1
Juhász József
A szerbiai politikai változások tendenciái 2008-2009-ben
Az általános politikai helyzet Szerbia mai politikai térképét a 2008. május 11-i parlamenti választás alakította ki. Akkor, a Borisz Tadics államfı vezette Nyugat-barát Demokrata Párt (DS) és szövetségesei meglepı gyızelmet arattak a nacionalista Radikális Párt (SRS) felett: 102 mandátumot szereztek meg a 250-bıl, szemben az SRS 78 mandátumával, és néhány kisebb párt támogatásával kormányt alakíthattak. Az új kormányzat igazi „szivárvány-koalíció”, hiszen tagjai között éppúgy ott van az egykori Milosevics-féle Szocialista Párt (SPS), mint külsı támogatóként a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ). A csaknem pontosan egy éve (2008. július 7. óta) hivatalban lévı kormány eddigi teljesítménye rapszódikus, de nem elfogadhatatlan. Jelentıs lépés volt Radovan Karadzsics letartóztatása és hágai kiadatása, sikerült mérsékelni a gazdasági válságot,
megszülettek
a
vízumliberalizációhoz
szükséges
alapvetı
törvények,
s
nemzetközileg többé-kevésbé tolerálható módon kampányolnak Koszovó függetlensége ellen. Másfelıl lassú a törvényhozás (igaz, ebben az SRS obstrukciója is ludas), még mindig szökésben van két hágai vádlott (Ratko Mladics és Goran Hadzics), s késik számos választási ígéret teljesítése (pl. az új vajdasági statútum és a kisebbségi nemzeti tanácsokról szóló törvény elfogadása). Összességében azt mondhatjuk, hogy Tadics elnök és a Mirko Cvetkovics által vezetett kormány érdemes az euroatlanti közösség további, de nem feltétel nélküli bizalmára. A mai szerb politikai színtér másik fontos jelensége a Radikális Párt feldarabolódása. Tomiszlav Nikolics volt alelnök vezetésével 20 képviselıjük megalakította a Szerb Haladó Pártot (SNS), amely megindult a nagyszerb nacionalizmust, a pravoszláv fundamentalizmust és a szociális demagógiát ötvözı szélsıjobbról befelé, az elfogadható jobbközép irányába. Még kétséges, hogy eljut-e oda, de egyelıre nincs ok kizárni ezt a lehetıséget. A demokraták választási gyızelme és a radikálisok szétesése a 2000. októberi fordulat (a Milosevics-rezsim bukása) óta nem látott mértékben rendezte át a pártviszonyokat. Ismét a DS lett a vezetı kormányerı, az SNS képében pedig megjelent egy potenciális új váltó- (vagy akár koalíciós) párt, amely betöltheti a Kostunica-féle „mérsékelt nacionalizmus” megürült helyét. Az újabb
2
közvéleménykutatások és a június 7-i részleges helyhatósági választások megerısítették ezt a tendenciát: a DS és az SNS népszerősége gyakorlatilag kiegyenlítıdött, Nikolics felzárkózott Tadics mögé a második helyre, az SRS viszont kispárttá zsugorodott. Mindennek komoly, de nem mindig pozitív hatása lehet a szerb belpolitikára. A régi SRS feldarabolódása és „kermény magjának”, a mai SRS-nek a marginalizálódása mindenképp pozitív. Ugyanakkor az esetleges elırehozott parlamenti választás (amelyet a népszerő SNS követel) vagy a helyi DS-SNS koalíciók létrejötte felboríthatja a mai kormánykoalíciót.
A jelenlegi parlamenti erıviszonyok Pártok
Mandátumok
Kormánykoalíció Európai Szerbiáért
102
(DS és szövetségesei) Szocialista Párt
20
(és szövetségesei) Ellenzék Radikális Párt
58
Szerbiai Demokrata Párt, Új Szerbia
30
Haladó Párt
20
Liberális Demokrata Párt
13
Kisebbségi listák
7
Ebbıl VMSZ
4
3
Az ország nemzetközi helyzete stabilnak mondható. A kormányzat Szerbia legfıbb stratégiai céljának változatlanul az EU-tagságot tekinti, amelyhez Koszovó „megvédésének” szándéka (ld. alább) és egy semlegességi retorikával élı külpolitika társul (Szerbia tagja ugyan a Békepartnerségi Programnak, de a NATO-tagság hivatalosan nem célja). Ezek a stratégiai irányok találkoznak a közvélemény és a pártok többségének preferenciáival. Az EUtagság természetesen nem a közeljövı ígérete, de az uniós közeledés folytatódása valós lehetıség, amelyet a vízummentesség megadása felgyorsíthat (Szerbia már teljesíti a „fehér listás” követelmények zömét), csakúgy, mint Serge Brammertz hágai fıügyész viszonylag pozitív legutóbbi, június 4-i jelentése. (Az uniós közeledést méginkább gyorsíthatná Ratko Mladics letartóztatása és kiadása). Az orosz kapcsolat továbbra is a szerb politikai preferenciák közé fog tartozni. A pragmatikus energetikai megfontolások mellett ezt az elkötelezıdést mutatja a Déli Áramlat megépítésérıl frissen aláírt orosz-szerb-bolgár-görög megállapodás (május 15., Szocsi). Ugyanakkor Szerbia oroszbarát átorientálódásának esélye/veszélye tavaly lényegesen lecsökkent: Moszkva komoly presztízsveszteséget szenvedett el, mivel nem tudott a szerbek számára elfogadható döntést kicsikarni Koszovó ügyében. A szerb-amerikai viszonyban valóban „új kezdetet” jelenthet Joe Biden amerikai alelnök május 20-i belgrádi látogatása (ahogy Biden és Tadics egyaránt megállapította), akinek személyében hat év után járt ismét (Colin Powell külügyminiszter 2003. áprilisi útja óta elıször) magas rangú amerikai vezetı a szerb fıvárosban. A koszovói szecesszóban játszott washingtoni szerep még sokáig beárnyékolja a szerb USA-képet, de Szerbia gazdaságilag érdekelt az amerikai jóindulatban, ezért kész bizonyos fokú pragmatikus együttmőködés újraépítésére. Belgrád regionális politikája a 2008. májusi fordulattal szintén kiszámíthatóbb és elfogadhatóbb lett. A koszovói függetlenség elleni kampányukat diplomáciai keretek között tartják, s mindeddig nem lépték át a még tolerálható határokat a boszniai Republika Srspka támogatásában sem. Jellemzı, hogy Tadics elnök a június 22-i banjalukai látogatásán (miközben maradéktalan támogatásáról biztosította az RS vezetıit a – daytoni egyezménnyel úgymond „ellentétes” - centralizáció elleni küzdelmükben) ismét elismerte Bosznia-Hercegovina szuverenitását és integritását. Szerbia gazdasága pillanatnyilag stabil. 2008 októberében elérte a nemzetközi bankválság az országot, de a kétszeri IMF-hitelmegállapodás (tavaly novemberben 400 millió, ezév márciusában 3 milliárd euró) stabilizálta a pénzügyi szektort, annál is inkább, mert a hitelkeret kiterjed a magánadósságok refinanszírozásának támogatására is. A makrogazdasági
4
mutatók és a dínár árfolyama csak kis mértékben estek. Az IMF-hitelért cserébe Belgrád vállalta a költségvetési kiadások visszafogását, benne a közalkalmazotti bérek és a nyugdíjak befagyasztásával, a közszférát érintı létszámstoppal. Továbbra is fennáll azonban a válság elmélyülésének és szociális indíttatású politikai krízissé eszkalálódásának a veszélye. Különösen nehéz helyzetbe kerülhet az ország, ha a költségvetési hiány a várakozást meghaladóan növekszik, ami miatt Belgrád eleshet a már megítélt IMF-hitel második részletétıl. Másfelıl viszont a szerb gazdaság azok közé tartozik, amelyek még jelenleg (a válság közepette is) rendelkeznek növekedési potenciállal. Az ország mélyrıl indult (egy fıre jutó GDP-je az uniós átlag 37 %-a, ami alig több a magyar adat – 63 % - felének), még mindig nem jutott el a háború utáni újjáépítési periódus lezárásához, s nem fejezte be a privatizációs folyamatokat sem. Ezek alapján a szerb kapcsolatok a magyar gazdaság számára is nyújthatnak kitörési pontokat.
Magyar-szerb kapcsolatok, Vajdaság A koszovói függetlenség magyar elismerése (amely egyébként szükséges volt) átmenetileg megrontotta a magyar-szerb viszonyt, de a kölcsönös külügyminiszteri látogatások és Gyurcsány Ferenc belgrádi útja (2008. november 21.) feloldották ezt a feszültséget. Ma a bilaterális kapcsolatokat egyik fél sem akarja a koszovói függetlenség eltérı megítélésének túszává tenni, más politikai konfliktus pedig nincs a két állam között. Vannak nyitott kérdések, fıleg kisebbségi ügyekben (pl. „magyarverések”), s ezek kezeléséhez sincs meg mindig a szükséges politikai akarat, de ezek (legalábbis jelenleg) nem torlódnak össze, s nem kumulálódnak államközi konfliktussá. A kétoldalú kapcsolatok fejlıdésének kedvez, hogy mindkét fél kiemelt fontosságúnak tartja a másikhoz főzıdı viszonyt. Szerb részrıl ez az érdekeltség fıként abban nyilvánul meg, hogy országuk egyik „európai kapujának” tekintik hazánkat, mind közvetlenül (közlekedési szempontból), mind átvitt értelemben. Tudnunk kell azonban, hogy a szerb külügyi stratégiában és preferenciákban Magyarország nem foglal el olyan fontos helyet, mint ahogyan azt mi itthon gyakran gondoljuk. A szerb közvélemény és politikai elit Magyarország-képe részben történeti, részben aktuális okokból nem mindig pozitív, ráadásul mostanában
érzékelhetı
egyfajta
kivárás,
a
közeljövı
magyarországi
trendjeinek,
változásainak a mérlegelése. A nem mindenben pozitív képen nem könnyő változtatni (tanulságos adalék ehhez, hogy a januári energiaválság idején a magyar gáztartalékból adott segítséget a szerb sajtó alig konstatálta), de rendkívül hasznosak az olyan rendezvények, mint
5
a MañArt’09, a 2009. június 14. és 18. között Belgrádban, Nisben és Krusevácon megtartott, nagysikerő Magyar Kulturális Napok. A magyar-szerb gazdasági kapcsolatok mérsékelten intenzívnek tekinthetık. Ma mintegy félezer magyar befektetı van jelen Szerbiában (zömmel kis- és középvállalatok, de a Mol és az OTP is), 200 millió euró értékő befektetéssel, ami a teljes magyar külföldi mőködıtıke-befektetés másfél százaléka. Ez elmarad a lehetıségektıl és a szomszédos (magyar-román, magyar-horvát, magyar-bolgár) relációktól, de a szerb gazdaság gyorsabb átalakítása, unió-kompatibilissé tétele javíthat a feltételeken. Szerbia egyike a magyar nemzetközti fejlesztési programok (NEFE) kiemelt célországainak, s ez a kontaktus szintén erısítheti a gazdasági kooperációt. Magyar szempontból kritikus kérdésnek számít a magyarellenes incidensek ügye, amelyek ugyan kevésbé fordulnak elı, mint 2004 körül, de elıfordulnak és a hatóságok nem lépnek fel ellenük a szükséges határozottsággal (sıt a legutóbbi, május 29-i külügyminiszteri találkozón Vuk Jeremics kifejezetten tagadta az incidensek etnikai indíttatását). A vajdasági autonómia ügye a statútum (alkotmány-jellegő alaptörvény) megszavazásának elmaradásával elakadt (a vajdasági magyar pártprogramokban szereplı külön magyar autonómia lehetısége pedig reális alternatívaként fel sem merül). Az valószínősíthetı, hogy a szerb parlament megszavaz majd valamilyen statútumot, de az nem lesz azonos az újvidéki tartományi parlament által elfogadottal, mert azt nemcsak a DS koalíciós partnerei, hanem számos DSpolitikus is ellenzi, túlzottan decentralizálónak találja. Jelenleg úgy tőnik, hogy a DS ezt a kérdést a regionalizáció folyamatába akarja illeszteni: eszerint a Vajdaság egyike lenne Szerbia hét régiójának, Belgrád, Koszovó, Nyugat-, Kelet-, Közép- és Dél-Szerbia mellett. Késésben van a kisebbségi nemzeti tanácsokról szóló törvény is. A Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) azonban egyelıre nem tervezi a kormány támogatásának megszüntetését, mert ez politikai bizonytalansághoz, elırehozott választásokhoz vezethetne.
Koszovó a mai szerb politikában Koszovó függetlenedési folyamata visszafordíthatatlan. Bár Szerbia egy-két diplomáciai sikert elért 2008 februárja óta (pl. hogy az ENSZ Hágai Bírósága foglaljon állást az elszakadás és az elismerések jogszerőségével kapcsolatban, s Oroszország segítségével sikerül fékeznie Koszovó felvételét a nemzetközi szervezetekbe), ez nem több annál, hogy oldja Szerbia vereségérzetet, s belpolitikailag jól kommunikálható érzelmi és morális
6
elégtételként szolgáljon, illetve erısítse Belgrád alkupozícióját az északi szerb többségő enklávéval, Bosznia-Hercegovinával és a szerb-nyugati kapcsolatrendszerrel kapcsolatosan. De Koszovó kapcsán az igazi kérdés már régóta nem a függetlenség, hanem (az északi területek státusza mellett) az, hogy Koszovóból államkudarc lesz vagy sem? Sokan szkeptikusak ebben a tekintetben, nem is ok nélkül. De Szerbia számára csak egy teljes államépítési kudarc adhatna valamiféle – elvi – reintegrációs lehetıséget. Egy effajta végkifejlet azonban gyakotlatilag kizárható. Szerb szempontból nézve ezért egyfelıl a koszovói szerbség helyzete tekinthetı kulcskérdésnek, másfelıl a koszovói elszakadási folyamatnak a szerb belpolitikára és nemzeti önbecsülésre gyakorolt hatása. Az is súlyos gond, hogy az albán és a szerb közösség között mélyül a szakadék. Észak-Mitrovica és környéke gyakorlatilag külön életet él, integrálódva Szerbia gazdasági-infrastrukturálispolitikai szerkezetébe, s nem érintkezve a koszovói intézményrendszerrel (már most bejelentették pl., hogy – egyébként belgrádi „tanácsra” – nem vesznek részt a november 15-re tervezett koszovói helyhatósági választásokon). Ha a de facto megosztottság továbbra is fennmarad, fokozódó veszélybe kerülnek azok a szerbek, akik nem Koszovó ezen északi (szerb többségő) részében élnek, s akik a 100-120 ezres koszovói szerbség felét teszik ki. A szerb-albán (vagy szerb-nemzetközi) összetőzések szinte folyamatosak (legutóbb az észak-mitrovicai albán ingatlanok felújítása és a kelet-koszovói áramellátási problémák miatt), de a komoly erıszakcselekményeket egyelıre sikerült elkerülni. Ugyanakkor a megoldás egyelıre nem elérhetı, s a közeljövıben arra kell koncentrálni, hogy a konfliktus ellenırzés alatt és alacsony intenzitáson maradjon. A pristinai kormányzat lassan hajtja végre a decentralizációt, a helyi lakosság fél a reintegrációtól, a belgrádi kormányzat pedig (különösen
a
Hágai
Bíróság
döntéséig!)
érdekelt
az
„ellenırzött
válsággóc”
fenntartásában. Ezzel (is) érvelhet ugyanis amellett, hogy a koszovói kérdés megoldásának tavaly februárban választott útja zsákutca. Rövidtávon tehát a de facto felosztás fennmaradásával kell számolni (azt nem szabad megkockáztatnia, hogy a KFOR katonai akcióval próbálja rákényszeríteni az észak-mitrovicai szerbeket az albán fennhatóság elfogadására), de Belgrád sem érdekelt a de jure felosztásban, mert ezzel elismerné Koszovó elszakadását, illetve feladná igényét a „déli tartomány” egészére. Azt persze nem lehet teljességgel kizárni, hogy késıbb a felosztás irányába forduljanak az események. Tavaly októberben Tadics elnök „felengedett egy próbaballont”, megpendítve a felosztás lehetıségét, de már másnap a „média félreértelmezésére” kente a dolgot. Pristina hallani sem akar a felosztásról, s azt a NATO és az EU is elutasítja attól tartva, hogy bármiféle hivatalos jelleget
7
öltı tárgyalás a területmegosztásról kiválthatná az albánok támadásait a szerb szórványok ellen, felkorbácsolná a kedélyeket az albánok között Koszovó határain túl (a Presevóvölgyben és Nyugat-Macedóniában), az északi területekrıl pedig menekülnie kellene az ottani albánság maradékának – hogy a távolabbi precedens-hatásokról már ne is beszéljünk. Koszovó függetlenségének elismerését – nagyon helyesen! – a nyugati hatalmak jelenleg nem tekintik a szerb-nyugati kapcsolatok elıfeltételének. Az elismerésre a szerb politikai osztály és közvélemény még sokáig nem lesz képes (a Csedomir Jovanovics által vezetett radikális reformer – magát a Djindjics-féle DS valódi politikai örökösének tekintı -, de kicsiny Liberális Demokrata Párt kivételével). A nálunk sokat emlegetett Trianon-hasonlat nem teljesen pontos, de jól visszaadja az érzelmi dimenziókat: Koszovó elvesztése a legfrissebb sebe és mintegy betetızése azoknak a nemzeti vereségeknek (mégpedig egy csaknem két évszázados, az 1804-es törökellenes nemzeti felkeléssel elkezdıdött nemzeti sikersorozat után, történelmi értelemben hirtelen fordulatként átélt vereség-hullámnak!), amelyeket a szerbség az elmúlt bı másfél évtizedben átélt. Ezért a szerb politikában szinte mindent felülír a nacionalizmus, s nem szabad a politikai színtér demokratikus(abb) és nyugatos(abb) szereplıit teljesíthetetlen feladatokkal megterhelni. De az elismerés nem is szükséges a kapcsolatok jelenlegi szintjén és a továbblépés következı szakaszaiban. Amit el lehet és el is kell várni Belgrádtól, az bizonyos játékszabályok betartása, a koszovói függetlenség elleni tiltakozás és lobbizás diplomáciai keretek között tartása. Ennek az elvárásnak 2008 májusa óta többé-kevésbé eleget tesznek (az észak-mitrovicai enklávéhoz való viszonytól most bizonyos fokig eltekintve). Sıt lehetséges, hogy a majdani szerb EUtagságnak sem lesz feltétele az elismerés, hacsak Albánia és Koszovó nem elızi meg Szerbiát (ami nagyon valószínőtlen), s ha az elismerést eddig megtagadó uniós államok (Spanyolország, Görögország, Románia, Szlovákia, Ciprus) egészen addig fenntartják elutasításukat. Szerbia tehát jelenleg nyugodtan élhet az „Európa is, Koszovó is” frazeológiával – de nem érdeke a „sem Európa, sem Koszovó” állapot elıidézése (vagyis hogy a koszovói kérdésben mutatott csökönyösség miatt teljesen elússzon az uniós integráció lehetısége), s ezt a mostani kormányzat igyekszik is elkerülni.
8
Koszovó etnikai térképe (Forrás: OSCE, BBC)
9
Ajánlások - A Magyarország elıtt álló soros V4- (2009-2010) és EU-elnökségek (2010-2011) kiemelt nemzetközi feladattá teszik az ország számára az aktív nyugat-balkáni politikát. Ez egyfelıl a térséggel kapcsolatos uniós és visegrádi politika menedzselését jelenti, másfelıl azt, hogy Magyarország tudatosítsa nyugati partnereiben a térség iránti nemzetközi figyelem csökkenésének veszélyeit. Az elmúlt egy évben ugyanis (a koszovói szecessziót kísérı feszültségek enyhülése és az ezév májusi Biden-körút között) ez jól megfigyelhetı trend volt, s a gazdasági válság idején (mivel az érintett államok a válságot magukra hagyottan nem képesek kezelni) igen veszélyessé válhat. - A nyugat-balkáni aktivitás nemzeti szempontból is fontos számunkra. Szomszédsági, biztonságpolitikai, külgazdasági és kisebbségi tekintetben egyaránt érdekünk a térség stabilitása és felzárkózása. További pragmatikus érvként felhozható, hogy a nyugatbalkáni nemzetközi missziókban való részvétel nyújtja az egyik legkönnyebb és legolcsóbb lehetıséget szövetségesi kötelezettségeink teljesítésére és bizonyos (nem teljesített vagy késésben lévı) NATO-vállalásaink „ellensúlyozására”: Magyarország jelenleg kb. 1100 fıs katonai kontingenssel vesz részt a nemzetközi válságkezelési és béketámogató mőveletekben, s ezen létszám 40 %-a Koszovón, 15 %-a BoszniaHercegovinában van telepítve. - A külpolitikát is érintı financiális gondok ellenére a Nyugat-Balkán egészét meg kell tartani a magyar külkapcsolati prioritások között. Érdemes azonban kiemelni, hogy a térségnek Magyarország számára legfontosabb állama Szerbia (persze Horvátország mellett, de azzal most nem foglalkozunk). Ezért a külügyi aktivitást és erıforrásokat célszerő erre a (két) relációra koncentrálni. A július 6-ra tervezett magyar-szerb kormányfıi találkozó jó alkalmat teremt ennek hangsúlyozására. - Igen fontos a mai szerb demokratikus (legalábbis relatíve mindenképp demokratikus) kormányzat sikerre segítése. Ezért Magyarország legyen továbbra is Szerbia egyik „európai lobbistája”. Ennek jegyében támogatni kell a vízummentesség megadását, az Átmeneti Kereskedelmi Egyezmény, majd a teljes Stabilitási és Társulási Megállapodás életbe léptetését, az uniós tagjelölti státusz elérését célzó szerb törekvést, valamint a NATO és Szerbia közötti (de tagságot jelenleg nem célzó) kooperációt. Másfelıl Budapest (különösen az elnökségi periódusok idején, mint „a
10
Nyugat képviselıje”) közvetítsen bizonyos elvárásokat Belgrád felé és igyekezzen tudatosítani a szerb kormányzatban és politikai elitben, hogy az euroatlanti integráció mindenekelıtt az ı nemzeti érdekük, s ezért kell teljesíteniük bizonyos feltételeket. - A magyar-szerb kapcsolatok politikailag ismét jónak mondhatók, gazdaságilag viszont sok szempontból még kiaknázatlanok. A kapcsolatok fejlesztésében az ITD Hungary mellett fontos szerep vár a frissen (május 28.) alakult Magyar-Szerb Kereskedelmi és Iparkamarára, valamint (a nagyobb cégeket felölelı, régóta létezı, de rapszódikusan mőködı) Magyar-Szerb Üzleti Tanácsra. Szerbiát rovábbra is meg kell tartani a kiemelt NEFE-célországok között. Ki kell használni, hogy a szerb gazdaság azon kevesek közé tartozik a magyar külgazdasági partner-országok közül, amelyek ma is rendelkeznek növekedési potenciállal. - A kétoldalú kapcsolatokban Magyarországnak nyíltan fel kell vetnie a vajdasági magyarságot érintı kérdéseket. Magyar állami és nemzeti érdek, hogy a szerbiai átalakulási folyamatok növeljék a kisebbségi jogok érvényesülésének lehetıségét, s hogy tisztázódjanak és véget érjenek a „magyarverések”. A kettıs állampolgárság ügye Magyarországon elsısorban belpolitikai kérdés. De számolni kell azzal, hogy a szerb politika mai retorikai nyitottsága a vajdasági magyarok kettıs állampolgársága iránt megváltozhat, ha a kérdés gyakorlati jelentıséget kap (lásd a státusztörvény szerb fogadtatásának hullámzását, vagy Zoran Zsivkovics akkori miniszterelnöknek a kettıs állampolgárság ügyében 2003-ban tett megengedı nyilatkozatának utóéletét).
