SZEREPEK ÉS SZABÁLYOK A HAGYOMÁNYOS ÉS MODERN TÁRSADALMAK CSALÁDJAIBAN. Családmodellek összehasonlítása és teológiai értékelése

Bányász Réka 2001

       

SZEREPEK ÉS SZABÁLYOK A HAGYOMÁNYOS ÉS MODERN   TÁRSADALMAK CSALÁDJAIBAN 

    Családmodellek összehasonlítása és teológiai értékelése   

 

 

 

 

 

 

 

1

Bányász Réka 2001

 

Tartalomjegyzék 

BEVEZETÉS 

3 

I. Történeti rész 

5 

1. CSALÁD A SZENTÍRÁSBAN  CSALÁD AZ ÓSZÖVETSÉGBEN  CSALÁD AZ ÚJSZÖVETSÉGBEN  2. ÁTTÉRÉS A PATRIARKÁLIS CSALÁDRÓL A PARTNERI VISZONYON ALAPULÓ HÁZASSÁGRA 

5  5  7  9 

II. Elméleti Rész. 

16 

Korunk családmodelljei és az ezzel kapcsolatos elméletek 

16 

A CSALÁD FOGALMÁNAK MEGHATÁROZÁSA  2. SZEREPEK ÉS SZABÁLYOK A CSALÁDBAN  3. A CSALÁD FUNKCIÓI 

16  19  24 

III. Elvi rész 

27 

1. A CSALÁD ESÉLYEI ÉS JÖVŐJE  2. A HÁZASSÁG TEOLÓGIÁJA 

27  30     

                   

2

Bányász Réka 2001 BEVEZETÉS    Amikor  családokkal  szembesülünk,  általában  a  tudományos  felfogásoknak  és  elméleteknek  adott készletével rendelkezünk, ami meghatározza egész lelkigondozói tevékenységünket. Nemcsak a  lelkigondozóra  érvényes,  hanem  a  gondozottakra  is,  hogy  eleve  adott  önértelmezéssel  érkeznek  a  lelkigondozói  helyzetbe.  Mindannyian  önkéntelenül  pszichológiai  modellekben  gondolkodunk,  melyek kultúra‐ és társadalom‐specifikusak – állapítja meg Schrödter.1  Ezt  mi  sem  bizonyítja  jobban,  mint  az  a  tapasztalat,  hogy  a  lelkigondozó  magabiztossága  zuhanásszerűen csökken, amikor idegen kultúrkörből származó egyénnel vagy családdal áll szemben.  Az  ilyen  helyzetnek  azonban  van  egy  nagy  előnye  is:  arra  kényszerít,  hogy  szociológiai  és  szociálpszichológiai  összefüggéseket  fontoljunk  meg.  A  probléma  ilyenszerű  felvetése  annál  nehezebb,  minél  közvetlenebbül  osztozik  lelkigondozó  és  gondozott  egy  közös  társadalmi  tapasztalatban.   

Azt mondhatjuk, hogy közös képet hordozunk a „normalitásról”, amely adott családképet, és 

társadalom‐felfogást foglal magában. Eszerint a család viszonylag autonóm egész, melyben az ember  személyes vágyainak, érzelmeinek kielégítését keresi, következésképpen a szabályokat és értékeket a  cselekvő egyén céljai, motívumai határozzák meg. A társadalom alapjában a családi kereteken kívül  létezik,  szabályai  és  normái  nem  szubjektívek,  nagyrészt  a  pénzmechanizmus  alapján  működnek.  Ilyenképpen  az  emberek  önértelmezésében  család  és  társadalom  szemben  állnak  egymással:  itt,  a  társadalomban dolgozik az ember, hogy ott, a családban igazán élhessen.     

Ezt  a  nézetet  támogatják  a  strukturális  családterápia  képviselői,  amint  az  S.  Minuchin 

véleményéből  kiviláglik:  „A  család  a  növekedés  és  gyógyulás  természetes  kontextusa.”  Család  és  társadalom  antagonizmusának  ilyen  „természetessé”  nyilvánítását  Schrödter  misztifikálásnak  és  stilizálásnak  nevezi.  A  mai  család  kríziseinek  és  konfliktusainak  megértését  az  ilyen  ideologikus  normalitás‐sémák és természetesség‐képek egyértelműen megakadályozzák. Azzal, hogy a zavarokat  az  egyén  személyes  és  privát  konfliktusaként  értelmezzük,  a  problémát  individualizáljuk  és  familializáljuk, nem tudunk megoldani olyan kérdéseket, mint: miért nőtt meg tömegesen a krízisek  száma a családon kívüli intézményekre való áttérési periódusokban?   

Schrödter  meggyőzően  bizonyítja,  hogy  ezen  a  téren  társadalmilag  kitermelt  látókör‐

szűküléssel és elleplezéssel van dolgunk, és kitűzi célként az ideológiakritikát. Dolgozatomban követni  szeretném  Schrödtert,  amennyiben  a  családot,  mint  történelmi‐társadalmi  fejlődés  eredményét  mutatom fel, hogy Th. W. Adornoval együtt meglássuk: a modern család sokat emlegetett krízise nem  az égből pottyant, hanem társadalmunk kezdetétől fogva a jelenig vonul végig.   1

W. Schrödter, Familie und Beratungsarbeit. Zur Entwicklung der gesellschaftlichen Lage der Familie Heute, im Wege zum Menschen, 1985/2, Vandenhoeck-Ruprecht

3

Bányász Réka 2001 Meg kell jegyeznünk azonban, hogy nem a szociológia találmánya az az elképzelés, miszerint  a család csak társadalmi összefüggésben fogható fel: úgy az Ó‐, mint az Újtestamentum újra és újra  nagyon  világosan  megjeleníti  család  és  szociális  valóság  összefonódását.  Dolgozatom  történeti  részének  ezért  kiindulópontja  az  ó‐,  és  újszövetségi  Szentírás  családképe.  Mivel  a  dolgozat  témája  családmodellek összehasonlítása, noha környezete kontextusában kell szemlélnünk a bibliai családot,  nem  ismertetem  részletesen  a  különböző  hagyományos  kultúrák  részleteiben  eltérő  családfelfogásait.  A  modell  ebben  az  értelemben  alapvető  és  általános  jellegzetességek  leírását  jelenti.   Nem  fogom  történetileg  sem  végigkövetni  a  család  fejlődését,  vagy  a  családkép  alakulását,  hanem  egyetlen  fontos  mozzanatra  koncentrálok,  mely  a  mai  család  megértése  szempontjából  nélkülözhetetlen: a hagyományos családról a polgári családra való áttérésre.   További célom az így megértett és értelmezett modern család jellegzetességeinek felvázolása  egy  tájékozódó  részben,  külön  kitérve  a  mai  magyar  családra.  Megjegyzem,  hogy  a  „mai”  itt  csak  viszonylagosan  értendő,  ugyanis  a  hetvenes  években  fellendülő  magyar  családkutatás  napjainkban  már nem tud aktuális adatokkal szolgálni, az empirikus kutatás pedig ezen a téren egyre hiányosabb.  Másrészt,  az  újabb  németországi  kutatásokat  csak  fenntartásokkal  kezelhetjük  úgy,  mint  egy  közös  európai realitás tükrét.   Ennek  a  dolgozatnak  a  keretei  nem  engednek  részletes  módszertani  fejtegetésekbe  bocsátkoznom, nem is célom a családterápiai metódusokról való beszámolás. Mindazáltal nem elég  csupán  feltárni  a  különböző  iskolák,  felfogások  szerinti  család‐modelleket,  a  családon  belüli  kapcsolatrendszerek  különböző  elképzeléseit.  Egy  elvi  részben  szükséges  határokat  szabni  a  diagnosztikai  és  terápiai  munka  számára,  melyben  a  család  és  házasság  biblika‐  és  rendszeres  teológiai értelmezése nyújt támpontot.  A  dolgozatban  végig  igyekszem  szem  előtt  tartani  család  és  társadalom  egységét,  melyet  Horváth Attila röviden így fogalmaz meg: „Társadalmunk szerkezetének legapróbb és legtömegesebb  szuverén  építőköve  a  család,  mely  társadalmi‐szociális  nézőpontból  sajátos  emberi  viszonyok  rendszere,  és  a  társadalom  fejlődésével  szükségszerűen  változik,  viszonyrendszere  mindig  az  uralkodó társadalmi‐gazdasági‐emberi viszonyok függvénye.”2     

2

  

Horváth Attila (1986). Család - közösség - kultúra, 11. old.

4

Bányász Réka 2001 I. Történeti rész  1. Család a Szentírásban    Sem  az  Ó‐,  sem  az  Újszövetség  nem  ismeri  a  „család”  kifejezést,  de  annál  inkább  a  család  fogalmát,  amelynek  gondolata  és  intézménye  a  teljes  Szentírásban  megtalálható.  Noha  sokféle  családi formát, és időben fejlődő, alakuló családképet figyelhetünk meg, a bibliai család‐modell nagy  általánosságban a hagyományos társadalmak családjának felel meg.     Család az Ószövetségben    Az Ószövetség a család megnevezésére a ház, háznép kifejezést használja, amely nagyon jól  tükrözi az akkori kiterjedt nagycsalád képét. A „házak” nemzetségeket alkotnak, a nemzetségek pedig  törzsekbe  tömörülnek  –  a  rokoni  kapcsolatoknak  rendkívüli  jelentőséget  tulajdonítottak.  A  sémi  nyelvek  eredetileg  nem  jelölik  meg  a  rokoni  kapcsolatokat,  csak  a  generációs  különbségeket.3  Házasságot  lehetőleg  a  nemzetségen  belül  kötöttek:  így  keres  feleséget  Ábrahám  Izsáknak,  és  így  házasodik meg Jákob is.    

Ebben a korban korán házasodtak, a férfi már húszéves kora előtt apává lett, negyven éves 

koráig  pedig  nagyapává.  Így  kedvező  körülmények  között  a  család  gyorsan  szaporodott.  Jákob  háznépe például 66 fő Egyiptomba költözésekor (1Móz. 46, 5‐7. 26). Megjegyzendő, hogy a háznépbe  nem  számították  bele  a  fiak  feleségeit,  de  oda  tartoztak  a  családdal  együtt  lakó  szolgák.  Ezekre  éppúgy  vonatkozott  a  körülmetélés  parancsa,  mint  a  család  többi  gyermekére.  Gedeonnak  70,  Ábrahámnak ugyancsak 70 gyermeke volt.    

Az ószövetségi házasság formája a környező népekéhez hasonlóan poligám. Erről nemcsak a 

történetek  tanúskodnak,  hanem  a  törvény  is  szabályozza  (2Móz.  21,  10,  5.  Móz.  21,  15).  Ha  valaki  több  feleséget  vesz  magának,  köteles  mindeniket  egyformán  ellátni,  velük  egyformán  bánni,  és  gyermekeiket is egyformán kezelni, még akkor is, ha az egyik feleségét jobban szereti, mint a másikat.  A poligámia egyik indokolt esete a sógorházasság, ami arra szolgál, hogy a fiúgyermek nélkül meghalt  férfi nevét ne töröljék Izraelből. Az ószövetségi törvény megengedi a válást, azzal a feltétellel, hogy a  férjnek válólevelet kell adnia. Az elbocsátott asszonyt azonban, ha az máshoz ment, és újra szabaddá  vált, első férje nem vehette el újra. Az asszony nem kezdeményezhetett válást.     

Az  izraelita  család  patrilineáris  és  patriarkális  jellegű.  Igaz  ugyan,  hogy  Jákob  és  Mózes 

feleségük  családjának  házánál  laktak,  de  csak  addig,  amíg  menekültek  voltak,  és  hazatérésükkor  feleségük követte őket. Az általános gyakorlat az volt, hogy a feleség költözött férje családjához, így  alakultak ki a többgenerációs „házak”. A leszármazási táblázatok a férfi vonalát követik, függetlenül  attól, hogy kivel nemzette a gyermeket. Ezzel magyarázható, hogy törölték a nemzetségi táblázatból 

5

Bányász Réka 2001 azt a férfit, aki nem nemzett fiúgyermeket. A lányok tulajdona pedig azé a törzsé lesz, ahová feleségül  viszik őket. A családfő megözvegyült menyét visszaküldheti apja házához, de még akkor is bizonyos  mértékig  ítélkezhet  fölötte.  Ebből  is  látszik,  hogy  a  család  feje  a  férfi,  illetve  a  háznép  fölött  a  legidősebb apa rendelkezik. A lány fogadalmát az apa, az asszonyét a férj érvénytelenné teheti. Az,  hogy a férfi úr, nem az asszony szolgai alávetettségét jelenti, hanem a feladatok megoszlására utal. A  férfi  hordozza  a  döntések  felelősségét,  mindazáltal  számos  szép  példát  találunk  arra,  hogy  feleségének kívánságát teljesíti, vagy megbeszéli vele terveit. Izraelben az asszonyt és anyát nem az  az  alárendelt  helyzet  jellemzi,  mint  a  többi  sémita  népeknél.  A  Példabeszédek  31,  10‐31  „derék  asszonya” például nemcsak házimunkát végez, hanem kereskedik, rendelkezést ad szolgálóinak, sőt  mezőt  vásárol,  és  szőlőt  telepít.  Férje  megbízik  benne,  mert  az  a  háttér  melyet  felesége  biztosít,  lehetővé teszi eredményes közéleti szerepét.4       

A férfit és a nőt egyforma tisztelet illeti. Mózes törvénye kimondja, hogy halállal lakoljon, aki 

ócsárolja apját vagy anyját. Az engedetlenségre kemény büntetés vár: az engedetlen gyermeket, aki  figyelmeztetés után sem hallgat apjára, sem anyjára, vigyék ki a vének elé a kapuba, és kövezzék meg  (5Móz.  27,  16).  Tanításban  apa  és  anya  egyaránt  részesíti  gyermekeit,  amit  azoknak  mindkettőtől  tisztelettel  kell  fogadni.  Az  anya  foglalkozik  a  lányok  és  a  kisfiúk  nevelésével,  míg  az  apa  feladata  a  növekvő fiúgyermekek bevezetése a vallásos életbe és a kézműves mesterségbe.    

Mindezen vonásokon túlmenően, melyekben az ószövetségi család többé‐kevésbé hasonlít a 

korabeli  hagyományos  társadalmak  patriarkális  családjaihoz,  ki  kell  emelnünk  az  izraelita  család  három jellegzetességét.    

Az  Ószövetség  a  házastársi  kapcsolatban  fontos  szerepet  tulajdonít  a  szerelemnek.  Ezt 

számos történet tanúsítja, melyek a hűség és kitartás szép példái. Itt azonban nemcsak erről van szó.  Istennek népe iránti szeretetét, hűségét vagy a nép hűtlenségét a próféták a házastársi kapcsolathoz  hasonlítják.  Ezek  a  hasonlatok  nem  érthetők  másképpen,  csak  férfi  és  nő  közötti  kizárólagos  és  személyes  kapcsolat  gondolatának  alapján.  A  házasság  Isten  előtt  kötött  szövetség,  ez  adja  meg  értékét  és  méltóságát,  egyben  a  lehetőséget  arra,  hogy  rendeltetését  betöltse.  A  házasság  a  nemi  életnek  és  az  utódok  felnevelésének  helye.  Ezért  nemcsak  az  Énekek  Éneke  mutatja  fel  a  két  fiatal  közötti  erős  érzelmi  kötelék  értékét,  hanem  a  Példabeszédek  Könyve  szép  képekben  beszél  a  házasságon belüli erotikáról (5, 15‐23).    

A  család  érzelmi  közösség  is,  elképzelhetetlen,  hogy  az  anya  vagy  apa  elhagyja  gyermekét. 

Noha  az  apának  különös  jogai  voltak  a  családon  belül,  „nem  elszigetelt  kényúr,  hanem  középpont,  amelyből erő és akarat árad ki az egész területre, amely hozzá tartozik, és amelynek ő is tagja.”5  3

Ringgeren, im Theologisches Wörterbuch zum AT. Czanik Péter – család - a Keresztyén Bibliai Lexikonban 5 Ringgeren, im Theologisches Wörterbuch zum AT. 4

6

Bányász Réka 2001  

Az  ószövetségi  család  másik  jellegzetessége  a  nemzedékek  közötti  szolidaritás.6  Az  utódok 

részesek az atyák áldásaiban, de ugyanúgy részesek bűneik büntetésében is (Józs. 7, Bír. 19‐20, stb.).  Ez a legbensőbb testi, lelki, erkölcsi közösségre utal. Nem azt jelenti, hogy az ártatlan utódok lakolnak  atyáik  vétkeiért:  a  fiak  maguk  is  bűnösök,  cselekedeteikkel  követték  az  atyákat.  Erre  mondja  Ringgeren, hogy atyák és fiak egy szellemi‐érzületi egységet képeznek, melynek közös osztályrésze a  pusztulás.    

Ezzel szemben – vagy éppen ezt fokozva – a próféták nem a testi leszármazást nézik, hanem 

lelki  és  erkölcsi  rokonságra  hivatkoznak,  amikor  azt  állítják,  hogy  minden  ember  magának  áll,  vagy  esik (Jer. 31, 29, Ez. 18, 2). A látszólagos ellentmondást (szolidaritás – egyéni felelősség) az oldja fel,  hogy a generációs kapcsolat pozitív oldalára hívják fel a figyelmet: atyák és fiak bűneinek megvallása  által lehetségessé válik a megtérés.   

És  végül:  az  ószövetségi  család  istentiszteleti  közösség.  Ez  leginkább  a  páska  ünnepében 

nyilvánul  meg,  amely  a  leginkább  családi  ünnep.  A  legszorosabb  családi  köteléknél  is  szentebb  az  Isten iránti hűség, ezért jelent olyan nagy veszélyt a vegyes házasság, amelyet tiltanak, és ezért kell  megölniük a családtagoknak azt, aki közülük bálványimádásra csábít (5Móz. 13, 7‐12).     Család az Újszövetségben    Az  újszövetségi  családkép  sok  tekintetben  folytatása  az  ószövetséginek,  elmondhatjuk  azonban,  hogy  Izrael  történetének  korai  időszakában  az  asszonyoknak  például  jóval  kedvezőbb  helyzetük volt a családban, mint Jézus korában.7 Másrészt, az Újszövetség világa az ókori görög‐római  világ, ezért ennek ismerete nélkül nem volna teljesen érthető az újszövetségi család‐kép szerepe sem.    

A  görög  világ  egyes  dokumentumai  anyajogú  társadalomról  tudósítanak.  A  városállamok 

közül Spártában különösen nagy szabadságot élveztek a nők, részt vehettek  még a közéletben is.  A  spártai  nő  mindenesetre  nem  volt  „háziasszony”.  Spárta  helyzete  azonban  inkább  kivételesnek  mondható a görögöknél is, hiszen az általános felfogás nem ezt a nézetet tükrözi. Arisztotelész szerint  a szabad férfi a ház ura, aki nemcsak a rabszolgák felett, hanem felesége és gyermekei felett is teljes  joggal és hatalommal uralkodik. A családfői hivatáson belül három hatalmi viszony létezett: úr‐szolga,  apa‐fiú, férj‐feleség, mindezek párhuzamban egymással. Ezt a struktúrát Arisztotelész eleve adottnak  tekinti, hiszen a férfi „természeténél fogva vezetésre hivatott”. Athén társadalmi rendjében például  az asszony csaknem teljesen háttérbe szorult: a gazdagabb nők, akiket a munka nem kényszerített a  szabadba, még a házból sem mehettek ki.  

6 7

Theologisches Wörterbuch zum AT. (1973), ill. Bibliai Lexikon (1931) Lenkeyné Semsey K. (1993), 10. o.

7

Bányász Réka 2001  

Az ókori Rómában némileg más a helyzet. A monogámia, mint a házasság kizárólagos formája 

először  a  római  szabadok  között  létezett.  Ez  a  házasság  mindkét  részről  felbontható  volt,  noha  házasságbontás  esetén  az  asszony  elveszítette  gyermekeivel  kapcsolatos  jogait.  A  rómaiak,  a  görögöktől  eltérően,  a  családot  tekintették  a  gyermeknevelés  természetes  közegének.  Az  anya  nemcsak a kisgyermekeket nevelte, sokszor az egész életet végigkísérte az anyai oktatás és nevelés.  Az apa gondosan és szigorúan felülvigyázta fiúgyermeke bevezetését a társadalomba.    

A  legfontosabb  kérdés,  amely  e  kor  vizsgálatánál  felvetődik,  a  poligámiáról  a  monogámiára 

való  áttérés.  Utasi  Ágnes  szerint  ez  a  fejlődés  két  döntő  tényező  következménye  volt:  a  gazdasági‐ vagyoni differenciálódásé, valamint a nemi kapcsolatok társadalmi szabályozásáé.    

A monogámiához vezető első családformák azzal hozhatók összefüggésbe, hogy a gazdagabb 

családok a házasságra lépő leány számára hozományt biztosítottak, ezzel igényt tartva a „főfeleség”  minőségre, valamit arra, hogy gyermekei legyenek a törvényes örökösök. Egy következő lépés az ún.  homogámia, vagyis az azonos társadalmi rétegből való házasodás.    

Az  egészséges  utódnemzés  érdekében  a  nemi  érintkezés  szabályozása  is  fokozatosan  vált 

egyre szigorúbbá. Először csak a vérrokonok házasodását tiltotta a közösség, majd megjelent a páros‐ család,  amelyben  azonban  a  férfinak  továbbra  is  joga  volt  többnejűségre.  A  monogám  családban  tovább  szigorította  a  szokásjog  a  nemi  erkölcsöt,  mindazáltal  a  férj  hűtlenséghez  való  jogát  sok  esetben nemcsak a szokás, de a törvény is elismerte.    

Ezen  az  alapon  most  már  elmondhatjuk,  hogy  a  monogám  házassági  formát  nem  a 

kereszténység  hozta  létre,  nem  az  Újszövetségben  jelent  meg  először  –  ez  fokozatos  társadalmi  fejlődés eredménye ‐, azonban az Újszövetség ezt a családképet teljesen új alapra helyezi. A házasság  a Krisztus‐Egyház kapcsolat képe, és teljességében ez határozza meg.    

Az  asszony  feje  a  férfi,  ahogyan  a  férfi  feje  Krisztus  (1Kor.  11,  3).  Az  asszonynak  úgy  kell 

engedelmeskednie  férjének,  mint  az  Úrnak,  de  nem  kevésbé  fontos,  hogy  a  férfi  úgy  szeresse  feleségét, mint Krisztus az ő Egyházát, amiben szükségképpen benne van az önfeláldozás gondolata  (Ef. 5, 21‐25). Most visszatérnék az arisztotelészi gondolatra: úr‐szolga, apa‐fiú, férj‐feleség viszonya  az  önmagát  adó  szeretet  fényében  gyökeresen  átértékelődik.  Szolgáért,  gyermekért,  asszonyért  Krisztus  meghalt,  ezért  bármilyen  alárendeltség  elképzelhetetlen,  noha  Jézusnak  nem  áll  szándékában eltörölni a családban meglévő szerepeket és határokat.    

Jézus  nem  engedi  meg  a  válást,  vagyis  azt,  hogy  a  férfi  elbocsássa  a  feleségét,  mert  a 

teremtési  rend  szerint  egy  férfinak  egy  társat  adott  Isten,  és  ők  ketten  egy  test  (Mk.  10,  1‐12).  Hangsúlyos  az,  hogy  mivel  Isten  előtt  egyik  nem  sem  alacsonyabb  értékű,  mindkettőjükre  azonos  normák vonatkoznak: a kettős erkölcs, amely a férfinak nagyobb szabadságot biztosít, elítélendő.    

Az  első  keresztyén  gyülekezetek  családi  házaknál  lelnek  otthonra,  és  az  első  európai 

keresztyének, Lídia és a filippi börtönőr, házuk népével együtt keresztelkednek meg. Itt is kiterjedt, 

8

Bányász Réka 2001 többgenerációs  család  képe  áll  előttünk,  amelybe  esetenként  rokonok,  szolgák,  sőt  barátok  is  beletartoznak,  mindazok,  akiket  Krisztus  vére  kapcsol  össze.  Figyelemre  méltó,  hogy  amikor  Isten  országáról  van  szó,  Jézus  a  vérségi  kapcsolatokat  második  helyre  teszi,  noha  tudjuk,  hogy  a  maga  helyén nem kérdőjelezi meg a család funkcióját.    

Az Újszövetség szerint is – ezt hangsúlyoznunk kell a középkori túlzásokkal szemben ‐ a család 

a  nemi  élet  és  a  gyermeknevelés  helye.  A  paráznaság  elkerülésére,  mondja  Pál  Apostol,  legyen  mindenkinek saját házastársa, mert jobb házasságban élni, mint égni. A házastársak nem foszthatják  meg egymást maguktól, tehát a házasok kötelessége egymás rendelkezésére állni a nemi életben is  (1Kor. 7).  Ugyanakkor ajánlja az önmegtartóztatást annak, aki bírja, mert Isten különböző kegyelmi  ajándékokat adott az embereknek.        

  

2. Áttérés a patriarkális családról a partneri viszonyon alapuló házasságra    A  családdal  mindig  történelmileg  meghatározott  formában  találkozunk.  Minden  önállósága  mellett  függ  a  gazdasági  és  össztársadalmi  változásoktól.  Mivel,  mint  intézményt  az  össztársadalmi  rend  struktúrájában  befolyásolja,  és  nem  tudja  formáját  csupán  önmagából  meghatározni,  „a  családnak  minden  történelmi  korban  újra  meg  kell  határoznia  a  társadalommal  való  intézményes  kapcsolatát.”8Lássuk tehát, milyen kapcsolat fűzte a társadalomhoz a patriarkális családot, és milyen  társadalmi változásoknak köszönhető a partneri viszonyon alapuló, polgári család megjelenése.   

A  patriarkális  család  az  ún.  hagyományos  v.  tradicionális  társadalmak  család‐modellje.  A 

hagyományos  társadalmakat  az  uralkodó  gazdasági  forma  szerint  nem‐ipari  társadalmaknak  is  nevezhetjük. Mivel ezek a társadalmak városokat hoztak létre, ismerték az írást, és virágzásnak indult  a  tudomány  és  a  művészet,  gyakran  nevezik  őket  civilizációknak.  A  legtöbb  tradicionális  állam  egyúttal  birodalom  is  volt,  és  egy  király  vagy  császár  vezetése  alatt  állt.  A  legkorábbi  tradicionális  államok a Közel‐Keleten alakultak ki, a Kínai Birodalom kb. i.e. 2000‐ben, és erős államok jöttek létre  a  mai  India  és  Pakisztán  területén  is.  Számos  nagy  tradicionális  állam  létezett  Mexikóban  és  Latin‐ Amerikában, és ilyen volt természetesen a Görög‐Római‐Birodalom.    

A  tradicionális  állam  volt  az  egyetlen  olyan  társadalomtípus  a  modern  indusztrializmus 

kialakulása  előtt,  amelyben  a  lakosság  egy  jelentős  része  nem  vett  részt  a  termelésben.  A  nemek  közötti szigorú munkamegosztás továbbra is jellemző volt, de a pásztorkodó‐ és agrártársadalmakkal  szemben már bonyolultabb foglalkozási rendszer létezett. Az asszonyok jobbára a háztartásban és a  8

H. Begemann (1960), 24. o.

9

Bányász Réka 2001 termőföldön  dolgoztak,  de  a  férfiak  körében  elkezdődött  a  specializálódás:  kialakult  a  kereskedők,  udvaroncok, katonák és kézművesek feladatköre.    

A  hagyományos  társadalmak  másik  jellegzetessége,  hogy  egy  alapvető  osztálytagozódás  is 

megfigyelhető  az  arisztokrácia  és  a  népesség  többi  része  között.  Emiatt  nagyon  nehéz  is  egyetlen  család‐modellről  beszélni  ebben  a  társadalomban.  Az  uralkodó  osztály  fenntartotta  magának  a  társadalmi pozíciók betöltésének kizárólagos jogát, és általában az anyagi kényelem igen magas fokán  élt.  A  népesség  nagy  tömegeinek  élete  ugyanakkor  nagyon  ínséges  volt,  egészen  a  rabszolgaságig  elmenően.    

Noha  a  hagyományos  család  formája  leginkább  a  tradicionális  társadalmakra  jellemző, 

először  nem  ebben  a  társadalomtípusban  beszélhetünk  róla.  A  nomád  pásztorkodó,  illetve  az  agrártársadalmak  is  patriarkális  családra  épülnek.  H.  Begemann  úgy  különbözteti  meg  a  két  család‐ modellt, mint elsődleges és másodlagos patriarkalizmust. Szerinte a patriakátus kezdete gazdaságilag  meghatározott,  vagyis  a  primer  patriarkátus  sajátja  egy  eredendően  természetes  hatalom,  amely  abból fakad, hogy a gazdasági termelésben, így a megélhetés biztosításában a férfié a vezető szerep.  A  nagyobb  társadalmi  csoportosulások  kialakulása  és  a  társadalmi  rétegződés  vonja  maga  után  a  másodlagos patriarkátus megjelenését. Itt a családfő tekintélye már nem csupán a kisközösség belső  összefüggésein  alapul,  hanem  az  ennél  nagyobb  szervezetben  gyökerezik.  Ahhoz,  hogy  a  család  autoritása a nagyobb társadalmi csoportosuláson belül is megmaradjon, a családfői hatalomnak még  hangsúlyosabbá  kell  válnia.  Ez  azt  jelenti,  állapítja  meg  Begemann,  hogy  a  patriarkális  család  struktúrája, valamint összképe olyan tényezőktől függ, amelyeknek elsődlegesen semmi közük nincs a  családhoz.    

A  patriarkális  család  ugyanis  ugyanolyan  törvények  szerint  működik,  mint  a  feudális 

társadalmi rendszer. Család és társadalom olyan szorosan összefonódnak egymással, hogy a családot  nevezték már az állam egy korai formájának, a feudális társadalom pedig úgy néz ki, mint egy nagy  patriarkális  család.  A  gyermeknevelés  célja  a  családban:  a  gyermek  saját  akaratát  megtörni,  és  feltétlen engedelmességre szoktatni. Az apa a házban korlátlan egyeduralmat gyakorolt. Ez a viszony  megfelelt  az  uralkodó  osztály  és  az  alattvalók  viszonyának,  annyira,  hogy  a  német  kisállamok  fejedelmeit  például  tartományi  atyáknak  nevezték,  alattvalóit  pedig  gyermekeknek,  akik  védelemre  és segítségre szorulnak.    

A  gyermekek  szerepe  egyébként  is  sajátos  a  tradicionális  családban,  ahol  a  mai  fogalmaink 

szerinti  érzelmek  kevés  szerepet  játszanak.  A  családi  közösség  összetartozásának  alapja  a  mezőgazdasági  munka  által  kialakult  érdekközösség.  Ezért  is  nevezték  ezt  a  családtípust  „háztartási  családnak”,  vagy  „termelői  családnak”.  A  közös  munka,  a  mindennapi  létért  való  harc  az  állandóan  fenyegető éhség, betegség, természeti csapások és háborúk ellen, amely csak közös erővel vezethet  eredményre, képezi a családi összetartás alapját. A paraszti család munkájának, életének hátterében 

10

Bányász Réka 2001 tehát  a  valódi  gazdasági  szükséghelyzet  áll.  Éppen  ez  a  mindennapi  valóság  az,  ami  a  családot  természetesen és gyökeresen beépíti a fölérendelt társadalmi összefüggésekbe.    

Érthető,  hogy  a  közvetlenül  gyakorlati  létszükségletek  mellett  az  egymás  iránt  táplált 

érzelmek alárendelt helyet foglalnak el. Annak, hogy kisgyermekeik iránt bizonyos életkor eléréséig a  szülők  számunkra  már‐már  megbotránkoztatóan  közömbösen  viseltettek,  egyéb  oka  is  volt.  Ennek  gyökerei  is  az  általános  gazdasági  helyzetig  követhetőek.  Az  elégtelen  higiénia,  az  orvostudomány  fejletlensége,  járvány,  éhség  miatt  igen  nagy  volt  a  két  éves  kor  előtt  bekövetkező  gyermekhalandóság. Az anyának túl nagy kockázat lett volna érzelmileg szorosan kötődni minden kis  csecsemőhöz,  amíg  valamelyest  nem  biztos,  hogy  megmarad.  (Csak  századunk  utolsó  tizedeiben  tudták  bizonyítani  a  fejlődéspszichológusok,  hogy  az  elégtelenséggel  születő  csecsemők  is  sokkal  nagyobb  százalékban  és  sokkal  gyorsabban  érik  utol  egészséges  társaikat,  ha  anyai  szeretetben  és  gondoskodásban van részük az első hónapokban.)   

A középkor gyermek‐szemléletének egyik jellegzetessége, hogy az eredendő bűn tanításából 

eredően  az  újszülöttet  is  romlottnak  tekintették.  A  gyermek  minden  hibájára  később  is  így  tekintettek, és nem úgy, mint a fejlődés természetes velejáróira. A nevelés célja ennél fogva az, hogy  a  gyermekből  kiirtsák  a  bűnt,  a  „tökéletlen”  felnőttet  tökéletesítsék.  Nem  véletlenül  nevezi  a  gyermekség  történetével  foglalkozó  Ph.  Ariés  a  középkori  társadalmat  „felnőtt‐társadalomnak”  –  nem  ismerték  a  gyermeknek,  mint  önálló  személyiségnek  a  fogalmát,  és  a  gyermekkort  sem,  mint  sajátos, lezárt, a külső valóságtól sok tekintetben különböző életszakaszt.      

Az érzelmek második helyre kerülése érvényes a házastársi kapcsolatra is. Ez egyrészt abból 

adódik,  hogy  a  házasélet  és  családi  élet  kevéssé  különül  el  egymástól.  A  fiatal  házaspár  élete  a  nagycsalád kötelékében, jelenlétében zajlik, az intimitás szakaszai tulajdonképpen hiányoznak, noha  nem  egészen,  nem  minden  esetben.  Cseh  István  írja  le  a  szlavóniai  magyarok  építkezését  a  nagycsaládos rendszerben: nappal az élet egy födél alatt zajlott (20‐25 fő!), de minden fiatal párnak  volt  egy  kis  ablak  nélküli  kamrája  hálószoba  gyanánt.  Ezt  persze  nem  tekinthetjük  általános  gyakorlatnak, a szegényebb családokban jó volt, ha külön ágy jutott a házaspároknak.    

Másrészt,  amikor  erre  a  korra  gondolunk,  nem  szabad  a  mai  szerelem‐fogalomban 

gondolkodnunk. Th. Bovet szerint az ókori házasság érzelemszegény, férfi és nő között ez a kor csak  testi szerelmet ismer. Ebben áll a keresztyén üzenet forradalmi jellege: a nő teljes értékű személy, és  a házasság méltóságát a szeretet előtérbe kerülése állítja helyre. A középkor aszkétikus, testellenes  tendenciái ezt a  méltóságot újra aláássák, és a szerelmet egészen más fénybe állítják: minden, ami  testi,  elvetendő,  bűnös.  Megjelenik  az  uralkodó  osztály  köreiben  a  lovagi  szerelem  ideálja  áldozatkészségtől és hűségtől lelkesítve, amely azonban nem kapcsolódik a házassághoz, sőt inkább  az  érdekházasságok  sivárságát  hivatott  enyhíteni.  A  paraszti  nagycsaládban  szintén  a  családfő  rendelkezik  a  fiatalok  párválasztása  felett,  elsősorban  gazdasági  céllal,  így  a  házastárs  jobbára  nem 

11

Bányász Réka 2001 több a munkatársnál. Mindazáltal, amint Bovet megjegyzi, az erotikából olyan eredetiség és naivitás  árad felénk, amely a mai ember számára teljesen idegen, ennél fogva gyakran állítólagos durvaságnak  címkézzük.9   

Ezzel a természetességgel magyarázható talán az is, hogy a házaspárok a nagycsaládon belül 

nem  keresték  annyira  az  egyedüllétet:  a  közös  élettér  magától  értetődő  volt  számukra.  Ph.  Ariés  megjegyzi:  a  középkorban  és  az  újkor  elején  még  azok  sem  törekedtek  külön  lakásra,  akiknek  anyagilag módjában állt volna. Miért maradtak együtt? A nagycsalád teljes valóságához hozzátartozik  ismét a gazdasági megfontolás: ha valaki a családot el akarta hagyni, elmehetett ugyan, de személyes  tárgyain kívül semmit magával nem vihetett. A nagycsalád megélhetését ugyanis a közös tulajdonban  levő  –,  általában  a  családfő  neve  alatt  egyesített  –  földtulajdon  biztosította.  A  föld  az  egész  rokonságot  összekapcsolta,  sőt  a  vérrokoni  kapcsolat  nem  is  játszott  központi  szerepet.  Egy  födél  alatt azonban nem duzzadhatott a végtelenségig a család: ha nagyra nőtt, „elválalkoztak”.10    

A hagyományos nagycsaládnak jól meghatározott belső szerkezete, szerep‐rendszere volt. A 

középpontban,  amint  az  ószövetségi  család‐modellnél  is  láttuk,  a  családfő  állt,  nálunk  a  gazda.  A  gazda  nem  mindig  a  legidősebb  volt,  ugyanis  az  egész  gazdaság  vezetéséhez,  a  mezőgazdasági  munkához  értenie  kellett.  Nagy  tekintélynek  örvendett,  irányító  szerepe  volt,  de  nem  abszolút  értelemben – a többi férfinak nem volt fölérendelve. Kifele ő a család képviselője, befele a normák és  szabályok megfogalmazója, magatartása a többiek számára mércét jelent.    

A családtagok között első a gazdaasszony, aki az egész háztartást vezeti. Nagy munkák idején 

egyedül  ő  marad  otthon  főzni,  és  a  nagyon  öreg  asszonyok  segítenek  neki  a  kisgyermekek  felügyelésében.  Az  asszonyok  végzik  a  szokásos  gazdasági  munkákat,  emellett  mosnak,  szőnek,  fonnak, gyermeket gondoznak. Az öregeknek is van feladata: halásznak, szőlőt gondoznak, állatokat  őriznek, és a családban megbecsült helyet foglalnak el. A gyermekek sem mentesek a közös családi  terhektől,  a  fiúk  6‐7  éves  kortól,  a  lányok  8‐10  éves  kortól  segítenek  a  könnyebb  mezőgazdasági  munkákban.  Ilyen  módon,  és  mivel  széleskörű  kapcsolatrendszerben  nevelkednek,  hamar  és  hatékonyan elsajátítják az élethez szükséges tudnivalókat.    

A  17.‐18.  században  beinduló  ipari  forradalom,  és  az  ezt  követő  társadalmi‐gazdasági 

változások  a  patriarkátust,  mint  a  család  közösségi  formáját,  lehetetlenné  tette.  A  modern  társadalomban  ennek  helyét  fokozatosan  átveszi  a  férfi  és  nő  egyenjogúságán  alapuló  házasság.  Magyar területen a patriarkális jellegű paraszti nagycsalád igazán a 18.‐19. században vált elterjedtté,  majd a 20. század első felében szorult vissza, és teljesen csak az ötvenes években tűnt el.    

Valóban  eltűnt  teljesen  a  nagycsalád?  A  mai  magyar  falusi  társadalomban  éppúgy 

megtalálható, mint száz évvel ezelőtt. H. Sas Judit azonban kimutatja, hogy falvainkban megtalálható  9

Th. Bovet (1962). 278. o. Rátay Csaba, ld. Családkongresszus. 1990

10

12

Bányász Réka 2001 a  nagycsalád  ugyan,  de  nem  úgy,  nem  olyan  formában.  Az,  ami  „nagycsaládnak”  néz  ki,  tulajdonképpen kétgenerációs együttélési forma, melyet a kényszer, a lakáshiány határoz meg. Ez a  család  nem  föltétlenül  patrilokális  –  a  fiatalok  oda  költözhetnek,  ahol  több  hely  van  –  és  nem  is  patriarkális szerkezetű, továbbá nem létezik gazdasági egység sem, tulajdonképpen minden kiscsalád  független életet folytat. Ezt a családformát nem az össztársadalom szerkezete teszi lehetővé, hanem  a szülők segítő magatartása. Ez a forma ma már nem természetes, sőt közös erővel azon fáradoznak,  hogy mielőbb megteremtsék az anyagi alapot a különköltözéshez.    

Elmondhatjuk tehát, hogy ez a családforma meghatározott társadalmi és gazdasági rendhez 

tartozott, amely nem más, mint az Európa arculatát majd háromezer éven át meghatározó nemesi‐ paraszti világ. A mai társadalmi viszonyok közt lehetetlenné vált, ezért újra kell rendeznie önmagát és  meg  kell  találnia  az  új  helyzetnek  megfelelő  magatartást.    Milyen  jövője  van  a  családnak  az  ipari  társadalomban? Képes lesz‐e új erőforrásokat találni, vagy végképp válságba került, mint szociológiai  egység, mint szülők és gyermekek közössége?    

Hogyan  történt  az  átmenet,  és  mi  okozta  a  patriarkális  rendszer  felbomlását?  A  városok 

létrejöttével és a kereskedelem megjelenésével együtt tulajdonképpen már a 13. századtól megjelent  egy  új  család‐forma,  amely  nagymértékben  különbözik  a  paraszti  nagycsaládtól.  a  magántulajdon,  amely  növekvőben  van,  lehetővé  teszi  a  háztartási  közösség  felbomlását,  hogy  helyére  a  szabad  szerződésen  alapuló  kereskedői  társadalmon  lépjen.  A  fiú  ettől  kezdve  az  apával  egyenjogú  részestárs.11  Amelyik  pillanatban  a  háztartási‐  és  kereseti‐közösség  felbomlik,  a  család  elveszíti  gazdasági  önállóságát.  Mindazáltal  csak  a  fejlődő  ipari  társadalom  kapitalista  nagyüzem‐rendszere  fogja kihúzni a talajt a nagycsaládos rendszer alól.    

A  családi  vállalkozás  a  nagyüzemmel  nem  tudja  felvenni  a  versenyt,  így  a  család  gazdasági 

feladatát átveszi a társadalom. A közös családi ház helyét átveszi a nagy bérház, de ezzel a család a  társadalmi  támaszt  is  elveszti.  A  változás  lényege  ebben  áll.  A  patriarkális  család,  amint  láttuk,  rendkívül  szoros  szerkezeti‐funkcionális  kapcsolatban  állt  a  társadalommal.  Nemcsak  gazdasági  egységként  volt  önálló,  hanem  maga  hordozta  a  társadalom  jogi  formáját.  A  „ház”  szociális  zártságából  adódóan  vallási‐kulturális  egységet  képezett,  ahol  a  családfő  vezetése  alatt  a  „jó  rend”  megvalósítását  miden  tag  kötelességeként  élhette  meg.  Ez  az  egység  alapjaiban  rendül  meg  a  kapitalista társadalomban. A család és össztársadalom közötti kapcsolatban beálló szakadék mindent  megváltoztat.    

Az  egyén  élete  többé  nem  egységes  egész:  különböző  szektorokban  játszódik  le,  és 

mindenhol  a  magatartási  normák  és  etikai  mércék  más  és  más  rendszerét  kell  elsajátítania.  A  társadalom  differenciálódik,  és  olyan  életterületekre  oszlik  fel,  mint  egyház,  politika,  foglalkozás, 

11

H. Begemann (1960), 26. o.

13

Bányász Réka 2001 munkahely,  család.  A  nagyszervezetek  bürokratikus  és  személytelen  apparátusával  szemben  egyre  inkább szembehelyezkedik a család személyessége, intimitása. A társadalom anonim erői ily módon  új  elvárásokat  támasztanak  a  családdal  szemben,  kitéve  azt  a  „kontrakció  törvényének”:  a  család  egyre  kisebbé  zsugorodik.  A  családszociológiában  ezt  a  folyamatot  a  dezintegráció  illetve  dezorganizáció  fogalmával  írják  le.  Dezintegráció  az,  ami  család  és  környezete  között  lejátszódik,  a  dezorganizáció pedig a család belső életében lezajló változásokra utal.   

Család és környezetére jellemző a külvilágtól való eltávolodás vágya, amelynek leghitelesebb 

dokumentuma, mondja Schrödter, a klasszikus polgári építkezés. A zárt házat kert övezi, majd fal, a  hívatlan vendégek ellen pedig védelemként a tornác szolgál. A személyzet számára külön helyiség van  fenntartva, külön bejárattal.12 A tipikus polgári építkezés tüntetően elfordul a feudális kultúrától, és a  magánszférába  zárkózik,  amelynek  védelmében  zajlik  az  egész  családi  élet.  Szokások,  normák,  világnézetek  magánüggyé  válnak,  szintúgy  a  családtagok  egymáshoz  való  kapcsolatát  szabályozó  „morál”.  A  család  ellentmondásos  helyzetbe  került  –  míg  a  magánszférát  szeretet,  szolidaritás  és  érzelem  irányítja,  a  munka/gazdaság  szférájában  más  törvények  uralkodnak:  szabad  választás  és  szabad piac, konkurencia, az erősebb és ügyesebb érvényesülése, racionális cél‐eszköz‐számítás. Így  tehát  a  gazdaság  és  munka  racionalitás‐elvárásával  szemben  a  család  belső  élete  anakronisztikussá  vált, fél‐feudális elvekre épül.      

Mi  történt  a  család  belső  szerkezetével?  A  családtagok  közül  legsúlyosabban  érintett  a 

családfő, illetve a férfi, akinek eddig rendelkezési teljehatalma volt a termelői közösségben. Most a  család  fő  eltartójának  szerepét  kapja,  és  mint  ilyen  át  kell  értelmeznie  saját  helyzetét,  hogy  a  megfelelő  irányt  és  magatartási  formát  megtalálja.  A  család  és  a  munkahely  elválásának  következtében  egy  újabb  polgári  családtípus  alakul  ki,  amelyben  az  apa  még  mindig  patriarkális  méltóságának  tudatában  érvényesíti  hatalmát,  noha  egy  ilyen  magatartás  gazdasági  feltételei  már  megszűntek.  Ez  az  ún.  tercier‐partiarkalizmus.  Begemann  megjegyzi,  hogy  a  szekunder‐patriarkális  nagycsaládról az egyenjogú, partner‐felfogású családra a tercier‐patriarkalizmuson keresztül történik,  és lassú fokozatokban, úgyhogy még mindig nem teljesen lezárult folyamat.13    

A  családban  létrejövő  konfliktust  még  növeli  az,  hogy  az  asszony  is  munkába  áll,  ami 

alapvetően megváltoztatja a családon belüli szerepét. A helyzet akkor változik, amikor szakképzetlen  munkára  előszeretettel  alkalmaznak  nőket  olyan  munkára,  ahol  a  férfiakat  helyettesíteni  tudják,  munkájukat  azonban  kevesebbre  értékelik.  A  nők  tehát  családjuk  eltartása  érdekében  vállalják  az  alacsonyabb bérért való munkát, ez azonban maga után vonja a csökkenő munkahely‐lehetőségeket  a férfiak számára.  

12 13

W. Schrödter, im Wege zum Menschen, 1985/2 Id. 30. o. – ezt éppúgy elmondhatjuk a 21. sz. kezdetén, mint Begemann negyven évvel ezelőtt!

14

Bányász Réka 2001  

Ugyanakkor  a  nőkkel  szemben  más  elvárásokat  is  támaszt  a  közfelfogás.  A  feleség  és  anya 

kezdettől  fogva  a  családi  bizalmi  légkör  és  intimitás  megteremtőjének  számít.  Már  a  17.  században  megjelenő  kép  szerint  „az  asszony  lényének”,  „igazi  természetének”  magva  a  házastársi  hűség  és  gyermekszeretet.  Az  ellentmondás  abban  rejlik,  hogy  sem  a  hagyományos,  sem  a  kezdeti  polgári  társadalomban az asszonynak semmi lehetősége nincs arra, hogy magát „lényében rejlő kötelessége”  alól  kivonja,  egyáltalán  semmi  esélye  a  családon  kívüli  létformára.  A  polgári  családban  a  feleség  és  anya valóban sokkal hosszabb ideig marad eltartott, mint a munkáscsaládokban, így egyetlen feladata  a  családi  privátszféra  megteremtése.  Ő  a  „babafeleség”,  akinek  egyéni  kibontakozásra  igazából  nincsen lehetősége, ami az megnehezíti a patriarkátus alóli emancipálódást.     

Férj és feleség kapcsolatában is lényeges változás áll be, ami házasságuk alapját illeti. A közös 

és  közösséget  teremtő  munka  helyére  lép  a  romantikus  szerelem  ideálja.  A  házasság  ettől  kezdve  személyes  vágyak,  érzelmek  és  életcélok  beteljesedésének  helye,  miközben  ezzel  egyidejűleg  ezen  értékeket kimondottan a család intim területére száműzik. A francia forradalmat követően a szerelem  mindenki  számára  hozzáférhetővé  kell,  hogy  váljon,  ami  azt  jelenti,  hogy  meg  kell  fosztani  a  hagyományos ideál‐képzetektől, melyek olyan valószínűtlenné tették. A szerelemnek elérhetőnek kell  lennie, nem valami elvileg különleges dolognak, így egyszerre már nem zárja ki a hosszas együttlétet,  hanem  a  házasság  alapjává  lehet.  A  szerelem  most  már  nem  vezet  szükségszerűen  kárhozatba  és  halálba, szerelem és szexualitás hosszú idő után egy egységgé válik, ez utóbbi nem jelenti többé az  igazi  szerelem  végét.  Szintén  a  forradalomhoz  kapcsolódik,  hogy  a  pár‐  és  pályaválasztás  immár  az  egyén  személyes  joga.  Ugyanakkor  a  felvilágosodás  népszerűsíti  a  házasságnak,  mint  „társadalmi  szerződésnek” való felfogását, amely két ember közös elhatározásán alapul, és ugyanígy felbontható.   

Szerelem, szexualitás és házasság egysége, amely a felvilágosodás korában helyreállt, ma már 

nem  érvényes  ilyen  formában  a  modern  családra.  A  házasság  intézményével  szembeni  kritikus  álláspont egyre inkább hangot kapott, amint a házastársak individualizálódtak a családon belül. Amint  az  asszony  több  szerepet  kap  a  nyilvánosságban,  önállósodik,  a  házasfelek  egyre  inkább  függetlenednek egymástól. Ilyen változás figyelhető meg a gyermek helyzetében is.   

 A polgári családban a gyermek nem jelent többé gazdasági szükségszerűséget, akkor sem, ha 

esetenként napjainkban is azzá válik. Sokkal inkább a gyermek immár a házasság értelmét, célját és  beteljesedését testesíti meg. Az embernek személyes vágyává válik a gyermek, és nagy gondot fordít  a feladatra, hogy az új társadalomnak megfelelő tagot neveljen belőle. A középkor közömbösségét a  gyermek  iránt  tudatosan  igyekeznek  megszüntetni.  Ehhez  hozzájárul  egyrészt  a  francia  forradalom  után  kialakuló  új  pedagógia,  másrészt  a  fejlődő  orvostudomány,  amely  a  18.  század  közepétől  fokozottan kezd foglalkozni a nőkkel és a gyerekekkel. Ekkor körvonalazódik az, ami máig érvényes:  az  anya‐gyermek  kapcsolat  testesíti  meg  az  új  család‐forma  magját.  Az  anyai  szeretet  szociális  kötelezettséggé válik, amit a nő természetes ösztönének tekintenek.  

15

Bányász Réka 2001  

Most  már  a  gyermekkor  elkülönült  és  védett,  sajátos  életszakasz  a  család  privátszféráján 

belül.  Ugyanakkor  a  szülők‐nagyszülők  között  generációs  korlátok  épülnek  ki.  A  gyermeki  emancipálódáshoz  hozzátartozik  a  patriarkalizmus  elleni  erős  lázadás,  amint  ez  a  francia  forradalomban  a  legátfogóbban  jut  kifejezésre.  Ifjúsági  mozgalmak  hajtóerői  az  atyák  és  fiak  konfliktusából származnak. A fiatalok gyakran idejekorán elmenekülnek a családból, vagy elfordulnak  az apától, szorosabb kapcsolatot alakítva ki az anyával.    

A  17.‐18.  századtól  kezdően  tehát  a  család  új  szerveződési  formákat  kezd  kiépíteni.  A 

patriarkális  szervezetű  családot  minden  kétséget  kizáróan  felváltja  egy  olyan  forma,  amely  jobban  megfelel  egy  mozgásban  levő  társadalomnak.  A  fordulat  lényegét  abban  találhatjuk  meg,  hogy  a  család  ellentétbe  kerül  a  társadalommal  a  kapitalizmus  „racionalitásának”  és  a  család  „szentimentalizmusának” szembenállása által. Schrödter az ideológiakritika értelmében kifejti, hogy a  család új formáját, ezt az annyira egyértelműen társadalmi képződményt, mint „természeteset”, „az  ember lényének egyedül megfelelőt” népszerűsítették.14     

A  családnak  ezzel  a  formájával  minden  esetre  közel  sem  zárult  le  a  társadalmi  fejlődés: 

pontos struktúráját ekkor még nem lehet megállapítani. A megváltozott helyzet nagy alkalmazkodási  nehézségeket okozott a családnak, amelyen úrrá kell lennie, ha továbbra is társadalomépítő tényező  akar  maradni.  A  dezintegráció  mély  krízisbe  juttatta,  amelyből  csak  megváltozva  kerülhet  ki.  Olyan  erőket  kell  felfedeznie,  olyan  elemeket  kiépítenie,  amelyek  megóvhatják  a  felbomlástól.  A  családszociológusok  azonban  valamiben  egyetértenek:  a  krízis‐tünetek  és  a  megváltozott  család‐ felfogás ellenére megállapítható a család intézményének igenlése és növekvő stabilitása.        II. Elméleti Rész.   Korunk családmodelljei és az ezzel kapcsolatos elméletek  A család fogalmának meghatározása    Valahányszor mai kutatók a családról írnak, minden elméleti megközelítés mellett éppen a család  fogalmának  meghatározása  marad  el.  Ez  a  tény  is  jelzi  a  feladat  nehézségét,  tudniillik  máig  nem  találtak  érvényes  és  általánosan  elfogadott  definíciót.  A  meghatározás  a  mindenkori  család‐ felfogástól  függ,  ugyanis  az  egyetlen  megoldásra  vezető  módszer  a  család  jellegzetességeinek  valamilyen szempont szerinti rendezése. Így aztán a választott szempontnak megfelelő legfontosabb  jellegzetességek kerülnek be a definícióba.   14

W. Schrödter, im Wege zum Menschen 1985/2

16

Bányász Réka 2001 a.)  A  családszociológiai  irodalomban  a  legelterjedtebb  az  a  meghatározás,  amely  a  családtagok  közti  állandó  kölcsönhatást,  interakciót  tartja  a  legfontosabbnak.  Ezt  a  meghatározást  Ernest  W.  Burgess  alkalmazta  először  1926‐ban:  „A  család  olyan  interakcióban  álló  személyek  egysége,  akiket  egymással való érintkezésükben … a társadalmi szerepek betöltésére való törekvés irányít.”15 Ennek a  meghatározásnak egy problémája van: tulajdonképpen minden társadalmi csoport interakcióban álló  személyekből tevődik össze, ilyen alapon tehát elég nehéz megkülönböztetni a családot minden más  csoporttól.  A  megkülönböztetést  azonban  segítheti  az  interakcionális  családmeghatározás  egyik  alapvető  fogalma  –  a  szerep,  melyet  Burgess  a  következőképpen  határoz  meg:  „A  szerepek  társadalmilag definiáltak, de minden családban részben érzelmileg, részben hagyományosan kialakult  tudati tényezők lényegesen megerősíthetik őket.”16  Ahhoz,  hogy  az  ilyen  meghatározások  működőképesek  legyenek,  szükséges,  hogy  figyelembe  vegyük  az  interakciók  helyét,  környezetét.  A  családot  olyan  személyek  alkotják,  akiket  vérségi  kapcsolat,  házasságkötés  vagy  örökbefogadás  fog  egybe,  egy  fedél  alatt  élnek,  közös  háztartást  tartanak fenn, tagjai bizonyos fokig osztoznak egy közös kultúrában.   A  családi  folyamatok  interakcionális  szemléletének  mindenképpen  lényegéhez  tartozik,  hogy  a  család  egységes  egészet  képez:  a  tagok  nem  függetlenek  egymástól,  hanem  interdependensek.  A  család tehát szupraindividuális entitás. Ezzel a meghatározással azonban ismét olyan területre jutunk  –  az  egyének  közötti  kapcsolat  területe  ez  –  ahol  a  szociálpszichológia  is  elbizonytalanodik:  „…  jelenlegi  tudásunk  teljesen  elégtelen,  amikor  magáról  a  kapcsolatról  van  szó.  Hagyományos  elveink  szerint  az  egyén  határai  véget  érnek  a  bőrnél,  s  mindaz,  ami  a  két  egyén  között  átsugárzik,  olyan  misztérium, amelyet megnevezni vagy érteni nem vagyunk képesek.”17   b.)  Ilyen  irányba  vezet  az  interakció‐kutatás,  ha  nem  veszi  figyelembe  a  család  és  a  társadalom  egésze  közötti  kapcsolatot.  Ezt  az  igényt  ismeri  fel  a  strukturális‐funkcionális  szociológiai  iskola,  melynek  legkiemelkedőbb  képviselője  Talcott  Parsons.  Amint  a  szemlélet  megnevezése  is  mutatja,  ennek  az  elméletnek  két  része,  két  alapvető  fogalma  van.  Egyik  összetevő  a  családi  szerepekre  vonatkozik, amelyek sajátos szerkezetben rendeződnek. Ez azt jelenti, hogy a családtagok interakciói  nem  esetlegesek,  hanem  összefüggenek  egymással,  és  a  családtagok  egymáshoz  való  viszonyából  vezethetők  le.  A  családi  struktúrában  elfoglalt  helyzet  várakozásokkal  jár,  egyrészt  az  egyén  cselekedeteit  illetően,  másrészt  az  egyén  felől  a  többiek  megnyilvánulását  illetően:  ezek  a  várakozások rendszert alkotnak, és meghatározzák a család működését.   A  család  lényegének  megértéséhez  azonban  nem  elég  a  családi  struktúra  vizsgálata,  hanem  szükség  van  a  családnak,  mint  a  társadalmi  rendszer  alrendszerének  szemléletére  is.  Itt  jön  be  a  15

Cseh-Szombathy L. (1979), 13. o. A szerepekről részletesebben egy következő alfejezetben lesz szó 17 Don Jackson, ld. Családterápiás olvasókönyv (1991). 9. o. 16

17

Bányász Réka 2001 második kulcsfogalom, a funkció: a család lényegét az határozza meg, hogy milyen funkciókat lát el a  társadalom  egészén  belül.  A  családnak,  mint  nyitott  rendszernek  olyan  funkciói  vannak,  melyek  helytől  és  időtől  függetlenek,  ennél  fogva  minden  társadalomban  megtalálhatók,  noha  különböző  mértékben.  Ebben  az  értelemben  a  20.  században  az  európai  és  az  észak‐amerikai  társadalmak  funkcióvesztéséről beszélnek, de látni fogjuk a funkciók részletesebb tárgyalása során, hogy ez nem  olyan  egyértelmű.  Tudniillik,  amint  Cseh‐Szombathy  megjegyzi,  a  korábbi  család‐formák  vizsgálata  „történelmietlen” módon a mai családról kialakított tipológiák alapján történik.   c.) Az 1960‐as évektől egyre gyakrabban alkalmazzák a családszociológusok a családnak egy olyan  meghatározását,  amely  a  család  belső  struktúrájából  adódó  fejlődést,  változást  hangsúlyozza.  Ez  a  dinamikus családkoncepció az életciklusok tanulmányozásán alapul, miközben a családot részlegesen  zárt,  félig  autonóm  rendszernek  tekinti.  Ez  azt  jelenti,  hogy  a  család  életciklus‐szakaszai  valamelyik  családtagnak a külső rendszerek valamelyikében megváltozott helyzetére vezethetők vissza.   A  család  életének  életciklus‐szakaszokra  történő  felosztása  többféleképpen  lehetséges.  Hill  és  Rodgers  nyolc  szakaszt  különböztetnek  meg:  új  házaspár  családja,  csecsemős  család,  óvodáskorú  gyermekes  család,  iskoláskorú  gyermekes  család,  serdülőgyermekes  család,  gyermekeit  kibocsátó  család,  magukra  maradt  aktív  szülők  családja,  és  végül  az  inaktív  öreg  házasok  családja.18  Az  ilyenszerű  felosztások  alapjában  három  szempontot  vesznek  figyelembe:  a  család  nagyságát,  korösszetételét, illetve a keresők aktivitását.   Dr. Klinger András ugyanezt az életciklust a családnagyság függvényében a következőképpen írja  le:  I.  alakulás,  II.  bővülés,  III.  bővülés  befejeződése,  IV.  csökkenés,  V.  csökkenés  bejeződése,  VI.  megszűnés (az egyik házasfél halála).19   Egy  ilyen  szemlélet  a  családot  állandó  alkalmazkodásban  látja,  hiszen  a  változás  minden  családtagot  érint,  és  valahányszor  a  család  átjut  egy  fejlődési  fázison,  a  belső  és  külső  viszonyokat  egyaránt újra kell tárgyalni.   d.)  A  napjainkban  leginkább  elterjedt  világszemlélet,  amely  a  családszociológiába  is  bevonult,  nem  más,  mint  a  rendszerelmélet.    Ez  az  elmélet  a  rendszert  fenntartó  folyamatokról  szól,  ezért  a  stabilitás  elméletének  is  nevezték.  Azon  az  elgondoláson  alapul,  hogy,  mivel  a  család  intézmény,  érvényesek  rá  az  emberi  szervezetekre  vonatkozó  szabályszerűségek.  Egy  rendszerelméleti  meghatározás  szerint  tehát  a  család  olyan  rendszer  a  társadalmon  belül,  melyet  alrendszerek  építenek fel. Az alrendszerek közti kapcsolatok többdimenziójúak, változó intenzitásúak, és az egyes  alrendszereknek bizonyos autonómiát engednek meg.   A  rendszerszemléletű  családmodell  kiemelt  fontosságot  tulajdonít  a  cselekvésnek.  A  család  minden  megnyilvánulási  szintjén  valamilyen  tevékenység  megy  végbe,  adott  cél  kivitelezése  18 19

Cseh-Szombathy L. (1979). 21. o. Ld. Dr.Szilágyi Vilmos (1980). A családi élet mai problémái

18

Bányász Réka 2001 érdekében. E tevékenység értelmezésére szolgál a funkcionális egység fogalma. (Viszonylag autonóm  kivitelezési  egységet  képezhet  például  egy  anyából  és  legnagyobb  fiából  álló  alrendszer.)  A  tevékenység  munkavégzés  a  rendszer  számára,  miközben  azonban  a  rendszer  maga  is  átalakul  –  rendezettebb állapotba jut.   A  rendszerelmélet  másik  kulcsfogalma  a  homeosztázis.  Amennyiben  a  rendszer  egyensúlya  valamilyen külső hatásra felborul, a rendszer ezt helyreállítani igyekszik (ilyen egyensúlybontó okok  lehetnek  például  az  életciklus‐változások).  Ez  a  tendencia  a  változással  kapcsolatos  ellenállásban,  inerciában  nyilvánul  meg  A  helyreállítás  folyamatát  nevezzük  homeosztázisnak,  melynek  megvalósításához  elengedheteten  fontosságú  a  visszajelzés,  az  ún.  feedback.  A  feedback  lehet  negatív és pozitív. A negatív feedback jelzi az eredeti cél és a tényleges cél közötti ellentmondást, és  így a helyzet korrigálására ösztönzi a rendszert. A pozitív feedback szerepe ugyancsak jelentős, mert a  jelenlegi helyzet és a cél közötti különbség növeléséhez, új célok kitűzéséhez vezethet.   A  rendszerelmélet  alapján  az  elemek  közötti  kapcsolódás  több  szinten  leírható,  ennek  megfelelően  három  modell‐típust  különböztethetünk  meg.  Az  osztályozási  modell  szerepeket  és  feladatokat ír le, a felépítési modell a szerepek hálózatát is megjeleníti és a feladatok családon belüli  megoszlására  mutat  rá.  A  legteljesebb  a  működési  modell,  amely  már  a  felépítés  által  megszabott  interakciót adja vissza. Az interakció cselekvés vagy kommunikáció jellegű, és szabályok, programok  értelmében zajlik.   A következőkben a rendszerszemlélet alapján fogjuk áttekinteni a családon belüli szerep‐rendszer  összefüggéseit, az interakciót meghatározó szabályokat, illetve ezek jelentőségét a család társadalmi  funkcióinak betöltésében.     2. Szerepek és szabályok a családban    A rendszer dinamikus egyensúlyából következik, hogy a családon belüli pozíciók felcserélhetők, a  minta  állandóságát  tulajdonképpen  a  család  szervezete  adja  meg.  Olykor,  ha  egy  család  életét  hosszabb  időn  át  megfigyeljük,  észrevehetjük,  hogy  bizonyos  cselekvési  minták,  bizonyos  jelenetek  ismétlődnek, mintha a család szigorú szabályok szerint járna el. Valójában implicit szabályok léteznek,  melyek  a  család  történetében  és  az  egyéni  tudattalanban  vannak  elrejtve,  ezért  a  külvilág  számára  nem nyilvánvalóak. Tulajdonképpen mindennapi viselkedésünk nagy része így zajlik.   A  rendszerszemlélet  jegyében  született  az  ún.  konstrukciós  elmélet,  amely  a  szabály‐orientált  viselkedést magyarázza. Az egyénre vonatkozó konstrukciós elméletet Procter alkalmazta a családra  1980‐ban.  Eszerint  a  család  sémákat  alkot  a  világról:  ezek  a  családi  észlelések,  elképzelések,  értelmezések. A család,  mint szociális  egység adott  esetben képes a maga számára olyan valóságot 

19

Bányász Réka 2001 alkotni  és  fenntartani,  amely  akadályozza  az  alkalmazkodást.    A  családtagok  között  kialakuló  kölcsönös  séma‐rendszer  értelmezési  és  cselekvési  szinten  egyaránt  kétirányú  alternatívák  hálózatából áll.20 Pl., ha a szülő „rendes” pozíción foglal állást, a gyermek vele szemben „rendetlen”.   Az  alkalmazkodás  megköveteli  a  családtól,  hogy  rendszerében  bizonyos  változtatásokat  hajtson  végre. Amennyiben a problémát az adott alternatíva‐készleten belül oldja meg, elsőrendű változásról  beszélünk, ha viszont az alternatívákban módosítás történik, másodrendű változásról van szó.   Láthatjuk, hogy a családon belüli szerepek és pozíciók nem merevek, különösen azok értelmezése  családonként  változhat.  Hogyan  alakul  ki  mégis  egy  családra  jellemző  mintázat,  amely  aztán  meglehetős stabilitást mutat, és amelynek alapján sok minden bejósolható a családi folyamatokból?  A családi szerepekről való elképzelésekre közvetlen hatást gyakorol a szülői család mintája. Ennek  a  mintának  az  átvétele  majdnem  mindig  megtörténik,  pozitív  vagy  negatív  módon,  tudatosan  vagy  tudattalanul.  Éspedig  nem  valamilyen  örökletes  hajlamok  következtében,  hanem  egyszerűen  azért,  mert  általában  az  embereknek  nem  áll  módjukban  más  családok  életének  ilyen  közvetlen  megfigyelése.  Ez  az  oka  egyebek  közt  annak,  hogy  a  tercier‐patriarkalizmus,  a  családi  viszonyok  hagyományos típusa nem tűnt el teljesen, noha a társadalmi‐gazdasági viszonyok megváltoztak.   A család egyéni mintázatának kialakulását nehezíti az, hogy a házastársak ködös várakozásokkal  érkeznek  a  házasságba.  Az  utóbbi  időben  az  értékek  és  normák  annyira  pluralizálódtak  és  relativizálódtak,  hogy  legtöbbször  még  az  egymásra  hangolódás  igénye  is  hiányzik.  A  különböző  sémák egyeztetését ugyancsak nehezíti a hiányos kommunikáció, ami könnyen lehet az erős nemek  szerinti szocializáció eredménye.   Általában a házasság első évében kialakulnak a később állandóságot mutató közös szabályok és  értelmezések.  Alapjában  kétféle  struktúrát  különböztethetünk  meg:  az  asszimetrikus  családi  struktúrát, amelyre jellemző a nemek közötti távolságtartás, illetve a szimmetrikus családi struktúrát,  amelyre  nem  jellemző  a  nemek  szerinti  szegregálódás.21  A  családszociológusok  szerint  a  család  összetétele  minden  körülmények  között  megteremti  a  differenciálódást  és  szegregálódást,  ami  a  nukleáris  család  két  fő  funkciójából  következik:  a  gyermek  elsődleges  szocializálása  és  a  felnőttek  személyiségének stabilizálása.   A  családi  szerepek  nemek  szerinti  különválását  támasztja  alá  Parsons  tétele:  két  dimenzió  mentén  haladva  négy  alapvető  státusszerepet  kapunk  –  apa,  anya,  leánygyermek  és  fiúgyermek.  A  Parsons  által  kiválasztott  két  dimenzió:  a  hatalmi  helyzetben  elfoglalt  pozíció,  illetve  az  instrumentalitás versus expresszivitás, vagyis a más rendszerekkel kapcsolatot teremtő versus belső  működést  szabályozó  funkció.  A  férj‐apa  státusszerepe  mindkét  dimenzió  mentén  magas,  expresszivitása  pedig  alacsony.  A  feleség‐anya  szerepe  szintén  a  hatalmi  tengely  magas  értékeinél  20 21

Családterápiás olvasókönyv (1991) Cseh-Szombathy L. (1979). Családszociológiai problémák és módszerek

20

Bányász Réka 2001 helyezkedik  el,  instrumentalitása  azonban  alacsony,  az  expresszivitás  régióiban  helyezkedik  el.  A  fiúgyermek  szerepe  a  hatalmi  tengelyen  alacsony,  és  instrumentális,  a  leánygyermek  szerepe  a  hatalmi tengelyen szintén alacsony, ellenben expresszív jellegű.22   Láthattuk  a  történeti  részben,  hogy  a  családi  szerepek  történelmi  koronként  változnak.  Ennek  alapján  R.F.  Winch  kifejti  Parsons  modelljének  kritikáját.  Szerinte  a  nemek  közötti  különbségek  tanulás  eredményei  és  elsősorban  kulturális  eredetűek,  noha  visszavezethetők  bizonyos  biológiai  adottságokra. Ezért csak fenntartásokkal tarthatjuk általános érvényűnek a családon belüli feladatok  ilyen  differenciálódását.  Például  a  második  dimenzió  két  értékét  egyáltalán  nem  lehet  elkülöníteni  egymástól:  ahol  csak  egyik  fél  képviseli  a  társadalommal  való  kapcsolattartás  funkcióját,  vagy  csak  egyikük  feladata  az  érzelmi  szabályozás,  ott  a  család  óhatatlanul  csődbe  fog  jutni.  Másrészt,  a  szerepstruktúra  nem  merev  –  az  életciklus  során  fellépő  új  feladatok  gyökeres  változást  is  eredményezhetnek.   A családban a nemek közötti differenciálódás és szegregálódás mértékéből lehet következtetni a  hatalmi  viszonyokra,  bár  a  hatalmi  rendszer  jó  megismeréséhez  ez  nem  elegendő.  A  hatalmi  rendszert  leginkább  a  családi  döntések  vizsgálatából  szokták  levezetni.  A  döntések  rendszere  családonként különböző, stabil rendszer, melyet kérdőíves módszerrel vagy improvizált helyzetekben  tanulmányoztak. A döntéseknek számos típusát különböztethetjük meg: autonóm döntések, melyek  nem igényelnek megfontolást, mivel valamely már megszilárdult családi szokásra alapoznak; egyéni  döntések,  melyek  csak  egyik  családtagtól  származnak;  közös  megfontoláson  alapuló  döntések,  utólagos  megbeszélés  révén  módosított  döntések,  stb.  A  döntéseknek  változatos  formái  jelennek  meg egy családon belül, a sajátos mintázatot az adja, hogy az egyes típusok milyen helyzetekben és  milyen gyakorisággal fordulnak elő.   A  kérdőíves  módszer  nagy  problémája  az,  hogy  milyen  helyzeteken  mérje  le  a  reális  hatalmi  rendszert.  A  családi  élet  olyan  nagy  momentumaira  szoktak  rákérdezni,  amelyen  egyrészt  minden  család  átesik,  másrészt  –  feltételezés  szerint  –  ezekben  a  kulcsfontosságú  pillanatokban  derül  ki,  milyen a családtagok közötti hatalmi viszony. Vajon tényleg egy‐egy ilyen kiragadott esemény tükrözi  a család döntésrendszerét, vagy inkább az apró, mindennapi szituációk? Ilyen helyzeteket vizsgálnak  improvizációs  módszerrel:  például  a  család  váratlan  pénzösszeghez  jut,  és  el  kell  dönteniük,  hogy  mire  használják  fel.  Arra  az  eredményre  jutottak,  hogy  annak  a  véleménye  lesz  meghatározó  a  döntésben,  aki  tovább  bírja  szóval,  hogy  a  másikat  meggyőzze  –  a  beszélgetésben  való  részvételi  arány a férfiaknál nagyobb volt, és nagyobb százalékban nyilvánult meg a férfi dominanciája is.23   Ez  a  kísérleti  helyzet  nem  jelenti  azt,  hogy  a  mindennapi  rutinos  viselkedésben  a  férfi  nem  viselkedik passzívan, és semmiképpen nem lehet ebből a helyzetből egyenesen a hatalmi helyzetben  22 23

Id. 177. o. Cseh-Szombathy L. (1979). 189. o.

21

Bányász Réka 2001 elfoglalt  helyére  következtetni.  A  döntéseknél  sok  minden  közrejátszik:  hajlékonyság,  motiváció,  társadalmi  struktúra,  normák,  stb.  Gyakori  az  az  eset,  amikor  a  leggyengébb  játszik  legnagyobb  szerepet a döntések meghozatalában: kisgyermek, beteg családtag, öregember. Előfordul az is, hogy  a feleség, az aszimmetrikus családstruktúra tudatában, sajátos taktikával éri el, hogy férje döntéseit  befolyásolja. Az alávetettség sokszor csak látszólagos, léteznek közvetett eszközök, melyek egyébként  mindig  az  erősebben  kötődő  félnél  vezetnek  biztos  eredményre.  Meg  kell  még  különböztetnünk  a  hatalmi  helyzettől  a  tekintélyt,  amely  azt  jelenti,  hogy  a  kulturális  és  társadalmi  státusból  következően valakit a többiek kijelölnek a döntéshozásra. Konfliktus nélkül jelentkezik a hatalom, ha  a  tekintéllyel  rendelkező  személy  valamely  másik  családtagra  ruházza  át  a  döntés  jogát  adott  kérdésekben – ez az ún. „delegált” döntési jog.  A  családi  hatalmi  rendszer  tehát  többdimenziójú  fogalom,  és  leginkább  olyan  magatartásokban  lehet  mérni,  amelyek  próbára  teszik  a  hatalmat.  Ilyen  lehet  nemcsak  a  döntéshozatal  kimenetele,  hanem a családi feszültségek kezelése és a munkamegosztás is.   A második világháború után eltűntek az állandó háztartási alkalmazottak, és a feleség is munkába  állt, így szükségessé vált a háztartási munkák bizonyos fokú megosztása. Ez a megosztás is különböző  módon történhet: végezhetik a munkát a családtagok különböző arányban, végezhetik egyenlően, de  specializáltan, és végül egy szimmetrikus családban végezhetik egyenlően és egyformán. Sok minden  attól  függ,  hogy  a  házi  munkát  nyomasztó  robotnak  tekintik‐e  vagy  az  alkotásra  lehetőséget  nyújtó  tevékenységnek,  látják‐e  benne  a  pozitívumokat,  egyebek  között  azt,  hogy  autonómiát  nyújt  egy  bizonyos területen belül.    A  szimmetrikus  családstruktúrához  hozzátartozik  rendszerint  egy  szünkretikus  döntésrendszer,  melyet  az  jellemez,  hogy  a  családtagok  minden  döntést  közösen  hoznak.  Szintén  a  családtagok  egyenlőségén  alapul  az  autonomikus  döntésrendszer,  melyben  a  döntések  száma  arányosan  oszlik  meg.  Ha  asszimetrikus  a  családstruktúra,  valószínű,  hogy  a  döntésrendszerben  is  megnyilvánul  az  egyik nem dominanciája.     A  családon  belül  mindenkinek  több  szerepet  kell  betöltenie,  mindenkinek  megvan  a  maga  feladatköre (pl. a nő egyszerre anya és feleség). A szerepekből és feladatkörökből következik, hogy a  családban alcsoportoknak és alrendszereknek kell léteznie. Ilyen alrendszerek lehetnek: házastársak,  gyermekek,  fiúk,  leányok,  stb.  Ahhoz,  hogy  az  alrendszerek  betöltsék  rendeltetésüket,  megfelelő  határoknak  kell  létezniük.  A  határok  olyan  szabályokkal  írhatók  le,  amelyek  meghatározzák,  hogy  adott  helyzetben  kinek  mit  kell  tennie.  Számos  konfliktusnak  az  az  oka,  hogy  az  alrendszerek  közti  határok nem tisztázottak. A másik véglet az, amikor a túl merev szabályok izolációhoz vezetnek. A jó  határok  tehát  világosak,  de  ugyanakkor  rugalmasak,  így  megengedik  a  közösséghez  tartozásban  az  önállóság tudatát.  

22

Bányász Réka 2001 Az  alcsoportok  lehetnek  diádok  –  két  személy  szorosabb  kapcsolata,  vagy  triádok  –  három  személy között kialakult kötelék. Vizsgáljuk meg ezeket az alcsoportokat a bennük lezajló interakció  szerint.   A  diádikus  viszonyban  kétféle  interakció‐típus  figyelhető  meg24:  szimmetrikus  tranzakció,  amely  az egyenlőség fenntartására törekszik, és komplementer tranzakció, amikor A viselkedése feltételezi  B viselkedését, egyben oka és célja annak. Ezt a kettősséget azonban nem lehet ráhúzni a családi élet  minden dimenziójára. A hierarchia például a szimmetrikus viszonyban is fenntartja magát: aki „felül”  van,  az  határozza  meg  a  kapcsolat  természetét,  a  másik  pedig  követi.  A  döntéshozatalban  vagy  a  szabályalkotásban egyaránt észrevehető, hogy nem mindig az erősebb van „felül” –, könnyen lehet,  hogy az egyébként gyengébb tag lesz a diád interakciójának meghatározója. Ilyen eset az, amikor az  édesanya  gyermeke  kérésének  enged,  aki  aztán  nem  szülői  segítségnek,  hanem  saját  sikerének  könyveli el az esetet.   Vannak  diádok,  és  ez  a  jobb  eset,  amelyekben  szabályszerű  fluktuáció  figyelhető  meg,  ami  a  hierarchiát  illeti,  vagyis  esetenként  változik,  hogy  ki  van  „felül”.  E  fluktuáció  hiányában  a  diád  nagyfokú  merevséget  mutat,  ami  pedig  konfliktushoz  vezet.  Ugyanakkor  a  vita  is  folyhat  szimmetrikus és komplementer módon, noha ez utóbbi esetben, ha csak az egyik tag vádol, a másik  pedig hallgat, nem valószínű, hogy eredményhez vezet, sőt felerősíti a hibát.    Hézser Gábor szerint a triád az emberi kapcsolat legősibb formája.25 Hogy mégis leggyakrabban a  diád  után  tárgyalják,  annak  az  az  oka,  hogy  legtöbb  triád  diádokra  vezethető  vissza.  Nagyon  ritka  ugyanis  a  teljesen  stabil  triád,  melyben  mindhárom  tag  egyetért,  vagyis  amelyben  három  szimmetrikus viszony található. Leggyakoribb az instabil triád, annak is az a formája, amikor csak egy  vagy  két  pár  van  konfliktusban.  Eszerint  a  triádon  belül  beszélhetünk  két  tag  szövetségéről,  amikor  valamilyen  közös  érdek  kapcsolja  össze  őket,  ha  azonban  ezen  túlmenően  a  szövetség  valami  ellen  irányul,  a  tagokat  a  harmadikkal  szembeni  kritikájuk  köti  össze,  akkor  már  koalícióról  beszélünk.  A  szövetségről és a koalícióról egyaránt elmondhatjuk: ketten egyetértenek abban, hogy a harmadikkal  nem értenek egyet.   A  triád  kialakulhat  egy  generáción  belül,  de  lehet  ún.  többgenerációs  triád  is.  A  generációs  vonalban titkos koalíció alakulhat ki a nemek szerint: anya‐lánya, apa‐fia. Amennyiben a problémáról  nem vesznek tudomást vagy nem tudják megoldani a triádban bekövetkezett szakadást, létrejön az  ún. „perverz háromszög”. A kiszorított személy észreveszi a koalíciót, és ennek értelmében sértetten  vagy  ellenségesen  reagál,  magatartása  azonban  csak  megerősíti  a  koalíciót  –  önmagát  fenntartó,  káros visszacsatolást eredményez. Ugyanakkor az is előfordulhat, hogy pozícióváltás történik az egyik  fél részéről, és a koalíció megváltozik. Meg kell jegyeznünk, hogy a triád‐diád probléma kultúrafüggő,  24 25

Családterápiás olvasókönyv (1991) Hézser G. (1995). 169. o.

23

Bányász Réka 2001 ugyanis sok ázsiai kultúrában a családon belül teljesen természetes és szükséges egy végrehajtó diád  létezése, ennél fogva a koalíció nem okozhat konfliktust.   A családi interakciók bizonyos szabályok értelmében zajlanak, még akkor is, ha ezek a szabályok  olykor  nem  explicitek,  hanem  berögződött  szokásokban  nyilvánulnak  meg.  A  családi  szabályalkotás  két módon történik, amint erre már történt utalás: vagy közösen állítja fel őket a család, vagy egyes  családtagok hozzák a törvényeket. Ez utóbbi eset majdnem mindig konfliktus forrása, hiszen az ilyen  szabály  rendszerint  egy  személyt  elégít  ki,  a  többieknek  pedig  csak  teher.26  A  törvényadó  családtag  lehet  a  legidősebb,  a  leghangosabb,  a  legerősebb  vagy  a  leggyengébb  személy.  A  szabály  alapulhat  közös  megbeszélésen  úgy  is,  hogy  valamely  alcsoport  érdekeit  szolgálja,  és  ez  sem  segíti  a  család  harmonikus életvitelét.   További gondokat okoz az, ha a szabályokat nem egységesen értelmezik. Gyakran nem fordítanak  elég  gondot  arra,  hogy  a  szabályokat  tisztázzák,  újraértelmezzék,  miközben  a  szabályok  veszítenek  aktualitásukból. Ha a szabály nem egyértelmű, megengedi az eltérő egyéni értelmezéseket.   Külön  probléma  a  negatív  szabályok,  tiltások  kérdése.  Hézser  Gábor  felhívja  figyelmünket  arra,  hogy családjaink mindennapi életét zömében ilyen prohibitív szabályok irányítják. Ezek egy idő után  általában megkérdőjelezhetetlenné válnak, tabuizálódnak. A tabuk révén alakulnak ki az olyan családi  mítoszok, mint: „Mi szeretjük egymást”, „Nálunk nincs helye az érzelgősségnek”, stb. Közben egy idő  után  éppen  ezek  a  tabuk  vezetnek  az  őszinteség  hiányához,  bizalmatlansághoz,  vagy  lehetetlenné  teszik az önállósodást.   3. A család funkciói    A család funkcióinak bármilyen felosztása, elválasztása önkényes, mondja Horváth Attila.27 Ahhoz  azonban,  hogy  a  mai  családnak  a  társadalomban  elfoglalt  helyét  és  szerepét  megérthessük,  kénytelenek  vagyunk  valamilyen  felosztást  alkalmazni,  az  átláthatóság  kedvéért.  A  funkciók  biztosítják  azt  a  hidat,  amelyen  keresztül  a  család  intézménye  állandó  szerves  kapcsolatban  áll  az  össztársadalmi rendszerrel. A család, noha az életmód fejlődésének legellenállóbb, legkonzervatívabb  eleme,  törvényszerűen  követi  változásával,  mozgásával  a  társadalmi‐gazdasági  alapban  bekövetkezett mozgásokat.   Nem célom itt a funkciók részletes tárgyalása, mindössze arra a fordulatra szeretnék rámutatni,  amely  a  család  társadalmi  szerepét  illetően  bekövetkezett.  Ez  a  fordulat  leginkább  abban  nyilvánul  meg,  hogy  a  család  gazdasági  és  érzelmi  funkciója  a  fontossági  sorrendben  helyet  cserél.  Ezt  a  két 

26 27

Hézser G. (1995). 281. o. Horváth A. (1986)

24

Bányász Réka 2001 megváltozott  funkciót  szeretném  szemügyre  venni,  szoros  összefüggésben  a  család  belső  struktúrájának megváltozásával.   A családi döntésekkel kapcsolatban leginkább a gazdasági funkciót tárják fel a kutatások. Úgy is  mondhatjuk, hogy a család gazdasági funkcióját a családi döntésrendszeren keresztül látja el. Ez még  inkább  érvényes,  ha  a  gazdasági  funkció  területének  nemcsak  a  termelést  és  fogyasztást  tekintjük,  hanem  az  energiákkal  és  az  idővel  való  gazdálkodást  is  (pl.  gyermekvállalás,  továbbtanulás,  stb.  kérdése).   A  gazdálkodás  legfontosabb  momentuma  a  célok  meghatározása  és  rangsorolása.  Ma  már  a  családdal  szembeni  alapvető  elvárás  az,  hogy  az  egyént  segítse  életcéljai  elérésében.  Ezen  célok  elérése  vagy  el  nem  érése  attól  függ,  hogy  a  család  rendszere  a  szerepek  és  feladatok  szintjén  lehetővé  teszi‐e  ezt.  E  szerint  az  elképzelés  szerint,  ha  valamelyik  cél  elérésében  zavar  mutatkozik,  akkor az visszavezethető a családnak a térrel, idővel vagy energiával való hibás gazdálkodására.28  Ami  a  család  gazdasági  funkcióját  illeti,  a  modern  korban  funkcióvesztésről  beszélünk.  Egyes  szociológusok  ugyan  általában  beszélnek  a  család  funkcióvesztéséről,  holott  inkább  a  funkciók  átrendezéséről van szó. A gazdasági funkcióban az a lényeges változás állt be, hogy a család megszűnt  termelési egységként létezni, átadva ezt a feladatot a társadalomnak. Ettől kezdve a család a férfi és a  nő keresetére van utalva. Magyarországon és Romániában ilyen szempontból más a helyzet, mint a  nyugati  társadalmakban,  ugyanis  a  mai  napig  a  családok  nagy  részének  kiegészítő  gazdasága  van,  amely lehetőséget nyújt a családnak a közös munkára. A szocialista termelés ezt a fajta szerveződést  használta fel a munkaerő‐tartalékok mobilizálására.29  A  múlt  század  közepén  a  nő,  mint  fő  kereső  jelenik  meg  a  nagyipari  termelésben,  később  azonban,  a  gazdasági  fellendülés  következtében  csak  átmenetileg,  kiegészítésként.  A  20.  Századra  jellemző,  hogy  a  felsőfokú  iskoláztatás  és  a  pályaválasztási  szocializáció  következtében  a  nő  kereső  tevékenységének családi motivációja háttérbe szorul.   A  gyermekek  nem  járulnak  hozzá  többé  a  családi  termeléshez,  és  mivel  megnyúlt  az  oktatási  intézmények  keretén  belül  eltöltött  idő,  sokáig  nem  függetlenednek  anyagilag  a  családtól.  Ennek  a  megváltozott helyzetnek több következménye van. Egyrészt, a család nem tudja átörökíteni a munka  kultúráját  és  szokását,  következésképp,  amikor  saját  családot  alapít,  a  hagyományos  aszimmetrikus  munkamegosztás magától értetődő számára, noha a feleség munkába állt. Innen adódnak súlyos és  kezeletlen szerepkonfliktusok. Másrészt, a gyermek  felgyorsult biológiai éréséhez nagyon  lassú lelki  fejlődés társul. A gyermekek nem tanulnak meg gazdálkodni a pénzzel, nem tanulnak mértéktartást,  nehezen önállósodnak és válnak érett felnőttekké. Ezt megnehezíti az is, hogy a szülők nem vonják be 

28 29

Hézser G. (1995), 284. Cseh-Szombathy L. (1979), 163. o.

25

Bányász Réka 2001 a  gyermeket  a  közös  családi  döntésekbe,  valamint  a  szabályalkotás  folyamatába.  Pedig  ezek  a  döntések szabályozzák az egész családi életet: térrel, idővel és energiával való gazdálkodást.   A családszociológia általános tétele szerint a család egyik legfontosabb funkciója, hogy intimitást  biztosítson tagjainak. Ez az a terület, amely rácáfol az általános funkcióvesztés elméletére: a család,  miközben  gazdasági  funkcióját  bizonyos  mértékig  átadta  a  társadalomnak,  valóságos  érzelmi  mentsvárrá  alakult.  Ez  a  családdal  szembeni  elvárás  ugyan  a  történelem  produktuma,  manapság  azonban a legtöbbet terítéken levő elv. A közös cél eszerint a tagok személyiségének fejlődése, ennek  feltétele  pedig  a  kölcsönös  szeretet,  egyenlőség,  demokratikus  döntések.  A  közösség,  összetartás,  ezen belül pedig az egyéniség szabad kibontakozása teljes harmóniát kell, hogy alkosson ahhoz, hogy  a család közösen tudjon sikereket értékelni, érzelmi sérüléseket kezelni.   Cseh‐Szombathy  László  megjegyzi,  hogy  ez  az  elvárás  enyhén  szólva  irreális,  hiszen  egy  ilyen  struktúra nem jöhet létre csak úgy magától. Láttuk, hogy a családnak milyen múlttal kell számolnia, a  szülői  család  szocializáló  tényezőit  milyen  komoly  tudatos  törekvés  mellett  lehet  átértelmezni,  és  a  saját  családi  mintázatba  újra  beépíteni.  A  modern  család,  megszabadul  a  társadalmi  normák,  törvények és a közvélemény szabályozó hatalmától – a családi életet immár a tagok közötti kölcsönös  érzelmi  kapcsolat  hivatott  szabályozni.  Akkor  miért  van  az,  hogy  minden  második  házasság  válással  végződik?  Sokan  úgy  vélik  megoldhatónak  a  helyzetet,  ha  a  fiatalokkal  ismereteket  és  elveket  közölnek.  Buda  Béla  szerint  inkább  a  megfelelő  késztetések,  értékszempontok  hiányoznak,  ezért  a  szülői család sémájába kell bevinni korszerű mintákat, lélektanilag érvényes viszonyulási formákat.30   A  technikai‐gazdasági  változások  a  nyugati  társadalomban  aláásták  a  házastársi  kapcsolat  romantikus  ideológiáját,  amely  az  egymás  birtoklásának  gondolatán  alapult,  és  kialakulóban  van  a  „nyitott házasság” elmélete. Ezen elmélet szerint csak mítosz az, hogy a házastársak egymás számára  teljességet tudnak biztosítani, úgyszintén az örök hűség ideálja. A házastársaknak szükségük van arra,  hogy  másokkal  is  intim  kapcsolatot  létesítsenek,  ugyanis  ez  a  feltétele  személyiségük  teljes  kibontakoztatásának.  A  kettejük  közötti  teljes  intimitás  és  tökéletes  őszinteség  pedig  csak  úgy  lehetséges, ha a személyiség fejlődésének teret engednek. Szükség van a spontaneitásra, változásra,  a házastársaknak szükségük van időnként a távollétre és egyedüllétre. Egy ilyen kapcsolatban nincsen  féltékenység, mert a házasfelek teljesen őszinték önmagukhoz és egymáshoz.   A  nyitott  házasságnak  ez  a  leírása  tulajdonképpen  spekulatív:  az  őszinteség  fokát  nem  lehet  lemérni,  de  a  szabadon  létesített  baráti  és  nemi  kapcsolatok  mellett  nagy  kérdés,  hogy  mennyire  várható a teljes intimitás kialakulása. Egyébként is, a – sokszor ellentmondásos – társadalmi szerepek  és elvárások következtében a mindennapi társadalmi kapcsolatok velejárója az önelleplezés. A teljes 

30

Ld. Buda B., Dr. Szilágyi V. (1980). A családi élet mai problémái

26

Bányász Réka 2001 kitárulkozás csak kivételes esetekben történik meg, a teljes őszinteségen alapuló nyílt házasság pedig  illúzió.  Milyen  formái  vannak  a  modern  családnak?  A  magyar  népszámlálási  meghatározás  szerint  a  család  a  házastársi  illetve  vérségi  kapcsolatban  élők  legszűkebb  köre  –  ez  az  ún.  családmag,  vagyis  szülők  és  gyermekeik  közössége.  A  népszámlálási  családfogalomba  három  forma  tartozik  bele:  házaspár,  házaspár  és  gyermekeik,  vagy  egyedül  élő  személy  és  gyermekei.  A  szociológiai  családfogalom beleszámítja a családba az egyedül maradt, és gyermeke családjával élő özvegy vagy  elvált  szülőt,  illetve  az  elvált  vagy  özvegy,  szülői  családba  visszakerült  gyermeket,  viszont  nem  számolja a családhoz a már kereső gyermeket bizonyos kor után.31   Ezen  modellekből  is  látszik,  hogy  a  zárt,  monogám  család  ma  nem  az  egyetlen  elfogadott  lehetőség.  Egyre  több  a  nyílt  házasság,  egyre  több  az  egyedül  nevelő  szülő.  A  gyermek  nélküli  házaspárok  száma  magyar  területen  1949‐70  között  ötven  százalékkal  emelkedett.  Az  egy‐két  gyermekes családok aránya egyre nő, a három‐ vagy többgyermekeseké pedig csökken. A mai tipikus  családmodell  tehát  a  strukturális‐funkcionális  iskola  által  nukleárisnak  nevezett  kiscsalád,  a  saját  háztartással  rendelkező  családmag.  És  végül,  a  modernizmus  alapfigurája  az  egyén,  az  egyedülálló  „szingli”, aki a nagyfokú társadalmi mobilitáshoz a legtökéletesebben tud alkalmazkodni.       III. Elvi rész    1. A család esélyei és jövője    Láttuk, hogy a fejlődés következtében az össztársadalmat az anonimitás, az árutermelés és piac  totalitása,  az  emberi  teljességnek  mind  kisebb  részelemekre  való  felbomlása,  és  általában  a  külső  meghatározottság  uralja.  Ilyen  körülmények  között  a  társadalom  egyre  inkább  rá  van  utalva  arra,  amit  az  egyes  emberek  a  saját  kapcsolatrendszerükön  belül  megvalósítani  képesek.  Nagyobb  szükségünk van, mint valaha, olyan szférákra, melyek nincsenek alávetve az uralkodó logikának, vagy  legalábbis  nem  teljesen:  házastársi  kapcsolat,  gyermekkor,  szomszédság,  kultúra,  különböző  gondolatok és szimbólumok.32   Vajon  képes‐e  a  család  új rendeltetésének  betöltésére,  vagy  valamilyen  más  együttélési  formát  kell  keresnünk?  A  tudományos  és  az  egyházi  irodalomban  egyaránt  egyre  kevesebb  szó  esik  arról,  hogy  a  család  a  rend  tényezője,  a  szokások,  erények,  értékek  és  az  erkölcs  képviselője.  Ehelyett  31 32

Ld. A változó család (1978). Cseh-Szombathy L. W. Schrödter im Wege zum Menschen. 1985/2

27

Bányász Réka 2001 központi  témává  válik  a  lelki  és  pszichoszociális  biztonság,  védelem,  támasz.  A  családi  életet  egyre  inkább a kényelmesség határozza meg, így a megnövekedett igényszinttel a pénzhez való viszonyulás  is megváltozott: az értékrendben legtöbbször a lista élén áll. Az emberi kapcsolatok értéke már csak  azért  is  háttérbe  kerül,  mert  az  embernek  nincsen  ideje,  és  nem  tud  várni.  A  családot  nemcsak  kívülről fenyegeti veszély, hanem belülről is.   Nem szabad azonban rögtön mindent negatívan látnunk. Mindennek ellenére a családi közösség  nem  szűnt  meg  „az  emberi  dolgok  középpontjának”  lenni.  A  viharos  változások  nem  hagyták  érintetlenül külső formáját, de belső életereje megmaradt. Noha egyre nagyobb a szakadék a családi  kapcsolatok  és  a  gyermekekre  kívül  váró  valóság  között,  az  ifjúság  számára  még  mindig  a  család  jelenti a stabil tényezőt, a támaszt. Mindazáltal a családnak, mint a „társadalom ellenpontjának” vagy  a „társadalom ellenstruktúrájának” ideologizálását el kell kerülnünk. A családnak e majdnem mitizált  képét mindig együtt kell látnunk azzal a szükséggel, melyet az egyre erősödő individualizmus okoz. A  teljes érzelmi közösség a családban nem ős‐szükséglet, hanem szükséghelyzet, melyet megteremt és  fenntart az ember egyre változatosabb formákat öltő szubjektív szenvedése.   Gyökössy  Endrével  együtt  levonhatjuk  tehát  a  következtetést:  „a  család  semmivel  nem  helyettesíthető intézmény, az emberi együttélés és gyermekeink emberré válásának nélkülözhetetlen  helye.  Népünk,  hazánk  jövőjének  egyik  alapkérdése  ez…”  mi  gyógyíthatná,  mi  tarthatná  meg  a  családokat?33   A  Reformáció  helyreállította  a  család  méltóságát  azzal,  hogy  megszabadította  mindattól,  ami  bűnös  és  pusztulásba  visz.  Nemiség,  szerelem  és  család  eggyé  válhattak.  Luther  úgy  tekintette  a  házasságot,  mint  „természetes,  világi  dolog”,  mindazáltal  megjegyezte,  hogy  Isten  Igéje  nélkül  a  házasság állapota is fegyelmezetlen élet volna, és nem házasélet.   Ez a néhány sor a házasság teológiájából elég ahhoz, hogy lássuk: nagyon kevés család van – még  református  gyülekezeteinkben  is  –,  amely  ehhez  a  mércéhez  igazodna.  Azt  jelenti,  hogy  meg  kell  különböztetnünk a keresztyén családot, mint olyan emberek házassági közösségét, akik Isten Igéjéhez  mérik  magukat.  Igaz,  hogy  a  Reformáció  elmélyítette,  belsővé  tette  a  házasság‐felfogást,  de  az  intézményesedés elleni harcban elhanyagolta külső formát, és átengedte a világi hatóságnak. Hogyan  különböztetjük  meg  hát  a  keresztyén  családot  a  többitől?  –  teszi  fel  a  kérdést  Th.  Bovet  –  hiszen  a  mohamedán  Törökország  is  átvette  a  svájci  polgári  törvénykönyvet,  melynek  családjoga  egyértelműen keresztyén elveken nyugszik.   Bovet  szerint  a  keresztyén  család  ismertetőjegyei  két  koncentrikus  körben  helyezkednek  el.  A  külső körben: egyenlőségen alapuló szeretetközösség, hűségen alapuló biztonság és a törvényeknek  való  alávetettség.  A  belső  körben:  titok,  a  házasság  egy  személyként  való  felfogása  és  közösség 

33

Gyökössy E. (1993), 158. o.

28

Bányász Réka 2001 Istennel. Amikor a keresztyén családot akarjuk meghatározni, először fel kell tennünk a kérdést: tud‐e  a külső kör a belső nélkül létezni? Egyáltalán házasság‐e az, amelyből hiányzik a  titok, a szentség –  amelyből hiányzik Krisztus?   Világos,  hogy  minden  olyan  reform,  amely  kívülről  akarja  a  családot  és  ennek  alapját,  a  házasságot gyógyítani, szükségszerűen hajótörést szenved.34 A történelem ebben a tekintetben több  jó tanulságot is szolgáltat. Az emberiség ugyanis a családnak mondhatni minden formáját kipróbálta,  újat  nem  nagyon  fogunk  már  kitalálni  –  és  minden  idők  családjában  volt  szenvedés,  háborúság,  konfliktus,  romlás,  illetve  mindenféle  családtípusban  van  harmónia,  rend  és  a  tagok  épülése.  A  helyzet  javulását  nem  az  ilyen  vagy  olyan  család‐szerkezet  határozza  meg,  hanem  az,  hogy  a  családtagok megpróbálják keresztyénségüket életformaként megélni. Amint Török István Etikájában  megjegyzi:  történelmi  tény,  hogy  a  Római  Birodalom  bukása  a  szigorú  erkölcsű  családanyák  kihalásával  kezdődött.  Ezzel  szemben  ott  állhat  az  a  tény,  hogy  az  erkölcseiben  romlott  Római  Birodalomban  az  ősgyülekezetek  tagjai  képesek  voltak  egy  teljesen  más  életformával  szemben  megállni.  Jézust  követő  életformájuknak  köszönhették,  hogy  túlélték  azt  a  szélhulló  társadalmat,  amelyben éltek.35  Több szerző szerint36 a család „gyógyítása” a béke helyreállítását kell, hogy célozza. Ahhoz tehát,  hogy a család a társadalomban megállhasson, és a neki megfelelő helyet betölthesse, először a belső  kapcsolatokat kell rendezni, a családnak belülről kell megerősödnie. Virginia Satir így ír a család belső  kríziséről:  „Természetesen  vannak  elkerülhetetlen  emberi  fájdalmak.  Kétféle  fájdalmat  ismerek:  a  probléma felismerésének fájdalmát, és a hibáztatás fájdalmát. Az első nem kerülhető el, a második  igen. Erőfeszítéseinket arra kell irányítanunk, hogy változtassunk azon, ami változtatható, és kreatív  megoldásokat dolgozzunk ki arra, hogy éljünk együtt azzal, amin nem tudunk változtatni.” Álljon itt  még a békesség imája, amellyel egy ilyen munka elkezdhető:  Istenem, add meg a békességet, hogy elfogadjam, ami megváltoztathatatlan,   A bátorságot, hogy megváltoztassam, amit meg tudok változtatni,  S a bölcsességet, hogy felismerjem a különbséget.  (Reinhold Niebuhr)37  Amit  nem  lehet  megváltoztatni,  az  a  társadalmi  fejlődés  menete,  és  az  ennek  következtében  megváltozott viszonyok és funkciók. Helmut Begemann és Karl Neumann egyaránt amellett foglalnak  állást,  hogy  az  egyház  feladata  nem  régi  patriarkális  család  rendjének  visszaállítása.  Sem  a  tradicionális  társadalmak  különböző  életformáinak  rekonstruálása,  sem  a  régi  polgári  család 

34

Sebestyén Jenő, Ref. Etika, 265. o. Gyökössy E. (1993), 158. o. 36 Virginia Satir, Gyökössy Endre, Sebestyén Jenő, Friedrich-Wilhelm Lindemann 37 Ld. V. Satir (1999), 19. o. 35

29

Bányász Réka 2001 „normális” családformává nyilvánítása nem jelentheti a család jövőjét. Úgyszintén mítosznak számít a  régi család stabilitásának és a mai család funkcióvesztésének sarkított szembeállítása.   Van valami, ami az idők során nem változott, és az emberek életfelfogásából sem törlődött ki: a  családban  rejlő  lehetőség  a  szolidaritásra,  a  védelemre,  a  támaszra.  A  fiatalok  elképzeléseiből  ma  sem  hiányzik  a  család,  mint  olyan  létforma,  amelyben  szülőket  és  gyermekeket,  férfiakat  és  nőket  összekapcsol. A probléma ott kezdődik, hogy ezt magunk akarjuk megvalósítani a szerelem erejével  vagy  új  követhető  mintákat  keresve.  Ennél  szilárdabb  alapra  kell  építenünk,  ahhoz,  hogy  a  család  működőképes legyen, és ne mondjon csődöt, mint a legtöbb ún. szerelmi házasság.   A kiindulópont az,  hogy a házasság nem attól  működik, hogy két ember elhatározta, sem  attól,  hogy a polgárjogjog értelmében az állam összeköti őket, hanem azért működik, mert Isten szerezte,  mégpedig  hamarabb,  mint  a  társadalmat,  hamarabb,  mint  az  egyházat,  hamarabb,  mint  bármilyen  polgári  hatóságot.  Ezért  a  házasságot  tulajdonképpeni  értelemben  nem  az  anyakönyvvezető  köti  meg, nem is a lelkipásztor, hiszen egyikük sem rendelkezhet Isten titkai fölött.       2. A házasság teológiája38    1. A  Teremtésnek  megfelelő  létünkhöz  tartozik,  hogy  nem  létezhetünk  másképpen,  mint  kettősségben:  nő  és  férfi  egymásra  vannak  utalva,  nem  létezik  e  fölött  álló,  általában  vett  „emberség”.  Ez  így  van  a  házasságon  kívül  is,  istenképűségünk  éppen  abban  rejlik,  hogy  Krisztusnak és az Ő Egyházának kapcsolatát tükrözzük.  2. Ez  a  megkülönböztetés  nemcsak  a  testi  létre  érvényes,  hanem  létünk  mélyéig  teljesen  meghatároz. Férfi és nő azonban nem két különböző emberfajta, hanem éppen egymásért és  egymással  együtt  alkotják  emberségünk  eredeti  formáját,  amely  nélkül  nem  volnánk  „emberi” emberek.39 A férfi csak azért férfi, mert van nő, akivel szemben az lehet, ami. Ebben  a felbonthatatlan együttlétben kell élnünk, felelősek  vagyunk egymásért – ezt  túlságosan is  kevéssé tudatosítjuk magunkban.   3. A  nemi  különbség  nem  egy  legyőzhető  és  legyőzendő  valami,  Isten  jó  Teremtése  és  jótette  számunkra. A nemek közötti harc, az állítólagosan erősebb férfi uralkodni akarása, ezt mind a  bűn  hozta  e  kapcsolat  számára.  Amikor  az  Isten  szerinti  jó  rendet  a  férfi  és  nő  közötti  területen figyelmen kívül hagyjuk, óhatatlanul önkényesség áldozataivá válunk. Ebben rejlik a 

38

A házasság teológiáját Eduard Thurneysen foglalja össze a Seelsorge im Vollzug (1968) című művében. Ezt a részt az ő nyomán ismertetem. 39 „Mann und Frau sind gerade nicht verschiedene Menschenarten, sondern Mann und Frau sind füreinander und miteinander die ursprüngliche Gestalt unserer Mitmenschlichkeit, ohne die wir nicht wären was wir sind menschliche Menschen.“

30

Bányász Réka 2001 házasság  értelme  és  mibenléte:  férfi  és  nő  annyiban  veszik  komolyan  különbözőségüket,  amennyiben  a  házasságot  komolyan  veszik.  A  házasság  az  a  hely,  ahol  örvendhetünk  nemiségünknek.   A  nagy  individualizmusban  úgy  tűnik,  mindenki  mindent  megengedhet  magának.  Isten  azonban nem hagyott bennünket ilyen zűrzavarban. Megkönyörült rajtunk, és parancsolatát  adta nekünk. Jézusnak minden szava, mely a házasságról szól, nem más, mint helyreállítása  annak a rendnek, mely kiszólítja a bűnöst önkényességéből, és üdvösséges engedelmességbe  állítja. Isten parancsolata kegyelmes parancsolat. Nem szabad Isten kegyelmes parancsolatát  újra  törvénnyé  tennünk,  amely  ránehezedik  az  emberre,  sőt  megöli,  ahelyett,  hogy  életre  vezetné.  Nem  szabad  egy  „új  morálnak”  támadnia,  egy  ember  által  betöltendő  igazságnak,  amelyet azonban soha nem tudnánk megvalósítani.40   4. Úgy  az  Ó‐  mind  az  Újszövetségben  férfi  és  nő  alapvetően  egyenértékű,  de  nem  egyforma.  Noha  nincsen  fölé‐  és  alárendeltség,  megtaláljuk  a  szolgálat  képét:  a  kölcsönös  szolgálatra  való elhíváshoz ígéret kapcsolódik.   5. Férfi és nő teljes, kizárólagos, élethossziglan tartó testi‐lelki közösségre hivatott. Ígéret által  kötik  a  házasságot,  és  megpecsételik,  amikor  testileg  egymásnak  ajándékozzák  magukat.  Ennek előfeltétele, hogy egymás számára rendeltettek, aminek jele az emberi szerelem.   6. A szeretet három formában jelenik meg: érosz, szexus, agapé. Érosz és szexus a Teremtéstől  fogva  beletartoznak  a  házasságba.  A  házasságon  belül  férfi  és  nő  szabadon  és  jó  lelkiismerettel, óhajtva (érosz) a lelki‐testi egyesülést, egymásnak adják magukat (szexus). Ez  Isten  kegyelme  által  lehetséges,  amely  a  természeti  ember  életét  is  átfogja  és  megszenteli.  Isten  bocsánata  létünk  teljességére  érvényes.  Az  agapé  kimunkálja,  amire  érosz  és  szexus  törekszik,  tudniillik  a  tiszta,  teljes  közösséget.  Anélkül,  hogy  e  hármat  egymástól  elszakítanánk, ki kell mondanunk, hogy az agapé az igazi házasság megtartó ereje.     A  házasság  tehát  szeretetre  épül,  mégpedig  isteni  szeretetre  –  ezt  a  szót  használja  a  Szentírás,  amikor a házasság titkát magyarázza (Ef. 4, 1‐2. 5, 21‐23). Arra a szeretetre kell építenünk, amelyet  nem mi termelünk ki magunkból, melyet csak Krisztustól kaphatunk, aki előbb szeretett minket.   Gyökössy Endre azt nevezi boldog házasságnak, ahol a tagok el tudják viselni, szenvedni egymást  szeretetben.  Ám,  ha  valahol  a  házastársak  el  tudják  fogadni,  sőt  megbecsülik  a  másik  házasfél  másságát,  ott  tudnunk  kell,  hogy  ez  csak  az  agapé,  a  Jézus‐féle  szeretet  éltető  dimenziójában  40

„Was für Verwirrungen, Verwüsterungen auf dem Gebiete sexueller Aufklärung pharisäisches Reden iund Warnen eufgerichtet hat! … Wie tief ist der Schuld der Kirche, die junge Menschen, die in geschlechtlicher Hinsicht auf Abwege geraten sind, in Angst und Schuldgefühle hineingetrieben hat! – Wehe uns, wenn wir statt Lasten und Unwissenheit und Schuld abzunehmen, Lasten aufladen, weil wir ein falsches Heiligkeitsideal vertreten.“

31

Bányász Réka 2001 lehetséges.41  Nem  a  nyílt  házasság  eszméje  hozza  el  a  megoldást,  nem  kívül  kell  keresni  a  lehetőségeket –, az egymásért való élést kell naponta tudatosan akarni, és újra kezdeni. „Amit ezen  felül  írnak,  verselnek,  dalolnak,  filmeznek  a  boldog  házasságról,  az  szentimentum  és  romantika”,  mondja Gyökössy.   Amikor  új  modelleket  és  vezérelveket  keresünk,  melyek  az  embereket  arra  indítanák,  hogy  családot  alapítsanak  –  mondja  Lindemann  –  először  azt  kellene  tisztázni,  hogy  a  régiek  miért  nem  nyújtanak  már  segítséget  számunkra.  Sebestyén  Jenő  szerint  ennek  végső  fokon  minden  vonatkozásban a bűn az oka. Az ember mindig bűnösként lép házasságra, a bűn teszi hamissá, torzzá  a  házassági  ideált,  ezért  lesz  az  emberiség  nagy  százaléka  szükségszerűen  boldogtalan,  beteg,  korlátolt,  nyomorult.  A  bűn  az  oka  annak,  hogy  az  emberek  a  házasságban  is  homokra  építenek:  hamis  a  szerelmi  fogalmuk,  hamis  a  házassági  fogalmuk,  és  hozzátehetjük,  hamis  a  család‐képük.42  Isten  azonban  megkönyörült  az  emberen,  mondja  Thurneysen.  Igen,  a  házasság  Isten  kegyelmi  szövetségének része, éspedig Kuyper szerint az egyetemes kegyelem területére tartozik.43   Azokkal  szemben,  akik  a  házasság  értelmét  kizárólag  a  gyermekáldásban  látják,  Török  István  leszögezi: a Biblia nem osztja ezt az egyoldalú nézetet. A Szentírás valóságlátása megkülönbözteti a  házasság  „öncélúságát”  illetve  „eszközi  voltát”,  a  nélkül  azonban,  hogy  a  két  dolgot  egymástól  elszakítaná,  vagy  egymással  szemben  kijátszaná.  Mindazáltal  Török  nem  nevezi  a  gyermektelen  házasságot  családnak.44  A  házassághoz  hozzátarozik,  hogy  termékeny  legyen,  amint  a  nemi  közösséghez hozzátartozik a nemzés (Brunner).   A gyermeknevelésnek az a feltétele, hogy a szülők eszköz‐mivoltukat felismerjék. Nem tekinthetik  gyermeküket  saját  tulajdonuknak,  akivel  a  polgári  rend  keretei  között  szabad  tetszésük  szerint  bánhatnak,  hanem  Isten  rájuk  bízott  gyermekének,  akinek  testi‐lelki  fejlődéséért  felelősséggel  és  számadással  tartoznak.  Az  így  felfogott  család  alakulhat  olyan  „fészekké”,  ahol  a  gyermekek  biztonságban  érzik  magukat,  ahol  egész  életükre  szóló  jó  modellt  és  viselkedési  mintát  kaphatnak.  Gyökössy felhívja a figyelmet, hogy a család nem válhat „körülbástyázott minighettóvá”, mert akkor  olyan  lesz,  „mint  a  sótartóba  beletöppedt  só,  mint  a  véka  alatt  füstölgő  lámpás  s  a  pohárba  beleszáradt  kovász.”45Kinek  mi  haszna  a  családból,  ha  nem  tanít  meg  más  felekezetű,  nyelvű,  műveltségű, gondolkodású, világnézetű emberek között élni?   Lindemann46 rámutat arra, hogy keresztyén hagyományunk családképeit sem lehet megérteni, ha  nem  vesszük  figyelembe  a  sajátos  társadalmi  kontextust,  melyben  elhelyezkednek.  Két  családképet  emel ki: egy ószövetségit – Jákob és Ézsau történetét, és egy újszövetségit – a tizenkét éves Jézus a  41

Gyökössy E. (1993). 159. o. Prof. Dr. Sebestyén J. , Ref. Etika. 262. o. 43 Kuyperre Sebestyén J. hivatkozik, 257. o. 44 Török I. Etika, 132-133.o. 45 Gyökössy E. (1993). 162. o. 42

32

Bányász Réka 2001 templomban. Ezekben a családokban komoly konfliktushelyzeteket találunk, mégpedig két alapvető  élethelyzetben:  a  család  javainak,  úgy  is  mondhatnánk,  energiaforrásainak  elosztása,  illetve  a  szülőktől való leválás és elszakadás.   Az  első  történetben  az  elsőszülöttségi  jog  szigorú  érvényesítése  a  konfliktus  okozója.  Mivel  a  fivérek  ikrek,  csak  nagyon  erőltetve  lehet  azt  mondani,  hogy  az  elsőszülöttségi  jog  igazságos  lehet.  Rebekának  van  bátorsága,  hogy  megváltoztassa,  amit  meg  lehet  változtatni,  ezzel  megtöri  egy  igazságtalan  öröklési  erőszak  láncolatát.  A  csalás  nem  dicsőség,  és  nem  dicséretes,  de  az,  ami  a  nyomán  támad:  béke.  Az  ószövetségi  ember  tudta,  hogy  Isten  tartja  fenn  a  tett‐következmény  összefüggést,  de  ugyanakkor  Ő  az,  aki  ezt  az  összefüggést  megtörheti.  Jákob  csalása  nem  marad  következmények nélkül, és hosszú ideig kell idegenben szolgálnia, de később az ígéret hordozója lesz,  Izrael  atyja.  A  reménység  vonalát  megszakítja  ugyan  a  konfliktus,  de  a  rosszat  nevén  nevezik,  ezzel  hatalma megtörik, korlátok közé szorul. Így kezdődik a békesség.   A második történet szintén egy fájdalmas konfliktust idéz fel. Jézus megsérti a szülők tiszteletére  és  az  engedelmességre  vonatkozó  alapvető  parancsolatot:  elutasítja  anyja  igényét  a  kötődésre,  és  apja  igényét  az  engedelmességre.  Az  a  mondat  azonban,  amely  a  távolságot  hangsúlyozza,  egyben  valami  olyat  is  rejt  magában,  ami  szülőket  és  gyermeket  összekapcsol,  tudniillik  az  Istennel  való  kapcsolat  közös  hagyományát.47Megtörik  a  törvény  erőszakos  betöltésének  vonala,  de  Jézus  utána  követi szüleit, a leválás lehetősége nem zárja ki a mindennapi szülő‐gyermek kapcsolatot.   Az  Újszövetségben  teljesen  világos,  mondja  Lindemann,  hogy  túlhaladott  családi  törvények  és  szabályok  kérdésessé  válnak,  amikor  a  végső  üdvösségről  van  szó.  Ez  történik,  amikor  Jézus  azokat  nevezi  családtagjainak,  akik  Isten  akaratát  cselekszik,  vagy  amikor  kiszólítja  tanítványait  a  családi  kötelezettségek  és  hagyományok  kötelékeiből.  Az  apostoli  levelekben  megjelenő  keresztyén  családi  szabályok szintén arról tanúskodnak, hogy az apa teljhatalmának láncolata megtörik, hogy ne legyen  „kétségbeesés”, hanem békesség (Kol. 3, 21).    Krízishelyzetben  van  a  család  a  21.  században?  Igen,  ahogyan  krízisben  volt  a  Jézus  korában.  Egyaránt  krízishelyzetet  teremtenek a  családi életciklus változásai, és a társadalom mozgásai az idő  során.  Ez  azonban  nem  azt  jelenti,  hogy  a  család  erőforrásaiban  kellene  kételkednünk,  végső  pusztulást jósolva ennek az együttélési formának. A család sebeit orvosolni mindig is kellett. A lényeg  az, hogy rá tudjunk mutatni a fájdalmas pontokra, meg tudjuk ragadni a problémát. Azok a családok,  melyekben  nincsen  konfliktus,  általában  nem  is  törekednek  olyasvalamire,  amit  Sebestyén  Jenő  így  nevez:  „a  közösségek  teljessége”.  A  médiákon  keresztül  árad  ránk  az  egyébként  is  erős  hajlam  a 

46

Dr. Friedrich-Wilhelm Lindemann im Wege zum Menschen 1985/2 „Avagy nem tudjátok-é, hogy nekem azokban kell foglalatosnak lennem, melyek az én Atyámnak dolgai?” Lk. 2, 49

47

33

Bányász Réka 2001 kényelemre,  mások  véleményének  átvételére.  A  vitatkozás,  a  konfliktus  túlságosan  fárasztó,  ez  azonban olyan hamis toleranciát eredményez, amely valójában igénytelenséget és közönyt takar.     Nem  annyira  arról  van  szó  tehát,  hogy  pozitív  modelleket  kell  az  emberek  elé  állítani  –  korunk  talán  túlságosan  is  tele  van  követésre  szólító  modellekkel  –,  mint  inkább  arról,  hogy  az  érzékeny  pontokkal  megbarátkozzunk,  megtanuljunk  élni  velük.  Ezzel  kezdődik  a  változás.  Az  individualitásra  szükség van  a családon belül, és hogyha vannak az egyének fölött álló összetartó értékek, akkor az  individualizmus a békesség eszköze lehet, éppen a konfliktuson keresztül. A keresztyén lelkigondozó  útmutatása  is  erőszakos  lehet  előítéletek,  eszmék  és  jó  szándék  által.  Ezt  azonban  korlátok  közé  szorítja  az  a  tény,  hogy  Jézus  maga  erőszakot  szenvedett  el,  és  ezzel  megszakadt  a  gonosszal  szembeni erőszakosság lánca.     Összefoglalás  Az  utóbbi  évtizedekben  nemcsak  a  család  szerkezetében  történtek  radikális  változások,  hanem  a  családkutatás  is  –  mindenekelőtt  a  családpolitika,  családpedagógia  és  családpszichológia  terén  –  paradigmaváltáshoz  érkezett.  Nem  olyan  rég  úgy  látták  a  családot,  mint  statikus  szerkezetű  szocializáló  egységet,  mely  meghatározott  interakciós‐  és  kommunikációs‐formákkal  a  gyermek  életét  mélyen  és  hosszú  időre  befolyásolja.  A  rendszerszemlélet  a  családot  olyan  perspektívába  állította, melyben egy fejlődő, dinamikus rendszert látunk. A kutatás középpontjában immár komplex  interakciók  és  tranzakciós  folyamatok  állnak,  a  krízist  pedig  rendszerben  és  az  egész  élet  folyamatában ragadhatjuk meg.   A család, mint univerzális életforma a reprodukció, az érzelmi stabilizálás valamint a gyermeknevelés  feladatainak  betöltésére  hivatott.  Ezen  funkcióit  azonban  a  múltban  mindig  sajátos  hálózatokban  valósította  meg,  melyek  többnyire  rokonkapcsolati  jellegűek  voltak.  A  családi  életformák  pluralizálódásával  ezek  a  hálózati  kapcsolatok  is  megváltoztak,  többé  nem  határozza  meg  őket  a  szokás  és  a  hagyomány.  A  modern  társadalom  egyik  központi  kérdésének  azt  látják  a  kutatók48,  sikerül‐e a nemek és generációk közötti kapcsolatot időtállóvá tenni.   Karl  Neumann  beismeri,  hogy  még  távol  állunk  egy  „másik  családkultúrától”,  amely  képes  a  család  útjában álló akadályokat következetesen lebontani. A családpolitika külső beavatkozását az a veszély  fenyegeti, hogy a család „intézményes bekerítéséig” fajul. Sem a pszichoszociális és pedagógiai, sem  a  lelkigondozói  munka  nem  tudja  a  mai  családi  életforma  labilitását  megszüntetni.  A  lakáskörülményeket, az embertelen városfejlesztést, a szociális infrastruktúra hiányát, az elidegenítő  munkaviszonyokat,  a  fogyasztói  kényszert  nem  képes  megváltoztatni,  de  még  enyhíteni  sem.  Amit 

48

Karl Neumann in Jahrbuch der Religionspädagogik, 113.o.

34

Bányász Réka 2001 tenni  lehet  ezen  a  területen  az  az,  hogy  tudatosítsuk  a  családtagokban  az  életkörülmények  hatását  életükre, hogy azután tudatosan cselekedhessenek.   Mi  volna  az  egyház  megfelelő  hozzáállása  a  család  krízishelyzetéhez?  Az,  hogy  lándzsát  törjön  a  természetesnek  tekintett  patriarkális,  monogám  családforma  mellett?  Minden  esetre,  minden  tanácsadói  és  oktatói  munka  tévútra  kanyarodhat,  ha  csupán  a  gyermekek  vallási  szocializálásának  eszközét látja a családban. A család nem a társadalom vagy az egyház szolgálatára kitalált rendszer,  bármennyit  is  beszélünk  funkcióiról.  A  családi  lét  alapja  teljesen  más,  és  ezt  az  alapot  felmutatni  minden  lelkigondozói  munka  célja  kell,  hogy  legyen.  Jézus  állásfoglalása  lehet  ebben  eligazítás  számunkra: nem kerülhet veszélybe a család, ha van egy olyan valóság, amely fölötte való, amely nála  fontosabb – Isten országa.     

Irodalom:  1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11. 12. 13. 14. 15. 16.

Begemann, Helmut (1960). Strukturwandel der Familie. Im‐Furche Verlag, Hamburg  Bibliai Lexikon (1931). Szerk. Czeglédy Sándor, Hamar István, D. Dr. Kállay Kálmán  Bovet, Theodor (1962). Ehekunde. Verlag Haupt Paul, Bern  Buda Béla (1980) Párválasztás és házasságkötés. In: A családi élet mai problémái –  összeállította Dr. Szilágyi Vilmos. Tankönyvkiadó Budapest  Családterápiás olvasókönyv. I. kötet. (1987) Budapest  Cseh István (1975‐1976). A nagycsaládos rendszer emléke a szlavóniai magyaroknál. Szeged  Cseh‐Szombathy László (1979). Családszociológiai problémák és módszerek. Gondolat Kiadó,  Budapest  Cseh‐Szombathy László (1978). A mai magyar család legfőbb jellegzetességei. In: A változó  család – összeállította Cseh‐Szombathy László. Kossuth Könyvkiadó, Budapest  Gyökössy Endre (1993) Életápolás. Vallás‐ és családlélektani tanulmányok. Kálvin Kiadó,  Budapest  Hajek, Sigfried (1962). Die Familien und die europaeishe Gemeinschaft. Referate anlaesslich  der Arbeitstatung der Internazionalen Union der Familienverbaende (UIOF). Köln  Hézser Gábor (1995). A pásztori pszichológia kézikönyve. Kálvin Kiadó, Budapest  Horváth Attila (1986). Család – közösség – kultúra. Tanulmányok a családi életre nevelésről.  Múzsák Közművelődési Kiadó. Budapest  H. Sas Judit (1978). A nagycsalád jellegzetességei a mai magyar falusi társadalomban. In: A  változó család – összeállította Cseh‐Szombathy László. Kossuth Könyvkiadó, Budapest  Klinger András Dr. (1980) A családi élet változásai hazánkban. In: A családi élet mai problémái  – összeállította Dr. Szilágyi Vilmos. Tankönyvkiadó Budapest  Keresztyén Bibliai Lexikon (1993). Szerk. Dr. Bartha Tibor. Kálvin Kiadó, Budapest  Lenkeyné Semsey Klára (1993). A nők az Újszövetségben, az Újszövetség a nőkről. Kálvin  Kiadó, Budapest 

35

Bányász Réka 2001 17. Lindemann, Friedrich‐Wilhelm (1985). „Wisset ihr nicht, dass ich sein muss in dem, das  meines Vaters ist?” – Familie und Sozialer Friede, In: Wege zum Menschen 1985/2,  Vandenhoek‐Ruprecht  18. Morgenthaler, Christoph (1999). Systemische Seelsorge. Impulse der Familien‐ und  Systemtherapie für kirchliche Praxis. Verlag W. Kohlhammer  19. Neumann, Karl (1992). Familie im Prozess moderner Gesellschaften, In: Jahrbuch der  Religionspaedagogik 1992, Neukirchener Verlag  20. Pálhegyi Ferenc (1998). Pedagógiai kalauz. Budapest  21. Popper Péter (1980). A szülő‐gyermek kapcsolat korai gyökerei. In: A családi élet mai  problémái – összeállította Dr. Szilágyi Vilmos. Tankönyvkiadó Budapest   22. Radvánszky Béla (1990). Magyar családélet és háztartás a XVI.‐XVII. században. Európa  Könyvkiadó, Budapest  23. Rátay Csaba (1990). Nukleáris család versus többgenerációs modell. In: Egészséges család,  egészséges nemzet. Családkongresszus, Budapest  24. Satir, Virginia (1999). A család együttélésének művészete. Coincidencia Kft. Budapest  25. Schröder, Wolfgang (1985). Familie und Beratungsarbeit. Zur Entwicklung der  gesellshcaftlichen Lage der Familie heute, In: Wege zum Menschen 1985/2, Vandenhoek‐ Ruprecht  26. Sebestyén Jenő, Prof. Dr. (1993). Református etika. Budapest‐Gödöllő  27. Szilágyi Vilmos (1980). A párválasztás folyamata. In: A családi élet mai problémái –  összeállította Dr. Szilágyi Vilmos. Tankönyvkiadó Budapest  28. Teleki Béla (1989). Lüktető élet. Családi alapközösségek könyve. Prugg Verlag, Eisenstadt  29. Theologisches Wörterbuch zum alten Testament (1973).Band I. Verlag W. Kohlhammer.  Stuttgart, Berlin, Köln, Mainz   30. Theologishce Realenzyklopaedie (1983). Band XI. Walter de Gruyter – Berlin – New York.   31. Thurneysen, Eduard (1968). Seelsorge im Vollzug. EVZ‐Verlag, Zürich  32. Török István (1997). Etika, Kolozsvár  33. Utasi Ágnes (1991). Családok és életstílusok, Budapest 

 

36