarány közvetlen becsléséhez.

4.2.3.5. Az értékes húsrészek aránya A hazai sertéstenyésztésben általánosan használt fogalom, amellyel a fogyasztók által legtöbbre értékelt húsrészek %-os arányát fejezzük ki. Ezek sorrendben: a karaj és a tarja, a comb, a lapocka, amelyek együttes tömegét a hasított testhez viszonyítva %ban fejezzük ki. A hazai fontosabb sertéspopulációk értékes húsrész arányának változási tendenciáját a 7. ábra mutatja.

7. ábra: Az értékes húsrészek arányának alakulása a hazai törzskönyvezett sertés alapfajtáknál az ivadékvizsgálatok alapján Az értékes húsrészek arányának szerepe és jelentősége a jövőben várhatóan csökkenni fog amiatt, hogy a nyugat-európai szabványok a sertéstestben lévő hústömeg kifejezésére újabban a színhúsarányt használják. Néhány évig azonban még számítani kell arra, hogy az értékes húsrész aránya elismert jelzőszáma lesz a sertések vágóértékének. Az értékes húsrészek arányának korábbi kiemelkedő jelentőségéből adódik, hogy öröklődhetőségére vonatkozóan több adattal rendelkezünk. Az irodalmi közlésekből kitűnik, hogy e paraméter h2-értéke 0,50-0,70 közötti. Hazai vizsgálatok is 54 _____________________________________________________________________________ Sertéstenyésztéstan


megerősítik ezeket az adatokat, ugyanis a nagy létszámú magyar nagyfehér fajta populációjában 0,73-as, a magyar lapály fajtánál 0,67-es öröklődhetőségi értékek adódtak.

4.2.3.6. Fehéráru-arány A „fehéráru” speciális magyar kifejezés a sertéstest zsírosságának jellemzésére, amely már mélyen gyökeret vert a sertéstenyésztők szókincsében. A szalonna és a háj együttes tömegét értjük rajta. Ha ezt az értéket a hasított test %-ában fejezzük ki, megkapjuk a fehéráru-arányt. A fehéráru-arány fogalma részben a nemesítőmunka terméke, mert ezt a paramétert a központi hízékonyságvizsgálat során során is kiszámítják a kódexben leírt módon. A fogalom közismertségét azonban inkább az alapozta meg, hogy az elmúlt két évtizedben a hízósertések vágás utáni kereskedelmi osztályozásának (ún. minősítésének) alapját is ez a paraméter képezte. A 105 kg-os átlagos testtömegű vágósertések abban az esetben kerültek az I. osztályba, ha fehéráru-arányuk 30 % alatt volt. Ezt követően 5-5 %-os fehéráru-arány lépcsőkkel még három minőségi osztályt különböztettek meg. Ezen tulajdonságra számított öröklődhetőségi értéke a 0,6-ot meghaladhatja. A szalonna vastagságából nagy biztonsággal lehet következtetni a test fehéráruarányára azáltal, hogy e jellemzők szoros összefüggésben (korrelációban) állnak egymással. A test meghatározott pontjain ( a hát középvonalában a maron, az ágyékon vagy a hátközéptől 6-8-10 cm-re oldalt) mért szalonnavastagsági méreteket a tenyésztőmunkában az ún. üzemi sajátteljesítmény-vizsgálat keretében – általában ultrahangos készülékkel – mérik, s becsülik azokból a fehéráru-arányt. A legmodernebb eljárásokkal (tomográfia) a test több helyén mért keresztmetszeti síkok szalonnaterületi adataiból csaknem 100 %-os pontossággal megbecsülhető, mérhető a test fehéráruaránya. A hazai vizsgálatokban az átlagos hátszalonna-vastagságra számított h2-értékek 0,50 körüliek. Az irodalomban e tekintetben 0,10-0,70-es öröklődhetőségi értékeket is találunk.



4.2.3.7. A sertéshús minőségét jellemző tulajdonságok A sertés vágóértékét jellemző mennyiségi kritériumok mellett a hús használati értékét jelentős mértékben befolyásoló minőségi kívánalmakra is tekintettel kell lenni. A fogyasztó a húsminőség megítélésekor elsősorban a hús zsírosságát és színét értékeli. Előnyben részesítik a világos rózsaszínű, nem zsíros, finom rostú, puha, fiatal sertésekből kitermelt húst. A fogyasztók a hús színe mellett kritikusan értékelik annak konzisztenciáját, ízét, létartó képességét, s egyéb fizikai tulajdonságait. A hús színét az izomsejtek fényvisszaverő képessége határozza meg. Ez a hús minőségének függvényében változik, részben örökletes, részben környezeti tényezők határozzák meg. A normál, azaz a minőségi hibáktól mentes hús színe rózsaszín, kellően tömör konzisztenciájú. Akkor ilyen a hús, ha az izomsejtet felépítő fehérjék, az aktin és a miozin a vágás után hosszú ideig megőrzik struktúrájukat, s az izomsejt energiatartalékát jelentő glikogén lebomlási sebessége is átlagos értéket mutat. Abban az esetben, ha az örökletes adottságok és a környezeti stresszorok együttes hatásaként vágáskor a vázizomszövetben rendellenes biokémiai reakciók játszódnak le, a hús színe megváltozik. Leggyakrabban sápadt, világos színűvé válik, ami az ún. PSEszindróma egyik legfontosabb megnyilvánulása. A PSE (pale, soft, exudative) állapotú hú sápadt színe többek között az izomfehérjék denaturálódásának a következménye. A normálistól eltérő színű húst eredményez az ún. DFD- (dark, firm, dry) kötött, kemény, szárazszindróma kialakulása. A DFD jelleg létrejöttében is az izomsejten belüli glikolitikus folyamatok rendellenes lezajlása játssza a fő szerepet. Ez esetben a hús színe sötétté, vörössé, szerkezete pedig tömötté, feszessé válik. A hússzín öröklődhetőségét a különböző vizsgálatokban 0,20-0,25 közöttinek találták. A hús minőségének meghatározó jellemzője a pH-értéke. Ebből jól lehet következtetni a vázizomzatban vágás után végbemenő biokémiai folyamatokra. A hús pH-értékét általában két alkalommal, éspedig a vágást követően 45 perc múlva, majd 24 óra elteltével mérik. Az első mérési adatot pH1-gyel, a másodikat pH2vel jelölik. A sertéshús szokványos pH1-értéke, azaz a normál minőségű hús kémhatása 5,8-6,2 között változik a Musculus longisimus dorsiban mérve. Ha a



glikolízis lefolyása az izomsejtekben egyenletesen lassú ütemű, akkor a pH2-értéke 5,75,8 lesz. Ez az érték a normál húsminőség jellemzője. A PSE állapotú húsra a pH-érték gyors csökkenése jellemző. A DFD típusú húsból hiányoznak a glikolitikus bomlástermékek, ezért pH-értékei a normál húsra jellemzőknél magasabbak. A teljesítményvizsgálati kódex szerint DFD minőségű húsa annak a sertésnek van, amelynek a karajában – a 13-14. csigolyatest között mérve – 45 perccel a szúrás után a meleg féltestben 6,3-at, majd 24 órás hűtést követően ugyanezen a helyen 6,2-et meghaladó pH-érték (ezzel kapcsolatban lásd a 4. táblázatot). A pH-érték öröklődhetőségére vonatkozó számítások 0,15-0,30 közötti h2-értéket eredményeztek. 4. táblázat: A húsminőségi jellemzők a Sertés Teljesítményvizsgálati Kódexben Jellemzők PSE*

pH-érték pH1 pH2 karajban mérve ≤ 5,7 ≤ 5,6

Gö-fo érték karajon mérve ≤ 64

Normál

5,8-6,2

5,7-5,8

65,80

DFD**

≥ 6,3

≥ 6,2

≥ 81

Érzékszervi minősítés Halvány, vizenyős, nyitott szerkezetű Rózsaszín, jó víztartó képességű Sötét, száraz, tapadós felületű, zárt szerkezetű

* A PSE angol kifejezés rövidítése: Pale-Soft-Exudative ** A DFD angol kifejezés rövidítése: Dark-Firm-Dry A harántcsíkolt izmokban az izomrostot vékony hártya, ún. szarkolemma veszi körül. Az izomrost fibrillumokból áll. A fibrillumok a kb. 60 %-ot kitevő szarkoplazmába vannak beágyazva. Ebből az izomstruktúrából adódóan a hús meghatározott, jellemző konzisztenciájú. A vázizom állagának, konzisztenciájának közvetlen mérésére nem dolgoztak ki általánosan elfogadott eljárást. Ezért számszerűen ezt a tulajdonságot nem szokás kifejezni, annak jellemzésére körülírást alkalmaznak. A PSE állapotú húsra laza, de szívós szerkezet a jellemző. Az ilyen típusú hús állagát petyhüdtnek is szokás nevezni. Ezzel szemben a DFD hús szerkezete tömött, feszes. A normál sertéshús konzisztenciája egészségesen rugalmasnak mondható. A sertés izomszövet átlagosan 75 % vizet, 21 % fehérjét, 3 % zsírt és 1 % ásványi anyagot tartalmaz.



A hús vízkötő képességét többféle módon mérik. Az egyik eljárás szerint préseléssel – standard nyomásértéken – kisajtolják vagy centrifuga segítségével kiválasztják a hús „levét”. Ha az itatóspapíron nagy volt marad, akkor a hús rossz víztartónak minősül. A folt nagysága planiméterrel objektív módon mérhető. A hús vizenyőségének általánosan alkalmazott mérési módszere a csöpögési veszteség mérése. Ennek az a lényege, hogy 24 órás hűtve tárolás után a hús által elveszített víz mennyisége pontosan kiszámítható a tárolás előtti és a tárolás utáni hasított féltestek tömegkülönbségéből. Ezt a veszteséget általában a tárolási testtömeg %-ában fejezik ki. A csepegési veszteség öröklődhetősége csekély, értéke 0,05-0,3 közötti. Ellenőrző kérdések:

1. Ismertese a konstitúció jelentőségété, jellemzőit a sertéstenyésztésben! 2. Fejtse ki a sertések reprodukciójára ható környezeti tényezőket! 3. Sorolja fel a növekedési erély és a takarmányértékesítés kifejezésére alkalmas mérőszámokat! 4. Ismertesse a vágósertés húsminőségi paramétereit!


5. Törzskönyvezés és teljesítményvizsgálatok _____________________________________________________________________________________

5. Törzskönyvezés és teljesítményvizsgálatok Elsajátítandó ismeretek A fejezet célja az, hogy a hallgatók betekintést nyerjenek a hazai törzskönyvezés, teljesítményvizsgálatok metodikai szabályi előírásaiba. Ismerjék meg a sertések tenyészérték-becslésének módszereit. A törzskönyvezés célja az állatok termelőképességével kapcsolatos öröklődő értékmérő tulajdonságoknak és az ezek kialakításában szerepet játszó tényezőknek nyilvántartása oly módon, hogy az állatok tenyészértéke felismerhető legyen, és ezáltal az egész állomány nemesítése, termelőképességének fokozása lehetővé váljon. A köztenyésztésben és a tenyészállat forgalomban való részvétel feltétele, hogy az állományról vezetetett törzskönyvi adatok hitelességét az Országos Mezőgazdasági Minősítő Intézet, mint tenyésztési hatóság (továbbiakban: Intézet) szavatolja. Ennek megfelelően törzskönyvezésnek csak az a tevékenység tekinthető, melyet a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium által elismert tenyésztő szervezet végez és az Intézet hitelesít. A következőkben részletezett adatok a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési

Minisztérium

által

elismert

fajták

Intézet

által

hitelesített

törzskönyvezésének gyakorlati végrehajtására vonatkoznak. Az elismert sertésfajták: Magyar nagyfehér hússertés

Vörös mangalica sertés

Magyar lapály sertés

Fecskehasú mangalica sertés

Duroc sertés

Szőke mangalica sertés

Hampshire sertés

Hungahib hibrid

Pietrain sertés

Seghers hibrid Dalland sertés

Az ideiglenes forgalmazási engedéllyel rendelkező fajták: Dumeco hibrid sertés

Rattlerow hibrid sertés

5.1. Sertés teljesítményvizsgálat A teljesítményvizsgálatok rendjét, az állatok kijelölését, a vizsgálat végrehajtását, a kiértékelés, ellenőrzés, közzététel módját a Teljesítményvizsgálati Kódex tartalmazza. A Kódex előírásait a vonatkozó jogszabályok figyelembevételével a Kódex Bizottság



készíti el, melynek tagjai a tenyésztő szervezetek szakemberei, valamint az oktatási és tudományos intézmények képviselői. A Bizottság elnöke az Intézet képviselője.

5.1.1. Hízékonysági és vágási teljesítményvizsgálat (HVT) A tenyészállatok genetikai képességéről a legmegbízhatóbb információt a központi hízékonysági

és

vágási

teljesítményvizsgálat

adja.

Magyarországon

5

teljesítményvizsgáló állomás (TVÁ) jogosult HVT vizsgálatok végzésére. Ezek a következők: -

az OMMI Állami Teljesítményvizsgáló Állomás, Atkár

-

a Kaposvári Egyetem Állattudományi Kar kaposvári teljesítményvizsgáló állomása (működtető: ISV Rt.)

-

a HUNGAPIG Kft. herceghalmi teljesítményvizsgáló állomása

-

a Veszprémi egyetem Georgikon Mezőgazdaságtudományi Kar keszthelyi teljesítményvizsgáló állomása

-

a Béke Agrárszövetkezet hajdúböszörményi teljesítményvizsgáló állomása

A vizsgálat során tenyészkanonként öt alomból 1-1 vegyes ivarú alompár (ártány és koca), vagy 3 alomból 4-4 vegyes ivarú alompár kerül beszállításra, a koca értékeléséhez legalább egy koca és egy ártány, a kan értékeléséhez 3 és 4 kocától származó ivadékok esetén minimum 10, több koca esetén legalább 9 levágott egyed szükséges. A tesztelés egyedi rekeszekben, 80 napos kortól, 105 ±2 kg élősúly eléréséig tart. Az etetés a kódexben előírt takarmányokkal ad libitum történik. A vizsgálat az állatok vágásával és minősítésével fejeződik be. A kiértékelés a nettó súlygyarapodás (hasított felekre számított életnapi súlygyarapodás) (s), az 1 kg élősúly-gyarapodáshoz felhasznált takarmány mennyisége (t), a fehéráru aránya (f), az értékes húsok aránya (h), és a pH, OPTOSTAR, valamint érzékszervi vizsgálattal mért húsminőség (m) alapján indexszel történik, a következő képlet segítségével: I

HVT

= 0,2(s - s ) + 0,02(t − t ) + (f − f ) + 2(h − h ) + (m − m ) + 100

s, t , f , h , m = a fajtacsoport országos átlag eredményei (standard).

5.1.2. Szaporasági és felnevelési teljesítményvizsgálat (SZFTV) A vizsgálat célja a tenyészkocák és az egyes populációk reprodukciós képességének objektív meghatározása. 60 _____________________________________________________________________________ Sertéstenyésztéstan


A legfontosabb – indexszel is értékelésre kerülő adatok a született élő malacok száma almonként (no), a 21. napon élő malacok átlagos száma (n21), valamint a 21 napos alomsúly (w21). A szaporasági és felnevelési teljesítményindex kiszámítása a következők szerint történik: I SZFTV = (n o + n 21 +

w 21 − i) 5 + 100 10

i = a fajtacsoport országos átlagából számított teljesítményvizsgálati standard. A két fialás között eltelt idő, a felnevelési százalék és az első fialásig eltelt napok száma értékes kiegészítő információt ad a fajta szaporasági teljesítményének megítéléséhez. A reprodukciós adatok mellett kötelező a feljegyzése.

5.1.3. Üzemi sajátteljesítmény-vizsgálat (ÜSTV) A sajátteljesítmény-vizsgálat előszelekciós eljárás, célja a tenyésztésre való alkalmasság eldöntése. A sajátteljesítmény vizsgálatra történő kijelölést az illetékes tenyésztő szervezet tenyésztési programjában előírtaknak megfelelően kell végezni. A vizsgálat kiscsoportos (kanoknál legfeljebb 15, kocáknál 25 egyed) elhelyezésében történik és a 80-110 kg-os élősúly eléréséig tart. A tartás és a takarmányozás optimális és tartósan egységes kell hogy legyen, a genetikai képességek kifejtése és az adatok összehasonlíthatósága érdekében. Az EUROP ÜSTV vizsgálat végén a kiértékelés az életnapi súlygyarapodás (s) és az ultrahangos készülékkel mért színhús százalék (h) alapján indexszel történik, a következő képlet segítségével. I E- ÜSTV = 0,2 (s - s ) + 3(h - h ) + 100

s = fajtacsoport országos átlageredménye (standard) h = fajtacsoport becsült színhús százaléka (standard) Az ÜSTV adatokat 100 kg élősúlyra korrigáltan adjuk meg az összehasonlíthatóság érdekében. A korrekció a populációk átlag adataiból számított regressziós együtthatók segítségével történik.



5.1.4. Küllemi bírálat (KB) A sertések küllemi bírálatát az elismert tenyésztő szervezetek végzik, a tenyésztési programban elfogadott elvek alapján. A bírálat szempontjai és értékelésük: Selejt Fej Törzs Lapocka Comb Lábak Testnagyság, fejlettség Szárazság Összbenyomás

1 1 1 1 1 1 1 1

Gyenge Közepes Jó Adható pontszámok 2 3 4 4 2 3 2 3 4 2 3 4 2 3 4 2 3 4 4 2 3 2 3 4

Kiváló 5 5 5 5 5 5 5 5

(A pontszámokat nem kell összesíteni. Tört és fél pontszám nem adható.) A küllemi bírálatot első alkalommal az ÜSTV-vel egyidőben kell végezni, az összbenyomás pontszám megadásával. A részletes testtáji bírálatot a kanoknál egyéves korig, a kocáknál a második fialásig kell végezni.

5.1.5. Egységes tenyészérték becslési rendszer Az egységes megítélés érdekében a tenyészállatok minősítése a különböző fajtáknál egységesen a kódex előírásai szerint történik. Előszelekció Tenyésztésre az a süldő alkalmas, amelyiknek az ÜSTV indexe 2000. január 1-től legalább 95 pont, a küllemi bírálata pedig legalább 3 pont. Utószelekció

I-II. fajtacsoport

Kocák (anyai index) ISZFTV + IHVT

Kanok (apai index) IHVT

III-IV. fajtacsoport

IHVT

IHVT

Származás alapján:

Tenyéssüldő index =

anyai index + 2x apai index 3



5.1.6. Végtermék tesztek A végtermék tesztek célja a sertés hibridek és keresztezési programok teljesítményének vizsgálata objektív körülmények között. A hibridek esetében a teljesítmények meghatározása két tulajdonságcsoportra terjed ki, a szülőpár állományok reprodukciós képességének vizsgálatára, valamint a végtermék hízékonysági és vágóérték tesztjére. A hibridek mellett vizsgálatba vonhatók a különböző tervszerű keresztezések anyai konstrukciói és a keresztezett végtermékek i. Az egyszerű fajtakeresztezések esetében tekintettel arra, hogy az alapfajták tenyésztési-teljesítményvizsgálati eredményei közzétételre kerülnek, a végtermék tesztek végzése nem kötelező, a nyert adatok azonban értékes információt adnak mind a tenyésztőnek, mind a felhasználónak. Keresztezett (F1) kanok használata esetén a végtermék tesztek végzése ugyancsak kötelező. A végtermék tesztek alapelve, hogy a különböző hibridek és keresztezések vizsgálata egy időben, azonos körülmények között történik. A végtermék tesztek végzésére az Országos Mezőgazdasági Minősítő Intézet jogosult. A végtermék tesztek részletes eredményeit az OMMI minden évben külön kiadványban jelenteti meg.

5.1.7. Reprodukciós teszt (RT) A reprodukciós teszt végzése az elismerésre bejelentett sertés hibridek szülőpár állományaiban kötelező. Az elismert hibridek esetében legalább három üzemben minimum 1000 kocára kiterjedően kell végezni az ellenőrzést. A vizsgálat vont üzemeket a tenyésztő szervezet által benyújtott lista alapján az OMMI jelöli ki. A búgatási, fialási, választási adatok rögzítését a Sertés Teljesítményvizsgálati Kódex előírásainak megfelelően az elismert tenyésztő szervezet végzi, a termékenyülési

és szaporulati felnevelési adatokat az év végén az OMMI értékeli ki. A genetikai sérülések rögzítése a végtermék tesztekben is kötelező.

5.1.8. Hízékonysági és vágóérték végtermék teszt (HVV) A hibrid végtermékek és a keresztezett terminál kanok által előállított hízók eredményeit az OMMI a központi teljesítményvizsgáló állomásokon szervezett végtermék tesztekben értékeli.



A végtermék tesztre kijelölt ismert származású süldőket a kódexben leírt feltételekkel kell a TVÁ-ra beszállítani. A vizsgálat csoportosan történik a termelési környezettel való jobb összehasonlíthatóság érdekében. A vágást követően meg kell határozni a súlygyarapodási, takarmányértékesítési adatokat, és el kell végezni a vágott test értékelését a hústermelő képesség és a húsminőség szempontjából. A mérések és darabolások a HVT vizsgálattal megegyezően történnek. A vizsgálati csoportok kialakítása úgy történik, hogy egy ismétlésben (10-15 napon belül beszállított egyedek összessége) azonos létszámmal mindig 6-6 konstrukció vegyen részt.

5.1.9. A sertés tenyészértékbecslés a BLUP módszerrel A BLUP a „Best Linear Unibased Prediction” angol elnevezés rövidítése, amely magyarra fordítva a következő: „a legjobb lineáris torzítatlan előrejelzés”. A BLUP alapján végzett tenyészértékbecslés hatékonyabb a hagyományos indexszelekciónál. A fölény nagyobb számú generáció esetén egyre nagyobb lehet,

különösen kisebb öröklődhetőségi értékű tulajdonságok, például az alomnépesség esetében. A BLUP-ra alapozott tenyészértékbecslés további nagy előnye, hogy a genetikai trend környezethatásoktól mentesen becsülhető. A szelekciós indexre alapozott

rendszerek legnagyobb hibája, hogy még a jelentő és szisztematikus környezeti hatások hatékony kiszűrését sem teszi lehetővé. Ezek kiiktatására a sertéstenyésztés területén – külföldön – ugyan kidolgozták a legkülönbözőbb relativizált eljárásokat, de ezek lényege minden esetben az „istállótársas” értékelés maradt. Ezek az eljárások ma már elavultnak

tekinthetők,

aminek

az

a

következménye,

hogy

a

legfejlettebb

sertéstenyésztő országok megkezdték a BLUP eljárás adaptálását. A BLUP módszer alkalmazásakor rendkívül jelentős az előny a tenyészértékbecslés pontosságában, ha az apának még nincs ivadéka vagy csak kevés van. Ez a sertéstenyésztésben való probléma, amelynek gyakorlati vetülete a minimális ivadékcsoport-létszámok örök vitát kiváltó meghatározása. Ezen a problémakörön úgy tudunk felülemelkedni, hogy a tenyészértékbecsléshez a megfelelő BLUP modellt választjuk.



A sertéstenyésztésben is alapvető a két legfontosabb BLUP modell, az apamodell és az egyed (állat)-modell alkalmazása kerülhet szóba. A tipizálás alapja az, hogy a modellek milyen genetikai összetevőket (komponenseket) tartalmaznak. Az apamodell értelmében egy-egy ivadék vizsgált tulajdonságra vonatkozó minden egyes mérési adata az alábbi összetevőkből áll: -

a populáció főátlaga +;

-

a nem genetikai jellegű hatások (környezet stb.) +;

-

az apa tenyészértéke +;

-

az egyed teljesítményében ismétlődő tartós környezeti hatás +;

-

a mérést befolyásoló egyéb véletlen hatások (anyai hatás, egyedi eltérés, véletlen hiba).

5.2. A tenyésztés szervezése A sertéshústermelés a hazai állattenyésztés legjelentősebb ágazata. Termékeivel az élelmezésben és az élelmiszeriparban – történelmi idők óta – tradicionális szerepet játszik. A minőségi végtermék előállításában a genetikai háttér biztosítása, annak szabályozottsága meghatározó szerepet tölt be. Annak érdekében, hogy ez a rendkívül

szerteágazó tevékenység a lehető legnagyobb hatékonysággal működjön, szabályozni szükséges a tenyésztésszervezési struktúrát, a fajta- és tenyészállat-elismerés rendjét, a külön engedélyhez kötött tevékenységek körét, azaz a működés feltételeit. E szabályoknak nem a korlátozás a célja, hanem a tevékenységek hitelesítése, a tenyésztőmunka színvonalának növelése állandó kontroll biztosításával.

5.2.1. A sertéstenyésztés törvényi szabályozása A hazai sertéstenyésztés szervezeti hátterét az állattenyésztési törvény (hivatalosan: 1993. évi CXIV. törvény az állattenyésztésről) határozza meg. Hasonlóan a fejlett mezőgazdasággal rendelkező országokhoz, 1994-től Magyarországon is törvényi szinten határozzák meg a tenyésztés szabályait. Hazánknak csak század eleji, részterületekre vonatkozó törvénycikkei voltak, az állattenyésztés átfogó jogi szabályozására e törvénnyel került sor.



Az

állattenyésztés,

s

ezen

belül

a

sertéstenyésztés

hierarchiájában

a

Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztériumnak (FVM) van irányító szerepe.

A főhatóság tenyésztésszervezői funkcióját a következő szervezeti rendszerben látja el: 1. szint: Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium 2. szint: tenyésztési hatóság 3. szint: elismert tenyésztőszervezetek A minisztérium főbb feladatai a sertéstenyésztés irányítása, szervezési feladatainak keretében a következők: - Kidolgozza

a

sertéstenyésztés

hosszú

távú

fejlesztési

célját,

amelynek

végrehajtására jogszabályokat készít elő és rendeleteket alkot, illetve azok végrehajtása érdekében támogatási rendszert dolgoz ki és működtet. - Meghatározza a tenyésztés szervezeti felépítését, amelynek keretében tenyésztési hatóságot hoz létre és működtet. (Ez a tenyésztési hatóság az Országos

Mezőgazdasági Minősítő Intézet (OMMI), amelynek Állattenyésztési Igazgatósága, illetve Sertés- és Juhtenyésztési Osztálya gyakorolja a közvetlen hatósági jogköröket a sertéstenyésztésben). A tenyésztésszervezés második szintjét a tenyésztési hatóság (Országos Mezőgazdasági Minősítő Intézet, Budapest) jelenti, amely sertéstenyésztéssel kapcsolatos feladatainak keretében a következő főbb tevékenységeket végzi: - országosan sertéstenyésztési adatbankot hoz létre és tart fenn, így ellátja az adatok feldolgozását is, - kialakítja és működteti a tenyészállományok egységes azonosítási és nyilvántartási rendszerét,

- teljesítményvizsgálatokat, ellenőrző teszteket, tenyészértékbecslést végez és közzéteszi azok eredményét, - végzi az állami tulajdonú apaállat-gazdálkodást, továbbá irányítja és ellenőrzi a védett őshonos fajták (mangalica) fenntartását. A

tenyésztésszervezés

harmadik,

legszélesebb

szintjét

az

elismert

tenyésztőszervezetek képezik, amelyek e feladatok keretében

- tenyésztési programot hajtanak végre, - törzskönyvezést végeznek, illetve - megbízás alapján teljesítményt vizsgálnak vagy vizsgáltatnak.



A tenyésztőszervezetek a következő szervezeti formákban működnek: - tenyésztőegyesületként, - tenyésztőszövetségként, illetve - tenyésztővállalkozásként. Az elismert tenyésztőszervezetek munkájuk során

- fajtaelismerésben részesítik vagy arra bejelentett fajtát, hibridet tenyésztenek, illetve keresztezési programot valósítanak meg, - a tenyésztési program megvalósításához megfelelő létszámú állatállományt tartanak, - szakszerű tenyésztői munkát végeznek, amelynek végrehajtásához tenyésztésvezetőt alkalmaznak, - a

tenyészállományokat

egyedenként

úgy jelölik meg, hogy azonosságuk

megállapítható legyen, - a tenyésztési program előírásainak megfelelően törzskönyvet vagy tenyésztési főkönyvet vezetnek,

- elvégeztetik vagy – megbízás alapján – elvégzik a teljesítményvizsgálatokat, - származási igazolással látják el mindazoknak a tenyésztőknek az állatait, akik ezt kérik. A tenyésztőszervezetek elismerése meghatározott időtartamra szól, felülvizsgálat alapján megújítható. Az elismert tenyésztőszervezetek listáját a minisztérium hivatalos lapjában (Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Értesítő) évente közzéteszik. Ellenőrző kérdések:

1. Sorolja fel az ÜSTV, SZFTV, HVT vizsgálatok során mért paramétereket! 2. Ismertesse a BLUP tenyészérték-becslési módszer lényegi elemeit! 3. Ismertese a tenyésztésszervezés különböző szintjeinek feladatait!


6. Tenyésztési módszerek a sertéstenyésztésben _____________________________________________________________________________________

6. Tenyésztési módszerek a sertéstenyésztésben Elsajátítandó ismeretek

A tantárgyat hallgatók nyerjenek olyan ismereteket, amelyek segítségével az előző fejezetek anyagára támaszkodva okszerűen alkalmazni tudják a különböző tenyésztési eljárásokat. A hallgatók ismerjék meg a különböző tenyésztési eljárások alkalmazásából származó genetikai hatásokat. A tenyészértékbecslés rendszere és annak pontos végrehajtása a genetikai előrehaladás záloga. A tenyészérték becslése alapvetően fontos információkat ad a szelekciós döntéshez (selejtezés vagy tenyészállatként történő besorolás), majd a párosításhoz. A párosítások módja a tenyésztési eljárást is meghatározza. A tenyésztési módszerek két nagy csoportja a fajtatiszta tenyésztés és a keresztezés. A fajtatiszta tenyésztésen belül a párosított állatok rokonsági foka alapján végezhető további felosztás. A keresztezési eljárások a sertéstenyésztésben a résztvevő partnerek genetikai távolsága (fajta-, vonalhibridek), a részt vevő populációk száma, illetve az előállítandó vágóalapanyag speciális tulajdonságai alapján csoportosíthatók. Genetikai értelemben a fajtatiszta-tenyésztési eljárások döntően az additív genetikai variancia hasznosításán alapulnak. A keresztezési eljárások az additív genetikai variancia mellett a nem additív genetikai tényezők hasznosítására is alkalmasak, az utóbbiak a gyakorlatban heterózisként jelennek meg a teljesítmények növekedésében.

6.1. Fajtatiszta tenyésztés Fajtatiszta tenyésztésen hagyományos értelemben azt érjük, ha a párosítandó egyedek igazoltan ugyanabba a fajtába tartoznak. A gazdasági állatok tenyésztésében az angol telivér és az arab telivér ló tenyésztésében érvényesülnek legtisztábban ezen alapelvek. Alapjuk a zárt törzskönyv. A sertéstenyésztési gyakorlatban fajták olyan tenyészállományok, amelyekben a tenyésztési programon belül minden gyednek lehetősége van arra, hogy egy másik egyeddel párosítsák, ha azok megfelelnek az adott fajtába tartozó kritériumainak. Számos fajta keresztezésével alakították ki a bázispopulációkat.



6.1.1. A beltenyésztés és a rokontenyésztés Ha a nemesítő adott állományban az elért termelési színvonalat, a populáció képességeit rögzíteni kívánja, beltenyésztéshez, rokontenyésztéshez folyamodik. Ezt a tenyésztési eljárást azonban mint tesztpárosítást is alkalmazzák, éppen a recesszíven öröklődő, terheltséget jelentő sajátosságok kiszűrésében. Az egyik, akár a másik elképzelés megvalósítása a cél, mindenkor tervszerűen végzett, ellenőrzött keretek között, a teljesen hiteles származásellenőrzés mellett szükséges

a

módszer

alkalmazását

kézben

tartani.

Feltétlenül

sokoldalúan

felülvizsgálandók a beltenyésztésből született ivadékok tulajdonságai, hogy a kívánatosan alakuló adottságok mellett nem jelentkeznek-e terheltséget jelentő elváltozások. Csakis kiváló képességű, örökletes terheltségtől mentes, szigorú körültekintéssel végzett, sokoldalú ivadékvizsgálattal tesztelt egyedek alkalmasak arra, hogy rokontenyésztést folytassanak velük. Kivétel ez alól az örökletes hibák feltárása céljából végrehajtott párosítás, amikor is éppen az a feladat, hogy a kérdéses egyedre vonatkozóan meghatározzuk az örökletes hiba genetikai faktorának jelenlétét az egyed öröklési anyagában. A beltenyésztés folytatható szoros és tágabb rokonsági fokban álló egyedek párosítása által. Ez annyit jelent, hogy a szülő-ivadék, illetve a édestestvér párosítások a legszorosabb rokontenyésztésnek számítanak, főleg ha ezt több egymást követő nemzedék rokon egyedeivel folytatják. Mérsékeltebb a beltenyésztés, ha féltestvérek, unokatestvérek, nagyszülő és unoka párosítására kerül sor. Egyéb rokonok, pl. a szülő testvérével végzett párosítása vagy távolabbi unokatestvérek génanyagának az összehozása pedig a tágabb értelmű rokontenyésztést jelenti. Ha ezt a rokontenyésztés eredményeként születő ivadékokra kiszámított beltenyésztési koefficiensek (Fx) számszerű értékeivel jelezzük, akkor Fx = 6,25 alatti érték esetén az egyed tág beltenyésztésből, a 6,25-12,5 közötti Fx érték esetén közepes, a 12,5-25,00 közötti Fx értéket mutató egyedek pedig szorosan beltenyésztettnek számítanak.

6.1.2. Vonaltenyésztés A fajtatiszta tenyésztésen belül nagy jelentőségre tett szert a vonaltenyésztés. Vonaltenyésztésről akkor beszélhetünk, ha pontosan meghatározott céllal fajtán belül egy

vagy

több

tulajdonságban

különlegesen

magas

tenyészértékű

és

így



örökítőképességű populációt kívánunk létrehozni. A vonaltenyésztésnek két változata lehet: nem rokontenyésztett vonalak és rokontenyésztett vagy beltenyésztett vonalak kialakítása. A nem rokontenyésztett vonalakat általában úgy alakítják ki, hogy adott fajtán vagy fajtacsoporton belül a teljesítményvizsgálati (ivadékvizsgálatok) adatok alapján adott tulajdonságokban messze a fajtaátlagot meghaladó képességű hím- és nőivarú állományt (rendszerint süldőket) választanak ki (vásárolnak) olyan létszámban és származás szerinti összetételben, hogy a továbbiakban lehetővé váljék e populáció további intenzív szelekciója érdemi rokontenyésztés nélkül. Az így létrehozott vonal szelekcióját igen magas teljesítményszintről indítva hosszabb-rövidebb ideig a vonalon belül végzik. Ilyen módon hoztak létre kiemelkedő képességű vonalakat, amelyeket többnyire keresztezési programokban hasznosítanak (pl. Pig Improvement Company, Seghers, KAHYB és mások). Hasonló módon import vonalakból indították több országban egyes fajták tenyésztési programját is, pl. Dániában a dán nagyfehér és a dán duroc fajtákét, amelyek nemzetközi összehasonlításban is kiemelkedő jelentőségűek lettek. A sertéstenyésztés gyakorlatában a nemesítők nemcsak a teljesítményszint szakadatlan emelésén fáradoznak, hanem céljuk a genetikai adottságok minél megbízhatóbb rögzítése is a populációban; ennek eszköze a homozigócia fokozása. Az ez irányú törekvések gyors módszere: rokontenyésztés alkalmazása. A sertésfaj általában érzékeny a rokontenyésztésre, amit jól mutatnak azok a kísérletek, amelyekben mérték több tulajdonság rokontenyésztés hatására bekövetkező leromlását (beltenyésztési depresszió). A rokontenyésztés elsősorban az életképességgel, a konstitúcióval és a szaporasággal összefüggő tulajdonságokat befolyásolja hátrányosan, legkevésbé a vágóértéket meghatározó értékmérőket érinti, habár gyakran tapasztalható fokozott elzsírosodásra való hajlam. Az árutermelésben a rokontenyésztést a fenotípusos teljesítményekben bekövetkező csökkenés miatt elkerülik. Rokontenyésztéssel akkor alakítanak ki vonalakat a sertésnemesítésben, ha kivételes örökítőképességű tenyészkan (esetleg koca) tulajdonságait kívánják minél nagyobb számú tenyészállat örökletes alapjába „beépíteni”. Ennek érdekében a párosításokat úgy irányítják, hogy a vonalalapítóra jellemző kiemelkedő genetikai képességek



nemzedékről nemzedékre mind nagyobb mértékben összegződjenek az utódok genotípusában. A vonalak kialakításakor a beltenyésztéses leromlás mérséklése, illetve kockázata miatt legtöbbször kerülik a szülő-utód párosításokat. Az édestestvérpárosítások eleve nem szolgálják az alapvető célt, helyette inkább a féltestvérek, illetve nagyszülő-unoka párosítási módok a gyakoriak.

6.1.3. A vérfrissítés A sertésfajták nemesítésében igen jelentős tenyésztési módszer a vérfrissítés. Huzamosabb időn keresztül folytatott beltenyésztés következtében általában a teljesítmények mérsékelt, esetenként nagyobb mértékű romlása következik be. Leginkább az életerő csökkenésével kell számolnunk. Ilyen esetben folyamodnak a tenyésztők a vérfrissítés módszeréhez. Általában fajtaazonos, de a beltenyésztett populációval nem rokonegyedek génanyagának beépítésével szüntetik meg a nemkívánatos jelenségeket. E célra főképpen azokban a tulajdonságokban kell kiváló teljesítményeket felmutató tenyészállatokat kiválasztani, amelyekben a beltenyésztés következtében jelentkező depresszió a legkifejezettebb.

Minthogy a sertések értékmérő tulajdonságai típusonként eltérőek, vérfrissítés esetén különös figyelmet kell fordítani arra, hogy a vérfrissítésre használt egyedek típusba illőek legyenek. A vérfrissítés azonban nem kizárólag a beltenyésztésből eredő teljesítményvisszaesés korrekcióját szolgáló beavatkozás, hanem sok esetben a fajtaazonos állományokban, idegen tenyészetekben elért genetikai előrehaladás hasznosítását szolgáló megoldásként alkalmazható. Nem ritka eset ugyanis, hogy a fajtafenntartással foglalkozó nemesítők a gyorsabb teljesítményjavítás céljából nemcsak hazai tenyészetekből, hanem külföldről is importálnak kiváló képességű tenyészállatokat. Ilyen esetben fokozott mértékben kell ügyelni arra, hogy az ilyen vállalkozások az értékes adottságú import egyedek génanyagát célszerűen hasznosítsák. Nemritkán előforduló eset, hogy csupán kényelmi szempontoktól vezérelve, rendszeresen idegen tenyészetekből állítanak be apaállatokat azért, hogy a származásellenőrzést

a

párosítások

alkalmával

mellőzhessék.

A

mesterséges



termékenyítést is sokszor ilyen szempontok alapján szervezik, amikor csupán arra ügyelnek, hogy a szoros rokontenyésztést elkerüljék. Az ilyen elképzelések mechanikusan végrehajtott ún. vérfrissítés különösen törzstenyészetekben nem indokolt.

A hazai nagyfehér hússertés tenyésztésében kiváló eredménnyel hasznosítjuk az angol large white és a svéd yorkshire sertésfajták kiváló egyedeit. A holland nagyfehér hússertés apákkal végrehajtott vérfrissítés kiváló hízékonysági eredményeket hoz az F1 nemzedékben, e sajátosságok további nemzedékekben való megőrzési lehetőségére azonban még nem állnak rendelkezésre adatok. Vérfrissítésre szánt tenyészanyag beszerzése esetén első szempont az állat tenyészértéke; inkább kevesebb, de értékesebb állat beszerzését kell szorgalmazni. E tekintetben ma már előkelő szerepet játszik a spermaimport. A vérfrissítésre szánt spermát szolgáltató apaállatok tenyészértékének

alapos ismerete szükséges ahhoz, hogy a tervszerű munkában ezt a biotechnikai eljárást jó eredménnyel hasznosíthassuk. Nem ritka eset, hogy a vérfrissítésre szánt tenyészanyagot ún. „hasban import” útján szerzik be, azaz a vemhes állapotban importált kocasüldők ivadékaiból válogatják ki a behozatal

helyén

nevelkedett

egyedek

közül

a

vérfrissítésre

használandó

tenyészsertéseket. Az általános gyakorlattól eltérően genetikailag nemcsak tenyészkanok, hanem tenyészkocák tenyésztésbe állításával is kezdeményezhető a vérfrissítés, bár ez jóval ritkábban alkalmazott módszer.

6.2. Keresztezési eljárások a sertéstenyésztésben A sertéstenyésztésben az egyes fajták, populációk keresztezését régóta alkalmazták, az összes ma már ismert kultúrfajta kialakításának alapját keresztezések képezték. A korszerű értelemben vett keresztezési programok, amelyek tudatos célja az volt, hogy az additív génhatásokon túlmenően a heterózisjelenséget is kihasználja a sertéshizlalás hatékonyságának javítására, az 1920-es évek végétől kezdődtek az USAban. A sertéstenyésztésben is azt a teljesítményben megnyilvánuló különbséget értjük heterózison, amely a keresztezett állomány teljesítménye és az apai és anyai populáció teljesítményének átlaga között kimutatható egy-egy adott tulajdonságban. A különböző



sertéshibridizációs módszerek közötti eltérések megértéséhez meg kell különböztetni a heterózis különböző típusait. 1. Az individuális heterózis azzal a különbéggel mérhető, amely a keresztezett egyed saját teljesítményében a tiszta fajtába vagy vonalba tartozó szülők átlagához képest megnyilvánul

(pl.

életképesség

embrionális

és

posztembrionális

korban,

tömeggyarapodás, a kanok spermatermelése és minősége, ivarzási aktivitása). 2. Az anyai heterózis abban az esetben mutatható ki, ha keresztezett anyák teljesítményét visszaszorítjuk a tiszta vérben tenyésztett, a szülőpopulációkat adó anyák átlagához (pl. embrionális elhalás, ivadékszám és tömeg születéskor és választáskor). 3. Apai heterózis akkor mérhető egy tenyésztési programban, ha keresztezett apáktól származó utódok teljesítményét a tisztán tenyésztett szülőpopulációk apáiéhoz viszonyítjuk, biztosítva azt, hogy minden tesztpárosításnál azonos populációból származó anyák a partnerek. 4. Típusheterózis abban az esetben mutatkozik, ha egymástól teljesítményükben jelentős mértékben különböző anyai és apai populációk keresztezhetők. Ezáltal az eltérő típusok optimális kombinálásából következően a termelés hatékonysága számottevően javulhat. Ez utóbbi esetben a keresztezett populációtól többletteljesítmény várható még akkor is, ha az értékmérő tulajdonságok additív, intermedier módon öröklődnek, és nem mutatható ki semmilyen heterózis.

6.2.1. Tenyészállat-előállató keresztezések 6.2.1.1. A cseppvérkeresztezés Ha a nemesítő egy adott fajta génanyagában idegen fajta sajátosságát kívánja beépíteni úgy, hogy megőrizze az eredeti fajta jó tulajdonságainak többségét, akkor cseppvér keresztezést alkalmaz. Ilyen gyakorlatot követnek sok országban a szervezeti szilárdság javításában. Nem egy országban úgy javították a lapálysertések szervezeti szilárdságát, hogy a fajta kiváló képviselőit pároztatták pl. hampshire kanokkal, és a megszületett ivadékokat azután csakis lapálykanokkal fedeztették tovább. Mint tenyésztési módszer ez az eljárás is alkalmas arra, hogy a kizárólagosan fajtaazonos szülőpartnerek használatával elérhető előrehaladáshoz képest a teljesítménynövekedés meggyorsuljon (8. ábra).



A különböző nemzedékekben megszületett ivadékok közül természetesen azokat tenyésztik tovább, amelyek a tenyészcélban rögzített sajátosságokat legkifejezettebben magukon viselik.

L = lapálysertés, H = hampshire fajta 8. ábra: A cseppvérkeresztezés vázlata

6.2.1.2. A fajtaátalakító keresztezés Számos ország helyi sertésfajtáinak genetikai adottságait úgy fejlesztették ki és fejlesztik napjainkban is, hogy olyan fajták egyedeinek örökletes anyagát viszik be a populációba, melyek teljesítményei a kívánt irányú teljesítményjavulást eredményezik. Leggyakrabban az indokolja az ilyen módon való fajtaátalakítást, hogy a helyi fajtáknak az adott viszonyokhoz való alkalmazkodóképességét megőrizve érjék el a teljesítmény kívánt irányuló javulását. Főleg ott indokolt az ilyen meliorációs keresztezés névvel is emlegetett módszer, ahol a tartási és takarmányozási feltételek az igényes kultúrsertések fokozott igényeit nem elégítik ki. Leginkább a fejlődő, ázsiai, afrikai, dél-amerikai országok sertéstenyésztésében érdemel különös figyelmet a fajtajavító keresztezésnek ez a módja. Előadódhat azonban olyan gazdasági helyzet, hogy egyéb viszonyok között is fajtaátalakításba kell kezdeni. Ilyen példa lehet az NSZK-ban végzett, a német nemesített sertés (Veredeltes



Landschwein) holland lapálysertéssel való átkeresztezése, vagyis a német lapálysertés (Deutsche Landrasse) kitenyésztése, és ugyancsak az NSZK-ban a lapálysertés B változatának a kialakítása a belga lapályfajtával való átkeresztezés útján. A fajtaátalakító keresztezés sémáját vázlatosan az NSZK korszerű lapályfajtája kitenyésztési sémájának bemutatásával szemléltetjük (9. ábra).

VL = német nemesített sertés (Veredeltes Landschwein), HL = holland lapálysertés 9. ábra: A német lapálysertés (Deutsche Landrasse) kitenyésztésének vázlata

A keresztezésből származó egyedek különböző generációjához tartozó állatok egymás közötti párosítását akkor kezdheti meg a nemesítő, ha lényegesebb visszaesés a javítandó fajta teljesítményei irányában a tesztelésekben nem mutatkozik. Nem feltétlenül szükséges az R4-R5 nemzedékből származó egyedek tenyésztésbe állításáig várni. A fajtaátalakító keresztezésbe is nagyobb számú, ismert tenyészértékű tenyészsertést ajánlatos bevonni.

6.2.1.3. Az új fajtát előállító keresztezés Előfordul, hogy az új fajta nem is céltudatos, erre irányuló tevékenység eredményeként alakul ki, hanem a különböző fajtakeresztezési programok keretében



megszületett egyedek kiváló tulajdonságai miatt figyelnek fel a tenyésztők, és választják ezeket új fajták alapjául. Így született számos USA-beli fajta is. Várható, hogy a széles körben alkalmazott haszonálat-előállító keresztezések kapcsán napjainkban is jelentkeznek a nemesítők ilyen új fajtákkal. A sokféle, megközelítően azonos adottságú fajta egységesítése is indokolható adott esetben, aminek szintén új fajta kialakítása lehet a következménye. E körülményeknek megfelelően kezdeményezték a magyar lapálysertés létrehozását, mégpedig a szintetikus fajtatenyésztés módszerével. A svéd

landrace-ra alapozva, de NDK-beli és holland lapálysertéseket is felhasználva alakítottak ki új fajtákat.

6.2.2. Haszonállat-előállító keresztezések A sertéstenyésztés gyakorlatában aszerint csoportosíthatók a keresztezési eljárások, hogy a heterózis különböző típusait milyen mértékben használják ki. Amennyiben

individuális

heterózis

hasznosítása

történik,

akkor

közvetlen

haszonállat-előállító keresztezést végeznek. Az anyai heterózist és az individuális heterózist ötvöző keresztezési programok két nagy csoportra oszthatók: ezek a folytathatatlan, diszkontinuens rendszerek és a folytatható, kontinuens rendszerek, attól függően, hogy a nőivarú tenyészutánpótlásként szolgáló kocasüldőket saját állományból, adott keresztezett fokozatból állíthatja be a sertéstartó, vagy minden keresztezési ciklus után újra vásárolnia kell adott keresztezési konstrukcióba tartozó kocasüldőket. A típusheterózis adta biológiai és ökonómiai előnyöket minden haszonállat-előállító módszer hasznosíthatja, annak mértéke azonban különböző az egyes eljárások esetén.

6.2.2.1. Közvetlen haszonállat-előállító keresztezés Legelterjedtebb módja a fajtakeresztezés. Általában a jó szaporaságú, jó malacnevelő és szervezeti szilárdságú, közepes hízékonysági és vágási tulajdonságokat mutató kocákat keresztezik jó hízékonysági és vágási tulajdonságokkal rendelkező fajtába tartozó kanokkal. A

keresztezett

utódokat

vágósertésként

(végtermék)

értékesítik,

azokból

továbbtenyésztésre nem tartanak meg egyedeket.



A közvetlen haszonállat-előállító keresztezések során teljes mértékben kihasználható az individuális heterózis a keresztezett malacok jobb életképességén (embrionális és posztembrionális

korban),

jobb

tömeggyarapodásán

és

takarmányértékesítésén

keresztül. Jól és körültekintően megválasztott kanok esetében teljes mértékben érvényesül a típusheterózis a vágótulajdonságokban, a növekedési erélyben és a takarmányértékesítésben. A leggyakoribb anyai partner hazánkban a magyar nagyfehér, az apai partnerek: izmolt lapály, duroc, hampshire vagy pietrain kanok lehetnek.

6.2.2.1.1. Nem folytatható (diszkontinuens) keresztezési eljárások Az egyik gyakran alkalmazott keresztezési módszer, amely az individuális, az anyai, valamint a típusheterózis együttes hasznosítását teszi lehetővé a gyakorlatban, az ún. hármas keresztezés (three way cross). Ha a programokban fajták szerepelnek, akkor

háromfajtás

(kombinatív)

keresztezésről

beszélünk,

ha

pedig

szakosodott

hibridtenyésztő vállalatok vonalait keresztezik a programban, akkor háromvonalas hibridről van szó (10. ábra).

10. ábra: Három fajtával végzett keresztezés

A háromfajtás keresztezésben az anyai ágon gyakran nagyfehér x lapály F1 kocák szerepelnek, amelyekhez jól izmolt duroc, hampshire, pietrain vagy ún. szintetikus vonalakba tartozó kanokat párosítanak a hármas keresztezésű hízóvégtermék előállítása céljából. Az anyai fajtákban a tenyésztők törekednek olyan állományokat kialakítani, amelyek nem stresszérzékenyek (genotípus HH), azért, hogy bármilyen apai – esetleg erősen



stresszérzékeny (hh) – vonallal párosítva a végtermék hízók a legrosszabb esetben is csak heterozigóták legyenek (Hh), mert így fenotípusosan alig érvényesül a káros tulajdonság hatása. Kétszeres keresztezét (double cross) vagy négyfajtás (vonalas) keresztezést (four way cross) mutat be a 11. ábra.

11. ábra: Négyfajtás (four way cross) keresztezés

A négyfajtás keresztezésekben minden heterózistípust, az individuális, az anyai, az apai és a típusheterózist igyekeznek komplexen hasznosítani. A hármas keresztezéshez képest az érdemi eltérés az, hogy az F1 kocákon túlmenően az F1 kanok esetében is hasznosíthatjuk az individuális heterózist (jobb spermatermelés, jobb ondóminőség, nagyobb szexuális aktivitás). A keresztezett kanok előállítását és használatát az is indokolta, hogy egyes apai (terminál) fajták és vonalak tiszta vérben tenyésztve gyenge szervezeti szilárdságúak, mint pl. egyes pietrain és más szuperizmolt szintetikus vonalak. Ezeket keresztezve kissé kevésbé izmolt, de robosztusabb fajtákkal (pl. duroc, hampshire) kiváló növekedési erélyű, tetszetős, igen jól izmolt és későn zsírosodó, ugyanakkor kellő szervezeti szilárdságú és szexuális aktivitású F1 kanok állíthatók elő (típusheterózis és individuális heterózis). A négyvonalas hibridek elterjedését, illetve az F1 kanok alkalmazását részben a szükség, rézben kereskedelmi szempontok is indokolták.



6.2.2.1.2. Folytatható (kontinuens) rotációs keresztezési eljárások Olyan keresztezési eljárások tartoznak ebbe a csoportba, amelyek révén a nőivarú keresztezett állományok továbbtenyészthetők üzemen belül, csupán megfelelő vonalba, fajtába tartozó kanok vagy sperma behozatala szükséges tenyészeten, telepen kívülről. A legegyszerűbb rotációs keresztezés a két fajtával végzett váltogató keresztezés (cris cross). A 12. ábrán a váltogató keresztezést és a 14. ábrán egy négy fajtával (vonallal) végzett rotációs keresztezést mutatunk be vázlatosan.

12. ábra: A váltogató keresztezés (criss cross) vázlatosan

A rotációs keresztezésekben klasszikus formában döntő mértékben az individuális és az anyai heterózis kihasználása lehetséges. Az 5. táblázatban a rotációban résztvevő fajták (vonalak) számától függően adjuk meg a heterózishatás kihasználásának mértékét a maximális hatékonyságú hármas keresztezésekhez, illetve kétszeres keresztezésekhez képest. Amint a táblázatból látható, a váltogató keresztezés mintegy 67, a háromvonalas rotáció 86, a négyvonalas már 93 %-át hasznosítja az elméletileg elérhető anyai és individuális heterózisnak. A vonalak további növelése alig fokozza a hatékonyságot.



13. ábra: Négy fajtával (vonallal) végzett rotációs keresztezés 5. táblázat: A heterózishatás érvényesülésének mértéke a rotációs keresztezésben résztvevő fajták, vonalak számától függően Fajták, vonalak száma a rotációban

Az individuális és az anyai heterózis kihasználhatóságának mértéke, % 2 66,6 3 85,7 4 93,3 5 96,8 10 99,9 ∞ 100 100 % = hármas keresztezés vagy négyvonalas keresztezés

A rotációs keresztezésekben, amint azt a13. ábrán feltüntettük, minden generációban változik az állatok génállománya, mindig a sorrendben utolsó kanvonal (fajta) adja a genotípus 50 %-át, a legkisebb génhányadot pedig a soron következő vonal képviseli. Ha az egyes fajták vagy vonalak teljesítményben és típusban számottevően eltérnek egymástól, akkor az állományok generációról generációra erősen különböznek egymástól teljesítményben és küllemben is, ami nem lenne kívánatos. Ezért a rotációs keresztezési programokban teljesítményben és típusban is egymáshoz lehetőleg hasonló – de genetikai hátterüket tekintve egymással nem rokon – populációkat használnak, 80 _____________________________________________________________________________ Sertéstenyésztéstan


illetve nemesítenek. A klasszikus rotációs keresztezésekben ezért a típusheterózis kihasználására korlátozottak a lehetőségek. Annak érdekében, hogy a rotációs keresztezések hatékonyságát tovább növeljék, és az apai típusheterózist is hasznosíthassák, anyai jellegű fajtákkal, vonalakkal rotációs keresztezéssel (criss cross, három-, esetleg négyvonalas rotáció) állítják elő a hibrid anyai populációt, és a nagy mennyiségű végterméket ún. befejező terminál apai fajtába vagy vonalba tartozó, tisztavérű vagy F1 kanokkal búgatják vagy ilyenektől származó spermával termékenyítenek.

6.3. A sertés hibridizációja Hibridizációról akkor beszélhetünk, ha megelőzően additív és nem additív varianciájukban tudatosan alakított és konszolidált genetikai vonalakat kombinálunk előzetes tesztek alapján. Alapfeltételei, hogy eredményei meghaladják a nem hibridek teljesítményeit, továbbá, hogy ezek az eredmények bármikor és bármekkora populációban biztonsággal reprodukálhatók legyenek. A hibridizáció lényege mindig ez marad, és semmiképpen sem az, hogy ezeket a genetikai és gyakorlati kritériumokat milyen megközelítésből – kétfajtás, háromfajtás, több fajtás, discontinuens, continuens, rotációs keresztezés, back-crossing, top-crossing stb. – érik el. A hibridizáció szélesebb skálájú homöosztatikus képességeket tesz lehetővé a sertésekben, így környezeti stabilitásuk a keresztezési effektus következtében javul. A hibrid kocáknak – ugyancsak a keresztezési hatás következtében – nagyobb a potenciális szaporaságuk, termékenyebbek, továbbá jobban nevelik malacaikat. A hibridizációban a nemesítőmunka folyamán csökkenthetők – a fajtatiszta tenyésztéshez képest – a szelekciós szempontok. Ezt az teszi lehetővé, hogy – megfelelő kombináció esetén – a keresztezési hatás több tulajdonságot automatikusan javít. Így a növekedésre és a vágottáru minőségével összefüggő értékmérőkre összpontosítottabb szelekció folytatható. A hibridizáció segítségével tehát a faj genetikai képességei átfogóbban és könnyebben mobilizálhatók. A hibridizáció hagyományos diszkontinuens sémáját a 14. ábra szemlélteti. Az ábrán bemutatott szilárd szervezetű, a környezet ökológiai feltételeihez alkalmazkodni tudó, jó anyai teljesítményű konstrukciót eredményez. Az ehhez beosztott apai partner többnyire



a muszkuláris típus képviselője, melynek feladata a hizlalási és a vágott áru minőségével kapcsolatos paraméterek javítása. E módszer szelekciós elvei általában a következők: Az A fajtát elsődlegesen anyai tulajdonságira és konstitúciójára szelektálják. A B fajtát az anyai tulajdonságok mellett főként növekedési szempontok szerint szelektálják, de vele szemben magasabb mércét érvényesítenek a hús : zsír arány vonatkozásában is. A C és a D fajták szelekciójában egyértelműen az izmoltság és a kedvező szalonnavastagság a hangsúlyos, figyelembe véve a növekedéssel és a hizlalási tulajdonságokkal kapcsolatos értéküket (sajátteljesítmény-vizsgálat) is.

14. ábra: A hibrid-előállítás általános sémája

A kontinuens (folytatható) hibrid lényege, hogy a rotációs keresztezéshez hasonló, de attól

minőségileg

eltérő

keresztezési

eljárás,

melynek

keretében

speciális

tulajdonságokra kitenyésztett, szoros rokontenyésztettségből adódóan átütő hatású hímvonalakat, meghatározott generációsorrendben párosítanak a nőivarú populációhoz. E keresztezés terméke a hagyományos terminológia szerint végterméknek is tekinthető. Ily módon az előzetes tesztpárosítások alapján optimális kombinációt adó keresztezett generáció végterméke is és kiindulópontja is a keresztezésnek, amelynek sikere elsősorban a hímvonalak genetikai értékétől és potenciájától függ. Ez az eljárás, amely fölöslegessé teszi a szülő-, illetve nagyszülőpárok kihelyezését a szaporító- (árutermelő) üzemekbe, a top crossingnak továbbfejlesztett és a sertés faji adottságaihoz alkalmazott változata. Ellenőrző kérdések:

1. Ismertesse milyen értékmérő tulajdonságok alapján lehet jellemezni a tisztavérű sertésfajtákat! 2. Csoportosítsa

az

államilag

elismert

tisztavérű

sertésfajtákat

értékmérő

tulajdonságaik alapján!



3. Sorolja fel azon fajtákat, amelyeket anyai hasznosítási típusként használunk fel! 4. Sorolja fel azon fajtákat, amelyeket apai hasznosítási típusként használunk fel! 5. Ismertesse a sertéshibridek előállításának két fő metodikai rendszerét! 6. Sorolja fel a hazai nemesítési sertéshibirdeket! 7. Sorolja fel az importból származó honosított sertéshibrideket!


7. Sertésfajták és hibridek _____________________________________________________________________________________

7. Sertésfajták és hibridek Elsajátítandó ismeretek

A hallgatók ismerjék meg hazánk egykori parlagi primitív sertésfajtáit. Tudják típusonként besorolni a jelenkori hazai intenzív sertésfajtákat, tudják jellemezni azok küllemét, kvantitatív értékmérőit és felhasználásukat a hazai sertéstenyésztési programokban. Szerezzenek ismereteket a hazai nemesítésű hibridekről, valamint a külföldi nemesítésből származó konstitúciókról.

7.1. Parlagi primitív sertésfajták A Kárpát-medencében korábban előforduló sertésfajták közül a bakonyi és a szalontai fajtákról találunk ismertetéseket. Ezeken túl egyes szakírók az alföldi zsírsertésről, a réti sertésről, a siska sertésről, a túrmezei sertésről és a tüskés hegyi sertésről tesznek említést.

A bakonyi sertést a dunántúli lomberdők tájain tenyésztették. E fajta tenyészterülete kiterjedt a Felvidék, Szlavónia, Horvátország területére is. Mérsékelt szaporaság és lassú fejlődés jellemezte. Küllemét a hosszú lábak, lapos, mérsékelten hosszú törzs uralta. Durva kültakarója hamuszürke árnyalat felé hajló, vadas színnel írható le. Fő takarmánya (hizlaló) a tölgy- és bükkerdők makktermése volt. Kitartó élelemkereső képességét, szilárd, ellenálló szervezetét dicsérték. Lábon terelve távoli piacokra is eljutottak a vágásra érett sertésekkel. A piaci viszonyok változása következtében a kiváló zsírtermelő képességű mangalica sertésnek adta át a helyét. A szalontai sertést főleg a tiszántúli, víz járta tájakon tenyésztették. Az ártéri,

mocsaras legelőkön számottevő állati eredetű táplálékhoz jutottak a sertések, s így a növekedés legfőbb feltétele biztosította a nagy testméretek elérését. Szaporasága mérsékelt, növekedése lassú volt. Testfelépítését a nyurga lábak, a lapos törzs uralta. Színe rőt, barnás, vörös, szőrzete durva, a szőrváltással az évszakhoz igazodóan ritkább, illetve sűrűbb állományú volt. Az 1800-as évek közepétől kezdődően rohamosan szorult vissza a tenyésztése, átadva helyét a mangalica fajtának. A rétidisznót a lápokon tartották. A túrmezei sertés a Száva mentén volt ismert fajta. a siska és a tüskés hegyi sertés a hegyi tájak fajtájaként vált ismertté.



A felsorolt típusok, fajták természetesen jelentős vérkeveredéssel fordultak elő. Ezért nehéz a különböző leírásokból az egységes kép kialakítása, a tenyészkörzetek pontos körülhatárolása.

7.2. A mangalica sertés Gyökeres fordulatot hozott a gazdaság fejlődése a sertés fajtaváltásban is. A gyáripar kialakulásával a bányászat, a városépítés, a folyószabályozások, az út- és vasútépítés nehéz fizikai munkát követelt. Az energiaforrást a fizikai dolgozók döntően a sertészsírral (szalonna), illetve sertéshússal fedezték. A mezőgazdasági lakosság is számottevő minőségű szalonnát és tartósított (füstölt) sertéshúst fogyasztott. Ezért került sor az előbbi fajtáknál kedvezőbb zsírtermelő képességű fajta kitenyésztésére, azaz a mangalica fajta előállítására. A céltudatos tenyésztéshez az a felismerés vezetett, hogy a Balkán-félsziget északi részén elterjedt faj, a sumádia sertés és a hazai (főleg az alföldi zsírsertés, bakonyi és a szalontai) keresztezéséből született sertések kiváló zsírosodási hajlammal rendelkeznek. Feljegyzések tanúsága szerint az 1830-as évek elején József nádor kisjenői uradalmában (Arad megyei községben) tenyésztésbe állított, a szerb fejedelem topcsideri uradalmából kapott tenyészsertésekkel céltudatos nemesítő munkába kezdtek. Sikerült egy olyan különleges zsírtermelő képességű fajtát kialakítani, amelynek egyedei egyedülállóan kiváló vágási teljesítményeket értek el a fehéráru (szalonna, háj, bélzsír) termelésének tekintetében. Az adott időszakban korszerű fajta teljesítményeinek kiaknázásához messzemenően hozzájárult az alkalmazott tartási és takarmányozási gyakorlat, amely a magyarországi kukoricatermelésből származó szemes kukorica és az árpa felhasználására épült. Hízóba a süldőztetéssel (visszafogott táplálással, kiadós legeltetéssel) nevelt növendék sertéseket fogták be féléves, háromnegyed éves korukban. A 150-180 kg-os végsúlyban vágott mangalica sertések kis vágási veszteséggel, 5065 %-os fehéráru aránnyal tekintélyes mennyiségű zsírt szolgáltattak. A magyarországi nehéz súlyú mangalica hízott sertés keresett vágósertés-minőséget jelentett Európa jelentős sertésvásárain (Budapest, Temesvár, Bécs, Prága stb.). Nagy tömegben és egységes minőségben szállították a termelőgazdaságok Bácska, a Bánság, a Tiszántúl és az ország más területeiről a tőzsdei jegyzés szerinti vágósertést.



Négy színváltozatban fordult elő a mangalica sertés az ország területén. Legnagyobb számban a szőke mangalicát (bőr pigmentált, a szőre pigmentmentes) tartották, rajta kívül a fecskehasú (a szájszöglettől indulóan festőanyag nélküli szőr fedi a test alsó felületét, a lábak belső felületére ráterjedően), valamint a rőt vagy vörös színű mangalica (e fajtaváltozat egyedeinek a szőrzete vöröses pigmentáltságú) volt ismert. A

mangalica malacok kültakarója születéskor csíkolt (feketés-barna és világosszürke hosszanti sávok váltják egymást). Ez a színeződés a szőrzet növekedése és váltása hatására megszűnik. A mangalica sertések vedlése rendszeresen jelentkezik. Ősszel pehelyszőrzet nő a fedőszőrök közé, és így a téli szőrzet gyaluforgácsszerűen göndör, viszont tavasszal csak fedőszőrzet marad a testfelületen, és akkor a szőrtakaró sima lefutású. A test alakjára a rövid, ovális keresztmetszetű, tehát mély törzs jellemző. A fej enyhén tört profilvonalú (a homlok és orrhát találkozásában). A orr középhosszú, kisé hosszabb, mint a homlok. A fej oldalnézetben ék alakú. A fülek előreállóak, közepes nagyságúak, a nyak rövid, telt. A mar rövid. A hát, az ágyék, a far rövid és az utóbbi gyakran csapott. A lapocka mérsékelt izmoltságú. A mellkas mérsékelten dongás. A has terjedelmes. A combok mérsékelt hosszúságúak, kevésbé teltek. A lábak finom csontozatúak, szikár felépítésűek. Nem ritka a helytelen tartás, takarmányozás következtében előállt rossz lábszerkezet (pl. puha csüd, gacsos, térdes állás, O-láb stb.). A mangalica fajta tenyésztése a sovány sertéshús iránti kereslet következtében jelentősen visszaszorult az 1970-es évek kezdetéig. A géntartalékot jelentő tenyészetek kisszámú tenyészsertését is nehezen lehetett összegyűjteni az országban. Ma a mangalica mint őshonos fajta nemzeti kulturális örökségünk része, és fenntartása állami támogatással is biztosított. 2003-ban 95 tenyészetben 3.987 kocát törzskönyveztünk, melyből szőke mangalicát 49 tenyészetben 2779 kocával, fecskehasú mangalicát 22 tenyészetben 481 kocával, és vörös mangalicát 24 tenyészetben 727 kocával tartottak. Napjainkban a mangalica fajta felhasználásával olyan keresztezési kísérletek folynak, amelyek célja kiváló minőségű szárazáru (füstölt, szikkasztott sonka, kolbász stb.) előállítására alkalmas vágósertés kitenyésztése. A világpiacon ugyanis a pármai sonka, a spanyol sonka keresett cikk. Ez a tény is jelzi az őshonos, speciális fajták fenntartásának gazdasági indokoltságát is azért, hogy az előre nem látható fogyasztói igénye adandó alkalommal kielégíthető legyen.



7.3. Intenzív hazai sertésfajták 7.3.1. I. fajtacsoport (magyar nagyfehér hússertés, keresztezett kocák) Kimagasló reprodukciós teljesítményre, hízékonyságra és szervezeti szilárdságra nemesített fajták, amelyek a keresztezésben anyai partnerek. A vágóérték növelése csak olyan mértékben kívánatos, hogy ne menjen a fenti tulajdonságok rovására. Fajtatisztán vagy keresztezve az árutermelő telepek ideális koca alapanyagát biztosítják. A fajtákban a stresszérzékeny egyedek aránya alacsony, célkitűzés a teljes stresszmentesítés. A keresztezett kocák előállítása általában a magyar nagyfehér hússertés és a magyar lapály fajtával történik, mindkét fajta lehet az apai, vagy az anyai oldalon is, és megengedett a keresztezett kocák előállítása váltogató keresztezéssel. •

Magyar nagyfehér hússertés

A tenyészcél: szapora, nagy növekedési erélyű, jó takarmányértékesítő, szilárd

szervezetű, technológiatűrő, későn érő fejlődési típusú, jó hústermelő fajta fenntartása, a jelzett teljesítmények harmonikus fejlesztésével. Stressz rezisztens, húsminősége kiváló. Fajtaleírás: hosszú törzsű, rámás, közepesen dongás mellkasú, közepes farszélességű,

terjedelmes combokkal rendelkező, szilárd hát és lábszerkezetű, jó konstitúciójú. 7-7 egészséges csecsbimbóval rendelkezik. Szőrzete kesely fehér színű, fényes, finom hosszú szálú, testhez simul és azt egyenletesen takarja. Bőre halvány rózsaszínű, pigmentmentes. A körmök viaszsárgák, a feje a törzzsel arányos, középhosszú, könnyű, a homok közepesen széles, a profilvonala enyhén tört, a füle felfelé, előre álló. Teljesítményszintek:

A vérfrissítés azonos típusú populációkból származó, kiugróan kedvező szaporasági és felnevelési teljesítményekkel rendelkező, e tulajdonságokban kiváló örökítő képességgel rendelkező kanok spermájának, vagy import tenyészsüldőknek a



beszerzésével történik (Anglia, Finnország, Dánia, izmoltabb, tömegesebb típus Hollandia és Németország).

7.3.2. II. fajtacsoport (magyar lapály sertés) Szaporaságra és vágóértékre nemesített, kombinatív fajta, amely az árutermelő koca előállító programban anyai és apai partner is lehet. A vágóérték növelésénél különösen fontos a vékony hátszalonna, ami keresztezett (duroc, ill. hamsphire származású) végtermék előállító kanokkal párosítva különösen kedvező kombinációt eredményez. •

Magyar lapály sertés

A tenyészcél: a szaporasági, felnevelési teljesítmény és a vágóérték egyidejű javítása. A típus: későn érő, későn zsírosodó, nagy növekedési erélyű. A vágóérték növelésénél

különösen fontos a vékony hátszalonna és a jó húsminőség, követelmény a stresszemtesség. Fajtaleírás: kívánatos a nagy ráma, hosszú, feszes hát, közepesen mély mellkas, izmolt

lapocka, telt comb, jó konstitúció, szilárd csontozat, könnyű végtagok. Szőrzete fehér színű, finom szálú, sima lefutású, bőre halvány rózsaszín, pigmentmentes. A körmök viaszsárgák, a fej a törzzsel arányos, középhosszú, könnyű. A profilvonala enyhén tört. A fül tőben megtört, előrelógó, fejjel arányos. Legalább 7-7 szabályos eloszlású, jól fejlett cseccsel rendelkezik. Teljesítményszintek:

A fajta elé kitűzött tenyészcélt a fajtatiszta tenyésztés eszközeivel kell elérni az egységes tenyésztési elvekben leírtak szerint. A magyar lapály vérfrissítésére, javítására csak olyan import javasolható, amellyel megőrizhető, javítható az anyai tulajdonság, a konstitúció és a típus. Kizárólag stresszmentes vonalak behozatala indokolt elsősorban a finn, svéd, norvég, dán lapály importból.



7.3.3. III. fajtacsoport (duroc sertés, hampshire sertés) Hízékonyságra, vágóértékre és stressztűrő-képességre nemesített (robosztu) fajták, melyek az áruelőállításban apai keresztezési partnerek. A kedvező tulajdonságok megőrzése érdekében a vágóérték növelése egy bizonyos határon túl nem fokozható. A fajták gyakorlatilag stresszrezisztensek, aminek megőrzését minden eszközzel biztosítani kell. A duroc sertés a típuson belül nagyobb rámát, testtömeget, ezáltal nagyobb növekedési erélyt képvisel, a hampshire fajtára a vékonyabb hátszalonna a jellemző. •

Duroc sertés

Tenyészcél: nagy növekedési erélyű, rámos, tömeges hússertés. A húsformák

kifejezettek, a csontozat robosztus. Magas értékes húsrész aránnyal rendelkezik, kiváló húsminőséget

örökít.

A

pietrain

sertéssel

kiválóan

kombinálódik,

ezért

a

teljesítményvizsgálatokat keresztezett állományokon is végezni kell. A szelekció fő iránya a növekedési erély, a takarmányértékesítés és az értékes húsarány javítása. Fajtaleírás: teste robosztus, háta feszes, a karaj terjedelmes, sonkája széles és mélyre

terjedő, lapockája kifejezett, lábai erőteljesek. A nyak rövid, a mellkas hengeres. Nem kívánatosak a kisebb formájú, könnyű lapockájú, túlzottan meredek lábállású egyedek. A duroc sertés gyakran burkolt, durva szervezetű, ami nem kívánatos. Bőre rózsaszín, körmei palaszürkék, túrókarimája sötétbarnától kékes színűig terjedő árnyalatú, pigmentált. Szőre sima, sűrű a sötét cseresznyepirostól a sárgás világos vörösig terjed. Feje jellegzetesen kúp alakú, kisé rövid, széles homlokkal, az orrhát enyhén domború. Fülei rövidek, a haránt középvonaltól megtörtek, előrebillenők. Nem kívánatosak a túl finom, keskeny homlokcsontú, valamint felálló fülű egyedek. Egyéb elvárások: mindkét oldalon legalább 6-6 jól fejlet, szabályos eloszlású csecsbimbó. Teljesítményszintek:

A duroc fajta vérfrissítése, javítása elsősorban Dániából javasolt, kizárólag homozigóta stresszmentes vonalakból.



•

Hampshire

Tenyészcél: Rámás, tömeges, nagy növekedési erélyű hússertés. A csontozat rendkívül

szilárd, robosztus, a szalonnaköpeny vékony, a karaj és comb terjedelmes. Magas vágóérték mellett kiváló a húsminőség, jó kombinációs készség a pietrain fajtával. Fajtaleírás: a hát és az ágyék középhosszú, enyhén ívelt, jól izmolt. A mellkas

hengeres. A has feszes, a lapocka izmolt, a combok jól izmoltak. A csontozat szilárd, robosztus, a lábvégek tiszták, kemények. A szervezeti hibák közül a lazaság kiemelten szigorú megítélése alá esik. Szabályos tarka, alapszíne fekete, a maron és a lapockán lehúzódó fehér öv jellemzi. Előfordul, hogy a hátsó végtag csánk alatti része is fehér. A körmök feketék, a pigmentmentes végtagokon viaszsárgák. Fej: az orrhát egyenes, gyakori a hosszú keskeny fej, ami nem kívánatos. A fülek kicsik és fölfelé állók. A nyak és a mar rövid, de jól izmolt. A szalonna-köpeny vékony, az izmok mozgása jól kivehető, a toka száraz. Mindkét oldalon legalább 6-6 jól fejlett, szabályos elosztású csecsebimbóval rendelkezzen. A teljesítményszintek a duroc sertésével megegyezőek. A hampshire fajta javítása elsősorban Dániából és emellett Svédországból javasolt, igazoltan homozigóta stresszmentes vonalakból. A szelekciónál az F1 kan előállítás érdekében a pietrain fajtával végzett keresztezésből származó utódok teljesítményét is figyelembe kell venni.

7.3.4. IV. fajtacsoport (pietrain, keresztezett kanok) Intenzív hústermelésre nemesített, szuperizmolt fajták, a keresztezésben mindig apai partnerek. Gyakran stresszérzékenyek, amit a megfelelő szelekciós módszerekkel folyamatosan mérsékelni kell a vágóérték további javítása mellett.



A hármas és négyes fajtacsoportba tartozó fajták keresztezésével kiváló típusú végtermék előállító kanok nyerhetők, melyek jól egyesítik magukban a két típus előnyeit, a kiemelkedő vágóértéket, a jó húsminőséget és a környezettűrést. A pietrain x hampshire x duroc F1 kocákkal kiválóan kombinálódnak és az utódoknál jelentős heterózis hatás nyerhető. A keresztezett kanok előállításánál lehetőleg a pietrain legyen az anya, de a reciprok keresztezés is megengedett. Az F1 kanok és kocák továbbtenyésztésre kizárólag az R1 terminál kan előállító programokban használhatók fel. •

Pietrain sertés

Tenyészcél: kiemelkedően jó vágóértékű, szuperizmolt sertés, a végtermék előállító

keresztezésekben mindig apai partner, ún. befejező kan. A jó, esetleg közepes vágóértékű kocaállománnyal is biztosítania kell a megfelelő minőségű hízót, ezért a színhús tartalom növelése minden más szelekciós szempontot megelőz. A fajta kiváló vágóértéke mellett probléma a stresszérzékenység és a relatív alacsony súlygyarapodás, ezért ezeknek a tulajdonságoknak a javítása szükséges. A fajtatiszta és a duroc, vagy hampshire fajtával keresztezett kanok egyaránt javasolt befejező kanok az áruelőállításban, emiatt a keresztezett utódokat is tesztelni kell. Fajtaleírás: szabálytalan tarka sertés, szürke, vagy fehér testfelületén pigmentált

foltokkal. A szőr színe a fehértől a feketéig foltosan változó, finom, sima lefutású, néha nagyon finom, hiányos növésű. A fehér, halvány foltostól a sötét alapszínű, fedett állatokig minden változat előfordul. A fej könnyű, rövid, esetleg középhosszú, a profilvonal enyhén tört, a homlok széles, a fülek rövidek, felállóak, de lehetnek előrehajlók is. A karaj, a combok és a lapocka izmoltsága extrém. A hát és a far „barázdált”. A csontozat finom szilárd, a hátvonal feszesen egyenes. A bőr és a szalonnaköpeny vékony, az izmok jól látszanak a combok felületén, az erek kidudorodnak. A testméret (ráma) közepes, a mellkas hengeres, kívánatos a hosszú törzs, a felhúzott has, száraz toka. A rövid, széles, alacsony egyedek a kiváló húsformák ellenére nem kívánatosak. Az izomszegény és a burkolt zsíros egyedek kizárásra kerülnek. A csecsszám legalább 6-6 legyen.



A törzskönyvek egyesítését követően a korábbi belga lapály fajta jellegű, rámásabb fehér színű egyedek tenyésztése a pietrain fajtában elfogadott. Teljesítményszintek:

A hazai viszonyokban adaptált kocaállományra rendszeresen szükséges a világ élvonalába tartozó vonalakból tenyészkanok és sperma vásárlása. Tenyészállat vásárlás elsősorban Németországból, Ausztriából és Belgiumból javasolt. Az F1 kan előállítás érdekében a duroc és a hampshire sertéssel való kombinálódó képességet is vizsgálni kell a keresztezett utódok és a végtermék teljesítménye alapján.

7.3.5. Végtermék előállító keresztezések Valamennyi keresztezési konstrukcióban az anyai partner a magyar nagyfehér hússertés (MNF), a magyar lapály sertés (M), vagy a kettő keresztezésével előállított (MNF x ML) keresztezett koca. A MNF x ML keresztezett koca esetében megengedett az F1 koca előállítás, ahol mindkét fajta szerepelhet az apai, vagy az anyai oldalon, illetve a két fajta szerepelhet az apai, vagy az anyai oldalon, illetve a két fajta keresztezéseinek bármelyik generációja, bár ajánlott a F1 kocák tervszerű előállítása. Minden sertéstenyésztő számára javasolt egyszerű áruelőállító keresztezések, melyekben az apa mindig fajtatiszta:

1. MNF x ML hízó (beleértve a két fajta egyéb keresztezéseit a fentiek szerint) 2. (MNF x ML) x duroc 3. (MNF x ML) x pietrain 4. (MNF x ML) x hampshire Összetett áruelőállító keresztezések:



Ezekben a keresztezésekben az apai partner is keresztezett, a pietrain x duroc (PI x DU), pietrain x hampshire (PI x HA) konstrukciókban ugyancsak megengedett az F1 kan előállítása mindkét lehetséges módon, valamint az R1 generációjú kan előállítása. 1. (MNF x ML) x (PI x DU) 2. (MNF x ML) x (PI x HA) Ezek a konstrukciók végtermék tesztre kötelezettek.

7.4. Sertéshibridek A modern sertéstenyésztés kialakulásának időszakában hazánk az első olyan országok között volt a világon, ahol a sertéshibridek céltudatos tenyésztése elkezdődött, és a hibridek már az 1967-ben, 1968-ban beindított nagyüzemi sertéshústermelésfejlesztési programtól kezdődően meghatározó szerephez jutottak az árutermelésben. Hazánkban a jelenleg forgalmazott államilag elismert sertéshibridek többsége diszkontinuens hibrid (hungahyb, sehgers, dalland), míg a KA-HYB kontinuens, folytatható hibridizáción alapuló módszerrel szaporítható hibrid sertés.

7.4.1. Hazai tenyésztésű sertéshibridek 7.4.1.1. A KA-HYB hibrid sertés A KA-HYB hibrid sertés nemesítése 1962-ben kezdődött Anker Alfonz irányításával a Kaposvári Mezőgazdasági Főiskolán, megelőzve az európai országokat. A KA-HYB 32 hibrid 1972-ben már államilag elismert fajta volt. A KA-HYB 32 diszkontinuens, négyvonalas hibrid volt, az anyai szülőket svéd nagyfehér és angol lapály mérsékelten rokontenyésztett

vonalainak

keresztezésével,

az

apai

keresztezési

partnert

rokontenyésztett holland lapály és angol nagyfehér vonalak keresztezésével állították elő. A folytatható hibridizáción, rotáción keresztezésen alapuló hibrid-előállítás rendszerének kísérleti és gyakorlati kipróbálása 1968-ban kezdődött. A program sikeressége révén 1980-ban KA-HYB hibrid sertés néven lett rotációs keresztezéssel előállítható, államilag elismert fajta, felváltva a KA-HYB 32 hibridet. A KA-HYB fajta tulajdonosa a Kaposvári Egyetem Állattenyésztési Kara, a fajtafenntartó és törzskönyvező tenyésztési szervezet, ma a GENO-KAHYB Kft.



A KA-HYB sertés olyan rotációs keresztezési program eredménye, amelyben speciális tulajdonságokra szelektált, számos esetben rokontenyésztett vonalak kanjait meghatározott vonalsorrendben (rotáció) párosítják a nőivarú populációhoz. A keresztezési eljárást részletesebben tárgyalja a Sertésnemesítés c. fejezet. A KA-HYB kontinuens hibridizációs programokon belül lehet klasszikus rotációs változatokat és ún. rotaterm változatokat is előállítani, alkalmazkodva az adott üzem igényeihez, a piaci követelményekhez. A folytatható keresztezési program lehetővé teszi, hogy az üzemek a nőivarú tenyészutánpótlást maguk állítsák elő, ezáltal a helyi viszonyokhoz jól alkalmazkodott kocasüldő-állományokban nagy szelekciós bázisból válogassák ki a legmegfelelőbb

egyedeket,

amelyeket

tenyésztésbe

kívánnak

állítani.

A

kontinuenshibrid-előállítás jelentős mértékben csökkenti az állategészségügyi kockázati tényezőket is. A KA-HYB hibrid sertés előállítása öt apai vonalcsoportba sorolt, genetikailag egymással nem rokon populációval történik. A vonalcsoport. A nagyfehér jellegű vonalakat összefogó fajtacsoport. Jellemzője a

nagy ráma és szervezeti szilárdság, a kiemelkedő növekedési erély és kapacitás, a jó takarmányértékesítés és húsminőség. Emellett a vonalak stressztűrőek. B vonalcsoport. Bacontípusú stresszrezisztens lapály apai vonalak csoportja. A

lapály típuson belül kifejezetten nagy rámájúak és magas értékeshúsrész-arányúak. Növekedési erélyük és kapacitásuk kiemelkedő. C vonalcsoport. Négysonkás típusú, közepes rámájú, kiválóan izmolt, nagy

sonkákkal

jellemezhető

lapályvonalak

tartoznak

ide,

amelyek

ellenállóak

a

stresszorokkal szemben (NN). D vonalcsoport. Sokoldalú hasznosításra (all round) alkalmas lapály jellegű vonalak

csoportja. A sonkák, a lapockák és a törzs jól izmoltak, izmoltságuk a B és a C vonalcsoport között. Az A, B, C vonalcsoportba tartozó populációk szőre fehér, a bőr pigmentmentes. E vonalcsoport. Robosztus, nagy szervezeti szilárdságú hampshire és duroc

fajtákból kialakított vonalak tartoznak ide. A hampshire génbázisból kialakított vonalak között vannak fehér övet viselő fekete és fehér színű populációk. Jellemzőjük a jó izmoltság (nyak, törzs, sonkák), a kiváló szervezeti szilárdság, erős csontozattal.



A duroc eredetű vonal szőre vörös, a bőr pigmentált. Kiváló szervezeti szilárdságú, nagy növekedési erélyű és kapacitású, erős csontozatú vonal. A sonkák izmoltak, a húsminőség is kifejezetten jó. Az apavonalak sorrendjének meghatározásakor az üzem tartási-takarmányozási feltételeit, az üzemelés általános színvonalát és az adott piaci igényeket veszik figyelembe. A KA-HYB sertés az elmúlt három évtizedben a legszélesebb körben tartott hibrid sertés hazánkban.

7.4.1.2. A hungahib hibrid sertés A hibrid sertés nemesítés 1968-ban kezdődött dr. Csire Lajos vezetésével az Állattenyésztési Kutatóintézetben, illetve a Herceghalmi Kísérleti Gazdaságban, figyelembe véve az első modern külföldi és hazai sertéshibridekkel elért biztató kezdeti eredményeket (pl. hypor, camborough, KA-HYB). A tenyésztési program indításától kezdve három, illetve négyvonalas hibrid sertés előállítása volt a cél. Különböző fajtákkal és szintetikus vonalakkal végzett nagyszámú próbakeresztezés és azok kísérleti és üzemi vizsgálata alapján a hungahib-50-es konstrukció 1976-ban előzetes, majd 1981-ben államilag elismert fajta lett. Ebben az akkori négyvonalas hibridben fehér hússertés és holland lapály-vonal keresztezésével állították elő az F1 hibrid árutermelő kocát. Apai ágon belga lapály és hampshire vonalak keresztezésével nyerték az F1 befejező hibrid kant. Jelenleg a hungahib hibrid sertés előállításában öt vonal vesz részt. Az anyai vonal. Nagyfehér jellegű populáció, jó szaporasággal, hó húsminőséggel

jellemezhető. Stressztűrő állomány. A vonal szelekciója során döntően magyar nagyfehér, angol, dán, német és finn javító hatású egyedek használhatók fel. B vonal. Lapály jellegű populáció, jó konstrukció, nagy ráma, jó vágóérték és nagy

szaporaság jellemzi. A nemesítés során javító hatású magyar, svéd, finn, dán, norvég és német lapálysertések is szerepet kaphatnak, ha stressztűrőek. Mind az A, a B vonal szőrzete fehér, bőre rózsaszínű. Az A és a B vonal jól kombinálódik egymással, jól érvényesül a heterózis. Az A és a B vonal keresztezésével állítják elő az F1-es árutermelő kocasüldőket.



C vonal. Kifejezetten apai jellegű, az átlagosnál rámásabb pietrain állomány. A

szelekció során kiemelkedő vágóértékű, viszonylag rámás egyedek immigrációja is megengedett, hazai, német és belga tenyészetekből. D vonal. Hampshire vonal, amelyre a nagy ráma, nagy növekedési erély és a

kiemelkedő szervezeti szilárdság jellemző. A szelekció során megengedett javító hatású hampshire fajtájú egyedek bekeresztezése hazai, dán és svéd tenyészetekből, ha azok jól ellenállnak a stresszhatásoknak. E vonal. Különlegesen jól izmolt, közepes rámájú, hosszú törzsű, ún. szintetikus

vonal. Kiemelkedő egyedek más hazai tenyészetekből is felhasználhatók a vonal további javítására, de belgalapály- és pietrainimportok is megengedettek, elsősorban Németországból és Belgiumból. A C és D apai vonal keresztezésével előállított F1 hibrid végtermék-előállító apai kombinációt jó hústermelő képesség és nagy szervezeti szilárdság jellemzi. Az E és D apai vonalak keresztezésével előállított F1 hibrid végtermék-előállító apai kombinációt a különlegesen jó vágóérték jellemzi, a pietrain fajtát jelentősen meghaladó szervezeti szilrádság mellett. A hungahib hibrid sertés immáron három évtizede folyamatosan jelentős szerepet játszik a magyar minőségi sertéshústermelésben. Jelenleg a Hungapig Kft. forgalmazza.

7.4.1.3. A tetra hibrid sertés A hazai sertés hibridprogramok közül feltétlenül megemlítendő a tetra S hibrid sertés. A hibrid nemesítése 1967-ben kezdődött a Bábolnai Állami Gazdaságban. A tetra S sertés 1978-ban vált államilag elismert fajtává. A négyvonalas hibridet anyai ágon angol nagyfehér duroc vonal keresztezésével állították elő (F1 árutermelő koca), az apai befejező F1 kanokat pedig holland lapály- és belga lapályvonalak keresztezésével nyerték. A tetra S sertés az 1970-es, 1980-as években számottevő szerepet játszott a nagyüzemi sertéshústermelésben nemcsak idehaza, hanem több európai országban is.



7.5. Hazai forgalomban szereplő külföldi hibridek 7.5.1. Seghers sertéshibrid A seghers sertéshibrideket az 1970-es évek elején kezdték forgalmazni. Az 1990-es évek végén már a világ számos részén tenyésztették. Magyarországon 1990 óta szaporítják. A seghers hibrid végtermékeket három anyai és három apai vonal keresztezésével nyerik, eltérően a legtöbb hibridtől. Az árutermelő anyai hibrid kocapopulációk is ma már hármas keresztezésű (three way cross) és a befejező, terminál kanok is ilyenek. Az anyai vonalak: 12-es vonal. Lapálytípusú, nagy növekedési erélyű, jó szervezeti szilárdságú,

stressztűrő, szapora populáció. 36-os vonal. Nagyfehér jellegű, szapora, jó növekedési erély és stressztűrő képesség

jellemzi. Az anyai vonalaknál döntő szelekciós szempontnak minősülnek: a választott malacok száma, a 14 csecsbimbó, a kifejezett ivarzási tünetek, a nyugodt vérmérséklet, a szilárd lábszerkezet, a jó konstitúció, a nagy életteljesítményt elősegítő optimális hátszalonnavastagság (átlagosan 12-14 mm között 100 kg élőtömegnél). Az apai vonalak: A 21-es vonal pietrain típusú, különlegesen magas a színhústartalom a vágott

testben, extrém izmoltság, szélsőségesen vékony szalonnaréteg (hátszalonna-vastagság 6 mm) jellemzi. Kifejezetten stresszérzékeny, homozigóta hh genotípusú. A 33-as vonal nagyfehér jellegű, jól izmolt sonkával és lapockával, valamint nagy

növekedési eréllyel jellemezhető. Stresszrezisztens (genotípus HH). A 23-as vonal pietrain típusú, homozigóta stresszrezisztens (HH), jó növekedési

erélyű. A vágott testre a magas színhústartalom és a jó húsminőség jellemző. Az apai vonalak szelekciója során döntően a hústermelő képesség dominál, összhangban a tömeggyarapodással és a takarmányértékesítéssel. A vágott áru minőségét meghatározó értékmérők közül különösen az optimális intra- és intermusculáris zsírtartalom, a magas kitermelési és színhúsarány az elsődleges. Tenyésztője és forgalmazója a Seghers Hungary.



7.5.2. A dalland sertéshibrid A tenyésztés központja Hollandiában van, hazánkban a Dumeco Breeding Hungary Kft. forgalmazza. A sertéshibrid előállításában öt vonalat használnak, ebből négy játszik érdemi szerepet hazánkban. Apai vonalak: Az „A” vonal pietrain, lapály és nagyfehér fajtákból kitenyésztett

szintetikus vonal. A „B” vonal pietrain és nagyfehér populációkból nemesített szintetikus vonal. Az A és a B vonal keresztezése révén állítják elő a keresztezett befejező (terminál) szülőpár kanokat. Az anyai jellegű vonalak: A „C” vonal (deltrain) holland és belga pietrain

vonalakból ered, amelyeket erős szelekcióval stressztűrővé (HH) alakítottak, nagyon jelentősen fokozva a termékenységet. A „D” vonal angol, svéd és holland nagyfehér populációkra vezethető vissza. Az „E” vonalat nagyfehér és yorkshire eredetű állományokra vezetik vissza, a szelekció döntően az anyai tulajdonságok és az erős konstitúció kialakítására irányult. A dalland szülőpár keresztezett kocakonstrukciója egyedülálló abban, hogy sikeres anyai keresztezési kombinációt alkot a nagyfehér- és a pietrainvonalak keresztezésével (CxD) egyszeres keresztezésű, illetve CDxD szülőpár-kombináció). Az alapvonalak fenntartása és nemesítése külföldön történik, Magyarországon szaporítótelepek működnek. Ellenőrző kérdések:

1. Sorolja fel az államilag elismert sertésfajtákat, hibrideket és keresztezéseket! 2. Jellemezze értékmérő tulajdonságaik alapján a fajtacsoportokat! 3. Ismertesse a hibridirzációs metodikákat! 4. Ismertesse a végtermék előállító keresztezések genetikai konstrukcióit!


8. A sertés takarmányozása _____________________________________________________________________________________

8. A sertés takarmányozása Elsajátítandó ismeretek

A hallgatók ismerjék meg a sertés emésztésének élettani alapjait annak érdekében, hogy okszerű hatékony takarmányozási programokat tudjanak megvalósítani. Ismerjék meg a sertés takarmányait, azok specifikus hatásait a különböző korcsoportú sertésekre.

8.1. A sertés emésztési sajátosságai A sertés orrkorongjával keresi fel, majd fogaival és nyelvével veszi fel a takarmányt. A sertés mindenevő (omnivora), ennek megfelelően fogazata heterodon típusú,

zománcgumós, bunodont fogazat. A felső és az alsó fogsorban 6-6 metszőfog van. A takarmány a szájüregbe jutva kiváltja az ide nyíló nyálmirigyek szekrécióját. a kifejlett

sertés

naponta

elválasztott

nyálmennyiségét

átlagos

takarmányozási

körülmények között 15 literre becsülik. Ennek hozzávetőlegesen a felét a fültőmirigy (gl. parotis) termeli. A sertésnyálban található α-amiláz a keményítót maltózra, maltotriózra és dextrinekre bontja. A rágómozgások segítségével felaprózott takarmány a nyállal keveredve, három szakaszban: 1. a szájból a garatba (pharynx), 2. a garatból a nyelőcső (oesohagus) felső

részébe, majd innen 3. a gyomorba (ventriculus s. gaster) kerül. A sertés együregű, összetett gyomra – az állat testtömegéhez viszonyítva –

aránylag nagy. Megnyúlt, hosszúkás alakú, átlag 3,8 liter (1-6 liter) űrtartalmú. A gyomor részét mirigy nélküli laphámmal borított világosabb, szívós nyálkahártya rész fedi, ami éles határral elkülönül a gyomor mirigyes részétől (15. ábra). 1. nyelőcső 2. pars oesophagica 3. cardia-moirigyek tájéka 4. fundusmirigyek tájéka 5. pylorusmirigyek tájéka

15.

ábra:

A

sertésgyomor

nyálkahártyájának tagolódása



A gyomor nyálkahártyája többféle típusú elválasztó tevékenységet végez. Eltérő sajátosságú

gyomornedv

termelődik

a

carolia-,

a

fundus-,

valamint

a

pylorusmirigyekben. A fundusmirigyek váladéka a gyomoremésztés legfontosabb tényezője. Az igen erős aciditású (pH 1,0-2,0) nagy mennyiségben termelődő nedv a pepszinen kívül katepszint és kitinázt is tartalmaz.

A takarmány felvétele után a sertésgyomor fundusi és pylorusi részén a savszekréció következtében a tartalom kémhatása gyorsan pH 5,0 alá csökken, majd fokozatosan eléri a 2,0 pH körüli értéket. Az aciditás növekedése megfelelő környezeti feltételeket teremt a fehérjék hidrolíziséhez. A gyomornak alapvetően két fontos feladata van. Egyrészt a rövid idő alatt

felvett, nagy mennyiségű takarmány raktározása, másrészt az egyes táplálóanyagok (főleg fehérjék, kisebb mértékben szénhidrátok) lebontásának megkezdése. Élettani viszonyok között a gyomorban a felszívódás mértéke nem jelentős. A gyomrot a 1,8-2,2 m hosszú vékonybél (intestinum tenue) követi, amely a pylorustól a csípővakbéli nyílásig terjed. Kezdeti szakaszában két nagy mirigy: a máj (hepar) és a hasnyálmirigy (pancreas) sarjadzik. A vékonybél részei: az epésbél (duodenum) 0,7-0,95 m hosszú, az éhbél (jejunum) 1,4-1,9 m és a csípőbél (ileum) 0,71,0 m. A vékonybél proximális szakaszára élénk bélnedvelválasztás jellemző. Viszonylag kevés benne a baktérium. Az epevezető nyílása a pylorustól 3-5 cm-re a hasnyálmirigy beszájadzása 10-15 cm-re van, tehát mindkettő a duodenumban található. Az éhező sertésben rendkívül csekély a szekréció, de a chymus bejutása az epésbélbe a bélnedv elválasztásának gyors fokozódásához vezet. A nedvelválasztást idegi és hormonális tényezők szabályozzák. Az éhbél elválasztása szintén jelentős. Mértéke 1 m bélszakaszra vonatkoztatva 0,3-0,4 l/nap. A bélnedv legfontosabb enzimjeit a 6. táblázat tartalmazza. 6. táblázat: A sertés vékonybél-nyálkahártyájában található fontosabb enzimek jellemzése Enzim Szubsztrátum pH-optimum szacharóz szacharóz 6,5 maltáz maltóz 6,5-7,5 laktáz laktóz 6,0 trehaláz trehalóz 6,0 enterokináz tripszinogén 5,2-6,0 dipeptidáz dipeptidek 7,4-7,9



A hasnyálmirigynek meghatározó szerepe van – a hormontermelő tevékenységen kívül – a táplálóanyag emésztésben is. A hasnyál hidrolitikus úton bontó enzimkészlete a keményítő, fehérjék, a zsírók és a nukleinsavak bontását teszi lehetővé. A sertés hasnyálmirigye számos, különböző hatású enzim termelésére képes. A takarmányozás hatására jellegzetesen változik a hasnyálmirigy enzimtermelése. Nagy keményítőtartalmú takarmányok etetése fokozza a hasnyál amilázaktivitását. Bőséges fehérjebevitel hatására viszont a fehérjebontó kimotripszin aktivitása nő. A takarmány zsírtartalmának változása szintén befolyásolja a pancreas

enzimtermelését. A lipáz aktivitása párhuzamosan változik a takarmány zsírtartalmával. A környezeti tényezők is befolyásolják a hasnyálmirigy enzimtermelését. Hideg környezetben növekszik a hasnyálmirigy szövetének amiláz és lipáz aktivitása, melegben viszont csökken. A májsejtekben termelt epe az epehólyagban raktározódik. Az emésztésben betöltött szerepe kizárólag epesavtartalmával függ össze. Az epesavak emulgeálják a zsírokat, és aktiválják a zsírbontó enzimeket. Epe hiányában a zsíremésztés tökéletlen, és a takarmányzsír jelentős hányada kiürül a bélsárral. A vékonybélben szívódnak fel a különböző táplálóanyagok lebontási termékei. Ugyanitt szívódik fel a takarmánnyal felvett sók és a víz jelentős hányada is. A

felszívódást megkönnyíti a vékonybél sajátos szerkezeti felépítése. A táplálóanyagok bontásából származó vegyületek egyszerű diffúzió, aktív transzport vagy pinocystosis segítségével szívódnak fel. A sertés vékonybeléből viszonylag nagyobb méretű anyagok (keményítőszemcsék, élesztősejtek) is felszívódhatnak. Ezek feltehetően a bélhámsejtek közötti (intercelluláris) járatokon keresztül jutnak a nyirokkeringésbe. Az ileum a húgyhólyag közeléből craniodorsalisan jobbra tart, majd a vakbél és a remese határán a vastagbélbe (intestinum crassum) nyílik. A vastagbél négy szakaszra osztható: 1. a vakbél (caecum, 2. a remese (colon), 3. végbél (rectum) és a 4. canalis analis.

A vastagbél 4-5 m hosszú, nyálkahártyája felépítését a bélbolyhok hiánya jellemzi, és az, hogy nincs enzimtermelése, de szintén szerepet játszik az emésztésben. A 20-30 cm hosszú vakbél kb. 1,6 liter. A vékonybéltartalom ide jutó része alaposan

elkeveredik a helyi flórához tartozó baktériumokkal (lactobacillusok, coli-baktériumok,



enterococcusok). Tevékenységük eredményeként a vékonybélemésztésnek ellenálló táplálóanyagok, főleg a cellulóz bontása már a vakbélben megkezdődik. A sertés remeséje 3-4 m hosszú, itt folytatódik a bakteriális bontás, amelynek fő

termékei az illó zsírsavak. A vastagbélben folyó emésztést segítik a bél keverő mozgásai. A tartalom továbbítása a vastagbélre jellemző sajátos mozgásforma, a tömegperisztaltika segítségével folyik. A vastagbélben végbemenő jelentős vízfelszívódás eredményeként sűrűsödik be a tartalom és alakul ki a bélsár. Emellett elektronikus, elsősorban Na+ és K+ is felszívódnak ebben a bélszakaszban. A bélsár emésztetlen táplálóanyagokat, az emésztőnedvekből származó szerves vegyületeket, levált hámsejteket, baktériumokat tartalmaz. A naponta ürített bélsár mennyisége 0,5-3,0 kg. Vegyhatása pH 7 körüli, de a takarmányozástól függően enyhén savanyú vagy bázikus is lehet. Színét főleg a szterobilin, szagát a fehérjebontás egyik terméke, a szkatol adja.

8.2. A malac emésztési sajátosságai A sertés emésztése nagyban függ a korától. Az újszülött malac emésztőtraktusa még szerkezeti kialakultság tekintetében is eltér a kifejlett állatétól. Az emésztőenzimek közül a fehérjebontó tripszin, a tejcukrot bontó laktáz és a zsírt bontó lipáz már az újszülött malacban is megvan. A malacban a születést követő 3-4 hétig a sósavhiány fiziológiásnak tekinthető – a gyomor pH-ja 3,5-4,0 -, ezért a gyomor aciditásának fenntartója ebben a korban a tejsav. A sósavszekréció megindulása után (kb. 5 hetes korban) a mikroorganizmusok erjesztő tevékenysége a gyomor nyelőcsői részére korlátozódik. A hasnyálmirigy amilázaktivitása az első 3-4 héten nem tekinthető számottevőnek, a lipáz-aktivitás az élet első két hetében már jónak mondható, sőt ezután hathetes korig

még tovább fokozódik. Az enzimek teljes aktivitása csak a 4-6. héten indul meg. Ezeknek az ismereteknek az elválasztás időpontja és a megfelelő összetételű tápszer megválasztása szempontjából van jelentősége.



8.3. A sertés takarmányai A takarmány-ismerettan arra törekszik, hogy részletes tájékoztatást nyújtson a takarmány táplálóértékéről, ízletességéről, étrendi hatásáról stb. Minél aprólékosabban ismerjük ugyanis a takarmányt, annál nagyobb annak a lehetősége, hogy azt a sertéssel racionálisan – élettani hátrányok elkerülésével, ökonómiailag előnyösen – tudjuk megetetni. Az első követelmény, hogy a takarmányfélékről általános ismereteket szerezzünk – olyanféléket, amilyeneket rövidre fogva – ez a fejezet tartalmaz, de elengedhetetlen, hogy magáról a meghatározott, az éppen megetetés előtt álló takarmányról is minél részletesebben informálódjunk. A táblázatok adatai átlagszámok, amelyek nagy ingadozást takarnak. A takarmányozás szakszerűsége tehát olyan mértékben

érhető

el,

amilyen

mértékben

sikerül

megteremteni

a

konkrét

takarmányvizsgálatok feltételeit.

8.3.1. Magvak és termések A sertéstartás hazai rendszerének egyik jellemzője a nagyarányú abraketetés. A nagyüzemi sertéstenyésztésben és a kisüzemi árutermelésben az abrakon kívül – gyakorlatilag – mást nem is etetnek. A feletetett abrakkeveréknek több mint 2/3 részét a magvak és a termések teszik ki.

8.3.2. A gabonamagvak Fehérjetartalmuk közepes, nagyjából az életfönntartás igényét elégítik ki, ha tehát a sertés termel, mindenképpen kiegészítésre szorul. A gabonamagvakban levő fehérjék biológiai értékére a lizinszegénység jellemző. A közvélemény hibásan tudja, hogy ezek a kéntartalmú aminosavakban és triptofánban is szegények. Eredeti lizintartalmukhoz viszonyítva ez utóbbiakból még fölöslegük is van. Igaz, ezekben is könnyen hiány fog mutatkozni akkor, ha a lizintartalmat – és egyedül csak azt – a szükséglet szintjéig emeljük. – Energiaforrást a keményítő jelent, zsírtartalmuk kevés (2-4 %). A nyersrost a legtöbb gabonamagban 2-3 % közötti, az árpában sem haladja meg a 6, és csak a kölesben, zabban éri el a 8-10 %-ot. – A hamutartalom is kicsi, 1-3 %, benne sok a foszfor és kevés a kalcium. A foszfornak több mint a fele fitinkötésben van, tehát rosszul értékesül. A vitaminok közül



leggazdagabbak a B-csoport tagjaiban (a B12 kivételével) és az E-vitaminban. C- és Dvitamint nem tartalmaznak. A kukorica kitűnő íze, jó emészthetősége és termesztésének gazdaságossága miatt hazánkban ez idő szerint a sertéstakarmányok között a legjelentősebb. Részarányát az abrakkeverékben nem szoktuk behatárolni – bár a húst elzsírosító, a szalonnát lágyító hatása, valamint rostszegénysége miatt szakmailag indokolt az a tanács, hogy 45-50 %nál többet semmiféle sertéstápba ne keverjünk. Ezt az arányt is csak akkor érje el, ha kitűnő minőségű, egészséges. Sajnos, ezeknek az igényeknek csak ritkán felel meg maradéktalanul. A legnagyobb veszélyt a betakarításkori nagy víztartalma jelenti. Közismert, hogy az etethetőség és a kívánatos minőség elérése végett még a mérsékelt nedvességtartalmú csőtermésnek is hónapokig tartó utóérésen kell keresztülmennie. Ezalatt nedvességtartalma is csökken. A régiek a kukoricát csak a következő év tavaszán kezdték etetni, amikor a víztartalma – a szellős góréban – 17-15 %-osra csökkent. Ettől kezdve nevezték ókukoricának (vö. „májusi morzsolt”). Az új kukorica az érzékenyebb állatokban – pl. a lóban – kólikát okozott, a sertésben pedig rosszul hasznosult. A hosszú tenyészidejű, bőtermő fajták nagy nedvességtartalommal, az érés korai stádiumában betakarított termése, ha mesterségesen nem szárítjuk meg, penészes lesz, ami súlyos toxikózishoz vezet [fuzáriummérgezés (T2-F2) stb.]. Azonban a szárítás sem veszélytelen művelet, mert a magas hőfokra hevítés – mindenekelőtt a fehérjéket – denaturálja, és általában rontja a diétás hatását (vö. nyelőcsői gyomorfekély-szindróma kiváltása). Célszerű tehát, ha szem előtt tartjuk, hogy az októberben megszárított kukorica nem ókukorica minőségű. A szárítást – természetesen – lehet kíméletesen is végezni. Hazai kutatásokból ismert, hogy a nagy nedvességtartalmú kukorica nagyon meleg levegővel végzett gyors és folyamatos szárítása mindenekelőtt két területen okoz gazdaságilag is számottevő kárt: -

Rontja a fehérje biológiai értékét. Kísérletesen jól kimutatható a lizin hozzáférhetőségének csökkenése – éspedig relatíve is annál nagyobb mértékben, minél gazdagabb lizinben a kukorica. A közismerten nagy lizintartalmú Opaque kukoricában ez a károsodás 40, a köztermesztésben általános hibridekben 25 %ig terjedhet.



-

Növeli a szemek törékenységét. A magas hőmérsékletű levegővel való szárítás a szem belső és külső rétegei közt nagy hőmérséklet-különbséget létesít, ami rendkívül finom, de ahhoz elégséges repedezettséget hoz létre a szemben, hogy törékenysége megnőjön. A törött szemek aránya elérheti a 20-40 %-ot is. Ennek pedig rendkívül súlyosak a következményei a felgyorsult avasodás, a mikroorganizmusok (penészgombák!) elszaporodása stb. miatt.

E károsodások nagysága a szárítás módjával befolyásolható. A szárítás kíméletességének négy kritériuma van: -

A szárításra használt levegőnek nem szabad túl forrónak lennie. Megállapították, hogy 90 oC-ig nem rontja a kukorica minőségét. A 120 oC-os szárítólevegő – a technológia egyéb faktoraitól függően – 10 %-ig terjedő mértékben csökkenti a kukorica takarmányozási értékét. 130 oC-osnál melegebb levegő használata – táplálkozásélettani hátrányai miatt – nem javasolható.

-

A nedvességelvonásnak lépcsőzetesnek kell lennie. Így – a tapasztalatok és vizsgálatok szerint – azok a szemben uralkodó fizikai feszültségek (hőmérsékletkülönbség,

gőznyomás

stb.),

amelyek

a

már

említett

hajszálrepedéseket és a szemek törékenységét okozzák, a szárítás folyamatába iktatott „pihenési időszak” alatt kialszanak. -

Mindenképpen kerülni kell a szemek túlszáradását. Az a 14,5 %-os nedvességtartalom, amit a szabvány is előír, szakszerű magtári kezelés mellett lehetővé teszi a morzsolt kukorica zavartalan tárolását. A szemet minden most tárgyalt károsodás súlyosabban éri 8-12 % nedvességtartalomig folytatott túlszárítás esetén. Nagyon fontos a gyors hűtés is.

-

Végül a szárításnak egyenletesnek kell lennie. A morzsolt kukoricatételben egyszerre jelenlevő túl nedves és túl száraz szemek, gócok vagy rétegek fokozottan károsító hatásúak.

Ami pedig a – másik ártalomként említett – fekély kialakítását illeti, ezzel összefüggésben sajátos kérdés merül fel: a rosthiány, különösen a struktúrás rost hiánya hajlamosít a sertés nyelőcsői gyomorfekélyének kialakulására. A búza és a kukorica – gyakorlatilag egyformán – szegény nyersrostban. Kérdés, hogy a kukorica immár közismertnek mondható fekélytelenítő hatása egyedül nyersrosthiányára vezethető-e vissza, vagy ez a tulajdonsága specifikus?



E kérdés megválaszolása céljából kísérletképpen három hízócsoportot alakítottak ki. Az állatlétszám megnyugtató nagysága végett a kísérletet többször megismételték. Az első csoport – gazdasági abrakként – kizárólag kukoricát, a harmadik kizárólag búzát kapott, a második pedig kukoricát és búzát egyenlő arányban. A három csoport abrakkeverékeinek többi része nem tért el egymástól. A kísérletsorozat a következő eredménnyel zárult: a kiesés csoportonként azonos mértékű volt. A legnagyobb átlagos napi gyarapodást a kukoricás csoport érte el, 2,9 %-kal kisebbet a kukoricát és búzát vegyesen fogyasztó, 6,8 %-kal pedig a csak búzát fogyasztó csoport. Egységnyi gyarapodáshoz a kukoricás csoporthoz viszonyítva valamivel több abrakot fogyasztott a kukoricás+búzás, és még ennél is többet a búzás csoport. Az abrakértékesítésben jelentkező különbségek csökkentek akkor, ha az emészthető energia, és teljesen eltűntek, ha a keményítőérték értékesülését számították ki. A gyomorvizsgálatokat pontozásos rendszerben végezték. Eredményül azt kapták, hogy – bár az állomány fekélyhelyzete a nagyon gondos, fegyelmezett munkavégzésnek köszönhetően igen kedvező volt -, a kukoricás csoportban a fekélybetegség foka a pontszámok alapján kétszer olyan súlyosnak bizonyult, mint a másik kettőben, pedig az összehasonlításra került abrakkeverékek nyersrosttartalma egyforma volt. Ez a kísérlet tehát arra szolgáltatott adalékot, hogy a kukoricának van – ha nem is nagymértékű – specifikus gyomorfekélykeltő hatása, a búzának pedig nincs. A gabonamagvak közül is kiemelkedik a kukorica a víztartalmának változatosságával és a különböző fajták és hibridek szárazanyagra vonatkoztatott összetételének nagy eltéréseivel. Ez a gondos laboratóriumi ellenőrzést teszi kívánatossá – annál is inkább, mert a termesztési viszonyok is számottevően befolyásolhatják a kukorica táplálóanyagtartalmát. Az árpa az utóbbi időkben „hiánycikk” nálunk, pedig a tenyészállat-nevelésben és a korszerű hizlalásban rendkívül előnyösen volna felhasználható. Nem okoz nagy mértékű elzsírosodást, a szalonnát keményíti, több és lizinben gazdagabb fehérjét tartalmaz, mint a kukorica, bár még így is lizinhiányos. Diétás hatása kitűnő, amihez hozzájárul kedvező arányú és igen előnyös „struktúrájú” nyersrosttartalma is. A malacnevelésben szinte nélkülözhetetlennek tartjuk. Diétás hatására és kedvelt ízére jellemző, hogy a hasmenésből gyógyuló, átmenetileg koplaltatott, vagy az új helyre „érkeztetett” sertések néhány napig egyedül árpadarát szoktak kapni.



Árpából a régiek sokkal többet etettek, mint amennyi manapság jut a sertésnek. Nemcsak a malacok és süldők nevelésében töltött az be sohasem nélkülözött szerepet, de a régi típusú zsírra hizlalásnak is a sokszor emlegetett „kétharmad kukorica, egyharmad árpa” volt a jellegzetes abrakkeveréke. A magasabb színvonalú sertéshústermelést folytató európai országokban ma is az árpa foglalja el a gazdasági abrakfélék között a legrangosabb helyet. Csakhogy e két típusú felhasználás céljaiban eltérés is föllelhető: a régi hizlalási forma esetében az árpa kitűnő étrendi hatása állt előtérben, a korszerű hizlalásban pedig a vágott áru minőségére gyakorolt kedvező hatása. Az

utóbbi

években

jó

hírek

hallhatók

bőven

termő

árpafajtákról.

Ez

növénytermesztési, illetve üzemszervezési szempontból is előnyös, mert így visszaállítható az a kedvezőbb kukorica-kalászos arány, amely néhány évtizede hazánkban az árpa hátrányára eltolódott. Ha valóban bőven áll majd árpa rendelkezésre, az bármely abrakkeverékbe 50-60 %-ig bekeverhető. Az árpa szerepének jobb megismerése végett hízókon és malacokon különböző kísérleteket végeztek. Ezek szerint, ha – azonos kukoricahányad mellett – egyrészről búzát, másrészről árpát etettek, az árpás abrakkeveréket fogyasztó hízósertések értek el nagyobb napi gyarapodást, jobb takarmányértékesítést, ezek fogyasztottak némileg több takarmányt, és ezek közül esett ki kevesebb állat a megfigyelés alatt. Egy másik – összetettebb és nagy létszámú állaton végrehajtott – kísérletben különböző fehérjetartalmú árpákat etettek az abrakkeverék 30 %-ában. A fehérjében gazda árpákkal bevitt többletfehérje mértékéig az extrahált szójadara arányát csökkentették. A kísérletben az árpa nélküli tápot fogyasztó sertésekhez viszonyítva következetesen az árpát is fogyasztó állatok értek el jobb hízási teljesítményt, és – ami figyelemre méltó – a 30 % árpával bevitt többletfehérje minden hátrány nélkül helyettesítette a szójafehérjét. Ezt a jelenséget aligha volna helyes azonban azzal magyarázni, hogy az árpa lizinszegény fehérjéje túltesz a szója lizinfölösleggel rendelkező fehérjéjén, de azzal igen, hogy a 30 % árpa kedvező diétás hatása többet javított a hizlalás eredményein, mint amennyit a szójáénél kevésbé értékes fehérjéje rontott. Ugyanilyen típusú kísérleteket malacokon is végeztek. Itt – éppen a malacok nagyobb lizinigényével összefüggésben – az árpában levő fehérje nem tudta sikerrel fölvenni a versenyt a szójafehérjével – csak akkor, ha lizinhiányát pótolták.



A búza aránya a hazai abrakkeverékekben igen nagy. Ez mindenekelőtt arra vezethető vissza, hogy bőven és elég biztosan termő fajták állnak rendelkezésünkre. A búzának az átlagszámok szerint még az árpáénál is nagyobb a fehérjetartalma, de a nyersfehérjéjében olyan kevés a lizin, mint a kukoricáéban. Ízletes takarmány. Fuzáriumos fertőzöttsége előfordul. A rozs – egyes véleményekkel ellentétben – a sertések egészségére nincs káros hatással. Arra mindenképpen figyelni kell – de ez a többi abrakfélénél is kívánatos -, hogy túlságosan finomra ne őröljük, mert csirizesedik és nehéz megetetni. Fontos esszenciális aminosavainak aránya kedvezőbb, mint a búzáé. Talán innen az a régi tapasztalat, hogy a búza inkább a hízóknak (zsírtermelés!), a rozs pedig a tenyészsüldőknek való. Nem tartozik a sertések különösen kedvelt takarmányai közé, de 25 %-ig az abrakkeverékekben hátrány nélkül szerepeltethető. Legtöbbször nincs annyi belőle, hogy ezt az arányt akár megközelíteni is kellene. A sertés zsírját – szalonnáját keményíti. Anyarozsos vagy romlott tételből sertésnek ne adjunk. A tritikále a búza és a rozs hibridje. Takarmányozási értéke is e kettőé között áll. Ez vonatkozik a linzintartalmára is, bár a kéntartalmú aminosavainak a lizinhez viszonyított többlete akkora, mint a búzában. Anyarozzsal gyakran fertőződik. A zab kitűnő ízű és diétás hatású. Fehérje- és jelentős zsírtartalma biológiailag értékes. Daráját süldőkkel és tenyészállatokkal az abrak 10-15 %-ában szoktuk etetni. Ha finomra őröljük, fiatal malacnak is előnyösen adható. Általánosan ismert, kedvező „specifikus hatása” miatt a tenyészkanok a megjelöltnél nagyobb arányban is kaphatják. A mag és a pelyva (a héj) arányára, ebből pedig a táplálóértékére a termesztési viszonyoktól nagymértékben függő hektolitersúlyából lehet következtetni. A cirok jó hizlalótakarmány. Ha nem tartalmaz sok cserzőanyagot – ami a kísérletek szerint rontja a fehérjék hasznosulását – az abrakkeverék 25 %-áig mindig hátrány nélkül etethető. A vágott áru zsírosságát némileg mérsékli. A kölessel a kukorica egy része helyettesíthető. Csak finomra őrölve etessük, mert az egészben maradt szemek az emésztőcsatornában is épek maradnak.

8.3.3. A hüvelyes magvak Fehérjében gazdagok. Aminosavaiknak aránya igen kedvező. Kéntartalmú aminosavaikhoz viszonyítva lizinből még feleslegük is van. Ez a fölösleg még az állati



eredetű takarmányokra jellemzőnél is nagyobb. A legfontosabb energiahordozó a hüvelyes magvakban is a keményítő. Egyedül a szójabab tartalmaz 16-18 % zsírt, a többire inkább a zsírszegénység a jellemző. Rost- és hamutartalmuk mintegy kétszerese a gabonamagvakénak. Különösen gazdagok foszforban. Kalciumtartalmuk jóval kevesebb, de még mindig számottevő. Helyük a nehezebben emészthető takarmányok sorában van. A gyomorban erősen megduzzadnak, nagy adagjaik gyomormegterhelésre vezetnek.

Jelentékeny

bélgázfejlődést,

csersavtartalmuk

miatt

pedig

dugulást

okozhatnak. Ezek nem egyértelműen előnytelen étrendi hatások, mert kis adagokban, 510 %-ig etetve kedvezően egészítik ki az abrakkeveréket. Magyarországon sokkal kevesebb hüvelyes mag terem annál, hogy ezt a határt a készletek feszítenék. A

hüvelyes

magvak

jellegzetesen

fehérjetakarmányok,

ezért

célszerű

fehérjetartalmukra – egy gondolat erejéig – visszatérni. Aminosav-összetételüket ugyanis rangjuk meg kellene, hogy haladja az állati eredetű takarmányokét. Annak legfontosabb okai, hogy ez mégsincs így, a következők: -

Magyarországon nagy értéket kölcsönöz ugyan a fehérjének a kéntartalmú aminosavaihoz

viszonyított

lizintöbblete,

de

magának

a

nyersfehérje

lizintartalmának tényleges nagysága legalább ennyire fontos. Mármost

a jó

minőségű állati eredetű takarmányok fehérjetartalmában 10-20 %-kal több lizin van, mint a hüvelyesekben. -

Az állati eredetű takarmányokban nincs sejtfal, a hüvelyes magvakban viszont a fehérjében gazdag plazma emésztését meg kell hogy előzze a sejtfal (a nyersrost!) feltárása, vagy legalábbis az átjárhatóvá tétele. Csakhogy a sertésnek nincsenek előgyomrai, cellulózemésztő saját enzimmel pedig nem rendelkezik. Cellulózt a bélcsatornájának hátsó szakaszaiban levő mikroorganizmusok termelnek, az itt „kiszabaduló” fehérjék nagy része viszont felszívódásra alkalmatlan vegyületekre bomlik, áldozatul esik a baktériumtevékenységnek (vö. gázképződés). A cellulóznak mint takarmány-kiegészítőnek – főleg a malacok esetében – éppen abban van a jelentősége, hogy a sejtfalemésztést már a gyomortól kezdve támogatja.

-

Végül a hüvelyes magvak értékesülését csökkentik – és így fehérjetartalmuk transzformációs veszteségeit is növelik – azok az antinutritív anyagok, amelyek



ugyan esetenként más takarmányokban is föllelhetők, jelenlétük mégis a hüvelyes magvakra a legjellemzőbb. A borsó a legelterjedtebb és legjellegzetesebb hüvelyes mag. Régebben a malac- és tenyészsüldő-nevelésben csaknem nélkülözhetetlennek tartották. Etetés után szemesen szórták az állatok elé, mert azt tapasztalták, hogy darálva a sertés kevésbé szereti. Most az abrakkeverék 4-7 %-ában szerepeltetjük, bár kétszer ennyi és hátrány nélkül etethető. Az újonnan nemesített fajták a táblázatokban szereplő 20 %-os emészthető nyersfehérje- tartalmat jelentősen felülmúlják. Fehérjéje kéntartalmú aminosavakban szegény, illetve – ezekhez képest – lizinből fölöslege van. A zsírt és a szalonnát keményíti. Kissé dugító. Az édes csillagfürt sárga virágú változata jobb takarmány, mint a fehér virágú, de kevesebbet terem. A sertések szeretik és minden étrendi hátrány nélkül fogyasztják. A teljes fehérjeszükséglet 1/3-át biztonságosan nyújthatjuk édes csillagfürtben. Metionin/+cisztintartalma kiegészítésre szorul. Jelentőségét talajigénye (mészben szegény homok) és a borsóénál csaknem kétszer nagyobb fehérjetartalma adja. A keserű csillagfürtöt mérgező alkaloidja és ízrontó glikozidja kizárja a sertés takarmányai közül. A lóbab fehérjetartalma valamivel nagyobb, mint a borsóé, a fehérje biológiai értéke mindkettőben hasonlón. A kísérletek szerint jó eredménnyel alkalmazható még a malacnevelésben is. Megítélések szerint még volna szükség további olyan vizsgálatokra, amelyek pontosan fölmérnék a sertés tűrőképességét a lóbab antunutritív anyagaival, a – hemolitikus anémáiban megnyilvánuló – favizmust okozó vicin és konvicin nevű glikoziddal szemben. Az a szerepe, amelyet – mint hazai fehérjeforrás – a jövőben betölthet, mindenekelőtt a termesztés eredményességétől függ. A babnak csaknem kizárólag a defektes tételei kerülnek takarmányozásra. A sertések nyersen nem szeretik, még azt az abrakkeveréket sem eszik meg, amely babdarát tartalmaz. Főzve etessük! Ezzel antinutritív anyagait is inaktiváljuk. A többi hüvelyes mag (lednek, csicseriborsó, bükköny, lencse) csak ritkán és igen kis mennyiségben áll rendelkezésre. Ezért nincs is szükség rá, hogy néhány százaléknál nagyobb arányban szerepeljenek az abrakkeverékben. A szójabab hüvelyes mag ugyan, de a többitől 20 % körüli zsírtartalma alapvetően megkülönbözteti. (Eddig csak extrahált daráját etettük.) Újabban a hazai termesztésű extrahálatlan szójabab etetése is terjed. A szerzett jó tapasztalatok mindenekelőtt azzal



vannak összefüggésben, hogy jelentősen emeli az abrakkeverék energiatartalmát. Nyersen – hőkezelés nélkül – etetve a sertésben gátolja a tripszin hatását, ami hátrányosan érinti a fehérje értékesülését. Golyvakeltő hatása is ismert.

8.3.4. Olajmagvak Etetésükre csak ritkán kerül sor, mert ezeket nem közvetlen etetési célra, hanem a növényolajipar számára termesztjük. Jellemző rájuk, hogy energiában gazdagok – éppen nagy zsírtartalmuk következtében fehérjetartalmuk is tetemes, de a fehérjeenergiaarányuk mégis közepesnek minősül. Némi napraforgómag szemesen felszórva előnyösen hat a tenyésztésre szánt süldők csontképződésére. A lenmagnak kitűnő étrendi hatása van, mert vízben duzzadó nyálkaanyagot tartalmaz, amely az emésztőcső nyálkahártyáját bevonja és ezáltal a gyomor- és bélgyulladásban levő állatok bántalmait enyhíti. Célszerű leforrázni, így a benne lévő, ciántartalmú glikozida is elveszti toxicitását. A kocák tejtermelésére – állítólag – kedvezően hat.

8.3.5. Ipari melléktermékek Az élelmiszeripar rohamos fejlődése kihat a takarmányozási célra felhasználható melléktermékekre is. Egyrészről ezek választéka nő, ami mindenképpen előnyös, másrészről viszont az ipari technológia korszerűsödésével az ún. kitermelés nő, azaz a melléktermékekben visszamaradó értékes anyagok aránya csökken. Az ide tartozó takarmányok tehát nemcsak sokféle, hanem összetételük is nagyon változó a nyersanyag minőségétől, a gyári feldolgozás módjától, a további kezeléstől stb. függően. Az volna a kívánatos, hogy az ipar minél egyöntetűbb minőségben állítsa elő a takarmányozásra alkalmas melléktermékeit, a felhasználó üzem pedig a tényleges összetételük szerint iktassa be azokat a sertések napi takarmányadagjába.

8.3.6. Malomipari takarmányok A magtisztítási és malomipari hulladékokat az intenzív sertéstakarmányozásban azért nem alkalmazzuk, mert legtöbbször sok bennük a szemét. Különben is – az apró magvak miatt – a sertésekkel csak darálva lehetne ezeket megetetni, ez esetben viszont kitennénk az állatokat – némely káros gyommag miatt – a mérgezés veszélyének.



A búzakorpa „egységes szokványa” 10,30 MJ emészthető energiát és 14,5 % nyersfehérjét tartalmaz. Korábban változó kiőrlési fokú tételeket hoztak forgalomba. Ezeknek jelentősen ingadozott a keményítőtartalma, így a fehérjekoncentrációja is. A vizsgálatok szerint a különböző malmokból kikerülő korpák napjainkban sem egészen „egységes” táplálóanyag-tartalmúak, ezért laboratóriumi vizsgálatuk nagyon ajánlható. Kérni kell az üszögspóra-tartalomra vonatkozó adatokat is. A korpát a sertés szívesen fogyasztja. Enyhén laxáns hatású, ami még a hizlaldában is előnyös, de különösen az a tenyészkocák esetében. Úgy tartják, hogy serkenti a tejtermelést. Az egyéb magvak korpáit mindig a megvizsgált összetételt szerint etessük. Ha kicsit is gyanús, hogy gombafertőzött, néhány sertéssel végezzünk próbaetetést. A hántolóipar melléktermékeinek rendkívül változó az összetétele, mindenekelőtt a nyersrosttartalma. Vannak köztük negatív táplálóértékűek (pl. a rizshéj) és táplálóanyagokban gazdagok (borsókorpa, rizs- és borsótakarmányliszt stb.). Ha a nagy rosttartalmúakat nyersrostforrásként kívánjuk alkalmazni, ügyeljünk arra, hogy ne legyesnek szennyezettek és fertőzöttek.

8.3.7. Növényolaj-ipari takarmányok Az olaj kinyerése a magvakból vagy préseléssel, vagy zsíroldó szerekkel, illetve a kettő kombinálásával történik. A hidraulikus préselés mellékterméke az olajpogácsa. Az ún. expellert szűkülő lyukbőségű perforált henger alkalmazásával, erélyesebb préselés útján nyerik. Ezekből nagyon kevéshez jutnak gazdaságaink. Az előbbiek zsírtartalma 10, az utóbbiaké 5 % körül mozog. Értékes takarmányok, de tároláskor könnyen avasodnak. Az extrahált olajmagdarák fehérjében igen gazdagok. Zsírt és zsírban oldható anyagokat – gyakorlatilag – nem tartalmaznak. Nem tartoznak az ízletes takarmányok közé – még akkor sem, ha nem jelentős bennük az oldószermaradvány, mert extraháláskor sok íz és zamatanyag vész el. Az extrahálási folyamat a fehérjék biológiai értékének sem kedvez. Az extrahált szójamagdarát olyan nagy tételekben hozzuk be külföldről, hogy sertésállományunk fehérjeellátásának ez képezi gerincét. Sok és lizinben is gazdag fehérjét tartalmaz, nyersrostban – a többi extrahált darához képest – szegény. A



szójában többféle antinutritív anyag van. Ezek közül a legnevezetesebb az, amely a sertés emésztőcsatornájában a tripszint gátolja. Szerencsére ezek a táplálóértéket csökkentő anyagok hőre érzékenyek, ezért attól a nedves hőkezeléstől (toaszterezéstől), amelynek a tripszininhibitor hatástalanítása végett a darát alávetik, gyakorlatilag valamennyi antinutritív anyag inaktiválódik. Természetesen ennek a hőbehatásnak a „még eredményesnél” nem szabad nagyobbnak lennie, mert a kíméletlen hőkezelés hatására a fehérje minősége romlik. A hazai szójababtermesztés gazdaságossá tételére és a termés szakszerű feldolgozására számos és jelentős törekvéssel találkozhatunk. Az extrahált napraforgódara igen nagyfehérjetartalmú, toaszterezést nem igénylő, jóízű takarmány. Sertésállományunk fehérjebázisának már korábban is jelentős komponense volt, és mert az utóbbi időben gyorsan növekedett a napraforgó vetésterülete, mind nagyobb mennyiségben kerül extrahált darája is forgalomba. A legnagyobb gondot mégis nem is olyan régen az okozta, hogy a hántolás után visszamaradó, nem kevés héj az olajnyerés munkafolyamatában maga is elveszti zsírtartalmát és rugalmasságát, s így tűhegyes, „száraz”, merev szilánkokká töredezik – súlyosan irritálva a bél nyálkahártyáját. Az újabb nemesítésű napraforgófajták maghéja a régieknél sokkal vékonyabb, és törése nem szilánkos. Ha tehát sikerül – esetenként meghatározott kezelés segítségével – a héjrészeket finomra őrölni, a korábbról ismert ártalmak elmaradnak. Az extrahált napraforgódara 10-12 % nyersrosttartalma nem okoz gondot, hiszen úgysem szerepel nagy arányban az abrakkeverékben. Kísérletekben 6 % a malacok abrakkeverékében eredményromlás nélkül helyettesített azonos mennyiségű szójafehérjét, ha lizinhiányát pótolták. Az extrahált lenmagdara malacok és szoptató kocák abrakkeverékében szerepel jó étrendi hatása miatt – hízósertésekében azért nem, mert fehérjéje nem mondható árához képest – különlegesen értékesnek. Az extrahált repcedara azért marad ki általában a sertések takarmánykeverékéből, mert rossz, keserű íze van, és mert glikozinolát-, valamint mustárolajtartalma miatt az állatok egészségét is veszélyezteti. Az antinutritív anyagoktól mentes repcét (Canolarepcét, az ún. 00-as repcét) nálunk még csak most kezdik termeszteni, extrahált darájának nagy világpiaci ára pedig behozatalát nem indokolja. Az extrahált földidiódara sok, de nem különösebben értékes fehérjét tartalmaz. Toaszterezésre szorul. Igen ízletes takarmány. Mostanában azért nem vásároljuk, mert



alig lehetett aflatoxinmentes tételt beszerezni, az aflatoxin pedig már kis mennyiségben is – mielőtt mérgezést okozna – jelentősen rontja a takarmányértékesítést. Más extrahált daráknak csak korlátozott jelentőségük lehet. Ezekkel részletesebben tankönyveink foglalkoznak.

8.3.8. Cukorgyári takarmányok A szárított cukorgyári répaszeletet az utóbbi években annak nyomán iktattuk be vemhes kocáink takarmányai közép, hogy tisztázódott a nyersrost bélsárpangást gátló szerepe. A szakirodalom óv a kénsavtartalmú tételektől, mert az ilyenek elvetélést okozhatnak. Kénessav, kivételesen arzén a szárításra használt füstgázokban kerülhet a szeletbe. A nedves répaszelet – frissen is, savanyítva is – ugyanilyen célból etethető, ha az etetés módja és a beszerzés körülményei azt lehetővé teszik. A takarmánycukor legtöbbször nagyon drága, ezért csak a malacok takarmányába jut belőle ízesítőnek néhány százaléknyi.

8.3.9. Szeszgyári takarmányok A gabonaszeszmoslék felhasználása a nedves dara etetésére berendezkedett telepeken számításba jöhet. Sietni kell a megetetésével, mert könnyen romlik. A szárított gabonaszeszmoslék igen értékes takarmány. Még a malacokkal is etethető. A kukoricából származóval különösen kedvező tapasztalatokat szereztek. Fehérjetartalma jóval

nagyobb,

mint

a

nyersanyagul

szolgáló

gabonáé.

Felhasználásának

gazdaságosságát a szárítás költségei határozzák meg. A szeszélesztő fehérjében, B-vitaminokban gazdag, rendkívül értékes melléktermék. Nagy liniztartalma folytán metioninkiegészítést igényel. Ugyanígy ítélhető meg a szárított takarmányélesztő, ami azonban nem melléktermék, hanem speciális technológiával készül - legtöbbször melaszból. (Ismerünk „szénhidrogénen nőtt” élesztőt is.) Mindkettő etethető bármilyen sertéssel, legtöbbször azonban csak a malacok takarmányában szerepel 2-4 %-ban.



8.3.10. Sörgyári takarmányok A legértékesebb a sörélesztő. Ha frissen etetjük, előbb fel kell főzni, ha szárítva, akkor az abrakkeverékbe keverhető. A sörtörkölyt nagyobb és előnyösebb struktúrájú rosttartalma, kedvező íze, valamint laktagógnak ismert hatása miatt tenyészkocákkal etetjük, de – ahol sok áll belőle rendelkezésre – hízósertéseknek is adható. A friss sörtörköly gyorsan romlik, nem szabad várni az etetésével. Ha számot tartunk kitűnő étrendi hatására, még úgy melegen etessük, ahogy a gyárból kikerül.

8.3.11. Keményítőgyári takarmányok A törköly és moslék értéke mindenekelőtt az alkalmazott ipari technológiától, valamint az alapanyagként használt terméktől függ. A konzervgyári melléktermékekre is az vonatkozik, amit a keményítőgyárira mondtunk – azzal a különbséggel, hogy itt még nagyobb változatossággal találkozunk. Élelmiszeriparunk fejlődésével mind nagyobb tömegű melléktermékre számíthatunk, aminek takarmányként való felhasználása üzemi és népgazdasági érdek.

8.3.12. Állati eredetű takarmányok Nagy jelentőségük és a fehérjetakarmányok között elfoglalt vezető rangjuk mindenekelőtt arra vezethető vissza, hogy sok és a magyar takarmánybázisba nagyon jól illeszkedő összetételű fehérjét tartalmaznak. Ha a limitáló aminosavnak készítmények útján való pótlásával elvileg meg is van a lehetőség a sertések napi adagjában a fehérje biológiai értékének szükséges fokú növelésére, a gyakorlat mégsem tudja nélkülözni esetenként – pl. a malacnevelésben vagy a szoptató kocák takarmányozásában – a sok és kitűnő minőségű fehérjét tartalmazó állati eredetű takarmányokat. Ezek túlnyomó többsége ipari melléktermék. Már csak azért sem volna szabad lemondani minél szélesebb körű felhasználásukról, hogy ezek a zömmel valóban nagyon értékes anyagok kárba ne vesszenek. Előfordul azonban, hogy egyik-másik igen rossz minőségben kerül forgalomba. Ennek több oka is lehet. Bőrhulladékból, szőrből, tollból, szaruból – vagy éppen gyomor- és béltartalomból nem állítható elő elsőrendű takarmány. Lehet a gyártás módszere is olyan, hogy – pl. a túlságosan magas hőmérséklet, vagy a konzerválásra használt kemikáliák hatására – a fehérje



denaturálódik, a biológiailag értékes anyagok pedig elvesztik hatásukat. Igen gyakran idegen anyagokból – homokból, konyhasóból – tartalmaz egyik-másik gyártmány megengedhetetlenül sokat. Körültekintő vizsgálatok előzzék tehát meg valamely – még nem kellően ismert – állati eredetű takarmány etetésének üzemi bevezetését!

8.3.13. Tejipari takarmányok A lefölözött tej a hússertéstenyésztés klasszikus takarmánya. A jó malacnevelés és a süldőhizlalás legfontosabb feltételeként tartották számon. Az iparszerű sertéstartás hazai elterjedésével szerepét a száraz darába keverhető tejpor váltotta fel. A tejporgyártás energiaigénye viszont az utóbbi években súlyosan érinti annak gazdaságosságát, ezért az újabb energiatakarékosabb, ún. membránszeparációs technológiák (ultraszűrés, fordított ozmózis, elektrodalízis) kezdenek ismertté válni. Ezekkel sem lehet ugyan megkerülni a hagyományos – hengeres, illetve a jobb minőséget eredményező porlasztásos – szárítást, előnyük az, hogy szárításra már besűrített anyag kerül. Így a hőbehatás is mérsékeltebb, ami kedvez a termék biológiai értékének. A tejporgyártási költségek megtakarításának másik útja, hogy a sertéstelepek rendelkeznek be lefölözött tej itatására. Ez utóbbi esetben viszont az istállóhigiéniára kell nagy gondot fordítani, mert a tejet táplálóanyaginak kiváló emészthetősége a mikroorganizmusok számára is jó táptalajjá avatja. A lefölözött tej etetésének közismert szabálya – ami egyéb tejtermékekre is érvényes -, hogy vagy teljesen friss (édes), vagy teljesen megsavanyodott (aludt) legyen; az erjedő tej hasmenést okoz. Az író értéke hasonlít a lefölözött tejéhez, a savóból viszont a zsíron kívül már a fehérje zöme is hiányzik. Van édes és savanyú savó. Az előbbi a sajt-, az utóbbi a túrógyártás mellékterméke. A tejipari melléktermékek takarmányozási értéke jól összehasonlítható a 7. táblázat adatai alapján. A

szárított

édes

savópor

a

malacok

abrakkeverékében

is

szerepelhet.

Fehérjetartalma nem nagy, de biológiailag értékes.



7. táblázat: Tejipari takarmányok átlagos összetétele (%) Író

szárazanyag zsír fehérje tejcukor tejsav sók keményítőérték, g/kg DES, MJ/kg F/E

Savó

Sovány tej

édes

savanyú

édes

savanyú

8,8 0,1 3,4 4,6 0,8 7,9 1,69 20,1

9,2 0,4 3,4 4,6 0,8 8,8 1,85 18,4

8,7 0,3 3,4 3,5 0,7 0,8 8,1 1,72 19,8

6,5 0,4 0,7 4,8 0,6 6,4 1,23 5,7

6,0 0,3 0,7 3,5 0,8 0,7 5,7 1,10 6,4

8.3.14. Húsipari takarmányok A nyers vér etetésével nagyüzemekben már nem találkozunk. Ennek járványtani, etetéstechnikai és higiéniai okai vannak. A vérliszt alkalmazásának azonban nincs akadálya. A megpörkölt (túlhevített) tételek biológiai értéke kicsi. A vér fehérjéje szegény kéntartalmú aminosavakban, helyesebben: igen gazdag lizinben. Ez nagyon értékessé teszi, néhány százalékban nagyobb arányban való etetésére mégsem ajánlható a – már megbeszélt – aminosav-antagonizmus miatt. A vegyes állatifehérje-liszt vágóhídi melléktermékekből és állati hullákból készül. Az alapanyagokat főzik, szárítják és darálják. Bár az iparnak határozott a törekvése, hogy az ilyen termékeket lehetőleg egységes minőségben hozza forgalomba, ez az alapanyag sokfélesége miatt nem elérhető. Ezért e lisztek felhasználása előtt célszerű összetételükről tájékozódni. A mérsékelt szagú tételeket a sertés általában nem szokta visszautasítani, de az erősebb bűzösség az alapanyag romlottságát jelzi. A tápkocsonyát az állatifehérje-liszt készítésekor az autoklávban maradt folyadék (főzővíz, húslé) 40 % körüli víztartalomig való besűrítésével nyerik. Ha ezt 2-3-szoros mennyiségű korpával keverik, és megszárítják, tápkorpa a neve. A különböző vágóhidakon nyert melléktermékeket a szárításhoz szükséges fűtőanyag megtakarítása céljából – eredeti víztartalmuk meghagyása mellett – pépesítik és rövid időre konzerválják. Szárazanyag-tartalmuk 20-25 %, ebben az állapotban kerülnek megetetésre is. DELI a következő változatait különbözteti meg:



A húspép baromfibél, vegyes baromfiipari melléktermék, tepertő, vágóhídi kobzás és belsőségek főzéssel sterilizált, pépesített, majd konzervált terméke. Nem lehet benne csont, állati hulla, gyomor- és béltartalom. A nyers baromfiipari húspép (takarmányhús) a baromfivágás során keletkező melléktermékek és hulladékok darált, hőkezelés nélkül tartósított hígan folyó elegye, amely tollat nem tartalmazhat. A húspaszta sertés, szarvasmarha, nyúl és hal vágásakor keletkező melléktermékek darált és hideg eljárással tartósított – esetenként hőkezeléssel sterilizált – elegye. A felfőzött (autoklávozott) anyagot sertéssel is etethetjük, a hideg eljárással készültet csak baromfi kaphatja. Ezeket a pépesített vágóhídi melléktermékeket 3-4 napra konzerválják. Fontosabb ilyen eljárások a következők: -

A propionsav és a hangyasav 2:1 arányú keveréke egyrészt kitűnően konzervál, másrészt a sertésre nem ártalmas. Sajnos a propionsav nagyon drága, ezért előtérbe került.

-

A kénsavas (esetleg más ásványi savkeverékkel végzett) tartósítás. Ez olcsó ugyan, de a takarmányba jutott szervetlen sav – mint arról már volt szó – befolyásolja a sertés sav-bázis egyensúlyát, a takarmány ásványianyag-pótlásakor tehát ezt a körülményt mindenképpen figyelembe kell venni.

-

Tartósítás konyhasóval és szerves savakkal. A só konzerváló hatása a sav mennyiségének csökkentését teszi lehetővé.

-

Tartósítás tejsavas erjesztéssel. A húspépet nagy fermentorba teszik, hozzáadnak 10 % olyan mikronizált kukoricát, amelynek keményítőjét megelőzően termofil amilázzal elcukrosították, majd az egész masszát 80 oC-ra melegítik. Hűlni hagyják és 39 oC-on beoltják tejsavtermelő kultúrával. 2-3 napos erjedés után – mint tartósított pép – etethető. Magában viszonylag hosszan (10-14 napig) eláll, abrakhoz keverve fele annyi ideig.

-

Tartósítás állandó magas hőfokon tartással. Mivel 80

o

C-on a húspép

mikrobiológiai állapota nem változik, az erre a hőfokra melegített anyagot földbe süllyesztett, hőszigetelt vasbeton péptárolóban gyűjtik. Az ilyen péppel készített takarmányt azonnal (12 órán belül) meg kell etetni.



A húspép biológiailag értékes takarmány, de jó táptalaj a mikroorganizmusok számára is. Előállításakor az állategészségügyi, felhasználásakor az általános higiéniai kontroll nélkülözhetetlen. A húspép etetésének két alaptípusa van: -

A pépet száraz darával keverik össze, és ha a pép tömegszázaléka nem haladja meg a 30-at – a nyirkos táp bővebb garatú önetetőből etethető.

-

A húspép annak a mosléknak a komponense, amelyet általában nedvesen tárolt kukoricazúzalékból (esetleg szem-csutka keverékből, az ún. CCM-ből) és/vagy szárazdarából, és/vagy savóból és a még szükséges mennyiségű vízből készítenek.

A gyakorlatban az előbbivel általában a 30-60 kg-os hízókat etetik, ez utóbbival pedig a 60 kg-on felülieket.

8.3.15. A halfeldolgozó ipar takarmányai A hallisztek minősége rendkívül nagy eltéréseket mutat. Ha az egész halat feldolgozzák takarmánnyá, a halliszt kiváló minőségű lehet, legtöbb helyen azonban csak az emberi élelmezésre alkalmatlan, takarmányozási szempontból is kevésbé értékes részek (fej, uszony, belek stb.) szolgálnak a takarmánygyártás nyersanyagául. Az, hogy milyen halfaj kerül feldolgozásra, nem okoz számottevő különbséget. A halliszt értékét rontja, ha sok benne a zsír és a konyhasó. A halzsír könnyen avasodik, és a nagy peroxidtartalom súlyos következménnyel járhat. A tengeri halak hulladékaiból készült halliszt 2-3 %-os konyhasótartalma szokásosnak tekinthető. Romló áru további romlásának megakadályozására vagy csak egyszerűen hamisítási szándékkal 20-30 %ot is belekeverhetnek egyes tételekbe. Azt a hallisztet tekintik jó minőségűnek, amelyben legfeljebb 6 % zsír, 50 % hamu és 3 % konyhasó van. Egyébként a jó halliszt igen gazdag fehérjében, aminosav-garnitúrája pedig mindenekelőtt a növekedés szükségletét elégíti ki kiválóan. A hizlalás vége előtt legkésőbb 3 héttel azonban hagyjuk abba etetését, nehogy a sertés zsírja halszagú legyen. A sertés a nyers halat, illetve nyers halhulladékot is szívesen fogyasztja. Célszerű kalapácsos darálón átereszteni és az így nyert pépet abrakfélék darájához keverni. Csak frissen etessük! Természetesen biztonságosabb, ha etetés előtt felfőzzük.



8.3.16. Egyéb állati eredetű takarmányok A terméketlen és befulladt tojások nagy keltetőüzemekből folyamatosan és

számottevő mennyiségben szerezhetők be. Héjasan 5,80, héj nélkül 6,40 MJ/kg DE-vel és 12,1, illetve 12,8 % fehérjével vehetők számításba 34,4, illetve 26,4 % szárazanyagtartalom esetén. Az egész tojásban 4 % körüli Ca és 0,2 % P van. Az állattartó telepek házilag feldolgozott hullái is ebbe a csoportba sorolhatók. Ez a feldolgozás legtöbbször közönséges főzés, amikor a csontok visszamaradnak. Nagynyomású autoklávokban a csontok is megpuhulnak, pépesíthetők, és a lágy részekkel és a főzővízzel együtt a darába keverhetők. zsírban és fehérjében gazdag anyag ez, ami a sertés számára ízletes is. Mivel mennyisége relative kevés, az etetéshigiénia betartása pedig nem könnyű, a hizlaldában a racionális hasznosulást ígérő legkisebb állománnyal etessük. A toll-liszt az utóbbi időben – baromfi-feldolgozó iparunk termelésének megnövekedésével – az érdeklődés homlokterébe került. Az eredményes kísérletekből úgy tűnik, hogy a toll feltárása jól megoldható, mivel azonban az így hozzáférhetővé tett aminosav-garnitúra a sertés számára meglehetősen értéktelen, valószínűleg a kérődzők takarmányozására lesz gazdaságosabban felhasználható.

8.3.17. Zöldtakarmányok Az iparszerű sertéstartás végletekbe menő természetszerűtlenségének hátrányai tartoznak a mozgásszervi rendellenességek, az ivari tevékenység zavarai, az ellenálló képesség csökkenése, a hasznos életkor lerövidülése stb. Ezen javít – fokozódó eredményességgel – a kifutó, a túrató és a legelő. Legelőn a sertés csak addig tartózkodjék, amíg éhes. Mihelyt nem legel, túrni kezd, és tönkreteszi a legelőt. Esős időben se legeltessünk, mert ilyenkor a férgek a föld felszínére jönnek, és túrásra, dagasztásra késztetik a sertést. Mindez az ősgyepnek sem használ, de napjaink mesterségesen létesített legelőin óriási kárt okozhat. Amint alábbhagy a sertések étvágya, át kell hajtani őket a túratóra. Ez nem más, mint – külön erre a célra kijelölt – nagy gyepes kifutó, ahol kedvére túrhat, dagonyázhat. A „mangalicás időkben” naponta még télen is kihajtották kétszer a túratóra a lekutricázott kocákat – ezzel biztosítva számukra a bélsár- és vizeletürítés rendszerességét.



Nagyüzemi telepeinken kezdik bevezetni a kaszált zöldtakarmányok etetését, mert azt tapasztalják, hogy nem csak diétás hatásuk kedvező – márpedig erre a mozgásban a végletekig gátolt sertésnek különösen szüksége van -, hanem a természetszerű táplálóés biológiai hatóanyagoknak is ez a legolcsóbb forrása. Zöldtakarmányként

szinte

valamennyi,

zsengén

lekaszált

takarmánynövény

számításba jöhet. Legértékesebb a lucerna és a here. Frissen, szálasan etessük! Egy alkalommal ne szórjunk az állatok elé többet, mint amennyit maradéktalanul el tudnak fogyasztani. Etették a zöldet úgy is, hogy szecskáját abrakkal keverték össze. Erre a célra azonban a pépesítés alkalmasabbnak bizonyult.

8.3.18. Szénalisztek, zöldnövénylisztek A fiatalon kaszált növényekből készült, jól sikerült szénák kalapácsos darálón áteresztve eredményesen etethetők sertésekkel az abrakjukba keverve. A forró levegővel működő szárítóüzemekben a frissen vágott zöldtakarmányokból úgyszólván veszteség nélkül lehet – az abrakba még könnyebben keverhető – ún. zöldnövénylisztet készíteni. Főleg a lucernából készült ilyen liszt vált nagyon népszerűvé rendkívül nagy karotin- és fehérjetartalma folytán, mígnem a kísérletek bebizonyították, hogy az összetétele alapján várható táplálóhatása a sertések takarmányozásában csaknem mindig elmarad. Indifferens rosthordozókkal végzett vizsgálatok cáfolták, hogy a sertések gyarapodásában és takarmányértékesítésében jelentkező depresszió oka a nagyobb rosttartalom lenne. Van viszont a lucernalisztben több olyan anyag is, aminek a szakirodalom antinutritív hatást tulajdonít. Ezek: szaponinok, cserzőanyagok, tripszin- és tokoferol-inhibitorok, esetleg a füstgázokból származó vagy a túlhevítésből eredő káros anyagok. Fűfélékből, a „teljes kukoricanövényből” stb. készült szárítmányok ilyen kedvezőtlenül ható anyagokat – a tapasztalat szerint – nem tartalmaznak, így helyesebb, ha az abrakkeverék természetszerűségének növelésére és rosthiányának pótlására ezeket alkalmazzuk. A tapasztalatok és a kísérletek egyaránt arra utalnak, hogy a szénaszárítás során ezek az antinutritív anyagok jórészt inaktiválódnak, míg pl. levélfehérje-koncentrátum készítésekor feldúsulnak. A sertéstakarmányozásban a gondot éppen az okozza, hogy a – szárazanyagukban – több és értékesebb táplálóanyagot tartalmazó zsenge pillangósok tartalmazzák a több szaponint stb. A forró levegős lucernaliszt növekedésgátló



hatásának mérséklésére a kísérletben eredményesen használták a kukoricaolajat (kérdés, hogy ez a hatás specifikus-e), a koleszterint (a jelek szerint ez a szaporinhatást mérsékli), más szterineket, a lecitint – gyakorlati megoldást azonban ezek drágaságuk és alkalmazásuk nehézségei miatt – ma még nem jelentenek.

8.3.19. Gumók, gyökerek, húsos termések Etetésükre nagyüzemeinkben nem rendezkedtek be, mert hazánk természeti adottságai az eredményesen és kényelmesen etethető abrakfélék termesztésének kedveznek. Ez viszont korántsem jelenti azt, hogy meghatározott körülmények között ne lehetne – erre kidolgozott technológiával – az ilyen, nagy tömegben termő takarmányok felhasználása útján a sertések takarmányozási költségét csökkenteni. Németországban a burgonya és a cukorrépa etetése – még nagy létszámú kocával és hízóval is – elég általánosnak mondható. Mivel pedig napjainkban – mint mondottuk – gyakorlatilag

csak

a

kisüzem

használja

ezeket,

etetésük

szabályairól

a

magángazdaságok sertéstakarmányozásával kapcsolatban szólunk.

8.3.20. Silózott takarmányok Sok külföldi példa van arra, hogy cukorrépából, leveles cukorrépafejből, takarmánykáposztából,

párolt

burgonyából,

tökhúsból,

vagy

éppen

pillangós

zöldtakarmányokból – számottevő mennyiségű abrakkal keverve (kivételesen anélkül) – a sertések számára is kitűnő szilázs készíthető, amivel növelhető a sertéstakarmányozás természetszerűsége és csökkenthetők a költségei. A hazai nagyüzemi gyakorlatban azonban – mint arra már utaltunk – sem ezek a takarmányok, sem az ezekből készült szilázsok nem terjedtek el – a sertésistállók túlnyomó többségének belső gépesítése ezek etetésére alkalmatlan. A kőolaj megdrágulása és az ennek nyomán világszerte szükségessé váló energiatakarékosság mezőgazdaságunkban – a sok-sok egyéb mellett – arra irányította a figyelmet, hogy a kukorica szemtermésének eddigi konzerválási módja, a mesterséges (a fűtőolajjal végzett) szárítás helyett létezik energiatakarékosabb, olcsóbb eljárás is – éspedig a besavanyítás. Az így tartósított morzsolt kukoricát a sertések szívesen fogyasztják és jól értékesítik.



Magának a silózásnak a módszere mindenekelőtt a termés víztartalmától függ. A szakirodalmi adatok szerint (8. táblázat) 22 % víztartalom alatt a morzsolt kukorica kívánatos erjedése bizonytalanná válik. 22 és 28 % víztartalom között a szemtermés „egészséges”, tejsavas konzerválásához ún. anaerob toronysiló szükséges. Itt szemesen is jól konzerválódik a kukorica. Ha a termés víztartalma 28 és 35 % közé esik, a morzsolt és zúzott kukorica besavanyítására a – fóliával bélelt – falközi siló is alkalmas. 8. táblázat: A kukorica termése nedves tartósításának (silózásának) módozatai A kukorica termése

Szemes

A siló típusa

„anaerob” toronysiló A termés víztartalma 22 % A szilázs tejsavtartalma 0,6 % A szilázs ecetsavtartalma 0,2 % A szilázs pH-ja 4,3 %

28 % 1,1 % 0,6 % 4,0 %

Zúzott szem és Zúzott cső, teljes CCM falközi siló, falközi siló, prizma prizma fóliával fóliával 35 % 40 % 50 % 1,7 % 2,0 % 1,0 % 1,2 % 3,8 % 3,7 %

Ebben a nedvességtartományban azonban a csutka hegyéről nehezen morzsolható le a szem. Hogy ne menjen semmi veszendőbe, ezért a legtöbb esetben a cső felső harmada csutkástul kerül besavanyításra. Fontos követelmény, hogy ilyenkor már a silóba gondosan zúzott állapotban kerüljön a kukorica, aminek – ebben a formájában – a Corn-Cob-Mix

szavak

után

CCM

a

nemzetközi

elnevezése.

Mivel

pedig

Magyarországon ilyen szilász készítésére van meg mindenekelőtt a lehetőségünk, az elnevezés egységes értelmezése végett megismételjük: a CCM nem más, mint a 28 és 35 % közötti víztartalommal betakarított kukorica szemtermésének és a csutka felső (vékonyabb) harmadának keverékéből készült – a lehetőség szerint homogén – zúzalék, amely kellő tömörítés után fóliával bélelt falközi silóban (esetleg prizmában) tejsavas erjesztéssel konzerválható. Ha a CCM-ből van is országosan a legtöbb, ez nem azt jelenti, hogy a csutka nélküli szemes zúzalékból, az ún. kombájntiszta szem zúzalékából nem jobb szilázs készíthető a sertés számára. A tapasztalat azt mutatja, hogy ez utóbbiból mind többet készítenek a CCM rovására – 35 %-on felüli, 40, kivételesen 50 %-ig terjedő víztartalommal még mindig besavanyítható a kukorica termése, de csak teljes csőzúzalék (szem+csutka+csuhé) formájában, ami mindenekelőtt a szarvasmarha takarmányozására alkalmas, a sertések közül legfeljebb a vemhes kocák kaphatnak belőle a rosttartalomtól függő, de semmiképpen sem nagy adagokat.



A kukorica szemtermésének besavanyítással való konzerválása energiatakarékos módszer, és a tartósítási veszteségek is kicsik. Bevezetése viszont, ha nem is túlságosan nagy, de figyelmen kívül nem hagyható költséget jelentő beruházást igényel. A szilázs táplálóanyagait a sertés jól emészti, diétás hatása sem mondható kedvezőtlennek. Ízével a sertés hamar megbarátkozik, és – ha nem visszük túlzásba az etetését – szervezetének sav-bázis egyensúlyára – amint azt már megbeszéltük – sem hat zavaróan.

8.4. Tenyészsertések takarmányozása 8.4.1. A tenyészkoca takarmányozása Igen sok kísérleti és gyakorlati tapasztalat gyűlt már össze arról, hogy a tenyészkoca milyen takarmányozásával szolgálható leghatékonyabban az alapvető cél: a sok és életerős malac gazdaságos nyerése. Ennek a takarmányozásnak jellegzetessége, hogya koca ún. teljes reprodukciós ciklusán belül igyekszik alkalmazkodni az állat valódi és – mint látni fogjuk – meglehetősen változatos táplálóanyag-igényeihez. A következőkben a szaporodásbiológiai folyamatok szabta időszakok szerint vizsgáljuk a koca takarmányszükségletét (16. ábra).

16. ábra: A tenyészkoca takarmányozásának kétféle rendszere

A búgatásra való előkészítés legáltalánosabb célja a koca javuló kondíciójának

elérése. Régi és minden gazdasági állatfaj esetében érvényes tapasztalat ugyanis, hogy



nem annyira a jó, mint inkább a javuló tápláltsági állapot eredményez élénk, kifejezett ivari folyamatokat. Ez vezet oda, hogy - a peteérés intenzív és zavartalan lesz, - az ivarzás élénk tünetekkel jelentkezik, - az ovuláció tartama időben leszűkül, és hogy - az azonos szaporítási ciklusban szereplő kocacsoport tagjainak újraivarzása is kis különbségekkel, egyszerre jelentkezik. A pluszkondíció ellentétes hatású, kirívó esetekben a petefészek elzsírosodását is okozhatja. Az előkészítés alatt legcélszerűbb azt az abrakkeveréket etetni – annak dús fehérjeés hatóanyag-tartalmánál fogva -, amit a szoptatás alatt etettünk. Ez elméletileg is helyes, és a gyakorlat egyszerűsítésre törekvő igényét is kielégíti. Ami pedig a legnehezebbet, a fejadag megszabásának kérdését illeti, úgy tűnik, szakszerűtlen minden olyan törekvés, amely egy meghatározott számmal kívánja megjelölni ennek az időszaknak „szabványos” fejadagját. Az elapasztott kocák tápláltsági állapotában és az előkészítés időtartamában a „kondíciótartó” fejadagtól a lehető leggyorsabb gyarapodást célzó ad libitum etetésig minden fokozat indokolt lehet. Hazai körülmények és mindenben átlagos viszonyok között a napi fejadag 3-3,5 kg-ot szokott kitenni. Az ivarzás alatti takarmányozás. Az alatt az ivarzás alatt, aminek folyamán a

vemhesülés is bekövetkezik, leghelyesebb, ha az előkészítési időszakhoz viszonyítva a takarmányozás semmi sem változik. Takarmányozás a vemhesség első két hetében. A koca egész szaporodási

ciklusának ez az egyik legkritikusabb, a takarmányozás módját tekintve pedig a legvitatottabb időszaka. Ez alatt a rövid idő alatt dől el ugyanis, hogy a megtermékenyült petesejtek közül mennyi fog a méh nyálkahártyájába beágyazódni és mennyi – a barázdálódás valamely kezdeti stádiumában – elhalni és felszívódni. Ha

egy

ovuláció

alkalmával

18

petesejt

válik

le,

akkor

16-nak

a

megtermékenyülésére számíthatunk. Ebből 10-11 magzatot hord ki a koca, aminek mintegy 5 %-a élettelenül születik. Az ajánlható, hogy az ivarzás befejeződése után .- minden fokozatosság nélkül – kb. 2,2 kg-ra kell levenni az abrakfejadagot. Annak érdekében azonban, hogy a kocát a takarmányváltoztatás ismert hátrányai ne érintsék, célszerű lesz, ha továbbra is a



szoptató kocák abrakkeverékét etetjük. Ez annál inkább ajánlatos, mert a szóban forgó időszakban a koca a takarmány biológiai értéke iránt semmiképpen sem lehet olyan igénytelen, mint a mennyisége iránt. Takarmányozás a vemhesség 90. napjáig. Ez az időszak nemcsak alkalmat ad a

szűkebb és költségkímélő takarmányozásra, hanem a vehemépítés érdekében is ez a kívánatos. Jól ismert jelenség, hogy a kövér koca nem hoz világra nagy, kellő vitalitású malacokat, a fialási ideje hosszabb, az alomban több az élettelen újszülött, mérsékeltebb a tejtermelés. A magzatokon kívül az egyéb „fogamzási termékek” is napról-napra gyarapodnak. Ide tartoznak a magzatburkok, magzatvíz és a méh. A magzatburkok elléskor 2,5-3 kgot tesznek ki, a magzatvíz mennyisége 6-8 liter, a méh pedig eredeti nagyságának 4-6szorosára nő meg. A vemhes kocák takarmányainak összeválogatására a legfontosabb szabály, hogy azok feltétlenül egészségesek és minden toxikus anyagtól mentesek legyenek. Az etetés technikáját az az igény határozza meg, hogy a vemhes kocáknak semmiképpen sem szabad elhíznia. Ez legbiztonságosabban egyedi állásokban vihető keresztül. Csoportos etetéskor ugyanis a szakszerűen megszabott adagból az egyes állatok nem a szükségletüknek megfelelően részesednek, mert a mohóbbaknak, erősebbeknek annál több jut, a többinek pedig kevesebb. Takarmányozás a vemhesség 90. napja után. A hazai ajánlások arra irányulnak,

hogy a vemhességnek ebben a záró szakaszában a kocák korábbi fejadagját mintegy 10 %-kal célszerű emelni. Ez mérsékelt többletet jelent – különösen akkor, ha a régebbi felfogással vetjük össze, amely szerint az a szakszerű, ha a koca 3-3,5 kg abrakot kap az ellés előtt bő hónapon keresztül. A várható ellés előtt 5 nappal fokozatosan csökkenteni kell a koca napi fejadagját kb. 1,5 kg-ra. Ennek az ellés lefolyása szempontjából van jelentősége. Ha ugyanis a koca hasürege túlságosan tele lenne, akadályozná – közvetlenül megszületés előtt – a malacok méhen belüli szabályos prezentációját. Az ivóvízellátásra a vemhesség befejező napjaiban különös gonddal ügyeljünk! A szoptatás alatti takarmányozás. Az ellés napján csak korpából készült – télen

sem hideg – ivóssal kínáljuk a kocát, és arról gondoskodnunk kell, hogy az ivóvíz állandóan rendelkezésre álljon. Másnap már kis adaggal megkezdhetjük a kocatáp



etetését. Az adagok nagyságát úgy emeljük, hogy kb. az 5. napon jussunk el a teljes fejadaghoz. Ez még ad libitum takarmányozás esetén sem szokta meghaladni az 5-5,5 kg abrakkeveréket. A koca elapasztása a hagyományos telepeken a malacok „leválogatásával” tehát fokozatosan történik. Az iparszerű tartás ezt nem teszi lehetővé, tehát más, drasztikusabb módszert kell követni. Ez abban áll, hogy az elválasztás napján a fiaztatóistállóból áttelepítik a kocát, és – minden átmenet nélkül – teljes egészében megvonják tőle a takarmányt, esetenként még a vizet is.

8.4.2. A tenyészkan takarmányozása Alapvető szabály, semmiképpen sem szabad megengedni, hogy a tenyészkan túlságosan elnehezedjen, de azt sem, hogy sovány, rosszul táplált legyen. A kan tápláltsági állapotához, étvágyához és igénybevételéhez, illetve libidójához a fejadag megszabásával és az esetenkénti fehérjepótlással kell alkalmazkodni. A gyakorlat azt mutatja, hogy intenzív igénybevétel esetén a fejadagot célszerű növelni és az adott fehérje biológiai értékét javítani. Természetesen ez a többlet nem az ondótermelés anyagszükségletének fedezésére szolgál, mert az szinte figyelmen kívül hagyható, hanem abban az általános érvényű fiziológiai törvényszerűségben találja magyarázatát, hogy a fokozott fehérjebevitel a szervezet egész anyagcseréjét élénkíti, ami alól nem kivétel a herék anyagforgalma sem. Általános tapasztalat, hogy a pároztatási időszakban a kan veszít étvágyából. Ezért a napi adagját mindenképpen ízletes takarmányokból kell összeállítani. Arra is ügyelni kell, hogy takarmányai feltétlenül egészségesek, romlatlanok, szennyező és toxikus anyagoktól mentesek legyenek. A tenyészkanok takarmánykeverékében jó, ha sokféle komponenst szerepeltetünk. Kukoricából, búzából keveset adjunk, árpából és különösen zabból többet. Fehérjetakarmányként számításba jöhet az extrahált szója- és napraforgódara, a hüvelyesek és a korpa.

8.3.4. A malacok takarmányozása Napjainkra a malacnevelésnek többféle rendszere alakult ki. Ezek egymástól legjellegzetesebben a szoptatás időtartamában különböznek.



A szopós malacok takarmányozása. Az első, hogy az újszülött malac számára –

amelyen korán csak lehet – tegyük a szopást lehetővé, és a továbbiakban se korlátozzuk a szopások számát! Ezzel annak a feltételét teremtjük meg, hogy a malac időben és kielégítő mennyiségben jut ahhoz a föcstejhez, aminek a felvétele nagymértékben határozza meg az egész malacnevelés sikerét. A sertés placentatípusa ugyanis olyan, hogy az anyai és a magzati vérkeringést olyan sok sejtréteg választja el egymástól, hogy gyakorlatilag semmi immunanyag sem jut a méhen belüli tartózkodás idején az anyai szervezetből

a

magzatba.

Születés

után

viszont

megvan

a

lehetősége

az

immunanyagokkal való „feltöltődésre” – éspedig az ezekben nagyon gazdag föcstej felvétele útján. Az újszülött emésztőcsövének állapota olyan, hogy ezek az immunfehérjék emésztetlenül, eredeti, aktív állapotukban szívódnak fel, és ellátják védőanyagokkal az addig ilyenekkel nem rendelkező kicsiny állatot. A vizsgálatok azt mutatták ki, hogy az ellenanyagok felszívódott mennyisége 3-5 óránként megfeleződik, amiből az következik, hogy azok felvétele a malacoknak csak 12 órás korukig jelentős, 24 órás koruk után – gyakorlatilag – semmi. Rendkívül nagy tehát az ellést követő órák felelőssége, mert a malac saját immunanyag-termelése csak mintegy 7-8 hetes korában éri el azt a mértéket, ami már kielégítően szolgálja a fiatal állat védelmét. A malac vérének ellenanyag-tartalma ugyanis - mint az a 18. ábrán szemlélhető – a föcstejes időszaktól számítva igen gyorsan csökken, és van egy időszak, a 3 hét, amikor – a szérum gamma-globulin-koncentrációjában mérve – az immunanyagok nyújtotta védelem foka rendkívül kicsi. A föcstej gazdag ásványi anyagokban, vitaminokban és egyéb hatóanyagokban, nagy a fehérje- és zsír-, valamint cukortartalma is. Fontos feladat a szopós malac szakszerű ellátása vassal vérszegénységének megelőzése céljából. A tapasztalat ugyanis azt bizonyítja, hogy az újszülött malacnak vasból olyan szűkös a tartaléka, hogy az a megkívánt hemoglobin-képzéshez nem elégséges.



17. ábra. A malac immunanyag-készletének alakulása korának előrehaladtával (séma) (Hokovit prospektus nyomán)

A vasadagolás legtermészetszerűbb módja, ha a készítményt a malac száján keresztül juttatjuk az emésztőcsőbe (perorális applikáció). Ebben az esetben ugyanis a vas felszívódását nem vonjuk ki a bélfal ferritinjének „ellenőrzése” alól. Függetleníthető az emésztőcsőből való felszívódási viszonyoktól a vasellátás, ha az erre alkalmas készítmény injekcióban visszük be (parenterális alkalmazás). A szopóskorú malacok takarmányozásának módja mindenekelőtt a felnevelés rendszerétől függ. Ennek is sokféle változata ismeretes, többségük azonban két alaptípusba sorolható. Az egyikre a hosszabb ideig – 6 hétig vagy tovább – tartó szoptatás a jellemző(18. ábra), a másikra pedig a korai elválasztás (19., 20. ábra). A malacnak mindkét esetben 10-14 napos korától kell – a szopott tej mellett – még kiegészítő takarmányt is nyújtani, de – hogy ez az abrakkeverék milyen összetételű legyen – az már a szoptatás tartamától is függ. Az elválasztás körüli takarmányozás – minden rendszerre érvényes – fontos szabálya, hogy időben ne essen egybe sem a szopás abbahagyása, sem a helyváltoztatás a takarmányváltoztatással.



18. ábra: A malacok takarmányozása 6 hetes szoptatás esetén (kutrica)

19. ábra: A malacok takarmányozása 4 hetes szoptatás esetén (kutrica)

20. ábra: A malacok takarmányozása 4 hetes szoptatás esetén (battéria)



Az elválasztott malacok takarmányozása. A hagyományos szoptatás után már

van annyira fejlett a malac emésztőkészüléke, hogy a szakszerűen összeállított, de a különösebben drága komponenseket nélkülöző malactápból is tudja fedezni táplálóanyag-szükségletét. A korai elválasztás után a malacok vagy a kutricában maradnak, vagy – áttelepítés után – ketrecben (battériában) folytatódik nevelésük. Ilyenkor a malacok a nagyüzemeink legáltalánosabb gyakorlata szerint – 4 hetesek és 7 kg-osak. Maga az elválasztás a prestarter időszakra esik, és általában úgy írják elő a prestarter megetetendő mennyiségét, hogy a szopás megszűntét követő 7-10 napon belül ne fogyjon el. Etetéstechnika. A malacokat általában – kisméretű önetetőkből – ad libitum szokás

takarmányozni. Ezekbe az önetetőkbe azonban ne egyszerre tegyük be az egy – különösen ne több – napi adagot, mert a frissen adagolt takarmányt a malac mindig szívesebben fogyasztja. A takarmányfogyasztás mérséklésére csak állategészségügyi okokból szokott sor kerülni. A hozamnövelők és takarmányízesítők alkalmazásával megvan annak is a lehetősége, hogy a malacot túlságosan gyors növekedésre bírjuk, hajtatva neveljük. A malackorbeli hiányos vagy fukar táplálás nem eredményez teljes értékű hízót, de van tudatosan visszafogott malacnevelés is, ami kiemelkedő hízási teljesítményekre vezet.

8.4.4. A hízósertések takarmányozása A mai követelményeknek megfelelő hizlalás valamennyi táplálóanyag iránt megnövekedett igénnyel lép fel. Közülük mégis kiemelhető a fehérje, mert a korszerű hizlaló abrakkeverékeket talán legszembetűnőbben a fehérjetartalom jellemzi – és azért is, mert a megkívánt fehérje biztosítása kerül legtöbbe. Nevezetes azonban, hogy a szóban forgó, korszerű hústermelésre irányuló hizlalás során a sertés 1 kg gyarapodásához kevesebb fehérjét használ fel, mint a régi, nagyobbra történő hizlalás alkalmával.



8.4.4.1. A különböző célra hizlalt sertések takarmányozása A 10 kg körüli pecsenyemalac és a 20-30 kg-os pecsenyesüldő iránti kereslet időben is korlátozza (újév és nagyobb ünnepek körül igénylik a nagy vendéglők, szállodák), de különösen kicsi az a mennyiség, amelyre a kereslet irányul. Az ilyen sertések „hizlalása” takarmányozási szempontból semmiben sem különbözik attól, amit a malacok takarmányozásáról leírtunk – hacsak abban nem, hogy itt különösen nagy súlyt kell helyezni a minél korábban megkezdett, minél bőségesebb takarmányozásra. Tőkesertés-hizlalás. Korábban a 100-105 kg-os sonkasertés és a 120 kg körüli tőkesertés – mint két „piaci szokvány” mint két „kész vágósertés” – élesen elkülönült

egymástól. A hízóba fogott sertéseknek még a hasznosítási típusában is volt különbség aszerint, hogy „sonkára” vagy „tőkére” hizlalták. A sonkasertésnek ugyanis telt formákat kellett mutatnia, a zsírosság súlyos hibának számított, a tőkesertés értékét viszont nem rontotta, ha az „áru” zsírosabb is volt. Az utóbbi időkben ez a két piaci szokvány összeolvadt, és hizlalása 110 kg-os vágáskori testnagysággal vált országszerte általánossá. Ennek okát nemcsak abban találjuk, hogy a mangalica keresztezési termékei az árutermelésből teljesen eltűntek, és a

hússertések

is

kiegyenlítettebb

típusúakká

váltak,

hanem

a

vágóállatok

forgalmazásának átalakulásában, a minőség iránt igényes húsipar többé-kevésbé egységes átvételi árrendszerében is. Ezt a „kommersz” hízott sertést a továbbiakban tőkesertés (könnyű tőkesertés) elnevezéssel illetjük – figyelemmel arra, hogy a

túlnyomó többsége a hazai frisshús-fogyasztás céljait szolgálja. Természetesen ez a sertés adja az „alapanyagot” a már hagyományosnak tekinthető exportképes dobozolt és füstölt sonka-, valamint karajkészítmények meglehetősen nagy választékához is. Ez a könnyű tőkesertés abban különbözik a régi értelemben vett tőkesertéstől, hogy napjainkban nincs engedmény a zsírosság felé, ára annál nagyobb, minél több benne a hús, és minél kevesebb a fehéráru. Régi tapasztalat, hogy a különböző ivarú sertések hizlalási teljesítménye jelentősen eltér egymástól. A kanok kiemelkedően nagy növekedési energiával rendelkeznek, a kocák pedig számottevően több húst és kevesebb zsírt raknak le testükben, mint az ártányok. Kanok hízóba fogásának lehetőségét – külföldön – sokan vizsgálták. Úgy találták, hogy – legyen bár az a sertés korszerű típusa, rendelkezzék nagy növekedőképességgel



– a vágott egyedek jelentős hányadán érződik a hús és a zsír ún. élvezeti értékét lecsökkentő kanszag. A regisztrált adatok szerint a kanfalkából vágás után emiatt kieső állatok aránya felülmúlta azt az arányt, amennyivel jobb a kanok takarmányértékesítése, és nagyobb a gyarapodása más ivarú sertésekénél. Amíg ezt az arányt nem tudjuk megfordítani, le kell mondanunk a kanok hizlalásáról. A kocákat és ártányokat általában együtt hizlaljuk. Öreg sertések hizlalása. Az öreg sertések húsa tartós hentesáruk készítésére

alkalmas. A magyar téliszalámi világhírnevét is az alapozta meg, hogy a hosszú ideig tenyésztésben tartott mangalica kocákból – kiselejtezésük után némileg feljavítva azokat – nagy szárazanyag-tartalmú, vörös színű, rostos, íz- és zamatanyagokban gazda, de nem zsíros hús volt nyerhető. Az ilyen minőségű hús apró szemcsékké felvagdalva (nem darálva!) és az ugyanilyen feldolgozású ún. ipari szalonnával keverve kitűnő alapanyagot szolgáltatott a jellegzetes szalámi, gyulai kolbász stb. gyártásához. A vágóállat kereskedelmi neve: nehéz iparisertés. A tenyésztésből kiselejtezett, öreg hússertéskocák húsából is lehet jó minőségű szalámit és kolbászárut készíteni – segítségül híva az idők folyamán jelentősen megjavított gyártási feltételeket is. Vigyázni kell azonban arra, hogy a hús minőségét helytelen takarmányozással el ne rontsuk. Az öreg sertések fejadagját nem kell megszabni, ad libitum lehet azokat takarmányozni. A tenyészésből kiselejtezett kanok húsa – jellegzetes szaguk miatt – töltelékáruk készítésére sem alkalmas. A tapasztalat szerint 3 hónapnak kell ivartalanításuk után eltelni ahhoz, hogy a vágott áru húspiaci célra alkalmas legyen. A középnehéz iparisertések hizlalása. A sertés ilyen hasznosítási típusának

kialakítását, illetve ennek a hizlalási formának bevezetését az tette szükségessé, hogy a termelési kapacitásában jelentősen megnövekedett szalámi- és szárazkolbászgyártó iparunk hússzükségletét a felvásárolható öreg sertések már nem tudják kielégíteni, a könnyű tőkesertések éretlen húsa pedig szárazáru gyártására kevésbé alkalmas. A „szalámihibrid” tehát olyan sertés, amely 140-150 kg-ra gazdaságosan felhizlalható, sok és jó minőségű, érettebb húst szolgáltat, mint a fehér hússertés.



Takarmányozásuk 100-110 kg-os testnagyságig nem különbözik a könnyű tőkesertésekétől, azon felül a takarmány fehérjekoncentrációja – természetesen – mérsékelhető.

8.4.5. A tenyészsüldők takarmányozása A tenyésztésbe állított kocáktól és kanoktól azt várjuk, hogy hosszú időn át kiegyensúlyozott, jó teljesítmény nyújtsanak, lehetővé téve a gazdaságos termelést. A megfelelő tenyészállat előállításának nemcsak genetikai, tartástechnológiai, hanem takarmányozási feltételei is vannak. A tenyészállat-nevelésnek egyik nagyon fontos alapelve, hogy mivel a hizlalásétól eltérőek a céljai, a tenyésztésbe állítandó kocasüldőket ne a hízósertések közül válogassuk ki. Intenzív hizlalás esetén – amikor az átlagos napi testtömeg-gyarapodás 550-700 g között van, vagy annál is nagyobb – a csontozat, a belső elválasztású mirigyek, az ivarszervek nem tudják követni az állatok testtömegének gyors növekedését. Ez a gyors „hajtatott” nevelés csontfejlődési és így mozgásszervi zavarokat okozhat, de szaporodásbiológiai rendellenességeket is előidézhet.

8.4.5.1. A tenyészkocasüldők takarmányozása A tenyésztésre szánt állatokat már 25-30 kg-os testtömeg elérésekor különítsük el a hízósertésektől. Ez azt jelenti, hogy a malacnevelés befejeztével a tenyészalapanyagot a kommersz hízóállománytól elkülönítetten kell nevelnünk, takarmányoznunk. A süldőnevelést úgy kell irányítani, hogy az első termékenyítésre (a tenyésztésbe vételre) 7-8 hónapos korukra 110-120 kg-os testtömeg elérésekor kerüljön sor. Ekkor a kívánatos átlagos hátszalonna vastagság 16-18 mm. A kocasüldők nevelését két szakaszra oszthatjuk fel. Az első szakasz 25-60 kg-os, míg a második 60-110 kg-os testtömeg elérése között van. Az első szakaszban a kocasüldők nagy növekedési erélyét csak kismértékben korlátozzuk. A második szakaszban azonban a túlzott zsírdeponálás elkerülése érdekében nagyobb mértékű fogyasztáskorlátozást kell alkalmaznunk. A kocasüldők abrakkeverékének javasolt táplálóanyag-tartalmát a 9. táblázat mutatja. Mint az a táblázatból látható, a Magyar Takarmánykódex (1990) két abrakkeverék etetését javasolja a tenyészsüldők részére.



9. táblázat: A tenyészsüldők tápjainak javasolt táplálóanyag-tartalma

(Magyar Takarmánykódex, 1990) Táplálóanyag

Emészthető energia (DEs) Nyersfehérje Lizin Metionin Metionin+cisztin Ca P

M.e.

MJ/kg % % % % % %

Tenyészsüldőtáp I. II. 30-36 kg 60-120 kg 12,9 12,6 16,5 15,0 0,87 0,75 0,29 0,27 0,52 0,49 0,91 0,77 0,65 0,55

A 25-30 kg-os kocasüldők napi abrakadagja – kizárólagos abraketetés esetén – mintegy 1,3-1,5 kg, amit a 60-og testtömeg eléréséig 2 kg/nap adagra kell emelni. A 110-120 kg-os kocasüldőknek naponta mintegy 2,6-2,8 kg abrakot célszerű elfogyasztani. Ezt a mennyiséget a termékenyítés előtt 10-14 nappal 3,4-3,5 kg-ra kell emelni. A kocasüldőkkel etethetünk tömegtakarmányt, amennyiben ezt a tartástechnológia, az etetési rendszer lehetővé teszi.

8.4.5.3. A tenyészkansüldők takarmányozása A tenyészkansüldők takarmányozásának alapelve teljes mértékben megegyezik a kocasüldőknél leírtakkal, azaz kerülni kell a túltáplálást, a hajtatott nevelést. A túlzott energiaellátás a kansüldőknél is elzsírosodáshoz vezet, és az ilyen süldőkből nem lesz hosszú időn át tenyésztésben tartható, megfelelő ivari potenciával bíró tenyészkan; az állatot idő előtt selejtezni kell. A kansüldők napi testtömeg-gyarapodása nagyobb, mint a kocasüldőké. Ezért a kansüldők növekedését akkor tekinthetjük kielégítőnek, ha 7 hónapos korukra elérik a 120 kg-os, 8 hónapos korukra – a tenyésztésbe vétel idejére – pedig a 130 kg-os testtömeget. A kansüldők növekedését 25-120 kg testtömeghatárok között a kocasüldőknél kisebb mértékben kell korlátozni. A kansüldőket is lehet kizárólag abrakkal vagy tömegtakarmányt és abrakkeveréket tartalmazó kombinált adaggal etetni.



A kansüldőket általában a kocasüldők abrakkeverékével etetjük. Intenzívebb növekedésből adódó nagyobb táplálóanyag-szükségletüket a mintegy 15 %-kal nagyobb takarmányadag etetésével fedezzük. A kansüldők megfelelő fejlődéséhez is szükséges a rendszeres mozgás, ezért jártatásukról gondoskodnunk kell.

8.4.6. Az etetés és itatás módozatai Az etetésre szolgáló berendezések szerint az etetés: - Vályúból etetés. A vályú sokféle etetésre alkalmas. Etethető belőle nedves és száraz dara, kiadagolható bele egy etetésre szolgáló mennyiség, de visszahajló peremmel ellátva önetetőként is használható. Itatásra is szolgál. - Nagyüzemi sertéstelepeinken legáltalánosabban az önetető (régebbi nevén: etetőautomata) használata. Hazai formái csak száraz dara etetésére alkalmasak. Azok a jó típusok, amelyekből a sertés nem tudja az abrakot könnyen kiszórni. Az önetetőből lehet ad libitum és adagoltan etetni. Az adagolásnak két módja van: az önetetőbe reggel csak egy napra való takarmányt teszünk, vagy ennél nagyobb mennyiséget, de egy bizonyos – délutáni – időpontban lezárjuk az etetőrész fedőlapját (van típus, ahol a garatot). - A padlóról etetés nagyüzemeink gyakorlatában nem vált be – talán nem is magának a rendszernek a hibájából, hanem a hazai „kivitelezés” szakszerűtlensége miatt (rosszul granulált dara, figyelmetlen fejadagolás, a kiszórás helytelen technikája, a padozat szennyezettsége stb.). Ma már alig van telep, ahol ne alakították volna át más rendszerűvé. - A kombinált etetés abban áll, hogy reggel (esetleg délben is) vályúból nedves darát etetnek, és etetés után azonnal megtöltik száraz darával az önetetőket. Megítélésünk szerint ez ott ajánlható, ahol olyan olcsó melléktermék áll rendelkezésre, amely csak nedvesen etethető. Az abrakkeverék víztartalma szerint lehet: - Száraz darás etetés. Szakosított telepeinken csaknem kizárólag erre rendezkedtek be. E rendszer esetén a levegő portartalmára és az ad libitum itatásra kell nagyon vigyázni.



A nedves etetésnek több módja van. A kádakban áztatás, majd a vödrökkel a vályúba hordás – rendkívül munkaigényes. A száraz dara vályúba porciózása és erre víz engedése – külföldön gyakoribb, mint nálunk. Az utóbbi években több üzem vezette be azt az etetési módot, hogy egy központi keverőből csőhálózaton keresztül jut folyékony formában az abrakkeverék a vályúkba. A folyékony formában való etetés másik eszköze – a sokféle típusban készülő - keverő-szállító-kiosztó kocsi. A napi takarmányadag megszabásának módja szerint: lehet: - Ad libitum etetés, ami teljes szabadságot ad a sertésnek abban, hogy mikor, mennyi takarmányt fogyasszon. Ezért éjjel-nappal előtte van a takarmány az önetetőben (vagy az önetetőként használt vályúban). - A szemi ad libitum etetés az előbbihez képest némi korlátozást jelent (összetételekben: semi = fél, félig). Leggyakoribb formája, hogy önetetőből eszik a sertés, de csak reggeltől a délutánnak a hizlalásvezető által meghatározott órájáig. Ehhez az etetési formához sorolható az is, hogy a sertés minden etetésre annyit – és nem kevesebbet – kap a vályúba, mint amennyit „jó étvággyal” elfogyaszt. - Az adagolt etetés egyben „visszafogott” (restriktív) etetést is jelent, tehát a sertés kevesebbet kap enni, mint amennyit el tudna fogyasztani. Az etetésnek ez a leggazdaságosabban és egyben a legtöbb szakértelmet igénylő formája. Itatni vagy önitatóból vagy vályúból lehet. Ha az önitató eldugul, szárazdarás etetés

esetén pár óra alatt is nagy kárt okoz, ha viszont nem zár kellően, az elcsurgó víz a padozatot lucskossá teszi, a levegő páratartalmát pedig túlságosan megnöveli. A vályúban lévő ivóvíz tisztaságát gyakori cserével és felhajtható fedőráccsal óvjuk! Ellenőrző kérdések:

1. Ismertesse az emésztést előkészítő folyamatokat!

2. Ismertese a gyomor szerepét az emésztésben! 3. Milyen enzimek találhatóak az epésbélben? 4. Mi a szerepe vakbélnek emésztésben? 5. Milyen szerepet játszanak a gabonamagvak a sertések takarmányozásában? 6. Az

állati

eredetű

takarmányok

milyen

szerepet

játszanak

a

sertések

takarmányozásában? 7. Az ipari melléktermékek milyen szerepet játszanak a sertések takarmányozásában?



8. Milyen szakaszokra lehet osztani a tenyészkocák takarmányozását? 9. Mely tényezők határozzák meg a tenyészkanok napi takarmányadagját? 10. Milyen élettani szakaszai vannak a malacok takarmányozásának? 11. Miért fontos a szopós malacok vasellátása? 12. Mit jelent az irányított takarmányozás a tenyészsüldő nevelésben? 13. A sertéshizlalásban milyen takarmány kiosztási módozatok vannak?


9. Sertések szaporodása _____________________________________________________________________________________

9. Sertések szaporodása Elsajátítandó ismeretek

A hallgatók ismerjék meg a tenyészsertések szaporodásbiológiai sajátosságait, ivari folyamatait. Szerezzenek ismereteket a nőivarú állatok ivari ciklusáról, az azt befolyásoló környezeti tényezőkről, az ivarzás zavarairól. Ismerjék meg a kanok nemi életének sajátosságait.

9.1. A koca nemi működésének élettani alapjai • Az ivarérés. Az ivarérettség elérését követően a domesztikált sertés poliösztruszos állat, azaz az ivari ciklusok egész évben megszakítás nélkül követik egymást. Bizonyos mértékű szezonalitásra utal az a megfigyelés, miszerint a nyári időszakban kevesebb az ivarzó állat, gyengébbek a fogamzási eredmények és magasabbak a perinatális veszteségek. Az ivari aktivitás kezdetét, amely általában 5-8 hónapos korra tehető, a genetikai tényezőkön kívül számos tartási, takarmányozási körülmény befolyásolja. Nemi érdeklődés fiatalabb, 4 hónapos állatban is megfigyelhető, jelentkezhetnek ivarzási tünetek ovuláció nélkül is. Az ivarérettség elérését az ovulációval együtt járó (valódi) ivarzás, a párzási vágy (libidó), a tűrési reflex megjelenése jelzi. Az ivari aktivitás ciklusosságának beindulását a hypothalamus-hypophysis-gonád tengely aktivitásának, a hypothalamus

gonadotiberin-termelésének

megváltozása

okozza

(csökken

az

ösztrogének negatív feed back hatása iránti érzékenység). • Az ivari ciklus. A kocák ivari ciklus átlagosan 21 napos (18-24 nap), tényleges hossza ugyancsak genetikai, tartási, takarmányozási tényezőktől függően változhat. A ciklus tüszőfázisa (a tüszőérés kezdetétől az ovulációig) 6-7 nap, sárgatestfázisa (az ovulációtól a luteofázisig) 14-16 nap. Az ivarzás átlagosan 2-3 napig tart, az ovuláció az ivarzás kezdete utáni 24-42. órában következik be, ideje általában egybeesik a kifejezett ivarzási tünetek csökkenésének kezdetével. A kocák ivarzásában három fázis különíthető el: elő-, teljes és utóivarzás. Az ivarzás kezdetét viselkedésük megváltozása jelzi. Az állat nyugtalanná, ingerlékennyé válik, mozgása felélénkül, kevesebbet pihen, étvágya csökken. Társait ugrálja, érdeklődést kezd mutatni a kan iránt. A péraajkak megduzzadnak, kipirulnak, a pérarésből kevés



víztiszta váladék ürül. A hüvelyváladékkal és a vizelettel ivari feromonok ürülnek, amelyek fokozzák a kanok ivari aktivitását. Az előivarzás időtartama 1-2 nap. A teljes (vagy valódi) ivarzást a tűrési reflex (immobilizáció) megjelenése jelzi. A koca a keresztcsonti tájékra gyakorolt nyomás elől nem tér ki, lábait fűrészbakszerűen szétrakja, mozdulatlanul megáll, hajlandó a kan felvételére, azaz a párzásra. A reflex kialakulásához szükséges lehet a kan mint „biostimulátor” jelenléte. Az általa leadott szag (feromonok), tapintási, látási és hallási ingerek révén alakul ki a koca teljes fogadókészsége (recepitivitás). A koca jellegzetes búgó vagy görgő hangot ad, innen származnak a „búg” (ivarzik) vagy a „búgatás”, „görgetés” (párzás) elnevezések. A teljes ivarzás időtartama ugyancsak 1-2 nap. Az utóivarzás alatt fokozatosan, keletkezésükkel ellentétes sorrendben megszűnnek az ivarzási tünetek. Faji sajátosság, hogy az ivarzás általában az éjszakai, kora hajnali órákban jelentkezik. Az ovuláció (tüszőrepedés) során általában mindkét oldali petefészekből petesejtek válnak le és kerülnek be a petevezetőbe (az ovulált petesejtek közel 60 %-a a bal oldali petefészekből származik). Az érett és ovulált tüszők száma fiatal állatokban 12-16, többször ellett kocákban 15-25 között változik. Az ovuláció a valódi ivarzás (a tűrési reflex megjelenése) kezdetét követő 36-42 órán belül történik meg. Ennek ismerete a termékenyítés optimális idejének megválasztása szempontjából fontos, ami a tűrési reflex megjelenését követő 12-14. órára tehető. A petesejtek 6-12 (max. 24) óráig terményülő-képesek, ugyanakkor az ondósejtek kb. 20-24 óráig őrzik meg termékenyítőképességüket. Kétszeri termékenyítéssel így kb. 40-44 órán keresztül érett ondósejtek termékenyítik meg a folyamatosan leváló petesejteket. Optimális eredményt akkor érünk el, ha az ondósejtek már a tüszőrepedés előtt feljutnak a petevezetőve. A sertés igen érzékenyen reagál különböző környezeti ingerekre, amelyeknek ezáltal hatásuk lehet az ivarzási működésre is. Hirtelen ható stresszorok (pl. szállítás) ivarzást válthatnak ki, míg a hosszan tartóak (pl. kedvezőtlen klimatikus viszonyok) az ovulációs mechanizmus beindításával gátlóan hatnak a nemi működésre. Zárt rendszerű sertéstartásban a legtöbb szaporodásbiológiai problémát a csendes ivarzás, illetve az anösztrusz (ivarzás hiánya) jelenti. • A vemhesség. Az ovulációt követően a petesejtek perceken belül (kb. 15-40 perc) elérik a petevezető ampulláját, ahol kb. 24 óráig megőrzik termékenyülő-képességüket.



Itt történik a megtermékenyítés, amely egyben a petesejt meiotikus osztódásának befejeztét is jelenti. A megtermékenyült petesejtek (zigóták) a petevezetőben haladva osztódni kezdenek, megindul a barázdálódás folyamata (blastogenesis). 2-3 nap alatt, 4-sejtes szedercsíra (morula) állapotban érkeznek a méhbe. A 6-8. nap körül a zona pellucida feltöredezik („hatching”), megindul a csíra rohamos növekedése (elongatio). A hólyagcsíra (blastocysta) trofoblaszt sejtjei ösztrogéneket (ösztron, ösztradiol) termelnk, amelyek megakadályozzák a méh PGF2α-termelését, azaz antiluteolitikus hatásúak. Legalább 4-5 csíra jelenléte szükséges a megfelelő luteotrophatás eléréséhez. Sertésben az embriók és a méh nyálkahártyája közötti kapcsolat a 12-13. napon kezd kialakulni. A végleges megtelepedés előtt (24-25. nap) megfigyelhető a csírák méhszarvak közötti vándorlása, amelynek célja azok egyenletes elosztása. Az embrionális fejlődés (embryogenesis) hossza sertésben 16-35 nap. Erre az időszakra a szöveti differenciálódás, a szervek, szervrendszerek kialakulása (organogenesis) jellemző, megfigyelhető a fajra jellemző forma. Az embrionális fejlődés az egyedfejlődés legkritikusabb időszaka. Az embrionális kori magzatveszteség élettani körülmények közötti is magas, akár 30 %-os lehet. A magzatveszteség kb. 90 %-a ebből a korai korból származik. Részben természetes szelekciós folyamat eredménye (letális génkombinációjú zigóták elhalása), részben tartási, takarmányozási, higiéniai tényezőkre vezethető vissza. Hátterében állhatnak fertőző betegségek (Aujeszky-betegség, leptospirózis stb.), toxikus anyagok (pl. mikotoxinok), stressz stb. A korai embrionális elhalást követően a kocák „visszaivarzása” általában a normális ciklushoz képest néhány nappal később következik be. A magzati fejlődés (foetogenesis) a megtelepedéstől (nidáció) a megszületésig tart. A magzatburkok kialakulását követően kialakul a méhlepény (placenta), a korábbi szakaszra jellemző hisztiotróf táplálkozást (az embrió a méh mirigyei által termelt váladékot, a méhtejet vagy embriotrófot fogyasztotta) felváltja a nagyobbrészt hemotróf táplálkozás. A sertésnek epitheliochorialis placentája van, azaz a külső magzatburok a méh nyálkahártyájának hámrétegéhez kapcsolódik. Ez a leglazább kapcsolat anya és magzat között, a két vérkeringést 6 szöveti réteg választja el egymástól. A szöveti szerkezet limitálja a magzat szervezetébe átjutható anyagok körét. Ez védelmet jelenthet



bizonyos kórokozókkal szemben, de azt is eredményezi, hogy fehérjék, így anyai immunblobulinok

sem

kerülnek

a

magzat

szervezetébe.

Ez

magyarázza

a

malacnevelésben a kolosztrum felvételének jelentőségét. A vemhesség előrehaladtával változik a koca méhének nagysága és alakja. A méh minden magzat körül kitágul, ún. ampullákat alkot. A szomszédos magzatok külső magzatburkai, a choriontömlők érintkeznek, össze is nőhetnek egymással, de keringésük mindvégig különálló marad. A sertés vemhességi ideje átlagosan 115 (112-119 nap). • A vemhesség megállapításának lehetőségei. A jövedelmezőség érdekében sok esetben szükség van a korai vemhesség megállapítására, a nem vemhesült egyedek kiválogatására. Ennek módszerei a következők lehetnek: 1. A visszaivarzó egyedek kiválogatása próbakannal. Hagyományos, gyakran alkalmazott, bár rendkívül munkaigényes, kb. 80-90 %-os biztonsággal működő módszer. 2. Ultrahangos vizsgálat. A gyakorlatban világszerte leginkább elterjedt módszer. A vemhesség a 30-80. nap között mutatható ki, biztonsága az alkalmazott képeljárási technikától függően 85-95 %. 3. Rectális vizsgálatok. A laboratóriumi vizsgálatok közül a vérplazma progeszteronkoncentrációjának mérését RIA- vagy ELISA-módszerrel végzik. A vemhesség már a 17-20. nap között diagnosztizálható, pozitív diagnózist az 5 ng/mL feletti progeszteronszint jelent. 5. Egyéb laboratóriumi lehetőségek: ösztronszulfát- és összesösztrogén-koncentráció kimutatása vérplazmából, tejből, vizeletből és bélsárból; vemhesség-specifikus fehérjék (early pregnancy factor, EPF), PFG metabolit kimutatása vérplazmából. • A fialás. A fialás a magzatok és a magzatburok világrahozatalának folyamata, szakaszai: előkészítő, megnyílási, kitolási és utószakasz. Kocáknál a fialást megelőző héten a lágy szülőút ödémás beszűrődése, a péraajkak duzzanata, vérbővé válást figyelhető meg. A tejmirigyek megnagyobbodnak, néhány csepp tiszta, szalmasárga váladék nyerhető belőlük. Az anyaállatok nyugtalanná válnak, gyakoribb a vizelet- és bélsárürítésük. Kb. 12 órával az első malac megszületése előtt a testhőmérséklet 1 oC-os emelkedését lehet megfigyelni.



A megnyílási szakaszban tágul az előzetesen ellazult lágy szülőút. A meginduló méhösszehúzódások következtében meglazul a kapcsolat az anyai és a magzati placenta között, a magzatok beilleszkednek az anyai medencébe. A kitolási fázisban oxitocin hatására ritmikus méhösszehúzódások indulnak meg, a magzatok a külvilágra kerülnek. Ennek időtartama általában 3-4 óra, a malacok számától függően változik. A malacok a fialás megindulásával kb. 15 percenként követik egymást, felváltva a hosszanti fej-, illetve farfekvésben születnek. A tolófájások megszűnését rövid nyugalmi időszak követi, majd újabb fájások kezdődnek, amelyek célja a magzatburkok eltávolítása. A sertés placentájának szerkezetéből adódóan a magzatburkok viszonylag gyorsan eltávoznak (átlagosan 2-4 óra), csak kisebb sérüléseket okozva a méh nyálkahártyájában. A fialás befejeztét jelzi, hogy az állat megnyugszik, malacait gondozza, érdeklődik környezete iránt. • Az involúció. A fialást követően megindul a nemi utak involúciója, amely folyamat meghatározó

az

újravemhesülés

eredményessége

szempontjából.

A

folyamat

legintenzívebb és egyben legérzékenyebb kezdeti szakasza a puerperium, amelyet a méh összehúzódása, a nemi utak nyálkahártyájának átalakulása, ezzel kapcsolatos váladékképződés és felszívódás (igen kismértékű ürítés) jellemez. Sertésben az involúciós idő 18-21 nap. A petefészek aktivitása röviddel az ellés után megindul, a ciklusos működés helyreállítása azonban több időt igényel. A fialást követően akár napokon belül (általában a 72. óra tájékán) jelentkezhetnek ivarzási tünetek, ekkor azonban ovuláció még nincs („álivarzás”). A szoptatás ideje alatt a koca nem ivarzik. A petefészek nem kellő aktivitását a laktáció

alatti

megemelkedett6

prolaktin,

és

ennek

következtében

csökkent

gonadotrophormon-termelés okozza. Zárt rendszerű kocatartásban gyakori probléma a laktáció utáni ivarzás késése (anösztrusz) vagy a tünetmentes (csendes) ivarzás. Hátterében általában a gonadotrop hormonok nem kielégítő termelése áll. Kedvezőtlen tartási (fényhiány, magas hőmérséklet, mozgatás hiánya stb.) és takarmányozási tényezők, stresszorok súlyosbítják a petefészek működésének zavarát. A gyakori visszaivarzás, a termékenyülés elmaradása (repeat breeding syndroma) komoly gazdasági veszteséget okozhat.



• A kocák szaporodásbiológiai zavarai. A koca párzásképtelensége testi fejlettségbeli hiányosságok, a köröm- és egyéb végtag-felépítésbeli rendellenességek esetén jelentkezik. A kocák nemi szerveinek hiányos kifejlődése (pl. szűk, behúzódott pérarés, szűk méhnyak, illetve petevezető) megakadályozza az eredményes párzást, illetve az utóbbiak útját állják a sperma vándorlását. A csendes ivarzást is párzási hajlambeli zavarként célszerű minősíteni, amelynek hátterében hormonháztartásbeli és viselkedésbiológiai zavarok rejlenek. Termékenyülési zavar forrása lehet a méhgyulladás, de egyéb fertőző betegségek és a takarmányokban lévő toxinok is kiváltják a fogamzóképtelenséget. Feltétlenül ellenőrizendő, hogy a megtermékenyített kocák visszaivarzását mi okozza (pl. a vemhesülés meg sem történt vagy esetleg egy korai embrióelhalás következménye a visszabúgás). A nymfomániás kocákat ivari életük hormonális zavarai miatt ki kell selejtezni a tenyésztésből.

9.2. A kan nemi működésének élettani alapjai • Az ivarérés. A hím nemi működés az ivarérettség elérését követően folyamatos, egészséges állatokban az élet végéig tart. A kanok általában 5-8 hónapos korban válnak ivaréretté. Az ivarérés bekövetkeztét az érett spermiumok kialakulása, a párzási vágy (libido) és a nemi reflexek (erekció, ejakuláció) megjelenése jelzi. A herék méretének, tömegének növekedése, a járulékos nemi mirigyek váladéktermelésének megindulása jelzi az ivarérés közeledtét. A hím nemi működés a nőivarú állatokéhoz hasonlóan a hypothalamus-hypophysis rendszer szabályozása alatt áll. A pubertás közeledtével megnövekszik az FSHszekréció, ami fokozza a here kanyarulatos csatornáinak kiépülését, növeli az LHreceptorok számát a herében, aminek fokozott tesztoszterontermelés lesz az eredménye. A pubertás elérésének idejét a genetikai háttéren túl a felnevelés alatti tartás és takarmányozás döntően befolyásolja. • A spermiumok kialakulása. A spermiumok (spermitogenesis) a here kanyarulatos csatornáinak falát alkotó csírahámban alakulnak ki, az embrionális korban létrejövő spermatogóniumokból differenciálódnak. A B típusú spermatogóniumok nagyszámú mitotikus osztódása biztosítja az élet során folyamatosan termelődő ondósejtek millióit.



Az ezekből keletkező elsőrendű spermatociták meiotikus osztódásával (meiózis I.) kialakul az ivarsejtekre jellemző haploid (n) kromoszómaállomány (másodrendű spermatociták), majd a kromoszómapárok szétválásával (meiózis II.) spermatidák keletkeznek. Ezek a spermiomorfogenezis folyamatában, a csírahámot alkotó Sertolisejtekhez kötődve alaki változáson mennek keresztül, és a folyamat eredményeként kialakul a spermium. A még „éretlen” spermiumok a mellékhere testi és farki részében tárolódnak, érési folyamaton mennek keresztül (elnyerik aktív mozgásképességüket, a felületi glikoproteinek és a membránlipidek összetétele megváltozik). Az ejakulátumban a járulékos nemi mirigyek véladékával keveredve, aktív mozgásra képes ondósejtek ürülnek, amelyek azonban termékenyítőképességüket majd a női nemi utakban nyerik el (kapacitáció, akroszóma-reakció). A spermitogenezis kb. 30 napig tartó, a külső körülményekre rendkívül érzékenyen reagáló folyamat; magas hőmérséklet, sugárzás, hiányos táplálóanyag-ellátás, toxinok, fertőző betegségek stb. a spermiumok képződésének zavarához, csökkent számú vagy rendellenes sejtképzéshez vezetnek. Ugyancsak termékenyítőképtelenség (meddőség) jellemzi a rejtett heréjű (chryptorchid) állatokat, amelyeknél a herék leszállása (descensus) nem következik be. • A sperma. A sperma nagy mennyiségű (150-300 ml), de viszonylag híg, a spermiumok száma kb. 2-300 millió/ml, tejfehér vagy világosszürke színű, tejszerű konzisztenciájú, jellegzetes aromás szagú váladék, pH-ja 6,8-7,2 A járulékos nemi mirigyek (ondóhólyag, dülmirigy és Cowper-féle mirigy) termelik az ondóplazmát, amely hígítja, tömeget ad az ondósejteknek, biztosítja a táplálásukhoz, mozgásukhoz, aktivitásukhoz szükséges anyagokat. A kan ondóplazmája gazdag galaktózban, inozitban, ergothioninban, a többi állatfajéhoz viszonyítva viszont alacsonyabb a fruktóztartalma. Jelentős mennyiségű (az ondó 30-60 %-a) a dülmirigy (prostata) váladéka, amely bőven tartalmaz az ondósejtek aktivitására ható ionokat. A Cowper-féle mirigy váladéka az ejakuláció végén ürül, enyhén lúgos kémhatású, dugót képezve lezárja a külső méhszájat, megakadályozva az ondó visszafolyását. A spermatermelést alapvetően befolyásolja az állat kora, fajtája, a takarmányozás, az évszakok és az ondóvétel gyakorisága.



• A párzás. A párzás nemi reflexek egymásra épült láncolatán keresztül valósul meg. Az ivarérést követően a hím állatok nemi aktivitása állandó (szemben a nőivarú állatok ciklusos ivari működésével). A párzást jellemző szociális jelzések, viselkedési formák előzik meg és jellemzik, amelyek beindításában és fenntartásában az érzékszerveken keresztül érkező (látási, szaglási, tapintási) ingereknek jelentős szerepük van. A feltétlen (veleszületett) reflexekre tanult reflexek épülnek. A feltétlen reflexek: az erekció, a felugrási és átkarolási reflex, a hímvessző bevezetésének és az ejakulációnak reflexe. A sertéskan rostos típusú (fibroelasticus) hímvesszője erekciókor az S alakú görbület kiegyenesedésével nyomul ki a fitymából (praeputium). Az erekciót gyorsan követi a felugrás és átkarolás, majd kereső mozgások után a hímvessző bevezetése. A hímvessző végén spirálisan balra csavarodó makk (galea) található, amely mint csavarmenet illeszkedik a koca méhének nyakcsatornája. Az ejakulációt hágómozgások előzik meg. A kan ejakulációja aszinkron, ami azt jelenti, hogy a járulékos nemi mirigyek váladéka szakaszosan ürül. Az első frakciót (10-15 ml) a húgycső mirigyei adják, a húgycső átmosására és a hüvely sikamlóssá tételére szolgál. Ezután ürülnek az ondósejtek a mellékhere farki részéből, keveredve az ondóvezető, az ondóhólyag, a dülmirigy váladékával, valamint a Cowper-mirigy véladékának kisebb részével. Ez a fázis kb. 120-350 ml, a végső frakció (50-60 ml) a Cowper-mirigy ragacsos, polimerizálódó váladéka. Az aszinkron ejakuláció lehetővé teszi a frakcionált ondóvételt, így lehetőség nyílik az ondósejtekre nézve káros frakciók elkülönítésére. • A spermiumok a női nemi utakban. A sertéskan a spermát a nyakcsatornába üríti, így az ejakulált spermiumok nagy része a méh üregébe, majd a méhszarvba kerül. A spermiumok mozgását aktív képességükön kívül pozitív rheotaxisuk (a kifolyó ivarzási nyálka mukopoliszaharid láncai által alkotott „csatornákban” haladnak és a női nemi utak antiperisztaltikája (amelyet az ondóplazma prosztaglanin-tartalma fokoz) segíti. A fedeztetés után 1-2 órával már a megtermékenyítéshez szükséges spermiumszám található a petevezetőben. Az ondósejtek a kapacitáló és az akroszóma-reakció következtében nyerik el termékenyítőképességüket. A folyamatokat kiváltó tényezők és a pontos mechanizmus kevéssé ismert. Az ondósejtek anyagcseréje fokozódik, megváltozik a membrán foszfolipid-szerkezete, felületi antigének, glikoproteinek válnak le. A sejten belül



megemelkedik a Ca-ion-koncentráció, ami az akroszómamembrán feltöredezéséhez vezet. A kiszabaduló enzimek (akrozin, hialuronidáz stb.) a megtermékenyítés során a petesejt burkainak feloldásához szükségesek. A spermiumok 2-3 napig őrzik meg termékenyítőképességüket a női nemi utakban. • A kanok szaporodásbiológiai zavarai. Az apaállatok ivari életével kapcsolatosan felmerülő etológiai, élettani, szervműködésbeli rendellenességekkel igen gyakran csak felületesen foglalkoznak a gyakorlatban. A kanok potenciazavara leginkább a párzásképtelenségben jut kifejezésre. A terméketlenség jóval kisebb számban okoz fedeztetési gondokat. Az ugrásképtelenség előállhat egyszerű lábfájás, körömkárosodás, vagy más mozgásszervi vagy egyéb betegségek következtében, de az erekcióhiány miatti párzásképtelenség is gyakori. Nem ritka, hogy szűk a vaszora nyílása, s így a pangó vizelet a nyálkahártya gyulladását okozza. Ez erekció esetén fájdalmat vált ki, és emiatt nem hajlandó a párzásra az apaállat. Ezeknél a kanoknál a pangó vizelet miatt a vaszora hólyagszerűen telt (nadrágba vizelő kan). Óvatos szorítással bűzös folyadék távolítható el ilyenkor a vaszora űréből. Megfigyelések igazolják azt is, hogy a szűk vaszoranyílás zavarhatja a pénisz vaszorából való kijutását. A péniszfejlődésben ritkán morfológiai elváltozások jelentkezhetnek, amelyek ugyancsak akadályozzák a párzást. Ritkább esetben hormonális zavarok is kiválthatják a párzásképtelenséget. A párzás idő előtti befejezése szintén eredményt rontó ok, ugyanis az ondófrakciók nem kerülnek a koca méhébe, ha a párzás rövid ideig tart. E körülmények kanonkénti megfigyelése nem hanyagolható el. A termékenyítőképesség zavarai ugyancsak sok okra vezethetők vissza. Elsősorban a túl kevés ondó mennyisége, a fejletlen, éretlen spermiumok jelenléte, az ondó túl híg volta vezethet a termékenyítőképesség romlásához. A sertések megbetegedései, a takarmányban lévő toxinok (pl. F2 toxin) is előidézheti e tüneteket, de heregyulladás is kiválthatja azokat. A herék kellő mérete, elhelyezkedése, belső összenövésektől való mentessége

szigorú

ellenőrzést

kíván

a

termékenyítőképességgel

összefüggő

elváltozások megelőzésében. Az ondó színének ellenőrzése jelzi a belső vérzések (pénisz, húgycső, heresérülések) jelenlétét. Ez utóbbi vizsgálata a mesterséges termékenyítés gyakorlatában nem megoldott, pedig a természetes fedeztetésre használt



apaállatok andrológiai ellenőrzése is sok kellemetlen meglepetéstől óvná meg a tenyésztőket.

9.3. Pároztatási módszerek Vadpároztatás. Napjaink gyakorlatában mind ritkábban fordul elő, ugyanis a

tenyészsertések kondában tartása igen szűk körre szorult vissza. Csoportos pároztatás esetén a kocák közé kanokat engednek, amikor is bizonytalan

a párzás ideje, és csak az ivadékok vizsgálatával (vércsoport, DNS) lehetséges a fedező kan azonosítása. Általában árutermelő üzemekben alkalmazzák, hogy a csendesen ivarzó kocák üresen ne maradjanak. Korszerű szaporítási módszernek tekinthető viszont, ha az árutermelés tenyésztési programja szerint meghatározott genetikai konstrukciójú kan(ok) kerül(nek) a program szerinti anyai partnercsoportba. Ha meghatározott ideig (három hét) tartják a kanokat a kocák között, akkor a fialás várható ideje is – megközelítő pontossággal – kiszámítható. Hárembeli pároztatás alkalmazásával elérhető, hogy a malacok apai származása

ismertté váljék, bár a várható fialás ideje ez esetben sem pontosítható. Természetesen a tenyésztési program szerinti pároztatás így is teljesíthető. Előfordul, hogy egy-egy koca üresen marad, ha az ivarzás tömeges jelentkezése egy-egy napra összpontosul. Kézből való fedeztetés során párosítási terv szerint engedik össze a kocát a kannal,

illetve a kijelölt kan spermájával végzik el az ivarzó koca mesterséges termékenyítését. Előnye, hogy ismert a termékenyítés ideje, ezáltal tervezhető a várható fialás ideje, továbbá ismert az újszülött malac anyai és apai származása. Igaz, a fogamzási arány kedvezőtlenebb, mint az előzőekben említett pároztatási módszerek esetében, de a tenyésztési előnyök ezt kompenzálják. Elégedett lehet a tenyésztő, ha a vemhesülési arány meghaladja a 85 %-ot. Javítható a módszer hatásfoka, ha vazektomizált kereső kanokat alkalmaznak az ivarzó kocák biztos felderítésében.

9.4. A szaporításszervezés irányelvei Az ivarzási ciklus és a vemhességi idő biológiailag meghatározott tartama, szakaszossága alapján szervezhető a párosítás. Természetesen tekintettel kell lenni a szoptatási idő hosszára is, továbbá a malacok elválasztását követő ivarzás jelentkezésének idejére, a vemhesülési arány várható alakulására, a kocák



szaporaságára, a felnevelési veszteségek nagyságára. Továbbá számításba kell venni a kocák fialását követő újravemhesítés idejét és a kocaselejtezés, valamint az előhasi kocák utánpótláskénti beállításának mértékét is. A felsorolt változó paraméterek különböző termelési intenzitás szerint alakíthatók, ezért a szaporítási program konkrét termelőüzemre vonatkozóan készítendő el, az adott termelési célkitűzés lehető legeredményesebb megvalósítása érdekében. A szaporítás eredményeként

kapott

tenyész-

és

hízósertés-alapanyag

kezelése

akkor

a

legeredményesebb, ha az egyedek egységes korú, fejlettségű, így egységes igényű csoportokban tarthatók a termelési időszak végéig. Ezért a korszerűen működtetett üzemek a szaporítást ütemezetten, szakaszolva valósítják meg. Az üzemvitel szempontjából szükséges létszámok biztosítása érdekében akkora kocacsoportokat alakítanak ki, amelyektől annyi malac várható, amennyivel a folyamatos termelés fenntartható. Így az épületkihasználás, a munkaerő foglalkoztatás és a termelési, értékesítési program teljesíthető, a bevételek és annak eredményeként a jövedelem a tervezett ütemben jelentkezik. Azok a kocák kerülnek egy csoportba, amelyek a termelés azonos fázisában vannak. E fázisok szerinti csoportok a következők: a.) ivarzó, búgatás alatt lévő, b.) vemhes kocák (a vemhességi idő hetei szerint csoportosítva) c.) fialó kocák, d.) szoptató kocák, e.) választás utáni kocák, f.) búgatás alatt lévő, az utánpótlást biztosító tenyészkocasüldők csoportja. Azt az időszakot, amely alatt bizonyos számú kocát és tenyészállat-utánpótlásra besorolt tenyészkocasüldőt búgatnak, fedeztetnek, „ritmusidőnek” nevezi a gyakorlat. Megjegyzendő, hogy minél rövidebb a ritmusidő, annál inkább lesznek egykorúak az egy időben fialó kocák malacai. A ritmusidő tehát alapvetően meghatározza a szaporítás folyamatát. Ha például a szaporítás feladata az, hogy 2-3 napnál nagyobb korkülönbség nélküli

malaccsoportok

kerüljenek

előállításra

és

a

kívánt

éves

választott

malacprodukció 8000-es nagyságrendű legyen, akkor 7 napos ritmusidővel számolva ez a termelés 50 többször fialt és 100 előhasi koca tartásával megoldható. Így hetente 150 választott malac kerülhet ki a fiaztatóból.



Valójában

a

ritmusidő

betartása

a

korszerű,

nagyüzemi

termelés

alapkövetelményének, az „egyszerre töltés és ürítés, valamint fertőtlenítés” elvének érvényesítését teszi lehetővé. Természetesen az egyes hasznosítási csoportok befogadására szolgáló épületek férőhelyeit a kiinduló szaporulat létszámához kell tervezni, és annak megfelelően kell működtetni. Mivel az üzem szaporítóállományának gazdaságos

termelését

kell

megvalósítani,

ehhez

az

ismert

biológiai

és

termelésszervezési követelményekhez igazodóan kell az épülethasználatot, a férőhelynagyságrendeket megtervezni és a működtetést irányítani. Ennek

alapját

folyamatábrázolás

a

megbízható

informáltságot

szolgáltatja.

Korábban

mutatónak

részletes

szaporodásbiológiai

az

biztosító

ötletes

nyilvántartó

adatrögzítés

kartotékolást lapjain)

(a

és

kocák

mechanikusan

(szalagdiagramon ábrázolt csoport- és épületrotáció) segítették. Napjainkban a szaporítást és egyben a telepirányítást már számítógépes programok szolgálják, amelyek az egész termelési folyamat ellenőrzését, átláthatóságát biztosítják. Ellenőrző kérdések:

1. Ismertesse az ivarzás szakaszait! 2. Ismertesse csoportosítva az ivarzási zavarokat! 3. Sorolja fel a fialás szakaszait! 4. Mit jelent az a fogalom, hogy libidó? 5. Ismertesse a hímivarú állatok párzási zavarait!


10. Sertések tartástechnológiája _____________________________________________________________________________________

10. Sertések tartástechnológiája Elsajátítandó ismeretek

A hallgatók ismerjék meg azokat a tartástechnológiai változásokat, amelyekkel a sertések

szaporítása,

nevelése,

hizlalása

a

leghatékonyabban

megvalósítható.

Szerezzenek ismereteket a sertéstartás eredményességét befolyásoló környezeti tényezőkről.

10.1. A tenyészsertések tartástechnológiája 10.1.1. A tenyészkocasüldők nevelése A tenyészsüldők neveléséhez olyan környezeti feltételek szükségesek, amelyek élettanilag megalapozzák a tenyésztésbe vételt, növelik a hasznos termelési időt és biztosítják a kiegyensúlyozott tenyésztési teljesítményeket. A kocasüldők növekedését és fejlődését irányítani kell, gondoskodni kell a megfelelő szervezeti szilárdságról és a jó reakciókészségről. Egyértelműen tisztázódott, hogy a tenyésztésbevételben, az előhasi kocák szaporaságában a legmeghatározóbb az életkor. Akkor járunk el szakszerűen, ha a kocasüldőket 7-8 hónapos korban, 110 és 120 kg közötti testtömeg elérésekor vesszük tenyésztésbe. Ilyen korban rendszerint már túl vannak az első két ivarzáson, és a jó szaporaság reményében vonhatók tenyésztésbe. A növekedésre irányuló szelekció a testi fejlődéssel együtt az ivari fejlődést is felgyorsítja: a süldők egy részénél nagyon korai az ivarérés, és korábban, 6-7 hónapos korra elérik a tenyésztésbevételi súlyt. A gyors ütemű gyarapodás miatt azonban a csontozatban a hiányos a fejlődésre visszavezethető jelek mutatkozhatnak. A mozgáshiány kedvezőtlenül hat a reprodukciós tulajdonságokra, mivel az intenzív növekedés nem feltétlenül párosul a nemi szervek fejlődésével. Különösen a hasznos élettartamra lehet hátrányos a túl korai tenyésztésbevétel. Ezek az ellentmondások nehezen oldhatók fel a tenyészsüldők üzemi sajátteljesítmény-vizsgálatában. A tenyésztésbevételi problémák megelőzése végett ilyen esetben a teljesítményvizsgálatot célszerű 90-95 kg-os testtömeg elérésekor lezárni, és a süldőket regeneráló tartási, edző nevelési és takarmányozási körülmények közé helyezni. Erre a nagy kifutók, a szabadban való elhelyezés és más, mozgáslehetőségeket is bőven lehetővé tevő tartásmód alkalmas. A 200 napos kornál korábbi tenyésztésbevétel mind általánosabb,



amitől nem kell idegenkedni, ha az ivari működés normális és a testi fejlettség is megfelelő. Más a tenyészsüldő-nevelés és más a hizlalás célja. Az értékmérő tulajdonságok is csak részben esnek egybe, ezért indokolt a tenyészsüldő-nevelésnek a hizlalástól való különválasztása. Alapjában véve a hizlaláshoz hasonló elhelyezési megoldást kell választanunk,

ritkább

benépesítéssel.

A

tenyészsüldők

elhelyezésekor

kétféle

követelmény kielégítésére törekszünk: növeljük a mozgásteret és lehetővé tesszük a takarmány szakszerű adagolását, kiegyenlített fogyasztását. A nevelésben egy férőhelyre 1,0-1,2 m2 rekeszterületet, ebben 0,6-0,8 m2 tömör részt igyekezzünk kialakítani, míg a többit rácspadozattal lássuk el. Előnyös, ha a rekeszekhez kifutó is csatlakozik. Süldőnevelés csak hibátlan rácspadozaton folytatható. Ha a süldőnevelő istállót vályús etetésre rendezzük be, 100 %-os etetőtérről, ha önetetőről, legalább 50 %-ois etetőtérről gondoskodjunk. A legegyenletesebb fejlődés vályús etetéssel érhető el, az önetetéssel viszont jól hasznosíthatók a legkülönfélébb épületek. Kis energiatartalmú takarmányon bátran nevelhetünk önetetéssel is. Vályúból naponta kétszeri, önetetőből naponta egyszeri kiosztással etetjük meg az előírt takarmányadagot. A süldőcsoportban lehetőleg ne legyen 15 egyednél több. A tenyésztésre kijelölt és a teljesítmény, valamint a származás alapján előválogatott süldőanyagot 30 kg-os fejlettség elérésekor vigyük a süldőnevelőbe. A beállítandó süldők száma mintegy kétszerese a tenyészutánpótlásra szánt létszámnak. Az elért teljesítményeken túl a süldőket egészségi állapotuk, mozgáskészségük, a lábak állapota alapján is szelektáljuk, és ellenőrizzük a csecsbimbók számát. Az alkalmasnak ítélt egyedek egy-két ivari ciklus után – elérve a 110 kg-os testtömeget – termékenyíthetők. Ha a tenyészsüldőket nem a saját kocaállományunk pótlására, hanem eladásra neveljük, a nevelést 90 kg körüli testtömeg elérésekor fejezzük be, és előválogatás után vigyük a süldőket a vevő elé. Süldőnevelésre többféle istállórendszer megfelel. Megoldható a nevelés az árutermelő sertéstelepek zárt hizlalóistállóiban, részleges rácspadozaton is, de célszerűbb az árutermelés és a tenyészanyag-előállítás teljes szétválasztása. Erre lehetőséget kínálnak a nagy gazdaságok, ahol több sertéstelepet üzemeltetnek.



A szakszerűen és egészségesen nevelt kocasüldők 70-90 %-ából válhat tenyészkoca. A nevelés módja nemcsak a tenyésztésbevétel eredményességét befolyásolja, hanem kihat a termelés későbbi időszakára is. A szakszerű fölnevelés előnyösen hat a szervezeti szilárdságra, növeli a kocák életteljesítményét a zárt tartásban is.

10.1.2. A tenyészkansüldők nevelése A tenyészkanok felnevelési és tartási problémái hasonlóak a kocasüldőkéhez. A kannevelés teljes mértékben törzstelepeken összpontosul, ahol igen nagy számban nevelik őket egyedi vagy csoportos elhelyezésben, saját teljesítményük megállapítása végett. A gyors növekedés könnyen vezet csontfejlődési zavarokhoz és az ún. lábgyengeségi szindrómához. Az ilyen tüneteket mutató kanok fedezőkészsége nem megfelelő, gyakori náluk a libidóhiány vagy rossz az ondó minősége. Falkás sajátteljesítmény-vizsgálatban a növekedés intenzitása mérsékeltebb, és mivel nagyobb a mozgástér, a csontozat fejlődése általában zavartalanabb. A tenyészkannevelés intenzív módszereinek alkalmazásakor az ásványianyag-ellátást a hízósertésekétől eltérő színvonalon kell megoldani. Csoportos teljesítményvizsgálat esetén 5-8 növendék kant helyezünk el egy csoportban. Előnyös, ha kifutó is rendelkezésre áll. Egy kansüldőre 1,5-1,7 m2 alapterületet, ezen belül 0,3-0,4 m2 trágyázóterületet számolunk. A kifutó a belső tér kétszerese legyen. A rekeszek padozata könnyűbeton, az oldalfal 110 cm magas. Minden egyedre etetőférőhelyet kell számítani, önetetőn is. A kansüldők 160-170 nap körül lesznek ivarérettek, tenyésztésbe azonban csak 8 hónapos korban, 130 kg-os testtömeg elérésekor vesszük őket. Az üzemi sajátteljesítmény-vizsgálat befejeztével a kansüldőket

is

edző

tartásba

helyezzük

(mozgási

lehetőség,

visszafogott

takarmányozás).

10.1.3. A tenyészkanok tartása Minden

árutermelő

sertéstelep

–

mesterséges

termékenyítés

esetén

–

a

telepnagyságtól függetlenül egészséges, spermavizsgált és fantomra szoktatott kant kell tartani. Ezer koca fölött 100-120 kocára számítunk egy kant. Természetes fedeztetés esetén 25 kocára számítunk egy kant.



A tenyészkanokat 6-8 m2 alapterületű, lehetőleg négyzet vagy ahhoz közelítő alakú rekeszekben, egyedileg helyezzük el. Az ilyen alapterületű rekeszekben a búgatás is lebonyolítható. Több mozgási lehetőségük van a kanoknak, ha a rekeszhez kifutó is csatlakozik. Mivel a kanok rendszeres jártatása, mozgatása megoldhatatlan, viszont a szervezeti szilárdság a nagyfokú igénybevétel miatt igen fontos, előnyös számukra kifutót építeni. A kanok rekeszeit kifutóval, részleges rácspadozattal képezzük ki, enyhén lejtős könnyűbeton padozattal. Az 1 m széles rácspadozat a tömör padlóval azonos szintű, bordázatának szélessége 10-12 cm, a rácshézagé 2,3 cm legyen. A kanrekeszek oldalfalát erős anyagból, 150 cm magasra építsük, függőleges osztásokkal. A kifutó tisztántartása végett a lejtős szakasz végét szintén rácspadozattal alakítsuk ki. A kanrekeszeket az istállón belül a leghelyesebb az üres kocák és kocasüldők rekeszei között úgy elhelyezni, hogy a kanok hangjukkal, szagukkal gyorsabb és pregnánsabb ivarzásra stimulálják őket.

10.1.4. A tenyészkocák tartása A kocatartás legfőbb szempontja az, hogy minél több malacot, hízóalapanyagot nyerjünk a kocától. Ennek számos előfeltétele van: - a koca jó szaporasága és szaporíthatósága, - jó termelése és nevelőképessége, - jó egészségi állapota, magas életteljesítménye. A feltételek összetettsége arra utal, hogy minden, ami a koca képességeire, életkörülményeire hatással lehet, befolyásolja termelőképességét. Ebből a szempontból a változatos környezeti, takarmányozási, egészségügyi, szakmai és egyéb termelési feltételek régiónként – és azon belül is – eltérő, sokszor nagyon heterogén gyakorlatot és ennek megfelelő termelési színvonalat alakítottak ki a kocatartásban és -szaporításban. A nemzetközi versenyképesség teljesítményszintje: a kocaállomány átlagában legalább 2-3 fialás és 22-23 értékesített hízósertés évente. Kívánatos volna kocánként 6 fialás (60 hízósertés kocánként). Ilyen elvárások teljesítése magas fokú szakmai hozzáértést, szakszerű munkavégzést, a takarmányok és a termelési környezet állandó, a koca igényeihez történő igazítást feltételezi. Mivel a reprodukciós tulajdonságok



öröklődhetősége kicsi, a koca termelőképessége elsősorban a takarmányozástól, a környezettől és az azt szabályozó embertől – a menedzsmenttől – függ. A koca produktivitásának növelésére és megőrzésére világszerte nagy figyelmet fordít a tudományos kutatás, amelynek eredményeit elsősorban a takarmányozáson keresztül érvényesítik (az immunrendszer erősítése, a stressztűrő képesség fokozása, prevenció a megbetegedések kiküszöbölésére). Nagyobb állományokban a homogén immunológiai állapot létrejöttét elősegíti, hogy az azonos mikroflóra és fauna hatására a kocák homogén ellenanyagokat termelnek, amelyeket kolosztrummal az újszülöttek is felvesznek, és tartós védettséghez jutnak környezetük ágenseivel szemben. A kocaállomány immunológiai homogenitása csökkenti a kocaselejtezés arányát, és előnyösek az életteljesítményre is. Az immunológiai homogenitás olyan zárt állományokban alakul ki megfelelően, ahol a tenyészanyag nagy részét helyben állítják elő. A kocatartási módok kialakultak, azonban a tudományos-technikai fejlődés nyomán jelentős változásokra is számíthatunk. Az egyedi és csoportos elhelyezési és etetési módok három fő tartási formát tesznek lehetővé: - az egyedi tartás, - a csoportos elhelyezést egyedi etetéssel és - a csoportos tartás (csoportos elhelyezés csoportos esetéssel). A tenyészkocák tartásában az élettani és szaporodási funkciók alapján a következő szakaszokat különböztetjük meg: az üresen állás idejét, a vemhességi és a laktációs szakaszt. Mivel e nagyon eltérő funkciójú fázisokban más-más takarmányozási, elhelyezési és munkaszervezési igények merülnek fel, ezért a kocákat térbelileg is elkülönítjük és a célnak legmegfelelőbben kialakított helyiségekben, istállókban helyezzük el. • Az üres kocák tartása. Az üresen állás időszakában a szaporodási funkciók és a termékenyítés követelményei szerint helyezzük el a kocákat. Az üres fázisban a szoptatás alatt kimerült szervezetet fel kell tölteni, ezért biológiailag értékesebb takarmánnyal és bőségesen kell etetnünk őket. Minél hosszabb a laktáció, illetve minél nagyobb a szoptatással járó kondícióromlás, annál bőségesebb ellátás engedhető meg a termékenyítést megelőző időszakban. Annak, hogy a termékenyítés előtt bőségesen etethessük a kocát, a fiaztatóban való hatékony elapasztás az előfeltétele. Az üres



fázisban a kocákat egyedileg vagy csoportosan, a kocasüldőket csoportosan helyezzük el. A takarmányadag nagysága szerint etethetünk adagoltan vagy ad libitum. A jól elapasztott kocák ad libitum etetése a választás után lehetőséget ad elvesztett testtömegük részbeni pótlására és arra, hogy flushinghatást váltsunk ki. A gyakorlatban négyhetes szoptatás és jól előkészített választás esetén jó reprodukciós teljesítmények érhetők el az üres kocák egy hétig tartó ad libitum etetésével. Az ad libitum etetéssel feltétlenül

a

csoportos

elhelyezést

kombináljuk

önetetők

alkalmazásával.

Flushingtakarmányozást folytathatunk vályúból is, csoportos rekeszekben vagy egyedi kocaállásokban. A következő termelési ciklus jó előkészítése és az ivarzó egyedek észlelése szempontjából a csoportos elhelyezés előnyösebb, mint az egyedi tartás, ezért az üres kocák elhelyezésének ezt a módját célszerű választanunk. A csoportos elhelyezés és a falkásítás okozta stresszállapot is kedvező hatással van az ivarzások indukálására. Csoportos elhelyezésben az ivarzó egyedek kiválasztása és elhelyezése megkívánja, hogy legalább háromszor annyi egyedi állást, ún. termékenyelőállítást létesítsünk, mint amennyi ivarzó kocára és süldőre csúcsidőben egy napon számíthatunk. Termékenyítés (fedeztetés) után a kocákat egy ivari ciklus időtartamára megfigyelés alatt kell tartanunk, hogy a visszaivarzó egyedeket kiválogathassuk. A vemhesség ellenőrzésének időszakában az egyedi tartás a legelőnyösebb. Stresszhatásoktól mentes időszakot jelent az embriófejlődés kezdetén (csökken az embrionális mortalitás), garantálja a kiegyenlített takarmányfogyasztást, és ezzel jó feltételeket teremt a szaporaság növeléséhez. Több országban gyakorlat, hogy a vemhesség első harmadában egyedileg, majd csoportosan tartják a kocákat. A kétféle tartásmód alkalmazása nagyobb szakmai igényeket támaszt és növeli a veszteségek kockázatát. • Vemhesitőistálló. Ott kapnak helyet az üres kocák, a tenyészutánpótlásra szánt süldők és a tenyészkanok, más részében az ondóvétel, az ondókezelés helyiségei és az inszeminálóállások, további épületrészében a már megtermékenyített állomány, amely legalább egy ivari ciklusnak megfelelő időt tölt el. A vemhesség-ellenőrzés idejére a kocák külön épületben is elhelyezhetők, de ilyenkor nehezebbé válik a visszaivarzók keresése. A vemhességmegállapítás módszerétől függ, hogy mennyi férőhelyről kell gondoskodni erre az időre. Ha a visszaivarzókat hagyományos módon válogatják ki, a



vemhes kocák számára a férőhelyek 25 %-ával, műszeres vemhességi vizsgálat esetén a vemhes kocák férőhelyeinek 33 %-ával kell számolni eben a fázisban. Az istálló kétsoros vagy négysoros elrendezéssel alakítható ki oly módon, hogy egy-egy terem vagy istállóegység nagysága megegyezzék az állományrotáció alapját képező csoportnagysággal vagy annak egész számú többszörösével. A vemhesség megállapítása után a fialásig a vemheskoca-istállóban helyezzük el a kocákat. Az istálló sokféle módon kialakítható. Nagy kocaállomány vagy sok kocacsoport esetén gondot okozhat a kocacsoportok légtér szerinti elkülönítése. Ilyenkor az állássorok nagyságát kell a kocacsoport létszámához igazítani. A kocacsoportok önálló elhelyezésének, valamint a fertőtlenítések rendszeres és teljes körű elvégzésének a keresztirányú istállóelrendezés jobban megfelel, mint a hosszirányú elrendezés. Több azonban a kötöttség a takarmánykiosztás gépesítésében (kézi kocsi, láncos kiosztó berendezés), ezért inkább kisebb állományoknál jöhet szóba. Kis állományok esetén az elkülönítés nem oldható meg, de a külföldi példák alapján 60 koca felett már indokolt elkülöníteni az üres kocákat a vemhes kocáktól. A fertőzési lánc megszakítása céljából a nagyüzemi kocatartásban is előnyben kell részesítenünk az egyszerre telepítés elvén alapuló megoldásokat. • A vemhes kocák tartása. A szakemberek egybehangzóan állítják, hogy a legtöbb malac a leggazdaságosabban egyedi tartással állítható elő. Az egyedi tartás előnyeit: - a koca takarmányozása is egyedi, ezért garantálható, hogy minden koca elfogyasztja a számára kijuttatott takarmányadagot, - lehetőséget ad a gyenge kondíciójú kocák feljavító takarmányozására, - 10-15 %-kal kisebb a koca létfenntartó szükséglete, mint a csoportos tartásban, - könnyíti a fertőző betegségektől való mentesítést, - kikapcsolja társas hatásokat, nagyobb a nyugalom, kisebb a sérülések lehetősége, - egyszerűbb a kocák mindenfajta kezelése (inszeminálás, egyedi jelölés, állategészségügyi kezelés), - kisebb a munkaerő-szükséglet, mint a csoport elhelyezés esetén, - a jobb tartásviszonyok következtében 0,3-0,5 malaccal nő a születéskori alomnépesség a csoportosan tartott kovákéval összehasonlítva, - minden üzemnagyságban jól alkalmazható tartásmód. Az egyedi tartás hátrányai:



-

drágább a takarmányozás gépesítése,

-

költségesebb a beruházás, mint a csoportos tartásban,

-

nehezebb az ivarzás észlelése,

-

kizárja a mozgást, ami káros az egészségre,

-

körmözni kell a kocákat.

Az egyedi tartás hátrányai a csoportos tartásban általában előnyként jelentkeznek. • Az egyedi elhelyezés formái. Az egyedi tartás két formája ismert: az egyedi állásban való tartás és a lekötéses tartás. Az egyedi kocaállás négy oldalról zárt tér, amelyben a koca csak a rekesz hossztengelyének irányában tud mozogni. Az egyedi kocaállás kialakult méretei: - szélessége 65 cm, - hosszúsága 180-200 cm, amelyhez elöl 40 cm-es vályú csatlakozik. A trágya elvezetése céljából a kocaállás részleges rácspadozattal kombinált. A tömör padozat hosszúsága általában 80-100 cm, a rácspadozaté 90-100 cm. A pihenőtér könnyűbeton vagy más, párhuzamos az állással, a réshézag 2-3 cm. A tömör padozat 4 %-os lejtésű, amelyhez törés nélkül csatlakozik a vízszintes rácspadozat. Az állás magassága 1 m, a padló fölötti szabad magasság 17-18 cm. Az egyedi állások első harmadában az elválasztó rácsozatot sűríteni kell, hogy a kocák ne haraphassák egymást. A vályú 35-40 cm széles, mélysége 20-22 cm, gyakran a padozatba süllyesztett. Az itató a vályú fölé kerül. A lekötéses állatok férőhelyének méretezése csaknem azonos az előbbivel. A kocát a vályú mögött a padozatba beépített kapocshoz karabiner rögzíti. A lekötés sok hátránnyal jár: gyakoriak a sérülések, munkaigényes, az öveket a testméret változása szerint kell állítani, a lekötést gyakran ellenőrizni kell, ami nagy állomány esetén megnöveli a munkát. A lekötéses tartás beruházási költségigénye kisebb az egyedi állásokénál, azonban nagy állományok kezelése ilyen módon rendkívül nehéz. Ezen, állatbarátnak nem nevezhető tartásmód a nyugati kisgazdaságokban terjedt el, Magyarországon nem alkalmazzák. Az EU állatvédelmi irányelvei alapján ezt a tartásmódot 2005-ig fel kell számolni, ilyen istálló építése tilos. A kocatartás fejlődését nagymértékben érinti, hogy az EU az egyedi elhelyezés bármilyen formáját csak korlátozottan, tehát a termelés valamely szakaszában átmenetileg kívánja engedélyezni. Ennek megfelelően a kocatartásban sokféle változat alakulhat ki attól függően, hogy



melyik termelési fázisban és milyen termelési fázisban és milyen időtartamig alkalmazzák majd az egyedi tartás. • Csoportos elhelyezés egyedi etetéssel. A vemhes kocák sokféle csoportos tartási változatában az egyedi vagy a csoportos etetést alkalmazzák. Mindegyik változat megvalósítható zárt tartásban vagy kifutóval. A nyugat-európai országokban az egyedi etetéssel kombinált csoportos elhelyezés igen elterjedt a régebbi megoldásokban külső etetőtérrel, az újabbakban épületen belüli etetőállásokkal. Hazánkban a csoportos tartásban az egyedi etetés ritkán fordul elő. A csoportos elhelyezés egyedi etetéssel kombinált változataira jellemző, hogy területigényesek, hiszen az etetőtéren kívül mozgástérről is gondoskodni kell. Ebben a tartásmódban, a korábbi, etetőállásokkal kombinált tömörpadlós tartás mellett megjelenik az egyedi állással párosított rácspadlós tartás. Itt a kocák evéskor vagy fekvéskor szabadon választhatják az egyedi állásokat, szabadon mozoghatnak az állások mögötti területen, így letapossák a trágyát. Ha az épületek méretei miatt sok a kötöttség, a sertéstelepek felújításakor a csoportos tartás az egyedi etetőállások behelyezésével messzemenően tökéletesíthető és összhangba hozható a takarmányozási követelményekkel. Az ilyen tartás előnye, hogy rugalmasan alkalmazható a különböző téralakítású épülettípusokban. Elsősorban az olyan csoportos takarmányozású rekeszek korszerűsítéséhez járul hozzá e tartási forma, amelyek egyedi tartásra nem rendezhetők be. Kis- és középüzemi célra ez a legalkalmasabb. A csoportos rekeszekben alkalmazott etetőállás méretei: szélessége

45-50 cm,

hosszúsága

160 cm,

magassága

80 cm.

Az ilyen méretű etetőállásokhoz nem szükséges lezáró rekesz, mivel a kocák nehezen tudják belőlük egymást kikényszeríteni. A csoportos rekeszekbe épített egyedi kocaállások azonos méretűek az egyedi tartásban alkalmazott állásokéval (65x180), ajtajuk nincs, a kocák nem rögzíthetők. Előnyösebbek nagyobb üzemméretben. A csoportos elhelyezés és egyedi etetés (takarmányozás) újabb, gyorsan terjedő változata a kocák számítógéppel vezérelt adagolt takarmányozásán alapul. Az etetőberendezés egy különleges etetőállás, amelyben a koca számítógépes program



szerint kapja meg takarmányát. Az állásba belépve egy leolvasóegység azonosítja az állatot, majd előírás szerint kimért mennyiséget juttat számára. A számítógép segítségével bármilyen ellátás szóba jöhet, egyedre nézve differenciáltan is. A számítógép felügyeli és kijelzi a fogyasztást, annak gyakoriságát és időbeli eloszlását, ami megkönnyíti az állomány felügyeletét. A felügyelet automatizálható, amennyiben a takarmányt nem vagy alig fogyasztó, illetve a visszaivarzás idejében lévő egyedeket az etetőállás nem engedi vissza a csoportba, hanem külön rekeszbe gyűjti őket. Ez a fajta etetési rendszer takarmányozási szempontból a legtökéletesebb, és az újabb tudományos eredmények gyors alkalmazását lehetővé téve szinte „önmagát tökéletesíti”. A

kocák

kiválasztás

vagy

termékenyítés

után

kerülnek

az

elektronikus

takarmányozó-berendezésre, és a vemhesség végéig egy helyben vannak. Az ivarzó egyedek

egy

vagy

több

napig

termékenyítőállásokban

tartózkodnak,

majd

visszakerülnek a csoportba. A csoportlétszám az állománynagyság és egyéb szempontok (pl. a fiaztató mérete) alapján 35-50 között változik. Takarmányozási szempontból fontos, hogy valamennyi koca a napi adagját 12 órás időtartamon belül elfogyaszthassa. Ezen időn belül kb. 48-50 koca etetése történhet meg, így egy kocára 12 perc evési idő jut átlagosan, ha folyamatos az evés. Kocasüldők bevitelekor számolni kell azzal, hogy nem tanulták még meg az etetőberendezés használatát, ezért erre a célra néhány napig a szelekciós rekeszt (betegek és ivarzók kiválasztása) lehet használni. Amennyiben az agresszivitás fokozódik és sérülések jelentkeznek, a csoportnagyságot csökkenteni kell, mivel a stressz hátrányosan hat a magzat beágyazódására. Az agresszivitás csökkentésére a kieső állatok helyére kis csoportban (4-10 egyed) kell bevinni a pótlást. A bevitel és az új hely megszokása elősegíthető azáltal, hogy az idegenek számára külön pihenőrekeszt tartunk fenn, ahová néhány órára bezárhatjuk őket. Bár az elektronikus takarmányozás megtakarítja az adagok kiosztásához szükséges munkaerőt, a másik oldalon viszont feltételezi a fokozott ellenőrzést: tájékozódást a technikai működés és az adagolás megbízhatósága, a füljelzők tisztasága, a transzponderek megfelelő helyzete stb. felől. Külön meg kell figyelni, vajon megtanulte enni a koca az etetőállásban, nem foglalja-e le az állást valamely egyed fekvéssel, illetve az agresszívebb egyedek nem zárják-e el a bejutástól a többieket. Összességében



az elektronikus kocatakarmányozással munkaerőt nem lehet megtakarítani, hanem az állat, a technika és az irányítás jó összhangjára kell törekedni. A kocák elhelyezése igazodik a takarmányozáshoz. A teljes alapterület 1,6-2,0 m2 egyedenként, amely legalább 0,9 m2 pihenőtérből és 0,7 m2 trágyázótérből áll. A tömör pihenőtér szélessége nem lehet több 2 m-nél, különben a kocák egymást tapossák, és sérüléseket, vetéléseket okozhatnak. A pihenőteret kisebb egységekre (10 egyed) célszerű osztani, hogy a kocák könnyebben kialakítsák társas környezetüket, kiválasszák társaikat és közös pihenőhelyüket. Az etetőhely és a pihenőhely között terület rácspadlózott trágyázótér, ahová melegben gyakran fekszenek. A nyugat-európai országokban egyre jobban terjedő takarmányozási rendszer számos változatát dolgozták ki: - részletes rácspadozattal, - részleges rácspadozattal és almozással, - részleges rácspadozattal és mélyalommal, - kifutós tartással, - egyedi tartás átépítésével, - vemhesítőrészleggel stb. E sokféle kombináció jelzi, hogy az elektronikus takarmányozással és a hozzá igazodó

elhelyezéssel

rugalmasan

alkalmazkodhatunk

a

legváltozatosabb

épülettípusokhoz és termelési feltételekhez. Nem kétséges, hogy ez a fajta tartásitakarmányozási rendszer fogja véglegesen felváltani az egyedi tartást. Sok előnye ellenére azzal is számolni kell, hogy elveszítjük azt a többletszaporulatot (0,4-0,6 malac), amelyet az egyedi tartás nyújtott. Állatvédelmi és környezetvédelmi okokból sokféle új törekvés jelentkezik a kocatartás terén. Dániában létrehoztak pl. egy 100 kocás, mélyalmos kialakítású mintafarmot, elektronikus takarmányozással kombinálva. A vemhes kocák szabadon választhatják meg tartózkodásukat a mélyalmon, az almozatlan közlekedőterek és az etetőtér között. A bőven mért férőhely és a távolságra helyezett etetőhely között a kocák kielégíthetik mozgásigényüket. • Csoportos elhelyezés csoportos etetéssel. A csoportot tartás és takarmányozás nagyon elterjedt Magyarországon. Csoportosan a kocák 45 cm vályúhosszúságot és átlagosan 1,5 m2 fajlagos alapterületet igényelnek, s ebből 0,3 m2 a trágyázótér. Ez az



alapterület megegyezik az egyedi kocaállásokéval, így a csoportos tartással nem lehet helyet megtakarítani (külföldön ennél jóval nagyobb férőhelyet biztosítanak (a fekvőtér 1,8-2,2 m2-es). Előnyös a 10-12-nél nem nagyobb falkalétszám. A csoportos kocatartás keresztvályús elrendezéssel részleges és teljes rácspadozattal is kialakítható. A csoport elhelyezés és takarmányozás nagy előnye egyszerűsége és az állomány jó áttekinthetősége. Jövője megpecsételődött, mivel az elektronikus takarmányozás terjedésével fokozatosan visszaszorul. Előnye, hogy megengedi a mozgást, ami jótékony hatású a kocák konstitúciójára, erősíti az izomzatot és a csontozatot, javítja az ízületek terhelhetőségét. Bár a mozgásnak tulajdonított előnyök nem mindig mérhetők a kocák szaporaságában és életteljesítményében, a mozgási lehetőség javítja az állatok közérzetét, állatbarát tartásnak minősül az egyedi tartáshoz hasonlítva. Csoportos elhelyezésben a társas hatások következtében nagyobb a sérülések lehetősége (rangküzdelem), mint az egyedi tartásban, ezért általában romlik a kocák szaporasága. A csoportos tartás hátránya a csoportos takarmányozásban rejlik. Az evési tulajdonságok nagy szóródása miatt a kis takarmányadagok kiegyensúlyozott föletetése, a kocák tényleges takarmányfogyasztásának ellenőrzése csoportos takarmányozásban nem lehetséges. E jelentős fogyasztásbeli különbségek csak többlettakarmánnyal egyenlíthetők ki, ami költséges. Nagyon jól kombinálható a csoportos elhelyezés minden formája a nyitott tartással. A kifutós (nyitott) tartásban nemcsak, a mozgás lehetősége több, hanem a természetes hatások is jobban érvényesülnek. A melegebb időszakokban a kocák szívesebben tartózkodnak a kifutóban. Előnyben részesítik a kifutót az egészségesebb, tisztább levegő miatt is. A kifutós rekeszekben a kocáknak több lehetőségük van a számukra kedvező környezet megválasztására, ami kisebb alkalmazkodásra készteti a szervezetet, ezért élettanilag előnyösebb a zárt tartásnál. A csoportos tartásnak ez a formája külföldön mélyalmos változatban is elterjedt a kisebb üzemekben. A vályú és a mögötte lévő etetőtér magasan van, ahová a mélyebben lévő almozott területről feljárón jutnak el a kocák. A módszer hátránya, hogy csak nagy kocacsoportokkal működőképes és a mélyalom növekedésével a választórácsozatot is emelni kell.



10.1.5. A szoptató kocák tartása • Fiaztatóistálló. A vemhes kocák általában a várható fialásuk előtt 4-6 nappal kerülnek a fiaztató-istállóba, de legkésőbb a vemhesség 110. napján be kell telepíteni őket. Csoportos telepítés esetén ez a legkorábban termékenyített kocára értelmezendő. Ez az idő elegendő ahhoz, hogy a koca megszokja helyét és a fialások kezdetekor megkapja azokat a pszichés stimulusokat, amelyek a saját fialását és a szoptatási ritmus felvételét elősegítik. A koca tökéletesen kitakarított és fertőtlenített fiaztatóistállóba érkezik, ahová fürdetőn, fertőtlenítőn keresztül kell áthozni. • A korszerű fiaztatókutrica. A fiaztatókutrica a sertéstartás legkisebb és legkényesebb tartási egysége, mivel két teljesen ellentétes igényű állat, az újszülött malac és a kifejlett koca igényeit kell egyidejűleg kis helyen kielégíteni. Az újszülött malac kevés energiatartalékkal születik a világra, és kicsi a hőszabályozó kapacitása, ezért magas és egyenletes hőmérsékletet igényel (32-33 oC). A koca ezzel szemben a jó tejtermelés érdekében sok takarmányt fogyaszt, ami többlethőtermeléssel jár. Ugyancsak növeli a hőtermelést a tejtermeléssel járó intenzív anyagcsere, ezért környezeti hőmérsékleti igénye kisebb, mint a vemhesség alatt. A kétféle környezeti igény összeegyeztetése egy kis élettéren belül nagyon nehéz, és a gyakorlatban sok hiányossággal oldják meg. A fiaztatókutrica kialakítására ezért különleges figyelmet kell fordítani. Kialakításának szempontjai: A fiaztatókutrica méretezése az állományra jellemző testhosszúságtól, illetve a szoptatási idő hosszúságától függ. Minél hosszabb a laktáció, illetve minél nagyobb

testtömeggel választjuk el a malacokat, annál nagyobb fiaztatókutrica szükséges. 4-5 hete elválasztás esetén minimum 1,8 m széles és 2 m hosszú kutricákat alakítunk ki. Ennél rövidebb választási idő esetén a kutrica szélessége 1,7 m is lehet. A gazdaságos kialakítás érdekében a kocaállást átlósan helyezzük el, mivel ezzel a hosszúsági méret csökkenthető. Ennél kisebb méretű fiaztatókutricák nem elégítik ki a malacok welfare (jólléti) igényeit, hiszen nem marad elég hely a szopással kapcsolatos ösztönös viselkedésminták és a malacok kereső-kutató ösztönének érvényesüléséhez. A kocaállás 60 cm széles, 1 m magas, funkciója a malacok agyonnyomásának megelőzése. A koca az állásban arra kényszerül, hogy óvatosan, illeszkedve feküdjön le a padlóra, ezzel időt ad a malacoknak, hogy elmeneküljenek alóla. A kocaállás alkalmazásával átlagosan eggyel több malacot nevelhetünk fel. Előnye az is, hogy a



koca bélsara egyetlen helyre kerül, ezért a fiaztatókutrica kevesebb munkával tisztábban tartható, higiénikusabb. Sokféle kialakítású kocaállás ismert, amelyek között jó és rossz típusuk egyaránt előfordulnak. Az állás kialakításának helyes módját jelzi, ha a koca felálláskor vagy lefekvéskor nem sérül. Főleg a vállbúbon alakulnak ki sérülések durva padlók és szűk álláskialakítás miatt. A fiaztatókutrica beszerzése lőtt ajánlatos azokat valamelyik referenciahelyen működés közben is megvizsgálni, és ellenőrizni a welfare követelményeinek való megfelelésüket. Fontos követelmény, hogy a kocaállás felhajtható legyen. A felhajtó állások előnye, hogy könnyű a koca ki- és betelepítése, a kutrica egész területe könnyen takarítható, hozzáférhető. Az ilyen kutricában a malacok választás utáni tartása egyszerűen megoldható. Sokféle műszaki megoldás ismert az állások felhajtható kialakítására. A fiaztatókutricával szembeni további követelmény, hogy a vályút nem a padlóra, hanem kb. 30 cm magasságban helyezzük el, ezáltal a koca feje befér a vályú alá, és így helyet takaríthatunk meg. A vályú helyes kialakítása lehetővé teszi, hogy egyszerre nagyobb tömegű takarmány (3-4 kg) is elférjen benne a kiszóródás veszélye nélkül. A szopókás önitatót a vályú fölé szereljük, hogy felfogja a csurgalék vizet, vagy a kocának módja legyen a takarmányt igénye szerint benedvesíteni. A nedves takarmányokból a koca nagyobb adagokat képes elfogyasztani, s elérhetjük, hogy a napi 6-7 kg takarmányt felvegye. A legnagyobb figyelmet a malacfészek (malac-tartózkodótér) kialakítására kell fordítanunk. A malacfészek padozata jól izolált, megakadályozza, hogy jelentős hőmennyiséget vonjon el a fiatal állatok szervezetétől. Az izoláció többnyire akkor megfelelő, ha többrétű padlóból alakítjuk ki a pihenőteret. Manapság már gyártanak jó hőszigetelő padlótereket, rugalmas műanyagokból. Kevésbé megfelelő a gumipadló. A malacfészek padozata tömör kialakítású, minimális területe 60x80 cm. Malacpihenő padlójaként nem alkalmazható rácspadló, mivel a levegő számára átjárható és hőelvonással jár. Sokféle kialakítású malacpihenőtér létezik, ezeket részben elektromosan vagy meleg vízzel fűtik. Gazdaságossági szempontból ma már nem indokolt a malacfészek alulról való fűtése. A malacok tartózkodási terén a mindenkori igényeknek megfelelő hőmérsékletet kiegészítő fűtéssel kell megoldani.



- Infralámpa: előnye, hogy a meleget sugározza, a levegőt nem fűti. Ha a malac távozik, melegen tartja a fekvőhelyét. Hátránya, hogy a hőmérséklet csak a lámpatest magasságával szabályozható. Élettartama rövid, fogyasztása nagy. - Ernyős melegítő: a malacfészek levegőjét melegítik fel, kevesebb energiát igényel, tartósabb. Többnyire ez esetben is megoldatlan a hőszabályozás. - Fűtés nélküli megoldások. Ezek a malacok saját hőtermelését hasznosítva igyekeznek környezeti igényeket kielégíteni. - Búvóláda, amely helyesen méretezve a benne fekvő malacok hőtermelését hasznosítja a malactér temperálását. Búvóládát akkor is lehet használni, ha nem izolált a malacpihenőtér (pl. teljes rácspadlón). Kialakítása akkor helyes, ha a malacok legalább háromhetes korukig elférnek benne, világos és megoldott a szellőzése. A szűk, kicsi és sötét búvóládát a malac kerüli, és ilyenkor az ellentétes hatás érvényesül. Rendes körülmények között a műanyagból készült, 60x80x50 cm méretű, felül szellőző és ablakkal ellátott búvóládák a legmegfelelőbbek. A gyakorlatban többféle, igen rossz búvóládát alkalmaznak, amelyek az állatok környezeti és viselkedési igényeit figyelmen kívül hagyják. - Malacóvoda, amely a búvóládához hasonló kialakítású, de méretezése más. Egyik oldala nyitott, ezen keresztül a malac szabadon ki-be járkálhat, s amelyet műanyagból készített fényáteresztő szalagfüggöny zár. Szellőzése, világítása megfelelő. Padozat. A modern tartás, az egyre nagyobb volumenű árutermelés és az egységes

trágyakazelés egyre inkább kizárja az alom alkalmazhatóságát a fiaztatásból. Az alom nélküli tartásban részleges és teljes rácspadozatos tartás terjedt el. A fiaztatókutricában csak műanyag rácspadozatok alkalmazhatók, mivel a malacok igényeinek ezek felelnek meg a legjobban. A fiaztatókutricában legalább 30 % aktív felületű rácspadozatnak kell lennie, 10-12 mm széles rácshézagokkal. Azt ilyen padlón a malac biztonságosan jár, lábsérülés nem következik be, és ugyancsak biztonságos állást és mozgást tesz lehetővé a koca számára is. A rácspadozat hátránya, hogy a koca bélsara nem megy át rajta, kézi erővel és vízzel kell takarítani. A részleges rácspadozatok (50 %) előnyösebbek a teljes rácspadozatnál, s ez megfelel az EU irányelveinek is. Keskenyebb trágyacsatornát igényelnek és olcsóbb a fiaztatókutrica kialakítása. A tömör padlórész messzemenően jobban szolgálja a mozgásigényt a rácspadozatnál.



A fiaztatókutricát padlószinten kell beépíteni, ezzel biztosítható a legkönnyebb kezelés, tisztítás stb. A gyakorlatban alkalmazott különféle „lábon álló” fiaztatókutricák kényszermegoldások, a trágya elvezetése nehezen oldható meg és sok vízfelhasználással jár. Súlyosan kifogásolható az ilyen kutricák huzatossága, hiszen a teljes padlófelületen szabadon közlekedik a levegő. A korszerű fiaztatókutricával szemben támasztott követelmény, hogy oldalfala tömör legyen. A malacok tartózkodási övezetében ezúton csökkenhet a légáramlás

erőssége, kisebb a ventiláció okozta hőveszteség. A szoptatási időtől függően 4-5 hetes választás esetén 60 cm-es, 3 hetes választás esetén 50 cm magas oldalfalat alakítunk ki. Szomorúan kell megállapítani, hogy Magyarországon nem alkalmaznak és nem is gyártanak, forgalmaznak minden szempontból megfelelő fiaztatókutricákat. Ezzel is magyarázható a szerény felnevelési teljesítmény, a még mindig magas elhullási arány, amihez hozzájárul a fejlettségnek nem megfelelő választási életkor. • A hagyományos fiaztatókutrica. A hagyományos fiaztatókutrica általában 220x250 cm alapterületű volt. A koca számára elrekesztett terület állt rendelkezésre, állást nem alkalmaztak. Padozata betonból készült, a jó közérzetet az almozás biztosította. Az alom egyenlítette ki a padozat és az istállóklíma hiányosságait. Ha a malac fázott, belebújt az alomba, turkált benne, keresgélt, kielégítette öröklött exploratív ösztöneit, rágcsálta, így rostot fogyasztott, és az alom elválasztotta az ürüléktől. Ezekben a kutricákban a koca számára sem itató, sem vályú nem áll rendelkezésre. A kocákat a fiaztatóistállón kívül, ún. kocapihenőtéren etették, napi kétszeri ki- és behajtással. A kocákat az etetés után jó ideig kint tartották, többnyire a szabadban ürítettek. Így a fiaztatókutricában az alom kevésbé használódott el, az istálló levegője egészségesebb volt, káros gázok nem jelentkeztek, nem volt szükség mesterséges szellőztetésre sem. A hagyományos fiaztatókutrica és a korszerű fiaztatókutrica között a felnevelési eredmények tekintetében nincs számottevő különbség. Valamelyest nagyobb az elhullás a kocaállás hiánya miatt, továbbá a kocák kinti etetése következtében kisebb a tejtermelés és gyengébb a malacok fejlődése. Többletmunkával jár az almozás, a trágya kihordása, a kocák napi kétszeri kihajtása, etetése, itatása. Munkatermelékenységi szempontból tehát hátrányosabb.



10.1.6. A növendék sertések tartása • A malacok utónevelése. A különböző korban elválasztott malacok eredményességgel nevelhetők fel, minthogy megfelelő takarmányozással képesek kompenzálni korai elválasztásból eredő kezdeti fejlődési lemaradásukat. Alapvető annak eldöntése, hogy hány fázisú legyen a malacnevelés. A termelési szakaszok számát a malacok élettani szükségletei és a beruházási költségek tükrében vizsgáljuk. Minél rövidebb idő alatt változnak a malacok igényei, annál nehezebb ugyanabban az istállóban összeegyeztetni és gazdaságosan kielégíteni őket, ezért az ellentmondás csak egy többletnevelési fázis beiktatásával oldható fel. Fázisváltás szükséges, ha a malacok „kinövik” az általuk használt eredeti berendezéseket. A többfázisú nevelés ezért végeredményben magasabb fokon és gazdaságosabban elégíti ki a malacok igényeit. A malac-utónevelés fázisainak számát befolyásolja a beruházások költsége is. Minél drágább a beruházás, annál inkább a többfázisú nevelés kerül előtérbe, mert beépített területeket lehet megtakarítani általa. A növekvő fázisszámmal azonban a többszöri áttelepítés, állatmozgatás, takarítás és fertőtlenítés költségei is nőnek, és stresszel járnak, ezért a kérdés megfontolást igényel. A termelési fázisok száma tehát a beruházási költségek, a munkaerőigény és egyéb költségek viszonyától is függ. A gyakorlatban egy- és kétfázisú malacnevelést különböztetünk meg. -

Egyfázisú malacnevelésről beszélünk, ha a malacokat megszületésük helyén, a

fiaztatókutricában nevelik. A hagyományos (almozásos) tartást a malacok 70-80 napos koráig (25-30 kg-ig) tartó nevelése jellemzi. Ez a malacnevelési módszer fűtéssel és almozással üzemelő kisgazdaságokra jellemző ma is. -

Kétfázisú neveléskor a malacokat az elválasztás után külön épületben helyezik

el. Ebből alakult ki az alom kiiktatásával a ketreces nevelés, amivel újabb fázis ékelődött be a termelési folyamatba. A kétfázisú nevelés 21-35 napos választással kombinálható. Az ilyen korú malacok már több-kevesebb takarmányt fogyasztanak, és kellő önetetéssel nevelhetők 80-100 napos korukig. Nyugati kisgazdaságokban nagyon elterjedt a háromfázisú nevelés, amiből egy fázist előhizlalásnak is tekinthetünk. A hizlalást jól előkészítő, a 20-40 kg közötti termelési szakaszt elkülönítik a hizlalástól.



• Az elválasztott malacok elhelyezése. A malacrekeszek általános formája az egyszintes, lábon álló vagy padlószintű ketrec, amelynek a nyugat-európai megfelelője a flat-deck (magyar neve még nincs). A többszintes ketreceket battériának nevezzük, de nem váltak be, mivel komplikáltabb a szellőztetés, nehéz a felső szint ellátása és ellenőrzése, továbbá körülményes a malacok ki- és betelepítése. A hagyományos és rácspadlós (ketreces) tartásban a férőhely nagysága a nevelési végsúlytól függ. A nemzetközi szakirodalomban ugyanarra a fejlettségi állapotra a malacok férőhelyének nagyságát nagy eltéréssel adják meg. Az 10. táblázat eligazítást nyújt a különböző fejlettségű malacok igényeiről, amelyeket minimális értékeknek kell tekinteni. 10. táblázat: A malacok férőhelyszükséglete A malac súlya a nevelés végén (kg) 20 30 40

Alapterület-szükséglet (m2/egyed) padlós tartásban részleges rácsteljes padlón (ketrecben) rácspadlón 0,22 0,18 0,15 0,30 0,26 0,23 0,35 0,32 0,30

A férőhelynagyság tervezésekor számításba kell venni, hogy az elérni kívánt végső testtömeg közeledtével a rekeszek zsúfolttá válnak, a szűkre méretezett rekeszekben a helyhiány a súlygyarapodás csökkenéséhez, a takarmányértékesítés romlásához és gyakran a kannibalizmus fellépéséhez vezet. Tekintettel arra, hogy az EU állatvédelmi irányelvei a rácspadozat arányát korlátozzák, a jövőben új beruházások és rekonstrukciók alkalmával részleges rácspadozat alkalmazásával és némileg nagyobb férőhelyszükséglettel kell számolni. A csoportnagyságot a malacnevelésben a nevelés idejével és a tartásmóddal kell összhangba hozni. Ha vályúból etetjük a malacokat (pl. korai elválasztású malacok) vagy kis malacállományt kell elhelyezni, továbbá hosszú a malacnevelés ideje, akkor kisebb csoportok létrehozására kell törekedni. A malacnevelés kényes szakaszaiban – pl. 28. napnál korábbi elválasztáskor – a kisebb egységek jobban áttekinthetők, a gyógyszeres és egyéb beavatkozások könnyebben végrehajthatók. A csoportnagyságnak kisebb a jelentősége, ha a nevelési idő rövidebb. A csoportnagyság megválasztásakor lényeges szempont a beruházási költség. Kis falkás elhelyezésben több itatóra, etetőberendezésre, választórácsra és ajtóra van



szükség. Nagy állományok szaporulatát kis egységekben nehéz kezelni, és a kis egységek takarmányozásának gépesítése aránytalanul drága.

10.2. Hízósertések tartástechnológiája • A sertéshizlalást befolyásoló tényezők. A sertéshizlalás eredményességét sok tényező határozza meg. E tényezők egy részére a termelőnek hatása van, más részét alig befolyásolhatja. A termelőnek ezért nagy a felelőssége abban, hogy mindent, ami teljesen vagy nagyrészt tőle függ, magas szakmai színvonalon műveljen, s amire nincs befolyással, abból alapos elemzéssel vonjon le rövid és hosszú távú következetéseket helyes magatartásának kialakítására.

21. ábra: A hizlalási teljesítményre ható tényezők

• A hízósertések tartása. A malacnevelés és a sertéshizlalás különböző fázisaiban a célnak megfelelő tartási módszert az általános higiéniai feltételek (a mikroklíma és a csíraszegény környezet) megteremtése határozza meg. Mivel a hízóállomány fogyasztja el a termelési időszak teljes takarmányszükségletének a legnagyobb hányadát, a



hizlalási módszerek megítélésében a legfontosabb mérce a táplálóanyagok minél gazdaságosabb értékesülése, a takarmányok hasznosulása. Legjobban a hizlalás költségszerkezete mutat rá erre, hiszen a takarmányozás költségei az összes költség 6070 %-át teszik ki. Minél kedvezőtlenebb a takarmányértékesítés a hizlalásban, annál inkább előtérbe kerülnek a javítását előmozdító tényezők. A hizlalás során tehát a termelési eljárások kiválasztásában elsődleges mérték a táplálóanyag kedvező hasznosításának elérése. Eredményes sertéshizlalásról akkor beszélünk, ha az állatok genetikailag rögzített növekedési képességét a legnagyobb mértékben kihasználjuk. Mivel a növekedést legalább 2/3 arányban környezeti tényezők határozzák meg, az istállózás helyes módjának kialakítása a genetikai képességeken túl a munkatermelékenységtől, a berendezések tartósságától, valamint az istállózás állatbarát megoldásaitól és költségeitől is függ. Sok országban (főleg Nyugat-Európában) általános, hogy a hizlalást 40 kg-os testtömeg elérésekor kezdik el. A megelőző, 20-40 kg körüli fázist előhizlalásnak nevezik. A teljes hizlalási időszakból kb. 1/3 rész esik az előhizlalásra és 2/3 rész az utóhizlalásra. Az elő- és utóhizlalás elkülönítésével mintegy 8-10 %-os beruházási költség takarítható meg, amivel azonban szemben áll a többletmunkaidő költsége, az áttelepítéssel járó stressz és a többszöri takarítás költsége. A takarmányozási feltételek javulása és a súlygyarapodásra irányuló erőteljes szelekció következtében egyre rövidül a sertések „elkészülési” ideje, ezért a kétfázisú hizlalás szerepe megszűnőben van. A hizlalás 30-40 kg közötti súlyban kezdődik, és általában 105-115 kg-os súly (200-230 napos életkor) eléréséig tart. A gyakorlatban a szokványos hizlalásban – nem minden káros következmény nélkül – általában a sűrű benépesítettség jellemző. Részleges rácspadozaton a sertések igényeinek kielégítéséhez legalább 0,80 m2 fajlagos alapterület szükséges. Kisebb fajlagos alapterületen a hizlalás végére zsúfolttá válnak a rekeszek, ami csökkenti a takarmányfogyasztást és növeli a „széthízást”. A hizlalórekeszek tervezésekor 100 kg testtömegig a teljes rácspadozatú rekeszek alapterületét egyedenként 0,70 m2-nek kell venni. A férőhelynagyságban nem indokolt különbséget tenni az etetés módja szerint.



• A hízósertések csoportosítása. A kutatások eddigi eredményei szerint minél nagyobb a sertésfalka, annál inkább fellépnek káros szociális hatások. A falka nagyságával csökken a sertések takarmányfogyasztása és súlygyarapodása, mivel az állatok növekvő száma önmagában is korlátozólag hat az egyes állatok viselkedésére, így evési viselkedésükre is. Nagyobb falkákban a sertések egyre kevésbé képesek egymás kölcsönös felismerésére, ezért a társas rangsor instabil lehet, az állatok több energiát és időt fordítanak a stresszhelyzetek leküzdésére. Ez a körülmény is csökkentőleg hat a takarmányfogyasztásra. Mai ismereteink szerint 13-15 sertés képes egymást megfelelően azonosítani, ezért ekkora – vagy ennél kisebb csoportnagyságot – tekinthetünk ideálisnak. Tekintettel arra, hogy a csoportnagyság növelésével romlik a takarmányfogyasztás, 15 egyed felett bátran folytathatunk ad libitum takarmányozást, nem okoz elzsírosodást. A csoportnagyság megválasztásakor nem hagyható figyelmen kívül a komplex környezet sem. Alacsony hőmérsékleten – ennek az energiatakarékos hizlalásban fokozott jelentősége van – a nagyobb csoportokban általában a kisebbekkel megegyező színvonalon gyarapodnak, meleg időszakban viszont a kisebb csoportokban könnyebben leadják hőfeleslegüket a sertések. Nyitott tartásban, kifutó használata esetén vagy fűtetlen istállóban nagyobb (15-20-as) csoportok, zárt, jól izolált épületben a kisebb (1015-ös) csoportok kialakítása célszerű. • Rekeszformák a hizlalásban. Az intenzív hizlalás kialakításában az első nagy lépést Európa-szerte és hazánkban is a vályús etetésre kialakított, ún. dán istállók megépítése jelentette. A kezelőúttal párhuzamos, kétsoros, fekvő téglalap alakú rekeszekben télen almozással, nyáron alom nélkül lehetett hizlalni. A trágyát a rekeszek mögötti trágyafolyosóról naponta eltávolították, ezért mindig jó volt az istálló levegője. Az istállón belüli legkisebb élettér a hizlalórekesz, amelyet úgy kell kialakítani, hogy a sertés alapvető életfunkciói érvényesülhessenek, vagyis világosan különüljön el a fekvőtér, az etetőtér, a trágyázótér és a mozgástér. Ezt az életteret alapvetően a takarmányozás módja befolyásolja. Vályús etetés esetén az evés szinkronizált (minden sertés egyszerre eszik), ezért az egyéb cselekvések (pihenés, ürítés, vízivás stb.) is többé-kevésbé

szinkronizáltak.

Önetetésben

a

takarmányfogyasztás

általában

folyamatos, így az egyéb életfunkciók sem szinkronizáltak, egész nap előfordulnak evő,



pihenő és járkáló egyedek Ennek megfelelően a sertések életrendjéhez alkalmazkodva más rekeszformákat alkalmazunk az etetés választott módja szerint. • Etető berendezések Vályús hizlalás. A hizlalásban kétféle: vályús és önetetős etetési módszert

alkalmazhatunk. Vályús etetésről akkor lehet szó, ha nedves vagy folyékony konzisztenciájú takarmányokat etetünk. Folyékony vagy nedves takarmányozásra kétféle rekeszelrendezés lehetséges: hosszanti és keresztvályús. A rekeszformák közötti különbséget az egy sertéshez szükséges fajlagos vályúhosszúság (33 cm) szabja meg. • Önetetés. Az önetetéses hizlalásra a legjellemzőbb, hogy a sertések etetése nem szinkronizált. Azt a körülményt, hogy melyik sertés mikor milyen élettevékenységet végez, nagymértékben a társas kapcsolatok, elsősorban a társas rangsor határozza meg. A rangsor elején álló egyedek általában kedvük szerint esznek, a mögöttük lévő pedig rangsor szerint követik őket. Az egyéb élettevékenységeket inkább az élettani szükségletek irányítják. Amennyiben az önetetéses sertéshizlalást választjuk, a rekeszek kialakításában

figyelembe

vesszük

az

élettevékenységek

másfajta

alakulását.

Önetetésben a közel négyzet alakú rekeszek előnyösebbek, mivel a nem szinkronizált élettevékenységekhez általuk biztosítható a legjobb területhasználat. A hízósertések könnyen alkalmazkodnak az önetetéshez. Az önetető egy takarmánytartálynak és egy vályúnak a kombinációja, amely jelentős mennyiségű takarmányt képes magába fogadni, és belőle a sertés folyamatosan, akár több napon át is ehet. Önetetőből kétféle módon etethetjük a sertéseket: ad libitum, tehát korlátozás nélkül vagy a takarmány adagolásával. Az önetetőn általában található egy adagolóberendezés, amellyel a takarmány utánfolyását lehet szabályozni. Száraz takarmányok etetésekor mindig szükség van itatókra. Ismertek és használatosak az önetetőknek azon típusai, amelyeknél az öntető vályúrendszerébe szopókás önitatót szerelnek. • Itatás. A hízósertések az elfogyasztott takarmány szárazanyaga szerint fogyasztanak vizet. Adagoltan etetett sertések 1 kg szárazanyagra 2,5-2,6 l, nyári időben 3 l, ad libitum etetésben kb. 2,2-2,3 l vizet fogyasztanak. Az itatásra nagyon sokféle rendszer alakult ki: ismertek csészés, szopókás, szivornyás, vályús stb. itatási megoldások. Higiéniai szempontból a csészés itatók nem megfelelőek, könnyen szennyeződnek, más



része a szopóka megharapásával ad vizet. A vízellátásban a vízveszteségek elkerülése érdekében alacsony nyomású rendszereket kell alkalmazni. • A hizlalórekeszek padozat. A tömör padlók felületi rétegét a legcélszerűbb könnyűbetonból, esetleg aszfaltból kialakítani. A magas hőmérsékleten lágyuló aszfaltok jól beváltak a hizlalásban. A padozat tisztántartása végett rövid padlók esetében 4-5 %-os, a hosszabbaknál 3-4 %-os lejtést alkalmazunk. 35 %-os arányig a részleges rácspadozat a padlószint alatt 5-10 cm-rel, nagyobb rácspadozatarány esetén azonos szintben csatlakozik a tömör padlóhoz. A rácspadló kialakítható betonelemekből vagy öntöttvas padlóval, profilacélokból, esetleg műanyagból. Előnyösek az olyan rácspadlók, amelyek bordaszélessége 10 cm, a hézagméret 18 mm, és 4-5 egybeöntött tagból állnak. • Egyéb hizlalási tartástechnológiák. Hazánkban a sertések egész éven át szabadban való hizlalása az időjárási adottságok miatt nem lehetséges. A tavasztól őszig tartó kedvező időjárás viszont megengedi a szabad tartásra alapozott sertéshizlalást. A kedvező klímájú nyugat- és dél-európai országokban, az USA-ban és másutt a kocaállomány jelentős részét (10-20 %) az egész év folyamán szabadban tartják, a malacokat is ott nevelik fel, de a hizlalást túlnyomórészt istállózva végzik (az USA-ban szabadban is). Bár a hozamok elmaradnak az istállózott sertésekétől, a rendkívül alacsony ráfordítási szint miatt e termelési mód mégis gazdaságos és terjedő forma. • Mélyalmos sertéshizlalás. A mélyalmos sertéshizlalás tradicionális módszer a nyugat-európai országokban. Magyarországon alig ismert. Jellegzetessége, hogy nagy falkákkal (30-50 egyed), önetetéssel és 1,2-1,5 m2/egyed alapterületen zajlik. Az alom és a trágya a hizlalás végéig a rekeszekben marad, majd ezeket gépekkel kitakarítják. Almozáskor nagy bálákat helyeznek el, amelyeket a sertések szétszednek, és bealmoznak maguknak. Elsősorban régi épületek hasznosítására alkalmas hizlalási forma, amelyhez a sertések könnyen hozzászoknak. A nagy csoportok miatt nem a legjobb eredményt nyújtja, viszont környezetvédelmi és energiatakarékossági szempontból nagyon előnyös eljárás. Alkalmazásához naponta 0,5-1,5 kg szalma/sertés szükséges. • Hizlalás komposztistállóban. A komposztistálló azt jelenti, hogy olyan sokáig gyarapítják a mélyalmot a hizlalásban, hogy közben a trágya teljes mértékben degradálódik, kitermelve komposztként értékesíthető. Az eljárás lényege, hogy a



mélyalmot szalmából, faforgácsból vagy más szerves hulladékból alakítják ki úgy, hogy közé bioaktív anyagot (szerves trágyát vagy baktériumoldatot) kevernek, majd ráhelyezik a sertéseket, és igény szerint folyamatosan almoznak. Két-három hizlalási turnus után a trágya összeérik és komposzttá válik. • Hizlalás ferdepadlós tartásban. Az istálló padozat tömör kiképzésű és 7-8 %-os lejtésű az oldalak felé. A rekeszek kezelőút felőli végén szalmarácsok találhatók, amelyekbe szalmabálákat helyeznek. A sertések e bálákból kihúzogatják a szalmát, ami a lejtős padlón lassan levándorol az oldalfal felé. A szalma eközben elhasználódik, almos trágya lesz belőle, amit trágyakihúzóval el lehet távolítani az istállóból, vagy az istálló oldalfalán hagyott réseken át maguk a sertések tapossák ki az épületből. Kevés alommal működik. • Energiatakarékos (pihenőládás) hizlalás. A hizlalás alatti fűtési energia megtakarítására szolgál a rekeszbe épített és a téli időszakban felállított zárt doboz (láda), amely kis légterével jól hasznosítja az animális hőtermelést és meleg környezetet teremt a fekvőhelyen. Önetetéssel és alom nélküli tartósítással tartósítható. Hátránya, hogy a dobozban nehezen ellenőrizhető az állomány, és az átmeneti évszakokban higiénés gondok merülhetnek fel. Ellenőrző kérdések:

1. Milyen tenyészkocatartási technológiákat ismer? 2. Sorolja fel az egyedi és csoportos kocatartás előnyeit és hátrányait! 3. Hogyan kell elhelyezni a tenyészkanokat? 4. Milyen malacnevelési technológiákat ismer? 5. Ismertesse a hízósertések elhelyezésének módozatait.


11. A sertés vágása _____________________________________________________________________________________

11. A sertés vágása Elsajátítandó ismeretek

A hallgatók kapjanak átfogó ismereteket a sertések vágóértékének objektív minősítéséről, annak hazai gyakorlatáról, módszereiről, eredményeiről. A sertéstartás célja a vágósertések előállítása. A sertés vágást követő feldolgozásával sokféle, táplálkozási szempontból hasznos termék állítható elő. Mivel a testállományt alkotó szövetek a fajta, a típus, a kor, az ivar, a takarmányozás, a tápláltsági állapot, a tartási mód, a vágás előtti kezelési eljárás és a vágósúly szerint eltérő összetételűek, számos emberi élelmezést szolgáló különféle termék állítható elő ezekből. A fogyasztási szokások és a gazdaságossági megoldások függvényében éppen ezért igen eltérő vágósertés-hasznosítási gyakorlatok alakultak ki a világon.

11.1. A vágott sertés kereskedelmi típusai • Pecsenyemalac (4-6 hetes korú). E célra 5-10 kg-os malacokat keresnek vágásra. A korán érő, zsenge korukban is kész formákat mutató egyedeket tartják erre alkalmasnak. Régebben középnagy fehér hússertések voltak (middle white), napjainkban a középkorai érésű belga lapály és a pietrain malacok a legalkalmasabbak erre a korai hasznosításra. Spanyolországban, Horvátországban e végtermék-kategória egész évben keresett. Hazánkban újév táján kerül nagyobb számban pecsenyemalac a hentesüzletekbe. • Könnyű pork. Ugyancsak a korán és középkorán érő típust képviselő sertéseket vonják be e hasznosítási körbe. 60-80 kg-os élősúlyban vágják le az állatokat, és friss húsként értékesítik a minőségi húsrészeiket. Egyes, túl korán zsírosodó, koraérésű típust képviselő állatok helyett a későbbi, zsírosodást felmutató középkorai érésű típusba tartozó süldők a keresettebbek. • Baconsertés. A konzervatív angol étkezési szokások tetemes mennyiségű, speciálisan termelt sertéshúst igényelnek, elsősorban a napi reggelihez. Ezt elégíti ki a bacon (angolszalonna) előállítás, nemcsak angliai, hanem Dániából és Lengyelországból vásárolt, erre a célra nevelt vágósertések által. Magyarország baconexportja korábban igen szerény mértékű volt.


11. A sertés vágása _____________________________________________________________________________________

A bacon 4-5 hónapos korban, 80-90 kg-os élősúlyban vágott, hasított félsertés, amelyet kicsontoznak, illetve amelyről levágják a lábvégeket és a fejet, majd pácolják, sózzák és enyhén füstölik a testet. Darabolva árulják, bőrös áruként. Ezért csak fehér színű sertésekből kerül ki bacontermék. Dániában e célra speciális sertésfajtát, a dán lapálysertést tenyésztették ki. Célirányos takarmányozással (energiaszegény takarmányadagok etetése a hizlalás végén) extra minőségű sovány húst, vékony szalonnaréteggel fedett baconfeleket (hasított félsertéseket) állítottak elő. • Sonkasertés. Azok az országok, amelyek korábban a fajtaválaszték és a takarmányozási gyakorlat, továbbá a fogyasztási igények miatt nem tudtak bacont előállítani, az exportpiacokon azonban sertéshús-készítményekkel meg kívántak jelenni, megkezdték a dobozsonka, a dobozolt karaj, dobozolt császárhús termelését és az ún. löncshúskonzerv gyártását. Erre a célra a baconsúlynál nehezebb, 100-110 kg, sőt azt meghaladó élősúlyban vágott sertések húsrészeit dolgozzák fel. Erre a célra alkalmas a baconstípusú sertés, de kedvelik a középkorai érésű, feltűnően kedvező húsarányokat felmutató fajták (a pietrain, a belga lapály, a holland nagyfehér hússertés ún. sonkatípusú változata stb.) egyedeit és a bacontípust képviselő, későn érő (lapály és nagyfehér hússertés) fajták keresztezéséből származó vágósertéseket is. • Tőkesertés. A hazai frisshús-fogyasztási szokásoknak megfelelően a legnagyobb számban tőkesertést vágnak. A 110-120 kg körüli vágósúlyban lévő, kedvező húsarányt felmutató vágósertést keresik erre a célra. A felvásárlók az EUROP minősítés szerinti osztályozással és a minősítéshez kötött árképzéssel ösztönzik a kedvezőbb színhúsarányt felmutató vágósertések termelését. • Ipari sertéshúst szolgáltató sertés. A hazai húsipar jelentős mennyiségű száraz töltelékárut (kolbászfélék) állít elő. Ehhez nagy szárazanyag-tartalmú, jelentős tömegű, ízanyagokban gazdag húst szolgáltató vágósertéseket keres a húsipar. Napjainkban már exportálnak

is

szárazárugyártásra

combot,

lapockát

(Spanyolorszog,

illetve

Olaszország). 130-150 kg-os végsúlyban kerülnek vágásra a tőkesertéssel azonos genetikai konstrukcióhoz tartozó hízott sertések. Újabban próbálkozásokkal találkozunk a mangalica

fajta

felhasználásával

spanyol

„serrano”

típusú

sonkaalapanyag

előállításával is. Mangalica kocák és duroc kanok keresztezéséből származó, nagy


11. A sertés vágása _____________________________________________________________________________________

súlyra hizlalt vágósertésekből kívánják – a hagyományos ibériai fajta mellett – a választékot bővíteni és a termék mennyiségét növelni. • Szalámisertés. A hazai húsipar egyik legkeresettebb exportterméke a „téliszalámi”. Eredetileg a tenyésztésből kiselejtezett, idős kocákat és kanlott sertéseket feljavítás után 170-200 kg-os vagy még nagyobb élősúlyban vágták, és a szalámi ezek húsából készült. A finomra darált húst konyhasóval és fűszerekkel vegyítve, ló- vagy marhabélbe töltve mintegy féléves érlelés után hozták forgalomba. Az érlelés során a szalámirúd külső felületén nemespenész bevonat alakul ki. Alapkövetelmény, hogy az erre a célra vágott sertések húsa nagy szárazanyag tartalmú, íz- és zamatanyagokban gazdag legyen. • Technológiai selejtnek minősülő sertések. A növekedésben lemaradt sertéseket (csökött, kutyasertés), valamint a kimarásból és egyéb egészségkárosodás miatt selejtezésre kerülő, sérüléseket szenvedett sertéseket kényszervágással hasznosítják, ezzel is csökkentve a későbbi elhullásból eredő gazdasági veszteséget.

11.2. A vágósertések minősítése A fejlett tenyészsertéssel rendelkező országokban a vágósetéseket szabványban rögzített módszerekkel, vágott állapotban minősítik. Hazánkban 1998. január 1-jétől valamennyi vágóhídon kötelező a vágás utáni minősítés és osztályba sorolás. Vágott állapotban kell minősíteni a tenyésztésbe nem fogott, 50-120 kg közötti hasított súlyú hús- és hús jellegű sertéseket az EU által a 3513/93 Tanácsi Szabályozásban megfogalmazott minősítési eljárás szerint. A minősítés alapja a vágott testből kitermelhető harántcsíkolt izomzat (színhús) aránya a vágósúly %-ában kifejezve. A vágott sertés minőségi osztályba sorolása a megállapított színhúsarány alapján történik. S

60 % felett,

E

55-60 %,

U

50-55 %,

R

45-50 %,

O

40-45 %

P*

35-40 %.


11. A sertés vágása _____________________________________________________________________________________

(*Bár az EU osztályozása a P osztályban nem jelöli meg az alsó határt, azonban nem kétséges, hogy a 35 %-nál kisebb színhústartalom alatti sertés nem tekinthető hús jellegű sertésnek.) A minősítés részletes szabályait a földművelésügyi tárca előírásai tartalmazzák (jelenleg: Magyar Közlöny 15/1998. (IV.3.) FM rendelet). A levágott sertések minősítése a vágószalagon történik. A színhústartalom becslésére számos módszert dolgoztak ki, amelyek közül a legáltalánosabban az ún. szúrószondás módszereket alkalmazzák (FOM, UNIFORM). A szúrószondás eszköz segítségével határozzák meg a bőrös, hasított sertésfelek szalonna- és izommérete alapján mért húsarányt (22. ábra).

22. ábra: Mérési helyek a vágóhídi szúrószondás minősítéskor

Az adatokat a hasított súllyal együtt regressziós egyenlet segítségével értékelik. A színhúsarány-mutató az átvételi ár kiszámításához is támpontot ad, ugyanis a nagyobb színhúsarány-tartalmú hasított sertésekért magasabb árat számolnak el. A modern, nagy vágóhidakon már teljesen automatizált képelemző rendszerrel ellátott berendezéseket is használnak (plo.ultrahang-tomográfia), amelyek a fejlődés útját is jelentik. A legmodernebb eljárásokkal nagy pontosságú egyedi becslét lehet 178 _____________________________________________________________________________ Sertéstenyésztéstan

11. A sertés vágása _____________________________________________________________________________________

elérni, ezért az így minősített sertéseket a leggazdaságosabb feldolgozási pályára lehet irányítani. Mivel hazánkban elterjedt a vágott sertések nyúzása (előbb a bőr lehúzása, majd a szalonna lefejtése), a minősítés úgy nem hajtható végre, mint a bőrös, hasított sertéseké. Éppen emiatt a fentebb hivatkozott rendeletben meghatározottak szerint kell az ilyen módon lehúzott (szalonna nélküli) vágott sertéseket minősíteni, mégpedig közvetlen mérlegeléssel. Ahol (főként kis vágóhidakon) nem rendelkeznek szúrószondás vagy egyéb minősítő-rendszerekkel, ott a Németországban kidolgozott, ún. ZP (kétpontos) minősítési eljárással lehet a színhúsarányt meghatározni. Ez esetben a hasítási felületen a megadott mérési helyeken kell elvégezni a távolságok hosszmértékkel történő meghatározását. Legtöbbször hitelesített, átlátszó műanyag vonalzóval vagy tolómérővel történik a méretfelvétel. Ezt követően kerül sor a rendeletben megadott képlet alapján a színhústartalom kiszámítására. Megkülönböztetünk súly feletti és súly alatti kategóriákat is, amelyekre külön árakat állapítanak meg. A jelenleg érvényben lévő szabályozás szerint a 120 kg feletti hasított súlyú sertések esetében a minősítésben megkülönböztetnek: - hasított, tenyésztésbe fogott hús jellegű kocákat (M1), - hasított egyéb kocákat (M2), - kan és kanlott sertéseket (V) is. Hazánkban a kifejezetten árutermelési céllal hizlalt sertéseket erre a feladatra szakosodott húsipari üzemekben vágják le, minősítik és dolgozzák fel. Jellegzetes magyar hagyomány a házi vágás. A házi vágáshoz évi néhány egyed levágásnak higiéniai és egyéb feltételei a gazdasági udvarban is megteremthetők. A házi vágás során általában fél-, egynapos koplaltatás után végzik a vágást. A nyaki üres vénát késszúrással nyitják meg, és elvéreztetik a vágósertést (a kifolyó vért általában felfogják). Ezt követi a forrázás 81-85 oC-os vízzel, majd a pörzsölésre kerül sor, hogy azután az alapos testfelület-tisztítás (mosás, éles késsel való kaparás stb.), a körmök eltávolítása történjék. A bontást vagy függesztetten („rénfa” állványon), vagy bontólapon (ez ajtó nagyságú deszkaalkalmatosság) végzik. A feldolgozást a vágást végző személy (böllér) szakmai felkészültsége, a helyi szokások kívánalmai szerint


11. A sertés vágása _____________________________________________________________________________________

folytatják: vagy a gerincfelezéssel végzett hasítása, vagy a gerincoszlop kiemelésével „orjára vágás” történik. Ellenőrző kérdések:

1. Milyen szövettani anatómiai paraméterek és mérési pontok alapján lehet minősíteni a vágósertéseket? 2. Ismertesse a szalonnavastagság és izomméret meghatározás anatómiai helyeit! 3. Ismertesse a színhús-kitermelés objektív mérésének lehetőségeit!


szerkesztette: Vidács Lajos. Szegedi Tudományegyetem Mezőgazdasági Főiskolai Kar Állattenyésztéstani Tanszék

Recommend Documents