Nagy Attila Tibor
Szerbiai választás és kormányalakítás
Hat alkalommal mehettek szavazni országos ügyekben az elmúlt nyolc évben Szerbia választópolgárai. Ha egy kívülálló, nyugat-európai demokráciában élő polgár először csak ezt az adatot hallaná az ország politikai életéről, azt is hihetné, hogy egy meglehetősen fejlett, demokratikus politikai kultúrával rendelkező államról van szó, ahol nagyon sokszor kérik ki a polgárok véleményét az ország fontos ügyeiben. Ám ha arról is értesülne, hogy képviselőházi választásokra került sor 2000-ben, 2003-ban, 2007-ben és – mint legutóbb –2008. május 11én, tehát majdnem minden második évben tartanak általános választásokat, akkor már alighanem elképedne egy kicsit, lévén, hogy náluk erre általában négy-, esetleg ötévente kerül sor. És akkor nem is említettük a szövetségi parlamenti választásokat abból az időből, amikor még létezett Szerbia és Montenegró konföderatív államalakulata. Szerbiában azonban az ország bizonyos belső önállósággal rendelkező északi részén, Vajdaság autonóm tartományban még tartományi képviselőházi választásokra is sor szokott kerülni, az egész országban pedig négyévenként helyhatósági választásokra. Mindenesetre az ország politikai stabilitásáról elmond valamit az a tény, hogy a többpártrendszer 1990-es bevezetése óta egyetlenegy parlamenti ciklus sem tartott a kijelölt ideig, azaz négy évig. Persze a parlamenti ciklusok előrehozott választásokkal való megrövidítése Közép-Kelet-Európától nyugatra sem szokatlan jelenség, csakhogy Szerbiában 1990 óta nyolcszor tartottak képviselőházi választást, így egy parlamenti ciklus „életkora” alig haladja meg a két évet. Az elmúlt 18 évben ezen kívül hatszor rendeztek szövetségi képviselőházi választásokat is (nem feltétlenül egy időben a tagköztársasági választással), így a kurta két évtized alatt 14 alkalommal mehettek Szerbia polgárai szerbiai vagy szövetségi képviselőre szavazni. Mivel a köztársasági elnök Szerbiában közvetlen választással nyeri el tisztségét, 1990 óta mintegy négy alkalommal lehetett ez ügyben is szavazni (az elnökválasztások pedig legtöbb esetben nem estek egybe a parlamenti választások időpontjával). 2008. március 9-én a szerbiai választópolgárok arról értesülhettek, hogy május 11-én megint mehetnek majd szavazni. Kormányfőjük, Vojislav Koštunica, aki egyúttal a Szerbiai Demokrata Párt elnöki tisztét is betölti, teátrális sóhajtások közepette tudatta, hogy a kormánynak nincs egységes politikája olyan meghatározó kérdésben, mint „Kosovo és Metohija Szerbia része”. „Vissza kell adni a megbízatást a népnek”– jelentette ki és javasolta, hogy tartsanak előrehozott választásokat május 11-én, és azon a napon kerüljön sor a tartományi és helyhatósági választásokra is. A javaslatát a pártok gyorsan elfogadták, így Boris Tadićnak a törvényhozást feloszlató rendelete után már el is kezdődött a választási kampány. 1 1
A 2008-as parlamenti választási kampány előtti szerbiai belpolitikai helyzetet, a pártok ideológiáját, egymáshoz viszonyát taglalja a Méltányosság Politikaelemző Központ honlapján megjelent tanulmány. Nagy Attila Tibor: A szerbiai elnökválasztás és politika 2008 elején. http://www.meltanyossag.hu/?q=node/231
-1-
Elemzésünk arra keresi a választ, mennyire jutott közelebb Szerbia legfontosabb dilemmái megoldásához, sikerült-e egyértelmű politikai helyzetet a választások után kialakítani, s szemügyre vesszük az új szerb kormány lehetőségeit is. 1. A választási kampány első szakasza (2008. március eleje-április vége)
A kampány szereplői Némileg meglepő volt, hogy maga Vojislav Koštunica állt elő a rendkívüli választások ötletével. Jogilag ugyanis semmiféle kényszerítő esemény nem történt, ami alapján fel kellett volna oszlatni a parlamentet, „csupán” annyi, hogy a kormányfő kisebbségbe került kormányában. Történt ugyanis, hogy a koalíciós partnere, a kormánytagok többségét adó Demokrata Párt (DS) határozottan ellenezte annak a radikális párti képviselőházi javaslatnak a támogatását, amely Szerbiának az Európai Unióhoz való további közeledését, csatlakozási folyamatát ahhoz kötötte volna, hogy az EU jelentse ki, Koszovó Szerbia része. A tét persze nem pusztán egy határozati javaslat volt, ugyanis annak elfogadásával a törvényhozás deklarálta volna az ország EU-csatlakozási törekvéseinek befejezését, hiszen az EU tagállamai közül egyre többen ismerték el Koszovó Szerbiától való elszakadását. Meglepő volt Koštunica lépése azért is, mert az ő és pártja az elmúlt egy évben is fokozatosan veszített népszerűségéből, ezért idő előtti választásokba belemenni a kormányzati hatalomból való kikerülés kockázatát hordozta magában. A kormányfő négy éve állt a szerbiai hatalom csúcsán, és nem arról volt híres – még ha sokszor is hangoztatta az ellenkezőjét –, hogy könnyedén lemondana a hatalomról. Ő egy nagyon ravasz, hatalmi játékokban eddig többnyire verhetetlen szereplőnek bizonyult. Amikor 2004-ben a szocialisták külső támogatásával megkezdte kormányfői működését, a közhangulat az volt, hogy kormánya az egy évet sem fogja átvészelni. Ehhez képest csaknem kitöltötte a négyéves ciklust, s bár a 2007-es választásokon a radikálisok és a demokraták is jobban szerepeltek, igen ügyes taktikai lépésekkel elérte, hogy ő maradjon a kormányfő. A Demokrata Pártnak ugyanis egyértelműen értésére adta, hogy annak egyik legveszélyesebb ellenfelével, a Szerb Radikális Párttal (SRS) is kész összefogni, ha a Demokrata Párt nem hajlandó elfogadni az ő igényét a miniszterelnöki tisztségre. A fenyegetés nyomatékául a szerbiai demokraták a radikálisokkal és a szocialistákkal összefogva Tomislav Nikolićot, a Szerb Radikális Párt vezetőjét (formailag elnökhelyettesét) tették meg a parlament elnökévé. Ez olyannyira hatott, hogy a demokraták pár nap múlva elfogadták Koštunicát kormányfőjüknek, igaz, neki meg tudomásul kellett venni, hogy nem „kokettálhat” tovább az Európa-szerte szalonképtelennek tekintett radikálisokkal.(Ennek érdekében az EU több vezető országából komoly nyomást gyakoroltak). A hatalom megtartása érdekében megszakította az együttműködést a radikálisokkal, s mivel Nikolić nem akarta, hogy az egymásra találó DP és az DSS bizalmatlansági indítvánnyal mozdítsa el őt a székéből, jobbnak látta gyorsan lemondani tisztségéről – más szóval, ő csak egy eszköz volt a nála kisebb pártot vezető Koštunica kezében. Utóbbinak így persze bele kellett nyugodnia, hogy koalíciót köt pártja legnagyobb riválisával, a Demokrata Párttal, amelynek tagjai adják a kormánytagok többségét – viszont Koštunica hatalmon maradhatott. -2-
Csakhogy ezt a koalíciót nem kísérte sok siker, mert pár hónap nyugalom után egyre komolyabb ellentétek feszítették. A villongásokba az ország demokrata párti elnöke, Boris Tadić nem is habozott beavatkozni, természetesen saját pártja oldalán. Így történt a még tavaly év végén az Európai Unióval parafált Társulási és Stabilizációs megállapodás kapcsán is, amelyből a miniszterelnök Koszovó elismerését vélte kiolvasni, a demokraták viszont az EU tagsághoz vezető út fontos lépését látták a dokumentumban, és azt akarták, hogy a kormány, majd a parlament is szentesítse azt. Az ország egyik legfontosabb kérdésében tehát kibékíthetetlen ellentét keletkezett a kormány két fő ereje, a DS és a DSS között. 2 Koštunica azon lépését, hogy ő maga javasolja az előrehozott választásokat, az indokolja, hogy egyszerűen elege lett a demokratákkal való együttműködésből, s a hozzá ideológiailag közelebb álló radikálisokkal szeretne kormányozni a választások után. Valószínűleg abban bízott, hogy egyik politikai tömörülés sem fog egyértelmű győzelmet aratni, s a választásokat követően a radikálisokkal is el tudja fogadtatni kormányfői ambícióit, ahogy az a demokratákkal 2007-ben történt. Az idei képviselőházi választások a szerbiai politikai színtér bizonyos fokú tömbösödését vetítették előre. Koštunica pártja a Velimir Ilić vezette Új Szerbiával (NS) fogott össze. Az NS már 2007-ben is együtt kampányolt a kormányfő pártjával, most viszont közös listát állítottak. A baloldalon a Szerbiai Szocialista Párt (SPS) sem egyedül vágott neki a választásoknak, hanem az Egységes Szerbiával és a nyugdíjasok pártjával. A három magyar kisebbségi párt ezúttal is a Magyar Koalíció listájába tömörült, remélve a februári sikeres szereplés folytatását. Szintén közös listát nyújtottak be az Európa-barát (értsd: az uniós csatlakozást erőteljesen szorgalmazó) politikai erők: a legnagyobb párt a DS volt, őt követte a G17, majd néhány mandátum reményében a Nenad Čanak vezette Vajdasági Szociáldemokrata Liga és az egykor szebb napokat látott ,Vuk Drašković vezette Szerb Megújhodási Mozgalom . A közös lista „Európai Szerbiáért”(„Za evropsku Srbiju”-ZES) nevet viselte, ami telitalálatnak bizonyult. E három szó ugyanis – mint látni fogjuk – kitűnően összesűrítette a ZES legfőbb mondanivalóját: az EU-hoz való csatlakozás propagálását.
1. 2. Kampányüzenetek A DS, illetve a ZES a 2008 elején megtartott elnökválasztáson már jól bevált üzenetsorozattal állt az ország polgárai elé: a rájuk adott szavazat segíti az országot az Európai Unióhoz vezető úton. Az Európai Uniót úgy állították be, hogy annak tagjává válása esetén Szerbia előtt 2
Ez a fő kérdés viszont – Koštunica idézett állításával ellentétben – nem Koszovó volt. A liberális demokraták kivételével mindegyik szerb parlamenti párt egyetért abban, hogy Koszovó Szerbia része és az ország nem mondhat le Koszovóról. A „nikada nećemo priznati nezavisnost Kosova!”(Soha nem fogjuk elismerni Kosovo függetlenségét!) mondatot szinte kötelező jelleggel ismételgetik a főbb politikai erők, pártállástól függetlenül. A különbség annyi, hogy míg a Kostunica vezette DSS összekapcsolta Koszovó kérdését az Európai Unióhoz való csatlakozással, a Tadić vezette DS határozottan szétválasztja a két témát, arra hivatkozva, hogy Szerbia EU-s tagsága az ország elemi érdeke.
-3-
komoly fellendülés lehetőségét nyitja meg, azaz az emberek jobban fognak élni. A párt vezetői komolyan vették az empirikus kutatási eredményeket, melyek évek óta azt mutatták, hogy az ország lakosságának többsége támogatja az Európai Unióhoz való csatlakozást. Ezekből az is kiviláglott, hogy az emberek elsősorban személyes jólétük előmozdítását várják el politikusaiktól, Koszovó Szerbián belüli megtartása pedig bár a prioritások között szerepel, de nem a legelső, hanem csak az ötödik-hatodik helyen áll. 3 Noha mindegyik politikai szereplő a pozitív kampányra tett ígéretet, szinte majdnem mindegyik választási résztvevő élt a negatív kampány eszközével. A demokraták ezúttal a DSS-t és a radikálisokat is célba vették. Két nagy ellenfelüket igyekezték összemosni, úgy állítva be őket, mint akik – ha talán különböző hangsúlyokkal is – akadályozzák mondvacsinált kifogásukkal az ország EU-s csatlakozását. Plakátjaikon, szórólapjaikon, hirdetéseikben általában ugyan tartózkodtak ellenfeleik minősítgetésétől, ám alig telt egy nap, amikor ne emlékeztették volna sajtótájékoztatókon, médiaszerepléseik alkalmával arra a közvéleményt, hogy a DSS és az SRS az ország számára hasznos uniós csatlakozás megakadályozására törekszik, ráadásul ez a két párt hajlik az egymással való koalícióra. Megismételték a januári-februári elnökválasztási kampányban hangoztatott nézetet, miszerint a radikálisok politikája visszavezetné az országot a háborúkkal, szankciókkal eltöltött 1990-es évekbe. A ZES szereplői egységesen is közvetítették ezt az üzenetsorozatot, élén a DS elnökével, Boris Tadićtyal, aki köztársasági elnöki teendői mellett nagy elánnal kapcsolódott be a választási kampányba. Tadić nem egyszer maga intézett kemény támadásokat politikai ellenfelei ellen. A ZES negatív kampánya korántsem önmagáért való volt, hanem azt szolgálta, hogy azokat a szavazókat is megnyerje magának, akik a radikálisok és a szerbiai demokraták magatartása miatt az ország EU- csatlakozását látták veszélyeztetve. Kapóra jött, hogy Koštunicáék és a radikálisok erőteljesen ellenezték az EU-val megkötendő Társulási és Stabilizációs Megállapodást, így az EU tagság ellenzőinek mezejébe tudták őket tolni akkor, amikor a választók jelentős része Európa-pártinak vallotta magát. A DS gondolt azokra a szavazókra is, akik még mindig nem nyugodtak bele Koszovó elvesztésébe, illetve az egykori szerbiai tartomány függetlenségének 2008. február 17-ei kikiáltására. Őket azzal bátorította, hogy a párt küzdeni fog „Koszovó Szerbián belül tartásáért”, és ezen az EU-hoz való közeledés sem változtat majd. Az érvelés nem állt erős lábakon, ahogy arra Vojislav Koštunica egyik kampánygyűlésén utalt is. „Azt mondják, hogy a Megállapodásnak nincs köze Koszovóhoz, miközben azon megtalálható mindazon 18 államnak aláírása is, amelyek elismerték Koszovót” – mutatott rá Koštunica. 4 A ZES negatív kampánya azonban nem pusztán általános témákra terjedt ki, hanem egyes politikustársakat is kényelmetlen helyzetbe igyekeztek hozni. A „rossz fiú” szerepét azonban nem Boris Tadić, hanem a vele szövetséges, kisebbik pártot vezető G17-elnök, gazdasági miniszter (korábban pénzügyminiszter) Mlađan Dinkic játszotta el. A ZES prominensei nyilvánosságra hozták vagyoni helyzetüket, Dinkić még a saját lakásában fogadta az 3
Istraživanje javnog menja Srbije, zima 2007/2008 godine. Socijalni i političke milje predsedničkih izbora 6. o. CESID kutatás. 4 www.b92.net , Kostunica: Kosovo se ne poklanja. 2008. május 2.
-4-
újságírókat, és kamerák, fényképezőgépek gyűrűjében érzékeltette, hogy ő tisztességesen gyarapodó politikus, nincs takargatnivalója. Ezután felszólították a Szerb Radikális párt néhány vezetőjét, élükön Tomislav Nikolićot, adjanak számot arról, miként kaphattak 1998ban 100 m2 nagyságrendű lakásokat az államtól, amelynek kormányában akkor Nikolić is ténykedett alelnökként. Nem mondhatni, hogy Nikolić jól kezelte a feléje érkezett kihívást, holott hozzászokhatott volna, mert a G17 már évek óta fejére olvasta lakásügyét. A TV-néző mindenesetre azt láthatta, hogy Nikolić némi sértődöttséggel utasítja el a vagyonnyilatkozat megtételét, annak nyilvánosságra hozatalát. „Ki az a Mlađan Dinkić, hogy ezt követeli tőlem?”- tette fel a kérdést, majd kijelentette, hogy Dinkić tolvaj. 5 A G17 persze nem is késett a válasszal, eszerint Nikolić lenézi Szerbia polgárait. 6 A nép-nemzeti blokk (Szerbiai Demokrata Párt- Új Szerbia) és a radikálisok kampányüzenetei között mindinkább elmosódni látszott a különbség, különösen Koszovó ügyében. Ezen erők ugyanis ott folytatták, ahol 2008 februárjában, az elnökválasztás végén abbahagyták – holott az akkor nem hozta meg a végső sikert számukra. Eszerint Koszovó Szerbia része (ezt az alkotmány is biztosítja), ettől letérni nem szabad. A ZES-t azzal vádolták meg, hogy a Társulási és Stabilizációs Megállapodással elárulja a szerbség nagy ügyét, Koszovó Szerbián belül tartását. Miután Boris Tadić Szerbia képviseletében április 29-én aláírta a Stabilitási Csatlakozási Megállapodást, Koštunica minden korábbinál keményebb támadást intézett az EU Koszovó politikája ellen, utalva arra, hogy ellenfelei azzal a Javier Solanával barátkoznak, aki most az EU külpolitikai és biztonsági képviselője, ám 1999-ben NATO főtitkárként részese volt az ország bombázásában. Tadićot meg azzal vádolta, hogy államellenes cselekedet hajtott végre, s kijelentette, a választások után meg kívánják semmisíteni az egyezményt. Koštunica retorikájának és magatartásának megértéséhez tudnunk kell, hogy amikor 2000-ben az elnökválasztáson legyőzte Milosevicet, már akkor tudni lehetett, hogy a nyugati hatalmi köröknek nem ő volt a favoritja, viszont akkoriban ő még népszerű politikus volt, aki egy személyben egyesítette azokat a szavazókat, akik demokratikus fordulatot és a szerb nemzeti érdekek képviseletét egyszerre kívánták. Utóbbit nem most kezdte el hangsúlyosan képviselni, így volt ez már a 2000 előtti ellenzéki időkben is. Szövetségi elnökként (20002003), majd szerbiai kormányfőként (2004-2008) eltöltött időt viszont úgy élhette meg, hogy nem kapott elég támogatást a szerbiai nemzeti célok védelmében. Ennek csúcspontja volt ez év elején, hogy szerb kormányfőként tehetetlenül nézte végig Koszovó elszakadását. Igaz, a tétlenség alternatívája maga a háború volt, de ezt egyetlen politikai erő sem merte felvállalni az 1990-es évek balkáni háborúi után. Ebből a szempontból viszont nem teljesen logikus a DSS-nek az a döntése, hogy választási kampányának középpontjába Koszovót helyezte, amely területen a kormányfő semmiféle olyan eredményt nem tudott felmutatni, ami a szerb közvélemény kedvére lett volna. Igaz, ebben a kudarcban valamelyest a DS is kivette a részét, a külügyminiszter a második Koštunica kormányban ugyanis Vuk Jeremić demokrata párti politikus volt. 5
E kifejezésen nem botránkozott meg igazából senki, ugyanis a szerb politikai életben gyakran elhagyják az ilyen vagy ehhez hasonló minősítések a politikusok száját. B92 TV, 2008. március 27. 6 www.b92.net , G17: Nikolić ne poštuje građane Srbije.2008. március 28.
-5-
A szocialisták valamelyest elmozdultak az idén Koszovó témájától, s a nehéz anyagi sorban élők, a bérből és fizetésből élők, a nyugdíjasok felé fordították figyelmüket, azaz egy empatikus, baloldali párt imázsát igyekeztek közvetíteni. Egykori elnökük, Slobodan Milošević örökségéről keveset beszéltek, igaz, azt korántsem tagadták meg. A radikálisok Koszovón kívül nagy hangsúlyt helyeztek a korrupció, a bűnözés elleni harc fontosságára, s felrótták, hogy „az elmúlt nyolc évben” az ország pusztult anyagi tekintetben, nőtt a szegénység, a privatizáció pedig gyanús körülmények között ment végbe. A radikálisok és a szerbiai demokraták EU-szkepticizmussal átszőtt plebejus retorikája az átalakulás veszteseihez szólt, akiknek – munkahely, nyelvtudás, anyagi tartalék nélkül – vajmi kevés esélye van arra, hogy élvezze a majdani EU tagság előnyeit. E kampány hatásosságának korlátaira azonban már 2007-es választások, de különösen a 2008 februári elnökválasztás eredményei is rámutattak, ám azt a tanulságot, hogy most már elsősorban a választók életszínvonalával kapcsolatos kérdésekre kellene koncentrálni, az SRS, de különösen a DSS figyelmen kívül hagyta. 1. 3. Kampánytechnikák A legprofibb kampányt vitathatatlanul a demokraták vezette ZES folytatta le. Nem pusztán a kampány hagyományos, „kötelező” kellékeit (plakát, szórólap, hirdetések) vonultatta fel, hanem nagy gondot fordított a posztmodern kampánytechnikák (elsősorban az internet) alkalmazására is. Nagyon megszívlelték azt a már-már közhelyszerű megállapítást, hogy a mostani kampányokat mindinkább a perszonalizáció uralja el, a választópolgár a politikusok személye alapján, s nem a pártprogramok alapján dönt. A demokratáknak ebből a szempontból szerencséjük volt, mert vezetőjük, Boris Tadic évek óta vezette a népszerűségi listát. Így a kampánystáb nyugodtan építhette a DS kampányát a párt vezetőjére, akinek mosolygós arcképe megjelent szerte az országban az óriásplakátokon. Az egyik üzenet így szólt: „Mondj igent Európára!”, a másik:” A munka nem várhat!” Utóbbi rendkívül ügyes szlogen volt, amelyet igazán akkor érthetünk meg, ha szerbül is közreadjuk. „Posao ne može da čeka!” – szólt a felirat a kék-fehér színű plakátokon. A jelmondat azért bizonyult nagyon jónak, mert a „posao” a szerb nyelvben nem csak munkát, hanem ügyet, elintézendő dolgot is jelent. A kampányszakembereknek köszönhetően a potenciális választó így sok mindenre asszociálhatott, méghozzá számára fontos és pozitív dolgokra. Gondosan ügyeltek arra, hogy lehetőleg legyen valami kép plakátokon, újsághirdetéseken, e kép pedig a mosolygós Tadićot ábrázolta, méghozzá minél több helyen. A ZES plakátjai, hirdetései amúgy is derűt vagy ötletességet sugároztak. Utóbbira példa egy repülőjegyre emlékeztető kis kártya. „Repülőjegy Európába Utas neve: Szerbia Utazás ideje: 2008. május 11. Megérkezés helye: Jobb élet”
-6-
A hátlapon Boris Tadić mosolygós képe látható, majd a szövetség néhány vállalása. Még arra is maradt gondjuk a kártya készítőinek, hogy a ZES internetes elérhetőségét és egy hozzá tartozó hotline számot is feltüntetessenek. Tadić 2008 tavaszán igen jó formában volt, s igen jó szónoki tehetségét számos alkalommal kamatoztatta az országot járva. Kampánygyűlésein papír nélkül, lendületesen beszélt, lényegében egyetlen, jól feldolgozható üzenetre fókuszálva: az Európai Unióhoz való csatlakozással emberek sokaságának lesz jobb az élete Szerbiában. Szónoklata során nagyon ügyesen bánt a beszéd intonációjával, a kellő pillanatban vitte fel a hangját („Ez az európai Szerbia, amiben mi hiszünk!”), de képes volt szelíden is beszélni, s értett az iróniához. A hatás lenyűgöző volt: a ZES belgrádi kampányzáró nagygyűlésén néhányan ugrándoztak örömükben, annyira lelkessé váltak szavai hatására. A TV-reklámokat is nagy precizitással készítették el a ZES-ben, minden apró részletre odafigyelve. A cél nemcsak a párt üzenetének sulykolása volt, hanem az is, hogy a ZES mindegyik réteg gondjai iránt nyitott, felelősséget érez velük szemben. Az egyik szpoton Tadić játszadozó gyerekek között járkál, s közben az ő hangján hallható, hogy a ZES a gyermekek jövőjét, új munkahelyek teremtését tartja fontosnak.
A parkban üldögélő nyugdíjasokhoz Tadić mond egy-két kedves szót.
-7-
Még jobban sikerült a Megállapodás mellett érvelő ZES reklám. Egymás után jelennek meg néhány másodpercre civilek, a párt politikája mellett érvelve. Nagy gondot fordítottak arra, hogy a társadalom minél több rétege érezze magát megszólítva, így szerepeltettek benne középkorú nőt és férfit, fiatal lányt és nyugdíjast egyaránt.
Majd az elnök következik, aki mögött egy nagyváros képei láthatók, a kamera lendületesen mozog, az elnök elkezd a Megállapodás mellett érvelni
-8-
Boris Tadić: „Aláírtuk az EU-val a Csatalakozási és Stabilitási Megállapodást, ami konkrétan a következőt jelenti: Koszovó megvédését, több beruházást, könnyebb utazást, korszerűbb oktatást a fiataloknak, 200 ezer új munkahelyet. Ezt a lehetőséget nem szabad elszalasztanunk-mert a munka nem várhat!” Ezután az elnök a korábban szereplő civilekkel jelenik meg együtt. Mit is üzenhet az alábbi kép? Például azt, hogy Tadić velük van, implicite az ország népével.
Tadić: „Május 11-én szavazzon az új munkahelyekre, a jobb életre, az európai Szerbiára!” A ZES az Internetet is igyekezett maximálisan kihasználni. A DS honlapjára nem csak a párt hírei, közleményei kerültek fel, de a kampányanyagai is. A ZES honlapját külön linken el lehetett érni. A pártnak még arra is volt gondja, hogy a Youtube közösségi videó-megosztó portálon is megjelenjenek a ZES videofelvételei. Külön számon lehetett kérni további információkat a lista programjáról.
-9-
A radikálisok ellenben kevésbé használták fel az Internetben lévő interaktivitás lehetőségeit. Honlapjuk statikus maradt, a párt sajtótájékoztatói, közleményei dominálták a portált. De nem volt sokkal jobb a helyzet a plakátokkal sem. Ellentétben a demokratákkal, a plakátokon sokszor csak valamilyen mozgósító jelszó szerepelt, fénykép, a párt vezetőjének képe alig. Így fordulhatott elő, hogy az SRS egyik fővárosi plakátja azt hirdette: „Szerb Radikális Párt – a Te oldaladon”, ám a politikában kevésbé járatos választópolgár már nehezebben tudta eldönteni, ki is az az Aleksandar Vučić, aki az ő oldalán áll, ha egyszer még a fényképét sem látja. A plakátoknál a DSS hasonló hibát követett el, bár a honlapján több friss anyag volt megtalálható a kampány idején, mint a radikálisoknál. A Szerb Radikális Párt alább látható TV reklámja kevésbé mozgósító. Míg az ZES képei mosolyt, reményt, derűt sugároznak, Nikolić a „Gladiátor” c. amerikai film kísérőzenéjével bánatosan megállapítja, hogy az ország az elmúlt nyolc évben gyárak, bankok nélkül maradt.
Tomislav Nikolić: „ A bűnözők és a korrupció megakadályozzák Szerbia fejlődését. Nincs több időnk várni! Szerbia változást akar! Minden erővel a bűnözők és a korrupció ellen!” A Szerbiai Demokrata Párt TV szpotján Koštunicát látni a „Kosovo Szerbia!” februári nagygyűlésén, ahol a hatalmas tömeg helyesel a kormányfő szavaira.
- 10 -
Ellentétben a ZES reklámjaival, ez a szpot nem alkalmas az egyes rétegek megnyerésére, hiszen a demonstrációban résztvevők arcai nem is láthatók. Előnye viszont annak sugalmazása, hogy a szónok mögött hatalmas tömegek állnak. Egy másik, néhány másodperces filmben Vojislav Koštunica meglehetősen merev arckifejezéssel hangoztatja:” Szerbiának győznie kell!”, majd megjelenik a „Támogasd Szerbiát!” felirat. Mindezt akár úgy is lehet értelmezni, hogy aki a szerbiai demokratákat támogatja, az Szerbiát is támogatja.
- 11 -
A Szerbiai Demokrata Párt kampánygyűléseire a hazafiság hangoztatása nyomta rá a bélyegét, gazdasági kérdésekről alig esett szó, annál több Koszovóról. Mielőtt Koštunica a szónoki emelvényhez lépett, felcsendültek a „Marš na Drinu” I. világháborús dal akkordjai.
- 12 -
