Szerelmes regények
Helen Conrad Titkos viszony
Budapest, 1991 A mű eredeti címe Helen Conrad: Undercover Affair Bantam Books, New York, 1984 © Helen Conrad, 1984 © Bantam Books, 1984 Fordította: Hortobágyi Ildikó © Hungarian translation, Hortobágyi Ildikó, 1990 ETO: 894. 511-31 ISBN: 963 8045 09 4 ISSN: 0865-204X
Kiadja a TEXT Kereskedelmi Kulturális és Szolgáltató Kft. Budapest, Pf. 16. 1553 A kiadásért felel: Imrei Gyuláné A kötet kiadásában részt vett a Maecenas International Kft. Szedte és nyomta az Alföldi Nyomda Felelős vezető: Szabó Viktor vezérigazgató A nyomdai megrendelés törzsszáma: 3393.66-14-2 Készült Debrecenben, az 1991. évben Műszaki szerkesztő: Balla Judit Sorozatterv és illusztráció: Zelenyiánszky Zoltán Nyomásra engedélyezve: 1991. január 2-án Megjelent: 9,25 (A/5) ív terjedelemben 7753-p-9193
1. Shelley Pride tekintete az ékszerosztály pultja felett himbálózó, csillogó aranyláncokra tévedt. Jobban mondva, inkább arra a jóképű fickóra, aki egy rendkívül értékes karórát emelt el hirtelen, és azt hanyag mozdulattal az évszakhoz nem illő, khakiszínű ballonjának zsebébe süllyesztette. Shelley pontosan látta a történteket. És amikor a megrökönyödéstől tágra nyílt szeme felfogta a hosszú üvegpult túlsó végén álló férfi tekintetét, az még rá is kacsintott! Hosszú, szőke haját hátravetve Shelley idegesen nézett körül az áruházban. Most mitévő legyen? Bíborszínű körmei ötlöttek szemébe, miközben tehetetlenségében ökölbe szorult a keze. Nem hagyhatja, hogy ez a férfi csak úgy elvigye az órát. Hiszen lopott! Lopott, méghozzá nemcsak az áruháztól, hanem bizonyos értelemben mindenkitől, aki ide jár vásárolni. Ez megengedhetetlen – győzködte magát Shelley. Meg kell akadályoznia. Mély lélegzetet vett, és e rövid tétovázása után fejét felszegve a férfi felé indult. Az még mindig ott állt, és elmélyülten mustrálgatta az órákat. Mintha csak azon tanakodna, melyik legyen a következő, amit zsebre vág. Feltűnt már neki ez az ember korábban is, nemcsak ezen az osztályon. Igazság szerint már az is átvillant az agyán, hogy talán őt követi. Bárhová ment az áruházban, előbb vagy utóbb ez az alak is felbukkant a közelében. Most pedig itt van az ékszerosztályon, és órákat lopkod. Pedig egyáltalán nem úgy festett, mint egy tolvaj. Magas volt, karcsú, viselkedését kifinomult könnyedség, megjelenését határozott elegancia jellemezte. Ugyanakkor Shelley érezte benne a felszín alatt lappangó, visszafojtott, de határozott energiát és életerőt. Bár végtére is – miről ismerhetünk meg egy tolvajt? Shelley hosszú éveket töltött tanulással, mielőtt klinikai pszichológusként munkába állt, és ha valaki, hát ő jól tudta, mennyire megtévesztőek az első, felületes benyomások. Azzal is tisztában volt, hogy teljesen normálisnak látszó, kiegyensúlyozott emberek milyen könnyen kivetkőznek magukból, ha félresiklik az életük. Hirtelen úgy tűnt neki, hogy megtalálta a rejtély kulcsát! Megnyerő külsejével, jó fellépésével ez az ember éppolyan, mint egy színész. Meglehet, hogy épp most veszítette el életének nagy szerepálmát, amire mindenét feltette, és végső elkeseredésében így akar bosszút állni a világon. Feltevését azonban, még mielőtt végiggondolta volna, maga vetette el. Nem úgy fest ez a férfi, mint aki el van keseredve. Hiszen kedélyes, kiegyensúlyozott. Valami másról lehet itt szó. Talán üzletember. Kereskedő, és neki is van egy ilyen áruháza. Olykor-olykor pusztán kedvtelésből átruccan a versenytársakhoz, körülnéz, és mellékesen borsot tör egy kicsit az orruk alá. Ez már valószínűbbnek látszik. A férfi ugyanis szemmel láthatóan élvezte a helyzetet. Nagyjából harmincnyolc-harminckilenc éves lehetett, bár a külső megjelenés sokszor ez ügyben is csalóka támpont. Sötét hajába még egyetlen ősz szál sem vegyült, mégis sugárzott belőle valami mélyről fakadó érettség és határozottság, ami idősebbnek mutatta valódi koránál. Shelley, amint közelebb ért hozzá, harmincöt évre módosította iménti korbecslését. – Azt hiszem, jobban tenné, ha visszatenné azt az órát – hangja, a körülményekhez képest, elég hűvösen és visszafogottan csengett. Jól van. Észre sem lehet venni, mennyire zaklatott. – Ha nem teszi vissza, szólok az áruházi felügyelőnek. A férfi kék szeme ragyogott, tekintete úgy hatolt át a levegőn, mint egy lézernyaláb. Shelley maga sem tudta, milyen reakcióra számíthat. Dühre? Mentegetőzésre? Riadalomra? A szakmájában nemegyszer találkozott már ilyen és ehhez hasonló nagyon is természetes emberi megnyilvánulásokkal. De a férfi viselkedése most mégis meglepte.
A tolvaj ugyanis halkan felnevetett. Semmi kétség. Határozottan, félreérthetetlenül hallotta a kuncogását Shelley egy pillanatra megdermedt, aztán épp erőt vett magán, hogy ráripakodjon, amikor a férfi kinyújtotta a kezét, és hosszú, erős ujjait ráfonta a csuklójára. – Csak még egy percet – mondta egészen halkan. – Egyetlen percet még! – Ismét rákacsintott, miközben telt, határozott ívű ajka körül halvány mosoly bujkált. Aztán körülnézett izgatottan, mintha keresne valakit vagy valamit. Shelley szinte jéggé dermedt. Nem tudta eldönteni, tiltakozzék-e, vagy inkább váljon, míg pontosan ki nem derül, mire megy ki a játék. Érezte a csuklóján az erős, meleg kéz szorítását. Orrát valamilyen arcszesz kellemes, férfias illata csapta meg. Borzasztóan jóképű – gondolta magában, ahogy a férfi hosszú, fekete szempilláinak árnyékából sugárzó kék szemére, egyenes, jól fésült fekete hajára, makulátlan fehér gallérjára pillantott. Selyem nyakkendőt viselt, arany nyakkendőtűvel. A kábáját minden kétséget kizáróan aznap reggel vasalták frissen. Talán az inasa – ötlött eszébe hirtelen. Nem úgy festett ez a férfi, mint aki maga vasalja a ruháit. Ugyanakkor határozottan tisztességes ember benyomását keltette. Shelley szerette volna a legjobbakat feltételezni róla. De hát ebben a helyzetben ez nem volt éppen könnyű. A férfi még mindig szorosan fogta a karját, ennek ellenére mégsem félt tőle. A napbarnított ujjak inkább egy szerető gyengédségével, semmint egy támadó erőszakosságával szorították csuklóját, és Shelley azon kapta magát, hogy a férfi kezét figyeli. Sötét bőrének kellemes kontrasztját saját, halványabb árnyalatú bőrén. A férfi várt valamire – és ő vele várt. A kíváncsiság elnyomta benne a tiltakozást. A kíváncsiság egyébként is a gyengéje volt. Carrie, a szobatársnője gyakran korholta őt emiatt. „Rosszabb vagy, mint egy macska” – szokta mondogatni. „Képtelen vagy megállni, hogy ne üsd bele mindenbe az orrodat, és ne keveredj bele minden kalamajkába. Az a szerencséd, hogy te is mindig a talpadra esel, mint a macskák. Különben ezzel a minden lében kanál természeteddel nem sokáig úsznád meg szárazon.” Nemcsak Carrie fedezte fel macskaszerűségét. Mandulavágású szeme, bár barna volt, borostyánszerű sejtelmességgel csillogott, mint a macskáké. Selymes szőke haja, könnyed, ruganyos, puha léptei, arányos, szép alakja is erősítették ezt a képzetet. „Nem is vagyok minden lében kanál” – vágott vissza olykor Carrie-nek. „Csak szakmai érdeklődés van bennem. Ha egy pszichológust nem érdeklik az emberek, ha nem foglalkoztatja, mit csinálnak, és főként miért, jobban teszi, ha valami más szakma után néz. Elmehet, mondjuk, gépészmérnöknek.” Figyelte tehát a férfit, amint nyugtalanul körbepislog, és közben azon tanakodott, ugyan mi járhat a fejében. Aztán hirtelen találkozott a tekintetük, és egyszeriben megváltozott minden. Mintha valamiféle titkos kapcsolat létesült volna közöttük. Mintha már régóta ismernék egymást, s mint régi jó ismerősök, most szavak nélkül is tökéletesen értenék a másikat. Egy pillanatig ott vibrált közöttük valami a levegőben, aztán a férfi újra elfordult, feszülten fürkészve azt a bizonyos valamit vagy valakit. – Most már rendben van – mormogta kisvártatva és elengedte a lány csuklóját. – Most már kiabálhat, hogy tolvaj, tolvaj… Csapjon jó nagy hűhót! Shelley nem mozdult, döbbenten bámulta, amint a férfi sietve elindul a mozgólépcső felé. – Tolvaj – suttogta, miközben tekintete a körülötte tébláboló vásárlókat pásztázta. – Tolvaj! – kiáltotta most már jóval hangosabban. – Fogják meg azt az embert! Ellopott egy órát. Általános meglepetést keltett. Az emberek kíváncsian tekergették a nyakukat, de senki sem mozdult, hogy fülön csípje a menekülő tolvajt. A nők csak a szájukat tátották, a közelében álló férfi pedig kizárólag azzal volt elfoglalva, hogy elkerülje Shelley vádló pillantását. Shelley eltökélten felszegte az állát. – Akkor majd elkapom én magam – jelentette ki, és futásnak eredt abba az irányba, amerre az óratolvaj eltűnt. Szőke haja csak úgy lobogott a nagy
lendületben. – Fogják meg azt az embert! – kiáltotta újra, amikor néhány lépésnyire maga előtt ismét megpillantotta a férfit. – Fogják már meg azt a tolvajt! Közömbös arcú, tétova vásárlókba ütközve vergődött át a divatosztályon; szinte az az érzése támadt, meg sem lehet különböztetni őket a temérdek felöltöztetett bábutól. Senki nem jött a segítségére. A tehetetlen bámészkodók elleni dühe lassan legalább annyira fűtötte már, mint az, hogy kézre kerítse a tolvajt. Hát idáig jutott a világ?! Nincs egyetlen ember sem, aki kiállna az igazságért, a tisztességért? Hát jó! Így is jó. Ő maga lesz az egyszemélyes önkéntes különítmény, az igazság Őrangyala. Kettesével szedte a lépcsőfokokat, átpréselve magát a mozgólépcsőn álldogáló se-lát-se-hall vásárlók között. – Álljon meg ott, ahol van! – kiáltott rá emberére, amikor végre a nyomába ért. A férfi már csak egy karnyújtásnyira volt az utcára vezető hatalmas üvegajtótól. Megfordult, amint meghallotta a lány kiáltását – Shelley pedig gondolkodás nélkül rávetette magát. Később, amikor már lehiggadt annyira, hogy tréfálkozzon a történteken, így mesélte el a jelenetet Carrie-nek: „Ügy vetettem rá magam, mint egy dühödt skót terrier egy flegma dán dogra.” Mindkét kezével belemarkolt a férfi kabátjába, és ezzel látszólag – ha az utolsó pillanatban is – megakadályozta a szökésben. De most, hogy megvan, mi az ördögöt kezdjen vele? – Értesítse valaki az áruházi felügyelőt! – szólította fel a köréjük gyűlő tömeget. – Gyorsan! Igen, gyorsan! Felpillantott, és a tolvaj szemébe nézett. A férfi láthatóan zavarban volt, ugyanakkor úgy tűnt, mintha rettentő jól szórakozna. – Miért késlekedett annyit? – mormogta a foga közt, hogy csak Shelley hallja. – Már azt hittem, vissza kell jönnöm, és újra végig kell játszanom az; egész komédiát. Shelley megrökönyödésében az egyik kezével elengedte, a másikkal azonban még mindig szorosan markolta a férfi kabátját. Értetlenül pislogott, miközben önkéntelenül is a férfi sugárzó, tiszta kék szemének tanulmányozásába mélyedt. – Nem értem – motyogta. – Azt akarja mondani, hogy szándékosan… – Pszt! – fojtotta bele a szót az idegen, ujját finoman a lány ajkához érintve. – Ne itt, és ne most. Nem is volt már idő a magyarázkodásra. Két jól megtermett egyenruhás rendőr kíséretében másodperceken belül ott termett az áruházi felügyelő, és felszólította Shelley foglyát, hogy ürítse ki a zsebeit. Elő is került az áruházi körséta összes zsákmánya: három karóra, két elegáns borjúbőr irattárca és egy apró elemmel is működő magnetofon. Shelley félrehúzódva, zavartan figyelte a jelenetet. Az ő szerepe már tulajdonképpen véget ért, de valamilyen oknál fogva mégsem tudott egyszerűen sarkon fordulni. Lefülelt egy tolvajt, de nyilvánvalóan csak azért, mert az maga is így akarta. A történteket végiggondolva rájött, hogy a férfi könnyűszerrel lerázhatta volna. Elég egyetlen mozdulat, hogy kitépje magát a kezéből. Sőt már menekülés közben is egérutat nyerhet, ha valóban az a szándéka. – Miss Pride, ha nem tévedek – mosolygott rá az egyik rendőr. Valószínűleg már találkoztak a rendőrkapitányságon, ahová Shelley bejáratos volt. Egyik kollégáját ugyanis, egy börtönpszichológust, gyakran elkísérte, amikor az elítéltek pszichológiai vizsgálatát végezte. – Igen – felelte Shelley, s közben meglepődve tapasztalta, hogy remeg a hangja. Ökleit erősen Összeszorította, mert érezte, hogy a keze is reszket. – Igen, én vagyok. – És maga csípte el ezt a fickót – nyugtázta a rendőr elismerő mosollyal. – Ugye megteszi, hogy elkísér bennünket a rendőrségre, és tanúvallomást tesz? Shelley a letartóztatott férfira pillantott. Önkéntelenül összerezzent, mikor látta, hogyan csattintják csuklójára a bilincset. Arca nyugodt volt, sőt talán inkább közönyös, és Shelleynek olyan érzése támadt, hogy a hideg karperec látványa a férfi napbarnított bőrén sokkal jobban megviseli, mint a viselőjét. – Persze – felelte készségesen, még mindig kissé reszkető hangon. – Természetesen.
Aztán beült a rendőrautóba az első ülésre, a titokzatos tolvaj pedig a háta mögött foglalt helyet a másik rendőrrel. Shelley feszengett. Zavarta a tudat, hogy a férfi ott ül, épp a háta mögött. Vajon miért csinálta ezt az egészet? És miért keverte bele őt is a tervébe? Volt valami ebben az emberben, ami nem hagyta nyugodni. Elegáns, megnyerő külseje, viselkedésének kifinomult könnyedsége sehogy sem fért össze ezzel a lopási históriával. Szívesen lefeküdne vele… Ajkába harapott, hogy elfojtsa hirtelen feltörő nevetését. Hiszen szabályos freudi nyelvbotláson kapta magát, szerencsére csak gondolatban. Sietve helyesbített: szívesen lefektetné a férfit a rendelőbeli díványra, hogy pszichológusként elemezze tettének indítékait. Természetesen az előbb is így gondolta. Bár el kell ismernie, hogy az idegen tagadhatatlan vonzereje sem hagyta éppenséggel hidegen. Mindegy. Hozzá volt szokva, hogy az effajta érzéseket elfojtsa magában. Shelley Pride élete mintaszerűen jól szervezett volt. A hivatását mindennél fontosabbnak tekintette. S az adott körülmények között férfinak nem volt helye az életében. Legföljebb, mint alkalmi partnernek; olykor-olykor, de semmi több. Semmi komoly. – Csak néhány percig tart az egész – nyugtatta meg a rendőr. – Aztán visszaviszem az áruház elé a kocsijáért. Shelley bólintott és hátrapillantott. Tekintete találkozott a ragyogó kék szempárral, és a férfi olyan sejtelmesen mosolygott rá, mintha könnyűszerrel olvasna minden titkos gondolatában. Elpirult és gyorsan elkapta a tekintetét. Volt ebben az emberben valami, ami zavarta, nyugtalanította, amióta csak kapcsolatba került vele. Eszébe jutott, amikor a délelőtt folyamán először futottak össze az áruházban. A papírosztályon történt. Egy születésnapi üdvözlőlapot akart venni kollégájának, Jerry Kramernek. Jerry szintén pszichológus volt és a szomszédos irodában dolgozott. Shelley türelmetlenül kutatta át az egész polcot, de csak szokványos, giccses levelezőlapok kerültek a kezébe. Hirtelen egy kéz nyúlt át a válla felett, és átnyújtott neki egy képeslapot, ami addig elkerülte a figyelmét. „A születésnapok rendkívüli alkalmak. Alkalomhoz illő ajándékokkal és az ajándékokhoz ülő rejtekhelyekkel.” Ez állt rajta. A képen pedig egy kisfiú volt látható, amint éppen gondosan az ágya alá rejti kedvenc kis békáját a csúzlija és a kígyógyűjteménye mellé. Ezt egyenesen Jerrynek találták ki! Shelley megfordult, hogy lássa, kinek köszönheti az ötletet, de a férfi addigra már el is tűnt a gondolák között. Már csak elegáns szabású ballonkabátját és csaknem koromfekete haját láthatta. Ennek ellenére biztos volt benne, hogy ugyanez a férfi őgyeleg kicsivel később a divatosztályon is. Rajtakapta Shelleyt, amint épp egy elegáns, mélyen kivágott estélyi ruhát próbál fel, amit persze esze ágában sincs megvenni. Legalább egyhavi fizetése ráment volna és ráadásul sehogyan sem illett megszokott, szolid öltözködési stílusához. Ma is – bár tudta előre, hogy a délelőttöt nem az irodában fogja tölteni – egyszerű skót kockás szoknyát és sima, rövid ujjú pamutblúzt viselt. Nem úgy festett, mint a végzet asszonya. Pedig ilyesmit kéne hordania, mint ez a pompás ruhaköltemény! – gondolta ott az áruházban. Hirtelen felkapta az estélyit, csak úgy szeszélyből, és lassan forgatni, vizsgálgatni kezdte, miközben azon törte a fejét: vajon ki engedhet meg magának ilyen szertelen tékozlást? Aztán bár kissé zavarban volt, könnyed hangon megkérdezte, felpróbálhatja-e a ruhát. Az eladónő előbb átható pillantással végigmérte – ahogy Shelley megfogalmazta: alkalmassági vizsgának vetette alá –, majd jóváhagyólag elmosolyodott. Megmérettetett tehát, és nem találtatott könnyűnek! Lehetséges, hogy úgy fest, mint aki megengedhet magának effajta nagystílű öltözéket?! Shelleynek már a puszta gondolattól is nevethetnékje támadt. Mindenesetre az eladónő kegyesen „feltálalta” neki a ruhát, segített felhúzni a hátán a cipzárt, és elkísérte egy plüss szőnyeggel borított, csupa tükör zugba, ahol műiden irányból alaposan megcsodálhatta magát. Kétoldalt hátrafésült, vállig érő, lobogó aranyszőke haja túlságosan fiatalos, sportos volt ehhez az elegáns estélyi ruhához. Rafinált konty, arcot keretező apró fürtöcskékkel, no meg két
hatalmas gyémánt fülbevaló – ez illenék legföljebb ehhez a mélybíbor, pliszírozott selyemcsodához! Milyen érzés lehet vajon efféle ruhát viselni? Bálokba meg partikra járni, és együtt kortyolni a pezsgőt a felső tízezerrel? Shelley rámosolygott a saját tükörképére. Nagy, csodálkozó barna szeme, enyhén szeplős, pisze orra – huszonhat éve ellenére – sem mutatta többnek süldő kamasz lánynál. Pajkos kacsintással nyugtázta a felismerést, hogy ezzel a megjelenéssel enyhén szólva is bizarrul hatna az elegánsabb szórakozóhelyeken. Nem mintha mindez valaha is zavarta volna. Az eladónő közben már egy másik vevővel foglalkozott, így Shelley magára maradt a ruhával és saját ragyogó tükörképével. Fejét kissé hátrahajtotta és félig lehunyta a szemét. Tükörkepe fátyolszerű tüneménnyé halványodott, és Shelleyt egy képzeletbeli keringő ritmusa ragadta magával. Szinte hallotta a báli muzsikát. – Egy-két-há, egy-két-há – suttogta halkan, lába önkéntelenül lassú keringőlépésekbe kezdett. Oldalt-oldalt-hátra, oldalt-oldalt-hátra… – aztán nevetséges módon egyenesen a titokzatos idegen karjaiba. Ijedtében elvétette a lépést, de partnere már vezette is tovább. Úgy forgatta körbe-körbe, mint valami óriási, báli ruhába öltöztetett játék babát. – Lalalala-lala-lala – dúdolta fülébe a képzeletbeli táncmuzsikát, mintha egyenesen egy bécsi bálteremből bukkant volna fel ilyen hirtelen. – Lalalala-lala-lala… Shelley hallotta a férfi dúdolását, sőt még a saját hangját is hallotta, amint zavarában kifejezetten hamisan nyivákol. Erejét megfeszítve próbálta visszanyerni testi és lelki egyensúlyát, és ellökte magától hívatlan táncosát. – Bo… bocsánat – dadogta, és a ruháját igazgatva azon tanakodott, vajon elnézést kellene-e kérnie, amiért elügyetlenkedte a lépést, vagy inkább felháborodottan rendreutasítani a tolakodó idegent. De egyikre sem maradt ideje. A férfi már ott sem volt. Ám mielőtt a tőle megszokott módon eltűnt a legközelebb eső tükörbarikád mögött, még mosolyogva Shelley fülébe suttogta: – Remekül áll. Hallgasson rám, vegye meg mindenképpen! Á következő felvonás már az ékszerosztályon zajlott le. Amikor óralopáson kapta. Ki lehet vajon ez a titokzatos idegen? Beléptek a rendőrkapitányság modern épületébe a füstszínű tükörüveg ablakokkal áttört, grafitszürke falak mögé. A rendőr, aki a kocsit vezette, készségesen átkalauzolta Shelleyt a zsúfolt előcsarnokon. Telefonok csörögtek, teljes hangzavar uralkodott. Különböző öltözékű, nemű, fajú és fizimiskájú emberek sürögtek-forogtak látszólag teljes összevisszaságban. De Shelley egy cseppet sem volt elfogódott. Járt már itt többször is. – Itt foglaljon helyet – mutatott a rendőr egy kétes tisztaságú fotelra, amely ott éktelenkedett többedmagával egy alacsony, hasonlóképp viharvert dohányzóasztal mellett. Az asztalon agyongyűlt újságok hevertek. – Kerítek valakit, aki jegyzőkönyvbe veszi a tanúvallomását. Shelley megfordult, hogy lássa, hová viszik az emberét. Már egészen megszokta, hogy mindig csak a hátát látja. Most is épp egy folyosó kanyarulatában tűnt el, a letartóztatásnál jelen lévő rendőr és két mogorva, öltönyös úr kíséretében. Most aztán nyakon csípték, utolérte az igazságszolgáltatás – gondolta magában, de semmiféle erkölcsi elégtételt sem érzett. Sőt: a hideg futott végig a hátán, amikor felötlött benne, hogy a jóképű tolvajt esetleg az őrizetesek zárkájába csukják. Már maga az elnevezés is milyen becsmérlően hangzik! Igaz, a dolgok ilyetén alakulásához neki már semmi köze sincs. Az ő szerepe véget ért. Megteszi a vallomását – aztán irány az iroda. Homlokát ráncolva nézett rá az órájára. Jerry talán már kereste, és persze el sem tudja képzelni, mi történhetett vele. Sosem fordult elő, hogy akár csak fél napra is, valamiféle hirtelen támadt nyughatatlansági rohamában szabadnapot vegyen ki. Bár a kedd délelőttöket nem szokta az irodában tölteni, idejét rendszerint a könyvtárnak, pontosabban szakmai folyóiratok tanulmányozásának, illetve szakdolgozatának szentelte. Az előjegyzési naptárában szerencsére aznap délelőttre nem volt egyetlen bejegyzés sem. Bőven volt ideje. Így hát csak üldögélt, és várt. Várt és várt. És minél tovább várt, annál jobban aggódott a tolvajáért.
Már csak így tudott gondolni rá. Az ő tolvaja. Végtére is az ő közbelépése tette lehetővé, hogy letartóztassák. Más kérdés, hogy a letartóztatott nyilvánvalóan maga is aktívan közreműködött a saját lefülelésében. Mit csinálhatnak most vele? Shelley tisztában volt azzal, hogy a modern rendőrség belső előírásai kizárják a kemény kézzel való bánásmódot – és épp elég időt töltött már ezen a helyen, hogy tudja; ezek az emberek valóban tisztességgel és hozzáértő módon végzik a munkájukat. Mégis valami megmagyarázhatatlan oknál fogva régi mozifilmek vallatási jelenetei kísértették. Na nem, ilyen módszerekhez itt egészen biztosan nem folyamodnak. Nevetséges! Hangtalanul kuncogott, de azért a zord arcok, a vallatólámpa vakító fénye, a véresre vert, feldagadt arcok rémképei csak nem hagyták nyugodni. És akkor még itt vannak a rejtélyek. Miért vetemedik egy ilyen ember áruházi tolvajlásra? És vajon miért rángatta bele őt is szántszándékkal gyanús üzelmei be? De szívesen a mélyére nézett volna ezeknek a dolgoknak! Természetesen merő szakmai érdeklődésből. Mi egyéb oka lehetett volna rá? Felállt és idegesen járkált, nem törődve a körülötte kavargó sokasággal. Miután megivott két csésze kávénak nevezett löttyöt az automatából, és háromszor is elsétált a bejárathoz a késlekedés okát fürkészgetve, végre megjelent egy hivatalnoknő, és felszólította, hogy kövesse a „társalgóba”. Shelley engedelmesen baktatott az alacsony, szőke nő nyomában. Az előcsarnokból kiérve végigmentek azon a folyosón, ahol előzőleg a titokzatos idegent is elvezették. – Menjen végig itt. A harmadik ajtó balra – mondta a hivatalnoknő, aki göndör, szőke fürtjeivel és gödröcskés pufók arcával egészen úgy festett, mint egy barokk angyalka. – Elszaladok egy nyomtatványért, de egy perc múlva én is ott leszek és felveszem a tanúvallomását. Shelley már indult is ama bizonyos harmadik ajtó felé, amikor egy félig nyitott ajtó mögül hirtelen hangos nevetés ütötte meg a fülét. Ahogy benézett a szobába, tekintete titokzatos tolvajának vidám, nevető pillantásával találkozott. Egy hosszú asztal végén ült, kényelmesen elterpeszkedve párnázott forgószékén, körülötte néhány férfi, némelyek egyenruhában, mások civilben. Mindenki az asztalfőn ülő férfire szegezte tekintetét, Őszinte érdeklődéssel, ahogy jól idomított, hálás közönséghez illik. Nyilvánvalóan valami rendkívül mulatságos történetet mesélhetett. A férfiak egytől egyig a hasukat fogva hahotáztak, ő pedig csak ült ott előttük mosolyogva, és szemmel láthatólag borzasztóan meg volt elégedve magával. Shelley lábai a földbe gyökereztek a meglepetéstől, és ahogy ott bámult az ajtóban, a férfi újra, félreérthetetlenül rákacsintott. Komédiás! Vérbeli komédiás. Úgy tűnt, ennek az embernek egész élete soha véget nem érő, szakadatlan komédia. Miközben őt, az ártatlan tanút órákig feleslegesen várakoztatják, a „bűnözőt” hősként ünnepelik egy félreeső zugban. Legszívesebben a fejéhez vágott volna valamit. Mi folyik itt tulajdonképpen? – Miss Pride! A szőke hivatalnoknő már visszaért a nyomtatvánnyal és csak őrá várt. Shelley lenyelte dühét és határozott léptekkel elindult a folyosón. Menet közben sikerült lehiggadnia annyira, hogy neki ne essen a barokk angyalkának. Hiszen ő aligha tehet az egészről. Bár ez a felismerés még távolról sem jelenti, hogy ne lenne kedve kitekerni a vicces kedvű óratolvaj nyakát. A tanúvallomás meglepően könnyen és gyorsan ment. Határozott elégtételt érzett, amikor részletesen elmesélte az eset minden mozzanatát. Bízott benne, hogy vallomásának vitathatatlan meggyőző ereje alapján évekre rács mögé dugják ezt a hidegvérű komédiást. Na jó, legalább egypár órára… A göndör szőke veszettül gépelt, majd kisvártatva átnyújtott neki egy példányt, hogy úja alá. Aztán ismét arra kérte, menjen vissza az előcsarnokba, és váljon. Ugyanazon a folyosón ment vissza, de ezúttal az a bizonyos ajtó csukva volt. Hangok sem szűrődtek ki, amikből legalább sejthette volna, mi folyik odabent. Egy pillanatra megállt, aztán eltökélten továbblépett, egyenesen a viharvert fotelok felé. Türelmetlenül huppant le az
egyikbe. Itt lenne az ideje, hogy legalább a nap hátralévő részét megmentse. Már így is túl sok időt és energiát fecsérelt erre az ostoba históriára. – Jó napot – toppant elébe hirtelen az embere. Ballonkabátját könnyedén átvetette a karján, a szeme most is vidáman csillogott. – Akkor talán mehetnénk is. – Fejével, mintha mi sem volna természetesebb, a kijárat felé biccentett. Shelley tétován fölállt. A férfi újból, nyomatékosan biztatta, hogy menjenek. Bizonyára úgy érti, hogy egy másik irodába, vagy esetleg az őrmesterhez, talán egyenesen a bírói pulpitus elé. Lehet, hogy őt küldték érte… Nem maradt ideje, hogy végiggondolja. Az idegen máris karon ragadta, határozott léptekkel megindult, és Shelleyt is átkormányozta a sűrű tömegen. – Bocsásson meg a késlekedésért – dörmögte egészen közelről a fülébe, úgy, hogy lehelete a lány haját csiklandozta. – De tudja, hogy van ezekben a hivatalokban: tömérdek formaság, szőrszálhasogatás. A lányt újból elfogta az a megmagyarázhatatlan érzés, hogy egy húron pendülnek. Mintha ő is benne lenne a buliban. Mintha az ő agyában felmerülő képzetek részét alkotnák annak a rejtelmes kirakós játéknak, ami csak a férfi fejében áll össze egésszé. Miért nem láthatja ő is a teljes képet, úgy, ahogy ez az ember? Gondolatait annyira kitöltötték ezek a kérdések, érzékeit annyira lenyűgözte a férfi ellenállhatatlan fizikai vonzása, hogy már ki is jutottak az épületből, sőt félúton lépkedtek lefelé a széles lépcsősoron, amikor Shelley végre észbe kapott, hogy hol is járnak. – Várjon egy percet! – torpant meg. Ugyanebben a pillanatban valaki utánuk kiáltott. – Nem felejtettél el valamit, Harper? Mr. Tolvaj lassan a hang irányába fordult, de a lány karját még mindig nem eresztette el. Mindketten a lépcső tetején álló férfire bámultak. – Már megint elkaptak – hallotta Shelley a már jól ismert mormogást. – Másodszor, egyetlen nap leforgása alatt. Anyám is megjósolta, hogy lesz ilyen az életemben. Shelley átható pillantással végigmérte, majd újabb sikertelen próbálkozással megkísérelte kiszabadítani csuklóját a férfi szorításából. – Lefogadom, hogy magának rengeteg ilyen napja van – csattant fel tehetetlenségében. Teljesen meg volt zavarodva. Mi az ördög történik vele? Kis híján kedélyesen kisétált a rendőrségről egy bűnöző karján! Elindultak visszafelé a lépcsőn, közben Shelley kíváncsian méregette az üvegajtónál álló férfit. Magas, szikár termete, sötét haja és szeme kissé félelmetes külsőt kölcsönzött neki. Shelley biztos volt benne, hogy ezt megelőzően is látta már valahol, de nem emlékezett a nevére. – Maguknál ilyen simán kisétálhat egy őrizetbe vett személy fényes nappal a főbejáraton? – támadt rá Shelley, mikor a közelébe értek. Minden feszültségét, nyugtalanságát és zavarát az ajtó előtt várakozó hórihorgas alak nyakába zúdította. – Kész csoda, hogy a várost még nem szállták meg teljesen a gengszterek. A férfi igyekezett mosolyt erőltetni az arcára. – Egyesek szerint pontosan ez történt a legutóbbi választások eredményeképpen – vágott vissza szárazon. – Egyébként pedig ne vegye rossz néven, Miss Pride, ha szóvá teszem: egy nálamnál gyanakvóbb lélek most erősen hajlana arra a feltételezésre, hogy személy szerint maga is pártolta, sőt elősegítette ezt a szökést. Shelleynek az arcába futott a vér, de még mielőtt bármit is felhozhatott volna mentségére, szolgálatkész „bűntársa” fogadatlan prókátorául szegődött. – Szó sincs róla, Sam. Az ifjú hölgyben, ha nem tudnád, éppenséggel azt a jóravaló állampolgárt tisztelheted, aki rendőrkézre juttatott engem. Fogalma sem volt arról, hogy félre akarom vezetni. A Samnek titulált férfi széles mozdulattal kitárta előttük az üvegajtót, és ők újra beléptek a zsúfolt előcsarnokba. – Hogyhogy? Talán nem látta, merre viszik a lábai? – kérdezte kissé gunyorosan, ahogy mögöttük lépdelt. – Elvakította a személyes varázsom, Sam – kedélyeskedett a tolvaj. – Az én ellenállhatatlan személyes varázsom. Shelley megrökönyödve pislogott hol egyik, hol másik kísérőjére. Most már végképp nem tudta hová tenni a történteket, nem tudta, mire vélje a két férfi élcelődését. Amikor pedig a
magas, sötét hajú rendőrségi ember megragadta addig még szabad karját, nem bírta már magába fojtani a kérdést. Az a furcsa érzése támadt, mintha őrá osztották volna a kötél szerepét egy lehetetlen, bizarr kötélhúzó versenyben. – Mondja meg végre, hogy ki maga! És az isten szerelmére, hová visznek megint? – Csak nem azt akarja mondani, hogy nem ismerik egymást? – Mr. Tolvaj e kérdéstől szemlátomást sokkal inkább zavarba jött, mint attól, hogy óralopáson érték. – Shelley Pride, engedje meg, hogy bemutassam Sam Gladstone nyomozónak. Nem árt, ha jóban lesz vele – nála jobban senki nem ismeri a környék éttermeit. Megálltak az ügyeletes őrmester asztala előtt, de Shelley hátat fordított az asztalnak őrmesterestül, mindenestül, hogy szemébe nézhessen annak az embernek, aki annyi kellemetlenséget és fejtörést okozott már neki. – Maga tudja, hogy én ki vagyok? – kérdezte. Az idegen bólintott. – Kiokítottak. Itt mindent tudnak magáról. – Kis kacsintás kíséretében még azt is hozzátette: – Azon sem csodálkoznék, ha a kartotékok között akadna itt egy vaskos dosszié összes ifjúkori ballépésének minden titkos mozzanatával. Sam dörmögött valamit a bajsza alatt, és ez átmenetileg véget vetett kettejük diskurzusának. De Shelley még távolról sem érte be ennyivel. – Ki maga? – szegezte a férfinak a kérdést most már kertelés nélkül. – És milyen alapon viselkedik úgy, mintha maga lenne itt az atyaúristen? A férfi megadóan közölte: – Michael Harpernek hívnak, és jelenleg éppen áruházi tolvajlásban utazom. Shelley a férfi kajánul csillogó szeméből minden kétséget kizáróan megállapította: egyetlen szavát sem hiheti el. – Remélem, nem akar ebből élni – vágott vissza gúnyosan. – Ahhoz nem csinálja elég jól. A férfi elmosolyodott. – Éppen ez a dolog lényege. Nem azt várják el tőlem, hogy jól csináljam. Sőt… A fekete hajú nyomozó jelentőségteljes torokköszörüléssel fojtotta bele Harperbe a további mondókáját. – Azt hiszem, Sam alá akar íratni velünk valami papírokat – magyarázta Michael kelletlenül. – Aztán végre leléphetünk innen – sóhajtott. – Bár meg kell mondanom, érzésem szerint egy kissé túlbuzgó vagy ezekkel az átkozott papírokkal – vetette oda Samnek. Shelley a homlokát ráncolta, és legalább egy tucat kérdést szeretett volna még feltenni, de Sam előrelépett, és az őrmester kezéből kivett egy nagy köteg gépelt papírlapot. – Túlbuzgóság ide vagy oda, az óvatlanságra csak ráfizethetsz. Nagyon jól tudod, hogy ez kizárólag a te védelmedet és biztonságodat szolgálja – közölte Michaellel, majd az előbbinél jóval hivatalosabb hangnemben így folytatta: – Saját felelősségére, szabadlábra helyezzük Michael Harpert, azzal a kikötéssel, hogy alapos pszichológia kivizsgálásnak, és ha szükséges, kezelésnek veti alá magát. Meggyőződésünk, hogy az általa elkövetett bűncselekmény oka minden valószínűség szerint elsősorban stresszel teli, túlhajszolt életmódjában keresendő, nem pedig bűnözési hajlamából fakad. Az áruház hivatalos képviselői kijelentették, hogy eltekintenek a vádemeléstől, ha Michael Harper valóban igénybe veszi a szakorvosi segítséget. – Egy tollat vett elő. – Itt írd alá, Harper. Miss Pride, volna szíves maga is aláírni a kollégája nevében? Shelley végigfutotta a nyomtatványt. Röviden annyi állt benne, hogy Jerry Kramer a rendőrség megbízásából rendszeres pszichológiai szaktanácsadással látja el a jövőben Michael Harpert, és azonnal jelenti, ha a beteg bármilyen formában megszegi a megállapodást. A pszichológusnak hat héten belül részletes beszámolót kell benyújtania a vizsgálati eredményekről, majd ennek alapján a rendőrség illetékes osztálya lezárja az ügyet. Egyszóval: Michael a kivizsgálás ideje alatt az ő irodájukba fog járni! Shelleynek eszébe jutott, mennyire szerette volna maga is „díványra fektetni” ezt a rejtélyes idegent. Szerencsére ez most már Jerry gondja lesz, és nem az övé. Valahol a lelke mélyén még ott motoszkált a gyötrő kíváncsiság, de Shelley ellenállt. Vannak olyan rejtélyek, amiket talán jobb meg sem fejteni. Gyorsan aláírta a papírt, remélve, hogy most már egykettőre megszabadulhat innen. Éppen Sam Gladstone-hoz akart fordulni, hogy megkérdezze, mehet-e már végre, és akad-e valaki, aki visszaviszi a kocsijához. Ekkor azonban ismét a már ismerős szorítást érezte a karján.
– Visszaviszem Miss Pride-ot az autójához – közölte a kéz tulajdonosa Sammel, majd sokat sejtető mosollyal a csuklóján lévő elegáns órára pillantott. – De remélem, hogy előtte még egy kiadós ebédre is sikerül rábeszélnem. Megérdemli azok után, amiken ma keresztülment. Shelley megpróbált elhúzódni. Félig bosszantotta, félig lenyűgözte az a magabiztosság, ahogy ez az ember újra meg újra pillanatok alatt átvette az irányítást. – Nincs szükségem sem a segítségére, sem az ebédjére – tiltakozott. – Egyedül is elboldogulok. A férfi egyszerűen nem volt hajlandó elengedni a karját. Shelleyre nézett, és mélyen felsóhajtott. – Mondd meg neki, Sam, hogy nem kell félnie tőlem – könyörgött. – Kérd meg, légy szíves, hogy szeressen engem. Sam Gladstone eléggé különös hangot hallatott, mely leginkább valami horkantásfélére emlékeztetett. Aztán nagy nehezen megszólalt. – Azt éppen nem tanácsolnám, Miss Pride, hogy nyugodtan bízza az életét Michaelre. De egy ebéd elől, azt hiszem, nem kéne elzárkóznia. Shelleynek éppenséggel esze ágában sem volt Michael Harperral ebédelni. Egy sereg elintéznivalója akadt még, egy csomó helyre el kellett mennie, sok-sok emberrel találkoznia. És mindebbe egy cseppet sem fértek be holmi jóképű áruházi tolvajok, akik titokzatos módon, egy húron pendülnek a helyi rendőrhatósággal. Puszta kíváncsiságból pedig nem fog még jobban belebonyolódni ebbe az ügybe. Michaelre emelte a tekintetét, és el volt szánva arra, hogy mindezt meg is mondja neki, méghozzá a lehető leghatározottabban. De vesztére tette, mert a titokzatos alak újra hatalmába kerítette. A megnevezhetetlen kapcsolat újra testet öltött közöttük, ott vibrált körülöttük. Ezúttal Shelleynek már az az érzése támadt, hogy ha akarná, meg is tudná érinteni ezt a mágikus erejű áramlást kettejük között. Így a tervezett dühkitörés helyett azon kapta magát, hogy engedelmesen lépked a férfi oldalán, ki az ajtón, le a lépcsőn. Hát teljesen elvette az eszét ez az ember?
2.
Bár Shelley az akaraterejét látszólag elveszítette – már ami a férfi társaságának visszautasítását illeti azt a képességét, hogy a maga módján hangot adjon a tiltakozásának, még sikerült megőriznie. – Hová megyünk? – kérdezte gyanakodva, amikor Michael átvezette a parkolón, és gyalogosan vágott neki ismeretlen úticéljának. – Természetesen ebédelni – felelte a férfi mosolyogva. – Máskor ilyenkor már rég tűi vagy az ebéden. Látszik rajtad, hogy flamós vagy. Flamós? Shelleynek csak nagyon halovány elképzelése volt róla, mit is jelenthet ez a szó. Annyit azonban biztosan tudott, hogy nem kifejezetten örül neki, ha őrá alkalmazzák. – Egy cseppet sem vagyok flamós. – Márpedig egészen biztosan az vagy – erősködött Michael dühítő előzékenységgel. – Jól ismerem a tüneteket: ingerlékenység, villogó szemek, teljes humorérzékvesztés. Klasszikus eset vagy. Minden baljós előérzete ellenére Shelley érezte, hogy önkéntelenül elmosolyodik. – Te pedig elsőrangú diagnoszta vagy, ha nem tévedek – vágott vissza stílszerűen, minden bántó él nélkül. Egy piros lámpához érkeztek éppen. Shelley megjegyzésére Michael mókásan Önelégült képet vágott, kihúzta magát, és laza eleganciával megigazította nyakkendőjén az akkurátus csomót. – Ez csak egyike a számtalan ragyogó képességemnek – nyugtázta szerényen. – Többen mondták már, hogy mestere vagyok az effajta diagnózisoknak, és különösen jártas a megfelelő gyógymód kiválasztásában. A lámpa zöldre váltott. Újra nekilódultak. Egyszerre léptek, annak ellenére, hogy a férfi léptei „normális esetben” jóval hosszabbak voltak. Egy hatalmas csillogó portál előtt elhaladva Shelley megpillantotta a saját tükörképüket a kirakatüvegben. Michaelé nyugalmat és határozottságot sugárzott. Viselkedésének hanyag eleganciáját előnyösen egészítette ki a makulátlan öltöny – míg ő… mit is lehet erre mondani? Skót kockás szoknyájában és a szolid gyapjúpulóverében úgy festett, mint egy diáklány. Most még mintha a szeplői is erősebben látszottak volna. Furcsa, hogy ezt idáig soha nem vette észre. Fiatalnak, gondtalannak és valahogy nagyon oda nem illőnek tűnt Michael oldalán. Jóképű is – villant át az agyán hirtelen – de naiv. – És milyen gyógymód alkalmazandó flamósság esetén? – kérdezte, nem is annyira kíváncsiságból, mint inkább azért, mert a kettejük össze nem illőségéről szőtt előbbi gondolatait szerette volna mihamarabb kisöpörni a fejéből. – Sushi – hangzott a tömör, megfellebbezhetetlen és kissé fölényeskedő válasz. – Sushi? – torpant meg Shelley rémülten a zsúfolt járda kellős közepén. – Csak nem arra a gyanús japán micsodára gondolsz? Michael bólintott. – De bizony. Pontosan arra. Shelley a fejét csóválta, sötét szeme tágra kerekedett. – Nem… nem is vagyok igazán éhes. Igazság szerint most, hogy jobban meggondolom, talán nem ártana, ha egyenesen visszamennék dolgozni. Ha volnál szíves és… – Szavait elnyomta a járművek zaja. Kétségbeesetten forgolódott, hátha megpillant valahol egy taxit. Ha idejében rájön, hogy ez az ember ilyen szörnyű merényletet tervez ellene, és mindenféle egzotikus ételeket akar megetetni vele – egyből visszautasította volna az ebédmeghívást, minden vibráció meg delejes vonzás ellenére is. Enyhe bosszankodással vegyes hitetlenkedés ült ki Michael arcára. – Nem szereted a sushit? Shelley nagyot nyelt. Hallott már erről a híres sushiról, és amennyire vissza tudott emlékezni, a hallottak nem voltak éppen biztatóak. Mintha valami nyers hal meg hínár réme ködlött volna fel az emlékezetében. – Nem tudom – ismerte be. – Még sose kóstoltam.
Michael olyan képet vágott, mint akit villámcsapás ért. – Soha nem ettél még sushit?! Itt élsz Kaliforniában, a legvadabb divathóbortok hazájában, és képes vagy csak úgy elmenni az egyik legnagyszerűbb élmény mellett? Shelley igyekezett méltóságteljes arckifejezést Ölteni, de a férfi kék szemének villanásából azonnal látta, hogy próbálkozása nem volt igazán sikeres. – Egyáltalán nem érdekelnek a divathóbortok – jelentette ki. – Annyi a dolgom, hogy nem érek rá ilyesmivel foglalkozni. Michael egy kézlegyintéssel elejét vette Shelley további tiltakozásának, és ismét karon ragadta a lányt. Olyan határozott és tempós léptekkel lódult neki, hogy Shelleynek szabályosan futnia kellett, ha lépést akart tartani vele. Mint egy jól idomított pudli, a gazdája mellett… – Senkinek sem lehet annyi dolga, hogy elszalassza a sushit – tájékoztatta Michael derűsen. – Sam ajánlott egy jó kis sushifalatozót, rögtön itt a következő sarkon. Vedd úgy, hogy tanulmányi kiránduláson vagy. Shelley iparkodott valamelyest enyhíteni szorult helyzetén. – De a sukiyakit imádom. És a tempurát is. De Michael erre sem volt vevő. – Ezek mind vacsorára való ételek. A sushi viszont ebéd. Méghozzá pompás ebéd! – De nem is vagyok éhes – próbálkozott Shelley egyre reményvesztettebben. – Nem számít – világosította fel Michael. – Egy sushifalatozó kész gyönyörűség a többi érzéknek is, nem csupán az ízlelésnek. Kényelmesen hátradőlhetsz a székedben, gyönyörködhetsz a finom pasztellszínek ízléses keveredésében, élvezheted az egzotikus ételek illatát és a halk keleti muzsikát. – És a tetejébe még azt is megcsodálhatom, hogyan tömöd degeszre magad, igaz? – sóhajtott föl Shelley, és most már beletörődött, hogy elvesztette a csatát. – Lenyűgözően hangzik. További tiltakozásra már amúgy sem maradt volna ideje. Michael megállt egy színes zászlókkal díszített ajtó előtt, és Shelley, még mielőtt sikerült volna kiagyalnia egy utolsó mentőötletet a szökésre, máris egy hosszú, kék csempés pult előtt találta magát. Egy fura alak szemébe nézett, akit első látásra minden épelméjű ember szamuráj harcosnak nézett volna, görbe kardjával és egyéb kellékeivel. – Égy perc, és megbeszéljük, mit rendeljünk – közölte Michael a szamurájjal, miközben leplezetlen gyönyörűséggel szimatolt bele a levegőbe. – Na, mi legyen az, Shelley? Tintahal? Polip? Kagyló? – Mondtam már, hogy nem vagyok éhes. – Shelley két kézzel kapaszkodott a pult szélébe, mintha attól tartana, hogy mindjárt leszédül a székről. Azt ugyan nem tudta volna megmondani, miért rémisztette meg úgy e szokatlan ételek puszta említése is, de abban biztos volt, hogy nem élné túl, ha meg kellene kóstolnia őket. Hirtelen azt érezte, hogy Michael megszorítja a kezét. – Figyelj rám – mondta lágyan, és mintha most első ízben egy kissé elbizonytalanodott volna. – Nincs mitől tartanod. Nem fogok rád tukmálni semmit. – Ujjai még szorosabban fonódtak a kezére. – Menjünk inkább máshová. Shelley érezte, hogy elpirul. Óriási – gondolta magában. Már csak ez hiányzott a szeplőinek. A halvány rózsaszín alapon most körülbelül úgy matathatnak a szeplői, mint pikniken a fűre terített abroszt megrohamozó vöröshangyák hada. Pokolian bután viselkedik, és ráadásul tökéletesen tisztában is van vele. Mint ahogyan azzal is, hogy Michael ezek után joggal kezelheti úgy, mint egy éretlen, ijedős kamaszlányt. Márpedig ezt nem hagyhatja annyiban. Visszafojtotta hát minden ellenérzését, és reszketeg mosolyt erőltetett az arcára. – Ne nevettesd ki magad! – csattant fel olyan fesztelenül, amennyire csak tellett tőle. – Ez a hely itt tökéletesen megteszi. Iszom egy teát, és nézlek. – Önkéntelenül összerezzent, mikor hozzátette: – Ahogy eszel. Michael előbb tanakodott egy kicsit, aztán elmosolyodott. – Rendes kislány vagy. Mégis azt hiszem, jobb, ha most nem nézed végig, hogyan készítik el a sushit. Odaintette a görbekardost, rendelt egy sereg teljességgel érthetetlen nevű ételt, és megkérte a szamurájt, hogy mindezeket az étterem másik végében lévő asztalnál szolgálják fel. – Egy félreeső zug – mondta kedvesen Shelleynek, amint az asztalhoz vezette. – Innen nem látod a sushikészítés fortélyait, de legalább mások sem látják, mivel vagyunk mi elfoglalva.
Annak ellenére, hogy Shelley mindvégig érezte az erős vonzódást kettejük közt, ez volt az első alkalom, amikor Michael is tett halvány utalást arra, hogy némi regényes elképzelései vannak kettejük kapcsolatát illetően. Shelley elképedve pillantott rá, aztán szándékosan úgy telepedett le a piros műbőr padra, hogy ne maradjon mellette Michael számára hely. A férfi sóhajtott egyet, majd szó nélkül helyet foglalt az asztal túlsó oldalán. Azonnal ott termett egy pincérnő. Teát szolgált fel, majd kecsesen meghajolt és magukra hagyta őket. – Most pedig – szólalt meg Michael szokatlanul komoly hangon, miközben előrehajolt és mélyen a lány szemébe nézett – mesélj magadról! Hogyan lehetséges, hogy pszichológus létedre ilyen aggodalommal telve szánod rá magad egy újdonság kipróbálására? Shelley elképedve bámult rá. Meglepte, hogy a férfi milyen határozott érzékkel tapintott rá a lényegre. Ugyanakkor mégsem volt teljesen igaza. Egészében véve ugyanolyan nyitott volt új élmények befogadására, mint bárki más. Vagy talán mégsem? Hirtelen tudatára ébredt, hogy már nagyon régóta szinte csak a munkájának él, teljesen elmerül a hivatásában. Talán itt lenne az ideje, hogy tartson egy kis szünetet, és átértékeljen egy sor dolgot. Mindenesetre ez a pillanat nem kifejezetten alkalmas arra, hogy mindezt végiggondolja. Így aztán magyarázkodás helyett inkább ellentámadásba lendült. – Először talán te magyaráznád meg nekem, hogy lehet egy áruházi tolvaj ilyen puszipajtási viszonyban a rendőrséggel! Michael felnevetett. – A bűnözők és a zsaruk elválaszthatatlanul egymásra vannak utalva. Mint azok az apró kismadarak, akik a rinocéroszok hátán tanyáznak a vadonban. Meg sem tudnak lenni egymás nélkül. Ennél azért jóval többről van itt szó! Ezt eddig is érezte, most pedig egyértelműen kiolvasta a férfi arckifejezéséből. Nagyon, de nagyon szeretett volna a végére járni ennek a rejtélynek. – Te valójában nem is vagy tolvaj, igaz? – kockáztatta meg Shelley az egyre nyilvánvalóbb feltételezést. – Mi dolgod volt ma ott az áruházban? Michael mosolya kissé elhalványult. – Bízom benne, hogy a fickó, aki miatt ezt a cirkuszt rendeztem, nem olyan fogékony, mint te – felelte. – Vagy ha mégis, akkor minden igyekezetünk hiábavaló volt. – Aha! – csapott le Shelley. – Szóval az egész csak egy ingyencirkusz volt! De miért? Michael mosolyogva dőlt hátra a padon. – Azt szokták mondani, ha tolvajt akarsz fogni, állj be közéjük. Van egy ember – a neve most lényegtelen – aki abban az áruházban „tevékenykedik”, és mindenáron be kellett bizonyítanom neki, hogy az én kezem is ragadós. – Elnevette magát. – El se hinnéd, mennyi mindent fújtam meg az emberek orra előtt, és senki sem szólt egy árva szót sem. Míg végül emberemre akadtam. Rád. Shelleynek hirtelen fény gyúlt az agyában. – A tolvajt kerested, amikor rám szóltál, hogy várjak még egy kicsit a patáliával?! Michael bólintott. – És te vártál is. Ez őszintén szólva meglepett. Elég volt egyetlen pillantást vetnem mindenre elszánt arcodra, hogy attól tartsak, felgördül a függöny, mielőtt még megérkezne a díszvendég. A pincérnő kihozta az ebédet, és Shelley most egy kis időt nyert arra, hogy elmagyarázza majd, miért ment bele a játékba olyan készségesen ott az áruházban. Hogy elmesélje, mennyire lenyűgözte és hatalmába kerítette a kíváncsiság Michael személye és megmagyarázhatatlan, ellentmondásos viselkedése iránt. Hátradőlt a padon, és leplezetlen bizalmatlansággal méregette a szép fekete tálcát, melyet a pincérnő Michael elé tett. Furcsa, ételre csak igen haloványan emlékeztető dolgok voltak rajta, apró kupacokba halmozva. Shelley iparkodott meg sem fejteni az eredetüket. Olyan érzése volt, mintha a vele szemben ülő férfi nagy élvezettel látna neki, hogy bekebelezzen egy marék élő hangyát, néhány rángatózó földigiliszta kíséretében. – Ez pedig az öné – hajolt meg kedvesen mosolyogva a pincérnő, és Shelley elé is letett egy kicsiny porcelántányért. A tányér közepén szabályos, hosszúkás fekete henger díszelgett, vékony szeletekre vágva, mint valami különleges desszert. Körülötte művészien elrendezett
apró zöldségforgácsok és gyömbéres narancskarikák. – Kaliforniai tekercs – mondta a pincérnő büszkén. – Biztosan ízleni fog. Shelley megborzongott, és már éppen a pincérnő tudomására akarta hozni, hogy egyáltalán nem éhes, továbbá hogy nem áll szándékában, ebben az étteremben semmiféle ételt elfogyasztani, még csak megérinteni sem. De amikor tekintete a fiatal nő reménykedő pillantásával találkozott, magába fojtotta a mondanivalóját. – Én is biztos vagyok benne – nyögte elfúló hangon. – Köszönöm szépen. Amint a pincérnő távozott, Michael bátorítóan rákacsintott. – Ne nyugtalankodj. Szó sincs itt nyers halról. Ha alaposabban megnézed, láthatod, hogy egyszerű, fűszeres, főtt rizs, a félelmetesnek ható göngyöleg pedig nem más, mint puhára párolt, apró rózsaszín tengeri rák és zöld avocado. Shelley a tányérjára meredt és szemügyre vette tartalmát. – Ez igaz – közölte gyanakodva – de mi ez a papírvékony fekete borítás rajta? Michael arca kissé elborult. – Előbb kóstold csak meg, aztán majd… Shelley úgy nézett rá, mint akinek már fogytán a türelme. – Mi ez? – kérdezte újra szelíd, de ellentmondást nem tűrő hangon. A férfi felsóhajtott. – Tengeri moszat. De nagyon finom, hidd el! Csak kóstold meg! Shelley evőpálcikájával elszántan belebökött az egyik szeletbe, és rettentő bután érezte magát nevetséges félelmei miatt. Egy pszichológusnak felül kell emelkednie ezeken a dolgokon – biztatgatta magát. Egy pszichológusnak tudatosan kell irányítania élete folyását. Eddig úgy érezte, hogy ez sikerült neki. De lehet, hogy csak azért, mert mindig a saját dolgaival foglalkozott. Állóvízben evickélt, s nem volt kitéve szokatlan körülményeknek, rejtett, víz alatti áramlásoknak. Most viszont, ahogy Michaelre nézett, úgy érezte, a férfi tekintetének mélyén óceánok vad, örvénylő forgatagát látja. – Gyerünk! – sürgette a férfi szelíden. – Fel a fejjel! Shelley hervadt mosollyal próbált uralkodni magán. – Nem félek én semmitől. Egyszerűen nem vagyok éhes – füllentette, bár tisztában volt vele, hogy ezzel az átlátszó kifogással már nem sokra viheti. Végül a két pálcikát ujjai közé fogva felemelt tányérjáról egy csipetnyit, majd lélegzetét visszafojtva legalább két szem rizst elrágcsált. – Az áruházban történtekről kezdtél mesélni – próbálta másra terelni a szót. Zavarta, hogy Michael árgus szemekkel figyeli, milyen keservesen küszködik a számára szokatlan táplálékkal. Igazság szerint a rizs nem is volt olyan borzasztó. Bekapott még egypár szemet, ezúttal egy kis darabka főtt rákkal és egy szelet avocadóval együtt. – A rendőrségnek dolgozol? Michael megvonta a vállát. – Nem egészen. A kerületi ügyészségnek. Nemrégiben kerültem ide, a helyi rendőrség – Sam kivételével – nem is tudja, ki vagyok. Vagy legalábbis eddig nem tudták. Shelley eközben meglepődve tapasztalta, hogy szemrebbenés – és főként émelygés – nélkül legyűrt egy egész szelet kaliforniai tekercset. A gyomra egyetlen zokszó nélkül tűrte az inzultust. Még a leheletfinom moszat is kifejezetten jóízű volt. Nem érződött rajta semmi kellemetlen tengeri íz. Felcsippentett egy újabb szeletet és elmélyülten kezelésbe vette. Michael a rá jellemző könnyed, természetes eleganciával kezelte az evőpálcikákat is. Shelley számára ez már lassan nem is volt meglepő. Azon kapta magát, hogy szabályszerűen tanulmányozza a férfit. Minden apró megnyilvánulását szemügyre veszi. Például a szája szögletében bujkáló halovány mosolyt. Vagy azt, hogy egészen összeszűkül a szeme, amikor egy különleges íz élvezetébe merül – vagy amikor őrá pillant. – Igen, ez kétségtelen – szögezte le Shelley. Michael kedvtelve nézegeti. Ezernyi apró jel árulkodik erről. Hirtelen azt érezte, hogy ajka, Michael mosolyának önkéntelen viszonzásaképp, ugyancsak mosolyra nyílik. Olyan régen nem nézett már így férfiemberre, hogy szinte el is felejtette, milyen csodálatos érzés: figyelni arra, aki figyel ránk. – Ki vagy te akkor valójában – szegezte neki most már nyíltan a kérdést –, titkos ügynök, vagy valami efféle?
Michael némi bosszankodással az arcán gyorsan végigpásztázta a termet. – Ne olyan hangosan, ha lehetséges – dörmögte a szája elé emelt szalvéta mögött. – A teáscsészéje után nyúlt. – Nem szívesen avatnám bele ezekbe a dolgokba a széles nagyközönséget. Igazság szerint Sam egy cseppet sem lesz elragadtatva, ha megtudja, hogy neked elmondtam. Shelley a csillogó kék szempárba nézett mélyen, és azonnal rájött, hogy Michael számára mindez csak játék. Óriási, mókás, izgalmas játék. És persze mindig ő a nyertes, minden egyes játszmában. Önkéntelenül elnevette magát. – De te tudod, hogy megbízhatsz bennem, igaz? Erre már Michael is hangosan felnevetett. – Hát… nem tudom. Most, hogy így szóba hoztad, be kell vallanom, hogy egyáltalán nem tudom. De az után a díjnyertes alakítás után, amit ma a kedvemért előadtál, megérdemled, hogy megtudd az igazat. Shelley arcára ráfagyott a mosoly. Eszébe jutott, mennyire meg volt rémülve, és milyen nehezen szedte össze magát annyira, hogy megtegye, amit kötelességének vélt. – Nem alakításnak szántam – szólalt meg csendesen. – Valóban azt hittem, hogy tolvaj vagy, és egyszerűen le akartalak szerelni. – És le is szereltél. Méghozzá fantasztikusan! Te a nap hőse, imádlak. Shelley lapos pillantást vetett a férfira. Most döbbent rá, milyen másképp élték meg ők ketten azt az eseményt, aminek főszereplői lettek aznap délelőtt. Ő csak a riadalomra, az izgalomra emlékezett. Örült neki, hogy senkinek sem esett bántódása, és határozottan bőszítette, hogy milyen könnyen eshetnek áldozatul ártatlan kívülállók az effajta „kisded játékoknak”. Michaelnek ugyanakkor csak jótékony izgalmat jelentett az egész, egy jól végrehajtott akció miatt érzett elégedettséget. Ezek szerint a többi ember sakkfigura az ő számára, semmi több?! Shelley megcsóválta a fejét. Lényegtelen. Michael Jerry páciense lesz, nem az övé. – Nem is tudtam, hogy a kerületi ügyészségen is foglalkoznak ilyesmivel – szólalt meg újra. – Azt hittem, ez teljes mértékben az FBI, a Szövetségi Nyomozó Iroda asztala. Michael rámosolygott. – Természetesen együttműködünk az FBI szerveivel, ugyanúgy, ahogy a helyi rendőrséggel is. Tudod, mostanság megint fellendülőben van az úgynevezett intellektuális bűnözés, különösen a divatos, gyorsan fejlődő ágazatokban. Üdülőhelyeken például, ahol rengeteg a pénzes ember, és persze rengeteg az olyan élősködő, aki megpróbálja kihasználni a helyzetet. Mi egy szövetségi igazságügyi alapítvány keretében dolgozunk. Speciális, titkos különítményként. – Intellektuális bűnözés? – Más szóval: csalás. Ingatlanüzérkedés. Beruházási csalások. Meg efféle. Ha nagy suskákat sejtenek egy-egy palimadár zsebében, megjelennek a hiénák, ráveszik az illetőt, hogy fektessen be mindenféle vonzó célok – és persze könnyű haszon – érdekében. Aztán menet közben a pénz is, a vonzó cél is, meg a kecsegtető haszon is kicsúszik a lépre csalt balekok kezéből és legtöbbször még csak reményük sincs rá, hogy megtérüljön a káruk. Régebben az ilyen bűncselekményeket véletlenszerűen göngyölítették fel és szinte találomra büntették. Ügyészek, vizsgálóbírók jöttek-mentek, évenként néha többször is gazdát váltott egy-egy ügy. Mi azt szeretnénk elérni, hogy nyomozók és ügyészek független, erre specializálódott csoportja vegye kézbe az ügyeket, és kísérje nyomon őket a titkos nyomozás fázisától a vádemelésen át az ítélethozatalig. Michael szeme csak úgy ragyogott a lelkesedéstől. Le sem tudta volna tagadni, hogy imádja ezt a munkát. – Tehát ha jól értem, te az áruházban éppen egy ügy „titkos” fázisán munkálkodtál. Akkor viszont mi szükség volt arra, hogy a rendőrség végigcsinálja az egész cirkuszt, tanúvallomással, jegyzőkönyvvel, kötelezően előírt pszichológiai vizsgálattal? – kíváncsiskodott Shelley. Michael vállat vont. Evőpálcikájával épp egy rakoncátlankodó gyömbérdarabkát kergetett körbe-körbe a tálca szélén. – Ez is beletartozik a játékba. Lehetőség szerint fenn akarjuk tartani a látszatot. Az első néhány alkalommal meg is jelenek majd Kramer doktornál a megbeszélt időpontban, aztán, amikor az ügy végleg lezárul, lelépek.
Shelley tekintetét most egyenesen a férfira emelte. – Ha már így véletlenül öledbe pottyant ez a lehetőség, talán nem ártana kihasználni – mondta. – Jerry… úgy értem, Kramer doktor nagyon ért a pszichoterápiához. – Miből gondolod, hogy pszichoterápiára van szükségem? – Michael hangjának alig észrevehető élességéből Shelley most már világosan felfogta, hogy a férfi nem túlzottan lelkesedik az ötletért. Abbahagyta az evést, és a lányra nézett. Ezúttal nem bujkált mosoly még a szája szögletében sem. – Hébe-hóba mindenkinek szüksége van arra, hogy feltárja valakinek azt, ami a szívét nyomja – összegezte véleményét Shelley kissé álmodozva. – Ez a kaliforniai tekercs valóban nagyon finom. – Bekapta az utolsó falatot is, és közben lopva Michael tányérjára pillantott, hogy szemügyre vegye, miféle finomságok maradtak ott. A tekercs ízletes volt ugyan, de meglehetősen soványka, úgyhogy Shelley bizony meglehetősen éhes maradt. – Miért nem te csinálod a vizsgálatot? – nyújtotta át hirtelen a kezét Michael az asztal fölött. Shelley megpróbálta elhúzni a kezét. Meglepte és zavarba hozta a férfi ujjainak meleg érintése, a mozdulat bizalmassága. De Michael nem eresztette, és a tekintetébe lassan újra visszatért a megszokott cinkos pajzánság. – Elintézem, hogy hivatalból téged jelöljenek ki Kramer doktor helyett. Biztos vagyok benne, hogy veled rekordidő alatt felszínre hoznánk tudatalattim minden rejtett perverzitását. – Nem lehet – tört ki a tiltakozás Shelleyből. A hangja remegett, és ettől még inkább zavarba jött. – Még nem szereztem meg a képesítést. Michael bolondozva vonta össze a szemöldökét. – Akkor te csak egy bébi pszichológus vagy. Egy pszichológusbébi. Shelley már-már dadogott afeletti nagy igyekezetében, hogy megfelelő magyarázattal szolgáljon. – Folytatok bizonyos tanácsadói tevékenységet, és meghatározott keretek között foglalkozom pszichoterápiával is. És órákat adok, minden csütörtök este a helybeli szabadegyetemen. De kormányhivatalok megbízásából még nem vállalhatok munkát. Erre még nincsen jogosítványom. – Izgatottan nedvesítette meg a szája szélét. – A tanulmányaimat már befejeztem, de van egy bizonyos kötelezően előírt gyakorlati idő, amit teljesítenem kell, és persze még nincs kész a diplomamunkám. Csak azután leszek tényleges, képesített klinikai pszichológus. – Értem – bólogatott Michael, miközben ujjai finoman, gyengéden cirógatták a lány kezét. Shelleynek olyan érzése támadt, mintha a férfi szőröstül-bőröstül be akarná kebelezni, és most épp a kezével kezdené a kóstolót. – És miről írod a szakdolgozatodat? Shelley egyszerűen nem tudta levenni a szemét a kezét simogató erős, barna ujjakról. Zavarát leplezendő így aztán éktelen hadarásba kezdett. – A színeknek a táplálkozási szokásokra gyakorolt hatásáról – darálta gépiesen. – Tudod, az ételek színe nagyon fontos szerepet játszik az ízek érzékelésében, az ízlelés kialakulásában. Rengeteg kísérletet végeztem. Piros makarónival, zöld rántottával, lila almamártással etettem kísérleti alanyokat, és tanulmányoztam, hogyan befolyásolja az étvágyukat a szokatlan színű étel. – Zöld rántottát? – hitetlenkedett Michael. Shelley bólintott. – Meg fekete krumplipürét és narancssárga tejet. Michaelből kitört a nevetés, még a lány kezét is elengedte. – Elképesztő – nyögte levegő után kapkodva. – És még te voltál úgy oda a sushitól! – De hát ez egészen más… – tiltakozott Shelley, de maga is belátta nyomban, hogy nem is olyan nagy a különbség. Michael felállt az asztaltól. – Shelley Pride – szólalt meg szinte ünnepélyesen, miközben mutatóujjával szelíden megérintette a lány állát, s felemelte a fejét, hogy a szemébe nézhessen. – Rendkívül szórakoztatónak találom a társaságodat, de most mégis magadra hagylak egy percre, ha megbocsátod. El kell intéznem egy sürgős telefont. – Mosolyogva lehajolt, és könnyű csókot lehelt a lány ajkára, aztán sarkon fordult. Shelley pedig gyönyörűséggel vegyes megütközéssel bámult utána.
Tetszett neki ez a férfi. Arcára mosoly ült ki, ahogy alig hallhatóan maga elé suttogta: igenis tetszik neki Michael Harper. Méghozzá nagyon tetszik. Most már csak az a kérdés, miért nem rémiszti meg mindez. Pedig jobb félni, mint megijedni. Nem érzett ilyen erős vonzódást senki iránt, amióta – Istenem, már az idejét sem tudta, mióta. Talán Barry óta. Kapcsolatuk Barryvel az egyetem utolsó évében mélyült el, amikor is Shelleynek el kellett döntenie: tovább tanul-e és nyomorog, vagy inkább valami állás után néz, és végre tisztességes anyagi körülményeket teremt magának. Végül úgy döntött, hogy megpróbálja együtt a kettőt. Napközben titkárnőként dolgozik, este iskolába jár, éjszaka pedig tanul, hogy letegye a szakosodáshoz szükséges vizsgákat. Emiatt tartott aztán ilyen sokáig, hogy minden tanulmányi és vizsgakötelezettségének eleget tegyen. Annak idején a Barryvel kapcsolatos csalódása csak megkönnyítette életformája átalakítását. Barry aranyos fiú volt, jó barát. Sűrű, göndör vörös haja volt, és komolykás, zöld szeme, amelyből szinte áradt, hogy: szeretlek, Shelley. Az ajkai is ezt mondták – a testéről nem is beszélve. Shelley meg volt győződve róla, hogy a diplomaosztás után azonnal összeházasodnak. Már éppen azon gondolkodott, hogy keres egy kis lakást, és meglepi vele Barryt. Egy közös kis fészket, amely csakis az övék lesz majd az esküvő után. És akkor véletlenül összehozta a sors Barry kétségtelenül állapotos és kétségtelenül szerelmes szeretőjével és élettársával, Lydiával, akinek a létezéséről mindaddig nem is tudott. Miután kiderült a turpisság, már könnyűszerrel emlékezetébe tudta idézni az árulkodó jeleket, amiken addig könnyedén átsiklott. Barry kétségbeesett tiltakozását minden olyan alkalommal, amikor Shelley felajánlotta neki, hogy elkíséri szállására, a közeli panzióba; a számtalan estét, amikor annyi „tanulnivalója” volt, hogy nem ért rá vele találkozni, a nyilvánvaló hazugságot, hogy még telefonja sincs. Szerelmük kizárólag az egyetem területére korlátozódott. Barry a városban egy másik életet élt. – Mindkettőtökre szükségem van – magyarázkodott később, amikor Shelley kérdőre vonta. – Szükségem van arra a szellemi kihívásra, amit te jelentesz, de nem tudok meglenni Lydia anyáskodó kényeztetése nélkül sem. Miért nem vagytok képesek ti nők megemészteni ezeket a dolgokat? Tényleg, vajon miért? Különös dolog történt Shelleyvel. Barry iránt érzett szerelme egyik pillanatról a másikra elpárolgott. Átvette a helyét egy új érzelem: hirtelen támadt barátsága Lydiával. A két nő sajátos szövetségre lépett, és Shelley végül, mint esküvői tanú jelent meg a házasságkötésüknél. És ott volt akkor is, amikor megszületett az első gyermekük. Segített, amiben tudott. És végül még összecsomagolni is segített, amikor a kis család felkerekedett és Oregonba költözött, hogy egy Eugene melletti apró farmon telepedjék le. És most itt van ez a Michael Harper, hogy rég elfeledett érzelmek emlékét szítsa fel újra. Saját ostobaságán mosolyogva Shelley csak a fejét csóválta. Nem szabad ezt az ügyet komolyan venni – győzködte magát. Jobb inkább valami másra gondolni. Valami ennivalóra, példának okáért. Saját reménytelenül üres tányérjára pillantott, aztán az asztal túlsó végén árválkodó tálcára, majd a tálcán csábítóan illatozó apró halmocskákra. Minél többet gondolt az imént bekebelezett kaliforniai tekercsre, annál finomabbnak fást. Vajon milyen lehet az a sokat emlegetett sushi, amit Michael rendelt? Nem lehet olyan nagy a különbség… fogta az egyik evőpálcikát és lopva beleszúrta a legközelebb eső kupacba. Milyen lehet ez a vékony, fehér, pehelyszerű valami a rizs tetején? Michaelnek igaza van. Ha szemrebbenés nélkül képes volt fekete krumplipürét enni, hogyan rettenhet vissza egy kis nyers haltól? Gyorsan körbepillantott, vajon látja-e valaki, aztán villámgyors mozdulattal lecsippentett egy darabkát a sushiból és bekapta. Kissé megborzongott, ahogy az étel a nyelvéhez ért. Semmilyen íze sem volt. Reménykedve forgatta egy darabig a szájában – de semmi. Teljesen ízetlen. Talán egy nagyobb darabkával kellene próbálkoznia… Önmagát bátorítva most már egy nagyobb darabot orozott el, és komótosan majszolgatta. Ennek ugyan volt már valami íze, de cseppet sem emlékeztetett halra. Mi tagadás, kimondottan
ízlett Shelleynek, a hűs vajként olvadt el a szájában. Teljes magabiztossággal látott neki újból, és bekebelezte az egész kupacot – nyers halat, rizst és minden egyebet. Csodálatos! Olyan íze volt, mint az egész éttermet belengő illat. Kissé szokatlan, egzotikus, de nagyon kellemes. És még maradt a tálcán… Az asztal fölé hajolt, és tanulmányozni kezdte a választékot. Egy apró finomságot kapásból kipipált a listáról. A húsocska gumiszerű állagából ítélve ugyanis megállapította, hogy egy darabka polippal van dolga. Jól látszottak rajta a jellegzetes, gyanús pöttyök. Még ebben az ugyancsak új keletű élelmiszerügyi kritikátlanságában is elborzadt a polipevés gondolatától. De szerencsére volt ott még más is. Talán ez az ezüstösen csillogó rózsaszínű halacska… – Aha!!! – harsant fel mellette Michael kaján hangja. Úgy érte Shelleyt, mint valami áramütés. Bűntudatos képpel húzta be a nyakát. – Tudtam, hogy könnyelműség, sőt ostobaság volt ennyire megbízni benned. Egy nőben, aki képes kinézni, mit kinézni: kienni a falatot az ember szájából. – Még csak a közelében sem volt a szádnak – vágott vissza durcásan, sértődöttséget színlelve Shelley. – És különben is: te biztattál, hogy legyek már egy kicsit nyitottabb. Michael a székére huppant, és Shelley elé tolta a tálcát. – Csak bátran, ne zavartasd magad! Örömmel tölt el a tudat, hogy a magam szerény eszközeivel hozzájárulhatok a nemzetközi megbékéléshez, és ezáltal a világbéke megteremtéséhez. Shelley szégyenkezve mosolygott, de nem utasította vissza az ajánlatot. – Nem hiszem, hogy jelentős mértékben befolyásolni tudnám a világbéke kialakulását – vallotta be töredelmesen. – De ha finom ételek elfogyasztásával hozzájárulhatok, akkor a magam részéről meg fogok tenni minden tőlem telhetőt. Michael hátradőlt, és gyönyörködve figyelte, hogyan lakmározik a lány. Amikor Shelley felpillantott, és tekintete találkozott a mosolygó meleg szempárral, egyszeriben úgy érezte, mintha egy zacskó fűrészporba harapott volna. Óvatosan nyeldekelve megpróbálta Michaelt szóra bírni. – Sikerült a telefon? Michael némán bólintott, le nem vette volna szemét a lányról. Shelleynek eszébe jutott, amit az imént mondott. „Rendkívül szórakoztatónak találom a társaságodat.” Szó szerint ezt mondta. S most, ahogy így ránézett, a tekintete is ugyanezt mondta – a maga módján. Borzasztóan izgalmas, de Shelley jól tudta, veszélyes játék is ez. Próbáld meg rávenni, hogy beszéljen – biztatta magát. Még mielőtt elhiszed, amit a szemével üzen. Tétován ismét a telefonbeszélgetésre terelte a szót. – Újabb James Bond típusú megbízatást kaptál? – kérdezte erőltetetten, elég óvatlanul és meglehetősen hangosan. – Ismét nekilátsz valahol az ország egy távol eső csücskében az áruházak kifosztásának? Michael tekintete szigorú lett, arca elkomorult. – Az én munkám nem nyilvános vicctéma, Shelley – mondta fojtott hangon. A lány megdermedt. Bántotta a rendreutasítás. Hát persze hogy nem vicctéma. Jobban meggondolhatná, mit beszél. – Mióta űzöd ezt a… hivatást? – kérdezte most már jóval halkabban, óvatosan körbepillantva, vajon nincs-e valaki más is hallótávolságon belül. Michael vállat vont. – Ügy tűnik, amióta csak a világon vagyok. – És nem veszélyes? A férfi elnevette magát. – Te aztán tényleg mindent tudni akarsz! Nem, nem túlságosan veszélyes. Semmivel sem kockázatosabb, mint a magasépítés vagy a sárkányrepülés. Azaz semmi kétség: rendkívül veszélyes. Mint ahogy ahhoz sem fér semmi kétség, hogy épp ez az, ami Michaelt vonzza. Shelleyt egyszeriben valami megmagyarázhatatlan rossz érzés kerítette hatalmába. Szánjátok meg a szegény asszonyt, aki beleszeret Michael Harperbe… – Gondolom, sokat kell utaznod. – Az a legjobb módszer, ha az ember mindig szűz területen dolgozik – bólintott Michael. – Így lehet a legkönnyebben biztosítani, hogy a célpontul kiszemelt hiénák még csak ne is sejtsék a valódi kilétedet.
És így az alkalmi barátságok, kapcsolatok sem nőhetnek túlságosan az ember fejére – tette hozzá gondolatban Shelley. – Nem lehetetlen, hogy ez is fontos, nem kevésbé vonzó tényező ebben a munkában Michael számára. Mindig akad jó ürügy arra, hogy odébbálljon. – Magánjellegű kapcsolatok pedig egyszerűen nem léteznek – jelentette ki Michael könnyed mosollyal, mintha csak a gondolataiban olvasna. – Nem engedhetem meg magamnak, hogy közel kerüljek bárkihez is. Nemcsak azért, mert túl rövid az idő, hanem azért is, mert az ember olyankor hajlamos áttörni a kötelező korlátokat, és ez óhatatlanul sebezhetővé teszi a másik… mások számára. Úristen – gondolta Shelley, miközben döbbenten bámulta a férfit. Hát nem veszi észre ez az ember, mit művel?! Ha ezt sokáig így folytatja, ebből előbb-utóbb valóban súlyos lelki problémái fognak származni. Hiszen egyértelműen a kívülállás racionalizálásáról beszél! Szabályos Peter-Pan komplexus. Talán mégsem fog ártani neki néhány órácska azon a díványon, Jerry rendelőjében. – Olvasok ám a gondolataidban, pszichológusbébi lady – közölte ekkor Michael sóhajtva. – Verd ki a fejedből! Tökéletesen normális, boldog, kiegyensúlyozott ember vagyok. És semmi szükségem olyan pszichológusra, aki majd jól meggyőz az ellenkezőjéről. – Egy szót se szóltam – pislogott Shelley ártatlanul. – Egy árva szót sem. – No de majd Jerryhez azért lesz egy-két szava, ha módját ejtheti. – Igen, igen – morfondírozott tovább, miközben a polip kivételével a sushi utolsó maradványait is eltüntette. Az előbbi rossz előérzete jogosnak bizonyult. Isten kegyelmezzen meg annak a szerencsétlen nőnek, aki beleszeret Michael Harperbe. Még szerencse, hogy őt ez nem érinti. Bár tetszik neki Michael. Őszintén szólva nagyon is tetszik. És tagadhatatlan, hogy feltűnő férfias vonzereje sem hagyja hidegen. De sok-sok évet töltött el azzal, hogy felépítse maga köré azokat az áthatolhatatlan, erős falakat, amelyek mögött háborítatlanul élheti a maga életét – egy váratlan találkozás nem rombolhatja le hosszú évek munkáját. És mint ahogy Michael maga is célzott rá: lehet, hogy többé soha nem látják viszont egymást.
3.
Kijöttek a sushifalatozóból és elsétáltak a sarokig, hogy egy taxit fogjanak. Shelley némi bosszúsággal vette tudomásul, hogy amint Michael intett, már le is fékezett mellettük egy sárga taxi. Ilyen ember ez – gondolta –, egyetlen kézmozdulattal előteremt mindent, amit akar. Neki bezzeg egy örökkévalóságig tart, hogy taxit szerezzen, valahányszor csak időzavarba kerül. Michaelnek mindez egy laza kézmozdulat. A visszaút az áruházhoz mindössze néhány percig tartott, és Michael mindvégig szóval tartotta. Minden utcáról volt valami vicces mondanivalója, anekdotája, mint egy mókás kedvű idegenvezetőnek. Shelley egyfolytában nevetett. A taxis kitette őket az áruház parkolójában, Michael pedig határozott léptekkel elindult Shelley kocsija felé, mint aki biztosra veszi, hogy együtt folytatják a napot. – A te kocsid hol van? – kérdezte Shelley, amikor a metálkék Cougar bársonyülésére telepedett. – Sehol – felelte Michael nemes egyszerűséggel. – Nem szeretem, ha munka közben olyan apró, zavaró tényezőkre kell ügyelnem, mint egy autó. Menjünk vissza inkább a munkahelyedre. Onnan telefonálhatnék a kocsimért, és egyúttal megbeszélhetném az első vizit időpontját a kollégáddal. Teljesen logikusan hangzik – gondolta Shelley. Miért is ne? Bár közben megint csak elfogta az a megmagyarázhatatlan rossz érzés. Eltöltött egy kellemes délutánt egy férfival, akit valószínűleg soha többé nem lát majd az életében. Mindezt, mint magánember, mint nő élte át, és nem, mint hivatásos pszichológus. Ahogy azonban az irodába érnek majd, a magánember háttérbe szorul, és óhatatlanul helyébe lép a pszichológus. Vajon hogyan reagál majd erre Michael? Úgy látszott, egészen jól. Ő nem csinált ebből gondot magának. A várószoba egyenesen a parkolóból nyílt, és amint beléptek, Shelley érezte, hogy enyhén elpirul. Mi ez már megint? Zavarba jött attól, hogy Michaelt idehozta? Vagy attól félt: az arcára van írva, mennyire kedveli őt? Maga sem tudta, hányadán áll a dologgal. De szerencséjére a váróban nem tartózkodott egy árva lélek sem, akinek az ő zavarodottsága szemet szúrhatott volna. – Maria, a titkárnőnk bizonyára bent van Jerrynél… Kramer doktornál – fordult Michaelhez. – Ha esetleg várnál egy percet… – Bemehetnénk addig a te irodádba? – kérdezte Michael könnyedén. – Onnan telefonálni is tudnék. – Persze… hogyne… miért ne? – dadogta Shelley, bár a lelke mélyén pontosan tudta, miért ne. Eddig még nem voltak kettesben. Most is megremegett, ha eszébe jutott, micsoda vibrálás kezdődött kettőjük közt már az első alkalommal. Mi lesz ebből a delejes villódzásból, ha egyszer magukra maradnak? Semmi – szögezte le hirtelen elhatározással, ahogy kinyitotta az irodája ajtaját és betessékelte Michaelt. Végtére is önmagáéit felelős felnőtt nő, nem holmi csacska liba, aki képtelen ellenállni a kísértésnek. Még csak az kellene! Michael ráérősen bevonult és gyakorlott szemmel körbepillantott a szobában. Alaposan szemügyre vette az íróasztalt, a könyvespolcot, a díványt – egyiket a másik után, mintha lajstromba akarná venni Shelley életének minden egyes tartozékát. – Tanulmányozod a terepet? – kérdezte Shelley szárazon. A hatalmas tölgyfa íróasztalhoz lépett, melyen az ósdi, ormótlan, fekete telefon is állt. Szerette ezt a telefont. – Kedvem lenne felderíteni – vetette oda Michael szórakozottan. Shelley megfordult. Kíváncsi volt, vajon mi kötheti le a férfi figyelmét. Michael egy festményt vizsgálgatott elmélyülten. Jobban mondva egy reprodukciót, melyet Shelley is nagyon szeretett. A kép egy fiatal nőt ábrázolt, amint mosolyogva gyönyörködik két játszadozó kisgyerekben. Shelley látta,
hogy a férfi, akár egy szivacs, magába szívja a kép minden ecsetvonását, árnyalatát, kontúrját – míg betelve rá nem szánja magát új látványok befogadására. – A telefon – nyújtotta felé a kagylót Shelley, Michael pedig végre elszakadt a képtől és az asztalhoz lépett. Míg Michael telefonált, a lány szórakozottan matatott a fiókjában. Az égvilágon semmire nem volt szüksége a fiókból, de valamivel el kellett foglalnia magát. Közben egyfolytában azt latolgatta, vajon mi történik majd az alatt a néhány perc alatt, míg az autó megérkezik. Ujjai véletlenül ráakadtak a szögletes, foncsorozott szemüvegre, amit olvasáshoz szokott viselni néha. Diadalittas mozdulattal rántotta elő a fiókból, és az orrára biggyesztette. Kitűnő! Már a puszta tény, hogy rajta van a szemüvege, kellő figyelmeztetés lesz Michael számára, hogy ő itt most kizárólag „hivatalos” minőségében van jelen. – Na végre – csapta le a kagylót Michael. – Mindent elintéztem. Most már csak el kell ütnöm valahogy az időt, amíg a kocsi megérkezik. – Na de… – Hát ez nevetséges! Úgy hátrált Michael elől, mintha az épp most akarná rávetni magát. Mint egy védtelen, bundás erdei állatka, amelyik abban reménykedik, hogy sikerül kisiklania a vadmacska karmai közül. – Mi lenne, ha átmennél Jerryhez? Most már biztosan… – Nem – nyomult előre Michael céltudatosan és feltartóztathatatlanul, míg ott nem állt előtte egy lépésnyire, szemtől szemben. – Sokkal jobb Ötletem van. Shelley bizalmatlanul méregette. Vajon mi lehet az a „jobb ötlet”? A férfi szeme egyszeriben fátyolossá vált, határtalan mélység tárult fel benne, és Shelley úgy érezte, kilép a valóságból, és egy másik világba siklik át. Az érzelmek titokzatos, ködös világába. Szóra nyitotta száját, de nem jött ki hang a torkán. Csak nem akarja megcsókolni Michael? Tudta, hogy e pillanatban képtelen lenne elutasítani. De nem csókolta meg. Ehelyett inkább kézen fogta, és a süppedős bőrdívány felé vezette. – Még soha nem analizáltak – panaszolta félig gunyoros, félig komoly hangon. – Mutasd meg, hogy csinálják. Csak hogy tudjam, mire számítsak. – Elnevette magát, amikor látta, milyen elképedt ábrázattal huppan le Shelley a kanapéra. – Végtére is, ha jól látom, te már be is vagy mosakodva. Miért nem akarod végigjátszani a szereped? Nyilvánvalóan a szemüvegre célzott. Shelley dacosan igazította meg az orrán, bár közben rettentően nevetségesnek érezte magát. Talán Michael megsejtette, hogy az előbb egy csókra számított? S ha így van, miért nem csókolta meg? Bár most már úgyis késő. Átkozott legyen, ha valaha is hajlandó lesz megcsókolni ezt az embert. – Semmi akadálya, hogy végigjátsszam a szerepet – vágta oda majdnem fölényesen. – De akkor nem ülhetünk mind a ketten a díványon. Az analitikusnak a széken kell ülnie. – Ugye csak viccelsz? – telepedett le közvetlenül a lány mellé Michael. – Képtelen lennék akkora távolságból átkiabálni. Itt a díványon sokkal közelebb kerülhetek hozzád, megnyílhatok most azon nyomban… Shelley már éppen tiltakozni készült megint, de még idejében meggondolta magát. Esze ágában sem volt tovább rontani a helyzetét azzal, hogy nyíltan Michael tudomására hozza, mennyire zavarja ez a meghitt közelség. – Szükségem van a jegyzetfüzetemre – vágta ki magát szorult helyzetéből, de hiába: Michael egy szolgálatkész mozdulattal fölemelte az asztalról a füzetet, és átnyújtotta neki. Még a tollra is volt gondja. – Eszményi kísérleti alany leszek – dőlt hátra a kanapén, Shelleyre függesztett ártatlan tekintettel. – Alávetem magam, ha kell, a legvadabb kísérletnek is. Meztelenítsd le a testemet, a lelkemet! Ha analízis, hát legyen analízis az első vérig… Shelleynek, ha nehezen is, de sikerült megőriznie a komolyságát. – Szó sincs róla. Ilyen módszereket mi nem alkalmazunk. Nincs is szükség rá. Mi a pszichoanalízisben hiszünk, abban, hogy a múltunkba, a tudatalattinkba, a jelen eseményeibe való mélyebb betekintés révén feltárhatjuk cselekedeteink valóságos mozgatórugóit. – A lemeztelenítés sokkal izgalmasabb – dörmögte Michael.
Shelley úgy tett, mintha nem is hallaná a csipkelődő megjegyzést. Megfogta a tollát, és jegyzetfüzetére meredt. Michael végtére is valóban lehetne a páciense. Akkor talán sikerülne valami kézzel fogható szakmai célhoz eljutnia. A jótékony, megszokott bizonyossághoz, amellyel féken tarthatja ezt a szédítő-bódító izgatottságot, hisz ez máris azzal fenyegeti, hogy elveszíti az önuralmát. – Dőlj hátra, és engedd el magad! – parancsolt rá Shelley a férfire, a tőle telhető legnagyobb határozottsággal. A jól ismert rutin. Ez az! Ebbe talán megkapaszkodhat. – Mesélj nekem magadról. Az életedről. Hol nőttél fel? Aggodalommal tapasztalta, hogy a férfi egyre közelebb húzódik hozzá. Leplezze le rögtön ezt az átlátszó manővert – vagy várja ki a végét? Nem mintha nem tudná pontosan, mi lesz a vége… – Kezdhetnénk egy kis relaxációs gyakorlattal – javasolta Michael mély, duruzsoló hangján. – Biztos vagyok benne, hogy rendkívül jó hatással lenne rám. Most kellene felpattanni, és kiebrudalni ezt a szélhámost innen. Közölni, hogy rengeteg még az elintéznivalója, továbbá, hogy igen kellemes délutánt töltött vele, de ha nem ír, ne válaszoljon. Hiszen van már gyakorlata abban, hogyan kell könnyen-gyorsan megszabadulni a tolakodó piaci kofáknál is szemtelenebb férfiaktól. Miért tűnik ez mégis képtelenségnek Michaellel kapcsolatban, aki ráadásul nyíltan rosszban sántikál? Michael karja ekkor félreérthetetlenül átkarolta a vállát, és egészen a közelébe került. És mit tesz erre ő? Kedvesen rámosolyog! Hát teljesen elment már az esze?! Kétségbeesetten próbálta kivonni magát a férfi bűvköréből, de minden igyekezete hiábavaló volt. Michael közelsége, férfias vonzása álomszerű, érzéki ködbe burkolta. Valósággal elkábította. – A páciens kívánsága: parancs – hallotta Shelley a saját hangját, és józanabbik énje elborzadt önnön ostobaságától. Lelkének másik fele azonban még mélyebbre merült a csodálatos érzéki kábulatban. Olyan közel volt hozzá a férfi, olyan borzasztóan közel, hogy akár le is hunyhatta volna a szemét, maga előtt látja arcának minden apró vonását. Michael hangjának búgása a fülét csiklandozta. Érezte a férfi ujjainak érintését az állán, majd a másik kezét, amint tarkóját simogatva a hajába tűr. – Fantasztikus ez a terápia. Érzem, milyen pokoli jó hatással van rám – mormolta Michael. – De most még nem szabad abbahagynunk. Biztosra akarunk menni, igaz? Tökéletes munkát végezni… Egyik kezével óvatosan leemelte a szemüveget a lány orráról, a másik kezével pedig maga felé fordította az arcát. Aztán egy örökkévalóságig tartó gyönyörűséges mozdulattal hozzá hajolt, és Shelley ajkára tapasztotta az ajkát. Shelley később úgy értékelte a történteket, hogy minden bizonnyal hipnotizált állapotban volt. Valósággal transzba esett a férfi mély hangjának lágyságától, izmos testének közelségétől, a körülötte lebegő erőteljes, férfias illattól. Nincs más magyarázat. Hogy is engedhette volna meg egyébként, hogy megcsókolja? A legkisebb ellenállás nélkül… Michael ajkai előbb gyengéden megcirógatták a lány ajkát, aztán egyre erőteljesebben rátapadtak. Lassan, módszeresen hódította meg a lány száját; ízről ízre felfedezte, kóstolgatta, ízlelgette – és Shelley egész testét átjárta a forróság. A jegyzetfüzet meg a toll a földre pottyant, de már ügyet sem vetettek rá. Shelley ugyan megmozdította a kezét, de csak azért, hogy belekapaszkodjék az elegáns zakó hajtókájába, mintha soha többé nem akarná elereszteni. A hosszú napbarnított ujjai az arcát simogatták, el-elkalandozva a füle mögötti dús szőke hajfürtök közé, aztán lefelé a karcsú nyakon, egészen a pulóver nyakkivágásáig. Lassan becsusszantak a vékony pamuttrikó alá, finoman végigsiklottak a lány kulcscsontján, és megállapodtak a nyakán lüktető ütőérnél. Különös dolog történt Shelleyvel. Úgy érezte, új világ tárul fel előtte. Mintha fény gyúlt volna az agyában, és valami olyasmit világítana meg, amiről addig sejtelme sem volt. Soha nem fogta föl egészen azt a gyors, heves kémiai reakciót, ami egy férfi és egy nő teste között végbemehet. A lelke mélyén azt hitte, mindez jószerivel csak kitalálás, képzelgés, ámítás. Pszichológiai tanulmányai során mindvégig hitetlenkedve kezelte a nemiséggel kapcsolatos elméleteket, különösképpen azt, hogy létezhet olyan elementáris szexuális vonzerő, amely úgy
űzi a férfit és nőt egymás karjaiba, mintha az életük függene ettől. Esztelenül, akarattalanul. Most egy csapásra mindent megértett. Túlságosan is megértett. Gondolatai elmosódtak, a szoba, az egész világ homályba borult – és nem maradt más, csak ők ketten. Egy férfi és egy nő. Ujjai lassan a férfi zakója alá siklottak, érezte mellkasának melegét. Ajkai a kölcsönös felfedezés gyönyörűségével viszonozták a férfi csókjait. Nyöszörögve sóhajtozott. Halkan, ahogy a macska dorombol, kétségbeesetten, mint aki éhhalállal küszködik. Testének minden porcikája, amihez Michael csak hozzáért, pusztító tűzben égett, a bensejében felgyülemlett pokoli feszültség sistergő lávaként tört a felszínre. Úgy érezte magát, mint egy óriási trópusi húsevő virág, amelyik épp a szirmait bontja, hogy magába zárja ártatlan áldozatát. Shelley Pride ebben az egyetlen önfeledt csókban többet tanult meg saját nőiségéről, mint előtte egész életében. Észrevette, hogy a férfi egy kissé elhúzódik tőle, és ahogy a szemébe pillantott, olyan érzése támadt, mintha Michael meg volna lepve. Mintha nem számított volna ilyen heves reakcióra. De csak egy pillanatig tartott az egész, és Shelley megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor ismét hozzásimulhatott. Úgy burkolózott a férfi ölelésébe, mint aki végre otthonra lelt. Michael újra megcsókolta, és Ő újra viszonozta a csókot. Álomba ringatózott, és álmában átsétált a gyönyörűség szivárványa alatt. Érezte, amint a gyengéd ujjak végigsiklanak a bordáin, és önkéntelenül megfeszült a simogató kéz alatt. Félig öntudatlanul viszonozta Michael mozdulatát. A férfi ingét félrehúzva tenyere lázas mohósággal tapadt az izmos, kemény férfitestre. Kutató, érzéki gyönyörűséggel tapintotta ki ujjaival a férfi bőrének selymességét. Egy pillanatra meg-megállva eljátszadozott a mellkasát, köldökének völgyét beborító sűrű, fekete szőrzettel. Michael beleremegett, és ez a lányt az izgalom újabb, vad hullámával borította el. Egyre lejjebb csúsztatta a kezét a férfi hasán, beleborzongott a tenyerét perzselő hihetetlen forróságba. Michael úgy csókolta, mintha valóban fel akarná falni. Keze a lány mellére tévedt, tenyerébe fogta, egyre fokozódó, sürgető vággyal simogatta. A külvilág egyszerűen megszűnt a számukra. Kincset találtak, és nem tudtak betelni vele. Shelley szinte már félálomban mintha hallotta volna, hogy nyílik az ajtó, de a zaj nem jutott el a tudatáig. Mindaddig, míg meg nem hallotta a titkárnő rémült sikolyát. Vonakodva bontakozott ki Michael öleléséből, és egy pillanatra pusztán csalódottságot érzett. Bosszantotta az illetéktelen beavatkozás. Mariára pillantott. A szerencsétlen teremtés tágra kerekedett szemmel igyekezett feltűnés nélkül kihátrálni az ajtón. Shelley akkor eszmélt rá, mi is történik valójában, és az elmúlt néhány perc káprázatos varázsa egy szempillantás alatt szertefoszlott. Az ajtó becsukódott, és a csattanás egyszeriben észhez térítette. Úristen! Mit művelt?! Felpattant a díványról, a párnáról felkapta a szemüvegét és sebes mozdulattal az orrára biggyesztette. Iparkodott összeszedni magabiztossága széthullott elemeit. Kapkodva helyreigazgatta a ruháját, aztán csípőre tett kézzel Michaelre nézett. Az úgy ült ott, mintha mi sem történt volna. Szája szögletében ott bujkált a halvány mosoly, tekintetében a szokásos pajkos csillogás. Shelley egész testében reszketett. S bár jól tudta, hogy nem dühében remeg, mégis igyekezett ezt a látszatot kelteni. A „jogos” felháborodás volt a végső menedéke. – Azt hiszem, jobb lesz, ha most elmész – jelentette ki remegő hangon. Michael vonakodva felállt, ilyenkor látszott csak, mennyivel magasabb Shelleynél. Lassan a lány felé lépett, ő pedig úgy szökkent el előle, mintha tűz égette volna a talpát. – Ez azt jelenti, hogy mint páciens ki vagyok rúgva? – Hangjába csalódottság vegyült, de a kaján mosoly változatlanul ott ült az arcán. Shelley kétségbeesetten igyekezett megfejteni ezt az arckifejezést. Csak nem kineveti? A szoba legtávolabbi sarkába vonult vissza, a terjedelmes tölgyfa íróasztal mögött keresve menedéket. – Jobb lesz, ha tisztázunk valamit: soha nem is voltál a páciensem – oktatta ki a férfit hűvösen.
Hogyan engedhette meg, hogy idáig fajuljanak a dolgok? Ő, aki mindig olyan higgadt és magabiztos volt. Szegény Maria biztosan halálra rémült. Bár az igazat megvallva, ez zavarta az egész dologban a legkevésbé. Sokkal inkább aggasztotta a saját lelki nyugalma. Hogyan is engedhette meg, hogy ez az ember így hatalmába kerítse? Ez a férfi, aki már a kezdet kezdetén sem rejtette véka alá, hogy számára nem létezik semmiféle elkötelezettség. Ha megpróbálná intő példaként felfogni a történteket, talán még vissza tudna zökkenni a normális kerékvágásba. – Köszönöm az ebédet. Kifelé menet beszélj meg egy időpontot Mariával, ő pontosan ismeri Kramer doktor elfoglaltságát. Michael a szemébe nézett, és Shelley önkéntelenül elkapta róla a tekintetét. De hiába – a férfi lassú, határozott és eltökélt léptekkel elindult feléje. Shelley torkát összeszorította a rémület. – Vacsorázzunk együtt – ajánlotta Michael halkan, bizonytalanul. Shelley a fejét rázta, anélkül, hogy ránézett volna. – Ma nem alkalmas – bökte ki szárazon. – Mi a baj, Shelley? – Michael meg akarta fogni a kezét, de a lány elhúzódott, és újra elbarikádozta magát az asztal mögött. – Semmi az égvilágon – nyögte ki végül nagy nehezen. – De rengeteg az elintéznivalóm, magad is láthatod – mutatott jelentőségteljesen az íróasztalon felhalmozott dossziékra. – Egyszóval ha nincs ellene kifogásod … – Minden erejét össze kellett szednie, hogy a férfi szemébe nézzen, és ne hagyja elvarázsolni magát a mosolygó kékség láttán. – Sok szerencsét a további bűncselekményekhez. Egy hosszú percig Michael csak nézte, nézte, a lélegzetét is visszafojtotta. Aztán vállat vont. – Köszönöm. Neked pedig sok boldog és sikeres analízist, Shelley Pride. Az ajtóhoz lépett és kinyitotta. Aztán visszafordult, és búcsúzásképp még egyszer és utoljára Shelleyre kacsintott. Szó nélkül kilépett a folyosóra. Shelley a dívány szélén ült, és türelmesen hallgatta páciensének véget nem érő litániáját. Közben egyfolytában az órát leste. Csütörtök délután volt, pontban fél négy. Tudta, hogy Michael Harper most éppen Jerry irodájában ül, jobban mondva inkább fekszik. Itt, a folyosó másik végén. Két nap telt el azóta, hogy Michael megjelent és fenekestül felforgatta az életét. Két hosszú, lélekboncolgatással, önmarcangolással töltött nap. Elég idő ahhoz, hogy újra meg újra emlékezetébe idézze azt a bizonyos jelenetet, itt, az irodájában. Rengeteg idő ahhoz, hogy egész sor „bárcsak” és „miért is nem” kezdetű és tartalmú gondolatot fogalmazzon meg – ugyanakkor nagyon rövid ahhoz, hogy sikeresen kiverje a fejéből Michaelt. Bob Corbett, a díványon lamentáló fiatalember halálosan rettegett a nőktől. Furcsamód mégis inkább Shelleyt választotta analitikusául és nem Jerryt. Már lassan egy éve járt hozzá, és még mindig csak a probléma gyökereinek feltárásánál tartottak. – A nagynénémről már meséltem magának – mondta Bob. – Tudja, aki nálunk lakott és tarantella pókokat tartott az ágya alatt. Shelley bólintott. Bár a tarantellasztorit már legalább egy tucatszor hallotta, nem lett volna tisztességes dolog, ha nem szentel kellő figyelmet Bob elbeszélésének legújabb változatára. – Volt két különösen játékos természetű pókja. Úgy játszadoztak, mint két kölyökkutya, birkóztak, hemperegtek a földön. Bob itt egy pillanatra elhallgatott, és Shelley gondolatai azonmód Michael felé kalandoztak. Kitalálhatna valami ürügyet, és benyithatna Jerry szobájába, még mielőtt Michael elmegy. Majd úgy tesz, mintha nem is tudott volna róla, hogy ott van. Mintha valami életbevágóan fontos közölnivalója lenne Jerryvel. A tarantellatörténet folytatódott, és Shelley megpróbálta visszaterelni a gondolatait Bob nagynénjére. – Néha fogta a legnagyobb pókot, a karjára ültette, és úgy sétálgatott vele fel-alá a házban. Simogatta, becézgette. Ha valamiért éppen megharagudott az anyámra, titkos parancsokat sugdosott a kis kedvencének, hogy másszon be éjszaka a mama szobájába. Egyszer az egyik
szörnyetegnek még születésnapi zsúrt is rendezett. Mindannyiunknak részt kellett venni rajta, papírcsákót húzni a fejünkre, és vidám nótaszóval köszönteni az ünnepeltet. Elvárta, hogy kóstoljuk meg a születésnapi tortát is, amit a tarantellának sütött. Döglött legyek voltak benne mazsola helyett. Shelley megborzongott, és az órájára pillantott. Bob ideje lassan lejár. Jobb lesz, ha mára be is fejezik. – És aztán? – szólt közbe. – Tudtad, hogy tenned kell valamit, nem? – De igen. Egy nagy cipősdobozzal belopakodtam a szobájába, és elloptam az összes szőrös szörnyetegét. A saját ágyam alá rejtettem őket. Tudtam, hogy az én szobámba nem mer utánuk jönni. – Bob elhallgatott, majd fejét csóválva hozzátette: – Tisztában volt azzal, hogy ha megtenné, a kígyóim azonnal kicsinálnák. – Bob – állt fel Shelley a szoknyáját lesimítva. – Mára végeztünk. A jövő héten folytatjuk. A fiú szelíd, fátyolos kék szemével rámeredt. – A jövő héten, ugyanebben az időpontban? – Természetesen. Mielőtt elmegy, azért még egyeztesse az időpontot Mariával, jó? – Rámosolygott a fiúra. Bob lehorgasztott fejjel az ajtó felé indult. A haragot, a megvetést könnyedén elviselte, de ha kedvesen szóltak hozzá, attól rettentő kellemetlenül érezte magát. És akkor most hogyan tovább, Shelley Pride? – tette fel a kérdést önmagának. Ott állt szobája kellős közepén – teljesen elbizonytalanodva. Ugye azért mégsem akarsz berontani Jerry irodájába? Nem lehetsz ilyen ostoba, nem viselkedhetsz ilyen otrombán… Nem. Tényleg nem – látta be meglehetősen lelombozódva. Képtelen lenne rá! Nem az ő stílusa, hogy így rávesse magát egy férfira. Soha nem tett ilyet. És nem is fog. Hogy is juthatott eszébe, hogy most az egyszer, esetleg… Michael Harper annyira felkavarta, mint még soha előzőleg egyetlen férfi sem. Bosszantotta is eléggé. Ugyanakkor egy új világot nyitott meg előtte, amibe éppen hogy csak belekóstolt. Egy új világot, amit jobb volna elfelejteni – tette hozzá józanul. Visszahuppant a díványra, és karjait szorosan összefonta maga előtt, mintha így akarná kívül rekeszteni a nemkívánatos érzelmeket. Világéletében magabiztos volt. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy egy férfi valaha is rabul ejtse a szívét. Látta, milyen szenvedélyeken és szenvedéseken mentek keresztül a barátai, és azt hitte, a Barry-féle balsikerű románc egy életre közömbössé teszi majd az effajta őrületek iránt. És most itt ül, és hagyja, hogy Michael Harper befészkelje magát a szívébe. Nyugtalanul felpattant és fel-alá járkált a szobában. Szerelem… Hát kellett ez neki? Tanúja volt, ahogy a szerelemvágy kis híján elpusztítja az édesanyját. Szép asszony volt. Olyan nő, akinek egyetlen fegyvere a lenyűgöző megjelenése. És amikor szépsége hervadásnak indult, egy képzeletbeli álomvilágba vonult vissza. Egy másik korba, egy másik térbe. A tudathasadás, amitől az édesanyja szenvedett, keltette fel Shelley érdeklődését a pszichológia iránt. Eleinte az egész család úgy tett, mintha nem vennének észre semmit. Ösztönösen abban reménykedtek, hogy magától elmúlik a baj, ha képesek elhitetni magukkal, hogy nincs semmi baj. Egyszer aztán az édesanyja azzal jött le vacsorázni, hogy délutáni szunyókálása közben meggyilkolta valaki. És az az asszony, akit maguk előtt láttak, valóban nem ő volt már, csak a saját kísértete. Shelley érezte, hogy tennie kell valamit. Elkezdte a könyvtárakat bújni, elolvasott minden könyvet, ami a lelki és elmebetegségekkel foglalkozott, mindent, amihez csak hozzá tudott férni. A könyvek segítségével felismerte, hogy igenis van segítség az édesanyja betegségére. Lassan sikerült meggyőznie a családját is, hogy forduljanak szakorvoshoz. De mindezzel már nem lehetett semmissé tenni azt az évekig tartó poklot, amin az édesanyja keresztülment. Shelley kimondhatatlan keserűséget érzett, ha arra gondolt, mennyit szenvedett feleslegesen szegény, anélkül, hogy bárki megpróbált volna segíteni rajta. Bárcsak többet tudtak volna, bárcsak megértőbbek lettek volna! A hivatása révén Shelley az egész életét arra tette fel, hogy a rászorulók idejében megkapják a szükséges segítséget.
Mindent egybevetve elégedett volt az életével. Voltak barátai, volt hivatása. Semmi másra nem vágyott. Ám most ez a Michael Harperrel töltött egyetlen délután megrendítette jól bevált életformáját. Más ember lett belőle. Most már aztán tényleg itt az ideje, hogy elterelje a figyelmét ezekről az őrült gondolatokról – intette saját magát. Talán el kellene utaznia egy időre. Éppenséggel Carrie-hez is csatlakozhatna. Hiszen felajánlotta, hogy töltse vele a szabadságát a tengerparton. Minden jobb, mint itt ülni, és hagyni, hogy Michael teljesen a hatalmába kerítse. Megszólalt a telefon. – Kramer doktor szeretné, ha most rögtön átmennél a szobájába – hallotta Maria hangját a telefonban. Shelley szíve a torkában dobogott. – Máris ott vagyok – felelte. Nem hagyott magának időt a gondolkodásra. Ahogy keresztülsietett a várószobán, észrevette Michaelt, aki épp akkor lépett ki az épületből. Fekete haja egy pillanatra megcsillant a napfényben – aztán eltűnt a szeme elől. Shelley szeme a lengőajtóra szegeződött, amely lassan megállt. A lány szíve hevesen dobogott, a torkában hatalmas gombóc. Elment. Nem tudta eldönteni, csalódottságot érez-e inkább, vagy óriási megkönnyebbülést. – Te vagy az, Shelley? – Jerry szobája nyitott ajtajában várta. – Hozzám jöttél? Oldalvást pillantva Shelley észrevette, hogy Maria leplezetlen érdeklődéssel figyeli a jelenetet. Kínjában szélesen rámosolygott a titkárnőre. – Hogyne… Persze – makogta kollégájának, és betámolygott a szobába. – Maria szólt, hogy sürgősen látni szeretnél. Jerry bólintott, és az íróasztala előtti székre mutatva hellyel kínálta Shelleyt. Jerry Kramer úgy a harmincas évei derekán járhatott. Középmagas, intelligens arcú, fekete hajú férfi volt. Nagyon jól tudtak együtt dolgozni, kivéve azokat az időszakokat, amikor Jerry éppen szakított aktuális barátnőjével. Ilyenkor ugyanis mindig előhozta, hogy van kettejük közt valami, amit érdemes volna kimerítőbben tanulmányozni. És mivel ugyanabban a háztömbben laktak, olykor bizony elég nehéz volt lebeszélni tanulmányozhatnékjáról. „Shelley” – szokta mondogatni, szomorúan ingatva a fejét. „Nem tudod, mit veszítesz. Nagyon jól meglennénk egymással.” Mindez egy cseppet sem csábította Shelleyt. Jerry nagy hintás volt, és folyton újabb és újabb hódításaival hencegett. Imádott divatos helyekre járni, híres emberekkel találkozni. Shelley képtelen volt megfejteni, mi lehet az, ami Jerryt egyáltalán érdekelheti őbenne. Minden alkalommal, amikor Jerry meghívta valahová, nyíltan rá is kérdezett erre, de soha nem kapott egyértelmű választ. Carrie-nek ezzel szemben volt egy elmélete: – A visszafogottságod, a szégyenlősséged. Van benned valami szűzies, és ez rettenetesen fúrja az oldalát. – Még hogy szégyenlős! Egyáltalán nem vagyok szégyenlős, és ezt Jerry nagyon jól tudja. Carrie elgondolkodva biccentette oldalra a fejét. – Nem, te valóban nem vagy szégyenlős – ismerte el. – De az a nő, aki benned lakik, az bizony az. Ezúttal azonban Jerrynek szerencsére csak szakmai természetű mondanivalója akadt. – Épp most járt nálam ez a Michael Harper nevű fazon. Ügy tudom, te is találkoztál már vele pár napja. Mi a véleményed róla? Istenem – bárcsak tudná! Shelley elnyomta a szája sarkában készülődő mosolyt, és a fejét rázta. – Nem hiszem, hogy sokat tudnék segíteni, Jerry. Semmi határozott elképzelésem sincsen. – Mély lélegzetet vett. – Van egy olyan érzésem, hogy nem az a könnyen megnyíló típus. – Na ja! Ezek a titkos ügyekben utazó fickók ravasz rókák. Abból élnek, hogy becsapják a környezetüket, és a végén annyira belejönnek, hogy már maguk sem tudják, mi az igazság. – Titkos ügyek?! – Nem gondolta volna, hogy Michael Jerryt is tájékoztatja erről. Pedig ostobaság. Hiszen Jerrynek nyilvánvalóan tudnia kell erről. Éppen azért jelölték ki Michael mellé, mert évek óta dolgozik a rendőrségnek, és így nem kell attól tartaniuk, hogy illetéktelenek is tudomást szereznek Michael trükkjeiről. – Hát persze! Te nem tudtad? Az a foglalkozása, hogy álruhába bújva borsot tör nagymenő szélhámosok orra alá. Renóban egy pár éve egész bányaügyi maffiát robbantott fel. Úgy lép
színre, mint egy naiv pénzeszsák, könnyű préda, akit jól meg lehet fejni – aztán az utolsó pillanatban a saját horgukra akasztja fel a nagyokosokat. Amikor már épp azt hiszik, hogy nyerők. Jerry a homlokát ráncolta. – Egyáltalán nem örülök annak, hogy ilyen ügyekbe rángat bele a rendőrség. Látszatpszichoanalízist végezni! Van énnekem rendes munkám. Időm viszont egyáltalán nincs az ilyesmire. – Lopva Shelleyre sandított. – Épp ezért nagyon szeretném, ha átvennéd tőlem ezt az ügyet… – Én? – sikoltott fel Shelley rémülten. Ez képtelenség. De hogy másszon ki belőle, ez nagy kérdés. Nagyon egyszerűen, Shelley Pride – gondolta. Csak azt kell mondanod, hogy NEM. Amikor három évvel ezelőtt elkezdett Jerryvel dolgozni, olyan hálás volt, hogy felvette, és olyan nagy buzgalommal igyekezett megfelelni az elvárásoknak, hogy minden munkát zokszó nélkül elvállalt. Mindent, amit csak rábíztak. Az évek során szinte megszokta, hogy Jerry a nemszeretem ügyeket mindig neki passzolja át. Ugyanakkor már régóta játszott a gondolattal, hogy véget vet ennek az enyhén szólva igazságtalan állapotnak. És íme: itt a ragyogó alkalom. Éppen kapóra jött, ha meg akarja mutatni Jerrynek, hogy esze ágában sincs továbbra is mosolyogva lenyelni a békát. – Ki van zárva, Jerry – szegte fel a fejét szinte támadóan, és szép lassan elindult az ajtó felé. – Neked van csak megfelelő képesítésed erre. Jerryt szemmel láthatólag meglepte a válasz. – De hiszen aláírtad a megbízást. Shelley nem tágított. – Igen. A te nevedben. – A telefonra bökött. – Hívd fel az ügyosztályt, ha meg akarsz szabadulni ettől az ügytől. De ne varrd az én nyakamba! – Köszönöm a jó tanácsot – dörmögte Jerry. – Csak majd jusson eszedbe legközelebb, ha valami szívességet akarsz kérni tőlem. Shelley elmosolyodott. Maga is meghökkent, milyen simán ment a dolog. – Eszembe fog jutni. – Kilopózott az ajtón, és határozottan elégedett volt önmagával. Nemcsak hogy sikeresen szembeszállt Jerryvel, de elkerülte a Michaellel való újabb találkozást is. Két legyet egy csapásra – gondolta megkönnyebbülten. Szinte tánclépésben repült a szobája felé. Ahogy keresztülment a várón, Maria asztalán megpillantott egy gyufásdobozt. – Megint cigizel, Maria? – kérdezte cseppnyi iróniával a hangjában. Tudta, hogy a szerencsétlen teremtés szüntelen hősi küzdelmet vív a dohányzás ellen. Maria meglepődve pillantott fel rá. – Hogy én?! Nem, dehogy! Mr. Harper felejtette itt. – Örülnék neki, ha eltüntetnéd innen. Utálom, amikor állandó kísértésnek vagyok kitéve. Különösen így a délutáni órákban. Shelley engedelmesen felkapta a gyufát és zsebre vágta. Szobájába érve aztán újra elővette és szórakozottan forgatta az ujjai között. „Vista Öböl GRAND HOTEL, Newport Beach.” Hát ez mókás – gondolta. Ez volt az egyik szálloda, amit Carrie is emlegetett a tervezett közös vakációval kapcsolatban. Carrie mindenáron rá akarta beszélni, hogy töltsék együtt a szabadságukat a közeli Newport Beachben. Sőt hogy maradjanak ott akár hónapokig. „Ki kellene szakadnod már ebből az örökös taposómalomból” – érvelt. „Itt az ideje, hogy lerúgd a cipődet és bikinit húzzál. Próbálj meg végre a változatosság kedvéért nő lenni!” Persze Carrie hátsó gondolata az volt, hogy legyen nő – azaz találjon végre egy férfit magának. Carrie-vel szobatársak voltak a kollégiumban, és néhány hónappal ezelőtt újra közös lakásba költöztek, miután Carrie ötévi együttélés után különvált a férjétől. A férfi ugyanis elvállalt egy mérnöki állást Dél-Amerikában. Válásuk oka mégsem annyira ez az állás volt, hanem inkább a házasságról szőtt elképzeléseik különbözősége. Carrie mindenesetre nem rejtette véka alá, hogy hiányzik egy férfi az életéből. Shelley megmarkolta a gyufásskatulyát. Talán mégis elmegy Carrie-vel. Már a puszta gondolatra is hevesebben kezdett verni a szíve. Hát teljesen megbolondult?! Halkan felnevetett. Igen, igen. Teljesen megbolondult. Szó szerint. Egyszerűen képtelen volt kiverni a fejéből Michaelt.
Lehunyta a szemét és hátradőlt kényelmes forgószékén. Tudta, hogy Michael veszélyes méreg, de azzal is tisztában volt, hogy olyan kihívást jelent az életében, aminek képtelen ellenállni. Ne is törődj vele – csitítgatta magát. Hiszen a fiatalúr fikarcnyi jelét sem mutatja, hogy ismét látni akar. Miért is tenné? Elmegy Carrie-vel, és kellemesen eltölti a szabadságát. És eszébe se jut, hogy Michael Harperrel találkozzék. Felállt, és tekintete akaratlanul is arra a képre tévedt, melyet Michael oly hosszasan és elmélyülten tanulmányozott. Mutatóujját az ajkára tapasztotta. A csókjuk emléke ismét felkavarta, hirtelen úgy elszorult a torka, hogy levegő után kapkodott.
4.
Carrie nagyot szusszant és villájának hegyére tűzve előrenyújtott egy gömbölyű, barna valamit. – Na még egy csokis eperbombát! Ne kéresd magad. Neked adom a felét. Shelley sóhajtva dőlt hátra a kényelmes plüssszéken. – Egyetlen falatot sem. Komolyan. Kipukkadok, mint egy luftballon és szétfolyok itt ezen a széken. Tízéves koromban, egy karácsonyi vacsorán ettem utoljára így degeszre magam. A Grand Hotel számos éttermének mindegyikében kitűnő volt a konyha, de a Disznófőben, ahol azon a szombat estén vacsoráztak, különlegesen jól főztek. – A borjú olyan omlós volt, akár a vaj. És az a kaprimártás! – Carrie, csinos arcán a jóllakott emberek elragadtatottságával áradozott. Nagyjából ugyanolyan alkat volt, mint Shelley. Megjelenésében mégis erőteljesen különbözött tőle. Az iskolában, majd később az egyetemen is aktívan sportolt. Hol a futópályán atletizált, hol az udvaron kosárlabdázott. És ez most is meglátszott az alakján, a mozgásán, még a viselkedésén is. Sportos volt és könnyed. – Igen – bólogatott Shelley. – Nekem is nagyon ízlett minden. Kivéve azokat a nyálkás csigamicsodákat. Nem értem, miért kell neked mindig ilyesmit rendelni – zsörtölődött. A csigáktól még akkor is borsózott a háta. – Járhattál volna rosszabbul is – vetette oda neki Carrie. – Gondolj csak bele, miket ennél, ha egyszer azzal a tarantellás pácienseddel mennél vacsorázni! Shelley felnevetett. Bár név szerint sosem emlegette pácienseit, olykor elmesélt egy-egy érdekesebb esetet Carrie-nek. Aznap este, amikor Michaellel találkozott, kis híján Őt is megemlítette a barátnőjének. De valami végül mégis visszatartotta. S bár egész idő alatt lopva a tágas, zsúfolt étterem vendégeit fürkészte, hátba megpillantja köztük Michaelt – még most sem merte bevallani Carrie-nek, miért egyezett bele olyan hirtelen a közös tengerparti hétvégébe, és miért ragaszkodott annyira éppen ehhez a szállodához. Pénteken érkeztek, késő délután, és azonnal csatlakoztak a többi vendéghez, aki a szálloda előtti park szökőkútjai körül vidám koktélpartival ünnepelte a hétvége kezdetét. A Disznófőben vacsoráztak, aztán lementek a diszkóba. Carrie azonnal talált egy hozzá való, atlétatermetű táncost, és órákon át egyfolytában csak táncolt. Shelley viszont többnyire visszautasította a férfiakat, akik felkérték. Neki már az is épp elég volt, hogy Carrie nyüzsgését figyelte. Egészen beleszédült abba, hogy csak ült és nézte. A szombatot vitorlázással és teniszezéssel töltötték, aztán végigsétáltak a Balboa-szigeteken, lezuhanyoztak és felöltözködtek a vacsorához. Most pedig itt ültek újra a Disznófőben. Michael Harpernek mindeddig a színét sem látták. Shelley elmosolyodott, mikor átsuhant a fején, milyen gyerekesen viselkedik. Tudhatta volna, hogy Michael nem lesz itt. Azt a gyufát vásárolhatta akár Timbuktuban is. Érthetetlen, miféle erő ösztökélte, hogy idejöjjön. Nevetséges dolog. Most Örült csak igazán, hogy nem avatta be a dologba Carrie-t.
Nem, Michael nem volt ott. Shelley ennek ellenére úgy kicsípte magát, mintha egy rendkívül fontos, különleges találkozóra készülne. Kölcsönkért Carrie-től egy szivárványszínű, könnyű selyemruhát. A felsőrész egészen szűk szabású volt, csípőtől lefelé pedig habosan fodrozódott minden lépésnél. – Fel kell csípnünk neked egy férfit, nincs mese – nyilatkoztatta ki Carrie kényelmes székén elterpeszkedve, mint egy jóllakott kölyökkutya. – Végtére is ezért jöttünk, nem? Shelley mosolyogva fordult barátnőjéhez. – Én azért jöttem, hogy pihenjek meg szórakozzak egy keveset. Hogy megpróbáljak végre elszakadni a pszichológiai szakkönyvektől, és megnézzem, mi történt a nagyvilágban azalatt, amíg élve eltemetkeztem az esettanulmányokban és személyiséganalízisekben. Miért? Te miért jöttél? Carrie nem zavartatta magát. Nem lehetett egykönnyen lebeszélni, ha egyszer a fejébe vett valamit. – Azért, hogy találjak egy NEKED való pasast. Aztán, látod, mi történt? Végül én táncoltam egész este. – Szilárd eltökéltséget sugározva csóválta meg a fejét. – De ma este te vagy a soros! – Jaj, Carrie – nyögött fel Shelley. – Úgy teleettem magam, hogy nemhogy táncolni, de mozdulni is alig bírok. Hagyjuk ki inkább ezt a mai estét. – A világ minden kincséért sem! Ha nem látunk idejében munkához, a végén elmúlik az egész vakáció anélkül, hogy bármi is történne. – Ma szépen lesültem – próbálkozott egy szerény ellenvetéssel Shelley. – Ez neked semmi? Elhallgattak, amíg a pincér újratöltötte a kávéscsészéjüket. – Na ebből elég – állt fel az asztaltól Carrie. – Felszaladok a szobába, és húzok egy másik cipőt. Ebben már most a csillagokat látom, hát ha még táncra kerül a sor. Pár perc múlva itt találkozunk, rendben? Elviharzott, Shelley pedig ott maradt egyedül, és a többi vacsoravendéget figyelte. Egy fiatal pár ült vele szemben – láthatólag fölig szerelmesek. Testtartásuk, ahogy ott ültek, egészen közel egymáshoz, és az arcuk csaknem összeért, szíven ütötte Shelleyt. Apró, fájdalmas szúrást érzett a mellkasában. Telt-múlt az idő, és Carrie csak nem jött vissza. Shelley elunta a várakozást, és úgy döntött, felmegy inkább ő is a szobába, és majd lejönnek együtt – ha nagyon muszáj. Aláírta a számlát, felkapta a táskáját, és elindult az asztalok között a hall felé. Az ajtóban még egyszer visszafordult, hogy végigfuttassa a tekintetét a népes társaságon. Ezzel a mozdulatával azonban beleütközött egy vendégbe, aki épp befelé igyekezett. Rögtön tudta, ki az, feléje se kellett fordulnia. Minden idegszála megfeszült, minden porcikáját elárasztotta a várva várt találkozás gyönyörűsége. – Michael! A férfi meglepődve meredt rá, szeme tágra kerekedett a csodálkozástól, ahogy az összeütközés lendületében a lány után kapott. – Ó, Michael – ismételgette Shelley, s hogy zavarát leplezze, erőltetetten fölnevetett. – Ki ez az ifjú hölgy, Mike? – úszott be a képbe Michael háta mögül egy középkorú pár. – Valaki az otthoniak közül? Shelley kétségbeesetten állapította meg, hogy Michael mondani akar neki valamit, amit csakis az ő fülének szán, de nem tudja leolvasni szájáról a néma üzenetet. – Julie drágám! – hangzott most már jóval hangosabban. Michael gyors mozdulattal átkarolta és magához ölelte. – Micsoda meglepetés! Shelleynek a lélegzete is elakadt az erős szorítástól, és már éppen kibontakozni készült az ölelésből, amikor Michael a fölébe súgta: – Nagyon figyelj, és tedd. amit mondok. Hatalmas cuppanós csókot nyomott a sóbálvánnyá vált leányzó ajkára, és szorosan átnyalábolta. – Ez itt Julie. Egyenesen Tulsából repült ide, hogy meglepjen – fordult magyarázólag az ismeretlen házaspárhoz. – Julie, ismerkedj meg ezekkel a csodálatos emberekkel, Clayton és Margery Weeksszel. Engedjék meg, hogy bemutassam az én drága kicsi feleségemet, Julie Danielst.
A feleségét?! Shelley hol az egyikre, hol a másikra pislogott. Fogalma sem volt, mi folyik körülötte, arról meg végképp nem, hogy mitévő legyen. Ha ez az egész csak vicc, jobb lesz, ha megvárja a kibontakozást, és a végén majd együtt nevetnek a tréfán. – Ö… Örvendek – nyújtotta előre a kezét bizonytalanul. Jobbját félúton előbb Mr. Weeks elegáns, finom ujjai várták, majd felesége őnagyságának apróbb, de nem kevésbé arisztokratikus kacsója. Shelley első benyomása az volt, hogy a Weeks házaspár tökéletes illusztráció lehetne egy elegáns, drága autó színes reklámfotójához. De ha nem beszélnek olyan erős amerikai akcentussal, még az sem lepte volna meg túlságosan, ha Lady és Lord X. Y.-ként mutatkoznak be neki. Michael sportos szabású pantallót és skót kockás felöltőt viselt, most egyáltalán nem festett olyan divatosan és elegánsan, mint az első találkozásukkor. De valahogy ez is jól állt neki. Shelleynek az az érzése támadt, hogy Michael természetesen és otthonosan mozog a legkülönfélébb álruhákban is. Megvolt az a képessége, hogy mindig az adott öltözékhez idomítsa stílusát és viselkedését. – Julie drágám, el sem tudom hinni. Kire; bíztad a gyerekeket? És ki viseli gondját a paradicsompalántáimnak? – Weeksékre villantotta széles mosolyát. – Még alig nőttek egy arasznyinál magasabbra, és máris kihajtottak. Elképesztő! Május végén paradicsomot szüretelünk, az már egyszer biztos! Shelley úgy érezte, forog vele a világ. Mintha valami utópisztikus időcsapdába esett volna. Nem mert Weeksék szemébe nézni, úgyhogy csaknem kétségbeesetten Michaelen legeltette a szemét egyfolytában. Abban reménykedett, talán ki tud olvasni valamit a tekintetéből. Valamit, amiből végre megtudhatja, mi az ördög folyik itt tulajdonképpen. Aztán lassan megvilágosodott a kép. Egyetlen lehetséges magyarázat van. Nyilvánvalóan munka közben lepte meg Michael Harpert. Hát persze! Csak erről lehet szó. Épp valami titkos manőver kellős közepén lehetett, amikor ő váratlanul elébe toppant. – Az az önök asztala, Mr. Weeks. – A Weeks házaspár megjelenése olyannyira tekintélyt parancsoló volt, hogy nem kisebb személyiség, mint az étterem főnöke vezette őket az asztalukhoz. Bár végtére is mindegy. Akárkik legyenek is – ez csak Michaelre tartozik. Minél hamarabb sikerül elpárolognia a helyszínről, annál könnyebben boldogul majd Michael. „Szerényen mosolyogva máris egy bátortalan kísérletet tett a visszavonulásra. – Nekem most már, azt hiszem, mennem kellene… – Jaj, dehogy! Épp jókor érkeztél. Így legalább együtt vacsorázhatunk – marasztalta Michael szívélyes hangon, miközben még szorosabban átölelte a vállát. – Te még nem tudod, milyen remek a konyha itt. Ilyet otthon Tulsában nemigen találsz. Shelleyt erős émelygés fogta el a gondolatra, hogy újra ennie kell. – Jaj, nem – próbált mosolyogva tiltakozni. – Sokkal jobb, ha én most… – Már vacsoráztál a gépen, igaz? – kérdezte Michael hamiskás mosollyal. Shelley azon kapta magát, hogy visszamosolyog rá. Képtelen volt ellenállni neki. – Nem számít! Elfelejted az egészet, ha csak egy pillantást vetsz az itteni étlapra. – Már láttam az étlapot – sziszegte Shelley a fogai közt, miközben Weeksék mögött néhány lépéssel lemaradva az asztaluk felé igyekeztek. Michael egyik karjával szorosan átfogta, és Shelleynek önkéntelenül az jutott eszébe, milyen jól mutathatnak így együtt. – Ma este, ha éppen tudni akarod, már végigettem egyszer az étlapot. – Nagyon jól csinálod – suttogta Michael, mint aki meg sem hallotta az előbbi megjegyzést. – Még csak egy órácskát bírj ki. Csak ennyit kérek. – Hirtelen mozdulattal magához vonta és arcon csókolta. A másik pár az asztalhoz érve ekkor szembefordult velük. – De igazán, drágám – emelte fel a hangját. – Olyan rettenetesen hiányoztál. Csak kérdezd meg Mr. Weekset vagy a feleségét. Ők a megmondhatói, hogy egyfolytában csak téged emlegettelek. Shelley elábrándozott: vajon milyen érzés lehet Michael Harper feleségének lenni? Idáig mindenesetre nagyon kellemes. De aztán rájött, csak áltatja magát. Hiszen ő itt nem Michael asszonykáját alakítja, hanem Mr. Mike Danielsét.
Weeksék asztala mellől, az üvegezett verandáról csodálatos kilátás nyílt az alkonyi fényben úszó öbölre. A jachtok most futottak be sorra a kikötőbe. A lenyugvó nap ragyogó borostyánszínű fénybe vonta az eget. Alatta a tenger akár az olvadt arany. Mr. Weeks Shelleyre mosolygott, miközben helyet foglaltak a kerek asztal körül. Michael Shelley mellé csusszant, combja szorosan az övéhez simult. Bármilyen rámenős volt is ez az enyhén szólva meglepő viselkedés, Shelley felháborodás helyett inkább szokatlan izgalmat érzett. Élvezte Michael közelségét, érintését, a belőle sugárzó férfiasságot. Azon kapta magát, hogy szinte szégyenlősen mosolyog, és gyönyörködik a kék szempár vidám ragyogásában. – Mrs. Daniels, ugye nincs ellenére, ha Julie-nak szólítom? – fordult hozzá Clayton Weeks. – El sem hiszi, Julie, mennyire örülünk, hogy sikerült nyélbe ütnie ezt az utazást. Napok óta mondogatjuk már a férjének, hogy jó volna, ha maga is láthatná az ingatlant. Szeretjük, ha ügyfeleink a kezdet kezdetétől, hogy úgy mondjam, feleségestül benne vannak az üzletben. Shelley iparkodott udvarias mosolyt erőltetni az arcára. Abban bízott, hogy látványos feszélyezettségét Weeksék a körülményeket és a társaságot nem ismerő idegen természetes elfogódottságának fogják tulajdonítani. Mindvégig csendben üldögélt, míg a férfiak bort rendeltek, és az ingatlanról beszélgettek, amit – már amennyire Shelley ki tudta venni a szavaikból – Michael meg akart vásárolni. Alig öt perccel azelőtt még egy szál magában üldögélt itt, s már épp lemondott arról, hogy találkozzék Michaellel. Fel akart menni a szobájába, és egy jó könyv társaságában ágyba bújni. Most pedig itt ül Michael feleségének szerepében. Még mindig nem tért magához. Vajon mit vár el tőle Michael? Hirtelen megpillantotta Carrie-t. Néhány asztallal odébb ácsorgott magában és szerencsére a Weeks házaspár háta mögött. Ahogy Shelley ránézett, barátnője finom kézmozdulattal és elégedett mosollyal nyugtázta a látottakat. Bizonyára észrevette Michaelt, és meg volt győződve róla, hogy Shelley megfogadta végre a tanácsát, és kihasználja az időt – egy önkéntes áldozat oldalán. Shelleynek nem volt rá módja, hogy barátnőjéhez hasonló egyszerűséggel jelezze, milyen szorult helyzetben van. Még ha lett volna is effajta egyezményes jelük, egyáltalán nem volt biztos benne, hogy alkalmazta volna az adott helyzetben. Tehetetlenül követte tekintetével távozó barátnőjét, és tudta, hogy most már nincs menekvés: végig kell játszania a szerepet. – Annyira örülök, hogy sikerült megoldani a gyerekek felügyeletét – fordult hozzá Mrs. Weeks mesterkélt negédességgel. – Mit is mondott Mike, hány gyermekük van? A kérdés, akárcsak Margery arckifejezése, teljesen ártatlan volt, Shelley valahogy mégis azt érezte, hogy az asszony vizsgáztatja. Egy pillanatig tétovázott, remélte, hogy Michael válaszol majd helyette. Ezzel szemben arra lett figyelmes, hogy a férfi a combjára csúsztatja a kezét, és ujjával egyet… kettőt… hármat koppint. – Hány gyerekük??? – ismételte meg a kérdést csaknem ingerülten Margery. Shelley idegesen kacarászni kezdett, hogy feloldja valamivel a hallgatása okozta feszültséget. – Három, természetesen. Meg kell bocsátaniuk, de a repülés mindig nagyon kifáraszt. Michaelre pillantva, mosolyához egy röpke gyilkos pillantást is mellékelt, jelezve ezzel, itt az ideje, hogy elvegye a kezét a combjáról. Csak egy mosoly volt a válasz. A férfi érintése egy pillanat alatt átforrósította a vékony selymet. Shelley érezte, hogy forróság önti el a bőrét, és apró, remegő hullámokat kelt végig a combján. Ennek véget kell vetni! Michaelnek nincs joga hozzá, hogy itt és így tapogassa. Megpróbált elhúzódni, de az erős kéz nem engedte. Amikor a borfiú teletöltötte a poharakat, Shelley felkapta a magáét, és a fény felé emelte. Elmélyülten tanulmányozta, hogyan szűrődik át a gyertya halovány fénye a kristálytiszta, aranyszínű nedűn. De közben csak arra tudott figyelni, hogy Michael még mindig ott pihenteti kezét a combján. Pedig tudhatta volna, hogy a tűzzel játszik. Shelley méregbe gurult, és nem sok tartotta vissza attól, hogy itt és most véget vessen ennek a képtelen komédiának. Figyelmeztetésképp újabb lapos pillantást küldött Michael felé. Látta, hogy a férfi veszi a jelzést, de válaszképp csak a lábát simogatta lassan, gyengéden, a leheletfinom ruhán keresztül.
Egyik kezével ekkor feltűnés nélkül az asztal alá nyúlt, mintha csak a szalvétát akarná megigazítani az Ölében, és lecsapott a betolakodóra. Megpróbálta egyenként lefeszegetni Michael ujjait a combjáról, bamba mosollyal terelve el az asztaltársaság figyelmét. – Három gyerek – folytatta Margery, amikor a pincér távozott. – Elég dolga lehet velük. Úgy rémlik, Michael azt mondta, mind a három fiú. Már a nyelve hegyén volt az igen, amikor egyetlen, villámgyors, erős szorítás a lábán beléfojtotta a szót. – Dehogy – rázta a fejét Michael kedélyesen. – Lányok. Mind a három lány. Úgy is hívom őket: az én kis háremem. Shelley összerezzent. – És a legidősebb ugye hétéves? Ezúttal két szorítást érzett tisztán, félreérthetetlenül. – Igen – felelt helyette ismét Michael. – És a másik kettő pedig három-, illetve négyéves, nemde kedveském? A jeladás megismétlődött. Aha! – értette meg Shelley hirtelen Michael jelrendszerét. Egy szorítás: nem, két szorítás: igen. Abbahagyta az ujjfeszegetést, és a szalvétájára tette a kezét. Michael újra megsimogatta, mintha így akarná kiengesztelni az iménti durva szorításért. A selyem szinte megolvadt; a simogató kéz és combjának érzékeny bőre között nem maradt más, csak a vékony nejlonharisnya. – Igen, úgy ahogy Mike mondja – szólalt meg, miközben félig durcásan, félig megbocsátóan a férfire pillantott. – És az apukájuk teljesen elrontja mind a hármukat. – Élvezni kezdte a játékot. Ha már így alakult, akár be is dobhatja magát egy kicsit. Kivéve, ha Michael érintése meg nem bénítja, el nem némítja. – Maguk ketten igazán boldog párnak látszanak – nyugtázta Margery elismerően. – Akár nászutasoknak is elmennének. – Eeegen – vágta rá Shelley, tudatosan eltorzítva egyébként kifogástalan kiejtését. Abban bízott, sikerül elfogadhatóan utánoznia az oklahomaiak jellegzetes hanghordozását. Most tűnt csak fel neki, hogy Michael egész idő alatt ugyanezen mesterkedett. – Michael és én olyan turbékolást rendezünk otthon Tulsában, hogy egyik-másik szomszédunkra a frászt hozzuk vele. Előfordult, hogy a szemben lévő lakásokból átjött egy asszony és megkért rá, hogy legalább a redőnyt húzzuk le. Kereken a képembe mondták, hogy eszi őket a penész. Tudja, egyiküknek sincs olyan… – kissé eltúlzott mozdulattal jól oldalba bökte Michaelt – olyan belevaló férjecskéje, mint az én Mike-om. Ugye tudják, mire célzok… Weeksék olyan képet vágtak, mintha szutykos mosogatólevet löttyintettek volna a levesükbe. Michael arcán is megfagyott a mosoly. Ujjai a már megszokott morzejelek helyett izgatott masszírozásba kezdtek. Shelley még akkor is ártatlanul mosolygott, amikor a többiek mintegy vezényszóra felkapták az asztalról az étlapokat, és mélyen beletemetkeztek a tanulmányozásába. – Azért ne játszd túl! – sziszegte a fülébe Michael az étlap fedezéke mögül. – Mért ne? – vágott vissza Shelley. – Annyira élvezem. – Közelebb hajolt és futó csókot nyomott a férfi arcára. – Megérdemled – tette hozzá duruzsolva. Michael erre minden átmenet nélkül vadul szájon csókolta. – Hiányoztál, Julie – suttogta, elég hangosan ahhoz, hogy a másik kettő is hallja. – Essünk túl minél gyorsabban ezen a vacsorán, aztán irány az ágyikó. Shelley előbb rémülten elhúzódott, aztán amikor megpillantotta a Michael tekintetében bujkáló huncut villogást, alig bírta visszafojtani a nevetését. Hiszen Michael nem tett mást, csak felvette a kesztyűt. Közben azért az is átfutott a fején, hogy ez így nem mehet sokáig. Ha nem vigyáznak, csatározásukkal tönkretehetik Michael egész küldetését. Shelley lehiggadt, és eltökélte, hogy ezentúl sokkal óvatosabb lesz.
Michaelt ügyelni munka közben már önmagában véve is élmény volt. Remekül alakította a csupaszív Közép-nyugaton honos amerikai típusát. Szeretetre méltónak mutatkozott és hiszékenynek. Ellenállhatatlan volt, ugyanakkor elsőrangú préda szélhámosoknak. Shelley szinte látta, hogyan gyúl ki a kapzsi fény a Weeks házaspár mindkét tagjának szemében, amikor Michael ecsetelni kezdte, mekkora nyereségre tett szert az unokatestvére oklahomai olajvállalatának részvényeseként. És mennyire szeretné megtalálni a legkedvezőbb pénzbefektetési lehetőséget. Weekséket figyelve Shelley először el sem tudta hinni, hogy ilyen kulturált megjelenésű emberek vérbeli szélhámosok legyenek. De minél tovább hallgatta és figyelte őket, ez annál elképzelhetőbbnek tetszett. Láthatólag meg voltak győződve arról, hogy fejedelmi palimadarat fogtak. Tele van pénzzel, és csak arra vár, hogy valaki jól megkopassza. Shelley határozottan élvezte, hogy saját csapdájukat készítik nagy buzgalommal. Michael ujjai továbbra is rendíthetetlenül osztogatták a morzejeleket, valahányszor Shelleynek válaszolnia kellett valamire. És közben Shelley bevallhatta magának, hogy tökéletesen és csodálatosan jól érzi magát ebben a borzongató, testét-lelkét átitató meleg közelségben. Legszívesebben odabújt volna Michaelhez, az inge alá csúsztatta volna a kezét, hogy érezze, még jobban érezze ezt a melegséget. És amikor a férfi ujjai olykor kissé elevenebben, erőteljesebben értek hozzá, még inkább fokozódott benne ez a delejes izgalom. Kis híján hangosan felnyögött, amikor kihozták az ételt. Előrelátóan a lehető legkönnyebb fogást választotta az étlapról. De ahogy megpillantotta a kapros uborkamártással, burgonyapüré-halmocskákkal körített párolt lazacot – elállt a lélegzete. A csokoládés eperbomba pedig valósággal lesújtotta, amikor eléje rakták. Ki van zárva, hogy akár egyetlen falatot is lenyeljen. Megpróbálja ide-oda tologatni a tányérján, amíg a többiek esznek. Talán nem veszik észre a turpisságot… – Rajta, Julie – nógatta Michael kedélyesen. – Láss neki! Szükséged lesz ma éjszaka az erődre. Kétségbeesett ábrázattal előbb legyűrt egy falatot, aztán még egyet. Lassan automatikussá vált a dolog, és nem is volt olyan rettenetes, amíg nem vett tudomást arról a vitathatatlan tényről, hogy ő most eszik. Amikor a pincér a kávét szolgálta fel, Shelley már határozottan úgy érezte magát, mint egy túltáplált öngyilkos bálna. Némán kapkodott levegő után. – Ha nincs ellenükre, szeretnénk korán lefeküdni – fordult Michael a Weeks házaspárhoz. – Tudják, Julie nagyon fáradt. Shelley hálásan pillantott rá. – Ez igaz – helyeselt buzgón. – Rám férne egy kiadós alvás. – Részünkről semmi akadálya – készségeskedett Clayton Weeks. – Magunk is korán fekvők vagyunk. Azonkívül holnap szeretnénk időben elindulni, hogy megismerkedhessenek a helyszínnel. Shelley azon nyomban veszélyt szimatolt. – Sajnos ez lehetetlen. Átgondolatlan, kósza ötlet volt csupán, hogy átugrom ide és meglátogatom az én kis Mikey-met. – Kinyújtotta a kezét, és megcsipdeste az ő kis Mikey-je arcát. – Reggel vissza kell mennem. – Mikor indul a gépe? – Korán – vágta rá.– Nagyon, nagyon korán. – Semmi baj – nyugtatta meg Margery. – Én legkésőbb négykor minden reggel fent vagyok. Egy órát tornászom és másfelet jógázom. Amilyen korán akarják, beugrom magukért, és a repülőtérre menet megnézhetjük a házat. Shelley tanácstalanul pillantott Michaelre, reménykedve, hogy majd csak kihúzza valahogy ebből a csávából. Azt már végképp nem várhatja el tőle, hogy holnap reggel is folytassa ezt a színjátékot! De Michael csak ült, és bambán vigyorgott, mint akinek az égvilágon semmi köze az egészhez. Felkerekedtek és kivonultak az étteremből. Michael, ahogy szokta, szorosan átkarolta a vállát. Weeksék egészen Michael szobájáig elkísérték őket, és Shelley már azon töprengett, vajon nem fogtak-e mégis gyanút. Nem fognak-e besétálni velük a szobába, és szemügyre venni a Daniels házaspár lefekvés előtti előkészületeit? Ez már nemcsak hogy kellemetlen
volna, de kifejezetten megalázó. De nem tehetett egyebet, mint hogy jólesően, bár kissé aggódva Michaelhez simul. – Jó éjszakát mindkettőjüknek – szólalt meg Margery Weeks az ajtó előtt, halk, megkönnyebbült sóhajt csalva Shelley ajkára. – És ne feledjék: reggel korán találkozunk. Majd halkan bekopogok, valahogy így – mondta, és szemléltetésül finoman megkopogtatta a 'nyitott ajtót, miközben Shelley és Michael mosolyogva álldogált a küszöbön, és csak arra várt, hogy végre-valahára magukra hagyják őket. – Jó éjszakát! – Jó éjszakát! A Weeks házaspárt elnyelte a folyosó, ők kelten pedig bezuhantak a szobába, és csak úgy rázta őket a nevetés. Michael magához szorította, Shelley pedig nem tiltakozott, annyira hatalmába kerítette az addig visszafojtott szertelen jókedv. – El se tudom hinni, hogy így belevittél ebbe a játékba – lihegte, könnyeit törölgetve. – Életemben nem volt ilyen rettenetes, idegtépő estém. Michael eltolta magától egy kissé, hogy a szemébe nézhessen. – De azért élvezted, nem? – kérdezte ingerkedve. És Shelleynek el kellett ismernie, hogy a férfinak igaza van. – Igen – felelte. – Azt hiszem, valóban élveztem. – Nevetve fűzte hozzá: – Micsoda közönséges népség is vagyunk mi, Danielsék. Michael jókedvét mintha bosszúság árnyékolta volna be egy pillanatra. – Ha meggondolom, azért ez disznóság – mondta komolyan. – Az igazi Danielsék ugyanis nagyszerű emberek. Nem vagyok túlságosan büszke magamra, hogy ezt műveltem a jó hírükkel. Shelley nagyot nézett. – Csak nem azt akarod mondani, hogy tényleg létezik egy Daniels nevű házaspár Tulsából? Michael bólintott. – De bizony. Mike és Julie. A Weeks-féle pasasok ellenőrzik az ilyesmit. Shelley csak most ébredt tudatára annak, mi is történik valójában. Hiszen Michael szobájában vannak! Egy szállodai szobában, melynek a közepén egy hatalmas ágy terpeszkedik. A kellemes kaland, az elmúlt két óra komédiázása – véget ért. Szertefoszlott és nem maradt más, csak a rideg valóság. Kibontakozott Michael öleléséből, szégyenkezve, hogy olyan odaadóan simult hozzá, és az ajtó felé hátrált. – Szép a szobád – mondta. Minden igyekezetével azon volt, hogy hangja könnyedén és szenvtelenül csengjen. – Sokkal elegánsabb, mint amiben mi lakunk Carrie-vel. A szobatársammal – tette hozzá gyorsan, magyarázatképpen. Az ajkába harapott megszeppenve, amikor látta, hogy Michael milyen akkurátusan lát neki az ágyazásnak, hajtja fel a vastag, puha ágyterítőt. – Elég kényelmes lesz szerinted? – kérdezte nyílt csipkelődéssel. Kék szeme pajzánul csillogott. – Hát… i… igen. Azt hiszem. – A válla fölött hátrapillantva az ajtó felé lesett. Mire visszanézett, Michael már le is dobta a zakóját, és épp a nyakkendőjével bíbelődött. – Ugye nem akarsz most elmenni? – kérdezte. – Mit szólnának Weeksék? A nyakkendő a szék támlájára hajított zakó tetején kötött ki. Aztán Michael kigombolta ingén a két felső gombot, és már nyúlt is a harmadikhoz. Egy gomb – egy lépés Shelley felé. – Már biztosan elmentek – szólalt meg Shelley zavartan, nyugtalanul. – Visszamegyek a szobámba. Michael a fejét rázta, szembogara összeszűkült, ahogy egyre közelebb lépett, lassan és fenyegetően, mint egy prédára leső fekete párduc. – Nem mész sehová, Shelley – szólalt meg lágyan. – Ma éjszaka itt maradsz. Shelley önkéntelenül a torkához kapott, miközben Michael elől hátrálva az ajtónak ütközött. – Nem maradok itt – mondta elbizonytalanodva. – Semmiképp.
Michael egészen közel lépett hozzá, két kezét a lány feje mellett kétoldalt az ajtónak támasztotta. Tökéletes csapda. – De igenis itt maradsz – mondta szokatlanul mély hangon. – Van egy kis elintéznivalónk egymással. Shelley kétszer is belekezdett, mire ki tudott nyögni egy szót. – Nem tudom, miről beszélsz – tiltakozott erőtlenül. – Nem? – Michael lehajolt és gyors, céltudatos mozdulattal szájon csókolta. – Hát már nem emlékszel, mi történt a szobádban a minap? Shelley nemet akart inteni a fejével, de Michael kinevette. – Én emlékszem. Igazság szerint azóta sem tudom kiverni a fejemből. – Újabb csókot nyomott a lány szájára. Shelley úgy érezte, égnek az ajkai, mintha valami méregerős konyakot ivott volna. – Életemben nem találkoztam még ilyen nővel. Aki úgy változott jégcsapból eleven lángcsóvává, mint te. Egyik pillanatról a másikra. Nagyon megleptél.
5.
– Michael! – Shelley csak ennyit tudott kinyögni. Eredetileg rendreutasításnak szánta, de végül inkább becézgető sóhajtás lett belőle. – Jaj, Michael… A férfi a lány hajába temette az arcát, Shelley a bőrén érezte forró, szaggatott lélegzetét. Kezét lassan végigcsúsztatta a lány vállán, le a hátán, egészen a derekáig. Aztán gyengéden magához húzta, szorosan, konokul. Shelley úgy érezte, forog vele a világ. – Michael… Miért nem képes egyetlen értelmes szót szólni? Szörnyen ostobán érezte magát. Nyilvánvaló, hogy Michael finoman szólva el akarja csábítani. Határozottan értésére kellene adnia, hogy köszöni szépen, de nem kér belőle. De néma. Még arra is képtelen, hogy a kezének parancsoljon, hogy legalább megpróbálja eltolni magától a férfit. Mintha cserben hagyta volna a saját teste. Hát nincs senki, aki a pártját fogná? Igaz is, miben kellene most az ő pártját fogni? – Ezúttal nem lesz semmiféle titkárnő, aki ránk nyisson, Shelley – duruzsolta Michael. Mintha minden szavával simogató, finom csókot lehelt volna a lány nyakára. – Kettesben leszünk, és végre be tudjuk fejezni, amit elkezdtünk. Felemelte Shelley fejét, és mélyen a csillogó fekete szemébe nézett, szorosan hozzátapadva, csípőjét a csípőjéhez szorítva. – Mit szólsz hozzá, kis pszichológusom? Nem lenne kedved újra elbabrálni egy kicsit a tudatalattimmal? – Újra? – préselte ki magából a kérdést nagy nehezen Shelley. A férfi tekintetét kerülve, szemét mereven a nyitott inggallér alól kikandikáló göndör fekete szőrszálakra függesztette. Ez az! Ha elcseverésznének így, neki ügyet sem kellene vetnie arra, ami történik. És ha ügyet sem vet rá, akkor nincs miről döntenie. Tiszta sor. – Mikor és hogy babráltam én a te tudatalattiddal? A válaszul adott halk kuncogás jobban átforrósította, mint Michael teste. Felpillantott a férfira, és immár sokadszor azon kapta magát, hogy visszanevet rá. – Tudod te azt nagyon jól. Azt is, hogy mikor, azt is, hogy miképp – válaszolta Michael a derekát átölelve. – De ez nem ok arra, hogy felhagyj vele. – Keze kérlelhetetlenül haladt egyre feljebb, a lány bordáit simogatta végig egyenként, módszeresen. – Kísérletezz csak tovább a kedved szerint. Most vajon miért nevetek ezen? – kérdezte Shelley önmagától. Azt sem tudta, miről beszél Michael, de valahogy olyan viccesen hangzott. A férfi hozzá tapadó karcsú csípője mintha elektromos áramot közvetítene, feszültséggel töltené fel minden porcikáját. Nem akart erre gondolni. Sokkal jobb, ha csak nevet – és nem gondolkodik. De a legeslegjobb, ha csókolózik – vonta le hamar az újabb következtetést, amikor Michael újra megcsókolta, lágyan, simogatóan, élvezettel érintve meg az ajkát, a nyelvét. Micsoda indulatokat képes ez az ember felszabadítani benne – gondolta Shelley ámulattal vegyes megdöbbenéssel.
Hogy érezheti magát valaki veszélyben és biztonságban egyszerre? Hogy lehet egy érzés ilyen kellemes, meleg és megnyugtató – ugyanakkor izgató és riasztó is? Semmi értelme! És mégis olyan elképesztően, hihetetlenül vonzó, hogy még többet akar. Egyre többet… Michael két simogató tenyere a mellén valóságos gyújtóbombaként robbantotta fel testében a vágyat. Levegő után kapkodva próbált elhúzódni, menekülni, szabadulni. – Nem, nem. Ez nem fog menni – világosította fel Michael kedvesen, miközben térdével szétfeszítette kissé a lány combjait és szinte az ajtóhoz szögezte. – Majd úgy csináljuk most is, ahogy a sushival. Apránként, lassan, lépésről lépésre. Bízzál bennem! – Bízom benned – felelte a lány, de közben érezte, hogy valami határozottan nincsen rendben vele. Már eddig is volt valami halvány rossz érzése, de most hogy Michael a sushit emlegette, forogni kezdett vele a világ. Az étel puszta említésére apró fekete karikák jelentek meg a szeme előtt. Az ajtónak támaszkodott. – Le akarok feküdni – suttogta. Michael természetesen rögtön félreértette. – Ne aggódj – mondta incselkedve, és apró érzéki csókokkal borította a lány nyakát, ami más esetben Shelley maradék ellenállását is megtörte volna. – Én is. Shelley mély lélegzetet vett. – De én most rögtön le akarok feküdni – nyögte kétségbeesetten, egész testében reszketve. Michael végre észbe kapott. Hátralépett, szemét értetlenül a lányra szegezte. – Akarod, hogy a karomban vigyelek az ágyhoz? – kérdezte olyan hangon, mint aki még nem döntötte el, megrémüljön, vagy jót mulasson-e a dolgon. – Késő – felelte Shelley tragikus ábrázattal. Érezte, hogy szép lassan egészen elzöldül. – Azt hiszem, ez a szép puha szőnyeg is megteszi… Megtette. A lábai felmondták a szolgálatot. Michael elkapta és óvatosan lefektette. A lány megkönnyebbülten terült el a süppedős puha szőnyegen. – Így jobb – lihegte a szemét lehunyva. – Sokkal, sokkal jobb. Michael odatérdelt mellé és egy párnát csúsztatott a feje alá. Huncut tekintetében most mintha cseppnyi aggodalom ült volna. – Jobb, mint mi? Mint velem csókolózni? – Jaj, dehogy! – vetette rá Shelley riadt tekintetét. – Az is nagyon jó volt. – Kösz! – vágta rá Michael savanyú képpel. – Ez esetben viszont lennél szíves felhomályosítani, hogy mi a baj? Nem ittál olyan sokat, hogy attól… – Nem – szorította meg Shelley a férfi kezét. Szörnyen bután érezte magát így a szőnyegen fekve – de az ágynál még ez is jobb volt. Valahogy képtelen lett volna lefeküdni abba az ágyba. Még nem… És ez itt egészen kellemes. Kifejezetten barátságos. Mint amikor az ember egy langyos nyári estén a fűben fekve cseverészget egy jó barátjával. Szerencsére a szőnyeg süppedős, puha plüss volt, ennek megfelelően egészen kényelmes fekvés esett rajta. – Igazán nagyon röstellem, Michael. Bár ha jobban meggondoljuk, ez is miattad van. Michael értetlenül csóválta a fejét. – Csak nem allergiás vagy rám? – találgatta. – Mert akkor aztán nagy bajban leszel. Nagy bajban leszünk mind a ketten – tette hozzá megtévesztésig valódinak tűnő rémült arckifejezéssel. – Nem, nem erről van szó – mosolygott rá Shelley. – Csak a kaja – nyögött egy nagyot, ahogy visszapergette magának az eseményeket. – A második vacsorát már nem lett volna szabad megkockáztatnom. A te jóvoltodból ugyanis most szörnyű égiháború tombol a gyomromban. – Ennyi az egész? – kérdezte Michael, mint aki nem akar hinni a fülének. – És én még azt hittem, belevaló lány vagy. – Igenis az vagyok – tiltakozott Shelley rögtön, bár maga sem tudta, miért. Miért kellene neki belevalónak lennie? Mégis mit gondolt Michael, miért csinálta végig az estét? Nyilvánvalóan nem azért, mert ellenállhatatlan kalandvágyból kifolyólag munkatársául akart szegődni ebben a cseppet sem veszélytelen vállalkozásban! – Ennek semmi köze a belevalósághoz. Szeretném látni, hogyan festenél te két, egymás után elköltött komplett vacsora után. – Nekem meg se kottyanna – jelentette ki Michael kisfiús fennhéjázással.
– Nekem viszont annál inkább megkottyan – nyöszörögte Shelley ismét lehunyva a szemét, – Úgy érzem magam, mint egy nagyon nagy, nagyon boldogtalan bálna, a partra vetve. – Hát ez mókás – simított hátra Michael egy rakoncátlan fürtöt a lány homlokából. – Közben ugyanis határozottan úgy festesz, mint egy nagyon vonzó, nagyon kívánatos fiatal nő. Valami baj lehet az érzékszerveimmel. Ezek szerint csúf tréfát űznek velem. – Tenyerébe fogta a lány arcát. – Hacsak nem te vagy az, aki tréfát űz velem. Shelley tágra kerekedett szemmel bámult rá. – Nem viccelek, hidd el! – bizonygatta őszintén. – Meg se tudok mozdulni. Komolyan. – Két kezét a gyomrára szorította, és maga is elcsodálkozott, hogy nem egy felfúvódott bálnabendőt talál a helyén. Közérzete alapján legalábbis egy pattanásig felfújt léggömbre számított. – Hallanod kellene, mi folyik itt belül – mondta könnyelműen. – Akkor talán belátnád végre… Michael rögtön benne volt a játékban. – Miért is ne? – kérdezte nevetve, és a következő pillanatban Shelley már azt érezte, hogy a férfi a hasára tapaszíja a fülét. – Te jó ég! – állapította meg Michael döbbenten. – Mi baj van? – nyújtogatta a nyakát Shelley, de Michael szelíden lefogta: – Ne mozdulj! – Aztán feszült figyelemmel hallgatózott tovább, mintha valami rendkívül érdekfeszítő dolog nyűgözné le. Hát ez nevetséges! Nevetni akart, de félt, hogy rekeszizma élénk mozgásától Michael feje a padlón kötne ki. – Mi az? – kérdezte újból, és most már komolyan aggódni kezdett. – Fantasztikus – mosolygott Michael lenyűgözve. – Úgy dübörög, mintha valóságos munkáshad sürögne-forogna itt benn, s mindegyik buzgón végezné a rábízott vegytani feladatot. – Csinos arcára őszinte megrökönyödés ült ki. – Várj! – intette ismét nyugalomra az izgő-mozgó Shelleyt. De a lány ekkor már képtelen volt visszafojtani a nevetését. – Michael, hagyd ezt abba – könyörgött. – Nem bírom ki nevetés nélkül, de túlságosan teletömtem magam ahhoz, hogy nevetni merjek. Michael felemelte a fejét, tekintete vidáman ragyogott. – Bárcsak te is hallhatnád. Most olyan, mint egy kosárlabdameccs. Feldobás van… valaki épp most ütötte el a labdát. Itt pattog! – A csokis eperbomba – bólintott Shelley bölcsen. – Az első perctől fogva tudtam, hogy nagy hiba volt. – Na látod. Ez például nem is az én lelkemen szárad – kapta föl a fejét Michael, miközben fél könyökére támaszkodva Shelley mellé telepedett a szőnyegre. – Az első vacsora tett tönkre, nem a második. – Ne beszéljünk most evésről – könyörgött Shelley. – Azt mondd meg inkább, hogyan fogok visszajutni a szobámba – szegezte Michaelnek a kérdést. – Talán van itt valahol egy zsúrkocsi. Azon szépen végigguríthatnál a folyosón. – Nem gurítalak sehova – szögezte le Michael határozottan. – Itt maradsz, és kész. Na, témánál vagyunk – gondolta Shelley. Azt akarja, hogy vele töltsem az éjszakát. Amúgy sem rózsás kedélyállapotát, cudar közérzetét a félelem csak tovább rontotta. De hát mégis mire számítottál, Shelley drágaságom? – interjúvolta meg önmagát ironikusan. Nem ezért jöttél ide nyaralni? Nem reménykedtél a lelked mélyén abban, hogy pontosan ez fog történni? Hogy megtalálod Michaelt, és ő majd el akar csábítani? Érdekes. Milyen egyszerűnek tűnt mindez, amikor álmodozott róla. Most viszont a fele se tréfa. Szerencsére némi halvány reménye azért még akad. Egy tenyérnyi fedezéke, amely mögé elbújhat. – Azt akarod, hogy itt maradjak, ilyen állapotban? – Abban bízott: most, hogy Michael valóban felfogta, milyen pocsékul érzi magát, igyekszik majd minél gyorsabban kitenni a szűrét. Michael vállat vont. – Akármilyen állapotban vagy is, képtelen lennék ezt az éjszakát nélküled tölteni. – Szavai szokatlanul komolyan csengtek, csak a mosolya volt a megszokott mosoly. – Felforraltad a vérem, kisasszony. Jobb, ha beletörődsz. Most megint mi az ördögről beszél? – Előbb magyarázd meg, légy szíves, hogy mibe is kellene beletörődnöm! – vágott vissza. Még mindig szédült egy kicsit.
Michael csak hallgatott, és Shelley oldalt fordult, hogy lássa, miért késlekedik a válasszal. Michael ott feküdt mellette, hanyagul a könyökére támaszkodva. Másik kezével a lány haját babrálta, szórakozottan csavargatta az ujja köré hosszú szőke fürtjeit. – Sajnálom. Nem tudok válaszolni – szólalt meg végül. A hangja szokatlanul mély volt, és ezúttal nyomát sem lehetett felfedezni benne az örökös ironizálásnak. – Nem hiszem, hogy éreztem ilyet valaha nő iránt. De ha gondolod, várjunk – majd meglátjuk. Shelley mélyen, kutatóan nézett a férfi szemébe, hátha újabb csalafintaságot sikerül lelepleznie. Hiszen Michael bizonyára most is csak viccelődik. Mi egyebet mondana ezzel? Hiszen alig ismerik egymást. Az nem lehet, hogy Michael is… Szabályosan megrettent a saját következtetésétől, de szerencsére nem maradt rá ideje, hogy végiggondolja a dolgot, mert Michael közbevágott. – Addig is azonban találnunk kellene valami elfoglaltságot, amivel kellemesen elüthetjük az időt, míg végre megtalálod régi önmagad. Gondolom, a barkochbáért nem lelkesedsz túlzottan. Shelley a fejét csóválta, és önkéntelenül újra elmosolyodott, amikor felfedezte Michael arcán a megszokott, huncut vigyort. Hát persze hogy csak viccelt. Nincs más magyarázat. Úgy érezte, a megkönnyebbülés meleg takaróként borul rá. – Sajnos a trubadúrénekről is le kell mondanunk – folytatta Michael bánatosan. – Akkor se tudnék kicsikarni magamból egy tisztességes dalt, ha az életem függne tőle. Ez csekély számú fogyatékosságaim egyike, bátorkodom megegyezni. – Játékosan megborzolta a lány haját. – Mi lenne, ha megmasszíroználak? – ajánlotta reménykedve. – Egy kiadós masszázs, a vérkeringés felpezsdítésére! Nem gyógyítana meg? Shelley lesújtó pillantást vetett rá, miközben igyekezett visszafojtani a szája sarkában fenyegetően csiklandozó mosolyt. – Kétlem. – Elég baj – sóhajtott fel Michael búsan. Aztán hirtelen felcsillanó szemmel a homlokára csapott. – Megvan! – kiáltott fel, mint aki épp ebben a pillanatban fedezte fel a spanyolviaszt. – Valami felemelő, katartikus élményre van szükséged, ami egy csapásra és mindörökre elfeledteti veled ezt a vacsoraügyet. Shelley rosszat sejtve vonta fel a szemöldökét. – A cél rendkívül vonzónak tűnik. De bocsásd meg, ha egy kissé bizalmatlan vagyok a módszert illetően. Michael diadalmasan mosolyogva csóválta a fejét. – Pedig nincs okod rá. Megtaláltam a megoldást. – Büszkén felvetett fejjel tömören csak ennyit mondott: – Ételviccek. Shelley lehunyta a szemét. – Jaj, ne! – Imádni fogod őket, majd meglátod. Figyelj csak: – Hot dogot kérek. – Hányat? Shelley erejéből csak egy halk, tiltakozó sikolyra futotta. – Michael! – Ja, ha hányat, akkor nem kérek. Shelley fölnyerített, a hotelszoba csak úgy visszhangzott. Michael elővette legeredetibb parodistaimitátor hangszínét. – Ne aggódj. Ha ez nem tetszett is, akad még vagy száz másik ott, ahonnan ezt vettem. – Nem! Michael szeme tágra nyílt a műkétségbeeséstől. – Shelley? Higgy nekem: meg kell tanulnod nevetni a bajaidon. Légy úrrá rajtuk, mielőtt ők lesznek úrrá rajtad. Ez az egyetlen megoldás. Nem kellett megtanulnia – máris nevetett. De ettől a gyomra azonmód liftezni kezdett megint. Ernyedt mozdulatot téve még közelebb került Michaelhez. Arcuk csak néhány centiméternyire volt egymástól. A férfi kék szeme bársonyosan fénylett. Shelley úgy érezte, legszívesebben elmerülne ebbe a kékségbe, le a felszín alá, megmerítkezve a legmélyében is. Michael ránézett, és 6 visszanézett rá. És már nem bánta, úgy érezte, át kell adnia magát teljesen és fenntartás nélkül ennek a gyönyörűségnek, önfeledten élveznie kell ezt a tiszta, mély, vonzó kék csodát. De akkor felvillant valami abban a kék szempárban, ami egy csapásra kijózanította. Feszülten figyelt, megpróbálta megfejteni, tetten érni a furcsa jelenést. Úgy érezte magát, mint Aliz Csodaországban, amikor be akarja cserkészni a nagy fehér nyulat. – Kísértethistóriákat is mesélhetünk éppenséggel – törte meg végül a csendet Michael. Megcirógatta a lány haját, mint ha így akarná elterelni a figyelmét arról, amit az imént a
szemében láthatott. – Vagy esetleg megpróbálhatnék tengerészcsomót hurkolni a hajadból. Szerelemhurkot ebből a gyönyörű haj bő). Shelley szíve hevesen vert. Meg volt győződve róla, hogy Michael is hallja. Nem tudta pontosan, mi zaklatta fel ennyire. Lehet, hogy az érzékei ösztönösen felfedeztek valamit, amit a szemével nem látott? Mi volt ez, figyelmeztetés? Megérzés? – Miért, te tudod hogyan kell szerelemcsomót kötni? – kérdezte, nem mintha érdekelte volna Michael csomózási tudománya, inkább csak hogy felszínen tartsa a társalgást. – Nem – felelte Michael, és ezúttal nem nézett a lány szemébe. A hajával játszadozott. Megsodorintott egy-egy tincset az ujjai közt, aztán lepergette, mint egy kalóz, aki épp a frissen zsákmányolt zsáknyi aranypénzben gyönyörködik. – De szeretném megtanulni. Te nem? Shelleynek nem igazán volt kedvé most erre válaszolni. – Miért nem mesélsz inkább detektívtörténeteket? – kérdezte színlelt könnyedséggel. – Elmesélhetnél egyet-kettőt az izgalmasabb eseteid közül. Michael felnevetett, miközben tenyerét a lány tarkója alá csúsztatta. – Na persze és közben elmesélhetném, hogyan s miképp kerültem a szakmába. Hogy végre kifigyelhesd, mi nem stimmel velem. No, nem pszichológus kisasszony. Azt már nem. Köszönöm szépen. Nagyon jól megvagyok az ilyen díványvallatások nélkül is. – Meglehetősen gyanakvó a természeted, nem gondolod? – motyogta Shelley megint csak lehunyva a szemét. – Azt hiszem, tényleg vissza kellene mennem a szobámba, és aludnom egy keveset. – És még te mondod rám, hogy gyanakvó vagyok. Shelley érezte, hogy a férfi keze a tarkójáról a nyakszirtjére siklik, és gyengéden lazítani, masszírozni kezdi a megfeszült izmokat. Olyan kellemes, megnyugtató érzés volt, hogy Shelley nem akarta félbeszakítani. – Itt kell maradnod, gyönyörű túszom. Nem engedlek el. Gyönyörű… Furcsa – nem emlékezett rá, hogy valaha is mondták volna ezt neki. Az édesanyja valóban gyönyörű volt, és hosszú távon bizony nem sok jó származott belőle. Ezért Shelley szinte még gyerekkorában eltökélte, hogy nem sokat ad majd a külsejére. Csinos lány volt, de nem feltűnő szépség. Okos lesz inkább, határozta el, és ezért mindent meg is tett. Külsőségekkel soha nem igyekezett felhívni magára a figyelmet. Az évek során már arról is leszokott, hogy a tükörbe nézzen. Most aztán egyszeriben kíváncsi lett arra, milyen is a külseje. Milyennek láthatja őt Michael? Hát lehet gyönyörű valaki így, a szállodai szoba padlóján elterülve, rosszulléttel küszködve? Ki van zárva. Michael nyilvánvalóan álomvilágban él. Vagy ha nem, akkor szándékosan gúnyolódik. – Miért nem bújunk be az ágyba? – kérdezősködött Michael kedvesen, egészen a lány füléhez hajolva. – Odaviszlek… – Nem! – rázta meg a fejét Shelley erélyesen. – Nekem nagyon jó itt, ahol vagyok. – Megnézte ő már magának azt az ágyat, ahogy ott áll csábítóan, a hívogatóan félrehajtott ágyterítővel. És azóta is reszket a gondolatától. Az erős kéz tovább rótta a forróságkeltő bűvös köröket a vállán, a hátán. – Nincsenek hátsó gondolataim, hidd el, Shelley. És azt szeretem, ha a nők, akikkel együtt vagyok, jól érzik magukat, és ők is azt akarják… Persze hogy azt szereted – gondolta Shelley. És hányan fordultak meg már az ágyadban az évek folyamán? Nem akart erre gondolni. Egy férfi ilyen külsővel, ilyen férfias vonzerővel akkor talál magának alkalmas hölgytársaságot, amikor csak kedve szottyan rá. Efelől nincs kétsége, inkább az a kérdés, mit akarhat őtőle? – Nem értem, miért akarod, hogy itt maradjak – motyogta, kéjesen elnyújtózva a simogató kéz sajdítóan gyönyörűséges érintése alatt. – Nem lehetek valami szédítően vonzó társaság ilyen állapotban. A simogatás egyszerre abbamaradt, és erélyes, kissé talán ingerült szorítás váltotta fel. – Meglehetősen rossz véleménnyel lehetsz a férfiakról, ha feltételezed, hogy szex nélkül nem tudom élvezni a társaságodat – szolalt meg Michael szokatlanul éles hangon. – Szeretőt bárhol,
bármikor találhatok. – Hangja megenyhült. – De egy Shelley Pride jó ha egy évezredben egyszer felbukkan az életben. Shelley most ráérzett valamire. Ez nem „szöveg”, nem kötelező udvariaskodással fűszerezett óvatos tapogatózás. Látta a férfi szemében, hogy komolyan beszél. De vajon mit jelentsen ez? Próbálja elengedni magát, és végre igazán élvezni Michael társaságát? Lépje át nyugodtan a korlátokat és… szeressen belé?! Szerelembe esni… A simogatás újrakezdődött. S ő újra lehunyta a szemét. Vajon miért nevezik ezt így? Úgy hangzik, mintha a szerelem mély szakadék volna, valamiféle csapda, amibe az ember, ha nem elég óvatos, vakon belezuhan. És csak hosszú, fájdalmas erőlködés árán tud csak kimászni belőle. Merje vállalni ezt a kockázatot? – És egyáltalán: miért bukkant fel ez a Shelley Pride? – firtatta Michael. – Hogy lehet, hogy egy ezredév helyett egyetlen emberöltő is elegendő hozzá, hogy másodszor is az ölembe pottyanj? – Ó, tudod, Carrie-vel, a szobatársammal csak néhány napra ugrottunk le ide, egy rövid vakáció erejéig – csacsogta Shelley, óvatosan kerülve a férfi pillantását. – Ez aztán a szerencse – mosolygott Michael, és Shelley nem tudta megmondani, vajon gyanút fogott-e. – És melyik szobában vakációzik a két ifjú hölgy? Megmondta neki. – De már csak két napra szól a szobafoglalásunk. Aztán irány vissza dolgozni. – Nagyot ásított, és kéjesen fészkelődött a puha szőnyegen. Csodálatosan érezte magát. Hallotta, ahogy zizzen a cipzár a ruhája hátán, és már mozdult is, hogy megakadályozza az újabb merényletet, de Michael egyetlen gyengéd csókkal lebeszélte a tiltakozásról. – Ne izgulj! Semmi aljas hátsó gondolat – súgta a fülébe. – Csak engedd el magad. Szundíts egyet. Gondold azt, hogy én vagyok a dajkád, és most ágyba duglak. – Michael dadus – kuncogott Shelley a szokatlan képzettársításon. – Mondj egy mesét, daduskám. – De én csak kísértethistóriákat tudok. – Kikapcsolta Shelley pánt nélküli melltartóját, és így végre teljesen akadálytalanul garázdálkodhatott a lány hátán a nyakától a csípőjéig. Shelley testéhez szorította két könyökét, nehogy teljesen lecsússzon a ruhája. Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva megbízott Michaelben. Elhitte, hogy nem felizgatni akarja az érintésével, a simogatásával. Ez hozzásegítette, hogy valóban elengedje magát, a lazítással pedig együtt járt a beleegyezés. – Akkor mesélj egy kísértethistóriát – mondta, és nagyot ásított. – Egy jó vérfagyasztó, kísérteties történetet, amitől majd nem tudok elaludni. Michael nevetve adta vissza a labdát. – Mi lenne, ha inkább egy jó unalmas történetet mesélnék, amitől majd elalszol? Ugyanis csak ilyeneket ismerek. – Felkönyökölt, hogy nagyobb erőt tudjon kifejtem a hátmasszázsban. Shelley csodálatosan könnyűnek, lazának érezte a testét. Egészen elernyedt. – Ezt a történetet a nyolcéves unokahúgomnak szoktam mesélni, amikor – sajnos csak elég ritkán – én fektetem le. Átlagosan negyvenöt másodperc alatt padlón van tőle. Lássuk, te meddig bírod. Shelley csendben, mozdulatlanul feküdt, Michael pedig belefogott a történetbe. Ha Michael pár órával ezelőtt azt mondja, hogy szabad idejét egy kislány szórakoztatására néha esti mesék kiagyalásával szokta tölteni – meg lett volna győződve arról, hogy megint csak viccel. Mostanra viszont már jobban megismerte. Vajon milyen meglepetéseket, miféle rejtélyeket tartogat még ez a csinos férfiarc? Michael kissé zavaros meséje egy Ginger nevű kislányról és egy hatalmas öreg házról szólt, amelyben rengeteg titkos szoba meg zug van. És persze rejtelmes éjszakai zajok, ajtók, amik Önmaguktól csapódnak be a kislány háta mögött. Shelley igazából nem is figyelt a történetre. Hol a mesét hallgatta, hol a gondolataiba merült, és szép lassan elálmosodott.
Michael keze közben szorgalmasan ügyködött a hátán, bejárta minden porcikáját. Hihetetlenül jó érzés volt, s csodálatos módon – bár közeljárt az érzéki élvezethez – soha nem lépte át a kellemes és a kéjes közti keskeny határvonalat. Másutt talán, egy más alkalommal, ha egy másik férfi érinti meg így, másodperceken belül képes lett volna elveszíteni az önuralmát. De itt és most ez az érintés egyszerűen csak megnyugtató volt, bár leplezetlenül hordozta az elkövetkezendő, kevésbé ártatlan simogatások ígéretét. Félálomban még el-eltöprengett, vajon mit is keres ő itt, Michael szobájában a padlón fekve. Tényleg nevetséges. Föl kellene tápászkodnia és végre visszavonulnia a saját szobájába. Tudta, hogy Michael nem akadályozná meg, ha egyértelműen tudomására hozná, hogy menni akar. – De vajon akar-e? Mert ugyebár ez itt a kérdés… Michael hangja éppolyan zsongítóan megnyugtató volt, mint az ujjai érintése: halkan duruzsoló, lágyan simogató. Résnyire kinyitotta a szemét, úgy figyelte a férfit. Miközben így leskelődött, Michael fölé hajolt és puha csókot nyomott a gerincére, egészen lent, valahol a csípője táján. És akkor az addig szunnyadó parázs lángra lobbant, egy szempillantás alatt átcsapott a veszélyes zónába. Shelley nagyot szisszenve felült. Az utolsó pillanatban még volt annyi lélekjelenléte, hogy a melléhez szorítsa a ruháját. – Bocsánat – mosolygott Michael szégyenkezve. – Mindent egybevetve azért el kell ismerned, hogy egész jól csináltam. Vagy nem? Ahogy ott feküdt, egyik könyökére támaszkodva, Shelley megint csak – akaratlanul is – visszamosolygott rá. Közben kétségbeesetten tapasztalta, hogy ellenállhatatlan, őrült vonzás ragadja magával, amely még annál is sokkalta erőteljesebb és követelőbb, mint az a vágy, amely néhány másodperce lobbant lángra benne. Minden porcikája azt követelte: kapaszkodj bele! Bújj a karjaiba, öleld át szorosan, és ne törődj a holnappal! Minden erejét össze kellett szednie, hogy ellenálljon e parancsnak. – Hát nem volt rossz – felelte kényszeredetten, és bízott benne, hogy Michaelnek sejtelme sincs róla, mitől remeg a hangja. – De ahogy mondani szokás: nyugtával dicsérd a napot… Michael széttárta karját és vállat vont. – Nem értem, miért nem alszol már, mint a bunda. Kutya kötelességed lenne. Az unokahúgomnál mindig bevált ez a módszer, szinte másodpercek alatt. Shelley nem állta meg, hogy el ne nevesse magát. – Az unokahúgod esetében feltehetőleg nem alkalmaztad a kiegészítő hátmasszázst. Michael pattintott egyet az ujjával. – Ördögöd van! – Nincs kizárva. – És hogy érzed magad? – Jobban. – Megpróbált feltápászkodni, közben gondosan magához szorította a ruháját. – Most már biztosan meg fogok tudni állni a lábamon. Itt az ideje, hogy visszasétáljak a szobámba. – Kizártnak tartom. Shelley tágra nyílt szemekkel bámult rá, miközben a férfi egyik karjával a térdeit kulcsolta át, a másikkal a vállát, aztán egyszerűen felnyalábolta. – A pszichológusbébiknek ilyenkor már rég ágyban a helyük – közölte vidáman, a karjaiban tartva a lányt. – Michael! – Csitt! – Három hosszú, ruganyos lépés, és Shelley máris a puha párnák között találta magát az ágyban. – Hallgass most a dajkádra – mosolygott rá Michael, aztán hirtelen komolyra váltott. – Figyelj rám, Shelley! Ma éjjel meg sem próbállak elcsábítani, ígérem. Itt fogsz aludni ebben az ágyban, én meg majd valahol másutt. – A szoba túlsó végében álló karosszék felé bökött. – De holnap reggel aztán szabad a vásár, rendben? Shelley tehetetlen volt, teljesen és reménytelenül tehetetlen. Michaelnek egyebet sem kellett tennie, csak rávillantani szép, szabályos gyöngyfogait – és ő kész volt bármit megtenni a kedvéért. Mélyen, keserűen felsóhajtott. – És miben fogok aludni? – kérdezte megadóan. Michael pislogott. – Ha szégyenlős vagy, rád terítem a takarót, és alatta kibújhatsz a ruhádból.
– Azt akarod, hogy meztelenül aludjak? – Miért ne aludhatnál meztelenül? Válaszolni akart, de semmi ésszerű, elfogadható indok nem jutott eszébe. Ennek ellenére Michael mintha mégis megértette volna. – Sajnos jelenleg nincs tartalék női hálóing a bőröndömben – mentegetőzött bús képpel. – De legközelebb hozok magammal. Különösen, ha megígéred, hogy hasonló körülmények között hajlandó leszel fölvenni. Mielőtt válaszolhatott volna, Michaelnek újabb ötlete támadt. – Megvan! Vedd fel az egyik trikómat! – A trikódat? – Shelley még mindig a ruhájába kapaszkodott, és nekilátott, hogy magára húzza a takarót is. – Hát persze – Michael beletúrt a bőröndjébe, és előhúzott egy méretes, rövid ujjú fehér pamuttrikót. – Ez prímán megteszi, pizsamafelsőnek. Shelley a takarófedezék mögül kinyújtotta a kezét, hogy elvegye a trikót, de Michael villámgyorsan elrántotta az orra elől. – Én hadd… – mondta lágyan, és a szeme mélyen, sötéten fölparázslott. Shelley egy pillanatig habozott, aztán vetkőzni kezdett a takaró alatt. Nem sok dolga akadt, hiszen Michael előzőleg már elintézte a cipzárt is, a melltartót is. Kicsit megrázta magát, aztán máris húzhatta kifelé a ruhát a takaró alól. A lepedő tisztán, hűvösen tapadt meztelen testére. – Kész vagyok – mondta, és Michael felé nyújtotta a kezét. A férfi lassan hozzálépett, előbb a fejét bújtatta át a trikó nyakkivágásán, aztán az ujjakat igazította el, mint egy gyakorlott anya, mikor a gyerekét öltözteti. De a hasonlatnak itt vége is szakad. Ragyogó kék tekintetével foglyul ejtve a lány sötétbarna szemét, lassan félrehúzta a takarót. Shelley mozdulatlanul tűrte. Biztos volt benne, hogy bármi legyen is a férfi szándéka, képtelen volna megakadályozni. Michael a lány meztelen felsőtestére pillantott, Shelley hallotta, hogy mormol valamit a foga között, de egy szavát sem értette. A férfi lehajolt, és megcsókolta előbb az egyik, majd a másik mellét, aztán nekilátott a lassan, rendkívül lassan végrehajtandó feladatnak, hogy rájuk húzza a trikót. Shelley lélegzetét visszafojt va lehunyta a szemét, és azt sem tudta már, vajon elkerülni szeretné-e ezt a pillanatot, vagy hosszúra nyújtani, amennyire csak lehet. Michael finom, meleg ujjai végigsiklottak a borén, és mielőtt a köldökét is betakarta volna, újra lehajolt, és azt is megcsókolta. Aztán hirtelen felpattant az ágyról és elindult az ajtó felé. – Hová mész? – A fenébe! – gondolta Shelley dühösen, most még azt hiszi, biztatni akarja, hogy fejezze be, amit elkezdett. És az igazat megvallva, ez nem is volt egészen valószínűtlen… – Te csak aludj, bébi pszichológus. Nekem még van egy kis dolgom. – A fejét rázva szitkozódott egyet, – Shelley! Ide megyek a fürdőszobába, és hideg zuhanyt veszek. Egy jéghideget. – Kinyitotta a fürdőszobát, és az ajtóból visszafordulva még hozzátette: – Ha netalán valami ordításfélét hallanál, mondjuk, olyan kétségbeesett farkasüvöltésszerűt, nagyjából ebből az irányból – akkor hívd a szobapincért, kérhetsz tőle pár kiló jégkockát. – Azzal el is tűnt. Shelley a háta mögött becsukódó ajtóra bámult. Hallotta a zuhany csobogását, és tudta: nem kéne egyebet tennie, csak felugrani, felkapni a ruháját, és kirobogni ebből a szobából. Ezzel ennek az egész őrült kalandnak egyszer s mindenkorra véget vetne. Vajon gondolt-e erre Michael is? Magától értetődik, hogy gondolt rá. A saját vonzerejében bízott annyira, hogy fel se tételezte róla a szökést, vagy talán inkább őbenne? Melyik a kettő közül? Végül is egyremegy. Kényelmesen elhelyezkedett a párnán és ásított egyet. Itt fog várni, és majd ezt is megbeszélik, ha Michael kijött a fürdőszobából.
6.
Shelley arra ébredt, hogy a nap aranyszínű, lágy sugarai vetülnek az ágyra. Álmosan pislogva felemelte a fejét, és észrevette, hogy Michael az ablaknál áll és a függönyöket igazgatja. Egy másodpercre jeges rémület járta át. Mit művel ő itt, egy férfi szobájában, egy férfi ágyában? Aztán felderengtek emlékezetében az elmúlt este eseményei, és kissé megnyugodott. De éppen csak egy kissé. – Szóval napfényre ébredsz. – Michael már visszafordult az ablaktól, és őt nézte. – Jó, hogy tudom. Az ébresztőóra nem használt. A telefoncsörgés se. Ezek után az elmúlt fél órát hangos csoszogással és szakadatlan torokköszörüléssel töltöttem – mindhiába. – Elnevette magát. – Még énekelni is megpróbáltam. „O, sole mio…” Szerencséd, hogy erről lemaradtál. Shelley elmosolyodott, aztán a haját kezdte tapogatni. Úristen, hogy nézhet ki? Leginkább úgy, mint egy eszelős hazajáró lélek – gondolta bosszúsan. Szétkenődött a szemfesték, kócos haja az égnek áll. Hogyan lehetne ezt megúszni anélkül, hogy Michael alaposan szemügyre ne venné ezt a romhalmazt? – Fantasztikus formában vagy – szólalt meg Michael. Tehát még gondolatolvasó is. Bár erre már rég rájöhetett volna. – Te sem festesz éppenséggel rosszul. – Ezt most tényleg ő mondta? Bár ami igaz, az igaz. Figyelte, ahogy a férfi lassan az ágy felé indul, mezítláb, meztelen felsőtesttel. Csak egy csípőhöz simuló sötét nadrág volt rajta. A napsugár aranyló fénybe vonta az alakját – olyan volt, mint valami görög istenszobor. Amikor mellé hemperedett az ágyra, Shelley rámosolygott. Tétován kinyújtotta a kezét, először alig-alig érintve a férfi mellkasát. A saját ujjait nézte, amint önfeledten játszadoznak az apró, kunkorodó szőrpamacsokkal, és nem mert Michael szemébe nézni. A férfi vállai sokkal szélesebbnek látszottak így meztelenül, mint ruhában. Csupa izom volt, és ez az erőteljes, kisportolt alkat némiképp ellentétben állt a kifogástalan öltönyében mutatott karcsú, elegáns megjelenésével. Valóságos volt, férfias, nagyon közeli, és nagyon, nagyon vonzó. – Hogy s mint ma reggel? – érdeklődött kedvesen, leplezetlen élvezettel nyújtózva el a mellkasát simogató kéz alatt. – Nem is tudom – köntörfalazott Shelley, a szemét lesütve. – Fizikailag jól vagyok, de egyébként nem igazán tudom helyretenni magam. – Végre meg merte kockáztatni, hogy egy pillantásra a férfi szemébe nézzen. – Ugye érted, mire gondolok? – Emiatt ne aggódj! – húzódott közelebb Michael, és széles vállai éles árnyékot vetettek az ágyra. – Hamarosan otthon fogod érezni magad. Leheletfinom csókot adott a lánynak, alig érintve meg az ajkait. Aztán újra, gyengéden, de erőteljesebben. Shelley lehunyta a szemét és a párnára hanyatlott. Hagyta, hogy Michael betakarja a testével, enyhe borzongással fogadta a hirtelen rohamot. A rohamot, amely úgyszólván puskalövés nélkül zajlott le. Shelley feje még kóválygott eleinte, nem tudott világosan gondolkodni – később már nem is akart. Jobb érezni, mint gondolkodni. Sokkal jobb. Michael forró ajka az ajkára tapadt. Kinyújtotta a karját és a férfi nyakára fonva, teljes erejével magához húzta. Érezni akarta, mindenütt, minden porcikájával. – Erre vártam egész reggel – súgta Michael a fülébe. – Azt hittem, már soha nem akarsz felébredni. – Miért nem ébresztettél fel? – Próbáltalak. – Felemelte a fejét és rámosolygott. – Még néhány perc, és rád ugrottam volna, még akkor is, ha alszol. Shelley megremegett a férfi testének súlya alatt, minden idegszálában érezte a feltörő vágyat. Michael akarja őt. Ő pedig Michaelt. Hát mi lehet még ennél egyszerűbb? Soha nem ismert férfit, akit jobban kívánt volna. Vagy jobban szeretett volna. Nem, ezt nem akarta beismerni. Ez magával hozott volna egy sor kényelmetlen kérdést, amire egyáltalán nem volt kedve felelni. Olyasmit például, mint a holnap.
De kit érdekel a holnap? – tette fel a kérdést magának. Amikor itt van számukra ez a pillanat, amit hosszúra, nagyon hosszúra lehet nyújtani. Ha nyílt kártyákkal játszanak. – Várj egy kicsit! – Shelley agyába élesen bevillant a tegnap este. – Mi van Weeksékkel? Nem arról volt szó, hogy Margery fél hatkor, vagy valami ehhez hasonló lehetetlen időpontban idejön értem? Akármiben maradtunk is, már biztosan jócskán elmúlt a megbeszélt időpont. Michael mosolyogva simította el a lány homlokába hulló hajfürtöket. – Ide is jött. Megmutattam neki, milyen békésen alszol, és közöltem vele, sikeresen meggyőztelek arról: maradj itt még egy napig. Erre aztán boldogan távozott. Shelley felnevetett. – El tudom képzelni, miket gondolhatott. Meg lehet győződve róla, hogy rendkívül hatékony módszereid vannak a meggyőzésre. Michael szerényen csak a vállát vonogatta. – Hát vannak. – Valóban? – Épp azon vagyok, hogy ezt bebizonyítsam neked. – Futó csókot cuppantott a lány orra hegyére. – Ha befognád végre a szád, és hagynád… Shelleynek szó szerint ez volt a szándéka. Behunyta a szemét, és újra magához ölelte a férfit. A hajához érve mégsem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze: – Mitől ilyen vizes a hajad? – Most zuhanyoztam. Shelley mókás fintort vágott. – Már megint? Hányszor szoktál te zuhanyozni? – A tegnap esti hideg zuhany kifejezetten terápiás célokat szolgált. A ma reggeli inkább tisztálkodási célokat. – Micsoda tiszta férfi! – dünnyögte Shelley. – Micsoda éhes férfi! – replikázott Michael. Csókja csupa vad, tüzes izgalom volt, bódító bájital, ami azonmód a lány fejébe szállt. Megszédítette, de egyúttal fel is csigázta. Michael forró, eleven férfiassága magával sodorta, és amikor érezte, hogy a takaró lecsusszan róla, egyetlen mozdulattal sem próbálta megakadályozni. Michael a melleit simogatta, gyengéden, a vékony pamuttrikón keresztül. – Olyan finom vagy, olyan lágy – suttogta. – Szinte elolvadsz a kezem alatt. – Megcirógatta a lány feszülő mellbimbóit. – Aha! Most legalább van valami kapaszkodóm – ingerkedett. Az érintése rendkívüli volt, elementáris, elképesztő. Ujjainak minden apró moccanása mintha szikrákat szórt volna szerteszét a vérében. Amikor végül a melléhez ért, a szikra lángot vetett, és Shelley felnyögött a vágytól. A férfi nevét suttogta. Soha senkit nem kívánt még ennyire. Michael megfogta a trikó szegélyét, és elkezdte kihámozni belőle a lányt. Shelley érezte, ahogy a forró kezek akadálytalanul végigsiklanak a hasán. Aztán belopakodnak az egyetlen maradék fehérnemű alá, amely még mindig ott feszült a csípőjén. Shelley úgy érezte, szétrobban körülötte a világ, és ő zihálva lebeg az űrben, s nincs más, amibe megkapaszkodhat, csak Michael teste. Aztán eltűnt a trikó és eltűnt minden egyéb, Michael nadrágjával egyetemben. A férfi csókja vad volt és sürgető, és ez kifejezetten hízelgett Shelleynek. Úgy érezte, ebben a pillanatban ellenállhatatlanul vonzó és kívánatos. Méltó partnere ennek a hasonlóképp ellenállhatatlan férfinak. Michael szenvedélye nem maradt méltó válasz nélkül. Tüze tüzet csiholt, vágya vágyat gerjesztett. Hirtelen élesen megcsörrent a telefon, kegyetlenül, követelőzve. Úgy tűnt, Michael nem is hallja. Ajkai a finom, érzékeny bőrt kóstolgatták Shelley füle mögött. Teste pattanásig feszült a beteljesülésre váró, már-már alig fékezhető vágyakozástól. Shelley viszont hallotta a telefont, és minden csörrenése egyre jobban zavarta. – Michael! Lehet, hogy Weeksék azok – súgta végül. Michael a hajába súgva, morogva zsörtölődött. – Miért nem jelez foglaltat egy telefon egyszer olyankor is, amikor kellene? Félig feltápászkodva a telefon után nyúlt és beledörmögött. – Most nem érek rá. Hívjon később! – Azzal lecsapta a kagylót, majd az egész készüléket belökte az ágy alá. Feltehetőleg élete legrövidebb telefonbeszélgetése volt ez, és a következő pillanatban ott folytatta, ahol az imént abbahagyta.
Shelleynek akaratlanul is nevethetnékje támadt, de nyomban el is hallgatott, mihelyt ismét magával ragadta az örvénylő szerelemzuhatag. És amikor Michael végül megölelte, tisztán, erőteljesen és mohón – és ö megnyílt az ölelése előtt, melegen, odaadóan, izgalomtól remegve – többé nem volt számukra sem nevetés, sem könny. A szerelmesek különleges mennyországában lebegtek, a szivárvány csúcsán, a forgószél taraján. És amikor a vihar elcsitult, édes ölelésbe fonódva feküdtek ott, hangosan zihálva, egymás testének közelségében gyönyörködve. – Csináljuk újra! – szólalt meg Michael, amint lélegzethez jutott. – Micsoda?! – Shelley egy kicsit félrehúzódott, hogy szerelmese szemébe nézhessen. – Csináljuk újra! – ismételte meg Michael Shelley után nyúlva. – Megzavartak bennünket. Ez így nem volt tökéletes. Shelley felnevetett, finoman elhárítva a mellei körül motoszkáló ujjakat. – Számomra tökéletes volt – mondta szelíden tiltakozva. – Csodálatos volt. Michael szinte megmerevedett, tekintete fürkésző volt és halálosan komoly. – Valóban? – kérdezte fojtott hangon, és Shelley döbbenten eszmélt rá: a férfinak valóban borzasztóan fontos, hogy mit válaszol. – Azt akarom, hogy nagyon jó legyen neked. Mindig. Shelley nagyon szerette volna azt mondani: „Én is azt szeretném, ha neked is mindig nagyon jó volna velem.” De hát hogy is mondhatna ő ilyesmit? Helyette inkább bizonytalanul elmosolyodott, és ujja hegyével finoman végigcirógatta a férfi ajkát. – Csodálatos volt – mondta újból, hirtelen elröstellve magát. – Lesz ez még sokkal jobb is. – Most már ismét a régi volt: Michael, a mókamester. – Csak várd ki a végét! Minél többet gyakoroljuk, annál jobb lesz. Shelley kutató tekintettel pillantott rá. Természetesen most is viccelődik. Hiszen már a kezdet kezdetén bejelentette, hogy számára nem léteznek, nem létezhetnek komoly kapcsolatok. Fecsegjen csak Harper úr – gondolta magában. – Add ide a trikót, légy szíves – szólalt meg. – Most nekem sem ártana egy zuhanyozás. – És nem akarsz meztelenül mutatkozni előttem? – kérdezte Michael olyan hangon, mintha pusztán az érdekelné; hogyan lehet valaki ennyire szégyenlős, amikor ő nem az. – Nem – felelte Shelley határozottan. – De miért, az isten szerelmére? – kérdezte Michael nevetve. Hanyatt feküdt az ágyon, kék szeme csillogott a napfényben. – Még nem ismerlek elég jól – mondta Shelley szemérmesen. A hangja tréfálkozó volt, de amit mondott, azt komolyan gondolta. És ezt Michael is érezte. Átnyújtotta a lánynak a trikót, de közben rosszallóan csóválta a fejét. – Ahhoz jól ismersz, hogy az ágyamban aludj. Ahhoz is, hogy csodálatosan szeretkezz velem. – Megborzolta a lány haját, amikor az kidugta a fejét a trikó nyakkivágásán. – Csak ahhoz nem ismersz elég jól, hogy ne szégyenkezz előttem a meztelenséged miatt? – Ennek semmi köze a szégyenkezéshez. – Hát nem veszi észre ez az ember, hogy már így is mekkora lépést tett előre? Hát nem látja, mennyire szokatlan számára ez az egész helyzet? Hogy nem szokása lefeküdni minden férfival, akivel együtt vacsorázik? Jóságos ég – gondolta hirtelen – hiszen még azokkal a férfiakkal sem volt együtt, akikhez határozottan vonzódott. Persze az utóbbi időben ezek száma erősen megritkult. De még a rendes, kedves, vonzó férfiakat sem engedte ilyen közel magához. Ezzel megint visszakanyarodott az alapkérdéshez; vajon miért épp ez a férfi? Ez a Michael Harper? Ez a titkosügynök, álruhás főszélhámos, ez a csavargó playboy? És ő miért érzi úgy, hogy nincs ebben semmi kivetnivaló? Szabad egy ilyen embert szeretni?! Olyannyira nem talált a saját viselkedésében semmi kivetnivalót, hogy még csak meg sem bánta. Még most sem. De mi lesz ezután? Fogalma sem volt róla. Michael kedveli. Ennyit legalábbis biztosan tudott. De vajon kívánja-e még a társaságát ezek után, most hogy… Nem akart erre gondolni. Kiugrott az ágyból, e sebes mozdulattal próbálva leplezni nyugtalanságát. – Mindent a megfelelő helyen, a megfelelő időben. – Pillantása a sarokasztalon álló két tálcára esett. – Hohó! Pokoli éhes vagyok. Mi van reggelire? – kérdezte, és a tálcák felé szökdécselt.
– Na jó – sóhajtott Michael, aki ezzel fel is adta a reményt, hogy a meztelenség ügyében dűlőre jussanak. – El kell ismernem, hogy csuda jól festesz a trikómban. Határozottan feltűnő jelenség lennél így egy ennél jóval forgalmasabb helyen is. Akármit tett vagy mondott, megnevettette Shelleyt. – El tudom képzelni. Ez tetszene neked, mi? – viszonozta az évődést vidáman. – De engem teljességgel hidegen hagy. – Nem gondolod, hogy ezt a trikót meg kellene örökítenünk? – kérdezte Michael, komótosan feltápászkodva az ágyból. A lányhoz lépett. Őt láthatóan egy cseppet sem feszélyezte a saját meztelensége. Olyan természetes volt számára, hogy meg is feledkezett róla. – Ezt hogy érted? – kérdezte Shelley, miközben egy csésze kávét készült kitölteni a termoszból. – Esetleg bronzba önteném – mélázott el Michael félrebillentett fejjel tanulmányozva áldozatát, szakértő szemmel méregetve az arányokat. – Így öntenéd bronzba, hogy rajtam van?! – kiáltott fel Shelley. Michael közelebb lépett, a lány felé nyújtotta kezét és úgy duruzsolta: – Ha nincsen rajtad, hogyan oldjuk meg, hogy itt… meg itt így kidudorodjon, és itt meg olyan ennivalóan kigömbölyödjön? Shelley mintha megfeledkezett volna a kávéról – már újra Michael karjaiban volt. A férfi a combját simogatta, arcát a hajába fúrta. – Michael – lihegte Shelley fulladozva. – Mindjárt megfojtasz, tudsz róla? – Persze – mondta a férfi, és két kézzel megragadta Shelley nyakát. – Ez is hozzátartozik az én varázsomhoz – közölte, s közben apró csókot lehelt a lány fülcimpájára. Még jó, hogy nem a szokásaid közé tartozik – gondolta Shelley. Az ajkába harapott. Honnan szedi ezeket a szörnyű gondolatokat? Feldúlva bontakozott ki a férfi öleléséből. – És mégis mit kezdenél egy bronzba öntött trikóval? – kérdezte hadarva, reszkető kézzel töltve ki a kávét. – Nem akármilyen trikóról van szó – erősködött Michael, és lehuppant az egyik székre. Felkapott a tálcáról egy szendvicset. – Hanem egy olyanról, amelyik a te kedves, szép alakod tökéletes mása. Shelley leült egy székre. Michaellal szemközt. – Szóval egy új, bronz virágvázára van szükséged? Rendben. De ha lehet, a gólyahírtől kímélj meg. Allergiás vagyok rá. – Még hogy váza! – csapta le Michael a zsemlét szinte utálkozva a porcelántányérra. – Nem váza kell nekem, hanem valami, ami rád emlékeztet. És mindazokra a csodákra, amiket véghezviszel a trikómban, amikkel kitöltőd a… a ruhámat. Ja persze. Emlékeztető kell. Souvenir. Bronzlenyomat. Mi nem stimmel az eredetivel, Harper űr? Gondoltál már valaha arra, hogy ha kitartasz egyvalaki mellett, annak is meglehet a maga öröme és jutalma? Hogy egy kapcsolatot igazán és tartalmasan megalapozni az is szép élmény lehet? Nem. Nem valószínű, hogy ez a gondolat valaha is felmerült volna Michaelban. Olyan ember volt, aki nem engedhette meg magának, hogy bárki is közel férkőzzék hozzá. Ezt mindjárt a legelején világosan értésére adta Shelleynek. Nem hitegette semmivel, nem áltatta, nem kecsegtette képmutató módon. Shelley tökéletesen tisztában volt a játékszabályokkal, még mielőtt belement volna a játékba. Miért olyan keserű most mégis ez a kávé? Ismét megszólalt a telefon, ezúttal tompán, és kissé sértődötten csörgött az ágy alól. – Látod? – tette fel a kérdést derülten Michael. – Mindig visszahívnak. Visszahelyezte a telefont az asztalra, de a kagylót a füle és válla közé szorítva már menet közben is vígan csevegett a vonal másik végével. Shelley előbb azt hitte, Weeksékkel beszél, de amikor Michael sugárzó képpel rákacsintott – mint aki épp valami dicsőséges hőstettet hajt végre rájött, hogy itt valaki másról van szó. – Hogyne – mondta Michael. – Egy óra múlva ott leszünk. – Ki az? – kérdezte Shelley ajkaival némán formálva a szavakat. Michael felkapott egy ceruzát és a keze ügyébe eső szalvétára ráfirkantotta: Mr. Nagyfőnök. – Bocsásson meg, hogy az imént megvárakoztattam – mentegetőzött. – De hát tudja, hogy van az ilyesmi. Az én kicsi feleségem tegnap este érkezett, amolyan rajtaütésszerű
villámlátogatásra, és éppen ott tartottunk, hogy „hogy s mint vagy, drágám”, amikor ön telefonált. Ugye érti, mire célzok… Shelley majd megpukkadt a visszafojtott nevetéstől. Arcát kezébe temetve figyelte, amint Michael sátáni vigyorral a képén tovább negédeskedik. – Természetesen. Higgye el, alig várom már, hogy megnézhessem magamnak. Ugyanúgy, ahogy ön. És most, hogy a feleségem is itt van, akár ott a helyszínen dönthetünk. Igen, igen. Hamarosan találkozunk. Viszlát! A kagyló nagyot csattanva került a helyére, és Michael akkorát kiáltott örömében, hogy Shelley dobhártyája beleremegett. –Talált! Süllyedt! – Belecsapott a lány kérdőn széttárt tenyerébe, mint egy sztárcsatár a játékostársakéba, egy fantasztikus bombagól után. – Sikerült. Shelley! Megcsíptük az ürgét! – Milyen ürgét? Miről beszélsz? – kérdezte a lány értetlenül, és bár maga sem tudta miért, együtt nevetett Michaellel. Mindig ezt művelte vele: megfertőzte a jókedvével. – Ki az a Mr. Nagyfőnök? Komolyan. Mondd már meg! Nem unod még ezt a jamesbondosdit? Michael a gunyoros megjegyzést elengedte a füle mellett. – Eljutottunk a banda fejéhez. A Weeks házaspár nyilvánvalóan csak amolyan előőrs. Ők etetik be a palimadarakat. Amikor aztán tökéletes biztonságban érzik már magukat, és azt hiszik, hogy a talaj megfelelőképp elő van készítve, színre lép a Nagyfőnök. – Rámosolygott a lányra. – A te váratlan megjelenésed, Tulsából, minden bizonnyal erősítette a színjáték hitelességét. Amikor Margery ma reggel szemtanúja volt annak, milyen édesdeden szundikálsz az ágyamban, minden kételye eloszlott. Nyilvánvalóan azonnal felhívta Sticklert. – Ő pedig azonnal felhívott téged. – Ahogy mondod. Tizenegyre vár bennünket a telken. – Bennünket?! A férfi arckifejezéséből egyértelműen kiolvashatta: Michaelnek szemernyi kétsége sincs afelől, hogy még ezt az őrült futamot is végigfutja vele. – Természetesen bennünket. Nem gondolod, hogy mi ketten rendkívüli alakítást fogunk nyújtani? Michael mosolya minden bizonnyal rögtön levette volna a lábáról, ha nincsenek nyomasztó ellenérzései. – Stickler arra számít – folytatta Michael – hogy Mr. és Mrs. Danielsszel fog találkozni. Következésképp találkozni is fog velük. – Magyarázd el nekem, légy szíves, miben mesterkednek ezek az emberek! – Ki akarják csalni az összes pénzemet. – Hátradőlt a székében és a lányra nézett. – Találkákat beszélnek meg különböző ingatlanokon, társasházakban stb., és úgy lépnek fel, mintha ők volnának a tulajdonosok. Olykor valóban azok. Ezután eladásra kínálják fel az ingatlant, és ripsz-ropsz nyélbe is ütik az üzletet. Mikor úgy érzik, elég pénzt harácsoltak már össze egy-egy helyen, elillannak a környékről. A szerencsétlen bepalizott vevők pedig azon veszik észre magukat, hogy olyan ingatlant vásároltak, amit a valódi tulajdonosnak esze ágában sincs eladni. Vagy – ami érzésem szerint a mi mostani esetünkre is érvényes – kiderül, hogy ugyanazt az ingatlant rajta kívül még másik öt-hat fickónak is eladták, és persze egyiküknek sincs érvényes szerződése. Rengeteg ember inge-gatyája rámegy az ilyen „üzletekre”. Bottal üthetik a nyomát a pénzüknek, amit öreg napjaikra kuporgattak. – Michael elhallgatott, s kérdőn vonta fel a szemöldökét. – Nincs kedved megszabadítani a világot egy ilyen élősködőtől? Már hogyne lenne kedve. Képtelen is lenne az ellenkezőjére. Ha Michael arra kéri, akár az erkélyre is kiáll, és több szólamban elénekli az „O, sole mio” kezdetű művet. Ugyanakkor azt is érezte, szüksége lenne egy kis időre, hogy összeszedje magát. – Akkor jobb, ha most csipkedem magam egy kicsit azzal a zuhanyozással – pattant fel. – A fenébe! Mit fogok felvenni? Nem mehetek a Nagyfőnökhöz a trikódban. – Ne izgulj! – mutatott Michael Shelley bőröndjére, mely ott állt a sarokban. – Tegnap este, miután elaludtál, felhívtam a barátnődet. Megengedte, hogy elhozzam a bőröndödet. Shelley hirtelenjében nem is tudta, Michael figyelmességének örüljön-e inkább, vagy Carrie vérlázító gyanútlanságán bosszankodjék. – Valóban? Annak alapján, amit rólad tud, akár Hasfelmetsző Jack is lehetnél, aki éppen most ejtett túszul.
– Ugye most csak viccelsz? – pillantott rá Michael gőgösen, s jóízűen szürcsölgette kávéja utolsó kortyait. – Tudod, vannak olyan nők, akiknek nincs szükségük nagyobb meggyőzésre szerény személyemet illetően. Akik ösztönösen megérzik, milyen csodálatos fickó vagyok. – Szó szerint így gondoltam én is – viszonozta Shelley mosolyogva a férfi évődő pillantását. – Ráadásul most már amúgy is teljesen mindegy, hiszen Carrie áldását adta a dologra. Micsoda barát! Mindenesetre azért felhívom, hogy ne számítson rám ma délelőtt. – Azzal a fürdőszoba felé indult. – Várj egy kicsit! – szólt utána Michael. – Én is megyek. Most az egyszer Shelley megmakacsolta magát. – Nem. Te nem jössz. Behajtotta a fürdőszoba ajtaját, és csak egy keskeny résen keresztül társalgott a férfival. – Ezt a feladatot most kivételesen egyedül szándékszom végrehajtani. – De hiszen akkora ez a fürdőkád – alkudozott Michael nagy, szomorú szemekkel. – Az elmúlt tizenkét óra alatt már kétszer is lezuhanyoztál – ellenkezett Shelley. – És különben is: szeretnék egy kicsit egyedül lenni. – Jaj, csak azt ne! – sóhajtott Michael. – Nehogy azt mondd, hogy a kettőnk dolgát akarod végiggondolni. – És mi van akkor, ha mégis? – Csak tönkre ne gondolkodd belőle, ami jó – zsörtölődött tovább Michael, bár szemmel láthatólag beletörődött a változtathatatlanba. – Akkor legalább igyekezz! Nagyon unalmas itt kint nélküled. Shelley alig várta a pillanatot, hogy végre magára zárhassa az ajtót. A várva várt megkönnyebbülés azonban elmaradt. – Itt bent is unalmas nélküled – suttogta a csukott ajtónak, aztán keserű képpel ingatta a fejét. Reménytelen eset. Bolondult Michaelért – és már tagadni sem próbálta. Ott állt az erős, forró vízsugár alatt, és megpróbálta átgondolni, vajon mit kellene tennie. Hová fog így jutni? De a valóság tényei és az érzelmek teljesen összekavarodtak benne, összekuszálódott minden, a megoldások pedig elérhetetlen távolságba kerültek. Lassacskán kétségbe vonta, hogy egyáltalán képes még józanul gondolkodni. Az imént szeretkezett valakivel. Élete legcsodálatosabb ölelését élte át ezzel a férfival, akit először tolvajként ismert meg, aztán mint álruhás nyomozót. Michaelnek mindkettőre tökéletes magyarázata, jó oka volt. Ez azonban még nem változtat azon a tényen, hogy az egzisztenciája, egész élete folytonos szélhámoskodáson alapszik. Milyen szerepet játszhatna ő ebben a koholt világban? Semmiféle szerepet sem. Michael ezt már a kezdet kezdetén világosan értésére adta. Pszichológus vagy, Shelley – biztatgatta magát. Majd csak kieszelsz valami megoldást. Megtörülközött, maga köré tekerte a hatalmas fehér fürdőlepedőt és kilépett a fürdőszobából. Michael közben már felöltözködött. Ugyanazt a fekete nadrágot viselte, mint előző este. Ropogósra vasalt hófehér inget vett fel hozzá. A mandzsettáját meg a gallérját még be sem gombolta. Shelley lélegzetét is visszafojtva megtorpant egy pillanatra. Milyen jóképű! Elgyönyörködött a férfi fekete hajában, napbarnított bőrében, amit most még inkább kiemelt a patyolatfehér ing. Michael feléje fordult, de egy szót sem szólt. A megszokott pajkos csillogás hiányzott a tekintetéből, amikor a lány mélázó pillantását viszonozta. Érezhető feszültség vibrált közöttük. Shelley képtelen volt gondolkodni. A szavak helyét összekuszálódott érzelmek töltötték be az agyában. Úgy tűnt, Michaellel pontosan ugyanez történt. Nehogy szerelmes legyél, Shelley Pride! Nem lehetsz olyan ostoba, hogy beleszeress ebbe a csodálatos emberbe. Jól hallotta a vészcsengőt, de tudta, hogy már késő. Michael feléje indult, és Shelley ellenállhatatlan kísértést érzett, hogy ő is elinduljon. Vajon mi történne, ha félúton találkoznának? Michael kibontja majd a fürdőlepedőből és magához öleli? Ügyet sem vet a makulátlan fehér ingre? Vajon el tudná-e feledtetni vele a megbeszélt
találkozót, a Nagyfőnököt, mindent? De jó is lenne kipróbálni! De ez valahogy mégsem az ő stílusa. – Hiányoztam? – kérdezte Shelley a bőröndjéhez lépve. Kinyitotta, még mielőtt Michael odaért volna. – Szerinted mit vegyek fel ennek a maffiavezérnek a tiszteletére, akinek bemutatsz? Ahogy a ruhákkal teli bőrönd fölé hajolt, érezte, hogy Michael gyengéden a zuhanyozástól még nedves hajába túr. – Elég, ha csak egy mosoly van rajtad – mondta lágyan. – Szerintem ez öltöztet a legtökéletesebben. Shelleyből kiszállt minden erő. Semmire sem vágyott volna jobban, mint önfeledten belesimulni a férfi Ölelésébe, élvezni a simogatását. De ellenállt a kísértésnek. – Lehet, hogy számodra az – mondta könnyedén a holmijai közt matatva – de Mr. Nagyfőnök alighanem megütközne rajta. Nem gondolod? – Lehetséges. – Michael visszahúzta a kezét, mint aki rádöbbent, mi történne másodperceken belül, ha nem így tesz. Tudta, hogy most nem engedhet a csábításnak. Lassan újra megtalálta a humorát. – De ha valóban olyan dörzsölt fickó, mint ahogyan feltételezem, az arcizma se rándulna. Visszaült az ágyra, Shelley pedig elővett egy nadrágkosztümöt. Michael orra elé dugta a fehér nadrágot és a hozzá való matróz szabású felsőrészt. – Elfogadható öltözéknek tartod ezt Julie Daniels számára? – kérdezte. A férfi bólintott. – Nekem tetszik. – Csüggedt ábrázattal állapította meg, hogy Shelley ismét a fürdőszobát veszi célba. – Azt sem engeded meg, hogy nézzem az öltözködésedet? – Persze hogy nem – vágta rá Shelley egy lesújtó pillantás kíséretében. Michael felugrott az ágyról, és a fürdőszoba felé csörtetett. – Szerintem feltétlenül kezelnünk kéne ezt a te meztelenségellenes fóbiádat – mondta komolyan. – Egészségtelen dolog. Mitől félsz? Tőled – volt már-már a nyelve hegyén a kézenfekvő válasz, de még idejében lenyelte. – Az égvilágon semmitől. – Szeretett volna végre bejutni a fürdőszoba áhított magányába. De ahogy a férfi szemébe nézett, megtorpant. Olyan nyílt volt az a tekintet, olyan őszinte. Shelley úgy érezte, bármit, mindent el tudna most mondani neki. És talán megérdemli, hogy némi magyarázatot adjon a viselkedésére. – Tudod… én nem vagyok hozzászokva ehhez – fordult Michaelhez egy kissé szégyenlősen. – Én… én nem szoktam ilyesmit csinálni. Igazából soha nem éltem együtt egy férfival, és… és nem tudok ilyen gyorsan váltam. Michael mosolya rajongást sugárzott és lefegyverző volt. – Semmi baj. – Tenyerébe fogta a lány arcát és mélyen a szemébe nézett. – Majd apránként haladunk. Lépésről lépésre. Mint ahogy a… – A sushival – mondták ki egyszerre, és egymásra nevettek. – Mars be és öltözz fel! – parancsolta Michael, és játékosan megpaskolta a lány fenekét. – Még mielőtt letépem rólad ezt a törülközőt, és neked esem. Shelley szót fogadott. És a varázs, amelyet Michael bűvölt köréje, ezúttal nem halványult el akkor sem, amikor magára maradt. Ez a szerelem? Ha valóban az, akkor csodálatos érzés.
7.
– Találkoztál már valaha a Nagyfőnökkel? – tette föl a kérdést a kocsiban Shelley, amikor az öböl partja mentén a társasház felé haladtak, amit a forgatókönyv szerint a Daniels házaspár meg akart venni. Csodálatos kora nyári nap volt. Az ég ragyogó kék, a nap akár egy érett kaliforniai citrom, az óceán tükre sima és kristálytiszta. Fehér luxusjachtok indultak a nyílt tenger felé. Levetették tengerkék vászonponyváikat és a szivárvány minden szülében pompázó vitorláikba fogták a szelet. Az ablakpárkányokon piros muskátli nyílt, az út mentén temérdek
sárga rózsa és rózsaszín porcsin virított. Shelley bármerre nézett, csak a színek tobzódását látta. Vajon mindig ilyen gyönyörű volt ez a látvány? Vagy a rendkívüli társaság teszi most ilyen különösen széppé? – Azt hiszem, itt az ideje, hogy mostantól „becsületes” nevén emlegessük az illető urat – kezdte Michael, rutinosan manőverezve a sűrű forgalomban. – Fatális ballépés lenne, ha szemtől szembe véletlenül lenagyfőnököznénk. – Gondolod, hogy esetleg gyanút fogna? – kérdezte Shelley. – Könnyen lehet. Mindenesetre nincs kedvem kockáztatni. – Oldalvást Shelleyre sandított. – Utálom ezeket az újmódi kagylóüléseket – sóhajtott fel. – Tizenéves koromban ez még nem volt divatban. Legalább ideülnének mellém a barátnőim, egészen közel… – Az egyik kezed a kormánykeréken, a másik a kislány derekán. Jól mondom? – Szó szerint. Jobb az asszonyt rövid pórázon tartani. – Ne is álmodozz! – kuncogott Shelley. Szinte maga előtt látta a tizenéves Michaelt. Vajon hátrafésülve hordta a haját? Ő is olyan fekete bőrdzsekis srác volt? Vagy inkább kiköpött úrigyerek? Annak alapján, amilyennek eddig megismerte, lehetett ez is, az is. Vagy akár mind a kettő. – Még nem is meséltél nekem a Nagy… Mr. Sticklerről. Mit tudsz róla? – Igazság szerint elég sokat. Jó vaskos dosszié gyűlt össze róla az ügyosztályon. – Michael időközben behajtott egy magánterület feliratú kapun, közölte az őrrel, hová mennek, majd ismét Shelleyhez fordult. – Stickler csak az egyik álneve a sok közül. Sokáig Floridában tevékenykedett. Ott is elsősorban ingatlannal szélhámoskodott. Mostanában ezen a vidéken próbál szerencsét. Befordultak egy dűlőútra, és egy sor, szemmel láthatólag vadonatúj társasüdülő tárult a szemük elé, közvetlenül a vízparton. – New Yorkban kezdte a pályafutását, mint közönséges strici, egészen fiatalon. De hamar rájött, hogy ez a szakma túlságosan rizikós az ő ízlésének. Meg aztán már szeretett volna a saját lábára állni. Ezért helyezte át a székhelyét Miamiba. – Az intellektuális bűnözés jobban feküdt neki, mint a New York-i alvilági élet? – Valahogy így. – Michael egy ragyogó Rolls-Royce mögé parkolt le. – Az egyéb járulékos előnyökről nem is beszélve – tette hozzá a gyönyörű autó felé biccentve. – Ez az övé? – Feltételezem. Közel s távol nem látok másik autót. Shelley fejcsóválva nézegette a Rolls-Royce-ot – Az ember azt gondolná, egy ilyen Stickler-féle csaló nem mer ilyen autót tartani. Ügyelnie kell arra, hogy el ne riassza a gyanútlan balekokat azzal, hogy ilyen vagyont érő autóval látják. Nehogy felmerüljön bennük a kérdés, vajon miből telik neki erre. Kizárólag az ügyfelei félrevezetésével tehet szert ennyi pénzre. Michael elmosolyodott. – Csakhogy, tudod, ezek a balekok – ahogy olyan finoman megfogalmaztad –, nem így nézik ezt a dolgot. Ők a Sticklerhez hasonló fickókban csak a sikeres üzletembert látják. És leghőbb vágyuk, hogy maguk is benne legyenek a pompás üzletekben, hogy maguk is részesei legyenek a sikernek. – Ezek szerint igaz az a felfogás, hogy saját pénzsóvársága miatt válik az ember legkönnyebben a csalók martalékává. – Ez bizony gyakran beigazolódik. Persze sokszor teljesen ártatlan, jó szándékú emberek is beleesnek a csapdába. Shelley mély lélegzetet vett. – Van még valami, amit tudnom kell előzetesen? – Nem, semmi. Csak légy önmagad. – Michael kiszállt a kocsiból, megkerülte és kinyitotta Shelleynek az ajtót. – Azt mondják, nagyon szereti a nőket – tette hozzá, miután a lány is kiszállt és elindultak. – Bűvöld el! – Ugyan, Michael – fintorodott el Shelley, aztán engedelmesen elindult a férfi oldalán a terméskővel kirakott lépcsőn. – Ja, és még valami – torpant meg Michael közvetlenül a kettős szárnyú bejárati ajtó előtt. Kezét a lány karjára tette, és halkan, nyomatékosan a lelkére kötötte: – Bármi történjék is, ne hozd szóba a parókáját! Erre állítólag nagyon kényes.
Csak nem képzeli, hogy majd egy vadidegen ember parókáját választja témának egy kötetlen beszélgetésnél?! Hát azt hiszi, hogy egy komplett idiótával van dolga?! Már épp tiltakozni akart, de a férfi ezúttal sem hagyott időt rá. – Igazság szerint – halkította le a hangját fontoskodva, miközben becsengetett – az a legbiztosabb, ha a „haj” szót egyáltalán nem emlegeted. Semmilyen formában. Több kérdésre már nem maradt idő. Nyílt az ajtó, és Shelley hozzáfogott, hogy eljátssza a tökéletes oklahomai háziasszony szerepét, gondosan ügyelve arra, hogy véletlenül se pillantson a házigazda parókájára. – Helló, helló! Isten hozta magukat. Kerüljenek beljebb. Danielsékhez van szerencsém, ha nem tévedek. Fáradjanak be. Stickler közel száznyolcvan centi magas, enyhén pocakos, kreol bőrű férfi volt, folyton pislogó fekete szemmel és dús bajusszal. Világos színű kockás öltönyt viselt, és Shelley megítélése szerint nem viselt semmiféle parókát. A feje búbján ugyan alaposan megritkult már a haja, s észrevehető volt, hogy néhány tincset gondosan fölfésül, de parókáról szó sem lehet. Vagy talán mégis? Nem úgy festett, mint egy csaló. Bár az utóbbi időben Shelley már megtanulta, hogy az ilyesmi nincs ráírva az emberre. Gépiesen, mosolyogva viszonozta a férfi bemutatkozását, megrázta a kezét – de a tekintetével egyfolytában a feje búbját fürkészte. Ha ez paróka, akkor ugyancsak fura szelek fújdogálnak most a divatban. Michael a lelkére kötötte, hogy hajról egy szót se. Olyan furcsa ez az egész. Egyáltalán miből gondolta, hogy ezzel hozakodhat elő? – Minőségi kivitel, ezt maguk is láthatják – nyájaskodott Stickler, miközben körbekalauzolta őket a házon. Szép kis lakások voltak. Tíz lakosztály tartozott egy egységhez, közös udvarral. Mindegyikből ragyogó kilátás nyűt az öbölre, a két legjobb fekvésű lakrészből még a mólóra és a tengerre is. Vadonatúj épület volt, még bútorozatlan. Egy-egy lakosztály két hálószobából állt a hozzá tartozó tetőtérrel. Éppen megfelelő egy jól menő Los Angeles-i üzletembernek, aki hétvégi menedékre vágyik a tengerparton. Az egész telep, úgy, ahogy volt, ragyogó üzleti befektetésnek tűnhetett mindazok számára, akiknek volt mit befektetniük. Mr. Stickler változatlan hévvel dicsérte a portékáját. – Nézzék csak ezt a kidolgozást! Nézzék ezt a beépített polcot! Itt igazi mesteremberek dolgoztak, nem az a szokásos szedett-vedett építőmunkás-banda, amit bizonyos vállalkozók rendszerint a helybéli kocsmákból toboroznak össze. Ezeket az iparosokat egyenesen Európából hozattuk. Mindegyikük mestere a szakmájának. – És nők nem is voltak köztük? – vágott közbe Shelley. Észrevette Michael meghökkent pillantását, de nem törődött vele. Egy valóságos, élethű Julie Danielst rendelt tőle. Hát akkor most meg is kapja. Miért ne lehetne Julie éppenséggel megszállott feminista? – Nők? – kérdezte Stickler olyan ábrázattal, mintha Shelley arról faggatta volna, hogy hány marslakó képviseltette magát a munkálatok során. Shelley széles mosolyra húzta a száját. Hamisítatlan Julie Daniels-i mosolyra. – Igen, Mr. Stickler. Nők! A férfi arca egy pillanatra elkomorult, aztán ismét felülkerekedett benne a rámenős üzletember. Elővette lehető leglenyűgözőbb mosolyát, és kedélyesen pödörintett egyet a bajszán. – Szólítson csak Samsonnak, ifjú hölgy. Szükségtelen ez az udvariaskodás. – Sa… Sa… Samsonnak?! – Hajról még csak egy utalást se – kötötte a lelkére Michael. És most kiderül, hogy Sticklernek Samson, azaz Sámson a keresztneve, a bibliai hősé, aki hajától megfosztva erejét veszti. Shelley úgy érezte, itt bűzlik valami. Motyogva eldadogott valami udvarias szóvirágot, és közben lesújtó pillantást vetett Michaelre, aki maga volt a megtestesült ártatlanság. Lehetséges, hogy Michael nem tudta, mi a kereszt neve Sticklernek?! Mindenesetre legjobb, ha továbbra sem ejti ki száján a haj szót, és még csak meg sem igyekszik felfedezni azt a láthatatlan parókát.
Ha már egyszer feministának mutatkozott be, meg is marad ennél. – Manapság sok nő dolgozik az építőiparban, Sa… Samson. És szerintem még nagyobb teret kéne nekik adni. Végtére is a nőknél jobban senki nem ért hozzá, hogyan kell festenie egy igazi háznak. Samson nem kedvelte a feministákat. Ez egyre nyilvánvalóbbá vált. A mosoly végképp lehervadt az arcáról, ajka csaknem csúfondárosan lebiggyedt. – Azért egy ház nem csak konyhából áll – vetette oda, miközben szemmel láthatóan igyekezett uralkodni magán, még ha nehezére esett is. Shelley maga sem tudta, miért merült bele annyira ebbe a témába, de most már nyakig benne csücsült, és nem jutott eszébe semmi, amivel elegánsan kivághatná magát. Nem tehetett mást, kénytelen-kelletlen folytatta tovább. – Ugyan már, Samson! Az embernek égnek áll a haja az effajta előítéletektől – csattant fel, de azon nyomban kifutott arcából a vér. Nem! Nem lehet, hogy ezt mondta… Nem mondhatott ilyet! Életében nem használta még ezt a kifejezést. Alig észrevehetően összerezzent, ahogy Sticklerre lesett. A Nagyfőnök mögött ott állt Michael, és vadul hadonászott, mintha emlékeztetni akarná, miben is állapodtak meg hajügyben. Shelley legszívesebben odakiáltott volna neki: De hiszen nem én voltam! Nem én! Ehelyett azonban csak bambán bámult Sticklerre, a parókáját méregette. Végül Michael lépett közbe, hogy megmentse a helyzetet. – Meg kell bocsátania Julie-nak – mondta engesztelően. A lányhoz lépett és karon fogta. – Minden alkalmat megragad, hogy szónokoljon. – Átölelte Shelleyt és leereszkedő fölénnyel homlokon csókolta. – Olyan aranyos, amikor így beleéli magát valamibe. – Sticklerhez fordult. – Annyit már így is látni, hogy a helyszín megfelelő, sőt: pompás. Már csak a papírokra vagyok kíváncsi. Adatokat szeretnék látni, rajzokat, barátom. Az irodába mentek, ahol a parókás Samson főkönyvek, grafikonokkal meg műszaki rajzokkal teli dossziék és igényes kivitelű, drága prospektusok egész arzenálját tartotta. Végigelemezték Michaellel a kamatlábakat, a hitel-visszafizetés lehetséges módozatait, a letéti díjakat, az adó-visszatérítés várható mértékét és a többi hivatalos részletet; közben Shelley kétségbeesetten igyekezett elterelni a figyelmét arról, hogy a mennyezet lámpáinak éles fénye Stickler kopaszodó feje búbján tükröződik. Michael lenyűgöző alakítást nyújtott. Érdeklődő volt és lelkes, mint aki megfogta az isten lábát. Fölfedezte, hogy fektetheti be legelőnyösebben a pénzét. Shelley alig tudta visszafojtani a nevetését, ahogy figyelte. Szerette volna kinyújtani a kezét, és megsimogatni az arcát. Bármit tett Michael, teljesen elbűvölte. Ha ez a szerelem, eddig legalábbis csodálatos. Miközben gondolatai Michael körüljártak, tekintete elővigyázatlanul ismét Sticklerre tévedt, és elkapta a férfi bosszús, rosszalló pillantását. Nyilvánvalóan feltűnt neki Shelley rögeszmés érdeklődése a koponyája iránt. A lány gyorsan elfordult. Ez az ember nem visel parókát. Ki van zárva! – Hát akkor, Samson – emelkedett fel a székéből Michael –, azt hiszem, mindketten elmondhatjuk, hogy áll az alku. – Csodálatos! – lelkendezett Stickler fellélegezve. – Ez egyszerűen csodálatos. Nincs más hátra, mint hogy megbeszéljünk egy találkozót a városi irodámban. Aláírjuk a szükséges papírokat és… és ugyebár, he-he… rendezzük a pénzügyeket. Maguk ketten pedig abban a rendkívül előnyös helyzetben lesznek, hogy ölbe tett kézzel figyelhetik, amint pénzük életre kel; hogy úgy mondjam, elindul pénzt keresni… Hehe… Mindannyian jót nevettek ezen a fránya kis tréfán, aztán Stickler újfent keresztülkalauzolta őket a házon, ezúttal az ellenkező irányba. – Felhívom a tulsai bankomat – mondta Michael. – Már jó előre megtettem a szükséges intézkedéseket, hogy a pénz bármely pillanatban rendelkezésemre álljon. Kettőkor találkozhatunk a városban. – Csodálatos! – Stickler szökdécselni kezdett széles jókedvében – Majd meglátják, milyen ragyogó befektetést csináltak. Már sorban állnak az egyes lakosztályokra pályázó érdeklődők. Ezek itt a legjobb apartmanok az egész öbölben.
Shelley egyre visszataszítóbbnak találta Sticklert, féktelen jókedve pedig kifejezetten az idegeire ment. Nem tudta megállni, hogy oda ne mondjon neki valami csípőset, hogy lelohassza egy kicsit a lelkesedését. – Az az érzésem, nincs is más választásuk. Rengeteg errefelé a nyaralni vágyó ember, az ingatlanválaszték ezzel szemben meglehetősen szűkös, hogy ne mondjam, szegényes. Stickler hüledezve meresztette a szemét, Shelley derűsen mosolygott vissza rá. – Ez a ház is szép, persze, de korántsem tökéletes. Példának okáért nézze meg ezt itt, Sa… Samson! – Sosem lesz képes ezt a nevet dadogás nélkül kiejteni a száján úgy, hogy közben ne gondolna parókákra meg bűnözőkre… Odalépett az egyik tengerre néző ablakhoz. – Az itt beömlő napfény igen rövid időn belül teljesen tönkre fogja tenni ezt a keményfa padlót. – Nagy csikorgással húzta végig a lábát a fényes parkettán. – Ha pedig függönyt tesz az ablakra, elfedi a kilátást. Ezeknek az apartmanoknak a kilátásban van az erejük, éppúgy, mint Sámsonnak a hajában … – Nem tudta végigmondani a mondatot. Elcsuklott a hangja, és paprikavörös arccal fordult félre, és csak a szeme sarkából pislogott arra a bizonyos pontra, ahol az az ismeretlen Delila már szemmel látható ritkítást végzett. Lehetetlen, hogy már megint ilyet mondott! Édes istenem, miért nem tud végre elszakadni ettől a témától? Rettenetesen szégyellte magát. Látta, amint a szerencsétlen fickó a végső összeomlás előtt felemeli lassan a kezét és megtapogatja a tonzúráját. Nyilvánvalóan nem fért a fejébe, mit bámulhat Shelley olyan rögeszmésen a feje búbján. Debütálása ebben a titkosügynök szakmában csúfos bukást eredményezett – ez egyszer biztos. Michael arra kérte, hogy játsszon el egy kedves, butácska külvárosi háziasszonyt. Ehelyett úgy lépett fel, mint egy megszállott feminista agitátor. Michael figyelmeztette, hogy hajjal kapcsolatosan ne beszéljen semmiről, erre ő notóriusan ezzel a témával hozakodott elő. Haj-haj! Michael biztosan ezerszer megbánta, hogy elhozta magával. Ez a munka pokoli feszültséggel jár, és ő, ezek szerint, tökéletesen alkalmatlan rá. Nem bírta tovább. Valami érthetetlen köszönésfélét motyogva kiviharzott a bejárati ajtón, és sietős léptekkel elindult az ösvényen a kocsi felé. De alig tett pár lépést, amikor Michael hangja ütötte meg a fülét. Tisztán hallotta minden szavát, amit Sticklernek mondott, bár a sűrű sövény mellett haladt el, mely eltakarta szeme elől az ajtó előtt álló két férfit. – Ne is törődjön vele! Tudja, milyenek az asszonyok. – Shelley felismerte a szokásos gunyoros tónust Michael hangjában. – Hosszú haj, rövid ész – mondta tisztán, csengően, félreérthetetlenül. Shelleynek földbe gyökerezett a lába. Eddig is gyanította, most viszont már biztos volt benne, hogy Michael az orránál fogva vezette. De hogy tehetett ilyet vele? – Miért csináltad ezt? – esett neki indulatosan, amint a férfi a nyomába ért. – Ne most – sziszegte Michael a foga között és kényszeredetten mosolygott. – Türtőztesd magad, amíg látótávolságon kívülre nem érünk. Shelley legszívesebben behúzott volna neki egy nagyot, bár még soha nem ütött meg senkit. Beszállt Michael mellé az autóba, és tüntetően maga elé bámult. – Tudasd velem, ha látótávolon kívülre értünk – mondta kimérten. – Szeretnélek szemtanúk nélkül megölni. – Egyelőre ápold magadban a gondolatot – ugratta Michael – Várd meg, amíg elhagyjuk ezt a magánterületet. Tudok egy helyet, ahol nyugodtan beszélgethetünk. Shelley mereven ült, akár egy pattanásig feszült rugó, és majd szétvetette a düh. Mi az ördögnek csinálta ezt vele Michael? Gyorsan áthajtottak a kapun, fel az autópályára, majd kisvártatva letértek az útról és megálltak egy autóspihenőnél. – Szívesen meginnék valamit. Mi a véleményed? – Shelley száját összepréselte és csak bólintott. – Azt hiszem, nekem sem ártana – sziszegte, és minden önuralmára szüksége volt, hogy magába fojtsa fortyogó indulatait.
– Két dupla adag csokoládéturmixot – szólt oda Michael a görkorcsolyás pincérlánynak, aki a kocsi ablakához gurult, hogy felvegye a rendelést. – Körítésképp bolondítsák meg egy kis malátával! Shelley úgy érezte, mindjárt felrobban. Várt, hogy a lány elkorcsolyázzon az ablaktól, és végre feltehesse az oly sokáig magában tartogatott kérdést. Lassan, kimérten beszélt. – Annak az embernek ugye nem volt parókája? – Nem. Valóban nem volt – vágta rá Michael köntörfalazás nélkül. Shelley dühödt szusszanással válaszolt. – Akkor nekem miért mesélted be, hogy van parókája? Michael ártatlan képpel vonogatta a vállát. – Arra gondoltam, időközben talán beszerzett egyet. – Ez nem válasz, Michael Harper! Miért csináltad ezt velem? – A móka kedvéért. Nem volt vicces? – Számomra nem! – Az más kérdés. De számomra igen. Láttad, milyen képet vágott, amikor felvilágosítottad, hogy miért nem lehet függönyt tenni az ablakokra? – Michael! – Shelley önkéntelen mozdulattal a férfihoz hajolt, mintha meg akarná ragadni a vállát és jól megrázni. Michael átölelte és hosszan, hosszan szájon csókolta. Abba sem hagyta, amíg el nem párolgott a lány mérge, és a férfi iránti érzelmei fölébe nem kerekedtek lassan a felszínes indulatoknak. – Ó, Michael – suttogta Shelley a karjába simulva. A kéziféken ült, de ez egy cseppet sem zavarta. – Tényleg nem lett volna szabad kitenned ennek a… – Igazad van – ölelte magához Michael még szorosabban, arcát a lány hajába temetve. – Igazság szerint nem is vihettelek volna magammal. Alapvetően ellenkezik az ügyosztály elveivel, hogy civileket is bevonjunk ezekbe a dolgokba. Egyébként ez helyes elv. – Felsóhajtott. – Nem is vittelek volna magammal, ha a dolog csak egy szemernyi kockázattal is jár a számodra. De úgy ismerem Sticklert, mint a tenyeremet. Rusnya kis féreg, annyi szent – de mindig kerüli a nyílt összetűzést. – Akkor mégis miért vittél el? – kíváncsiskodott Shelley. – Mert nem akartalak szem elől veszteni – cuppantott egy futó csókot Michael az orra hegyére. – De most már ülj vissza a helyedre! Megérkeztek a turmixok. Shelley szót fogadott, békésen hörpölgette a csokoládét, de közben azért csak fúrta az oldalát valami. Valami, ami még mindig hiányzott Michael magyarázatából. – Miért vállaltál még külön kockázatot is azzal, hogy bebolondítottál azzal a parókamesével? Mi történik akkor, ha ez az egész ostoba história csak felbosszantja Sticklert, és a végén gyanút fog? Michael olyan képpel vigyorgott rá, mint egy komisz kölyök, aki épp most próbálja a háta mögé rejteni a labdát, amellyel épp az imént törte ki a szomszéd ablakát. – Olyan unalmas volt az egész felállás. Szükség volt valamire, ami egy kicsit feldobja a dolgot. – Micsoda?! – kérdezte Shelley, mint aki nem akar hinni a fülének. – Ez csak amolyan rossz szokás, amit az utóbbi időben vettem fel. Ilyen apró trükköket eszelek ki a megszokás egyhangúsága ellen. Egy kicsit izgalmasabbá teszik az életemet. Shelley hátán hideg borzongás futott végig. – De hát akkor számodra minden kibírhatatlanul unalmas mindaddig, amíg például rád nem lőnek?! A komiszkölyök-mosolyt most szinte ördögi vigyor váltotta föl. – Néha még az is unalmas – vallotta be. – De most már igyekezhetnénk. Időben be kell érnem a városba arra a bizonyos találkozóra. Shelley a szállodáig menet csendben, gondolataiba merülve ült. Michael Harper csodálatos, vonzó, lenyűgöző férfi. És ő egy kicsit beleszeretett – összegezte önmagának. Elég bolond volt. Egy ilyen ember – akit annyira vonz a kockázat, hogy még akkor is megemeli a tétet, ha semmi szükség rá – soha nem fog letelepedni egy sótlan pszichológusnő szoknyája mellé, hogy megváltsa az életét. A felhőtlen boldogság helyét most tátongó üresség foglalta el a szívében. Csodálatos nyaralás volt, de úgy tűnik, a vakációnak hamarosan vége.
– A városbeli találkozóra már nem vihetlek magammal – közölte Michael, amikor nem sokkal később kiszálltak a szállodai liftből. – A finálénál ott lesznek a fiúk is az ügyosztályról, és még egy olyan koszos kis patkány, mint Stickler is megvadulhat, ha sarokba szorítják. – Azt akarod ezzel mondani, hogy le fogjátok tartóztatni? Michael bólintott és kinyitotta a szobája ajtaját. – Elég sok van már a rovásán ahhoz, hogy jó időre kivonhassuk a forgalomból. A társasüdülő, amit a nyakunkba akart varrni, nem is az övé. Most már lesz elég bizonyítékom. Shelley belépett és körülnézett. A szobát kitakarították, és ezzel a legeslegapróbb nyomát is megsemmisítették az együtt töltött éjszakának – és reggelnek. Az ágyat rendbe rakták. Most szögletes volt, hideg és idegen. A ruhák szép rendben lógtak a szekrényben. A légkondicionáló pedig teljes üzemben dolgozott, elviselhetetlenül lehűtve a nem is olyan régen még meleg szobát. Lehet, hogy ezért fázik úgy. De az sincs kizárva, hogy borzongásának más oka is van, nem csak a szoba hőmérséklete. Az erkélyre nyíló üvegezett tolóajtóhoz lépett. Karját mellén szorosan összefonva állt ott, kifelé bámulva. Michael közben lebonyolított néhány telefont. Shelley jószerivel nem is hallotta. Tudta, hogy az ügyosztályt hívja, és a teendőket egyezteti az akcióba bevont rendőrökkel. A vitorlásokat nézte az öbölben, és megpróbált semmire nem gondolni. Ez persze képtelenség. Végtére is gondolkodó lény! „Magánjellegű kapcsolataim pedig egyáltalán nincsenek” – mondta Michael az első találkozásukkor. „Nem engedhetem meg magamnak, hogy közel kerüljek bárkihez is.” Ezt mondta. Meg azt is, hogy nem tölt hosszú időt egyetlen helyen sem. És hogy az érzelmi korlátok áttörése sebezhetővé tenné. Akkor még azt gondolta, Michaelnek pszichológus segítségére lenne szüksége, hogy le tudja küzdeni Peter-Pan komplexusát. Most viszont attól tartott, inkább ő az, akinek segítségre volna szüksége. Egy dolgot mindenesetre leszögezett magában: ez volt az utolsó alkalom, hogy Michael Harperral találkozott. Michael átkarolta hátulról, és széles mellkasához szorította a hátát. – Menjünk el holnap vitorlázni – duruzsolta lágyan a hajába. – Viszünk magunkkal egypár szendvicset, és keresünk egy eldugott kis helyet a tengerparton. Bármilyen szerencsétlenül érezte is magát Shelley, mégis felnevetett. – Nem lesz ez túl sok a jóból? – Aztán egyszerre csak elkomorodott. Nem merte nyíltan elutasítani az ötletet, nem akart ebben a helyzetben vitába bonyolódni. – Értesz a vitorlásokhoz? – Mi sem természetesebb. Már hogyne értenék a vitorlásokhoz. Is. Majdnem mindenhez értek. – Olyan kisfiús rátartisággal kérkedett a mindentudóságával, hogy lehetetlen volt nem megmosolyogni. – És ha véletlenül nem értek valamihez, akkor megtanulom. Michael maga felé fordította a lányt, és hosszan megcsókolta. Aztán valami különös fénnyel a szemében ránézett. Mi volt ebben a tekintetben? Szeretet? Vidámság? Nehéz lett volna megmondani. De bármi volt is – ellenállhatatlan volt. – Nem vagy te egy kicsit beképzelt? – kérdezte Shelley kötekedve. – Azt hiszed, olyan rendkívül belevaló fickó vagy, mi? – Az is vagyok! – kontrázott Michael. – Akarod, hogy újra bebizonyítsam? – Most talán inkább ne. Jelenleg be kell érnünk az emlékekkel. – De csak egy rövid időre – dörgölte az arcát Michael finoman, simogatóan a lányéhoz. – Bár egy örökkévalóságnak fog tűnni. Legyél ágyban, mire visszajövök! Helyes? Shelley ügy tett, mint aki föl sem fogja a célzást. – Olyan soká érsz vissza? – nézett rá meglepetten. – Bizony, bizony – somolygott Michael. – Megeshet, hogy délután négyig is elhúzódik a dolog. – Michael! – nevetett fel Shelley, ismét elmerülve a férfiból sugárzó melegségben. – Tehetek én arról, hogy szeretnék újra ágyba bújni veled? – kérdezte Michael a nyakát csókolgatva. – És újra meg újra… Shelley behunyta a szemét és felsóhajtott. Michael érintése maga volt a mennyország. – Mit fogsz csinálni, amíg nem leszek itt?
Shelley tartott tőle, hogy iménti hallgatása felkeltette Michael gyanakvását. De jobb, ha nem hozakodik elő az igazsággal. Michael nem hagyná annyiban. És most képtelen volna vitatkozni vele. Persze ha elég erős és bátor lenne, kereken a szemébe mondaná, miképp döntött. Itt és most. Ennyit megérdemelne Michael is. De be kellett látnia, nincs elég mersze hozzá. Nem volt sem ereje, sem bátorsága. Képes lett volna meghajolni Michael érvei előtt. Tanácsosabb, ha lehetőséget sem ad neki az érvelésre. – Még nem tudom, mit csinálok – felelte. – Talán írok egy levelet. – Ez mindenesetre igaz volt. Nem kell azt Michaelnek tudnia, hogy épp neki akar levelet írni. – Jó ötlet! Feltéve, ha itt leszel, amikor visszajövök. Szerencsére ez nem kérdés volt, így válaszolnia sem kellett rá. Hirtelen elérzékenyülve lábujjhegyre állt, és megcsókolta a férfi ajkát. – Különös, különleges ember vagy, Michael Harper – mondta fátyolos hangon. – Örülök, hogy összefutottunk tegnap este. Valóban örült. Bármilyen fájdalmas nyomokat is hagy benne ez a találkozás, mindenképp megérte. Soha nem fogja elfelejteni Michaelt, és azt az időt, amit együtt töltöttek. Michael kissé meghökkenve nézett rá, de szemmel láthatóan nem tűnt fel neki a szavai mögött meghúzódó keserűség. – Levetted a vállamról a gondot, hogy a kutatásodra induljak. – A kutatásomra? – hitetlenkedett Shelley. – Azt akarod mondani, hogy meg akartál keresni? – Bár végtére is – miért ne? Hiszen ő is ezt akarta. Azért jött ide, hogy Michaelt megkeresse. Hogy a bajt keresse magának. Micsoda lehetetlen őrület vezérelte? Hát nem jött rá, mekkora esztelenség volna, ha belészeretne? Michael még figyelmeztette is. És mégsem tudott veszteg maradni. – Mindenképp megkerestelek volna! – Valami fény rebbent a csillogó kék szempárban. – Azaz mégsem – tette hozzá vonakodva. Shelley nem tudta, megbántódjék-e az iménti beismerés hallatán, vagy inkább örüljön annak, hogy Michael szemmel láthatóan képtelen hazudni neki. – Ördög tudja, miért, de volt is egy ilyen érzésem. Mármint hogy mégsem akarsz megkeresni mindenáron. Michael arca most őszinte volt és komoly, eltűnt róla a szokásos frivol kifejezés. – Erős hatást tettél rám, Shelley, már az első pillanatban. Meg amikor ott a munkahelyeden olyan káprázatosan, hevesen reagáltál a közeledésemre… De amikor elmentem, még nem gondoltam arra, hogy szeretnélek újra viszontlátni. Említettem már neked: az effajta kapcsolatok nem egyeztethetők össze a munkámmal. – Tekintete elfátyolosodott. – De egész héten csak rád gondoltam. Michael hangja úgy csengett, mint aki maga is meg van lepve. Mintha nem lenne hozzászokva, hogy egy nő ilyen hatással legyen rá. Shelley szerette volna átadni magát az örömnek, amit Michael iménti szavai keltettek benne – de képtelen volt rá. Bárcsak bele se fogott volna ebbe az őszinteségi gyakorlatba! Ettől nem lesz könnyebb megtenni, amit meg kell tennie. Sőt! Ha így folytatja, az lesz a vége, hogy zokogva omlik Michael karjaiba. Már a puszta tudat is, hogy egész héten Őrá gondolt… – Végtére is azt szokták mondani, hogy a gondolatból lesz a tett, nem? Szavai felébresztették Michael humorérzékét. A megszokott huncut mosoly visszatért az arcára. – Igazából azért több volt ez puszta gondolatnál – ragadta meg azonnal az alkalmat egy kis kajánkodásra. – Rátelepedtél az agyamra, mint egy ragadós bogáncs, szúrósan, bosszantóan. Hogy is mondjam… Ugye érted? Mint egy viszketés, amit nem tudok elérni az ujjaimmal. – Viszketés?! Hűha! – Shelley oldalvást billentette a fejét; szeme gonoszkodva villant. – És mi a helyzet most? Miután… megvakartad? Michael szeme is megvillant, és Shelley rosszat sejtve félreugrott. Ösztönösen megérezte, hogy a férfi újabb trükköt eszelt ki. De elkésett. Michael megragadta, mielőtt el tudott volna iszkolni, és a derekánál fogva fölkapta, s vitte, vitte, míg végül nevetve mindketten az ágyra nem zuhantak.
– Ez a viszketés rendkívül makacs. Hosszan tartó betegségről, súlyos elváltozásról van szó – dörmögte Michael az ágyra szorítva a lányt. – Állandó gyógykezelésre lesz szükségem. Keze Shelley blúza alá csusszant. Tenyerébe fogta a mellét, ajkával birtokba vette az ajkait. A csókja perzselt, teste egyre sürgetőbb mozgása remegő, gyötrelmes gyönyörűséghullámokat keltett a lányban, – Ez volna a terápia? – lihegte Shelley, mikor végre lélegzethez jutott. – Méghozzá a létező leghatékonyabb. – De most sajnos csak egy igen-igen rövid kezelésre futja az időmből. – Oldalt hemperedett, szabadon engedte kezelőorvosát. – Hív a kötelesség. Mutatóujját végigszánkáztatta a lány arcán. Egy percig elrévedezve figyelte különös ábrákat rajzolgató-simogató ujját Shelley bőrén – aztán összekapta magát és felállt. Elfordult, kibújt a zakójából és kinyitotta a bőröndjét. Shelley felült az ágyon és tágra kerekedett szemmel bámulta Michaelt, amint kivesz a bőröndjéből egy bőrtokos revolvert, a vállára szíjazza, majd ismét felveszi a sportzakót. – Gondolod, hogy szükséged lesz rá? – kérdezte remegő hangon. – Soha nem lehet tudni. Előfordult már néha, hogy használnom kellett – felelte Michael szenvtelen hangon. Aztán látva a lány rémült arckifejezését, odalépett hozzá, és megint a karjába kapta. – Ejnye! Nem olyan nagy ügy, hidd el. Már elég régóta űzöm ezt a sportot, és még sohasem sérültem meg. Súlyosan. – Csak egy kicsit? – rebegte Shelley, s mintha gombóc lenne a torkában. Michael fintorgott. – Csak egy nagyon kicsit. Egy-egy karcolás, horzsolás – ez volt minden. Semmi egyéb. Komolyan. – Esküszöl? – Kiscserkész becsületszavamra – emelte esküre a kezét Michael. – És soha nem hazudnék neked – tette hozzá komolyan. A pisztoly bizony megrémisztette Shelleyt. Nem akarta, hogy Michaelnek baja essék. A gondolat, hogy valaki bánthatja, végtelenül felbőszítette. Úgy érezte, képes volna leteríteni és puszta kézzel széttépni bárkit, ha Michaelre kezet emel. Döbbenetes reakciókat vált ki belőle ez az ember! Soha nem tapasztalta még, hogy ennyire féltsen valakit, ennyire szeretné megóvni, megvédeni mindentől. Személyiségének rejtett, teljesen új oldala tárult fel előtte. – Falán jobb volna, ha veled mennék… – Nem. – Michael minden átmenet nélkül ellentmondást nem tűrő módon elutasítóvá vált. – Most nem jöhetsz. Itt fogsz várni. – Arcáról le lehetett olvasni, hogy gondolatait már teljes mértékben az előtte álló feladat köti le. – Hamarosan találkozunk. – Azzal eltűnt. Csak így, egyszerűen. Isten veled, Michael – suttogta Shelley a becsukódó ajtónak. – Szép volt. – Bénító, tompa ürességet érzett, mint egy kisgyerek karácsony másnapján. Vége… Várt egy kicsit, hogy Michael elhagyhassa az épületet, aztán kiosont a szobából. Beszállt a liftbe és felment arra az emeletre, ahol a szobájuk volt – Carrie-vel. – Csakhogy itt vagy – üdvözölte a barátnője, vidám mosollyal. Az egyik ágy közepén ült, és épp azzal foglalatoskodott, hogy skarlátvörösre pingálja ki a lábujjkörmeit. Rövidre vágott, gesztenyeszínű haja selymesen csillogott a beömlő napfényben, egy-egy tincs a homlokába hullt, amikor mondanivalóját nyomatékosítandó nagyokat biccentett. Óvatosan biztonságba helyezte a körömlakkos üveget. – Ide figyelj! Találkoztam tegnap este az Adoniszoddal. Ha ti pszichológusok ott a klinikán ilyen férfiakkal foglalkoztok, én most rögtön visszamegyek az egyetemre és leszakvizsgázom. Azt a mindenségét! – Carrie… sajnálom, hogy magadra hagytalak tegnap este. Tényleg fura egy dolog. Nem is értem… – Te most hülyéskedsz? – Carrie úgy ugrált, lelkendezett, mint egy kamaszlány, akivel épp most közölték a nagy újságot, hogy kedvenc popsztárja lent van a hallban. – Fantasztikus volt! A legromantikusabb dolog, amit életemben láttam. Ahogy levett a lábadról Mókázva, ájulást színlelve lehanyatlott az ágyra, aztán elnevette magát. – Mikor lesz az esküvő? Shelley lerúgta a cipőjét és leroskadt Carrie mellé. Hasra feküdt, s a fejét összekulcsolt kezére támasztotta. – Nem lesz semmiféle esküvő. Egyáltalán nem úgy fest az ábra.
– Adj neki egy kis időt – bólintott Carrie bölcsen. – Meg van veszve érted, annyit mondhatok. Amikor idejött a bőröndödért, valósággal elhalmozott a kérdéseivel… – Miféle kérdéseivel? – kapta fel a fejét Shelley. –… és kedves kis apróságokat mesélt rólad… – Mit mondtál neki? –… és olyasmiket mondogatott, hogy: „Bocsásson meg, hogy egy időre elrabolom a barátnőjét. Talán egy egész életre…” – Semmi ilyesmit nem mondott! Carrie felsóhajtott. – De mondta volna, ha eszébe jut. Carrie, drága barátnőm, ez is csak azt mutatja, mennyire helytállóak azok a te híres megérzéseid – gondolta Shelley keserűen. – Miket kérdezett? – faggatta Shelley, ezúttal már ingerülten a barátnőjét. Carrie fontoskodó képet vágott. – Ugye nem kívánod tőlem, hogy visszaéljek a bizalmával, amit… – Te pedig ugye nem kívánod tőlem, hogy az összes fehérneműdet kihajigáljam az erkélyről?! – csattant fel Shelley. Fenyegetését alátámasztandó félig felemelkedett az ágyról. – Vigyázz a lakkra! – bökött Carrie száradófélben lévő skarlátvörös körmeire. Csinos arcán a sértődött duzzogás csaknem igazinak tűnt. – Barátom! Adj a lánynak szeretőt, és azonnal a legjobb barátnője ellen fordul – nyafogta. – Carrie! – Jól van, jól van. – Keresztbe vetett lábakkal felült, és szemmel láthatóan rettenetesen élvezte a helyzetet. – Michael azt akarta tudni, mit szoktál reggelizni. – És te megmondtad neki, hogy semmi mást, csak egy csésze feketét. – Szó szerint. Aztán megkérdezte, nem legyeskedik-e körülötted egy másik férfi, akit kénytelen lesz kiütni a nyeregből – erővel vagy vonzerővel –, ha meg akar hódítani téged. – Nem igaz! Ezt nem mondta. – Márpedig igenis mondta! Lehet, hogy nem pontosan ezekkel a szavakkal, de ez volt a lényege. – Carrienek tátva maradt a szája, – Uram atyám! Te elpirultál! Shelley újra hasra vágta magát, arcát a kezébe temette. – Nem is igaz – dünnyögte tompa hangon. Bár jól tudta, hogy igaz. Ó, Michael, Michael, miért kell neked olyan imádni valónak lenned? – Hát megtörtént végre! – Carrie-t annyira elbűvölte barátnője románca, hogy még a csipkelődésről is megfeledkezett. – Szerelmes vagy, igaz? Igazán és fülig szerelmes. Shelley kipislogott két kezének fedezéke mögül. – Voltam én már szerelmes ezelőtt is – tiltakozott ingerülten. – Ne tegyél úgy, mintha itt lenne az égszakadás, földindulás! Carrie a fejét rázta. – Ha arra a diáklányos kalandocskára célzói Barryvel, ne is folytasd. Soha nem szeretted igazán azt a fiút. Amikor rájöttél, hogy van nála talonban egy másik is, annyira megkönnyebbültél, hogy te lettél a csaj legjobb barátnője. Shelley számára élete nagy szerelmi csalódásának ilyen tálalása enyhén szólva újszerű volt. Ugyanakkor el kellett ismernie, hogy Carrie-nek igaza van. Barryvel való kapcsolata soha nem érintette olyan mélyen, mint ez a mostam Michaellel. Pedig még alig ismeri! Mi lenne akkor, ha valóban megismerné… ha vele élhetné az életét… Felejtsd el, Shelley! Nincs rá esélyed, és azzal, hogy erre gondolsz, csak magadnak okozol még több fájdalmat. – Ez most egészen más – folytatta Carrie. – A férfi is más. Már amikor először láttalak vele, akkor tudtam: az Isten is egymásnak teremtett benneteket. Olyan tökéletesen összeillettetek ott az asztalnál, lent a Disznófőben, mintha máris félj és feleség volnátok. Shelley nem állhatta meg, hogy el ne mosolyodjék. Mennyire nem ért Carrie semmit sem. – Csak annyit mondott, hogy Michaelnek hívják. De nagyjából ez minden, amit tudok róla. Eltekintve attól, hogy pompás fickó. Hol lakik? Mi a foglalkozása? Hisz épp ez az! Shelley zavarban volt. Nem tudta eldönteni, mit és mennyit mondhat el Carrie-nek. Nem mintha nem bízott volna benne tökéletesen, de most nem a saját titkáról volt szó. Nem fecseghet ki semmi olyat, ami esetleg veszélybe sodorhatná Michaelt. A munkája, az egész élete homályos rejtély, épp ezért nem oszthatja meg Carrie-vel még azt a keveset sem,
amit tud róla. Barátnője tekintetét kerülve mélyet sóhajtott. – Nem érdekes. Soha többé nem fogok találkozni vele. Carrie annyira meghökkent, hogy egyetlen hang sem jött ki a torkán. Csak ült, és elképedt arccal bámult a barátnőjére. – Tudom, hogy még egy éjszakára le van foglalva a szoba – folytatta Shelley, és felült az ágyon –, de nekem el kell mennem innen. Te csak maradj még nyugodtan, ha akarsz. Majd hazamegyek taxival. – Várj csak egy pillanatra! – szólalt meg Carrie elszántan. – Nem engedem, hogy ezt tedd. Shelley előbb keserűen ránézett, majd elfordult. – Ó, Carrie! Te nem tudhatod… Carrie megragadta a kezét és megszorította. – Nagyon is jól tudom! Ismerlek. Most valami komoly dolog történt veled, amit nem tudsz megemészteni, és ettől halálra rémültél. Menekülni akarsz, és elbújni a könyveid meg a pszichopatáid közé, ahol minden olyan kellemes, langyos, biztonságos – és dög unalmas. – Nem – rázta meg a fejét Shelley szomorúan. – Nem erről van szó. Nem ismered a hátterét ennek az egésznek. Carrie türelmetlenségében mindkét kezével az ágyra csapott. – Nem kell ahhoz a hátteret ismerni, hogy pontosan tudjam, miről van szó, amikor egy nő meg akar futamodni a szerelem elől. De hisz állítólag te vagy a szakértője annak, hogy mitől kótyagosodnak meg az emberek. – Megragadta Shelley vállát, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. – Orvos vagy, légy most a magad orvosa! – Jaj, Carrie – szabadította ki magát Shelley barátnője szorításából. Felállt és keserű képpel, nyugtalanul fel-alá járkált a szobában. – Egyszer talán majd elmondhatok neked mindent, és akkor belátod, mennyire nincs igazad. Muszáj elmennem. Carrie a homlokát ráncolta. – Nem hiszem, hogy el fog engedni – bökte ki végül. Shelley megállt a tükör előtt. „Mi bántja a lelked, szomorú, szomorú hölgy?” – villant az agyába valami régen elfelejtett verstöredék, ahogy a tükörbe pillantott. Mintha őróla szólt volna ez a vers. Elhagyatott volt, sápadt és célja vesztett. Magányos vándor a sivatag közepén. – Michael most nincs itt – szólalt meg halkan. A hangja mintha nagyon távolról kongott volna, tompán és idegenül. – Üzleti megbeszélésre ment. És mire visszajön, én már nem leszek itt. – Nem! Ezt nem teheted! – Carrie felugrott az ágyról, és a testével barikádozta el a folyosóra vezető ajtót. Kétségbeesetten tárta szét a karjait. – Ez képtelenség! Nem engedhetem, hogy így eltaszítsd magadtól… – Carrie! – Shelley dühbe gurult. Nem is annyira a barátnőjére haragudott, mint inkább a sorsra, az egész világra. Így összeesküdött ellene minden! Ilyen nyomorultul kell éreznie magát! – Ez nem a te ügyed. Az életemről van szó. – Villámló tekintettel nézett farkasszemet Carrie-vel. – Beleavatkoztam én a te életedbe akkor, amikor Jim elment Peruba, és te az istennek se akartál vele menni? Mondtam én neked akkor, hogy ostobaságot csinálsz? Nem! Rád bíztam, hogy saját belátásod szerint rendezd el az életed. Légy szíves, add meg most nekem is ugyanezt a szabadságot. Carrie a szeme előtt omlott össze egy pillanat alatt. Shelleyt pokoli lelkiismeret-furdalás fogta el. Odaugrott a barátnőjéhez, és átölelte. – Jaj, Carrie! Bocsáss meg! Nem lett volna szabad belekevernem a házasságodat. Nem volt tisztességes. – Semmi baj. – Carrie szelíden kibontakozott Shelley öleléséből, és bizonytalan léptekkel az erkély felé botorkált. – Igazad van. Egyikünk sem avatkozhat a másik életébe, nem kényszerítheti rá a saját elképzelését. – Hosszan, keserűen felsóhajtott. – De most, hogy így kibukott az igazság, mi volna, ha elmondanád a véleményedet arról a romhalmazról, amit az életemből csináltam. – Carrie, ez aligha a megfelelő hely és alkalom. – Kérlek – fordult meg Carrie, és szinte könyörögve nézett barátnője szemébe. – Olyan rosszul tettem, amit tettem? Hát a házasságnak nem fele-fele alapon kell működnie? Mint egy közös vállalkozásnak? Nem kellett volna neki is engedményeket tennie? Hogy félúton találkozhassunk?
Shelley elbizonytalanodott. Úgy érezte, e pillanatban keresve sem lehetne nála alkalmatlanabb személyt találni arra, hogy másoknak tanácsot adjon. Hiszen még a saját dolgában sem tud e nemes feladatnak megfelelni. – Valóban ez volna az eszményi megoldás, de erre csak nagyon kevesen képesek – szólalt meg végül. – Végtére is nem várható el minden helyzetben, hogy épp félúton legyen az a bizonyos találkozó. A házasság, ahogy minden egyéb emberi kapcsolat, sok apró mozzanatból tevődik össze. Előfordulhat olykor, hogy az egyik félnek kell megtennie az út kétharmadát, sőt akár a kilencven százalékát is. Nem lehet mindig mindent kicentizni, és következetesen középre állítani a mérleg nyelvét. Ez így egészen egyszerűen nem működik. – Tehát szerinted be kellett volna adnom a derekamat, és el kellett volna mennem Jimmel Peruba? Shelley mély lélegzetet vett. – Ezt én nem mondtam. Csak te tudhatod, mennyit ért neked a házasságod. Én nem, – Lehunyta a szemét. – De ha szeretsz valakit, ha igazán szereted, képesnek kell lenned bárhová elmenni érte – mondta halkan, nem is annyira Carrie-nek, mint inkább önmagának. – Az egész attól függ, mennyire vagy hajlandó, mennyire vagy képes, Az embernek olykor túl kell lépnie önmagán. Hát te vajon képes vagy-e erre, Shelley Pride? – tette fel a kérdést önmagának. Vagy Michael? Hétmérföldes csizmát kellene húzniuk ahhoz, hogy az ő útjaik is találkozzanak valahol, valamikor. Ilyen pedig csak a mesében van. Carrie nyugtalanul járt fel-alá a szobában. Hirtelen kuncogásba tört ki, furcsa, természetellenes hangon nevetett. – Tudod, hogy többek között miért ragaszkodtam ahhoz, hogy eljöjjünk ide? Azt hittem, találok itt egy férfit, aki végre elfeledteti velem Jimet. – Szárazon felnevetett és kiment az erkélyre. – Igen. Ezt akartam. Bebizonyítani magamnak, hogy akadnak még jó páran abból a fajtából, amilyen Jim. Hogy bármikor találhatok egy nekem való férfit. Mikor Shelley utánament az erkélyre, és észrevette a lassan legördülő könnyeket barátnője napbarnított arcán, szelíden a vállára tette a kezét, és magához szorította. – És találtam is férfiakat. Tonnaszám. Sokféle külleműt és belbecsűt. – Kitört belőle a zokogás. – De egyikük sem ért Jim nyomába. Az egyetlen férfi, akit valaha is szerettem. Akit mindig szeretni fogok. Ma már tudom. És hagytam, hogy elmenjen… – Még semmi sincs veszve. – De igen. Borzasztóan haragudtam rá, amiért elvállalta azt az állást Peruban, anélkül, hogy megkérdezett volna. Aztán már megmakacsoltam magam, hogy nem megyek vele. Mind a ketten páncélt öltöttünk, nap mint nap ezen vitáztunk. Végül egy szép napon szedte a sátorfáját, és elment. És én egyedül maradtam. – Carrie, biztos vagyok benne, hogy még mindig szeret. – Én nem vagyok biztos. Az utolsó levelében mindössze azt kérdezte, hogy beadtam-e már a válókeresetet. Semmi egyebet. Még csak annyit se: hogy vagy; hiányzom-e neked. – Még mindig meg van sértődve. Carrie megfordult, és szorosan átölelte barátnőjét. – Én is – mondta sírástól elfúló hangon, és fejét Shelley vállára fektette. – Tűnjünk el innen! – javasolta Shelley. – Azt hiszem, mindkettőnknek jobb, ha hazamegyünk. – Máris csomagolok – bólintott Carrie. – Én pedig írok egy levelet Michaelnek. – Carrie könnyáztatta szemébe mosolygott. – Hazamegyünk, és rendezünk egy igazi nagy dumcsizást. Helyes? És kitaláljuk, hogy bizonyíthatnád be Jimnek, mennyire megbántad, ami történt. Carrie bizonytalan mosollyal válaszolt. – Hát persze. Miért is ne? Történtek már csodák. Csodák – merengett el Shelley, de aztán sietett Michael szobájába, hogy összeszedje a holmiját. Talán neki is csodára lenne szüksége. De nem csak angyalokkal történik ilyesmi? Elég baj, ha így van, Öreglány – gondolta. Úgy tűnik, nincs szerencséd.
8.
„Az autogén tréning elsődleges célja, hogy segítségével megtanuljuk kezünkbe venni életünk irányítását, fejleszti azt a képességünket, hogy önálló célokat tűzzünk magunk elé, és megtervezzük e célok eléréséhez vezető utat.” – Helyes – csapta le Shelley a könyvet az asztalára, miután legalább tízszer elolvasta ezt a bekezdést. – Ezt fogom tenni. Szóról szóra. Elővett egy üres papírlapot és buzgón nekilátott, hogy följegyezze: Első számú cél: felejtsd el Michael Harpert… Kettes számú cél: koncentrálj a munkádra… Hármas számú cél: válaszd el az érzelmeidet a hivatásodtól… A ceruzája végét rágcsálta. Semmi értelme az egésznek! Egyetlenegyet sem tud megvalósítani e célok közül, amíg meg nem tudja, mi történt Michaellel Newportban. Carrie-vel aznap sietve hagyták el a szállodát. Néhány soros levelet firkantott Michaelnek. Egy sor gyatra érvet fogalmazott meg, hogy miért nem akarja viszontlátni. Ilyesféléket: „Az a közhely, hogy az ellentétek vonzzák egymást, csak ámítás. Mindig is az volt.” Vagy: „Te azzal töltöd a napjaidat, hogy keresed a fizikai veszélyt – én viszont annak szentelem az időm java részét, hogy segítsek az embereknek szembenézni az érzelmek viharaival.” „Te magad keresed magadnak a veszélyt, én megpróbálom a hozzád hasonlókat visszarángatni a szakadék széléről.” Végezetül pedig: „Kérlek, ne próbálj kapcsolatot teremteni velem semmi! ven formában!” És Michael nem is próbált. Shelley, ha a lelke legmélyére nézett, el kellett ismernie, hogy ez meglepte. Talán még bántotta is egy kicsit. Se levél, se váratlan látogatás, se telefonhívás. Mintha a föld nyelte volna el – legalábbis az ő számára. Látod-látod – intette magát gyakran –, mégiscsak jól tetted, amit tettél. Nyilvánvalóan nem jelentesz neki az égvilágon semmit. Csak a kaland érdekelte, hogy kellemesen üsse agyon az időt azon az egy napon, ott Newportban. De ennél több fáradságot már nem érsz meg. Mindamellett állandóan ott motoszkált a fejében a nyugtalanító kérdés, vajon mi történt, amikor Michael leleplezte Sticklert. Szüksége volt-e a revolverre? Nem sérült-e meg? Négy nap telt el a nevezetes hétvége óta. Michael nem jelent meg a Jerryvel megbeszélt időpontban. Vajon hol lehet? Mi történhetett vele? Kiderült, hogy az egész autogén tréning fabatkát sem ér. Mikor eljutott odáig, hogy ezt beismerje, lázas tevékenységi kényszer fogta el. Egy pillanat alatt akcióba lendült, és feltárcsázta azt a számot, amit Michael a kezelésre való jelentkezéskor a kérdőívre írt. – Az ön által hívott állomást megszüntették – közölte vele egy monoton magnetofonhang. Ennyit az első lépésről. De még mindig megpróbálhatja a munkahelyén. Kikereste a kerületi ügyészség telefonszámát, és habozás nélkül feltárcsázta. – Michael Harper? – kérdezett vissza a központos. – Ez a név nem szerepel a jegyzékünkben. Hát persze hogy nem. A titkos ügynököknek titkos a telefonszámuk. Akkor most hogyan tovább? Jó ideig bámulta a falon azt a képet, ami Michaelnek is annyira tetszett, míg végre rá tudta szánni magát a következő lépésre. Magára kapta a kabátját, kirohant a parkolóba, bevágta magát a kocsijába és a rendőrségre száguldott. Nem sokkal később már Sam Gladstone nyomozó szobája előtt állt. – Gladstone felügyelő úr, beszélhetnék önnel egy percre? Gladstone hátradőlt a székében. Shelley biztosra vette, hogy nem ismeri meg. Lassan azonban derengett neki valami, és végül jóváhagyólag biccentett. – Pride doktornő, ha nem tévedek… – Még nem vagyok doktornő – vágta rá Shelley automatikusan. Beljebb merészkedett és megállt az asztal előtt. – Foglaljon helyet – emelkedett fel a székéből Gladstone. – Mit tehetek önért?
Shelley lerogyott a székre és idegesen mosolygott. Hisz épp ez az! Mit is tehet ez az ember Őérte? Most jön a neheze. Hogyan adja elő a dolgot anélkül, hogy hülyét csinálna magából? – Felügyelő úr. Ha még emlékszik rá, néhány héttel ezelőtt találkoztunk… meglehetősen szokatlan körülmények között. A rezzenéstelen, szigorú rendőrarc mintha megenyhült volna. – Számomra azért nem annyira szokatlanok ezek a körülmények – jegyezte meg. – Ó, nem. Természetesen nem – csúszott előbbre a széken Shelley. – Számomra viszont azok voltak. Egy bizonyos Michael Harper ellen tettem tanúvallomást. Akkor úgy tűnt, maga elég jól ismeri ezt az embert. Gladstone bólintott. Nem könnyítette meg Shelley dolgát. Most már nyilvánvaló volt, hogy ezt a játszmát egyedül kell végigjátszania. – Tu… tudna esetleg valamilyen felvilágosítással szolgálni róla? Találkozott vele az utóbbi időben? Mondjuk az elmúlt néhány napban? Gladstone arca teljességgel kifürkészhetetlen maradt. Még csak sejteni sem lehetett, mit gondol. – Sajnálom, Miss Pride. Michael Harper nem áll hivatalos kapcsolatban a rendőrséggel. Nem áll módomban felvilágosítással szolgálni róla. – Csak annyit mondjon meg, legyen szíves, hogy látta-e a hétvége óta! Gladstone a fejét rázta. – Sajnálom… Ez most azt jelenti, hogy: „Igen, láttam, de nem beszélhetek róla magának?” Vagy azt, hogy: „Nem, nem láttam?” Vagy esetleg azt, hogy: „igen, láttam, és rettenetes állapotban volt?” Ki tud ezen az emberen eligazodni? Shelley leforrázva, ugyanakkor bosszúsan emelkedett fel a székéből. – Ezek szerint, ha nem csalódom, semmiféle felvilágosítással nem hajlandó szolgálni arról, vajon hol vagy milyen módon bukkanhatnék Michael nyomára?! Gladstone nyilván meg van győződve arról, hogy az eszét vesztette. Hogy teljesen „belezúgott a fiúba”, és a föld alól is elő akarj a keríteni. Mi tagadás, nem is j ár túlságosan messze az igazságtól. Bár végtére is, kit érdekel? Gondoljon, amit akar. – Sajnálom – hangzott újra a „sokatmondó” válasz. Shelley sarkon fordult, de az ajtóban megtorpant. Ez az utolsó reménye. Ha Gladstone nem hajlandó segíteni, nem marad más választása, mint naphosszat az utcán kóborolni abban a reményben, hogy véletlenül összeakad valahol Michaellel. Meglehetősen halovány remény! Mindenre elszántan visszafordult. Ha mindent ki kell tálalnia azért, hogy Michael nyomára jusson, akkor mindent ki fog tálalni. – Figyeljen rám, Mr. Gladstone. Tisztában vagyok azzal, hogy szokatlannak találja a viselkedésemet; hogy mindenáron meg akarok tudni valamit Michaelről. A férfi nem állhatta meg, hogy el ne mosolyodjék. – Egyáltalán nem. Meg volna lepve, ha tudná, hány vonzó fiatal hölgy igyekszik Michael közelébe férkőzni. Shelley kényszeredetten viszonozta a mosolyt. – Egyáltalán nem volnék meglepve. De… – Visszahuppant a székre. – Hadd magyarázzam meg, miért kérdezősködöm. Tudja, a hétvégén véletlenül összetalálkoztam Michaellel Newportban, Éppen… küldetésben volt. És… hogy is mondjam… – A végén összejöttünk. Vajon mennyi az valójában, amit elmondhat? Az ügy részleteit – amin Michael dolgozott – mindenesetre nem. Bár Gladstone jól tudja, mi Michael foglalkozása. – Amikor elváltunk, Michael, hogy úgy mondjam, egy ügy fináléjára készült. A végső leszámolásra. És – nagy lélegzetet vett – pisztoly volt nála. Mivel azóta nem hallottam felőle, nagyon aggódom. – Előrehajolt, az asztal fölé, és szinte esdeklően nézett a férfira. – Könyörgök, ha tud valamit róla, legalább annyit mondjon meg, jól van-e. Gladstone tekintete valósággal ragyogott, hogy jót mulat magában az eszelős nőszemélyen. De Shelleyt már ez sem érdekelte. Ha ez az ára annak, hogy hírekhez jusson, így is megéri. – Nekem úgy rémlik, pontosan ez volt az, amire annak idején felhívtam a figyelmét – szólalt meg Gladstone vontatottan. – Micsoda? – kérdezte Shelley. Nem igazán értette, mire céloz.
– Úgy emlékszem, azt mondtam magának: nyugodtan rábízhatja magát Michaelre egy estére, de az életét ne bízza rá. – Ó! – Igen. Most már emlékszik. De mi köze ennek az egészhez? – De hiszen én nem is… Egyáltalán nem bíztam rá az életemet. – Érezte, hogy arcába szökik a vére. – Csak azt akarom mondani, hogy igazán nem szeretném, ha Michael tudomására jutna, milyen úton-módon kérdezősködtem felőle. Amikor eljöttem Newportból, nyomatékosan megkértem, hogy ne is próbálja fölvenni velem a kapcsolatot. De aztán borzasztóan aggódni kezdtem… a pisztoly miatt. – Az olyan embereknek, mint Michael – folytatta Gladstone Shelleyhez hajolva, mintha egyetlen szavát sem hallotta volna – életelemük a veszély, az újdonság, a változatosság. Nem bírják elviselni a szürke hétköznapokat. Az érzelmes jelenetek halálra untatják őket. Nem férjnek való az ilyen. – Gladstone felügyelő – húzta ki magát Shelley – én mindezzel tökéletesen tisztában vagyok. Nem azért jöttem, hogy kiselőadást hallgassak a szerelmi kapcsolatokban szükséges alkalmazkodás lélektanáról. Kizárólag azt szeretném tudni, hogy Michael jól van-e. – Nem tudom – közölte Gladstone ajkát lebiggyesztve. Shelley az igazat megvallva, ettől sem lett okosabb. Az is lehet, hogy tudja – az is, hogy nem. A férfi ridegnek, tántoríthatatlannak, tűnt ott a trónusán. Hát nincs ennek szíve?! Shelley kérlelőn szegezte rá tekintetét, aztán feladta. – Rendben van, felügyelő úr. Bocsásson meg, hogy az idejét raboltam. – Felállt, és újra az ajtó felé indult. Már csaknem kívül volt, amikor a férfi utána szólt. – Megnézem, mit tehetek önért, Miss Pride. Adja meg a telefonszámát Ha megtudok valamit, értesítem. Érdekes. Egy perccel ezelőtt Gladstone még hidegnek és szívtelennek tűnt. Most pedig maga volt a jóságos Mikulás. Shelley tánclépésben távozott a rendőrségről, és szinte kábultan hajtott vissza az irodába. Este, amikor kilenc óra körül megszólalt a telefon, még mielőtt felvette volna a kagylót, már tudta, hogy Michaelről fog hírt hallani. – Hawaiiban tartózkodik – közölte Sam Gladstone. – Van egy kis elrendezni valója egy üggyel kapcsolatban, amin a múlt héten dolgozott. – Tehát jól van – sóhajtott Shelley, és megkönnyebbülten hunyta le a szemét. – Hála istennek – suttogta. – Ügy tűnik, minden rendben van. – Sam elhallgatott egy pillanatra. – És még valami. Volt valami a férfi hangjában, ami azt súgta Shelleynek, hogy az a „valami” nem lesz éppen kellemes a számára. – Lehet, hogy ott marad. – Hawaiiban? – Shelley úgy érezte, hogy jéggé dermed. – Igen. Egy új szervezet alakul ott, és Michaelt már régóta foglalkoztatja ez a téma. Felajánlottak neki egy állást. A hírek szerint el is fogadta. – Értem. – Nem számít – hajtogatta magában többször is, mint egy versikét. Dehogyisnem számított! Nem tudta becsapni önmagát. Borzasztó messze van tőle Michael! A szíve belesajdult, ha arra gondolt: egy egész óceán választja el őket. Soha nem fogom viszontlátni – gondolta. – Hogy lehet ezt kibírni? – Nagyon köszönöm, felügyelő úr. Igazán nagyon hálás vagyok. Letette a telefont, és úgy érezte, mintha egy betonkeverőt telepítettek volna a gyomrába. Van abban valami jó, ha az ember pszichológus. Ezer és egy gyógymód van a birtokában, ha kínozza valami. Hiszen együtt van minden a munkahelyén, ott sorakozik a polcokon, ott találja a könyvekben, amiket éveken át olvasott és tanulmányozott. Jószerivel bármelyik kötetet leemelhetné, mert biztos, hogy talál benne egy megbízható receptet, és rendbe hozhatja az életét. Másnap délelőtt ki is próbálta, de a jól bevált módszerek egyike sem bizonyult hasznavehetőnek. Türelmesen végighallgatta a pácienseit, akik aznapra voltak bejelentve. Arra az egy-egy órára még rá is tudott hangolódni a problémáikra. Hasznos tanácsokkal is ellátta mindegyiket, de közben úgy érezte magát, mint egy hályogkovács. Honnan veszi ő a
bátorságot, hogy javasol ezeknek az embereknek ezt-azt, hogy mit tegyenek – amikor ő sem képes megfogadni a saját tanácsait? Minden a lehető legjobban alakul – biztatgatta önmagát. Minél messzebb van Michael, annál könnyebb lesz elfelejteni. De valahol a lelke mélyén egy álnok, hitszegő hangocska egyre piszkálta: Miért nem hívott fel legalább? Vagy dobott fel egy képeslapot. „Imádom a szigeteket, jó volna, ha itt lennél…” Mert már réges-rég elfelejtett, te bolond! Mert éli világát, és te nem voltál neki egyéb, mint futó kaland, a véget nem érő izgalmak között. Nézz szembe ezzel – és tedd a dolgodat. Jól van. Azt teszem. Nemsokára. De előbb még hadd emlékezzek. A fekete hajára, a csillogó kék szemére, a kezére, ahogy átölelte a vállamat… Késő délutánra már biztos volt benne, hogy tennie kell valamit. Tranzakciós analízis! Ez talán segít. Hiszen az utóbbi időben elég behatóan foglalkozott ezzel a módszerrel. Vajon miért nem alkalmazza? Itt az ideje, hogy elfojtsa magában a GYERMEKIT, és felszínre hozza a FELNŐTT embert. Tégy úgy, mintha boldog lennél, és az leszel – adta ki a jelszót. Hagyd, hogy menjen tovább a verkli, és előbb-utóbb észrevétlenül visszazökkensz a rendes kerékvágásba. Michael kilépett az életéből. Ennek csak örülnie kellene. Ezt akarta, ezt kérte. Akkor most miért nem akarja ezt megünnepelni? . Ilyesféle gondolatok jártak az eszében munkából hazafelé menet. Megállt a város legelőkelőbb üzletközpontjánál, vett három óriási szelet bélszínt, két hosszú gyertyát és egy üveg márkás pezsgőt. Addig ünneplek, míg boldog nem leszek – mormogta összeszorított fogakkal Nem számít, mennyi időbe telik. A lakásban mintha állt volna a levegő, várakozással volt tele minden, ahogy kinyitotta a bejárati ajtót. – Carrie? – kiáltott be, majd a halion keresztül egyenesen a konyhába ment, be se pillantott a nappaliba. – Ma este kirúgunk a hámból. Arra gondoltam, meghívhatnánk a jó öreg Jerryt is. Mit szólsz hozzá? Néma csend. Shelley letette a pultra a szatyrokat, és nekilátott, hogy kicsomagolja a vacsoránakvalót. Arra gondolt, Carrie biztosan elment valahová. Aztán arra lett figyelmes, hogy a háta mögött nyílik az étkező ajtaja. – Shelley – szólította meg Carrie feszült hangon. Megfordult és barátnőjére nézett. – Mi baj van? Úgy festesz, mint aki kísértetet látott. – Shelley, Michael van itt. Villámgyorsan hátat fordított, amikor észrevette, hogy ismét nyílik az ajtó. A tűzhelyre meredt és vaktában sorban kiürítette a szatyrait. Fogalma sem volt róla, mit miért és hová tesz, gépiesen rakosgatta a holmikat egyik helyről a másikra. Érezte, hogy Michael ott van a konyhában. Minden porcikája sajgott a vágytól, hogy megforduljon és odarohanjon hozzá, de megmakacsolta magát. Fogta inkább a három hússzeletet, az asztalra tette, és vadul tépdeste róluk a fehér csomagolópapírt. Aztán ismét a szatyorba nyúlt. – Helló, Shelley! – Michael hangja halk volt, ugyanakkor nagyon kifejező. Épp olyan, mint amilyennek az emlékeiben élt. A kenyeret, amit épp most húzott elő a zacskóból, ujjai szorosan megmarkolták, mintha egy mentőövbe kapaszkodna. Szóval akkor valóban jól van, és itt van – és most egy pillanat múlva oda kell fordulnia hozzá és a szemébe néznie. Vajon Michael kiolvassa-e tekintetéből az igazságot? Mindent inkább, csak azt ne! – Szervusz, Michael! – Tegyél úgy, mintha Jerry volna. Vagy bárki más. Alkalmi ismerős. Ez a megoldás! Fordulj meg és mosolyogj rá, ahogy egy váratlanul betoppanó vendégre mosolyognál. Lassan megfordult, és mesterkélt mosolyt biggyesztett az ajkára. A biggyesztés nem bizonyult elég tartósnak. Azonnal lehervadt, amint jobban szemügyre vette a férfit. Ki ez az ember itt a konyhájában? Az a Michael Harper, akivel először találkozott, megnyerő volt és kifejezetten jól öltözött. Mike Daniels egy fokkal hétköznapibb, de vele azért már nem lehetett volna szűz lányokat riogatni. De ez! Hátrafésült fényes, fekete haj… Ezt a hajat annyi kencével dörzsölték be, hogy az elegendő lett volna a város összes autójának éves zsírozásához. És a pomádéhalmaz tetején hatalmas sötét szemüveg! Öltözetül
egy agyonkoptatott fekete bőrdzseki, alatta egy kétes tisztaságú trikó. Csizma. Mocskos farmernadrág, ami úgy tapad a combjához, mint a kígyóbőr. Mindennek tetejébe csinos arcát legalább kétnapos borosta csúfította el. Ettől csaknem olyan gyanúsan festett, mint egy koszos csavargó. S csodák csodája, Shelleynek így is nagyon tetszett! Miközben szemügyre vette, úgy érezte, majd szétveti az öröm. – Mi az ördögöt jelentsen ez? – mutatott kérdően a férfi öltözékére. – Nem tetszik a szerelésem? – vágta magát dacos pózba Michael. – Azt hittem, legalább úgy festek benne, mint Marlon Brando a fénykorában. Mi? Nem elég nyerő? A szeme nevetett, és hirtelen Shelleynek is nevethetnékje támadt. – Hát, ha nagyon akarom… – mondta – tényleg elég dögös vagy, hapsikám. – Köszi, szivi. – Odalépett a lányhoz, és a szája sarkából dörmögte: – Mit szólnál egy kiadós kis bulihoz? – Jelentőségteljesen felvonta a szemöldökét, és Shelley ránevetett. Érezte, hogy nem tud ellenállni neki. De hirtelen meglátta, hogy Carrie feltűnés nélkül ki akar somfordálni a konyhából. – Carrie! – kiáltott utána kétségbeesetten. Képtelen lett volna egyedül maradni Michaellel. Egy szempillantás alatt a hatalmába keríti. Már amúgy se sok hiányzott. – El kell mennem – intett vissza Carrie, enyhe lelkiismeret-furdalással az arcán. – Most jutott eszembe, hogy van még egy kis elintéznivalóm. Körülbelül egy óra múlva itt vagyok. – Azzal eltűnt. – Helyes lány a barátnőd – állapította meg Michael. Háttal a kredencnek támaszkodva, félrehajtott fejjel nézett Shelleyre. – Lefogadom, hogy menne egy kört a bringámon, ha megkérném rá. – Én meg lefogadom, hogy nem mennék – fordult szembe vele Shelley. Minden ízében érezte remegő, zavart nyugtalanságát. Még erősebben belemarkolt az összegyömöszölt kenyérbe. – Mit jelent ez a nevetséges maskara? – Dolgozom. – Letépett egy szálat a zellerlevélből, amit Shelley az asztalra tett, és elkezdte rágcsálni. – Aztán min dolgozol? Feltűnés nélkül be akarsz épülni a pokol ördögei közé? Michael derűs tekintettel, elszántan állta a gúnyolódást. – Ez most egy olyan ügy, amibe semmiképp sem engedhetem meg, hogy belekeveredj – felelte kedvesen. – Így azt hiszem, erre a kérdésre inkább nem válaszolok. Shelley idegesen nyalta meg a szája szélét. Michael úgy viselkedik, mintha csak tegnap váltak volna el a legnagyobb egyetértésben. Mintha meg se kérte volna, hogy a szállodában várja. Mintha nem úgy ért volna vissza, hogy hűlt helyét találja. Vajon elolvasta egyáltalán a levelét? Lehet, hogy vissza sem ment már abba a szállodai szobába? Elszorult szívvel döbbent rá, hogy talán elölről kell kezdenie az egész magyarázkodást – ezúttal szemtől szembe. – Michael, néhány nappal ezelőtt… Michael komolyan a szemébe nézett, és Shelley most szemernyi vidámságot sem fedezett fel a tekintetében. – A reggelre célzol, amikor szeretkeztünk, vagy az estére, amikor faképnél hagytál? Tehát mindent tud. – Olvastad a levelemet? Abban megmagyaráztam… – A leveledet?! – Michael úgy tett, mintha egy szót sem értene az egészből. – Nem emlékszem semmilyen levélre. Volt ott valami összefüggéstelen macskakaparás egy gyűrött boríték hátoldalán. Valami érthetetlen handabandázás össze nem illő életpályákról meg a kölcsönös érdekek hiányáról. Egyáltalán nem tulajdonítottam jelentőséget neki. Miért ver olyan hevesen a szíve? Össze kell szednie magát. – Valamelyes jelentőséget pedig tulajdoníthattál volna neki, Michael. Minden szavát komolyan gondoltam. És nem gyűrött boríték volt, hanem a szálloda levélpapírja. Nem volt nálam más papír. Michael vállat vont, és bekapott egy újabb falás zellert. – Egyre megy. Nincs jelentősége. Shelley vadul belevájta a körmeit a kenyérbe. – De igenis van jelentősége – közölte nyomatékosan.
– Nincs – nézett rá Michael, összeszűkülő szemmel. – Tudod, én is értek azért valamicskét a pszichológiához. És ki tudom szúrni, ha egy nő szándékosan mesterséges korlátokat emel, csak hogy izgalmasabbá tegye a vadászatot. Shelleynek elállt a szava a sértéstől. Még vadabbul gyötörte a kenyeret. – Micsoda?! Te önző, beképzelt… – Látom, új hobbit találtál ki magadnak – vágott a szavába Michael a szétmarcangolt kenyérre mutatva. – Absztrakt szobrászat, nemdebár? És kenyértésztát használsz alapanyagul. Eredeti ötlet! – Megint mosolygott. – És ha szabad megkérdeznem, mit jelképez? Shelley undorral vette szemügyre a „műalkotását”. – A nyakadat – vágott vissza és beletépett a szerencsétlen sorsú kenyérbe. A felismerhetetlen, ragadós masszát a szemétbe hajította és ismét Michaelhez fordult. – Figyelj most rám, Michael. Beszélnünk kell egymással. – Egyetértek. – Bekapta a maradék zellert, és a következő pillanatban Shelley már a karjában találta magát. – De előbb még meg kellene egy kicsit dolgoznunk egymást. – Nem! – Shelley dühödten igyekezett kibontakozni az ölelésből. – Nem akarok semmiféle megdolgozást. – Pedig mi motoros fickók már csak így beszélünk – bújt vissza Michael a szerepébe és közben a lány nyakát csókolgatta. – De ha nincs kedved a megdolgozáshoz, mit szólnál esetleg egy kis pettinghez? Mi ugyanis az ilyesmiről sem átallunk beszélni. – Keze a kasmírpulóver alá csusszant, és gyengéden simogatni kezdte a lány mellét. Shelley tiltakozhatnékja egyszeriben elpárolgott, taszító mozdulata sokkal inkább emlékeztetett ölelésre. Hogy tudja Michael mindig így megbabonázni? – Michael! – Lassan egészen elszédült. – Hagyd abba! – Minő példátlan ellenszegülés! – mormolta a férfi a fülébe egészen közelről. – Várjunk csak… Hogyan is csábítottalak el régebben? Mi is volt az a titkos fegyver? – Kuncogott. – Aha! Már emlékszem. Ételviccek. – Jaj ne! Kérlek! – buggyant ki Shelleyből, akarata ellenére, újra a nevetés. – Lássuk csak… Igen. Megvan. – Megcsókolta a lány fülcimpáját és nagy, meleg tenyerébe fogta a mellét. – Tudod, mit reggeliznek az ápolók a diliházban? – Michael… – nyögte Shelley. A haragos figyelmeztetésnek szánt kitörés lágy simogatássá változott. Szokás szerint. – Buggyantott tojást, természetesen. – Michael a fejét csóválta. – Meg vagyok lepve, hogy még ezt sem tudod. – Jaj, Michael – adta be a derekát Shelley nevetve. – Neked vannak a legszörnyűbb vicceid a világon. Michael gonoszkodva húzta fel a szemöldökét. – Vigyázz a szádra, mert a végén még elmesélem neked a világhírű konyhafőnök történetét, akinek fel kellett adnia a mesterségét, amikor elhagyta a felesége, mert nélküle képtelen volt összehozni a díjnyertes felfújtját, Shelley szemébe nézett. – Szerintem én se tudom összehozni… Nélküled. Úgyhogy légy szíves, felejtsd el azt a szöveget az összeférhetetlenségről. Mit mondott?! Shelley csak bámult rá. Annyira zavart és kába volt, hogy tiltakozni se tudott, mikor Michael megcsókolta. Azt mondta, hogy szereti? Hogy örökre vele akar maradni? Dehogyis, te bolond – korholta magát józanabbik énje, már amennyi megmaradt még belőle. Csak annyit mondott, hogy veled akar lenni. Persze csak addig, amíg el nem kopik az újdonság varázsa, amíg ismét neki nem vág az újabb kalandoknak. De minden kételye azonnal szertefoszlott, ahogy újra átjárta a férfiból áradó hihetetlen forróság. Elborította a testét, elárasztotta a szívét, felszámolt minden ellenállást. Michael karjaiban, ajkával az ajkán, úgy érezte magát ott a konyhában, mintha az arizonai sziklafennsík peremén állna. Mintha hátraszegett fejjel, lobogó hajjal, íjként megfeszülő testtel üdvözölné a tüzes, vörös homok fölött nyargaló forró szél meg-megújuló rohamait. Valami ilyesmit érzett Michael iránt. Valami rejtett hatalom emberfeletti megnyilvánulását, amely csak a természet erejéhez hasonlítható. Teljesen a hatalmába kerítette, magával ragadta, olyan álmokba kergette, amilyeneket soha nem tapasztalt még előzőleg. Milyen csodálatos is
volna hagyni, hogy mindez megtörténjék. Elengedni és átadni magát ennek a forró szélviharnak. De nem engedheti meg. – Michael! – Egy percre dacosan megfeszítette magát a férfi ölelésében. Két karja ugyan már Michael derekát ölelte a kabátja alatt, két keze a hátát simogatta. Selymes, izgató bőrét szerette volna tetőtől talpig végigcirógatni. Arcát a mellkasához szorította, gyönyörűséggel itta magába férfias illatát, mely forrósághullámokkal együtt áradt a bőréből. Hirtelen támadt bizonyossággal állapította meg, hogy soha egyetlen férfi iránt sem fogja azt érezni, amit Michael iránt. – Ne zavarj – suttogta Michael. Forró leheletét Shelley a nyakán érezte. – Most nem érek rá. – Beszélnünk kell egymással. – Shelley szabadulni próbált, s közben maga sem tudta eldönteni, Michael-e a nagyobb akadálya ennek, vagy ő maga. – Kérlek, Michael. Kérlek… A férfi vonakodva engedelmeskedett. Kezével még egy pillanatra elidőzött a lány mellén, majd a vállán, – Félek, hogy nem fogom túlságosan élvezni ezt a beszélgetést – dünnyögte, mikor Shelley a konyhaasztalhoz vezette, és leült vele szemben. – Logikus gondolatok baljós előszelét érzem fújdogálni abból az irányból, ahol ülsz. Utálom a logikus gondolkodást. Hogyan lesz képes arra, hogy belenézzen abba a kristálytiszta kék szempárba – és elmondja mégis, amit akar? – Michael – szólalt meg reszkető hangon. – Miért nem vagy Hawaiiban? – Hawaiiban?! – Michael tekintete, amely addig nyílt és meleg volt, tele szeretettel és vidámsággal, egyszeriben mintha egy leeresztett sisakrostély mögül villant volna elő. Shelley alig ismert rá. Olyan formában ártotta bele magát a munkájába, ami Michaelnek egyáltalán nem volt ínyére. Már a puszta látvány, ahogy az arckifejezése így egyik pillanatról a másikra megváltozott, rémülettel töltötte el Shelleyt. – Miről beszélsz? Shelley lesütötte a szemét. – Tudom, hogy Hawaiiban voltál. – És honnan tudod? – A hangja metsző volt, akár egy éles penge, és amikor Shelley összeszedte annyira a bátorságát, hogy ismét felpillantson rá, hideg, szűrős tekintettel találkozott. Ezt az arcot láthatják maguk előtt a bűnözők, amikor Michael elérkezettnek látja az időt, hogy felfedje valódi kilétét – gondolta magában elrémülve. Nem szívesen húzna vele ujjat hasonló helyzetben. Hála istennek, most nincs titkolnivalója. – Sam Gladstone mondta meg nekem. Én… szóval a minap összefutottunk a rendőrségen. – És ő csak úgy hipp-hopp kikotyogta? – Egy percig sem hitte el az egészet, de a jég legalább már olvadozott. Már nem bőszítette-bosszantotta a rejtély, hogy honnan szerezte az információt Shelley. Sam Gladstone neve, úgy látszik, csodát művelt. – No persze – mosolyogta el magát. – Ki vele, Shelley! Sam Gladstone nem az a fajta, aki csak úgy orrára kötne bármit egy alkalmi ismerősének, ha véletlenül összefutnak a rendőrségen. Főképp, mivel nem szándékoztuk a széles nyilvánosság elé tárni hawaii tartózkodásomat. Shelleynek nemigen volt ínyére, hogy bevallja, milyen áldozatok árán sikerült szóra bírnia Gladstone-t. – Megkérdeztem tőle – bökte ki gyorsan. – Szerettem volna tudni, hogyan alakult az az ügy Samson Sticklerrel, és egyszerűen rákérdeztem. Ő pedig… megmondta. – Vajon beéri-e Michael ennyivel? – Most már elég ebből! Puff neki! Most mitévő legyen? – Ennél egy kicsivel jobban ismerem Gladstone-t – vonta össze a szemöldökét, mókásan fenyegetőzve Michael. – Biztosan addig meresztgetted rá a barna szemedet, míg annyira levetted a lábáról, hogy hajlandó lett volna kiadni minden titkomat. Shelley dacosan felszegte a fejét. – Nem volt szükség semmi szemmeresztgetésre. Egyszerűen megindokoltam neki, miről van szó… az én szemszögemből nézve – és ő elmondta, amit tudott. Michael olyan gyorsan nyújtotta ki a kezét, hogy Shelleynek nem volt ideje elrántani a sajátját. Csuklóját szorosan átfonták a férfi ujjai. – Akkor most már csak egyet mondjon meg nekem, mélyen tisztelt bébi pszichológusom! Mi oka lehet egy nőnek arra, hogy ilyen erőfeszítések árán szerezzen tudomást a hollétemről? Főképp azok után, hogy az illető hölgy nemrégiben kijelentette, hogy a jövőben semminemű kapcsolatot nem kíván fenntartani velem.
Erre a kérdésre egyszerűen nem volt logikus válasz. – Pillanatnyi elmezavar, azt hiszem – mondta Shelley ahelyett, hogy Őszintén válaszolt volna. – De most nem ez a legfontosabb. – Lehet, hogy szerinted nem, de szerintem igen. Shelley mély lélegzetet vett, és hosszan hallgatott. – Figyelj rám egy kicsit, Michael! Pszichológus vagyok. Éppen hogy csak elkezdtem a klinikai praxist. Nagyon szeretem a munkámat. Egész életemben ezért tanultam. Megállapodott, meglehetősen konzervatív beállítottságú ember vagyok. – Idáig minden világos – bólintott Michael. – A te életed egészen más. Ma itt vagy, holnap ott. Keresed az izgalmat, a veszélyt, bárhová kell is menned utána. Te abból és annak élsz, hogy mindig megragadd a pillanat adta lehetőséget. És… – hangja csaknem suttogóvá halkult – ez engem nagyon megrémít. Nem hiszem, hogy el tudnám viselni a folytonos feszültséget, az állandó kockázatot. A féltést. – Nagyot nyelt. – És legfőképp a rettegést, hogy amikor reggel felébredek, már nem vagy velem. Arra számított, hogy Michael egyenként cáfolja meg minden szavát, de tévedett. A férfi lassan, szó nélkül elengedte a csuklóját. Amikor Shelley a szemébe nézett, a pillantása józan volt és komoly. – Most aztán őszintén kipakoltál mindent, ami a szívedet nyomja, igaz? – szólalt meg csendesen. – Te olyan módon vetsz számot a jövővel, ahogyan én talán sohasem. – Felsóhajtott. – Mit mondhatnék erre, Shelley? Nem ígérhetek fehér csipkeruhát meg ünnepélyes gyűrűváltási ceremóniát. Amíg így élek, ahogy élek. Pontosan erről volt szó. Shelley tudta, hogy mindez igaz, mégis fájt. Talán a lelke legmélyén ott lappangott a titkos remény, hogy a férfi ünnepélyesen bejelenti: vadregényes életének ezennel vége. Hogy bármit, hogy mindent felad, ha kell, csak hogy együtt maradjanak. De azt is tudta, mennyire irreális ez a remény. Michael legalább nem hazudott. – De ez nem jelenti, hogy nem kellesz nekem – nyúlt át ismét az asztal fölött Michael, tenyerébe fogva a lány mindkét kezét. Szemében bársonyos, határtalan mély kékség ragyogott. – És nem te vagy az egyetlen, aki fél – mondta lágyan, sokatmondó pillantással. De mit jelent ez a pillantás? Shelley szeretett volna hangosan felkiáltani: Miért nem mondod meg nekem? Túlságosan tökfejű vagyok ahhoz, hogy a puszta utalásokból is értsek. Ha azt akarod, hogy tudjam – ki kell mondanod. Másként soha nem fogom elhinni! De Michael nem szólt egy szót sem, így Shelley megkockáztatott egy újabb kérdést. – Elvállaltad azt az állást Hawaiiban? – Nem gondoltam volna, hogy Sam ekkora pletykafészek – csóválta meg a fejét Michael. – Nem, nem fogadtam el. – Miért nem? Michael egyetlen vállrándítással intézte el az egész kérdést. – Te nem vagy Hawaiiban – felelte egyszerűen. – Én pedig ott akarok lenni, ahol te vagy. Hát lehetséges ez? Hiszen alig ismerik egymást. Shelley mégis tudta: igen, lehetséges. Hát már elfelejtette, milyen buzgón ecsetelte ott Shelley munkahelyén, hogy mennyire sebezhetővé tenné egy ilyen kapcsolat a munkájában? Ő nem veheti szívére, hogy Michaelnek őmiatta essék bántódása, – Nem lesz rá módod – közölte határozottan. – Nem fogunk találkozni. Michael sóhajtva engedte el a kezét, és hátradőlt a székén. – Számítottam rá, hogy megnehezíted a dolgot. – Nem megnehezítem – mondta Shelley keserűen –, hanem lehetetlenné teszem. Nyílt a bejárati ajtó, Carrie tért vissza. – Itthon vagyok – kiáltott oda neki teljesen feleslegesen a másik szobából. – Hogy lehet az, hogy még nem illatoznak azok a medvetalpak a sütőben? Michael felállt és a magába roskadt Shelleyhez lépett. – Van egy újságom a számodra, Shelley – mondta lágyan. Tenyerébe fogta a lány állát, gyengéden felemelte a fejét, hogy a szemébe nézhessen. – Te és én összetartozunk. Már a kezdet kezdetén volt egy olyan érzésem, hogy ez így fog történni. A newporti éjszakánk óta pedig biztos vagyok benne. Te vagy az én asszonyom. Tudom, hogy eltart egy darabig, amíg téged is meggyőzlek erről. De voltak már
ennél makacsabb eseteim is. – Elmosolyodott. – Bár egyiknél sem kívántam még ennyire a sikert. De hát, ahogy mondani szokás, aki mer, az nyer. Carrie épp ezt a pillanatot választotta ki a színre lépésre. – Helló, fiúk-lányok! Michael velünk vacsorázik? – kérdezte bizakodva. – Lefogadom, hogy szívesen megpályázná az egyik steaket. – Nem! – vágta rá Shelley és Michael egyszerre, ugyanabban a másodpercben, bár különböző okokból. – Szolgálatban vagyok – mentegetőzött Michael még mindig Shelleyt nézve. – Vissza kell mennem dolgozni. – Lehajolt, és futó csókot lehelt a lány cseppet sem vonakodó ajkára. – De ezt azért mindenesetre magammal viszem. – Sarkon fordult, felkapott egy villát, beleszúrta az egyik nyers hússzeletbe, aztán az egészet begyömöszölte egy üres papírzacskóba. – Minek az neked? – kérdezte Shelley a homlokát ráncolva, miközben feltápászkodott a székről. Michael meglengette a papírzacskót a lány orra előtt. – Jól hallottam, mit mondtál, amikor hazaérkeztél. És nem fogom hagyni, hogy a jó öreg Jerryé legyen bármi is, ami engem illet. – Átható, jelentős pillantást vetett Shelleyre. – Vagy bárki emberfiáé, ha már itt tartunk. – Hogy szavai élét tompítsa, Carrie-re mosolygott. – Még látjuk egymást – vetette oda a két lánynak búcsúzóul, és eltűnt az ajtó mögött. Shelley földbe gyökerezett lábbal bámult utána. – Shelley – szólította meg barátnője óvatosan, mint egy holdkórost, és közelebb lépett hozzá. – Ha van valami, amiben… – Ne, most ne – nézett rá Shelley kétségbeesett, ugyanakkor bocsánatkérő pillantással. – Most nem tudok beszélni róla. – Azzal bemenekült a hálószobájába. „Te vagy az én asszonyom.” Ezt mondta. Mennyire szeretett volna valóban az lenni! De ez lehetetlen. Michael érdekében csakúgy, mint önmaga miatt. Hogyan fogja meggyőzni erről?
9.
– Az egész amiatt a newporti vakációzás miatt van. – Carrie drámai sóhaj kíséretében, gyötrődve tapasztotta tenyerét a homlokára. – Túl sok volt a napsütés. Megfeküdte az agyadat. – Carrie – szólt rá Shelley, maga elé tartva kávésbögréjét, mint egy pohár konyakot a jeges hósivatagban. Az egyetlen dolog, ami még megmentheti a fagyhaláltól. – Abban bíztam, hogy te segíteni fogsz nekem. Carrie fejcsóválva ült a konyhaasztalhoz, szemközt barátnőjével. – Segédkezne egy igaz barát abban, hogy tönkretedd az életed? – És abban segédkezne, hogy Michael életét tegyem tönkre? – Shelley már többször iparkodott megmagyarázni barátnőjének a helyzetet, annyi felvilágosítást adva Michael munkájáról, amennyit csak mert. Carrie a homlokát ráncolta. – Nem igazán tudom bevenni azt a maszlagot, hogy az irántad érzett szerelme miatt nem tudna a munkájára figyelni, és elveszítené a szakmai biztonságát. Valami bűzlik nekem ebben. Én változatlanul azt mondom, hogy menekülsz valami elől. Shelley nagyot kortyolt a kávéból. Nem haragudott Carrie-re. Tudta, hogy csakis az ő boldogsága lebeg a szeme előtt. Mégis annyival könnyebb volna, ha Carrie végre belenyugodna a megváltoztathatatlanba, és egyetértésben tennék meg azt, amit úgyis meg kell tenni. – Mondhatsz, amit akarsz. De kérlek, könyörgök, segíts! Tedd meg, amire kértelek. – Ja, igen. Ismételjük meg újra? – Carrie – legalábbis látszólag – elfogadta Shelley haditervét. – Ha levél érkezik, ráírom, hogy nem vették át, és visszaküldöm. Ha telefonon hív, azt mondom, hogy nem akarsz beszélni vele. Ha megjelenik az ajtó előtt, mint ahogyan meg is fog – emelte fel figyelmeztetően a mutatóujját Shelley felé azt fogom mondani, hogy nem akarsz találkozni vele. Hogy nem vagy itthon, hogy soha többé nem akarod látni, hogy
helyjegyed van a következő űrrepülőgépre és 1999 előtt vissza se jössz, hogy megváltoztattad a neved és befestetted a hajad… – Köszönöm, Carrie – vetett véget a szóáradatnak Shelley, és barátnőjére villantott egy föltől fülig műmosolyt. – Annyira örülök, hogy így bele tudod élni magad. – Mindent az ügyfélért! – Carrie felpattant és a mosogatóba tette a bögréjét. – Most rögtön lemegyek, és megnézem a postaládát. Mielőtt kipenderült az ajtón, még visszaintegetett. – És ne aggódj! Ha jött valami Michaeltől, gondom lesz rá, hogy ennek a lakásnak még csak a közelébe se kerüljön. Shelley a becsapódó ajtó zajára felsóhajtott. Meg volt róla győződve, hogy a lehető leghelyesebben járt el. Bárcsak képes volna megmagyarázni, hogy a többiek is megértsék! Ráadásul Carrie amúgy sem volt megértő hangulatban. Rászánta magát ugyanis, és két nappal azelőtt levelet írt Jimnek. Felajánlotta, hogy utánamegy Peruba. – Nem köt ide a hivatásom, vagy bármi ilyesmi – győzködte magát levélírás közben. Mindketten a nappaliban voltak. Shelley egy esettanulmányon dolgozott, Carrie pedig fel-alá járkált a lemezjátszó előtt, és hangulatváltozásainak megfelelő ütemben cserélgette a lemezeket. Olykor-olykor megállt az asztalnál és újabb mondattal toldotta meg a levelét. – Törvényszéki titkárnő vagyok. De irodai munkát bárhol végezhetek – jelentette ki Shelley széke előtt megállva. – Miért nem tudtam ezt ebből a szemszögből nézni akkor, amikor először említette azt a dél-amerikai állást? Ehelyett elvi megfontolásokból elvetettem az egészet. – Majd mindent szépen elmondasz neki, ha együtt lesztek – biztatta Shelley. – Ha ugyan még kellek neki – merengett Carrie. A padlóra roskadt és lehunyta a szemét. – Istenem, add, hogy még mindig kelljek neki! Aztán postára adta az üzenetet, és azóta félóránként robogott le a levélszekrényhez, hogy megnézze: nem érkezett-e válasz. Annak ellenére, hogy még az általa küldött levél se juthatott távolabb a Los Angeles-i Nemzetközi Repülőtér kifutópályájánál. Kételyei ellenére Carrie állni fogja a szavát. Segítem fog abban, hogy meggyőzze Michaelt: mondjon le erről a kapcsolatról. A rákövetkező két napban úgy tűnt, beválik a terv. Michael csak egyszer telefonált, és amikor Carrie-től megtudta, hogy Shelley nem akar vele beszélni, szinte vidáman köszönt el tőle. – Én a helyedben nagyon óvatos lennék – csacsogott Carrie. Szemmel láthatólag újfent nagyon élvezte a helyzetet. – Éjszaka fog belopózni a szobádba, mint egy betörő, vagy egy ereszcsatornáról ugrik a nyakadba az utcán. Majd meglátod! Nem fogja annyiban hagyni. Shelley egy álmatlan éjszakát töltött zárt ablakok mögött és egész nap nyugtalanul pislogott felfelé a lámpaoszlopokra meg háztetőkre. De Michaelnek színét sem látta. Már csaknem megfeledkezett Carrie jóslatairól, amikor másnap reggel a könyvtárba indult. A szakirodalmat kellett átböngésznie egy előadás-sorozatához, és annyira elmerült a témával kapcsolatos gondolataiban, hogy meg-megállt az árnyas parkkal övezett közkönyvtár parkolójában. Észre sem vette a közvetlenül mögötte haladó autót, és nem tűnt fel neki az sem, hogy az a mellette lévő parkolóhelyen állt meg. A könyvtárterembe lépve azonban hamarosan megpillantotta Michaelt. Újra meg újra felbukkant előtte, annak a polcsornak a szemközti oldalán, ahol Shelley épp válogatott. Nem szólt egy szót sem, csak rákacsintott és odébb lépett. És Shelley minden alkalommal vagy leejtette a kezében lévő könyvet, vagy felborította a polcon sorakozó összes kötetet. Minden fordulónál táncot jártak az idegei. Aztán eltűnt. Shelley csak néhány perccel később pillantotta meg újra, amint a katalóguspultnak támaszkodva fesztelenül flörtöl a csinos fiatal könyvtárosnővel. Shelleynek egészen közel kellett mennie hozzá, hogy átnézze a katalóguscédulákat. A pecsételéssel foglalatoskodó könyvtáros megpróbált barátságosan beszédbe elegyedni vele, de ő csak a karnyújtásnyira álldogáló párocskára tudott figyelni. Utálatos dolog fültanújává válni mások flörtölésének. Shelley érezte, hogy a körmei a saját tenyerébe mélyednek. Dühös volt önmagára, hogy ennyire zavarja a dolog, és dühös volt Michaelre, amiért bebizonyította neki, hogy mennyire zavarja. Emelt fővel távozott a teremből
– aztán persze vissza kellett kullognia a könyvekért, amiket a pulton felejtett. Michael egyetlen mozdulattal sem igyekezett a közelébe kerülni, ezért külön utálta. Az is lehet, hogy puszta véletlenségből botlottak egymásba megint – hitegette magát Shelley. Lehet, hogy Michael épp azt akarja megmutatni, fütyül rá, ha nem találkozik vele. De tudta, hogy ez nem lehet igaz. És a rákövetkező este Michael be is bizonyította. Shelley megállt a közeli szupermarketnél, hogy vásároljon egy-két dolgot vacsorára. Álmában sem gondolta volna, hogy Michael épp ott fogja sarokba szorítani. Éppen egy ropogós franciakenyér után nyúlt, amikor villámcsapásként érte a háta mögött felcsendülő ismerős hang. – Látom, gondoskodsz az alapanyagról. Újabb kellemes, kenyérszobrászattal töltött estét tervezel, ha nem tévedek. Shelley megpördült. Készen állt a védekezésre. A végsőkig kitart, és ami a legfontosabb: nem fog nevetni, akárhogy provokálja is Michael. – Ne csináld ezt, Michael, kérlek! – Mit ne csináljak? – tárta szét a karját Michael, mint a megtestesült ártatlanság. – Én csak vásárolgatok, mint bárki más – mutatott a Shelley mellett álló fém bevásárlókocsira. – Nézd csak meg! Fél liter tej, egy csomag makaróni. Ez már csak elég bizonyíték, nem? – mosolygott diadalittasan. Shelley átható pillantással és gyanakvóan vette szemügyre a kocsi tartalmát. – És ha szabad érdeklődnöm, milyen szándékaid vannak azzal a bébiételkonzervvel? – kérdezte. – Bébiétel?! – Michael a konzervre sandított, bólintott egyet, zavarában egyik lábáról a másikra állt. – Ha hiszed, ha nem, az unokahúgom épp most érkezett látogatóba Phoenixből, és hozott magával egy csecsemőt… meg minden egyebet, ami vele jár. Helyes kis krampusz. Remélem, egyszer te is megismered őket. Shelley elszántan a férfi szemébe nézett – Egy árva szót sem hiszek az egészből – mondta szelíden, de nagyon határozottan. E pillanatban egy fiatal nő bukkant föl kisbabával a karján, és odébbtolta a kocsit. Bébiételestül, mindenestül. Mindketten bámultak, Shelley diadalittasan, Michael leforrázva. – Mindenesetre nem túlságosan barátságos teremtés az unokahúgod – jegyezte meg Shelley. – Az a helyzet, hogy torokgyulladása van szegénykének – bólogatott Michael szomorkásan. – Nem tud beszélni, és borzasztóan röstelli a dolgot… – Kérdőn felvonta a szemöldökét. – Nem hiszel nekem, igaz? – kérdezte csüggedten. – Egyetlen szavadat sem! Sóhajtva próbálta meg elkapni a lány karját, de az ügyesen kitért előle. – Erről ennyit. Legalább megpróbáltam. – Látta, hogy ezúttal Shelley hajthatatlan, és nem dől be az ostoba, átlátszó hadműveletnek. Így aztán gyorsan taktikát változtatott. – Megyek és hozok egy bevásárlókocsit. Akkor én is igazi vásárló leszek, olyan, mint te. Maradj itt! Ne szökj meg! Ne szökj meg. Shelleynek földbe gyökerezett a lába. Figyelte, ahogy Michael szélsebesen a bejárat felé csörtet, a bevásárlókocsik irányába. Egyszerű, hétköznapi öltözék volt rajta – sima fekete pantalló, és a szokásos módon frissen vasalt kék ing –, mégis feltűnést keltett. Shelley látta, hogy az emberek utánafordulnak, ahogy elhalad mellettük, kihívó női pillantások kísérik minden lépését. Olyan jóképű volt! Szinte elolvadt tőle. Vajon mindenkire ilyen hatással van? Váratlanul megmagyarázhatatlan feszültség támadt benne. Michael túlságosan jóképű, és ez kárára is válhat. A titkosügynökökről azt gondolná az ember, hogy szürke, unalmas jelentéktelen figurák. Legalábbis külsőre – morfondírozott. Michaelt viszont nem lehet nem észrevenni, és ugyancsak nehéz elfelejteni. Vajon nem veszélyes ez az ö szakmájában? Nem kellene figyelmeztetnie? Szorosan megmarkolta a bevásárlókocsi fogantyúját. Állítsd le magad – figyelmeztette egy belső hang. Vagy benne vagy Michael életében, vagy nem. De a kettő egyszerre nem megy. És egyáltalán, mit csinálsz te itt? Ácsorogsz és vársz rá, csak azért, mert azt mondta?! Sarkon fordult és eltökélten nekivágott a polcrengetegnek. Előbb éles kanyarral jobbra fordult, a fagylaltospultnál, aztán balra, a vegyi áruknál, végül a leveskonzerveknél kötött ki. Jó időbe fog telni, míg Michael megtalálja.
Büszke volt magára a sikeres hadműveletért, és elégedetten vizsgálgatta a levesválasztékot. Igazság szerint nem sok vásárolnivalója akad. Betesz néhány gombakrémleves-konzervet, a zöldséges részlegnél pedig valami salátánakvalót – és sürgősen lelép innen. – Gondolod, hogy egy tányér forró csirkehúsleves jótékony hatással lenne sebzett Önérzetemre? Shelley összerezzent. – Miért kell neked folyton így settenkedve, lesből támadni? Michael vérig sértve rázta meg a fejét. – Nem settenkedem. Arról nem tehetek, hogy nem figyelsz rám eléggéMilyen imádni való – gondolta Shelley. Sötét haja egy kicsit összeborzolódott. A homlokába hulló hajfürtöktől olyan kisfiúsnak, sebezhetőnek tűnt. Sebezhetőnek?! Kit akar ezzel áltatni? Hiszen ennek az embernek olyan vastag a bőre, mint a rinocérosznak! Csak nem ellágyulni… – Michael – szólalt meg komolyan, és igyekezett szigorú ábrázatot ölteni. – Fel kell hagynod ezzel az ostobasággal, hogy folyton a nyomomban jársz. – Arra készült, hogy alapos kiselőadást tart az emberi szabadságjogokról, a személyes szabadság megsértéséről stb. De Michael nem hagyta szóhoz jutni. – Kicsoda? Én? – Úgy meredt Shelleyre, mintha az valami főbenjáró bűnnel vádolta volna meg. Égbekiáltó igazságtalanság! Körbehordozta tekintetét az áruházon, mintha a körülötte őgyelgő vásárlóktól remélne támogatást vagy legalábbis együttérzést. – Nem járok én a te nyomodban. Miért tenném?! Csak vásárolgatok, ahogy bárki más. Már ez is bűn? Nem értem, miért ne állhatnék meg egy percre, hogy szót váltsak egy csínos ismeretlennel, aki véletlenül ugyanabba az üzletbe tévedt, mint én. – A bevásárlókocsija felé bökött. – Nézd csak meg! Rendes, normális ennivaló. És valóban az enyém. Michael „normális ennivalója” egy nagy csomag ragacsos fánkot és egy karton sört jelentett. – Mi ez? – kérdezte Shelley elborzadva. – Vacsora – hangzott a magától értetődő felelet. – Bele fogsz betegedni – intette Shelley. – Nem élhetsz ilyen vacakságokon. – Tudom – ismerte be Michael gyermeki ártatlansággal, tágra kerekedett nagy, szomorú szemével. – Szükségem lenne valakire, aki a gondomat viseli. – Ó, Michael – Shelley érezte, hogy nem állja meg nevetés nélkül, ha sürgősen ki nem jut innen. Találomra felkapott három leveskonzervet, a kocsijába hajította, majd a rakományt maga előtt tolva, sietős léptekkel megiramodott a zöldségfélék felé. Michael, természetesen, ott loholt a sarkában. Ne szólj hozzá! – biztatgatta magát Shelley, hangtalanul. Ne is nézz rá! Ha kérdez valamit, ne válaszolj! És ne szeresd – tette hozzá végezetül egy vékonyka, álnok hang. – Csuda helyesek ezek a bevásárlókocsik, nem gondolod? – csendült fel Michael vidám hangja, alig egy lépéssel a háta mögött. – Fogadok, hogy fantasztikus versenyt tudnánk itt rendezni ezekkel, ha az összes vásárló benevezne. Kor és fizikai állapot alapján jelölnénk ki a kategóriákat, és ennek megfelelően töltenénk meg a kocsikat mindenféle földi jóval. – A zöldségespult előtt egy ügyes manőverrel sikerült Shelley mellé kerülnie. – Azt hiszem, a te esetedben ragaszkodnék hozzá, hogy egy szép kövér pulyka legyen a rakomány – jópofáskodott tovább. – És vállalnád a pulyka szerepét? – vágott vissza Shelley, majd felsóhajtott. Már megint hagyta, hogy behúzzák a csőbe. – Alapjában véve mégiscsak komisz természete van a hölgynek – vigyorgott Michael boldogan. Shelley felkapott egy salátát, azzal a szent elhatározással, hogy Michael fejéhez vágja. Hirtelen vad ötletsor cikázott át az agyán: Michaelhez vágja a salátát, erre ő egy sorozat kelbimbóval viszonozza a tüzet, az egész részleg felbolydul, mindenfelé zöldségek röpködnek, az egész társaság részt vesz a csatározásban – ő pedig közben feltűnés nélkül elillan az oldalajtón. Rendkívül csábító gondolat! Kész őrület így ácsorogni itt. Ehhez képest még a zöldségháború is kifejezetten józan ötletnek tűnik.
– Mondták már neked, hogy ha mérges vagy, egyből ugrándoznak a szeplők az orrodon? A düh az egyetlen menedéke. Valahogy sikerült magára erőltetnie egy újabb szemöldökráncolást. – Ez nem tisztességes dolog, Michael. Tudod, hogy itt előnyben vagy. Jobb, ha békén hagysz. – Sajnálom – kapott be Michael egy szép érett paradicsomot nem tehetem. Háborúban és szerelemben mindent szabad. És ha nem tudnád, én most az életemért küzdök. A hangja könnyed volt, a pillantása viszont annál súlyosabb. Shelley reszketve fordult el tőle, és vadul nekilátott, hogy telelapátoljon egy nejlonzacskót gombával. – Tudod, mit mondott a lánygomba a fiúgombának? – kérdezte Michael szelíden. Felkapott két apró gombafejecskét és maga elé tartotta. – Azt, hogy „remélem, nem vagy mérges”. Shelley buzgón lapátolt tovább, de tekintetét mintha könnyű pára homályosította volna el. Nem megy! Be fogja adni a derekát. Érezte, hogy közeledik a pillanat. – Nem érted? Gomba… mérgesgomba. – Belehajította a két gombát Shelley szatyrába. – Dehogyisnem érti – mondta, mintha csak magában beszélne. – Érti ő, csak nem tetszik neki. Kuka. – Felsóhajtott. – Itt az ideje, hogy taktikát váltsak. Hirtelen Shelley vállára tette a kezét és maga felé fordította a lányt. – Akkor én most megyek – jelentette be. – Megyek a sebeimet nyalogatni, és felkészülni az újabb csatára, amikor ismét szembe kell néznem a gúny és megvetés parittyáival meg nyilaival… – Dárdáival meg nyilaival – igazította ki Shelley automatikusan, bár jószerivel alig hallotta, amit Michael mondott. Lesütötte a szemét, hogy a másik ne láthassa, mint telik meg könnyel. Olyan erősnek és melegnek érezte a férfi kezét a vállán. Érezte, hogy szinte elolvad az érintése alatt. – Hogy mondod? – A gúnynak és megvetésnek dárdái vannak és nem parittyái – magyarázta Shelley szaporán pislogva. – Ide figyelj, bogaram – vette elő Michael legragyogóbb Humphrey Bogart-os hanghordozását. – Ez az én idézetem, és úgy csűröm-csavarom, ahogy nekem tetszik. – Megcsípte a lány állát, aztán az órájára pillantott. – Rohannom kell. Hív a kötelesség. Ezeket, légy szíves, vedd a gondjaidba. Egyszer majd megesszük reggelire. – Fogta a fánkoszacskót meg a söröskartont és átrakta Shelley kocsijába. Aztán szembefordult a lánnyal, és egy végtelennek tűnő percig csak nézte, szótlanul. Shelley úgy érezte, most már elég száraz a szeme ahhoz, hogy szégyenkezés nélkül nézhessen Michaelre. Felnézett, és pillantása a férfi őszinte, mély érzésekkel teli tekintetével találkozott. – Szeretlek, Shelley – mondta egyszerűen. – És meg fogom találni a módját, hogy be is bizonyítsam neked. Shelleynek elakadt a lélegzete, de ezt Michael már nem vette észre. Elindult kifelé, keresztül az áruházon. Otthagyta Shelleyt, aki támaszt keresve egy brokkolival teli ládának dőlt. Azt mondta, szeretlek, Shelley. Csak így. Mint ahogyan az ember megdicséri valakinek az új frizuráját, vagy elnézést kér, amiért elfelejtett üdvözlőlapot küldeni a születésnapjára. Szerelemre gondolt? Igazi szerelemre, ami örökké tart és a vonzódást szétválaszthatatlan együttlétté kovácsolja?! Újra összezavarodott benne minden. Ügy baktatott keresztül az áruházon, mint egy alvajáró. Gépies mozdulatokkal fizetett a pénztárnál, majd a kocsijához cipelte a szatyrokat. Rosszul tette volna, hogy ilyen mereven elutasította Michaelt? Valóban csak az (5 érdekeit tartotta szem előtt? Vagy csak túlságosan megrémült inába szállt a bátorsága, és nem meri szembenézni az igazsággal? – Mexikói bableves?! – kérdezte Carrie néhány perccel később kissé értetlenül, amikor a konyhában egyenként kiszedegette a szatyorból a leveskonzerveket. – Gyógyfű-ízesítésű vegetáriánus erőleves?! Hiábavaló lett volna megmagyarázni Carrie-nek a történteket. – Az embernek nyitottnak kell lenni új élmények befogadására – oktatta ki barátnőjét Shelley. Azon kapta magát, hogy
enyhe hisztérikus rohamában idétlenül vihorászik. – Meg kell tanulnod kipróbálni azt, amitől félsz. A következő pár nap teljes érzelmi zűrzavarban telt Shelley számára. Mintha libikókán ült volna. Az egyik pillanatban feneketlen kétségbeesés ragadta magával, és meg volt győződve arról, hogy a Michael iránt érzett szerelme egyszerűen esztelenség. A következő pillanatban viszont azt vette észre, hogy úgy vigyorog, mint egy félcédulás, és már az is boldoggá teszi, ha csak Michaelre gondol. Carrie biztonságos távolból, többnyire csak a szeme sarkából figyelte a barátnőjét, mintha attól tartana: bármi baja legyen is Shelleynek, nem lehetetlen, hogy fertőz. Megegyezésük értelmében továbbra is szorgalmasan felvette a telefont, valahányszor csak megszólalt, és lelkesen ellenőrizte a postát. De végül, amikor valóban érkezett valami Michaeltől, nem tudta rávenni magát, hogy visszaküldje. Mint egy gyerek, aki rossz fát tett a tűzre,, bűntudatos ábrázattal somfordált be a borítékkal a kezében, – Az van ráírva, hogy fénykép is van benne – magyarázkodott. – Nem küldheted vissza anélkül, hogy bele ne kukucskálnánk. Gőz fölött ki tudjuk nyitni, aztán visszaragasztjuk. Soha nem fogja észrevenni. Shelley az orra alá tartott nagy sárga borítékra meredt. Pontosan tudta, mit kellene tennie – de azt is tudta, nem azt fogja tenni. Anélkül, hogy időt hagyott volna magának a fontolgatásra, kikapta Carrie kezéből a borítékot, egyetlen mozdulattal feltépte és kivette belőle a fényképet. Ott volt előtte Michael – fekete-fehéren, anyaszült meztelenül. Leszámítva egy stratégiai pontossággal a megfelelő helyre biggyesztett juharfalevéltől. A festett háttér egy lehangoló, elhagyatott, kopár síkságot ábrázolt néhány kopasz, kiégeti fatörzzsel. A fotó mellett egy kártya is volt. Ez állt rajta: Drága Shelley! Így érzem magam nélküled Meztelennek és elhagyatottnak. Ezennel ünnepélyes fogadalmat teszek, hogy soha többé egyetlen ételviccet ki nem ejtek a számon a jelenlétedben, ha megígéred, hogy vasárnap hozzám jössz feleségül. Szeretettel: Michael Ui: Mi a véleményed a testrészekkel kapcsolatos szóviccekről? Shelley érezte, hogy már egy örökkévalóság óta bámulja Michael fényképét, igazán nem volt rossz kép. Saját buta vigyorgása, amit képtelen volt elfojtani, az hozta csak zavarba. – Jól sejtem, hogy nem akarod visszaküldeni? – kérdezte Carrie, és Shelley olyan mozdulattal szorította magához a képet, mintha attól félt volna, hogy barátnőié erőszakkal akarja kitépni a kezéből. Képtelen volt megszólalni. Némán rázta a fejét és bevonult a hálószobájába. – És ezzel újabb találatot könyvelhetünk el Michael javára – mormogta Carrie csak úgy maga elé. Bár Shelley már amúgy sem figyelt rá. A szobájában ült, a képet bámulta, és újra, újra, újra csak mosolygott. Most először volt rá lehetősége, hogy Michael arányos, szép testének minden apró részletét jól megnézze magának, anélkül hogy bármilyen külső körülmény zavarná. Egyetlen kérdés maradt csak, ami váltig ott motoszkált benne: vajon ki csinálhatta a képet? A házassági ajánlatnak természetesen nem dőlt be. Tudta, hogy Michael nem gondolja komolyan. Az olyan emberek, mint ő, sohasem házasodnak meg. Igazából Shelley soha nem gondolt komolyan erre a lehetőségre. Hiszen épp Michael figyelmeztette: semmi gyűrűváltási ceremónia, semmi fehér csipke. Rég túl volt azon, hogy erre várjon. Legszívesebben most azonnal hozzárohant volna, ha… ha nem félt volna annyira. Két nap telt el anélkül, hogy Michael életjelt adott volna magáról. Shelley biztos volt benne, hogy megint váratlanul akarja meglepni. Csak ki kell várnia. Carrie levelet kapott attól a perui cégtől, ahol Jim dolgozott. Jim szabadságot vett ki egy héttel azelőtt, hogy Carrie levele megérkezett volna. Senki sem tudja pontosan, hol van. Ügy vélik, lehetséges, hogy egy brazíliai körutazásra indult. A hónap végén kell újra munkába állnia. Őrizzék meg a levelet, vagy küldjék vissza?
Carrie az összeomlás szélére került. – Brazília! – jajveszékelte. – Nem ott vannak azok a csodálatos homokos partok, azok a bikinis nők? Meg a karnevál? Bennszülött hastáncosnők? Hogyan tudnék én ezzel versenyezni? Shelley igyekezett nyugtatgatni, de Carrie vigasztalhatatlan volt. – Biztosan talált magának valakit – sóhajtotta, és a kanapé plüsspárnái közé hanyatlott. – És biztosan magával vitte Brazíliába. – Könnybe lábadt a szeme. – Jaj, Shelley! Milyen ostoba voltam! Ha egyszer Jim bevette magát a brazil őserdőbe, nincs mód, hogy kapcsolatba lépjenek vele. Shelley egyebet nem tehetett, mint hogy megpróbálta barátnője figyelmét elterelni a bajáról, legalábbis egy időre. Elcipelte egy moziba, utána pedig egy kínai étterembe. A vacsora szinte csodát művelt. Volt valami a savanyú-erős levesben és a serpenyőben sült húsgombócban, ami látszólag gyógyírként hatott Carrie vérző sebeire. Hazafelé menet már csaknem filozofikus bölcsességgel nyilatkozott az egész ügyről. És közben Shelleynek egyfolytában azon járt az esze, vajon merre járhat Michael. A moziban csak fél szemmel nézte a filmet, közben lopva a nézőközönséget kémlelte. Az étteremben folyton elvesztette a beszélgetés fonalát, mert a nyakát tekergetve folyton csak az ajtót kémlelte, mintha Michael bármely pillanatban betoppanhatna. De nem toppant be. Előbb vagy utóbb fel fog bukkanni, ebben biztos volt. Csak idő kérdése. Nem csalódott. A szokásoknak megfelelően Michael ismét váratlanul jelent meg. Ismét egy olyan helyen, ahol a legkevésbé számított rá. Igazság szerint, araikor belépett a szépségszalonba, hogy szerét ejtse a szokásos havi frizuraigazításnak, már úgy érezte, ezúttal sikerült az ajtón kívülre rekesztenie a várakozásteli feszültséget. Alig várta, hogy lazíthasson egy kicsit, elfelejtkezzék mindenről, és egy óra hosszáig csak élvezze, hogy szépítgetik, csinosítják. A hosszú, keskeny fodrászüzlet telis-tele volt a padlón álló, a falakról lógó cserepes növényekkel, mint egy miniatűr édenkert. Csúcsforgalomban egyszerre nyolc hajszobrász is buzgólkodott, hogy megfelelő mennyiségű női szépséget állítson elő a város számára. – Ide hátra gyere – szólt Nancy, és Shelleyre erősítette a műanyag lepedőt, ami a nyakától a térdéig teljesen betakarta. – Azonnal kezelésbe veszlek egy kis gyógysamponnal. Shelley kényelmesen elnyújtózott a széken, a fejét engedelmesen hátrahajtotta a mosdó fölé. Lehunyt szemmel adta át magát az élvezetnek, amint Nancy előbb langyos vízzel leöblítette a haját, majd finom, gyakorlott mozdulatokkal nekilátott, hogy bedörzsölje az illatos balzsammal. Olyan kellemes érzés volt, olyan megnyugtató, hogy Shelley észre sem vette, amikor Nancy magára hagyta. Mintha valami olyasmit motyogott volna, hogy egy perc múlva jön vissza. Kellemes kábulatából hirtelen Michael hangja riasztotta föl. Shelley szeme – a sampon dacára – tágra nyílt a meglepetéstől. Megpróbált felülni. – Helló, pszichológus bébi – üdvözölte Michael derűsen. – Agymosással egybekötött fejmosás? Ez is a diploma feltételei közé tartozik? – Kezét a lány vállára tette, és szelíden visszanyomta a székbe. – Ejnye, ejnye! Ne ugrálj! Belemegy a szappan a szemedbe. Feküdj csak vissza nyugodtan. Bízhatsz bennem. Nem igazán volt más választása. A szék támlája annyira hátra volt döntve, hogy semmiképp sem tudott feltápászkodni anélkül, hogy valami szörnyű idétlenséget ne művelt volna. Például, hogy legurul a földre. Így hát ottmaradt, fekve, feje búbjáig elpirulva, és úgy pislogott felfelé Michael mosolygó arcába. – Mit keresel te itt? – sziszegte. Azt hitte, kifejezésre tudja juttatni nemtetszését anélkül, hogy feltűnést keltene vele. – Hol van Nancy? – Elment – világosította fel Michael vidáman. – Én veszem át a terepet. – Micsoda?! – Lehetetlen testhelyzetéről megfeledkezve Shelley rémülten felemelkedett, de újdonsült fodrásza gyengéden – bár meglehetősen határozottan – újra visszanyomta. – Nyugi – csitítgatta, és a következő pillanatban szakértő mozdulatokkal gyúrni kezdte a lány samponos haját.
– Ez nem lehet igaz! – kiáltott fel Shelley tehetetlenül, El tudta képzelni, milyen látványt nyújthat így, vizes, csimbókos hajjal – és ez a látvány bizony nem volt éppen lenyűgöző. – Miért csinálod ezt? – Nancynek sürgős elintéznivalója támadt – magyarázta Michael, mintha mi sem volna természetesebb, – Én pedig vállaltam, hogy beugrom helyette arra a néhány percre. Shelley pislogva pillantott fel a férfira, aki az öblítés során olykor a szemébe fröcskölte a vizet. – És ő belement? Csak úgy? Minden további nélkül? – Hát… – hajolt le Michael, és egy gyors csókot nyomott csapzott túszának az orra hegyére. – Mondtam neki, hogy értek valamicskét a mesterségéhez. Párizsban tanultam Saint Jacques-nál és a kisujjamban van a tépettfrizura-gyártás meg az összes effajta újmódi turpisság. A csók nagyon finom volt, szinte megnyugtató. Mint egy hízelgő kölyökkutya nedves kedveskedése. Hogyan is haragudhatna még ezek után erre az emberre? – Ki az a Saint Jacques? – érdeklődött. Michael vállat vont, – Most megfogtál. Nem tudom. Úgy találtam ki. De Nancyre mindenesetre nagy hatással volt ez a név. – Michael… – A pokolba az egésszel. Igenis nevetni fog, ha egyszer nevetni van kedve! És nevetett is. – Csak csendesen – figyelmeztette Michael, gondterhelten ráncolva a homlokát. – Meg fogod botránkoztatni ezeket a bájos ifjú hölgyeket a burák alatt. Csak hunyd le a szemed. Próbáljuk ki – jólesik-e? Hát, még amit a következő pillanatban művelt, az botránkoztatta volna meg csak igazán a burák alatt ülő bájos ifjú hölgyeket! De azoknak a leghalványabb elképzelésük sem volt arról, milyen mennyei érzés Michael ujjainak érintése Shelley védtelen skalpján. Lehet, hogy Michael semmit nem tanult a nem létező Saint Jacques mester műhelyében, de valamilyen tudományt mégiscsak magára szedett valahol. Ujjai finoman, ugyanakkor erőteljesen simogatták-masszírozták a fejbőrét, a sűrű hajkoronán keresztül i s megtalálva minden érzékeny idegvégződést. Ha Shelley résnyire kinyitotta a szemét, nem látott mást, csak Michael tekintetének ragyogó kékjét. Ha újra lehunyta a szemét, még jobban érezte az ujjaiból áradó mágikus sugárzást. S ahogy a feszültség lassanként feloldódott benne, a helyét egyre inkább valami kellemes, borzongató bizsergés vette át. Érezte Michaelt. Szerette. Minden porcikájával kívánta. Michael ujjai most a füle körül babráltak, apró borzongáshullámokat keltve végig a gerince mentén, le egészen a lába ujjáig. Az apró samponbuborékok mennydörgésszerű robajjal zubogtak a fülében, de észre sem vette. Michaelre figyelt – és csak őrá. Minden érzékszervével ráhangolódott. Tudta, érezte, hogy azt tesz vele, amit csak akar. A férfi ujjai érzékeny átéléssel siklottak végig az arcán, és Shelley újra kinyitotta a szemét, hogy elgyönyörködjék a mosolygó kék szempárban. Michael szeme olyan kék volt, akár egy tiszta, mély vizű hegyi tó. Shelley szeretett volna megmerítkezni benne. Szerette volna szorosan magához ölelni, együtt hemperegni vele a tisztáson, szeretkezés közben letarolni a vadvirágokat. – Jó ez neked? – suttogta Michael. Shelley elmosolyodott és álmosan újra leeresztette a pilláit. Még! – szerette volna kiáltani. Még, még, még, még… De aztán vége lett, túlságosan hamar. Hűvös, kijózanító vízsugár zubogott a fejére, kiöblítve a sampont a hajából. Michael felemelte a szék támláját, és Shelley végre felülhetett. A férfi becsavarta a haját egy törülközőbe – Shelley az alól pislogott ki zavartan, szinte szégyenkezve, hogy ilyen előnytelen körülmények között kellett megmutatkoznia. – Hová ment Nancy? Mit műveltél vele? – Csak megkértem egy apró szívességre – nyújtotta ki Michael a kezét, és Nancy munkaasztalához vezette a lányt. – Rögtön itt lesz. – Mit mondtál neki? – firtatta Shelley rosszat sejtve. Leült a székbe, és úgy fordította, hogy Michael szemébe nézhessen.
Michael felkapott egy ollót, és próbaképp hangosan csattogtatni kezdte a levegőben. Shelley egy pillanat alatt megfeledkezett Nancyről. – Nem! Ezt aztán már végképp nem – csattant fel. – Lehet, hogy egy hajmosással tűrhetően meg tudsz birkózni, no de a vágás… szó sem lehet róla! Michael teljesen lelombozódott. – Csak egy picit – esdekelt. – Nincs kedved kipróbálni a tépettet? Ez a legújabb sikoly az újhullámos rocksztárok körében. – Hol van Nancy? – Shelley kétségbeesett. Elképzelte, hogyan festene a frizurája, ha az állítólagos Saint Jacques-növendék ragaszkodna elméletének gyakorlati próbájához. Szerencsére e pillanatban belépett Nancy. Egy hatalmas tálcát egyensúlyozott a kezében, rajta egy gyertyákkal díszített születésnapi tortával. Shelleyre mosolygott, suta mozdulattal eltakarta a tortát, majd intett Michaelnek, hogy kösse le még egy pillanatra a lány figyelmét. – Valami nagyon nem tetszik nekem – szólalt meg Shelley halkan, baljós előérzetekkel küszködve. – Miféle színjátékot szervezel te itt? – Szeretem a születésnapi bulikat. Te nem? – kérdezte Michael kedvesen. Nekilátott, hogy szárazra dörzsölje Shelley haját a törülközővel. – Olyan vidám dolog. – Az emberek esznek a tortából, és mindenki borzasztóan jól érzi magát… – De Michael! Nem is most van a születésnapom! – Valóban? Honnan sejthettem volna? – Elég jó esélyed lett volna rá. Pontosan háromszázhatvannégy az egyhez. – Na látod! Éppen ez az… imádom a hazardírozást – mosolygott Michael, és megszabadította Shelleyt a vizes turbántól. – Meg hát… nem jutott eszembe jobb ötlet, amivel eltávolíthattam volna Nancyt, hogy egy percre a közeledbe férkőzhessem. Tettem egy halvány célzást előtte, hogy igazán átugorhatna a kedvemért a szomszéd cukrászdába. Azt is hozzátettem, hogy meglepetés lesz – a születésnapodra. – Michael! De már késő volt. A gyertyákat meggyújtották, és az egész személyzet, a vendégek java részével együtt vezényszóra Shelley felé indult, Nancyvel és az ünnepi tortával az élen. A Happy Birthday közismert dallama szólalt meg az önkéntes kórustagok ajkán. Shelley csak ült, és zavartan meresztgette a szemét. Ebben a helyzetben már lehetetlen lett volna felvilágosítani ezeket a jóembereket a valódi tényállásról. Csak nézte a mosolygó arcokat. Michaelnek igaza volt. Valóban nagyon kedves, vidám dolog egy ilyen születésnap. Mindenki jól érzi magát. És nem okoznak vele kárt az égvilágon senkinek. – Hamarosan találkozunk, Shelley – hajolt le hozzá Michael, és gyors, futó csókot lehelt az arcára. – Jó ünneplést. – De hát… – Shelley nem akarta, hogy elmenjen. Egyszeriben bizonyosság szállta meg i nem akarj a Michaelt soha többé távozóban látni. Szerette őt, nagyon szerette. Tudta, hogy hiába is próbálná már elfojtani magában ezt az érzést. Kinyújtotta a karját Michael felé, az pedig megfogta a kezét, és egy pillanatra erősen megszorította. – Mennem kell – mondta halkan. – Csak szerettem volna megbizonyosodni róla, hogy még nem felejtettél el teljesen. – Azzal sarkon fordult, és eltűnt az ünneplő seregben. Felejtse el! ? Hát megbolondult? Soha nem fogja elfelejteni Michaelt, amíg csak él. Akkor sem, ha többé nem látja viszont. De az nem lehet! Újra látnia kell. Tudta, biztosan tudta, hogy így lesz. Vidáman, nevetve fogadta a köszöntést, megette a tortát, levágatta a haját – de egy pillanatra sem tudott másra gondolni, csak Michaelre. Mit tegyen, ha egyszer olyan nagyon, nagyon szereti? Amikor aznap este hazaért a munkából, Carrie olyan volt, mintha az eszét vesztette volna. Shelley hiába faggatta, hogy mi történt – válaszul csak szipogott, nyögdécselt, és vadul hadonászott a kezében szorongatott, agyongyűrt papírokkal. Egy óvatlan pillanatban Shelleynek sikerült megkaparintania az egyiket. Levél volt – Jimtől. – Egy retúrjegy – nyögte ki végre Carrie. – Egy retúrjegy! Vissza fogom váltani.
Carrie-t szemmel láthatóan majd szétvetette a boldogság – közben viszont egyre azt hajtogatta, hogy vissza akarja váltani a Rio de Janeiróba szóló retúrjegyet. Ki érti ezt? Shelley úgy döntött, egyszerűbb, ha elolvassa a levelet. – Azt írja, nagyon szeretné, ha utánamennél Rióba… hogy megbeszélhessétek a dolgokat – mondta végül értetlenül. – Igen! – rikoltotta Carrie. – Ráadásul mindezt úgy, hogy nem is olvasta a levelemet, amiben szabályosan a lába elé borultam. Jaj, olyan drága! És én olyan szerencsés vagyok! Hogyan is hagyhattam, hogy ilyen messzire menjen tőlem? Kitépte Shelley kezéből a levelet, és vadul megcsókolta. Shelley a fejét csóválta. – De közben vissza akarod váltani a jegyet? Nem értem… – Hát persze, te buta! Azért küldött retúrjegyet, hogy vissza tudjak jönni, ha akarok. De én nem akarok! Érted?! Visszacserélem egy csak oda szóló jegyre. Szerinted ezzel sikerül meggyőznöm arról, hogy komolyan gondolom? Shelley elmosolyodott. – Engem mindenesetre meggyőztél. Az estét ezután lázas csomagolás, elérzékenyült Ölelések és nem csekély számú könnyhullatás töltötte ki. Reggel Carrie elindult a repülőtérre, és Shelley egyedül maradt a gondolataival. A saját sorsa miatt táplált gyötrő érzésekkel.
10.
Shelley – amikor a helyi főiskolán a felnőttoktatási program keretében előadást tartott – mindig feltette a szemüvegét. Haját szorosan hátrafésülve, sima kontyba tűzte, úgy vélte, ez kellőképp komoly külsőt kölcsönöz neki. Szolid kosztümöt viselt, és általában igyekezett tőle telhetően „tanáros” benyomást keltem. Csak így mert kiállni csütörtök esténként ezek elé az emberek elé. A csoportja nem volt népes, többnyire tizenkét hallgató voltjelen, húszas-harmincas éveikben járó fiatal nők és férfiak. Komoly emberek, akik szerettek volna többet megtudni önmagukról, és arról, hogyan próbálják meg tudatosan irányítani az életüket, emberi kapcsolataikat. A tanterem, ahol rendszerint összegyűltek, kicsi volt és otthonos. Szőnyegborítású padlójával és a szabálytalanul elrendezett karosszékekkel leginkább kényelmes társalgóra emlékeztetett, nem pedig osztályteremre. A résztvevők, ha a helyzet úgy kívánta, kedvük szerint tologathatták ide-oda a széküket, egészen közel Shelley asztalához. Shelley amúgy is előszeretettel ösztönözte őket, hogy minél aktívabban vegyenek részt az órákon. Úgy vélte, a csoport tagjai jobban el tudnak mélyülni egy-egy témában, ha hozzá kell szólniuk, vagy legalább meg kell fogalmazniuk a kérdéseiket. Az előadás-sorozat, vagy inkább tanfolyam a „Kapcsolatteremtés – Veled” címet kapta. Nem Shelley nevezte el így. Több évre tervezett kurzus volt, melyet Shelley körülbelül három hónappal azelőtt vett át egy kollégájától, aki hosszabb szabadságra ment. Ezen a csütörtökön kis híján lemondta az órát. Ideges volt és feszült, tudta, hogy bármelyik pillanatban ki van téve Michael rajtaütésszerű felbukkanásának. Nem tudott a munkájára összpontosítani. A felelősségérzet azonban mégis felülkerekedett benne, és átsegítette a holtponton. A jegyzeteivel bíbelődött, miközben a hallgatóság gyülekezett. Amíg a csengő meg nem szólalt és ő előre nem lépett, hogy asztalának támaszkodva belefogjon az előadásába, fel sem tűnt neki a leghátsó sorban ülő új diák. Amint megpillantotta, az összes többi arc elhomályosult előtte. A fehér trikó és a fekete nadrág még csak hagyján, de a haját – a változatosság kedvéért – most középen választotta el, és kétoldalt teljesen lesimította. Lennon-szemüveget viselt. Tollal a kezében, térdére támasztott jegyzetfüzetével messziről látszott róla, hogy majd szétveti a tudásszomj. Ennyi
erővel akár Buzgómócsingnak is hívhatnák – gondolta Shelley. De nem úgy hívták – hanem Michaelnek. Shelley gyorsan elfordult, mielőtt újsütetű növendéke rajtakaphatta volna, hogy őt figyeli. Legalább egy percig eltartott, míg le tudta küzdeni belülről csiklandozó nevethetnékét. Aztán megköszörülte a torkát, megigazította a szemüvegét, és újra felemelte a fejét. – Bocsásson meg – szólította meg az új jövevényt kimérten. – Megtudhatnám, mit keres itt? A teremben minden tekintet Michaelre szegeződött, ő pedig nyílt, angyali kifejezéssel az arcán rájuk mosolygott. – Mike Daniels vagyok – mutatkozott be ártatlan kedélyességgel – és az előadásra jöttem, ha nincs kifogásuk ellene. Egyelőre, mint vendéghallgató. – Mi… mint… vendéghallgató? – Shelleyt erőteljes forrósághullám lepte el valahol a szíve tájékán. Örült neki, hogy Michael ott van! – Rendben van – bólintott. – Csak hallgatózzon kedvére. És ha bármilyen kérdése volna, tegye fel bátran. – Michaelre mosolygott, ő pedig kedvesen visszamosolygott rá. De ez Mike Daniels mosolya volt, nem Michael Harperé. Shelley a csoporthoz fordult. – A múlt héten a különböző játékokkal kezdtünk el foglalkozni. Azzal, hogy hogyan, mikor és miért játszunk – fogott bele a mondókájába. – Arról beszélgettünk, hogyan alakítunk ki különböző játékszituációkat azért, hogy megvédjük önmagunkat. Így próbáljuk elfedni a gyengeségeinket, mesterségesen távol tartani magunktól azokat, akiket szeretünk, és akikhez szeretnénk közelebb kerülni. Arra kértem önöket, hogy térképezzék fel egy hétköznapjukat – egy adott huszonnégy órás periódust – a benne előforduló játékhelyzetek szempontjából. Sikerült megbirkózniuk a feladattal? – Sűrű bólogatás és mosolygás volt a válasz. – Helyes. Melyiküknek van kedve ahhoz, hogy közrebocsássa a megfigyeléseit? Shelley pontosan úgy vezette az órát, mint a többi alkalommal. Ez a csütörtök este valahogy mégis különlegesnek, izgalmasabbnak tűnt. Érezhető feszültség uralkodott a teremben. Shelley váltig azon izgult, mikor hozakodik elő Michael valami bolondos ötlettel. Ahogy telt-múlt az idő, és Michael még mindig szótlanul ült, mint aki valóban csak „hallgatózni” jött, Shelley kifejezett csalódást érzett. Hát már teljesen megbolondult?! Valóban ennyire hiányoznak neki Michael őrültségei? – Igen – szólalt meg benne a rejtett, belső hangocska. – Imádom! Így aztán, amikor észrevette, hogy Michael keze a magasba lendül, alig tudta leplezni az örömét. – Mr. Daniels? – fordult oda hozzá. A szíve hevesen kalapált. – Miss Pride – állt fel Michael a székéről, bár ez nem volt szokás a csoportban. – Nem tehetek róla, de egyre inkább úgy érzem, hogy rossz helyen járok. Itt valami nagyon hiányzik. Olyan ostobán festett a kerek szemüvegével, hogy Shelley önkéntelenül elmosolyodott. – És mi légyen az? – Ennek a tanfolyamnak az elnevezése bizonyos kapcsolatok teremtésévei kecsegtet. De én nemigen látok itt semmiféle kapcsolatteremtést – mutatott jelentőségteljesen a többi résztvevő felé. – Semmiféle fizikai kontaktust, vagy bármi effélét. Már csak ez hiányzott! Shelley most úgy vélte, mégiscsak elhamarkodott dolog volt Michael jelentkezését kívánni. – Nézze, Mr. Daniels! Mi itt ezt az elnevezést a szó pszichés, érzelmi jelentésében használjuk. Michael nem titkolt elégedetlenséggel csóválta meg a fejét. – Hallgasson rám! Én nemrégiben jöttem át ide Kaliforniába, nem utolsósorban azért, mert szeretnék bekapcsolódni ezekbe a menő dolgokba, amikről az ember folyton azt hallja, hogy itt aztán nagyban folyik. Hiszen erről híresek. Érti, mire célzok, nem?… – Kaján mosollyal a többiekre pillantott. – Azokra a belevaló kis picsi-pacsi csoportterápiákra… Uramisten! Michael, ne tedd ezt velem! – Mr. Daniels… Michael a csoport tagjaira nézett, mintha tőlük várná, hogy legalábbis hallgatólagosan mellé álljanak. – Arra gondoltam, hogy esetleg elolthatnánk a villanyt, kényelmesen kibújhatnánk a ruháinkból, szétlocsolhatnánk egy kevés illatos, fűszeres olajat… Maga nem gondolt még erre? Itt-ott kuncogás hallatszott, de Michael még nem nyerte meg a csatát. – Mr. Daniels, azt javaslom, várjon még ezzel egy keveset. Óra után majd mindent megbeszélünk…
– Tudja, mire gondolok – folytatta Michael szemrebbenés nélkül, mintha meg sem hallotta volna Shelley közbevetését. – Mifelénk otthon sokkal jobb bulik folynak ilyen helyeken. Én is benne voltam, méghozzá elég komolyan, és mondhatom – rengeteget segített. – Kezét széttárva fordult a csoporthoz: – Talán a többiek szívesen hallanának egyet-mást a tapasztalataimról… Shelley gyors közvélemény-kutatást végzett a teremben. Egyetlen pillantás elég volt ahhoz, hogy felmérje: valóban szeretnének hallani „egyet-mást”. Ékes bizonyságul szolgált erre a sok mosolygó arc. Mindenki, aki Michael előtt ült, hátrafelé fordította a székét, nehogy kimaradjon valamiből. – Miss Pride? Most valóban az ő beleegyezésére vár Michael? Milyen nemes gesztus – gondolta Shelley. – Meggyőződésem, hogy mindannyian nagy élvezettel hallgatnánk a beszámolóját, Mr. Daniels – mondta erőtlenül. Igazság szerint nem nagyon volt más választása. – Akkor minden rendben – vigyorgott rá Michael derűsen. – Számomra a legnagyobb élményt nyújtó tapasztalatot egy kis epizód hozta, amit szívem szerint az önmegismerés Julie Daniels-féle módszerének neveznék. Shelley visszafojtott lélegzettel, tágra nyílt szemmel figyelt. Csak a jóisten a megmondhatója, miben mesterkedik Michael már megint. – Egy nagyon kedves pszichológusnőtől tanultam – folytatta Michael kedélyesen, Shelleyre pillantva – akinek a torkát legszívesebben most ebben a pillanatban átharapnám – tette hozzá halkan, majd sietve folytatta a mondókáját. – A módszer abból áll, hogy mindenki lefekszik a földre, és fejét a szomszédja hasára helyezi, Általános megrökönyödés, egyúttal élénk kíváncsiság ült ki az arcokra. Szerencsére senki nem figyelt fel Michael torokátharapásra vonatkozó megjegyzésére. Shelley ugyan elpirult, de ez senkinek nem tűnt fel. – Jöjjön csak bátran – nyújtotta a kezét Michael Miss Prockternek, és a szőnyeghez vezette. – Maga lesz az első. Aztán pedig maga – mutatott a mellette ülő fiatalemberre. – Tegye a fejét a hölgy hasára. Most ön következik – mutatott Jamie Freedre. – Ön hajtsa a fiatalember hasára a fejét. Nem, nem úgy. A fülével lefelé. Most jó! És így tovább… Shelley elhűlve tapasztalta, hogy minden hallgatója örömmel követi Michael eszeveszett utasításait. Hát nem veszik észre, milyen nevetséges ez az egész? Hamarosan szabályos élő embergyűrű alakult ki a padlón, minden egyes résztvevő feje a szomszédja hasán nyugodott. De csak egy rövid ideig. Kisvártatva ugyanis elkezdtek nevetni. Shelley tudta már, mi következik. – Mr. Daniels – szólalt meg szokatlanul vékony, reszkető hangon. – Ilyen terápia nem létezik. Úgy fest az egész, mint amikor a gyerekek késő este alvást színlelve rosszalkodnak a hálószobában. Michael széles, sokat sejtető mosollyal válaszolt. – És nem erről van szó? Nem a gyerekkorunkban gyökerezik minden? Kivételes szerencseként könyvelhetjük el, ha találunk egy módszert, amelynek segítségével visszakanyarodhatunk a múltba, és újra átélhetjük letűnt ifjúságunkat, boldog gyermeki létünket. Közben a padlón fekvők körében elharapózott a nevetés. Ahogy valamelyikük elnevette magát, a hasán zötykölődni kezdett a „szomszéd” feje, és az is óhatatlanul elnevette magát. És ez így ment mindaddig, amíg a zötykölődő kacagáshullám magával nem sodort mindenkit. Shelley nem tudta, sírjon-e vagy nevessen. – Michael – fogta könyörgőre a dolgot. – Ez elviselhetetlen. Tiszta káosz. – Megint ugrálnak a szeplőid – kacsintott rá a férfi. – Csak várd ki a végét! Lesz ez még cifrább is. – Jaj, ne! Mire készülsz? – A szökésünkre – vonta fel Michael sokatmondóan a szemöldökét. – Bízd csak rám. – A kacagókórus felé fordult. – Egy kis figyelmet kérek. Mindenki felemelte a fejét, s megpróbálta visszafojtani a nevetését. – Nem, ne keljenek fel! Csak csinálják tovább. Mindössze bemutatnám röviden ugyanennek az önmegismerési gyakorlatnak egy fejlettebb változatát. De javaslom, hogy ezzel a
módszerrel csak komoly és elmélyült felkészülés után próbálkozzanak. Még ebben az esetben sem biztos, hogy mindenkinél beválik. Miss Pride volt olyan kedves, és elvállalta, hogy segítségemre lesz ennél a demonstrációnál – feltéve, hogy akad önök között érdeklődő. Noha a kedves Miss Pride semmi ilyesmit nem vállalt el, megint azon kapta magát, hogy belement a játékba. Zúgott a feje, amikor látta, hogy Michael feléje fordul. – Emelje fel a kezét… – vezényelt Michael. A hangja mintha nagyon távolról jött volna. Felemelte a kezét, behajlított könyökkel, nyitott tenyérrel felfelé, pontosan úgy, ahogy Michael mutatta, aki azután két kezét Shelley tenyerére szorította. – Hunyja le a szemét és lélegezzen mélyeket, egy, kettő, három. – A hangja megnyugtató volt, mint egy hegyi patak csörgedezése a napsütötte tisztás mentén. Shelley lehunyt szemmel hallgatta és vezényszóra lélegzett. – Beszívni!… – hallotta egyre közelebbről. Érezte Michael leheletét az arcán. – Kifújni!… – Amikor a férfi ajka az ajkához ért, meg sem lepődött. Számított rá. Michael csókja forró volt, és gyengéd, és édes, és… Shelley halkan felsóhajtott, de nem nyitotta ki a szemét. Még egy gyengéd ajakcirógatás, és a következő pillanatban Shelley már azt érezte, hogy a férfi nyelve hízelegve-követelőzve bebocsáttatásért könyörög. Shelley lassan engedelmeskedett, mint akit megbabonáztak. Szenvedélyes csókban forrtak össze. Shelley hallotta, amint Michael halkan felnyög. A szenvedély ösztönös, csak Shelley fülének szánt kitörése volt ez. Shelley érezte, hogyan árasztja el lassan a forróság, mintha valami meleg folyadék ömlene rá, előbb a mellére, aztán végig a hasán, le egészen a combjáig. Egész testében remegett. Vajon érzi-e ezt Michael? Hát persze hogy érzi. Mindent érez. Tenyerét még mindig szorosan a lányéra tapasztva Michael közelebb húzódott, épp csak annyira, hogy széles mellkasa a lány mellét érintse. Shelleynek szinte elállt a szívverése a gyönyörűségtől. Megpróbálta résnyire kinyitni a szemét, de úgy érezte, forog körülötte a világ, úgyhogy gyorsan újra becsukta. – Ó, Michael – sóhajtotta, és hozzásimult. Elveszítette minden Önuralmát, már azzal sem törődött, hogy mások is látják. A férfi ekkor elengedte a kezét, a karjába kapta, felnyalábolta, mint egy gyereket. Tiltakozás helyett még szorosabban odabújt hozzá, és ki nem nyitotta volna a szemét. Lehet, hogy meghalt, anélkül, hogy észrevette volna? Határozottan a mennyországban érezte magát. Itt van ő, egy hivatásának és felelősségének tudatában élő komoly nő, és képes mégis mindenről megfeledkezni. A világon semmit nem kívánt jobban, mint hogy Michaellel lehessen. Elernyedt a férfi karjában, puha bőr körömcipője minden lépésnél lazán himbálózott a lábujjai hegyén. Úgy simult oda Michaelhez, mint egy elégedetten doromboló, szőrét borzoló macskakölyök. A pokolba az egész világgal! – Miss Pride elájult – jelentette be Michael a jelenetben gyönyörködő társaságnak. Döbbent sustorgás támadt. – Ne nyugtalankodjanak. Mindez csupán a módszer alkalmazásának egyik ritka, de lehetséges mellékhatása – amivel nem árt, ha tisztában vannak. Épp emiatt tanácsoltam, hogy csak megfelelő előkészületek után próbálkozzanak meg vele. Michael egy pillanatra lehajtotta a fejét, arcát az ájultnak tűnő Shelley dús fürtjei mögé rejtette. Amikor ismét felpillantott, hangja mély volt, szinte rekedtes. – Attól tartok, elsősegélyben kell részesítenem Miss Pride-ot. Lehetséges, hogy hosszan tartó kezelésre lesz szüksége. – Hová… hová viszi? – kérdezte az egyik hallgató ijedten, amikor Michael Shelleyvel a karjaiban az ajtó felé indult. – Van otthon egy fantasztikus kis elsősegélynyújtó készletem – nyugtatta meg őket Michael menet közben. – Ne aggódjanak! Volt már több ilyen esetem. – Egy pillanatra megállt és hátrafordult. – Volna szíves valamelyikük gondjaiba venni a tanárnő könyveit? Vigyék be a titkárságra, és mondják meg, hogy Miss Pride ma már nem megy vissza. Nagyon köszönöm. Amint kiléptek az ajtón, Shelley kinyitotta a szemét. A csoport tagjai még mindig „padlón voltak”, bár a legtöbbjük már felült. A távozók után bámultak mind. Némelyikük csak derűsen
mosolygott, mások hitetlenkedve ráncolták a homlokukat. Shelley szédelegve pillantott fel Michael mosolygó arcába. – Fütyülnek rám – panaszolta álmosan. – Az ember azt hitte volna, legalább annyi tisztesség van bennük, hogy felhívják a rendőrséget. Michael kuncogott. – Ugyan miért? – Csak azért, mert a szemük láttára raboltak el. Ez nem elég ok arra, hogy értesítsék a rend helybéli éber őrzőit? – Ostobaság. Annál azért több eszük van. Ha látnak egy ilyen boldog, önfeledt szerelmespárt, tudják, miről van szó, légy nyugodt. Hazáig csaknem egész úton a karjaiban tartotta. Sőt ha rájön arra, hogyan lehet elhelyezni Shelleyt ügyesen a kormánykerék alatt, talán még a kocsiban sem engedte volna el. Amikor a házhoz értek, Shelley kötötte az ebet a karóhoz, hogy már semmi baja, és lábra tud állni. De Michael hallani sem akart róla. – Azt te csak úgy hiszed – világosította fel. – Mindig ezt mondod. Nem lehet megbízni benned. – Mégis, mitől tartasz? Hogy elszaladok előled? De Michael hajthatatlan volt. Karjába kapta Shelleyt, keresztülcipelte a parkolón, egészen a liftig. Shelley nem is tiltakozott túl hevesen. Megnyugtató érzés volt a férfi széles vállába kapaszkodni. És olyan jó illata volt. Shelley elengedte magát, és élvezte a kényeztetést. – Megérkeztünk – nyitotta ki Michael egy jól irányzott rúgással az ajtót, és ölben vitte át Shelleyt a küszöbön. – Ezt a trükköt a menyasszonyod számára kellett volna tartogatnod – korholta a lány szelíden. – Miért, ki vagy te nekem, mit gondolsz? – tette fel a költői kérdést Michael. Shelley megremegett. Miről beszél ez az ember? Talán megint viccelődni támadt kedve? Ha igen, az lesz a legjobb, ha most rögtön tiszta vizet öntenek a pohárba. – Egyszer azt mondtad nekem, hogy ne is számítsak fehér csipkeruhára – vágott egyenesen a téma közepébe. Iparkodott azt a látszatot kelteni, mintha ő éppolyan könnyű szívvel venné ezt tudomásul, mint – vélhetően – Michael. – Legföljebb rózsaszín csipkeruhát veszel majd fel – oldotta meg a kérdést Michael. – Vagy még jobbat mondok: egyáltalán semmit. – Forró ajkai a lány fülét perzselték. – De ne zavarj most ezekkel a részletkérdésekkel. Pillanatnyilag minden erőmet és gondolatomat leköti, hogy szeretlek. – Újra megcsókolta, de most már nem csak a fülcimpáját. – Szeretnélek megszeretgetni – mindenütt… – Michael… – Shelley minden erejét megfeszítette, hogy végre talpra álljon. A férfi felsóhajtott. –Túl gyors a tempó, ugye? Te jobban szereted, ha több az udvarlás, a finomkodás. Jól mondom? – Azzal minden ceremónia nélkül a kanapéra pottyantotta a lányt. – Parancsol egy italt, hölgyem? – kérdezte meghajolva. – Vagy esetleg valami harapnivalót? Hozathatunk egy kis sült csirkét is. Vagy mit szólna egy langyos fürdőhöz? – A fürdőzés gondolatára kissé elmosolyodott. – Mindent a kedves vendégért. Shelley nevetve pillantott fel rá. – Egy italt kérek – felelte, főként abból a megfontolásból, hogy így legalább lesz valami a kezében, amibe megkapaszkodhat – és pajzsként tarthat maga elé – amíg egy kicsit összeszedi magát. – Valami könnyűt és hideget. Amíg Michael kivonult a konyhába, hogy elkészítse az italokat, Shelley egy kicsit körülnézett a szobában. Feltűnően egyszerű, hétköznapi, túlságosan steril volt minden. Hiányzott a berendezésből mindenféle személyesség, eredetiség – amit az ember óhatatlanul feltételezne egy olyan eleven, sziporkázó egyéniség esetében, mint Michael. De hát nincs is ebben semmi meglepő – gondolta Shelley. Michael sosem marad meg egy helyen hosszabb ideig. Nagyon valószínű, hogy a lakással együtt bérli a jellegtelen bútorzatot is. Shelley hirtelen fázni kezdett. Aztán felfigyelt valamire, ami már első pillantásra is kirítt a környezetéből. Egy aranykeretes fényképre a szoba szemközti sarkában, az íróasztalon. Nem valószínű, hogy ez is a leltári tárgyakhoz tartozik – ötlött fel benne. Talán megtudhat belőle valamit Michael életéről. Felállt és az asztalhoz lépett. A saját fényképe mosolygott vissza rá.
– Ezt meg honnan vetted? – szegezte Michaelnek a kérdést, amint az két hatalmas koktélospohárral a kezében újra megjelent. Michael hozzálépett, megállt a háta mögött és elmosolyodott. – Ez a kép adott nekem melegséget sok-sok magányos éjszakán. Helyes kislány, nem? – Nem tudom – emelte fel a képet Shelley, és szigorú szemmel mustrálgatta. – Az én ízlésem szerint kissé szeleburdi. – Azt mondod? – ráncolta a homlokát Michael, mintha Shelley megjegyzését fontolgatná. – Lehet, hogy igazad van. Mint egy kelekótya spánielkölyök, nem? Shelley nevetve pillantott rá. – Nagyon köszönöm. – Visszatette a képet a helyére, majd újra Michaelhez fordult. – De még mindig nem tudom, honnan szerezted. – Carrie adta nekem aznap este, amikor abban az ötvenes évekből származó motoros dresszben beállítottam hozzátok. Azt hiszem, megsajnált. Shelley emlékezett erre a képre. Carrie csinálta, amikor pár hónapja kirándulni mentek a San Gábriel-hegyre. Azon töprengett, vajon miért tartotta titokban Carrie azt, hogy Michaelnek is adott egyet a fényképekből. Mintha barátnője másodállásban házasságközvetítői tevékenységet is folytatna – a háta mögött. Pedig mennyire fogadkozott, hogy támogatni fogja szakítási tervének végrehajtásában! Michael a kanapé felé terelte Shelleyt. – Ennyit az udvarlásnak szánt rövid, kötelező csevegésről – jelentette ki. Egyetlen gyors mozdulattal megszabadította Shelleyt a hajtűjétől. Hosszú szőke hajfürtjei vidáman és szabadon hullámzottak körülötte. – Most pedig egy kis itókával veszlek kezelésbe. Idd ki fenékig! Shelley mosolyogva fogadta az ajánlatot. – Na jó! De nem érsz ám semmit a kezeléssel, ha nem veszed gondjaidba a saját tolladat is. Komolyan, Michael. Szörnyen ostobán festesz. Muszáj neked mindig túlzásba vinned az álcázást? Michael előhúzott egy fésűt a zsebéből, és egyetlen mozdulattal visszaállította frizurájának eredeti állapotát. – Ez nem túlzás. Még csak nem is álca – közölte fölényesen. – Szakmai berkekben ezt a figurával való azonosulásnak nevezik. Shelley csak mosolygott rajta. – Hát te aztán tényleg egy figura vagy – mondta csipkelődve, de hirtelen elkomorult az arca. – De milyen akkor az igazi Michael Harper? – kérdezte csendesen. Michael, úgy tűnt, nem figyelt fel a szavai mélyén megbúvó keserűségre. Karját széttárva humorizált: – Nem adhatok mást, csak mi lényegem. Shelley hirtelen gondolt egyet. – Ülj oda – adta ki a parancsot a kanapé túlsó végére mutatva, ő maga pedig a terebélyes bútordarab másik végébe fészkelte be magát. – Most mindent el fogsz nekem mondani magadról. – Már megint azt akarod, hogy egy fényévnyi távolságra üljek tőled? – zsörtölődött Michael. – Hogy ordítsak, ha azt akarom, hogy halljad? – Ordíts csak bátran – biztatta Shelley ellentmondást nem tűrő hangon. – Az egész élettörténetedet hallani akarom, mindenféle zavaró tényező nélkül. Végtére is ki ez az ember, akibe szerelmes? Jószerivel semmit sem tud róla. Mi indíthatta arra, hogy ezt az őrült életmódot válassza? Itt az ideje, hogy legalább néhány kérdésére választ kapjon. Michael egy darabig még kérette magát, aztán kelletlenül beadta a derekát. – Analizálni akarsz, mi? – vágta a fejéhez. – Szét akarsz cincálni, belekukucskálni a koponyámba, aztán kitűzni a tudatalattimat a falra, mint egy preparált lepkét. – Miért is ne? – Shelley határozottan élvezte a helyzetet. Ujjait összekulcsolta az ölében. – Mindent tudni akarok rólad. Michael nagyot szusszant. – Helyes. Akkor mondom: egy kisvárosban születtem, Louisianában. A szüleim vidám gyerekkort biztosítottak nekem. Semmi eget rengető traumára nem emlékszem. Iskolába jártam, csinos lányokkal randevúztam, felvettek az egyetemre, elköltöztem otthonról, kaptam egy jó állást – és most itt vagyok. Shelley bosszúsan felsóhajtott. – Rövid és frappáns, de aligha leleplező erejű Összefoglaló.
– Leleplező? – Michael elmosolyodott és elnyújtózott a kanapé számára kijelölt felén. – Szóval leleplezést akarsz. – Karját kinyújtotta, elkapta Shelley egyik cipőjét, és egyetlen mozdulattal lehúzta a lábáról. – Mindjárt mutatok én neked valami leleplezőt – Azzal – még mielőtt Shelley meg tudta volna akadályozni – lehúzta a másik cipőt is, majd mindkét lábbelit ledobta a padlóra. – Légy szíves, Michael! – tornáztatta meg Shelley jókedvűen a lábujjait. Nem tudott igazán haragudni. – Mondj már végre valamit, amiből megtudhatom, mitől vagy olyan, amilyen vagy. Michael két nagy, meleg keze gyengéden masszírozni kezdte a talpát. – Miért nem hagyod, hogy szavak nélkül mondjam el. Sokkal jobban ki tudnám fejezni a testemmel… Bár ujjainak érintése kissé csiklandozta is a nejlonharisnyás lábát, mégis csodálatos érzés volt. – Tizenhárom éves korodban valaki ellopta a gördeszkádat – hozakodott most elő Shelley jobb híján a maga ötletével. – Ezen annyira felháborodtál, hogy elhatároztad, hátralévő életedet a bűnözés elleni küzdelemnek fogod szentelni. Michael jóízűen, szívből felnevetett. – Ez nem talált. Bár ígéretes próbálkozás volt. Shelley egy kicsit feljebb csúszott a kanapén, Michael követte a példáját, egyúttal észrevétlenül közelebb is húzódott a lányhoz, kezét a térdére csúsztatva. – Apád vizsgálóbíró volt, és zsenge ifjúságodtól fogva beléd plántálta a jog és igazság szeretetét. Michael a fejét rázta. – Apám gazdálkodó volt. A farm még most is az enyém. Marthe néném ma is ott lakik, és gondját viseli – helyettem. – Marthe nénéd? – Olyan elképesztően családiasan hangzott. – Igen. Kedvelni fogod. Tőle aztán megtudhatsz rólam mindent, amit csak akarsz. Onnan kezdve, hogy milyen színű volt a kedvenc pizsamám kissrác koromban, odáig, hogy milyen helyesírási hibákat vétek még ma is a leveleimben. Majd meglátod. Hamarosan összehozlak vele. – Ujja hegyével apró köröcskéket rajzolgatott Shelley lábára. Az egészet úgy adta elő, mintha a lehető legkomolyabban foglalkozna a házasság gondolatával. De ha így van, miért nem kérdezi meg őt is? Vagy Michael számára ez is csak tréfa? Aligha lehet kibogozni, mire is gondol valójában, és ha olykor mégis sikerül – többnyire jóízű kacagás az eredmény. – Nem szeretted a farmot? Vagy valami más okod volt rá, hogy elmenj otthonról? Michael kaján mosollyal feljebb csúsztatta a kezét, és gyengéden simogatni kezdte a lány combját. – Ellenkezőleg. Imádom. Egyszer majd visszamegyek a jó öreg farmra. Te is szeretni fogod. Egy hatalmas, szép, régimódi ház van rajta, istállókkal meg mindennel, ami kell. Majd szépen rendbe hozzuk, hogy olyan legyen, mint régen. Jól hallotta? Rendbe hozZUK?! Shelley szíve nagyot dobbant. Tényleg úgy beszél, mint aki komolyan gondolja… – Akkor miért hagytad ott? – Színész akartam lenni. Erre nem számított. – Színész?! Michael bólintott. – New Yorkba mentem. Egy darabig alkalmi társulatoknál dolgoztam, meg iskolába jártam. Szerencsét próbáltam Hollywoodban. Még egy tv-sorozatban is szerepeltem, ami két teljes éven át ment. De valami hiányzott. Utáltam azt a téblábolást, amikor egyéb dolgom sem akadt, mint mások által írt szövegek bemagolása. – Ezúttal nem volt benne szemernyi nagyképűség sem. – Biztosra vettem, hogy én sokkal jobb forgatókönyveket tudnék írni. Az egész valahogy kibírhatatlanul unalmas volt. – Most már egészen közel húzódott a lányhoz, keze a szoknyája alá tévedt, és nekilátott, hogy kihámozza a harisnyanadrágjából. Shelley ettől egy kissé meghökkent, de a simogatást annál jobban élvezte. És egyáltalán sokkal jobban érdekelte Michael mondanivalója, semhogy éppen most szakítsa félbe. – Aztán feladtam az egészet, és elmentem jogot tanulni. – Az is épp elég unalmas lehetett – vetette közbe Shelley, fel sem fogva igazán, ahogy Michael közben lehúzta a harisnyanadrágját és a dohányzóasztalra hajította. Michael a fejét rázta. – Unatkozni nem értem rá. Annál sokkal jobban lefoglalt a tanulás. De később, amikor már végzett jogászként elhelyezkedtem egy cégnél, akkor valóban sokat unatkoztam.
Rendületlenül simogatta a lány combját, apró, izgató vágyhullámokat keltve minden egyes mozdulatával. – Így amikor lehetőségem nyílt rá, hogy titkosügynökként kezdjek el dolgozni, gondolkodás nélkül belevágtam. Ez is színészkedés, de itt legalább én írom a forgatókönyvet. Helyben vagyunk. Michael ismét csak rátapintott a lényegre, és Shelley gyomrát megint rémület szorította össze. Ugyan mennyi ideig lenne Michael boldog egy ilyen savanyú, otthonülő lány mellett, mint ő? Nem. Most azért sem fog erre gondolni. Azért van itt, mert szereti ezt a férfit. És vele akar maradni, ameddig csak lehet. Nem érdekes, meddig tart. Mellette akar feküdni; érezni, ahogy az érintése nyomán hevesebben dobog a szíve; magához akarja ölelni; és elvinni messzire, túl a képzelet határain, arra a varázslatos vidékre, ahol lobogó tűz világítja meg az éjszakát, s felrobban a levegő… Nem tiltakozott tehát, amikor Michael hozzásimult, csókokkal borította be a vállát, nyakához tapasztotta forró arcát. Sőt két kezével bátortalanul végigszántotta a sűrű fekete hajfürtöket, majd gyengéden megszorította a férfi tarkóját, s még közelebb húzta magához. – Olyan finom vagy – suttogta Michael. Shelley a bőrén érezte a leheletét, amikor tapogatózó csókjaival elborította a füle mögötti, finom, érzékeny bőrfelületet. – Az embernek kedve lenne megkóstolni, beleharapni… – Próbálj azért ellenállni a kísértésnek – ingerkedett mókázva Shelley, és lehunyta a szemét. Michael szorosan átölelte, arcát az arcához dörgölte. – És még azt mondod, hogy nem illünk össze – suttogta. – Nem is – sóhajtott Shelley, és félresimította a haját, hogy Michael még zavartalanabbul garázdálkodhasson a nyakán. – Még hogy nem! – emelte fel a fejét Michael, és csaknem bosszúsan nevetett a szemébe. – Mondok én neked valamit, Shelley Pride. Óriási színész vagy ám te is. Fantasztikus titkosügynök lenne belőled. Shelley halkan felnevetett, és közelebb húzódott. – Erről én is meg vagyok győződve. Szinte látom magam munka közben, amikor lépnek álcázom magam, és úgy csalogatom az édesszájú szélhámosokat. – Nem is olyan képtelen az ötlet – szögezte le Michael. – A fizikai veszély lényegében elhanyagolható. A legtöbb esetben. És te kifejezetten élvezted, amikor lóvá tettük Weekséket meg a jó öreg Sámsont, nem igaz? Shelleynek be kellett ismernie, hogy valóban élvezte. De az is tény, hogy mindvégig Michael közvetlen irányítása alatt ügyködött. El sem tudta volna képzelni, hogy egyedül, veszélyhelyzetben is képes volna ugyanerre. Már a gondolat is nevetséges. – De… de igaz, bár… – dadogta elmélázva. – Kicsit féltem, de azért klassz volt. – Az volt bizony. Nagyon jól csinálnád, ha hagynám. – Ha hagynád?! – bökte oldalba Shelley a férfit. – Ki mondta neked, hogy bármiféle beleszólásod lehet a dolgaimba? – Én! – vágta rá Michael szemrebbenés nélkül. – Maradj veszteg, asszony, és hagyd, hogy a magamévá tegyelek. – Sosem voltam kalandvágyó természetű – folytatta Shelley, szándékosan elengedve a füle mellett Michael pimasz megjegyzését. Hátrasimította a férfi homlokába hulló fekete fürtöket. Istenem, mennyire szereti ezt a ragyogó, kék szempárt! Olyan, mintha mindent látna, mindent tudna, mégis mindig többet akarna látni és tudni. – Gondolod, hogy belejönnék? – Csak a nyomozóiskolát kellene elvégezned – felelte Michael. – Minden egyébre és tanítanálak meg. Mindenre, amit csak a titkosügynökök által alkalmazott módszerekről tudnod kellene. – Hmm – Shelley sóhajtva simított végig a férfi erős mellkasán. – És mire vége a tanfolyamnak – suttogta Michael egyenesen a lány félig megnyílt ajkai közé már téged se érdekelne más, csak a veszély és a kaland. Shelley elmosolyodott, és örömmel adta át magát egy hosszú, erőteljes, gyönyörűséges csóknak.
Úgy érezte, megolvadnak a falak, köddé válnak a bútorok. – Michael – sóhajtott fel, amikor egy pillanatra levegőhöz jutott. – Én nem akarok veszélyben élni. Én az ilyen csókoknak akarok élni, mint ez… – Hiszen épp ez volt az első lecke. A titkos küldetés rendkívül összetett felkészülést igényel. De te nagyon jó tanítvány vagy, annyit mondhatok. A következő mozdulattal besettenkedett kezével a lány kosztümkabátja alá, és másodpercek alatt megszabadította tőle. – A következő lecke témája a gyors átöltözés – oktatgatta. – Egy jó ügynöknek a kisujjában van, miként kell egyik figurából a másikba bújnia, annyi idő alatt, amíg egy átlagos civil kalapot cserél. – Nekilátott, hogy engedelmességre búja Shelley selyemblúzának gombjait. – Mint James Bond a telefonfülkében? – érdeklődött Shelley kajánul. – Szó szerint. – A blúz még gyorsabban tűnt el, mint a kabát. Ezen felbuzdulva Shelley is nekilátott, hogy kiszabadítsa Michael ingét a nadrág derekából. – Soha nem tudhatod, mikor kell sürgősen olajra lépned, a lehető legnagyobb titokban és főként inkognitóban – folytatta Michael a továbbképzést. Shelley kábán bólogatott, és kezét a férfi inge alá csúsztatta. Gyönyörűséggel tapasztotta tenyerét az izmos, meleg testre. Michael mosolyogva kibújt az ingéből, szabaddá téve felsőtestét Shelley felfedezőútra induló, tétova ujjai számára. – Egy jó ügynöknek azt is tudnia kell, mitől lesz vonzó, sőt csábítóan kihívó – suttogta, és két tenyerébe fogta a lány arcát. – Tudnia kell, hogyan csábítsa el kiszemelt áldozatát, és hogyan parancsoljon megálljt a kellő pillanatban, hogy eddig – és ne tovább. – Taníts meg rá – kérlelte Shelley, Michael pedig szót fogadott. Kezével úgy irányította, hogy Shelley egészen szorosan hozzásimult, így a férfi könnyűszerrel elérhette a melltartójának kapcsát. A lány felnyögött, egész testében remegve szinte rátapadt a férfi mellére. – Ejnye-ejnye – rótta meg Michael gonoszkodva, szigorú kézszorítással fékezve le a lány szenvedélyesen kitörő vágyát. – Meg kell tanulnod titkolni a reakcióidat, féken tartani az érzéseidet. Rendíthetetlen bátorságot mutatni, ha tűz alá vesznek. A legyőzhetetlenség benyomását kelteni az ellenségben. – Elmosolyodott. – Soha ne mutasd ki nyíltan… milyen jó érzés ez. – Megpróbálom – suttogta Shelley, bár rettentően zavarban volt. – Rendíthetetlen leszek, megígérem. Michael a kanapé támlájához feszítette a lány hátát, és csókos felderítőútján sorra bejárta Shelley nyakát, kulcscsontját, mellének lágy ívű, puha domborulatát. Addig csókolta, harapdálta, míg Shelley úgy nem érezte, beleőrül, annyira kívánja. – Ne mozogj! – szólt rá Michael, és közben gyengéden tovább csókolgatta, simogatta, cirógatta a mellét, a nyelvével, a fogával, az ajkával. Keze már újra a szoknya alá lopakodott. – Michael – nyögött fel Shelley, levegő után kapkodva. Nem bírta tovább. – Ó, Michael, annyira vágyom rád. A válasz mély, szinte állati hörgésre emlékeztetett inkább. Shelley ismét a férfi karjaiban találta magát. Lehunyta a szemét, és csak akkor nyitotta ki újra, amikor Michael az ágyra fektette. Nem látott mást, csak a szemének kékjét, nem érzékelt mást, csak a mindent elemésztő, olthatatlan vágyakozást, amit csak Michael tudott kielégíteni. A következő pillanatban már meztelenek voltak, s oly szorosan simultak egymáshoz, mintha soha, semmilyen erő nem tudná többé szétválasztani őket. A gyötrelmes vágyakozás, hogy közelebb, közelebb, még közelebb kerüljenek egymáshoz, olyan észbontó volt már, hogy Shelley felsikoltott. Ujjait durván belevájta a férfi hátába, Michael pedig erős, szép testének minden porcikájával úgy válaszolt, mintha azt egyedül és kizárólag Shelleynek teremtették volna. Együtt szárnyaltak fel a magasba, amennyire csak mertek, együtt dicsőültek meg a hihetetlen gyönyörűségben, ami ott várt rájuk, és végül együtt ereszkedtek alá, az összegyűrt takarókupac közepén érve földet. Sokáig csak feküdtek ott, olyan szorosan egymásba kapaszkodva, mintha egyetlen testté forrtak volna össze, Shelley hallotta, ahogy a férfi szapora szívverése lassan lecsillapodik,
szívével maga is követte ezt az ütemet. Nagyon, nagyon szereti. Hogyan is akarhatta, hagyhatta, hogy valaha is eltávolodjék tőle? Michael szólalt meg először. – Tehát mégis igaz – mondta rekedtes hangon. – Hmm? – kérdezte Shelley felemelkedve, aztán újra visszahanyatlott a párnák közé. Michael megcsókolta a nyakát. – Az első szeretkezésünk. Azt hittem, csak képzelődés az egész. Hogy mennyire jó volt. Nagyon aggódtam emiatt. Shelley nevetve cirógatta meg a homlokát. – Engem kellett volna megkérdezned – mondta lágyan. – Én megmondtam volna neked. – Mondd most – mormolta Michael. – Suttogj édes csacskaságokat a fülembe, és utána mondd, hogy feleségül jössz hozzám vasárnap. Shelley a könyökére támasztotta a fejét. – Miért éppen vasárnap? – kérdezte tétován. Meg volt győződve róla, hogy valami újabb, komisz tréfa van készülőben. Michael melléhúzódott, arányos, szép testét kényelmesen kinyújtóztatva az ágyon. – Mert vasárnapig le tudom zárni azt az ügyet, amin most dolgozom. És ez lesz az utolsó titkos megbízatásom az ügyosztályon. Egymásnak ellentmondó érzések rohanták meg Shelleyt. – Ezt hogy érted? Elmész? – Nem – nyújtotta felé a karját Michael. Mutatóujjával szelíden végigsimított a lány arcán. – Csak – mint afféle álruhás királyfi – kivonom magam egy időre a forgalomból. – Elmosolyodott. – Egy sokkal izgalmasabb dolgon töröm a fejem. Shelley még mindig nem értett egy szót sem az egészből. Egyre jobban nőtt benne a feszültség. – Min? – A házasságon – fricskázta meg gyöngéden Michael az orra hegyét. – Családalapításon. Azon, hogy normális életet teremtsek kettőnknek. – Tenyerébe fogta a lány arcát. – Mit szólsz hozzá, bébi pszichológuskám? Feleségül jössz hozzám? Hogy megy-e?! Hogy öltözne-e rongyokba akár, és koldulna az utcasarkon, ha Michael kéri rá? Hogy megmászná-e a Mount Everestet a kedvéért? Akármit! Bármit! Mindent! Csak egy szavába kerül. Shelley még mindig kicsit zaklatott volt ettől az egész helyzettől. Nem számított rá, hogy Michael ennyire komolyan veszi. – És mit fogsz csinálni? – Rengeteg egyéb terület van még a kerületi ügyészségen, ahol hasznomat vehetik. Legszívesebben átvenném a titkosügynökök irányítását, ha már egyszer felajánlották. Azokat az akciókat hangolnám össze, amiket a gyakorlatból már elég jól ismerek. De számtalan más munkalehetőség akad még egy képzett jogász számára. Egy ideig biztosan el leszek foglalva még az eddigi ügyeim pereivel is. Szeretném ezeket végigvinni a vádemeléstől az ítélethozatalig. Aztán – ha kell – majd más lehetőségek után nézek. Miattam ne aggódj! Lesz épp elég dolgom, csak győzzem. És mindezt valóban őérte teszi Michael?! Képtelen volt elhinni. – De hogyan fogod leküzdeni a… az… az unalmat? – kérdezte komolyan. – Az már rajtad múlik – felelte Michael mosolyogva, majd egyszeriben komolyra váltott a hangja is, az arckifejezése is. – Ne gyötörd magad ezzel! Elmondtam már: a veszély, az izgalom többé nem azt jelenti számomra, amit régen. Azt hiszem, elértem a telítettségi pontot. Kiégtem és megértem a változtatásra. Kezébe fogta a lány egyik hosszú, szőke hajtincsét. – Tudod, azt hiszem, abban a pillanatban, amikor megláttalak ott az áruházban, tudtam, hogy különleges szerepet fogsz játszani az életemben. Azt hiszem, abban a percben szerettem beléd, amikor fülön csíptél. Ezt majd feltétlenül el kell mesélnünk a gyerekeinknek is, nem gondolod? Shelley elnevette magát. Hát lehetséges?! Össze fognak házasodni! Minden kételye, minden félelme szertefoszlott, és valami nagyon meleg, nagyon tartalmas érzés töltötte ki a helyüket. – Éreztem, hogy jobb volna távol tartani magam tőled – folytatta Michael. – Szörnyű kísértésbe estem, hogy benézzek hozzád, amikor először jártam Jerry Kramer doktornál látogatóban. – A hamutartóban hagytad a gyufádat – emlékeztette Shelley. – Szándékosan tetted?
Michael úgy nevetett, hogy még az ágy is belerázkódott. – Nem tudom. Te vagy a pszichológus. Csak arra emlékszem, hogy ott ácsorogtam, toporogtam, és rettentő sokáig tétováztam, míg végre meggyújtottam azt a cigarettát. Abban bíztam, hogy kijössz a szobádból. Shelleynek hirtelen szöget ütött valami a fejébe. – Nem is láttalak soha cigarettázni! Michael megvonta a vállát. – Nem is dohányzom. – Nevető kék szeme találkozott Shelleyével. – Azt a cigarettát is a titkárnőtöktől kértem – kölcsön. Aztán, mint a gyerekek, kacagva hempergőztek végig az ágyon. – Akárhogyan van is – folytatta Michael, miután sikerült két vállra fektetnie a lányt –, amikor Newportban az ölembe pottyantál, már biztosan tudtam, hogy nagy bajban vagyok. Egyszerűen képtelen voltam kitérni a te agresszív előrenyomulásod elől. – Micsoda?! – Így, ahogy mondom – vette elő Michael legangyalibb arckifejezését. – Gyakorlatilag a fél világ szeme láttára letámadtál. Kénytelen-kelletlen felajánlottam, hogy játszd el a feleségem szerepét. Persze csak azért, hogy megkíméljelek egy még nagyobb kellemetlenségtől. Na ezért már igazán megérdemelt Michael egy jól irányzott kispárnát a nyaka közé, de még ez sem volt elég ahhoz, hogy megállítsa Shelley az emlékek áradatát. – Arra gondoltam, elflörtölgetünk egy kicsit, aztán lelépek, ahogy mindig is tettem. Hamar beláttam a tévedésemet. Amikor megpróbáltak meggyőzni arról, hogy legjobb, ha elfelejtelek, már tudtam, soha nem tudnálak elhagyni. – Lehajolt és megcsókolta a lányt. Shelley pedig mosolyogva átölelte. – Mi van még hátra ezzel az utolsó üggyel kapcsolatban? – kérdezte, játékosan ujjai köré fonva Michael haját. – Egy konzorcium tagjaival találkozom egy jachton. Estélyt adnak, odalent Newportban. Jómódú, New Jersey-i baleknak tartanak. Arra próbálnak rávenni, hogy vegyek meg egy jachtot, ami aztán valami bonyolult lízingelési manőver részeként „pompásan” értékesíthető. Megszerzem a szükséges bizonyítékokat, letartóztatjuk őket, és vasárnapra már túl is leszek az egészen. – Megcsókolta a lány fülét. – És te? Fel tudsz készülni vasárnapig? Shelley megtornáztatta a lábujjait. – Én is el akarok menni – csúszott ki hirtelen a száján, és egy pillanatra maga is meglepődött. Valóban el akart menni! – Micsoda? – pislogott rá Michael hitetlenkedve. – Hová? – El akarok menni arra a partira, a jachton. – Sebes hadarászásba kezdett, amikor Michael tekintetéből kiolvasta a NEM-et. – Te magad mondtad, hogy nem is voltam olyan rossz. Sem Weeksékkel, sem Sticklerrel. – Váratlanul felpattant és Michael mellé kuporodott az ágyra. – És nem is voltam rossz! Vagy igen? Szeretném újra kipróbálni. – De ez az ügy egy kicsivel veszélyesebbnek ígérkezik – érvelt Michael, de Shelley nem hagyta magát lebeszélni. – Azok után, hogy elláttál ezzel a rengeteg jó tanáccsal a titkosügynökösködésről, ki van zárva, hogy valamit is elrontsak – csókolta meg a férfi halántékát. – Na, igazán, Michael! Óvatos leszek. Semmit nem fogok elrontani. – Lelkesen mosolygott. – Óriási lesz! – Hát azt már előre látom – nyögött fel Michael. – Alig húzom ki a lábamat az üzletből, az én félénk kicsi feleségem már benne is van – nyakig. – Nem – rázta meg a fejét Shelley. – Meglesz nekem a magam dolga, amíg beletanulok a házasságba. Nem fogok ráérni az ilyesmire. Csak… csak most az egyszer. Mit szólsz hozzá? Michael szelíden eltolta magától. – Nem tudok nemet mondani neked – mondta fojtott hangon. – Soha… – Szükségem lesz egy estélyi ruhára – tűnődött el Shelley és már azt is tudom, hol szerzem be. Michael vette a lapot. – Arra a ruhára gondolsz, amit ott az áruházban próbáltál fel? – Eltaláltad – Shelley felült. – És kell hozzá valami ékszer is… – A szeme csak úgy ragyogott. Michael felnyögött. – Egyértelmű. Beléd bújt az ördög, semmi kétség. – Magához húzta a lányt, és összeborzolta a haját. – Micsoda életünk lesz nekünk együtt! Egész évben tesszük a
dolgunkat, ki-ki a magáét, aztán kivesszük a szabadságunkat, elmegyünk valami egzotikus helyre, és néhány hétig amatőr magándetektívként éldegélünk. Shelley annyira izgatott lett, hogy egy másodpercnél jelentősen hosszabb ideig nem is tudott egy helyben maradni. Újra felpattant. – Tényleg? Fantasztikusan hangzik! Kezdhetnénk rögtön Peruban, és meglátogathatnánk Carrie-t meg Jimet. Hétfő délelőtt foglalok jegyet meg szállást… Michael gyorsan elkapta, még mielőtt túl magasra röppent volna, és karcsú, izmos testével biztosította, hogy egy darabig földközelben maradjon. – Hé, ide figyelj! Most már aztán meg sem tudnám mondani, mi foglalkoztat téged inkább: hogy feleségül gyere hozzám, vagy hogy átvedd az életmódomat?! Shelley sötét szeme elhomályosult. Felemelte a kezét, és mutatóujjával megérintette a férfi arcát. – Szeretlek, titkos kis ügynököm. Mindig is szerettelek, és örökké szeretni foglak. Michael megcsókolta az orra hegyét, aztán nem tudott ellenállni az ajkának sem. – Ugye nem fogsz átrázni, csalfa nőszemély? – suttogta, miközben lopva ismét egészen közel húzódott hozzá. Shelleynek nem kellett válaszolnia. Legalábbis nem szavakkal. Könnyekkel teli szeme, odaadó ölelése elmondott helyette mindent. Mindent, arait csak Michael hallani akart.
