SZERBIA ÉS A TÉRSÉGI INTEGRÁCIÓ KIHÍVÁSAI NAPJAINKBAN Dr. habil MOLNÁR László PhD, egyetemi docens25 Nyugat-Magyarországi Egyetem, Simonyi Károly Kar Absztrakt Ahhoz, hogy egy kultúrkör valamely önállóbb egységnek tekinthető részét – mint a balkáni orthodox államok, ezen belül a szerbek – műveltségét, társadalmi-politikai viszonylatait, megértő szándékkal vázoljuk, szükséges, hogy rövid visszatekintést végezzünk e kultúrkör eredeti forrására, a bizánci eszmevilágra. Az egyik meghatározó vonás a vallás és a világi hatalom összefonódása, és ez utóbbi szakrális jelleggel való felruházása. Ez a jelleg továbbél a 20. századi ateista diktatúrákban is, mint az egykori Szovjetúnió, vagy a Tito-féle Jugoszlávia. Ezekben a társadalmakban a modern nemzet és történelme szintén mitikusszakrális jelleget ölt, és a bizánci mintát követve egy jövendő birodalom létrehozását tűzi ki célul. Mindezek meghatározóak tehát Szerbia történelmére, közelmúltjára is, de egyúttal akadályát képezhetik annak, hogy az ország a környező térségbe napjaink kihívásainak megfelelően integrálódjon. Mindenekelőtt fel kell oldani azt az ellentmondást, amely egyik oldalról a történeti emlékezet és a történeti mítoszok, a másik oldalról pedig a jelen gazdasági és demográfiai adottságai között áll fenn. Kulcsszavak: antinómikus gondolkodás, szakralizáció, hatalom, nemzetállam, modernizáció Abstract In order to outline a cultural circle’s more individual unit’s – as the balcan orthodox states, within that the Serbians- education, social and political relations with an understanding purpose, it is necessary to look back at the original source of this culture, to the byzantine ideology. One of the main themes is the interlocking of religion and wordly power, and giving a sacred character to the latter. This sacred feature survives in the 20th century ateist dictatorships, such as the former Soviet Union or Tito’s Yugoslavia. In these societies the modern nation and its history get a mythical and sacred character and following the byzantine pattern it sets the goal of creating a future empire. All of these are characteristic to Serbia’s history and near history, but at the same time it can be an obstacle of integrating into the surrounding region according to today’s challenges. First of all, the controversy has to be resolved between the historical memories and myths and the present economical and demographical features. Keywords: antinomic thinking, sacralization, power, nation-state, modernization 1. Bevezetés Ahhoz, hogy egy kultúrkör valamely önállóbb egységének – mint a balkáni orthodox államok, ezen belül a szerbek – műveltségét, társadalmi-politikai viszonylatait, megértő szándékkal vázoljuk, szükséges, hogy rövid visszatekintést végezzünk e kultúrkör eredeti forrására, esetünkben a bizánci eszmevilágra.
25
[email protected]
430
Már elsőként utalni kell Bizánc világának sajátos kettősségére, egyfelől az uralmi formák direkt racionalizmusára, másfelől a kultúra alakzatainak mitikus jellegére. A mitikus jelleg itt olyasféle szintetikus gondolkodást jelöl, melyben osztatlan egységként tételeződik vallás, gazdaság és politika, ráadásul mindez beépül a világértelmezési, világalkotási gyakorlat átfogó rendszerébe, így nem is beszélhetünk teljes joggal a nyugati értelemben vett, világosan elkülöníthető tudásformákról. 2. A bizánci kultúra főbb jellemzői A bizantinus szemlélet leginkább jellegadó vonása az úgynevezett antinomikus gondolkodás. Ez ellentétben áll az antik és a későbbi nyugati hagyománnyal, mert arra épül, hogy egyforma joggal létezhetnek egymást kizáró ítéletek. Az antinomikus gondolkodás legfontosabb tétele a keresztény istenség eszméje: „az ésszel fel nem fogható és meg nem ismerhető transzcendens ősok megismerése és felfogása. S ez az eszme határozta meg mind az elmélet, mind pedig a gyakorlat szintjén a bizánci megismerési rendszer minden sajátosságát.” (Bicskov, 1988:23) Az antinomikus gondolkodás adekvát kifejezési formája a képi nyelv, illetve ennek komplex rendszere, a mitológia, amely nem a racionálistól kezdetlegesebb formája a gondolkodásnak, hanem az igazság nem-racionális megjelenítése. Az ilyesfajta kifejezés azonban többértelműsége miatt veszélyt is jelenthet, esetünkben az eretnekség veszélyét. Ennek következménye az a – szintén antinomikus jellegű – törekvés, amely az ilyen képi igazság pontos fogalmi kifejezését kívánja meg, ennek formája pedig a dogma lesz. A dogmában rejlő logikai feszültség újabb antinómiához vezet, azonban ez a feszültség nem dinamizálhatja a rendszert, hanem egyfajta statikus jelleggel hat. Ennek egyik érzékelhető következménye az ilyen típusú kultúrák – Bizánc mellett az ókori Egyiptom, Kína, a maja és perui indián műveltségek – sajátosan ünnepélyes, merev-hieratikus, fennkölt jellege. A feszültség azonban levezetést, megoldást is kíván, amely az idézett példáknál az emocionális és esztétikai funkcióban oldódik meg. Ez a vallási célokra alkalmazott esztétikum alapvető elve a hierarchia, amely sajátos információs rendszerként is funkcionál. Ezért meghatározó jelentőségű a bizánci kultúrában a vizualitás, mert ebben a hierarchikus rendszerben az információ különböző mértékben materializálódott transzcendens világosság formájában van jelen. Mivel ennek eredete nem evilági, a kép így lesz végül e kultúrán belül önálló lét- és ismeretelméleti kategória egyszerre. A képi ábrázolás formai-tartalmi jegyeinek összhangja és előállításának technikája szigorúan szabályozottá válik, és a központi képfajta, az ikon az őstípus ábrázolása révén maga is természetfeletti energiával töltődik fel, relikviává válik. A keleti kereszténységben végül az ikontisztelet bevett gyakorlattá válik, és Bizánc letűnte után az örökössé lett kultúrák – mint az orosz vagy a szerb – körében sajátos belső alakulástörténetre is szert tesz. Ilyen változat például a szerbek körében a családi védőszent tisztelete ikon formájában, otthon. Az ikonból eredeztethető ezeknek a kultúráknak az alapvető ízlés- és színvilága, ezen belül az arany és a bíborszín dominanciája, akár a valláson kívüli közegben is. Meghatározó vonás vallás és világi hatalom sajátos összefonódása Bizáncban és ennek továbbélése a keleti keresztény kultúrkörben. Az uralkodó (császár, cár) alakja az ikonhoz hasonlóan kultikus tisztelet tárgyává vált, személye bizonyos vallási szertartásokon meghatározó lett, aki mintegy eleven ikonként közvetítője és képviselője a természetfelettinek. Ennek következménye, hogy a világi hatalom szakralizálódik. Ez a jelleg nem egyedülálló a világban, hiszen valami hasonló zajlott le például a perui birodalomban az inka névvel jelölt főméltóság, vagy Kelet-Afrikában az etióp császár esetében. Ez a vonás a keleti keresztény kultúrkörben túléli Konstantinápoly és minden későbbi monarchia elbukását is, hiszen a birodalmi eszmekört látványban kifejező hierarchikus ünnepélyesség, a tömeges vonulások gyakorlata a kultikusan tisztelt vezető előtt a huszadik század végéig fennmaradtak
431
az egykori Jugoszláviában vagy Szovjetunióban, illetve a szovjet uralom alá került középeurópai országokban. 3. A szerb függetlenségi harcok a 19. században, az önálló szerb állam születése Az 1690-ben szultáni reformok révén létrehozott Belgrádi pasalik nevű közigazgatási egység csaknem egy évszázadig fokozott autonómiát élvezett, lakossága mentes volt bizonyos terhek viselésétől is. Miután a kedvezmények, kiváltságok a 18. század végén megszűntek, és az elégedetlenséget a janicsárok megtorlói intézkedésekkel viszonozták, 1804-ben felkelés tört ki a szerbek között. A katonai sikerek mellett a külső diplomáciai viszonyok – a térségben növekvő francia befolyás, a közben kitört orosz-török háború – miatt néhány évig komoly esélye volt az önálló szerb állam megalakításának. Azonban 1812-ben a legfőbb támogató, Oroszország sorsukra hagyta a szerbeket, és a következő évben a felkelés elbukott. Az 1815-ben újra kezdődött felkelés eredményeként a szerbek több hullámban, fokozatosan elnyerték függetlenségüket. Ennek az eseménysornak nyitó fejezete a Szerb Fejedelemség létrehozása 1817 és 1833 között, melynek első uralkodója Milos Obrenović volt. Bár névlegesen még egy ideig az Ottomán Birodalom fennhatósága alá tartozott, az új szerb állam fokozatosan kiiktatta e birodalom intézmény- és jogrendszerét. Szerbia ezt követően fokozatos gyarapodásnak indult, lakossága az 1840-es évek közepére elérte a 850. 000 főt, lassan kialakult az egységes piac, új gazdálkodási ágak és társadalmi rétegek alakultak ki, erősödtek meg. Már ebben az időben, az 1840-es években megjelenik a nagyszerb eszmekör tételes kifejtése az akkori cár, Karadjodjević Sándor belügyminiszterének, Ilija Grašaninnak megfogalmazásában. Ez „a Načertanije (Tervezet) című emlékirat, amely a török birodalom romjain szerb vezetéssel erős délszláv impérium létrehozását tűzte ki célul, a térség két meghatározó nagyhatalma, az orosz és az osztrák politikájának egyensúlyozására.” Sokcsevits-Szilágyi-Szilágyi, é.n. 63) Az 1860-as évektől a szerb uralkodók számos gyakorlati intézkedést tettek e nagyszerb impérium megteremtése érdekében. Modern reguláris hadsereget szerveztek, törökellenes katonai szövetséget kötöttek a környező balkáni államokkal, Crna Gorával, Görögországgal és Romániával. A szerbek 1876-ban megtámadják az Ottomán Birodalmat, majd az orosz támogatással elért sikerek után, területgyarapodással létrejön a Szerb Királyság 1882-ben, élén Milan Obrenović királlyal. Innentől kezdve számos külső és belső politikai konfliktustól övezve formálódik meg a modern szerb politikai intézményrendszer európai mintára. Megjelennek a modern pártok, új alkotmány születik, mely elkülöníti a modern hatalom ágait, és rögzíti a politikai szabadság minimális formáit. Ezzel párhuzamosan erősödik az a külpolitika, amely erős orosz befolyással, a korábbi délszláv szövetségesek élén Törökország ellen fordul. Ennek eredménye az első Balkán-háború 1912-ben, következménye, hogy a szultáni birodalom majdnem teljesen kiszorul Európából. Azonban ezt követi a második Balkán-háború az egykori szövetségesek, Szerbia és Bulgária között, melyből a szerbek győztesen, területileg megerősödve kerülnek ki. Az első világháború kirobbanása történeti előzményének is tekinthetjük a Balkán-háborúkat, hiszen Szerbia sikerei a robbanásig fokozták a feszültséget közte és az Osztrák-Magyar Monarchia között. 4. Szerbia jelene és közeljövőjének lehetőségei Szerbia helyzete, megítélése az Európai Unióhoz való kapcsolatában, jövőbeli csatlakozásának esélyét latolgatva, talán még a régóta tagjelölt Törökországénál is szerteágazóbb problémakört vet fel. Mert igaz ugyan, hogy Szerbia területét és lélekszámát
432
tekintve nem jelentene akkora integrációs feladatot, súlyt, mint mondjuk Törökország bevonása. Sőt, két, hozzá hasonló vallási-kulturális hátterű balkáni ország, Románia és Bulgária már tagja is az EU-nak. A Európai Unióhoz való csatlakozásban és Szerbia európai irányú kapcsolataiban Magyarország több területen is fontos szerepet játszik, mint például északi és nyugati irányú tranzitútvonal, partner az energiaellátásban, és az EU-val kapcsolatos eddigi tapasztalatok is hasznosak lehetnek. További összekötő elem, hogy mindkét ország hatalmas terület- és népeeségveszteséget élt meg a 20. században, amely az egymás iránti megértőbb viszonyban támaszt nyújthatna közös kisebbségvédelmi erőfeszítésekhez. Ehhez azonban többek között a vajdasági magyarság helyzetének további javítása is nélkülözhetetlen a szerb kormányzat és társadalom részéről (Pap, 2010). Ami Szerbia esetében köztudottan jövőbeli integrációjának legnagyobb tehertétele: az 1990-es évek délszláv polgárháborúja, és abban a szerb hatalom és társadalom szerepe. Máig húzódnak az elkövetett háborús bűncselekmények felelősségre-vonási eljárásai, másrészt ennek belpolitikai következményei. Tovább bonyolítja a képet az a tény, hogy KisJugoszlávia volt az egyetlen európai ország, amely ellen a NATO szabályos háborút viselt 1999-ben. Ugyanakkor feltehető, hogy Szerbia jövőbeli integrációját pragmatikusabb szempontok fogják vezérelni, miután a délszláv háború főbb felelősei valamennyien bíróság elé kerülnek majd. A 19. század elejétől a mai napig árnyalja-deríti Szerbia helyzetét Oroszországhoz való hagyományosan szoros kötődése is. Tágabb történeti összefüggésben jól kirajzolódik az a másfél évszázados folyamat, amely a nagyszerb eszmekör születésével indult, és amely keletkezésének idejében inkább naiv utópiának számított. Ugyanakkor a fokozatosan függetlenedő és elemi szinten modernizálódó szerb állam ezt az eszmekört a 19. század második felétől a gyakorlatba is átültette. Délszláv szövetségesekkel, erős orosz támogatással nagyrészt sikerült megvalósítani az 1910-es évekre a törökök kiszorítását Európából. Az első és a második világháború utáni hely a győztes oldalon pedig lehetővé tette, hogy az északi nagy ellenfél, a Habsburg-Monarchia, illetve Németország egykori befolyását átvéve a térség meghatározó nagyhatalmává váljon, előbb a királyi, majd a titoista Jugoszlávia megszervezése révén.
433
1. ábra: A Balkán-félsziget 1950 körül Forrás: Mazower (2004) Jól láthatóak azonban a különbségek is az 1945 előtti és utáni Jugoszlávia létfeltételeit illetően. A második Jugoszlávia legitimációja tulajdonképpen az első bukásárára épült. Arra a magyarázóelvre, hogy a királyi Jugoszlávia széthullását külső erőszak, a náci birodalom támadása okozta, de a délszláv egység a külső erőszak elhárításával ismét helyreáll. Ez a magyarázat azonban erősen Joszip Broz Tito (egyébként horvát származású) egykori partizánvezér személyére, majd az e köré támasztott legendára és kultuszra épült. Ennek nyomán viszont, ahogy gyengült személyének karizmatikus ereje, egyenes arányban a társadalmi és gazdasági válság mélyülésével, úgy halványodott a kommunista Jugoszlávia legitimitása is. És ahogy a külső, nagyhatalmi viszonyok megváltoztak, úgy hullott szét véres polgárháborúk között a balkáni impérium. Joggal vetődik fel, hogy már a versailles-i békék nyomán létrejött Jugoszlávia is nagyhatalmi érdekek erőterében öltött formát, mintegy ezek függvényeként, és meglehetősen kevéssé képviselt valami egységes délszláv érdeket. „A háború elején az antanthatalmak egyike sem szándékozott földarabolni az Osztrák-Magyar Monarchiát, hogy ’új Európát’ hozzon létre. Sőt, a délszlávok közül sem sokan törekedtek ilyesmire. A Monarchia összeomlása és a Dalmáciában területi igényeket támasztó Olaszország fenyegetése nemigen hagyott más választást a horvátoknak meg a szlovéneknek, mint hogy elfogadják a szerb Karadjodjevićdinasztia vezette délszláv uniót. Kezdettől éltek a gyanúperrel, hogy föderáció helyett Belgrád 434
és Nagy-Szerbia központi uralmát kapják: már a szerb, horvát, szlovén politikusok háború alatti tárgyalásain feszültség keletkezett, 1918 után pedig a parasztok Horvátországtól Montenegróig fegyveresen szegültek szembe az új állammal. Az 1921-es alkotmány legsötétebb félelmeiket igazolta: ettől fogva szerb közhivatalnokok és katonatisztek domináltak az új jugoszláv államban.” (Mazower, 2004:161) Ugyanakkor az árnyalt képhez az is hozzátartozik, hogy az egykori titoista Jugoszláviát annak széthullása után a szerbek is veszteségként élik meg emlékezetükben. A gyakorlatban persze továbbra is érvényesült Szerbia központi szerepe: az új szövetségi állam központja Belgrád lett, ennek minden előnyével, a szerb gazdaság különleges kiváltságokat élvezett, az óriásira fejlesztett hadiipari kapacitás is nagyobb részt Szerbiába került, miközben a legfejlettebb régiók, például Szlovénia gazdásági növekedése táplálta az ilyesféle ráfordításokat. Hogy a szerbek számára mégis a rossz közérzet maradt a meghatározó, annak inkább a hivatalos ideológia volt az okozója, amely alapvetően a nemzeti, nemzetiségi ellenérzések kioltását egy olyan szövetségi egység jegyében vélte megoldhatónak, amit minden részről veszteségként éltek meg. „Az uralkodó ideológia nem volt hajlandó elismerni a szerbség vezető szerepét, igyekezett semlegesíteni az egyház hagyományosan nagy befolyását a szerbség életében, és számos olyan intézkedést hozott a ’testvériség-egység’ jegyében, amit a szerbség a nyelve, kultúrája, nemzeti érdekei megsértéseként élt meg.” (Sokcsevits-Szilágyi-Szilágyi, é.n. 302.) Az ezredforduló utáni évekből tekintve úgy tűnik, Jugoszlávia legkritikusabb pontját, ahonnan a manifeszt társadalmi és politikai válság kiindult, és ahová végül a 2000-es években visszatért, Koszovóban kell látnunk. A hanyatlási folyamatok itt nyilvánultak meg tényleges elégedetlenségben az 1970-es, 80-as évek fordulóján, amit az akkori hatalom még gyorsan és kíméletlenül letört. Azonban Koszovó problémája paradigmatikus lett annak az ellentmondásnak a kifejezéseként, amit a történelmi emlékezet, a történeti mítoszok és a társadalmi-népességi valóság között feszül. Koszovót a szerbek a középkori szerb állam egykori szülőhelyeként tisztelik, mitikus tér és idő képzeteit társítják hozzá, miközben az 1980-as évekre a népesség 90 %-ban már albán nemzetiségű volt. A szerbek végül, a ’90-es évek polgárháborújának záró eseményeként nekiláttak, hogy kiűzzék az albán lakosságot a tartományból – a következmények ismertek: Szerbia bombázása 1999-ben és a végkifejlet, Koszovó függetlenségének kikiáltása 2008-ban. Amikor Jugoszlávia bomlásnak indult, a nemzetközi figyelem látóterében ismét feltűnő térség etnikai konfliktusait, erőszak-megnyilvánulásait látva nem kevés joggal jelent meg az a vélekedés, hogy ezek a társadalmak válságuk során visszaléptek valamilyen atavisztikus állapotba, vagy újraélesztették azt. Mindezek mellett azonban figyelembe kell venni azt a tényt is, hogy a modernség folyamatai itt is lezajlottak, még ha sajátos alakzatban is jelentek meg. A keleti kereszténység társadalmai akkor vesznek sajátos fordulatot, amikor a bizánci örökségként aposztrofálható szakralizált hatalom átlép a modernség korába és összekapcsolódik a társadalom feletti teljes kontroll, a történeti emlékezetre alapozottság és az etnikai-nyelvi azonosságra alapozott homogén nemzetállam eszméjével. Ennek eredménye két, egyszerre érvényesülő, de egymással teljes ellentétben álló folyamat: minden egyes, önmagát meghatározni képes népközösség függetlenségre, vagy legalábbis a lehető legnagyobb fokú autonómiára törekszik, miközben igényt formál a mitizált történelem előjogán más etnikumok, népelemek által azóta már belakott területekre. 5. Összefoglalás A szerbek esete az előbbi gondolatmenet nyomán paradigmatikusnak tűnik a térségben, hiszen sok párhuzam mutatkozik Bulgária és Románia elmúlt másfél évszázados történelmével. Az egykori Jugoszlávia tragédiája ugyanakkor, hogy ez volt az egyetlen
435
államalakulat a térségben, melynek társadalmai az 1980-as évek végétől tényleges polgárháborúba sodródtak a válság nyomán. „A nemzetállam megteremtéséért folytatott hosszú harc – amelynek utolsó szakaszaként tekinthetjük a jugoszláv háborúkat – az egész 20. századot kitöltötte. A sors iróniája, hogy éppen amikor ez a küzdelem véget ért, nemzetközi szintű gazdasági és politikai változások magát a nemzetállam eszméjét is kérdésessé tették. Míg a kommunista egypártrendszerek összeomlása az egyes államok belpolitikai síkján megvalósítható társadalmi-gazdasági átalakulás ósdi elképzelésének rendkívül látványos válságát jelezte, az Európai Unióhoz való csatlakozás hasonló kérdésekkel szembesítette Görögországot és a további balkáni pályázókat. A hagyományos balkáni nemzetállamot többé nem fenyegetik a hajdani birodalmak – a fő veszélyforrás immár a világgazdaság.” (Mazower, 2004:196) A jövő kérdése Szerbia esetében is annak tisztázásán múlik, amit a Balkán minden állama esetében meg kellett tenni az elmúlt években: amennyiben a 21. század európai jövőjét a modernség korábbi formáinak meghaladásaként kell tételeznünk, ennek előzménye a modernizáció folyamatán való keresztülhaladás lehet minden társadalom számára. A modernizáció értelmezéséhez azonban túl kell lépni a szűkebben vett nyugat-európai alakulástörténet kizárólagos mintának tekintésén. A globalizálódó világ más perspektívába helyezi a balkáni népek életét, történetét is mind a belső, mind a külső szemlélő számára egyaránt.
2. ábra: A Balkán–félsziget 2000 körül Forrás: Mazower (2004)
436
6. Irodalomjegyzék 1. 2. 3. 4.
Bicskov, Viktor (1988): A bizánci esztétika. Budapest: Gondolat. Mazower, Mark (2004): A Balkán. Budapest: Európa. Pap Norbert (2010): Magyarország a Balkán és a Mediterráneum vonzásában. Pécs: Publikon. Sokcsevits Dénes-Szilágyi Imre-Szilágyi Károly (é.n.): Déli szomszédaink története. Budapest: Bereményi Könyvkiadó.
437
