Szerelmes regények
Jennifer Dale
Gyengéd rapszódia
Budapest, 1990 A mű eredeti címe: Jennifer Dale: Tender Rhapsody New American Library, New York, 1983 © Jennifer Dale, 1983 Fordította: Panajotu Kosztasz © Hungarian translation, Panajotu Kosztasz, 1990 ETO: 894.511-31 ISBN: 963 8045 04 3 ISSN: 0865-204 X
Kiadta a TEXT Kereskedelmi Kulturális és Szolgáltató Kft. A kiadásért felel: Imrei Gyuláné A kötet kiadásában részt vett a Maecenas International Kft. Szedte és nyomta az Alföldi Nyomda Felelős vezető: Szabó Viktor vezérigazgató A nyomdai megrendelés törzsszáma: 3020.66-14-2 Készült Debrecenben, az 1990. évben Felelős szerkesztő: Aranyossy Árpád Műszaki szerkesztő: Balla Judit Sorozatterv: Molnár Ferenc Illusztráció: Zelenyiánszky Zoltán Nyomásra engedélyezve: 1990. augusztus l-jén Megjelent 6,25 (A/5) ív terjedelemben 7747-P-9092
1. A tizenhetedik emeleten lévő iroda hatalmas ablakán át Judith Vanover letekintett a mélybe, New York City egyik legforgalmasabb utcájára, ahol így déltájban a nyüzsgés már szinte elviselhetetlennek tűni. Judithot, aki kisvárosban nőtt fel, és annak idején első látásra beleszeretett a „nagy faluba”, rendszerint felvillanyozta a nyugtalan város látványa, ma azonban az elébe táruló kép semmilyen hatással sem volt rá. Mindkét kezét szoknyazsebeibe mélyesztette, és főnöke, Kurt Sherrill felé fordult. Keserűség felhőzte be csinos arcát, és ugyanez érződött hangján is, amint megszólalt: – Kurt, ez nem tűnik jó megoldásnak. Legalábbis nem a Lauden-ügynökség számára. Kell, hogy legyen valami más kiút… Egészen biztos, hogy van is. – Százszor is átgondoltunk már mindent, Judith. Megértem az érzéseidet. Mit gondolsz, én mit érzek? Végül is a döntés felelőssége az én vállamat nyomja. De a számok nem hazudnak. Ha nem változtatunk, a Lauden-ügynökség egy év múlva megszűnik. Válaszút elé kerültünk: vagy a könnyűzenével is foglalkozunk, vagy bezárjuk az ügynökséget. Nos, én a változtatás mellett döntöttem. Te mit tettél volna az én helyemben? Judith döbbenten meredt Kurtra. A férfi valóban szomorúnak látszott. Az utóbbi néhány eseménydús hét alatt szemmel láthatóan megöregedett. Homlokán elmélyültek a ráncok, tekintélyt parancsoló pocakja pedig, amely azelőtt magabiztosan nyomult előre, most petyhüdtnek látszott. Nem, Judithot valóban nem vitte rá a lélek, hogy szemrehányást tegyen neki. A Lauden-ügynökség körülbelül ötven éve állt fenn. Kezdettől fogva New York City legjobb, legelőkelőbb ügynökségei között tartották számon. Az ügyfelek között csupa nagyformátumú, klasszikus és majdnem klasszikus előadóművész szerepelt. Judith már harmadik évét töltötte az ügynökségnél, és még mindig büszkeség töltötte el, amiért a főiskola után azonnal megkapta ezt az állást. Most azonban alábbhagyott a büszkesége. A változások és a gazdasági szükségszerűség arra kényszerítette az ügynökséget, hogy kevésbé előkelő előadóművészek képviseletét is vállalja. Kurt, az alapító utóda, képtelen volt úrrá lenni a helyzeten. Judith tisztában volt vele, hogy a főnöke minden tőle telhetőt megpróbált. Tulajdonképpen az ő érdeme volt, hogy mind ez idáig halogathatták ezt a lépést. – Judith, szeretném, ha továbbra is velünk maradnál – mondta Kurt kedvesen – de akkor sincs harag, ha a távozás mellett döntesz. Búcsúajándékként még egy előnyös referenciát is adok. Amikor az a veszély fenyegetett, hogy szürke szeme könnybe lábad, Judith konok pislogással vette elejét a bajnak, és kihúzta magát. – Maradok, Kurt, és segítek, ahogy csak tudok. Ha ügyesek vagyunk, talán elég biztos alapokat teremthetünk ahhoz, hogy visszakanyarodjunk arra az útra, amelyről most letérünk. – Talán. De én erre nem számítanék. Nézzünk szembe a tényekkel, gyermekem! Manapság a pop, a rock és a country hozza a nagy pénzt. – Tudom, tudom mormolta Judith. – Csak vigasztalni akarom magamat. – Akkor hát maradsz? – Igen, maradok. Nehéz manapság állást találni, különösen, ha valaki a klasszikusokra akar specializálódni. Azonkívül tartozom is ezzel. Egyszer nagy kockázatot vállaltál velem, amikor minden tapasztalatlanságom ellenére egyenesen az iskolából szerződtették Miféle barát volnék, ha most, amikor bajba kerültünk, cserbenhagynálak? – Judith mosolya őszinte ragaszkodást tükrözött.
– Remek – ha Kurt nem lett volna olyan méltóságteljes egyéniség, Judithra vetett tekintetét akár pajzánnak is nevezhetnénk. – Ez azt jelenti, hogy készen állsz az első megbízás teljesítésére? – Mire gondolsz? – kérdezte Judith óvatosan. Kurt sokáig matatott az íróasztalfiókban, végül előhúzott egy barna dossziét. Idegölő lassúsággal átolvasta tartalmát anélkül, hogy közben egyszer is Judithra pillantott volna. Végül becsukta a dossziét, és szemüvege fölött Judithra meredt. – Tehát? – kérdezte a lány kissé türelmetlenül. – Hallottál valaha Oliverről? – Nem, nem hiszem – válaszolta Judith, és határozatlanul vállat vont. – Ez a vezetékvagy a keresztneve? – Ez az egyeden, vagyis a művészneve. Mindenesetre személyesen kellene vele találkoznod. Oliver feltörekvő rockzenész. Az összes számát maga írja. Nagy reménységnek tűnik… legalábbis a maga nemében. Most épp itt van New Yorkban, az East Side-on lép fel egy kis klubban, amit Anthonynak hívnak. Nemrég megkeresett bennünket, és kérte, hogy képviseljük. Mi egyelőre nem adtunk határozott választ neki, mert még nem született meg a nagy elhatározás. De ma délelőtt felhívtam, és őt is érdekli még az ügy. A telefonbeszélgetés alapján olyan benyomásom támadt, hogy Oliver nem az a kimondottan szerény fájta. Úgy tűnik, biztos abban, hogy jó úton halad a siker felé, de feltételezi, hogy egy jő ügynökség segítségével, különösen, ha olyan hírneve van, mint a miénknek, gyorsabban érhet el a csúcsra. Ezenkívül az a véleménye, hogy több ideje marad „alkotásra”, ha a könyveléssel és a többi hasonló dologgal mi foglalkozunk. – No és mi lenne az én feladatom? – Ugyanaz, mint máskor, ha új kliensünk akadt. Menj el a fellépésére, hogy megismerd, milyen, azután találkozz vele, és tárgyaljátok meg a részleteket. Ez kizárólag üzlet. Semmi problémád nem lehet. – Kivéve a zenét. Mit tudok én a rockról? – siránkozott Judith. – Ugyan, ugyan – dorgálta Kurt finoman. – Oliver munkáját akkor is összevetheted másokéval, ha nem szereted a rockzenét. A hallgatóság reakcióját is fel tudod mérni. Nem hiszem, hogy mindezt magyaráznom keli neked. Korábban sohasem okozott gondot az első lépés megtétele. – Persze tudom, hogy igazad van. Majd meglátom, mire jutok Mr. Oliverrel. De azért egyvalamit árulj el. Dobálózni szokott vagy pedig eleven kígyókat használ a színpadon? Bár Kurt könnyedén felnevetett, fejcsóválásában némi szemrehányás érződött. – Arra kényszerülünk, hogy másfajta zenével is foglalkozzunk. Egyvalami azonban nem változik: a Lauden továbbra is a minőség szinonimája marad. Az én feltételem az, hogy Oliver minőséget nyújtson a maga területén. Ezt ellenőrizd. És elbocsátó gesztussal átnyújtotta Judithnak a dossziét. – Volt itt még valami – fűzte hozzá, átnyújtva egy kazettát is. – Ezt is Oliver küldte a levelével együtt. Ha esetleg kedved támad belehallgatni. Az irodájába visszatérve Judith nem vesztegette az idejét, azonnal átnézte az összefoglaló jelentéseket, majd felhívta az Anthony klubot, hogy megérdeklődje Oliver másnap esti tel lépésének időpontját. Amikor azonban közölte, hogy Oliverrel szeretne beszélni egy találkozó megbeszélése végett, a vonal másik végén lévő személy semmi hajlandóságot nem mutatott arra, hogy kapcsolja az énekest. Azt viszont megígérte, hogy beszámol Olivernek a telefonhívásról, és szol neki, hogy Judith másnap este a fellépések közti szünetben szeretne beszélni vele.
A délután hátralévő részében Judith más ügyekkel foglalkozott, és minden erejével azon volt, hogy megfeledkezzen újabb megbízatásáról. Röviddel a munkaidő letelte előtt három ismerős, apró koppantás hangzott fel irodája ajtaján. – Gyere be, Drew – szólt ki. Egyik kollégája, Drew Robinson lépett be a helyiségbe kifogástalan öltözékben, frissen és üdén, jólfésülten, vagyont érő ingén és öltönyén egyetlen ránc, egyetlen gyűrődés sem látszott, mintha nem is este hat óra felé járna az idő, hanem még mindig reggel kilenc óra volna. – Mi volna, ha innánk egyet vagy elmennénk vacsorázni ma este? Esetleg mindkettőt? – Köszönöm, Drew, de nem valószínű, hogy menni fog. Meglehetősen fáradtnak érzem magam, nem valószínű, hogy jó társaság volnék. Talán majd máskor. – Ahogy gondolod. De én szeretnélek felvidítani. Ha Judithnak egyetlenegy szóval kellett volna jellemezni Drewt, akkor a „kitartó”-ra esett volna választása. Már majdnem három éve ismerték egymást, és a fiú még mindig próbálkozott, noha Judith kezdettől fogva nagyon őszinte volt hozzá, és nemegyszer közölte vele, hogy számára csak jó barát és nem több. Bár látszólag úgy tűnt, hogy a fiú elfogadta ezt, Judithnak állandóan az a kényelmetlen érzése volt, hogy Drew továbbra is azt várja, hogy mikor tér végre észhez, mikor támad fel az érdeklődése iránta. Judith nem tartotta valószínűnek, hogy bármiféle romantikus érdeklődés támadna benne Drew iránt, még ha ezzel kétségkívül jó fogást csinálna is. A férfi magas volt, egészen jóképű, kifogástalan modorú, művelt és kulturált. Mindennek tetejébe egy kiváló bostoni család sarja volt, és független jómódban élt. Judith nagyra becsülte, amiért dolgozott és nem azt a playboy életformát választotta, aminek pedig kevés huszonöt éves férfi tudott volna ellenállni. Volt azonban egy lényeges szempont, ami ellene szólt: jelenléte sohasem hozta lázba Judithot. Amikor együtt voltak, úgy érezte, mintha a fivérével vagy egy régi barátjával beszélgetne. – Méltányolom az igyekezetedet, Drew. De azt hiszem, ma este mégis inkább hazamegyek és meghallgatom ezt itt. –Azzal felállt a forgószékéből, felemelte a kazettát, és leplezetlen undorral szemügyre vette. – Ó – mondta a fiú megértő, széles mosollyal – az első kommersz ügyfeled? – Eltaláltad. Olivernek hívják. Nem valamilyen Oliver vagy esetleg Oliver valami, hanem csak egyszerűen Oliver, Holnap este lesz részem abban az élvezetben, hogy személyesen is találkozhatom vele az Anthony klubban. – Elkísérjelek? – kérdezte Drew reménykedve. Judith ez egyszer hálás volt az indítványért. Nem szokott éjszakai mulatókba járni, eltekintve attól a néhány alkalomtól, amikor valamilyen kitartó unszolásnak tett eleget. Tudta, hogy kényelmetlenül érezné magát, ha egyedül menne – még ha hivatalos minőségben is –, mert irtózott a nemkívánatos bonyodalmaktól és a fölösleges feltűnéstől. – Biztos, hogy nincs más programod? – Persze hogy nincs. Csak a hét végén találkozom az első újfajta ügyfelemmel. – Te mit kaptál? – Egy countryegyüttest. Péntek este repülök Nashville-be. – Tulajdonképpen lehet, hogy egyáltalán nem vagyok olyan balszerencsés – mondta Judith nevetve. Kicsit nehezen tudta elképzelni Drewt a világraszóló countrytalálkozón. Felvette szigorú, férfias szabású kosztümkabátját, rendbe tette az íróasztalát, és hazament. Másnap este, a találkozóra készülve, Judith sokáig állt a szekrény előtt, azon töprengve,
hogy megszokott munkahelyi öltözékében menjen, vagy pedig a fesztelenebb estélyi ruháját vegye-e fel. Alapjában véve ez munkatalálkozó volt, Judith pedig egyáltalán nem szerette volna, hogy ez az Oliver túlságosan fiatalnak találja, és úgy vélje, hogy nem ért az üzlethez. Női hiúsága azonban nem engedte volna, hogy holmi Hamupipőke-külsővel jelenjen meg az éjszakai bárban. Végül nagyot sóhajtott, és legyőzve hiúságát, egy konzervatív szabású tengerészkék ruhát húzott elő. Hamvasszőke haját fésülve azonban kompromisszumra szánta el magát. Hátul lazán összefogta, hogy göndör tincsei keretbe foglalják arcát, s így lágyabb legyen az összbenyomás. Drew pontosan a megbeszélt időben jött érte. Mindig pontos volt, és Judith nem tudta, vajon nem volna-e vonzóbb számára a fiú, ha néha zaklatottabb, rendetlenebb vagy feledékenyebb volna. Hiszen az embereket gyakorta nem hibáik ellenére, hanem hibáikért szeretjük, gondolta magában. Ha Drew Robinsonnak voltak hibái vagy bűnei, azokat gondosan leplezte. – Csinos vagy – jegyezte meg a fiú. – De mi történt azzal a fehér és ezüstszínű ruháddal? Abban bárki fejét könnyűszerrel elcsavarhatod. – Drew, ez komoly üzleti találkozó. Nem azért megyek, hogy elcsábítsam Olivert, hanem hogy szerződést kössek vele az ügynökség nevében. – Az ember kipróbálhatja az eszközeit másokon is – ugratta a fiú könnyedén. – Ugyan már. El tudod képzelni, hogy én holmi rocksztárokkal szórakozzam? – Nem – válaszolta Drew nevetve. – Egyáltalán nem. Különös érzés villant át Judith agyán. Természetesen nem állt szándékában, hogy Oliverrel vagy valaki mással szórakozzon. De vajon… vajon milyennek látták őt az emberek Drew-val? Vajon őt is olyan finom, művelt, ön tudatos és halálosan unalmas embernek tartották? Nem, vetette ellen azonnal, tisztában van azzal, hogy sokat tudna nyújtani valakinek. A megfelelő személynek. Ha valaki válogatós, az még nem jelent ridegséget is. – Szeretnék valamit kérni, Drew – szólalt meg, amint az Anthony klub felé közeledtek. – Mi volna az? – Az előadás után négyszemközt kell beszélnem Oliver-rel. Nyugodtan hazamehetsz, én majd fogok egy taxit, ha végeztem. – Emiatt ne aggódj, Judith. Megvárlak. – De nem kényelmetlen ez neked? – Persze hogy nem. – Aranyos vagy.. – Én is mindig ezt szeretném mondani neked. Judith nagyon elégedett volt az asztallal, amelyet kaplak. Elég közel volt a színpadhoz. Így jól szemügyre vehette Olivert, de mégsem túl közel, így lehetősége nyílt arra is, hogy megfigyelje a hallgatóságot. Ez amint azt Kurt külön is hangsúlyozta – nagyon fontos volt, hiszen Judith nem engedhette meg magának, hogy személyes ízlésvilága befolyásolja az ügyfelek megválasztásában. A terem fényei elhalványultak, ugyanakkor a színpadon kigyúltak a reflektorok. Judith lehunyta a szemét, és rövid fohászban kért elegendő erőt az előadás igazságos megítéléséhez. Amikor újra kinyitotta a szemét, Oliver már a színpadon volt. Judith az átlagosnál magasabb, de nem kimondottan magas, keménykötésű, széles vállú férfit látott. Valami oknál fogva karcsú ifjúra számított, ám ez az Oliver már egyáltalán nem volt zöldfülűnek mondható. Judith úgy ítélte, hogy a férfi vele nagyjából egykorú vagy egy kicsit idősebb, bár a rossz megvilágítás miatt ebben nem volt olyan biztos. Oliver-nek fekete haja volt, tündöklő szeme, arcvonásai pedig tiszteletet parancsoltak. Nem volt benne semmi bájgúnárszerű, mi több, általános megjelenése
inkább vonzó volt, mint csinos. Judith nem tudta volna pontosan megmondani, milyen öltözéket képzett el az énekes számára: a szaténból varrt pilótaruhától kezdve egy újhullámos szerelésig talán semmi sem botránkoztatta volna meg. A hagyományos öltöny és fehér ing azonban meglepte. A férfi, ki tudja, miért, még nyakkendői is viselt. Judith vállat vont és Drewra pillantott. Az kissé fölvonta szemöldökét és elvigyorodott. – Te csak lazíts és élvezd a műsort – súgta Judithnak. Judith beleegyezően bólintott, kortyolt egyet az italából, és Oliver felé pillantott. Szilárdan hitte, hogy a lelke készen áll az új élmény befogadására. Az énekes, mellőzve a bevezetőt, egy dallal kezdte előadását. A kitűnően erősített, lüktető, hullámzó zene hangjai betöltötték a helyiséget. A férfi már az első taktusok után hatalmába kerítette a hallgatóságot. A dal szövege szomorkás volt, és ezt a hangulatot jól kiegészítette a hangszerelés visszafogott ritmusa. Amikor elült a taps, Oliver néhány lépést tett a közönség felé, és elmosolyodott. Úgy tűnt, ez a mosoly minden nézőhöz személy szerint szói. Judith azon kapta magát, hogy visszafojtott lélegzettel figyel. Amikor újra lélegezni kezdett, és megpróbálta összeszedni magát, keskeny vállán enyhe borzongás futott végig. Drew kérdő pillantást vetett rá, amire ő közönyös mozdulattal válaszolt. – Nagyszerű, hogy ma este együtt lehetünk – kezdte Oliver. – Bocsássatok meg, ha talán kicsit lassan indultunk, de ígérem, vidámabb számok is következnek majd. Bejelentését lelkes taps fogadta. – Jöhetne a „Rock, rock és semmi más”? – kérdezte valaki. – Hogy jöhetne-e? Hé, fiúk, itt a hangszereknél, hallottátok a kérdést? Akkor hát rajta! Judith nem tudta pontosan, mit hall, de az élmény szokatlan volt. Később nem tudott visszaemlékezni a dal szövegére. Túlságosan magával ragadta a zene, hogysem bármi másra figyelni tudott volna. Amikor a szám véget ért, Oliver diadalmas mosollyal lépett a közönség felé. Már sikerült magával ragadnia a hallgatóságot, és ezzel tökéletesen tisztában is volt. – Tekintve, hogy úgyis együtt töltjük az estét, talán könnyíthetnénk a ruházatunkon, igaz? – szavai és mosolya egyaránt szuggesztív, közvetlen és egyértelmű volt. A zakó gyorsan lekerült róla, és nagy ívben a színpad mélye felé repült. Újabb dal következett, amelynek lassú, lüktető ritmusa rövidesen tombolóvá fokozódott. Oliver a szám kellős közepén letépte a nyakkendőjét, és a zakó után hajította. Kigombolta a felső gombokat az ingén, amely így szétnyílt a mellkasán, és látni engedte sötét szőrzetének egy részét. Homlokán már verejték gyöngyözött. A tömeg követte minden mozdulatát. Amikor az ingét gombolta, hangos sóhaj ütötte meg Judith fülét. Most értette meg, hogy a konzervatív öltözködés kizárólag teátrális célokat szolgált. Ez az ízléses, részleges vetkőzés, bármilyen csillogó-villogó öltözéknél sokkal vonzóbb volt. Drew az asztal másik oldaláról megértően rámosolygott, Judith pedig viszonozta mosolyát. Felsőbbrendűek voltak, rájuk ez a fickó nem hatott a trükkjeivel. De olyan biztos ez? – tette fel a kérdést magának Judith aggódva. Az egyik lassúbb számnál Oliver mikrofonnal a kezében lejött a hallgatóság közé. Nem volt messze Judithék asztalától, és Judith nagyon is érezte jelenlétét. Elég közel ült hozzá, így jól láthatta, hogy az énekes inge hátul átnedvesedett. Oliver keményen dolgozott, hogy közönségének vagy önmagának a kedvében járjon. Judith kénytelen volt beismerni, hogy Oliver és zenéje szerves egészet alkotott, ami egyszerre volt leírhatatlan és tagadhatatlan. Fenséges és férfias mozdulatai, ahogyan a sorok között haladt, egy zsákmány után cserkésző ragadozóra emlékeztette. Combizmai átsejlettek bő nadrágja szövetén. A nézők között egy elragadtatott nő kinyújtotta kezét, hogy megérintse Olivert. Az ügyesen elhárította, majd gyors csókot dobott felé. És mindezt a szám alatt.
A műsor végére az énekes és a közönség egyaránt kimerült. Judith maga is fáradtnak érezte magát. Igyekezett el kerülni Drew tekintetét, nem tudva, hogy kísérője mit olvasna ki a szeméből. Amikor úgy érezte, hogy eléggé összeszedte magát, ráemelte a pillantását. – Nos? – kérdezte Drew. – Megfelel a Laudennek? – Szerinted? – kérdezett vissza Judith. – Drágám, ez így nem becsületes. Én kérdeztem először. Különben is, ez a te megbízásod. – Van benne spiritusz – válaszolta Judith elgondolkodva. – Ez érződött a levegőben, és látszott a közönségen is. – És ez tehetség vagy szex? – kérdezte Drew nyersen. – Nem tudom. Talán a kettő keveréke. Nehéz ezt megmondani, amikor a zenéjét gyűlölőm. De azzal ugye egyetértesz, hogy hatásos? – Ó, hogyne, a leghatározottabban. De te nem maradtál megfigyelő, Judith. Te magad is résztvevője voltál az előadásnak. Judith azonnal tiltakozni próbált, de rájött, hogy hasztalan. – Rendben van – ismerte el. – Időnként magával ragadott. Szégyellem, de beismerem. Ám ha ezt velem, aki gyűlöli a rockzenét, meg tudja tenni, akkor milyen hatással lehet az igazi rajongókra? – Lebűvöli róluk a gatyát – jegyezte meg Drew fanyarul. – Szó szerint gondolod? – Ugyan, Judith. Fölösleges indulatoskodni. Bár az is lehet, hogy szó szerint. Különben miért ülsz még itt? Tudom jól, hogy élvezed a társaságomat, de megbeszélésed van egy jövendőbeli ügyfeleddel. Judith fintorogva pillantott Drewra. Amikor végül nagy nehezen felállt az asztaltól, a találkozás további késleltetése céljából betért a „Hölgyek” feliratú helyiségbe, hogy rendbe hozza a sminkjét és a frizuráját. Ebben valószínűleg legalább annyi hiúság is volt, mint halogatás, ám pillanatnyilag egy csöpp kedve sem volt cselekedeteinek elemzéséhez. Áthaladt az éttermen, és a közlekedőfolyosóra jutott. Amint arra nagyjából számított is, az átjárók tömve voltak a rajongókkal. A klasszikus előadóművészeknek is vannak híveik, így Judith már tudta, hogyan nyithat utat magának Oliver öltözőjéhez. Szeme a sűrű tömegben is hamarosan megtalálta azt a jól öltözött, tagbaszakadt férfit, aki gondosan szemmel tartotta a rajongókat Tudta, hogy minden valószínűség szerint ez a testőr. Melléfurakodott, és átnyújtva egy névjegykártyát, elmagyarázta, hogy találkozója van Oliverrel. – Jöjjön velem – válaszolta a férfi. A tömegen keresztül az öltöző ajtajához kísérte Judithot, ám amikor megpróbálta kinyitni, a tömeg szinte egy emberként lendült előre. A testőr szitkozódott a bajsza alatt. – Bújjon csak be, hölgyem. Nekem itt kell maradnom, hogy féken tartsam ezeket a fenevadakat. Judith mély lélegzetet vett, és csak annyira nyitotta ki az ajtót, hogy karcsú teste keresztülférjen rajta, majd gyorsan és szerencsésen becsukta maga mögött. Az öltözőben senkit sem talált. Fülét csobogó víz zaja csapta meg. Oliver nyilván zuhanyozott Várakozás közben megállás nélkül járkált a parányi helyiségben, és a falakra tűzött fényképeket, üzeneteket tanulmányozta. Partitúrák és kazettakupacok hevertek szanaszét szórva a szennyes ruhák, papírpoharak és üres konzervesdobozok között.
Ennek az Olivernek tulajdonképpen inkább cselédre volna szüksége, nem pedig ügynökre. A folyosón tomboló tömeg alapján ítélve egyedül is mindent kitűnően csinál. Kíváncsiságától és zenei ismereteitől vezérelve az egyik partitúrát közelebbről is szemügyre vette. A kotta a vártnál bonyolultabbnak bizonyult, így hát gondosan tanulmányozni kezdte, hogy megérezze a dallamot. – Hogy kerülsz ide, bébi? A férfihang hallatán Judith bűntudatosan felpattant. Annyira elmerült a kotta tanulmányozásában, hogy megfeledkezett arról, hol is van tulajdonképpen. Oliver felé fordult, aki még vizes volt a tusolás után, és akit szemtől szemben, ágyéka koré csavart törülközővel, legalább olyan méltóságteljesnek talált, mint a színpadon. Egy pillanatra nem jutott szóhoz, – Biztosan nagyon ügyes vagy – mondta Oliver –, ha sikerült Stan mellett besurrannod. Ő a legnagyobb mestere az agyafúrt hódolók távol tartásának. Nos, mindenképpen jutalmat érdemelsz. Mit szeretnél inkább, autogramot vagy egy csókot? Judith megrökönyödve bámult rá. Máskor is előfordult már, hogy fiatalsága miatt összetévesztették valakivel, ám arra még soha, de soha nem volt példa, hogy rockrajongónak nézték volna. A férfi nevetett, látva teljes megdöbbenését, és Judithnak még ebben az állapotban is feltűntek szabályos, fehér fogai. Már csak ez hiányzott, gondolta dühösen. – Mr. Oliver... – kezdte. – Rendben van, cicám, nem kell választanod. Mind a kettőt megkapod, ha azután eltűnsz, ahogy egy jó kislánynak illik. Azzal villámgyorsan Judithhoz lépett, lehajolt, és ajkával finoman megérintette szorosra zárt száját. Judith váratlanul magához tért, mindkét kezét a férfi izmos, szőrös mellkasának feszítette, és teljes erővel ellökte magától. – Hé – tiltakozott Oliver. – Ez nem volt szép. Ha inkább autogramot szerettél volna, elég, ha ideadod a papírt. – Mr. Oliver – mondta Judith metsző hangon – azt hiszem, ön hallucinál. Engem sem az autogramja, sem a csókja nem érdekel. És ha már itt tartunk, sem a cicája, sem a babája nem vagyok önnek. Oliver a megadás jeleként feltartotta kezét. – Akkor mit keres itt? Judith lába még mindig remegett a felháborodástői, amint táskájából előhúzott egy Lauden-névjegyet, és átnyújtotta a férfinak. Oliver szó nélkül átvette a névjegykártyát. Amikor azonban felfogta annak értelmét, olyan kacagásban tört ki, hogy szinte beleremegett a helyiség. – Nem tudom, mi olyan mulatságos – mondta Judith. Érezte, hogy szavai szinte dermesztően fagyosak. Ahhoz azonban pillanatnyilag túlságosan dühös volt, hogy odafigyeljen arra, nehogy Olivert megsértse. A férfi, a potenciális Lauden-ügyfél értéke elhalványult saját felháborodásához képest. – Ne haragudjon – nyögte ki végül Oliver. – Igazán nagyon, de nagyon sajnálom. Ám csillogó szeme és az egész testét megremegtető nevetés elárulta, hogy sajnálkozása nem egészen őszinte. Az egész helyzetet mulatságosnak tartotta, pedig zavarba hozta és megsértette Judithot. Judith szürke szeme hideg, kemény palaszínűre változott. Mivel önmagához is mindig őszinte volt, lelke mélyén tudta, hogy az egész jelenet humorosan is felfogható. Egyszer majd talán nevetni fog, ha eszébe jut, de most erről szó sem lehetett. Neheztelése, amit elsősorban amiatt érzett, hogy itt kell lennie, megtetézve a minden nőt hódolójának
tekintő férfi durva elbizakodottságával, felülkerekedett a humorérzékén. Amikor Oliver végre összeszedte magát, szégyenlősen Judithra mosolygott. – Foglaljon helyet, kérem – mondta – és helyezze kényelembe magát. Parancsol italt? A hűtőben van bőven. Csak egy perc, és szalonképessé teszem magam. Akkor majd beszélgethetünk. Akkor majd még egyszer az elnézését kérem, valószínűleg több eredménnyel. Ó, az a széles mosoly és az a férfias, mégis bársonyos hang, tagadhatatlanul vonzó volt. Mégiscsak előadóművész! Judith könnyen el tudta képzelni, amint órákat tölt a tükör előtt, ezt a mosolyt tökéletesítendő. – Rendben van – felelte hidegen. – Ne feszélyezze magát. Leült egy kis kerevetre, és igyekezett megnyugodni. A Lauden most tőle függött. Hivatalos minőségben volt itt. Elképzelte, mit érezne, ha visszatérve az ügynökségre arról kellene beszámolnia Kurt Sherrillnek, hogy csúfosan kudarcot vallott az első újfajta ügyféllel, mégpedig egy félreértés és személyes ellentét miatt. Sokkal objektívebbnek kell lennie. Amikor Oliver visszatért, lelkileg már felkészült rá, hogy a megfelelő hangnemben fogadja. Káprázatos mosollyal üdvözölte, amit ugyanolyan hamisnak érzett, mint amilyennek a férfi mosolyát vélte. Oliveren tiszta fehér ing és kényelmes öltöny volt. Az átlagosnál hosszabb, de ápolt haja még nedves volt a zuhanytól, göndörfürtjei feketén csillogtak a tarkójánál. – Ez a mosoly azt jelenti, hogy bűnbocsánatban részesültem? – kérdezte könnyedén. – Igazán nagyon sajnálom a tévedést. Az üzletembereket általában valaki be szokta mutatni nekem. – Itt a folyosón, az ajtó előtt olyan bolondokháza volt, hogy a testőre nem merte még egy bemutatás idejére sem felügyelet nélkül hagyni a rajongóit. Egyébként azt hittem, hogy vár rám. És természetesen minden meg van bocsátva. A tévedés teljesen érthető. Kétségtelen, hogy elragadtatott nők hadai ostromolják önt. Nem tudhatta, hogy én nem ezek közül való vagyok. A kétélű megjegyzést újabb fogpasztareklám-mosollyal kísérte, hangja pedig majdnem ugyanolyan mézesmázos volt, mint a férfié, ám az énekes szemében vibráló nevetés elárulta, hogy a férfi felfogta szavai valódi értelmét. – Telitalálat, Miss Vanover. Tudhattam volna. Ön valóban nem az a fajta, amelyikkel találkozni szoktam. Átható tekintetével tüzesen szemügyre vette. Judith nem tudta, hogy ez most bók vagy sértés, de inkább az utóbbira gyanakodott. – Nos, úgy vélem – kísérelte meg Judith a témaváltást – hogy rátérhetnénk az üzletre. Első lépésként hogyan hívhatom önt? Mr. Oliver? Vagy az Oliver a keresztneve? A férfi egy konspiratív mozdulattal kissé közelebb hajolt hozzá. – Csak keveseknek szoktam elárulni, de mivel remélem, hogy együtt fogunk dolgozni, fenntartás nélkül megbízom önben. Tomnak hívnak. Thomas James Oliver, hogy pontos legyek. – Értem. Nos, Mr. Oliver… – Tom – szakította félbe a férfi. – A túlzott formalitást mindig nyomasztónak érzem. Ön pedig…? – Az ügynökség névjegykártyájára pillantott. – Judith. Vagy jobban szereti, ha Judynak szólítják? – Judith – felelte gyorsan. Bár jobban szerette volna, ha a férfi számára továbbra is Miss Vanover marad. – Azt hiszem, ez illik önhöz – válaszolta Oliver kissé tartózkodó félmosollyal. – De mondja csak, soha senki sem hívta Judynak?
– Nem. Soha. – Judith hangja határozottan csengett. Egyetlen porcikája sem kívánta, hogy ez az öntelt férfi további kapcsolatukban ezen a gyűlölt becenéven szólítsa. – Igen, persze megértem. Semmi baj, a Judith is megfelel Mint mondtam, illik önhöz. – Mr... Tom – dadogta Judith ingerülten. – Ennek igazán nincs jelentősége. Végül is ez csupán üzleti kapcsolat lesz. Aligha fogja befolyásolni, hogy tetszik-e önnek a nevem vagy az, hogy akár én tetszem-e önnek. – Szebb volna, ha kapcsolatunk harmonikusan alakulna. – Erre minden esély megvan. Jól tudom, hogy nincs sok ideje a következő fellépés előtt, ha tehát úgy határozunk, hogy folytatjuk a megbeszélést, meg kellene állapodnunk egy időpontban, amikor bejönne az irodába. Elsősorban azért vagyok itt, hogy megtudjam, mit vár ön az ügynökségünktől. A férfi szája szögletében gunyoros ráncok jelentek meg, kissé enyhítve szigorú vonásain. Judithot bosszantotta ez a rosszul leplezett kajánság. Oliver vajon ama férfiak közé tartozott, akik nem hajlandók egy nőt sem komolyan venni, és képtelennek tartották bármilyen szellemi erőfeszítésre, kivéve, ha már elmúlt Ötvenéves, és csúfvolt, mint a sötét éjszaka. – Amint a Lauden-ügynökséghez írt első levelemben kifejtettem, úgy vélem, a könyvelésemet, turnéimat, lemezfelvételeimet, szerződéseimet, szerzői jogdíjamat, röviden szerzői és előadói tevékenységem minden üzleti vonatkozású részét egy tekintélyes, harmadik fél hatékonyabban intézhetné. Megérné a részesedést, ha megszabadulhatnék a fejfájás egy részétől. Sokszor napok telnek el anélkül, hogy leülhetnék komponálni vagy dalszöveget írni, és ezzel nagyon elégedetlen vagyok. Judith bólintott. A férfi iskolázott hangja visszafogott, artikulált volt. – Nem ismerem ugyan az üzleti feljegyzéseit, de az a benyomásom, hogy ön nélkülünk is kitűnően boldogul. Igazából nincs is szüksége ránk pályafutásának támogatásában. Csak a pénzügyeit kellene intéznünk? – Kitűnően boldogulok, de a dolgok mehetnének még jobban is. Nem ártana, ha egy olyan ügynökség állna mögöttem, mint a Lauden. – Ezért választott hát bennünket? A minőség és a hírnév miatt? – Mi másért? Judith a lehető legtömörebben és legérthetőbben elmagyarázta az ügynökség által nyújtott szolgáltatásokat, a díjszabást és az ügymenetet. Tom Olivert gyors felfogásúnak találta. – Ez elég megnyugtatóan hangzik – mondta végül a férfi. Kék szemét, amely közelről nézve sötétebb volt, mint amilyennek a színpadon látszott, Judithra emelte, és tekintetük egymásba fonódott. Valami történt köztük, amit Judith nem tudott szavakba foglalni. Elsőként ő ingott meg, és félrekapta pillantását. – Óhajt egy kis gondolkodási időt és azután telefonál, vagy inkább most beszéljünk meg egy időpontot, amikor befárad az irodába? – Ha nem ilyen gondos, az a benyomásom támadt volna, hogy önöket igazából nem érdekli az ügy. – Ó, dehogynem. Mint minden üzlet. Szükségünk van új ügyfelekre. De mi a tapintatos rábeszélés hívei vagyunk. Óhaja számunkra parancs. – Ragyogó, begyakorlott mosolyt küldött a férfi felé, ám az olyan káprázatosan forró mosollyal viszonozta, hogy Judith érezte, amint válaszképpen saját arckifejezése is megenyhül. – Remek. Állapodjunk meg. A jövő héten bármelyik nap megfelel. Lehetőleg délután. Amikor itt fellépésem van, nem szoktam túlságosan korán kelni. Judith az előjegyzési naptárába pillantott. – Nos, akkor mit szólna szerda délután két órához?
– Remek. Oliver a hűtőszekrényhez lépett, és kivett egy üdítőitalt. – Parancsol egyet búcsúzóul? – kérdezte. – Nem, köszönöm. Egy barátom vár. De köszönöm, hogy rám szánta ezt az időt. – Fürkésző pillantást vetett a dobozos üdítőre, majd újból feltámadó érdeklődéssel körülnézett az öltözőben. Alkoholosüvegnek, kábítószernek nyoma sem volt, még csak egy hamutartót sem látott. – Egészséges életmód? – hallotta saját hangját, és megmagyarázhatatlan kíváncsiság támadt benne új kliense iránt. – Száz százalékig – felelte a férfi széles, barátságos mosollyal az arcán. – Többéves elhatározás. Ha az ember élete egyetlen hatalmas száguldás, akkor gondozni kell a motort. Én önmagamat bocsátom áruba. Túlságosan sokszor láttam, még a barátaim között is, hogy tehetséges, csodálatos hangú emberek mentek tönkre, mert… De hiszen ismeri ezeket a történeteket. – Nagyon bölcs elhatározás volt. A viszontlátásra szerdán. – Viszontlátásra. – Borzasztóan csendben vagy – jegyezte meg Drew hazafelé. – Valami probléma támadt Oliverrel? – Nem, tulajdonképpen nem – válaszolta Judith, és úgy döntött, hogy nem említi a kezdeti félreértést. Nem tudta pontosan, miért nem akart beszámolni Drewnak az incidensről. Kellemetlen érzése részben talán szemérmes viselkedésének és a tőle szokatlan humortalanságnak köszönhetően támadt. Ez a sztárocska máris tagadhatatlan hatással volt rá. – Oliver egyedülálló fickó. Természetesen elviselhetetlenül beképzelt, és öregebb is, mint ahogyan egy bimbózó rocksztártól várná az ember. Egyáltalán nem mondhatnám zöldfülű ifjoncnak. Nem vagyok benne biztos, hogy a rockzenével kapcsolatban használhatom-e a „tehetség” szót. Ez olyan, mintha a babfőzeléket ínyencfalatnak titulálnám. Drew halk nevetéssel nyugtázta kolléganője fanyar humorát. – De abban egyetértettünk, hogy van benne… valami? – Határozottan. Talán tehetséges a maga területén. A szín – padon remekül mozog, és el kell ismernem, hogy elég intelligensnek tűnik. – Megállapodtatok? – Azt hiszem, igen. Igen, biztos vagyok benne, hogy alá fogja írni. Fantasztikus, hogy egy ilyen alak vette a bátorságot, és egy olyan ügynökséghez fordult, mint a Lauden. Ámbár a merészség sok esetben, mint például most is, kifizetődő. – Szavait ridegnek, semmitmondónak érezte. Sznobizmus csengett ki belőlük. Ezt érezte egész este. Bár legjobban a klasszikus zenét szerette, még sohasem kezelt ilyen gúnnyal senkit, akinek eltérő zenei ízlése volt. Úgy látszik, Oliver valóban a legrosszabb tulajdonságait hozta felszínre. Drew megállt a ház előtt és rápillantott. Judith gyűlölte az estének ezt a részét, mert bűntudatot érzett, amikor Drew reményteli, figyelő szemébe nézett. – Én… én behívnálak, de már elég későre jár, és fáradt is vagyok. – Semmi baj. Megértelek – ez volt Drew. A türelmes, állhatatos, mindig mindenbe beletörődő, csüggedését gondosan titkoló Drew. Őszintén szólva Judith nem volt fáradt. Felkavarta a szokatlan környezet és a furcsa összecsapás Thomas Oliverrel. Nyugtalannak érezte magát. Bármilyen kellemetlen helyzetbe került is, nem érezte úgy, hogy örülne Drew Robinson közelségének.
Levetkőzött, felvette régimódi, csipkés, szalagokkal díszített hálóingét, és addig kefélte hosszú, fakószőke haját, amíg selyempalástként nem omlott vállára. Leült hatalmas zongorájához, kedvenc hangszeréhez, amely a nappali jelentős részét elfoglalta, és végigfuttatta ujjait a billentyűkön. Csupa szomorú dal jutott eszébe. Néhány taktus után felhagyott az erőlködéssel. Egyszerűen nem volt kedve játszani. Judith életének egyik legkeservesebb pillanata volt, amikor önmagának is be kellett vallania, hogy hiányzik belőle a tehetségnek az a különös szikrája, amely nélkül nem lehet belőle hivatásos zongoraművész. Nem bánta meg, hogy az ügynökségnél helyezkedett el, olykor azonban mégis elfogta a bánat, amiért eredeti célját képtelen volt elérni. Zaklatottan járt fel s alá a lakásban. Váratlanul szemébe ötlött Oliver kazettája, amely az asztalon hevert. Felemelte és a magnóba csúsztatta. Kíváncsi volt, hogyan szól ez a zene az énekes nyugtalanító színpadi jelenléte nélkül. Ám mielőtt az első szám véget ért volna, Judith türelmetlenül kivette a kazettát. Minek bosszankodjon. Nem volt kötelező érteni a zenét. Az ő feladata csupán az, hogy végezze a dolgát és behajtsa a pénzt. Készített magának egy csésze forró teát, és azzal, valamint egy új regénnyel ágyba bújt. Olvasás közben agyában ott zengett Oliver dalainak refrénje. Bármennyire igyekezett is elnémítani a fülbemászó dallamokat, amelyeket Oliver érzéki hatásának emléke kísért, mindaddig ott visszhangzottak agyában, amíg csak az álom le nem győzte. 2. – Nos, Tom, amint látja, ez roppant egyszerű. Az Oliver és a Lauden-ügynökség között kötendő szerződés tervezete az íróasztalon feküdt, amely Judithot Tomtól elválasztotta. Judith rendkívül örült, hogy az asztal olyan hosszú és széles volt. Amellett, hogy biztos távolságban tartotta tőle a férfit, felruházta a hatalom és a fontosság érzésével is. Irodájának berendezése ízléses és hatásos volt, így Judith bízott benne, hogy Tom helyesen értelmezi a jelzést. Félelmének okát még nem elemezte, csak azt tudta, hogy sokkal jobban boldogul, ha a férfi félelmetes, okos üzletasszonynak látja, nem pedig sebezhető, vonzó nőnek. – El vagyok bűvölve. Sokkal több jogi zsargont és cikornyát vártam. Úgy tűnik, nincs semmi probléma. Ha megengedi, szívesen aláírnám máris. – Becsülöm a magabiztosságát. Ám annak sincs semmi akadálya, hogy amennyiben óhajtja, a szerződés egy példányát hazavigye és átnézze, esetleg az ügyvédjével együtt megvizsgálja. – Igazán nem hiszem, hogy erre szükség volna. Mint ön is említette, ez roppant egyszerű. Zsebéből széles mozdulattal előhúzta tollát, majd aláírta és dátummal is ellátta a szerződést. – Csodálatos – mondta Judith elégedett mosollyal. Megnyomta a belső telefon gombját. – Susan, legyen szíves, jöjjön be egy percre! Szükségem volna néhány másolatra erről a szerződésről. Nyilván Mr. Oliver is óhajt magának néhány darabot. A vonal másik végén csönd volt. – Susan? – kérdezte Judith. – Ha nem ér rá, kérje meg valamelyik lányt. – Nem, asszonyom – jött az izgatott válasz. – Azonnal ott leszek. A lány valószínűleg repülve érkezeit a titkárnői irodából Judith szobájába, mert az ajtó szinte azonnal felpattant. Susan nagy, fekete szeme rajongva villant Oliverre. Tehát ez volt a néma csönd és a fejvesztett kapkodás oka, gondolta Judith csodálkozva.
– Hány másolatot parancsol, Mr. Oliver? – kérdezte Judith. – Egy önnek, egy az ügyvédjének? – És még egyet, ha lehetséges – válaszolta a férfi nagyvonalúan. – Az egyiket beteszem a bank értékmegőrzőjébe, egyet azonban szeretnék otthon is tartani, hogy könnyebben hozzáférhető legyen. – Remek. Susan! A lány nem válaszolt, megbabonázott tekintettel bámulta a széken ülő férfit. – Susan! – ismételte Judith kissé türelmetlenül. – Ó… igen, asszonyom. Hány példányt parancsolnak? – Nekünk a szokásos mennyiséget. Mr. Oliver számára pedig három másolatot készítsen. – Rendben, azonnal hozom. Susan átvette a szerződést, de szemmel láthatóan vonakodva hagyta el az irodát. Amikor végre távozott, Judith zavartan csóválta meg fejét. – Elnézését kérem – mondta. – Azt hiszem, a kislány nem szokta meg, hogy népszerűbb előadókkal is összetalálkozhat. Általában meglehetősen kiegyensúlyozott szokott lenni. A filharmonikusok fuvolásai például aligha hozzák lázba. – Semmi baj – válaszolta a férfi könnyedén nevetve. – A hozzá hasonlóknak köszönhetem a karrieremet. Távol álljon tőlem, hogy kifogásokat emeljek. És őszintén szólva, nem is túl izgalmas, hol foglalkoztatják a fuvolásokat. Judith vállat vont, és nagyon szeretett volna valami okosat felelni, de képtelen volt. Miféle démon bujkál benne, és miért kényszeríti arra, hogy rendreutasítsa Olivert, kérdezte magában. Lehetséges, hogy tulajdonképpen félt, hogy a férfi elaltatja éberségét? Ugyan! Oliver megjegyzése valóban mulatságos volt, mert az a kevés fuvolás, akiket Judith ismert, tagadhatatlanul nagyképű volt. Kissé megenyhülve engedélyezett magának egy nevetést. – Elbűvölő a kacagása – jegyezte meg a férfi. – Nagy kár, hogy olyan ritkán hallható. – Úgy látszik, ön azt hiszi, hogy rövid ismeretségünk ellenére már sokat tud rólam. Oliver pimasz tekintete végigkúszott Judith húzott harangszoknyáján, magas nyakú blúzán és bő blézerén – ez az összeállítás teljesen elrejtette karcsú alakját –, majd megállapodott szigorú frizuráján és alig látható sminkjén. Judith épp ilyen benyomást akart kelteni magáról a férfiban, de most mégis valami természetellenes módon érezte, hogy egyre nagyobb haragra gerjed. Mire azonban Susan visszarohant a szerződésekkel, teljesen visszanyerte a hidegvérét. Nem úgy Susan. Még mindig úgy tűnt, hogy a lány az ájulás határán áll. – Miss Vanover, nem volna baj, ha… ha… szóval… – dadogta a lány, de roppant zavara miatt képtelen volt összefüggően beszélni. – Susan, ha autogramot szeretne, az kettőjük dolga – mondta Judith szárazon. – Volna szíves? – kérdezte a lány egyszerűen és hódolat teljes szemét Oliver arcára szegezte. – Hogyne, édes. Hol a papírja? Susan a gépírói jegyzettömbjét nyújtotta át, az énekes pedig aláírta és visszaadta. – Köszönöm – selypegte elhaló hangon a lány. – Én köszönöm önnek, Susan, a figyelmet. Nagyon örülök, hogy találkoztunk. Azt hiszem, most hogy ügyfelük lettem, látjuk majd még egymást. – Ó, remélem. Nagyon remélem. Susanban volt annyi belátás, hogy távozzon, bár szemlátomást nehezére esett a dolog. – Ön vitathatatlanul népszerű – állapította meg Judith. – Susannak jó napja lesz ma, és ezt önnek köszönheti. Biztosan órákon keresztül az eljövendő találkozásokról fog
ábrándozni. Elképzeli, amint ön egy szép napon a szemébe néz és felfedezi, de legalábbis meghívja egy vacsorára. A férfi szívből felkacagott. – Nagyon romantikus, – A fiatal lányok romantikusak és szertelenek. – Igen, de ez csak egy múló állapot. Susan egy nap valószínűleg ugyanolyan érett és józan lesz, mint ön. Addig is azonban lemezeket fog vásárolni, sőt talán koncertekre is jár. És a néző fizet. A legkevesebb, amit tehetek, hogy udvarias vagyok vele. Nem igaz? – De, Tom, természetesen. Egyetértek Önnel, az udvariasság mindig a legjobb megoldás. Nos, azt hiszem, hogy akkor megállapodtunk. Hívjon fel, ha bármilyen kérdése támad. – Elég jó – mondta Oliver, miközben felállt a székről, és leplezetlen férfipillantással mérte végig. Volt benne valami, ami meggátolta Judithot abban, hogy az ÜGYFÉL feliratú dobozba gyömöszölje. – Feltételezem, hogy ezentúl nagyon sokszor fogunk találkozni. Judith nagyot nyelt. Ha tőlem függ, bizony nem, gondolta. Ám hangja – ahogy a férfi mondta volna – udvariasan csengett: – Kétségtelen, hogy útjaink gyakran találkoznak. Ám a legtöbb ügyet telefonon vagy levél útján is el lehet intézni, különösen, ha már megismertük egymás szokásait. Igaz is, elhozta a már lekötött előjegyzések listáját? – Nem, de örömmel behozok egyet. – Alighogy kimondta, szeme felragyogott, mintha egy újabb gondolata támadt volna. – Esetleg ön is beugorhatna érte. Ma este próbánk lesz Anthonynál. Szeretném, ha meglátogatna bennünket, találkozna a zenekar tagjaival, és kicsit jobban megismerné, hogyan dolgozunk. Judith a lelke mélyén szerette volna elutasítani, jól tudta azonban, hogy ez lehetetlen. A férfi által javasolt látogatás többé-kevésbé szokás volt, amit bizonyára kliense is tökéletesen ismert. Oliver valóban nem elbűvölő nőiessége miatt hívta meg. Róla alkotott véleményét bőven kifejtette. – Nos, rendben van – adta be derekát kegyesen. – Mikorra gondolta? A férfi az órájára pillantott. – Tulajdonképpen fél óra múlva ott kell lennem. Ha ráér, jöjjön velem, elviszem kocsival. – Mindenesetre köszönöm – válaszolta Judith gyorsan. – Nekem még kell egy kis idő, amíg elkészülök. Előbb el kell intéznem néhány dolgot. Különben is jobb, ha a saját kocsimmal megyek, mert így nem kell alkalmatlankodnom önnek azzal, hogy visszahozzon ide. – De ott lesz, ugye? – Természetesen. – Nagyszerű! A férfi kezet nyújtott, Judith viszonozta a mozdulatot, és érezte, hogy a keze elvész Oliver barna, izmos tenyerében. – Remélem, Judith, hogy a kapcsolatunk nagyon gyümölcsöző lesz. – Én is azt hiszem, sőt biztos vagyok benne. – Azzal gyorsan kiszabadította kezét a férfi markából, s közben elutasító tekintettel végigmérte. Oliver elértette a célzást, és láthatólag sértődés nélkül távozott. – Ez Rick Harrison, a dobosunk. Ő az együttes legfiatalabb tagja. Pár évvel ezelőtt felpakolta a hátizsákját és Memphisből egészen idáig jött. Beadta nekem, hogy tizenkilenc éves, pedig csak most töltötte be. A fiatal, göndör hajú dobos félénken Judithra vigyorgott.
– Ez a két srác – folytatta Oliver – Pete Rubin és Gregg Daly gitárosok. Mindketten játszanak ritmus- és basszusgitáron is. New York-iak és átkozottul jó zenészek. Több hasonlóság nincs is köztük. – Ez valóban igaz, legalábbis külsőleg – biccentett Judith mosolyogva a két fiatalember felé. Pete szénfekete szemű, fekete szakállas óriás volt, aki még így, farmernadrágban is szinte bibliai alaknak látszott. Gregg épp ellenkezőleg, fehér bőrű, meglehetősen alacsony, kövérkés figura volt. – És itt van Larry, Larry Sheppard, a banda utolsó tagja. Leginkább a billentyűsöket kezeli, de játszik mindenen, amin csak játszani lehet. Egy darabig barátságosan elbeszélgettek. Végül Tom szólalt meg: – Nos, Judith, helyezze kényelembe magát. Mi pedig mindent el fogunk követni, hogy kifújjuk önt a székből. Judith nagyon kényelmetlenül érezte magát ezek között a fiatal zenészek között. Leült, de csak a szék peremére kuporodott. A légkor oldott fesztelen volt. Nyoma sem volt annak a feszült izgalomnak, amely első találkozójuk estéjén érződött, hiányoztak a színpadi ruhák és a rivaldafény. Amikor igazából rázendítettek, Judith figyelt, hallgatott, és egész idő alatt arról ábrándozott, amikor már túl lesz az efféle dolgokon, és csakugyan telefonon keresztül fogják tartani a kapcsolatot. Elsősorban távolsági beszélgetések útján. A próba végeztével Tom rápillantott, ám Judith szántszándékkal figyelmen kívül hagyta kérdő tekintetét. Nem érdekelte, mit várnak tőle, nem akart képmutató lenni, magasztalva az imént hallott vad, disszonáns zenét. – Köszönöm, hogy meghívtak – mondta melegen, majd a szokásos észrevételeket, hangoztatva búcsút vett az együttes tagjaitól. – Ma este nincs előadás – közölte Oliver. – Meghívhatom vacsorára? Szeretném megerősíteni üzleti megállapodásunkat és megköszönni önnek, hogy meglátogatott minket. Judith már készen állt a visszautasító válasszal, ám ahogy arcán érezte Oliver szúrós tekintetét, zavarba jött. Amit a férfi javasolt, ismét csak szokás volt, és ezzel mindketten tisztában voltak. Modortalanság lett volna visszautasítani. Józan esze azt súgta, hogy nyugodtan elfogadhatja a meghívást, ám mégis valami félelemfélét érzett, amelynek azonban semmi köze sem volt a rockzenével szemben táplált ellenszenvéhez. – Rendben van – egyezett bele. – De hadd álljam én a számlát. Nekem kellett volna elsőként meghívnom önt. Egyébként ez a költségelszámolásom terhére megy. – Ahogy gondolja. Adja meg a címét, és fél nyolc körül önért megyek. – Azt hiszem, én akár azonnal indulhatok, így sok időt és fáradságot takaríthatunk meg – javasolta Judith. – Rendben van. De van még egy-két dolog, amit el kell intéznem. Meg aztán azt hittem, szeretne átöltözni. – Kék szeme pimaszul végigmérte Judith leírhatatlan frizuráját és öltözékét. Judith elámult a szemtelenségén, és azt sem tudta, nevessen vagy felpofozza a vigyorgó ábrázatú férfit. Ehelyett azonban mindkét vágyát visszafojtotta, sejtve, hogy a férfinak bármely megoldás kedvére volna, és higgadt csodálkozással végigmérte Olivert. – Úgy vélem, nem helyesli az öltözékemet. – Ez a maga dolga – vont vállat a férfi. – Csak azt hittem, a nők a legjobb formájukat szeretik mutatni. És nagyon jő helyen foglaltattam asztalt. – Már előre asztalt rendelt? Válaszképpen Oliver elvigyorodott. Az egésznek nincs jelentősége, döntötte el magában Judith. A férfi kétségtelenül könnyen kiszámíthatta a válaszát. És
természetesen igaza volt. Judith gyűlölte, ahogyan a nőkről általában beszélt, de tudta magáról, hogy hiúsága valóban a maximumra sarkallná. – Ismét ön győzött, Oliver. Akkor hát viszontlátásra. És ígérem, büszke lesz rám. Elvégre nem mutatkozhat valami lompos nővel. – Épp erre gondoltam én is – válaszolta a férfi fölényesen, és egy hanyag kézmozdulattal búcsút vett tőle. A forgalom nagy volt, ezért Judithnak majdnem fél órába telt az út hazáig. Tudta, hogy sietnie kell, ha olyan képet akar kialakítani magáról, amilyet Tómnak ígért. Gyorsan lezuhanyozott – pedig jobban szeretett a fürdőkádban kényelmesen elnyúlva fürödni és hajat mosott. Tiszta fehérneműt húzott, majd megszárította a haját, és szemügyre vette a ruhásszekrény nyújtotta választékot. Kezdettől fogva tudta, hogy mit szeretne felvenni. Ez a töprengés csak önmaga megtévesztésére szolgált, de hasztalan. Pontosan tudta ugyanis, miért vette fel különleges, fél-kosaras melltartóját. Talán nem volt bölcs dolog, amit csinált. Sokkal biztonságosabb és ésszerűbb lett volna fenntartani azt a „szemérmes nő” képet, amilyennek Tom képzelte. Ha nem vigyáz, most elveszíthet minden előnyt, amire azzal tett szert, hogy a meghívást szigorúan üzleti vacsorának nyilvánította, amit a Laudenügynökség fizet. Ám erre az egyetlen estére kivételesen nem akart pedáns vénlánynak tűnni, még ha Oliver így is vélekedett róla. Ma este fiatal, csinos és izgató lesz. Valójában ilyen is volt. Határozott mozdulattal levette a könnyű anyagból készült ruhát a vállfáról, belebújt, és hagyta, hogy a redők lágyan a testére simuljanak. A ruha, ami többe került, mint amennyit könnyedén ki tudott fizetni, maga volt a tökély. Mivel tékozló módon megvette, ruhatárának többi darabját Judith kénytelen volt árleszállításokon és kiárusításokon beszerezni. De akkor is megérte, gondolta, amint a tükör előtt lassan meg fordult. A lágy, szinte, áttetsző fehér anyagot ezüstös fémszálak szőtték át, amelyeken megtört a fény, és így a ruha, viselőjének minden mozdulatára vibrált. Mindez azonban mégsem hatott közönségesen. Ízléses és elegáns, klasszikus szabású volt, és bár Judith senkinek sem mondhatta el, amikor ezt viselte, olyan nagyszerűen érezte magát, mint egy görög istennő. Egyszerű frizurát csinált magának, hajának csak a szélét göndörítette be, hátul pedig egy ezüst hajcsattal fogta össze. Judith elég magas volt, amikor pedig felhúzta magas sarkú cipőjét, még pompásabbnak érezte magát. Miközben a megszokottnál kissé nagyobb gondossággal készítette a sminkjét, arra lett figyelmes, hogy gondolatban vádolja Tomot, amiért nem értékeli őt többre. Aztán ez a felhajtás is, hétköznap este! Kezdett kételkedni saját épelméjűségében. Ám mielőtt még túl messzire juthatott volna, megszólalt a csengő. Tómnak szinte leesett az álla, amikor megpillantotta Judithot. – A jégkirálynő – állapította meg, amint a szobába lépett. Rá kell hagyni, gondolta Judith. Furcsa mód, még a dicsérete is sértésként hangzik. Pedig húzhatott volna farmert is, a haját hátul kontyba tűzve. – Ön bezzeg nagyon jól néz ki – jegyezte meg Judith. Az ő bókja őszinte volt. Meg akarta mutatni, hogy akkor is tud udvariasan viselkedni, ha a férfi erre képtelen. – Köszönöm – felelte Oliver. – Bizonyára van egy szó, ami kifejezi az ön szépségét, de sehogy sem jut eszembe. Hirtelen mindegyik elkoptatottnak és semmitmondónak tűnik. – Azt hittem, a jégkirálynő mellett döntött. – Ó, nem. Egyáltalán nem. Ez csak a látszat, itt tűz lobog, egy láng táncol a jégtömb belsejében, és azzal fenyeget, hogy bármely pillanatban kitörhet. Crescendo con passione.
– Menjünk innen, Thomas, mielőtt elcsavarná a fejemet. – Ha van rá esély, folytatom a kísérletezést. Judith könnyedén felkacagott, miközben a férfi mellett lépdelt. – Miért érzem mindig úgy, hogy gúnyolódik, még akkor is, amikor cikornyás bókokkal halmoz el? – Nem tudom, Judith. Nagyon fáj, ha ezt érzi. Vizsgálták már paranoia gyanújával? – Egyszer-kétszer. De azt mondták, vegyek be két aszpirint és időnként jelentkezzem. Különben is, mi rossz van egy kis paranoiában? Különösen, ha az illető a jégkirálynő. Oliver nevetett, azután kinyitotta a kocsi ajtaját. Judith nem szólt semmit a legújabb Porschéhoz. Most kétségtelenül nagy hatást akarnak gyakorolni rá, de hiába. Tulajdonképpen inkább egy háromkerekű gyerekbiciklivel kerekezett volna, mint hogy ilyesmiket szerezzen. – Tom. – Igen? – Megostromolnak bennünket ma este? – Megostromolnak? Őszintén remélem, hogy nem. Mire gondol? – A rajongókra. A rajongóira. – Á, vagy úgy! Az én rajongóim általában nem szoktak olyan helyekre járni, ahova most mi megyünk. Rendkívüli óvóintézkedésként pedig különleges lépéseket is tettem. Az egyik, gyéren megvilágított sarokban kapunk asztalt. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy az emberek nem szoktak ilyen öltönyben látni, azt hiszem, nyugodt lehet. – Oké. Ám Oliver úgy is feltűnő jelenség volt, ha nem ismerték fel. Judith észrevette, hogy minden fej feléjük fordult, amikor a pincér az asztalukhoz kísérte őket. Feltűnő párt alkottak, ötlött az agyába. Tom jó vacsorapartnernek bizonyult. Elbűvölő volt, szellemes és megnyerő modorú. Társalgásuk az üzleti ügyekre és haszontalan csevegésre korlátozódott. Mindketten elővették legjobb modorukat, szurkálódás szinte alig volt, az is csak finoman. A zene szólt, Oliver pedig időnként a szakmabeli kritikájával értékelte a zenekart. Nem táncoltak. Judith ettől megkönnyebbült, bár azon elgondolkodott, ez azért van-e, mert a férfi nem akar feltűnést kelteni, vagy pedig nem kíván táncolni vele. Végül is ez munkavacsora. Oliver az est folyamán rendkívül finoman, sőt tartózkodóan viselkedett. A hazafelé vezető úton sem változott semmit, pedig Judith egész idő alatt a férfit látta benne, nem pedig az ügyfelet. Oliver szó nélkül nyitotta ki a kocsi ajtaját. Kiszállás közben Judith hirtelen tudatára ébredt közelségének, és zavarba jött. Nem akart ránézni. Szemét mégis mintha mágnes vonzotta volna Oliver arca felé. A férfi gunyorossága és hűvös tartózkodása is szertefoszlott. Inkább… nos inkább sóvárgás sugárzott róla. Judithnak elakadt a lélegzete, amint – inkább érzelmileg, mint fizikailag – hátrahőkölt, és nézte a káprázatos szemek változását. Már ismét a jól nevelt idegen állt előtte. A férfi ugyanis azonnal megérezte Judith hangulatának változását. – Én… szívesen meghívnám egy búcsúitalra, de… – Semmi akadálya – válaszolta a férfi, hangjában érezhető iróniával és lekezeléssel. – Késő van már. Holnap dolgoznom kell. Különben sem hiszem, hogy van otthon innivalóm, – Vagy úgy? A ma esti boradagomat én már megittam. Viszont egy csésze forró tea vagy egy pohár meleg tej jólesne. Judith kénytelen volt beadni a derekát, ha nem akart udvariatlannak tűnni. Oliver egész este rendesen viselkedett, és különben sem okozhat kárt egy olyan ember, aki tejet vagy teát kér.
– Rendben, akkor menjünk. Amikor Judith fényt gyújtott, észrevette, hogy lom szeme azonnal megakadt a zongorán. – Lenyűgöző – jegyezte meg a férfi. – Azt hiszem, ostobaság volna megkérdeznem, hogy szokott-e játszani. Különben miért állna itt? Játszana nekem valamit? Judith tüstént megrázta a fejét. Végül is mit játszhatna, amit egy ilyen rockzenész értékelne? – Klasszikus zongorát tanultam, de nem ment túl jól. – Hát, ha tanulta, akkor olyan rosszul nem mehet – makacskodott a férfi. – Életemben a legnehezebb az volt, amikor be kellett látnom, hogy nem vagyok elég jó zongorista. Nem olyan dolog ez, ami mellett szeretek kitartani. – Ha ez volt a legnehezebb, amivel valaha is szembetalálta magát, akkor gondtalan élete volt. – Lehet – vonta meg Judith elutasítóan a vállát. – Megyek, elkészítem a teát. Ha van kedve, nyugodtan játsszon. Mialatt vizet melegített és egy tálcára összekészítette a teáscsészéket meg néhány süteményt, Judithhoz beszűrődtek a zongorajáték hangjai a nappaliból. Valamilyen rockszámot várt, ehelyett azonban a férfi Schumannt játszott, mégpedig nagy erővel és eleganciával. Judith az első meglepetéséből felocsúdva úgy gondolta, Oliver nyilván átböngészte a zongoránál lévő kottáit, és talált valamit, amire még a zeneiskola zongoraóráiról emlékezett. – Készen van? – kérdezte a férfi, és azonnal levette a kezét a billentyűkről, amint Judith a szobába lépett. – Igen, azt hiszem, bár bosszant, hogy abbahagyta a játékot. – De hát teázni és zongorázni még én sem tudok egyszerre. – Csalódtam önben. – Ki fogja heverni. Jól sikerült ez az este, ugye? – Ez talán a jó üzlet előjele. És a kitűnő kapcsolaté is. – Erre ürítem poharam – mondta a lány és felemelte a teáscsészéjét. Oliver néhány perc múlva letette az üres csészét, órájára pillantott, és udvariasan azt mondta: – Azt hiszem, mennem kell. Pihenjen jól. – Tudom, hogy fárasztó vagyok, de eljátszana még egyszer nekem ezt a Schumannt? Nem hallottam rendesen, amikor a konyhában voltam. – Egyáltalán nem fáradság. Ellenkezőleg, ez a legnagyobb elismerés. – Akkor hát eljátssza? – Természetesen. Hamarosan áradni kezdett a románc dallama. Judith kábultan, mint egy alvajáró közelebb húzódott a zongorához. Figyelte, amint Oliver erős ujjai szemmel látható könnyedséggel futottak végig a billentyűkön, bonyolult manővereket hajtva végre. Megigézve állt, amíg a férfi játszott. Amikor a zene hangjai elhaltak, mélyet sóhajtott. Észre sem vette, hogy egész idő alatt visszafojtott lélegzettel figyelt. Oliver könnyed, férfias eleganciával felállt. Judith már tudta, mi következik, de meg sem próbált védekezni. Ebben a pillanatban a gyönyörű zene hatása alatt úgy érezte, teljesül a kívánsága. Könnyedén, gondolkodás, tiltakozás nélkül vetette magát a férfi karjaiba és felé fordította arcát. Mintha csak az imént csókolóztak volna, mintha összetartoztak volna. Semmiféle feszélyezettség nem létezett köztük. Egyik keze a férfi tarkójára kúszott, és ujjait hajába mélyesztette. Oliver szorítása kissé erősödött, gyengéd, mégis követelőző ajka másodszor is rátalált Judithra. A lány nem könnyen adta meg magát. Válasza heves
volt, ajka csak akkor nyílt meg, amikor a rájuk irányuló nyomás már-már az elviselhetetlenségig fokozódott. Egész testével a férfihoz simult, és már semmilyen elutasítás nem volt egymásnak adott válaszaikban. Mohó, kutató ajkuk lángolt. Judith olyan vágyakozással kívánta Olivert, amilyet még soha senki iránt nem érzett. Nyoma sem volt a józanságnak, kimértségnek, hideg visszafogottságnak. – Judith – szólalt meg a férfi. Hangja érdes volt, ajkai a lány nyakához közelítettek. Valahol lelke legmélyén Judith elegendő erőt talált, hogy kibontakozzon a férfi öleléséből. Kissé megbotlott, amint a zongorától ellépett. – Ez lehetetlen – suttogta, kábultan saját árulásától. – Judith, nekem úgy tűnik, épp most bizonyítottuk be, hogy nagyon is lehetséges. Oliver hanga tisztán csengett a szobában. – Úgy értem, ez őrültség. Tökéletes őrület. – Valóban? – Jól tudja, hogy az. Semmi közös nincs bennünk. – A vágy sok mindent a legkisebb közös többszörösre redukál. – Valóban redukál. – A szavak fájdalmat okoztak neki. – Pontosan így érzem. Ezt el kell felejtenünk. Ha egyáltalán lehetséges. – Csakhogy lehetetlen. Első találkozásunk óta sistereg köztünk a levegő. Vonzódunk egymáshoz. Olyan borzalmas ez? Mindketten érett, egyedülálló felnőtt emberek vagyunk. – Ez nem elegendő alap egy kapcsolathoz. Legalábbis számomra nem. Az igazat megvallva még abban sem vagyok biztos, hogy tetszünk-e egymásnak. – Ma este elég messzire jutottunk – jegyezte meg Oliver. – Egy este még semmit nem bizonyít. Nem vagyok olyan, amilyennek gondol. Engem nem csábítanak az alkalmi viszonyok. – Judith Vanover, sem alkalmi, sem egyéb viszony nincs köztünk. Csupán megcsókoltuk egymást. Ha pedig helyesen idézi fel az eseményeket, rájön, hogy mindezt kölcsönösen tettük. Semmire sem kényszerítettem. Tom felvett egy partitúrát, majd lecsapta a zongora tetejére. A falak visszhangozták a csattanást. Judith nagyot nyelt, megállapítva, hogy a férfinak igaza volt. Valóban csak egy csókot váltottak, és ez egyáltalán nem akarata ellenére történt. Ám amikor vágyakozása majdnem felülkerekedett, zavarba jött és túl hevesen reagált a helyzetre. – Tom, nem tudom, mit mondjak. Teljesen összezavarodtam. – Végre egy őszinte szó. – Felejtsük el az egészet és kezdjük újra? Menni fog? – Nem tudom. Ön mit gondol? – ezúttal egészen hideg tekintettel mérte végig. – Meg kell tennünk. Üzleti okokból. Köztünk nem lehet érzelmi kapcsolat, ezt tudnia kell. Halálos veszélyt jelentene a szakmai objektivitásra. – Hát, akkor legyen így. Felejtsük el, Judith. Ha ilyen könnyen túl tudja tenni magát rajta, nekem is sikerülni fog. Aludjon jól a nagy szűzies ágyában, Jégkirálynő. Olyan nesztelenül és gyorsan surrant ki, mint egy macska. Judithban harag és tehetetlenség tombolt, amely a gyengeség és kiszolgáltatottság érzésével töltötte el, mert ezek az érzelmek jórészt önmaga ellen irányultak. Oliver utolsó megjegyzése tőrként hatolt szívébe. Valóban szédítő gyorsasággal váltogatta az álláspontját. Az őszinteség fájdalmas volt, de nem tehetett szemrehányást a könyörtelen megállapítások miatt. Kizárólag önmagát okolhatta. Amikor lefeküdt – bár tudta, hogy álom helyett csak hánykolódás vár rá kénytelen volt beismerni, hogy Oliver megállapítása pontosan illett az ágyára. Valóban nagy volt és magányos, előtte pedig egy végtelenül hosszú éjszaka állt. Ez idáig egyetlen férfi sem
váltott ki belőle ilyen viharos érzelmeket. Az ég szerelmére, miért éppen Tom Oliver iránt kellett lángra lobbannia? Ez nem volt becsületes. Miért nem érezhetett Drew – a határozottan hozzá illő Drew – iránt ilyen gyötrő vágyat? Hangtalan zokogás rázta a testét. Emlékezetébe idézte azt az érzést és ízt, amelyet Tom ölelésekor érzett. Most olyan iszonyatosan vágyakozott utána, hogy átkozta azt a józan pillanatot, amikor még időben vissza tudott lépni. A Schumann-darab hangjai, a mentatea halvány illata a férfi leheletén, egészséges szívének hangos dobogása, amely Judith mellén visszhangzott, mindezek olyan emlékek voltak, amelyeket azért ízlelgetett, mert soha többé nem ismétlődhettek meg. Nem engedheti, hogy megismétlődjenek. A következő nap Judith számára mozgalmasan alakult, így nem sok ideje maradt, hogy az előző esti „romantikus intermezzón” merengjen. Otthon, munka után viszont már más volt a helyzet. A lefekvésig bőven maradt ideje, amit a vacsora elkészítésénél életbevágóbb dologgal nem tudott ki tölteni. Gondolatai változatlanul Oliver körül forogtak. Mivel nem tudott megszabadulni tőlük, elhatározta, hogy csak azért is hivatalosan és tárgyilagosan fogja értékelni a fickót. Miután elköltötte könnyű vacsoráját, megmosta a haját, és lazán hátrafésülve hagyta megszáradni. Fekete harisnyanadrágot és bő fehér blúzt húzott, majd aerobikozni kezdett. Bár a gyakorlatokhoz használt kazettákról egészen másfajta dallamok áradtak, Oliver dalainak zenéje továbbra is az agyában motoszkált. Bár a gondolat is bosszantotta, a melódiák mégis makacsul emlékezetébe vésődtek. Felidézte magában az előző estét, amikor Oliver Schumannt játszott neki. Nyilván a vakszerencse hozta így, állapította meg. Bizonyára ez az egyetlen klasszikus darab, amit el tudott sajátítani. Az aerobikkazettát egy másikkal cserélte fel, amelyen zongoradarabok – kedvenc hangszere – voltak hallhatók. Miközben hallgatta, aktatáskájából elővette Oliver dossziéját. Alig pár oldalt futott át azóta, hogy Kurt azon a bizonyos napon átadta neki. Ha Olivert és zenéjét neki rendelte a sors, hát hozzá kell látnia. Az első oldalak a szerződések, albumok, kislemezek és pénzügyi kimutatások felsorolásait tartalmazták. Oliver elég jól hasította a vizet, hisz az adatok szerint mindössze négy éve kezdte a karriert. Judith az utolsó oldalra lapozott. Thomas James Oliver alig múlt harmincéves, állt a papíron. Vajon mivel foglalkozott régebben, mielőtt a rockzene területén szerencsét próbált, tette fel a kérdést Judith magának. Amire azonban a lapokat böngészve rábukkant, teljesen kihozta sodrából. Többször is el kellett olvasnia a fájdalmas információt, amíg felfogta a szavak értelmét. E disszonáns rockzene szerzője és előadója a Juillardon végzett. A diploma megszerzése után, mielőtt átnyergelt volna a popzenére, szimfonikus zenekarokban – mégpedig a legelőkelőbb zenekarokban – zongorázott. Már szólistaként is kezdett fellépni, amikor hátat fordított a pályának. Nem meglepő hát, hogy volt bátorsága a Lauden-ügynökséghez fordulni. Judith iszonyúan dühbe gurult. Álmai netovábbja volt, hogy a Juillardon tanulhasson, de elutasították, így aztán egy kevésbé hírneves konzervatóriumot választott. Bár beletörődött a kompromisszumba, mindig sajnálta, hogy így kellett tennie. Őt eltanácsolták a Juillardról, Oliver viszont elvégezte, és most mit művel? Szemlátomást tehetséges volt. Valaki szerint tehetségesebb, mint Judith. Döbbenten csóválta a fejét. Az első pillanattól kezdve idegenkedett a rocktól. Amikor többé-kevésbé erőt vett magán, továbbra is megőrizte saját „felsőbbrendűségének” érzetét. Kétségkívül lenézte Olivert, klasszikus zenei műveltsége és végzettsége miatt több klasszissal jobbnak hitte magát nála. Alighanem ez a büntetés a szellemi
sznobizmusért, gondolta. Oliver anyagának áttanulmányozása pozdorjává zúzta felsőbbrendűségét. Érzései fittyet hánytak minden logikának. Haragját csak szította a gondolat, amiért Olivernek volt esélye, hogy az legyen, ami ő szeretett volna lenni: hivatásos klasszikus zongoraművész. Ehelyett rockzenét harsog az erősítőkön keresztül, és folyton-folyvást férfias vonzerejével kérkedik. Sistergő dühét tovább fokozta, hogy alig huszonnégy órája maga is áldozatul esett eme vonzerőnek. A dossziét indulatosan visszagyömöszölte aktatáskájába, majd keresztülment a szobán, és a rövid zongorához telepedett. Végigkutatva a kottákat, választása Debussy Riveriére esett. Egyedülálló szépsége talán megnyugtatja, és Oliver diszharmonikus zenéjének emlékétől is megszabadítja. Ha mégsem, akkor menthetetlen, és bele kell törődnie, hogy megőrült, gondolta fanyarul. Alig ért a végére, máris jobban érezte magát. Debussy valóban kiűzte agyából az összes zavaros gondolatot. Judith visszalapozott a kotta elejére, és újrajátszani kezdett. Körülbelül a mű közepén tarthatott, amikor arra lett figyelmes, hogy a csengő kitartóan szól. Nyilván egy házaló ügynök, gondolta, és játszott tovább. Ám a csengő nem hallgatott el. Újra és újra megszólalt. Judith végül feladta és ajtót nyitott. A küszöbön Tom Oliver állt, akit pedig a legkevésbé sem várt, sőt látni sem kívánt. Alighanem ördögűzőre lesz szüksége, hogy megmeneküljön tőle, mérgelődött némán. A férfi testhezálló kordnadrágot és kigombolt nyakú kék sportinget viselt, amely még jobban hangsúlyozta a szemét (nem mintha erre szüksége lett volna). Arcán barátságos mosoly játszott. – Nahát… – szólalt meg Judith, mert nem akart modortalannak tűnni, ugyanakkor kíváncsi volt, mi szél hozta erre a férfit. Talán az előző esti esztelenség folytatásában reménykedik? Oliver, mielőtt válaszolt volna, epekedő pillantást vetett rá, aminek súlya alatt Judith kellemetlen érzéssel vett tudomást harisnyanadrágba bújtatott hosszú, karcsú lábáról és a blúz puha anyaga által inkább kihangsúlyozott, mint elrejtett melléről. A férfi pedig mindent észrevett, még az orcáját elöntő pír sem kerülte el figyelmét, amelyet Judith a Debussy-darab okozta elragadtatással magyarázott, és még önmagának sem volt hajlandó bevallani a valódi okokat. – Ismét másmilyen – mondta lágyan Oliver. – Láttam már a megfontolt üzletasszonyt és az elegáns divatbabát. De ez jobban tetszik: lágy, kedves és roppant nőies. – Azt hiszem, ez valamiféle bók akar lenni. De bizonyára nem azért jött el, hogy szemügyre vegyen. – Nem. Valóban nem. De ha tudtam volna… Már az is bőven megéri az utat, hogy szemügyre vehetem. – Nagyon jól hangzik. Nos, akkor hát minek köszönhetem látogatását? – Megengedné, hogy bemenjek? Elég huzatos ez az előszoba. – Bocsásson meg – felelte Judith szárazon. – Fáradjon be. Tom, miután beljebb került, úgy vette szemügyre a lakást, mintha még sohasem járt volna itt. És meg sem kísérelte, hogy bármit is megmagyarázzon. Judith egyre fokozódó ingerültséggel figyelte. A férfi mintha csak olvasott volna gondolataiban, pajkosan elvigyorodott, majd átnyújtott egy közepes méretű barna borítékot. – A jegyzék, amelyet a tegnapi próbán kellett volna átadnom. Mindketten megfeledkeztünk róla. – Igen, de nem kellett volna fáradnia. Mindenesetre köszönöm. – Nem kellett volna lekapcsolnia a lemezjátszót miattam. Kellemes zene volt.
– Nem a lemezjátszó szólt – mondta Judith. Ha a férfi ilyen lakonikus volt, ő miért ne legyen. – Értem. – Pár könnyed, nagy lépéssel áthaladt a szobán, közben minden mozdulata fokozta Judithban a nyugtalanságot. Oliver nyilvánvalóan nem kívánta azt a látszatot kelteni, hogy hatást akar gyakorolni Judithra, jelenlétével mégis betöltötte maga körül a teret. Természetes érzékisége és vonzereje feltétlenül figyelmet érdemelt. – Hagyjon fel végre ezzel a szemérmességgel és játsszon nekem – kérte. – Nem lehet. Mondtam már, hogy én nem vagyok olyan klasszis. Ne kényszerítsen, hogy bebizonyítsam. Egyébként most fedeztem fel, hogy klasszikus zongoraművész. Valamennyi tanulmányát a Juillardon végezte. Miért nem mondta el nekem? – Feltételeztem, hogy tudja. Szerepel az ügynökségen beadott papírjaimon, ön pedig az én ügynököm. Ráadásul tegnap este játszottam is önnek. – Valóban. Csakhogy ön a főnökömmel tárgyalt, aki aztán engem bízott meg a képviseletével. Nekem pedig mindössze pár perce nyílt alkalmam arra, hogy alaposan áttanulmányozzam a dossziéját. Oliver egykedvűen vállat vont, izmainak hullámzása átsejlett az ing anyagán. – Számít ez? – Csöppet sem. – Valami azt súgja, hogy érzékeny pontra tapintottam – nézett olyan mélyen Judith szemébe, hogy a lány kénytelen volt elkapni a tekintetét. Oliver gesztusára hasonló vállrándítással válaszolt, és remélte, hogy több közönyt fejez ki, mint amennyit valójában érzett. – Nos, mivel a téma felvetődött és különben is bőven van időnk, játszhatna nekem ismét valamit. Rendben? – váratlanul fontosnak érezte, hogy még egyszer hallhassa a férfi játékát. – Ha kívánja? Amennyiben nem vette volna még észre, én nem osztom a félénkségét. – Azt hiszem, Thomas, észrevettem. A férfi felkacagott, öblös nevetése furcsán ingerelte Judithot. – Nagyon jó ez a zongora. Tegnap este rendkívül élveztem. – Egy könnyed mozdulattal a zongoraszékre telepedett, szemével máris átfutotta a kottát, amit Judith a helyén hagyott, majd mindkét kezét a billentyűkre helyezte és játszani kezdett. A szobát szárnyaló dallam töltötte be. Judith az első néhány taktus után fájdalommal vette észre, hogy mit is hall tulajdonképpen. A pontatlanul előadott Debussy-darab disszonáns elemektől volt terhes, ám Tom tökéletes összhangba hozta a hangokat. Ahogyan a pedált alkalmazta, vagy ahogyan a billentyűket kezelte, azt még a Juillardon sem tanították. Játéka olyan ösztönös és élő volt, amilyen szintre Judith sohasem juthatott el. Tom nem csupán előadta, érezte is Debussy zenéjét. Érezte és úgy közvetítette ezt az érzést, ahogyan Judith mindig szerette volna, de sohasem tudta. Amikor a zene véget ért, könnyek szöktek Judith szemébe, ő pedig elfordult, nem akarva, hogy a férfi meglássa. A szobára, amelyet az imént még élet és zene töltött be, most síri csend telepedett. – Judith? – a férfi nyilván különösnek tartotta a viselkedését. – Ön bámulatos – szólalt meg nagy nehezen. Színtelen hangja olyan nyomatékot adott dicséretének, amit harsogó lelkesedéssel sem fejezhetett volna ki jobban. A férfi ezeket a szavakat korábban, a próba után várta tőle. Őszintén szólva Judith képtelen volt a rockzene magasztalására, mint ahogyan most a dicséretet sem tudta magába fojtani. – Köszönöm – felelte Oliver egyszerűen, és a szobában továbbra is csend honolt. Különös módon Judithnak most nem jutott eszébe, hogy a férfi kérkedik vagy háttérbe próbálja szorítani. Az a kis részlet, amit az ajtón keresztül hallott, nem ösztönözte a férfit
sem bírálatra, sem versengésre. Amikor a zongorához ült, csupán a zongorista belső kényszerét érezte, amely az új hangszer meghódítására serkentette, és amely Judith számára is ismerős volt. – Játsszon valamit Rahmanyinovtól. – Jobban szeretném, ha most ön játszana valamit nekem – javasolta Tom. – Inkább nem. Szeretném hallani, ahogyan Rahmanyinovot játszik. Az a kotta is ott van valahol a többi között. – Igen, értem – jegyezte meg Oliver a rengeteg könyv, irattartó és papír között böngészve, Judith először egy székre ült, onnan hallgatta a férfi játékát, ám mielőtt az befejezte volna, közelebb lépett a zongorához, és némán, mozdulatlanul megállt a zongoraszék mellett. Kísérletképpen kérte meg a férfit újabb zongorajátékra, amellyel azt kívánta bebizonyítani, hogy Oliver valóban tehetséges, és a múltkor nem a véletlen sietett segítségére egy alkalmas zenedarab képében. A saját stílusában játszott, előadásmódja nem volt egészen hagyományos, mégis meggyőződéssel szólt. Amikor befejezte a játékot, Oliver megfordult és meglátta Judithot, szemlátomást meglepődve a lány közelségén. Az Anthony klubban tartott fellépéskor úgy látszott, Oliver nagyon figyel a hallgatóságra. Amikor viszont zongorázott, teljesen megfeledkezett a környezetéről. A lány feszült arckifejezését látva Oliver villámgyorsan visszatért a valóságba. Rámosolygott, orra körül mókás ráncok jelentek meg. – Nahát, Tom! – bár Judith tudta, hogy a férfi érti a célzást, az ismét csak elmosolyodott. – Még mindig nem tudom rábeszélni, hogy játsszon? – Pedig elég makacs, ugye? – Egyebek között. – Felejtse el. Én meg sem közelítem önt. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy pocsékul játszom. Tudom, hogy kielégítően. Ön azonban nagyon tehetséges. Amint azt tegnap este mondtam, örök álmom volt, hogy úgy tudjak játszani, ahogyan ön, és ezt az álmot csak nehezen, fájdalmak árán tudtam feladni. – Talán túl keményen ítéli meg önmagát. Nem adna lehetőséget, hogy meghallgassam? – Most nem. Bizonyos, hogy rosszul játszanék – felelte, azután kifakadt. – Csak azt nem érteni, hogy mondhatott le ezért a… Tudva, hogy átlépte az illendőség határát, lángoló arccal félbeszakította önmagát, – Ezért a rockzenéért? – fejezte be helyette ezt a mondatot Oliver, miközben átható pillantással méregette. Judith lecsillapodva rázta a fejét és Oliverre mosolygott. – Lehet, hogy erre gondoltam – mondta halkan – de végül is nem kell értenem a zenét, ugye? Nagyon köszönöm, hogy elhozta a listát és játszott nekem. Hozhatok valami italt? – Még egy kis mentateát? – a férfi hangja könnyed volt, ám szeme komoly maradt. Judith ösztönösen felidézte magában a férfi szájának ízét. Torkában gombóc nőtt, amelyet le kellett nyelnie, hogy válaszolhasson. – Ha óhajtja. De van fahéj- és narancsízesítésű is. – Kedves ötlet, Judith. Talán majd máskor. Már így is a szükségesnél tovább maradtam. Valahol már várnak. – Nos… akkor hát… még egyszer köszönöm. – Szívesen. Oliver mögött becsukódott az ajtó. Judith kulcsra zárta és nekitámaszkodott. Az elmúlt huszonnégy óra kimerítette, hangulata föl-lejárt, mint a jojó. Bármit mondott is önmagának, vágyakozott Oliver után. Ez a tény pedig sajgó fájdalmat okozott neki.
Szeretett volna elmenni Kurthoz, megmondani, hogy nem tud ezzel az ügyféllel foglalkozni. Könyörögne, hogy vegye el tőle Olivert, és adja oda másnak. Azt is tudta azonban, hogy ezt nem fogja megtenni, nem ismeri be vereségét, és nem fog külön szívességet kérni. Főnöke megbecsülését épp azzal vívta ki, hogy mindig megállta a helyét, bármilyen feladattal is bízták meg. Oliver képviseletében csak az volt a nehéz, hogy el kellett viselnie. 3. Judith az íróasztalra könyökölve, fejét nyitott tenyerébe hajtva böngészte a híreket. Végül felnézett, és hosszú, esdeklő pillantást vetett Kurt Sherrillre. – Kurt, ezt nem mondhatod komolyan. Ugye csak tréfálsz? – Ó, nem kedvesem. Egyáltalán nem. És ez nem valamiféle hirtelen elhatározás volt. Hosszas mérlegelés, megfontolás és tanácskozások után döntöttem így. Judith úgy érezte, rögtön felrobban. Ám a Lauden-ügynökség irodáiban senki sem szokott felrobbanni. Itt az ember csak csendesen fortyogott. – Kurt, ez lehetetlen – mondta, és gondosan ügyelt a hangjára. – Miért? Más ügyfeleinket is elkísérted már a turnéikra, különösen az újakat. – Az más volt. – Egyáltalán nem – válaszolta Kurt nyugodtan. – Csak azért hiszed ezt, mert Oliver és együttese rockzenét játszik. – Légy igazságos! Amikor más ügyfeleinket kísértem, sohasem találkoztam kábítószeres rajongók tömegeivel. El sem tudod képzelni, milyen volt. Az Anthony bárban első találkozásunk idején örülhettem, hogy élve bejutottam Oliver öltözőjébe. – A férfi nevének említésekor arcára kiült iránta érzett haragja és ellenszenve. Kurt összevonta szemöldökét. – Őszintén remélem, hogy előtte nem mutatod ki ilyen leplezetlenül az érzéseidet. – Természetesen nem. Megértő, tisztességes üzleti kapcsolat alakult ki közöttünk. – Oké, Judith, vedd úgy, hogy nem szóltam semmit. Tudhattam volna, hisz mindig tisztességesen szoktál viselkedni. Ami a másik problémát illeti, Oliver körül újabb biztonsági intézkedéseket foganatosítottak… Valóban kitűnő turnét szerveztél Oliver számára. Dicséret illet ezekért a megállapodásokért. Régebben ezeknek a koncerttermeknek a zöme nem adott helyet a rockzenének. A lány egy kézlegyintéssel elhárította a dicséretet. – Ez nem egészen az én érdemem. A koncerttermek legnagyobb része ugyanolyan helyzetbe került, mint mi: vagy alkalmazkodik, vagy lehúzhatja a redőnyt. Én csupán jókor kopogtattam náluk. Na és persze az is sokat nyomott a latban, hogy mi a Laudenügynökség vagyunk. Arra számítanak, hogy Oliver valamivel jobb, mint a többi hasonszőrű. És úgy látszik, sokat szándékoznak tenni a tömeg féken tartása végett. Ittas egyéneket nem fognak beengedni, aki pedig a koncert alatt próbál alkoholt vagy kábítószert fogyasztani, azt kidobják. – Akkor ez válasz a te aggályaidra is, ugye? – Nem vagyok biztos abban, hogy használ. És a többi ügyfelemmel ki foglalkozik addig? Hiszen tudod, vannak mások is. – A többi ügyfeleddel most is úgy fogunk foglalkozni, mint amikor szabadságon vagy, vagy vendégszereplésre utazol – mondta Kurt engesztelő hangsúllyal. – Ez most fontosabb. Első alkalommal indul turnéra egy rockegyüttes a mi szervezésünkben. Szeretném, ha ott lennél és ügyelnél, hogy minden rendben legyen. A többi ügynök is
ugyanezt fogja tenni. Diane Canaday tulajdonképpen már el is kezdte. Épp most érkezett vissza a nyugati partvidékről, ahol hat hétig egy dzsesszegyüttest kalauzolt. – Igen, tudom, tudom, de… Judith hangja elcsuklott, szemét kétségek felhőzték. – Van más oka is, amiért nem akarsz menni? – kérdezte Kurt halkan. – Esetleg… talán kellemetlen ajánlatokkal zaklat? – Nem. Igazán nem is olyan rossz. Csak azt hiszem, kezdek bedilizni. Bocsáss meg. – Nincs mit megbocsátanom. Ez az egész dolog mindnyájunktól igen nagy alkalmazkodókészséget kíván. Miután Kurt magára hagyta az irodában, Judith az előtte heverő programra meredt, amelynek összeállításakor még álmában sem gondolta, hogy rá is vonatkozik majd. Szeptember Európában, hetente két nagyobb város érintésével. Úgy vélte, szerencsésnek tarthatja magát. Hányan tölthetik hivatalból Európában a csodálatos vénasszonyok nyarát? Tisztában volt azonban azzal is, hogy az út kimentő lesz, és a szállodai szobákon, valamint a koncerttermeken kívül jóformán semmi látnivalóra sem futja majd idejéből. Ennek ellenére tudta, hogy kapva kapna az alkalmon, ha nem Oliver volna az ügyfél, hanem bárki más. A Lauden-ügynökség többi munkatársa rendszeresen látogatott Európába. Judith még sohasem járt ott, bár az utakat ő készítette elő. Igazán nagyon kellemetlen volt, hogy Oliver és együttese tönkre fogja tenni az eseményt a jelenlétével. Gondolatai még egyre az utazás körül jártak, amikor Kurt ismét benyitott, és elé tett egy pénzügyi jelentést. – Ez talán felvidít – mondta. – Vagy legalábbis megérteti veled, miért szükséges, hogy Oliver változatlanul elégedett és kiegyensúlyozott legyen. Mellesleg a következő ügynöki csekked nagyon szép lesz. Judith gyorsan átfutotta a pénzügyi jelentést, amelyen ott állt minden feketénfehéren. Az összjövedelmet tekintve Tom Oliver mindössze három hónap alatt a három legértékesebb és legtekintélyesebb ügyfelük közé küzdötte fel magát. – Ügyelj rá, hogy elégedett legyen – mondta Kurt az imént. Judithban gyanakvás ébredt. Talán Oliver kérte, hogy elkísérje őket? Ha így történt, annak csupán egy oka lehet: meg akarja alázni. Judith úgy vélte, a férfi ezt revánsnak tekinti, amiért annyira lenézi a zenéjét. Őszintén remélte, hogy az énekes számára édes lesz a bosszú, mert gyűlölni akarta az út minden percét. Az elsőtől a legutolsóig. – Judith, várjon, Judith! Judith épp ki akarta nyitni kocsija ajtaját, és megdermedt, amikor valaki a nevén szólította. Anélkül, hogy hátrafordult volna, azonnal felismerte a hang gazdáját. Gyors fintort vágott, amit a férfi nem láthatott, és így már jobban érezte magát, amikor megfordult. – Nohát, Tom, miért szaladgál itt a parkolóban? – Önt keresem, hölgyem. Az imént az irodájában azt mondták, hogy épp elkerültük egymást, így aztán rohantam, ahogy csak tudtam. – Vannak liftek is – jegyezte meg Judith, és akarata ellenére elnevette magát. A férfi zihálása elárulta, hogy szó szerint megtörtént, amit mondott. – Túlságosan lassúak. – Ha telefonál, akkor megvártam volna az irodában. – Megvárt volna? – Oliver széles mosolya ravasz volt, de ártatlan. – Az elmúlt három hónapban ügyesen sikerült kapcsolatunkat telefonbeszélgetésekre korlátoznia. – Nem volt szándékos. Egyszerűen mindkettőnk számára kényelmesebb és alkalmasabb így. – Miközben beszélt, az a kellemetlen érzése támadt, hogy a férfi tudja,
hogy nem mond igazat. Minden bizonnyal kissé túllőtt a célon, amikor a személyes találkozás elhárításán fáradozott. Oliver mély lélegzetet vett, és végre abba tudta hagyni a zihálást. – Épp most tudtam meg, hogy elkísér bennünket az európai turnénkon. Alig pár hónap van hátra addig, és úgy vélem, akad egy két dolog, amit komolyan meg kell beszélnünk. Úgyhogy, ha ráér, mit szólna egy vacsorához ma este? – Erre nincs szükség – tiltakozott Judith. – Bármikor feljöhet az irodámba. Nem akarom emiatt elrabolni a szabadidejét. El tudom képzelni, milyen elfoglalt. – Ne felejtse el, hogy ez az én ötletem. Nagyon feldobott ez a turné, és van néhány elképzelésein, amit szeretnék önnel megvitatni. – Az ötlet nem is volna rossz, de ma este rengeteg dolgom van. – Igazán? Ne mondja! Hagyta felgyűlni a harisnyanadrágokat, és ma este hat párat kell egyszerre kimosnia. Eltaláltam? Pimasz fráter. Judith mégis érezte a kitörni készülő nevetést. A férfi szemtelensége ugyanis jó megfigyelőképességgel párosult. Az alatt a rövid idő alatt, amit gondosan rendben tartott lakásán töltött, elég jól felmérte az életét. Ha belegondol, a harisnyamosás meglehetősen jeles esemény volt a számára. Elnevette magát, és látta, hogy Tom szája szegletében is ráncok jelennek meg. Szemében egyszerre feltűnt a jókedv szikrája, és lángra is lobbant. – Oké, Thomas, nyert. Magával vacsorázom. Ez egyszer gondatlan és hanyag leszek. A piszkos harisnyák várhatnak. – Remek. Hét, fél nyolc körül magáért megyek. A csengő megszólalt. Judith pedig az órájára pillantott. Negyed hét volt. Bosszantotta a váratlan látogató. Mivel Oliver már látta a legkülönlegesebb ruhájában, több időre volt szüksége, hogy a küszöbön álló estére összeválogassa az öltözékét. Alig akart hinni a szemének, amikor az ajtót kinyitva Thomast pillantotta meg. A férfi bő, világoskék nadrágot és fehér pólóinget viselt, amely pompásan illett napbarnított bőréhez. Judith szó nélkül bámult rá, azután órájára pillantott, majd ismét a férfira nézett. – Oké – mondta Oliver széles mosollyal. – Korán jöttem. Nagyon korán. – Semmi baj, jöjjön be. Csak hirtelen nem tudtam, hogy a kronométereim megálltak vagy visszafelé kezdtek-e járni. – Egyik sem. Én jöttem korán, hogy szóljak, lemondtam az asztalfoglalást. Judith nem tudta pontosan, megkönnyebbülést vagy szomorúságot érzett, amiért nem töltheti Oliverrel az estét. – Nem baj – nyugtatta meg. – De telefonálhatott volna, akkor megtakarít magának egy utat. Tudom, a dolgok néha úgy alakulnak, hogy meg kell változtatni a terveket, és nem is haragszom. – Nem haragszik? Remélem is. Azt mondtam, az asztalfoglalást mondtam le, nem pedig a vacsorameghívást. – Megmagyarázná kicsit részletesebben? A férfi nagyon fesztelenül viselkedett. – Azt hiszem, szeszélynek fogja tartani. Hirtelen elment a kedvem attól, hogy beüljünk valami elegáns étterembe és megpróbáljunk beszélgetni, miközben pincérek hada cirkál körülöttünk. Egyébként is jobban szeretek szűk gallér és nyakkendő nélkül enni. Ez még nem hiba, ugye? – Egyáltalán nem. Nevezze meg kedvenc ételét, italát. De adjon valami ötletet, hogy tudjam, mit vegyek fel. Mint látja, még nem tudtam átöltözni.
– Az irodai ruhája engem mindig elbűvöl. Annyi csinos ruhát vehetne, hogy alighanem sok idejébe kerül, amíg ilyen ócska holmikra szert tesz. Judith felkacagott, őszintén meglepte a férfi megjegyzése. – Ha hiszi, ha nem, egyáltalán nem könnyű. – Akkor miért csinálja? – Tom, én huszonöt éves vagyok, de gyakran sokkal fiatalabbnak néznek. Úgy értem, az irodán kívül. Elképesztő, milyen sokan vannak, akik nem hajlandók komolyan venni egy nőt, aki valamennyire is nőiesnek látszik. – Igen, ez igaz. Csak azért sajnálom, hogy lemondtam az asztalfoglalást, mert így nem láthatom, mit venne fel, amivel felülmúlhatja azt a fehér ruhát. – Semmivel sem tudnám felülmúlni. Az az egyetlenegy estélyi ruhám. Na és hová megyünk ma este? – Leginkább olyan helyre, ahová felveheti azt a szűk fekete nadrágját. – Akkor az ön háza és az én lakásom kivételével semmi sem jöhet számításba. – Remek választék. – Több komolyságot, Tom! A férfi tágra nyílt szeme színlelt ártatlanságot fejezett ki. – Teljesen komoly vagyok, De ha ragaszkodik hozzá, elindulhatunk pontosabb cél nélkül is. Bedobunk egy pizzát vagy valami mást. – Kitűnő. Érezze otthon magát. A konyhában talál hideg üdítőt, itt pedig magnózhat, nézheti a tévét, és persze a zongora is rendelkezésére áll. Pár perc és itt vagyok. A hálószobába visszavonulva Judithot kissé kellemetlen érzés fogta el a küszöbönálló este miatt. A hivatalos légkör kissé fékezni szokta az embereket. Valami azt súgta neki, hogy Olivert könnyebben távol tarthatja magától a fehér bor és a francia konyha segítségével, mint sörrel és pizzával. Élénk rózsaszín blúzt, bő szárú fehér vászonnadrágot és kényelmes szandált vett fel. Haját kifésülte, amely így szabadon omlott vállára, arany glóriába foglalva arcát. Tom szinte rajongva mosolygott rá, amikor megpillantotta. – A csúf ruháit és a zord frizuráját illetően azt hiszem, igaza volt. Most például egyáltalán nem látszik ügynöknek. Inkább úgy fest, mint egy tizenöt éves lány az első randevúján. És éppoly ideges is vagyok – gondolta Judith. A folytatás többé-kevésbé bolondosra sikerült. Judith még tizenéves korában sem volt ehhez hasonló randevún. Most is Tomon múlt minden. A férfi munkavacsorára hívta, ehelyett egy komphajóútra vitte, útközben pedig a játékautomaták soránál egy utcai árustól hot dogot vett neki. – Az a baj – panaszkodott a lány a játékautomata előtt állva –, hogy ezek csak negyeddollárossal működnek. Mégpedig rengeteg negyeddollárossal. – Mi pedig egy csöppet sem vagyunk jók – nevetett Oliver, a villogó gyászos eredményre pillantva. – Hajlandó nekem vattacukrot venni vagy nem? – Ha tudtam volna, hogy kér! – Miért ne! Elhoz egy ilyen különleges randevúra, aztán igyekszik minél olcsóbban megúszni. – Ugye nem haragszik komolyan, amiért lemondtam a nagy vacsorát? Judith körbehordozta tekintetét a villódzó színes fényeken, és hallgatta a játékautomaták hangos csilingelését. Szája sarkából lenyalt egy csepp mustárt, és egyenesen a nevető kék szemű férfira pillantott. – Nagyon mókás. Igazán. Tudja, még sohasem játszottam ilyen szerkezeteken.
– Én sem. Azt hiszem, ezért vagyunk olyan gyengék. Nos, szép hölgy, készen áll, hogy a kompon átkeljen a túlpartra? – Készen. Tom nem mondott és nem is tett semmit, ami kétértelmű vagy nyíltan csábító lelt volna. Fellépése meleg volt, baráti és… és kedves. Ám Judith egyszer már érezte ölelését, csókolta az ajkat, és most képtelen volt rendbe szedni elkalandozó gondolatait. Holdfény ragyogta be a vizet, az égbolton pedig csillag-özön tündökölt. Bár még mindig meleg volt, a naplemente után különös békesség honolt a levegőben. A komp fedélzetére lépve Tom átnyújtotta a jegyüket a matróznak. Judithon borzongás futott végig, amikor a férfi, ha mégoly alkalomszerűen is, karjára tette kezét, hogy a helyükre kísérje. – Fázik? – kérdezte Oliver. – Egyáltalán nem. Csak valahogy furcsán érzem magam. Olyan gyönyörű itt. – Köszönd az anyatermészetnek, hogy most szinte fáj, ahogy a csókja után sóvárogsz, mondta önmagának. – Éhes vagyok – szólalt meg Oliver, miután egy csendes zugban letelepedtek. – Talán visszafelé ehetnénk egy pizzát is. – Későre jár már. – Igaz, de mi ugye nem félünk a boszorkányok órájától? – Persze hogy nem. Ha pizzát akar, akkor pizzát fogunk enni. – Jó kislány. Nézték és hallgatták a hajó oldalát nyaldosó hullámokat. Judith kezdte úgy érezni, hogy a halk hangok és a csillagos nyári égbolt békéje megbabonázza, szinte álomba ringatja. Szempillái mind nehezebbé váltak, mígnem végleg feladta a harcot. – Megérkeztünk, Csipkerózsika. Oliver halk szavaitól Judith tüstént felébredt. Alvás közben fejét véletlenül a férfi vállára hajtotta. Esetleg Oliver maga helyezte oda. Bárhogyan is történt, a férfi ujjaival a haját simogatta, és nagyon közel került hozzá… Túlságosan közel. Ha most megcsókolta volna, Judith nem tanúsít ellenállást, ám ekkor a matrózok mindenkit felszólítottak a távozásra. Judith nagyon ostobán érezte magát, amiért elbóbiskolt. Ránézett a férfira és elhúzódott tőle. – Az égbolt, a víz… minden… szinte varázslatos volt – mondta álmosan, amint autójuk felé lépkedtek. – Tökéletesen lenyűgöző – mondta Oliver, arcán széles vigyorral. – Meg kell mondanom, hogy az önérzetemet változatlanul a béka alá nyomja. Minden olyan izgalmas volt, hogy maga elaludt. – Ó, Tom – tiltakozott Judith –, ezt tekintse bóknak, amiért ilyen nyugalmat teremtett maga körül. Nem unatkoztam, csupán valami békesség szállt rám. – Tudom – mondta a férfi csendesen. – Csak ugrattam. De ne felejtse el, hogy a vállam bármikor a rendelkezésére áll, ha hasonló nyugalomra vágyik. – Nem fogom elfelejteni. Most pedig menjünk, keressünk valami pizzát. Judith már fürgébben lépdelt, szeretett volna megszabadulni a vágyakozástól. Ez a józanság ideje volt. Megeszik a pizzát, azután búcsút vesznek egymástól. Ha itt és most nem tartja távol magától a férfit, hogyan boldogul vele – és önmagával – Európában, egy egész hónapon keresztül? Ám a dolgok nem így alakultak. Tom kinyitotta Judithnak a Porsche ajtaját az utasülés felőli oldalon, azután megkerülte a kocsit. – Ez egyszer gyűlölöm ezt az autót – morogta. – A kagylóülésekben nem álmosodhat el, és a fejét sem hajthatja ismét a vállamra.
– Esténként elég egy szunyókálás, nem gondolja? Oliver keze már a slusszkulcson volt, de még nem indította be a motort. Egyenesen Judithra nézett, és még a gyéren megvilágított parkolóban is látható volt a szemében lobogó vágyakozás. Judith tekintete a férfi arcán kószált. Emlékezetében felidézte energikus zongorajátékát, az Anthony klubban látott tüzes előadást, és könnyedén el tudta képzelni, hogy Oliver az ágyban is ugyanezt a technikát alkalmazza. Lehetetlen volt megállapítani, melyikük mozdult meg elsőként, mindenesetre a köztük lévő távolság egy röpke másodperc alatt megszűnt. A férfi szája mély és édes csókban egyesült Judith ajkával. Judith mindkét kezével átölelve Oliver nyakát, arcával követte a férfi arcának mozgását, és közben különös, leírhatatlan gyönyört érzett. Már a nyakát és a szemhéját perzselték Oliver ajkai, ő pedig azon kapta magát, hogy szintén gyűlöli a kocsit. Vágyakozott Oliver után, kívánta testestül-lelkestül. – Menjünk haza – mondta rekedten. – Ma este nem utasít el? – könyörgött Oliver. Keze Judith keblén pihent, amire válaszul a lány melle sajogni kezdett, és szabadulni vágyott a csipkés melltartó szorításából. – Nem – felelte tömören. – Vannak ugyan kétségeim, de… – Igen, szerelmem, pontosan. De egész este lángoltam. Már rég túljutottam a józanság határán. Szerencsésnek tarthatja magát, hogy nem erőszakoltam meg itt és most. Történt már ilyen magával egy Porschéban? – Nem, legalábbis nem emlékszem rá. – Ezek szerint még nem volt ilyen élménye. Úgy hiszem, emlékezetes lett volna, ha másért nem, hát a tökéletes kényelmetlenség miatt. De most már menjünk innen. A Judith lakása felé vezető úton egy szó sem esett köztük, de Tom minden tilos jelzésnél lágyan megcsókolta Judithot, vagy ujjaival végigsimított a lány combján. Érintése eleven tűz volt a vászonnadrágon keresztül is. Judith vére lángoló folyamként zúgott ereiben minden könnyed cirógatástól. A vágyakozás győzött a logika fölött: a férfi iránt érzett sóvár vonzalma legyűrte haragját és felsőbbségét. Kívánta Olivert, és minden egyéb lényegtelenné vált számára. Amikor megérkeztek, Oliver átölelte Judith derekát, így mentek be a házba, s közben Judith mélységes remegésre lett figyelmes. Nem tudta biztosan, melyiküktől származott – talán mindkettőjüktől azt viszont pontosan érezte, hogy a szíve ki akar ugrani mellkasából. Tom szorosan átölelte, amikor megpróbálta kinyitni az ajtót. Ám látva Judith remegő kezét, elvette tőle a kulcsot. Amint a lakásba léptek és becsukódott mögöttük az ajtó, Judith úgy érezte, álmai megvalósultak, szorosan a férfihoz simult, egész testével érezve jelenlétét. Mohón csókolták egymást, közben Tom ívelt csípőjét és hátát simogatta. – Ó, édesem – mormogta –, van valami fogalmad róla, mennyire kívánlak? Válaszképp Judith olyan szorosan hozzábújt, mintha egybe akarna olvadni vele, mintha teljesen el akarná nyelni a férfit. Amikor Oliver elindult vele a szobán át, Judith ahelyett, hogy vezette volna, csak a nyomában haladt, így a férfi, aki még bizonytalanul mozgott a lakásban, nekiütközött egy asztalnak. – Az ördögbe – kiáltott fel a térdét dörzsölgetve, és elengedte Judithot. Judith halkan felnevetett és kézen fogta a férfit. – Jöjjön, én majd mutatom az utat. – Mielőtt elment hazulról, szobájában égve hagyott egy kis éjjeli lámpát, így most nem várta őket teljes sötétség. Egy tizedmásodpercre visszatért Judith félénksége, nem tudva, mi legyen a következő lépés. Ám amíg azon töprengett, hogy teljesen levetkőzzön-e vagy engedélyezze magának a hálóinget, Tom megoldotta a problémát. Egy lendületes mozdulattal lehúzta a kék-fehér ágyterítőt,
amely alól előbukkantak a takarók. Minden gesztusa önbizalmat sugárzott, amint a lányt megfogta és maga mellé vonta az ágyra. – Ne oltsam el a lámpát? – suttogta Judith. – Hadd égjen – mormogta Oliver. – Szeretném, ha láthatnálak. A férfi sokáig megelégedett azzal, hogy karjába zárhatja, és a haját simogathatja. Végül Judith teljesen elgyengült a fölébe hajló férfival szemben, és kis sóhaj hagyta el ajkait. Oliver ügyesen levetkőztette, majd ajkával és kezével felfedező útra indult a lány testén, nem hagyva ki egyetlen völgyecskét, egyetlen domborulatot sem. Nagyon gyengéd és finom volt. Amikor jóval később saját ruháját is ledobta és magához vonta Judithot, ugyanaz a gyengédség érződött mozdulataiban. A beteljesülést követően a boldogság könnyei szöktek Judith szemébe. Szíve repesett, amikor szorosan megölelve a férfit, nyakán érezte arca érintését. Oliver minden szava csodálatos ajándék volt, és beszéd közben Judith a nyakán, orcáján és fülcimpáján érezte ajkának minden mozdulatát. Judith felült és a férfi arcára nézett. Valamiféle áhítathoz hasonló érzés fogta el. Kinyújtotta kezét, megérintette a férfi arcát, ujjaival kitapogatta kemény arcvonásainak körvonalait. – Tom, sohasem felejtem el a gyengédségedet. Mindig szerelemmel fogok emlékezni rád. A férfi felemelte karját, megmarkolta Judith haját, majd hagyta, hogy a selymes szálak kiperegjenek szétterpesztett ujjai között. – Van benned valami ártatlanság, ami kissé riaszt. Valami csodálatos, nagyszerű ártatlanság. – Ó, Tom. Először örülök annak, hogy… ahogyan együtt voltunk. Ám én hús-vér nő vagyok, nem pedig egy törékeny virágszál. Nem fogok összetörni. – Judith… – Szeress… Szeress kérlek, úgy ahogyan szeretni szoktál. – Ráadást kérsz? – A leghatározottabban. – Ezt nem tagadhatom meg. Judith lehajolt, megcsókolta, hosszú haja pedig zuhatag-ként omlott alá, mintegy függönyt vonva köréjük. A férfi csókjaiban egyre növekvő sóvárgás érződött, amelyre Judith saját vágyakozásával válaszolt. Tom szája ezúttal egyetlen heves vágy volt, amint a lány keblére tapadt. Arckifejezése megváltozott, és Judith a halvány fényben is jól látta hatalmas sóvárgását. Keze simogatott, kóborolt és felfedező utakon járt, a lány pedig egész testével buzdítva követte mozdulatait. Judith maga is megdöbbent, milyen vadul reagál a férfi érintésére. Judith keze a férfi erős, izmos hátán, vállain kószált, élvezve a megérintett izmok vibráló, eleven játékát. Gyönyörűséget okozott neki minden, ahogy egymáshoz simulva feküdtek, lábuk összefonódott, ajkaik egymásra tapadtak, ahogyan átölelte a férfit, aki ajkaival felderítette keblét, bársonyos, homorú hasát. És fellángolt a mindent elhamvasztó tűz. Már kísérletet sem tettek a megfékezésére. Judith képtelen volt visszafojtani a torkából feltörő kiáltást. – Kívánlak – mondta Tom rekedten, a lány pedig válaszolt: – Ő, igen, kérlek, igén. A férfi mesterien hatolt belé. Judith teste hullámzott a vágyakozástól. Oly régóta várakozott, oly sok időt töltött azzal, hogy visszafojtsa sóvárgását, amelyet e tüneményes férfi iránt érzett. Most mindezek az elfojtott vágyak feltörtek és beteljesülést követeltek. Kiáltásai, sóhajai, lágy követelőzései Tom szavaival keveredtek. Egy bizonyos pont után Judith teljesen elveszettnek érezte magát, és már nem tudta, hogy kegyelemért
könyörögjön vagy azért, hogy Tom sohase hagyja abba. Ekkor a férfi visszafogta az ütemet, mígnem ismét eljuttatta arra a bizonyos pontra, majd újra meg újra… Kiáltásai, sikolyai féktelenek és szemérmetlenek voltak, teste őrjöngő mozdulatokkal követte a férfi mozdulatait. Amikor úgy hitte, hogy már bizonyosan megjárt minden csúcsot és szakadékot, a férfi mozdulatai váratlanul vaddá váltak, és Judith úgy érezte, darabokra szakad. Teste kiemelkedett önmagából és olyan mámor kerítette hatalmába, amilyet elképzelni sem tudott. Összefüggéstelen sikolyai Tom kiáltásaival keveredtek. Amikor végül megszabadult, Judith magához ölelte a férfit, álmélkodva kedvességén. Tom a nevén szólította és úgy tűnt, mintha a hangok a torkából szakadnának fel. Judith nem akarta elengedni, szorosan átölelve tartotta, megnyugtatónak és csodálatosnak érezte a férfi súlyát. Hátrasimította Tom előrehulló haját, és megérezte rajta az izzadságot. A fizikai és lelki fáradtság szinte már elviselhetetlen volt, és mivel pillanatnyilag semmi mondanivalójuk nem akadt, mindketten csak némán, kimerülten hevertek. Judith nem tudta, mennyi időt töltöttek így, de amikor Tom lecsusszant róla, úgy érezte, veszteség érte. – Ne – mondta és kinyújtotta a kezét, hogy visszahúzza a férfit. Tom felnevetett. Hangja érzéki volt és boldog; fél kézzel átkarolta Judithot, feje majdnem a lány vállát érintette. Másik kezével lassan megsimogatta Judith mellét. Fejét lehajtotta, nyelvével pedig végigpásztázta a Judith keblei között húzódó völgyet, megízlelve a beteljesülés sós nyomát. Amikor fejét ismét a párnára hajtotta, Judith fél könyökre támaszkodva ránézett. – Úgy érzem, szeretnék valami nagyon-nagyon fontosat mondani – súgta, kezével megsimogatva a férfi arcát, és szinte lenyűgözte a lehetőség, hogy ilyen szabadon megérintheti. Tom megragadta a fejét, és úgy látszott, tekintete a lány lelkéig hatol. Judith kénytelen volt lesütni szemét. A szerelem okozta édes fájdalom már-már túlnőtt az elviselhetőség határain. – Nincs szükség szavakra – mondta Tom csendesen, csodálkozó arccal – Mindet kimondtuk már. De mégis meg kell kérdeznem… – a mondatot félbehagyta, és szája széles mosolyra húzódott. – Mit? – Hová lett… az a szemérmes Judith? – Ó – válaszolta a lány elpirulva, de mégsem érezte magát kellemetlenül. – Talán nem voltam elég gátlásos? – Ha gátlásosabb vagy, nem tehettem volna semmit. – Haza kell menned ma éjszaka? – kérdezte Judith. – Csak annyi időre, hogy átöltözhessek – suttogta Tom. – Most pihenj, aludj. Egy kis ideig még melletted leszek. De elsőként Tomot nyomta el az álom. Úgy alszik, mint egy kisgyermek, gondolta Judith az arcát figyelve. Pedig nem gyermek volt, hanem felnőtt férfi, méghozzá az ő szerelme. A szomorúság könnyeket csal szemébe. Mibe keverte magát? Tulajdonképpen nem sajnálhatta igazán a dolgot, mégis jól tudta, hogy szeretné, ha a férfi örökké mellette lenne, bár érzéseinek kitörő hevessége megrémítette. Hosszú időbe telt, amíg el tudta űzni gyötrő gondolatait. Elhelyezkedett Tom oldalán, hogy aludjon és örüljön a férfi közelségének. Másnap délelőtt Judith a szokásos tennivalóit intézte az irodában, de agya még mindig kábult volt. Amikor déltájban Susan a belső telefonon közölte, hogy Mr. Oliver van itt, és
beszélni szeretne vele, Judith nem lepődött meg. Különös, tétova hangon szólt ki Susannak, hogy küldje be a férfit, és kíváncsi volt, vajon a titkárnő – vagy valaki más – észrevette-e a benne lezajlott változást. Ifjúnak, szeleburdinak érezte magát, és képtelen volt elhinni, hogy szenvedélyes szeretkezésük nem hagyott rajta látható nyomot. Gyorsan kijött íróasztala mögül, hogy forró öleléssel fogadja Tomot. – Azért jöttem, hogy meghívjalak ebédelni – mormolta csendesen a férfi – ha pedig nem érnél rá, legalább megkapjam a nekem kijáró csókot és ölelést. A mindenit, hölgyem, ön illatos, jóízű és élvezet megsimogatni. – Ilyen a példás üzleti kapcsolat? – kacagott fel Judith, amikor a férfi játékos ajkai végigszondázták állát és nyakát. – Egyáltalán nem. – Akkor jó. Ami pedig az ebédet illeti, elfogadom a meg hívást, de hadd mutassak valamit, ha ráérsz pár percre. Van néhány, a turnéra vonatkozó információm. Minden egészen klasszul alakul. Tom vele szemben foglalt helyet, és átnézték az időpontok és fellépések listáját. – Csak néhányan utasítottak vissza – mondta Judith. – Egyesek még mindig nem hajlandók megtűrni a rockzenét a koncerttermeikben. A többség azonban a Laudenügynökséghez hasonló helyzetben van: kényszerhelyzetbe kerültek és változtatniuk kell. Hirtelen felfogta, hogy mit is mondott, és haja tövéig elpirult. Tom némán figyelte. – Judith, te is így érzed? Rákényszerültél, hogy velem foglalkozz? Judith kényelmetlenül feszengett a székén. – Tom, te hatalmas tehetség vagy. Beismerem, hogy fellépés nélkül… – Most a klasszikus zenéről beszélsz? – vágott közbe a férfi. – Igen. – A rockzenében és az én számaimban viszont a tehetség szikráját sem fedezted fel. – Ezt nem mondtam. De nagyon nehezen tudom megérteni, hogyan mondhatsz le ezért egy klasszikus zongoraművész pályafutásáról. Nehezen?! Jóformán sehogy. Mégsem akartam, hogy ez felvetődjön. Nem az én dolgom megítélni, hogyan alakítod az életedet. – Ez igaz. De ha már szóba hoztad, szeretném megmagyarázni, hogy nem érzem úgy, mintha bármiről is lemondtam volna. Most is hetente több órát szentelek a klasszikusoknak, amennyire csak időm engedi. Ezt egy magadfajta nő talán meg sem értheti, de nekem mindkét zenére szükségem van. Klasszikus zongoraművészként nem voltam elégedett a pályafutásommal. Valójában pangásnak éreztem, mintha fojtogatnának. Most azt teszem, amihez kedvem van. Mindig arra tanítottak, hogy az ember igazából csak saját elveit árulhatja el. Az én lelkiismeretem pedig tiszta. Tom egyik mondata mély sebet ejtett Judith szívén. – Megtudhatnám, mit jelent az, hogy „magadfajta nő”? –kérdezte megmagyarázhatatlan fájdalommal a lelkében. Tom felállt a székről, pimasz kék szemével tetőtől talpig alaposan végigmérte a lányt. Amikor a tekintetük találkozott, már-már elviselhetetlen érzékiség szikrázott fel közöttük. Az elmúlt éjszaka emléke oly eleven, oly elementáris erővel hasított Judith agyába, hogy szerette volna elnyomni az előbbi kellemetlenségeket. Még így is tudta azonban, hogy ezek a különbségek felszínre fognak törni, következésképp most éppolyan időszerű volt ezt kimondani, mint bármikor. Ennek tudatában ellenállt a férfi vonzerejének, hidegen pillantott fel rá, tudatosan szakadékot teremtve közöttük anélkül, hogy egyetlen centimétert is mozdult volna. A férfi észrevette törekvését, és kurtán, gúnyosan felnevetett.
– Sznob vagy. Szűk látókörű, intellektuális sznob. Erre céloztam. – Ez nem igaz! – kiáltott fel Judith. – Valóban? Én ilyennek látlak. Gyönyörű vagy, Judith, olyan gyönyörű, mint egy Schumann-szonáta andantéja. Ha mindig olyan lennél, mint tegnap éjszaka, az mesés volna. De él benned valaki, akiből hiányzik a melegség és az érzés. Ezért nem vagy olyan valódi, mint amilyen lehettél volna, vagy amilyennek lenned kellene. Mire ezt belátod és felfedezed magad körül a világot, rengeteg dologról lekésel, amit az élet kínál. De azt hiszem, te sohasem fogsz megváltozni. A te fajtád ritkán tesz ilyet. Ti jobban szerettek visszavonulni elefántcsonttornyaitokba, távol tőlünk, „közönséges halandóktól”, és közben nem értitek, miért oly sivár az életetek. Judithot düh és fájdalom töltötte el ekkora arcátlanság láttán. – Tom, ha ez minden, amit mondani kívánt, akkor talán távozhat is – hangja jéghideg volt, bár hatalmas erőfeszítésébe került, hogy fékezze magát. – Felbosszantottam? – A férfi szája ismét széles mosolyra húzódott, pedig Judithot már a puszta jelenléte is éppen eléggé kihozta a sodrából. – Igen. Igen, felbosszantott. El kell ismernem. Hogyan vádolhat ridegséggel ez után az éjszaka után? Annyira tisztességtelen, annyira hihetetlen! – Magától is tisztességtelen és hihetetlen, hogy az én zeném és munkám fölött ítélkezik. Az elmúlt éjszaka valóban remek volt, de ez akkor sem jogosítja fel arra, hogy sértegessen. – Most már kezdem érteni – mondta Judith keserűen. – Kurt mondott valamit, hogy magának mindig elégedettnek kell lennie. Tehát ezért kell elkísérnem az európai turnéra, igaz? Hogy biztosítsam önnek a könnyű, kényelmes szexet. Én pedig már a kitűzött idő előtt belekeveredtem a dologba. – Mit beszél? – kérdezte a férfi külön hangsúlyozva minden szótagot, és szeme tágra nyílt a meglepetéstől. – Ne játssza meg az ártatlan bárányt. Másodszor már nem hatásos – pattogott Judith válasza. – Elmegyek a turnéra, mert nem tehetek mást, és jól fogom végezni a dolgom. De az elmúlt éjszakai előadás ismétlésére ne számítson! Nem leszek a szeretője. Semmiféle trükkel nem kényszeríthet rá, hogy újból lefeküdjek magával. Az eljárása egyszerűen alávaló. – Miss Vanover, nem tudom, mi jár az eszében. Az ötlet, hogy elkísérjen bennünket, nem tőlem származik, ezt a Lauden-ügynökség javasolta. Egyelőre sem trükkökhöz, sem kényszerhez nem kell folyamodnom egy nő kegyeinek elnyerésére. Judith nagyot nyelt. Ösztöne azt súgta, hogy a férfi igazat szólt. Kurt egyetlen mondatából messzemenő következtetéseket vont le. Könnyen lehet, hogy Tom elégedettségének biztosítása valóban Kurt ötlete volt, és semmi köze a szexhez. Annyira már ismerte Tomot, hogy belássa, nem olyan, aki mindenféle ultimátumokra képes. – Oké, Tom – mondta lassan. – Sajnálom. Talán még én sem hittem, amiket mondtam. De maga felbőszített, én pedig elkövettem azt a hibát, hogy ilyen módon válaszoltam önnek. Tekintve, hogy együtt kell dolgoznunk, ez nem célszerű. A kölcsönös sértegetésnek, becsmérlésnek nincs helye. Felejtsük hát el az egészet! – Az egészet? – A férfi összevont szemöldökkel mérte végig. – Igen. Az egészet – mondta Judith határozottan. A férfi arckifejezése különös változáson ment keresztül. – Ne tegyen ilyet, Judith. Ne bújjon bele ismét a jégkirálynő szerepébe. A sértegetésnél és becsmérlésnél vannak rosszabb dolgok is. Engedje szabadon az indulatait… Mondja, hogy elviselhetetlenül unalmas és nagyképű vagyok. Köszörülje rajtam a nyelvét. Rontson nekem és csépelje a mellemet azzal a két tündéri öklével.
Judith döbbenten nézett rá. – Megőrült? Sohasem vetemednék ilyen alantas viselkedésre. – Nem? Én sem hittem, hogy megtenné. Nagy veszteség ez mindkettőnknek. Akkor hát, Judith, majd találkozunk. Hívjon fel, ha szüksége van rám. Bármilyen ügyben. – Majd jelentkezem. Ne haragudjon, ha megbántottam volna a zenéjével kapcsolatban. Nagyon szigorú véleményem van a zenéről, de nincs jogom, hogy önre rákényszerítsem. Tudnom kellett volna előre, hogy az ítéletem zavarni fogja személyes kapcsolatunkat. Egyszerűen nem számítottam rá, hogy ez ilyen gyorsan bekövetkezik. De talán így a legjobb. Kérem, Tom, legyen nyugodt, mint a Lauden-ügynökség munkatársa mindent megteszek önökért. – Ebben egy percig sem kételkedtem. Már az egész megjelenése tisztességet sugároz. – Azt hiszem, ez ismét sértés akart lenni. – Téved, Judith. Én a tisztességet mindennél többre becsülöm. Ezzel távozott, magára hagyva a zavart és lesújtott Judithot. Egy azonban bizonyos: Judith tanult a leckéből. Tagadhatatlanul létező kölcsönös vonzalmuk ellenére sohasem működhetnek együtt személyes alapon. Sajnálta, hogy az együtt átélt vad gyönyör nem ismétlődhet meg többé, de mégis jobb volt most abbahagyni, mielőtt végérvényesen csapdába kerül. Csupán abban nem volt egészen biztos, hogy ez még nem történt meg. A szívében sajgó fájdalom, úgy tűnt, ahhoz a fajtához tartozik, amely sokáig tart. Talán örökké. Judith a virágüzlet pultjánál állt, és a kis kártyára gondos betűivel a következőket írta: Kérem, fogadja bocsánatkérésemet, amiért ostobán felkavartam érzéseit. Nem kezdhetnénk jóbarátként újra? Judith A kereskedő segített a megfelelő virág kiválasztásában. Judith fizetett és megadta Oliver szállodai címét. Céltudatossága újraéledt. Mostantól kezdve mindig tekintélyes lesz, szakszerű és racionális. A turné alatt állandóan elővigyázatosnak kell lennie. Visszatérve az irodába, komolyan hozzálátott a fellépésekkel kapcsolatos ügyek intézéséhez. A titkárnők segítségével valamennyi városban, ahol Oliver együttesével vendégszerepelni fog, jó szállodákban foglaltatott szobákat. Ellenőrizte saját útlevelét is, hogy biztos legyen érvényességében. Még a munkaidő vége előtt virágküldemény érkezett az irodába. Csodálatos összeállítás volt egy fonott kosárban margarétákból és rózsaszín szegfűkből. Kedves Judith! Borítsunk fátylat a múltra. Mindent újrakezdünk, ahogyan kívánja. Európai utunk bizonyára megerősíti barátságunkat Tom Milyen rideg, milyen iszonyúan rideg, gondolta Judith. Egészen megkönnyebbült, hogy a férfi belement az általa javasolt játékba. Amint beletemetkezett a munkába, majdnem sikerült megfeledkeznie arról az új és izgalmas világról, amelyre a férfi ölelésében rátalált. Majdnem. – Ez minden holmid? – kérdezte Drew meglepetten. Azért jött, hogy segítsen csomagolni, és kikísérje Judithot a géphez. – Azt hittem, a nők irtóznak attól, hogy ugyanazt a ruhát kétszer vegyék fel.
– Általában így is van – mondta Judith, és gyengéden hátba veregette a férfit – de most úgy vélem, az a legjobb, ha kevés csomagot viszek. Minden figyelem Oliverre és együttesére fog irányulni, nem pedig rám. Ez egyszer bölcs leszek. Egyébként tudod – fűzte hozzá mókásan ráncolva az orrát –, lehet, hogy kedvem támad odaát bevásárolni. Talán veszek egy nagy, olcsó útiládát, és színültig töltöm párizsi, római és egyéb kreációkkal. – Nem lepne meg. Hiányozni fogsz, Judith! – Te is nekem. Mindössze egy hónap az egész, de bevallom, nagyon hosszú hónapnak ígérkezik. – Még mindig nem békültél meg a helyzettel, ugye? Olyan nehéz Oliverrel foglalkozni? Judith furcsán felnevetett. – Egyáltalán nincs nagy szüksége a törődésre. Én csak egy megdicsőült közvetítő vagyok. Várj csak, tennél nekem egy szívességet? – Persze. Mi volna az? – Megadom a fellépések, a szállodák és az időpontok listáját. Írj vagy telefonálj néha, és közöld, hogy áll az „Enyhe kis fájdalom”. Drew megvakarta fejét, és kissé döbbenten nézett rá. – Miféle kis fájdalom ez? – Oliveré. Ez a címe a legújabb kislemezének, és azt hiszem, listavezető lehet. Ha úgy fogadják, ahogyan elképzelem, a hazatérésünk után alighanem nagylemezt készíthetünk belőle. – Aranybányára bukkantunk, igaz? – Úgy tudom, láttad az ügynökség legfrissebb pénzügyi kimutatását. – Igen, olvastam és könnyeztem. Azt hiszem, nem tud visszafordulni. Túl sok pénzt öltünk már bele. – Drew, akarsz tudni valamit Oliverről? – Nem különösebben. – Azért csak figyelj! A Juillardon végzett. Hallottam, hogyan játszik zongorán klasszikusokat. Fantasztikus volt. Drew halkan füttyentett. – Akkor miért…? – Én is bátorkodtam megkérdezni. A válasz nem volt túl kielégítő. – Mit felelt? Most már kíváncsivá tettél. – Csupán annyit mondott, hogy mindkét zenét szereti, és bizonyos benne, hogy a magamfajta ezt sohasem értheti meg. Megkérdeztem, mire céloz, mire azt mondta, szerinte sznob vagyok. – Közvetlen fickó – jegyezte meg Drew. – Nagyon közvetlen. – Szóba állsz még vele? – Az ügynöke vagyok. – Jó kislány. A repülőtéren Drew mindaddig vele maradt, amíg a járatukat be nem jelentették. – Figyelj csak, Judith – mondta gyengéd mosollyal. – Szeretnék valamit megbeszélni veled, miután visszajöttél. Judith sejtette, miről van szó. Drew óvatosan megfogta mindkét karját, mint aki attól tart, hogy eltöri, és megcsókolta Judithot. A lány kétségbeesetten szeretett volna vágyakozni utána, és igyekezett lángoló csókkal viszonozni. Drew meglepődve rázta a fejét. – Most kezdünk jóban lenni, hogy elmégy? Mindig így szalasztom el a szerencsémet.
– Hiányozni fogsz, Drew. Viszontlátásra. Amikor Judith beszállt a repülőgépbe és elfoglalta a helyét, észrevette, hogy pillanatnyilag egyáltalán nincs jó véleménnyel önmagáról. Kihasználta Drewt, kísérletezgetett vele. Most aztán reménykedik, pedig ő tudta, hogy nincs semmi reménye. Ölelő karjaiban semmit sem érzett, egyáltalán semmit. Amikor megcsókolta, mintha a fivére lett volna, s ezen semmi sem segített. Felnézett és Tom Olivert pillantotta meg, aki a közlekedőfolyosón mellette állt. – Helló – mondta, és egy ragyogó, nagyon profi és személytelen mosolyt küldött felé. – Azt hittem, hogy maga és a fiúk első osztályon utaznak, hogy megőrizzék inkognitójukat. – Csitt – pisszegett a férfi és szélesen elmosolyodott. – Eddig még senki sem ismert fel. Nem tudom, örüljek-e vagy bánkódjam emiatt. Biztos, hogy nem akar csatlakozni hozzánk? – Köszönöm, de inkább maradnék. Szeretek elvegyülni a nép között. – Á, értem. Az élet szemlélője az élet élvezőjével szemben. – Megállapodtunk, hogy barátok leszünk, emlékszik? – nézett figyelmeztetően Oliverre. – Hogyan is felejthettem el? Barátok. láttam a „barátját”, amint épp búcsúcsókot váltottak. Úgy nézett magára, mint az éhező az ünnepi asztalra. Judith kénytelen volt nevetni, bár Tom pimasz megjegyzése egyre növelte az ingerültségét. – Meg kell hagyni, tud bánni a szavakkal. Különös talán, de egyeseknek mégis feltűnik. – Együtt jár a dalszövegírással. Komoly? – Néha. Józan gondolkodásom ellenére sem mindig. – Nem egészen erre gondoltam. – Gondoltam, hogy nem erre gondolt. De pár okos szót, úgy látszik, nem értettem. Mire gondolt hát? – A barátjára. Komoly? – Nem igazán. Tulajdonképpen egyáltalán nem. Inkább minden más. Kollégám az ügynökségen. De a mindenségit, miért mondom ezt el? Ez egyáltalán nem a maga dolga. Hisz én sem kérdeztem, hogy az a szőkeség, aki a reptéren végig a nyakán lógott, komoly-e. – Igaza van, tényleg nem kérdezte. Nyilván azért, mert nem érdekli. Ennek ellenére elmondom, hogy nem komoly. Legalábbis részemről nem. Még a nevét sem tudom pontosan. Talán Laurie, Lisa vagy valami ehhez hasonló. Megjelent a stewardess, és Olivert a helyére kísérte. Judith az utasításnak megfelelően bekapcsolta a biztonsági övet. Amikor a repülőgép a kifutópályára kanyarodott, mohó várakozással alsó ajkába harapott. Izgalmas volt ez az európai út, még akkor is, ha mellékesen Olivert is el kellett viselnie. 4. – Judith, maga olyan, mint egy kislány. A lány kelletlenül hátat fordított a forgalmas londoni térnek, és Tomra nézett. Olyan izgatott volt, mint egy gyermek karácsony este, így hát tudta jól, mire gondol a férfi. Orcája nyilván ragyogott, szeme csillogott az izgalomtól. – Tudom. Gondolom, azt hiszi, hogy buta és naiv vagyok, de akkor is lenyűgözőnek találom. Járt már azelőtt is Európában?
– Többször is – felelte a férfi. – De ez már régebben volt. Egyáltalán nem baj, ha izgatott. Az igazat megvallva, én is alig vártam ezt a percet. London ráadásul kitűnő kiindulási pont, itt nincsenek nyelvi nehézségek. A téren egy testes férfi futott keresztül, s véletlenül meglökte Tom karját. – Bocs haver – mondta lihegve. – A furgonomból kifogyott a nafta, vagy talán valami difi van a motorral. Iszonyú dugót csináltam. A bobby vigyáz rá, amíg segítséget hozok. Mindenképpen irtó rohadt helyzet. Miután továbbrohant, Tom elkapta Judith pillantását, és mindketten elnevették magukat. – Mit is mondott az imént a nyelvi nehézségekről? – kérdezte a lány. – Tudja, hölgyem, minden relatív. Majd meglátja, milyen az, amikor nemcsak a dialektus más, hanem az egész nyelv különböző. – Nagy probléma, ugye? – Bizony nagy. – Tudok egy kicsit franciául és spanyolul – mondta Judith. – Azt hiszem, hasznunkra lesz. – Erre ne számítson – mondta Tom szélesen mosolyogva, és gyászos mozdulattal megrázta a fejét. – Én is azt hittem, hogy tudok franciául. Mindaddig, amíg meg nem érkeztem Franciaországba. Nem tudom, azok ott milyen nyelvet beszélnek, de nem is hasonlított arra, amit az iskolában tanítanak. A legegyszerűbb menü rendelése is gond. Talán az akcentusom miatt. Vagy csak a kiejtésem volt más? Ki tudja? Én csak azt tudom, hogy hülyén éreztem magam. Olyan lehettem, mint Tarzan: „én kérni kenyér és tej”. Judith szívből felkacagott. Vidám hangulatban volt, és Oliver társaságában igen jól szórakozott. Mi lehetett ennél nagyszerűbb? Judith Vanover életében először Európában van, London pedig gyönyörű napsütéssel fogadta. Ebben a pillanatban megkondultak a Big Ben harangjai, Judith szürke szeme tágra nyílt a boldogságtól, és önkéntelenül megragadta Tom karját. – Figyelje csak! A Big Ben. Hát nem nagyszerű? Tudja, a turisták mániákusan fényképeznek, bevallom, én is hoztam magammal fényképezőgépet, de annyi minden van, ami lemarad a képről. Ezek a különös hangok és illatok, az egész atmoszféra. – Azt hiszem, használhatna magnetofont – csipkelődött a férfi. – Kazettára vehetné a Big Bent. Otthon aztán rákapcsolja az órájára, és minden áldott este hallhatja a harangjátékot. – Ó, ha maga ilyen! – Milyen ilyen? – Unott és fárasztó. Folyton felemlegeti, hogy már járt itt. – Képes a szememre hányni? Csak imponálni akarok magának. Judith szinte pajkosan mosolygott rá, és azonnal érezte, hogy megrészegül a férfi arcán átsuhanó kedvességtől. Nem volt biztos benne, hogy Tom tudatára ébredt-e a dolognak. Hirtelen egész más keltette fel a figyelmét; még mindig nem eresztette el a férfi karját. Csak nyugalom, őrizd meg a hidegvéredet, figyelmeztette önmagát. Egy tréfával sok veszedelmes érzés leplezhető. – De hát, Thomas, tudja jól, mennyire imponál nekem – mondta halkan, és egy nemtörődöm mozdulattal sikerült elengednie a férfi karját. Ezután azonban furcsa űrt érzett a kezében. – De mi módon? Ez az egymillió dolláros kérdés. – Jelszavam: hadd kérdezősködjenek. – Nem kétlem. Gondolja, hogy valaha is választ kapok a kérdésre? – Melyikre?
– Hogy melyik az igazi Judith Vanover. A ragyogó szemű, jó humorú lány, akinek a haját minden lépésnél összekócolja a párás londoni levegő, vagy a merev, finom lelkű hölgy, aki sértetten pattog, ha valami nem úgy alakul, ahogyan szeretné? – Azt hiszem, ezt a rejtélyt magának kell megfejtenie. Persze csak ha megéri az erőfeszítést. De mondja, mikor pattogtam? – Ó, a legkülönfélébb alkalmakkor. Tulajdonképpen azt is mondhatnám, hogy ez az egyik erőssége. – Hát mondja csak. Legalább azt hiszi, van erős oldalam is. – Miss Vanover, sok nagyszerű képességét megismertem. – Mint például? – Például, hogy ön átkozottul jó ügynök. – Köszönöm. Judith belekapaszkodott kék selyemsáljába, amit a szél le akart kapni a nyakáról. Amíg Tom válaszát várta, újra elmerült az ismeretlen látványban, a körülötte áradó hangokban. A hallgatás azonban egyre hosszabb lett. ezért széles mosollyal a férfi felé fordult. – Nos? – Tessék? – Úgy véli, csupán ennyi tehetség szorult belém? – Végül is nem zongorázott nekem semmit. Sohasem főzött nekem vacsorát, nem is táncoltunk. Még egy leszakadt gombot sem varrt fel az ingemre. – Ez bizony igaz – ismerte be Judith mély sóhajjal. – Nagyon hanyag vagyok. Tudja mit? Szedje össze az összes ingét, amiről leszakadtak a gombok, és dobja az ajtóm elé. El fogom kápráztatni a tehetségemmel. – Jobban szeretném, ha mással kápráztatna el. – Nem lehet. Megállapodtunk, hogy mindaz a múlté. – Elmosolyodott, hogy jóindulatát bizonyítsa. – Nem arra céloztam. – Én sem gondoltam komolyan. De zongorázni nem fogok. Ezt meghagyom magának. Ha mégis játszom, kizárólag saját kedvtelésemre teszem. – Önző kislány. – Meglehet. Korábban zenekarral járt itt, vagy… – Koncerteztem akkor is. Évekkel ezelőtt történt. De ez most egészen másfajta út. – El tudom képzelni. – Még mindig nem helyesli, ugye? Judith a lehető legfesztelenebbül felkacagott. – Nem az én feladatom, hogy helyeseljem vagy ellenezzem, amit az életével művel. – Ez igaz. A téma lezárva. – Remélem. Tekintve, hogy régebben már járt itt, válaszolna egy kérdésemre? – Készséggel. – Még három napot töltünk itt. Gondolja, hogy láthatok olyan igazi londoni ködöt, mielőtt még tovább mennénk? – Maga ködöt akar? – Hát persze. Ha nem sikerül, becsapottnak fogom érezni magam. Hisz tudja, ez London egyik leghíresebb nevezetessége. – Vannak, akik jobban szeretik látni, hogy hol járnak. – Márpedig én egy igazi londoni tejfölre vágyom. Szeretnék felvenni egy viharkabátot, és menni, menni, nem tudva, hol járok, mi van előttem. – És én még azt hittem, hogy maga olyan praktikus.
– Van egy kis romantikus beütésem is. – Kezdem észrevenni. Kötünk egy alkut? – Nem tudom. Kössünk? – Ajánlatom a következő: ha lesz olyan igazi londoni köd, amilyenre vágyik, akkor magával visz sétálni. Talán hiányzik nekem valami, amiről nem is tudok. – Egy feltétellel: van viharkabátja? – Nem. Nélkülözhetetlen? – Kötelező. – Akkor szerzek egyet. Áll az alku? – Áll. Nézze csak, itt jön Rick. Hanem ismernem, akkor is kitalálnám, hogy nem angol. Van ebben a fiúban valami jellegzetesen amerikai. Mindketten Rickre, az együttes dobosára néztek, aki futva közeledett feléjük, – Ti mit mászkáltok itt az utcán? – Van jobb javaslatod? – kérdezte Tom. – Segíthetnétek összedobni a szerkót meg minden. – Londonban nincs erre személyzet? – Hogyne volna. De csak nem képzeled, hogy a dobok közelébe engedem őket? Hármasban indultak vissza a szálloda felé. Judith nem tudta eldönteni, hogy Tom véletlenül vagy szándékosan bukkant-e rá a forgalmas londoni téren. Azt sem tudta bizonyosan, hogy örül vagy bánkódik, amiért Rick félbeszakította könnyed társalgásukat. Sok mindenben bizonytalan volt. Azt azonban észrevette, hogy a Tom Oliver iránt érzett ellenszenve csökkenőben van, és érezte, hogy ez veszedelmes. A férfi könnyedén és bőkezűen osztogatta a kegyeit. Mindenkinek. Ehhez járult még a kettőjük között minden tekintetben meglévő alapvető különbség és kölcsönös sértődöttségük. – Judith – szólt utána Tom, amikor a lány a szobája felé indult. – Igen? – Ezt a dolgot a gombokkal komolyan gondolta? – Mérget vehet rá. Úgy nézek én ki, mint aki nem tartja meg a szavát? – Jól van. Akkor szeretnék kérni egy másik szívességet. – Éspedig? – Legyen ott ma este. – A fellépésen? Természetesen ott leszek. – Csak a biztonság kedvéért. Valahogy olyan fontosnak tűnik hirtelen. És valahogy az is volt. Szobájába visszatérve Judithot valami félelemhez hasonló érzés kerítette hatalmába. Lehetetlen volt a férfi mellett vagy akár közelében is maradnia anélkül, hogy eszébe ne jutott volna, mit érzett a karjai között. Kék szemének egyetlen pillantása lángra lobbantotta Judith szívét, markáns vonalú, érzéki szája csak olaj volt a tűzre, bársonyos, elbűvölő hangja pedig még tovább szította a vágyat. Judithnak nem volt esélye a sikerre. Mégis kellett tennie valamit, hogy megvédje magát a férfival szemben. Ledobta utazóruháját, és a zuhany alá állt. Hidegre állította a csapot, és borzongva fogadta a vízsugár kellemetlen támadását. Rendszerint jobban kedvelte a meleg víz simogatását bőrén, most azonban el akarta fojtani a szívében feltámadt vágyakozást. A zuhany után gyorsan megtörülközött, és didergő testét fürdőköpenybe burkolta. Fogta a turné menetrendjének számára készített másolatát, az ágyra vetette magát, és olvasni kezdett. Mozgalmas hónap előtt állt. Szentül megfogadta, hogy nagyon mozgalmassá fogja tenni. Oliver számára nem jut idő. Amikor nem hivatalos ügyekkel lesz elfoglalva, városnéző sétákat tesz. Mint egy turista. Ha Oliver meghívja valahová, elfogadja, de
megbizonyosodik róla, hogy a fiúk is velük tartanak. Inkább beveszi magát egyedül a hotelszobába, minthogy Oliver tőrbe csalja. Az egyetlen kiút a távolságtartás. Régóta nélkülöző testének primitív sóvárgásában nem bízhat. Kamaszkorában józan gondolkozású és eléggé tartózkodó apja ragaszkodott hozzá, hogy mielőtt bármiben döntene, üljön le, és egy lapra írja össze az összes érvet és ellenérvet. Tisztelte annyira Judith magánügyeit, hogy nem kellett a listát bemutatnia, de az elkészítését megkövetelte. – Kizárólag a te érdekedben – szokta mondogatni az apja –, hogy lásd, mibe akarsz belevágni. Judith ezt azelőtt mindig bolondságnak tartotta, és amióta elkerült otthonról, nem is alkalmazta. Ezúttal azonban úgy döntött, hogy talán hasznát veheti az eljárásnak. A fiókból előhúzott egy szállodai levélpapírt, asztalhoz ült és munkához látott. A lap tetejére felírta Tom nevét, középen pedig egy függőleges vonalat húzott. TOM OLIVER
Előnyök Vonzó. Jó társaság. Tehetséges. Hátrányok Kikezd minden nővel, aki útjába akad. Beképzelt fráter, elhamarkodott, személyeskedő megjegyzésekkel. Tehetségével visszaél. Származásbeli különbségek, ízlésbeli különbségek. Hátradőlt, és tüzetesen szemügyre vette, amit eddig leírt. Mindkét felsorolást folytathatná, ám a fontos, lényeges pontokra így is rátapintott. És a hátrányos tulajdonságokból máris több volt. Bármennyire vágyakozott a férfi érintése után, tudta jól, hogy könnyelmű szeretkezésekre képtelen volna. Az egyetlen nő akarna lenni a férfi életében, és a józan ész azt súgta, hogy Tomot nem ilyen fából faragták. Miközben tagadhatatlanul vonzódtak egymáshoz, a férfi hasonlóképp tagadhatatlanul vonzódott számtalan más nőhöz is. Huszonöt év alatt még senki sem bolygatta így fel Judith hormonháztartását. Ez volt az egyes számú Fontos Megállapítás. A kettes számú Fontos Megállapítás: rock kontra klasszikusok. Judith nem értette meg a férfit, mint ahogyan az sem értette meg Őt. Tartós kapcsolat pedig nem létezhet úgy, ha nem méltányolja a férfi tevékenységét (és ő erre képtelen volt), vagy ha Tom nem változtat ismét zenei stílust (márpedig Judith tudta, hogy erről szó sem lehet). Meglehetősen indulatos mozdulattal apró kemény gombóccá gyűrte, és a szemétkosárba hajította a papírt. A kicsomagolás lehangolónak bizonyult. Olyan kevés holmit hozott magával, hogy nem sok választása maradt, mit vegyen fel. Nem mintha számítana, gondolta, miközben ruháit a szekrénybe akasztotta. Amint azt Drew-val is közölte, itt úgysem lesz kíváncsi rá senki. Otthon a csomagolást józan énje irányította, most viszont lázadó énje már sajnálta, hogy nem hozott semmit, amitől Tom elképedne és leesne az álla, ha meglátja. Rendben van, hiszen eleve elhatározta, hogy távol tartja magát az effajta ügyektől. De mégis… Saját áruló gondolatai miatt haragosan rázta meg egyszerű, kék ruháját, hogy megszabadítsa a gyűrődésektől, és a szék támlájára dobta. Fölösleges lett volna beakasztani a szekrénybe, hiszen pár perc múlva úgyis fel akarta venni. A ruha elég egyszerű, mégis divatos volt. Ha valakinek kétségei támadtak volna afelől, hogy ezt az
előadást a Lauden ügynökség támogatja, nos az nézze meg az ügynökség képviselőjét. Ö még talán kissé pattoghatna is a kedvéért. Tom szavaira gondolva halvány mosoly jelent meg Judith szája szegletében. Az ilyen férfiak ellen törvényt kellene hozni – gondolta magában. Mézes-mázos késpenge, kedvesség és erő csábító keveréke. Ha továbbra is így gondol Tómra, a koncert előtt újabb hideg zuhanyt kell vennie. A dermesztő víz gondolatától lúdbőrözve, elszántan fésülködni kezdett. A józan, megfontolt Judith kénytelen lesz az üzleti ügyekre koncentrálni. Az előkelő londoni koncertteremben jól szituált, hatalmas, illemtudó és jól öltözött közönség gyülekezett. Judith megkönnyebbülten sóhajtott fel. A közhelyeket persze nem sokra tartotta, az angolokat korábban mégis zárkózottnak vélte. Talán épp a koncert helye és ideje miatt tartózkodott attól az angol közönség, hogy tolakodó, erőszakos tömeggé váljon. Judith nagyon bízott ebben. Kétségtelenül ideges volt, mégpedig nem is kicsit. Ha Oliver legelső koncertje balsikerrel zárulna, ha botrány törne ki, és a rendőrségnek be kellene avatkoznia, ha bármiféle kedvezőtlen sajtót kapnának, könnyen el tudta képzelni, hogy Bécsből, Bernből, Párizsból, Rómából és Velencéből özönlene a fellépésük törlését közlő számtalan távirat. Judith a kulisszák mögött állva a lélegzetét is visszafojtotta, amikor a koncert megkezdődött. Szeretett volna elvegyülni a hallgatóság között, ahol pontosabban felmérhette volna reakciójukat. A gyomrát szorító görcs lassanként oldódni kezdett. Oliver összes ismert trükkje mellett néhány újabbat is bedobott. Rick, Larry, Pete és Gregg végig ügyesen kísérték. A fellépés a kölcsönös bámulat jegyében zajlott. A közönség minden érezhető tartózkodás nélkül szívébe zárta Olivert, aki szintén megkedvelte hallgatóságát. – Szeretném őszintén megköszönni, hogy csodálatos hazátokba meghívtatok – fordult a koncert vége felé Oliver a közönséghez – és lehetővé tettétek, hogy ebben a gyönyörű történelmi épületben felléphessünk. Megtudtam, hogy e megszentelt falak között első ízben hangzott fel rockzene. Nagyon bízom benne, hogy rászolgáltunk a bizalomra, és mai fellépésünk sok hasonló koncert előhírnöke lesz. Szavait lelkes taps fogadta. – Tudjátok, én már jártam itt – mondta, amikor nagyjából ismét csend lett. – Utoljára úgy öt-hat évvel ezelőtt. Alig hiszem, hogy bárki emlékezne rám, még ha jelen volt is valamelyik előadáson. Tudjátok, nem beszélhettem. Egy nagy zenekarral turnéztunk. Igen, zongoraművész voltam egy szimfonikus zenekarban. De csak úgy mondtuk: „zongorista”. Judith döbbenten csóválta meg a fejét, hallva a lekicsinylést a férfi hangjában. A közönségnek azonban szemmel láthatóan tetszett a történet. – Nem mintha azóta lemondtam volna a zongoráról. Párszor játszottam is nektek, igaz? Talán egy kicsit más stílusban, de a zongora attól még zongora marad. Az ügynököm, egy sok szempontból nagyon kedves hölgy, képtelen megérteni, miért változtattam az életemen. Nos, ha tudtok titkot tartani, elmondom. Olyan halkan folytatta, hogy a teremben a légy zümmögését is meg lehetett hallani. – Azért tettem, mert itt akarok lenni a rivaldafényben, szólni akarok hozzátok, énekelni akarok nektek, veletek akarok lenni. Nem bírom azt a zenei favágást a sarokban, a hegedűsöket kísérve. Hát van ebben valami rossz, kérdem én? Szenvedélyes hangzavar volt a válasz. Amint azt persze Oliver el is várta. – Remek – mondta mosolyogva –; „Mert itt lenni valóban nagyszerű''. Amint ezt kimondta, az együttes azonnal rázendített egy dalra, ami körülbelül egy éve született, és bizonyos okok miatt kislemezként sohasem jelent meg. Pedig jó lett volna,
gondolta Judith a számot hallgatva. Oliver korábban egyik kedvenceként emlegette a dalt, a közönségnek is szemmel láthatóan tetszett, és Judith is egészen tűrhetőnek tartotta. Ahhoz képest persze, hogy rock. – Végezetül szeretnék kegyelettel adózni néhány nagy angol zeneszerzőnek. Bár ők sohasem léptek fel ebben a koncertteremben, bizonyos vagyok benne, hogy mindnyájan ismeritek és szeretitek őket. A hallgatóság valami magas röptű dologra számított és teljesen el volt ragadtatva, amikor Oliver és a fiúk egy saját hangszerelésű Beatles-egyveleggel lepték meg őket. Judith hirtelen hátrapillantott. A koncertterem igazgatója ugyanolyan közelről figyelte Olivert, mint ő. – Azt hiszem, egészen jól alakul – súgta halkan. – Bámulatos. Sohasem láttam ehhez hasonlót. Bevallom, Miss Vanover, voltak bizonyos fenntartásaim az egésszel kapcsolatban. Most azonban kimondhatatlanul örülök, hogy tévedtem. Ez a fiatalember igazán tehetséges és kulturált. Rendkívül élveztem a műsort. – Köszönöm, Mr. Standefer. Mi a Laudennél nagyon jónak tartjuk, de természetesen elfogultak vagyunk vele. – Judithot megrázta a szavaiban rejlő képmutatás. Úgy tűnt, Mr. Standefer őszintén dicsérte Olivert, és persze úgy vélte, az ügynökség támogatja az énekest. Meglehet, Judith már nem undorodott annyira Tom Oliver zenéjétől, mint kezdetben. Teljes mértékben elismerte, a férfi emberi jogai közé tartozik, hogy azt tegye, amiben kedvét leli. Ám ez egyáltalán nem az ő stílusa volt. Valahol a lelke legmélyén pedig változatlanul élt a sértődöttség. – Igen, ez természetes – mondta a férfi, visszhangozva Judith gondolatait. – Tudom, hogy a Lauden-ügynökség kizárólag a legjobbakat támogatja. Hiszen nemegyszer szerveztek hangversenyeket amerikai előadóművészek számára, amióta csak itt vagyok. Sőt azt hiszem, már korábban is. Sohasem vezettek félre bennünket. Miss Vanover, úgy örülök, hogy el tudta kísérni az együttest! Csodálatos színt ad az emlékezetes eseményhez. – Köszönöm, Mr. Standefer. Ön nagyon kedves. Bizonyára nem volt könnyű elfogadni ezt a fajta előadóművészetet. – Nem, ugyan, ezen már túl vagyunk. Az önök Oliverje pedig igazán kellemes egyéniség, Judith aggódva pillantott a színpad felé. – Rögtön befejezik. Mit gondol, nem lesz problémánk a tömeg fékentartásával? – Majd meglátjuk. Bár nem hiszem. Szokott Oliver autogramot vagy más effélét osztogatni fellépés után? – Szeret annyit adni, amennyit csak tud. Szerintem olykor többet is, mint kellene. Ez a közönség magatartásától függ. Ha rendesen viselkednek, végkimerülésig képes beszélgetni velük, autogramot osztogatni. Néha viszont előfordul, hogy kezelhetetlenné válnak, és azt nem tűri. Ha lökdösődnek vagy tolakodnak, gyorsan eltűnik. Mint kiderült, a hallgatóság nagyon jól viselkedett. Az autogramosztás sokáig tartott. A hangulat kedélyes és közvetlen volt. Judith szinte biztosra vette, hogy Oliver London nagy részét már elbűvölte, pedig két koncert még hátravolt. Első fellépésükre való tekintettel Judith leült az öltözőben, és várt. Amikor kinyílt az ajtó, Oliver surrant be, lerázva néhány rajongóját, akik idáig követték, és Judithra mosolygott. Nem volt benne semmi mesterkélt, mosolyától egész arca felragyogott. Judith tudta, hogy ez a mosoly neki szól, és emiatt egyszerre érzett örömet és félelmet. – Nohát – szólalt meg Oliver halkan micsoda meglepetés. Azt hittem, visszamegy a szállodába.
– Miféle ügynök volna erre képes? Tulajdonképpen Mr. Standefer, a koncertterem igazgatója is csak most ment el Azt hiszem, teljesen elégedett a dolgok alakulásával. – És maga? – Én is. Tetszett nekik az a Beatles-egyveleg a végén. Jó ötlet volt. – Úgy gondolja? Ezt az ötletet máshol is felhasználhatjuk. – Miféle ötletet? A Beatles csak az angoloké. – Igaz, de valaki mindenütt van. Várjon csak, majd meglátja. Szeretném meglepni. – Kellemes meglepetés lesz? – kérdezte Judith bizalmatlanul. – Tetszeni fog magának. Esetleg felháborítja. Mindenképpen szórakoztató lesz megfigyelni a reakcióját. – Hm. Kezdek gyanakodni. De már a reakciókat említi, alig várom az angol lapok kritikáit. Ha jó sajtót kapunk, másutt is nagy közönségre számíthatunk. Tényleg, máshol hogyan akar szót érteni velük, úgy értem, milyen nyelven? Oliver vállat vont, és a lány észrevette, milyen kimerültnek látszik, ahogyan gyűrött inge petyhüdten lógott rajta. – A legtöbb országban sokan értenek és beszélnek angolul. Esetleg megpróbálok betanulni egy-két mondatot is. Talán jólesik nekik, ha az anyanyelvükön hallanak valamit, még ha az akcentusom pocsék is. – Jó ötlet. Nézze, sajnálom, hogy feltartottam a beszélgetéssel. Bizonyára borzasztóan fáradt. Már megyek is, úgyhogy tusolhat, és rendbe hozhatja magát. Gratulálok a mai sikeres estéhez. – Köszönöm. Valóban sikeresnek tűnt, ugye? – Azt hiszem, igen. – Várjon meg, menjünk együtt. Késő van már ahhoz, hogy egyedül sétáljon, Judith egy pillanatig habozott. Azután eszébe jutott, hogy erősnek kell lennie. A kimerült férfit látva őrült kényszert érzett, hogy erőt öntsön belé, fejét egy nagylelkű anyai mozdulattal keblére vonja. És a jó ég tudja, hová vezetne mindez. Nem kockáztathatta meg, hogy Tómmal kettesben maradjon egy taxiban. – Semmi baj – mondta halkan. – Azt hiszem, inkább elmegyek, egy kicsit én is elfáradtam. És még vannak itt a fiúk közül is. – Rendben. Holnap találkozunk. Remélem, lesz köd. – Mibe keveredtem már megint – gondolta Judith, miközben kilépett az ajtón. Mit tegyen, ha valóban sűrű köd lesz? Színleljen fejfájást? Pillanatnyilag megelégedett azzal, hogy bízott a jó időben. Egy romantikus séta a ködben egyáltalán nem vágna egybe jelenlegi elképzeléseivel. – Fiúk, visszakísérne valamelyikük a szállodába? – fordult a zenekar tagjaihoz. Azok összenéztek. – Persze – felelte végül Rick. – Örömmel. – Oliver hogy van? – kérdezte Judithtól, miután taxiba szálltak. – Azt hiszem, fel van dobva. Természetesen kimerült, de a fellépés nagyon jól sikerült, ez pedig jó előjel a turné folytatására nézve. Rick ránézett, de nem szólt semmit. Judithnak egyre inkább úgy tűnt, hogy a férfi kényelmetlenül érzi magát. Megelégelve néma fészkelődését, felé fordította a fejét és a szemébe nézett. Grimaszt vágott, de Rick csak szégyenlősen elmosolyodott, és elfordult. – Rick – szólalt meg végül Judith – mitől ilyen nyuszi? Valami rosszat követtem el? – Volt valami a férfi nyílt, fiús arckifejezésében, ami megkönnyítette Judith számára a beszélgetést, jóllehet nem ismerte közelebbről. – Dehogyis, Judith – válaszolta gyorsan a férfi. – Csak azt hiszem, szeretnék feltenni egy személyes jellegű kérdést, és nem nagyon tudom, hol kezdjem.
– Személyes jellegű? Mennyire? Rick hátrasimított egy meglehetősen hosszúra nőtt hajfürtöt, és újból elmosolyodott. – Rágyújthatok? – Ha akar? Már kezdtem azt hinni, hogy egyikük sem dohányzik, ami ugyan remek, csak szokatlan. – Ez a főnök egyik feltétele. Sok szempontból könnyű vele kijönni. A cigarettafüstre viszont allergiás. Azt hiszem, attól fél, hogy valami történik a hangjával. – Értem. Szóval azt szerette volna kérdezni, hogy… – Van fogalma arról, hogyan érez Oliver ön iránt? – Nagyjából – felelte Judith savanyú fintorral. – Mint ügynököt nagyon becsül. Mint embert elvisel. Igaz, nehezen. Sznobnak tart. És ez még nem minden. Olykor költői magaslatokig szárnyal, ha sértegetésről van szó. – Judithnak fogalma sem volt, miért mondja mindezt el Ricknek. Nyilván csak azért, mert senki mással nem beszélgethetett, eszmélt rá azután. Rick elnevette magát. – Maguk aztán tökéletesen összeillenek. Talán nem is tudja, hogyan érez Oliver ön iránt. Talán még maga Oliver sincs ezzel tisztában. Mi viszont észrevettük. Egészen másképp bánik magával. Ezt nem tudom pontosan megmagyarázni, de mégis így van. Ha maga belép a helyiségbe, Oliver nyomban megváltozik. Amikor megtudtuk, hogy elkísér bennünket a turnéra, az örömtől szinte magánkívül volt, jóformán eszét vesztette. Lassan négy éve, hogy együtt zenélünk, de még egy nő sem kavarta így fel. Olyan, mint egy fülig szerelmes kamasz. Most Judith kezdte magát kényelmetlenül érezni. – Rick, miért mondja ezt el nekem? – A csuda tudja. Igazán nem tudom. Sokat gondolok a fickóra, és bizonyára azért játszom a kerítőt, mert azt remélem, hogy ön megérti. Judith őszinte megbotránkozással nézett rá. – Mielőtt bármit is mondana – fűzte hozzá gyorsan a fiú –, Tom nem kért meg, hogy beszéljek az érdekében. Ha megtudná, alighanem letekerné a fülemet. Úgyhogy kérem, ne szóljon neki… Maguk remekül összeillenek. Az isten is egymásnak teremtette magukat. – Ugyan, Rick, ugyan – csóválta a fejét Judith, de nem tudott haragudni a fiatal dobosra. – Romantikus históriát kerített körénk, ami azonban nem állja meg a helyét. Oliver és én túlságosan sok tekintetben különbözünk. Nem tagadom, lehet közöttünk némi kölcsönös vonzalom. De ez sohasem fog befolyásolni. Nyugodtan kinevethet, de én még a régimódi lányok közé tartozom. Amikor szerelmes vagyok, azt akarom, hogy örökké tartson. – És ez Oliverrel elképzelhetetlen? – Túlságosan nagy a sorbanállás. Nem, Rick, nekem nincs kedvem ehhez a versengéshez. – Elhiszi, hogy nincs is igazi verseny? – Pillanatnyilag talán nincs. A baj csak az, hogy a mezőny folyton változik. Tennének nekem egy szívességet Rick? – Nem hiszem, hogy tetszene a kérése. – Valószínűleg nem. De becsületszavamra, nem lesz nehéz teljesíteni. Csak azt szeretném, ha lehetőség szerint mellettem lennének. Ne hagyjanak vele egyedül. Rick szeme tágra nyílt a meglepetéstől. – Olyan nehezen viseli? Akkor talán fontolóra vehetné, hogy beadja a derekát. Pedig maga hűvös, higgadt, és mindig fegyelmezettnek látszik.
– Tulajdonképpen mindig is ilyen voltam. Egészen mostanáig. – Akkor talán mondanék valamit. – Nézze, Rick, ne zavarja össze még jobban a dolgokat. Nekem is van önérzetem, tulajdonképpen több is, mint kellene. Nehezemre esik a kérés. Sok oka van ennek, és túlságosan bonyolult volna mindezt megmagyarázni, de nem kockáztathatom, hogy viszonyba keveredjek vele. Mindnyájan túl sokat veszíthetnénk ezen. A taxi a szálloda elé kanyarodott. Fizettek, kiszálltak, és némán elindultak az épület felé. – Judith, természetesen megteszem, amit kíván, és a többiek felől is biztos vagyok. Nem várom, hogy megértsen, csak azt remélem, hogy még megváltozhat a véleménye. Gondolkodjon ezen. Judith bólintott, elbúcsúzott és felment a szobájába. Miután hálóingébe bújt, az ablakhoz lépett, és kinézett az éjszakai városra. A szálloda elé egy taxi kanyarodott, amelyből Oliver és az együttes többi tagja szállt ki. Amint a bejárat felé tartottak, egy fiatal nő bukkant elő az árnyékból. Mindnyájan megtorpantak, és felé fordultak: a lány nyilván megszólította őket. Oliver intett és előreküldte a többieket, ő maga pedig egy kis időre megállt beszélgetni. Egy papírlapra autogramot adott, azután egy pillanatra megfogta a lány kezét, gyorsan ajkához emelte, majd a többiek után indult a szállodába. Verseny a javából – gondolta Judith keserűen. Azt nem tudta megmondani, milyen volt a lány, csak azt látta, hogy szívszorítóan fiatalnak tűnt. Lehetséges, hogy az egész közjáték olyan egyszerű volt, amilyennek látszott: egy rajongó autogramot kért, a kézcsók pedig teátrális gesztus csupán, amelynek célja az volt, hogy örömet szerezzen a lánynak. Az is lehet persze, hogy a lány felkínálkozott az énekesnek. Ez esetben a csók a visszautasítás okozta fájdalom enyhítését, vagy esetleg épp ellenkezőleg, a találka megpecsételését szolgálta. A baj az volt, hogy Judith soha semmit sem tudhatott biztosan. Sem most, sem később. Hiába, alkalmatlan volt erre az életformára. 5. A kritikusok dicshimnuszokat zengtek, és a koncertek változatlanul jól sikerültek. A ma esti fellépés után továbbindulnak Bernbe. Judith kikandikált a mikrobuszból, amelyet azért béreltek, hogy könnyebben jussanak el a fellépésre, illetve a koncert után vissza a hotelba. – Sűrűsödik a köd – jegyezte meg Tom, amikor észrevette, hogy Judith az égboltot figyeli. – Valóban – válaszolta Judith halkan. – De most nem érünk rá sétálni. A fellépés után pedig túlságosan késő lesz már. – Igazán? – Azt hiszem. Épeszű ember nem indul sétálni sűrű ködben éjjel egy-két óra körül, egy idegen városban. – És maga természetesen épeszű? – Kétségtelenül. – Ez baj. Ez a koncert még az előzőeknél is jobban sikerült, ha ez egyáltalán lehetséges volt. Telt ház volt, Judith alig talált egy helyet, ahonnan ugyanazt láthatta, amit a közönség. Amint felhangzott a zene, már tudta, hogy amit a hallgatóság – és ő maga is – lát, az varázslat. És ezt a varázslatot egy Oliver nevű tettre kész fiatalember űzte velük. Judith közel ült a színpadhoz, ahol irtózatos volt az erősítés. A lüktető és dübörgő hangok szinte
megsüketítették, ugyanakkor lebilincselték. Judith ismét arra volt kíváncsi, hogyan tud Oliver több száz emberrel bensőséges légkört kialakítani. Hátborzongató volt. Ám amikor Oliver mosolyogva a közönségre nézett, Judith úgy érezte, ez a mosoly neki szól, jóllehet a logika mást diktált. A teremben valószínűleg mindenki ezt érezte. Oliver nagyon tehetséges volt, és csöppet sem volt szégyenlős latba vetni ezt a képességét. Judith nevetett szakállas viccein. A harsány, vidám daloknál nyugtalanságot érzett, meg valami kényszert, hogy megmozduljon és valamiképpen maga is cselekvő részese legyen a dolognak. Amikor pedig Oliver előadta legújabb kislemezének címadó dalát, az „Enyhe kis fájdalmat”, Judith érezte, hogy elönti a mélabú. A férfi lebilincselő módon uralkodott hallgatóságán. Elég utálatos varázslat, de mégiscsak varázslat, gondolta Judith megbűvölten. A fellépés után mindannyian összegyűltek Oliver öltözőjében. A csendes, komoly Larry hozott néhány üveg pezsgőt, hogy megünnepeljék sikeres londoni koncertsorozatuk végét. Kedélyesen iszogattak a papírpoharakból, és boldogan lapogatták egymást. Judith csak egy kurta pillanatot töltött Oliver ölelő karjaiban, de bár nem tehetett róla, nagy hatással volt rá a karcsú, izmos férfi teste az átizzadt ruha alatt. A másik négy zenész ölelésében csupán bajtársiasságot érzett. Oliver érintésétől ellenben szinte elszédült, mintha elektromos áram futott volna végig rajta. – Bocsánat – – mondta a férfi nevetve, amikor a lány kibontakozott az öleléséből. – Őrizkedni fogok minden további ölelkezéstől, amíg le nem zuhanyozom. Pillanatnyilag úgy érzem, visszataszító vagyok. Ugyan, dehogy, gondolta Judith magában. Pedig de szeretném… Egy óra múlva már ismét a szállodai szobájában volt. Az öt férfi még jókedvűen folytatta az estét. Hadd mulassák át az éjszakát, ha kedvük tartja, gondolta fáradtan. Úgy döntött, okos lesz és lefekszik. Éppen hozzáfogott az előkészületekhez, amikor kopogtak az ajtón. – Ki az? – kérdezte óvatosan. – Tom. Láthatnám egy percre? – Hogyne. Jöjjön be. – Akkor először nyissa ki az ajtót – válaszolta a férfi nevetve. Judith ajtót nyitott. A küszöbön egy Thomas Oliver nevű rejtély állt. Friss volt és üde, mint egy kamasz az első randevúján, kék szeme csak úgy ragyogott. Judith nagyot nyelve védelemért fohászkodott a kék szempár ellen. Azután észrevette, hogy a férfin drapp színű viharkabát van. – Nos? – kérdezte Tom. – Jöjjön be – sóhajtott Judith. – Ugye nem adja fel egykönnyen? Ezt honnan szerezte? Ezt még Colombo sem venné fel. – Nahát ez nem szép. Ha tudná, miken mentem keresztül, hogy kölcsönvehessem. – Nem gondolhatja komolyan, hogy éjnek évadján sétálni induljunk! – Már hajnalodik. Igazán. Judith az órájára pillantott. Két óra felé járt. – El sem tudom hinni. Épeszű ember… – …nem indul sétálni sűrű ködben éjjel egy-két óra körül egy idegen városban – fejezte be Tom a mondatot. – De az életben van olyan is, aminek semmi köze a józan észhez. Szép hölgyem, valami azt súgja, hogy nem sok öröme volt eddig az életben. Lazítson hát most az egyszer. Talán ez lesz utolsó lehetősége, hogy tejfölben sétáljon. Judith érezte, ahogy csökken az ellenállása. – Tudja, nem sok értelme volna. Ilyenkor éjszaka egyébként sem sok mindent látnánk.
– Ez igaz. De a köd feltétlenül baljós látványt nyújt. Jöjjön, húzzon valami kényelmes cipőt. Induljunk, mielőtt felszáll. Judith némán bólintott, és tudta, hogy menni fog. De hát mi baj származhat belőle? Végül is egy főútvonalon sétálnak. Ruháját és harisnyanadrágját villámgyorsan farmernadrágra és kényelmes cipőre cserélte. A szekrényből előhúzta saját esőkabátját, belebújt, a gallérból már türelmetlenül szabadította ki haját. Szó nélkül liftbe szálltak, és lementek az előcsarnokba. Judith bátortalanul, és meglehetősen ostobán érezte magát Tom mellett. A köd rendkívül sűrű volt, és úgy látszott, tüstént elborítja őket, amint kilépnek az ajtón. – Merrefelé óhajtja, hölgyem? – kérdezte Tom az angol dialektust utánozva. – Tulajdonképpen mindegy. – Erre – mondta a férfi magabiztosan, és megfogta Judith kezét. – Nem akarok szemtelenkedni, de egymás mellett kell maradnunk. Nem volna jó, ha elveszítenénk egymást. Amint kéz a kézben sétáltak az utcán, Judith lázasan törte a fejét, miről beszélgessenek. Valami könnyed téma kell, amivel fesztelen hangulatot teremthet. Furcsamód azonban semmi sem jutott az eszébe. A kezére simuló férfikéz felébresztette érzékeit, és felidézte vissza-visszatérő emlékképeit, egy régi kísértetet, amely ellenszegült neki, és nem volt hajlandó visszavonulni. – Ön ohiói, ugye? – kezdte végül nagy nehezen. Ragyogó téma, gondolta magában. – Igen. Ez a fickó messzire került otthonról. Jó volt Ohióban, de itt sem rossz. Azt hiszem, csupán szeretek élni. – Jó lehet. Gyakran jár vissza Ohióba? – Amikor csak tehetem. Olyan programtervvel, amilyen mostanában volt, nem könnyű időt szakítani, de nem panaszkodom. – Mekkora a családja? – kérdezte Judith. – Biztos, hogy kíváncsi rá? – nevetett a férfi könnyedén. – A családi és gyermekkori történetek unalmasak lehetnek. – Én kérdeztem, nem? – Biztonságos téma, nemde? – jegyezte meg Tom. – Nos, a miénk jellegzetes kisvárosi katolikus család, hét gyerekkel. Én pont középen vagyok, a három kisebb és három nagyobb testvérem között. A szüleim kedves emberek, szerettek bennünket. Apám vasmunkás szakképzettségével jó pénzt keresett valakinél. De ha kilencfelé osztom, akkor már nem sok jut luxusra. – Zenei képzése? Judith szinte érezte, hogy Tom elmosolyodik, ám a sötétség és a sűrű köd miatt nem látta a férfi arcát. – Apám és anyám nem határozta el, hogy csodagyereket nevel belőlem. Az igazat megvallva, kissé bosszantotta őket ez az egész. Beérték azzal, hogy fizették a zongoraóráimat, amikor pedig „ügyességem” – ha ezt annak nevezhetjük – meghaladta a helyi átlagot, különleges segélyekből fizették az órákat. A Juillardot ösztöndíjból és kölcsönökből végeztem. A szüleimnek mindenekelőtt azt köszönhetem, hogy makacs kitartással igyekeztek a normális életre nevelni. A kis Tommy maga szokta kivinni a szemetet, maga vetette az ágyát, és veszélyeztette a kezét, amikor a többiekkel baseballozott. Nem hagyták, hogy zenész, bimbózó, sarjadzó tehetség legyek. A maguk módján persze büszkék voltak rám. Ugyanúgy, ahogy büszkék voltak a színjeles Jenniferre, Timre, aki hátvédet játszott a serdülőcsapatban, vagy Mitchre, amiért a papi pályát választotta. Érti, ugye? – Igen, értem – felelte Judith csendesen. – Kitűnő nevelési módszernek látszik.
– Az is volt. Igazán. No és ön? Mielőtt válaszolt volna, Judith egy pillanatra körülkémlelt. Számtalan régi filmet látott, de egy sem tanította meg arra, milyen érzés valójában sétát tenni a londoni ködben. A jelenlétével keltett izgalom ellenére Judith most hálás volt Tom közelségéért, kezének megnyugtató szorításáért. – Hihetetlen, ugye? – kérdezte. – Nem csoda, hogy Hasfelmetsző Jack annyiszor meglépett. Észre sem vennénk, ha valaki kést szorítana a torkunknak. – Kitűnő díszletek egy bűntényhez – nevetett Tom. – Nekem továbbra is az az érzésem, hogy el tudnám tolni a ködöt, és akkor láthatnám, hol járok. – Csakhogy nem olyan könnyű eltolni. Úgy tűnt, a köd elnyeli őket, amint, akár egy finom selyemsál, mind lejjebb ereszkedett. Nem csupán vészjósló, gondolta Judith. Volt benne valami szépség, valami mérhetetlen szépség. Romantikus és bolondos szeszély volt, Judith mégis csodálatosan érezte magát a sűrű ködben, valahogy úgy, mint egy film hősnője a negyvenes évekből. – Nem válaszolt a kérdésemre a gyermekkoráról – figyelmeztette a férfi. – Rossz emlékei vannak? – Nem, ezt nem mondanám. Bár azon kaptam magam, hogy irigylem magát. Port Masonban nőttem fel. Egy szem gyerek voltam. Amikor megszülettem, anyám már negyven felé járt, apám pedig még sokkal idősebb volt. Nem akadt hozzám hasonló körű gyerek a rokonságban. Nyugodt családi életünk volt. Apám szabad idejében csellózott. Azt hiszem, mint elvetélt muzsikus bennem vélte felfedezni álmai megvalósítóját. És bizonyos fokig anyám is. Zenei törekvéseimben nagyon sok bátorítást kaptam. Szinte kényszerítettek. Persze a zenét mindig szerettem, de olykor megesett, hogy… nos, hogy magamban azt kívántam, bárcsak ők ne vennék ezt olyan komolyan. Azt hiszem, állandóan attól féltem, nehogy elégedetlenek legyenek velem. És úgy gondolom, végül is cserbenhagytam őket azzal, hogy ügynök lettem. A zongora számomra ugyanolyan hobbi lett csak, mint apámnak a cselló. Anyagilag biztonságban éltünk, mivel apám jó nevű szájsebész volt, bár nem tartoztunk a „piszkosul gazdagok” közé. De most már látom – igaz, azt hiszem, akkor is tudtam –, hogy megfosztottak a gyermekkoromtól. Ez részben a hatalmas korkülönbségnek köszönhető. Szüleim óvtak, védelmeztek és dédelgettek, ezzel pedig vatta közé dugtak. – Ezt hogy érti? – Rendkívüli figyelmet fordítottak arra, hogy kikkel barátkozom. Tizenhat éves koromig egyáltalán nem randevúzhattam, de a szegény fiúktól azután is olyan gondosan, olyan éberen oltalmaztak, hogy alig akadt valaki, aki másodszor is elhívott volna. Emlékszem, már amikor egészen kicsi voltam, minden áldott nap gyakorolnom kellett. Nyáron az ablakok mindig tárva-nyitva voltak, én pedig hallottam a gyerekeket, amint odakint bicikliztek, labdáztak az udvaron, vagy ugróköteleztek, és fizikai fájdalmat éreztem, amiért nem lehetek közöttük. De még akkor sem engedtek ki, amikor befejeztem a gyakorlatot, mert ezek „csibészek” voltak, akik nem elég jók hozzám. Szóval, már gyermekként is elég unalmas életem volt. Mondja, Tom, kiabáltak magával vagy elnáspángolták egyszer is? A férfi nevetett. – Nálunk állandó volt a kiabálás. Ha nem a szüleink, akkor valamelyik bátyám vagy nővérem kiabált. A verés nem volt olyan gyakori. Legfeljebb csak másnaponta fordult elő. Mindent egybevetve a felét sem kaptam annak, amit megérdemeltem volna. Pedig a fivéreimmel és az iskolatársaimmal rengeteg disznóságot elkövettünk. Átfestettük a víztornyot, timsót szórtunk apa kávéjába, papírgalacsint dobáltunk az órába matekórán, disznó vicceket meséltünk hittanon. Érti ugye, mire gondolok?
– Igen, értem. Engem nem vertek, egy ujjal sem nyúltak hozzám büntetésként. Nem is kiabáltak. A büntetés hideg megvetés vagy hosszú, unalmas lelkifröccs képében jelentkezett. – Hosszú távon ez rosszabb – mondta Tom halkan. – Lefogadom, ritkán rosszalkodott. – Az az ötlet, hogy timsót szórjak apám kávéjába, kívül esett a fantáziám birodalmán. Sohasem jutott volna eszembe. Isten tudja, apa amúgy is elég savanyú volt. Tom kezének szorítása erősödött. – Szegény kis gazdag lány, igaz? – Szeretem a szüleimet – vágta rá Judith gyorsan. – Ebben biztos vagyok, de ez nem jelenti, hogy megfeleltek magának. Mikor hagy fel végre ezzel a pedáns, jókislány-szereppel, Judith? – Tehát még mindig ilyennek lát? – Azt mondta, nem szomorú a története. Számomra az. Időről időre melegséget, izgatottságot látok magán. Elnyomja, de az érzések akkor is felszínre törnek. Judith Vanover, önben van valami vadság. Egy másik én, amely arra csábítja, hogy vesse magát az élet sűrűjébe, és fogadja teljesen magába. Engedje hát szabadon ezt az énjét! Judith megborzongott. A ködös éjszaka nyirkos volt és csípősen hideg. Honnan is indult ez a beszélgetés? Tom éber megjegyzéseitől egyetlen téma sem lehetett biztonságos. Körülnézett, hirtelen tudni szerette volna, mekkora utat tettek meg. A gondolattól egyszeriben fáradtságot érzett a lábában. – Tom, van valami fogalma róla, hol járunk? Talán visszafordulhatnánk. A férfi nem válaszolt azonnal. Keze változatlanul Judith kezére simult. A lánynak tetszett, ahogyan fogta: ahhoz elég szorosan tartotta, hogy biztonságban érezhesse magát, de annyira mégsem, hogy terhére legyen. – Nézze ott azokat a fényeket – mondta. Judithnak erőlködnie kellett, hogy megpillantsa a halovány lámpákat, amelyek elmosódott fénykoszorút rajzoltak a ködre. – Igen, látom. Mi az? – Azt hiszem, egy híd. A Temzénél járunk. Menjünk el odáig, aztán forduljunk vissza. Rendben? – Rendben. – Mit gondol, biztonságos ez így? – kérdezte Judith félve, amikor Tora a hídra vezette. – A kocsik nem vesznek észre bennünket. – Ugyan, csibém – csipkelődött a férfi. – Csak maradjon a korlát mellett. Ott van járda. Az autók reflektorfényében pedig látszani fogunk. – Jobban biztonságban érezném magam, ha valami rikító sárga vagy narancsszínű köpenyem volna. – Judith, egyfolytában azt igyekszem megmagyarázni magának, hogy nem mindig a biztonság a legjobb irány. – Ezt majd akkor mondja, ha nem egy hídon állunk ködben, hajnali háromkor. Tom csak nevetett, és a híd korlátja felé szorította. – No, most a forgalom és maga közé kerültem. Biztonságban érzi magát? – Furcsa, de nem. – Nézzen le oda. Egy hajó közeledik. Látja az alig mozgó fénysort? Judith újból enyhén megborzongott, a férfi pedig ezt megérezve mindkét karjával átölelte. – Fázik? – Nem tudom – felelte Judith szinte suttogva. – Azt hiszem, ma éjszaka minden olyan baljós, hogy engem is kezd már magával ragadni.
– De azt el kell ismernie, hogy van benne valami különös szépség – a lány elmosolyodott, amint a férfi szavai egybecsengtek korábbi gondolataival. Judith a homályba meredt, a ködben elmosódott lényekre, hallgatta a mellettük elhúzó járművek zaját és a mélyben hömpölygő folyó halk neszét. – Igen mondta. – Baljós és gyönyörű. Köd Londonban hajnali háromkor. Azt hiszem, sohasem fogom elfelejteni. A férfi kissé mellé húzódott. Keze megérintette Judith arcát, könnyedén végigsimította orcáját, állánál kissé megpihent és maga felé fordította. Amikor lehajolt, hogy megcsókolja, a lány nem tanúsított ellenállást. A férfi szája lágyan érintette Judith ajkait, gondosan kerülve az erőszakot. Arcát és ajkait többször is megcsókolta, apró harapásokkal ingerelte, amelyek elég könnyedek voltak ahhoz, hogy megőrjítsék és felébresszék benne a vágyat egy egészen másfajta csók után. Amikor Judith már nem bírta tovább, megfordult, míg csak szemtől szembe nem került a férfival. Karjai önálló életre kelve átölelték Tom nyakát. Egy autó húzott el mellettük. Reflektorának elsuhanó fénysugara egy pillanatra megvilágította őket, és Judith meglátta a férfi arcára kiülő sóvárgást. – Tom – mondta halkan, hogy hallhassa ezt a nevet. Kiáltás tört fel a férfi torkából, karjai hirtelen megkeményedtek, amint szorosan magához ölelte Judithot. Amikor szája ismét rátalált Judith ajkaira, nyoma sem volt már az előbbi könnyedségnek. Egymás éhségét csillapítva teljesen megfeledkeztek önmagukról. Ajkuk szétnyílt és összeforrt, nyelvük kutatóikra indult, és Judith ügy érezte, mennybe megy, amint a férfihoz tapadt. Tom ajkai a lány nyakán kalandoztak, miközben összefüggéstelen becéző szavakat mormolt. Egyik keze a lány haját simogatta, ujjai a selymes tincsek közé hatoltak, amelyeket az iménti nyirkos szél összekócolt. Könnyek jelentek meg a semmiből, és végiggördültek Judith arcán. Tora csókot lehelt a szemére, és amint rátalált a könnyekre, lecsókolta róla. – Ne sírj, kedves – suttogta Tom rekedten, – Nem vagy többé magányos kislány. Felnőtt nő vagy, és én melletted vagyok. – Judith pedig mohón csókolta, és képtelen volt betelni a férfival. – Ó, szerelmem, olyan forró, finom, édes a szád. Buján Tomhoz simult, és gyűlölte a két kabátot, amiért elválasztja őket. Rettenetes hiányt érzett. Egyetlen szerelmes éjszaka a férfival örökre megváltoztatta, nem tudta tovább elviselni a fájdalmas ürességet. Szívük hevesen vert, mindketten reszkettek a sóvárgástól. Egy londoni hídon azonban, bármily hatalmas is volt vágyuk, nem teljesedhetett be, még ha sűrű köd borított is mindent. Nagy sokára szétváltak. Judith a korlátnak támaszkodott, nem bízva saját lábaiban. Hallotta csikorgó lélegzetét a hajnali levegőben. – Úristen, de szeretném, ha most a szállodában volnánk – mondta Tom remegő hangon. – Én örülök is, hogy itt vagyunk – válaszolta Judith erőtlenül. – Ezek szerint ismét meggondoltad magad? – Nem hiszem, hogy nyugodtan kettesben maradhatnánk. Soha senkit sem kívántam még ennyire, és ez megrémít. Tom újból megfogta a lány kezét. – Induljunk vissza. Hosszú az út, én pedig egészen elgyengültem. Fogalmam sincs, mitől. – A dolgok kissé ellenőrizhetetlenné váltak – nevetett fel Judith idegesen. A férfi szorosan átkarolta, csípőjük járás közben összeért. Judithban nem csillapodott a fájó sóvárgás.
– Én is tartok ettől – szólalt meg Tom. – Amennyiben? – Judith nem hitte, hogy a férfinak ez problémát okoz. – Nekem is vannak bizonyos kétségeim a kapcsolatunkat illetően. – Igazán? Bizonyára a pedantériám és a sznobizmusom miatt. A férfi keze Judith kabátgallérjával játszott. – Igen, azt hiszem. Annyira kívánlak, hogy tudom, ez nem lehet futó kaland. Nem olyan nő vagy. Tulajdonképpen ragyogó dolog veled lenni. Őszintén szólva ez az egyik vonzó tulajdonságod, de tudom, hogy még mindig neheztelsz rám, és nem méltányolod, amit csinálok. Ez az, amit nem tudok elviselni. Nem akarlak megváltoztatni, és azt sem tűröm, hogy valaki lenézzen. A pedantériád is elborzaszt. Azt szeretném, ha felülkerekedne benned a zabolátlanság, hogy az a forró, vad és csodálatos Judith légy, akit a karjaimban tartottam. A lány nem tudta, mit feleljen. Némán lépdelt Tom mellett, keze engedelmesen pihent a férfi kezében, de már nem érezte a belőle áradó melegséget. Megborzongott, egész lényét nyirkos hidegség járta át. – Ne haragudj – mondta a férfi csendesen. – Nem haragszom, csak zavarban vagyok. Nem vagy egy kicsit igazságtalan? Szerintem kettős mércével mérsz. Nem tűröd, ha megpróbálnak megváltoztatni, azt viszont elvárnád, hogy én megváltozzam. A férfi szárazon felnevetett. – Rendben van, hát így jött elő. Talán most kellett volna megmondanom, hogy részemről rendben, ha különbözők vagyunk. Tudom, hogy nagyon különbözők vagyunk, de tiszteletben kell tartanunk ezeket a különbségeket. – De hogyan? Képesek leszünk erre? – Honnan a pokolból tudjam? Hölgyem, ön még mindig zavarba tud hozni. Úgy változik, mint egy kaméleon. – Tom, én azt hiszem, az egyetlen értelmes lépés az volna, ha… ha visszafognánk kapcsolatunkat, amíg egy kicsit biztosabbak leszünk a dolgok felől. – Biztos, hogy igaza van – válaszolta a férfi rövid hallgatás után. – Ám ez nem könnyű, nem bizony, ha ügy vágyom maga után, mint most. A szerelem és a vágyakozás hol együtt jár, hol külön-külön. Azt hiszem, általában nehéz különbséget tenni közöttük. Mit tegyen hát két érett, egyedülálló, józan gondolkozású felnőtt, ha úgy érzik magukat, mint mi? – Azt hiszem, az esetek döntő többségében együtt bújnak ágyba – mondta Judith szomorúan. – Csak hát, amint maga is mondta, én képtelen vagyok ilyesmikre. Próbáltam, emlékszik? Egyszer szeretkeztünk, s én máris azon kezdtem gondolkodni, hogy an tarthatnám meg, hogyan változtathatnám meg. Jó módszer a sebek gyűjtésére. – Az is lehetséges, hogy én lennék, aki megsérül. Ön egyszer csak úgy dönthet, hogy az ohiói rocksztár nem elég előkelő ahhoz, hogy állandó partnere legyen. A szerelem időn ként fáj. Az ördögbe, hisz az élet is fájdalmas, ha igazán élünk. Van persze a létezésnek egy stagnáló válfaja is, ami még nem igazi élet. – Tehát ön szerint én csupán stagnálok? – Judith, ne veszekedjünk. Szeretem és annyira kívánom, hogy alig látok a vágyakozástól. Olykor arra gondolok, folytathatnánk, ha akarnánk. De annál többet nem ígérhetek ez ügyben, mint amit maga ígérhet nekem. Csupán azt tudom, hogy szeretném megkockáztatni. Maradjon velem ma éjszakára, kérem! A jövő a mienk lesz. Elég bátor ahhoz, hogy szintén vállalja a kockázatot? – Kérem, Tom, adjon még egy kis időt. Nem várhatja el, hogy egyszeriben levetkőzzem az összes gátlásaimat.
– Pedig milyen szép is lenne – dörmögte a férfi. – Tom, nem hiszem, hogy azonnal képes volnék megváltozni. Egy darabig szótlanul haladtak. A visszaút a szállodába mérföldekkel hosszabbnak tűnt. – A várakozás gyakran csak mentség a szorongásokra – szólalt meg a férfi csendesen. – Gyakran, de nem mindig. Én pedig elég becsületesen bevallottam, hogy van bennem bizonyos szorongás. Ne kényszerítsen, kérem. – Nem fogom. – A férfi szavai keményen pattogtak, szinte szemmel látható nyomot hagytak a ködben. Judith egyik énjét félelem töltötte el, hogy habozásával elveszítheti a férfit, és kész volt megragadni az alkalmat. 1 ómnak egyáltalán nem kellett futnia a nők után. A koncertterem minden fellépésükkor zsúfolt volt, és a közönség jelentős részét olyan fiatal nők alkották, akik a legnagyobb készséggel követték volna bárhová, még az ágyba is. Gyakran kérnie, hívnia sem kellett, elég volt, ha elfogadja az ajánlatot. Ám óvatos énje, amely az előnyök és hátrányok listáját összeállíttatta a hotelszobában, túlságosan régóta befolyásolta már a lányt, hogysem egykönnyen feladta volna állásait. Tom elkísérte a szobájáig, de kísérletet sem tett arra, hogy megérintse. Egyáltalán nem úgy viselkedett, mint aki elvárná vagy szeretné, hogy behívják. Az a vad, szenvedélyes hangulat, ami a Temze hídján hatalmába kerítette, tovatűnt. – Jó éjszakát – köszönt el Judith sután. – Aludjon jól. Holnap este el kell érnünk a gépet. – Magának is jó éjszakát. – Nincs harag? Tom könnyedén vállat vont, amivel Judith feltételezése szerint egykedvűségét jelezte. – Nem fogok duzzogni, ha erre céloz. Nekem nem tartozik semmivel. De fontolja meg, nem volna-e szüksége egy kis kikapcsolódásra. Menjen és szórakozzon! Szeretném, ha ezt tenné, mindegy, hogy velem vagy valaki mással. – Úgy veszem észre, azt szeretné, ha valakivel ágyba bújnék. A férfi szavai különös fájdalmat okoztak Judithnak. Ma éjszaka nyilván tévedett. Tulajdonképpen biztos volt benne, hogy tévedett. Mindössze négy napja voltak Európában, és ő az első alkalommal, amint kettesben maradtak, Tom karjaiba omlott, azután pedig eltaszította magától. De miért kell örökké azt hangsúlyoznia, hogy ő sekélyes, száraz, lélektelen senki. Ha valóban ilyennek látja, miért akarja mégis? Nyilván ahhoz a fajtához tartozik, aki kényszert érez, hogy minden útjába kerülő nőt meghódítson. – Én nem ezt mondtam. Csupán azt bátorkodtam javallani, hogy szórakozásra volna szüksége. Nyilvánvalóan maga az, akinek állandóan az ágy körül forognak a gondolatai. Egy sorsjegy, egy hajnali kocogás, egy séta mezítláb a homokban vagy bármiféle bolondság szórakoztató lehet. Egyszer egy híres ember azt mondta, hogy a siker titka a gyakori, hosszú nevetés. – A mi beszélgetéseink ezzel szemben mindig veszekedésbe torkollnak – felelte Judith, reménytelen sóvárgással fojtott hangjában. Hajnali négykor egyetlen szálloda folyosóján sem tűrik a hangos beszédet. – Igen, éjszaka, reggel, bármikor. Tulajdonképpen ez is szórakoztató lehet. Muszáj egyhangú komolyságban leélnie az életét? – De Tom, erről szó sincs – tiltakozott Judith. – Igazán, maga még nem is ismer engem. Az első benyomásai alapján rögtön kimondta a végső ítéletet. – És ön nem vétkes ugyanebben?
– Meglehet – ismerte el a lány. – Ezért mondom, hogy időre van szükségünk. Időre, hogy egy kicsit jobban megismerjük egymást. – Alighanem igaza van. Úgy érzem, ismét rend van a hormonjaim háza táján. Tudja, milyen nőt, milyen feleséget szeretnék? – Nem tudom. Honnan tudnám? Olyat, aki a lehető legjobban hasonlít önre. – Oliver női hasonmását? Nem, nem hiszem. Olyat keresek, aki rugalmas. Olyan nőt, aki ugyanolyan jól érzi magát a földön, mint a damasztlepedőn. Maga káprázatos a damasztlepedőn. A másikban már nem vagyok olyan biztos. Jó éjt, Judith! Sarkon fordult, és választ sem várva gyorsan elment. Judith bánatot, zavart és csalódást érzett. Ám testileg és lelkileg annyira kimerült, hogy mégis tüstént álomba merült. Úgy érezte, a szeptember nagyon hosszúnak ígérkezik. 6. – Kialudta magát? – kérdezte Tom, közönyösen átpillantva a köztük húzódó közlekedőfolyosó túloldaláról a repülőgépen. – Majdnem. És maga? – Nagyjából én is. Hatkor felkeltem. – Miért? – Kocogtam egy pár kilométert. Nem tunyulhatunk el semmiképp, a futás pedig olyan sport, amit bárhol lehet űzni. Próbáltunk is egy kicsit. Mr. Standefer rendelkezésünkre bocsátotta a koncerttermet. Új számon dolgozunk, és átvettünk egy-két ötletet, amit majd Bemben kipróbálunk. – Úristen, olyan lustának érzem magamat. Tom csak nevetett, majd elfordult, lehunyta szemét, hogy szundítson egy kicsit. Judith fél szemmel az alant suhanó felhőket figyelte. Szeretett volna egy pillantást vetni a svájci hegyekre, mihelyt azok feltűnnek a láthatáron. Bernben csupán két fellépést terveztek. Mindkettő sikeres volt. Judith egy alkalommal felhívta az ügynökséget, és beszélt Kurttal. Főnöke örült a beszámolójának és biztosította, hogy a Lauden-ügynökségnél is jól mennek a dolgok. Útjuk következő állomása Bécs volt. Az új városok okozta izgalom ellenére Judith egyedül érezte magát és rosszkedvű volt. Fogadalmához híven részt vett néhány városnéző kiránduláson, és maga is tett pár sétát. Tómmal és a többiekkel csak a koncerttermekben találkozott, a fellépések alkalmával. Látta Őket, amint indultak vagy érkeztek, gyakoroltak vagy komponáltak, esetleg tornáztak, de nem csatlakozott hozzájuk. Miért is tette volna? Egy alkalommal, amint végigment a szálloda folyosóján, hangokat hallott kiszűrődni Tom szobájából. A vad nevetésből ítélve nyilván mindnyájan ott gyűltek össze. Judith elhaladt az ajtó előtt. Visszatérve saját szobájába, elviselhetetlennek érezte a csendet. Önmaga előtt is makacsul tagadta, hogy társaságra van szüksége. Ismét cipői húzott, és elindult, hogy felkeressen néhány osztrák üzletet. Svájcban és Ausztriában rengeteg tagadhatatlanul csodálatos látványban volt része, de ez idáig semmi sem vette fel a versenyt a Temze látványával, hajnali háromkor. Első bécsi koncertjük alkalmával Tom váratlanul ismét elővette londoni „ötletét”. Már a fellépés vége felé jártak és a közönséget teljesen bűvöletében tartotta, amikor a londonihoz hasonló rövid beszédet mondott. – Nektek itt Bécsben aránytalanul sok nagy zeneszerzőtök volt, nem igaz? Mozart, Haydn. És Beethoven is hosszú időt töltött itt. E csodálatos koncertteremben rendszerint
az ő zenéiket játsszák, ugye? Hát akkor ma este se legyen másként. Nem akarlak megfosztani benneteket a klasszikusok élvezetétől. Sarkon fordult, és a zongorához lépett. A hallgatóság zavartnak látszott. Nyugtalanul fészkelődtek székükön, és össze-összenéztek. – Nekünk csak rock kell – szóltak fel néhányan erős német akcentussal. – Én viszont elhatároztam, hogy Beethovent fogtok hallgatni – válaszolta Tom széles mosoly kíséretében. Ügyes, gyakorlott mozdulatokkal játszani kezdte az örökzöld Ouasy una fantasia szonátát, amely most Holdfény szonáta címen ismert. A közönség hangulata gyorsan megváltozott, és akarata ellenére is átvette a zene ütemét. Néhány taktus után azonban a zene változni kezdett. Még mindig a Holdfény szonáta volt, továbbra is Beethoven melódiája szárnyalt, a ritmus azonban már félreismerhetetlenül rock volt. Az együttes tagjai egymás után csatlakoztak. Kisvártatva Beethoven zenéjétől visszhangzott az épület, de ezt a Beethovent erősítők hangosították, elektromos gitár és Rick gondosan visszafogott dobjai kísérték. A publikum megdöbbent, elámult, végül elragadtatásban tört ki. Amikor a szám véget ért, egy emberként felálltak és üvöltöttek. Oliver vastapsot kapott a komoly bécsi koncertteremben. Judith az intézmény képviselője felé fordult, nem tudva, hogy nevessen-e vagy mentegetőzzön. Oliverben egy hadseregre való arcátlanság lakozott. Hogyan merészelte meghamisítani a klasszikusokat? – szólalt meg egy hang a lelke legmélyén. Jelen volt azonban egy másik, egy szédítő érzés is, ami kacagásra ingerelte. Tom bármihez nyúlt, valóban sikert aratott, még a két, látszólag eltérő zene egyesítésében is. Meglepetésére a választékos modorú bécsi úr könnyes szemmel állt mögötte. Egyáltalán nem tűnt zavartnak, amint zsebkendőjével szemét törölgette. – Remélem, nem idegesítette önt – suttogta Judith. – Nem tudtam, hogy erre készül. Említette, hogy tartogat valami meglepetést, de fogalmam sem volt, mi az. Most már tudom. – Drága hölgyem, ne mentegetőzzön – mondta a férfi, és fél kézzel átkarolta Judith vállát. – Bennünket az a veszély fenyeget, hogy ezeket a zseniális embereket, saját csodálatos zeneszerzőinket, fiataljaink nagy része elfelejti. Ma este olyanok jöttek itt össze, akikben akkora előítélet él a klasszikusok iránt, hogy álmukban sem képzelték volna, hogy valaha is Mozartot vagy Beethovent hallgassanak. Nos, ma este mégis ez történt. Néhányan talán most ízelítőt kaptak ebből. Meglehet, adnak Beethovennek még egy lehetőséget. – Így is tekinthetjük, Herr Schneider. Ön nagyon széles látókörű, de nem gondolja, hogy… nos, hogy szinte szentségtörés, amit mond? A férfi halkan elnevette magát. – Ön nagyon fiatal. Hogyan ítélhetjük ezt meg? Lehetséges, hogy ha Beethoven ma élne, ugyanolyan volna, mint Oliver odakint. Nem, egyáltalán nem veszem zokon, amit ma este csinált. Amikor Oliver végre elszakadt a közönségtől és öltözője felé tartott, Judith utolérte. – Ez volt a meglepetése számomra? – kérdezte. – Igen. Hallhatnék egy véleményt? – Azt hiszem, már hallott. Teljes a diadal. Vastaps Beethovennek egy rockkoncerten. – De ez a Beethoven másmilyen volt. Egészen másféle. Egyébként én az ön véleményére vagyok kíváncsi. – Csodálatos munkát végzett az áthangszereléssel. Mikor tudta mindezt véghez vinni?
– Sokat veszít, amikor mellőzi a próbáinkat és a megbeszéléseinket. – Igen, kezdem belátni. – Ez idáig – mondta a férfi, és gúnyosan rámosolygott, kivillantva vakítóan fehér fogait – sikerült kibújnia az őszinte válasz alól. Judith kissé elnevette magát. – Érzéseim, mint mindig, most is vegyesek. Beismerem, remek munkát végzett. Talán senki sem aratott volna ehhez fogható sikert. De amikor elkezdte, majd elájultam. A legtöbb klasszikust olyan hódolattal kezelik. – Tehát az elismerése nem teljesen egyértelmű. – Thomas, önnek nincs szüksége az én elismerésemre. A közönséget megbabonázta. Még Herr Schneidernek is könnyet csalt a szemébe. Ön fantasztikusan, bámulatosan tehetséges. De ezt amúgy is tudja jól. A férfi kíváncsi pillantást vetett rá, mintha valahogy mégsem volna elégedett. Judith nem tudta, mit mondjon még. – Nos, megyek, lezuhanyozom és rendbe hozom magam. Ön ugye nyilván előremegy? – Nem tudom – válaszolta Judith bizonytalanul. – Ha nem lát itt, feltételezheti, hogy elmentem. – Oké, viszlát. Judith az igazgatóval megbeszélt néhány apróbb részletkérdést a következő koncerttel kapcsolatban, majd taxit fogott, és visszament a szállodába. Megfürdött, hogy megszabaduljon a koncertteremben rárakódott piszok érzésétől, majd – mivel egyáltalán nem volt álmos – élénksárga pulóvert és farmert húzott. Először idegesen járkált fel s alá a szobában, majd feladta és a nagy fotelba rogyott, térdén egy új könyvvel. Miközben ott üldögélt, megérkeztek a fiúk. Hallotta a nevetésüket, amint végigmentek a folyosón. Rövidesen azt is hallotta, hogy a szomszédos szobában gyülekeznek. Természetesen nem tudta, miről beszélgetnek, mit csinálnak, de tisztában volt vele, hogy mind az öten ott vannak, tréfálkoznak, beszélgetnek, tervezgetnek, ő pedig itt ült a festői Bécs kellős közepén egy hotelszobában, teljesen egyedül. Mint valami előkelő úrinő, aki fél az igazi élettől, mint az a kislány, aki egyszer hallotta, hogyan játszanak a pajtásai az ablaka alatt. Akkor nem volt más választása, nem csatlakozhatott hozzájuk. Most azonban minden csak tőle függött. Judith bátorságot gyűjtött, lement, bort és üdítőt vásárolt, majd megállt az ajtó előtt, és félénken bekopogott. – Ki az? – szólt ki az egyik fiú. Nem Oliver volt. Az ő hangját Judith bárhol, bármikor, bármilyen vastag ajtón keresztül megismerte volna. – Egy görög – válaszolta. Pete nyitott ajtót neki. – Egy görög? – kérdezte. – Ausztriában? – Meghiszem azt. Egy görög, aki még ajándékokat is hozott – mutatta fel a szerzeményeit. – Egy kis ajándék az első ausztriai fellépésünk alkalmából. – Mit gondoltok, beengedjük? – Szavaznunk kellene – javasolta Gregg. – Ha nem engednek be, a bor sem marad itt – figyelmeztette őket Judith. – Rendben van – felelte Rick széles vigyorral. – Egyértelmű a helyzet. Maradhat. A szobában óriási felfordulás volt. Judith körülnézett és elnevette magát. – A szobalány hatalmas pénzt keres itt. – A női szakasz őrizkedjen a megjegyzésektől – mondta Gregg. – Ha ócsárolja a háztartásunkat, nem römizhet velünk. – Römi?
– Rablórömi. – Szóval maguk éjnek évadján rablórömiznek? – Úgy is van. – Nagyszerű. Hadd szálljak be! Judith leült közéjük a földre. Tom egy szót sem szólt, csak alig leplezett csodálkozással az arcán, merőn bámult rá. Judith nem törődött vele. Csináljon amit akar, ő mindenképpen kedves lesz, gondolta. A padlón kártyalapok, boros- és ásványvizes poharak, sajtos- és sósrudacskák hevertek szanaszét. A zenészeknek először meg kellett tanítaniuk Judithot a játékra, úgyhogy utána hitetlenkedve nézték, amint megnyerte az első leosztást. – Kellett neked ilyen jól megtanítanod, Pete – élcelődött Rick. – Szűz kéz, szerencsés kéz – felelte Pete. – Másodszor nem fordul elő. – Fogadjunk? – kérdezte Judith, és nekilátott, hogy meg nyerje a második leosztást is. – Tetszik nekem ez a játék. Az együttes tagjai könnyen befogadták, és ez szórakoztatóvá tette Judith számára a játékot és a bolondozást. Ha anya és apa látná, amint éjjel két órakor törökülésben kártyázom a padlón, és bort iszom öt férfi társaságában… gondolta magában. – Látogatás a szegénynegyedben? – Tom első ízben szólt közvetlenül hozzá, mégpedig olyan halkan, hogy Judith tudta, a szavait kizárólag neki szánta. – A legkevésbé sem, Thomas. Csak megtanulok rablórömizni. Nyerésben vagyok, ha még nem vette volna észre. – Még egy kis bort? – kérdezte Rick, miközben felbontotta a második üveget. – Nem, eleget ittam – felelte a lány. – Átlátok ám a szitán! Le akarnak itatni, hogy ne tudjak a lapjaimra koncentrálni. De óvatosabb vagyok én annál! – Lebuktam. Akkor talán kóstolja meg ezt a ropit. Judith a sajtosrudakat ropogtatva gondosan tanulmányozta a lapjait. Amikor a harmadik leosztást is megnyerte, boldogan mosolygott a többiekre, akik mogorvaságot színlelve néztek vissza. – No, Vanover, most majd megkopasztjuk – figyelmeztette Pete. – Sok szerencsét! Mondom, hogy mázlim van ma éjszaka. De ettől a sajtostól megszomjaztam. – Á, szóval mégiscsak bevált a tervünk – nevetett Rick, és átnyújtotta a borosüveget. Judith megfordította az üres palackot. – Bevált volna, ha maradt volna bor. Azt hiszem, az ásványvíznél kötök ki. Vagy már az is elfogyott? – Akad itt egy kis alig használt üdítő – mondta Gregg. – Nem baj, jöhet – válaszolta Judith. Elvette a felkínált üveget, a szájához emelte, és úgy ivott belőle, magában mosolyogva, amikor észrevette Tom meglepett arcát. Elfintorodott, amint a langyos ásványvíz lecsúszott a torkán. – Európa elbűvölő – jelentette ki – a langyos sört és ásványvizet leszámítva. Mikor fedezik már fel végre a jeget errefelé? Játszottak még egy-két partit, és elsütöttek néhány ósdi viccet. Judith győzelemsorozatának vége szakadt. Összesen 81 centet veszített. Közben az ásítások kezdtek járványszerűvé válni, és már mindenki a távozást emlegette. – Fut velünk egyet reggel? – kérdezte Rick. Most, hogy Judith kibújt a csigaházából, készek voltak meghívni. – Nem bírnám az iramot. – Futhatna a saját tempójában. Mi majd lekörözzük.
– Hánykor? – Pontban nyolc harminckor. – Miért olyan későn? – zsörtölődött Judith. – Miért nem indulunk most azonnal? – Puhák vagyunk? – kérdezte Rick. – Ez öt óra alvást jelent. Mit kíván még? – Esetleg tíz óra előtt nyolc perccel? – Vanover, maga mimóza. – No, majd meglátjuk. Másnap reggel Judith a megbeszélt időben a tetthelyen volt. Nem próbálta felvenni a férfiak tempóját, akik jobban megszokták a kocogást, csupán élvezte a kristálytiszta őszi levegőt és a többiek szórványos csipkelődő megjegyzéseit, amint elhúztak mellette, éreztetve vele, hogy hozzájuk tartozik. Judith velük reggelizett, majd velük tartott a koncertterembe és a próbára is. Tom olykor-olykor rápillantott, arcán kíváncsiság és irónia keveréke tükröződött ugyanúgy, mint az előző éjszaka. Judith tudta, hogy viselkedésének megváltozását a férfi érthetetlennek találja. Maga sem volt teljesen bizonyos abban, hogy érti-e a változások tudat alatti Összetevőit. Csupán azt tudta, hogy belefáradt a magányos duzzogásba, teljesen áthatotta már az Oliver és a rockzene miatti sértődöttsége. A kétség, mégpedig egy újfajta kétség apró tüskéi mind gyakrabban gyötörték. Újra meg újra fájdalmasan beszűkültnek érezte magát. Lehet, hogy valamennyire megváltozott, gondolta magában. Vagy talán csak kívánta a változást, hogy igazolni tudja személyes kapcsolatának fejlődését Tómmal. Egy dologban biztos volt; a férfi iránt érzett vágyakozása nem csökkent. – Frankfurtban mit fognak bedobni? – kérdezte Tomtól, és merészen a viharos kék szempárba nézett. – Nehéz elhatározás volt. Németország jól el van látva zeneszerzőkkel, úgyhogy végül is Bachnál maradtunk. A Polonaise. Felkészült rá, hogy meghallgassa, mit műveltünk vele? – Mindenre felkészültem. Így tehát meghallgatta Oliver Bach-átiratát. Minden taktus ugyanolyan ragyogó volt, mint a Beethoven-interpretáció. – Ezt nevezik Bach-rocknak? – kérdezte a szám után. És újra megindultak az ugratások, a kedélyes tréfálkozások, amelyek már szokássá váltak. Judith úgy érezte, rövidesen maga is az együttes egyik tagjának fog számítani. Frankfurtban, Münchenben és Kölnben minden ugyanígy folytatódott. Már csak két ország volt hátra, Olaszország és Franciaország, amelyekre Judith a leginkább kíváncsi volt. Óriási izgatottság fogta el, amikor repülőgépük Velence fölé érkezett, – Az ezer gondola városa – mondta halkan, – Ezer? – kérdezte Rick. – Megszámolta talán? – Ugyan, dehogy. Még meg sem érkeztünk. De mindegyiket meg fogom számolni, külön-külön. – Judith, magának hiányzik egy kereke. – Környezeti ártalom lehet – válaszolta könnyedén. Környezete valóban érezhető hatást gyakorolt rá. Judith nem tudta pontosan, hogy ő változott- e meg, vagy pedig az újabb élmények következtében személyiségének rejtett értékei bukkantak napvilágra. Larry, Rick, Gregg és Pete úgy bánt vele, olyan gyengéden játékos tiszteletlenséggel, ahogyan elképzelése szerint az öccsei viselkedtek volna. A magas röptű okfejtésekre való hajlamát élcelődéssel tették nevetségessé. Akarata ellenére is nevetnie kellett, amikor őt próbálták utánozni. Tom ugyancsak így kezelte, semmiféle erőfeszítést sem tett, hogy
kettesben maradjanak vagy bármilyen közvetlen viszony alakuljon ki közöttük. Olykor mintha tűz villant volna a szemében, amikor ránézett. Judit pedig változatlan fájdalommal vette tudomásul a férfi testi közelségét. Iránta érzett vonzalmát még az sem csökkentette, hogy nap mint nap láthatta reggelizés közben, fáradtan és borzasan, borostásan. Leszállás után megkeresték a szállodájukat. A hotel tulajdonosa ragyogott a boldogságtól, hogy intézményében szállásolhatja el Olivert. Elragadtatását tört angolsággal és számtalan drámai gesztussal fejezte ki. – Erre, erre, signore Oliver és ti többiek. – Egy óriási helyiségbe vezette őket a földszinten. A tágas teremben alig volt bútor. Középen egy hatalmas impozáns zongora állt. – Ez a szoba az önöké, amíg itt vannak. – A zenénk bizonyára zavarná a többi vendéget – mondta Oliver meglepetten. – Ritkán játszunk pianissimóban. Általában inkább a fortét szeretjük. – Semmi baj, signore. Ez a szoba erre lett terveződve. Valaha zene és táncolás is volt intézményünkben. Sajnálat, de ez már a múlté. – Szenvedélyesen megkopogtatta a falakat. Látják ezeket a falakat? Ezek olyanok, ami maguknak kell. Szigetesek! – Szigeteltek. Hangszigeteltek? – kérdezte Tom. – Si, si, hát persze. Játszanak csak con liberta, szabadon, hangosan, bármikor. Ez minden bizonyára segíteni fog, nem? – Valóban segítség. Ezelőtt mindig a koncerttermekben gyakoroltunk, amelyek korlátozott ideig álltak rendelkezésünkre. Nagyon szépen köszönjük. – Semmiség. – Nem, nem, ez nagyon sokat jelent nekünk. Tehetek önért valamit? A gömbölyded olasz habozott, szemlátomást a lelkiismeretével küzdött. – Bármit – ismételte Oliver udvariasan igazán bármit. – Signore, ön nagyon kedves. A magam kedvéért semmit sem kérnék. A feleségem viszont mindig csak kér, csak kér. A lányom is. Látni szeretnék a fellépését, de hát a jegyek mind elfogytak. Túl későn mentünk. Olivert fellelkesítette a hír. – Máris minden jegy elkelt? El vagyok ragadtatva. Hány jegyre van szüksége, barátom? – Kettőre, ha akadozna még. Én lennék nagyon boldog, minden pénzt megadnék értük. Ezek a nők könyörtelenül bánnak velem, amióta túl sokáig várakoztam. – Ezt nem engedhetjük – mondta Oliver, megveregetve a vállát. – Ön nem óhajt eljönni a koncertre? – Nem akarok úgy látszani, mintha túl nagy szívességet kérnék. Csak a feleségem és a lányom kedvéért kérem. – Menjünk fel és csomagoljunk ki. Biztos vagyok benne, hogy lesz nálunk egy-két tiszteletjegy. Megcímzek önnek egy borítékot, és leadom a jegypénztárban. Négy jegyre gondoltam. A lánya nyilván szeretné elhozni a barátját is. – Grazie, signore. Ön elhalmoz bennünket a kedvességével. Nagyon boldoggá tesz egy férfi és családja. – Ez a legkevesebb, amivel viszonozhatom, hogy használhatjuk ezt a káprázatos termet és hangszert. – Érkezésük előtt hangoltattam – mondta az olasz büszkén. – Akkor még mindig adósa vagyok. Kérem, bármikor nyugodtan jöjjön el a próbáinkra.
A szálloda tulajdonosa örömtől ragyogó szemmel nyújtotta át Olivernek a szobakulcsokat. Amikor mindnyájan indulni készültek, Judith hirtelen fájdalmas csípést érzett a bal csípőjén. Meglepetésében felsikoltott. Mindenki döbbenten nézett rá. – Oliver, ön csípett belém? – kérdezte Judith vádlón. A férfinak a csodálkozástól majd' leesett az álla, azután hátravetette fejét, és harsogó kacagásban tört ki. – Judith, résen kell lennie. Ne felejtse el, Olaszországban vagyunk. Judith csodálkozva nézett a hoteltulajdonosra, aki ekkor somfordált vissza az előcsarnokba. – Azt hittem, ez csak Rómában fordulhat elő – mondta. – Szemlátomást nem – felelte Oliver, az együttes többi tagjához hasonlóan még mindig nevetve. Judith bánatosan dörzsölgette sajgó hátsóját, de aztán ő is elnevette magát. Mi mást tehetett volna? – Valóban – mondta Larry. – Itt így nyilvánítják ki az érzelmeiket. Ha egy férfi egy vonzó nőt lát, megcsípi. – Azt hiszem, jobban szeretem a régi jó amerikai farkasüvöltést. Kevésbé ijesztő és nem is olyan fájdalmas. – Gyerünk, menjünk föl – indítványozta Rick, arcán széles vigyorral. – De én ön előtt fogok menni, ha nem haragszik. Nem szeretném, ha tévedésből engem vádolna valamivel. Különben magával komoly problémák lesznek Judith, tudja? Komoly problémák. – Hogyhogy? Vagy ez valami olyasmi, amit jobb, ha meg sem hallok? – Jóindulatúan figyelmeztetem, hiszen Velence után még hátravan Róma és Firenze. És ebben az országban egy csinos nőt nagy csodálat vesz körül, különösen, ha ilyen fiatal és szőke. – Ó, nagyszerű. Azt hiszem, kalapokba és sálakba kell fektetnem a pénzemet. Vagy vegyek egy fekete parókát? – Szégyen volna – mondta Tom, és elgondolkozva nézett rá. – Mintha csak elrejtené a napot azok előtt, akik hosszú ideig sötétségben éltek. – Megmarkolta Judith haját és hagyta, hogy szétterpesztett ujjai között szálanként visszahulljon a lány vállára. – Hé, figyeljétek a bikát – mondta Gregg viszolyogva. – Hagyják kibontakozni – mondta Judith, és nagyon ügyelt rá, hogy közömbösnek tűnjön, jóllehet a hangja kissé remegett. Elegendő volt Olivernek a hajához érnie, és ő máris egyetlen ideges vibrálássá változott. – Hogy mondják olaszul, hogy elbűvölő? Tudja valaki? – kérdezte Oliver. – Tudja a fene – tiltakozott Gregg. – Hiszen te etetted mindenféle olasz sületlenséggel a mi kis barátnőnket. Ha belegondolunk, te hintetted itt két kézzel a rizsát. – Kétségbe vonjátok az őszinteségemet? – kérdezte Oliver arcán színlelt fájdalommal – Hát nem olyan Judith haja, mint a napsugár? – Ó, igen, mondá az Úr – csipkelődött Judith. – Ne törődjünk vele, csomagoljunk ki és gyakoroljunk egy kicsit. Neki persze igaza van, Judith. Szégyen volna, ha elfedné a haját. – Főleg, hogy csak most kezdte leengedni gúnyolódott Oliver. Judith szeme kimondhatatlanul megvető pillantást lövellt felé. Mindig visszakanyarodnak a régi nótához. – Akkor azt hiszem, egyszerűen csak körültekintőnek és fürgének kell lennem – fűzte hozzá, és tudomást sem véve Oliverről, végigsétált a folyosón, amíg meg nem találta a saját szobáját.
Judith a szállodatulajdonos által rendelkezésükre bocsátott próbateremhez ment. Bár tudta, hogy az együttes összes tagja benn van, mégsem hallott semmit. A tulajdonos igazat mondott: a helyiség valóban tökéletesen „szigetes” volt. A zenészek fel sem néztek, amikor a lány belépett. Helyet foglalt, és hallgatta a muzsikájukat. Ezt a dallamot még egyetlen fellépésen sem hallotta. – Az ördögbe, így sem jó – csapta le Oliver indulatosan a kottát. – Valahogy nem az igazi. Nekem nem ez kell. – Valami azonban jól alakul – mondta Judith. – Épp most telefonáltam az Államokba. Kurt Sherrill nem volt benn, de Drew-val tudtam beszélni. Az „Enyhe kis fájdalom” már a slágerlista harmadik helyén van. és viharos gyorsasággal halad felfelé. – Az ilyen fájdalmat szeretem – mondta az egyik muzsikus. Tom őszintén örülni látszott a hírnek, de azután figyelme ismét gyorsan a terítéken lévő probléma felé fordult. – Fussunk át rajta még egyszer – mondta a többieknek. – A legelejéről, mint az előbb. Larry, tiéd a zongora. Én csak hallgatni fogok. Meg kell hallanom, hol a hiba. Lazán a földre rogyott, Judith széke közvetlen közelében. Olyan közel volt, hogy ha Judith akarja, kinyújtott kézzel megérinthette volna a tarkóját, amely most valahogy nagyon sebezhetőnek látszott. Hirtelen heves vágy fogta el, hogy megérintse a férfi nyakát, térdére vonja a fejét, és megsimogassa erős szálú fekete haját. Ujjai olyan elemi erővel idézték emlékezetébe a kemény hajszálak érzetét, hogy nyugtalan tenyere már már magától megindult Tom felé. Haragudott önmagára érzései miatt, és megmerevedett. Úgy ült, mint aki karót nyelt, és igyekezett a gondolatait kizárólag a zenére összpontosítani. Tom egy ízben ráemelte és egy másodpercig rajta tartotta tekintetét, azután elfordult, de Judith ebben a másodpercben tudta, hogy a férfi pontosan olvasott a gondolataiban, mégpedig valószínűleg azért, mert saját érzéseinek tükörképét fedezte fel bennük. Judith akarata – és józan esze – ellenére szerette ezt a férfit. Talán mindig is szerette, és túlságosan gyakran minősítette érzéseit kizárólag alantasoknak. Régi igazság, hogy a szerelem gyakorta a legváratlanabb pillanatokban, villámcsapásszerűen következik be, és a leg-valószínűtlenebb párosításokat hozza létre. Judithban csak nehezen tudatosult Thomas Oliver iránt érzett szerelme, mert kérdéseire nem kapott választ, és eredeti kételyei sem oszlottak még el. Mindez azonban mit sem változtatott a helyzeten, és ezt becsületesen be kellett ismernie önmaga előtt is. Huszonöt éves volt, és még egy férfi sem ragadta meg ennyire. Valószínűleg nem is fogja. Egy biztos: Oliver erős egyéniség volt, aki cselekedeteiben mindig önmaga tudott maradni. Amint a zene a tudatáig hatolt, a Judithban lappangó gyakorlott szakember tüstént észrevette, amire Oliver célzott: a melódia zavaros volt, hamis, egyszóval rossz. Amikor a szám véget ért, Oliver váratlanul felállt. Egész lényéből düh és tehetetlenség sugárzott. – Nem tudom – mondta kétségbeesetten. – Nem tudom megtalálni a megoldást. Van ötlete valakinek? Az együttes másik négy tagja összenézett. Úgy tűnt, senkinek semmi ötlete. – Talán túlságosan gyors? – vetette fel Pete nem nagy meggyőződéssel a hangjában. – Ha megengedik – mondta Judith. – Tekintve, hogy ötletet kértek… – Magának van? – kérdezte Gregg. Nagyon meglepettnek látszott. – Hadd mondja – állította le Tom. – Hiszen ő is zenész. – Igazán? – csodálkozott Gregg. – Eddig senki sem mondta. Vagy ez hétpecsétes titok?
– Én is csak tőle tudom. Tulajdonképpen egyszer hallottam játszani. Egy részletet az ajtón keresztül. Judith azt mondta, ő játszott. Bár éppúgy lehetett a rádió is. – Szemérmes? – kérdezte Pete. – Nem igazán – felelte Judith röviden. – Csak gyengébb. Most viszont térjünk vissza a jelenlegi témához. Mi a szám címe? – Még semmi – magyarázta Tom. – Itt motoszkál bennem a dallam. Szövege még nincs. Címe sincs. Csupán egy dallam, de az sem jó. Legszívesebben letennék az egészről. – Nem kell – mondta Judith nagyon magabiztosan. – A fő motívum megvan. Ezt még én is meg tudom állapítani. Úgy látszik, kezd ráállni a fülem a rockzenére. Talán megbocsátja a mindenható. Nos, tehát nekem – persze ez csak az én véleményem – ez rapszódiaként hangzik. Pete-nek tehát igaza van, amikor azt mondja, hogy szenvedélyesebbnek kellene lennie. Gyorsítani kell. Kezdődhet lassan, de gyorsabban kell eljutnia a crescendóhoz, sőt sokkal gyorsabban. Próbálják meg így, a vezérdallamot pedig engedjék át a ritmusgitárnak. Az orgonával kísérleteztek, ami azonban erre alkalmatlan. A gitár sokkal, de sokkal hatásosabb. Az öt férfi döbbent csodálkozással bámult rá. – Mi a véleményed? – kérdezte Larry Olivert. – Meg lehet próbáim – felelte az, és vállat vont. – Rick, ne higgye, hogy azon a gitáron nem lehet eléggé ki fejezni érzelmeket – buzdította Judith. – Ahhoz, hogy jól csinálja, együtthangzás, terjedelem és érzés kell. – Meg tudom oldani – fogadta el Rick dacosan a kihívást. Ismét felhangzott a zene, és ezúttal már határozottan jobb volt. Amikor befejezték, síri csend támadt. – Az ördögbe is, igaza volt – kiáltott fel végül Larry. – Ne olyan meglepődve. Szétszaggatja az érzéseimet – csúfolkodott Judith. – Igen – mondta Tom egyetértőleg. A hangja nagyon halk volt. – Szükség van még egy kis igazításra, de Judithnak határozottan igaza van. Talán megkérhetnénk, hogy írjon hozzá szöveget. Judith nevetve rázta a fejét. – Azt sem tudnám, hol kezdjem. Számomra csak az egyértelmű, hogy szerelmes dalnak kell lennie. – Rapszódiának nevezte – mondta Pete töprengve. Mit szólnátok a Rockrapszódia címhez? – Megjárja – jelezte Oliver kézmozdulata. – „Gyengéd rapszódia” – mondta Judith. – Ez jobban illene a dallamhoz. – Nekem tetszik – mondta Rick. – Igen? Akkor már csak valami jó szöveg kellene. Judith nyugtalanul hordozta körül tekintetét a hatalmas helyiségben, azután lassan rögtönözni kezdett. – A fellángoló szenvedély dala átjárja a szívemet, lángba borítja lelkemet, mint te szerelmem, mint te édesem. Tom arca különös érzelmekről árulkodott. Ám mielőtt még megszólalhatott volna, Rick nagyot füttyentett. – Nahát, Vanover, ma nagy formában van! Nekem tetszik. Neked, Tom? – Megfelel – bólintott Tom lassan. – Azt hiszem, Judith, ehhez még egy kis ihletre lesz szüksége. – Természetesen, de segíteniük is kell. Sohasem jeleskedtem a versfaragásban. Inkább a szabadvers az én stílusom. – Meg fogjuk csinálni, gyermekem! Meg fogjuk csinálni.
Mind a hatan összedugták a fejüket, és addig dolgoztak, amíg csak elégedettek nem lettek az eredménnyel. A szöveg persze még nem volt tökéletes, még finomításra szorult, de amikor Tom először elénekelte, Judith már tudta, hogy nagyszerű számot alkottak. Hatalmas sláger lehetett belőle, igazi örökzöld. És ebben az ő munkája is benne volt! Judith Vanover a rockzenészek cinkosa lett, és még örömét is lelte a dologban. Hirtelen kimerültség fogta el. Hát mi történik vele ezen a turnén? Észrevette, hogy Tom a terem túloldaláról figyeli. A férfi kemény arcvonásain ismét gyengédség suhant át. Judith látta, hogy Tom is kimerültnek látszik. A férfi rámosolygott, és ez a csodálatos mosoly megdobogtatta Judith szívét. Elfordította a tekintetét, és nagyot nyelt. Kölcsönös vágyakozásuk olyan erős volt, hogy biztosra vette, mindenkinek feltűnt. Zavarában elpirult, amikor körülnézett, és mélyet sóhajtott. – Menjünk, sétáljunk egyet – javasolta – mindannyian. Még magasan áll a nap, a fellépésig is van pár óránk. A vendégeim egy italra is. Cserébe segítenek megszámlálni a gondolákat. – Jó tipp – mondta Tom. Vajon ismét gyengédség bujkált a hangjában vagy csak a képzelete játszott Judithtal? – Komolyan szeretné, hogy mi is menjünk – súgta a fülébe Rick. – Komolyan – válaszolta Judith ugyanolyan halkan. Majd a megszokott társalgási hangnemben folytatta: – Meg kell ünnepelnünk a „Gyengéd rapszódia” születését. – Ez igaz – lelkesedett Gregg. – Legyen az élete hosszú és boldog! – És nagyon jövedelmező – egészítette ki Larry. – Mivel kezdjük? Frissítővel vagy a gondolákkal? – kérdezte a lány, amikor kitódultak az utcára, és megpillantották a lenyugvó nap ragyogó fényében pompázó várost. – Frissítővel, ha lehet – mondta valaki. – Nagyon nehéz úgy a gondolákra koncentrálni, ha tikkasztó szomjúság gyötri az embert. Miután egy kis kávézóban elfogyasztották az italukat, észrevették, hogy a szürkülettel enyhe köd szállt Velencére, kiemelve a város minden szépségét. Judith visszafojtott lélegzettel csodálta a Szent Márk tér lenyűgöző látványát. – Nos, hölgyem, hol kezdjük? – kérdezte Tom könnyedén. – Eléggé szövevényes a város, csatornák ezrei szelik át, hidak mindenütt, és gondolák ringatóznak mindenfelé. – Ez igazán nem gond. Feltéve, ha mindet megtaláljuk. – Vacsora és fellépés előtt akarjuk ezt megcsinálni? – Természetesen – vágta rá Judith, azzal kacagva hátravetette a fejét, élvezve a gyönyörű napot. – Ma legyőzhetetlennek érzem magam. – Muris, de látszik, egészen jól – jegyezte meg Tom. – Oliver, figyelmeztessen, hogy vegyek magának egy szótárt. Majdnem olyan rosszul beszél angolul, mint olaszul. – Igazán? Pedig valaki azt mondta, hogy tudok bánni a szavakkal. És nemcsak a szavakkal tudsz bánni, Thomas Oliver, gondolta Judith magában, amint a téren lépkedtek, és bolondozva számlálgatták a gondolákat. Vajon, amikor régebben Velencében jártál, ki számlálta veled a gondolákat? A zenekar egyik hegedűse vagy egy csinos olasz lány, akit a közönségből csíptél fel? Esetleg egyedül kószáltál keresztülkasul e varázslatos városban? Aligha valószínű. Csak az a baj, hogy egyre kevésbé érdekel, gondolta Judith. Most én vagyok itt. Ami volt, elmúlt. Judith annyira elmerült a gondolataiban, hogy az egyik lába valamiben megbotlott, a másik megcsúszott, ő maga pedig egyensúlyát vesztve megingott, és a csatornába zuhant. A víz szerencsére nem volt mély. Fejét felemelte, és prüszkölve nézett fel a járdára. Kísérői harsány hahotában törtek ki. Egyikük sem sietett segítségére.
– Hé, hitvány alakok, ahelyett hogy röhögnének, mint a fakutyák, húzzanak már ki innen, amíg meg nem fulladok. Rick és Larry lement és felé nyújtotta kezét. Judith beléjük kapaszkodott, azok pedig kihúzták. Ott állt Velence kellős közepén, és mindenéből csorgott a víz. Tekintetét a lenyugvó napra emelte, és különös elragadtatottság áradt szét szívében. Csuromvizes haját hátravetve felkacagott, és hangja betöltötte a levegőt, mintha önmaga is zenévé vált volna. Mint egy ragyogó arpeggio. – Hagyják csak – mondta végül. – Mindig megjárom, ha hencegek. – Megrázta a karját, és mindenfelé vízcseppek szálltak. – Meghívna valaki vacsorázni? Csak tessék, tessék. Ekkor hirtelen észrevette, hogy Tom hangja hiányzik a válaszmegjegyzések, a tréfás visszautasítások kórusából. A férfi néhány méternyire állt tőle, és pimaszul legeltette rajta égszínkék szemét. Judith tudta, hogy átázott blúza látni engedi felsőtestét. A férfi pillantására válaszképpen mellbimbói önkéntelenül megkeményedtek. Most aztán nem engedheti, hogy Tom meghódítsa. Lángoló arccal fúrta hát tekintetét a férfi szemébe, mindaddig, amíg csak az meg nem törte a varázst. – Magához vagy hozzám? – kérdezte könnyedén a férfi. Ám tréfás válaszával túlságosan megkésett. Ezúttal ő került időzavarba, lépéskényszerbe. Judith csupán halvány mosolyra méltatta. Visszasiettek a hotelba. Judith szükségét érezte, hogy egyedül maradhasson gondolataival. Egy időre mindannyiukból, még Tomból is elege lett. Arra hivatkozva, hogy rendbe kell hoznia a csatorna vizében tönkrement frizuráját, arra kérte az együttes tagjait, hogy ne várják meg a vacsorával. Ő majd eszik egy szendvicset a szobájában. Szemügyre vette magát a tükörben, és már nem tudta pontosan, ki is ő. Talán soha nem is volt biztos ebben, és mindig tévedett önmagát illetően. Ama bizonyos rablórömiparti óta lemondott róla, hogy érett, higgadt benyomást próbáljon kelteni. Most azonban csak azért is hátrafésülte a haját, és kontyba tűzte. Maga sem tudta, miért, Judith Vanovernek, a Lauden-ügynökség képviselőjének akart látszani, aki pontosan eligazodik az élet finomabb dolgai között is. Amikor összegyűltek, hogy a koncertterembe induljanak, Tom ránézett és rejtelmesen elmosolyodott, de nem tett semmiféle megjegyzést újonnan választott arculatára. Aznap esti fellépésük rendkívül túlfűtött volt. Judith minden alkalommal azt hitte, hogy Tom legjobb formáját látja, és a férfi most megpróbálta felülmúlni önmagát. A levegőben izgalom, szexuális feszültség vibrált, ami az egész termet forrongásban tartotta. Zenéjével Oliver izgalmat keltett, fokozta, végül kielégítette a vágyakat. Judithot mindez teljesen megrázta, úgyhogy meg sem várva a többieket, hazament és gyorsan lefeküdt, bár előre tudta, hogy nem jön álom a szemére. Az este megérezte a férfi vágyakozásának nagyságát. Minden csak erről szólt, és Judith lényének minden idegszálával tudta ezt. Félelmetes volt. Nagyon félelmetes. 7. Judith számára a reggel kínos lassúsággal érkezett el. A kora hajnalban az ablakán beszűrődő aranysugarak már ébren találták. Gyorsan felkelt, felvette a farmernadrágját és a sárga pulóverét. Sietős léptekkel haladt a csendes utcákon, miközben igyekezett rendbe szedni gondolatait, valamiféle békét kötni önmagával. Egy kávézóba betérve ivott egy kávét. Agyában szüntelenül egy dallam keringett. Nem valamelyik kedvenc klasszikusa, nem Oliver egyik száma, még csak nem is a „Gyengéd rapszódia”. Ez valami teljesen új volt, ami kizárólag az övé, ami zavarának a terméke.
A szállodába visszatérve a portán elkérte a próbaterem kulcsát. – Mr. Oliver még alszik, és nem szeretném zavarni a kulcs miatt – magyarázta. A zongorához ült, és végigfuttatta ujjait az elefántcsont billentyűkön. Három hete játszott utoljára, még sohasem hagyott ki ennyi időt. Ujjai kapcsolatot teremtettek a hangszerrel, rátalálva a fejében kavargó hangok megfelelőire. A zene pedig szárnyalni kezdett, mintha önmagától szólna. Judith megtalálta Oliver kottapapírjait, és fogott egy ceruzát. Gyorsan papírra vetette a hangjegyeket, mielőtt még elfelejtette volna őket. Nem tudta pontosan, az egész mennyi ideig tartott. De ennek nem is volt jelentősége. A zongorára tette a teleírt papírlapot, és eljátszotta a számot. Jó lett, gondolta magában. Csak – ahogy az előző nap Oliver mondta saját szerzeményéről – valami még nem volt teljesen a helyén. Néhány hangot megváltoztatott, majd újra eljátszotta a darabot. Amikor a végére ért, megdermedt. Anélkül, hogy hátranézett volna, tudta, nincs egyedül. Sőt azt is tudta, ki áll mögötte. – Végre hallottam, hogyan játszik – mondta Tom nyugodtan. – Szégyenre semmi oka. Tulajdonképpen büszke lehetne. – Hogyan merészelte? – kapkodott Judith levegő után. – Tudja jól, hogyan vagyok ezzel, miért nem szólt, hogy itt van? – Mert akkor abbahagyta volna. Úgy tűnt, csak így hallgathatom meg a játékát. – És most elégedett? – Mivel? – Azzal, hogy ön jobb, hogy sokkalta jobb. – Judith, mit csináljak magával? Mit játszott? Judith lassan megfordult a zongoraszéken, először, amióta Oliver a terembe lépett, hogy szemtől szemben lássa a férfit. Arcán és nyakán a szégyen pírja lángolt. – Semmit. – Eddig még nem hallottam ezt – makacskodott a férfi. – A saját szerzeményem. – Nagyon nehezére esett a beismerés. – Mi a címe? – Opus 44 – vetette oda érezhető gúnnyal hangjában. – Az előző negyvenhárommal mi történt? – kérdezte Oliver, és volt mersze széles mosolyra húzni a száját Judith nyilvánvaló rosszkedve láttán. – Ugyanaz, ami ezzel – válaszolta a lány, és bár érezte, hogy hangja utálatosan cseng, nem vett róla tudomást. Megragadta a kottát, kettétépte és a szemétkosárba hajította. – Hé, szerintem egészen jó! – Egészen jó?! Valószínűleg igaza van. És én örökké csak ilyen „egészen jó” leszek. Legnagyobb rémületére a tehetetlenség könnyeket csalt a szemébe, és az a veszély fenyegetett, hogy hamarosan nem bír megálljt parancsolni nekik. – Judith, beszéljük meg – javasolta a férfi szelíden. – Mondja el, mit érez. Judith dacosan megrázta a fejét, átrohant a termen, és az ajtóhoz lépett. Amikor a férfi kezét nyújtotta felé, gyorsan félretolta és kiment. Attól tartva, hogy Oliver esetleg a nyomába szegődik, a lehető leggyorsabban felment a szobájába. Bezárva maga mögött az ajtót, az ágyra vetette magát, és sírva fakadt. Ám Judith könnyei még meg sem indulhattak igazából, a férfi már az ajtaja előtt állt és bekopogott. Nyilvánvalóan valamiféle emelkedett hangulatba került, és enyhíteni szerette volna az általa okozott fájdalmat. Ám Judith egyedül akart lenni a zavarával, forró könnyeivel, a vereség érzetével. Megacélozta lelkét, hogy fütyüljön a férfira. Nem volt hajlandó ajtót nyitni. Olivernek talán valamiféle kéjes elégedettséget okozott, hogy láthatta, amint elveszíti a fejét, és sírva fakad. Nos, amit láthatott, már látta.
– Judith, nyissa ki az ajtót. Figyelmeztetem! Mennyire jellegzetesen férfi, gondolta Judith. Ugyan mire figyelmezteti? Végül is nem tehet semmit. Az ajtót belülről zárta be. És nem áll szándékában kinyitni. – Judith, ha nem nyitja ki azonnal, betöröm! Nem valószínű, gondolta a lány, és meg se mozdult az ágyon. Az ajtó és a zár egyaránt elég masszív volt, kibírt bármilyen támadást. Oliver csak a saját lábát, vállát, esetleg valamely más testrészét törhette volna össze. Ám, amikor eszébe ötlött, hányan hallgathatják a férfi szavait, elfintorodott. – Ha pedig nem tudom betörni – kiáltotta Oliver, mintha csak olvasott volna a lány gondolataiban –, előkerítem barátomat, az igazgatót, és azt mondom, hogy maga túladagolta a kábítószert. Elég gyorsan kapnék egy kulcsot. Judith felült az ágyon, és félresimította arcából a haját. Észrevette, hogy hajlandó beismerni a vereségét. Büszkesége és prüdériája, amire Tom mindig célzott, nem engedett több lármát a szálloda folyosóján. A jó ég tudja, mit gondol, aki most hallja a férfit. Nyilván azt hiszi, hogy szerelmesek veszekednek, és hogy ő kizárta a férfit közös szobájukból. Haragja kezdte háttérbe szorítani korábbi érzelmeit. Felkelt, átvonult a szobán, kinyitotta a zárat, és szélesre tárta az ajtót. – Legfőbb ideje már – sóhajtott Oliver, és úgy lépett be, mint akinek erre minden joga megvan. – Ma egyáltalán nem tartja tiszteletben a magánéletemet – mondta Judith fagyosan. – Először kihallgatja a játékomat, most pedig betör a szobámba. – Magánélet? Igen, néha nagyon kellemes dolog. És mostanáig igazán méltányoltam is a magánéletét. De azt hiszem, kissé túlzásba vittem. Hajlandó szóba állni velem, Judith Vanover? – Milyen ügyben? – kérdezte Judith, és szavai még mindig dermesztőek voltak. – Nyilván vigasztalni jött, hogy elmondja, nem baj, ha nem vagyok olyan jó zongorista, mint ön. Hiszen én csak egy nő vagyok, és annyit nagyjából tudok is nyújtani, amennyi elvárható tőlem. A férfi szélesen elmosolyodott és megcsóválta a fejét. – Ön a saját szavait adja a számba. – Isten bocsássa meg ezt nékem. Nincs is erre szükség. Mindig úgy tűnik, hogy maga szóbőségben szenved. – Maga viszont sértődékeny és gyerekes. – Gyerekes, mert megharagszom, amikor összevissza harsog az előcsarnokban, és úgy ordít, mint egy… – Mint egy olasz? – sietett segítségére a férfi. – Ha Rómában vagy, élj úgy, mint a rómaiak. Judith a szőnyegre nézett, majd saját lábára meredt, miközben igyekezett visszanyerni a hidegvérét. – Tom, nagyon szeretném, ha most inkább távozna. Ha fontosnak tartja jövőbeli üzleti kapcsolatunkat, tiszteletben tartja a kérésemet. Tom szándékosan lassú mozdulatokkal leült Judith ágyára, lehúzta cipőjét, majd teljes hosszában végignyúlt az ágyon. – Elnézést, gyermekem. Hosszabb időre jöttem. Személyes kapcsolatunkat, bármilyen is az pillanatnyilag, fontosabbnak tartom az „üzleti kapcsolatunknál”. Sohasem szoktam hátat fordítani a barátaimnak, ha segítségre van szükségük. Ön pedig, néhány perccel ezelőtt úgy látszott, nagyon rászorul a támogatásra, még ha most nem is akarja beismerni. No, jöjjön, üljön le és beszéljen.
Hívogató mozdulattal nyújtotta ki kezét. Gesztusának kedvessége bárkit megenyhített volna. Judith nagy tétovázva az ágy szélére telepedett. – Kezdetnek nem rossz. Nézze, Judith, azt hiszem, bocsánatot kell kérnem magától. Több dolog miatt is. Nem állt szándékomban hallgatózni. Tulajdonképpen még csak nem is kerestem, csupán kószáltam, és egyszerre csak magába botlottam. Elismerem, a saját szempontjából jobb lett volna, ha félbeszakítom. Én azonban magamból indultam ki. Tudja, gyűlölöm, ha játék közben félbeszakítanak. – Oké, rendben. Túl hevesen reagáltam. – Ez igaz, de van itt még valami. Olykor előfordul, hogy nehezen tudjuk kifejezni gondolatainkat. Azt mondtam, „egészen jó”, és ezért maga megsértődött. De maga több, mint „egészen jó”, és ezt feltétlenül tudnia kell. Judith tagadólag rázta a fejét, és képtelen volt megszólalni. – Nem tudok pontos ítéletet mondani, mert nem sokat hallottam. Meg aztán a darabot sem ismerem. De a kompozíciója és az előadása egyaránt jó volt. – De nem volt jó, nem volt elég jó! – Figyeljen ide, ez fontos. Rendben van. tehát a mi zenei ízlésünk eltér. De vannak hasonlóságok is. Tudom, hogy nem kedveli az én rockszámaimat, de azok megkomponálásához is idő és erőfeszítés kell. Tegnap, amikor a legújabb számmal problémáim támadtak, javaslatot kértem, és kaptam is néhány ötletet. Előfordul, hogy úgy gondolom, jól teszem a dolgomat, de megesik, hogy segítségre szorulok. Miért gondolja, hogy egyedül kell kínlódnia? Ne feledje, a szenvedés társaságban az igazi. – Ma minden megállapítását közhelyekkel támasztja alá? Bedob mindent, a rómaiaktól egészen a szenvedésig. – Ne téljen el a tárgytól. Meg tudná mondani, miért rohant ki sírva? Egyáltalán miért volt ez olyan félelmetesen nagy ügy? – Mert persze nem tudja, ugye? Annyira nehéz erről beszélnem. Én igazi klasszis akartam lenni. Olyan rettenetesen akartam! Életem legnagyobb álma volt. Még azután is, hogy a Juillard elutasított, azt mondogattam magamban, ha tovább dolgozom, gyakorolok, sikerülhet. Végül néhány hosszú és komoly beszélgetés a tanáraimmal meggyőzött, hogy a helyzetem reménytelen. – Nem, nem hiszem. A tűz, a spiritusz, az eredetiség, nevezze ahogy akarja, hiányzik. Technikailag jó, és nem csupán „egészen jó”, De a technikai felkészültség még senkiből sem csinált sztár-előadóművészt – töprengett a férfi. – Arra még sohasem gondolt, hogy a komolyzene nem a maga műfaja? – Én csak ezt ismerem – sopánkodott Judith. – És csak ezt akarom ismerni. – Ez itt a probléma – mondta Tom nyomatékkal. – A szűk távlatok. Ha ennyire gátlásos, honnan jöhetne a tűz? – Ismét a régi jó szöveg. Szűk látókörű. Piti. De akkor miért törődik velem és a szűk agyammal? Judith legnagyobb fájdalmára összeomlott. Könnyei újból záporozni kezdtek, és sehová sem rejthette arcát. – No no – vonta magához a férfi. Judith először makacsul ellenállt, de azután engedett az Oliver széles mellkasa által felkínált vigasztalásnak. Tom nem sokat beszélt, csupán a lány haját simogatta, miközben az alaposan eláztatta az ingét. Amikor Judith könnyei elapadtak, a férfi továbbra is a karjában tartotta. – Túlságosan nyers voltam – szólalt meg lágyan. – Sohasem hittem komolyan, hogy szűk látókörű. Hadd próbáljam megmagyarázni, mire gondolok, még ha talán kicsit költői is leszek.
– Az jó lesz – szipogta Judith, arcát változatlanul elrejtve a férfi elől. Pompásan festhetek, gondolta magában, az arcom tulipiros és csupa könny. – Most üljön fel és figyeljen – mondta Tom, eltolva magától a lányt. – Színpadias, mindig nagyon színpadias. – Biztosan, de mi rossz van egy kis színészkedésben? Nos, felkészült? Képzeljen el egy védett tisztást, amelyet sima, biztonságos ösvény szegélyez. Csodálatos, gyönyörű és magányos. Ön pedig egész életében ezen az ösvényen sétál. De nemcsak ez az egy tisztás és Ösvény létezik. Nem is szűk látókörűség ez. Inkább azt mondanám, hogy túlzott biztonságban él, és nagyon sok mindent nem ismer az életben. Pedig óriási távlatok várnak az emberre. A lehetőségek határtalanok. Judith kényszeredetten nevetett. – Meg kell hagyni, valóban nagyon költői. De ismét ugyanodajutottunk. Kész vagyok beismerni, hogy engem illetően bizonyos fokig igaza van. Valóban kitaposott ösvényen haladtam. Akár megszokott kerékvágásnak is nevezheti. Most azonban a változások olyan gyorsan követik egymást, hogy én… – Összezavarodott? Judith bólintott. – Azt hiszem, az egész abból fakad, hogy annyira akartam azt a fényes pályafutást. Kissé megkeseredtem a kudarctól. – És ahelyett, hogy más módot keresett volna a muzsikálásra, hogy kiszélesítette volna a látóhatárt, mindenről lemondott, és már csak nett kis lakása magányában játszogat. Tudja, én fantasztikus ügynöknek tartom, de valóban ez az, amire szíve mélyén áhítozik? Mások tehetségével házal, megvalósítja az álmaikat, miközben saját vágyai füstbe mennek. Judith, én szeretem, amit csinálok, és elégedett vagyok vele. Nem kérek bocsánatot senkitől. Ön elmondhatja ezt? – De mit tehetnék? Legyek zongorakísérő? Vagy zenetanár? Ez semmivel sem jobb annál, amit most csinálok. – Nem dönthetek maga helyett, de meggyőződésem, hogy túl könnyen feladta. Pedig sohasem késő új utal választani. Némelyik talán rögösebb, mint az eddigiek, és lehet, hogy nem is olyan biztonságosak, ám a biztonság kevés izgalmat ígér. Az embernek viszont ismernie kell az izgalmat és a mámort, a fájdalmat és a sóvárgást, az érzelmek egész skáláját ahhoz, hogy zenét komponálhasson. Akár komolyzenét, akár másmilyet. Judith fáradtan sóhajtott, könnyedén megérintette a férfi arcát és felállt az ágyról. – Az előbb ugyan mindent elkövettem, hogy kint maradjon, de amit most mondott, az mégis jólesik. Persze semmi sem változott. És igaza van, valóban nekem kell döntenem. A nagyobb siker érdekében talán valamiképp felhasználhatnám a gyakorlatomat. Ezen érdemes elgondolkodni. – Feltétlenül. Judith a férfira nézett, aki feje alá tett kézzel feküdt az ágyán. Tom mostanáig barátként viselkedett, mert mielőtt még Judithban tudatosult volna, észrevette, hogy a lánynak most barátságra van szüksége. – Miért néz így rám? – kérdezte. A lány halványan elmosolyodott, és kedvtelve hordozta végig tekintetét a férfin, csodálatos férfiúságán. Ezt a férfit szerette, ezt a szeretőt kívánta. Talán ideje volna belekóstolnia egy kockázatosabb életformába. – Készen állok – Judith hangja fátyolos volt és teljesen idegenül csengett. – Judith. – A név figyelmeztetésnek hangzott a férfi szájából. – Tom, egészen megkívántam! – Nem ezért jöttem. Nem akartam elcsábítani.
– Tudom. De mégis… Ugye nem utasítana el. – Miért éppen most? Judith a férfi előtt állt és gyámoltalanul nézett le rá, miközben agya lázasan kutatott a megfelelő szavak után. Haja kissé kócos volt, arca és szeme pedig még a sírás nyomait viselte. – Hát nem jobb józan mérlegelés után jutni erre a döntésre – kérdezte végül – mint a múlékony szenvedélynek engedve? Ahogyan a múltkor tettük. – Valóban, drágám, bár nem mindig könnyű ellenállni a kísértésnek. Bizonyos dolgok megtörténnek, akár eltervezzük, akár nem. Ahogyan mi a múltkor tettük. – Ahogyan mi – ismételte Judith. Tetőtől talpig végigmérte az ágyon heverő férfit, de közben változatlanul távol tartotta magát tőle. A Tomból áradó sugárzás most kihunyt. Csendesen, nyugodtan, figyelmesen feküdt: várakozott. – Tudom, hogy problémáink lesznek – mondta Judith a férfinak –, és tudom, van, amikor nehezére esik, hogy szeressen. De azt is jól tudom, hogy amit maga iránt érzek, az egészen rendkívüli. Még soha, senki sem volt rám ilyen hatással. Megeshet persze, hogy soha nem is lesz senki. És bár félek, mégis esélyt kell adnom magamnak. Mert máskülönben életem hátralévő részét azzal tölthetem, hogy töprengek… sőt talán sajnálom is, amit… – hagyta félbe dadogva a mondatot. Képtelen volt folytatni. – Akkor jöjjön ide – mondta a férfi halkan, rekedten. Judith kissé idegesen pillantott körül a szállodai szobában, – Pompás időpontot találtam, igaz? Hétágra süt a nap, betűz az ablakon. Nem valami eget verő romantika. A férfi szemével makacsul fogva tartotta Judith tekintetét. Amikor ajkai halvány mosolyra húzódtak, Judithot újból megrendítette szájának érzékisége. – Ki mondta, hogy csak éjszaka szerethetünk? A sötétség nem egyenlő a szeretkezéssel. A párnán szétterülő gyönyörű napsugár hajától kezdve egészen mámorossá váló arcáig túlságosan sok mindent nyel el a sötétség. Ez idáig oly keveset adott nekem önmagából. Ám az a kevés, amiben részem lehetett, újabb vágyakat ébreszt bennem. Az első pillanattól kezdve a nőt láttam magában, nem pedig az eleven pénztárgépet, és szinte fáj, annyira vágyom maga után. – Sohasem vontam kétségbe, hogy egészen kellemes emberi lény vagyok – válaszolta Judith fanyarul, – hiszen hovatovább huszonöt éve élek együtt magammal. – Erről nem szükséges meggyőznie. Mint a napból a fény, egész lényéből jóság sugárzik. Ez az egyik ok, amiért nem tudom száműzni a gondolataim közül, bármennyire is szerettem volna néha. Nos, ami az iménti javaslatát illeti, mintha habozna. Judith beismerően bólintott. – Engedje meg, hogy megmossam az arcomat és megfésülködjem. A sírás után bizonyára pocsékul nézek ki. – Nem panaszkodom. – De én mégis inkább… – Persze. Csak igeije meg, hogy gyorsan visszajön. – Hol szökhetnék el? A fürdőszoba ablakán? Ahhoz túl magasan vagyunk. Ismer engem? Gyáva nyúl vagyok. – Csak siessen – kérte a férfi halkan. Judith hideg vízzel lemosta az arcát és megfésülködött. Idegesen töprengett, mit vessen le és mit hagyjon magán. Végül egy szinte kihívó mozdulattal mindent levetett, finom virágillatú parfümjével enyhén beillatosította magát és felvette hosszú, rózsaszínű köntösét. Élvezte a mezítelen bőrére simuló bársonyosan lágy anyag érintését.
Lassan átment a szobába, és feltűnt, hogy Tom kissé megváltoztatta a hangulatot. Csinált valamit a függönyökkel, úgyhogy már nem tűzött be a napsütés. Inkább lágy derengés áradt szét a helyiségben. A férfi lehúzta az ágytakarót, levetette az ingét, és az ablakon nézegetett kifelé. Amikor Judith felé fordult, gyengéden elmosolyodott és megszólalt: – Ezúttal nem gondolta meg magát, Judith? Hogyan tehettem volna ilyet? – válaszolta magában Judith. Korábbi élménye nem csökkentette a Tómmal való szeretkezés gondolata által keltett izgalmat. Sőt éppen annak a bizonyos New York-i éjszakának az emléke keltette fel az étvágyát. Megrázta a fejét, kioldotta a puha, rózsaszínű övet, és hagyta, hogy köntöse a földre hulljon. A férfi végighordozta a tekintetét Judith karcsú alakján, arcán hódolat futott át, ami tüzes áramot keltett a lány ereiben. Amikor karját kinyújtva nevén szólította a férfit, az gyors, kecses mozdulattal hozzá lépett és ölelő karjaiba zárta. A lány ajkai megtalálták a férfi száját, és hamarosan szétnyíltak, hogy befogadják forró, eleven nyelvét. – Istenem, mennyire hiányzott – suttogta Judith, amikor tudatára ébredt, hogy csupán félig emlékezett az egykori gyönyörökre. Tom szája mind keményebben, makacsabban, már-már indulatosan préselődött az ajkaira. Judith ujjai a férfi izmos hátán kalandoztak, és érzékelték Tom szinte görcsös mozdulatait. Bőrének minden egyes pórusa elevenen vibrált Judith ujjhegyei alatt, mintha a lány idegvégződései hirtelen minden eddiginél érzékenyebbé váltak volna. Telt, kemény kebleivel a férfi mellkasához simult, és mindinkább valamiféle fojtogató érzés kerítette hatalmába. Szeretett volna tökéletesen eggyé olvadni a férfival. Keze Tom hátáról a derékövére siklott és megpróbálta kicsatolni. A férfi ezalatt egyre csak csókolta, egy pillanatra sem akarva elengedni a nyakát. Judith merevnek, ügyetlennek érezte ujjait, amint vágyakozása villámgyorsan növekedett. Végül térdei elgyengültek, felmondták a szolgálatot, és Judith erőtlen teherként csüngött a férfin. Tom egyik kezével a lányt tartotta, a másikkal pedig megszabadult maradék ruházatától. Judith közben új erőre kapott, és ismét a férfihoz simult. Ezúttal már semmi sem választotta el őket. Úgy érezte, ő Éva, a férfi Ádám, a csodálatos, ősi és természetes varázslat pedig az Úr akaratából történik vele. Egyszerre indultak el az ágy felé. Judith sürgetően vonta magához a férfit, nem tudott, de nem is akart tovább várakozni. Testük összefonódott, a láng mindent felperzselt, vad és örömteli kiáltásaik eggyé olvadtak. Judith egyszer csak, mintha hullámverést hallott volna, és békesség áradt szét testéten. – Olyan ez, mintha magas, haragos hullámokon lovagolnánk – mormolta később, élvezettel csókolva a férfi vállát. – Csak jobb – helyeselt Tom és halkan felnevetett a gyönyörtől. – Sokkal jobb. Igaz is – könyökölt fel Judith –, van valami elképzelésed, terved a mai napra? Próba, komponálás vagy valami más efféle? – Nem, csak majd délután – válaszolta Tom, és az éjjeli szekrényen álló kis órára pillantott. – Van még egy kis időnk. Kedved volna valamihez? – Nem is tudom – mondta Judith egykedvűen. – Mit szólnál egy sakkpartihoz? Tom felkapta a párnáját és felé hajította. A lány elkapta és magához szorította. – Ide figyelj – csipkelődött tágra nyílt, ártatlan szemmel –, ha valami mást csinálnál inkább, mondd meg. Nem kell mindjárt dobálózni. Tom érzékien felkacagott, csodálatosan ügyes keze pedig a lány melle felé nyúlt. – Csak egy dolog van most, ami még a sakknál is jobban vonz. Szeretnélek megerőszakolni, mégpedig kilencvenkilenc különböző pozitúrában. – Kilencvenkilenc pozitúrában? Ez lehetetlen.
– Dehogyis. Kezdheted a számlálást drágám. Ám rövidesen a számlálás vagy bármiféle egyéb józan tevékenység lehetetlenné vált. Judith a meghittségtől bátorságra kapva ugyanolyan szabadon indult Tom káprázatos testének felfedezésére, ahogyan azt a férfi tette vele. Ezúttal nem siettek, lustán, ráérősen hódoltak szenvedélyüknek, amíg a parázs egyszer csak lángra lobbant. A tetőponton Judith a férfi húsába mélyesztette körmeit, és meghallotta saját hangját, amint ezer mérföldnyi távolságból a férfit szólongatja. Szürrealista élmény volt, ugyanakkor sokkal valószerűbb, mint amit valaha is átélt. Beszélni próbált, de erőfeszítéseiből csupán összefüggéstelen szavakra futotta. – Csitt – mondta a férfi gyengéden. – Pihenj és aludj szerelmem. Veled vagyok. Kis idő múltán Judith felébredt. Lassan, kéjesen nyújtózkodott. Egész teste másnak tűnt: békés, kielégült, érzéki volt. Mellette üres volt az ágy, és csak ekkor lett figyelmes a fürdőszobából beszűrődő vízcsobogásra. Tom jelenléte örömmel töltötte el. Elégedetten visszafeküdt és várta, mikor jön vissza a szobába. Amint a férfi belépett, Judith pajkosan lehunyta a szemét, és hallgatta, ahogyan a szobában tett-vett, nyilván öltözködött. – Tom, ébren vagyok – mondta végül, és a férfi jelenlététől teljesen elbűvölve kinyitotta a szemét. – Remek. Micsoda lustaság. Fényes nappal szunyókál. – Hová mégy? – Próbálni. Máris elkéstem. És nem is ebédeltem. – Panaszkodsz? – Egyáltalán nem, bár valahogy megjött az étvágyam. Azt hiszem, a próbateremben eszem egy szendvicset. Valami azt súgja, hogy meg kell őriznem az erőmet. – Igen, úgy van. Most, hogy a szerelem minden gyönyörűségét felfedeztem, azt hiszem, ennek a drognak leszek a rabja. – Vannak rosszabbak is – mondta Tom széles mosollyal –, de hadd legyek én az egyedüli szállítód. – Jó. Én pedig egyedüli ügyfeled. – Nem lesz nehéz. Klasszisokkal jobb veled, mint bárki mással, kicsim. Most csókolj meg. Mennem kell. Az ágy szélére ült, és lehajolt, hogy megcsókolja a lányt. – Tudni fogják, igaz? – kérdezte Judith, amikor végül ajkaik szétváltak. – A fiúkra gondolsz? – Persze. – Igen, biztos vagyok benne. Nem mintha dicsekedni szándékoznék, de elképzelhető, hogy kitalálják. Az az igazság, hogy úgy érzem, mintha neonbetűkkel volna rám írva. – Ismerem ezt az érzést. Új élmény, de nagyon emlékezetes. – Annyira bánt, hogy tudni fogják? – Azt hiszem, egy kicsit félénk vagyok, vagy valami hasonló – vont vállat Judith. – Olyan új ez az egész és olyan gyorsan történt. De igazán azt hiszem, senki sem gondol semmi rosszra. – Engem az érdekel, hogy te mit érzel – mondta Tom kedvesen, és lehajolt, hogy megcsókolja Judith szemöldökét. – Nem akarom, hogy szégyenkezz. – Nem fogok szégyenkezni. És nagyon szeretlek, Tom. Nagyon-nagyon. – Tudta, hogy ez az igazság, amit ki kellett mondania, és lélegzet-visszafojtva várta a választ. – Én is szeretlek téged. Rólad álmodtam, téged kerestelek egész életemben. Nem engedem, hogy elszökj tőlem. – Azt hiszem, meg se próbálom.
– Amikor pedig visszatérünk az Államokba, úgy folytatjuk, ahogyan akarod. Bárhol, bármikor… – Ez ajánlat akar lenni? – Persze. Azt ajánlom, hogy veled leszek most és mindörökké. Lesz, amikor el kell szakadnunk egymástól, de a szívem és az otthonom mindig ott lesz, ahol te vagy. Köztudottan ettől ér valamit az élet. – Uram, ön remekül bánik a szavakkal. Nekem pedig vissza akarja adni a becsületemet. Mit kérhetek még? – Semmi sem jut az eszembe. – Hát persze – mondta Judith, arcán tettetett komolysággal. – Ha valóban vissza akarnád adni a becsületemet, itt is összeházasodhatnánk. Tom óvatosan végigmérte, nem tudva komolyan beszél vagy tréfál. – Ez egy nagy csomó papírmunkát és szaladgálást jelentene, és mi nem leszünk itt olyan sokáig. Szeretném, de nem értem, hogyan… – Akkor meg sem próbálod – nevetett Judith csendesen. – Olaszországban vagyunk. Ruccanjunk át a Vatikánba, és látogassuk meg a pápát. Mesélj neki a fivéredről, Mitch atyáról. Lefogadom, megadná a különleges felmentést. – Bolond lány. Nem, én azt hiszem, várnunk kell. Bízz bennem. Hidd el, máris állandó tartozéka lettél a szívemnek. – Tudok várni, csak ugrattalak. De nem vártam, hogy ilyen hamar felvetődjön a házasság gondolata. Biztos vagy benne, hogy ezt szeretnéd? Nem kérem… – Tudom. De bizonyos vagyok benne, hogy amikor csak akarod, készen állok az összes szabály és előírás szerint törvényesíteni a kapcsolatunkat. Miután megleltem a tökélyt, nem félek a kötelezettségektől. De most már elég az érzelgősségből. Mennem kell. Ismét megcsókolta a lányt. Valószínűleg csupán gyors csókot akart lehelni szájára, ám Judith magához húzta, és ajkait szorosan Tom szájára tapasztotta. Testét mindössze a lepedő fedte, amit egy türelmetlen mozdulattal félrelökött. Így bársonyos melle már akadálytalanul simulhatott a férfi ingéhez. – Ha nem hagyod abba azonnal – mondta Tom érdesen sohasem jutok ki a szobából. – Ezt szeretném én is. – Tyűha – a férfi határozottan elhúzódott és felállt. Judith alulról végigmérte fölé magasodó alakját. Az övé, a szerelme, a szíve választottja. – Kelj most fel te is, menj, ebédelj meg. Erezd jól magad. Este hétkor érted jövök és elviszlek vacsorázni. Utána… – Utána? – Majd meglátjuk. Volna egy-két ötletem, hogyan csaphatnánk agyon az időt. – Azt elhiszem. Én pedig alighanem elmegyek és veszek valami új ruhát a vacsorához. Elegem van a régi holmikból. Egyébként is kell valami, amivel kifejezhetem az új arculatomat. – És milyen ez az arculat? – Várj, szerelmem, majd meglátod. Csak várj türelmesen. – Akkor hát csaó. – Lágyan megcsókolta Judith ujjhegyét és távozott. Mindent összevetve nagyszerű reggel volt, gondolta magában Judith. Egyedül volt, mégis mosolyognia kellett. 8. Judith a párizsi koncertterem kulisszái mögött állva szerelmesét figyelte, aki ügyesen, elbűvölően játszott közönségének. A vakító rivaldafény aranyló glóriát vont a lány arca
köré, amely tökéletes ellentéte volt fekete ruhájának. Még Olaszországban vásárolta ezt a ruhát, ezzel ünnepelve meg kibontakozó szerelmüket. Szinte már a hétköznapiságig egyszerű volt, hatása remek szabásában és lágyan omló anyagában rejlett. A hatás pedig káprázatos volt. Judith magában elmosolyodott, amint emlékezetébe idézte, hogyan reagált Tom, amikor először megpillantotta ebben a fekete ruhakölteményben. Azonnal lehúzta róla. – Je t'aime – súgta Oliver szenvedélyesen, és széttárta karját, mintha egész hallgatóságát át akarná ölelni. A tegező formát hallva Judith ismét elmosolyodott. Most, hogy más szemmel nézte, sok minden más megvilágításba került. Valaha találékony bűvészt látott a férfiban, ami bizonyos fokig igaz is volt, de a valóság árnyaltabb volt. Párizsi nyitóelőadásuk előtt Judith látta a francia szavakkal, kifejezésekkel küszködő férfit, aki helyesen, jó kiejtéssel, hibátlan ragozással kívánt beszélni. Figyelmeztette, hogy a közönséggel inkább magázódjon, mert a tegezés túlságosan közvetlennek hatna. Tom zavartnak látszott. – De hát én közvetlen vagyok a közönségemmel. Együtt töltünk egy bensőséges estét. Mint rendesen, a maga feje után ment. És mint rendesen, igaza is volt. Amikor zenéről kellett dönteni, gyors és ösztönös elhatározásokat hozott. Azon dolgozott, hogy örömet szerezzen hallgatóságának, mert valódi szeretetet érzett iránta. Szavait és mozdulatait betanulta, az egész lényéből áradó melegség azonban nem szerepjátszás volt. Judith ezt jól tudta, és büszkén figyelte a férfit. A rockzenét ugyan még mindig nem értette és nem is szerette, de határozottan tisztelte azokért az érzésekért, amelyeket a közönségben keltett. Ehhez egy jó adag elégedettség is járult. Nyugodtan mondhatta, hogy minden női néző érez bizonyos vonzalmat a férfias ifjú énekes iránt, aki azonban az övé volt, csak ő ölelhette, szerethette, érinthette. A tulajdonosi érzésből fakadó mámor és hatalom mérhetetlen izgalmat okozott. Karja sajogni kezdett, annyira vágyakozott a férfi ölelése után. Tudva, hogy erre hamarosan sor kerül, figyelmét az aktuális üzleti ügyek intézésére fordította. Amikor sikerült mindent elintéznie, Oliver már befejezte az autogramosztást. A biztonsági emberek utat nyitottak Judith számára az énekes öltözőjéig. Amikor a helyiségbe lépett, gondosan becsukta és bezárta maga mögött az ajtót. – Ezt miért kell? – kérdezte a férfi fáradtan. A díványon feküdt, testi és szellemi kimerültsége egyaránt nyilvánvaló volt. Átizzadt fehér inge lehangoló látványt nyújtott, amint gombóccá gyűrve hevert a padlón. A sötét szőrzet meztelen mellkasán már száraz volt, bőrén azonban még ott csillogott az izzadság, – A biztonság kedvéért – mondta Judith halkan. – Biztonság? A testőrök már elmentek? Még a hangja is elgyötört – gondolta Judith. A fellépések annyira kimerítőek voltak, hogy a férfi utána rendszerint pihent néhány percet, hogy erőt gyűjtsön a zuhanyozáshoz. – Nem, itt vannak még. Csak nem akarom, hogy valaki alkalmatlan pillanatban benyisson. Tom a szemébe nézett, szája pedig széles mosolyra húzódott. – Alkalmatlan pillanatban? Édesem, te időnként túlbecsülsz engem. Tudod, milyen hatással vagy rám ebben a ruhában. De pillanatnyilag még arra sem maradt erőm. – Neked semmit sem kell csinálnod. – Judith szavai halkan, érzékien csengtek. Saját szemérmetlenségétől döbbenten kibújt a fényes fekete ruhából, és immár csak parányi és ugyancsak fekete melltartóban és nadrágocskában állt a férfi előtt.
– Pedig úgy teszel, mintha valamit csinálnom kellene – ugratta a férfi, miközben szeme a lány pompás bőre és a fekete csipke közötti tökéletes harmóniában gyönyörködött. – Nem, szerelmem. Bízz rám mindent. Te csak pihenj – azzal mellé ült a heverőn, ujjai végigfutottak a férfi mellkasán és elkalandoztak a göndör fürtök között. – Még izzadt vagyok – figyelmeztette Tom. – Nem zavar. – És valóban nem zavarta. Újdonság volt számára ez a rámenősség, mint ahogyan ez a vágyakozás is új volt. Sóvárgása, amely a fellépést látva nőttön nőtt, most csillapításra várt. Úgy érezte, be kell bizonyítania, hogy ő is ugyanolyan vágyakozást tud ébreszteni Tomban. Keze már a férfi lapockája körüljárt, ujjai valamennyi vibráló izomköteget végigpásztázták. Azután csókokkal halmozta el minden porcikáját, fürge ajkai és nyelve lágyan dédelgették a férfit, aki rövidesen magához húzva viszonozta. A lány ajkai a férfi tüzes száját keresték, nyelvük izzó örvényben egyesült. – Ó, istenem, olyan csodálatos – nyögte Tom. – Földig rombolsz, tönkreteszel. Judith, kérlek… ó, kérlek… Teljesen izgalomba jött, és megmozdult, hogy változtasson a helyzetükön, de Judith makacsul ellenállt, nem volt hajlandó engedelmeskedni. A férfi fölé hajolt, keblei, amelyek bármely pillanatban szétfeszíthették a fekete csipkés melltartót, Tom arca elé kerültek. Egyetlen gyors mozdulattal megszabadult a fölösleges holmitól, és miközben a férfi zamatos melle sima keménységét élvezte, kezével lázasan dolgozott, hogy megszabadítsa ruházatától. Azután magáévá tette a férfit. Oly hevesen és oly kevés szégyenérzettel, mint egy fiatal nőstény oroszlán. Egyenlő mértékben adták és kapták a gyönyört. Az extázis csúcspontja után Judith még sokáig átölelve tartotta a férfit, akinek borzas feje csodás keblein nyugodott. – Egészen más vagy, Judith Vanover – suttogta Tom. és hátrasimította a lány haját. – Igen, de milyen? – csipkelődött Judith. A férfi tovább simogatta a haját, láthatóan érzéki gyönyört talált a káprázatosan selymes szálak érintésében. Lágy csókot lehelt Judith szájára, érintése alig volt nagyobb a pillangó szárnycsapásánál. – Ki tudja? És kit érdekel? Amíg itt vagy. Most viszont menjünk zuhanyozni. Teljesen verejtékes lettél tőlem. – Együtt? – Persze. – Hmm. Te tudsz valamit? – Aligha. – Sohasem tudtam elképzelni, mi olyan nagyszerű abban, ha két ember együtt zuhanyozik. Tom szívből jövő kacagása betöltötte az apró öltözőt. – Hát akkor menjünk. Talán meg tudom magyarázni. A frissítő vízsugár alig pár perce záporozott testükre és arcukra, amikor Tom újra Judithhoz simult. Szorító karja, a csípős vízsugár és a férfi ajkait elhagyó szerelmes utasítások vad lüktető érzéssé olvadtak Judithban. – Most már érted? – kérdezte a vágytól remegő hangon. – Igen… értem – felelte a lány, felé fordítva nedves arcát, majd hozzásimult, hogy tökéletesen eggyé olvadjon vele, amint a férfi az önkívületbe emelte. Amikor végre kiléptek az öltözőből, az ajtó előtt ott találták az együttes másik négy tagját, akik nyugtalanul jártak fel s alá a folyosón.
– No, előbújtak végre – mondta Gregg vitriolos hangsúllyal. – Itt vagyunk az éhhalál küszöbén, és várjuk a beígért vacsorát. – Vacsorát ígértem? – kérdezte Tom vidáman. – Úgy bizony, pajtás – felelte Rick. – A koncert után. Elegáns francia étterem, a számlát pedig te állod. – Akkor nyomás. Mire várunk? – Figyelitek: mire várunk? Egyébként mit műveltetek odabenn, ami fontosabb volt, mint a mi szegény korgó gyomrunk? Tom válaszképpen szélesen elvigyorodott. Judith arca lángvörösbe csapott át, amikor minden szempár nedves hajára szegeződött. – Nos… bizonyos előkészületeket vitattunk meg – válaszolta hetykén, és fejét egy pillanatra Tom vállára hajtotta. A férfi ebben a pillanatban egy csókot adott homlokára. – Nézzétek ezt a párocskát – mondta Larry színlelt ellenszenvvel. – Azt hiszem, jobban tetszettek, amikor még utálták egymást. – Nekem nem – jelentette ki Pete. – Én a szerelem pártján állok, de ez a románc olyan légkört teremt, hogy akár hiszitek, akár nem, kezd hiányozni a feleségem. Az vigasztal csak, hogy már majdnem vége a turnénak. – Menjünk már, elég a szövegből – erősködött Rick. – Szívesen ennék egy jó kis pâté de foie grast. – Tudod mi az? – kérdezte Judith nevetve. – Nem, de roppant jól hangzik. – Libamájpástétom. Rick elfintorodott. – Akkor nem szóltam semmit. Hogy mondják franciául a sült húsos hamburgert? Vidám ugratások közepette elvonultak, hogy Tom számlájára megkóstolják az „elegáns francia konyhát”. Amikor jóval később ágyba kerültek, Judith Tomra pillantott. – Tudod – nyújtózkodott álmosan –, eddig nem sokat gondoltam arra, amit Larry ma este mondott, de a turnénak majdnem vége. Pár nap múlva visszarepülünk az Államokba. – Örülsz neki, vagy inkább búsulsz miatta? Judith a férfi vállához dörzsölte arcát, és lustán elnyúlt mellette. – Azt hiszem, egy kissé ez is, az is. Megszerettem Európát, de hiányzik az iroda, a lakásom, a barátok, az összes régi ismerős dolog. – Van egy házam – mondta Tom. – Szeretném, ha meglátogatnál, megnéznéd és megmondanád, el tudod-e viselni vagy nem. Ha nem, azt hiszem, valami mást kell keresnünk. Judith, nem akarlak sürgetni, ha várni akarsz a házassággal. De szeretném, ha minél többet lennénk együtt. Judith szenvedélyesen átölelte. – Az elmúlt néhány nap alatt boldogabb voltam, mint valaha is hittem volna. Már el sem tudnám képzelni nélküled az életemet. Tom arca és hangja elragadtatottságot és büszkeséget sugárzott. – Tudod, mit, kicsim, holnap lesz pár szabad órám. Csináljunk valami franciásat. – Ugye nem valami kópéságon töröd a fejed? – Én, a tősgyökeres amerikai? Dehogyis. Egyébként hol jár az eszed? Én csak egy kerékpártúrára gondoltam a környéken. Viszünk magunkkal kenyeret, egy darab sajtot és egy kis demizson bort. – És takarót? – Naturellement. – Akkor jó.
Meglehet, Tom még folytatta a felsorolást, de Judith ezt már nem hallotta. Boldog elégedettség kerítette hatalmába, és a férfi ölelő karjaiban mély álomba merült. – Azt hiszem, évtizedek óta nem bicikliztem – nevetett Judith. – Elhiszem – válaszolta Tom egyetértőn, szúrós pillantást vetve a lány kerékpárjának imbolygó első kerekére. Az ősz határozottan rányomta bélyegét erre a szeptember végi délelőttre, de a ragyogó nap mégis csak úgy ontotta a meleget. Mire maguk mögött hagyták a várost, Judithnak már sajgott a lába, oly dühödten taposta a pedált, hogy Tom nyomában maradhasson. Fokozatosan kényelmesebb tempóra váltott. – Gyerünk – szólt hátra Tom sürgetően. Judith körülnézett, és teljesen elbűvölte a vidék, amely oly üde és színpompás volt, mint egy vadonatúj, különböző színű darabokból varrt ágytakaró. – Ne törődj velem – kiáltotta. – Hajts, mint egy őrült, ha ehhez van kedved, én akkor is gyönyörködni fogok a látványban. – Látvány, járvány, járgány – csipkelődött Tom. – Egyszerűen nem akarod beismerni, hogy nem tudod tartani velem a tempót. – Valóban nem tudom. De nem is akarom. Oda nézz, Thomas! Olyan gyönyörű minden, te pedig csak száguldasz, mint a förgeteg. – Őrült és förgeteg. Legalább energikusnak látszom, ha már épeszűnek nem. – Akinek nem inge… Tom hosszasan figyelte, várva, hogy a lány utolérje. Azután maga is kényelmesebb tempóra kapcsolt. – Szép – ismerte el –, nagyon eredeti és festői. Mint egy tündérmese illusztrációja. Néhány újabb kilométer után még lassúbb tempóban folytatták útjukat. – Azt hiszem, ideje volna megebédelnünk – fújtatott a férfi. A kanyargós országútról letérve egy keskenyebb és még kanyargósabb földúton igyekeztek tovább. Természetesen egyikük sem ismerte a vidéket, de nem vettek észre magánterületet jelző tiltó táblát. Egy árnyas, a kandi tekintetek elől védett tisztáson Tom leterítette a takarót, Judith pedig előhúzta az uzsonnacsomagot. – Igazad volt – mondta elégedetten. – Ez valóban igazi franciás kirándulás. –- Vékony, háromszögletű kenyérszeleteket evett sajttal, és meleg bort kortyolt hozzá. – Legalábbis én egészen franciának érzem magam. Már csak egy svájcisapka hiányzik, cherie. Tom hátradőlt és az égboltra nézett. – Ugye, milyen nagyszerű? Tudom, banálisan hangzik, de minden olyan ragyogó. Az összes apró virág káprázatosan rózsaszín, lila vagy sárga. Még ott az a csupacsont vén tehén is olyan ragyogóan barna. – És? – kérdezte Judith nevetve. – Ne vess meg ezért – mosolygott a férfi. – Beismerem, hogy banális. De ne feledd, hogy én egy ohiói kisvárosból jöttem. New York a maga módján izgalmas, de ott minden szürke. A járdák, az épületek, az égbolt, minden. Meguntam a szürkeséget. – Az én szemem is szürke – emlékeztette Judith. – Az egészen más. A szemedet sohasem unnám meg. Egyáltalán nem kemény, mint a beton vagy az acél, és nem is gyászos, mint a szmog. Vonzóan szürke, mint a… – Mint a? – kérdezte Judith tréfásan, látva, hogy a férfi nem talál megfelelő hasonlatot. – Mint a Michigan-tó hideg vize hajnalban. – Nagyon szép. Köszönöm, Tom. Tényleg, láttad már a Michigan-tavat hajnalban? – Nem. – Értem.
Tom felnevetett, maga mellé vonta Judithot és megcsókolta. Az ajkain illatozó bor jobban megrészegítette a lányt, mint amit előzőleg a pohárból ivott. Ahogyan az lenni szokott, játékos szenvedélyük villámsebesen valódi vágyakozássá változott. Judith keze már a férfi inge alatt kalandozott, tenyere szorosan mezítelen bőrére tapadt. Nem tiltakozott, amikor Tom kigombolva blúzát, gyönyörködni kezdett bársonyos, telt mellében. Epekedve simult hozzá, virágsziromnak, hajlékony fűszálnak érezve magát a kemény férfi testen. Tom újból meghúzta a borosüveget, majd félretette, miután egy keveset a lányra löttyintett, úgyhogy az ital végigcsordogált a keblei között húzódó völgyecskén. Nyelvével követte az apró borpatakot, miután pedig felszívta, ajkaik ismét egyesültek. Amikor keze a lány nadrágjának cipzárja felé nyúlt, Judith tiltakozást mormolt és gyengéden eltolta. – Nem szabad. Itt ezen a nyílt… – Dehogynem – válaszolta Tom érdesen. – Valaki meglát. – Nem hiszem. A fák eltakarnak. Az a tejcsárda pedig majd őrködik. Soha egy léleknek sem fog elárulni. „Élni és élni hagyni” a jelszava. Ezt sugallja az a kedves barna szeme. Judith minden ellenvetése elillant. Az árnyat adó fákkal és bokrokkal tündérien elszigetelt, mégis a zeniten álló nap vakító sugárözönében fürdő tisztáson felidézték a mámort, amely mindinkább ismerős lett, mégis varázslatos maradt. Amikor a föld rengése elmúlt, és felkavart érzései lecsillapodtak, Judith sebesen magára kapta ruháit, és bűntudatosan körbekémlelt. A békés tehén hátulját fordítva feléjük diszkréten legelészett a közelben. Judith megkönnyebbülten nevetett fel. Feltérdelt, és lesöpörte magáról a rátapadó fűszálakat és kenyérmorzsákat. – Tom – törte meg a csendet –, valamikor, most úgy tűnik, mintha nagyon régen lett volna, azt vágtad a fejemhez, hogy azt ugyan tudod, milyen vagyok a damasztlepedőn, abban azonban nem vagy bizonyos, milyen volnék a földön. Emlékszel még? A két szempár ragyogott, amint a férfi nevetve bólintott. – Nos, hát, ez itt megfelel ennek a kategóriának? – Megfelel, szerelmem. – Tom komoly pillantást vetett rá, majd kissé elmosolyodott. – Judith, ezennel ünnepélyesen kijelentem, hogy te vagy a legeslegjobb barátnőm. – Olyan boldog vagyok. Te pedig az én legeslegjobb barátom vagy. – Örökre? – Ha te is úgy kívánod. – Azt akarom, hogy örökkön-örökké tartson. A mi szerelmünk egy életre szól. Nyilatkozataikat megpecsételendő elfogyasztották kevéske süteményüket, és kiürítették a borosüveget. A nap minden tekintetben oly tökéletesen, oly gyönyörűen sikerült, hogy Judith szíve hálaadó imát zengett az ég felé. Úgy érezte, évszázadok teltek el azóta, hogy oly nagy jelentőséget tulajdonított a kettejük közt levő különbségeknek. Most készséggel belátta, hogy ez egyáltalán nem lényeges. Az igazi, nagy szerelem minden akadályt legyőz. Az esti fellépés után Judith hosszadalmas üzleti vitába bonyolódott a koncertterem igazgatójával. Tom kimerültnek látszott, ezért a lány megkérte, menjen csak haza a szállodába, ő majd kicsit később taxival utánamegy. Mivel a szobafoglalás előzetesen történt, Judith és Tom mindenütt külön szobát kapott. Ezen később sem változtattak, jóllehet most együtt töltötték az éjszakákat. Így amikor Judith visszatért a szállodába, először Tom szobájába ment. Az első pillanatban képtelen volt bármit is felfogni. A szobába lépve megszokott mozdulattal becsukta maga mögött az ajtót. Amikor körülnézett, földbe gyökerezett a
lába. Szeme érzékelte a látványt, a kép eljutott az agyába, onnan az egész továbbkerült a szívbe, amely azután felfogta a fájdalmas valóságot. Tom ágyában egy nagyon fiatal és szemlátomást anyaszült meztelen szőkeség feküdt. Judith nem tudta megállapítani – de nem is érdekelte –, hogy a tágra nyílt szemek ijedtséget vagy csupán meglepetést tükröztek, amikor a lány felült, takaróját maga elé szorítva, hogy meztelenségét leplezze. Talán eltévesztette a szobát, gondolta Judith, De tudta, hogy jó helyen jár. A kulcs pontosan illett a zárba, és könnyen nyitotta az ajtót. A szobában pedig ott hevertek Tom és a saját holmijai. Mielőtt még bármelyikük megszólalhatott volna, kinyílt a fürdőszobaajtó és Tom lépett be rajta. Mellkasa és haja még nedves volt a zuhanyozástól, csípője köré egy törülközőt csavart. Először Judithra nézett, majd a különös lányra, azután ismét Judithra, és kék szeme elsötétült. Szája kinyílt, mintha szólni szeretne, de mielőtt bármit mondhatott volna, Judith maró gúnnyal megelőzte: – Tom Oliver, tegyél nekem egy szívességet. Eredj a fészkes fenébe! Majd ahogy csak a lába bírta, az előcsarnokon át saját szobájába rohant. Pár pillanat múlva meghallotta a férfi dörömbölését az ajtaján. Mit mondhatnak egymásnak, kérdezte magában. Egész idő alatt úgy érezte, hogy szíve közepébe egy éles jégtömb ékelődött, és bármikor kettéhasíthatja. Tom minden elképzelhető módon elárulta Hát nem elég ez? Még magyarázkodni is kell? – Hagyj békén – kiáltotta, és teljes súlyával a tölgyfaajtónak támaszkodott, mintha vigasztalást várt volna a kemény felülettől. – Judith, tudod jól, hogy így vagy úgy bemegyek – figyelmeztette a férfi. Ezt valóban tudta. Tom Oliver így vagy úgy, mindig elérte, amit akart. Még nála is. Judith fagyosan, visszafojtott dühvel kinyitotta és szélesre tárta az ajtót. – Ha a saját ajtódra jobban ügyeltél volna – mondta metsző hangon – nem buktál volna le ilyen könnyen. – Te komolyan azt hiszed, hogy valami közöm van ahhoz a… ahhoz a kis kurvához? – Elég ékes bizonyítékok szólnak ellened, nem? Meglehetősen egyértelműek. Judith kénytelen volt beismerni, hogy a férfi remek színész. Egész lénye őszinteséget sugárzott, amint ránézett. – Judith, én nem is ismerem azt a lányt. Sohasem láttam… – Ez nem probléma – vágott közbe Judith. – Hívd nyugodtan „édesemnek” vagy „szerelmemnek”. Észre sem fogja venni a különbséget. – Judith… – Takarodj innen! Többé nincs mit mondanunk egymásnak. Tudhattam volna előre. Hagytam, hogy beleszeressek egy olyan férfiba, akinek csupán annyi erkölcsi tartása van, hogy igazi tehetségét aprópénzre váltsa, és képes egy csomó őrjöngő rockmániás előtt tetszelegni. Mielőtt megszólalt, Tom szeme már szikrát hányt. – Ahhoz képest, hogy nincs mit mondanunk egymásnak, egészen jó kis beszédet kerekítettél. Nagyszerű! Csinálj, amit akarsz! Egy villámgyors mozdulattal felkapta a toalettasztalka előtt álló széket. Karja és válla minden erejét beleadta, és a szék átrepülve a szobán a felhoz csapódott, majd ezer darabban hullott a földre. – Ez fölösleges volt – mondta Judith hidegen. Higgadtan viselkedett, bár szívébe félelem költözött. – Igen – felelte a lány felé fordítva tekintetét. – Valóban fölösleges volt. Ennyi fáradságot sem érdemelsz. Annyit sem érsz, mint ez a szék.
– Tom… – Ne próbálj félbeszakítani. Elmondtad a véleményedet, most hallgass végig, azután elmegyek. Örökre. Mert az a te nagyszerű felsőbbrendűségi érzésed egy percre sem hagyott el, igaz? Egész idő alatt csupán leereszkedtél hozzám. Hát ne fáraszd magad, többé nem kell lealacsonyodnod. Egyáltalán nincs szükségem ilyen fennkölt képű sznobra, aki alig valamivel tart többre egy hímringyónál. Csinálhatsz tőlem a Laudenügynökségnek olyan szerződéseket, amilyeneket csak akarsz. – Felmondasz az ügynökségnek? – kérdezte Judith. Túl gyorsan peregtek az események, hogysem világosan gondolkodhatott volna. – Olyan könnyen nem szabadulsz meg tőlem. A Lauden-ügynökség és köztem a dolgok kitűnően mennek nélküled is. Ha akarod, kérheted, hogy másik ügynöknek adják át az ügyeimet, ha akarod, megtarthatsz ügyfelednek. Egyet megígérhetek; nem fogom háborgatni a magánéletedet. – Pompás. Akkor most már mehetsz is. Késő van, pihenni szeretnék. – Sok sikert! Judith persze nem pihent. Felvette a hálóingét és lefeküdt, de nem gondolt alvásra, és nem is jött álom a szemére. „Hogy lehettem ilyen bolond?” – visszhangzott szüntelenül a kérdés agytekervényeiben. Alig néhány órával ezelőtt még a szerelem ragyogásában sütkérezett, most pedig oly magányos és elhagyott volt, amilyen csak egy nő lehet. Kezdeti megérzései mind egy szálig helyesek voltak, ám ő figyelmen kívül hagyta valamennyit. Most csak a kétségbeesés keserű utóizét érezte. A fájdalom és harag e furcsa keveréke túlságosan erős volt, hogysem könnyekkel enyhíthetett volna rajta. Pirkadatkor kiment és kocogott egyet. A turné hátralévő napjai alatt tette a dolgát. Amikor Rickkel, Pete- tel, Larry-vel vagy Greggel beszélt, ugyanolyan szívélyes volt, mint mindig, a zenészek azonban értesültek a történtekről, és a légkör rendkívül feszült volt. Nem is lehetett volna másként. Mindannyian látták Tommal, amikor szerelmes volt. Most pedig bármennyire körültekintően, személytelenül és hivatalosan bánt velük, megalázott maradt. Mindnyájan nagyon örültek, amikor repülőútjuk végén feltűnt előttük New York a szürke különféle árnyalataiban. Judith levette csomagjait a futószalagról, taxit fogott, és egyedül érkezett haza. Végtelenül egyedül. 9. New Yorkba visszatérve Judithot meglepte napjainak egyformasága. Mindegyik tökéletes tükörképe volt az előzőnek, úgy hasonlítottak egymásra, mint az egészséges szívverés rajzolta görbe vonalai. Kezdetben Judith még hálás is volt a sablonnak, kábán követte, mint egy kitűnően programozott robot. Ám az órákból napok lettek, a napokból hetek. Idővel az érzékeny seb behegedt, Judith pedig nyugtalankodni kezdett. Ideje az ügynökségen végzett munka és otthoni tevékenységek között oszlott meg. De életében először unalmasnak találta, sőt fullasztónak érezte a nyugodt józanságot. Egyegy randevúra is elment Drew-val és néhány más, a legnagyobb mértékben megfelelő fiatalemberrel. Ilyenkor szinte fizikai rosszullét környékezte. Jó családból való kísérői közül egyedül Drew ismerte annyira, hogy észrevegye megváltozott magatartását. – Régebben szerettem volna, ha kapcsolatunk komollyá válik – mondta Drew – de már látom, hogy ez lehetetlen. – Mintha örömet éreznék a hangodban – jegyezte meg Judith könnyedén.
– Nem szoktam erőszakoskodni. Jobb, ha most derül ki, mint ha később. De azért barátok lehetünk, igaz? – Persze. De csak amíg nem akad egy barátnőd, aki kifogást emel a dolog ellen. Hosszú hallgatás következett, mialatt Drew vizsla tekintettel méregette Judithot. – Ugye beleestél Oliverbe? Ezért az egész ideges feszültség. Judith elfintorodott és vállat vont. – Sehogy sem menne, túl nagy kettőnk között a különbség. Persze ezek a különbségek soha semmit sem jelentettek volna, ha a férfi hajlandó a hűségre, mondta magában némán. – Közte és közted túl nagy a különbség. Közted és köztem túl sok a hasonlóság. Mit gondolsz, meg tudod találni az arany középutat? Judith újból megvonta a vállát. – Ez a része a dolognak nem érdekel. A magánynál vannak sokkal rosszabb dolgok is. Sokkal, de sokkal rosszabbak. Judith most ugyanúgy kezdte gyűlölni egyhangú életritmusát, ahogyan korábban hitt benne. Maga is észrevette, hogy megváltozott, mégpedig végérvényesen. Többé elfogadhatatlan volt számára a régi, józan, jól szabályozott életmód. Miközben a zongoránál ült és kedvenc klasszikusait játszotta, amelyek egykor megnyugvást hoztak lelkének, úgy érezte, hogy most ezzel csak tovább fokozza saját elégedetlenségét. Azt hiszem, túl könnyen feladtad, de soha sincs későn újrakezdeni. A szavak, amelyeket Oliver mondott Velencében, változatlanul agyában visszhangoztak. De valami más is foglalkoztatta gondolatait: a muzsika. Fantáziáját zenei ötletek kötötték le. Azért üldözték, mert képtelen volt helyesen meghatározni és minősíteni őket. Élesen különböztek mindentől, amit Judith valaha látott vagy hallott. Egyik este otthon, amikor különösen unatkozott, és sehol sem találta a helyét, lelkében ismét megszólaltak a zenei motívumok. Végül lemondott az ellenállásról, ceruzát, kottapapírt ragadott, és a zongorához ült. Sok munkájába került, amíg a hangjegyek akkordokká álltak össze, amelyeket megfelelőnek talált. A diadal érzése töltötte el, amikor új kompozícióját eljátszotta. Ezután kazettára vette a játékát, másnap este pedig megírta a dalszöveget, és címet is adott a számnak. Most, hogy belevágott, már nem volt megállás. Egy megszállott szenvedélyével dolgozott, egyik dalt a másik után vetette papírra. Amikor elkészült néhánnyal, szépen letisztázta a kottákat, és fénymásolatokat készített mindegyikről. Az izgatottságtól és szorongástól elszorult szívvel írt kísérőlevelet, és a felvételekkel, valamint részletes önéletrajzával együtt elküldte őket egy-két zeneműkiadónak. Igyekezett kikapcsolódni és nem aggódni szerzeményeinek sorsa miatt, mégis nagyon várta, mikor szólal meg a telefon, és levélszekrényét is mindennap nagy izgalommal nyitotta ki. Ám több hétnek kellett eltelnie, amíg az első határozott válasz megérkezett. New Yorkra nagyon hideg napok köszöntöttek, a város szürkesége még sokkal nyomasztóbb volt. – Szeretnénk, ha benézne hozzánk, hogy megvitathassuk az ön által ajánlott anyagot – mondta a férfi a telefonban. – Nagyon izgalmasnak találtuk a javaslatában rejlő lehetőségeket. Az ön elképzelése eredeti és megvalósítható. Judith örömmel állapodott meg a találkozó időpontjában. Első gondolata az volt, hogy megvárja, amíg Tom tudomást szerez a dologról, de ezt azután szomorúan elvetette. Viszonyuk egyszer s mindenkorra véget ért. Most már csupán „viszonynak” érezte a kapcsolatukat, bár még a kifejezés is fájdalmat okozott neki. Volt idő, amikor szerelemnek hitte, két ember komoly kötelezettségvállalásának, akik egymás mellett
kívánják leélni az életüket, ám Oliver számára ez nyilvánvalóan egészen mást jelentett. A szép szavak csak a csomagterv részét képezték, csupán eszközül szolgáltak a szemfényvesztéshez. Martin Lashley, a zeneműkiadó munkatársa, személyes találkozásuk alkalmával, sokkal lelkesebben nyilatkozott Judith szerzeményeiről, mint telefonon. Első megbeszélésükön cége részéről ajánlatot tett Judithnak, aki ezt örömmel elfogadta. A közismert kiadó nagy tekintélynek örvendett, és Judith boldog volt, hogy sikerült felkelteni érdeklődésüket. – Csodálatos munkát végzett – mondta Lashley. – Itt minden megvan, amire egy haladó szintű diáknak szüksége van, még a dallamok is elég modernek, hogy a gyerekek élvezzék, hogy ébren tartsa az érdeklődésüket. – Sajnos, amit a hagyományos tankönyvek ilyen szinten nyújtanak, az meglehetősen unalmas – felelte Judith. – A gyerekek zöme középiskolás vagy főiskolás korában jut el erre a szintre, és sokan éppen ekkor dobják be a törülközőt. Bármennyire is csodálatos Brahms, számukra nem túl vonzó. – Jóváhagyva. A dalszövegek pompásan egészítik ki a melódiát. Énekelhetik egyedül vagy játék közben is. Nagyszerű lesz. Szeretnénk ezután kiadni egy másikat, a fiatalabbak számára is. Gondolja, hogy meg tud birkózni a feladattal? – Tudom, hogy menni fog – jelentette ki Judith büszkén. – Köszönöm a lehetőséget. Idővel Tomnak is elújságolta a dolgot. Büszkesége ugyanis nem engedte, hogy megkérje Kurtot, bízzon meg mást Oliver képviseletével. Így néha üzleti ügyben találkoztak. Amikor beszámolt neki, tömör, tárgyilagos előadásmódja jól leplezte izgatott büszkeségét. – Pompás – válaszolta a férfi halkan, hidegen. – Örülök neki. Rick, aki változatlanul a kedvence volt az együttes tagjai közül, egy nap ebédelni hívta. – Oliver komolyan betegnek tűnik – mondta Rick habozva. – Nincs elég rajongója, aki enyhítené a fájdalmait? – Judith, ez nem az én dolgom, de tévesen ítéli meg a helyzetet. – Igazán? Eléggé egyértelműnek látszott pedig. A férfi mélyet sóhajtott. – Azt hittem, maga és Oliver kitart egymás mellett. Ha annyira szeret valakit, hogy már a házasság gondolatát forgatja a fejében, akkor nem gondolja, hogy tartozik annyival neki, hogy nem von le elhamarkodott következtetéseket és nem hagyja faképnél? Judith haragosan összehúzta a szemét és fel akart állni. – Ne fusson el – kérte Rick. – Nem érdekel, mit hisz, én nem automatikusan védelmezem Olivert. Valóban kellemetlen helyzet volt, és ha ő bármi célból felvitte volna azt a lányt, senki sem kérdőjelezné meg a maga reakcióját. Én azonban jobban kedvelem és tisztelem Olivert annál, hogysem képesnek tartanám ilyesmire. Főként, miután láttam, mennyire imádja magát. Úgyhogy megtettem valamit, amiről maga megfeledkezett. Feltettem néhány kérdést és kiderítettem az igazságot. – És kiderült, hogy az a leányzó csupán a szennyesért ment fel hozzá, de Oliver oly fáradtnak és szánalomra méltónak találta, hogy felajánlotta neki az ágyát, hadd szundikáljon egy kicsikét. Ugye így történt? – Judith észrevette ugyan a hangjában csengő rosszindulatot, de nem bírta fékezni magát. – Oliver nem tudta, hogy az a lány ott van. Igazán nem tudta. Amikor a fürdőszobából kijött és ott találta, ugyanúgy meglepődött, mint maga. Talán még jobban is. – Ezt nyilván ő mondta – jegyezte meg Judith.
– Igen, de ami fontosabb, ugyanezt állította a boy is, akit a lány lefizetett, hogy beengedje Oliver szobájába. Ez a londiner, bizonyos Jean-Marc Vallé, azóta már nem dolgozik a szállodában. Óhajtja ellenőrizni? Judith arcán bíborvörös foltok ütköztek ki. – Akkor ezt Oliver miért nem mondta el nekem? Rick sután vállat vont. – Azt hiszem, túlságosan büszke. Túl nagy a fájdalma. És talán maga kételkedett benne. Hitvány dolgokat vághatott a fejéhez. – Értem. – Ha Rick állítása igaz volt, és annak látszik, akkor meg tudta érteni Tom viselkedését. – Judith, az első lépést magának kell megtennie – javasolta Rick. – Persze csak ha szereti még. Ha elégedett az életével, akkor ne törődjön vele. Judith megrázta a fejét. – Azt hiszem, még mindig szeretem. Akkor is szerettem, amikor úgy hittem… De most már nem folytathatjuk, ahol abbahagytuk. Túl bonyolult minden, túl sok megbocsátanivaló halmozódott fel mindkét oldalon. Köszönöm az igyekezetet, Rick, de jobb, ha fátylat bontunk a múltra. Rick elborult arccal mérte végig a lányt. Úgy tűnt, nagy-nagy kísértést érez, hogy összeszidja, de aztán lenyelte a mondanivalóját. Egyre mélyebben jártak a télben. Az utakat és a járdákat gyakran síkos hő vagy jég bontotta. Judith még bundában is didergett. Odaadóan dolgozott a szerzeményein, hogy befejezhesse a könyvet. Amint ezzel végzett, tüstént nekilátott, hogy megkomponálja az egyszerűbb darabokat, amelyeket a kiadó kért tőle. Érdekesnek, izgalmasnak találta a feladatot, és határtalanul élvezte, hogy kitűnően megfelel a kihívásnak. Egyvalami azonban nem változott: ágya továbbra is nagy volt és magányos. Oliver ölelése után egyetlen férfi sem vonzotta. Valamennyiüket sótlannak találta Tomhoz képest. Elérkeztek, majd elmúltak a karácsonyi ünnepek. Judithot teljesen lekötötték hivatali teendői és a családi programok. – Ideje volna férjhez menned, gyereket szülnöd – korholták a szülei. – Szeretnénk látni, mielőtt még túl öregek lennénk, hogy örömünket leljük benne. – Kinéztetek valakit számomra? – kérdezte fanyalogva. Szülei nevettek, mintha egy jó tréfát hallottak volna. – Drágám, nekünk nincsenek nagy igényeink. Aki neked tetszik, nekünk is megfelel. – Mit szólnátok egy helyre kis rocksztárhoz? – Megjegyzését halovány mosoly kísérte. Szülei ismét jót kacagtak abszurd észjárásán. Tudták, ha az ő okos kislányuk férfit hoz a házhoz, az csakis hozzá hasonló lehet. Február elején egy nap Oliver látogatta meg az irodában. Judith ragyogó, hamis hivatali mosollyal fogadta, amely csak szája szögletéig terjedt. – Elkészült az új albumunk első sorozata – közölte a férfi. Úgy gondoltam, hozok egyet neked is. – Köszönöm – felelte Judith udvariasan. Nagyon-nagyon udvariasan, – Semmiség az egész. Úgyis erre jártam. Néhány semmitmondó szó, üres csevegés után a férfi elment, és elvitte vonzerejét is a hideg télbe. Távoztával jeges űrt hagyott hátra, mintha előzőleg felhevítette volna maga körül a levegőt, amely most vele együtt eltűnt. Aznap este a sötétbe burkolózó utcákon, hazafelé tartva Judith az autó magnójába csúsztatta a kazettát. Az album címe „Gyengéd rapszódia” volt. A számokat hallgatva valami perverz büszkeséget érzett, amikor felfedezte saját közreműködésének nyomait.
Egymás után hallgatta Oliver dalait, s közben egész idő alatt maga előtt látta szemét, amint átadta a kazettát. Ismerős látványt nyújtott, és hirtelen Judithnak az is eszébe jutott, hol látta ezt korábban: saját szemét látja ilyennek a tükörben. A világoskék és a sötétszürke szempárból ugyanaz a fájdalom és magány árad. A kazettán új szám kezdődött. A vokális részt megelőzte néhány ütem a billentyűkön. Judith úgy érezte, hallucinál, egyszerűen nem akart hinni a fülének. Amikor először meghallgatta, nem figyelt a szövegre. Mire a szám véget ért, Judith halálos görcsben szorította a kormánykereket. Ezt a számot ő írta! Tom nyilván megkereste a kottát, amit ő indulatosan a szemétkosárba hajított. Összeillesztette a széttépett oldalakat, kissé igazított a melódián, szöveget írt hozzá, és készen is volt. Akár tetszik, akár nem, Judith Vanover eredeti szerzeményéből rockszám lett. Méghozzá nagyszerű rockszám. Kivette a kazettát, és miközben jócskán lassított, végigfutott az album dalainak felsorolásán: „Nem sírok soha tán.” Zene: Judith Vanover, szöveg: Oliver. A kazettát óvatosan visszatette a magnóba, és ismét megkereste a saját számát. Ezúttal a szövegre, Oliver telt, öblös hangjára figyelt, amely szinte fizikailag is betöltötte a kis kocsi belsejét. Nem sírok soha tán, ha úgy érzem, soha már Hittem, hogy magány a sorsom, s hirtelen betoppantál Nem szél, mely vihart kavar, csupán enyhe szellő voltál, lágy dallam, szinte észrevétlen, szívem sajog mégis érte. Minden-minden pillanatban emléked velem van. A távolságnak fölöttünk nincs hatalma, és ha úgy érzem, soha már, nem sírok soha tán. Könnyek szöktek a szemébe, nem látta, merre jár. Az út szélére kormányozta a kocsit és a járdaszegélynél leparkolt. Homlokát a hideg, kemény kormánykerékhez szorítva hagyta, hogy könnyei szabadon peregjenek. Szakításuk óta még sohasem sírt, most azonban keservesen záporoztak a könnyei, megszabadítva a több hónapos feszültségtől és gyötrődéstől, amelyek oly sok fájdalmat okoztak. Milyen ostoba is volt, gondolta magában. Hosszú idő után fogta csak fel, amit Tom mindvégig igyekezett megmagyarázni. Az elemi erejű felismerés hatására Judith úgy érezte, mintha valamennyi zárt, sötét agytekervényében hirtelen kis ajtócskák tárultak volna fel. Sokféle zene létezik, mint ahogyan az emberek sem egyformák. Ki állíthatja, hogy közülük csupán egy az igazi? Az a tudatlanság ugyanolyan elvakult volt, mint az, amely csak a rockzenét vagy a dzsesszt hajlandó elismerni. És most már tudta, hogy minden tudatlanság korlátokat emel. Minden területen minőséget kell produkálni, és Oliver ezt tette, mégpedig a rockzenében. Judith azonban egyszerűen túl makacs volt ahhoz, hogy beismerje: Oliver első fellépését hallva azért ragadt meg emlékezetében a dallam oly makacsul, mert jó volt, mégpedig túlságosan jó ahhoz, hogy könnyedén elfelejthette volna. Egyáltalán nem volt biztos benne, hogy a férfit érdeklik az érzései, de tudta, hogy el kell mennie hozzá bocsánatot kérni.
Lelkében hirtelen remény ébredt, hogy szerelmük újjászülethet, a láng ismét fellobbanhat. De akár így lesz, akár másként, elég erősnek kell lennie ahhoz, hogy bocsánatot kéljen, és magyarázatot adjon sok mindedre. Hosszú út vezetett a férfi házához. Judith habozás nélkül vette arra az irányt. Meglehet, nem is találja otthon, tűnődött. Esetleg valaki más is van nála. Tudta, hogy először telefonálnia kellett volna. Most azonban vak ösztöneinek engedett. Amikor az épület elé kanyarodott, elfogta a nyugtalanság. A hatalmas épületre pillantott, és nagyot nyelt. A ház csodálatos, ízléses és költséges volt, de mégsem érezte hivalkodónak. Gyanakvó tekintetű férfi közeledett kocsijához. – Segíthetek, kisasszony? Már megint rockrajongónak néznek, gondolta Judith. Rámosolygott a férfira, remélve, hogy a sírás nem hagyott túlságosan mély nyomokat az arcán, és átnyújtotta a névjegyét. – Mondja meg Mr. Olivernek, hogy az ügyfele érkezett meg. – Igen, kisasszony. Egy perc türelmét kérem. A férfi szinte azonnal visszatért. Judith pedig hirtelen megérezte a saját reszketését, mialatt felment a lépcsőn, és belépett az elegánsan berendezett házba. Tom a zeneszobában tartózkodott, ahol óriási volt a rendetlenség. Judith körbehordozta tekintetét az üres üvegeken, a padlón kis kupacban álló kottákon. Egyetlen szempillantást vetett csak minderre, mert igazából Tomot szerette volna látni. A férfi ugyanolyan gyanakvóan szemlélte, mint alkalmazottja az imént, szúrós pillantással igyekezve felmérni a lány hangulatát, látogatásának okát. – Gyere be. – Lágy, mély hangjának majdnem ugyanolyan csengése volt, mint azokon a szerelmes éjszakákon, amelyekre Judith még oly jól emlékezett. – Remélem, nem zavarlak. – Egyáltalán nem. Mint látod, nem nagyon megy a komponálás. Oliver farmernadrágot és csokoládébarna pulóvert viselt. Világos színű inge kihajtott gallérja felgyűrődött, és Judith kezébe fájdalom nyilallt a vágytól, hogy megigazíthassa, s közben a férfit is megérinthesse. Ám ehelyett tisztes távolságra tőle megállt. Mintha sohasem érintették volna egymást, nem lettek volna egykor féktelen, mohó szeretők. – Elloptad a számomat – mondta Judith halkan. Nem egészen ezért jött, mást akart mondani, de ez csúszott ki a száján. – Eldobtad. – Igaz, Mert nem akartam neked adni. – Nézd meg a címet. Ott a te neved is. Zene: Judith Vanover, – Észrevettem. De ez nem egészen igaz. Én csak a vázlatot készítettem el. Te keltetted életre. Tom megvonta csodálatos vállát. – Ezt hívják együttműködésnek. Nagyon jó munkamódszer. Mondd csak, komolyan haragszol a dal miatt? Judith nagyot nyelt és kétségbeesetten igyekezett olvasni a férfi tekintetéből. Csupán a szerelmét kívánta. Hát képtelen észrevenni? Semmiféle dalnak nincs értelme a szerelem nélkül. Még az élet is elveszti jelentőségét. Vagy talán nagyon is jól látta Judith érzéseit, de már közömbössé vált iránta? – Csodálatos szerzemény – folytatta Judith a különös játékot, – Azt hiszem, könnyen aranylemez lehet belőle, sőt talán még platina is. Ugye tudod? – Remélem. Van benne erő, nem? – Igen, valamiféle vissza-visszatérő erő. Köszönöm, hogy megmentetted az egyik ötletemet az enyészettől. – Mivel nem kapott választ, tétován hozzáfűzte. – Nos, viszlát.
– Rendben. Judith? – Tessék, Tom? – Meghallgattad a szöveget? Igazán meghallgattad? – Igen. Netalán nekem szól? – mialatt beszélt, nem mert a kék szempárba nézni. – Ki másnak? Minden szabad percemet erre a számra áldoztam, amióta csak itt hagytál. Teljesen belerokkantam, de tökéletesnek kellett lennie. Azért, hogy visszahozzon nekem. – Bevált. – Ezt hogy érted? – Itt vagyok, nem? Ölelj meg végre! Tom készséggel teljesítette a lány óhaját. Ölelkezésük. lassan, gyengéden kezdődött, de a tűz hamarosan fellángolt, és viharos crescendóban végződött, amely sajátos zenéjével betöltötte a helyiséget.
