A rádiózás napjainkban

A rádiózás napjainkban

Cikkgyűjtemény Agárdi Péter: Sajtó- és médiaismeret nevű kurzusának „A rádiózás napjainkban” című fejezetéhez. A 2008. szeptemberi tematika felhasználásval összeállította és kiegészítette: Ambrus Attila József (PTE FEEK Informatikus-könyvtáros AL 2. évfolyam, 1. félév) Pécs, 2008. november 2.

Bajomi-Lázár Péter: Közszolgálati rádiózás Nyugat-Európában Új Mandátum, Budapest, 2000 A rádiók társadalmi szerepének megítélése átalakulóban van. A közönségkutatások szerint mind kevesebben hallgatják a hagyományos közszolgálati rádiókat, és mind többen a magánadókat. Ezzel párhuzamosan mind többen fogalmazzák meg a kérdést: mi indokolja, hogy közpénzekből tartsanak fenn olyan közszolgálati rádiócsatornákat, amelyeket csupán a lakosság kisebbik fele hallgat? A szerző tanulmányaiban arra vállalkozik, hogy bemutassa a közszolgálatiság különböző, markánsan megjelenő értelmezési formáinak történelmi-társadalmi hátterét a BBC, az olaszországi kereskedelmi rádiók és a franciaországi közösségi rádiók fejlődésén keresztül.

Dr. Herman József – Mester Mónika: A rádiós hírszerkesztés alapjai Médiakutató, 2001/ősz, 128-137. o. http://www.mediakutato.hu/cikk/2001_03_osz/10_a_radios_hirszerkesztes_alapjai/08.html A Médiakutató célja az elméleti és elemző tanulmányok mellett olyan írások közlése is, amelyek a leendő újságírók képzésében is felhasználhatóak. Előző számunkban a tényfeltáró újságírással foglalkoztunk; mostani írásunk a rádiós hírszerkesztés gyakorlati kérdéseire igyekszik választ adni. A hír A hír a világ legegyszerűbb, egyben egyik legbonyolultabb „találmánya”. Létezik, amióta az ember, napjainkra pedig iparággá vált. Meghatározására változatos, nem egyszer egymásnak ellentmondó definíciókat fogalmaztak meg. A hírírás szabályai meglehetősen szigorúak, mégis van, hogy a legjobb hír a szabályok felrúgásával születik. Az alábbiakban a „hír” fogalmát a legszűkebb értelemben használjuk: csak azt értjük rajta, amit egy rádióban a bemondó felolvas. A hallgatók számára természetesen hír a tudósítás is, a rádiós újságírók pedig sokszor annak tekintik az MTI – nem rádiós szempontok szerint szerkesztett – anyagait is, melyek a rádiós hírszerkesztőnek minden szempontból csak nyersanyagok, terjedelmi, nyelvi és más tartalmi okok miatt egyaránt. Hogyan definiálja a hírt a szakirodalom? Íme néhány a számtalan meghatározás közül: „A hír a történelem első, vázlatszerű piszkozata”, „A hír az, amit elhallgatnak”, „Ha egy kutya megharap egy embert, az nem hír. Ha egy ember harap meg egy kutyát, az hír”, „A hír az, ami érint, ami fontos, aminek hatása van életünkre”. Mindegyik meghatározás igaz, de önmagában egyik sem teljes. A kérdésre, hogy „mi a hír?”, a fentiek mellett vagy talán előtt leginkább kérdéssel kell válaszolni: kinek, mikor mi a hír? A nyaralónak elsősorban az időjárás, a víz hőmérsékletének változása, a vihar közeledte vagy elvonulása, a vonatok, repülők késése, az autópálya bedugulása a hír nyáron. Télen viszont a hóakadályok, a lavinaveszély vagy éppen a hóhiány. Egy soproninak hír, ha csőtörés miatt le kellett zárni a belvárost, ám ez kevéssé érdekli a szegedi polgárt, akit ugyanabban az időben a Tisza vízszintjének emelkedése izgathat jobban. A természetbarátnak hír, ha a Hortobágyi Nemzeti Parkban költ egy ritka vándormadár, a klasszikus zene szerelmeseinek viszont az, ha mondjuk Magyarországon lép fel a három tenor. A fenti példák mindegyike megfelel annak a kritériumnak, hogy az említett esemény (vagy annak hiánya) többeket érint, érdekel, befolyással van emberek életére, mégsem mindegyikből lesz hír mindenütt, minden rádióban. A hírérték meghatározásakor tehát a hírszerkesztőnek mindig tisztában kell lennie azzal, hogy kinek ír, ki a célközönsége. Ez alapvetően meghatározza, hogy miből lesz és miből nem készül hír, és a híradáson belül egy-egy hír milyen helyet foglal el. Ugyanakkor létezik egy másik, ritkán említett szempont is: az, hogy a hírszerkesztő „kinek a hangjára” írja a hírt. Ugyanis a legjobb fogalmazást is tönkreteheti a rossz előadásmód. A legegyszerűbb – a kereskedelmi rádiókra jellemző – helyzet, ha a hírszerkesztő maga olvassa a híreit. Ő idővel kitapasztalja, mi az, ami jól hangzik a saját szájából, milyen fordulatot, nyelvi játékot, milyen ritmusú mondatszerkesztést engedhet meg magának. Más a helyzet, ha bemondónak ír, mint a közrádióban. Ez sokkal kevesebb egyéni megoldásra ad lehetőséget, mert az igen eltérő egyéniségű bemondók nem mindegyikének „áll jól” egy-egy megfogalmazás. A rádiós hír és a rádiós műfaj sajátosságai A mindenkori cél a tekintélyt érdemlő, kiegyensúlyozott és megbízható hírszerkesztés, amely a tágabb értelemben vett újságírás igen szűk, ám annál hatásosabb és szigorúbb műfaja. A hírszerkesztő dolga, hogy a történéseket lényegükre egyszerűsítve, a fontosság sorrendjében, minél gyorsabban és pontosabban a hallgatók tudomására hozza. A rádió fő előnye, hogy mindig a személyhez szól, vagyis közvetlen. Haladék nélkül képes továbbítani az információkat (nem lassítja a nyomda, a film vagy fotó előhívása stb.). Ez az előny a képi technika fejlődésével némileg csökkent a tévével szemben: egyre gyakoribb az úgynevezett breaking news híradás, vagyis rendkívüli események idején az adás megszakítása az élő, helyi tudósításért. A képi információ előnye a vizuális gazdagság. Hátránya azonban, hogy több figyelmet von el: le kell ülni a képernyő elé, de még a kocsiban – vagy a közeljövőben már a mobiltelefonon – működő mini-képernyő is nagyobb koncentrációt igényel, mint a hang. A rádió hátránya a vizuális információ hiánya. Nincs kép, amely sokszor magáért beszél, és kevés szöveget igényel. Ezért a rádióban tömören, lényegre törően, élvezhetően, figyelemfelkeltő módon kell fogalmazni, az élő nyelv követelményeit szem előtt tartva. A hallgató gyorsan és keményen ítél: ha nem hallja, nem élvezi, nem érti mindazt, ami elhangzik, akkor ki- vagy átkapcsol. (Jelenleg a Magyar Rádión belül a fő közszolgálati csatornának tartott Kossuth Adó legfőbb technikai hátránya, hogy nem vehető a CCIR hullámsávon, azaz a „nyugati normás URH-n”. A régi, „szocialista” URH vételére alkalmas készülék egyre ritkább, a középhullámú adás vételi minősége pedig elég gyenge. Ezért például autóban szinte élvezhetetlen.) A „KISS” a rádiózásban gyakran emlegetett szabály. Angolul: Keep it simple, stupid! Körülbelül: légy egyszerű, te buta! A hallgató csak hangot hall, nehezebb felkelteni és ébren tartani a figyelmét, mint a képpel, ábrával.

A hír felépítése A figyelemfelkeltés eszköze a lead: ebből tudja meg a hallgató, hogy miért figyeljen arra, ami következik. A logikus szerkezet pedig abban segít, hogy követhető maradjon a hír hallás után is. A hír felépítése nagyon fontos, de soha nem szabad elfelejteni, hogy a hírszerkesztő minden esetben egy történetet – „sztorit” – mond el, mesél. Ugyanakkor adott a hírek műfaji szerkezete: 1. Címmondat (lead): egy mondatban össze kell foglalni a hír leglényegesebb elemeit, és mindjárt a hír elején el kell igazítani a hallgatót, hogy milyen témájú, milyen jellegű hír következik, és hol történt az esemény. 2. A tárgyalás, „részletek” (body) – ebben a részben kell kifejteni a tömör fogalmazású lead tartalmát, részletekkel eligazítani a hallgatót, rövid hátteret adni a hírhez, vagy a leadben foglaltaknál kevésbé jelentős, de a témához kapcsolódó további információkat elmondani. Fontos, hogy a különböző tartalmi elemeket a fogalmazásban átkössük, így ne csak tartalmilag, hanem nyelvileg is kapcsolódjanak a mondatok. 3. Zárómondat, a „befejezés” – nem minden hírben különül el, főleg a katasztrófahírek fontos eleme, hogy visszahozzuk a legfontosabb információt. Így az is megtudja a lényeget, aki az elejéről lemaradt. A rádióhírekben legtöbbször a leadben és a hír elején a legfontosabb, a legújabb fejlemény áll, és így haladunk a régebbi, a kevésbé fontos részletek felé. Ha új fejlemények érkeznek egy hírhez, akkor többnyire azok kerülnek az elejére, és hátrébb szorítják az eredeti leadben foglaltakat. Ez sem abszolút érvényű azonban. A hír mindig adjon választ a következő kérdésekre: – Mi történt? – Hol történt?1 – Mikor történt? – Kivel történt? – Miért történt? – Hogyan történt? – És a háttér: mindez mit jelent? A hír néhány jellemzője Az alábbiak többsége jellemző a hírre, függetlenül attól, hogy rádiós közszolgálati, kereskedelmi vagy a nyomtatott sajtóban megjelenő hírről van szó. Közeli és fontos. Ahhoz, hogy egy sztorinak hatása legyen, fontosnak kell lennie. Az emberek számára fontossá a történés közelsége – de nem mindig csak szűk földrajzi értelemben vett „közelsége” –, vagyis az érintettség teszi az eseményt. Ilyen esemény volt az, amikor magyar turisták kerültek bajba egy kigyulladt szingapúri szállodában. Az is biztos, hogy a közelükben történő dolgok sokkal inkább érdeklik az embereket, mint a tőlük messze, távol történő események. (lásd buszbaleset az Alföldön, szemben egy távoli kontinensen történt hasonló esettel stb). Ide kapcsolódik, hogy az utóbbi években egyre népszerűbbek az önkormányzati lapok, helyi-regionális rádiók, televíziók. Friss. A médiában, elsősorban a rádióban a hír az, ami most történik, illetve éppen megtörtént. Ami tegnap volt, az már „halott”, hacsak nincs új fejlemény az ügyben. A hír csak akkor hír, ha – a fontossága mellett – újdonság is. A tegnapi hírek általában a mai újságokban vannak, a tévéhíradók is inkább összefoglaló jellegűek (esti, reggeli, esetleg déli, kivéve a hírtelevíziókat, mint a CNN, a BBC World vagy a Euronews). A közszolgálati Magyar Rádió csatornáin óránként vannak négyperces híradások a Kossuth Adón és – napközben minden óra 30-kor, „félkor” a Calypso fővárosi regionális rádióban, kétóránként a Bartók és a Petőfi Adón, illetve van az elsősorban hangos tudósításokra épülő, de híreket is nagy számban felhasználó Reggeli, Déli, Délutáni, Esti és a Késő Esti Krónika. 24 órás „hírrádióként” jelenleg csak a főváros körzetében működő Info Rádió dolgozik. Érdekes. Alapkövetelmény, hogy a hír magára vonja a figyelmet. Ez elsősorban a headline-on múlik (ami nem más, mint a hír lényegének tömör, egy-két mondatos összefoglalása, bizonyos esetekben a hír címe). A hírszerkesztő, tudósító feladata, hogy megtalálja: mi a fontos a hírben, és utána ezt világosan, tényszerűen és érdekesen megfogalmazza. Drámai. A bűnügyi történetek – lövöldözések, erőszakos bűncselekmények, autós üldözések – mindig érdeklik az embereket. A veszély, a kaland, a konfliktus mindig magára vonja a figyelmet. Az ilyen híreknél fokozottan kell ügyelni arra, hogy semmiképpen se sértsük meg az érintett emberek személyiségi jogait, érzékenységét, és óvakodjunk az ízléstelenségtől. Ne „tocsogjunk” a vérben, ha tragédia történt, kerüljük a részletek naturalista leírását. Ezt szabályozzák a vonatkozó törvények és jogszabályok mellett a különböző újságírói etikai kódexek is. Jogot és erkölcsöt sért, felelőtlenül fokozza a tragédiát, ha az érintett hozzátartozók éppen a médiából értesülnek arról, hogy az ő rokonuk, barátjuk áldozat vagy az áldozatok között van: ezért a nevekkel rendkívül óvatosan kell bánni, akkor is, ha a szerkesztőség kapott valamilyen információt. Még a kereskedelmi adóknál is csak ritkán, a mindenáron a hallgatottság-nézettség növelésére, „olcsó” népszerűségre törekvő vezetés alatt fordul elő, hogy minden más értéket elsöpör a „vért előre” (bleedig is leading) irányelv: vagyis az erőszak, véres, durva jelenetek a legfontosabbak, minden más érték és szakmai szempont háttérbe szorul.

1

Különösen külföldi eseményeknél célszerű a hírt az országgal kezdeni, és a végén is elmondani, hogy hol történt mindaz, amiről beszámolunk.

Szórakoztató. A hírek stílusa meglehetősen szigorú, kötött, kötelezően száraz, emiatt könnyen válik unalmassá. Ez oldható anélkül, hogy a tartalom rovására menne: adott esetben elfogadható a könnyedebb hangvétel például egy könnyűzenei adónál: a műsor stílusa érintheti a hír formáját, de tartalmát semmiképpen. Lehet egyidejűleg tájékoztatni és szórakoztatni, vagyis a hírnek-híradásnak sem kell szükségszerűen unalmasnak lennie: lehet üdén, fordulatosan, cselekményszerűen fogalmazni, a lehető legnagyobb mértékben érdemes kerülni, oldani, vagyis hétköznapi, élő, beszélt nyelvre „fordítani” a száraz, bürokratikus fogalmazásokat. A fő szempont az, hogy a hallgató egyszerűen, érthetően és érdekesen kapja vissza a fontos történések lényegét. Ezt persze az idő szorításában, sokszor a politika, diplomácia árnyalatnyi „finomságai” miatt igen nehéz megvalósítani. A politikus gyakran körülír dolgokat, eufemisztikusan („alul”) fogalmaz, ami a lényegen – amit nekünk kell visszaadnunk – mit sem változtat ugyan, de gyakran ahhoz vezet, hogy a politikus később tiltakozik, mondván: ő nem ezt állította. Egy napon hivatalos telefon-tiltakozás érkezett a szerkesztőségbe: „ne mondják, hogy XY (politikus) nem vesz részt a bizottság ülésén”. „Miért, ott lesz?” „Nem, de megbízottjával képviselteti magát.” Máskor azt találtuk írni, hogy Z (akkor ugyancsak kormányzati szereplő) külföldi útját elhalasztották. Az illető sajtósa kikérte magának, mondván: az utat „nem elhalasztották, csak később kerül rá sor”. A száraz híradások oldására népszerű és elfogadott megoldás, hogy a komoly hírek végére teszünk egy (magazinműsornál esetleg közben, több) „színes” hírt. Ezek a közélet, a politika „komoly” világából kilépő érdekességek (sokszor humoros események, kulturális, tudományos érdekességek, akár egy-egy politikusról szóló, vele történt nem mindennapi, „színes” esemény). Gyakori felkonferálása, hogy „és végül elmondjuk, hogy” (angolban az and finally story). A hírek témái Válsághelyzetek: tűz, áradás, minden tömeges baleset, nukleáris, vegyi katasztrófa, vízi-, barlangi, hegyi mentés. Minden olyan eset érdeklődést kelt, amikor emberi élet(ek) kerül(nek) veszélybe. Ugyanakkor számolni kell azzal, hogy minél nagyobb hallgatóságnak szól a műsor, annál súlyosabbnak „kell” lennie a helyzetnek ahhoz, hogy „téma” legyen. Természetesen minden egyéni dráma tragédia a közvetlenül érintetteknek, de a nagyobb közösséget már nem biztos, hogy érdekli (sajnos naponta van több tucat halálos baleset; egy Kínában történt tömegszerencsétlenség nem igazán érdekli a magyar hallgatókat, de az M0-ás sokadik egyéni tragédiája igen). Helyi önkormányzat és országos kormányzat. Hír minden olyan helyi vagy országos kormányzati döntés, amely sok embert érint. A politikusok azonban hajlamosak okkal-ok nélkül keresni a szereplés lehetőségét, hogy önmagukat, pártjukat népszerűsítsék. A szerkesztőnek kell eldöntenie, hogy az elmondottaknak valóban van-e hírértékük. Építkezés, tervezés: az országos és nagyobb helyi építési tervek, minden olyan beruházás, amely sokak életét változtatja meg, „átrajzolja” a térképet, hatással van egy térségre, érdekli az embereket. Természetesen az is, hogy milyen pénzből, pályázattal vagy megbízással történik a beruházás, vagy ha éppen elmarad, illetve késik az előre beharangozott tervhez képest. Az ilyesmi sok új lehetőségeket teremt, de károkat is okozhat (például új munkahelyek, telekspekuláció). Napjainkban külön szempont, hangsúlyosan nemcsak a „zöld” műsorokban: az eddig okozott károk miatt nagyon fontossá vált a környezet fokozott védelme. Konfliktus és ellentmondás: tág értelemben lehet szó utcai összecsapásokról vagy éppen ellentétes gondolatok ütközéséről. Minden közügynek vannak pártolói és ellenzői. A szerkesztő – különösen a hírszerkesztő – dolga, hogy egymás mellé tegye az ellentétes szempontokat, érveket: így a hallgató alkothat önálló véleményt a fontos kérdésekről. Ipar, gazdaság. A legtöbb ember életében alapvető, hogy van-e munkája, állása, ezért az iparban, mezőgazdaságban történő változások sokak számára hírértékűek, akkor is, ha nem közvetlenül őket érintik. Ilyen volt a közelmúltban a Danone-konfliktus Győrben, amely szakszervezeti, városi önkormányzati ügyként indult, majd országos, kormányzati kérdéssé is vált. A szabad, piaci gazdálkodás új igényeket is teremtett: ilyen például a rendszeres tájékoztatás a tőzsdéről, pénzügyi helyzetről (BUX-hírek, KSH közlemények, konjunktúra-jelentések). Ezeket megfelelő idősávban – például a Kossuth Rádióban reggel fél hét körül vagy délután – igénylik a menedzserek, de őket általában szűk szakmai szempontok vezérlik, és részletesebb információkra van szükségük. A köztájékoztatás erre nem alkalmas, mivel az emberek többségét közvetlenül nem érintik a tőzsdei ármozgások, nem érdeklik a bonyolult, száraz közgazdasági összefüggések – ezért elegendő a legfontosabb alapinformációk rövid közlése. Egészségügy: létünkbe vág, alapvetően fontos mindenkinek, tehát érthető, hogy szinte minden esetben hírt kell adni róla. Hírértékű a járvány, vagy akár csak a járvány veszélye, a vérhiány, új perspektívát nyitó orvosi felfedezések, új gyógyszer – például itthon még el nem ismert rákellenes készítmény – megjelenése, bármilyen gond az egészségügyi ellátással.2 Emberi történetek. Mindig érdekes, amikor valami rendkívüli történik hétköznapi, „átlagemberekkel”. Ilyen lehet egy lottó telitalálat, valamilyen rendkívüli siker (nemzetközi díj, szakmai elismerés), vagy éppen a fordítottja: egy-egy megrázó emberi tragédia. Ilyen az is, amikor egy gyakori közszereplővel történik valami érdekes, ami éppen nem a hivatásához tartozó, „hétköznapi”, emberi oldalát mutatja meg például egy politikusnak, élsportolónak vagy művésznek. 2

A „járvány” szóval azonban vigyázni kell, mert mást jelent a köztudatban, és mást az egészségügyi hatóságoknál. A köznyelv már régen járványról beszél, amikor a hivatalos közlemények ezt még cáfolják: a hatóságok csak járványszerű, gyakori megbetegedésekről szólnak. Ennek oka: ha kimondják, hogy járvány van, akkor annak súlyos közjogi következménye van, egy sor rendkívüli intézkedést kell hozni. Ezért hivatalosan ezt csak végső esetben használják/ismerik el: a szerkesztő feladata, hogy a helyzet súlyosságának megfelelően érzékeltesse a valóságot, egyúttal közvetítse a hivatalos álláspontot a történésekről.

Személyiségek. Egy-egy filmcsillag vagy más híresség látogatása mindig érdekli az embereket. Itt sem azonos mércét alkalmaznak a kereskedelmi adók és a közszolgálati média: az utóbbiban általában az esemény „csak” egy hír a sok közül, esetleg „hátrébb” sorolódik, a színes hírek közé. A kereskedelmi adóknál viszont könnyen felboríthatja a megszokott tartalmi sorrendet: akár induló anyaggá is válhat egy híradóban. Sport. Az eredmények, győzelmek, főleg a csúcsok mindig érdeklik az embereket. Erre a témakörre a médiában mindenütt külön szakmai csapat van, így általában nem a hírszerkesztő dolga az események követése. Kivétel az olyan idősáv, amelyben nincs sportműsor vagy ügyeletes sportszerkesztő, de mégis mindenkit érdeklő dolog történik. A közszolgálati rádiónál a sok élő közvetítés, rendkívüli sportműsor ellenére volt egy idősáv, amelyben szervezési okok miatt a politikai híradások szerkesztőjétől várták el a hazai olimpiai érmek bejelentését. Évszakhoz kötődő hírek. Minden nagy esemény, mint például a karácsony, húsvét, anyák napja, gyereknap stb. vonzza a híreket. Ami az adott eseménnyel, évfordulóval kapcsolatos, szinte minden embert, minden családot érint (ajándékláz, nyitvatartás, virágárak), ezért hírt kell adni róla. Ebbe a műfajba tartozik az idegenforgalmi szezon és vonzatai, vagy éppen a rendkívüli téli időjárás. Időjárás és közlekedés. Nincs ember, akit ne érintene. A médiumok rendkívüli adásnapot tartottak például 1987. január 12-én, mert „hóhelyzet” volt: négy napig egyfolytában esett, a közlekedés megbénult. A média próbált közvetíteni. Egészen más természetű rendkívüli adásnapok voltak például a romániai „forradalom” idején, 1989 karácsonyán: akkor olyan polgárháborús helyzet, politikai válság volt, amely halottakat és sebesülteket követelt, közvetlen szomszédunkban, ahol mintegy kétmillió magyar is él. Állatok. Az állatvilágról – az ember közvetlen barátairól, kedvenceiről, például a lovakról, kutyákról – szóló hírek többnyire ideális „színesek”. Fogalmazásuk lehet könnyedebb, oldottabb, barátibb az átlagos híreknél, de soha ne legyen gyerekes, gügyögő. Lényeges apróságok Számok. Mivel első hallásra nehezen érthetőek, nem szabad túl sok számot, adatot tennünk a hírekbe. Számmal lehetőleg ne kezdjük a hírt. Használjunk kerekített számokat. Ha lehet, helyezzük összefüggésbe a számokat (mihez képest mennyi a növekedés/csökkenés, vagy – megfelelő forrásra hivatkozva – minősíthetjük a számokat: például mekkora adósság milyen minősítést jelent a pénzintézetek szemében). Nevek. Általában mondjuk el a neveket, ha ismert személyekről van szó. Ne mondjunk neveket, ha a külföldi név nehezen mondható ki, nehezen érthető, megakasztja a bemondót és a hallgatót. Ha új nevek bukkannak föl, egy ideig megtehetjük, hogy állandó jelzőkkel emlegetjük őket, legalábbis amíg a hallgatók megszokják, hogy kiről van szó (Bush új amerikai elnök – mondtuk egy ideig megválasztása után). Magyar neveknél mindig a teljes nevet (tehát ne csak a vezetéknevet) mondjuk. A hírek szövegében sose tegyük hozzá a névhez, hogy „úr”, mert ez csak megszólításba való. A doktori és egyéb címeket hírekben csak akkor használjuk, ha az adott összefüggésben fontosak. Idézetek. Lehetőleg ne kezdjünk hírt idézettel. Ha idézünk valakit, akkor a hír elején hangozzon el, hogy ki beszél, és csak utána – függő beszédben – az, hogy mit mondott: „A magyar miniszterelnök közölte, hogy...”. A bevezetés nélküli idézet – különösen, ha érzékeny politikai témáról van szó – azt az érzést keltheti a hallgatóban, hogy a mi véleményünket hallja, nem pedig azét a politikusét, aki ténylegesen nyilatkozott. Szokatlan megnyilatkozások esetén idézzünk szó szerint, és erre hívjuk is föl a hallgató figyelmét: „XY úgy fogalmazott, hogy – idézzük –: „...” Ez egyfajta önvédelem is, mert a politikusok hajlamosak „átmagyarázni” korábbi nyilatkozataikat. Szóhasználat. Használjunk inkább egyszerű szavakat a bonyolultabbak vagy a ritkábban használatosak helyett. Kerüljük a nehezen kimondható szavakat. Idegen szavak helyett, ha csak lehet, használjunk magyar szavakat. Kerüljük az olyan szavakat, amelyek értékítéletet sugallnak. Lehetőleg kevés jelzőt és sok tényt tegyünk a hírekbe. Hagyjuk ki azokat a jelzőket, amelyek nem tartalmaznak külön információt (például a rendőrökről ne mondjuk külön, hogy „kivezényelt”, vagy ha a tűzoltók a hírben oltanak, akkor ne mondjuk külön, hogy a „riasztott” tűzoltók). Hagyjuk el az olyan fölösleges jelzőket, mint például „tragikus” szerencsétlenség (van-e szerencsés szerencsétlenség?) Valamely párt vagy csoport megjelölésére csak olyan jelzőt használjunk, amelyet az illetők saját maguk elfogadnak. Ha ilyen nincs, akkor a hallgató eligazítására válasszunk olyan, tárgyszerű jelzőket, mint például: „kormánypárti”, „ellenzéki”, „legnagyobb”, „a legutóbbi választásokon győztes”, „az ellenzék vezető erejének számító”. Kifejezetten rádiós sajátosság, hogy bizonyos szóösszetételeket nem használunk, mert a szóvégi-szóeleji összecsengés félreértésekre adhat okot. Ilyenek például a kórházba szállíttották (helyette inkább vitték), tegnapi napon (egyszerűen csak tegnap). Hasonlóan, ha két testület összeül és együtt tanácskoznak, akkor az együttes ülés, és nem közös. Az ilyen hibákat, a fogalmazási aknákat és a túl bonyolult mondatokat egyaránt segít elkerülni, ha a hírt hangosan felolvassuk magunknak – kiderülhet, hogy mit nem lehet kimondani, és az is, hogy mi az, amit jobb, ha úgy nem mondunk ki. A hírforrások Riporterek (jó esetben szakriporterek). Közvetlen munkatársak, elsődleges információjuk megbízhatónak tekintendő, ők azok, akik a „csapatból” a helyszínen, a „tűz közelében” vannak. Természetesen vissza kell kérdeznünk, ha más forrásból (hírtelevíziók, MTI) eltérő tájékoztatást kapunk, de számunkra ők a primér forrás. Helyzetükből fakadóan állandó kapcso-

latban kell lenniük azokkal, akik „a híreket csinálják” vagy érintettek (politikusok, szóvivők, érdekvédelmi csoportok vezetői, rendőrség stb.). A riporterek feladata, hogy hozzák a sztorit, keressék az érdekes eseményeket. Minden szerkesztőségben kell lennie egy házi, a konkurencia miatt csak belső használatra szánt telefonkönyvnek, amely a fontos emberek elérhetőségét tartalmazza. Hírügynökségek, tévé- és rádióadók. A hazai és külföldi hírügynökségekre elő kell fizetni, de például a CNN hírtelevízió is pénzt kér azért, ha képes riportjait felhasználják. Sokszor azonban az is elég, ha az elkészített anyagban – a hírben, tudósításban – hivatkozunk a hírforrásra. Nemzetközileg elfogadottak a nagy hírügynökségek, miután nagyon szigorú a saját információik belső ellenőrzése is: ezek – a teljesség igénye nélkül – a Reuters, a DPA, az AFP, az AP. Ugyanakkor a hírügynökségek sem egyformán megbízhatók: itthon a nemzeti hírszolgálati iroda, az MTI rendelkezik a legkiterjedtebb hazai és külföldi tudósítói hálózattal, illetve – a fordítással járó késedelemmel és hibaszázalékkal együtt – a legtöbb külföldről átvett anyaggal. A tapasztalatok szerint a közelmúltban alapított kisebb magán-hírügynökségek anyagai többnyire használhatók, de szakmailag kevésbé megbízhatók, kevésbé ellenőrzöttek. Tükör. Az előre tudható, bejelentett, tervezett várható eseményeket tartalmazza (napi előzetes, heti tükör stb.). Szakszolgálatok. Kritikus eseteknél érdemes felhívni a rendőrséget, a mentőket, a tűzoltókat (vagy éppen a hegyimentőket, parti őrséget, ahol van ilyen). Megszokott, hogy az ottani ügyeletes nem örül a hívásunknak: olyan eseményről akarunk még többet, pontosabban megtudni, amiről jó eséllyel még ő sem tud eleget – nekünk viszont a lehető leggyorsabban tájékoztatnunk kell. Sokszor gát a felelősség felmerülése is: akit felhívtunk, egyeztetni akar a főnökével, ami két-három órás késést is jelenthet – közben a közszolgálati rádiónál négy adón félóránként hangoznak el híradások. Ennek a jelentőségét a médiatörvény érvénybe lépése óta egyre inkább felismerik az érintett hatóságok is: a rendőrségnél például elterjedt és működik a sajtóügyeletesek rendszere, már a megyéknél és a nagyobb városi kapitányságoknál is. Ne feledjük: itt is előnyt jelent a jó személyes kapcsolat.) Sajtóközlemények, sajtótájékoztatóra szóló meghívók. Ezeket óvatosan kell kezelni. Az esetek többségében csak a propaganda, az önreklám eszközéül szolgálnak azoknak, akik küldik: ritkán van bennük valódi hírérték. Ha mégis hír készül belőlük, ügyelni kell arra, hogy ne a reklám, hanem a közérdek kapjon hangot. Gyakoriak az olyan meghívók, amelyek a hírszerkesztőhöz futnak be, valójában azonban a (szak)riporterekre tartoznak – ezeket értelemszerűen nekik kell továbbítani. Vannak olyanok is, amelyek megérnek valamilyen háttérelemzést, aktuális riportot – ezekből hír nem készül, de szintén tovább szoktuk adni. Internet. Új forrás-lehetőséget teremtett az új technika, az internet. Felhasználásának tapasztalatai kettősek. Pozitív, hogy rendkívüli mértékben kiszélesedtek az információhoz jutás lehetőségei. Negatív, hogy a technikai gyorsulás mellett szabályozatlanok, egyúttal csökkentek is a szakmai követelmények. Tehát: az internet bizonyos esetekben jó, vagy akár nélkülözhetetlen hírforrás, de – megfelelő szakmai kontroll híján – válhat álhírek terjesztésének forrásává is. A döntés a szerkesztő felelőssége. Pozitív hatása vitathatatlan volt, amikor Jugoszláviában, a Milosevics-rendszer utolsó éveiben többször is előfordult, hogy betiltották a B–92 független belgrádi rádióadót: adásait, információit továbbra is el lehetett érni az interneten. A legtipikusabb álhír is az internetről került nyilvánosságra. 2001 áprilisában az ITAR-TASZSZ hírügynökség közölte, hogy meghalt a szaudi uralkodó. A jelentés kuvait-városi (!) diplomáciai forrásokra hivatkozva adta le, hogy a halálhírt néhány órán belül hivatalosan is be fogják jelenteni Szaud-Arábiában. A hírt a Magyar Rádió nem közölte: a bizonytalan forrás, hivatalos bejelentés hiánya mellett erősítette a kételyt az is, hogy a mértékadó nemzetközi hírforrások (BBC, CNN) sem adták le. A 14.17-kor kiadott gyorshírt – nyilván a megfelelő ellenőrzés után – 17.27-kor cáfolták (MTI 2001.április 9.). Mint kiderült, a téves információ egy honlapról terjedt el. Legfontosabb értékek és célok Ezek az alapelvek magától érthetődőnek tűnnek, mégis érdemes felidézni őket. A hírek szerkesztésének alapelvei: Pontosság. Közzététel, vagyis adás előtt meg kell győződni arról, hogy igaz-e az információ. Általános szabály, hogy minden hírt – a rendkívüli eseményeket mindenképpen – legalább két, egymástól független forrásnak meg kell erősítenie. Ilyen volt például, amikor rálőttek Orbán Viktor feleségének az autójára: a rendkívüli esemény úgy derült ki, hogy a hidakon, a fővárosból kivezető utakon rendőri ellenőrző posztokat állíttok föl. Erről „fülest”, értesülést kaptunk valamelyik kollégától: az információt a Miniszterelnöki Hivatal, a rendőrség és a kormányőrség erősítette meg, illetve pontosította, mielőtt az MTI kiadta volna. Kiderült, hogy valójában elrabolták a terepjárót, nem volt benne a miniszterelnök felesége, és a kormányőr lőtt rá a rablóra. A kétes forrásokat ki kell szűrni. Ugyanakkor egyértelműen elfogadjuk, és csak rendkívüli (gyanús) esetben ellenőrizzük külön az MTI anyagait, mert az ellenőrzést a távirati iroda hivatalból elvégzi. Hasonlóképpen kezeljük a saját tudósítóink vagy kollégáink információt. Minden szokásostól eltérő forrást külön jelölünk a hírek fejlécében, saját, belső információként. A hírben magában akkor szoktuk a hírforrást említeni, ha nem egészen vagyunk biztosak annak tartalmában, de leadjuk – ezzel némileg a felelősséget is áthárítjuk (például a „CNN hírtelevízió úgy értesült...”). Etikai, szerzői jogi okokból indokolt a forrás megnevezése, ha exkluzív információról van szó. Ebben az esetben a forrás közlése nem tekinthető az adott médium reklámozásának. Pártatlanság. Fontos elv és követendő gyakorlat, hogy a híradások, hírműsorok tartsanak egyformán távolságot minden parlamenti párttól és kormányzati intézménytől – szemben azzal az időnként hangoztatott elvvel, hogy a közszolgálati médiának minden parlamenti párthoz egyformán közel kell állnia. A hírszerkesztőnek nem szabad saját véleményét, állás-

foglalását beleszőnie a hírbe, híradásba: vita esetén nem állhat egyik fél mellé sem, vagyis elengedhetetlen a tárgyilagos tájékoztatás. A pártatlanságot a híradások folyamán terjedelemben (műsorpercben) is biztosítani kell, természetesen a hír fontosságának függvényében. Érdektelen, lényegtelen eseményről nem szabad csak azért hírt leadni, hogy arányos legyen a pártok szerepeltetése. Külön szabályok vonatkoznak a választási kampányra. Ezeket általában maguk a pártok egyeztetik egymással, illetve a média vezetőivel. Természetesen sokszor fizikai képtelenség egy négyperces híradáson belül az arányosság biztosítása, tehát a lényeg a hírfolyam (a hírek és híradások egész napos folyamatának) kiegyensúlyozottsága, pártatlansága. A hírekben lehetőleg tartózkodni kell a minősítésektől, kivéve azokat az eseteket, amikor a megértést szolgálják a jelzők: például szélsőséges vallási csoport fegyveresei stb. Kiegyensúlyozottság. Vitában, konfliktushelyzetben mindig meg kell szólaltani a másik (harmadik, negyedik...) felet is. Ez általában csak a hírfolyam egészében biztosítható, de visszautalással érzékeltethetőek az előzmények. A nyilvános vitában minden odatartozó nézetnek helyt kell adnunk, bizonyos időn belül. A hír általában adható akkor is, ha valamelyik felet nem tudjuk elérni. Reagáltatni a következő adásban is lehet. Korrektség. A nyilatkozót (adott esetben riportalanyt) tilos félrevezetni. Például ha csak névtelenül hajlandó nyilatkozni, kötelező a titoktartás, hasonló igény esetén a hang eltorzítása, az arc kitakarása, illetve nem szabad titokban felvenni a beszélgetést. Tilos a mondanivalót úgy szerkeszteni, vágni, hogy az mást sugalljon, mint a nyilatkozó tényleges álláspontjának a lényegét. A szerkesztés nem torzíthatja a nézeteket. Világos fogalmazás. Fontos a pontos fogalmazás, de legalább ennyire fontos a közérthetőség is. Mindig szem előtt kell tartani, hogy ugyanazt az adást széles rétegek hallgatják egyszerre: idősek, fiatalok, képzettek és kevésbé képzettek. A hírszerkesztő dolga, hogy valamennyiük számára egyformán érthetően és tartalmasan megfogalmazza az esemény lényegét. A hír(adás) tárgyszerű műfaj: kerülendők a dramatizáló, szenzációhajhász jelzők, de jó, ha a fogalmazásmód üde, érdekes, változatos, nem hivataloskodó, közel áll a köznapi beszédhez. Szakszerűség. Sok esetben magyarázat kell ahhoz, hogy mindenki megértse, miért fontos és érdekes, ami történt. A hírben ez ritkán lehet több egy mondatnál. Néha azonban előfordul, hogy maga a hír egyetlen mondat (vagyis a lead) – a többi háttér, magyarázat. Ebben az esetben sem szabad azonban elfelejteni, hogy ez sem tükrözheti az újságíró magánvéleményét. A szakszerűség abból a szempontból is fontos, hogy ha egy hallgató a saját szakterületén tévedésen vagy pontatlanságon kapja a hírszerkesztőt, akkor a későbbiekben más témákban is feltételezni fogja, hogy az adott médium információi nem megbízhatóak. Ennek elkerülésére a hírekkel komolyan foglalkozó adók szakriportereket foglalkoztatnak, akik nemcsak jó újságírók, de egy-egy szakterületnek (például az egészségügynek, repülésnek vagy éppen a parlamenti visznyoknak) is avatott ismerői. Gyorsaság. A gyorsaság, pontosság és a fontosság szempontjai keresztezik egymást. Általános tapasztalat, hogy bizonyos hírszolgálatok hajlamosak arra, hogy a gyorsaságot tekintsék elsődlegesnek. Ennek eredménye lehet, hogy ellenőrizetlen, vagy valós, de pontatlan információt közölnek – legfeljebb később helyesbítenek. Ilyen eset volt, amikor a világrádiók egy része egy amatőr rádiósra hivatkozva (még a nyolcvanas években) közölte, hogy a Perzsa-Arab öböl fölött lelőttek egy nyugati utasszállító gépet. Mint később kiderült, ez nem volt igaz: a szóban forgó légitársaság minden járata utasaival együtt épségben megérkezett. A BBC nem áldozza fel a pontosságot a verseny kedvéért: a legfontosabb szempont a hitelesség, inkább valamivel később, de korrekt információt közöl. Ezt az alapelvet fogadja el a Magyar Rádió is. Az erősödő hírversenyben azonban mindig nagy nyomás nehezedik a mindenkori szerkesztőre, hogy elsőként adjon közre egy információt. Ugyanakkor látni kell, hogy a munka során nincsenek „fekete-fehér” helyzetek, éppen a felelős szerkesztő feladata az ellentétes szempontok kezelése. Jogszerűség. Látszólag nyilvánvaló követelmény, hogy az újságírónak – saját maga és a cég érdekében is – ismernie kell és tiszteletben kell tartania saját országa törvényeit, valamint annak az államnak a törvényeit, ahol éppen dolgozik. Egyetlen hitelesnek tartott, komoly adó sem tűri el, hogy a munkatársa törvényt sértsen. Érzékenység. Ez a szempont általában a kisebbségi, illetve bármilyen „mássági” ügyek kapcsán kerül elő. A fő szabály, hogy tiszteletben kell tartani a kulturális, vallási és egyéb sokféleséget, amely minden társadalomra jellemző. Ugyanez igaz az emberek magánéletére is – hacsak a köz ügye másképp nem kívánja. Ennek meghatározása azonban megint csak rendkívül érzékeny kérdés, és embere válogatja, hogy kinek mi fér bele a „közügy érdekében” kategóriába. Az biztos, hogy a nyugati sajtó sokkal kevésbé hajlamos tekintettel lenni a közszereplők ilyen értelemben vett egyéni érzékenységére, mint a hazai. Fogalmazni mindenképpen úgy kell, hogy szavaink ne sértsék a kisebbségeket, a hátrányos helyzetű embereket, csoportokat. Hatékonyság. A BBC – és minden maga iránt igényes adó – állandóan magas színvonalú munkát vár el munkatársaitól. Ennek alapja a megfelelő szakmai tapasztalat és rutin – ez azonban önmagában soha nem elegendő. A minőségi szerkesztés rendszeres és folyamatos felkészülést igényel. Ennek feltételeit (terhelhetőség, munkaidő, beosztás) a jó menedzsment beépíti a működési rendszerbe. A rendszeres – adáson kívüli – felkészülés mellett szükséges az alkalmankénti, nagyobb lélegzetű továbbképzések biztosítása is, annak érdekében, hogy a hírek, hírműsorok szolgáltatása ne váljon lélektelen rutinfeladattá. Mindezek az alapelvek azonban csak akkor követhetők, akkor válnak hatásos eszközévé az újságírói munkának, ha a hírszerkesztő egy működő szerkesztőségi rendszerben dolgozhat, ahol megkapja a szükséges szakmai és háttér támogatást munkájához. Ehhez is kell egy csapat, még akkor is, ha maga a szerkesztő formálisan egyedül dolgozik. Bizonyos kérdésekben, ügyek kezelési módjában pedig elkerülhetetlen egy egységes szerkesztőségi álláspont kialakítása, mert az egész intézmény megítélését rontja, ha a szerkesztőség különböző tagjai különböző gyakorlatot követnek.

Bolgár György: Beszéljük meg! Magvető Könyvkiadó Kft., Budapest, 2000

Bolgár György közelmúltban megszüntetett, Beszéljük meg! című műsora nyolc év alatt több mint hatszáz adást ért meg, ez idő alatt az ország egyik legnépszerűbb, leghallgatottabb rádióműsoraként tartották számon. A könyv a Beszéljük meg! történetét meséli el, a kulisszatitkok, a bírósági perig vezető viták, de mindenekelőtt a felidézett adásrészletek révén. Fordulatos és tanulságos történet azoknak is, akik hallgatták a műsort, és azoknak is, akik csak hallottak róla.

Bolgár György: Megbeszéltük Glória, Budapest, 2005 Népszerű rádióműsorból könyvet csinálni egyszerre hálás és hálátlan feladat. Hálás, mert egy közismert címet nem kell a piacra bevezetni, ráadásul egy sikeres műsornak megvan a maga hálás közönsége, de hálátlan, mert a rádiós beszélgetések műfaja egy az egyben nem tehető át írásban. Mi több – azaz kevesebb –, ami élőben, az elhangzás pillanatában izgalmas és talán váratlan is volt, utólag, visszaidézve már nem lehet, hogy lejárt lemez. Nincs unalmasabb a tegnapi újságnál, szokták mondani, ám ez nem igaz, mert gyakran előfordul, hogy a műsorban megszólalók is hetekkel vagy hónapokkal korábbi kijelentésekre hivatkoznak, hosszú ideig emlegetik, hogy ki mit és hogyan mondott. Arról nem is szólva, hogy bizonyos megjegyzések, megállapítások utólag, visszatekintve válnak igazán meghökkentővé és izgalmassá. Már akkor ezt mondták az emberek? Jé! Előre tudták, sejtették? Ki hinné? Ha valaki meg akarja tudni, hogyan gondolkodnak az emberek – pro és kontra – az ország dolgairól, akkor csak bele kell hallgatni a Klubrádió Megbeszéljük című műsorába, vagy el kell olvasni ezt a könyvet, amelyből kiderül, hogy az utca embere (és a rádió hallgatói) átlát a szitán.

Bolgár György: Klub, rádió, média, őrület 168 Óra, 2006. december 7., 26-27. o. http://www.168ora.hu/cikk.php?cikk=6814 Hogy megy az idő! Csak mintha visszafelé menne. Öt éve már, hogy elindult az új Klubrádió, amely a korábbi közlekedési rádióból átváltott kereskedelmi alapon működő, mégis közszolgálati jellegű és tartalmú adóvá, éppen egy olyan időszakban, amikor – közeledvén a választásokhoz – megint nyakig benne voltunk egy sokadik médiaháborúban. Aztán nem sokkal később, 2002 tavaszán győzött a szocialista-szabaddemokrata-koalíció, amitől az ember a médiaviszonyok tisztulását (is) várta, most meg a tisztulás helyett nemhogy a médiában, de az egész közéletben háború van. És még jó, hogy e háború az utcákon csak pillanatokra lángolt föl. A történelem kerekét nem lehet viszszaforgatni? Ugyan már! Lehet, és sokan mély meggyőződéssel meg is teszik. Amikor 2002 legelején az akkori közszolgálati rádióban megszüntették betelefonálós műsoromat, még senkinek - se megszólaló hallgatónak, se közéleti szereplőnek, se magát demokratának valló politikusnak – nem jutott eszébe, hogy az árpádsávos zászlót nemzeti jelképként emlegesse. Ma ellenben hasonló klubrádiós műsoromban (amelyet mellesleg balliberális elfogultsággal vádolnak) egymástól veszik át a telefonkagylót (egyelőre kisebbségben) azok, akik semmi kivetnivalót nem találnak sem az árpádsávos zászlókban, sem abban, hogy a zászlót Fidesz-gyűléseken, sőt kongresszuson lengetik, de például abban sem, hogy valaki fideszes önkormányzati képviselő létére náci egyenruhákat gyűjt. Mint ahogy például az ismert, vezető fideszes politikus sem hajlandó a műsorban nyilatkozva megérteni: attól, hogy az Árpád-házi királyok egy része ilyen zászlót használt, a mostani lelkes jelképgyártásnak és -használatnak nem az az üzenete, hogy visszaültessék a trónra a kihalt Árpád-házat, vagy hogy az éppenséggel vörös zászlót használó Szent István gazdag hagyományát ápolják. Bevallom, tele voltam naivitással, amikor 2002 januárjában úgy és abban a reményben csatlakoztam az egy hónappal korábban átalakult Klubrádióhoz, hogy akkor majd ott kicsiben megcsinálhatjuk az informatív, érvelő, vitázó, kiegyensúlyozott közszolgálati rádiót, ha nem is köz-, hát legalább kereskedelmi szolgálatban. Mert igaz ugyan, hogy megcsináltuk, sőt szűkösebb lehetőségeink ellenére jóval informatívabbak és kiegyensúlyozottabbak voltunk, mint a közrádió, mégis azonnal a balliberális oldalra szorított bennünket nemcsak a jobboldal, hanem (engem) meglepő módon maga a hallgatóság is. Félreértés ne essék, baloldali és liberális világnézetemet nyíltan és nyugodtan vállalom, sőt egy kereskedelmi rádióban, ahol például a betelefonálók nemritkán a véleményemet kérdezik, el is mondhatom, mégis eleinte azt gondoltam, igazi közszolgálati média híján egy kereskedelmi rádió is tud majd magyar BBC-ként működni. Ám pillanatok alatt kiderült, hogy amint a rádiózásban (és a tévézésben) is több szereplő léphet a pályára, a közönség ugyanúgy választ közülük, mint az írott sajtóban. És ez a választás determinál. A jelentős részben baloldali és liberális hallgató rögtön elvárta és azóta is elvárja, hogy a rádiója ebben a hangnemben szóljon hozzá. Úgyhogy ebből a szempontból akár meg is érteném a jobboldali sajtót. Hiszen a jobbos közönség egy része nyilván szomjazza, megköveteli az ellentmondást nem tűrő, baloldalt gyalázó hangot. Nem állítom, hogy ez kizárólag jobbos tulajdonság: klubrádiós műsorvezetőként gyakran megkapom a velem szimpatizáló hallgatóktól, hogy miért vagyok kíváncsi a fideszes politikus véleményére, hiszen azt már sok helyen amúgy is hallhatták, nem érdekli őket. Vagy hogy miért engedem annyit beszélni a jobboldali nézeteket valló hallgatót, amikor ez nem az ő rádiója? Amire egyrészt az szokott lenni a válaszom, hogy jobboldali betelefonálóból nálunk kevesebb van, ezért nekik is igyekszem esélyt adni, másrészt – és ez a fontosabb – az ellentétes oldalak, nézetek és világnézetek ütköztetésének azért van értelme, mert ez a műsor és ez a rádió a magyar valóságot akarja megmutatni. Balostul, jobbostul, mindenestül. Az újságírás, rádió- és tévéműsor-készítés célja a valóság feltárása, bemutatása, elemzése, értékelése kell hogy legyen, nem egyfajta (akármilyen helyesnek is gondolt) vélemény ismételgetése, sulykolása. A magam bizonyára meglévő elfogultságaival igenis erre törekszem, ugyanakkor a másik oldalon nyomát sem látom, hogy a sajtó munkásai megpróbálnának valamennyire ellenállni a rájuk nehezedő nyomásnak. Éppen ellenkezőleg: ráerősítenek, gyakran ők hergelik, tüzelik, heccelik olvasóikat és nézőiket, olyanokat mondanak ki nagy nyilvánosság előtt, amiket a vérmes közönség legföljebb csak nevét nem vállalva mer leírni az internetes fórumokon. Fegyverként használják a médiát. Lőnek, szúrnak, sebeznek vele. Olyan harci eszközként, amellyel nemcsak a nekik szimpatikus politikát támogatják vagy szolgálják, még csak nem is egyszerűen annak hatalomra juttatására törekszenek, hanem amellyel a szemben álló politikai oldalt és az így-úgy hozzáköthető médiát örökre száműzni akarják az egész magyar közéletből. Ilyen (alaphangon antidemokratikus) körülmények között ott tartunk, hogy a bal- és liberális, illetve a jobboldali sajtó hangadó emberei egyszerűen nem vitázhatnak, nem ülhetnek le egymással, még sokkal kevésbé, mint a politikai élet szereplői. Nincs legkisebb közös nevező, nincs szinte egyetlen, közösen elfogadott vagy azonosan értelmezhető érték, és nincs a legminimálisabb személyes tisztelet sem (hiszen jobboldalról éppenséggel a legszemélyeskedőbb, mindennapos durvaság van). Ott tartunk, hogy úgy látszik: még a köztársasági elnök sem képes más kategóriákban gondolkodni, mint a végtelenül hamis és hazug, sematikus felosztásban. Abban, hogy a médiában létezik egy magát az alkotmányon kívülre helyező jobboldali szélsőség (amely mellesleg meg akarja dönteni a polgári demokráciát, faji alapon uszít, embereket szándékosan megfélemlít). Ám ezzel szemben áll egy másik szélsőség – amely ugyan teljes mértékben a fennálló demokratikus rendszer pártján van –: a balliberális sajtó. Holott az éles véleményalkotás még nem egyenlő a szélsőségességgel, a demokráciaellenességgel, és nem egyenlő az emberi méltóság megsértésével. Úgyhogy baloldali és liberális mértéket adó sajtó igenis létezik, ráadásul nem sokban különbözik a hasonló nyugatitól, ugyanakkor a jobbolda-

lon legalábbis a hangadók közül szinte mindenki elvesztette a mértéket. Pontosabban van mérték, de ezt a mértéket a minél durvább, minél gyalázkodóbb, minél nagyobb sokkot, döbbenetet vagy éppen dühöt kiváltó megállapítások adják. Több robbanófejes szavak röpködnek a levegőben, és csak idő kérdése, mikor robbannak. A baloldali és liberális sajtó kétségbeesetten igyekszik betartani a szakma szabályait (nem állítom, hogy mindig sikerül), de a jobboldali média szélsőségesei (akik sajnos a jobboldal főáramában vannak, nem a szélén) egyre nagyobb bombákat és robbanótölteteket gyártanak. Már ez is elviselhetetlen, de semmi ahhoz képest, amit a sorozatos robbanások fognak okozni. Fegyverzetcsökkentési, leszerelési tárgyalásoknak semmi esélyük. Amíg a jobboldal politikai vezére az ellenfél politikai megsemmisítésére törekszik, a vele együtt gyakran megjelenő szélsőséges publicista sem adhatja alább. És amíg a vezénylő tábornok a parlamenten kívülről döntené meg a parlamenti többséget, a lelkes tévétudósító is forradalmárokat vizionál a szélsőséges rendbontókban. Robbanás előtti zaj van. Akkora, hogy már talán nem is hallani, mit mondok.

Terestyéni Tamás: Vizsgálat a „Vasárnapi Újság” című rádióműsorról Médiakutató, 2003/1. sz. (tavasz) 61-84. o. http://www.mediakutato.hu/cikk/2003_01_tavasz/04_vizsgalat_vasarnapi/01.html A közszolgálati Magyar Rádió egyik legvitatottabb műsora, a „Vasárnapi Újság” című politikai magazin. Az alábbi írás a 2001 novemberében és decemberében sugárzott kilenc adás alapján készült tartalomelemzés eredményeit ismerteti. Elsősorban azt vizsgálja, milyen értékeket, üzeneteket képvisel a „Vasárnapi Újság”, és milyen módszerekkel közvetíti azokat. 1. Elöljáróban Az alábbi írás egy olyan tartalomelemzésnek az eredményeit ismerteti meg az olvasókkal, amelyet a szerző 2002 elején az ORTT megbízásából készített azzal a céllal, hogy adalékokat szolgáltasson annak a kérdésnek az eldöntéséhez, vajon megalapozottak-e a „Vasárnapi Újság” című rádióműsorral kapcsolatban – az akkortájt legalábbis – sűrűn megfogalmazódó fenntartások, kifogások. Bár a vizsgálat lezárulta óta közel egy esztendő telt el, megállapításaink közreadását több tényező is nyomatékosan indokolja. – Az elemzés a maga idejében nem kapott nyilvánosságot (állítólag az ORTT a választások idején nem látta volna célszerűnek egy olyan anyag publikálását, amely az egyébként is kiélezett politikai harcokban további konfrontációkat gerjeszthetett volna), holott feltehető, hogy a médiapolitikusokat és a médiakutatókat, de általában mindenkit, akit érdekelnek a média ügyei, ma is erősen foglalkoztatja a közszolgálati rádiónak ez a produkciója. – A műsor az időközben lezajlott események (kormányváltás, főszerkesztői vezetőcsere, változások a közszolgálati csatornák kuratóriumaiban és az ORTT-ben, önkormányzati választások) ellenére változatlanul a hazai jobboldalikonzervatív nézetek egyik legfőbb fóruma a közszolgálati médiában. – A „Vasárnapi Újság”-ra külön felhívja a figyelmet az a körülmény, hogy a magyar jobboldali-konzervatív politizálás vezéralakja, Orbán Viktor (a vizsgált adások elhangzásának és elemzésének idején Magyarország miniszterelnöke) – mintegy a bizalmát, szellemi-ideológiai azonosulását és támogatását kifejezve – többször is megszólalt műsorban. A „Vasárnapi Újság” több mint egy évtizede vasárnaponként reggel hat és fél kilenc között a Magyar Rádió Kossuth adóján jelentkező politikai magazinműsor. Szerkezete hosszú ideje változatlan. A zenei szignál és a hat órai hírek után figyelemfelhívó tartalomismertetés, majd „Vasárnapi kalendárium” címmel történeti összeállítás hallható több évtizeddel, akár száz évvel korábbi híradásokból. Ezután kezdődik a műsor tartalmi lényegét adó interjúk, riportok, tudósítások, jegyzetek, könyvismertetések sora. Egy-egy adásban átlagosan hét-nyolc ilyen műsoregység hangzik el. Az egyes műsoregységek között a mindenkori műsorvezető mond rövidebb-hosszabb összekötő, felvezető szövegeket. Nem ritka azonban, hogy ezek a szövegek tartalmukat és terjedelmüket tekintve önálló műsoregységnek, rádiós publicisztikának (jegyzetnek) hatnak. Minden adásban jelentkezik „Mondom néktek” címmel egyházi rovat, amelyben a történelmi keresztény egyházak személyiségei, papok, lelkészek szólalnak meg és küldenek vallási intelmeket, üzeneteket a hallgatóságnak. Hét és nyolc órakor ismét hírek hallhatók, a rövid hírcsomag előtt azonban minden adásban egy hosszabb jegyzet hangzik el. Az általunk vizsgált adásokban ezeket egy kivételével Lovas István készítette és olvasta fel. A nyolc órai hírek után „Kárpátmedencei krónika” címmel közel félórás összeállítás következik olyan riportokból, interjúkból, tudósításokból, amelyek a szomszédos országokban élő magyarokkal foglalkoznak. Végül az adás utolsó perceiben hallgatói véleményekből és hozzászólásokból válogatnak a szerkesztők. Az egyes műsoregységek között többnyire komolyzenei részletek csendülnek fel, de az alkalomtól függően egyházi vagy népzene is elhangzik. Elemzésünk a műsornak a 2001 novemberében és decemberében sugárzott kilenc adását vizsgálta. Ebben az időszakban a műsor vezető szerkesztője (főszerkesztője) Haeffler András volt, a műsorvezetői feladatokat a vezető szerkesztő mellett Stifner Gábor, Ulbrich András, Kardos Katalin és Földvári Gábor látták el. Dolgozatunk első felében a műsor egyes adásainak részletes bemutatása olvasható időrendben, azzal a célszerű egyszerűsítéssel, hogy a „Kárpát-medencei krónika” című összeállítással és a hallgatói véleményekkel külön nem foglalkozunk, mert ezek hosszadalmas ismertetése már nem sokat tehetne hozzá az előzményekhez. Előrebocsátjuk, hogy az adások, illetve a műsoregységek leírásában csak a fontosabb témák és a hangsúlyosabb állítások jelzésére szorítkozunk, lehetőség szerint olyan formában, amely a tömörítés ellenére is visszaidézi a megszólalók és a műsorvezetők eredeti szóhasználatát és stílusát. Úgy véljük, kommentárokra nincs szükség – a részletek magukért beszélnek. (Talán nem is szükséges, mindenesetre a félreértések elkerülése végett felhívjuk a figyelmet arra, hogy a tartalmi kivonatokban említett aktualitásokat a műsor elhangzásának időbeli kontextusára, tehát az akkori eseményekre, az akkori közszereplőkre, az akkori politikai elrendeződésre kell vonatkoztatni.) A dolgozat második fele értékelő jelleggel az általánosítható tanulságokat foglalja össze. 2. A műsor vizsgált adásainak rövid ismertetése 2.1. 2001. november 4. Ezen a napon a műsor teljes egészében az 1956-os forradalomra való emlékezés jegyében telt. A műsorvezető Stifner Gábor azzal indított, hogy 45 éve ágyúszóra ébredtünk, és az ekkor újrakezdődött kommunista rendszernek tudható be, hogy most rosszabb az életünk, mint amilyen lehetett volna. A műsor riportjai, tudósításai között az ötvenhatos megemlé-

kezésekkel kapcsolatos információk voltak hallhatók, és ez alkalommal a szokásos „Vasárnapi kalendárium” is a forradalom egykori híreiből válogatott. Az első összeállításban Bőzsöny Ferenc és a Magyar Rádió akkori bemondói emlékeztek az intézmény forradalom alatti működésére. Az események tanúitól hiteles történeti beszámolót kaphattak a hallgatók. Ezután interjú következett egy idős férfival (Dobos Lajos?) 1, aki Juta dombi kiskatonaként 22 évesen esett áldozatául a forradalom utáni megtorlásoknak. Halálra, majd életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, hosszú évekig raboskodott. Mint elmondta, elveszett az egész élete. Megkeseredett ember lett, de nem kíván bosszút állni. A harmadik interjúban Tóth Zoltán, az 1956-os Miskolci Munkástanács tagja beszélt. Meghurcolták, letartóztatták, a fogság után nem kapott munkát, ahol lehet, megalázták. Úgy látja, hogy az egykori megtorlók fényesen élnek, elmaradt a felelősségre vonás, jobban megy nekik, mint a becsületes magyar embereknek. Véleményét azzal zárja, hogy nagyobb megbecsülésben kellene részesíteni az egyszerű szabadságharcosokat. Pongrácz Gergely volt a következő megszólaló. Arról nyilatkozott, hogy Kiskunmajsán 56-os múzeumot létesít. Tulajdonképpen Budapesten látott volna szívesen egy ilyen intézményt, de véleménye szerint a mostani polgármester mellett ez aligha valósulhatna meg. Élesen támadja a baloldali ellenzéket: az MSZP ki akarja sajátítani 56-ot; a „Heti Hetes”, az RTL Klub sértő hangon beszél a nemzeti oldalról; Horn Gyula nem röstellt megjelenni a 301-es parcellánál a szabadságharcosok és a meghurcoltak megemlékezésén; a volt kommunisták között vannak a legnagyobb kapitalisták; nem a reformkommunisták csinálták a forradalmat, mi nem megreformálni, hanem megszüntetni akartuk a kommunizmust; még mindig nem született ítélet a sortüzek ügyében. Egy erdélyi magyar publicista Mojszesz Márton emlékét idézi fel, aki diákként átszökött Romániából Magyarországra, hogy segítsen a forradalmároknak. 1959-ben a román hatóságok forradalmi versei miatt kirúgták az egyetemről, meghurcolták, fizikailag megkínozták, később pedig csak alantas munkát kaphatott. A politikai terror elleni tiltakozásul a brassói pártbizottság előtt benzinnel leöntötte és felgyújtotta magát. Sérüléseibe három hónap múlva belehalt. Ezután összeállítás következik a műegyetemi fiatalság forradalmi szerepéről. Megszólal Pálinkás József oktatási miniszter, majd Vajna Zoltán, a Műegyetemi 56-os Alapítvány elnöke arról beszél, hogy ma is sokan a baloldali sajtó hatása alatt állnak, és nem rendelkeznek megfelelő ismeretekkel a történtekről. Hasonló mondandója van a Rákóczi Szövetség elnökének is. Az emberek félrevezetettségének illusztrálására rövid interjúk hangzanak el, amelyekből az tűnik ki, hogy sokan még mindig a Kádár-rendszer hívei. Négy kérdezett közül csupán egy nyilatkozott elítélően a kommunista múltról: utálja Kádárt, még mindig pozícióban ülnek a régi elvtársak, nem kérnek bocsánatot a bűneikért. Tóth Ilonára emlékezett Pokorni Zoltán és Dávid Ibolya, majd egy volt csoporttárs egyetemi professzor, végül pedig Boross Péter. A forradalom mártírjának személyiségét felidéző megemlékezés szavaiba a riporternő beleszövi, hogy a 301-es parcellánál tartott gyászünnepségen az MSZP is megjelent, anélkül hogy bocsánatot kért volna a megtorlásokért. Csapody Miklós főszereplésével összeállítás hangzott el arról, hogyan működött a kádári elnyomó rendszer: nem volt lehetőség politikai tevékenységre, csak az MSZMP-ben, besúgók figyelték az embereket, az értelmiség meg volt félemlítve. A törvények azonban ma is védik a besúgók és a beszervezők személyiségi jogait, és az ellenzék is védelmet nyújt nekik. Lovas István jegyzete arra hívta fel a figyelmet, hogy a jobboldal nemcsak Magyarországon, de Nyugat-Európában is egyre erősebb. Korábban az MSZP és az SZDSZ zavartalanul uralkodhatott, de változnak az idők, a jobboldal megtalálta a hangját a balliberális média terrorjával szemben is, bár folyamatosan támadják, antiszemitizmussal és rasszizmussal vádolják. A „Kárpát-medencei krónikában” is a forradalom, illetve a megemlékezés volt a fő téma. Végül reklámnak is beillő ismertetés hangzott el Kiszely Gábornak a kommunista államvédelmi szervek tevékenységét vizsgáló könyvéről, aztán hallgatói reagálásokkal zárult a műsor. Ezeknek a leggyakoribb motívuma az volt, hogy nem valósult meg az igazi rendszerváltás, nem történt bocsánatkérés a kommunista utódpárt részéről, MSZP-s gyilkosok jelentek meg a 301-es parcellánál. 2.2. 2001. november 11. Ulbrich András műsorvezető Szent Márton napi köszöntőjében arra emlékeztet, hogy a világ tele van agresszióval, háborúval: szeptember 11-i merénylet New Yorkban, harcok Afganisztánban, Izraelben; ma nagyon kellene Szent Márton védelme. A Holt-tengeri tekercsek ügyével indulnak a riportok. Egy teológus professzor és Hajdú Demeter Dénes közíró úgy tudja, hogy a Vatikán esetleg átértékelni és átírni készül a Szentírást, nem utolsósorban Vermes Géza a Londonban élő, keresztény hitről zsidó hitre visszatért ókortörténész ügyködésének köszönhetően. Szerintük Vermes (akinek zsidó kötődése erős hangsúlyt kap a műsorban) azon a torz állásponton van, hogy a mai keresztény egyházak nem Jézus egyházai; ezzel nyilvánvalóan a kereszténység alapjait kezdi ki, és a Vatikánt is megkísérli befolyásával félrevezetni. Győrfi László új, immár 16. könyvének ismertetése. A mű, amely az Aki megszökött a halál elől címet viseli, a szerző szándéka szerint nem kis részben személyesen is megélt történelmi tények szépirodalmi formában való előadása az 1956os magyar forradalomról. Győrfi kissé meg van sértődve, mert a nemzeti oldal lapjai nem reagáltak munkájára, az általa álliberálisnak nevezett többi laptól meg egyébként sem várna semmit. A könyvismertetést tudósítás követi a miskolci „301-es” parcelláról. A műsorban keserű hangvételű riport hangzik el az egyik kivégzett lányával, akinek szintén sokat kellett szenvednie a Kádár-rendszer alatt. A következő epizód azzal foglalkozik, hogy még mindig lehet találkozni kommunista önkényuralmi jelképekkel. Doboz református lelkésze a helyi állapotok ellen tiltakozva levelet írt arról, hogy a kormánynak kötelessége lenne fel1

A férfi utóneve többszöri meghallgatás után sem volt egyértelműen kivehető.

számolni a kifogásolt önkényuralmi jelképeket. Jogértelmezési tehetetlenséget emleget, és arra utal, hogy a kommunista önkényuralmi jelképek ügye akkor lesz lezárva, ha a baloldal végleg eltűnik. Az ötödik műsoregység Karsai József újabb közéleti szerepléseit tárgyalja, nyomatékkal kiemelve, hogy a „búzaégető” útban van az MSZP felé. A Földművelésügyi Minisztérium részéről úgy kommentálják Karsai megnyilatkozásait, hogy azok agrárszakmai köntösbe bújtatott politikai akciók. Ezen a ponton a műsorvezető Ulbrich András kisebb jegyzetet szúr közbe a gyakori templomrongálásokról, a Regnum Marianum keresztjének helyreállítása kapcsán azzal a végkövetkeztetéssel zárva szavait, hogy a kereszt a barbár vandalizmus ellenére is mindig újra „felragyog”. A hatodik műsoregység figyelmének középpontjában az a hír áll, hogy az MSZP szerint a köztisztviselői esküből ki kell venni az „Isten engem úgy segéljen” fogadalmat, mert olyan hitéleti elkötelezettséget sugall, amely sérti a világnézeti semlegesség elvét. A Fidesz-MPP képviselője (Perlaki Jenő) határozottan védi a magyar hagyományban meggyökeresedett eskűszöveget. Ezután – az előbbiekhez kapcsolódóan – a műsorvezető röviden kitér arra, hogy egy SZDSZ-es képviselő hagyománytipró módon új himnusz írását kezdeményezte volna, továbbá hogy az MSZP egy vetélkedőszerű politikai totóban Orbán Viktor miniszterelnöknek Sztálinnal és Hitlerrel való összehasonlítását sugallta a játék részvevőinek. Ezt követően a kormánykoalíció által kialakított népesedési modellről hallható egy rövidebb interjú, amelyben Baranyi Károly a Fidesz-MPP, illetve a Nemzeti Pedagógus Műhely képviseletében arról beszél, hogy mit is jelentene és milyen előnyökkel járhatna a nagyszülők javára az unokák részéről majdan megtehető adófelajánlás, amelyet a kormánykoalíció javasol. Itt ismét megszólal a műsorvezető, és hangsúlyosan dicséri a kormány családprogramját. Témájában szorosan kapcsolódik az előzményekhez a következő összeállítás is a magyar asszonyszervezetek szövetségéről. A hallgatók megtudják, hogy nem feminista szélsőségesekről van szó, hanem olyan asszonyokról, akik tenni akarnak a családok védelméért és a népesedéscsökkenés megállításáért. Csath Magdolna hangsúlyozza a fellépést a szavak kifordítása, a megtévesztés, valamint a klónozás ellen. Ezután hosszabb interjú hangzik el Mikola István egészségügyi miniszterrel a kórházak helyzetéről, a tervezett reformlépésekről, az egészségügyi magánosítás lehetőségeiről. Lovas István jegyzete arra tér vissza, hogy a 301-es parcellánál tartott megemlékezésnél kifütyülték Kovács Istvánt, Demszky Gábort és Mécs Imrét. Úgy véli, az egykori 56-os halálraítélt Mécs Imre azt kapta, amit megérdemelt azért, hogy a balliberálisokkal, a posztkommunistákkal közösködött: a mútbéli tett nem lehet mentség, a lényeg az életút iránya. Lovas még arra is tesz egy burkolt célzást, hogy Mécs – mintegy Júdás-pénzként – magas képviselői fizetést kapott. 2.3. 2001. november 18. Stifner Gábor műsorvezető elöljáróban a státustörvénnyel kapcsolatos fejleményeket kommentálja: a román sajtó teljesen hisztérikus, végő soron az a bajuk, hogy a magyarok nem akarnak Erdélyből kivándorolni. Az első interjúalany Bakai Kornél történész professzor, aki Attila hun uralkodó dicséretét zengi, igen messze elrugaszkodva a (tudományosan) sztenderdnek tekinthető felfogástól. A professzor szerint Attila volt az európai egység gondolatának első kezdeményezője. Ünnepelni kellene születésének napját; neve benne van a „nemzetközi tudatban”; minden ellenkező állítással szemben Catalaunumnál nem csatát vesztett, hanem „fényesen győzött”. Megtámadta Rómát, ott is győzelemre állt, de végül megkegyelmezett a városnak, mert a híresztelésekkel ellentétben egyáltalán nem volt barbár, hanem egyistenhívő; manapság nem kellene elfojtani a hun-magyar szálak emlegetését, hiszen maga Árpád és a magyar krónikák is tőle eredeztették a magyarokat; óriási személyiség volt, hatalmas birodalmat épített Koreától az Atlantióceánig, amely nem gonosz birodalom volt, hanem egyetemes emberi. Attila nem kapja meg a méltó helyét a magyar történetírásban; ezt jól mutatja, hogy a Magyar Tudományos Akadémia „dühe” által szerkesztett História és a Soros által támogatott Rubicon mindent kétségbe von Attilával kapcsolatban. Miért nincsenek Magyarországon szobrai, emlékművei ennek a rendkívüli történelmi személyiségnek? Pályázati felhívás kell, hogy végre foglalkozzanak vele. A második összeállítás a cigányság felemelését szolgáló oktatási támogatásokról szól. Farkas Gabriella, a Nemzeti Etnikai és Kisebbségi Hivatal tanácsadója és Baranyi Károly (Fidesz-MPP) elmondja, hogy megteremtődött a tehetséges cigány gyerekek oktatásának támogatását célzó program, ösztöndíjak kínálkoznak cigány fiatalok számára, és már tapasztalható is, hogy a cigányok körében emelkedett a tanulás presztízse. Közben egy roma lány elmeséli, hogy továbbtanulását nem tudta volna finanszírozni, most viszont a támogatásnak köszönhetően egyetemi előkészítő tanfolyamra járhat. A következő riport a népegészségi kormányprogrammal foglalkozott. Jávor Andrástól megtudhatták a hallgatók, hogy a magyarországi népesség egészségi állapota igen rossz; a Horn-Kuncze-kormány csak rontott a helyzeten, bár támaszkodhatott volna a nagy tekintélyű Kertai professzor szaktudására és tapasztalatára; most végre változni látszik a helyzet, mert a polgári kormánynak köszönhetően megszületett az egészségfejlesztés ígéretes programja. A műsorvezető mintegy alátámasztva az imént hallottakat, néhány mondatban külön is hangsúlyozta, hogy a kormány minden téren kiváló eredményt ért el az elmúlt négy évben. A számítógépes hálón tapasztalható agresszió és bűnözés vagy inkább az internetre is átterjedő politikai szembenállás volt a témája a negyedik összeállításnak. Politikai hackerek feltörik és tönkreteszik az ideológiai okokból nekik nem tetsző honlapokat és portálokat, például a „Nemnemsoha” honlap szerzői panaszolják, hogy számítógépes politikai kalózok támadják őket.

Ezután Kőrösi Imre nyilatkozott a rendszerváltásról szóló kritikájának harmadik részéről, amelynek Így ítélkeztek ti a címe, és főképpen az igazságszolgáltatásról és a bűnüldözésről szól. A szerző szerint Magyarországon eluralkodott a szervezett bűnözés: nincsenek megfelelő súlyú és elriasztó ítéletek, az igazán nagy és kiterjedt bűnözés feltáratlan maradt, hiszen a privatizációban és a bankkonszolidációban végrehajtott visszaéléseket elhallgatták; ami a pénzcsinálással függ össze, az mind bűnözés. A hatodik műsoregységben Grespik Lászlót kérdezték a Medgyessy Péter ellen a Gresham-palota eladásával kapcsolatban a Magyar Demokrata és a Magyar Nemzet hasábjain megfogalmazott vádakról. Grespik úgy nyilatkozott, hogy nem sokat tud mondani, csak azt, hogy ha a szocialista városatyák pénzt kaptak Medgyessytől, akkor egyértelműen bűntény történt. Saját hatáskörben azonban nem sokat tehet, csak azt állapíthatja meg, hogy az ügy mindenképpen sérti az erkölcsi érzéket. A műsorvezető azzal zárta az interjút, hogy Medgyessynek felajánlották a reagálás lehetőségét, ő azonban ezzel nem kívánt élni. Lovas István ez alkalommal az ATV „Sajtóklubja” általa vezetett adásának megszűnését kommentálta. Úgy tapasztalja, hogy folyamatos támadásnak van kitéve elsősorban az Élet és Irodalomban – amely szerinte Soros lapja – olyan újságíroktól, mint Meggyesi Gusztáv és Seres László, aki a Szombatnak2 is munkatársa. Nyugat-Európában Bayer Zsolt nem kényszerült volna arra, hogy kemény dolgokat mondjon, de ott nem is fordulhatott volna elő, hogy „egy pufajkás lekurvaanyázza a kormányt”, és ehhez jött még az is, hogy a kifütyült Mécs Imre csőcseléknek nevezte az 56-os áldozatokról megemlékezőket. Az ATV arra az MSZP-s fenyegetésre függesztette fel Bayer Zsoltot, hogy feljelentik a csatornát az ORTT-nél. Az ATV-t nyomta az MSZP, de főleg az SZDSZ, még inkább a Mazsihisz és Izrael, a nagykövetasszonyán keresztül. A balliberálisok akkor lettek idegesek, amikor a pénteki Lovas-csapat egyre nagyobb nézettséget ért el, a hétfőiek pedig lemaradtak. 2.4. 2001. november 25. Az ezúttal Haeffler András főszerkesztő vezette műsor első interjúja a november 11-i adásnak a Holt-tengeri tekercsekkel foglalkozó beszélgetésére reagált. Szabó Ferenc jezsuita teológus némileg kiigazította a két héttel korábban elhangzottakat. Mindenekelőtt leszögezte, hogy a Vatikán sohasem akadályozta a tekercsekkel kapcsolatos kutatásokat, majd megvédte Vermes Gézát, akit mértékadó és tisztességes tudósnak tart, bár nem feltétlenül ért egyet vele. Nyomatékosan kiemelte, hogy szó sincs a Szentírás megváltoztatásáról, különösen nem az Újszövetségéről; a tekercsek egyébként is kizárólag ószövetségi vonatkozásúak. A második beszélgetésben Kiszely István antropológus egy olyan nemzetközi kutatásról számolt be, amely DNSvizsgálatok alapján arra a következtetésre jutott, hogy a magyarságnak etnikailag semmi köze a finnugorokhoz. A nemzetközi kutatásba magyar résztvevőt is kerestek, azonban a Magyar Tudományos Akadémia nem vállalta az együttműködést, mert – Kiszely szerint – még mindig ragaszkodik a finnugor rokonság téveszméjéhez. A történeti rokonság kérdésében már a Habsburgok is hazudtak, de most bebizonyosodott, hogy a magyar őstörténet genetikailag Belső-Ázsia népeire vezethető vissza. Úgy látja, nem történt meg a rendszerváltás a történetírásban és a nemzettudatban, pedig a magyar nép története páratlan sikertörténet. Olyan kultúránk van, mint egyetlen más népnek sem. Ezt mutatja, hogy míg Shakespeare műveit ma már csak szótárral lehet olvasni, a jóval régebbi „Ómagyar Mária-siralom” ma is olvasható, vagy hogy a magyar tündér és sárkány szavaknak nincs megfelelőjük más nyelvekben. Nem hagyták, hogy kiderítse Petőfiről az igazságot; Pintér Sándor belügyminiszter akadályozza, hogy elvégezze a bizonyító sírfeltárásokat. harmadik műsoregység arról tudósít, hogy a szabadkai Nyitott távlatok nevű szervezet konferenciáján megalakult az 56-os műhely, amely egyebek között annak a kérdésnek a kutatását is feladatául tűzte ki, hogy mi lett a sorsa a forradalom után Jugoszláviába menekült húszezer magyarnak. A beszámolók szerint a menekülteket üldözték, miután Tito behódolt a Szovjetuniónak. A következő riport a Kádár János Baráti Társaság kazincbarcikai szervezetéhez kalauzol. Többnyire idős emberek szólalnak meg, akik ma is a kádári sablonokat fújják az 1956-os forradalomról, például olyasmit, hogy nyugati diverzánsok szervezték és közbűntényesek hajtották végre. Rendületlenül azon a véleményen vannak, hogy a Kádár-rendszer jobb volt, mint a mai. Az ötödik interjú elején Schiller László, az Új Baloldal vezetője arról beszél, hogy az igazi baloldaliságot ők képviselik, azonban Medgyessy Péter tisztázatlan sötét ügyei miatt rájuk is gyanú vetül. Ezért kérik a titkosszolgálatokat felügyelő minisztert, hogy hozza nyilvánosságra a Medgyessy múltjával kapcsolatos adatokat. Majd ifjabb Hegedűs Lóránt elmondja, hogy a MIÉP is hasonló kéréssel fordult Demeter Ervinhez, ugyanis Medgyessy, akit a 301-es parcellánál kifütyültek, érintett az ügynöktörvényben. Bár ez egyszer már kiderült, mégse mondott le. Ezért most nyilvánosságra kellene hozni, hogy beépített tiszt volt. Akkor nem takarózhatna tovább, hiába is próbálnák az MSZP pr-emberei tisztára mosni. Ebben az adásban a „Mondom néktek” egyházi-vallási rovatban Tőkés László kapott szót. Mondanivalója azonban nem tisztán vallási tartalmú volt. Azt fejtegette, hogy a kompromisszumok önfeladást jelentenek a nemzetidegen eszmékkel, a pluralizmus eltévelyedéseivel szemben. A másság uralkodó liberális felfogásában a vallás is csak egy nézet a sokféle más nézet között. Ez azonban nem állja meg a helyét, a vallás nem magánügy, isten igéje nem egy tetszőlegesen választott dolog, hanem olyan örök igazság, amelyet kötelességünk hirdetni.

2

A Szombat a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület folyóirata – a szerk.

A következő műsoregység a kábítószer elleni harc jegyében arról tudósított, hogy az Északi Támpont Egyesület egy olyan számítógépes játékot népszerűsít, amely fontos hozzájárulást jelent a drogok elleni küzdelemhez. A játék ugyanis úgy működik, hogy használóját megerősíti egy jó döntés – a kábítószer visszautasítása – meghozatalában. Ezután arról hallhatott egy összeállítást a műsor közönsége, hogy léteznek olyan energiafelhasználási módszerek, amelyekkel akár 30 százalékos spórolás is elérhető, majd arra a témára tért át az adás, hogy a Budapesti Közlekedési Vállalat a működőképesség határára érkezett. Kitűnt, hogy ebben az ügyben is éles politikai szembenállások mutatkoznak. Az SZDSZ-es és MSZP-s önkormányzati vezetők (Aba Botond és Vajda Pál) azzal magyarázzák a gondokat, hogy a városvezetéssel szemben ellenséges kormányzat nem ad megfelelő nagyságú állami támogatást, a polgári frakció szerint viszont éppen a balliberális városvezetés tette tönkre a BKV-t, és a költségvetés azért csökken, mert saját céljaira csoportosítja át a pénzt. Cigánykérdés cigányúton című könyve kapcsán Franka Tibor a zámolyi romák gyilkossági ügyéről és kivándorlásáról beszél. Úgy véli, hogy a balliberális pártok és a cigányvezetők kioktatták a bűnös cigányokat, hogyan bújhatnak ki a törvény és a büntetés alól. A franciák súlyos hibát követtek el a befogadással, de most maguk is láthatják, hogy milyen hitvány népségnek kedveztek: a cigányok Franciaországban sem dolgoznak, hanem Magyarországról viszik a segélyt. A médián keresztül Magyarországot ebben az ügyben meghurcolták, igaztalanul vádolták. Hiába van jobboldali kormány, a jobboldali emberek és újságírók félre vannak tolva. Lovas István jegyzete arról szólt, hogy a közvélemény-kutatások egyre rosszabb képet mutatnak a baloldalról és egyre jobbat a jobboldalról. Ez persze ingerli a médiát, amelynek túlnyomó hányada az SZDSZ-hez kötődik; fő témájuk a gyűlölet és a szélsőség. Eközben a rendőrség a médiatálibok füttyére táncol, a sajtó tematizálóit őrzi és védi, soraiban sokan a kormány ellen kampányolnak, de a választások után más lesz a helyzet. 2.5. 2001. december 2. Mackó Mária adventi éneke után úgy indult az adás, hogy Földvári Géza műsorvezető az adventi időszak kezdete kapcsán a szeretetről beszélt. Közben élesen bírálta a (baloldali) sajtót, mert nincs benne szeretet, csak gyűlölet, és a sárdobálóknak, az egykori megtorlóknak és elvbarátaiknak kedvez, azoknak, akiket a 301-es parcellánál kifütyültek. Az első műsoregység a salgótarjáni sortűzre, a 131 áldozatra emlékezett. Megszólalt néhány túlélő is. Szavaikból kiderült, hogy mind a mai napig félnek, mert a posztkommunista erők még mindig itt vannak. A második interjú is az 1956-os forradalomhoz, illetve a leverését követő megtorláshoz kapcsolódott: Juhász Borbála, a Pázmány Péter Egyetem történésze azokat a kutatásait ismertette, amelyeket az 1956-os nőkről, a budapesti nőtüntetésről folytat. A következő tudósítás Tápiószentmártonba vezetett, ahol sokak szerint csodálatos gyógyulások történnek a környéken tapasztalható sugárzásnak köszönhetően. A Kincsem lovaspark tulajdonosa elmondta, hogy itt találták a híres szkíta kincseket, itt állt Attila palotája, itt született Kincsem is, a sokszor győztes versenyló. Gyógyító sugárzás van a környéken, különösen a magmakisugárzás erős és jótékony, mert itt vékony a földkéreg; ez a sugárzás mindenféle betegségre jó, amit egy megszólaló természetgyógyász is megerősített, miközben – a riporter elbeszélése szerint – egy férfi éppen műszerrel mérte a sugárzást. Betegek is megszólaltak, dicsérték a kedvező sugárhatást. A helyi körzeti orvos szerint is sok a pozitív jelzés, igaz ugyan, hogy eddig orvosi vizsgálat semmilyen gyógysugárzás jelenlétét nem igazolta. Forrásvíz is van a környéken; a polgármester úgy véli, hogy erre gyógyturizmust lehetne építeni. Idegenforgalmi vonzerőt gyakorolhatna, hogy 1923-ban itt találták a szkíta kincseket; esetleg újjá lehetne építeni Attila palotáját. Mindenesetre – mint kiderült – tudományos vizsgálat eddig semmilyen sugárzást nem észlelt. Ezután a műsorvezető mondott néhány mondatot arról, nem lehet csodálkozni, hogy a 301-es parcellánál kifütyülték az ott megjelent megtorlókat, majd egy Csíkszeredai tudósítás hangzott el a román nemzeti ünnep körülményeiről. A magyarok körében félelem uralkodott; attól tartottak, bekövetkezhet ugyanaz, ami tíz éve volt Marosvásárhelyen. A következő interjúban idős Hegedűs Lóránt református püspök törvénytelennek minősítette, ahogy a zsinat a fia ügyével foglalkozott. Nem látja véletlennek a zsinati eseményeket, mert a református egyházban nem történt meg az átvilágítás; volt besúgók ülnek a soraikban, a becsületes lelkészek el vannak hallgattatva; minden a Népszabadság, a Magyar Hírlap és a 168 óra nyomására történik. Ezt a témát fűzte tovább Seszták Ágnes, a Magyar Demokrata című lap főszerkesztő-helyettese is: a 168 óra botrányos fotója csak azért jelenthetett meg idős Hegedűs Lórántról, mert minden a baloldaliak kezében van, akik a jobboldal lejáratása céljából szabad teret engednek néhány százaléknyi ateista perverz provokációjának. Még mindig a sajtó összefüggésében maradva a Kontroll csoport munkáját (amelyet a műsorvezető közvéleménykutatásnak nevezett) mutatta be Horváth Réka szóvivő. Öntelt magabiztossággal mesélte, hogy korrekt tájékoztatást szeretnének, ezért végzik tartalomelemzéseiket, szigorúan szem előtt tartva az objektivitás és a tényszerűség követelményeit. Kutatásaik meggyőzően kimutatták, hogy az Axel Springer tulajdonában lévő (vidéki) lapoknál erős baloldali elfogultság érvényesül. Hamarosan országos szervezetet építenek ki, és a teljes sajtópalettát vizsgálják majd. Következőként Bayer Zsolt reagált az ATV „Sajtóklub” pénteki adásának megszűnésére. Kijelentette, hogy nagy vihart kavart véleményét az MSZP-sekről fenntartja, legföljebb úgy fogalmazna, hogy sokan közülük gyilkosok, hazaárulók. Elmesélte, hogy egyik nagyapja a vészkorszak idején mentette a zsidókat, egyikük később mégis feljelentette, de aztán sokan igazolták, hogy nagyapja nagyon rendes ember volt. Megtudhattuk, hogy Bayer Zsolt frissen elkészült könyvének bemutatását a Libri könyvterjesztő nem vállalta, amit a szerző elsősorban a cég tulajdonosának számlájára ír. Az

Osiris Kiadó viszont vállalja a bemutatást, amit a kiadó egyik vezetője, Bácskai István a műsorban meg is erősített, mondván, hogy az Osiris nem politizál, hanem könyvpiaci érdekeit tartja szem előtt. Lovas István jegyzete az Európai Unióval, illetve Magyarország uniós csatlakozásának kérdésével foglalkozott. Úgy látja, hogy az EU-s csatlakozásról itthon nincs közvéleménykutatás, bezzeg Nyugaton számos vizsgálat van, és az derül ki belőlük, hogy ott már egyáltalán nem lelkesednek az unió bővítésért. A többség nem támogatja, ezért 2010 előtt biztosan nem is lesz felvétel. Tulajdonképpen nyilvánvaló, hogy nem kellünk az EU-nak. Vajon kiknek az érdeke, hogy erről itthon nincs tájékoztatás? Baljós felhők gyülekeznek azok feje felett, akik szerint az EU-n kívül nincs élet, hiszen a szocialista felfogású Brüsszel a felvétel halogatásával a jelenlegi (azaz az Orbán-) kormányt segíti, még ha ezt egyáltalán nem is akarja. 2.6. 2001. december 9. Mackó Mária adventi éneke után Kardos Katalin műsorvezető a szegények javára végzett gyűjtések, a rászorultaknak nyújtott segítség fontosságáról beszélt. Az emelkedett stílusú figyelemfelhívás azonban végül oda kanyarodott ki, hogy vannak, akik még a beteg gyerekeknek szánt vöröskeresztes adományozást is csalásra használják, mások meg durván megsértik a polgárok érzéseit, ahogy például az MSZP tette, amikor halottak címére is küldött kampánylevelet. Elsőnek egy csikszeredai tudósítást hallhatott a közönség azokról az ünnepségekről, amelyeket Romániában tartottak Erdély odacsatolásának ott nemzeti ünnepnek számító évfordulóján. György Attila író, újságíró provokatívnak minősítette az ünneplést. Szendi Zoltán városi képviselő elmondta, hogy a magyarok nem ünnepeltek, hiszen úgy érzik, a román közéletben nincs sok dolog, amin örvendezhetnének. Az RMDSZ egyik vezető politikusa arról számolt be, hogy folyamatos támadásokat érzékel a magyarok ellen. Ehhez kapcsolódóan egy interjúban Nagy(?) László(?)3 a román magyarellenesség gyökereiről beszélt. A románokról köztudott, hogy a jellemtelenség, a megbízhatatlanság a legfőbb tulajdonságuk, és erre még büszkék is, mert szerintük az ellenséges környezetben épp ezek a tulajdonságok segítették és segítik a románság megmaradását; nem európai gondolkodásúak; fel akarják támasztani a kisantantot, és igyekeznek élénkíteni az orosz ortodoxiával való kapcsolatot. A státustörvényt, amellyel szemben sem a NATO, sem az EU támogatására nem számíthatnak, éppen azért ellenzik, mert látják, hogy kihúzza a talajt a magyarellenesség lába alól. A határokon kívüli magyarok ügyével foglalkozott a harmadik műsoregység is. Ez egy szlovákiai tudósítás volt, amely az ottani önkormányzati választások kilátásait vizsgálta. Két magyar megyei jelölt szólalt meg, annak fontosságát hangsúlyozva, hogy a magyaroknak el kell menniük szavazni, mert csak így juttathatják érvényre akaratukat. A negyedik műsoregység azt a fejleményt járta körül, hogy egymilliárd forint támogatást kapott az Illyés Alapítvány, és ennek köszönhetően az intézmény kuratóriuma úgy látja, hogy jelentős technikai fejlesztések történhetnek, és közszolgálati együttműködések alakulhatnak ki. A következő összeállítás Miskolcon készült a nagy hírű helyi gimnázium elnevezéséről. Indítása előtt a műsorvezető mintegy felvezetésként kitért arra, hogy 1956-ban a forradalom eseményeinek Miskolcon is sok áldozata volt. Mindkét oldalnak van emlékműve, de kikívánkozik a kérdés: mindenkinek egyformán jár az emlékmű? A hóhér hogyan lehet áldozat? Felvetődött a városban, hogy a gimnáziumot, amely most Földes Ferenc nevét viseli, inkább Széchenyi Istvánról kellene elnevezni. A tudósításból kiderült, hogy senki sem tudja, ki volt Földes Ferenc, és miért éppen őróla nevezték el a jeles intézményt. Az egyik diák egyenesen úgy nyilatkozott, hogy Földes valami kommunista volt. Széchenyi nevét a kérdezettek mindenképpen méltóbbnak találnák. Ezután a rendőrség szóvivőjével készült tájékoztató beszélgetés hangzott el a lakásmaffia elleni küzdelemről és az úgynevezett kaptárcsoport megalakulásáról. A szóvivő szerint a lakáspiacon az segíti a szélhámosok, csalók és egyéb bűnözők működését, hogy a lakásprivatizációban az emberek között eluralkodott az a nyugati hatás, hogy mindenképpen magántulajdont kell szerezni. Még elhangzott egy rövidebb tudósítás a Kecskemét városában végbemenő látványos fejlődésről, majd Lovas István következett. Elmondta, hogy az ATV pénteki „Sajtóklubról” hozott döntését nem fogadta el, és mindaddig nem kíván ebben a műsorban szerepelni, amíg Bayer Zsolttal együtt mind a négyen nem kerülhetnek vissza a képernyőre. A kialakult helyzet okát abban látja, hogy a jobboldaliak – szemben a baloldaliakkal – bátran kimondják és vállalják a véleményüket. Szó esett arról, hogy a Libri visszautasította Bayer Zsolt könyvének bemutatóját, az Osiris viszont segített. Ez azért is fontos, mert a jobboldalnak nincsen pénze promócióra és reklámra, a baloldal azonban már egyre nyugtalanabb, mert érzi, hogy kezd megszűnni a monopóliuma ezen a téren is. Végül Lovas arról beszélt, hogy az USA budapesti nagykövete antiszemitizmust és rasszizmust emlegetve súlyosan rágalmazó kijelentéseket tett Magyarországról és kormányáról. 2.7. 2001. december 16. Stifner Gábor advent harmadik vasárnapján arra emlékezett és emlékeztetett, hogy az ország javára oly sokat tevékenykedett Batthyány család ezeréves. A műsorvezető külön is kiemelte Batthyány Strattman Lászlónak, „a szegények orvosának” munkásságát. Mackó Mária adventi éneke után az interjúk és riportok sora Salamon Konráddal indult, aki az 1918 és 1920 közötti nemzeti önpusztításról írt könyvet. Művének lényegét abban foglalta össze, hogy Károlyi Mihály nem érzett és nem tanúsított igazi felelősséget az ország sorsáért, ezért várta polgárháborús helyzet Trianont; jött Kun Béla és a kommün, és nem 3

A név többszöri meghallgatással sem volt egyértelműen kivehető.

volt megfelelő kvalitású magyar tárgyaló fél a béketárgyalásokon; aztán a vörösterror kiprovokálta a fehérterrort. Az elmúlt negyven év nem szállt el nyomtalanul, a nemzettudat meggyengült, főleg a határokon kívül, amit világosan jelez, hogy Szlovákiában és Romániában a magyarok tömegesen nem mennek el szavazni. Erősíteni kell a nemzeti gondolkodást, de higgadtan, szélsőségek nélkül. A következő összeállítás Sinkovits Imre emlékét idézte két róla megjelent könyv kapcsán. Ezután Egyház az ateista államban című, frissen megjelent könyvéről adott ismertetést Gereben Ágnes. A történész összefoglalta a szovjet egyházellenesség lényegét, legfontosabb tényeit és következményeit. A Gereben Ágnes által mondottakhoz szorosan kapcsolódott a következő interjú, amelyben Tőkéczki László történész-politológus az 1945 utáni magyar egyházpolitikáról, a kommunista időszak vallás- és egyházüldözéséről beszélt. Ismét könyvismertetés következett: Csath Magdolna emelt ki néhány gondolatot a Kiút a globalizációs zsákutcából című művéből. Többek között arra mutatott rá, hogy a rendkívüli hatalmú globális média lelki oldalról végzi el azt a munkát, amit a globális gazdaság az anyagiakban. Az Európai Uniót is globális struktúrának tekinti, amelyben a „fogyasztok, tehát vagyok” mentalitás uralkodik a „gondolkodom, tehát vagyok” helyett. A globalizációval szemben lokalizációval kell védeni a helyi, a nemzeti érdekeket. Nem lehet megtiltani a külföldi cégek megjelenését, de ki kell(ene) kötni, hogy a magyar cégekkel azonos feltételek között működjenek, ne kapjanak adómentességet. Ha nem akarjuk, hogy idegen ügyek erőltetődjenek ránk, támogatni kell a hazai kis- és középvállalkozásokat. A nemzeti konzervatív könyvkiadás helyzete volt a témája annak az interjúnak, amely Veres Károly békéscsabai jobboldali-konzervatív könyvkiadóval készült. A műsor vendége – antiszemita húrokat is megpendítve – arról panaszkodott, hogy kevés a nemzeti-konzervatív irodalom, aminek az az oka, hogy a nemzeti-konzervatív érzelműek nemzetietlen baloldali görgeteggel állnak szemben; például a közelmúltban, amikor egy baloldali kiadóhoz küldött rendelésére nem reagáltak, és ezért reklamált, kioktatták, hogy ő „csak egy goj”; lám, a magyar emberrel mindent meg lehet tenni; vajon kap-e támogatást a nemzeti oldal. A támogatások alapvetően a Népszabadságnak mennek, pedig az kap eleget a Bertelsmanntól; Bakai Kornélt és Kiszely Istvánt nem ismeri el és nem méltányolja a Magyar Tudományos Akadémia, amely azt akarja elhitetni, hogy halászó nép voltunk; a Püski-kiadványoknak nincs terük, a magyarságeredet témája el van fojtva, így aztán a tanárok, a pedagógusok is nemzetellenessé válnak; a nagy kiadókban régi bolsevikok ülnek és vezetnek. Lovas István szokásos jegyzetében ez alkalommal Nancy Goodman Brinkernek budapesti USA budapesti nagykövetasszonyának azzal a megállapításával foglalkozott, hogy antiszemita jelenségek tapasztalhatók Magyarországon. Úgy véli, hogy a nagykövetasszony a teljes politikai elitre sarat dob, miközben nem sikerült antiszemita kijelentésekre rámutatni; más nagykövet nem venné magának a bátorságot, hogy ilyen durván beavatkozzon a belügyeinkbe. Aztán a Süddeutsche Zeitung egyik cikkére hivatkozik, amely azt írta, hogy az SZDSZ a zsidó értelmiség pártja, és a legtöbb antiszemita egy felmérés szerint az MSZP-ben van. Szó esik a jegyzetben izraeli agresszióról, a kurdok elnyomásáról, és arról, hogy az USA Izraelt és a törököket támogatja. Lovas szerint világszerte erősödik az antiszemitizmus, de Magyarországról ilyen összefüggésben sohasem esik szó; arról bezzeg a nagykövetasszony említést sem tett, hogy a magyar kisebbség milyen sanyarú helyzetben él a szomszédos országokban. 2.8. 2001. december 23. Mackó Mária adventi éneke után Ulbrich András műsorvezető Karácsony ünnepéről, az ünnep bensőségességéről, szépségéről beszélt Babits-, Pilinszky-, Dzsida-idézetek kíséretében. Közben felidézte a közelmúlt szomorú eseményeit, az 1945. évi ostromot, az 1950-es évek elnyomását, az 1956-os forradalom utáni megtorlás éveit, majd azzal zárta szavait, hogy bár a múlt meghatározó és kitörölhetetlen, a jövőre is gondolni kell: 2002 tavaszán a jövőről döntünk, arról, hogy ki képvisel hitelesebben bennünket. Az első interjúban az Ifjúsági és Sportminisztérium államtitkára nyilatkozott a hazai kábítószerhelyzetről és a tárca drogellenes programjáról. Ehhez a témához szorosan kapcsolódva Dr. Őry Ajándok természetgyógyász egy olyan hathetes akupunktúrás kúra kedvező hatásait ecsetelte, amely ha nem is örökre, de hosszú időre képes leszoktatni a drogfüggőket a kábítószer használatáról. Az ingyenes kúra egy budapesti katolikus plébánián is elérhető. Véleménye szerint a kábítószernek – éppúgy mint a pénz uralmának – való ellenállásban a belső béke és a szeretet segít leginkább, különösen Karácsonykor. Tudósítás következett egy Fóton rendezett kiállításról, amelyen családnélküli gyermekek alkotásai voltak láthatók. A megszólalók szerint a kiállítás megrendítően dokumentálta a családnélküli nevelkedés szomorúságát, a fájdalmas nyomokat és a gyerekek szeretetéhségét. A műsorvezetőnek az emberi felelősségről szóló átvezetését követően Olasz Ferenc beszélt Mindörökkön mindörökké című könyvéről. Mondanivalójának (és könyvének) lényege, hogy rossz világban élünk, törtetőkkel, percemberekkel körülvéve; nincs meditáció, nincs törődés a lelkiekkel; elvették tőlünk az ünnepeket és ezzel a hétköznapokat is; fizetett, bujtatott reklámok zúdulnak ránk; csak a hit segít. A „Mondom néktek” egyházi rovatban a katolikus, az evangélikus és a református egyház képviseletében most hárman (Kerényi Lajos, Iccés János és Tőkés László) beszéltek a karácsonyi ünnepről. Tőkés László – mint máskor is – politikai szálakat szőtt az egyházi-vallási témába: 56-ra emlékezünk, a globális terrortól féltjük a gyermekeinket, apokaliptikus világban várjuk az Urat. Maros megyei cigányokkal ismerkedhettek meg a hallgatók a következő műsorrészben. A cigány riportalanyok elmondták, hogy magyarnak vallják magukat, és feltétlenül kérik a magyarigazolványt, hogy magyarságukat dokumentálni is tudják.

Ezután egy tudósítás a Hagyományok Háza nevű kulturális intézményt mutatta be. A nyugati széllel jövő világ nem kedvez a tradícióknak, ezért is nagy jelentőségű, hogy létrejött a Hagyományok Háza, egy olyan nemzeti szakintézmény, amely összegyűjti, rendszerezi, megőrzi és a széles közönségnek is bemutatja a Kárpát-medence néprajzát, az itteni kultúra sokszínűségét. Az előző évi tiszai árvízre, a védekezésre, majd a helyreállításra emlékezett vissza Bakondi György. Megszólalt az egyik új ház tulajdonosa is. Meghatottan mesélte, hogy sohasem gondolta volna, különösen nem az árvízi romokat látva, hogy valaha ilyen szép háza lesz. Ebben az adásban Lovas István helyett Bencsik András olvasta fel jegyzetét, amely leginkább a magyar nemzet rendkívüliségéről és mostani felíveléséről szólt. Olyan megállapításokat lehetett hallani, hogy egyetlen más nyelv sem tud úgy „beszélni”, mint a magyar, mert a magyar nyelv és irodalom sugározza a szeretetet és a szépséget; 1994-ben visszatért a rabság, aztán a rabtartókból kocsmárosok lettek; de eljött a magyar feltámadás, a megcsonkolt nemzet magához tért, és a tavaszi választásokon tovább erősödhet. 2.9. 2001. december 30. Az év utolsó adását Haeffler András főszerkesztő vezette. Bevezetőjében személyes hangvételű emlékezéssel búcsúzott az óesztendőtől: ő, akit kibombáztak a liberális-szocialista „Híradóból”, ebben az évben érezte először, hogy kezd teret nyerni a magyar szellemiség; sok jobboldali győzelem született; valami végre megváltozott, valami elindult. A műsor ezúttal nem új beszélgetéseket közölt, hanem az év korábbi adásaiból válogatott. A választás elsőként egy olyan interjúra esett, amelyben Raffay Ernő történész Trianonról beszélt. Magyarországot Trianonnal történelmi sérelem érte; a történelmi jog a mi oldalunkon van, mert Magyarország aránytalanul és méltatlanul nagyot veszített; a Magyar Tudományos Akadémia szemlélete azonban csorbítja a történelmi jogot; ha mindig a finnugor hagyományt hangsúlyozzák, akkor korlátozzák a kutatás szabadságát. A riporter felveti a multinacionális, globális kultúra és a nemzethalál témakörét, amelyet aztán Raffay nagy lendülettel részletesen is boncolgat: idegenek számára épülnek a lakóparkok, plázák; idegen kézben van a termőföld; Budapesten különösen erős az idegen befolyás; nekünk az egész Kárpát-medencében kell gondolkodnunk, ehhez kell érveket kidolgoznunk; a körülöttünk hömpölygő globalizmussal szemben a területileg, etnikailag, politikailag egységes Kárpát-medencében tudja elképzelni a jövőt. A másodiknak kiemelt összeállítás a kedvezménytörvénnyel és a szomszédos országokban tapasztalt fogadtatásával foglalkozott, kiemelve, hogy román részről meglehetősen ellenségesen fogadták, de a balliberális oldalon itthon is akadtak ellenzői. A harmadik műsoregység a Szentkorona Nagyboldogasszony-napi esztergomi útját idézte fel, a megszólaltatott riportalanyok szavain keresztül lelkesültséget (megható esemény, csodálatos élmény, mit számít, mibe kerül, a lényeg, hogy gyönyörű), a polgári kormányzás iránti hálát (reméljük, sokáig tudjuk ezt a „rendszert” élvezni), felfokozott magyarságélményt kínálva (érezhettük Szent István király nagyságát). Itt Haeffler András, mintegy a szerkesztőség nevében, beiktatott egy rövidebb jegyzetet arról, hogy a műsorban rendszerint nincs jelen a másik (azaz a balliberális) oldal. Ennek nem az az oka, hogy a „Vasárnapi Újság” ne akarná megszólaltatni, ne engedné szóhoz jutni a másik felet, hanem az, hogy a másik oldal képviselői nem reagálnak a megkeresésekre, nem hajlandók a műsorban szerepelni, mert nekik a tények nem számítanak, csakis a gyűlölködés, a minél rosszabb, annál jobb mentalitás vezeti őket. A következő újrajátszott beszélgetésben Gyulay Endre szeged-csanádi megyés püspök az egyházi átvilágításról és más kérdésekről nyilatkozott. Úgy véli, a katolikus papság körében nem lenne indokolt az átvilágítás; Bulányi Györgynek4 és másoknak a vádjai hamisak, hiszen néhány békepap eltévelyedése miatt nem lehet a papság egészét megbélyegezni; látni kell, hogy a kommunista időkben sokszor csak kompromisszumok árán lehetett az egyházat megtartani; a szélsőliberális irányzattal szemben a legfőbb ellenvetése, hogy kiemeli a kontextusból és ezáltal meghamisítja, kiforgatja a szavait, és nem hajlandó elfogadni a törvények szabályozta rendet. A jó szándékú liberalizmus és a szélsőliberalizmus között olyan a viszony, mint egy ház és egy felgyújtott ház között. Ezután egy Wittner Máriával készült interjút sugárzott újra a „Vasárnapi Újság”. Az 56-os forradalom utáni megtorlás először halálra ítélt, majd hosszú évekre bebörtönzött áldozata megkeseredetten és indulatosan támadja a baloldalt: vádoljuk a szocialista köntösbe bújt hóhérokat; amikor a valós vádak ellen tiltakozott az MSZP és az SZDSZ, akkor valójában a pufajkások, a gyilkosok és parlamenti támogatóik sértettségének adtak hangot; közelednek a választások, nem véletlen tehát, hogy felerősödött azok hangja, akik felelősek 56-ért; az MSZP és az SZDSZ megalázta az országot, csak azért lehetnek még mindig a hatalomban, mert nem volt nagytakarítás, de most már ki lehet mondani a magyar parlamentben az igazságot; most újra harcban áll Magyarország, itt vannak azok, akik a dollárzsákba dugták a fejüket; a barikádnak most is két oldala van, a túloldalon állóknak bocsánatot kell kérniük; át kell értékelni a történelmet, elég volt a csalásból és hazugságból. Csurka Istvánnal egy olyan interjút idézett fel a műsor, amely a MIÉP-et ért sajtókritikákra reagált igen éles hangnemben: elég volt a balliberális sajtó támadásaiból, ezek az orgánumok egy kis csoport érdekeit képviselik; ezek a kizsákmányolók, a privatizálók, a volt partizánszövetségesek utódai, akik a rendes magyar emberek ellen vannak; elég volt abból a hangból, hogy mocskos gojok; csak egyetérteni lehet ifjú Hegedűs Lóránt felszólításával: rekeszd ki őket, mielőtt 4

Bulányi György katolikus pap, az egyházi átvilágítás és a katolikus megújhodás egyik szorgalmazója, akit a pártállam idején egyháza az Állami Egyházügyi Hivatallal karöltve megfosztott hivatása gyakorlásától – a szerk.

ők rekesztenek ki; ez így van, elég volt; az Axel Springer megvette a vidéki lapokat, ott vannak a régi kommunisták; ez egy szűk kör, egy kisebbség, de minden az ő kezükben van. Végül Döbrentei Kornél jegyzete hangzott el, amely tartalmában és hangnemében nem sokban különbözött a Csurkainterjútól: az olyanok, mint az USA budapesti nagykövetasszonya és azok, akik szerint az a jó, ha minél rosszabb, Szűz Mária országának arcába rondítanak; itt még mindig bátorság magyarnak lenni; megfáradt marxisták firtatják a jóérzésűek gyarapodását; új magyar szellem kell a hazardírozó hazátlanokkal szemben; a magyarság megvallására van szükség. 3. A műsor tulajdonképpeni üzenete 3.1. Politikai-ideológiai harc közügyek tárgyszerű megvitatása helyett A „Vasárnapi Újságban” a műsoregységeknek csak egy kisebb hányadáról, talán a negyedéről, jó esetben a harmadáról mondható el, hogy nem a direkt politikai-ideológiai harcot és propagandát, hanem olyan témáknak (például a népesedési helyzet, cigány fiatalok továbbtanulását segítő ösztöndíjak, népegészségügyi program, az energiatakarékosság módozatai, támogatás az Illyés Alapítványnak, a lakásmaffia elleni harc, küzdelem a kábítószerek ellen) közvetlen ideológiaipolitikai felhangok nélküli tárgyszerű megismertetését és megvitatását szolgálta, amelyeket napjaink magyar társadalmában egyfelől az intézményi szféra (a politika, a gazdaság, az egészségügy, az oktatásügy, a kulturális szféra, a rendvédelem stb.), másfelől az állampolgárok lényegében politikai-ideológiai-világnézeti szimpátiáiktól függetlenül fontos közügyeknek, megoldásra váró társadalmi kérdéseknek, problémáknak tekintenek. Megjegyezzük, hogy még ezen műsoregységek is egyértelműen a kormány, illetve a kormányoldal felé húztak (például bennük csak a kormányoldal emberei szólaltak meg, sűrűn előfordultak az előző kormányt és a baloldalt kritizáló észrevételek és néha explicit (ön)dicséretektől sem voltak mentesek), mindazonáltal elmondható, hogy reális képet adtak egy-egy problémakörről és arról, hogy a kormányoldal milyen módon reméli vagy tervezi ezeknek a problémáknak a megoldását. 3.2. Mi és ők. Szélsőségesen primitív és konfrontatív társadalomkép A „Vasárnapi Újság” közléseinek többsége a világot és a magyar társadalmat egy végletesen leegyszerűsített és szélsőségesen konfrontatív kétosztatú ideológiai-politikai séma szerint értelmezi és láttatja. Az egyik oldal a mi oldalunk, amely a nemzeti, a konzervatív, a jobboldali, a polgári, a keresztény, de legfőképpen a magyar jelzővel írható le. Ez természetesen a jó oldal, amely a magyar nemzet, a magyar nép, Magyarország felvirágoztatásán fáradozik. A másik – a rossz – oldalon ők állnak, akik mások mint mi, akik mindannak az ellentétei, amik mi vagyunk: a baloldaliak, a liberálisok, a nemzetietlenek, az idegenek, a vallás nélküliek, vagyis azok, akik – még ha el is akarják hitetni magukról – nem a magyar ügyek igazi képviselői. Minden, ami jó, a mi oldalunk sajátja vagy kezdeményezése. Minden, ami rossz, az ő gonoszságuknak, az ő sötét manipulációiknak, az ő gyűlölködésüknek tudható be. A rossz oldal, azaz ők, folyamatosan támadják és el akarják taposni a jó oldalt, azaz minket. ők tehát a mi ellenségeink. 3.3. Üldözöttség, fenyegetettség, félelem, megaláztatás a hazában A vizsgált anyag egyik jellegzetes, gyakran felbukkanó tartalmi motívuma ebben a kétosztatú konfrontatív sémában, hogy azok a becsületes magyar emberek, akik a nemzeti-konzervatív – tehát a jó – oldalon állnak, elnyomásnak, üldözésnek, fenyegetésnek vannak kitéve a saját hazájukban. Gyakran panaszolják fel a riportokalanyok, hogy üldözik azokat, akik nemzeti-konzervatív érzelműek, és vállalják a magyarságukat és keresztény vallásukat. Vannak, aki szerint még ma is félni kell, mert itt vannak közöttünk a kommunista gyilkosok és utódaik. Mások azt állítják, hogy akadnak, akik gojnak nevezik a magyarokat, hogy megalázzák és kirekesszék őket a saját hazájukban. De olyanok is megszólalnak, akik azt sérelmezik, hogy elnyomják, elfojtják azokat, akik az MTA hamis és félrevezető álláspontjával szemben el akarják mondani az igazságot a magyarság eredetéről és történetéről. És persze akadnak olyanok is, akiknek valóságos vagy vélt múltbéli sebei ma kezdenek fájni, vérezni. A „Vasárnapi Újságot” belengi az üldözöttségérzés, a mártíromság, olyannyira, hogy még a vezető szerkesztő sem mulasztja el megemlíteni, hogy őt az előző (szocialista-szabaddemokrata) kormány idején „kibombázták” a televízióból. A nemzeti-konzervatív jobboldal üldözöttségmániája könnyedén megbirkózik azzal a kognitív disszonanciával is, hogy miközben üldözöttségről panaszkodik, már négy éve jobboldali, nemzeti-konzervatív kormánykoalíció van hatalmon. A megszólalók egy része arra mutat rá, hogy a kormány is ki van téve otromba és aljas támadásoknak, mások viszont arra figyelmeztetnek, hogy a polgári kormány illetve egyik-másik tagja sem teszi meg azt, amit a nemzeti-konzervatív oldal, a balliberálisok áldozatai, az igaz magyar polgárok joggal elvárnának, például nem védi meg őket a nemzetietlen, idegen erőktől, nem ad kárpótlást, megtűri, nem leplezi le a bűnös összefonódásokat. 3.4. Becsmérlik és megalázzák Magyarországot Szorosan kapcsolódnak ehhez az „üldöznek bennünket a hazában” üzenethez az olyan műsorrészletek, amelyek – mint elégtétel után kiáltó példátlan nemzeti sérelemről – arról szólnak, hogy a rossz erői Magyarországot és a magyar népet

becsmérlik, megalázzák és a külvilág előtt negatív színben tüntetik fel. A vizsgált anyagban elsősorban az USA budapesti nagykövetasszonyával és a zámolyi romákkal kapcsolatos műsoregységekben fordultak elő ilyen állítások. 3.5. Ellenségkép Ha üldöznek, fenyegetnek, megaláznak, akkor természetesen kell lenniük valakiknek, akik ezt teszik velünk. A „Vasárnapi Újság” nem is habozik, hogy megnevezze az ellenséget vagy legalábbis célozgasson rá. A nyíltan megnevezhető legfőbb ellenség a baloldal: az MSZP és az SZDSZ, Horn, Medgyessy, Kuncze meg a támogatóik. Az ő soraikban bujkálnak a kommunista gyilkosok és megtorlók, a volt besúgók és ügynökök. Lehet, hogy egyikmásik baloldali nem volt gyilkos vagy besúgó, de azzal, hogy erre az oldalra állt, nyilvánvaló, hogy hasonszőrű (lásd Mécs). Nem hagyhatjuk megtéveszteni magunkat a rendszerváltás emlegetésétől, hiszen a kommunista terroremberek és utódaik átmentették a hatalmukat, ma is jólétben dúskálnak, miközben áldozataik kénytelenek meghúzni magukat. Van aztán olyan ellenség, amely nem nevezhető meg nyíltan, mert ezt, mint tudjuk, azonnal a maga hasznára és a nemzeti-konzervatív oldal kárára használná fel, hiszen ezért is ellenség. Mi persze tudjuk, kikről van szó – sugallja a műsor. Ők azok, akik nem átallják gojnak nevezni a magyar embereket, és ha éppen amerikai vagy izraeli nagykövetek, akkor még az ország rosszhírét is keltik. Aztán itt vannak az idegenek, akik felvásárolják a magyar termőföldet, plázákat, lakóparkokat építenek maguknak, és kizsákmányolnak bennünket. Ne feledkezzünk meg a médiáról sem, amely szinte teljes egészében balliberális kezekben van, és mindenütt ahol csak tud árt a nemzeti-konzervatív érzelmű magyaroknak és a kormánynak. Vannak persze másféle kisebb ellenségek is, ezeket szintén nem szabad lebecsülni. Közéjük tartozik például a Magyar Tudományos Akadémia, amely a magyar népre erőszakolja a finnugor rokonságot, és nem hagyja érvényesülni azokat a kiválóságokat, akik feltárnák az igazságot a magyarok eredetéről, a hunok és a magyarok ősi kapcsolatáról, Petőfi Sándor sírjáról és más fontos kérdésekről. 3.6. A baloldal démonizálása Félreértés ne essék, nem a kommunizmus bűneinek tényszerű, dokumentált feltárását, a kommunista bűnösök hitelt érdemlő leleplezését kifogásoljuk. Problematikusnak azt tartjuk, hogy a „Vasárnapi Újság” tálalásában a bűnök és a bűnösök, a kommunista gyilkosok, a megtorlók, a pufajkások, a hazaárulók az egész baloldalt ellepik, és általában mindenkire differenciálatlanul rávetül a kommunista stigma, akiről az gyanítható, hogy nem azonosul a nemzeti-konzervatív szellemiséggel és a politikai paletta másik oldalán áll. A műsor politológiai-szociológiai elemzés helyett fenyegetettségérzést keltő, riogató sablonokat küldözget a hallgatóknak, amelyekben a baloldal a sötét erők, a gonoszság gyűjtőhelyeként és minden szimpatizánsa a magyar nép ellen vétkező bűnösként tűnik fel. A kommunista uralom és fenyegetettség időben és térben felnagyítódik. A régi gyilkosok és megtorlók itt vannak közöttünk, csak színt váltottak, kezük mindenhova elér, hatalmukat privatizációra, MSZP-s és SZDSZ-es parlamenti helyekre és balliberális médiaforrásokra cserélték; gyűlölködésüknek nincs határa, semmi sem szent előttük, még az 56-os mártírok sírjához is odatolakodnak. A Rákosi-korszak és az 56-os forradalmat követő megtorlás évei összemosódnak az 1980-as évekkel, mintha a terror még 1989-ben is úgy élt volna, mint korábban, sőt az egyik jegyzet szerint a rabság 1994-ben visszatért, és csak mostanában (az Orbán-kormány alatt) kezdenek szabadabb szellők fújni. 3.7. A baloldal kiközösítése a politikai nemzetből Az ily módon a kommunizmus egyenes folytatójának ábrázolt és fenyegető hatalommá démonizált baloldalt a „Vasárnapi Újság” nem a demokratikus politikai küzdőtér egyik résztvevőjének, a jobboldal hasonlóképpen szabad választásokon megmérettetett versenytársának, hanem ellenségnek és minden bajok forrásának tekinti. Ebben a felfogásban a baloldal nem egy másik politikai erővel, hanem magával a nemzettel, az egész országgal áll szemben. A baloldal szalonképtelenségének és a politikai nemzetből való kirekesztődésének képzetét szolgálja, hogy a műsorban a politikai játéktér baloldaláról csak olyan képződmények (Kádár János Baráti Társaság, Új Baloldal) képviselői szólalnak meg, akiknek megítélése – MSZP-s és SZDSZ-es kontextusban is – köztudomásúan negatív, és amelyek az ország életében jelentéktelen szerepet játszanak, a politikai mező perifériáján mozognak. Ugyanakkor az MSZP vagy az SZDSZ soraiból senki sem hallható, igaz, hogy erre a műsornak kézenfekvő magyarázata van: hívják őket, felajánlják a megszólalás lehetőségét, de a balliberálisok elvakultságukban vissza- utasítják ezt. 3.8. Negatív kép a Nyugatról A „Vasárnapi Újság” számos műsoregysége negatív képet fest a Nyugatról, mintha szinte minden, ami onnét érkezik, szintén az ellenség műve lenne. A Nyugat gyakran úgy tűnik fel, mint ahol kizárólag csak a pénz uralkodik, hanyatlik a nemzeti hagyomány és kultúra, gyengülnek az emberi értékek. Az indulatok legfőbb tárgya a globalizáció, a tőke és főleg azok az idegenek, akik ide telepednek, lakóparkokat, bevásárlóközpontokat építenek (maguknak!), reklámokkal megtévesztik az embereket és kizsákmányolják az országot. A sok nyugati rossznak az USA a megtestesítője, különösen, hogy támogatója Izraelnek, de még az Európai Unió sem más, mint a nemzeti érdekeinket elnyomó globalizáció eszköze.

3.9. A balliberális média, mint az egyik főellenség Külön kiemelésre kívánkozó elem a „Vasárnapi Újságban” a média ostorozása. A műsor világképében a média – elhanyagolható kivételektől eltekintve – a baloldal kezében van, és tulajdonképpen a régi kommunisták és besúgók működtetik, akik elhallgatva az igazságot a múlt és a jelen összefüggéseiről, gyűlölködve terjesztik hazugságaikat, és a nemzetikonzervatív oldal lejáratásán és az ország befeketítésén ügyködnek. A nemzeti-konzervatív oldal ki van szorítva a médiából, mert – szemben a külföldről, többek között a Soros György által támogatott baloldali sajtóval és tévécsatornákkal – nincs tőkéje, a baloldal már egyébként is minden forrást a maga javára privatizált. 3.10. Zűrzavaros történelmi nézetek A „Vasárnapi Újságban” külön kiemelésre kívánkozó jellegzetessége, hogy hangsúlyos és jószerivel kizárólagos megjelenést kapnak olyan nézetek, amelyek szemben állnak a sztenderd tudományos ismeretekkel. Megkérdőjeleződik a magyarság finnugor történeti kapcsolata, amelyben a megszólalók a magyar nemzet megcsúfolását látják. Érvelések hangzanak el a hun-magyar rokonság mellett, Attila mint az európaiság élharcosa tűnik fel, akinek Magyarországon emlékműveket kellene állítani és újra kellene építeni palotáját stb. Az Magyar Tudományos Akadémia a támadások egyik céltáblája, mert nem ad teret ezeknek a nézeteknek. Más vonatkozásban is feltűnnek a műsorban olyan elemek, amelyek a sztenderd tudományok határain kívül esnek, például a természetgyógyász-kúrák vagy a tudományosan nem igazolt sugárzás gyógyító hatása. 3.11. Antiszemita színezetű kitételek Nem lehet szó nélkül elmenni a „Vasárnapi Újság” egyik-másik műsoregységének olyan értelmű fordulatai mellett, amelyek azt az üzenetet hordozzák, hogy a zsidók ellenségesen, kirekesztően, becsmérlően lépnek fel a magyarokkal szemben. És itt nemcsak sokat sejtető célozgatásokról, sugallatokról van szó – ilyenek is előfordultak a vizsgált anyagban –, hanem olyan szövegrészekről, amelyek minden kétséget kizáróan azt jelentik, hogy a zsidók rosszakarói, ellenségei a nem zsidóknak. Önmagáért beszél a kijelentés: „elég legyen abból a hangból, hogy mocskos gojok”. 3.12. Szélsőjobboldali nyomás Azt sem lehet nem észrevenni, hogy a „Vasárnapi Újság” jó néhány részlete a polgári kormányt vagy a polgári kormány egyik-másik tagját, illetve tárcáját is támadja, mégpedig olyan vádakkal, hogy nem védi, illetve nem támogatja kellőképpen a „nemzeti magyarokat”, nem vitte végig a rendszerváltást, nem söpörte ki a kommunista elemeket, nem zárta le a gyilkosok, a megtorlók pereit, nem tartja kordában a külföldi tőkét és az idegeneket, nem vet véget a korrupciónak és a lopásnak stb. Mindez azt a benyomást keltheti a kutatóban, hogy a műsor itt nemcsak a szó szorosabb értelmében vett hallgatósággal kommunikál, hanem a kormánynak is üzen: határozottabban, következetesebben, erőteljesebben kellene érvényesítenie a nemzeti-konzervatív oldal érdekeit, ideje lenne már rendet teremteni. Vagyis a műsor mintha a szélsőjobb felé igyekezne terelni a kormányoldalt. 3.13. Megkeseredettség, indulat, düh A műsoregységek nem kis hányadából elfojtott vagy sokszor nem is nagyon elfojtott, inkább túlságosan is szabadjára engedett negatív érzelmek áradnak. Némely megnyilatkozás zsigeri gyűlöletet fejez ki mindennel szemben, amiben e paranoiás világszemlélet ellenséget vél felfedezni. A negatív érzelmeket adásról adásra megszállott következetességgel szítja jegyzeteiben Lovas István, aki mint afféle nemzeti-konzervatív főinkvizítor, mindenhol azonnal felismeri a kommunista liberális ördögöt. E negatív érzelmi alapállás még a leghalványabb esélyét is elnyomja annak, hogy a sérelmezett, kifogásolt jelenségekről tárgyszerű, higgadt vitát lehessen folytatni. 4. Összefoglaló következtetés A „Vasárnapi Újság” egyértelműen a politikai paletta jobboldalán elhelyezkedő, a műsorkészítők által nyíltan vállalt és hirdetett nemzeti-konzervatív szellemiségű műsor, amelynek információs egységei kevés kivételtől eltekintve a nemzeti, konzervatív és keresztény eszmevilágot jelenítik meg, – hol explicit módon, hol burkoltabban, de mindenképpen üzenetértékűen – kritizálják, mondhatni támadják a baloldalt és általában mindent, amiről azt gyanítható, hogy nem azonosul ezzel a szellemiséggel. Nem kétséges, hogy a lakosság (a rádióhallgatók) nem kis hányadában határozott igény él olyan műsor(ok) iránt, amely(ek)ben – esetleg meghatározó módon – jobboldali, nemzeti és konzervatív politikai és világnézeti irányultság kap hangot. Az ezen igény színvonalas kielégítését szolgáló műsorok jelenlétét a közszolgálati rádióban a pluralizmus közszolgálati követelménye mellett magától értetődően indokolja az a körülmény is, hogy a rendszerváltás első és harmadik demokratikus parlamenti választása jobboldali nemzeti-konzervatív elkötelezettségű erő(ke)t juttatott kormányzati hatalomhoz, és ez természetesen bármelyik későbbi választáson is bekövetkezhet. Ami azonban a „Vasárnapi Újság”-ot illeti,

kilenc adásának átvizsgálása után arra a következtetésre kellett jutnunk, hogy bármilyen valós és méltányolandó jobboldali igényekre hivatkozva foglalja a műsoridőt a legfontosabb nemzeti értékek kultiválására hivatott közszolgálati csatornán, szellemisége, tematikája, világképe, üzenete, stílusa, a jobboldalinak, a konzervatívnak és a nemzetinek a műsorban lecsapódó felfogása reménytelenül távol esik a nyugati demokráciákból ismert, civilizált és progresszív liberális konzervativizmustól, parlamenti jobboldaliságtól és nemzeti azonosságtudattól. Attól az eszmeiségtől tehát, amelyet a politikában például Margaret Thatcher vagy Helmut Kohl, a filozófiában Bertrand Russel vagy Karl Popper, a társadalom- és gazdaságelméletben F. A. Hayek vagy a rendszerváltás után Magyarországon is megfordult Roger Scruton képvisel(t), és amely – folyamatosan vitatkozva és a szimbolikus cselekvések szintjén gyakran konfrontálódva, de mindenképpen párban a nem destruktív baloldali erőkkel, elsősorban a szociáldemokráciával – megteremtette a Nyugat világának a magyar nép által mindig is vágyott és a rendszerváltás nyomán immár meg is célzott politikai-gazdasági rendjét és jóléti társadalmát. Summa summarum azt kell megállapítanunk, hogy a „Vasárnapi Újság” nem méltó egy olyan rádiócsatornán való sugárzáshoz, amely magát magas színvonalú közszolgálati médiumnak szeretné látni és láttatni.

György Péter: Közszolgálat a globális technokultúra korában. Az MR lehetséges stratégiája Médiakutató, 2003/5. sz. (tavasz) 95-116. o. http://www.mediakutato.hu/cikk/2005_01_tavasz/07_kozszolgalat/01.html Az alábbi tanulmány áttekinti a Magyar Rádió (MR) funkcióját, kitüntetett szerepét a 20. századi magyar nyilvánosságban és kollektív emlékezetben. Emellett felvázol egy lehetséges forgatókönyvet arról, hogy a Rádió miként maradhat a nemzeti diskurzus egyik alapvető intézménye, és miként teljesítheti a közszolgálat rá háruló feladatát. A szerző részletesen elemzi azokat a megváltozott kulturális és technikai feltételeket, amelyek között a rádiózásnak a jövőben működnie kell. „Alig fogta fel a fül (a hangot), máris elnémul, az itt keletkező benyomás tüstént bensőségessé válik, a hangok csak a lélek legmélyén csengenek tovább, a lelket eszmei szubjektivitásában ragadják meg.” (Hegel: Esztétikai Előadások III. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1980. 105. Szemere Samu fordítása) „Penny Lane is in my ears and in my eyes” (Beatles, 1967) „The principal forum which enables the whole nation to talk to itself” (John Keane: Structural Transformation of the Public Sphere, Communication Review 1. No. 1. 1995. 1–22) 1. Az interpretációs közeg: a modern magyar társadalomtörténet és a globális műsorszórás médiatörténete 1 A Magyar Rádió lehetséges stratégiáját elemző szöveg2 legelső kérdése az evidenciáknak tekintett feltételezések, a kollektív intézmények mibenlétével kapcsolatos viszonyra vonatkozik. Úgy vélem, hogy az MR jövője nem pusztán és – ha meglepő is – nem elsősorban az intézményen belüli változások függvénye. A közszolgálati rádiózás sorsa a magyar médiarendszer egészének változásaitól függ, szélesebb értelemben pedig az elkövetkező évek kulturális stratégiája az, amely szűkös vagy tág perspektívát teremt mindazon reformlépések számára, amelyek elkerülhetetlenek. Tehát az MR önmagára hagyva nem lehet képes arra a radikális megújulásra, amely az alább kifejtésre kerülő érvek értelmében elkerülhetetlen, viszont számos lehetőséget kihagyhat, lekéshet, ha az eddigi gyakorlatának megfelelően önmagát nem a multimediális-digitális kulturális intézményrendszer részeként definiálja, látja. Az MR önidentitása igen nagy mértékben befolyásolja saját ideális tevékenységéről alkotott önképét, csakúgy, mint a közönségben/közösségben róla kialakult képet. Mindaddig, amíg az MR a földi műsorszórás evidens nemzeti közintézményeként látja magát, egy olyan múlt idejű állapot foglya, amely egyre inkább akadálya az intézmény fejlődésének. Az önidentitás azért is fontos kérdés, mert csak az MR saját metamorfózisának eredményeként képzelhető el, hogy a magyar médiarendszer egészében új szerep jusson a Bródy Sándor utcához kötődő intézménynek. De feltételezhetjük-e, hogy az egyes – a mediális ipar s szélesebb körben a politikai osztály résztvevői által használt – kategóriák kontextuális jelentésétől függetlenül legalábbis időleges konszenzus van a magyar médiarendszer társadalmi szerepének egészét illetően? Arra a szerepre utalok, amelynek értelmében a magyar nyelvű multimediális tartalomipar politikai gazdaságtana, kulturális identitása, társadalomképe, lojalitási struktúrái, illetve a hagyományos nemzeti kultúra fogalomrendszerében definiált kulturális normarendszer és rend között nem lehet szakadék, illetve ha van, akkor minden erőnkkel azon kell lennünk, hogy minél hamarabb megszűnjön. Az e szereppel kapcsolatos konszenzus lenne a minimumfeltétele annak, hogy ebben a szövegben ne csupán a racionális döntésekhez való eljutás reményében tegyek állításokat, illetve fogalmazzak meg hipotéziseket, hanem mintegy azok nevében is. Tisztában vagyok azzal, hogy elméletileg minden kollektív tapasztalatként átélt társadalmi konszenzus kétségbe vonható, mégis ismerünk olyan narratívákat, amelyeket többé-kevésbé a nemzeti konszenzus állapotaként írunk le, illetve annak megléte esetében válnak a hagyomány részeivé. Mint minden kollektív intézmény, az MR sorsa is azon múlik, hogy menynyiben képes interiorizálni és alakítani azokat a konszenzusokat, amelyek a sorsát alakítják, s amelyeket maga is alakít. Ilyen konszenzus uralkodott például 1956. október 23-a és (minimum) november 4-e, de még inkább november vége között, függetlenül attól, hogy ez az egyetértés időlegesnek és utóbb nem egy szempontból illuzórikusnak bizonyult. De mégis, függetlenül a forradalom traumatikus utóéletétől, az 1956-os forradalom evidenciája olyan, máig érvényes pszichonarratíva, amelynek komoly kihatása volt és van például az MR identitására. A forradalom első kollektív és szim1

2

Arra a kérdésre, hogy az MR milyen stratégiát kövessen az elkövetkező években, a válasz elsősorban a javaslatok kategóriarendszere által reprezentált elváráshorizontokon és feltevéseken, lehetséges forgatókönyveken múlik. Anélkül, hogy elfelejtkeznénk ennek az írásnak a pragmatikus intenciójáról – javaslatokat tenni az elkövetkező évek teendőire –, tisztában kell lennünk azzal, hogy csak akkor remélhetünk konszenzust a praxis szintjén, ha hozzávetőleges megegyezés van azoknak a fogalmaknak és narratíváknak a jelentését illetően, amelyek meghatározzák a gyakorlatot. Nem magától értetődő ugyanis, hogy mit érthetünk a közszolgálat, a nemzeti kultúra, a globalizáció, a kozmopolitizmus, a lokális kultúra, az információs társadalom, a technokultúra, a transznacionális közösségek, a migrációs, a hibrid, a hálózati kultúra és közösségek fogalmán, gyakorlatán. Azaz: okkal tarthatunk attól, hogy az MR jövőjével kapcsolatos elképzelések szoros összefüggésben állnak a különböző kategóriarendszerek mögötti pszichonarratívákkal, azokkal az evidensnek tartott előfeltevésekkel, amelyek meglétét ki-ki szükségszerűnek tekinti, s hiányuk esetében messzemenő következtetéseket von le. Jelen tanulmány Szadai Károly, a Magyar Rádió Közalapítvány Kuratórium elnökének felkérésére készült 2002 késő őszén, illetve 2003 januárjában.

bolikus cselekedete a Rádió felszabadítása volt, a „szabad magyar rádió” követelése valóban alkalmas volt a nemzeti egység reprezentálására. Függetlenül attól, hogy a forradalom alatt miként alakult az MR önfelszabadításának krónikája, miként változott napról napra a Nagy Imre-kormánnyal való viszonya, az MR 56-os szerepe egyike azoknak az érvényes pszichonarratíváknak, csekély számú evidenciáknak, amelyekre mint hagyományra támaszkodhatunk, s ez különösen fontos egy olyan történet esetében, amelynek legfontosabb sajátossága épp az evidenciák elvesztése. Ennek megfelelően a stratégiaalakítás sem egyéb, mint a konszenzus visszanyeréséhez vezető út egyik (szerény) lépése. Ugyanilyen fontos evidenciaként érdemes itt megemlítenünk az 1989-90-es évet, tehát a rendszerváltás periódusát. Ennek a kollektív élménynek a megítélését, feldolgozhatóságát azonban jóval bonyolultabbá teszi, hogy az emlékezetpolitikai instrumentumok egyik legfontosabb eszköze a világos kronológia, tehát a szimbolikus és a dramaturgiai dátumok sora ezúttal töredékes. Nem könnyű eldöntenünk, hogy mikor is kezdődik a rendszerváltásban betöltött vitathatatlan szerep. Nyilván másként élték át s emlékeznek mindazok, akik egykor a Rádióban dolgoztak, s azok, akik kívülről szemlélték, hallgatták az MR tevékenységét. Amilyen könnyen megegyezhetünk abban, hogy az MR-nek kulcsszerepe volt a rendszerváltozás folyamatában, olyan kevéssé elvárható, hogy megegyezés legyen ennek a szerepnek az 1989 utáni történetét illetően. Mint kívülállónak, azaz az MR közönségéhez tartozó médiaelemzőnek, nyilván csak részben állhat szándékomban tekintettel lenni ennek a javarészt belső kronológiának a jelentéstörténetére, amely narratívában az 1988-ban az MR-ben dolgozó és azt az évek során jelentős részben elhagyó munkatársak nem pusztán kiismerik magukat, de amelynek egyes fejezeteit drámai, szimbolikus eseménytörténetként élték át, s ennek megfelelően is emlékeznek azokra. Ennek a nyilvánosság előtt és által zajló, ám mégis belső történetnek a külső megfelelőjeként tartja számon a politikai emlékezet a „médiaháború” eseményeit, s beszélünk Gombár Csaba, majd Csúcs László tevékenységének periódusáról, nyilván ki-ki egykori helyzetének, politikai ítéleteinek megfelelően értékelvén azokat. (Talán nem felesleges megemlítenünk, hogy ennek a korszaknak a szimbolikus vetülete máig látható a Nemzeti Múzeum melléképületének falán: a többször átfestett graffitik jól láthatók az MR épületeinek egy részéből.) Amilyen fontos hagyománya tehát az MR identitástörténetének az 1956-os, majd az 1988-89-es konszenzus mítosza, épp olyan fontos számon tartanunk az 1994 előtti médiaháború skizmáját, amelynek hatásaival mindazoknak számolniuk kell, akik az MR jövőjével kapcsolatos állításokat tesznek és intézkedéseket hoznak. Mindkét pszichonarratíva része lett a kollektív emlékezetnek, azaz nagymértékben befolyásolják a Rádióról való közképet, illetve elvárást, éppúgy, ahogyan az MR munkatársainak önképét, szakmapolitikai elképzeléseit is alakítják. Ugyanakkor az evidenciák meglétének, illetve hiányának kérdése messze túlmutat a nemzeti történelmünkkel összefüggő politika- és társadalomtörténeti dimenziókon, s átnyúlik annak a technokulturális fordulatnak a régióiba, amellyel kapcsolatosan – ha lehet – még komolyabb a zavar, mint a fentiek esetében. Ha a társadalomtörténetet illetően van néhány olyan kollektív élményünk, amelynek normateremtő és konszenzusalakító ereje máig érzékelhető, akkor a fent „technokulturális fordulat”-ként vagy „globális digitális kontextus”-ként említett változásokkal kapcsolatosan a megegyezés minimumát sem remélhetjük – s mindez komoly kihatással van a médiarendszer egészét illető elképzelésekre. A Magyar Rádió például létrejöttének első percétől esszenciális kérdésnek tekintette a határokon kívül élő magyarokkal való kulturális közösség fenntartásának, illetve (utóbb) lehetséges rekonstruálásának kérdését. Kozma Miklós, Vass József, majd Németh László, Cs. Szabó László számára evidencia volt a Trianon utáni kulturális sokk új technológia teremtette lehetőségek általi csökkentése a határ mindkét oldalán. Utóbb ugyan – az MDP, majd az MSZMP politikájának megfelelően – ez a szerep értelemszerűen háttérbe szorult, ám a felejtés nem bizonyult véglegesnek. 1989 után nyilvánvalóvá vált, hogy a lokális és a kereskedelmi rádiózásban érdekelt konkurencia számára ez a kérdés irreleváns, ami értelemszerűen kijelölte az MR közszolgálati normarendszerének egyik pontját – függetlenül attól, hogy ez a szerep máig javarészt kihasználatlan. Utóbb részletesebben is kitérek arra, hogy milyen mélyen függ össze a nemzeti identitás fenntartásában és megújításában érdekelt álláspont politikai deklarációktól független érvényes gyakorlatban való gyengesége a technokulturális kontextus iránti érzéketlenséggel. Gondolatmenetem egyik legfontosabb pontja semmi egyéb, mint a „két kultúra”, tehát a nemzeti identitásipar és a digitális kultúra közötti párbeszéd hiányának megszüntetése. A probléma azért bonyolult, mert Magyarországon máig igen könnyű a technokulturális kontextust – marginalizálva a jelentőségét – egy elit- és fantasztaklub kérdéseként leírni. Magam is például a fent használt kifejezés helyett jó néhány éve az „információs társadalom” kifejezést használtam, amikor Az ó-új világ című könyvemben – akkor bármiféle társadalmi megbízatás nélkül – kísérletet tettem arra, hogy összefoglaljam annak a változássorozatnak a szélesebb dimenzióit, amelynek itt csupán egyetlen aspektusát kívánom részletesen elemezni: a rádiózás lehetséges jövőjét, különös tekintettel a közszolgálatiság kérdésére. Az ó-új világ jól érzékelhető részleges kudarca minden bizonnyal azzal függött össze, hogy az általam érzékelt változássorozattal szembesülve nem is kívántam semmiféle konszenzuális retorikát feltételezni, illetve megkeresni a lehetséges közös élmény, motiváltság dimenzióit, feltárható tapasztalatrendszereit, ha tetszik, a hagyomány minimumát, hanem – tisztában lévén a globális technokultúra elkerülhetetlen idegenszerűségével – kifejezetten örömmel fogalmaztam a prófétikus skizma nyelvhasználatában, a vagy-vagy módján. Azonban, immár függetlenül saját szövegem megítélésétől, intenciójától és fogadtatásától, a dolog lényegét – tehát a globális technokultúrát, az internet térhódítását – tekintve, az információs társadalom (miként és melyik retorikai fordulatot is alkalmazzuk?) mibenlétét illetően máig fennáll az a veszély, amely ennek a retorikának, élményvalóságnak az el nem fogadottságból ered. Máig fennáll, hogy van egy úgymond láthatatlan klub (ha tetszik, a technokulturális virtuális közösség, vagy épp a hálózati társadalmak transznacionális közösségeinek láthatatlan rendszere), amelynek tagjai számára bizonyos evidenciák sorozatát jelentik az elmúlt évek, s tagadhatatlan tény, hogy e közösség élményei csak nagyon szerény mértékben hatják át a kívülállók gondolkodásmódját, élményközösségét. Nincs tehát semmiféle közös evidenciaélmény az információs társadalom valóságát, hatásait illetően, a digitális szakadékon innen és túl élők közötti kommuni-

káció javarészt ma is virtuális. Különös az, hogy épp az a virtuális közösségrendszer viselkedik Gemeinschaftként, amelyet amúgy a globalizációellenes, a hagyományos nemzeti kultúra létét hangsúlyozó közösségek a globális technokultúra képviselőinek tekintenek. A Gesellschaft és Gemeinschaft kérdéseit azért érdemes szem előtt tartanunk, amikor az MR sorsát befolyásoló közösségek, élményazonosságok, kollektív cselekvéshez szükséges minták alakulásáról ejtünk szót, mert a közszolgálatiság jövője szoros összefüggésben áll azzal a folyamatosan alakuló döntéssorozattal, amely előtt a posztmodern, posztindusztriális társadalmak állnak: mikor milyen típusú közösséget tekintenek mérvadónak, illetve maguk előtt állónak. Érdemes lesz odafigyelnünk arra, hogy a műsorszórás (broadcasting) évtizedei alatt a kétféle közösségkép egyaránt jelen volt az MR terveiben, vízióiban, egyik sem tett szert kizárólagosságra, eltekintve az 1944-es év nyilas rádiózásától – amely gyakorlatilag teljes egészében semmibe vette a modern társadalom tényét, a magyar társadalom igényeit. Az információs társadalommal kapcsolatos élményközösség hiánya – amely természetesen nem magyar jelenség – egyike azoknak a tényezőknek, amelyek radikális mértékben befolyásolták a magyar médiapolitika önképét, s nem csekély mértékben járultak hozzá ahhoz a mára kialakult lehetetlen helyzethez, hogy a „média” hazánkban mást jelent, ha a politikai és a társadalomtörténeti nyelvhasználat, diskurzus szövegeit szemléljük, illetve ha a technokulturális elit titkos törzseként a transznacionális virtuális faluközösségek tevékenységét vesszük figyelembe. A kérdés az, hogy mit tekinthetünk a fennálló konszenzus értelmében a médiarendszerhez tartozó kérdésnek, s mi tűnik azon túli, azaz a digitális jövő (éden) dimenzióiba sorolhatónak. Komoly kérdés ez, hiszen ha – amint annak tanúi vagyunk – a médiarendszer egészéről alkotott társadalmi konstrukció nem foglalja magában a digitális multimediális dimenziókat, akkor a lehetséges nemzeti stratégiákban figyelembe veendő elváráshorizontok is beszűkülnek. Talán elég példaképpen a médiatörvényre vagy az egykorú megegyezés részeként létrejött Országos Rádió és Televízió Testület (ORTT) szerepére gondolnunk. A mai magyar médiarendszert szabályozó törvény és intézmény tehát köszönőviszonyban sincs a technokulturális dimenziókkal. Ha mindössze egyetlen olyan (nem jelentéktelen) példára utalunk, mint az MRarchívum fejlesztéséhez szükséges digitális szabványok hiánya vagy a rádió honlapjának fejlődése, akkor azonnal érthető, hogy már ma milyen sokba kerül ez a törvény. Az archívum fejlesztésekor semmiféle nemzeti standardként értelmezhető informatikai ajánlást nem jelölhetünk meg, amint az is meghökkentőnek tűnhet – már ma is –, hogy az olyan nagy, nemzeti memóriaintézmények, gyűjtemények, mint az MTI, a Magyar Televízió (MTV), a Filmintézet, a Bartók Archívum, az OSZK, a Nemzeti Galéria stb. egymástól függetlenül alakítják virtuális reprezentációjukat. A network és a hypertext, azaz a technológiai kommunikációra kényszerítettség és az utalás kultúrájának korában több mint zavarba ejtő, ha egy kis és izolált kultúra tudomást sem vesz a digitális kontextus normáiról. Mindazok számára, akik már részben átlépték a digitális kultúra földjének küszöbét, azaz használják a számítógépes kommunikáció struktúráit, nehezen érthető, hogy nem élünk a digitális alkalmi koalíciók adta lehetőségekkel. A fenti intézmények a Net közegében együttesen ugyanis radikálisan megsokszorozhatják hatásukat: a kellő kooperáció esetén a bármely honlapra belépő felhasználó azonnal a virtuális Magyarországra léphetne be, megérkezhetne a digitális magyar kultúra határoktól független közegébe. Azaz sokba kerül, ha a futurológia, illetve a politika számára láthatatlan tartományba lökjük példádul az olyan intézmények létrehozásáról szóló vitákat, mint amilyen a NAVA (Nemzeti Audiovizuális Archívum). Az interaktív, individuális, szélessávú, nyitott forráskódú archívumok léte vagy nemléte komolyan befolyásolja a ma még (!) nagy nemzeti broadcasting intézmények sorsát is. Később részletesen kifejtem, hogy milyen hátrányokat szenvedünk el már ma is azáltal, hogy a fenti intézmények nincsenek sem a törvény erejével, sem a társadalmi konszenzus által rákényszerítve arra, hogy részt vegyenek ennek a kulturális transzformációsorozatnak a dokumentálásában, kreatív kihasználásában. A Digital Preservation Coalition (digitális megőrzési koalíció? – ami rettenetesen hangzik) típusú, komoly befolyással bíró, virtuális, globális intézmények neveinek még magyar fordításuk sincs, hát még intézményi megfelelőjük. Ez a tanulmány tehát többek között arra az előfeltevésre épül, hogy egy kulturális forma- és normarendszer, kánon (ha tetszik: a nemzeti kultúra evidenciája) létrejöttének és karrierjének története soha nem vonatkoztatható el azoknak a technológiai formáknak, intézményeknek a mibenlététől, struktúrájától, amelyek nem csupán a tartalmaktól független elosztási rendszerek, hanem igen komoly mértékben befolyásolják a kánonok kialakulását, a normarendszerek érvényességét is. A technológia- és médiatörténet, illetve a kulturális identitás kialakulásának, intézményesült formáinak működése ily módon nem más, mint az érem két oldala. Vélhetően téved tehát, aki az intézmények kérdését csupán a kultúra „külpolitikájához” tartozó kérdések közé sorolja, azaz távolságot kíván érzékeltetni a művészet úgymond immanens ügyei, illetve a képviseletét szolgáló apparátusok, struktúrák között. A helyzet – megítélésem szerint – másként áll. Csak annak a kulturális missziónak, értékrendnek és kánonnak van esélye a sikerre, amely maximálisan figyelembe veszi az őt körülvevő mediális közeget, azaz a technokulturális kontextust, illetve fordítva: az a technológiatörténet, amely nem a társadalomtörténet által legitimált kérdésekkel együtt teremti meg az analízis feltételeit, ugyancsak vak vagy süket. Azaz kizárólag a technológia társadalomtörténeti szemlélete adhat lehetőséget az áttörésre. Akkor tudunk tehát kellően holisztikus módon gondolkozni az MR jövőjéről, pontosabban a közszolgálatiság mibenlétéről, ha soha nem feledkezünk el arról, hogy a rögzített és műsorszórással továbbított hangok hatásmechanizmusának pszichológiája, kultúrája radikálisan eltér az írott szövegek és a képek befogadásának lélektanától és mechanizmusától. Világosan látnunk kell, hogy miben állnak a hangok sajátosságai – szoros összefüggésben a szövegekkel és a képekkel. Tudjuk, hogy a technológiai kontextusban megjelenő hangok – legyen szó a műsorszórásról vagy a digitális kultúra jelenéről – a maguk módján befolyásolják a történeti tudatot, alakítják a közös élmény fogalmát, módosíthatják az egyidejűség élményét, azaz hozzájárulnak a nemzeti identitás kialakulásához. Az olyan – hazánkban szégyenletesen hiányzó – intézmények, mint például a BBC által létrehozott National Sound Archive a legjobb példák arra, hogy mennyire komolyan veendők a hangok által teremtett identitás sajátságai. Amikor tehát a hangok autonóm hatásmechanizmusára, önálló

kultúrájára hívom fel a figyelmet, azt is látnunk kell, hogy ez az elemi élmény is a történeti technokulturális kontextusok szerint alakuló élményvalóság, amelynek sokkal inkább társadalomtörténete, mintsem időn kívüli állandósága van. Ahogy a szöveg fogalmával kapcsolatos megfontolásainkat is radikálisan megváltoztatta az olvasás aktivitásának felismerése, az olvasónak a szerző mellé emelése, kettősük egymásra utaltságának felismerése, ugyanígy kell és lehet eljárnunk a hangok kimondása, rögzítése és meghallgatása esetében is. Ahogyan tehát szoros összefüggés tételezhető fel egy szöveg mindig változó érvényre jutása és aktuálisan normateremtő olvasatai között, s ahogyan belátható, hogy a mindenkori szerző és mindig új olvasói együtt függnek a kánon technológiájának szélesebb dimenzióitól, ugyanígy a hangok jelentése, jelentősége, érvényessége, autenticitása, kulturális szerepe sem lehet független soha magának a technológiai instrumentumnak mint egésznek az ítéletétől. Ahogyan tehát – mint azt Aleida Assmann megállapítja – az értelem- és szöveggondozás egyszerre feltétele a szövegek olvashatóságának, illetve a kánonteremtésnek, vélhetően hasonlóképp áll a helyzet a rögzített hangokkal is. Ahogyan elkerülhetetlen, hogy egy-egy szöveg a múló idő illékony történeti kontextusaiban ismét nyilvánosságra kerüljön, és épp az értelemgondozás munkája révén váljon nyilvánvalóvá, milyen hatással volt annak jelentésstruktúráira az új korszak, ugyanígy gondoskodunk kell arról, hogy a hangok is alkalomról alkalomra kikerüljenek az archívumok mélyéről, és szembetalálják magukat az új és új hallgatókkal. Különös módon tehát, amíg gondot fordítunk (s igen helyesen) a nemzeti identitás alapjait jelentő szövegek korpuszára – ismételt és gondozott kiadásukra, azaz evidenciaként tartjuk számon érvényességüket –, addig nem tartjuk figyelemre érdemesnek a rögzített hangok korpuszát. Holott az – éppúgy, mint a szövegek és a képek – a nemzeti identitás lenyomatát jeleníti meg. Vélhetően nem tévedünk, ha úgy ítéljük meg, hogy egy-egy történeti korszak képéhez, technokulturális reprezentációjához ugyanúgy hozzátartoznak a hangok (az emberi beszéd, a természeti és a társadalmi környezet dokumentumai, végül a zene), mint bármi más. Ma Magyarországon valószínűleg egyetlen olyan intézmény van, amely hivatása szerint megteremtheti a nemzeti emlékezetkultúrában igen fontos szerepet játszó Nemzeti Hangarchívumot, s ez az MR. Ne felejtsük el azt sem, hogy egy ilyen archívum a digitális kultúra, tehát a globális technokultúra korában komoly mértékben hozzájárulhat a közszolgálatiság fogalmának megújításához, ugyanis nem pusztán a hangmúzeum intézményét jeleníti meg, de a hangok új kontextusban való interpretációját is elősegítheti. Ha igaz az a tétel, hogy a közszolgálatiság, illetve a nemzeti kultúra fenntartása nem képzelhető el egymás nélkül, akkor az is belátható, hogy a kommerciális terektől függetlenül is érvényesen hallgatható, azaz interpretálható technológiai, sokszorosított hangállományok társadalmi érvényessége, a velük kapcsolatos értelemadás, gondozás a nyílt archívumokban való elérhetőségben áll. A kérdés tehát – mindenekelőtt – a kommercializált hangzó terekkel szembeni konkurencia problémája. Ugyanis a kereskedelmi rádiókkal való együttélés, illetve túlélés szoros összefüggésben áll azzal, hogy a szabályozáspolitika mennyiben vette és veszi a jövőben figyelembe: a frekvenciagazdálkodás a hangzó nemzeti identitás és a közszolgálatiság szélesebb kerete. Ha tehát visszatekintünk az elmúlt évek idevágó tapasztalataira, vagyis a mediális intézményrendszer technokulturális összefüggéseire utalunk, akkor azt látjuk, hogy a magyar médiarendszer, illetve az annak működését befolyásoló, megszabó intézmények – elsősorban az ORTT és a Hírközlési Főfelügyelet (HIF)·, majd az Országgyűlés kulturális bizottsága – sem intellektuálisan, sem szervezetükben, sem politikai küldetésüket tekintve nem alkalmasak az egységes egészként szemlélt médiarendszer intézményi, törvényhozási, frekvenciagazdálkodási feltételrendszerének kidolgozására, fenntartására és állandó megújítására. Az ORTT/HIF által kiírt kereskedelmirádió-pályázatok, -engedélyek kiadása tipikus példája a szélesebb kontextusokról tudomást nem vevő gondolatmenetek szomorú végeredményének. Szögezzük le azonnal: annak a médiapolitikai háttérnek, keretnek a nemléte, amelynek eredményeként a mai kereskedelmi rádiózás létrejött, javarészt azokon a naiv és tisztességes liberális dogmákon alapult, amelyeket 1989 után még a konzervatív pártok is osztottak, s ez ugyan nem sokat számít, de e sorok írója is. Ennek a dogmának megfelelően a szabadon értékesíthető frekvenciák minden további nélkül értékesítendőek, azaz az ORTT és a HIF mögött nem volt olyan konszenzuális filozófia, amely a kollektív döntéseket irányította volna. Ennek eredményeként a magyar kereskedelmi rádiózás is sérült: az ORTT kontra Sláger Rádió per nem arra vall, hogy a hatóság médiatervezési stratégiái kiállnák a törvényhatóság próbáját. Másrészt folyamatosan marginalizálódott, illetve jóvátehetetlen késéssel jött létre az olyan civil, alternatív, ha tetszik polgári rádiózás, amelyet a Tilos Rádió vagy a Rádió C képvisel, s amely nem versenytársa, hanem segítőtársa lenne az MR-nek, hiszen garantálná a széles értelemben vett közszolgálatiság fenntartását. Ennek az ellenkezője történt. Ugyanakkor tudjuk, hogy a médiarendszerben a média rítusai perdöntőek, azaz a médiafogyasztási szokások igen komolyan bevésődő kulturális normarendszerek. 1989 után a kereskedelmi rádiózás radikális túlsúlya, azaz a fogyasztási lánc egyik részeként érthető médiaforma vált uralkodóvá, s innen már csak beláthatatlan költségekkel lehet viszszafordítani a folyamatokat. A kérdés mármost az, hogy milyen intézményi háttérrel, milyen társadalmi konszenzussal, milyen stratégiával felvértezve kezdődik meg a közszolgálati médiumok – 2003 telén már tapasztalható – lassú felébredése. Nyilvánvaló az is, hogy az MR-nek a magáratalálási folyamatokban evidens társa a Magyar Televízió – ugyanakkor jelenleg nyoma sincs annak, hogy a két intézmény közötti kooperáció megkezdődött volna. Összefoglalva: a társadalom- és politikatörténeti összefüggések (mint a fentiekben látható) igen konkrétan determinálják azt a kérdést, hogy hazánkban egyáltalán mit érthetünk közszolgálaton, milyen összefüggéseket feltételezhetünk a broadcasting technológiája és a közösségek hálózatai és típusai között, milyen dimenziók mentén függ össze ma hazánkban a technológia- és a társadalomtörténet. Ebben a szövegben tehát egyszerre lesz jelen a globális technológiatörténeti fejlődéssorozatra reflektáló és a magyar irodalmi utalásokon alapuló társadalomtudományi analízis szemlélete, amelyet éppúgy nélkülözhetetlennek tartok, mint ·

Ma Nemzeti Hírközlési Hatóság – a szerk.

az e szöveg által felvetett problémák domesztikálását, lefordítását. Ha tetszik, ennek a szövegnek a globális/társadalomtudományi dimenziókhoz, illetve a lokális, nemzeti hagyományhoz való viszonya éppúgy magán viseli a kettős kötöttséget, mint annak a broadcastingnak a története, amelynek interpretációja nélkül a digitális kultúrába való átmenet értelmezhetetlen. Legyen ugyanis világos: ezt a szöveget egy olyan időpontban írom, amikor maga a technikatörténet komoly változást garantál. A televíziózás és a rádiózás földi műsorszórás, majd a műholdak és a kábelrendszerek általi korszaka véget ért, ezzel szemben napjainkra kialakult a globális médiatér, másként a cyberspace új dimenziórendszere, amely megváltoztatta az információhoz, a társadalomhoz, a közösséghez való viszonyokat. A multimediális technokultúra által teremtett új kontextus megannyi kihívása közül az egyik legfontosabb minden bizonnyal a hallgató/néző gyakorlatának felcserélése a felhasználóéval. Míg az egyik esetben – ritka médiatörténeti pillanatoktól eltekintve – egyre individuálisabb, passzívabb, másodlagos (háttér) jellegű médiafogyasztásról volt szó, addig korunkban annak vagyunk a tanúi, hogy a mediális fogyasztást felváltotta az intermediális társalkotás, felhasználás, ahol szerző és olvasó gyakran ugyanaz a személy, ahol a médiumoknak való kiszolgáltatottság nagy és évtizedes élményének már nyoma sincs. Míg a 20. századi mass media megannyi kritikusa és elszenvedője újra és újra hangsúlyozta a válaszképtelen tömegek hallgatásának kényszerét – a közvélemény kutatása évtizedeken át szinte másból sem állt, mint ennek a hallgatásnak a megfejtéséből, értelmezéséből –, addig a digitális kultúra alapvetően új szerződéses viszonyokra épül. Minden bizonnyal ennek az új társadalmi szerepnek a megértése lesz a közszolgálati médiumok egyik legnagyobb kihívása. A digitális kultúra közegében a felhasználók számára magától értetődő, hogy közösségükön belül mindannyiukat ugyanolyan jogok illetik meg, azaz a műsorkészítés és -hallgatás szerepe folyamatosan felcserélhető, ezek az identitások illékonyak, alkalmiak. Tudjuk, hogy ez az élmény drámaian hat például azokra a nemzedékekre, amelyek számára a rádiózás interaktivitása maximum a bármikor az adásból kikapcsolható betelefonáló hallgatókat jelentette. Ha tehát a technokultúra befolyásolja a közösségépítés mikéntjét, azaz alakítja a kulturális identitás formáit és normáit, akkor könnyen belátható, hogy a nyilvános, illetve közkultúra (tehát a közszolgálat szélesebb háttere) erőteljesen függ az információk elosztásának és strukturálásának technológiájától. Hogy milyen normarendszerek uralkodóvá válása vár reánk, milyen jövő előtt állunk, miként alakul ki és át az egységes magyar médiarendszer, az ennek a globális változásnak a domesztikálásán, tudomásulvételén vagy nem vételén alapszik. Mielőtt azonban ennek a jövőképnek a felvázolásához foghatnánk, azaz leírhatnánk a különféle technológiai trendekkel összefüggésben álló, közösségképzési formákban beálló változásokat, illetve a hierarchiákat, azelőtt mindenképp számot kell vetnünk a broadcasting hagyományával, azzal a hagyománnyal, amely uralkodó szerepet játszott mind 1956ban, mind 1989-ben. A broadcasting – ahogyan azt még 1925-ben is, tehát a magyar rádiózás hivatalos kezdetének korában is hívtuk – ugyanis olyan önálló kultúra, amely létében magán viselte a nemzetekfelettiség és a nemzetek általi kontroll kettősségét. Nem véletlenül nem beszélhetünk a broadcasting korában globalizációról, a kategóriának ez a visszavetítése súlyos tévedésekhez vezethet. A „broadcasting korszaka” – ez a kifejezés természetesen önmagában is magyarázatra szorulhat, éppúgy, mint az, hogy azt önálló (techno)kultúrának tekintem. A műsorszórás formálisan azt jelentette, hogy a határok technológiailag átléphetőek, előbb hangokkal, majd hangzó képekkel. Ehhez az absztrakt lehetőséghez képest a társadalmi valóságban mindez a határok figyelembevételét jelentette, lévén a rádiózás a nemzetállamok közötti megegyezésen alapult, és nem annak semmibevételén. A broadcasting – Benedict Anderson kifejezésével élve – az imagined community létrehozásának vélhetően utolsó nagy eszköze volt. Első jelentésében az imagined community logikája arra a tételre, megfigyelésre épül, amelynek értelmében egy-egy nemzet jóval nagyobb, mint az egymást arcról, szomszédságból, a mindennapokból ismerők közössége, a szolidaritás és a lojalitás jóval nagyobb sugarú körökben érvényes, mintsem a mindennapi élettapasztalat által uralt mezőkben. Arról nem beszélve, hogy a helyi közösség iránti szolidaritás adandó alkalommal nem szükségképp esik egybe a nemzet iránti lojalitással. Előfordulhat bizony, hogy a szolidaritás sajátos érzését egy másik közösséggel szemben érzi valaki, míg a mindennapi valóságot ennek az élménynek a hiánya jellemzi. A szociológia tradíciójára fordítva tehát a szót: Gemeinschaft és Gesellschaft nem feltételezik egymást, az absztrakt normák és formák által diktált lojalitás kötelezettséget jelenthet az állampolgárok számára anélkül, hogy azonosulni kívánnának bármely lokális közösség akolmelegével. A kérdés persze mindig az, hogy az absztrakt közösség ténye miként válik érzéki tapasztalattá, milyen technológiák állnak a rendelkezésünkre ahhoz, hogy újabb és újabb nemzedékekben keltsék fel a szolidaritás érzését. Egykor, a nacionalizmus kialakulásakor, a közösség tapasztalatának felkeltésekor az írott nyelv, a Gutenberg-galaxis volt az a technológia, amely lehetővé tette, hogy újabb és újabb nemzedékek sajátítsák el a nemzeti identitás megéléséhez szükséges tudáskészletet. Ahogyan Max Weber mondja: „A fogalom – abban az értelemben, ahogyan mindenkor használják – először is kétségtelenül azt jelenti, hogy az emberek bizonyos csoportjairól feltételezik, hogy sajátos szolidaritást éreznek másokkal szemben, vagyis a nemzet az értékek körébe tartozik.” Ahogyan tehát a nyomda, úgy a broadcasting is kiválóan alkalmas volt a szolidaritás érzésének felkeltésére és fenntartására, éppúgy, mint az ellenség elleni érzület artikulálására. A rádiózás „aranykorának” hősei között épp ezért megannyi politikust találunk, kezdve a demokrata Roosevelttől a náci Hitlerig, aki ugyancsak értette a módját annak, hogy a weimari köztársaság zűrzavarában és izoláltságában élő németek számára miként keltheti a rendezett állapotok illúzióját az együttérző hang élményével. Hadd utaljak itt arra, hogy Hitler rádiózással kapcsolatos viselkedésének egyik leglenyűgözőbb elemzését Márainál találhatjuk. A náci, illetve a kommunista rádiózás hagyománya nem csekély mértékben befolyásolta a Magyar Rádiót is. Az 1950-es években a rádiózás egyszerre lett a xenofóbia és az elképzelt internacionalizmus közösségének eszköze. A külföldi adók zavarásának kényszere szinte a paranoiát súrolta, az idegen állomások hallgatása mind a nyilas, mind a kommunista időkben szó szerinti árulást jelentett, s kontextustól függően büntetőjogi következményekkel járt.

Mindebből pontosan visszakövetkeztethetünk a műsorszórás ma már nemigen érzékelhető befolyására, politikai hatalmára. Talán érdemes megemlítenünk, hogy a birodalmak területén a kívülről érkezett adások autenticitásának kultúrája mindannyiszor fontos kérdéseket vetett fel. Egyrészt az idegen államok területére műsort szolgáltató adók irányítóinak folyamatosan dönteniük kellett a propaganda- és a tájékoztatási funkciók között, másként a hazugság és a korrekt informálásba vetett bizalom között. Ez az egyensúly mindvégig a háborúk és a hidegháborúk feszültségi fokától függött. Mindenesetre az 1930-as évekre kialakult a média külpolitikai eszközként való intenzív használata – a műsorszórás fegyverrendbe állítása a demokráciák számára is elkerülhetetlen volt. Az idegen területekre szóló műsorszórás kulcskérdésének az autenticitás mítoszának kialakulását és fenntartását tarthatjuk. Míg a nemzetállamon vagy kisebb régión belüli adások lehetséges kontrollja a hallgatók számára evidens, addig a fizikailag ismeretlen vagy nehezen elérhető terekből érkező hangok interpretációs kerete radikálisan eltér. Nyilván eleve befolyásolja a hallgatót a rádióadást kibocsátó társadalommal kapcsolatos meggyőződése, előítélete, de tény, hogy a médiatervezők az 1930-as évektől kezdve mintegy a kalkulációjuk részének tekintették az ellenséges érzületű hallgatók előítélet-rendszerének figyelembevételét. Épp ezért nem volt ritka a megtévesztő jellegű rádióadás sem: a cyberspace lakóinak multiplikált identitása egykor a műsorszórás terében a kibocsátóknak adatott meg. Érdemes megemlíteni például a Szabad Európa Rádió (SZER) és az Amerika Hangja közti együttműködés történetét. A két rádió közötti eltérés tipikus példája volt az elképzelt közösségekben lakó ismeretlenek kulturális életvilágáról való vízióknak. Mindenesetre volt alapja a kettős szereposztásnak: a SZER azok számára szolgált hírforrásul, akik egyébként idegenkedtek az Amerikai Egyesült Államoktól. Ennek megfelelően a SZER mintegy a „hazai adó” benyomását keltette, kifejezetten igyekezett a budapesti szerkesztettség látszatát kelteni. Ugyanakkor ez az adó a Fal innenső oldalán élők számára magát „a” nyugatot jelentette, s ennek bizony 1956-ban komoly és szomorú következményei voltak. Nem tagadom, hogy a zárt határok és életvilágok közötti rádiózás, majd televíziózás példáját nem véletlenül említem. Amikor az alábbiakban áttekintjük a műsorszórás kultúrájának hazai vonatkozásait, óhatatlanul felidéződik a határok és a kultúrák közötti kommunikáció kérdése. Ugyanis mintha a mai magyar televíziózás és rádiózás nem kívánná tudomásul venni, hogy a határainkon kívül élő magyarok nem egy etnográfiai tudat, egy közös múltőrzés és eredetmítosz tárlóba zárt alanyai, hanem egy élő társadalom közegében létező társadalmi lények. Ez az izolált politikai, illetve kulturális identitásteremtés részben összefügg a magyar népiek egyik legszomorúbb kulturális sajátosságával: a jövőkép kidolgozatlanságára utalok. Mindenesetre semmi sem járhat kellemetlenebb következményekkel, mint amikor egy vitathatatlan kulturális közösség és küldetés nevében a határok és a kultúrák közötti rádiózás nem érzékeny a regionális kontextusokra. Attól tarthatunk, hogy ez a kérdés az elkövetkező évtized magyar médiapolitikájának egyik kulcskérdése. Ha továbbra is kitartunk a romantikus nemzetállami televíziózás és rádiózás absztrakt normái mellett, s nem ismerjük fel, hogy a kulturális állampolgárság által kínált értelmezési keretben a határokon kívül élő magyarok társadalmi valóságának emancipációja az egyetlen lehetséges kommunikációs stratégia, akkor vélhetően tovább fog gyengülni a magyar nyelvű mediális jelenlét a magyarok és a románok, szerbek stb. lakta interetnikus kapcsolatokkal teli közösségekben. Magyarán: azt kell eldöntenünk, hogy a Trianon-sokk pszichonarratívájának szemüvegén át kívánjuk-e felépíteni a 21. századi mediális jelenlétet, vagy – mint arra alább kitérek – szembenézünk a koncepcióváltás kihívásával. Általában tehát a műsorszórás azt jelentette, hogy a térben rezgő hangok továbbítása által a földrajzi távolság medializálódott. A telefon és a fonográf mellett megjelenő eszköz kifejezetten alkalmasnak bizonyult arra, hogy tovább erősítse és megújítsa a nemzetállamok identitásiparában oly fontos szerepet játszó kulturális homogenizációt, illetve a kronotopikus egységet. A kronotoposz valójában nem más, mint az egyidejűség, a szimultaneitás élménye: a nemzetállam lakói, állampolgárai számára igen komoly identitásélményt teremtettek a médiafogyasztás nagy rítusai, amelyek az élményközösség által teremtett szolidaritást újra és újra valósággá tették. A szimultaneitás, a nagy műsorszórási logikából, az élő adások ünnepeiből következő élmények tipikus példái annak, hogy a technokulturális kontextusváltozások kifejezetten pozitív hatást is gyakorolhatnak a hagyományos értékek migrációjára. Hiszen a broadcasting korában nemigen történt más, mint amit a kánonok migrációjának hívhatunk. A Gutenberg-galaxis hagyományos nyilvánosságszerkezete ugyan átalakult, egyes intézményei akár marginalizálódtak is, de mindent egybevetve az elektronikus médiumok saját képükre formálták a nemzeti identitásipart, éppúgy, mint ahogy a kollektív memóriaintézményeket is megújították. Máig ható példát jelent világszerte az Egyesült Államok, amelynek ugyan a szó európai értelmében nincs nemzetállami identitása, de tény, hogy a rádiózás és a televíziózás kulturális homogenizációja – a Madison avenue és Hollywood mellett – máig komoly szerepet játszik az egységes normarendszer elterjesztésében. Vagy érdemes az olyan hatalmas területeket uraló birodalomra utalnunk, mint a mai Oroszország. Ahogyan a távíró, majd a telefon a több időzónát magába foglaló hatalom koordinációját tette roppant hatékonnyá, úgy a centralizált rádió- és televíziókultúra minden bizonnyal erős érv a regionális identitás túlerősödése ellen. Mint arra már fent utaltam: a magyar médiaintézmények kialakulására komoly hatással volt a Trianon-sokk feldolgozása. A rádiózás a lehetséges terápiák egyikét ígérte, létrehozói számára a Magyar Rádió küldetése evidens volt. Míg a Puskásféle telefonhírmondó (nem csekély mértékben az internetes tartalomszolgáltatás lehetséges őse) a történeti Magyarország körülményei között keletkezett, addig Kozma Miklós számára a határok kérdése különösen szenzitív problémát jelentett. Ám ha eltekintünk attól a két hagyománytól, amely valamiként kihatott az MR történetére is (a náci rádiózás annak megfelelően, ahogyan a német befolyás nőtt, a kommunista rádiópolitika pedig a rádió éveken át tartó saját története volt), azt látjuk, hogy a broadcasting – különösen a kereskedelmi rádiózástól nem fenyegetett állapotában – teljes mértékben alkalmas volt egyszerre szolgálni a Gemeinschaftkénti identitásteremtést, a lokális falut, a virtuális otthont, illetve a Gesellschaftot, a modern értelemben vett közösségek által determinált társadalomfejlődést. E tekintetben nyilvánvaló, hogy a hangok evokatív ereje – az éterben felhangzó szó – és a zene részben másként hat: de mindkettő érzéki evidenciája komolyan befolyásolhatja a nemzeti identitás, az otthonosságérzet felkeltését és kiváltását. A szünetjel éppúgy része en-

nek a láthatatlan, de hallható hazának, ennek az ideális esetben közös tapasztalatrendszernek, utópikus létformának, mint a zene és végül a szó. A kérdés újra és újra az, hogy például milyen jelentésváltozásokon esik át régiók és korszakok szerint a műsorszórás szimbolikus kerete – a szünetjelekből, adóazonosítókból, ismétlődő elemekből szőtt háló. Ma már a nemzeti és internacionális rádiózás félmúltjához sorolhatjuk a programtervezett rádiózás korát, amely komoly hatással volt a mediális rítusokra, a kollektív memóriát befolyásoló szokásokra, így a nemzeti identitásipar egyes korszakaira. A programtervezett rádiózás hagyományát azért is érdemes felelevenítenünk, mert az olyan örökség, amely máig determinálja az MR kulturális reflexeit, normáit, s amely örökség legalább annyi veszélyt hordoz magában, mint amennyi (jogos) megbecsülést érdemel. A programtervezett rádiózás annak a társadalomtörténeti állapotnak a logikája szerint működött, amely a széles tömegek életformájába való beavatkozást nem pusztán kedvelte, de képes is volt végrehajtani a médiumok révén. Ez a logika még nem a fogyasztói társadalom rítusaira való ráépülés médiáját hívta életre, amely már nem diktálja, hanem csupán kiszolgálja egy korszak életformáit. A programtervezés igazi modern ajánlat volt. Ennek értelmében a mass media arra való, hogy a tömegek életformáját alakítsa, a napi rítusokat kialakítsa, a mindennapi élet kereteit garantálja. Ennek a mediális logikának számos technológiai és politikai előfeltevése volt, amely a korszak számára evidenciának tűnt. Ilyen volt a médiumok korlátozott száma, illetve a lefedettség (elérhetőség) egyre növekvő aránya. Ilyen volt a nem mozdítható rádiókészülékek családi térben való hallgatásának feltételezése. Ilyen volt az állampolgárok fogalmának jogos feltételezése, illetve a piactól való távolságtartás. Mindazok a normák, üzenetek, amelyeket Németh Lászlótól Cs. Szabó Lászlón át Kolozsvári Grandpierre Emilig az MR megannyi kulturális vezetője sugározni kívánt, a fenti technokulturális keretben vált interpretálhatóvá. Az opera- vagy színházi közvetítések rítusai mind egy kulturális kínálatokban szegény, utazási lehetőségekben szerény, általában is visszafogott életformát feltételeznek. Ám nem csupán a kulturális misszió és a programtervezés egykori evidens összefüggéseinek felbomlásáról van szó. Ugyanilyen kérdés például a magyar társadalom történetében évtizedeken át fontos napi medializált időbeosztás felbomlása is. A mediális rítusok, a programtervezett rádiózás az egyidejű közös élmény kiváltásának és fenntartásának leghatásosabb eszközei voltak. A szabadidőért, a figyelemért folytatott verseny – a 21. század felől nézvést – kifejezetten kezdetleges állapotokat mutatott. A csatornák száma szerény volt, viszont minden évben folyamatosan nőtt a végberendezéseké: azaz valóban komoly tömegek álltak készen a homogén kulturális szokásrendek elsajátítására. Az MR Esti Krónikájának, majd az MTV Híradójának évtizedeken át stabil időpontjai nem pusztán keretet adtak a napnak – amennyiben evidensen kettéosztották azt –, hanem megszabták a tájékozódási horizontot is, s egyben garantálták azt a hallgatottsági és nézettségi indexet, amely elegendőnek bizonyult az elképzelt politikai közösség élményének kiváltásához. Az elmúlt néhány év során ki-ki megtapasztalhatta, hogy mire vezet ennek a keretnek a felbomlása, szétesése. A programtervezett rádiózás máig részben érvényes pszichonarratívája komoly nehézséget jelent az MR munkatársainak kulturális identitásában. Tény, hogy ez a viselkedési norma nem jellemzi egyetlen más magyar rádió munkatársait, műsorszerkesztési elveit sem, a kereskedelmi rádiók szerkesztői, tulajdonosai immár nem stabil és a változatlanságra, az ismétlés hatalmára építő szokásrend kialakításában érdekeltek, hanem a folyamatos figyelemért folytatott küzdelem által léteznek. Talán nem túlzás kijelentenünk, hogy a programtervezett rádiózás értelmiségi éthosszal rendelkezett, amely hol a nemzeti identitás, a magas kultúra fenntartásának és terjesztésének összefüggésrendszerében definiálta önmagát, hol (rosszabb esetben) a kommunizmus eszméinek propagálását vállalta. Arról nem beszélve, hogy hosszú éveken át a két normarendszer egyszerre alakította a rádiózás formáit. Akárhogy is: ez a hagyomány transzcendentális, illetve kritikai viszonyt tartott fenn a materiális kultúrával. Mindkét esetben a piac feletti értékrendszerről volt szó. A marxizmus különbséget tett a használati és a piaci érték között, azaz e teoréma szerint van s kell lennie immanens értékeknek a piacon túl. A nacionalizmus, illetve a nemzeti kultúra fenntartása ugyancsak feltételezi azokat az intézményeket és értékrendeket, amelyek melletti elkötelezettség független az adott jelentől, a piaci viszonyoktól. A háttérrádiózás e tekintetben drámai fordulatot jelent: a programtervezés elveinek kényszerű és helyes feladása egybeesett a kritikai tudatról való lemondással is. Bizonyosak lehetünk benne: az MR jövője többek között azon is múlik, hogy képes-e a kritikai tudat normarendszerét fenntartani a programtervezéssel együtt járó formák, attitűdök nélkül. A kérdés az, miként válhat a „szolgáltató rádió” képessé arra, hogy lemondjon az értelmiségi arroganciáról, arról a valóban gyakran meghökkentő bizonyosságtudatról, amelynek megfelelően az MR még mindig kioktatja hallgatóit. Ugyanakkor képessé kell válnia arra, hogy az értelmiségi kiváltság és kultúra evidenciájáról való lemondással együtt se mondjon le a kritikai tudatról. Összességében tehát: a hangzó nemzeti kultúra jövője nem függhet az értelmiségi tudat és percepció viszonyrendszereitől. Mindezt – tisztában vagyok vele – jóval könnyebb mondani, tanácsolni, mint végrehajtani. A megoldás minden bizonnyal a kultúrafogalom radikális újragondolásával áll összefüggésben. Az MR a kulturális állampolgárság kategóriarendszerének megfelelően részt kell, hogy vállaljon a civil társadalom reprezentációs törekvéseiben, minden eddiginél szorosabb kapcsolatot kell kialakítania az élő magyar kulturális közösségek mindegyikével. S nem csupán a kereskedelmi rádiókról van szó, ellenben a háttérrádiózást olyan programokkal feltöltő adókról, mint a Sztár Rádió vagy az Inforádió, illetve a HírTV. A két, gyakorlatilag nem kommerciális rádió azért komoly kihívás az MR számára, mert alapvető műsorstruktúrájuk közelebb áll a multimediális dimenziók világához, mint az MR még mindig arisztokratikus, illetve értelmiségi elitdiskurzusa, amelynek egyébként semmi köze sincsen ahhoz a küldetéshez, amelyet az artikulált és nyugodt hang, a hangzó nemzeti kultúra fenntartásaként definiálhatunk. Mindenesetre a háttérrádiózás új menüpontrendszereket, programhatárokat, a mindennapi életben való új szerepet jelent. Amíg a klasszikus műsorszórás rádiója eseményekben megfogalmazott, azaz életforma-teremtő történetei lehetőséget biztosított arra, hogy ki-ki a saját intim közegében fogalmazza meg, lássa át, értse meg, interiorizálja az egy időben történő eseményeket, amelyek határpontot jelenthetnek egy ország életében, addig a háttérrádiózás az erről az élményről való lemondásból indul ki. Ha tehát

a nagy közvetítések idejére kiürülő utcák a térszerkezet új korát hozták el, a kollektív élményt visszavitték kinek-kinek a magánterébe, hogy az együttes élmény lecsengése még hosszabb legyen, akkor a háttérrádiózás már nem kínál és kíván ilyen közösséget, különösképp nem az egyidejűség élményét. Egykor ilyen volt a magyar történelemben a 6:3, a Táncdalfesztivál, a Nagy Imre-temetés, a Kádár-temetés, de ezek a kollektív élmények ma már megismételhetetlenek. A „szép hangok özöne” alapvető kulturális tapasztalat volt 1945 és a televízió nagy korszaka között. A nemzeti kultúra modern formájának nagy napjai voltak ezek: otthonosságot és együttes élményt kínáltak. A közszolgálati rádiózás tehát szimbolikus terek és politikai közösségek feltételezésében élt, olyan összefüggésekben, amelyeket befolyásolhatott a fogyasztás kultúrája, de amely céljait illetően független volt a kommercialitás szellemétől. Ugyanakkor azt sem felejthetjük el, hogy a magyar rádiózás történetének döntő része – többféle oknál fogva, az eltérő korszakokban másként, de – elzárt kulturális közegben zajlott le. Mindkét korszakban – a Horthy-rendszerben és javarészt az államszocializmus alatt is – fennállott a hazai gyártású hangok (majd képek) prioritása. Mielőtt azonban rátérnénk a jelenre, illetve a közeljövő kérdéseire, érdemes felidéznünk azokat a kulturális sajátosságokat, amelyek a klasszikus műsorszórás, a programirányított média korának döntő fontosságú elemei voltak. 1. A rádiózás a földrajzi távolság legyőzését és nem tagadását jelentette. A klasszikus műsorszórás élménye szorosan összefüggött a szimbolikus világtérben való kalandozással. Az állomásokra való rálelés élménye nemzedékek közös tapasztalata volt, de maguk az állomások is konkrét földrajzi helyeknek feleltek meg. Azaz a rádiózás egyetemességélménye egy konkrétan létező világban való létnek felelt meg. Az a – Romain Rolland kifejezésével élve – „óceáni érzés”, amely a rádióhallgatás immanens sajátja volt, értelemszerűen sérült, illetve transzformálódott napjainkra. A cyberspace neutrális hiperterében mást jelent mind a távolság, mind az „állomás” fogalma. Mindenesetre az, hogy a földrajzi dimenziók radikális átalakulásának milyen hatásai vannak, napjaink legfontosabb kulturális kérdése. Mit jelent a hangok autenticitása egy neutrális közegben, amikor az azok mögötti térstruktúra radikális változáson ment át? A médiafogyasztás ismert normáit mind befolyásolta a földrajzi dimenziókhoz való viszony: komoly kihívást jelent a lokális eredet kritériumának értelmetlenné válása vagy épp a regionális kontextus érzékelhetetlensége. (Tanulmányom végén részletesebben is kitérek majd a virtuális, a transznacionális közösségek fogalmára és gyakorlatára.) 2. Mindaddig, amíg fennállott a hang földrajzi és szimbolikus terekkel való megfeleltethetősége, addig könnyen interpretálható volt a technológiai, sokszorosított hangok autoritásának kérdése. Adott esetben a politikai és a szimbolikus tér részeként megszólaló rádióadók kétségbevonhatatlan (autentikus) forrásai voltak a politikai akaratnak. Senki nem vonta kétségbe, hogy a Budapest I. vagy II., majd a Kossuth vagy Petőfi Rádióban elhangzó állítás – a megfelelő keretek definiálása esetén –, ha nem is a szó logikai, de politikai értelmében igaz. A 20. század során ennek az autoritásnak az evidenciájára, azaz a nemzeti főadók kollektív intézmények szerinti szemléletére megannyi szokás, kommunikációs struktúra épült rá. Azok a műsorok, amelyek a kétségbevonhatatlanság tételére épültek, kezdve az időjárás-jelentéstől a – háborús időkben – légiriadók közlésén át a hírekig, a szó közszolgálati értelmében szorosan összefüggnek az autoritás élményével. Orson Welles ismert rádiójátéka, A világok háborúja – 1938. október 30-án este – amerikaiak tízezreinek tanította meg, hogy milyen szoros kötelék is fűzi őket a szimbolikus terekben megszólaló hangokhoz. A magyar történelem is megannyi példát ismer a rádió autoritásélményének politikai célú kihasználására: a Horthy-proklamáció beolvasása utáni zavart csend, majd a fenyegetően ismételt mondat: „Beregfy ezredes jöjjön Budapestre!” éppúgy része a nemzeti emlékezetnek, mint Gerő Ernő – provokációnak tekinthető –1956. október 23-i beszéde. 3. A hangzó nemzeti kulturális identitás különösen fontos intézményei azok a retorikai fordulatok, amelyek a rádiózás/televíziózás egyes műsoraival függnek össze. Olyan, kontextusukon túl is érvényes, eredeti közegükből kiszakadt mondatokról, zenei motívumokról, retorikai fordulatokról van szó, amelyek különféle okoknál fogva az orális kultúra, a városi legendák, a közbeszéd részei lettek. Nemzedékek közös élményét, kulturális egymásrautaltságát jeleníti meg egyegy ilyen frázis vagy szentencia, amelynek ismerete vagy nem ismerete a kulturális közösségtől való távolság fokát is jelzi. A hangzó nemzeti kultúra utaláshálója éppen úgy foszlik és épül, mint a szövegek esetében, azaz pontosan ennek a hálónak a folytonossága az, ami megköveteli a fent említett értelemgondozást a hangdokumentumok esetében is. A hangzó dokumentumok érvényességi ideje nyilván szorosan összefügg az archívumok nyitottságának és zártságának kérdésével. E tekintetben a digitális kor döntő változásokkal kecsegtet. 4. A klasszikus rádiózás a nemzeti történelemben a kronotopikus egység létét jelentette, s a broadcasting uralmának eltűnése ennek a formának az interpretálhatatlanná válásához vezetett. A technokulturális fordulat ennek az egységnek a felbomlását eredményezte, a hely és a tér (place és space) immár nem feltételezik, illetve egészítik ki egymást. A technokulturális közösségek sorsa független a fenti kettősségtől, az időzónák és a földrajzi távolságok helyett létrejött új lojalitás ennek megfelelően beláthatatlan politikai következményekkel jár – ezek egy részét a tanulmány végén áttekintem. Összefoglalva: a klasszikus broadcasting, az imagined community kora kifejezetten kedvezett az alábbi értékeknek, amelyek a nemzeti identitásipar evidenciafeltételeiként is leírhatóak. A szolidaritás, a lojalitás, az otthonosság, az állandóság, a bizonyosság/autoritás, az állam folyamatos jelenvalósága, a stabil identitás élménye a mindennapi valóságban nem kis mértékben a rádió, a hangok által vált átélhetővé, majd ennek az élmény- és összefüggés-sorozatnak egy része a televízió által. Ehhez képest a kommerciális rádiózás csak kevés lehetőséget nyújt a lokális értékek fenntartására. A helyi közösségek szervezésének, mediális szerveződésének lehetőségeiből, a fenti élményekből nemigen kínál semmit, „mindössze” azt a szokatlan érzést, hogy a köztérben hangosan lehet beszélni a szexről, de ez legfeljebb bizonyos nemzedékek számára nyújt örömöt. Itt elsősorban inkább a zenéről és annak globális viszonylatairól van szó. A klasszikus broadcasting és a szórakoztató zene korszaka még a technokultúra előtt lezárult, a nagy copyright-válság előtt, ami a CD, az MP3, a Gnutella, a Kazaa stb. közegében jelenik meg. Ebben a közegben a használati és a piaci érték közötti distinkció eltűnésé-

nek vagyunk a tanúi. Az épp most megérkező nemzedék radikális és egyértelmű nemje a kultúra vásárlására és a technokulturális kontextusban való disztribúció már a globális tér és közösség egyik legvilágosabb példája. Az MR előtt álló feladatok lényegét tehát az alábbiakban foglalhatjuk össze: Nélkülözhetetlen az eddig ismeretlen minőségben való állandó és domináns jelenlét a technokulturális kontextusban, azaz azonnal meg kell felelni a broadcasting-webcasting kettősség elvárásának. Egyszerre kell jelen lenni az elképzelt (virtuális) közösségek mindkét típusában, azaz meg kell tartani a pozíciókat a klasszikus műsorszórásban, illetve új dimenziókban is ki kell építeni azokat. A BBC internetes tevékenysége – más módon és feladatokkal – jó példáját nyújtja annak a tudatos tevékenységnek, amely a klasszikus műsorszórás és az on-line kultúra közötti határfal lebontását tekinti céljának. Míg a televíziózás on-line formák közötti elterjesztése komoly költségekkel, bonyolult telematikai összefüggésrendszerek figyelembevételével valósulhat meg, addig a rádiózás esetében az internetes jelenlét könnyebben létrehozható. Míg tehát a Magyar Televízió internetes jelenléte még hosszú évekig promóciós szolgáltatás lesz, addig az MR esetében már ma is más a helyzet. A televíziókkal szemben a rádió műsorfolyama már ma is elérhető az interneten, de mindez önmagában véve csupán a szükséges, de nem elégséges feltétel. Azaz: ami eddig történt, az csupán az út kezdete, s bármely további lépés előfeltétele az MR saját archívumához való viszonyának újraértelmezésén alapszik. A kor, amelyben élünk, az archívumot nem a múlt dokumentumainak rendezett gyűjteményeként értelmezi, hanem olyan digitális információk rendszereként, amely folyamatosan kínálja az újrarendezést, a menüpontokhoz való evidens hozzáférést. Míg a klasszikus műsorszórás korában az archívum a rádió háttérintézménye volt, belső emlékezetének megőrzője, addig a digitalizált korban ez az intézmény a rádió frontjára lép elő, nyilvános szolgáltatásává válik. Az interneten való jelenlét ugyanis semmi egyéb, mint az interaktív archívumi szolgáltatások felkínálása a közönség számára. Épp ezért az MR-archívum helyzetének átértékelése, az arra fordított erőforrások radikális megnövelése bármely tevékenység előfeltétele. Az archívum – mára a kitörési pont lett. 1. Lefordítani a nemzeti közösség hagyományát, lojalitásstruktúráját a technokulturális transznacionális közeg, a hibrid, migrációs közösségek nyelvére – ez az a feladat, amelynek megoldásában az MR-nek (értelmezésem szerint) kulcsszerepe van. 2. Minden bizonnyal igaz, hogy a technokulturális kontextusba való átváltáskor a kánon nem lesz tovább fenntartható. Ha a rádiózás klasszikus korában a magas kultúra híveinek, kapuőreinek feladata az írás hangra való átfordítása volt, akkor ma radikálisan más a helyzet. Egykor Kozma, Németh, Cs. Szabó, de Kolozsvári Grandpierre is ugyanazt a kánont kívánta fenntartani, illetve kiterjeszteni és megerősíteni. Ha gondoltak is az interaktív formákra, azt csak mellékesnek tekintették. A műsorszórás alanya a hallgató volt, s nem a társalkotói szerepbe előlépett felhasználó. Egykor a centralizált műsorszórás automatikusan kapcsolódott az írásbeliség közösségépítő struktúráihoz, de mára ez a normarendszer megroppant. Mit ér, mit jelent a közszolgálat kánon nélkül? Ugyan miként gondolhatunk arra, hogy fennmaradhat a hagyomány szerepe és jelentése akkor, ha lassan megváltozik átadásának módja, technológiája, kultúrája? Miként adható értelmes jelentés a közösségi érdeknek nemzeti hagyományok nélkül – ezt a kérdést nem lehet megkerülnünk. Másként fogalmazva: miként lehet kulturális kánont, tehát szövegek és hangok értelemadását és gondozását fenntartani a megfelelő intézmények nélkül? Ugyan ki látott kánont – hierarchia nélkül? Az elmúlt tíz év annak a szomorú tanulási folyamatnak az ideje volt, amely során megértettük: nemzeti populáris kultúra nélkül nincs magas kultúra sem. De vajon ismerünk-e olyan műveket, amelyek ezt a célt szolgálják? Miként lehetünk képesek arra, hogy a lokális populáris kultúra hőseit, kulturális héroszait felismerjük, ha nincsenek elképzeléseink arról a mediális világról, az internet közösségi forma- és szokásrendszeréről, amelyben egyre többen élnek – s főként egyre több fiatal állampolgár él? Azoknak tehát, akik olyan intézmények élén állnak, mint például a Magyar Rádió, képesnek kell lenniük arra, hogy tevékenységüket és stratégiájukat lefordítsák annak a technokulturális közegnek a nyelvére, amely nem a marginális helyzetet ígéri, hanem lehetővé teszi a transzformációt: az élő archívumokban való érvényes létezést. Mindez azt követeli meg, hogy a nemzeti kultúra fogalomrendszerét, hagyományát képesek legyünk leírni a kulturális állampolgárság dimenzióiban, abban a reményben, hogy a különféle interpretációs hálók majd egymást fenntartó, tételező fogalmi sémát teremtenek. Az elmúlt évtizedek során a nemzeti kultúra fogalma egyre inkább elvesztette evidens konszenzusteremtő képességét, s jobbára a kritikai interpretáció hagyományává lett. Azaz egyre inkább paradigmatikussá válik a nacionalizmus, a nemzeti kultúra konstrukcióként való leírásának szemlélete. Mindez jól érzékelhető abban a technokulturális közegben, amely felé hazánk is tart. A territoriális identitáson alapuló, hierarchikus kánonok helyén a transz- és posztnacionális, többnyelvű, hibrid szubkultúrák alkalmi koalícióinak térképe tárul elénk, amelyek közt, ha tetszik, otthonra kell lelnünk. Az a kronotoposzra épülő evidenciaélmény, amely kijutott elődeinknek s részben magunknak is – ennek az interpretációs hálónak a szemléletében –, nem evidens örökség, s nem megkérdőjelezhetetlen adottság többé. Az egyidejűség élményközössége egykor szimbolikus tereket teremtett, amelyek földrajzi határok, vidékek között léteztek. Ehelyett ma a globális, digitális információs tér áll előttünk, amelyben komoly küzdelem folyik az autenticitás és az autoritás intézményeinek létrehozásáért. A globális médiatér nagy kihívása a szuverenitás megőrizhetősége, amely elképzelhetetlen az emocionális közösség érzésének fenntartása nélkül. Mindennek – a szuverenitásnak és a lojalitásközösségek rendszerének – csak akkor van esélye, ha a nagy nemzeti médiaintézmények tevékenységét transzformáljuk az új kontextusba. Az individuális és a kollektív identitások konstrukciója mindig párhuzamosan történik, azok léte egymást feltételezi. Ha változóban van a kollektív identitás keretrendszereként is értelmezhető mediális technológia társadalmi szerepe, akkor az visszahat az egyéni identitásteremtés folyamatára is. A globalizáció korának nemzeti médiapolitikája nem épülhet másra, mint a technokulturális kontextus minél mélyebb interpretációjára és az összes ebből adódó lehetőség kiaknázására. Ahol egykor hallgatókat kötött össze az élő adások mediális rítusrendszere, ott a határokon kívüli, túli mikroközösségek felhasználóit látjuk magunk előtt, akik abban érdekeltek, amit tesznek. Az internet alapvető üzenete a felhasználók aktivitásá-

nak felhajtóereje. Ezt a közösségi erőt kell és lehet felhasználnunk – a megfelelő módon. A nemzeti kultúra „múzeumizálódása” elleni eszközök közül az egyik leghatékonyabb az internetes közösségek világával való koalíció megkötése. Összefoglalva: amennyiben közszolgálatiságon a nyilvánosság fenntartását értjük, az a négy ismert elv: az egyetemesség, a különbözőség, a hitelesség, a függetlenség – ha tetszik: a globalizáció, a lokalitás, az autenticitás és a semlegesség – érvényeítését jelenti. Ezeknek az elveknek a hangoztatása nem helyettesítheti azoknak az apparátusoknak, intézményeknek a kidolgozását majd fenntartását, amelyek képesek ezeket a normákat társadalmilag érvényes formákká lefordítani. (Ugyanakkor valljuk meg: a mai magyar közszolgálati rádiózás több ponton csak korlátozott mértékben képes a közszolgálatiság elvrendszerének érvényesítésére. Egyrészt elég, ha az ORTT politikai szélsőségekkel kapcsolatos ítéleteire gondolunk: úgy hiszem, több mint kellemetlen, ha a nemzeti főadót a médiahatóságnak a nyilvánosság előtt kell megintenie. Még ennél is fontosabb kérdés az MR műsorainak részben elszürkülése, részben hamis értelmiségi tudatból következő alkalmi s vétlen, akaratlan arroganciája. Az elszürkülésen a konfliktusok kerülését, a rosszul értelmezett politikai kiegyenlítésből adódó interpretációhiányt értem, hamis értelmiségi tudaton pedig azt a fogalmazásmódot, amelynek eredménye az informálás helyett a kioktatás, a párbeszéd helyett a nevelés, a közös élményteremtés helyett az élmények konstrukciója. Mintha – s ez politikai pártállástól független – az MR munkatársai gyakran nem reflektálnának arra az identitásváltozásra, amely az állampolgárság fogalmának változásával ment végbe 1989 után. A többpártrendszerben élő állampolgárok számára a kooperáció jóval magától értetődőbb, mint a neveltség. Ráadásul a közösségi rádiók javarésze is jóval demokratikusabb, mint az MR modora.) Ha a nyilvánosság szerkezetének normarendszere nem alkalmazkodik a technológia teremtette, diktálta formákhoz, akkor a normarendszer automatikusan marginalizálódik. Ez történt az elmúlt tíz év során: radikálisan csökkent azoknak az intézményeknek a hatása, amelyek ahhoz volnának szükségesek, hogy társadalmi evidenciaként tartassák be a változatlan közszolgálati normákat – ennek eredményeként pedig a normarendszer absztrakttá vált. A közeljövő feladata tehát semmi egyéb, mint ennek a bűvös körnek a feltörése: a normák olyan kategóriák mentén való érvényesítése, amelyeknek a technológiai formái rendelkezésre állnak. 2. Javaslatok 2.1. A közösségi rádiózás új rendszere (új koalíció a Magyar Rádió és a Közösségi Rádiók Nemzetközi Szövetsége között) Mint az a fentiekből kitűnik: a közszolgálatiság eszméje és gyakorlata tehát nem magától értetődően tartható fenn a kommerciális, globális multimédia korában. Mint láttuk, a többszörösen összetett fordulat egyik megkerülhetetlen eleme a transznacionális virtuális közösségek hálózatának kiépülése, s ugyanakkor ennek a technokulturális kihívásnak a megfelelő értelmezésében és saját céljainkra történő kihasználásában rejlik az áttörés, illetve a megfelelő válasz lehetősége. A válaszlehetőségek egyike esetében a közösségi rádiózás gyakorlatának megerősítéséről, partnerként való fel- és kihasználásáról van szó. A közösségi rádiózás a posztmodern társadalom egyik legfontosabb kulturális identitásteremtő intézménye (lehet), s ennyiben evidens társa az MR-nek. Állításom lényege az, hogy amennyiben a közösségi rádiózás intézményrendszerét össztársadalmi eszközökkel radikális mértékben megerősítjük, azzal az MR számára olyan holdudvart, illetve partneri viszonyrendszert teremtünk, amely megszünteti izoláltságát a kereskedelmi rádiózás kontextusában, s egyben bevezeti az internetes közösségek rendszerébe, egy olyan technokulturális térbe, amelyben a nemzeti közintézmény jelenlegi formájában még idegenül, partnerek nélkül mozog. Ne felejtsük el, hogy a közösségi rádiók már eddig is egyszerre tevékenykedtek az on-line és a broadcasting világában, azaz az elképzelt közösségek eddig ismert struktúráinak új világát jelenítik meg. A közösségi rádiózás terén komoly tapasztalatokkal rendelkező Szabad Rádiók Magyarországi Szervezetével való koalíció magától értetődően logikus lépésnek tűnik, hiszen nem egy absztrakt fordulatról, hanem egy konkrét kooperáció megteremtéséről van szó. Amikor radikális mértékről teszek említést, azt szó szerint értem. Úgy vélem, sem technikai, sem politikai, sem anyagi akadálya nincs annak, hogy a közösségi rádiók számát több százra (!) emeljük. Nincs olyan helyi közösség, amely ne lenne érdemes arra, hogy jogot formáljon a kommunikációra, az önkontrollra, a közösségteremtésre, az oktatásra, a helyi kultúra terjesztésére, regionális konfliktusai nyílt megbeszélésére. Ha igaz, hogy a közeljövő egységes Európájának kulturális sokszínűsége a kistérségi identitások rendszerén (is) alapszik, akkor ennek az identitásrendszernek a mediális tükrözése, illetve megteremtése is evidens érdekünk és feladatunk. Természetesen egyszerre van szó területek és identitások koalíciójáról: a territoriális kultúra éppúgy önreprezentáció tárgyává válhat, mint bármely virtuális kisebbség – amely magát a médiumok segítségével is definiálni kívánja. Gondolom, az is belátható, hogy egy ilyen rendszer szó szerint átvihető a határokon, illetve a határok ez által is eltüntethetőek. Azzal is tisztában vagyok, hogy ez a javaslat amilyen konkrét, olyan radikális változtatásokat követel meg a nemzeti frekvenciagazdálkodás tekintetében. Élesebben: annak a feltételezésére épül, hogy végre megteremtjük azt. Azaz: az MR jövője szoros összefüggésben áll az ORTT/HIF jelenlegi munka(nem)megosztásának ugyancsak radikális reformjával. A frekvenciák kiosztásának, felszabadításának eddigi technikai és részben (!) vélt gazdasági szemlélete felett lassan eljár az idő: a földi műsorszórás koncepcionális kerete valójában csak az on-line technokultúrával való összefüggésekkel együtt érthető. Ennek a hálózatnak a megteremtése többféle módon történhet: az alábbiakban javaslatot teszek egy lehetséges forgatókönyvre. 1. A közösségi rádiózás (KR) mint új funkció társadalmi méretű meghirdetése, a lehetőségek ideájának terjesztése. Több felület vehető igénybe, mindenekelőtt logikus kezdeményezés lenne magának az MR-nek a felhasználása a KR

eszméjének, gyakorlatának hirdetésére. Akár az MR már most is birtokolt adóin belül, akár a civil társadalmat megszólaltató Agóra Adó (lásd alább) keretei között el lehet indítani azt a műsorfolyamot, információs sorozatot, amely közérthetően és mindenkinek elmagyarázza, hogy milyen lehetőség kapujában állhat a mediális önreflexió révén egy-egy közösség. Mit jelent számukra, hogy hangjuk immár egyaránt hallható az éterben és az on-line közösségek világában. 2. A technikai megvalósítás tehát egyszerre történhet az on-line közösségek útján és a hagyományos broadcasting által. Ami az internet technikai világát illeti, azzal kapcsolatban két dologra hívom fel a figyelmet. Egyrészt az „internetrádiózás” megannyi lehetőséget rejt magában, és minden egyes technika komoly kulturális következményekkel jár. Másrészt világossá kell tennünk, hogy a világháló különféle technológiái közötti átjárást is fel kell építenünk, azaz csak az a rendszer jó, amely gondoskodik a transzparenciáról, az egyes eljárások közötti interoperábilitásról. Itt tehát ismét a NAVA munkálatainak megkezdése óta ismert problémába, a globálisan érvényes, lokálisan interpretálható nemzeti archiválási, digitalizálási szabványok kérdésébe ütközünk. Következésképp mind a KR, mind az MR egy-egy hatalmas portál-site-ként, honlapok rendszerét magában foglaló honlapként is működhet, amelynek egyes adói, azaz menüpontjai folyamatos műsorcserében állnak egymással. A KR honlapja minden olyan, oda bejelentkező közösségi rádió elérhetőségét tartalmazza, amelynek műsorai a broadcasting mellett az interneten is elérhetőek. Ehhez komoly informatikai segítséget kell biztosítani a különféle közösségek számára – kezdve attól, hogy a rendszerbe való belépést ingyen letölthető felületek teszik lehetővé, a szükséges webtárhelyen át az internetes rádiózással kapcsolatos folyamatos információátadásig. Az is logikusnak tűnik, hogy a különféle közösségek rászorultságuk mértékében – pályázatok formájában – ingyen jussanak a rádiózást lehetővé tevő technikai eszközparkhoz. Adódik tehát, hogy az elkövetkező években létrejövő NAVA segítségével, amely a dolgok mai állása szerint az Open Archive Initiative (OAI) elveinek megfelelően épül fel, a nagy állami kulturális hagyomány és a közösségi információteremtés, a helyi kultúra között olyan technológiai hidat teremtünk, amely a múzeumizálódott kánon és a marginalizálódott élő közösségi, kistérségi kultúrák között folyamatos, élő kulturális cserét, igazi forgalmat tesz lehetővé. Mint minden kulturális csere, ez a lehetőség is azt ígéri, hogy egyszerre rendeződik át a nagy kulturális kánon és a lokális identitások rendszere. (Elég csak a glokalizáció ismert fordulatára utalnunk.) Ahogyan a 19–20. század során a helyi sajtó rendszerének kiépülése radikálisan befolyásolta a lokális demokrácia intézményének működését, vélhetően a 21. századi viszonyok között a broadcasting/on-line egyidejű használatára épülő hibrid kulturális normákat létrehozó, részben territoriális médiumok rendszere juthat kulcsszerephez. A radioblog vagy az I-pod/tunesra épülő Pod-casting mozgalma, fogalma azt mutatja, hogy a rádiózás hagyományos kereteinek lassan elmosódnak a határai. Az élő rádiózás – blogokon keresztüli – újraszületése már egy radikálisan más, kritikai geográfia körvonalait állítják elénk. Arról nem beszélve, hogy a minden bizonnyal már globális médiának tekinthető blogok (webes naplók) individuális rádióműsorokkal való kombinálása, multimedializálása arra mutat, hogy a hang szerepének növekedése az internet közegében a közeljövőben felnő a szövegekéhez. Mindenesetre a blográdió kontextusában nem csupán a terjesztés technológiája, de a műsorátadás célja is megváltozik, nem beszélve magáról a műsorról. Másként fogalmazva tehát: az egymás műsorait felhasználó, a szindikátuselven, tehát kölcsönzéseken, folyamatos újrafelhasználáson, azaz a blogok blogjait létrehozó, a copyright fogalmát nem használó, a Creative Commons evidenciájára épülő rádiózás véget vet a passzív hallgatók és az aktív netizenek közti szakadéknak. Az új, folyamatosan alakuló platformok százezrek, majd milliók számára teszik lehetővé, hogy a nemzeti kultúra nagy és absztrakt fogalmát ne pusztán elviseljék, de el is sajátítsák, és saját kultúrájuk részeként éljék meg. Arról nem beszélve, hogy a rádiózás innentől fogva nem a kulturális homogenitás hagyományának a része, hanem a hibrid technológiáknak megfelelően, a hibrid kulturális normákat is követi és alakítja. Ha a klasszikus rádiózás maga volt a kulturális homogenitás technikája – s ennek a modernitásban játszott szerepe tagadhatatlan –, akkor a digitális technokulturális környezet internetes rádiózása már radikálisan más kulturális normákat, koncepciókat követ és teremt. Azaz ne fogyasztóként lépjenek fel a piacon, hanem teremtő társalkotóként egy olyan közösségi hálózatban, amelynek gazdasági, működési logikája jelentős mértékben eltér a kapitalizmus uralkodó formáitól. A kicsik és a nagyok közötti különbség gyakorlatilag eltűnt, a pár éve elképzelhetetlen is megtörtént: a „csatorna” megalkotásának lehetősége – virtuális körülmények között – gyakorlatilag az amatőrök számára is adott. Attól tartok, meg kell szoknunk, hogy a hallgató, a felhasználó, a továbbmesélő, az alakító, a kritikus és a versenytárs – ugyanaz a személy. A nem hierarchikus, egymás mellé rendelt, emergens viszonyokra épülő rendszer – amelyet egyébként a maga nyelvén Németh László is javasolt – kifejezetten alkalmas arra, hogy feloldja a „két kultúra” közti dichotómiát. Nem túlzás, ha a KR és az MR közti kooperációt példaértékűnek tekintjük az élő archívumok rendszerének felépülésében. Azaz, ha meg kívánunk felelni az Európai Unió által ajánlott megoldásoknak, akkor sem tehetünk okosabbat, mint ezt. Az EU Digicult 2002-es tanulmánya is felhívja a figyelmet arra, hogy a nemzeti kultúra átmentése, illetve revitalizálása nemigen történhet másként, mint az élő archívumok rendszerének megteremtésével. 2.2. Hangzó szó és írás/Magyar Irodalom A klasszikus és a mai magyar irodalom ugyan jelen van az éterben, de – szoros összefüggésben a Bartók Rádió folyamatos identitásválságával – gyakorlatilag képtelen arra, hogy hullámmozgásokat, azaz pozitív externáliákat, nem várt, előre nem látható kulturális következmények láncreakcióit indítsa be. Javaslatom értelmében az MR létrehozná a Magyar Irodalom elnevezésű adót, amely kompromisszumok nélkül hű lenne a csatorna nevéhez. Azaz a nap 24 (rosszabb esetben 12) órájában az MR archívumának felhasználásával folyamatosan a magyar irodalom értékeit sugározná. Roppant fontos, hogy a műsorfolyamban nem kerekasztal-beszélgetések, zenék, kommentárok és irodalom hangzana el, hanem csak az

utóbbi – értelemszerűen a pontos adatokkal kiegészítve. Meggyőződésem, hogy egy-egy vers összes eddigi interpretációjának elhangzása, majd napjaink jeles színészeinek tolmácsolásában való előadása megteremti a hangzó nemzeti kultúra új evidenciaküszöbeit. Az adó fontos eszköze lenne a történelmi tudat hangok általi érzékeltetésének, s hozzájárulna ahhoz, hogy a múlt hangjai ne múzeumizálódott állapotban hangozzanak el roppant ritkán, hanem kellő ritmussal, folyamatosan fennmaradjon a múlt és a jelen kontinuitása. Ugyanakkor az adó működése egyezne a NAVA létrehozásának elveivel: a folyamatos digitalizálás tehát egyben az állandó nyilvánosságra hozatalt is jelentené. Az elhangzó anyagok MP3 (vagy bármely más, korszerű) formában felkerülnének az MR honlapjára, s vélhető és remélhető letöltésük ugyancsak hozzájárulna a nemzeti kultúra új dimenzióinak feltárulásához. A letöltések egyetlen korlátja a kölcsönös ingyenesség elvének betartása: amit ingyen kapott a hallgató/felhasználó, azért ő maga sem kérhet pénzt, semmilyen új kontextusban sem. Tudom, hogy ez a radikális poszt-copyright álláspont, illetve a közösségi érdek előtérbe állítása az individuális teljesítményekkel szemben megannyi kérdést vet fel. Azért is javaslom ezt a megoldást az irodalmi, s nem a zenei anyagok esetében, mert itt az esetleges reakciók mögött nem állnának multinacionális cégek, mint a zene esetében. Úgy vélem, hogy a kulturális örökség szabad felhasználása, az új technokulturális közegbe való bevitele evidens érdeke mindenkinek, aki elkötelezett híve annak, hogy nemzeti kultúránk ne múzeumizálódott formák között kerüljön megőrzésre, és ne marginalizálódjon. 2.3. Agóra Adó Szoros összefüggésben a fentiekkel, komoly érvek szólnak egy kevéssé moderált, virtuális Speakers´ corner elvű rádió létrehozása mellett. A moderálás elvei nyilván összefüggenek az alkotmányosság-szólásszabadság vitákkal, ám ez is csak újabb érv egy ilyen közösségi fórum megteremtése mellett. Egy hasonló adó persze folyamatos kockázattal jár, de ne felejtsük el, hogy ezzel együtt, s részben épp a kockázat okán igen nagy szerepe lehet a politikai kultúra, a mindennapi demokratizálás elterjesztésében. A maga idejében Juszt László Szabad Száj című televíziós műsorának komoly előnyei is voltak, a hátrányok sokkal inkább a moderátor individuális képességeiből eredtek. Amennyiben feltételezzük, hogy van – s nyilván van – hazánkban olyan riportergárda, amely képes a szólásszabadság és az alkotmányosság közti határ érzékeltetésére és nyilvános demonstrálására, akkor belátható, hogy az Agóra Adó (AA) megalapítása komoly demokratizálási funkcióknak tenne eleget. Arról nem beszélve, hogy egy ilyen adó csupán utánozná az internet virtuális valóságában évek óta zajló folyamatokat. Azt hiszem, nem tévedünk, ha azt mondjuk, egy ilyen adó a blogok virtuális utánzata, amely komoly lehetőség mindenki számára, lévén a tradíció és az innováció egyszerre lehet jelen benne. A csatorna tematizálási rendje minden bizonnyal komoly konszenzust követelne meg, nyilvánvalónak tűnik azonban, hogy a Parlament munkarendje – amely a nyílt vita rendjét is megszabja – pártoktól, politikai kultúráktól függetlenül elfogadható. Az AA lehetőséget teremtene arra, hogy on-line közösségek rendszere kitörjön elszigeteltségéből, s megfordítva, a hagyományos nyilvánossági struktúra is új lehetőségekhez jusson. Talán az sem lényegtelen, hogy az AA kihívást jelenthet a kereskedelmi rádiók hasonló műsorai számára, s amennyiben kellő elfogulatlanságról tesz tanúbizonyságot, úgy vélhetően hatással lesz a különféle elfogultságokkal terhes jelenlegi programokra is. Fontos látnunk tehát, hogy az AA olyan autentikus hellyé válhat, amely egyszerre jelenthet kihívást és megoldást a politikai elitnek, illetve a kérdéseket megfogalmazó állampolgároknak. Belátható az is, hogy ami az AA-n hangozna el, az ugyan nem lenne azonos azzal, ami az MR-en vagy bármely kereskedelmi rádión hangzott el, de bármikor hírré válhatna, hiszen a szerkesztőknek módjukban állna az ott elhangzottakra hivatkozniuk. Úgy vélem, az AA akkor teljesítené a hivatását, ha segítene a hírprogramok jelenlegi tematizálási elveinek átstrukturálásában. Van abban némi elkedvetlenítő, hogy a magyar médiapiac ismeretében ki-ki reggel 6 és 6.30 között megjósolhatja, hogy az egyes rádiós vagy televíziós csatornákon mi is lesz az aznapi vezető híranyag, milyen elvek és gyakorlatok mentén szelektálnak az adók a nap során. Az AA azt a szelíd kényszert jelenthetné, amely a tematizálás gyakorlatának változása irányába hathat. Ha jól működne, akkor elég kiszámíthatatlan lenne ahhoz, hogy ne legyen prognosztizálható pártpolitikai normák szerint – s ekkor már elérné a célját. 2.4. Új intézmények 2.4.1. Magyar Nemzeti Hangarchívum/Történeti Hangarchívum Számos országban van ilyen vagy ehhez hasonló intézmény. A BBC példájánál maradva logikus, hogy az MR legyen ennek a vállalkozásnak a gesztora, törvényes felügyeletet teremtő kerete. De hangsúlyozom, hogy új intézményről van szó, amely egyszerre segít a történeti tudat fenntartásában, a nemzeti identitás autentikus élményekkel való megújításában, a kulturális normarendszer folytonosságélményének megőrzésében. Amint e szövegben arról többször szó esett, a rövid távon érvényes normák szerint működő memóriaintézmények komoly kihatással vannak a kulturális orientációra. Azaz mindent el kell követnünk azért, hogy a hosszú távon érvényes memóriapolitikai intézmények autoritását elősegítsük. Az MNH ilyen intézmény, egyenrangú társa az OSZK-nak, illetve része a NAVA-nak. 2.4.2. Hangdokumentum-gyűjtemény/-archívum Fontos feladat a városi és a természeti zajok, hangkörnyezetek, -dokumentumok folyamatos gyűjtése, pontos archiválása. Ilyen gyűjtemények szerte a világon léteznek, mitöbb igen olcsók, és javarészt az internet segítségével önellátóan működhetnek. Mindenütt vannak lelkes állampolgárok, akik módszeresen gyűjtik környezetük hangdokumentumait. Arról nem

beszélve, hogy a KR által megvalósítható funkciókba a hangdokumentumok gyűjtése szervesen illeszkedik. A hangdokumentum-gyűjtemény nélkülözhetetlen segítséget jelenthet egy-egy korszak autentikus felidézéséhez. Egy-egy rádiójáték hitelessége múlhat például azon, hogy pontos és hiteles-e a kort felidéző zajkulissza. A hangdokumentumgyűjteményekből összeállított hanghordozók egyébként világszerte roppant népszerű kiadványok, amelyek nem pusztán bevételi forrást jelenthetnek az MR számára, de hozzájárulhatnak az intézmény új identitásának világossá tételéhez. A hangdokumentumokat is felhasználó kiadványok (megannyi példa világszerte) egyszerre segítik a történeti, az ökológiai tudatosság kialakítását, illetve fenntartását. Megfelelő multimediális eszközök igénybevételével eddig nem ismert dimenziók nyithatók meg (vö. mindennapi hangok, városok, falvak a 20. században, egykori állatok, kipusztult fajok stb.). A fenti forgatókönyv egy lehetséges javaslat, de persze más megoldások is elképzelhetőek. Azonban világosan látni kell: a változó mediális közeg, az új technikai feltételek és – végül, de nem utolsó sorban – a 21. századi hallgató szükségessé teszik, hogy az MR újradefiniálja helyzetét, feladatait és szerepét a magyarországi kultúrában.

G. Tóth Ilda: Kereskedelmi rádiók versenye: hullámlovasok HVG, 26. évf. 52-53.(1335-1336.) sz., 2004. december 25. 134-137. o. http://www.mediakutato.hu/cikk/2001_03_osz/10_a_radios_hirszerkesztes_alapjai/08.html Ádáz harc dúl a reklámbevételekért a magas műsor-szolgáltatási díjakat nyögő kereskedelmi rádiók között, amelyek szűk repertoárjukkal minél szélesebb közönséghez kívánnak szólni. Az igényesebb zenék kedvelői kénytelenek a kisebb, helyi rádiók egyes műsoraival beérni. Múlt hétfő óta Reggeli Triósnak hívják a Danubius Rádió 6 és 10 óra között elhangzó műsorát. A Cappuccino cím tíz év után azért tűnt el, mert a Legfelsőbb Bíróság hosszadalmas pereskedés után idén novemberben kimondta: a Cappuccino két műsorvezetője és ötletgazdája, Boros Lajos és Bochkor Gábor távozása után a rádió nem viheti tovább a szerzői jogvédelmet élvező nevet. A Sláger Rádió nemcsak az egykor még a Magyar Rádió kereskedelmi vállalkozásaként működő Danubius által kinevelt, az ország legnépszerűbb és leghallgatottabb showmanjeit csábította el (akik a Cappuccino márka átmeneti elvesztése óta Bumeráng címen vezénylik a reggeli parádét), de jól átgondolt stratégiával elszívta a Danubius hallgatóinak egy részét is. „Rádöbbentünk, hogy az oldies műfajt kedvelő korosztály nem érdekli a hirdetőket” – magyarázta a HVG-nek Bolla Zsolt programigazgató, miért változtatott a Sláger eredeti profilján, az 1960-1970-es évek zenevilágán, s miért kezdett fokozatosan egyre több mai nótát is játszani. Tavaly szeptember óta ez a leghallgatottabb rádió a teljes népesség körében: a Szonda-Ipsos és a GFK Hungária adatai szerint az idei év első tíz hónapjának átlagában 25,4 százalék volt a Sláger heti időarányos részesedése a Danubius 23,6 százalékával szemben, és a hirdetők számára legfontosabb, 18-49 éves célcsoportban majdnem utolérte (29,4 százalékkal a 30,2 százalék mögött) az erre a korosztályra „szakosodott” versenytársát. Mivel a kereskedelmi rádiók a megélhetésért küzdenek, igyekeznek egyre tágítani célcsoportjukat. A legértékesebb hallgató az, aki hosszú órákat tölt egyetlen műsorfolyam mellett, nem vált más csatornára, ami viszont semmiféle szerkesztői szeszélyt, „kilengést” nem enged meg; így hiába várnak a korosodó rockerek Pink Floydra, Nirvanára vagy épp a heavymetal-bandákra, a fekete zene kedvelői pedig a rapre. Egy rádió vagy játszik egy bizonyos számot, de akkor folyamatosan ismétli, vagy egyáltalán nem veszi fel a kínálatába. „Négyóránként Dead Can Dance-et vagy Depeche Mode-ot játszva nem lehet sikerre vinni egy rádiót” – érzékelteti Szever Pál egykori zenei igazgató, miért bukott meg a merészebb, igényesebb műsorpolitikát folytató Radio Bridge (amelyhez az is hozzájárult, hogy fő pénzügyi támasza, a Postabank Rt. kiment mögüle). Felmérések szerint az emberi agy mintegy háromszáz dalt képes azonosítani úgy, hogy ne unja meg őket, így a világ vezető kereskedelmi rádiói – és hozzájuk hasonlóan a Danubius is – többnyire ekkora repertoárral működnek. A kézi szerkesztést az 1990-es évek közepén felváltó számítógépes programok – köztük a legelterjedtebb, a szelektor – a rádió formátumának megfelelően, naponta többször ismételve játsszák a dalokat. A slágergyanús felvételeket a beállítástól függően egy-két óránként, a többit három-négy órás rotációban játssza a szelektor. A kívánságműsorok hallgatói is csupán ebből a kínálatból választhatnak. „Ha valaki bemegy egy McDonald’sba, és pörköltet kér galuskával, természetesen nem kap – vont sajátos párhuzamot a gyorséttermek és a rádiók működése közt Vovesz Tibor, a Juventus programigazgatója. – Mindent meghallgatunk, de ha egy dal nem illik a profilunkba, nem hagyjuk magunkat meggyőzni, nehogy hallgatókat veszítsünk” – tette hozzá. A játszott zenék fogadtatását pedig – tőkeerejüktől függően – hetente, kéthetente vagy havonta tesztelik a rádiók néhány száz fős kísérleti célközönségen. „Egyetlen dalt sem ismétlünk meg 24 órán belül” – büszkélkedik Bolla, aki épp ezt tartja a siker fő okának. A Sláger éves repertoárja körülbelül ezer zeneszámból áll. Bár a Danubiusnál elzárkóztak a nyilatkozattól, piaci megfigyelők szerint az adó koncepcióváltása is a jól bevált gyakorlatot követi: kevesebb lesz az újdonság, és visszatérnek a kevésbé kockázatos, már befuttatott nótákhoz. A pénzügyi eredmények visszaesését (az árbevétel a 2002. évi 2,27 milliárdról tavaly 2,09 milliárd forintra, az eredmény pedig 116 millió forintról mínusz 20,3 millió forintra csökkent) pedig a vezetők, köztük Fischer András vezérigazgató leváltásával próbálja megállítani az új tulajdonos, a Danubius Rádió Rt. 100 százalékos részvénycsomagját tavaly tavasszal a GWR Group Plc-től 30 millió euróért megvásároló Advent International kockázatitőke-társaság (Fischert már az Advent nevezte ki, és egy év elteltével menesztette). Változik a korábban szintén a GWR, ma pedig ugyancsak az Advent érdekeltségébe tartozó, Budapesten a helyi rádiók közt évek óta piacvezető, ám számottevő reklámbevételt felmutatni nem képes, tavaly 100 millió forintos veszteséget felhalmozó Roxy Rádió profilja is. Az olykor agresszívan megszólaló, elsősorban az alacsonyabb végzettségű, egyedülálló fiatalokat megcélzó „bulirádió” eddig főleg dance-zenét játszott. Kemény hallgatói magjának a jelek szerint nem tetszik, hogy néhány hete „minden európai slágerlista dalait játszó csatornává” változott. Jól jöhet a Roxy stílusváltása a Rádió Deejaynek, amelyre tulajdonosa, az olasz Elemedia SPA – a jelek szerint a piacot nem igazán felmérve – a milánói dance-, rhytm and blues (R’n’B’-), house- és technozenéket játszó rádiójának formátumát ragasztotta rá. Ráadásul a Deejay átcsábította a Roxytól Béres Zoltánt, a népszerű műsorvezetőt, akit a jelek szerint sok hallgatója követett. Stabilan a harmadik helyen áll Budapesten a kilencvenes évek elején regionális rádióként indult Juventus, amelynek hallgatottsága a 18-34 évesek körében 18 százalék. A Roxy szolidabb profilja azonban ezt a 25-34 éves – botrányokra nem vevő – közönséget megcélzó rádiót is fenyegeti. A Juventust ez év júliusában vásárolta meg az ír Communicorp Group Ltd. a fizetési nehézséggel küszködő, a nem a fő üzletágához tartozó tevékenységeitől szabaduló amerikai Metromedia International Group Inc.-től. A Danubius és a Sláger nagy sérelme egyébként éppen az, hogy a Juventus és a Rádió 1 szép csendben országos hálózatot épített ki, miközben lényegesen alacsonyabb műsor-szolgáltatási díjért jut frek-

venciához. A HVG információi szerint a Juventus jelenleg 120 millió, a Rádió 1 pedig 80-90 millió forint közötti összeget fizet. Más kérdés, hogy a hálózat nem hozta meg a várt eredményeket: a Rádió 1 Kft. tavaly 228 millió forintos veszteséget halmozott fel, és elvesztette saját tőkéjét, míg a Juventus 98 millió forintos mínusszal zárta a 2003-as évet. Az országos frekvenciáért versenyző Danubius és Sláger az 1997-es pályázaton alaposan felsrófolta a hét évre szóló koncessziós díjat: mindkét hullámhossz több mint 1 milliárd forinttal a meghirdetett 3 milliárd forint fölött kelt el. A Sláger éppen a piaci helyzet megváltozására hivatkozva 2002-ben egészen odáig elment, hogy nem fizette meg az Országos Rádió és Televízió Testületnek (ORTT) a koncessziós díj esedékes részletét. Bár akkor egyetlen „sorstársa” sem állt ki mellette, a testület – miután „méltányos áron”, 1 milliárd forint körüli összegért újabb öt évre meghosszabbította a Sláger műsor-szolgáltatói szerződését – a Danubius és a Juventus terhét is csökkentette. Sikerükön felbuzdulva az évi 80-100 millió forint körüli műsor-szolgáltatási díjat fizető helyi rádiók is enyhítésért küzdenek, arra hivatkozva, hogy az ORTT túl sok frekvenciát osztott ki. „Emiatt perben állunk az ORTT-vel, és a testület határozatától tesszük függővé magyarországi stratégiánkat” – üzente a HVG-nek asszisztensén keresztül Francesco Casale, a Rádió Deejay Kft. ügyvezető igazgatója. A zenés rádiók összköltségének négy-ötszörösét költik el műsorkészítésre a „beszélők”, amelyek – a pályázati előírásnak megfelelően – a heti műsoridő legalább 51 százalékát szöveggel töltik ki. Az elsősorban R’n’B’-, rap-, hip-hop, funky- és house-zenéket sugárzó, alapvetően fiataloknak szóló Rádió Extrémnek másfél év alatt sikerült feltornásznia magát a Budapesten hallható adók között a 15-29 évesek körében a hatodik helyre. „Általános zenei arculattal a hatalmas versenyben sehol sem lennénk” – indokolta a HVG-nek Fridély László ügyvezető igazgató a magát „Budapest ritmusaként” aposztrofáló, közműsor-szolgáltatói minősítéssel működő Extrém szűkebb réteget megcélzó profilválasztását. Bár még mindig a befektetett összeg megtérüléséért küzd, két év alatt sikerült jelentősen javítania eredményén a reggel és délután „sűrített szöveget”, napközben és este pedig a magyar zenei kultúrából hiányzó, mediterrán beütésű, kissé „dzsesszes, szvinges” zenéket játszó Radiocafénak. „Szeretnénk megadni a lehetőséget a rádiózóknak, hogy a már gyermekkorunkban is cikinek minősülő zenéken kívül mást is megismerjenek” – fogalmazta meg hitvallását Machán Frigyes (Nesta) zenei igazgató. Az egykor az Est Média Vagyonkezelő Rt. tulajdonában lévő Est FM körzeti frekvenciáján működő rádiót a korábbi kisebbségi tulajdonos, a Moccamogul Kft. vásárolta meg 2002 végén. A Radiocafé „lemeztára” körülbelül 9 ezer dalból áll; bevételeit egy év alatt 47 millióról 248 millió forintra küzdötte fel, ami arra utal, hogy fizetőképes célcsoportját, a magasan képzett, nemritkán vezető beosztású, 16-35 év közötti „yuppie” réteget egyre több hirdető választja. Üdítő kivételként az egyszólamúságban az 1940-as évek dalaitól a „legvadítóbb slágerekig” mindenféle zenét a műsoraiba illeszt Göczey Zsuzsa, a Klubrádió zenei főszerkesztője is. „Közszolgálati rádiósként mindig arról álmodtam, hogy egyszer majd egy lemez B oldalát is lejátszhatom, most ezt teszem” – mondja az egykori Lemezbörze helyett című sikerműsor ötletgazdája. A Klubrádió repertoárjának több mint 30 százaléka magyar zene, így ugyanis 10 százalék kedvezmény jár a szerzőknek, az előadóművészeknek, illetve a hangfelvétel-előállítóknak fizetendő „rádiós jogdíjak” után (e jogdíjak a reklámbevételek 4, a közrádiók előfizetői díjbevételeinek 2, illetve a fenntartói támogatások 1 százalékát viszik el). Göczey saját bevallása szerint úgy tesztel egy nótát, hogy otthon, a konyhában hallgatja, és ha valami „zavarja a fülét”, másnap kiveszi a kínálatból. Átment e sajátos szűrőn a Zagar nevű, Török Ferenc Szezon című filmjének zenéjét készítő fiatal formáció, a Zsigó Jenő által vezetett Ando Drom egykori énekesnőjének, Miczura Mónikának a szólólemeze, de Göczey nemrég beszerezte a balladai hangvételű Leonard Cohen legújabb albumát is. „Feltételezem, a hallgatók bíznak az ízlésemben” – mondja, de azért hozzáteszi, hogy a Klubrádióban csupán annyi a zene szerepe, mint egy újságban a képeké.

Flór Péter: Beszélgessünk a hírekről! Éles versenyben a „talk and news” rádiók – Megújulással csalogatná vissza hallgatóit a Kossuth adó Népszabadság, 2007. március 27. 21. o. http://nol.hu/cikk/440406/ Ma másképpen rádiózunk, mint tettük ezt akár öt-tíz éve - főleg autózás közben, reggel és késő délután hallgatjuk kedvenc adóinkat. Mégpedig elsősorban az utóbbi esztendőkben alakult kereskedelmi csatornákat. Aki nem csupán zenére, hanem információra is vágyik, az jobbára a Budapest Rádió, a Klubrádió, a Gazdasági Rádió és az Inforádió közül válogat. A megújult Kossuth adó szeretne felzárkózni. A rendszerváltás idején a Magyar Rádió bizalmi indexe magasabb volt, mint a pártoké, a parlamenté vagy az egyházé. Ám a kilencvenes évek elején pénzügyileg és szakmailag is szétforgácsolódott a közszolgálati rádiózás. Az MR szakembereinek java elhagyta az intézményt – a reklámértékesítés szempontjából legfontosabb, a „véleményformáló értelmiség” által fogyasztott beszélő kereskedelmi rádiók szakmai vezetése ma többségében közülük rekrutálódik. A BBC-t megjárt Bocskay Zsolt 2000-ben lett az Inforádió főszerkesztője, s építette fel Magyarország első hírrádióját. Másfél év után „hozzá nem értők kezdtek beleszólni a műsorkészítésbe”, s Bocskay távozott. ,,Az járt a fejemben, hogy egy mulatós rádió élne meg a leginkább a magyar piacon.” Aztán mégis egy a köz-szolgálatiságot üzleti alapra helyező csatornánál, a Klubrádiónál lett ismét főszerkesztő. Miután az Autóklub megvált az FM 95.3 nevű, veszteséges vállalkozásától, 2001. december 10-én délelőtt Gulyás Erika és Pikó András, délután Vitray Tamás, Szilágyi János és Aczél Endre hangjával megszólalt az adó. ,,Zuhanyozás közben rádiót hallgattam, akkor született az ötlet, 2001 júniusában. Nem tetszett, amit hallottam, gondoltam, hátha másnak is van kielégítetlen igénye” – vall a profán genezisről Arató András, aki a Klubrádió mellett a Duna Holding Zrt. és a hirszerzo.hu-hoz kötődő Political Capital társtulajdonosa is. A közéleti, hír- és véleményrádióvá lett Klub ma már 9 körzetben szól, 40 felett van magazinjai száma. Reggelente Pikó András, Mélykúti Ilona és Neumann Gábor ,,gyorsul”, délután Bolgár György ,,megbeszél”, este Orosz József ,,kontrázik”. A köz baloldalinak tartja az adót, nem alaptalanul. Arató azt mondja: ,,Következetesen ragaszkodunk az értékrendünkhöz. Ami egy normális világban pont középen lenne.” A zenei csatornák elműködnek néhány műsorvezetővel, a beszélgetős rádióknál azonban meg kell fizetni az újságírói munkát. A Klubnak, miként versenytársainak, háromféle bevételi forrása van: a klasszikus hirdetés (minél alacsonyabb presztízsű egy rádió, annál nagyobb ennek aránya), a támogatások (egy cég adja a nevét általában gazdasági műsorhoz) és a pályázatok. A reklámtorta kicsi, minden szeletéért nagy a tolongás. ,,A közmédiát ki kellene vonni a reklámpiacról – véli Arató –, hiszen eleve rendelkezik a működéséhez szükséges anyagiakkal, tehát szinte behozhatatlan versenyelőnnyel indul a piacon.” Anyagilag döcögős volt az indulás, 4 év után lett kifizetődő vállalkozás a Klubrádió. A Gazdasági Rádió 4 éve szól, s az üzleti világ szereplőire, a cégvezetőkre, a menedzserekre, a vállalkozókra fókuszál. Kínálatába a pénzügyi, befektetési, vállalatirányítási hírek és témák mellé a célcsoport által preferált zenékkel – világzene, blues, populáris dzsessz – foglalkozó műsorok is bekerültek. ,,Nem könnyű a piac, de lehet nyereségesen dolgozni” – állítja Nagy Éva társtulajdonos. Az egyre ismertebb adó hírműsorai a legkelendőbbek, különösen a Reggeli Monitor, hallgatottak elemző produkcióik (például A nap vendége) is. A csatorna 21 tematikus magazint készít. ,,Bennünket elsősorban azokért a gazdasági információkért hallgatnak, amelyeket más rádiókban nem kapnak meg az emberek, ezért a jövőben tőzsdei, deviza- és árupiaci híradásainkat, háttérműsorainkat bővítjük” – így Nagy Éva. A Pont fm 88.1 immáron a Budapest Rádió és a Jó Rádió fúziójából született név, amely új brandjével és struktúrájával hamar elnyerte a hallgatók tetszését, 25 magazinjuk van, leghallgatottabb produkciójuk a közélettel és bulvárral egyaránt foglalkozó Frizbi. ,,Személyiséghez kötjük a műsorokat, nálunk van Falusi Mariann, Lang Györgyi, Gangxta Zoli, Hajdú Péter, Szily Nóra, Fiala János – mondja a korábban tizenkét évig a Danubius Rádió mikrofonjait koptató Rónai Egon ügyvezető, aki szerint hamis a rádiós piac. ,,A hallgatottságot nem a hallgató határozza meg, hanem a hallgatottságot kőkorszaki módszerrel mérő cég. A nagy adóknak nem érdekük a digitális mérés, mert félnek, hogy kiderülne: más rádiók is léteznek. Amúgy pedig jelentős részben a politika vezérli a piacot, gondoljunk csak a Klub és az Info markáns szembenállására.” A hírrádió új piaci szereplőként rögtön az elején, a 2001. szeptember 11-i terrortámadások idején nyújtott először igazán kiemelkedő teljesítményt híradásaival. Gárdája ezt a szakmai színvonalat azóta is tartja. Negyedóránként sugároz híreket, esti Arénája pedig rendre érdekes, pártatlan interjúkkal szolgál. Az Inforádióra kapcsolva azonnal értesülünk a hírekről, és a legtöbben 20-30 percekre hallgatnak bele. Legnépszerűbb magazinműsora a Világszám utazási magazin. A jobboldalinak titulált adó vezetését Bocskay Zsolt után a szakmán kívülről érkezett Módos Márton – Kövér László egykori beosztottja – vette át. A közszolgáló kereskedelmiek az állami közszolgálati, vagyis a Magyar Rádió elől szívják el a levegőt. Kerényi György, a Kossuth rádió adófőszerkesztője (előtte a Rádió C főszerkesztője) szerint pörgősebbre kell változtatni a reggeli és a délutáni úgynevezett drive time sávot, fiatalítani a hallgatótábort, visszacsalogatni az elmúlt években elpártolt magasan kvalifikált réteget. Ami pedig a legfontosabb: politikai helyett szakmai alapú rádiózást kéne csinálni. ,,A hírműsoroknál versenyt akarunk, de máshol nem. Több információt szeretnénk adni azoknak, akik bennünket választanak, és életet kívánunk lehelni a műhelyekbe” – mondja Kerényi.

Agárdi Péter: Bródy Sándor utca 5-7. – Rádió- és médiapolitika a századforduló Mo-án Új Mandátum (Membrán könyvek), Budapest, 2005 Kit érdekel a 21. század elején, a mobil és a digitális kommunikáció, a globalizáció rohamos terjedése idején a rádiózás, „a nagypapa doboza”? Pláne a magyarországi és a közszolgálati. Pedig a rádiózás is óriási megújulás előtt áll hazánkban, már csak ez is indokolttá teszi a róla való szakmai diskurzus nyilvánosságát. Van Agárdi Péter tanulmánykötetének két aktualitása is. Egyrészt a – naptárilag legalábbis – jeles alkalom: 2005. december 1-jén ünnepli a Magyar Rádió megszólalásának 80. évfordulóját. A gazdag hangzó múlt és a tehetséges alkotók generációi mindenképpen tiszteletet érdemelnek; bizonyára lesz is számos méltó emlékezés és kiadvány. Ezt a kötetet azonban szigorú szembenézés: egy, a Rádió iránt szenvedélyesen elkötelezett értelmiségi fájdalmas kritikai hangvétele jellemzi. A másik aktualitása ugyanis a gyűjteménynek az, hogy a Magyar Rádió Rt. 2005 őszére drámai helyzetbe került, elsősorban a rádióelnök-választások – legalábbis eddigi – sikertelensége, az interregnum okán. De még inkább az e mögött tetten érhető, az 1998 óta egyre hallhatóbb – s főleg a 2000-ben „intézményesült” csonka kuratórium okozta – politikai kiszolgáltatottság és elfogultság ténye, a függetlenség és a szakmai hitel visszanyerése esélyeinek minimalizálódása miatt.

Agárdi Péter: A Magyar Rádió utolsó 15 éve Médiakutató, 2004/ősz http://www.mediakutato.hu/cikk/2004_03_osz/06_magyar_radio/ A közszolgálati média jövőjének kérdése hosszú ideje napirenden van Magyarországon is. Az alábbiakban – a vitaindítás szándékával – a Magyar Rádió helyzetéről közlünk elemző és értékelő írást. A szerző, Agárdi Péter a rádiókuratórium MSZP által jelölt tagja. Prológ 2004. július 7-én délután, öt óra és fél hat között Zelki János „leváltotta” Kondor Katalint, a Magyar Rádió Részvénytársaság elnökét. A Klubrádió Megbeszéljük című műsorába Bolgár Györgynek betelefonáló Zelki vélhetőleg megelégelte a saját intézményében történteket, és szakmai-morális felháborodásában – nem kis személyes kockázatot vállalva – a nyilvánosság előtt „fölmondott” munkahelyi főnökének. Feltételezhetően amiatt is, hogy a Rádióban retorzió nélkül, sőt a vezetés hallgatólagos vagy nyílt támogatásával hangozhatnak el az elemi szakmai és emberi normákat durván sértő műsorok. Július 4-én vasárnap reggel például Szentmihályi Szabó Péternek a magyar nemzetből és kultúrából másokat (történetesen a Nobel-díjas Kertész Imrét) kirekesztő, alig kódoltan antiszemita jegyzete. Persze nem Zelkié az egyetlen példa a Rádióban dolgozók civil bátorságára. A legújabb Vasárnapi Újság-botrányra Győri László is nyílt levélben reflektált (Győri, 2004b). Korábban, 2002-ben pedig – mások mellett – Barát József fogalmazott meg egyszerre artikulált és szakszerű segélykiáltást (Barát, 2002) – lett is következménye: ma már nem dolgozhat a Rádióban, még tart a munkaügyi pere. Mindazonáltal ezek a tiszteletre méltó egyéni kiállások, továbbá a tulajdonosi kezelő testület, azaz a kuratórium baloldali-liberális szárnyának folyamatos tiltakozásai, a politikai és a sajtónyilvánosságban elhangzó rendszeres kritikák, fölszólítások, az Országos Rádió és Televízió Testület ismételt elmarasztalásai, sőt a Magyar Országgyűlés 2003-as és 2004-es határozatai sem képesek elérni, hogy elinduljon a korrekciós folyamat. Hogy helyreállítsák az intézmény törvényes működését, a közszolgálati rádiózás innovativitását és a nagy hagyományú, jövőre 80 éves műhely nemzeti, társadalmi, kulturális rangját. Az elüzletiesedett és pluralizált, ugyanakkor a politikai küzdelmek által kivéreztetett médianyilvánosságban mára – különösen az egy évtizeddel ezelőttihez képest – elhalkult a közszolgálati felelősséggel kapcsolatos minden aggodalom és szó. Már történelem (és bizonyos értelemben nosztalgia tárgya) az a szép és elementáris szolidaritás, amely az 1990 utáni első kormányzat (szélsőjobboldali „szabadcsapatok” által utcára is vitt) médiapolitikájával szemben bontakozott ki. Emlékeztetőül: a tiltakozó mozgalom a még állami rádió és a televízió kormányzati satuba fogása, megzsarolása, a Göncz Árpád elleni hisztérikus kampány miatt, majd Gombár Csaba rádió- és Hankiss Elemér tévéelnök lemondatása, végül 129 rádiós 1994. március 4-i listás eltávolítása ellen szerveződött. Ez a mozgalom (amely a Demokratikus Chartának is egyik életre hívója volt) egy-két évre szólóan csatát nyert, az 1994-es kormányváltás után meg is kezdődött a törvényes viszonyok helyreállítása, de tartós győzelmet nem aratott. Legföljebb „finomult a kín”: újabban már nem a tömeges elbocsátás, hanem inkább a Rákosi-kor felelevenített szalámitaktikája, az „egyenkénti levadászás” a divat. Mintha minden hiábavaló lett volna, mintha a Magyar Rádió, a közszolgálati rádiózás a demokrácia áldozataként lassú halálra lenne ítélve. A politikai elitet százszor jobban érdekli a televíziók sorsa; sőt még az a látszat is terjedőben van, mintha 2002 után a jobb- és a baloldal között hallgatólagos megállapodás született volna: az utóbbiak „vihetik” a közszolgálati televíziót, de a Rádió „maradhatna” fideszes, illetve jobboldali kézben. Vélhetően és remélhetőleg nincs ilyen alku, de a szakmai sérelmekből és közérzetből táplálkozó látszat öngerjesztő módon anyagi erővé is válik. A rendszerváltozás utáni 15. év médianyilvánosságában persze korántsem a Kossuth Rádió hír- és krónikaműsorainak „fesztelen” egyoldalúsága, esetenként harsány pártossága, nem a Vasárnapi Újság sűrű gyűlöletbeszéde és esetenként rasszista felhangjai, nem A mi időnk című műsor bájolgó elfogultsága, nem az időponttal és a helyszínnel megjelölt jobboldali rendezvényekre mozgósító hirdetések, programajánlások gyakorisága és nem Kondor Katalin rádióelnök „politikailag pártatlan” közszereplései a fő események, hanem a globális információpiaci átalakulások és ezek hazai lecsapódása. Az elmúlt másfél évtized nyilvánosságtörténete egyébként – például Bajomi-Lázár Péter (2001), Farkas Zoltán (1990, 1991, 1993, 1997), Kéri László (2000, 2003, 2004a, 2004b) és Sükösd Miklós (1992, 1993, 1996) esszéi révén – meglehetősen ismert. E sorok írója – részben érintettként – szintén számos írásban, dokumentumközlésben és nyilvános beszélgetésben kísérelt meg reflektálni a történtekre, de ezúttal nem a Rádió 15 éves politikatörténetét szeretné rekonstruálni. Annál is kevésbé, mivel a folyamatos médiaháborúk legnagyobb rádiós vesztesége elsődlegesen éppen nem a politika dimenziójában érhető tetten, hanem a műsorszolgáltatás minőségének, szakszerűségének, frissességének és a hangzás kultúrájának hanyatlásában, továbbá a hallgatóság jelentős rétegeinek elvesztésében. A médiapolitika harci zaja elnyomta-elnyomja a mélyebben generálódó, a diszkrétebben hallható, illetve megtapasztalható fals „hangsávokat”. Minden, ami elfogult politika, illetve annak látszik a Rádió körül, nemcsak oka, hanem egyúttal következménye is az intézmény sebezhetőségének és szakmai züllésének. A hallható politikai elfogultság többnyire szakmai hibákból fakad: a szerkesztői, a riporteri, a vezetői magatartás és képességek korlátaira vall, az alkotói elszürkülés, a megújulási képtelenség tünete, levezető szelepe, gyakran a középszerűség, az önérvényesítés menekülési vagy kompenzációs útja. Olykor persze a megtervezett játszma része, főleg a rejtett üzenetek, a manipulációk esetén, ahogy ezt legutóbb a 2004-es kora nyári választási kampány rádiós hírszerkesztése is bizonyítja (Monori, 2004). Ez a szigorú minősítés persze igaztalanul általánosít; nem áll a Rádió egész műsorfolyamára, amelyből ma is számos érték és tehetség, zenei, irodalmi, sport-, isme-

retterjesztő, ifjúsági, szórakoztató és alternatív stb. műsor idézhető fel. A műsoridő terjedelmileg nagyobbik részével – és korántsem csupán a zenével – valóban „nincs baj”, sőt vannak még szigetek és oázisok, hangzó irodalmi remekművek, bensőséges dialógusok, reveláló ismeretterjesztő percek, hiteles tudósítások, kitűnő kabarék, friss szolgáltatások. Mégsem jogtalan, ha úgy véljük: a főleg a hírszolgáltatást, illetve a Kossuth Rádiót jellemző riasztó tünetek a Rádió egészét hozzák hírbe. A profil, a műsorszerkezet, a műszaki infrastruktúra átalakulása és állapota Legyünk igazságosak: az elmúlt 15 év nem csak dekadencia, leépülés a Magyar Rádióban, s még kevésbé a magyar rádiózásban. Érdemes fölvillantani néhány tényt, értéket, változást a rendszerváltozás körüli és az azóta eltelt időből. Milyen volt és milyen is lett a hazai rádiózás 15 év alatt? A kereskedelmi rádiózás alapjait – mintegy önmaga konkurenciáját – maga a pártállami Rádió rakta le 1986 júliusában az egy ideig csak németül szóló Danubiussal, amely eleinte és mindenekelőtt a hazánkban nyaralókként találkozó szétszakított német családokat vette célba. A Danubius 1988-tól magyarul szólt, 1989 májusában pedig – még mindig a Rádió intézményén belül – folytatta a sort a Calypso Rádió, a poptarisznyás B. Tóth László vonzó kezdeményezése, alig pár héttel azután, hogy megindult az első igazi, egyelőre regionális hatósugarú és külföldi tulajdonlású önálló kereskedelmi adó, a Juventus Rádió. Mára az országos, regionális és lokális kereskedelmi, illetve nonprofit rádiók változatos kínálata hallható az éterben. Az 1989-ig elvileg közvetlen párt- és állami irányítású Magyar Rádió – a belső viták, konfliktusok mellett is – színvonalas teljesítménnyel, falakat tágító, bátor oknyomozó műsorokkal, megbízható hírszolgáltatással, pazar hangjátékokkal és dokumentumműsorokkal, eleven, sőt éles eszmecserékkel, hiteles rádiós személyiségeket érlelve és struktúrájában is folyamatosan megújulva vett részt a rendszerváltozás folyamatában. Erősödött az egyes programok önállósága és saját karaktere. 1987-ben Bartók Rádióra keresztelték az úgynevezett „harmadik műsort”, megindult a Petőfin a Reggeli Csúcs, és 1988 márciusában megünnepelték a Szabó család 1500. adását. Decemberben a Bagoly című, nagy tekintélyt kivívott beszélgetőműsor éjjeli rádióhidat létesített az Amerika Hangja rádióval, 1989 januárjától szólt a Cigányfélóra. A 168 óra, a Gondolat-jel és 1987 végétől a korai Vasárnapi Újság élen jártak a politikai nyilvánosság tágításában. Júniusban megrendítő élő közvetítést adott a Rádió Nagy Imre és mártírtársai újratemetéséről, decemberben pedig a romániai forradalom eseményeiről. A több hónapos alapos belső szakmai vitákban kihordott új műsorstruktúra szerint 1990 áprilisától – egyebek mellett – a Kossuthon bevezették az óránkénti híradást, és tovább növelték a három műsor önállóságát, frissességét. A Rádió munkatársai közül többen 1987-től – Hárs István elnök tudtával és támogatásával (ha nem is feltétlenül politikai egyetértésével) – aktívan részt vettek a rendszerváltást előkészítő stratégiai tervezési és „alkotmányozási” folyamatban, amelynek legfontosabb médiapolitikai állomása a Javaslat a sajtónyilvánosság reformjára című dokumentum 1988. márciusi közreadása, majd a Nyilvánosság Klub létrehozása volt. 1988 őszétől Hajdu István és vezetőtársai – persze konfliktusokkal és tévedésekkel – arra törekedtek, hogy ne csupán „egyben tartsák” az intézményt a földrengéses változások közepette, és megvédjék informálisan kivívott önállóságát, hanem hogy koncepcionálisan kidolgozzák és lendületbe hozzák tartalmi, műsorpolitikai és műszaki modernizációját is. Az 1990 augusztusától kinevezett új elnök, Gombár Csaba – elsősorban Gálik Mihály ügyvezető igazgatóra támaszkodva – felgyorsította a már korábban elindított belső modernizációs és racionalizációs folyamatokat. Korszerűsítette a műsorszerkezetet, intendánsi rendszert vezetett be, s bár szükségképpen okozott érdeksérelmeket is, néhány területen komoly eredményeket ért el. Törekvéseit azonban megtörte és eltérítette az 1991 második felétől kibontakozott médiaháború, illetve a Rádióra nehezedő jobboldali kormányzati nyomás, amely a komisszárként odahelyezett alelnökön túl belső támogatókra is talált. Mindez lényegében kettős hatalomhoz vezetett az intézményben, a Rádió műsor- és személyzeti politikája kezdett újra – de 1987-1990-hez képest történetileg immár nem indokolható, szereptévesztő módon – átideologizálódni. Az 1994-es kormányváltás utáni új vezetők a megalázott, illetve csoportosan eltávolított rádiósok rehabilitálásán túl számos szerkezeti és műsorpolitikai korszerűsítést is véghezvittek. 1994 második fele és 1995 a Rádióban is a médiatörvény szakmai és parlamenti előkészítése körüli viták és alkuk jegyében telt. Ezekhez is kapcsolódva, de mindenekelőtt belső indíttatásból Szirányi János elnök, Simkó János és Magos György alelnökök példaszerű szakmai alapossággal és demokratikus belső viták nyomán gyorsították föl a megrekedt hosszabb távú rádiós reformmunkálatokat. A tíz év múltán is újraolvasásra érdemes kitűnő RÁK Riport (Simkó, 1995) jó alapkoncepciója lehetett volna egy modern nemzeti közszolgálati rádió létrejöttének. A médiajogi vákuumban és a pénzügyi ellehetetlenülés közepette, érzékelhetően „ideiglenes” felhatalmazással és a vezetői trió egységének megbomlásával azonban mindez jórészt ismét csak terv maradt. A médiatörvény 1996-os életbe lépése után – a jogszabály minden hibája ellenére – elvileg lett volna esély a Rádió gyökeres műsorpolitikai, gazdasági és infrastrukturális reformjára, de „a dolgok” ismét más irányt vettek. 1996 nyarától Hajdu István második (immár négyéves) elnöksége során elsődlegesen a súlyos pénzügyi hiánnyal megalapított intézménynek – a megnyílt és kiéleződött rádiópiaci verseny keretei közötti, a részvénytársasági formával, az új finanszírozási konstrukcióval összefüggő – gazdasági konszolidálására törekedett. Személyzeti politikájában pedig valamiféle nyugalom megteremtésére, a megbékélésre, a kölcsönös sérelmek jegelésére tette a hangsúlyt. Ez a törekvés részben érthető és eredményes volt. Sikeresnek bizonyult a Petőfi Rádió és a Bartók Rádió átállása a nyugati normás (CCIR) URH-hullámhosszakra. Bővült a műsoridő, erősödött, frissült a regionális rádiózás, kiszélesedtek a Rádió nemzetközi műsorkapcsolatai, s vitathatatlan érdem, hogy – bár részben külső okokból – néhány év alatt pénzügyi egyensúlyba került a Rádió. Eközben azonban lefékeződtek a belső reformok, és Hajdu – vélhetőleg a megválasztásához elengedhetetlen politikai alkura tekintettel – túl nagy engedményeket tett az egyre hangosabb és revánsra váró jobboldal Rádión kívüli és belüli erőinek. Talán abban bízhatott, hogy ezzel meg tudja védeni az intézmény autonómiáját és belső békéjét, s egy újabb négyéves ciklusra is mandátumot szerez.

A magukat akkor „polgári oldalként” definiáló erőknek tett gesztusai ellenére Hajdu nem maradhatott. Egyéves interregnum, többszöri sikertelen választás után, a csak kormánypártiakból álló csonka kuratóriumi elnökség javaslata nyomán 2001 augusztusától Kondor Katalin lett az elnök. Az ő tevékenységének nemcsak a műsorpolitikai egyoldalúságok elszaporodása, a hírműsorok zömének szinte Fidesz-közeli propagandaadássá torzulása az eddigi mérlege, hanem az igazi reformok elmaradása, elodázása is. E tekintetben csak folytatta elődje passzivitását, miközben látványos PR-akciókkal igyekezett a vállalkozásmenedzsment szemléletű stratégiagyártás, valamint az infrastrukturális modernizáció látszatát kelteni és fenntartani. Nem foglalkozhat ez a tanulmány a gazdasági, az infrastrukturális, a műszaki és a szervezeti döntések, átalakítások folyamatával, illetve részletes minősítésével. Pozitívum, hogy az 1990-es évektől fölgyorsult a Rádió műsorkészítő műhelyeinek, majd archívumának a digitalizálása (ha számos átgondolatlan döntés jellemezte is az elmúlt 15 év informatikai beruházásait, intézkedéseit); racionálisabb és átláthatóbb lett a belső költséggazdálkodás, több mint 2000-ről 1300 körülire csökkent a dolgozók létszáma. 2002. december 1-jével végre megindult a Kossuth Rádió műsorának sugárzása a nyugati normás URH-sávokon – először a Budapesten és környékén fogható 107,8 MHz-en –, s azóta ez a folyamat szélesedik, bővül. Előrelépés, hogy ma már az interneten is követhető a Rádió lényegében mindegyik programja. Az új évszázad elejére azonban mindez kevésnek bizonyult. A Rádió lemaradóban van, nem csupán vagy nem elsősorban a kereskedelmi rádiókhoz viszonyított médiapiaci versenyben, hanem a saját belső szükségletei és a társadalmi, nemzeti kihívások tükrében is. Nemcsak az a baj, hogy a fiatal hallgatókat szinte teljesen elvesztette, és nincs esély a lassan a középkorúvá érő kereskedelmirádió-hallgatók visszaszerzésére, hanem az, hogy nagy öntudattal emlegetett nemzeti funkcióját is egyre avíttabban tölti be. Részben pénzügyi okokból – a szerzői jogdíjak brutális emelkedése miatt is – csökken a hangjátékok, a dokumentumjátékok, az igazi vitaműsorok, a „nagy dobások” és az új komolyzenei bemutatók száma; az új kortárs magyar zeneművek alkotására irányuló belső mecenatúra lényegében meg is szűnt. Közszolgálati rádióként a Kossuth Rádió nem tudott válaszolni arra a kihívásra, amelyet a kereskedelmi hírrádiók hazai sikere (mindenekelőtt a – bár politikailag szintén egy irányba húzó, de műfajilag, szakmailag jól kitalált – Inforádió) jelent. S paradox tükör: az üzleti konstrukcióban működő Klubrádió „közszolgálatibban” működik, mint a közszolgálati műsorszolgáltatóként bejegyzett Magyar Rádió Rt., persze számos, innen elüldözött és oda emigrált kitűnő munkatárssal. A törvényhozók, a politikai elit felelőssége is, de a Rádió vezetőié legalább annyira, hogy az intézmény nem készült fel a már 1997-ben jó előre láthatóvá – tehát tervezhetővé – vált 2003–2004-es pénzügyi és infrastrukturális átalakulási kényszerre: a kereskedelmi rádióktól az ORTT-n, illetve a Műsorszolgáltatási Alapon keresztül befolyó milliárdos nagyságrendű úgynevezett koncessziós díj hét év utáni radikális csökkenésére. A Rádió finanszírozása a sugárzási költségek, a korszerűtlen infrastruktúra működtetése és a személyi kiadások nagysága miatt döntően külső tényezőktől, a költségvetéstől, illetve a parlamenti döntésektől függ, tehát gazdaságilag az intézményen belül szűk a mozgástér. A Rádió vezetői igyekeztek, igyekeznek is kiegyensúlyozott és óvatos gazdálkodást folytatni, egy alapos és szakszerű elemzés ugyanakkor feltételezhetően számos hibás döntésre, pénzpocsékolásra lelne, és ezekre „magyarázatot” is találna. Megítélésem szerint a menedzsment a foglalkoztatási és jövedelemszabályozási előírások – egyébként indokolt – módosítását ürügyként használta fel a szakmailag és politikailag elfogult leépítésekhez, ráadásul kapkodott is. A belső átszervezések gyakran költséges látszatintézkedések vagy éppen hogy a múltba mutatnak vissza (például a hírszerkesztőség lefokozása, a regionális és a külföldi adásoknak a Kossuth Rádió alá sorolása, az előbbiek koncepciótlan kezelése, illetve az idegen nyelvű műsorok egy részének leállítása stb.). Az új telephelyre költözéssel összekapcsolni remélt technológiai váltásra is „várakozva” az évek során elavult az intézmény műszaki berendezéseinek jelentős része, miközben a karbantartás drága, az infrastruktúra működtetése gazdaságtalan. S egyáltalán nem látszik még az új rádiószékházba való költözés horizontja, különösen nem a váltástól elválaszthatatlan igazi belső reformok koncepciója. Közszolgálati intézményhez nem méltó színvonalú és tartalmú a Magyar Rádió honlapja, ami elsősorban nem is pénzkérdés. A valódi anyagi gondok, az üzleti érdekütközések sem indokolhatják azt, hogy – megszakítván a szerződéses folyamatot, ami persze mindkét félen múlik – a Magyar Rádió Rt. immár nem használja a Magyar Távirati Iroda sokoldalú és kiegyensúlyozott hírszolgáltatását. Meglátszik, hallható... Miközben sikk a kereskedelmi médiára panaszkodni, terjed a politikai bulvárhírek „csinálása”, „közszolgálati” formában. Jellegzetes modellje ennek némely fontos tény bagatellizálása, illetve egyes politikusi vélemények hírértékű áleseményekké transzformálása. Sajnos bőven idézhetnénk példákat az elhangzó műsorok szerkesztési, nyelvi, műveltségi hibáira, a sokoldalú, kiegyensúlyozott, pártatlan tájékoztatás és a sokszínű nemzeti kultúra minőségelvű támogatása közszolgálati követelményeinek gyakori megsértésére. Hangok, arcok, sztárok, egyéniségek Mint valamennyi tömegkommunikációs intézményének, a Rádió népszerűségének is döntő feltétele a hiteles saját hang, amely a nagy formátumú szerkesztők, riporterek, műsorvezetők, bemondók személyiségéből „áll össze”. Különösen igaz ez az éles rádiópiaci verseny idején: sokan elsősorban egy-egy hang (név) kedvéért hallgatják ezt vagy azt a műsort, a sztárok – különösen a reggeli és az éjszakai műsorvezetők – „miatt” választják ezt vagy azt a kereskedelmi, közszolgálati vagy civil hullámhosszt. (Hogy mit is jelent a tényleges vagy a bulvárértelmű sztárság, azt most hagyjuk.) Egy akkora műsoridejű és többcsatornás intézménynél, mint a Magyar Rádió Rt., ez persze igen sokféle karaktert, egymástól lényegesen eltérő – „alternatív” – hangvételt igényel. A Magyar Rádiónak a szigorúbb időkben, az 1950-es–1980-as években, jóval a rendszerváltás előtt is markáns személyiségek – élők és már elhunytak – adtak rangot. Hogy véletlenszerűen és talán szubjektíven néhány nevet említsek a különböző periódusokból: olyanok, mint Benedikty Béla, Borenich Péter, Cserés Miklós dr., Domány András, Eke Károly

dr., Erős Anna, Farkasházy Tivadar, Gömöri Endre, Győrffy Miklós, Hegyi Imre, Ipper Pál, Kaposy Miklós, Kerényi Mária, Kispista István, Komjáthy György, Kovalik Márta, Körmendy László, Kristóf Gábor, Kroó György, Kulcsár István, Lázár Eszter, Lipovecz Iván, Marton Frigyes, Mester Ákos, Meixner Mihály, Molnár Aurél, Molnár Tibor, Novotny Zoltán, Ördögh Csilla, Petress István, Randé Jenő, Rapcsányi László, Rékai Gábor, Salgó László, Sebestyén János, Sediánszky János, Simonffy Géza, Sinkó Péter, Sóskúti Márta, Szabó Éva, Szél Júlia, Szepesi György, Szilágyi János, Török Tamás, Vajek Róbert, Váradi Júlia, Varga Géza. Az 1970-es–1980-as évek korlátozott, de táguló, „húzd megereszd meg”-pluralizmusa felettébb kedvező volt a – sokak szerint – szürke alapszínű Kádár-kori nyilvánosságból való kiemelkedésre. Az ekkor mikrofonhoz jutók közül számosan nyújtották a személyiség fedezetét az érdes nyíltság tónusához, a kulturális-művészi kísérletezéshez, az értéknépszerűsítés szenvedélyéhez, az intimitás légköréhez vagy éppen a felszabadító humorhoz. A Rádió mindig is a tömegkommunikációs és a sajtónyilvánosság felnevelő és röptető iskolája volt; a magyar televíziózás káderbölcsője az 1950-es–1960-as években, de monopóliumának megszűnésével, a rendszerváltozás után meginduló kereskedelmi médiumok is innen vitték el a legtöbb újságírót, arcot és vezetőt. Mégsem intézhető el ezzel a bölcső-, iskola- vagy átjáróház-effektussal az a tény, hogy a Rádió az elmúlt 15 évben elvesztette mértékadó személyiségei túlnyomó többségét, és egy évtized alatt alig nevelt ki tehetséges újakat. A Rádió hangját jelentették azok az állandó munkatársak, akik – ismét egy önkényes névsor: Aczél Endrétől Bajor Nagy Ernőn, Bodor Pálon át Lévai Júliáig és Pintér Dezsőig – külsősök voltak ugyan, de nagyon is részei lettek a Rádió identitásának; nos, az ő soraikat is erősen és méltatlanul ritkították a rendszerváltozás utáni másfél évtized hullámzásai. A külsősök közé számítom a magyar színészet és előadóművészet legjavát, akik döntő szerepet játszottak az anyanyelvi, az irodalmi, a zenei kultúra népszerűsítésében; sokuk második, sőt akár első otthonának tartotta a Rádiót. Az elmúlt évtizedben jelentősen csökkent a hangjátékok, a vers- és prózaműsorok száma, így a színészek többsége is elmaradt a Rádióból. De a legmegdöbbentőbb azok nagy száma, akiket – szabályosan vagy törvénysértő módon – elbocsátottak, vagy akik számára főnökeik olyan szellemi, műsorpolitikai és anyagi helyzetet teremtettek, hogy távozni kényszerültek. Ez nem munkajogi kérdés, számos esetben „közös megegyezésről” szól a papír, de gyakran tetten érhető a kiszolgáltatottságból fakadó menekülés is. Természetesen minden élettörténet, pályaalakulás és sors egyéni, nem modellezhető, de a rádiós elit – a Magyar Rádió hangját megtestesítő gárda – ilyen mértékű és gyorsaságú eltávozása a hallgatottság körülbelül 20 százalékos csökkenésének, a közönség- és piacvesztésnek is meghatározó oka lehet. A Magyar Fórumban a jelenlegi elnök, Kondor Katalin is panaszkodott a személyzeti, a munkaügyi gondokra. Szerinte a Magyar Rádió elnökének munkaügyileg is meg van kötve a keze, „mert nem az ő általa kiválasztott emberekkel dolgozik, ami természetes is egy költségvetésből működő »állami cégnél«”. Az a kijelentés azonban, hogy az elnök aszszonynak nem volt módja megválasztani közvetlen munkatársait, mindenekelőtt alelnökeit és a munkáltatói jogú középvezetőket, az bizony nem áll meg: őket ugyanis maga választotta és nevezte ki. Sőt, éppen e választottak jelentős részével „van baj”. De folytatom az idézetet: „Az viszont teljesen abszurd állapotokat teremt a munkaügy területén, hogy a Munka Törvénykönyve előírásai nem egyszerűen nem teszik lehetővé, hogy alkalmatlanság révén bárkit is elbocsássak. Számos kontraszelekció útján ide került kollégát örököltem, akik, szerencsétlenek, tehetnek vagy nem tehetnek róla, de nem képesek egy normális műsort megcsinálni, vagy normális rádiós hangon megszólalni, mégis az idők végeztéig itt fognak dolgozni” (Kondor, 2004: 7). Megengedem, lehet ebben némi igazság, mégsem itt látom a legfőbb személyzeti problémát, hanem ellenkezőleg: éppen az eltávozott karakterek riasztó mértékében és a pótlásban. Az alábbiakban olyan tehetséges és népszerű műsorkészítőket, szerkesztőket, riportereket sorolok föl, akik az elmúlt 15 év során nem tudtak vagy nem akartak a Rádióban maradni. Kényes, sőt veszélyes minden névsor, nem csupán a rajta szereplők, hanem még inkább a róla hiányzók miatt; tüstént elnézést is kérek azoktól, akik méltatlanul nem szerepelnek rajta. Nem vettem közéjük (pedig ők az igazi veszteség) az elhunytakat; s nem említem a Rádió műszaki, infrastrukturális és háttérben maradó szervező-szerkesztő gárdájának a veszteségeit sem. De elhagyom azok nevét is, akik szélsőséges politikai elkötelezettségük, szerepvállalásuk révén vagy miatt távoztak, jóllehet egykor valódi tehetségek, innovatív rádiósok voltak, s enynyiben bizony ők is sajnálatos veszteség. Közel száz rádiós, akik hiányoznak a Bródy Sándor utca 5–7-ből – s bizonyára nem csupán e sorok írójának, még ha szubjektív értékítéletem, rádióhallgatói ízlésem belejátszhat is e névsor összeállításába: Albert Györgyi, Avar Károly, Azurák Csaba, Balla Györgyi, Balogh József (Szeged), Bánhidi Emese, Barát József, Bárdos András, Bedő Iván, Bernát György, Bocskay Zsolt, Bolgár György, Bölcs István, Dorogi Katalin, Erdei Grünwald Mihály, Farkas Zoltán, Feuer András, Fiala János, Forró Evelyn, Forró Tamás, Frei Tamás, Friderikusz Sándor, Gálik Mihály, Göczey Zsuzsa, Gulyás Erika, György Gábor, Gyuricza Péter, Hadas Krisztina, Hajdu András, Havas Henrik, Izbéki Gábor, Juhász Judit, Kardos Ernő, Kereszty Gábor, Kert Attila, Kirschner Péter, Klemanovits Vera, Kovács Zoltán (Pécs), Körmendy Ferenc, Kőváry Katalin, Kunstár Csaba, László György, László József, László Péter, Luigits Tamás, Máder László, Magos György, Maronics Annamária, Martin Kovács Miklós, Márványi Péter, Mélykuti Ilona, Mester Ákos, Mihancsik Zsófia, Molnár János, Moskovics Judit, Nagy Izabella, Neuman Gábor, Nagy Márta, Narancsik Ágota, Nika György, Nyulász Gergely, Obersovszky Péter, Orbán Györgyi, Orosz József, Pálffy István, Pásztor Magdolna, Pikó András, Poór Csaba, Pusztai András, Rádai Eszter, Rangos Katalin, Rózsa Péter, Sárközy Erika, Sebes György, Seres László, Siklós András, Simkó János, Sipos Ildikó, Somogyi Nóra, Sváby András, Szalay Zsolt, Szécsi Éva, Szirányi János, Szőke György (Szolnok), Tarnói Gizella, B. Tóth László, Török Mária, Vajda Zsuzsa, Vámos György, Vándor Ágnes, Varga Lajos Márton, Verebes István, Verő Júlia, Vicsek Ferenc és még sokan mások. A fentiekben nevesített hiányzók között van, aki 1992 után maga állt fel. Az 1994 márciusának elején lapátra tettek egy része később visszatérhetett s tért is, de van, akinek azóta újra távoznia kellett. 1997-től számosan voltak, vannak

olyanok, akik nem elsősorban a magasabb jövedelem ígérete miatt, hanem azért engedtek valamelyik kereskedelmi rádió vagy tévé, napi- vagy hetilap hívásának, mert nem marasztalták őket, mert úgy érezték: „nincs rájuk szükség”. A kurzusváltások, a médiaháborúk és az ezeket leképező belső küzdelmek megrendítő nagyságrendű emberi veszteséggel, csonkulással jártak, s ebben a mindig is „természetes” belső rivalizálások, pozícióharcok, személyes konfliktusok, jövedelemfeszültségek otromba nagypolitikai kihasználása, durva manipulálása az igazán riasztó. Van olyan, alkotóereje teljében lévő személyiség, aki ma kényszernyugdíját „élvezi”, miközben több alkalmazkodó és lojális nyugdíjkorú, sőt 70 fölötti munkatárs továbbra is (vagy újra) meghatározó poszton van. Vannak, akik sztárokká, vagyonossá lettek, de tehetségük megfakult, felőrlődött a piacon. Számosan viszont áldozattá váltak, marginalizálódtak, pályát, szakmát váltottak, netalán elszegényedtek. S eközben a műsorokban mind több a műveletlen, tehetségtelen vagy középszerű, rosszul artikuláló és magyartalanul beszélő, „viszont” politikailag elfogult és a főnökeivel szemben szolgálatkész újdondász – tisztelet a kivételeknek! Attitűdben, világszemléletben, formátumban, hangvételben, teljesítményben számos különbségre vall ez a névsor, de akik alkotják, azok aligha a középszer emberei. S még kevésbé a „cenzurált pártállami hang” emblematikus negatív figurái. Kikerülésüket nem indokolhatja az egykori Rádió túlzottan magas létszámának – a technikai modernizációval és a pluralizálódással párhuzamosan – elkerülhetetlen csökkentése, a pénzszűke sem. S a névsor tovább bővíthető lenne azokkal, akik bár (még?) ott vannak, de tényleges és méltó alkotási lehetőség híján. Akiktől már elvették meghatározó műsoraikat, akiket fegyelmik fenyegetnek véleményük nyílt megfogalmazása miatt. Mindenesetre semmivel sem indokolható ez a „világháborús” mértékű vér-, illetve hangveszteség; még ha magától értetődően nem „vádolható” is valamennyiük távozásáért a mindenkori vezetés. Némelyek szép karriert csináltak másutt, más rádióban, kereskedelmi televízióban, az üzleti életben vagy éppen az államigazgatásban, számosan azonban tehetségük kibontakozásának igazi esélyétől estek el, talán örökre, ami a Rádióra is visszaütött. De akárhogy is: a magyar nemzeti hangzáskultúra és köznyilvánosság lett hallhatóan szegényebb a Magyar Rádióból való eltűnésükkel. Ha van felelősségük a Rádió vezetőinek (nem egyforma az 1990 utániaknak!), akkor az leginkább e roppant vérveszteség mértékének, a hozzá vezető légkörnek az előidézése, illetve eltűrése: a 3 K: a középszerűsödés, a karaktertelenítés és a kontraszelekció humánpolitikája. Hogy tudatosságból-e vagy „csak úgy”, inerciaként, hogy politikai elfogultságból-e vagy informális utasításra, hogy személyes bosszúból-e vagy kicsinyes féltékenységből, avagy akár csak a tehetséggel szembeni figyelmetlenségből következett be mindez: most már szinte lényegtelen. Az elsődleges felelősség azonban a jobboldali politikai és médiaelité, amely rátelepedett a Rádióra, és komisszárokkal, belsős mamelukokkal, törlesztőkkel, „rajongókkal”, „megtérőkkel” vagy cinikus hatalomtechnikusokkal szövetségben szétzilálta azt az érzékeny idegszövetet, amely az évtizedek során szervesen és mégis innovatívan fejlődött. A hallható „eredmény” minden médiapolitikai fejtegetésnél többet mond, még ha természetesen maradtak is nagy nevek, bátor utóvédharcosok, igazi tehetségek és értékes műsorok. Ők azonban többnyire elszigetelődve, egymás iránt sem nagyon szolidárisan, saját – gyakran csökkentett idejű – műsorukba zárva, elszürkülő környezetben, rossz akusztikai térben rádióznak. A pártállami időkben is vibráló rádiós műhelymunka és emberi légkör, a nagy beszélgetésektől pezsgő citoyen vitakultúra, az egész magyar szellemi életre roppant vonzerőt gyakorló termékeny rádiós aura – melynek egyik fő színtere és egyúttal metaforája volt a Pagoda, azaz egyrészt híres írók, tudósok, színészek, zeneművészek, riporterek és szerkesztők agóra-kávézója, másrészt az ilyen című, „persze” fölszámolt szakmai folyóirat – a politikai szabadság kibontakozásának másfél évtizede alatt paradox módon elszivárgott. Ha arcokról, egyéniségekről van szó egy szellemi-kulturális műhely kapcsán, nem kerülhetjük meg azt a kérdést: mikor milyen személyzeti, humánpolitikai felfogás intézményesült és valósult meg. Ez a koncepció és gyakorlat – a történelmi keretek és korlátok közepette – maga is egyéniségfüggő: a mindenkori első számú vezető karakterén és képességein múlik. A Magyar Rádió eddigi, közel nyolc évtizedes története során a hosszabb ideig „uralkodó” vezetői között két nagy formátumú, meghatározó súlyú elnöke volt: Kozma Miklós és Hárs István. Egyikük jobb-, másikuk baloldali világnézetű. Mindkettő egy-egy tekintélyelvű rendszer (korántsem szolgai) elkötelezettje, reprezentánsa, de mindkettő a Rádió – mégoly relatív – szakmai autonómiájának a kiépítője és védelmezője. Minőségérzékeny, az intézményi érdeket és értékeket elsődlegesnek tekintő személyiségek, karizmatikus vezetők, akik ugyanakkor tehetségpártiak voltak, lett is konfliktusuk belőle „fölfelé”. Nem akarnám túldimenzionálni a párhuzamot, a kétféle tekintélyelvű rendszer közé sem tenném ki a „totalitariánizmus” egyenlőségjelét, de több mint érdekes pályájuk ellentétes irányultságúként is szembetűnő analógiája. Korábban mindketten az államapparátus elitjébe tartoztak, mindketten kívülről, bizonyos értelemben ejtőernyősként kerültek a médiába, de megszerették és megtanulták, majd modernizálták azt. Hárs István ideje alatt vált a Magyar Rádió az ország talán legnagyobb hatású és tekintélyű kultúraközvetítő közszolgálati intézményévé, amiben persze kitűnő szakemberek is segítségére voltak, mindenekelőtt dr. Kiss Kálmán elnökhelyettes. A Rádió – bár nem egy botránnyal, letiltással terhelve – az egypártrendszer korlátozott és irányított nyilvánosságán belül elérhető fokozatos reformok „maximumává”, vonzó értelmiségi és kulturális alkotóműhellyé nőtte ki magát. Hárs István ma, 80 évesen is őrzi tekintélyét a szakmában és a rádiósok immár virtuális közösségében. Rangját nem hatalmi pozíciójának, hanem emberi minőségének, az elvszerűséget és a tépelődést toleranciával és gyakorlatiassággal ötvöző habitusának, továbbá a szakembereket tisztelő igényességének köszönheti. Természetesen ő is számos dologban tévedett, s korántsem csupán szocialista álmai és meggyőződése megvalósulási esélyeit illetően. Fegyelmezett pártállami vezetőként ugyanakkor többnyire inkább magára vállalta a „balhékat”, mintsem hogy kiszolgáltassa vétlen vagy hibázó munkatársait. Az is tünetértékű, hogy 1988 nyarán azért késztették nyugdíjba vonulásra, mert – úgymond – hagyta kicsúszni a Rádiót a párt kezéből, s utódját, Hajdu Istvánt alapvetően a „rendcsinálás” feladatával bízták meg. (Hogy Hajdu idejekorán felismerte ennek a szerepvállalásnak a lehetetlenségét, és igyekezett az intézményt megvédve beilleszteni azt a rendszerváltás média-, illetve rádiópolitikai keretei közé, az viszont az ő rugalmasságát és tanulékonyságát dicséri, de ez

már más történet. Későbbi szerepéről pedig a fentiekben már írtam.) Mindenesetre Hárs egész rádióvezetői életműve maga is hozzájárult ahhoz, hogy az általa egyébként nem akart kapitalista rendszerviszszaváltás viszonylag békésen menjen végbe, továbbá ahhoz, hogy az átmenet éveiben a Rádió magas színvonalon teljesített, és a legszélesebb társadalmi bizalmat élvezte az ország közintézményei közül. Epilóg? Nosztalgiának, visszaútnak természetesen nincs helye. Ha másként, ha kedvezőbben alakult volna is a Magyar Rádió médiapolitikai játéktere, valamint vezetőinek kiválasztása és sorsa, a piacgazdaság, a globalizáció, az információs társadalom és a médiapluralizmus „rendszerváltása” szükségképpen akkor is leértékelte volna az egykor monopolhelyzetű intézményt s általában a közszolgálati rádiózást. De korántsem volt törvényszerű, nem volt eleve lefutott s még kevésbé fátumos mindaz, ami történt. A Rádió az elmúlt 15 év során nemcsak hallgatói jelentős részét vesztette el, hanem épphogy megszerzett, néhány évig élvezett függetlenségét is. Közvetlenül vagy közvetve mindegyik parlamenti többség, illetve kormányzat felelős ezért, de leginkább az 1990-1994 és az 1998-2002 között regnálók. Emlékeztetek arra, hogy az első ciklus idején a radikális Csurka István volt a kormánypárti médiapolitika informális mozgatója (akivel Antall József miniszterelnök is alig bírt), még ha formálisan a „szalonképesebb” Kulin Ferenc lett is a végrehajtó. Van máig ható felelőssége a baloldali és a liberális pártoknak, illetve az MSZP-SZDSZ-kormánynak is, hogy 1995 végén olyan médiatörvény született, „amilyen”, még ha az akkori ellenzéki pártokkal való megegyezés szándéka tiszteletre méltó is. A Fidesz-kormányzat 1998 végétől – később az Alkotmánybíróság által is törvénysértőnek minősített, de nem korrigált módon – az eredeti nyolc helyett 16 tagú rádiókuratóriumi elnökséget választatott az Országgyűléssel. A cél az volt, hogy az akkori kormánypártok és a magát ellenzékiként deklaráló MIÉP – a jól érzékelhető összejátszás jegyében – 2/3-os többséggel rendelkezhessenek a tulajdonosi kezelő testületben, és folyamatos nyomás alatt tarthassák az rt. menedzsmentjét. „Sikerült”. Ugyancsak jogsértő módon, a parlamenti demokrácia arcul csapásával kényszerítette ki a Fidesz-kormány 2000 februárjától a csak kormánypártiakból álló, immár négyfős, teljhatalmú csonka kuratóriumi elnökség megválasztását, amely biztosította az akkori hatalmi elitnek tetsző további személyi és szervezeti döntések „legitimitását”, 2001-ben pedig (2005. július végéig tartó hatállyal) Kondor Katalin de facto elnökké választását. A kontrollintézmények semmibevételére vall, hogy a jobboldali pártpolitikusból, országgyűlési képviselőből rádiókurátorrá lett dr. Lukács Tamást tették meg „szakemberként” a „független” felügyelő bizottság elnökének, aki – mindemellett – egy jobboldali párt vezetőjeként, szóvivőjeként is szerepet vállalt. A Rádió elnökének így szinte korlátlan lehetőségei nyíltak a személyzeti, a műsorpolitikai, a szervezeti és a gazdasági döntések meghozatalára, az intézmény külső kapcsolatainak és PR-jának kialakítására, immár viszszafordíthatatlanul – a 2002-es választások és kormányváltás után a kuratóriumba bekerült másik oldal bírálatai, megkésett korrekciós kísérletei ellenére is. A jobboldali politikai erők 1990 óta hirdetik és gyakorolják azt a projektet, hogy meg kell dönteni a szerintük liberális-baloldali arculatú sajtó- és médiahatalmat, át kell alakítani az „ő” televízióik, rádióik, napi- és hetilapjaik uralta nyelvpolitikai küzdőteret, tehát úgynevezett médiaegyensúlyt kell teremteni és új, saját médiaelitet fölnevelni, helyzetbe hozni, de legalábbis saját „polgári-nemzeti médiát” kell létrehozni – alternatívaként. Mindez a tulajdonosi-hatalmi szerkezet és arculat gyökeres átalakítását jelentené. Nem akarok belemenni annak a részletes vitatásába, hogy igaz-e a „balliberális hegemóniára” vonatkozó kiinduló tézis (nem igaz!), s hogy mit jelentene, milyen abszurditás lenne a közszolgálati média politikai kettévágása, bár értem és részben megértem indokaikat. Az azonban tény, hogy az önmagát a nemzetiként deklaráló, „két Magyarországot” vizionáló politikai jobboldal – kormányon vagy ellenzékben – meglehetős eredményességgel dolgozik ezen az áthangoláson. Teszi ezt a közpénzt nem kímélve, korlátlanul terjesztve rágalmakat, hazugságokat, harsány és harcias médiabrigádokat futtatva, Illyés Gyula metaforájával: „magánszorgalmú kutyákat” hergelve – s mindebben persze olykor megvan a liberális és a baloldali médiapolitika közvetett felelőssége is. Ha magántulajdonú intézményekről lenne csak szó, akár még „rendben” is lehetne a „saját”, jobboldali arculatú médiumok létrehozásának igénye, ám állami pénzből létrehozott alapítványok, illetve a törvény védte közszolgálati intézmények esetén ez több mint elfogadhatatlan. Privát beszélgetésekben egyes jobboldali politikusok, rádiókurátorok alkalmasint elfogadják a Magyar Rádió műsorpolitikai egyoldalúságaira vonatkozó kritikák nagy részét, de hozzáteszik: „legalább” a Rádió lehessen az övék, így van némi „médiaegyensúly”, mondván: „úgyis a tiétek a köztévé, a három kereskedelmi tévé, a vidéki napilapok zöme és a Népszabadság”. Hogy mi kié, azon lehetne vitatkozni. Nekem baloldali létemre sem kellene baloldali köztelevízió és közrádió. „Csak” színvonalas és tárgyilagos, elfogulatlanul kritikus és vonzó, elemző és szórakoztató. Korszerűen nemzeti és európai. A közpénzekből működtetett Magyar Rádió ma nem kormányfüggő (ennyiben teljesültek a 15 évvel ezelőtti vágyak). Ám nem is független és szabad, hiszen – legalábbis tájékoztató és politikai műsorainak nagy részével – jobboldalfüggő, (pillanatnyilag éppen) ellenzéki szócső (ennyiben viszont nem valósult meg az egykori és az 1996-os törvényi célkitűzés). De nem is önmagában a politikai függetlenség hiánya a Magyar Rádió Rt. fő problémája, hanem – ettől persze elválaszthatatlanul – a minőség, a hallgatóság és a megújulási képesség elvesztése. Találónak bizonyultak Kéri László keserű iróniával fogalmazott 2004-es tavaszi sorai: „Elmozdítani a közszolgálati rádió és televízió elnökét legalább olyan nehéz, mint helyettük újat találni. Ha nem lop, csal, sikkaszt (s azt is nyilvánvaló módon), akkor maradhat, hiszen a vezetett intézmény szétesése, szakmai lezüllése nem elegendő ok eltávolítására. Miként szembetűnő politikai elfogultsága sem az. Mert ami az egyik tábor számára vérlázító, az a másik fél esetében éppen annak a bizonyítéka, hogy az illetőt minden áron meg kell védeni” (Kéri, 2004: 86).

A 400-at meghaladó televízió- és a 170 körüli rádióadó Magyarországán, az elüzletiesedés, a bulvárosodás globális folyamatai közepette nem könnyű helytállni egy tiszteletre méltó hagyományú, de egyúttal nagy tehetetlenségi nyomatékú, költséges és a politika hullámzásainak kitett közszolgálati intézménynek. Arra, hogy legyen újabb – legalább – 15 valódi éve, még sincs más esély, mint hogy egyidejűleg állítsa helyre szakszerű, törvényes működését, korrigálja műsorpolitikai elfogultságait és gyökeresen újuljon meg hangvételében, infrastruktúrájában, nemzeti-közszolgálati küldetésében, színvonalában. Irodalom Ágh Attila (2002) Médiavilág Magyarországon. In: Enyedi Nagy Mihály – Polyák Gábor – Dr. Sarkady Ildikó (szerk.) Magyarország médiakönyve 2002. Budapest: ENAMIKÉ. Bajomi Lázár Péter (2000) Közszolgálati rádiózás Nyugat-Európában. Budapest: Új Mandátum Könyvkiadó. Bajomi-Lázár Péter (2001) A magyarországi médiaháború. Budapest: Új Mandátum, 2001. Bajomi-Lázár Péter (2002) Az Orbán-kormány és a média autonómiája. Népszabadság, március 13. Bajomi-Lázár Péter (2004) Sajtó, szabadság. Médiapolitikai alternatívák. Székesfehérvár: Kodolányi János Főiskola. Barát József (2002) Magyar Rádió: hang – szálak. Népszabadság, november 23. Bolgár György (2000) Beszéljük meg! Budapest: Magvető Könyvkiadó. Császi Lajos (2003) A média tabloidizációja és a nyilvánosság átalakulása. Politikatudományi Szemle, 2. sz. Farkas Zoltán (1990) Hadijelentés. Harcok a sajtó körül – Adalékok egy vitához. Mozgó Világ, 7. sz. Farkas Zoltán (1991) Hadijelentés II. Újabb harcok a sajtó körül. (A brit kapcsolat.) Mozgó Világ, 7. sz. Farkas Zoltán (1993) Búcsú az egykorvolt céhtől. Népszabadság, december 24. Farkas Zoltán (1997) Médiaháborúból médiaválságba? In: Kurtán Sándor-Sándor Péter-Vass László (szerk.) Magyarország politikai évkönyve 1997. Budapest: Demokrácia Kutatások Magyar központja Alapítvány. Gálik Mihály (1997) Van törvényünk... Jel-Kép, 1. sz. Gálik Mihály (2000) Médiagazdaságtan. Budapest: Aula. Gálik Mihály – Horvát János – Szente Péter (2003) Szakértői vitaanyag egy új médiatörvény koncepciójához. In: Enyedi Nagy Mihály – Polyák Gábor – Dr. Sarkady Ildikó (szerk.) Magyarország médiakönyve 2003. Budapest: ENAMIKÉ; http://www.kancellaria.gov.hu/media_vitaanyag; Vita egy új médiatörvény-koncepcióról (2003) Szente Péter, Agárdi Péter, Bayer Judit, Cseh Gabriella, Gellért Kis Gábor, Haraszti Miklós, Molnár Péter, Nahlik Gábor, Szalai Annamária, Szekfű András írásai. Médiakutató, tél. Gallup-jelentés a Magyar Rádió műsorainak fogadtatásáról. Magyar Gallup Intézet, 1998-tól folyamatosan, havonta. Gellért Kis Gábor (2002) A szóértés esélytelensége. Élet és Irodalom, augusztus 9. Gellért Kis Gábor-Dr. Ballai Éva (2003) A köznyilvánosság működéséről szóló törvény koncepciója. Szakmai vitaanyag. In: Enyedi Nagy Mihály – Polyák Gábor – Dr. Sarkady Ildikó (szerk.) Magyarország médiakönyve 2003. Budapest: ENAMIKÉ. Göllner András (2002) A bokszmeccs. Adalékok a polgári médiaegyensúly fogalmához. Magyar Hírlap, augusztus 24. Győrffy Miklós (2004) „Ez egy nagy összjáték volt”. Rádai Eszter interjúja. Médiakutató, nyár. Győrffy Iván (2003) Hallgatni arany. A közszolgálati rádió egy éve (2002. nyár–2003. ősz). In: Enyedi Nagy Mihály – Polyák Gábor – Dr. Sarkady Ildikó (szerk.) Magyarország médiakönyve 2003. Budapest: ENAMIKÉ. György Péter (1998) A digitális éden. Budapest, Magvető Könyvkiadó. György Péter (1999) Ismétlődő vagy új médiaválság. Élet és Irodalom, február 5. György Péter (2003) A mélypont. Televíziózás Magyarországon. Filmvilág, 5. sz.; http://www.filmvilag.hu/ György Péter (2003) Közszolgálat a globális technokultúra korában (a Magyar Rádió lehetséges stratégiája). Készült a Magyar Rádió Közalapítvány kuratóriumának megrendelésére. Kézirat, Budapest, január. Győri László (2004a) A tízéves háború. 168 Óra, március 4. Győri László (2004b) Kondor Katalinnak, a Magyar Rádió elnökének. Népszabadság, július 13.; Kondor Katalin (2004) válasza és Győri László viszontválasza. Népszabadság, július 27. Hajdu F. András (2001) A szerda reggeli szokásos. Élet és Irodalom, december 7. Halmai Gábor (2002) Kommunikációs jogok. Budapest: Új Mandátum Kiadó. Hargitai Henrik (2000) Magyar rádiók a hálózaton. A hazai internetes rádiózás első 5 éve. Magyar Média, 4. sz.; http://www.muosz.hu Horvát János (2003) Mélyrepülés. 168 Óra, április 30. Kenedi János-Mihancsik Zsófia (1993) „Új időszámítás” a Magyar Rádióban. Magyar Hírlap, június 3. Kéri László (2000) Hatalmi kísérletek. Kormányok, politika, média 1989 és 2000 között. Budapest: Helikon Kiadó. Kéri László (2003) Nyilvánosság az új évtized elején. In: Enyedi Nagy Mihály – Polyák Gábor – Dr. Sarkady Ildikó (szerk.) Magyarország médiakönyve 2003. Budapest: ENAMIKÉ. Kéri László (2004) A Medgyessy-kormány és a médiapolitika – félidei számvetés. Médiafüzetek, 1. sz., május. Kondor Katalin (2004) „A magam részről mindent megteszek.” Szőcs Zoltán interjúja a Magyar Rádió elnökével. Magyar Fórum, július 22. Lázár Guy (1990) Mi legyen a Rádióval? Élet és Irodalom, szeptember 21. Lévai Béla (1992) A rádió és a televízió krónikája 1986-1990. Budapest: Magyar Rádió. A Magyar Rádió Közalapítvány éves beszámolói a Magyar Köztársaság országgyűlése számára 1997-2003. A Magyar Rádió hallgatottságának alakulása 1998-2004. Budapest, Szonda Ipsos, 2004. április. Matkó István, szerk. (2002) Viharjelzés a Rádiófrontról. Budapest: M&H Communications Intelligence Unit, április. Mihancsik Zsófia (2003) A pikszis [A Bolgár György-ügy]. Magyar Narancs, november 13. Molnár Péter (2001) Gyűlöletbeszéd Magyarországon. Élet és Irodalom, október 26. Molnár Péter (2002) A független közmédia létrehozásának kudarca Magyarországon. Élet és Irodalom, november 8. Monori Áron (2004) Kampány és közszolgálat. Élet és Irodalom, július 30. Ormos Mária (2000) Egy magyar médiavezér: Kozma Miklós. Budapest: PolgArt Könyvkiadó. Pokol Béla (1995) Médiahatalom. Budapest: Windsor Kiadó. Rádai Eszter (2002) „A Magyar Rádióban mostanság macskákat etetnek.” Lugosi Viktória interjúja. Mozgó Világ, 3. sz.

Simkó János (2000/2001) Ténysebesség, hangrobbanás. A médiatérkép változásai 1990 és 2000 között. Monitor, 2000. december-2001. január. Simkó János, szerk. (1995) RÁK Riport [Tanulmányok a Magyar Rádió korszerűsítéséről]. Kézirat. Budapest: Magyar Rádió, június. Sükösd Miklós (1992) Médiaháború Magyarországon. A kormány és az MDF médiapolitikája 1990-1992. Mozgó Világ, 10. sz. Sükösd Miklós (1993) Az alternatív nyilvánosság. Mozgó Világ, 11. sz. Sükösd Miklós (1996) Információszabadság, pénz és hatalom – az állami és a nonprofit szektor. Mozgó Világ, 9. sz. Sükösd Miklós – Csermely Ákos, szerk. (2001) A hír értékei. Etika és professzionalizmus a mai magyar médiában. Budapest: Média Hungária Könyvek. Szente Péter (2002) Közszolgálati kútmérgezés. Népszava, augusztus 9. Szente Péter (2004) Liberális médiapolitika. Médiafüzetek 1. sz. Szirányi János (2004) A Magyar Rádió zenei műsorpolitikájáról az 1980-as évektől napjainkig. Kézirat, február. Szirányi János (2004) Médiapolitika belülről és kívülről. (A Magyar Rádió a politika sodrában.) Médiafüzetek, 1. sz. A Szonda Ipsos-Gfk Hungária Rádió Navigátor 2004. júniusi adatbázis az országos rádiók hallgatottságáról. Közreadja a DSH médiavállalat 2004 júliusában: http://www.dsh-online.hu/1 Terestyéni Tamás (2003) Vizsgálat a „Vasárnapi Újság” című rádióműsorról. Médiakutató, tavasz. Terestényi Tamás, szerk. (1995) Közszolgálatiság a médiában. Ábránd vagy realitás? Tanulmányok. Budapest: Osiris/MTA-ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoport. Terestényi Tamás, szerk. (1997) Médiakritika. Tanulmányok a média kritikai megközelítéseinek témaköréből. Budapest: Osiris/MTA-ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoport. Vámos György (2004) Rádiósirató. Kézirat, február. Varsányi Gyula (2000) A nyomtatott sajtó, a rádiózás és a televíziózás Magyarországon. In: Enyedi György (szerk.) Magyarország az ezredfordulón. Országtanulmány. Budapest: CEBA Kiadó. Vásárhelyi Mária (1997) A vanás ára. Élet és Irodalom, április 18. Vásárhelyi Mária (2002) A kulturális káosz szerencselovagjai. Élet és Irodalom, február 1. Vásárhelyi Mária (2002) Médiahasználat, tájékozódási szokások, médiumok presztízse. In: Terestyéni Tamás (szerk.) Magyarországi médiumok a közvélemény tükrében. Budapest: ORTT. Vásárhelyi Mária (2004) Búcsú a médiától. Élet és Irodalom, május 7. Vita a nemzeti televíziózásról a Népszabadság hasábjain: Pálinkás József: A nemzeti televíziózás esélyei. 2003. november 19.; Horvát János: Nemzeti vagy párttévé? 2003. december 11.; Zsolt Péter: A hibákat ott kell keresni, ahol vannak. 2003. december 11. Závecz Tibor (1999) Főszerepből karakterszerep. (A média presztízse a magyar lakosság körében 1988 és 1998 között. In: Sárközy Erika (szerk.) Rendszerváltás és kommunikáció. Budapest: Osiris Kiadó-Erasmus Intézet. Zöldi László (2004) Méz és korbács – Az Orbán-kormány médiapolitikája. Médiafüzetek, 1. sz. Zsolt Péter (2002) Média a sajtószabadság korában. Népszabadság, április 12. Zsolt Péter (2004) Ördögi kör. Élet és Irodalom, április 2. Köszönöm továbbá mindazoknak a rádiósoknak és rádiózóknak a véleményét, kiegészítéseit, akik hozzájárultak tanulmányom véglegesítéséhez. – A. P.

A tanulmány szerzőjének a témakörbe vágó írásai, dokumentumai Mitől nemzeti a Rádió? Új Fórum, 1989. 11. és 12. sz. A magyar rádiózás és a kultúra. Készült a Gazdaságkutató Intézet megrendelésére. Kézirat, 1991. augusztus. Rádiós „még” és „már”. Varsányi Gyula interjúja. Kultúra és Közösség, 1998. 1. „A Rádió még mindig nem jutott túl az átalakulás kínjain.” Solténszky Tibor és Vándor Ágnes interjúja. Pagoda, 1999. 11–12. „A megfélemlítés légkörét mindennap tapasztalom”. Győrffy Iván interjúja. Mozgó Világ, 2000/3. Végjáték a Magyar Rádióban. Népszava, 2000. szeptember 6. Jubileumi rombolás, avagy a hatalom akarása. A hetvenöt éves Magyar Rádió az ezredfordulón. Monitor, 2000. december – 2001. január, I. évf. 3. sz. Kultúra és média a magyar ezredfordulón. Pécs: PTE TTK FEEFI, 2002. „24 óra alatt repültek?” Népszabadság, 2002. július 29. Érvek és perek a Rádió körül. Népszava, 2002. november 8. Vaklárma harangszóval. Esettanulmány a rádiós Déli harangszó körüli műbalhéról és egy valódi konfliktussorozatról. Mozgó Világ, 2002. 11. sz.; http://www.mozgovilag.hu Búcsú a Bródy Sándor utcától? Avagy a közszolgálati rádiózás alternatívája. In: Enyedi Nagy Mihály – Polyák Gábor – Dr. Sarkady Ildikó (szerk.) Magyarország médiakönyve 2002. Budapest: ENAMIKÉ; http://www.mediakonyv.hu Ki bünteti a Magyar Rádiót? Népszava, 2003. okt. 14.; http://www.nepszava.hu Glosszák Gálik Mihály, Horvát János és Szente Péter 2003. nyári médiatörvény-koncepciójának margójára. Médiakutató, 2003. tél. A médiapolitika kétszer három hónapja (2003 őszétől–2004 tavaszáig). Szakértői tanulmány a Miniszterelnöki Hivatal Stratégiai Elemző Központja számára. Kézirat. Budapest, 2003. november. Honnan hová? Avagy: veszélyben van-e a nemzeti kultúra az új évszázad elején, s ha igen, mi veszélyezteti? In: Ördögh Szilveszter (szerk.) Magyar jelentés-árnyalatok. Budapest: Kossuth Könyvkiadó – XXI. Század Társaság, 2004. A magyar baloldali médiapolitika (azaz médiafelfogás) paradoxona. Médiafüzetek, 2004. 1. sz.

Agárdi Péter: A megújult Magyar Rádió első éve Népszava, 2008. január 3. 6. o. A folyamat lényegi iránya előremutató, a Magyar Rádió műsorainak, alaphangjának érdemi megújulását hozta A Magyar Rádió Zrt.-ben zajló átszervezésekkel, elbocsátásokkal, a vezetői fizetésekkel, ismert műsorok megszűnésével kapcsolatos tény- és álhírek, tiltakozások, az olykor jogos, máskor viszont hisztérikus bíráló vélemények hónapok óta tematizálják az újságok hasábjait. Feltűnő ugyanakkor, hogy az MTI-n és Népszaván kívül – tudomásom szerint – senki nem adott hírt arról: a Magyar Rádió Közalapítvány kuratóriuma 2007. december 3-án nagy többséggel elfogadta Such György rádióelnök egyéves beszámolóját és a közszolgálatiság rádiós érvényesüléséről készített előterjesztését. Nem formális és bürokratikus, tehát hírérték nélküli eseményről van szó, ellenkezőleg: egy több hónapos (de korántsem egyszer s mindenkorra lezárt) vitasorozat fontos állomásáról, ami éppen az eltelt egy év hangos konfliktusai miatt érdemel figyelmet. A Kondor Katalin rádióelnöki mandátumának 2005-ös lejárta utáni egyéves interregnumot követően, 2006 augusztusában hivatalba lépett új elnök végre valóban komoly átalakításokba kezdett. (Hogy mi történt az interregnum egy éve alatt, s hogy miként lehet értékelni az 1990 óta eltelt rádiós időszakot, nincs mód itt kifejtenem; megtettem korábban – ezeken a hasábokon is.) A 2006 augusztusa óta zajló eseményeket és a hallható változásokat széleskörűen tárgyalták s tárgyalják a nyilvánosság fórumai, az érintettek, a hallgatók és a műsorkészítők, köztük azok is, akik – különböző okokból, érthetően vagy megmagyarázhatatlanul, többnyire jogszerűen, de olykor méltatlan, sőt megalázó körülmények között – elkerültek a Magyar Rádióból. A radikális átalakulásra több okból volt szükség; egyrészt azért, mert éveken át, törvénysértő módon, politikailag egyoldalúan szólt, jobbra húzott a rádió tájékoztató és krónikaműsorainak szerkesztése. Másrészt, mert – jóllehet nagyszerű értékek, kitűnő műsorok is voltak – az intézmény nem alkalmazkodott a századforduló új médiaviszonyaihoz, közönségéhez, rádióhallgatási igényeihez; elvesztette közönsége jelentős részét, 40 év alatti fiatalok pedig jóformán nem is hallgatták. Mindezen túl a rádió gazdálkodásában, szervezeti-infrastrukturális működésében is súlyos ellentmondások halmozódtak föl, az intézmény elnehezült és gyakorlatilag finanszírozhatatlanná vált. Olyan vagyonvesztés és ezáltal kiszolgáltatottá válás rémképe fenyegette, ami a Magyar Televíziónál az elmúlt másfél évtized során valósággá is vált. Rádióhallgatók, műsorkészítők, elbocsátottak és ottmaradottak, régiek és újak, a rádiót felügyelő kuratórium tagjai természetesen különféleképpen értékelik az elmúlt időszakot és a teendőket. E sorok írója úgy látja: a folyamat lényegi iránya előremutató, a Magyar Rádió műsorainak, alaphangjának érdemi megújulását hozta és ígéri: igényes, értékteremtő és innovatív alkalmazkodást az egyre inkább mobil kommunikációs-internetes eszközhasználatú rádiós közönség mai és holnapi elvárásaihoz. A politikai tájékoztató műsorok – ha nem is hibátlanok, de – a korábbinál kiegyensúlyozottabbak, sokoldalúbbak és frissebbek. A kulturális-irodalmi műsorok egy része a Kossuth rádióról átkerült a Bartók rádióra, de minőségi és lényegi értelemben megőrződtek, sokszínűbbé váltak. Az „elit rádió” karakteresebb, de egyúttal közönségvonzóbb komolyzenei és prózaművészeti adóvá formálódik (ha nem kevés kezdeti bakival is). Ez megnyugvás ahhoz képest, hogy 2004–2005-ben bizony voltak „tekintélyes” elképzelések, amelyek szerint – úgymond – nincs szükség komolyzenei programra („CD-zzenek otthon vagy az autójukban”), a Bartók frekvenciakészletét a parlamenti közvetítésekre és nemzetiségi-regionális műsorok vagy más program rendelkezésére kellene bocsátani. Megmaradt, sőt erősödött a rádiónak a határon túli magyarság iránti figyelme. A legdrámaibb változást kétségtelenül a Petőfi rádió élte s éli át. Sok jó műsor is megszűnt, eltűnt, amelyeket magam is sajnálok, de amelyeknek egy modern, profilírozott, a fiatalság célcsoportját prioritásnak tekintő programban sajnos már nem lehet helye. Egy részük átkerült vagy át fog kerülni más műsorokba, pl. a most szervesülő MR6 A régió rádió hálózatába vagy a remélhetőleg hamarosan meginduló digitális rádióadásokba. A lényegében tisztán modern könnyűzenei, de a kereskedelmi rádiókétól gyökeresen eltérő programkínálatú Petőfi – ha komolyan vesszük az ún. közszolgálatiság normatív, de nem bürokratikus szempontjait (amelyekről izgalmas elméleti viták folynak a nemzetközi és hazai médiatudományban és az Európai Unióban) – igenis nemzeti és közszolgálati jellegű. Mindemellett (a klasszikus névadóhoz korántsem méltatlanul) fiatalos arculatú; ma több új alternatív és magyar rockszámot sugároz, több bátor hangú együttest támogat, mint valaha. Ugrásszerűen meg is nőtt a hallgatottsága a 15-49, főleg pedig a 18-29 éves korosztály soraiban; egyetemi oktatóként, sok száz diákkal tartva rendszeres kapcsolatot, közvetlenül is érzékelem ennek a nemzeti és közszolgálati funkciónak a teljesülését. Számos egyéb műsor-politikai, szervezeti, gazdálkodási, arculati változást is említhetnék; a legfájdalmasabb közülük kétségtelenül a 350-400 fős létszámcsökkenés. Szűntek meg olyan műsorok, amelyek szerintem belefértek volna az új struktúrába is; küldtek el – méghozzá érzéketlenül, bárdolatlanul – olyan munkatársakat, akik pedig képesek lettek volna közreműködni a megújulásban. A jó irányú átalakításokat nemcsak a szükséges eréllyel és következetességgel, hanem esetenként valamiféle reformfurorral, az értékek, a kulturális műhely, a tehetség és a teljesítmény iránti tisztelet íratlan normáit megsértve hajtották végre az új, többnyire kívülről érkezett vezetők. Igaz: belülről aligha lehetett volna megvalósítani ezeket a jórészt elkerülhetetlenül radikális változásokat; s könnyebb védekezni, kritizálni, panaszkodni és vészmadárkodni, mintsem kellő tapintattal, de határozottan, eredményesen cselekedni. Az átalakulás drámai változásai nem hagyhattak érintetlenül egyetlen rádiós műhelyt, így a jó hírű zenei együtteseket sem. Lehet, hogy nem minden velük kapcsolatos döntés volt átgondolt, szakszerű és kulturált, de rágalom tudatos szétverésükről beszélni.

A sérelmi hangulatkeltés, ami tipikus hazai magatartásforma reformok évadján, aligha jó tanácsadó a nehéz, bizony sűrű emberi hálókat is szétszabdaló, a leghumánusabb operáció esetén is sebeket, vérveszteséget okozó átalakítások során. Szó sincs tehát a nemzeti kulturális hagyományok és a közszolgálati küldetés üzleti célú fölszámolásáról. Sőt a rádióarchívum fokozatos digitalizálásával, új műsorokkal, egy tudatosabb ismétlési rendszerrel még bővül is nyilvánosságuk. A rádió intézménye pedig – ez is hagyománytisztelet és ésszerűség – marad a Bródy Sándor utcai épülettömbben, fokozatosan összébb húzódva, takarékosabbá karcsúsodva s egyúttal műszakilag és infrastrukturálisan is korszerűsödve. Így dinamikusan fel tud készülni a néhány év múlva kötelezően beköszöntő digitális átállásra is. Amikor a rádiót felügyelő kuratórium – több hónapon át tartó éles vitasorozat és két ülésnap szenvedélyes eszmecseréje után, mégis csak – magas arányban támogatta az elnök beszámolóját, mintha végre megszakadt volna a minden újítást megbénító magyar panaszkultúra rossz folytonossága. A mégoly kritikus hangvételű kuratórium tudta, hogy mi a tét: a korszerű nemzeti rádiózás. De a rádió „újralegitimált” vezetése is talán higgadtabb és empatikusabb módszerekkel, valamint kisebb hibaszázalékkal tudja immár folytatni és visszafordíthatatlanná tenni a 2006 őszén megkezdett rádiós rendszerváltozást. Agárdi Péter, a rádiókuratórium elnökségi tagja

Hargitai Henrik et al.: Digitális földfelszíni rádió-műsorszórás: a T-DAB bevezetése és a digitalizáció hatása a hangzótartalom-szolgáltatásra Médiakutató 2006/tél, VII. évf. 4. sz., 43-69. o. http://www.mediakutato.hu/cikk/2006_04_tel/03_digitalis_radiomusorszoras/01.html Napjainkban a rádió még túlnyomórészt analóg rendszereken terjeszti tartalmát. A digitális átállás kapcsán létrehozott stratégiai tervek ugyan „digitális műsorszórás”-ról szólnak, de ezen általában csak a televíziót értik, komolyabb stratégia nem készül a rádiós műsorszórás, illetve műsorterjesztés digitalizálására. A rádiózás digitalizációja sokszor a televíziós átálláséhoz hasonló kérdéseket vet föl (például multiplexek), azonban számos más vonatkozásában egyedi, a rádiózás műfaji és hallgatói szokásbéli sajátosságaiból következő problémák és lehetőségek is jelentkeznek. A rádió esetében nem szükséges kikapcsolni az analóg adókat a digitális induláshoz – mint a tévé esetében –, így nincs technológiai indíttatású „szükség” a gyors döntéshozatalra. A digitális földfelszíni rádiós műsorszórásban szinte minden európai országban a közszolgálati rádió tölt be úttörő szerepet. A Magyar Rádió továbbfejlődésének előfeltétele, hogy – más nyugati országokhoz hasonlóan – több csatornával jelentkezhessen. Ez ma nem lehetséges: az analóg frekvenciák szűkössége aktuális problémaként jelentkezik olyannyira, hogy az OIRTfrekvenciák kikapcsolásával a Rádió részben „visszatér” a középhullámú sugárzásra. Így tehát a továbblépési út – az internet mint kiegészítő szolgáltatás mellett – a digitális műsorszórás lehet. Kérdés azonban, hogy mikor és mely technológiákkal: erre vonatkozóan kormányzati döntés szükséges.1 Bevezetés A legtöbb szabad médiapiacú országban kezd betelni a CCIR („nyugati”, 100 MHz-es) FM-sáv, nemcsak a nagyvárosokban, hanem vidéken is. Magyarországon különösen a délkeleti országrészben ilyen a helyzet, új országos lefedettségű frekvencia pedig már nem koordinálható. A legtöbb helyen új rádió csak egy régi megszűnésével jöhet létre. Nem szokatlan, hogy egy-egy helyi frekvenciára tíznél többen pályázzanak (ORTT, 2006a, 2006b). A pályázók köre a különféle telephelyekre hasonló: a nagyobb körzeteket besugározni kívánó rádiók felvásárolják a helyi, független állomásokat – vagy akár egy teljes hálózatot –, vagy előnyösebb helyzetük miatt jobb eséllyel kapják meg az új frekvenciákat, így tudnak körzeti hálózatokat létrehozni. A kereskedelmi, a nem nyereségérdekelt és a közszolgálati rádiók is új, országos lefedettségű frekvenciákat szeretnének. A helyzetet tovább élesíti az OIRT („keleti”, 60 MHz-es) URH-sáv kikapcsolása a műsorszórásból. A Magyar Rádió eddig itt folyó parlamenti és nemzetiségi adásait csak a hazai viszonyok között népszerűtlennek számító középhullámú adókkal tudják – részben – kiváltani. Magyarországon az analóg frekvenciák száma – leszámítva a vidéki kisközösségi/kistérségi mikroállomásokat – már jelentősen nem növelhető; országosan pedig – az FM2-sávban – egyáltalán nem. Ebben a helyzetben az éterben fogható rádiók piacának bővülése csak a digitális technológia bevezetésével képzelhető el, a kezdeti időkben az analóg adások fenntartásával – hasonlóan a műholdas analóg/digitális átálláshoz. Az interneten megszokott választék, a személyre szabott rádiók és hangszolgáltatások, a podcasting használata a szakosodott rádiók irányába mozdítja el az európai rádiós piacot is. E rádiók szűk célközönséget céloznak meg, de ennek – beleértve a reklámozókat is – „minden igényét kielégítik”. Egy ilyen rádiós „látkép” létrehozását az éterben a jelenlegi analóg AM3/FM sávok nem teszik lehetővé. A ma rendelkezésre álló egyetlen technológia, amely a sajátos, kulturálisan sokszínű Európában képes egy ilyen, műsorszórással megvalósuló piac létrehozására, a földfelszíni digitális rádió. Jelenleg a digitális földfelszíni rádiós technológiák közül az (Eureka) Terrestrial Digital Audio Broadcasting4 (T-DAB, vagyis „földfelszíni digitális hangműsorszórás”) a legelterjedtebb. Ez az egyetlen, melyet kifejezetten a digitális rádiózás céljára, illetve az FM-adások kiváltására hoztak létre. Jelenleg ehhez áll rendelkezésre a (relatíve) legszélesebb körű és legolcsóbb vevőkészülék-park, a digitális rádiórendszerek közül ezt használja a legtöbb ország (globálisan), erről halmozódott fel a legtöbb tapasztalat világszerte. Ahol az állam és a közszolgálati rádió elkötelezte magát mellette, a DAB-hoz hozzáférő hallgatók számára az eddigitől eltérő, sokszínűbb és több lehetőséget magában foglaló rádiózás élményét tette lehetővé – bár itt sem vette még át az FM szerepét. A DAB úgynevezett multiplex alapon működik: egy multiplex-szolgáltató fűz (nyalábol) össze több (6-10) rádióállomást, s az egész csomagot egyben sugározzák ki. A T-DAB-on ma Magyarország bármely részén öt multiplex adásai számára áll rendelkezésre frekvencia: ez a multiplexek felhasználásától függően bárhol körülbelül 30-50 rádióállomás vételét teszi lehetővé, amelyből nagyjából 18-30 a VHF III sávban, a többi az L-sávban, azaz mindkét esetben FM-sávon felüli, „új” frekvencián működhet. A DAB (vagy más digitális rádiós rendszer) bevezetésének a lehető leghamarabb ki kell alakítani a szabályozásbéli előfeltételeit, vagyis lehetővé kell tenni, hogy megindulhasson a tartalomszolgáltatók számára az engedélyek kiadása. Ez akkor is előnyös lehet, ha a jövőben esetleg más, esetenként ma még csak kísérleti rendszereket (is) bevezetnek. A „digi1 2 3 4

Jelen írás a HTE Digitális Rádió Kör DAB konferenciáján (2006. május 4.) a szerzők által tartott előadások és bemutatott írásos anyagok rövidített változata. Lásd „A rádiós rendszerek rövid leírása” című keretes írásunkat. Lásd „A rádiós rendszerek rövid leírása” című keretes írásunkat. Lásd „A rádiós rendszerek rövid leírása” című keretes írásunkat.

tális rádiócsend” tudatos fenntartása azzal jár, hogy sem a tartalomszolgáltatók, sem a hallgatók nem találkoznak az új technológiával, nem épül ki új adók hálózata, a készülékgyártók távol tartják magukat a magyar piactól. A DAB-adásokra ugyanakkor nincs sürgető társadalmi igény – az embereket és a médiumokat a digitális televízió megjelenése foglalkoztatja. A DAB-ról egyáltalán nem is hallanak. Az internetet is azok utasítják el, akik nem ismerik. Azok, akik a DAB-ot kipróbálták, egyértelműen mellette szavaznak, az AM/FM ellenében.5 A DAB vagy az ezzel kompatibilis, „multimédiásított” DMB 6 (Korea); a DAB spektrumhatékonyabb, jelenleg fejlesztés alatt lévő új változata, a DABv27; illetve a nem kompatibilis, alapvetően tévére (DVB-T, DVB-H, DSR, ISDB-T8) vagy rádióra (DRM, IBOC)9 kifejlesztett technológiák készülékforgalmat, új reklámozókat, új típusú tartalom-előállítókat és -közvetítőket hoznának létre. Ezzel a ma már univerzálisan digitális adatfolyamokba a rádiós műsorszórásnak is minden eleme bekapcsolódhatna. A frekvenciaszűkösség érvének eddig főképp (média)politikai okokból történt használata mára valósággá vált, a parlamenti és a nemzetiségi adások országos közvetítése aktuális gyakorlati probléma (megoldása egyelőre a középhullámra való visszalépés). A gazdasági érdekek mellett a demokráciát alapértéknek tekintő politika érdeke is a mainál nagyobb műsorszóró rádiópiaci sokszínűség lehetőségét megadó infrastruktúra és a valódi sokszínűséget biztosító szabályozás megteremtése. Ennek bevezetése azonban ma szerte a világon – így nálunk is – a döntéshozók kezében van. A DAB-piacokon megszokott tematikus szolgáltatások hazánkban csak az interneten érhetőek el. Az internetezők száma viszont Magyarországon a harmadik legkisebb az Európai Unión (EU) belül (30,3% 2005-ben).10 A multiplex alapú digitális technológiával sugárzott rádióműsorok elkészítése, marketingje, technikai megoldása, szabályozása sok szempontból más szemléletet igényel, mint a mai gyakorlat. A műsorszórás és távközlés határainak elmosódása, a ma „rádió+RDS(+rádióújság)” és „televízió+teletext(+tévéújság)” tartalomcsomagokat felváltó, különféleképp kevert hangot, képet, mozgóképet, szöveges tartalmat hordozó digitális adatcsomagok attól függetlenül alakíthatják át a médiahasználatot, hogy pontosan milyen platformon kerülnek megvalósításra. A DAB elterjedését a szakmában az „ördögi kör” néven említett összefüggés akadályozza: mivel nincs vonzó tartalomszolgáltatás és nincsenek hallgatók, nincsenek reklámozók és befektetők sem – mivel pedig nincsenek sem befektetők, sem vevőkészülékek (hallgatók), nincs tartalomszolgáltatás sem –, mivel nincs se program, se hallgató, a vevőkészülék-forgalmazók sem érdeklődnek a hazai piac iránt. A kör „felett” a szabályozás megteremtése áll, azaz alapvetően ez akadályozza meg a tartalomszolgáltatás elindítását, ami elindíthatná a hallgatók és befektetők aktivitását.11 Magyarországon, akárcsak máshol, politikai döntés és állami szerepvállalás szükséges a digitális rádiózás beindításához: döntés a szabályozásról (új médiatörvény), a választott technológiáról, az adóhálózat kiépítéséről, az FM további sorsáról. A kormányzat digitális átállási stratégiájának vitaanyagát ezen írás leadásának időpontjában tette közzé az interneten (DÁS, 2006). Jelen tanulmány alapvetően a T-DAB-ról szól, a leírtak többé-kevésbé valamennyi multiplex alapon működő digitális földfelszíni műsorszóró technológiára igazak. Történeti párhuzamok Az FM-rádiózás – ellentétben a középhullámú és a DAB-rádióval – amerikai találmány. 1935-re Edwin Howard Armstrong dolgozta ki az FM-technológiát, amely „túl jónak” bizonyult: a Radio Corporation of Amerika (RCA) elnöke, David Sarnoff attól tartott, hogy a gazdasági válságból épp kilábaló Amerikában egy ilyen új technológia bevezetése az AM-nél maradó konkurenciát juttatná előnyös helyzetbe, 12 ezért az új technológia elvetése mellett döntött. Az RCA helyette a tévéadások megindításába fektetett energiát. Így továbbra is használhatta a kiépített AM-hálózatát, az embereket pedig ezenfelül új készülékek, a tévék megvásárlására ösztönözte (Ala-Fossi, 2003). Armstrong közben a „saját szakállára” kampánykörutat kezdett az FM-rádiózás népszerűsítésére. A kezdeti időkben az FM-ről azt gondolták, hogy csak néhány kilométeres hatótávolságig jut el a jele, így csak „szigorúan helyi” állomások számára megfelelő (FCC, 1935: 29). A háború végéig körülbelül 50 adás indult el az 1940-ben kijelölt 42-50 MHz sávban. Ekkor mintegy félmillió, FM-adás vételére alkalmas készülék volt. 1945-ben a médiaszabályozásért felelős hatóság, a Federal Communications Commission (FCC) az FM-sávot áthelyezte a 88-106 MHz-re, a korábbit a tévé kapta meg. Ezt Armstrong – sokak szerint jogosan – Sarnoff lobbijával magyarázta: az új sávra mind a hallgatók, mind a rádiók csak jelentős befektetéssel állhattak át.13 Az FM évtizedekig csak vegetált. Az első években oktatási programok, hifirajongók klasszikus zenei állomásai és „háttérze-

5

Kivéve természetesen azokat, akik Magyarországon próbálták ki, hisz a kísérleti adás még Budapestet sem sugározza be kielégítő mértékben. 6 Lásd „A rádiós rendszerek rövid leírása” című keretes írásunkat. 7 Lásd „A rádiós rendszerek rövid leírása” című keretes írásunkat. 8 Lásd „A rádiós rendszerek rövid leírása” című keretes írásunkat. 9 Lásd „A rádiós rendszerek rövid leírása” című keretes írásunkat. 10 Internet Worlds Stats 2006. 11 Egyelőre csak a közszolgálati rádió szolgáltathat programot a „kísérleti sugárzásban”, azaz a Magyar Rádió saját döntésével új programok indításával is megszakíthatná az ördögi kört. 12 Az FM-adások vételéhez új, drága rádiókészüléket kellett vásárolni. 13 Armstrong 1954-ben öngyilkos lett.

nei”, részben automatizált műsorok voltak rajta hallhatók, többnyire reklámok nélkül. Ebben az időszakban a jelmondata és a vonzereje a kiváló hangminőség és a légköri zavaroktól és éjszaka is interferenciamentes vétel volt. Közben a televízió megjelenésével a rádiók átálltak a formátumrádiózásra, elsőként a TOP 40-re. 1962-ben a túlzsúfolt középhullámon átmenetileg „frekvenciamoratóriumot” vezettek be. Az FM-sáv első önálló arculatú, a fiatalok számára is vonzó állomástípusa a TOP 40 mainstream állomások ellenében létrejött free-form FM volt: az FM az alternatív rockkultúra felülete lett (Douglas, 1999). Sok középhullámú adó csak nappali sugárzásra kapott engedélyt.14 Ezek csak FM-en sugározhattak éjjel (FCC, 1965: 128). 1967-re érvénybe lépett az úgynevezett nonduplication-szabály: a nagyvárosokban a mindkét sávban sugárzó rádiókon az adás felének eltérőnek kellett lennie, azaz az FCC az új sáv minél hatékonyabb kihasználá1. ábra sára ösztönzött. Ekkor, az 1960-as évek második felében A rádióállomások száma az USA-ban18 indult el felfelé az FM népszerűsége, részben a külföldről (forrás: FCC és USCB, 1965–2006) behozott olcsó (japán és európai) tranzisztoros rádióknak köszönhetően, részben pedig a lassan kommercializálódó rockzenei rádiók népszerűsége miatt. Ám eddig jó 30 év telt el bevezetése óta. Az Amerikai Egyesült Államokban már a kezdetektől az FM-sáv alsó negyede (88–92 MHz) a nem kereskedelmi adások számára van fenntartva (FCC, 1945: 20).15 A zenei állomások jó része végleg átállt tehát az FM-re. De az AMsávot sem adták fel: itt a beszélgetős, a hír-, a nemzetiségi és a nosztalgiarádiók találták meg helyüket.16 2006 márciusában 8989 darab FM- és 4759 darab AM-állomás volt az éterben az USA-ban (FCC, 2006) Nyugat- és Észak-Európa

11 új közép-és kelet-európai EU-tagállam 11 1 109 257 1129 9809

Ország 21 Lakosság, millió 380 Terület, ezer km2 3141 Közszolgálati programok 92+362 39+74 (országos, regionális) AM-adóik 430 140 FM-adóik 6830+min. 551 körzeti 926+186 körzeti Országos kereskedelmi rádiók 115 27 Országos kereskedelmi rádiók FM-adóik 2753 170 Kereskedelmi AM-adók 320 10 Helyi/regionális FM-rádiók 4065 950 Helyi/regionális rádiók FM-adói 16 150 1235 Összesen AM-adóberendezés 717 150 Összesen FM-adóberendezés 38 387 3340

USA

1 (NPR) 0 2552 („nem kereskedelmi”) 0 4794 6207 6207 (csak kereskedelmi) 4794 13 553

1. táblázat Európa és Amerika analóg adóhálózata (2002-03).18 (A nyers adatok forrása: European FM Handbook 2002–2003. Bo-Kristian Lindqvist (ed.) 2002 Ab FM Media Plaza, Liljendal; World Radio TV Handbook 2004. Sean Gilbert (ed). WRTH Publications, Oxford, 2004) 14

Éjjel kevesebb adó működhetett, hogy tiszta maradjon a vétel. Egyes európai országokban hasonlóan a sáv eltérő részein más-más típusú rádiók hallhatók. 16 Hozzá kell tenni, hogy az Egyesült Államokban forgalmazott rádiókészülékek nagyobb sávszélességgel, így jobb, szinte FMhangminőséggel képesek fogni az eleve szélesebb sávban kisugárzott középhullámú adásokat is. 17 Az AM- és FM-adásoknál a működő, egyedi hívójelű adók számát jelzi az ábra (valamennyi saját műsort sugároz). A műholdas adásoknál a műsorcsatornák száma van feltüntetve. A digitális AM IBOC és FM IBOC adások azonos műsort sugároznak, mint a nekik megfelelő analóg adások. A műholdas adások mindegyike elérhető az Egyesült Államok teljes területén; a többi adás csak az adott vételkörzetben. 18 Az európai rádiós piacon az AM-adók száma messze elmarad az amerikaiakétól, de Európában elsősorban a közszolgálat használja, Amerikában kizárólag a kereskedelmi szektor. Az AM-sáv tehát kihasználatlan. A működő FM-adóberendezések száma ellenben az amerikainak körülbelül négyszerese, nagyjából feleakkora területen: az FM-sáv tehát túlzsúfolt. Európában kevesebb helyi FMprogram van, mint a feleannyi lakosú USA-ban, de a választékot az országos kereskedelmi és átlagosan négy országos közszolgálati program egészítik ki. Összegezve: az európai FM-rádiós piacon sok az adó, de (számszerűen) kicsi a választék az USA-hoz képest. (Európán belül akkora kulturális, médiaszabályozási és -piaci különbségek vannak, hogy Európa az egységes piacú amerikai rendszerrel csak korlátozottan vethető össze. Például a mintegy 38 ezer nyugat-európai FM-adóból 12 ezer olaszországi.) 15

Európában URH-n új adóprofilú állami (közszolgálati) rádiók indultak, kezdetben a hifirajongók lelkesedésétől kísérve. A Bartók Rádió (illetve elődje) az FM-sáv születésével indult, azaz a Bartók is gyakorlatilag egy új technológiánakköszönheti a létét. Az FM történetének a fentiekben felsorolt néhány mozzanata sokban hasonlít a DAB-nál felmerülő kérdésekre, problémákra. Ma a hangminőségben már nem lehet jelentős javulás, a digitális technológia pedig számos alternatív felületet kínál hangtovábbításra azok számára, akik hozzáférnek. Ma még Nagy-Britannia is távol van attól, hogy a DAB-hallgatók száma akárcsak megközelítse az FM-hallgatókét. 2006 közepén a brit felnőttek 15,3 százaléka élt olyan háztartásban, ahol volt DAB-vevőkészülék (RAJAR, 2006). Az Egyesült Államokban körülbelül tízmillió előfizetőjük van a műholdas rádióknak. Egyelőre – amíg az FM-adók szólnak – a többségnek az FM választéka is elegendő. Nálunk pedig az éterben pillanatnyilag nincs választási lehetőség. Hogyan működik a DAB? Az Eureka 147 konzorcium által kifejlesztett DAB alkalmas földfelszíni, kábeles és műholdas terjesztésre (Vajda, 1998). A Nemzetközi Távközlési Unió (ITU) 1994-ben tette világszabvánnyá (Ala-Fossi, 2003). Működése alapvetően eltér az URH-sávban használt analóg FM-rendszertől. Az FM esetében egy adóberendezéssel egyetlen hangműsor + RDS jel továbbítható. A DAB-on több rádióadást egybefűzve sugároznak ki. Az audio jelfolyamokat egyetlen digitális jelsorozattá alakítják, amely valamennyi műsort tartalmazza. A folyamat neve multiplexálás (nyalábolás), a műsorok és adatok együttesét tartalmazó „csomag” a multiplex (mux, ensemble, nyaláb). Egy nettó 1,53 MHz sávszélességű csatornában 1,5 Mbit/s hasznos bitsebességű adatfolyam (multiplex) továbbítható. Egy nyalábban az egyes programok 32-384 kbit/s bitsebességgel jelenhetnek meg. Az átviteli kapacitás tetszőlegesen osztható szét a kívánt számú és bitsebességű hang-, illetve adatfolyam – összefoglaló néven szolgálat – között. Jellemzően hat-hét jó minőségű sztereó vagy körülbelül kétszer ennyi mono hangműsor fér el egy multiplexben. Egy DABadóberendezés tehát nem egy, hanem mintegy hat-tíz élő rádióadást és adatokat továbbít egyidejűleg. A hangot MPEG-1 vagy MPEG-2 audio layer II szerint kódolják, tömörítik. 19 A nyaláb összetétele szabadon átkonfigurálható: lehetségesek időszakosan sugározó adások is. Bármely szolgálat-összetevő kódolható, így a DAB előfizetéses szolgáltatásokra is alkalmas. Frekvenciagazdálkodás A digitális átállás20 általánosan a „digitális műsorszórás”-ra értendő, valójában azonban csak az analóg televíziós adók kikapcsolását kell jelentenie. A digitális televízió az analóg televízió által használt sávban sugároz, az újak elindulásához tehát ki kell kapcsolni a régi adókat. A DAB esetében az FM sorsa nem technikai, hanem politikai és gazdasági kérdés. A T-DAB adásokra két, az FM-sávtól eltérő frekvenciatartományt jelöltek ki: a 174-230 MHz-es VHF-III és az 1,5 GHz-es L-sávot. Az első T-DAB-adások indulásakor 1995-ben a CEPT21-tagországok értekezletén, Wiesbadenben fogadták el azt a frekvenciakiosztási tervet (WI95 megállapodás és terv), amely e két sávban biztosított egy-egy országos lefedést valamennyi CEPT-tagország számára. Már a DAB bevezetési fázisában világossá vált, hogy a legtöbb országban ez a készlet még a jelenlegi FM-adások kiváltására sem elegendő. Maastrichtban 2002-ben egy újabb országos lefedést biztosítottak az 1,5 GHz-es sávban. A 2006 májusában és júniusában rendezett Körzeti Rádió-távközlési Értekezleten elfogadott GE06-terv és -megállapodás újabb két, azaz összesen három országos TDAB multiplex megvalósítására biztosít frekvenciát hazánkban a VHF-III sávban. Ez minimum 18 országos sztereó műsor kisugárzására ad itt lehetőséget. Az L-sávban további két országos lefedés (legalább 12 sztereó program) lehetséges (2. ábra). A GE06-megállapodás értelmében 2. ábra 2015. június 15-ig tart az úgynevezett anaT-DAB-frekvenciák és -körzetek Magyarországon (forrás: NHH) lóg-digitális „átmeneti időszak”, amelyben védelmet élveznek a jelenleg működő analóg televíziós műsorszóró állomások. A VHF-sávi T-DAB-frekvenciák tehát 2015 után használhatók korlátozás nélkül. Az EU határozata alapján az EU-tagországokban 2012-ig be kell fejezni a televíziózás digitalizálását, így a digitális televíziózás fokozatos bevezetésével már várhatóan korábban felszabadulnak a TDAB-ra fenntartott csatornák. 19

Ez egy generációval régebbi, mint az mp3 által használt layer III. Digital switchover, vagyis a digitális adók beindulása után az analóg adók kikapcsolása. 21 Postai és Távközlési Igazgatóságok Európai Értekezlete. 20

A budapesti kísérleti adás Budapesten 1995. december 1-jén, a Magyar Rádió hivatalos indulásának 70. születésnapján indult a kísérleti DAB-adás, amely máig megszakítás nélkül, tesztjelleggel működik. Digitális adásokra vonatkozó médiatörvény nélkül csak kísérleti jelleggel üzemelhet, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy csak a közszolgálati adások továbbíthatók rajta. A kísérleti sugárzás a Kormányzati Frekvenciagazdálkodási Hivatal évente megújított engedélyével jelenleg a NATO harmonizált frekvenciasávjának részét képező, 13A blokkban történik Magyarországon. A kísérleti adás sugárzására kijelölt spektrum 2007. december 31-ig használható (FNFT, 2006). A jelenlegi budapesti kísérleti rendszer szinkron egyfrekvenciás hálózatát (SFN, Single Frequency Network) a 3. ábra mutatja be. A két adóval elméletileg Budapest és körülbelül 30–40 km-es körzete fedhető le, de városon belül erősen függ a vétel a környezet beépítettségétől. A város jó ellátásához (kültéri és beltéri vétel) az adóhálózat bővítésére lenne szükség. Az ajánlott egyfrekvenciás hálózatmodell hét adóból álló 3. ábra hálózatot ír elő. A budapesti DAB-rendszer felépítése 2006-ban (forrás: Antenna Hungária) A „DAB Budapest” multiplex (2006. szeptember) Frekvencia: 13A blokk (230,784 MHz) Adók: Széchenyi-hegy 250 W; Száva utca 250 W Adások: (valamennyi Magyar Rádió-program, a szám kbit/s bitsebességet jelöl) Kossuth (128 sztereó és 64 mono); Petőfi (224 sztereó); Bartók (224 és 192 sztereó); Classic+:22 (224 sztereó), azaz összesen hat önálló hangcsatorna.

Olcsóbb beruházás és üzemeltetés Egy országos DAB-hálózat kiépítésének költségeit egyelőre csak becsülni lehet. A svájci kommunikációs hivatal, a Bundesamt für Kommunikation (BAKOM) 2004 nyarán összeállított költségbecslő tanulmánya (Brier, 2004) számításai alapján egy 20 adóból álló hálózat mintegy egymilliárd forintba kerülne. A feltételezett hazai 42 db DAB-telephelyet körülbelül kétmilliárd forintból lehetne felépíteni. Összehasonlításul: az ötödik országos FM-hálózat, a Kossuth Rádió hálózatának végleges kiépítése 44 telephelyből áll. A kiépítés első fázisában 25 állomás kezdte meg a működést, ennek beruházási költsége megközelítette az egymilliárd forintot. Ezzel szemben egy országos programra vonatkoztatva a teljes digitálishálózat-kiépítés költsége mintegy 333 millió forint lenne. A beruházási költségeken kívül az üzemeltetési költségek is alacsonyabbak: egy DAB-hálózat áramfogyasztása harmadannyi lenne, mint egy FM-hálózaté, ráadásul nem egyetlen, hanem legalább hat műsor terjesztésére lenne lehetőség. A DAB bevezetésének néhány kérdése A T-DAB bevezetése alapvetően a szintén multiplex alapú digitális televíziós rendszer, a DVB-T-hez hasonló médiajogi kérdéseket vet fel. Az alábbiakban azokat a kérdéseket tárgyaljuk, amelyek a rádió esetében külön figyelmet érdemel(né)nek. Vételkörzet-bővítés: A jelenlegi helyi kereskedelmi rádiók körülbelül 30 kilométeres vételkörzete sokak szerint kisebb, mint amekkorával nyereségesen lehet rádiót működtetni. A rádiók ezért franchise-rendszerű hálózatokba kapcsolódnak (Bajomi-Lázár, 2004), ami a helyi hangokat lassan kiirtja az éterből, országos szinten homogenizációt eredményezve. A VHF-III sávban a DAB kiválóan alkalmas új országos és körzeti adások sugárzása. A brit gyakorlatban általános, hogy a helyi vagy körzeti FM-adások a DAB-on országos vagy az analógnál jóval nagyobb vételkörzetben érhetőek el. Országos vs. helyi és nem nyereségérdekelt rádiók: A legtöbb DAB-piacon nincsenek jelen helyi rádiók. Egy egyfrekvenciás hálózaton, azonos körzeten belül nem lehetséges helyi adás.23 A DAB az általánosan használt VHF-III sávban alkalmasabb országos és körzeti adások sugárzására. A helyi, kis vételkörzetű (például nagyvárosi) műsorokat a terjedési sajátosságok miatt a 1,5 GHz-es L-sávban célszerűbbsugározni. 24 Ezt a sávot ma kevesen használják. Itt azonban hátrányba kerülhetnek a helyi rádiók: a jelenleg 22

Előre rögzített, 2x25 óra időtartamú klasszikus, illetve jazz- és világzenei összeállítás ismétli egymást felváltva. Jelen cikk leadásának időpontjában „technikai okok miatt” nem üzemel. 23 Minden adónak ugyanazt az adatfolyamot kell sugároznia. 24 Ezt az országos lefedettséget csak nagy költséggel lehet megvalósítani.

kapható „olcsóbb” DAB-rádiók többsége nem fogja az L-sávot. Magyarország öt országos hálózatából kettő itt működhet, de – tekintve a három VHF-III sávi multiplex lehetőségét – valószínű, hogy még itt is volna hely a helyi adásokra. NagyBritanniában a helyi multiplexek is általában a VHF-sávban működnek. A demokrácia szempontjából különösen fontosak a nem nyereségérdekelt közösségi, kistérségi és helyi rádiók, amelyek a DAB rádiós sztenderddé válása után – megfelelő szabályozás hiányában – veszélybe kerülhetnek: az eddigi saját fenntartású adó helyett a multiplexszolgáltatót kell használnia adástovábbításra, azaz kiszolgáltatott helyzetbe kerül, ha a multiplexszolgáltató kereskedelmi érdekei miatt nem veszi be a multiplexbe. Alternatív megoldásként a kis, független, nonprofit rádiók a kiüresedő FM-sávot „foglalhatják el”, ám ez az azonos felületen való megjelenés és a pluszszolgáltatások lehetőségétől való megfosztást jelentené. Megoldást jelentene, ha e műsorokra külön, államilag támogatott, „nem nyereségérdekelt multiplex” működhetne. Párhuzamos sugárzás: a törvény/hatóság támogassa vagy kezdetben ne támogassa meglévő FM-adások párhuzamos digitális sugárzását? Másképpen: kiemelten támogassa-e új (akár sokcsatornás) szolgáltatások megindítását, amelyek az FM-sávon nincsenek jelen? Vagy támogassa-e a meglévő országos vagy hálózatban működő, azaz több AM/FM-adón keresztül sugárzó rádiók digitális platformra „költözését” és – adott határidő után – az FM-adásaik megszüntetését annak érdekében, hogy az FM-sávon új, kifejezetten helyi jellegű, kis költséggel üzemelhető rádiók indulhassanak? Sokcsatornás „must carry”: Egy sokcsatornás közszolgálati rádió esetén (mint amilyen a Dán Rádió) mely csatornák értendőek bele a kötelezően továbbítandó műsorok közé? A kérdést megoldja, ha a közszolgálati rádió egy külön teljes multiplexhálózattal rendelkezik, amelyet ő oszt be. Bitsebesség: Legyen-e kötelező (vagy ajánlott) minimális bitsebesség (bitrate)?25 A tartalomszolgáltató érdeke az, hogy minél jobb minőségű legyen az adás, a multiplexszolgáltatóé pedig az, hogy minél több csatornát tudjon közvetíteni. Több csatornát lehet elhelyezni például monoadások továbbításával. A hordozható készülékeknél a „CD-minőség” általában nem szükséges feltétel, annál inkább az a sokszínű tartalom. Szerzői jogi kérdések: Finnországban elképzelhető, hogy a közszolgálati YLE-nek a DVB-H-n történő párhuzamos sugárzásért plusz jogdíjat kell fizetnie: lehetséges, hogy emiatt elállnak attól, hogy ezen a digitális felületen is megjelenjenek programjaik (Ala-Fossi, 2006). A 2005 elején indult norvég kereskedelmi DAB+web hangoskönyv-rádió, a Bokradioen célja az irodalom és a DAB népszerűsítése volt. Egy évet működhetett: a norvég Írószövetséggel nem sikerült megegyeznie, így a szerzői jogi akadályok miatt abba kellett hagynia működését (Wohnort, 2006). Jogilag a DAB az FM-hez hasonlóan kezelt (amíg nem interaktív), de az új típusú, úgynevezett „nagyjogos” tartalmak megjelenése már okoz problémát. A DAB hatása A csatornák számának növekedésével nem lineárisan, de nő a rádióhallgatók száma, hiszen olyan tartalom jelenik meg a rádióban, amelyek korábban ott nem voltak jelen. A DRDB felmérése szerint a brit DAB-hallgatók 21 százalékkal hoszszabb ideig hallgatják a rádiót, mint a rádiót az FM-sávon hallgatók (Dickens, 2005). A magyar hirdetési piac körülbelül öt százaléka esik a rádiókra (MEME, 2006),26 s ez az arány Nyugat-Európában is hasonló (MRSZ, 2006). A kisebb magyar piacon azonban kevesebb a tematikus rádióállomás, mint a nyugat-európai országokban, így a hazai rádiók kevésbé felelnek meg a szűkebb célközönséget megcélzó hirdetők elvárásainak (Baráth Pétert idézi Vrannai Katalin, in Bajomi-Lázár, 2004). Az új, automatizált tematikus csatornák programonként ugyan kevesebb hallgatót vonzanak majd, de ezek közönsége reklámozás szempontjából jobban megszólítható lesz. Eközben a nagyszámú zenei tematikus csatorna – a teljessé tehető automatizálás miatt – nem növeli számottevően a rádió költségeit. A tematikus csatornák révén bizonyos termékek, szolgáltatások rendkívül jó hatásfokkal juttathatók célba, hiszen az adott csatorna hallgatói hasonló érdeklődési körűek. A futó szöveges információk segítségével közvetlen ajánlatok is küldhetők. Szakosodás vidéken: A vidéki városokban is megjelenhetnek a szakosodott csatornák. Ezzel a rádiós piac tovább aprózódna, de az eddig el nem ért hallgatókat is meg tudná szólítani. Az új rádiók szűk célközönségnek szólnának, egymás mellett és nem egymás ellenében élnének. Elindulhatnának az idősebbeknek, a fiatalabbaknak és egyéb, a mai médiából kimaradó rétegeknek szóló állomások is. A tartalomhoz való hozzáférés kérdése. Az egy felületen megjelenő csatornák számának növekedésével a társadalom sokkal szélesebb rétegei szólalhatnak meg országos közönség előtt, mint amire a mai médiarendszer (György, 2005a) lehetőséget ad. Fontos a mainstream médiával azonos felület – az azonos esélyű vétel – hangsúlyozása, hiszen ma is elérhető számos helyi vagy kisközösségi sugárzó és számtalan internetes rádió, amely azonban csak szűk közönség számára hozzáférhető pénzügyi, technológiai vagy földrajzi akadályok miatt.27 Az interneten közvetített rádióadások mobilis vagy kábeles távközlési szolgáltatásokon keresztüli elérésének előfeltétele a szolgáltatóval való szerződéskötés, azaz ezek önmagukban ugyan szabadon hozzáférhetők, a hallgatókhoz azonban egy „kapuőrön” keresztül jutnak el. Az internetes rádiókhoz az informatikai tudás hiánya, a tartalom elérésének komplikáltsága és/vagy a hozzáférés költségei miatt nem jutnak hozzá sokan még akkor sem, ha azok számukra elméletileg szabadon elérhetőek. Ez hazánkban ma a lakosság legalább kétharmadát jelenti. A DAB a mai rádiókhoz hasonlóan egyszerű kezelői felületű és ingyenes hozzáférésű, ami a távközlési/internetes technológiákkal összevetve nagy előnynek számít. A 25

Ez határozza meg az adás hangminőségét. 2005-ben a három legnagyobb kereskedelmi rádióé nettó 7,8 milliárd forint volt. 27 Az FM bevezetésekor az Egyesült Államokban az FCC külön kiemelte, hogy a nem nyereségérdekelt FM-rádiók a kereskedelmiekkel szomszédos sávban, azaz azonos készülékkel foghatóak (FCC, 1944: 31). 26

DAB ugyan nem kínálhat az internethez hasonlóan sokszínű tartalmat, de kínálhat a mainál gazdagabb, magas színvonalú adásokat, amelyek a szakosodott tartalmat is nagyobb közönségnek teszik elérhetővé, mint az internetes adások. A hozzáférés fogalmának gyakorlati alapúnak kell lennie. Olyan reális élethelyzetekben, amikor az emberek rádiózni szoktak (reggel, házimunka közben, autóvezetéskor) nem életszerű, hogy a műsorokat interneten vagy mobiltelefonon (fülhallgatóval) hallgatnák. Ez esetekben a DAB kínál valódi digitális hozzáférést.28 Egy brit felmérés szerint 3,5 millióan hallgattak már rádiót mobiltelefon-készüléken (ez a mobiltulajdonosok 9,7 százaléka), különösen a fiatalok, míg 1,9 millióan hallgattak letöltött podcasting (azaz rádió-) adásokat mp3-lejátszón (ez az mp3-lejátszó-tulajdonosok 14,8 százaléka) (RAJAR, 2006). A digitális rádiózás feltehetően nem lesz egy felületre korlátozva, a DAB viszont ennek a rendszernek elengedhetetlen részelehet, éppúgy, mint az internetet használó szolgáltatások. A digitális szakadéknak semmiképp sem szabad tovább mélyülnie a digitális rádiózás bevezetésével: az átmenet éveiben erre különös figyelmet kell fordítani, akár készülékár-támogatási konstrukcióval (Sulinet-minta). A rádiózásban nem set-top boxok, hanem DAB-vevőkészülékek jelentik a digitális átállás alapját. A hozzáférés kérdésének másik oldala a tartalomszolgáltatóknak a csatornához való hozzáférése. A szolgáltató oldalán lévő kapuőr – az internettől eltérően – a DAB-nál jelen van. A szabályozóhatóság feladata annak kidolgozása, hogy minél szélesebb kör használhassa (ne csak elméletileg, hanem reális költséggel) ezt az erőforrást – például a kisközösségi rádiók esetében. A DAB vonzereje Multimédia és interaktivitás: A DAB lehetőséget nyújt multimediális (mozgókép, állókép, futó szöveg stb.) tartalom megjelenítésére is a rádió kijelzőjén. Az alapvetően hanggal dolgozó médiumok (beleértve az internetes rádiókat is) csak igen korlátozottan élnek ezzel a lehetőséggel, és alig néhány szolgáltatásra van igény a hallgatók körében (Hargitai, 2005). Szöveges pluszinformáció már az FM-hez kapcsolódó RDS szolgáltatással is elérhető. Ezt a leginkább az autórádiókban használják, de általában csak állomásazonosításra. Lehetőség van például az épp játszott műsorszám adatainak megjelenítésére is. Ez az automatizált (ma még csak internetes) rádióknak már elválaszthatatlan része: itt arra vonatkozó információt, hogy épp mi szól, valójában csak ebből a szövegcsatornából kaphatnak a hallgatók. A multimediális tartalom tehát ez esetben a hangzó rádióműsor szerves része, olyannyira, hogy sok állomáson még állomásazonosító sem hallható hangban – hiszen ez látható információ a kijelzőn. A technológia tehát megváltoztatja az állomás hangzó arculatát. Többletszolgáltatást jelent például más hallgatói visszajelzések megjelenítése, a legfrissebb hírek (így a sporteredmények) kiírása (Hargitai, 2005). Manapság a televíziókban rendkívül vonzó a jelen idejű szöveges tartalom futószövegként történő megjelenítése (SMS-üzenőfal, hírsáv), ez beépíthető lenne a DAB-csatornákba.29 A rádió közösségteremtő funkciója így erősödne. Szükséges lehet az üzenetek moderálása is. Egy DAB SMS-fal ötvözi az anonimitás, a „biztonságos”, időben aszimmetrikus kommunikáció előnyeit, de lehetőséget ad azonnali válaszadásra is, azaz kétirányú, valós interaktivitást tesz lehetővé, földrajzilag szórt, az adásidő tartamára létrejövő virtuális közösségek számára. A szöveges tartalomban az állomás webcíme, linkajánlata mellett akár fizetett reklámok is megjelenhetnek. Az osztrák közszolgálati ORF Ö3 programjának játszási listáját külön műholdas tévécsatornán közvetíti, bemutatva egy abszurd próbálkozást arra, hogy a multimedialitást a rádióhoz csatolják. Digitális rádióállomások elemzése azt mutatta, hogy ezek (a) a hagyományos rádiós struktúrát követik vagy (b) pusztán az analóg adások ismétléseiből állnak vagy (c) csak egy adott stílusú zenét adnak, állomásazonosítóval vagy anélkül. A hagyományos lineáris rádiózás hangcsatornájában a digitalizálódás egyelőre nem hozott innovációt, hacsak azt nem számítjuk annak, hogy a zenéken túli mindenféle tartalmi elemet száműztek a csatornából, amire a multimédia (ez esetben: futó szöveg) megjelenése adott lehetőséget. A rádió ezzel el is veszti „hangzó arculatát”, és tematikus zeneszolgáltatássá válik. On demand: Egyre több DAB rádió-vevőkészülékbe kerül bele a „visszatekerési” funkció: folyamatosan rögzítik memóriájukba a műsort, amely így adott időhatáron belül újra meghallgatható. A „memóriakártyás rádió” egyfajta korlátozott on demand lehetőséget teremt, amelyhez a hallgatók az interneten egyre inkább hozzászoknak. A rádió az online/mp3-világgal úgy veheti fel a versenyt, ha nemcsak ahhoz hasonló, de annál több szolgáltatást is kínál: legyen hordozható, legyen időfüggetlen, 30 de maradjon meg az élő adások lehetősége is – és ha szükséges, lehessen akár globális lefedettségű is (DRM). A podcastingra alkalmas internet azonban nem lehet versenytársuk a digitális földfelszíni rádióknak, mert az internetes rádiók – és a mobiltelefonon alapuló technológiák – nagy tömegeket nem tudnak egyidejűleg kiszolgálni. Az internetes rádióknál a sávszélesség a „szűk keresztmetszet”, ahol legfeljebb körülbelül ezres nagyságrendű hallgató szolgálható ki egyidejűleg. 31 Az interneten minden újabb hallgató növeli a közvetítés költségét, de kiválóan alkalmas működő hangarchívum szolgáltatására, amire a DAB-nál nincs lehetőség. A két digitális szolgáltatás tehát kiegészíti egymást.

28

Viszont például irodai munkavégzés közben az internet, utcán mozogva a mobiltelefon is. Élő műsor országos SMS/e-mail üzenőfala/chatszobája, amely a mobilszolgáltatóknak is bevételi forrás lehet. 30 A kívánt műsor bármikor meghallgatható legyen, vagy legyen elérhető 24 órás szakosodott zenei csatorna. 31 Egy letöltésre felkínált adást ennél jóval többen is letölthetnek adott idő alatt. 29

A tartalomszolgáltatás jelentősége A nagyközönség számára a gazdag tartalom befolyásolhatja a leginkább az adott technológia választását. Amíg nincs megfelelő, a jelenleginél is vonzóbb tartalom, addig a DAB sem lehet népszerű a hallgatók – és így a reklámozók – körében (leszámítva a fanatikus rádióamatőröket). A tartalomszolgáltatás kezdeti gazdagságának megteremtéséhez állami segítség is szükséges. Értelemszerű, hogy a jelenlegi közszolgálati és kereskedelmi adások DAB-os párhuzamos sugárzása a még ma is minden cikkben hangoztatott „jobb hangminőség” ellenére sem elegendő vonzerő a hallgatók számára. A világon messze a legnagyobb DAB-piac az Egyesült Királyságban van. Itt 2005-ben körülbelül 1,2 millió DAB-vevőkészülék volt, amelyen 18 országos rádióállomás hallható.32 Egy brit felmérés (Spencer, 2004) szerint a digitális rádiót vásárlók mintegy 70 százaléka azért vesz ilyen készüléket, hogy új csatornákat foghasson. A kulcs a digitális rádió sikeréhez tehát a választék (4. ábra) – vagy az exkluzív tartalom, mint azt a Sirius Radio esetében a csak ott hallható Howard Stern botrányairól hírhedt amerikai sztárműsorvezető példája mutatja. Bár DAB-os hallgatottsági statisztikák 4. ábra nem ismertek, kérdőívből a hallgatói szándékra Miért vásárol DAB-vevőkészüléket a brit hallgató? (2004. január) következtetni lehet: „Mely rádióállomás (forrás: DRDB/Claritas post-reg cards/Spencer 2004, módosítva) kedvéért vásárol DAB-készüléket?” Első helyeken a BBC7 és a Classic FM szerepelnek, mindkettő „intellektuális” műsor. Valószínűleg a tényleges hallgatottsági adatok mást mutatnak, ez csak a „tetszési index”-ként értelmezhető (Spencer, 2004). A DAB vonzóvá tétele: marketing A DAB elterjesztésében alapvető, hogy a potenciális hallgatók – és műsorszolgáltatók – tudatában legyenek ennek a lehetőségnek. Nagy-Britanniában széles körű kampány folyik azért, hogy a digitális rádiózást mint „pozitív életérzést” dobják be a köztudatba. 5. ábra A „DAB”-ot nem technikai szakszóként, A vizuális promóció része: a DAB Nagy-Britanniában bevezetett „népszerűsítő” hanem az „mp3”-hoz hasonló trendi divatemblémája (balra) összehasonlítva a DAB eredeti emblémájával szóként, „buzzwordként” kell a lakosság tudatába becsempészni (2003. karácsonyi kampányok). A kampány része a DAB újratervezett emblémája is (5. ábra). A marketing része az is, ahogyan az egyes rádiók magukat hirdetik. Az állomásazonosító szignálok szövege sokatmondó lehet: „Across the UK – On Sky Digital 0189 and D.A.B. Digital radio, this is Classic Gold Digital”, „The soundtrack to the digital age – 3C – your digital destination” (2006. május). Az egyébként pusztán egy technológiát jelző „digitális” szó mindenhol pozitív tulajdonságként szerepel. Angliában a minőségi napilapok részletesen közlik a minőségi digitális rádiók műsorát,33 az elektronikai szaküzletek pedig kiemelt helyen kínálják a DAB-rádióvevőket a digitális kamerák, az mp3-lejátszók stb. mellett. A vevőkészülékpiac nem a hifirajongók lelkes, de szűk táborát, hanem a fiataloktól a háziasszonyokig a legszélesebb célközönséget célozzák. A készülékek elsősorban hordozható, „konyhai” rádiók. A költségek „láthatatlansága” miatt a DAB-autórádió is húzó tényező lehet. A nagyvárosok és a főutak lefedettsége alapfeltétele a DAB-autórádiók bevezetésének. Az autóban DAB-ot hallgatók valószínűleg könnyebben vásárolnának otthoni DAB-készüléket is. Svájcban a DRS Musigwälle34 sláger- és népzenei adó kifejezetten parasztoknak és parasztasszonyoknak sorsol ki DAB-vevőket (DAB-digitalradio, 2006).

32

Szemben az FM-sáv nyolc országos adásával. agyarországon egyre több már az analógokét sem közli. 34 DAB-on és 2008-ig még középhullámon is fogható. 33

A digitális előfizetéses rádió Az Egyesült Államokban két műholdas kereskedelmi rádiócsomag (XM, 2001 és Sirius, 2002 óta) üzemel, mind 170-180 csatornát kínálva, amelynek fele reklámmentes zenei, a többi vagy saját, vagy más rádiók műsorát továbbközvetítő prózai jellegű adás. Ezek jelenleg a legsikeresebb digitális rádiószolgáltatások. 2006 közepén a Sirius 4,5 és az XM hétmillió előfizetője még mindig távol van az analóg adásokat hallgatók számától (Ala-Fossi, 2003: 70),35 de az előfizetők száma mind gyorsabban nő. E rádiók tematikája – természetesen módosításokkal – a sokcsatornás európai közszolgálati vagy kereskedelmi digitális csomagoknak is mintájuk lehet, akárcsak a többcsatornás internetes rádiók. E csomagokban a spektrumszűkösség korlátai nélkül a legkülönbözőbb hallgatói igényeket is lefedő választékot kínálhatnak (6. ábra). Ehhez hasonló, a piaci igényekhez igazodó komplett rádió-látképet „normál esetben” egy adott vételkörzetben fogható, különböző tulajdonosú rádiók alakítanak ki és tartanak dinamikus egyensúlyban. Itt egyetlen cég teheti meg ezt – pontosabban a jelen esetben két cég is teszi egymással párhuzamosan. A műholdas rádió sikere a sajátos amerikai rádiózási szokások ismeretében értelmezhető: az amerikai piac nagy területen egységes(en változatos) kultúrájú, a hall6. ábra gatók megszokták és elvárják a szakosodott Az XM csatornakiosztása (forrás: XM Radio, 2005) rádiózást, de az „ingyenes” analóg rádiók reklámblokkjainak hossza az elviselhetőség határán van. A műholdas rádióantennának közvetlenül látnia kell a műholdat, ami autón valósítható meg könnyen, amelyben az amerikaiak eleve sok időt töltenek. Ez a műholdas rádiós rendszer tehát az amerikai életformára és médiapiacra szabott. Mindkét műholdas rádió a hagyományos rádióállomásokon kívül több regionális nonstop közlekedési információk csatornát, regionális nonstop időjárásjelentés-csatornát és nonstop ismétlő sportcsatornát működtet. A Sirius Radio „kiegyensúlyozott” kínálatú: egymás mellett működtet két „jobboldali politikai talkshow” csatornát és két „baloldali politikai talkshow” csatornát. Nem hiányoznak kínálatukból közszolgálati, nemzetiségi, vallási stb. műsorok sem. Kanadában a CHUM-társaság a műholdas előfizetéses rádiócsomagok mintájára 50 csatornás, havi tíz dollárért hallgatható szolgáltatást tervezett földfelszíni sugárzással (DAB-on) megvalósítani.A szolgáltatás csak új tömörítési eljárással, további spektrum használatával lett volna lehetséges, különösen, hogy Kanada a kis besugárzási körzetű L-sávot használta (O’Neill, 2006). A nyugat-európai piacon a fizetős rádió nem jellemző; itt az automatizált tematikus digitális csatornákat alapvetően a közszolgálati rádió működteti. Németországban műholdon és a DVB-T hálózaton sugároz előfizetéses tematikus rádiócsatornákat a TechniSat nevű cég, amely egyébként műholdvevőket és egyéb szórakoztatóelektronikai termékeket gyárt. „Radio Bouquet” csomagja tartalmaz hagyományos párhuzamos sugárzásokat (például RadioJojo), zenei rádiókat (StarSat) és három Radioropa Hörbuch nevű, hangoskönyveket sorozatokra bontva sugárzó csatornát. A három hangoskönyv-csatornára havi 35, a többire havi három euróért lehet előfizetni (2006-ban). Mind a DVB-T-s, mind a műholdas adás kódolt. Értelemszerűen ezek az adások nem hallgathatók az interneten és a DVB-T miatt mobilis vevőkkel sem. A digitális közszolgálati rádió A televízió mind szélesebb körű (mind szűkebb tematikájú), Amerikából induló szakosodását Európában lassan a rádió is követi – az Egyesült Államokkal ellentétben Európa legtöbb országában a közszolgálati rádiók járnak elöl a szakosodásban. 36 Feltehető, hogy a jövő rádiója sem képzelhető el szerkesztő (szűrő, válogató) nélkül: még az iPod-ok játszási listáját utánozni próbáló Jack FM-formátumban is szükség van műsorvezetőre és zenei szerkesztési alapelvekre. A szakosodott csatornák nemcsak azt jelentik, hogy ezen túl egész nap jazzt is hallgathat a hallgató, hanem azt is, hogy az eddig megszokott tartalomszerkesztés (-kapcsolás) hagyományait fölborítva más elvek szerint egymás mellé szerkesztett adások is elindulhatnak. Azonos alaptartalomból37 szerkeszthető egy 24 órás hírcsatorna, rádiójáték-csatorna, gyerekműsor-csatorna stb. Ezen adások nagy része a meglévő műsorok ciklikus ismétléséből áll: nem új programok gyártásával, hanem a meglévők felhasználásának átszervezésével, „újracsomagolásával”, vagyis viszonylag kis ráfordítással minőségi változás érhető el. Ezt az – egyébként a minőségi rádiózás hanyatlását is jelző – gyakorlatot (új műsorok helyett a régiek válogatása) több külföldi közszolgálati rádió is követi digitális tartalomszolgáltatásában.

35

550 millió rádiókészülék van használatban. A hagyományos hír-szórakoztató-klasszikus zenei felosztáson túl. 37 Például a közszolgálati programok aznapi műsoraiból és archívumából. 36

Mely műfajú DAB-programok lehetnek sikeresek? Jó támpont lehet a Magyar Rádió jelenlegi leghallgatottabb műsorainak műfaji megoszlása, ahol a krónika-, a sport-, a vallási, nóta- és a kabaréműsorok a legnépszerűbbek. Megfelelő számú, egymást kiegészítő csatorna esetén interaktív, lehívásos rendszer helyett a folyamatosan közvetítő, „élő” DAB-technológia segítségével is elérhető, hogy a hallgató a tucatnyi, 24 órás adásból arra kapcsol, amelyikre épp kedvet érez: (kis bitsebességű) hírcsatornára, közlekedési hírekre, (nagy bitsebességű) jazzre, klasszikus zenére stb. Egy ilyen csomag előállítására ideális egy közszolgálati rádió, míg a kereskedelmiek esetén valószínűleg a szabályozó hatóság beavatkozása szükséges, a tematikák „egyensúlyban tartásához” – hacsak ezt nem teszi meg a piac magától. Az amerikai műholdas rádiókéhoz hasonló közszolgálati kínálat a kereskedelmi rádiók erős versenytársává tenné a közszolgálatit is, amire a brit és dán helyzet példa. Egy közszolgálati multiplex kialakításakor nemcsak a meglévő hallgatói réteg kiszolgálására kell törekedni, hanem a közszolgálati rádió által elveszített társadalmi csoport, a 28 év alatti korosztály ismételt megszólítására is, hiszen ők a legnyitottabbak a technikai újításokra. Ez valószínűleg együtt járna a kereskedelmi rádiók élénk tiltakozásával és a közszolgálati rádió fiatalokat célzó adásait megakadályozni kívánó lobbijával. Az utóbbira az Egyesült Királyságban és Dániában is van példa, azaz mindkét olyan országban, ahol a közszolgálati rádió sokcsatornás szolgáltatást működtet. 38 A brit BBC Radio 1 és az erre épülő 1Xtra és 6Music digitális csatornák példája lehet itt követendő. Ez nem a mainstream poppal száll versenybe, hanem a slágereket játszó rádiókban meg nem jelenő előadókat játssza – reklámmentesen. A tematikus csatornák bevezetése Számos nyugat- és közép-európai közszolgálati rádió „előreszaladt” a digitális tartalom előállításában. A DAB meglététől függetlenül is kínálnak az interneten, műholdon vagy más kísérleti digitális rendszerben tematikus csatornákat. A norvég rádió 1995-ben már kínált nonstop klasszikus zenei digitális rádiót, majd 1997-ben egy teljes hírrádiót, amikor még alig volt DAB-vevő az országában. Stratégiai kérdés, hogy a közszolgálati rádió milyen új tematikus csatornával (csatornákkal) indul el a digitális platformon. Ez lehet szükségmegoldás (parlament, nemzetiségi adások), ami segítséget jelentene a közszolgálati rádiónak kötelezettségei teljesítéséhez, de nem vonzana hallgatókat. Ez történt Svédországban, ahol a DAB-on az első új adás az SR Sisuradio finn kisebbségnek szóló műsor volt (Ala-Fossi, 2006) – az országban 2006-ig néhány ezer DABvevőkészüléket adtak el, ezért a digitális átállást egyelőre elhalasztották. A norvég közszolgálati rádió arra is példa, hogy az állomás neve önmagábanis hirdetheti a DAB nyújtotta új lehetőséget: például az NRK Alltid Nyheter állomásnév jelentése: „NRK Mindig Hírek”. Az új felületen új típusú közszolgálati tartalom jelenhet meg (példa erre a norvég népzenei rádió vagy a cseh tudományos-technikai csatorna). Ezek növelnék a digitális rádió presztízsét, de nem vonzanának elég hallgatót. Az első állomások – a fentieken túl – a mainstreamhez húzó fiatalokat is megszólíthatnának szakosodott hír, szórakoztató és zenei csatornákkal. A norvég NRK mPertre vagy a BBC 1Xtra olyan közszolgálati popzenei állomás, amelynek ritmusa és hangvétele a magyar közszolgálatban (még?) elképzelhetetlen. Közszolgálati tematikus csatornák Európában Az új norvég, svéd és dán közszolgálati tematikus csatornák egy része DAB-on fogható, más része csak az interneten. Majdnem minden tematikus csatornát valamelyik meglévő FM-csatornájuk adóprofiljának megfelelően annak kiegészítéseként kezelik. A dán DR 16 (!) DAB/web-csatornát kínál, a svéd 14-et, a cseh pedig még 2005-ben elindított három, először csak az interneten közvetítő új csatornát: a tudományos-technikai profilú Leonardót, a klasszikus zenei D-Durt és a Radio Cesko hírcsatornát. Ezeket 2006-ban a DVB-T hálózaton keresztül kezdték először éterben is sugározni. Lehetséges magyar közszolgálati tematikus csatornák Egy lehetséges magyar közszolgálati tematikus csatornakiosztást vázolt Cs. Kádár Péter (2000). Felveti egy új körzeti Dózsa Rádió indítását, amely az idősebb korosztályhoz szólna, egy nemzetiségi/turista Szivárvány Rádió műsorát, egy külön Parlament Rádiót, a Kodály Rádió pedig az interneten tíz különálló tematikus csatornán közvetítene39 (lásd Hargitai, 2000). György Péter (2005b) Magyar Irodalom néven javasol egy, a nemzeti kulturális identitás megőrzését és megerősítését célzó, erős online jelenlétű csatornát, valamint egy Agóra Adót, amely civil-közösségi-információs adóként működne a Magyar Rádió, közösségi rádiók és műsorkészítő műhelyek közös csatornájaként. Ezek a példák az internetes jelenlétre építenek, ám alkalmazhatók DAB-felületen (is). Az alábbiakban a fentiek (Petur, 2005) és nemzetközi példák alapján egy lehetséges „digitális közszolgálati” tematikát mutatunk be: lehetséges új rádiós formátumokat. Népszerű klasszikus zene: Az Észak- és Nyugat-Európában sikeresen működő kereskedelmi Classic FM hálózat a Bartóktól eltérő, „népszerű” tételeket, műveket sugároz, széles rétegeket szólít meg, amelyek alapvető kívánsága, hogy ne popzenét kelljen hallgatniuk. Szinte valamennyi közszolgálati rádió digitális csomagjában van 24 órás klasszikus zenei rádió.

38 39

A BBC azonban belföldön nem sugároz reklámot, így csak hallgatókat vesz el a kereskedelmi állomásoktól, reklámozókat nem. Ezek: népzene és folk; komolyzene; operett és magyar nóta; jazz; gyerekzene; dalok és megzenésített versek; tánczene és könnyűzene 1960 előtt; tánczene és könnyűzene 1960 után; pop/rock 1960-80; pop/rock 1981-; slágerlista.

Irodalmi rádió: A brit BBC7 közszolgálati, de a Oneword már kereskedelmi alapon közvetít hangoskönyveket, rádiójátékokat. Kódolt digitális rádiószolgáltatás (Radioropa Hörbuch) működik Németországban is, a berlini DVB-T 59. csatornán. Új zenei profilú rádiók: Akárcsak az FM indulásakor, a DAB-on is népszerűek a nyugtató zenék (például a brit kereskedelmi Saga, Real, Smooth). Hír- és beszélgetős rádió: A hír- és krónikaműsorokból 24 órás hírrádió állítható össze. Magyarországon a budapesti agglomerációban nappal három hírrádió is működik, míg a fővárostól távolabbi országrészekben egy sem fogható. Ezen hírrádióknak nincs lehetőségük országos hálózaton sugározni. Az Egyesült Államokban egy nagyvárosban a hírrádió mellett több beszélgetős rádió is működik. Tematikus közszolgálati hírrádiók például az NRK Alltid Nyheter, az YLE Radio Peili stb.A finn közszolgálati rádióban az utóbbi volt az első csak digitális adás: válogatás az (egy intézményként működő) YLE rádió és tévé legjobb prózai adásaiból. Talán ironikus, hogy a nagy siker miatt a Radio Peilit 2002-től középhullámonis közvetítették, majd a DAB-adások leállítása után DVB-T-n is. Gyerekrádió: A BBC Radio 7-hez hasonlóan a Magyar Rádió mesefelvételeiből, számtalan archív és még néhány ma készülő gyerekműsoraiból, zenei felvételekből állítható össze. Nagy-Britanniában gyerekeknek szól a DAB-on fogható FUNradio és Capital Disney, Németországban DAB-on hallható a hasonló RadioJojo vagy a francia Radio Junior. Számunkra nem biztos, hogy mind mintaértékű: egy magyar hallgató elképzelésében élő gyerekrádió például nem vethető össze az amerikai Disney Radio vagy a brit Capital Disney teen-popzenét sugárzó tematikájával. Magyarnóta-rádió: A „minőségi” rádióból kitiltott műfajok (nóta, mulatós, esztrád jellegű zene) iránt vidéken nagy igény mutatkozik. Több nyugati országban is vezető helyen szerepelnek a helyi igények szerinti népszerű zenei műfajra szakosodott rádiók (Country, Volksmusik, Turbofolk vagy a német digitális rádiócsomagokban „kötelező” Schlager). Népzenei rádió: Interneten már működik a nem nyereségérdekelt, lelkes fiatalok által készített folkradio.hu (a középeurópai térség autentikus népzenéivel), amely pontosan azonos tematikájú a norvég közszolgálati rádió első csak digitális, csak népzenét sugárzó adójával, az RK Alltid Folkemusikkal vagy a dán DR Folkkal. Kabarérádió: A rádiókabaré mindig az első helyeken szerepel a fájlletöltési és a hallgatottsági listákon. Nem magyar jellegzetesség, hisz a televíziós Comedy Channel vagy az USA-beli Comedy Radio kereskedelmi vagy a BBC7 hasonló műfajú műsorokat is sugárzó közszolgálati állomásai mind sikerrel működnek. Az interneten „kalózként” már működik magyar kabarérádió. Sportrádió: Példa a BBC külön rádiós sportcsatornája (BBC 5 Live Extra) és az internetes élő előfizetéses sportközvetítések az Egyesült Államokban. A mind több sporttévé mellett egy egész napos sportrádióra is meglehet a hallgatói igény. További prózai tematikák: Egészség, életmód; tudomány-technika (például a Cseh Rádió Leonardo nevű csak digitális programja); civil csatorna (aktuális, kisközösségi, alternatív), rádió nőknek (ilyenek az XM rádió kínálatában a legújabb szakosodott csatornák). Specializált/mellékállomások (mono, kis sávszélességen): Nemzetiségi műsorok (például egész napos közszolgálati roma rádió), vallási műsorok, istentiszteletek, parlamenti közvetítések, az Egyesült Államokban rádiós formátumként ismert felolvasások vakok számára (hangfelvételek formájában például a Magyar Elektronikus Könyvtárból már magyarul is letölthetőek), nonstop közlekedési hírek, nonstop időjárási információk, az adott adóállomás körzetét érintő információk.40 A jövő: ismeretlen tényezők Európa jelenleg megosztott a DAB kérdésében. Svédország, Hollandia leállította a DAB-fejlesztéseket és kivár, Finnország kikapcsolta DAB-adóit. Dánia, Svájc, Norvégia, Nagy-Britannia „teljes gőzzel” fejleszti DAB-hálózatait, mindezt Svájc teljesen új adóhálózat kiépítésével teszi, Norvégia az FM-sáv leállítására készül. Más orszá-

40

7. ábra A DAB által besugárzott körzetek (sötét színnel) 2005 végén42 (adatok forrása: World DAB Forum)

Például helyi hirdetések, turisztikai információk, határátlépésre vonatkozó információk, repülőtéri információk, sportpályák körzetében rendezvény esetén; további szakosodott csatornákra jó ötletek meríthetők a szakosodott kábeltévék népszerű kínálatából.

gok még üzemeltetik a meglévő DAB-adókat, de közben a DRM-mel, a DVB-T-vel tesztelnek, vagy várják az új generációs DAB-technológiát (7. ábra) Kérdés, hogymelyik technológiával és mikor lesz a készülékek ára a hazai piac számára is megfizethető, azaz a kínaiak által gyártott készülékek milyen szabvánnyal készülnek az európai piacra a legolcsóbban? Kialakul-e egy elkülönült, mindenki számára elérhető FM és egy – az internethez hasonlóan csak a kevesek számára hozzáférhető – digitális rádiós látkép? Csökken-e a széles sávú internet-előfizetés díja annyira, hogy megérje online rádiót hallgatni? Milyen típusú lineáris tartalmak élnek meg a nemlineáris podcasting típusú tartalomszolgáltatás mellett? Többen a DAB-rádiók FM-rádiókhoz mérten magasabb árával érvelnek, amikor elvetik az új technológia bevezetését. Ám például a digitális fényképezőgépek is néhány év alatt felváltották az analógokat – még akkor is, ha ezek rosszabb minőségűek és drágábbak –, de ezáltal a digitális adatoktól megszokott kényelmet, rugalmasságot adják. Átveszi-e a rádiózás életünkben betöltött szerepét egy vagy több másik hangszolgáltatásra alkalmas technológia (internet, podcasting, mobiltelefon)? Lesznek-e olyanok, akik hibrid mobil- (telefon alapú) készülékeken hallgatnak rádióadásokat vagy a rádióhallgatásra tervezett készüléken szeretnének rádiót hallgatni? Mikor jelenik meg olyan digitális földfelszíni sugárzó rádiós technológia (fix adó + mobilis vevőkészülék), amely alkalmas az on demand / podcasting / letöltés / szöveges visszajelzés típusú felhasználáshoz szokott hallgató igényeit kielégíteni?42 Milyen hatása lesz az új DABv2 szabványnak – ha megjelenik – a DAB-bal sugárzó vagy még nem sugárzó országokban? Elterjed-e a DRM akár az FM-sávban is; esetleg az IBOC Európában? A piac határozza meg az új technológiát vagy kormányzati döntés?43 Az új technológia bevezetésével több ország a big wait álláspontján van. Ilyen például Kanada, ám itt más, alternatív digitális műsorszóró rádiós technológiák már működnek és elérhetők a piac számára. A kivárás annyiban ésszerűtlen, hogy a számítástechnikához kapcsolódó technológiák szüntelen fejlődése miatt bármikor döntünk egy „legújabb” technológia mellett, a fejlesztések nyomán mindig ott lesz egy jövőbeli „még jobb” ígérete. Az amerikai hibridek Az Egyesült Államokban az analóg rádió digitalizálása úgy történik, hogy a rádió saját frekvenciáján az analóg mellett digitális jelet is kisugároz. Egyelőre nem is tervezik, hogy felváltsa az analógot a digitális, hanem e hibrid megoldásban sugározzák az analóg tartalmat digitálisan is, ezzel minimalizálva az átállás

41

A rádiós rendszerek rövid leírása AM: Rövid-, hosszú- ésközéphullámon használt rendszer, ezért nagy területet is képes besugározni, de a szűk sávszélesség miatt gyengébb hangminőségben. FM: Az URH-n használt rendszer, ezért legfeljebb 10-100 kilométer sugarú terület ellátására alkalmas, jó hangminőségben. DSB (Digital Sound Broadcasting): Mindenféle digitális rádiós műsorszóró rendszer összefoglaló neve. T-DAB (Terrestrial Digital Audio Broadcasting, Eureka-147 DAB): Rádiós műsorszórásra kifejlesztett technológia, amely egyéb multimédiás adatok átvitelére is alkalmas. A DAB rövidítés előfordulhat a DSB szinonimájaként is. DABv2 (DAB+): Kifejlesztés alatt álló új, spektrumhatékonyabb (mpeg4) és több pluszszolgáltatást lehetővé tevő technológia. DMB (Digital Multimedia Broadcasting): A DAB-bal kompatibilis, de kis képernyős videó közvetítésére is alkalmas koreai fejlesztésű rendszer. DVB-T (Digital Video Broadcasting, Terrestrial): Digitális televíziós szabvány, de digitális rádióadás is közvetíthető vele. A mai készülékekkel csak otthoni, fix vevőkészülékes vételre alkalmas. DVB-H ( DVB - Handheld). A DVB-T tévés technológia mobil változata, mobiltelefonra/kézi számítógépekre sugárzott tévéadásokhoz. Fő problémája a DVB-T vevőkészülékeknél ismert jelentős energiafogyasztás csökkentése (időszeleteléssel), illetve a mobilis vételnél szükséges cellaváltások alatti folyamatos vétel megoldása. DRM (Digital Radio Mondial): A középhullámú (kis sávszélességű), nagy területet egy adóval besugárzó digitális adások kiváltására létrehozott rendszer. DSR (Digital Satellite Radio): Műholdról közvetített digitális rádióadások a DVB-S tévéadások mellett. Jelenleg több ezer ilyen működik a világon, főleg párhuzamos sugárzásban. Műholdvételhez kötött, azaz az antennának közvetlenül „látnia” kell a műholdat. Európában vételük nem elterjedt. IBOC (In-Band On Channel [IBOC DAB] ) más néven High Definition Radio (HD Radio, HD2): Az Egyesült Államokban középhullámú és URH digitális rádiózásra „hivatalos” sztenderdként bevezetett szabvány, amely az analóg jel megtartása mellett sugároz ki ugyanott digitális jelet is. FMeXtra: Új amerikai rendszer, amely a jelenlegi analóg FM-adók megtartása mellett sugároz digitális jelet is. ISDB-T (Terrestrial Integrated Services Digital Broadcasting): Japán digitális műsorszóró szabvány, elsősorban tévéhez, de 2003 óta rádiós kísérletek is folynak. UMTS/MBMS (Universal Mobile Transmission System – Multimedia Broadcast Multicast System): Mobiltelefonokhoz kidolgozott technológia, sok felhasználó számára egy időben azonos tartalmat kívánó igény esetén, 64–256 Kbit/s bitsebességgel.

A valóságban a mobil vétel ennél jóval kisebb körzetben lehetséges. Például Wi-Fi rádió. 43 Elemzők az amerikai sztereó AM bukását azzal magyarázzák, hogy a kormány a piacra bízta a technológiát, és nem határozott meg kötelező sztenderdet (Ala-Fossi, 2003). 42

kockázatát.44 Az első mellékcsatornát, azaz tartalmában is eltérő digitális adást az IBOC első bemutatója után hat évvel, 2005-ben indította egy miami mai tánczenei állomás (WPOW-FM). Hogy az Egyesült Államok nem a DAB-ot választotta – de jellemzően Kanada igen –, azt az USA médiapiaca magyarázza. A DAB európai találmány: egyfrekvenciás multiplexei kiválóan alkalmasak a többcsatornás országos közszolgálati modellhez. A DAB problémája viszont már jelentkezik a helyi – akár kereskedelmi, akár közösségi – rádiók esetén, amelyeknek alkalmasabb lenne egy olyan rendszer, amelyet önmaguk tudnak üzemeltetni. Mivel az Egyesült Államokban nincsenek az európaihoz hasonló hálózatok, csak egyedi rádiók, ott egy erre szabott rendszert vezettek be. IBOC vagy HD Radio: Az AM és FM analóg adások megtartása mellett képes azok digitális – hibrid – sugárzására: az analóg jel két oldalán viszonylag nagy frekvenciatartományt (sideband) hagynak meg az állomások közötti interferencia kivédésére. A digitális jelet ebben a tartományban sugározzák.45 Az FCC által jóváhagyott „hivatalos” sztenderd. A szabvány az iBiquity Digital tulajdonában van, amely jogdíjat is kér a használóktól. ID3 formátumú programkísérő adatsugárzásra, az FM-adók esetén mellékcsatornákra is (multicasting). Első bemutatóját 1999-ben tartották. 2006-ban 760 FM- és 160 AM-állomás sugárzott IBOC-jelet is (FCC, 2006). HD Radio FM-kísérletek kezdődtek Párizsban és Luzernben is 2006-ban. Az eddig sugárzó állomások mind szimultán sugározzák adásukat analóg és IBOC módszerrel ugyanazon a csatornán, ami az AM esetén megnöveli az analóg jel zajosságát, éjszaka pedig távolabb is interferenciát okoz. Az IBOC talán legnagyobb problémája az, hogy eleve analóg-digitális hibridnek tervezték: a fennálló médiapiacot konzerválja, nem teszi lehetővé a nagyobb választék megjelenését (Ala-Fossi, 2003), amit a műholdas rendszerek váltanak ki. FMeXtra46: Az amerikai DigitalRadio Express által kifejlesztett rendszer, amely a jelenlegi analóg adók megtartása mellett tud sugározni akár többcsatornás digitális jelet. Mono analóg jel megtartása mellett 128 Kbit/s digitális jelet képes átvinni, ami lehetővé teszi, hogy hosszú távon kompatibilis maradjon a régi rendszerrel, de teljes értékű digitális szolgáltatást nyújtson. Nem szednek jogdíjat a módszer használatáért. A rendszer új, 2006-ban eddig két állomás vezette be (Wikipedia, 2006). 1 tévé1 rádióprogram Teljes csatorna Teljes multiplex program lehetséges bitsebes(multiplex) sávhasznos bitsebessége bitsebessége sége szélessége 0,2 MHz (RDS: 700 bit/s) analóg FM FM: 96 Kbit/s (1-3 0,03 MHz (AM) 256 Kbit/s + 1 analóg program) AM: 36 IBOC 0,4 MHz (FM) kbps 128 Kbit/s + mono 20-99 kHz + anaanalóg vagy 64 Kbit/s 8-384 Kbit/s FMeXtra lóg + sztereó analóg 1,53 MHz 1,5 Mbit/s 512-864 128-256 DMB DAB

1,53 MHz

1,5 Mbit/s

-

32-320

DVB-T IP DBVH DRM ISDB-T GPRS GSM

6-7-8 MHz

(3-) 28-31 Mbit/s

2-5 M+audio

96-256

5-6-7-8 MHz

3-15 Mbit/s

128-384

4,5-20 kHz 6 MHz

5-72 (24) Kbit/s 0,4 Mbit/s 28-64 Kbit/s 14,4 Kbit/s 2 Mbit/s fix vétel, 128-384 Kbit/s mozgó vételnél

-

UMTS

0,2 MHz 5 MHz

24-48 Kbit/s -

Spektrum 66-73 (Oroszo.), 88-108, 76-90 (Jap) 0,530-1,710 /AM/ 88-108 MHz 88-108 MHz mint DAB VHF 47-68, VHF III (174-240) (5-13 TV/csatorna, csatornánként 4-6 blokk 5A13F), , L földfelszíni 1452-1478 (LA-LP), muholdas 1480-1492 VHFIII (174-230), UHF IV-V (470-862)

0,150-30 MHz (FM tervezett) 190,2 MHz (Japán) 900 MHz, 1,8, 1,9 GHz 900 MHz, 1,8, 1,9 GHz 2, GHz, 2,5, 3 GHz (2008-tól). Mo.-n: 1905-1980, 2110-2170 MHz

2. táblázat Rádiózásra alkalmas, éterbe sugárzó analóg, digitális, illetve műsorszóró és távközlési technológiák összehasonlítása

A DAB lehetséges vetélytársa A DRM rendszer a rövid-, a közép- és a hosszúhullámú sávokra világviszonylatban elfogadott, egységes digitális műsorszóró rendszer. Ezzel a közép- és rövidhullámú analóg műsorszórásban használatos csatornaosztás (például középhullám esetén 9 kHz) digitális használatával (közel) „FM mono” hangminőség érhető el. Az audioműsorral együtt multimédiás

44

A rendszer jellemzője, hogy ha a digitális jelet nem tudja venni, visszaugrik az analógra. Van csak digitális módja is, amit egyelőre nem használnak. 46 Lásd „A rádiós rendszerek rövid leírása” című keretes írásunkat. 45

vagy adattartalom is kisugározható. A DAB-hoz hasonlóan itt is lehetőség van több program47 átvitelére is. A DRM-jel sávszélessége rugalmasan változtatható. A DAB-hoz hasonlóan kisebb adóteljesítmény elegendő, mint az analógnál, itt viszont az „AM” hullámsávok terjedési tulajdonságainak megfelelően országnyi, kontinensnyi terület is besugározható egyetlen adóval vagy egyfrekvenciás hálózattal. A DRM is képes hibrid analóg és digitális sugárzásra, de a tapasztalatok szerint ez az üzemmódja problémás. A DAB-hoz képesti fő különbség, hogy az analóg sugárzásra használt frekvenciasávokban, a meglévő csatornakiosztás mellett vezethetik be, így frekvenciagazdálkodási oldalról nem lehet akadálya a DRM-adások elindításának. Külön multiplexszolgáltató bevezetésére sincs szükség. Már több éve folynak közép- és rövidhullámú kísérleti DRM-sugárzások a világ számos országában. Egyelőre azonban csekély a vevőkészülékek kínálata. A DRM-et eredetileg a DAB középhullámú kiegészítőjeként reklámozták, de ha az FM-sávot is el tudja foglalni (DRM+) – ami napjainkban már körvonalazódik –, akkor konkurenciaként is megjelenhet, ami azonban nem zárja ki közös működésüket. Irodalom Ala-Fossi, Marko (2003) Understanding IBOC: Digital Technology for Analog Economics. Journal of Radio Studies, 10/1. Ala-Fossi, Marko (2005) Finnish DAB development (DRACE, kézirat) Ala-Fossi, Marko (2006) Digital Radio – a North European Perspective. Előadás a HTE Digitális Rádió Kör DAB konferenciáján, 2006. május 4. Bajomi-Lázár Péter (2004) A magyarországi helyi rádiók működése, támogatásuk lehetséges irányai és hatása. Médiakutató, tél. Bethell, James: Field Report. FM and DAB – Developments int the UK. Capital Radio Group. Brier, Philipp: Schätzung der Kosten für den Aufbau und Betrieb von T-DAB Sendernetzen für Privatradioveranstalter – BAKOM, 2004. augusztus 30. Cs. Kádár Péter: Digitális néprádiót minden magyar embernek!, 2000. augusztus 17., http://www.extra.hu/elnokpaly Jelenleg nem elérhető. DAB-Digitalradio: Mehr Milch mit DAB? Newsticker, 2006. október 11., http://www.dab-digitalradio.ch/?lang=de&c=db_nl. DÁS 2006: Javaslat a televíziózás és a rádiózás digitális átállásának magyarországi stratégiájára. A Miniszterelnöki Hivatal honlapja, http://www.meh.hu/szolgaltatasok/dtv/das20061005.html. Utolsó letöltés: 2006. október 8. Dickens, Ian: DAB UK In Diffusion Online 2005/13. http://www.ebu.ch/CMSimages/en/___online_13_e_DAB-UK_tcm6-36612.pdf. Douglas, Susan (1999) Listening in. Radio and the American Imagination.University of Minnesota Press. FCC (1935, 1944, 1945, 1965) Federal Communications Commission Annual Report. FCC (2006) Station Search Results, Federal Communications Commission http://www.fcc.gov/. FNFT 2006 Frekvenciák Nemzeti Felosztási Táblázata H 85 sz. lábjegyzet. György Péter (2005a) A médiarendszer kritikája. In Élet és Irodalom, 2005. április 1. György Péter (2005b) Közszolgálat a globális technokultúra korában. Médiakutató, tavasz. Hargitai Henrik (2000) Magyar rádiózás az interneten. Vissza a rádióhoz portál. http://www.visszaaradiohoz.hu/cikk.phtml?cim=kal/magyaronline.html. Hargitai Henrik (2002) Rádiózás az interneten. 1996–2002. Jel-kép, 3. sz. Hargitai Henrik (2005) Radio Listening Habits (DRACE, kézirat, www.drace.org) Internet World Stats (2006) Internet Usage in European Union. http://www.internetworldstats.com/stats9.htm. MEME (2006) Magyar Elektronikus Műsorszolgáltatók Egyesülete: A 2005-ös reklámtorta adatai. http://www.ey.com/global/download.nsf/Hungary/PR_Reklamtorta_2005_HU/$file/reklamtorta_2005_sk.pdf MRSZ (2006) Magyar Reklámszövetség: Reklámköltés alakulása tarifa és nettó áron 2000–2004, www.mrsz.hu, Power Point dokumentum. O'Neill, Brian (2006) Digital technologies and the future of radio: lessons from the Canadian experience. COST A20 konferencia: „The Impact of the Internet on the Mass Media in Europe” Delphi, Görögország, 2006. április 26–28. ORTT (2006a) Az ORTT közleménye: [2006] május 22-én beérkezett pályázati ajánlatok., http://www.ortt.hu/hirek.php?hir_id=82. ORTT (2006b) Beérkezett pályázati ajánlatok – Zalaegerszeg 88,9 MHz, Piliscsaba 104,2 MHz helyi rádió. http://www.ortt.hu/hirek.php?hir_id=76 Petur András (2005) A közszolgálati rádiózás helyzete a digitális rádiózás korában – ELTE kommunikáció szak, szakdolgozat. RAJAR (2006) RAJAR Data Release – Quarter 2, 2006 http://www.rajar.co.uk/INDEX2.CFM?menuid=6, 2006. august 23. Spencer, M. (DRDB) UK DAB digital radio – Working Together, 2004. május 10. USCB (1965–2006) Statistical Abstract of the United States. Washington: US Census Bureau. Vajda Zoltán (1998) A digitális Rádió (DAB) – Műszaki ismeretek. A Magyar Rádió saját kiadványa. Wikipedia: FMeXtra. http://www.wikipedia.org., 2006. szeptember 30. Wohnort.demon.co.uk (2006: Latest Updates and News http://www.wohnort.demon.co.unk/DAB/index.html#updates 2006. szeptember 14.

47

Például négy kis átviteli kapacitású hírcsatorna négy különböző nyelven vagy egy jó minőségű zenecsatorna és egy kis kapacitásigényű hírcsatorna.

M. László Ferenc: Veszélyben a közösségi rádiózás: Hullámtörés Magyar Narancs, XVIII. évf. 51-52. szám 2006. december 21. 21. o. http://www.mancs.hu/index.php?gcPage=/public/hirek/hir.php&id=14042 Több tucat közösségi rádió ellehetetlenüléséhez vezethet az Országos Rádió és Televízió Testület (ORTT) döntése, mely a nem nyereségérdekelt műsorszolgáltatóknak szánt 2007-es támogatások összegét az idei keret felére csökkentette. „A közösségi rádiózás a magyarországi civil társadalom meghatározó része, a közép-európai térségben amolyan magyar specialitás, amelyet támogatni, segíteni kell” – magyarázta a Narancsnak Gosztonyi Gergely médiajogász, miért okozott megütközést a nonprofit rádiósok körében a testület néhány hete hozott döntése. Az idei 270 millió forint helyett jövőre a nem nyereségérdekelt műsorszolgáltatók (televíziók és rádiók) megpályázható támogatása a Műsorszolgáltatási Alapnál (MA) – a parlamenti zárószavazásra váró törvényjavaslat szerint – 134 millió lesz. Az ORTT határozata egyébként összhangban van a médiatörvény rendelkezésével (Rtv.), melynek 78. paragrafusa előírja, hogy az Alap bevételének Legalább fél, legfeljebb egy százalékát a nonprofit műsorszolgáltatók visszatérítendő vagy vissza nem térítendő támogatására kell fordítani. Kérdésünkre, hogy miért tértek el az előző évek gyakorlatától – korábban mindig egyszázaléknyi keretösszeget állapítottak meg –, és zsugorították a támogatást 0,5 százalékra, Dömény Péter, az MA igazgatója csak anynyit válaszolt: így döntött a testület. Hasonlóan rövid indoklást kapott a Szabad Rádiók Magyarországi Szervezete (Szarámaszer) is, amikor a támogatáscsökkentés okai felől érdeklődött – tudtuk meg a szervezet ügyvivőjétől, Giczey Pétertől. Igaz, az érdekvédőkkel folytatott egyeztetés során panaszként elhangzott, hogy az MA évről évre kevesebb pénzből gazdálkodik, a jövő évi megszorítások pedig elérték az ORTT-t is. Tény, hogy 2007-ben az MA tervezett bevétele az idei évhez képest 633 millióval kevesebb, de az Alap még így is 30,5 milliárdból gazdálkodhat. Ráadásul az ORTT költségvetését szabályozó törvénytervezetben fellelhető MA-összeg fél százaléka – a pénzmaradványokat nem számítva – nem 134, hanem 152,6 millió forint. Dömény a Narancsnak azt mondta, a nonprofit műsorszolgáltatóknak járó pénz kiszámításának alapját az üzembentartási díj, a nem országos műsorszolgáltatási és a pályázati díjak, illetve az egyéb bevételek adják. Nem számolandó bele a két-két kereskedelmi tévétől és rádiótól befolyó koncessziós díj (3,6 milliárd), ugyanis a már említett 78. paragrafus általános rendelkezéseit az Rtv. más paragrafusai, illetve az Alap Kezelési szabályzata árnyalja, ezért nem 152 a 134. Az így kiszámolt összeg valóban 133,3 millió, csakhogy az ORTT testülete a december 13-i ülésén végül 139 millió forintnyi keretösszeget állapított meg – a kedvező különbség titkát nem sikerült megfejtenünk. Ezt a pénzt 25-75 százalékos arányban kell felosztani a műszaki és rezsi pályázat között. A rezsi-támogatás – melyet havonta utalnak – garantálja a nonprofit szféra fennmaradását. Ugyanis a nem nyereségérdekelt szolgáltatók reklámidejét a médiatörvény óránként három percben maximálta, ráadásul ezek a közösségi adók nem szeretik a hirdetéseket, s a cégek – mivel nehezen mérhető a nézettségük vagy a hallgatottságuk – nem is keresik meg őket, legfeljebb a mecenatúrát gyakorolják. A rezsipályázat kerete (104,2 millió) 6:1 arányban oszlik meg a nagy- és kisközösségi műsorszolgáltatók között – az előbbit 60-40 százalékos bontásban kaphatják meg a tévék és a rádiók. Itt megint csak a rádiósokon csattant az ostor, ugyanis tavaly még fele-fele arányban osztoztak a tévésekkel. Egyébként 2006-ban nem sikerült kimeríteni a rezsi és a műszaki pályázati keretet, csaknem 70 millió ragadt bent. Dömény Péter lapunknak azt mondta, az MA elfogadta a Szarámaszer novemberi javaslatát, így a pályázati eljárás lezárása után a fennmaradt keretösszeget a 2007-es pályázatokban használják fel. A szervezet ügyvivői állítják: nem az alacsony érdeklődés miatt maradtak bent pénzek, hanem az önerő hiánya okozott gondot. 2006-ban még egy sávos rendszer alapján szabták meg az önerő nagyságát: aki kisebb rezsitámogatásra pályázott, annak kisebb önerőt kellett vállalnia. Persze a rádiókat működtető civil szervezetek vagy magánemberek még így is kínkeservesen teremtették elő az önrészt. „Erre nem lehet válasz a támogatás csökkentése” – mondta Gosztonyi. Ebben a kérdésben egyébként az ORTT szintén engedékeny volt, ugyanis a Szarámaszer kérésére lehetővé tette az önkéntes munka korlátlan beszámítását az önrészbe, ami hatalmas könnyebbséget jelent, hiszen a rádiók műsorkészítőinek zöme fizetés nélkül, önkéntes alapon dolgozik. Az érdekvédelmi szervezet ennek ellenére továbbra sem érti, hogy miért alakították át az idén bevált sávos rendszert, miért írtak ki két külön pályázatot a huszonnégy órás adást szórók és a kisközösségiek számára. Idén a nonprofit rádiók 89,8 millió forintot igényelhettek, ebből 68,5 milliót tudtak lehívni. Jövőre a rádiós rezsikeretösszeg 35,7 millió, a kisközösségieké 14,8 millió lesz, tehát összességében 18 millióval kevesebb, mint amennyit 2006-ban költöttek fenntartásra, ráadásul a legnagyobb megpályázható összeg havi ötvenezerrel csökkent. Igaz, a testület a novemberi tervezetéhez képest mindenképpen bőkezűnek bizonyult, hiszen a nonprofit rádiósoknak eredetileg 27 milliót különített volna el. Hogy ezt az összeget miként számolták ki, nem sikerült kiderítenünk. A nagyoknak november 16-án kiírt pályázatot december 11-én módosították, két nappal a határidő lejárta előtt. Ha figyelembe vesszük, hogy 2006-ban a négy legnagyobb (Tilos, Rádió C, Remény, Civil Rádió) önmagában elvitt 36 milliót, akkor könnyen belátható, hogy a 24 órás nonprofit műsorszolgáltatók (12 körzeti és 6 kisközösségi) helyzete nem túl rózsás. Rosszabb helyzetben vannak a kisközösségi, heti néhány órát szóró rádiók, ráadásul 2007-re tíz új szerep-

lővel bővül a potenciális pályázók köre. Idén hat kisközösségi összesen 26 millió forintot kapott, ennél a jövő évi keret csaknem 12 millióval lesz kevesebb. „A bevételeink egyharmadát teszik ki a Műsorszolgáltatási Alap pályázatai, kétharmada egyéb pályázatokból vagy a hallgatók támogatásából származik – mondta a Narancsnak Kovács Ágota, a Tilos Rádió ügyvezető igazgatója –, ha jövőre kevesebb pénz jön be támogatásokból, ismét a közönség segítségét kell kérnünk, de nem sírhatunk folyton a hallgatóinknak.” A Pécs északnyugati csücskében működő kisközösségi Remete Rádió is nehéz helyzetbe kerül, ha megcsappannak az MA-támogatások. „Az Alaptól elnyert pénzből fizettük a két ügyeletes szerkesztő bérét, a többi műsorvezető ingyen dolgozik” – nyilatkozta lapunknak Peták Péter, a rádió vezetője. Márpedig az ORTT árgus szemmel felügyeli a kisrádiókat is, szükség van egy-két olyan szerkesztőre, aki odafigyel arra, mi kerül adásba. Több médiaszakértő szerint az ORTT-döntések hátterében nem rosszindulat, hanem egyszerű információhiány van. A lapunk által megkeresett szakemberek állítják: a testület tagjai igazából nem ismerik a nonprofit rádiósok világát, de ebben az esetben elvárható, hogy az ORTT, illetve az MA kérje ki időben a Szarámaszer tanácsát, s javaslataikat ne kapkodva, utólag építsék be a döntéseikbe.

Gosztonyi Gergely – Hargitai Henrik:

A média mostohagyermekei [A non profit közösségi rádiókról]

Népszabadság, 2007. május 15. 21. o. http://nol.hu/archivum/archiv-446492 A rendszerváltás után hamar megszólaltak Magyarországon az első civil hangok az éterben: a kaposvári ZÖM Rádió és a budapesti Tilos Rádió 1991-es indulásától számíthatjuk a hazai kezdeteket. A közösségi rádiókban a műsorokat lelkes önkéntesek készítik ingyen, a rádió nem a nyereséget hajszolja, a legtöbb helyen reklámok sincsenek. Szabad, friss, fésületlen hangokat hoztak az egysíkú műsorfolyamba. Részük volt benne, hogy a médiatörvény – ellentétben a legtöbb kelet-közép-európai országgal – háromosztatú médiarendszert állított föl. A közszolgálati és a kereskedelmi rádiók és televíziók mellett legálisan is sugározhatnak a nem nyereségérdekelt, közösségi médiumok, hozzájárulva a demokratikus folyamatok alakításához. A rádiók neve is árulkodó: Civil, Szubjektív, Fiksz, Tilos... A kezdetektől megszólalási lehetőséget adnak a civil társadalomnak. 2002-től viszonylag egyszerű jogi és technikai feltételek mellett bárki elindíthatja saját közösségi rádióját. A kisközösségi rádiók lakótelepeken, egyetemeken, kórházakban, városrészekben jelenhetnek meg. Besugárzási körzetük sztereóban egy kilométer körüli, kiemelt jellegzetességük a nagyon erős lokalitásuk, saját mindennapjaikról szólnak a műsoraik. A pályázati lap kitöltése egyszerűbb, a megfelelő frekvenciát díjmentesen jelölik ki, sugárzási díjat sem kell fizetni. A működéshez szükséges adóberendezés árát később pályázatban vissza lehet igényelni. Ma 43 kisközösségi rádiónak van érvényes frekvenciaengedélye. Ha ehhez a számhoz hozzátesszük a helyi és a körzeti közösségi rádiókat, a magyar rádióknak majdnem a negyede közösségi adó, igaz, az egy kilométernél nagyobb vételkörzetű helyi és körzeti közösségi rádiók aránya csak ötszázalékos. Az Országos Rádió- és Televízió Testület a múlt év végén mindenféle indoklás nélkül – jogilag megalapozottan, ám szakmailag érthetetlen módon – a felére csökkentette a szférának törvényileg garantált támogatást. Az új médiatörvénytervezetből az előkészítő bizottság kihúzta a nem nyereségérdekelt műsorszolgáltatást. A digitális átállás kialakítói is „kifelejtették” ezt a típust a szabályozási tervek jelentős részéből. Talán a hatalom nem nézi jó szemmel, hogy hazánkban szabadon, a profit és a fensőbbség kiszolgálása nélkül is lehet rádiózni? A digitalizáció alapjaiban befolyásolja majd a műsorok tartalmát (a sokcsatornás rendszerrel megjelenik a végletes szakosodás, a műsor-automatizálással és a szöveges kijelzési lehetőséggel eltűnik a bemondó, az élő szó). Befolyásolja a hozzáférést is: kinek lesz új digitális rádióra pénze? A ma legelterjedtebb DAB digitális rádiós formátum bevezetésével a kis rádiók önállósága megszűnik: egy úgynevezett multiplex szolgáltató sugároz egy frekvencián öt-tíz összefűzött műsort, többmegyényi területen azonos tartalommal. A közösségi rádiósoknak ma sincsenek jó tapasztalataik a központi műsorelosztókkal kapcsolatban, a kábeltévé-szolgáltatók nem hajlandók bevenni őket műsorkínálatukba. Nem valószínű, hogy a DAB-multiplexek szolgáltatói pusztán szeretetből felvennék kínálatukba őket, hacsak nincs rá konkrét törvényi kötelezettség vagy kifejezetten erre fenntartott hely a multiplexben. Márpedig az ORTT analóg módon sem hajlandó nagyobb vételkörzetet nyújtani nekik. Mi lesz hát? Maradnak az FM-sávban? A DAB-tól eltérő formátumban indítanak digitális adást? Vagy egy, a helyi közösségek érdekeivel nem foglalkozó digitális átállási stratégia miatt végleg eltűnnek az éterből, s átköltöznek az akkor talán már mobilinternetre? A média mostohagyermekei úgy érzik: nem egyenlő az elbírálás.

Gosztonyi Gergely: Kisközösségi rádiók Magyarországon Médiakutató, 2007/ősz, 8. évf. 3. sz. 43-56. o. http://www.mediakutato.hu/cikk/2007_03_osz/03_kiskozossegi_radiok/01.html „Nem marad vigaszod egyéb, mint Kétségbeesve bízni abban, aki nem lép Ritmusban, mást akar: kalandot, Egy csipetnyi, szelíd anarchiát.” Térey János: Terramoto Magyarországon a helyi és a körzeti, nagy besugárzási körzettel adó közösségi rádiók mellett 2002-től van lehetőség úgynevezett kisközösségi rádiók elindítására is. E lehetőség európai viszonylatban is egyedülálló, és Kelet-Közép-Európában a legerősebb nem nyereségérdekelt rádiós szférává avatta a magyart, azonban erről a területről még a szakemberek is kevés ismerettel rendelkeznek. Az itt olvasható, rövidített tanulmány a Civil Rádiózásért Alapítvány által lefolytatott és a Nemzeti Civil Alapprogram által 2006–2007-ben pályázati úton finanszírozott kutatás összefoglalása. A kutatás célja az volt, hogy pillanatképet kaphassunk a hazai kisközösségi rádiós mozgalomról, és – egyebek mellett – felmérjük, hogy a vizsgált körbe tartozó rádiók vezetői, műsorkészítői milyen okokból vágtak bele ebbe a nagy kalandba, milyen anyagi és emberi erőforrásokból gazdálkodhatnak, illetve milyen jövőképpel rendelkeznek. 1. Bevezető A rendszerváltás után viszonylag hamar megszólaltak Magyarországon az első civil hangok az éterben: a kaposvári ZÖM Rádió és a budapesti Tilos Rádió 1991-es indulásától számíthatjuk a közösségi rádiózás hazai kezdetét. A közösségi rádiókban a műsorokat lelkes önkéntesek készítik ingyen, és a rádió sem a nyereséget hajszolja, a legtöbb helyen még reklámok sincsenek. Szabad, friss, fésületlen hangok jelentek meg az egysíkú médiapalettán, amelyek nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a médiatörvény1 – ellentétben a legtöbb kelet-közép-európai országgal – háromosztatú médiarendszert állítson fel. A közszolgálati és a kereskedelmi rádiók és televíziók mellett immár legálisan is sugározhattak – és sugározhatnak a mai nap is – a nem nyereségérdekelt, közösségi médiumok, hozzájárulva ezzel a demokratikus folyamatok alakításához. A kezdeti időktől megszólalási lehetőséget próbálnak adni a civil társadalomnak. Ahogy ők fogalmaznak: hangot adnak a hangtalanoknak, azaz azoknak, akiket sem a kereskedelmi, sem a közszolgálati szféra nem tud vagy nem akar befogadni. A közösségi rádiók az elmúlt 16 évben végig azért harcoltak, hogy ne csak szavakban, hanem tettekben is egyenrangúnak ismerjék el őket. A közösségi média olyan közszolgálati feladatokat is ellát, amelyekre más típusú médiumok – különböző okokból – nem képesek. 2 Ezek többek között a következők: – – – – –

a tömegkommunikációs eszközökhöz való nyilvános, szabad hozzáférés; a helyi ügyekkel való foglalkozás; részvételi modell a tömegkommunikációban; alulról felépülő interkulturális és nemzetközi megközelítés; kulturális önkifejezés és sokféleség.

Annak ellenére, hogy a közösségi médiaszektoron belül számos eltérő modell található meg Európában, az alábbi közös alapelveket és jellemzőket figyelhetjük meg szinte mindenhol: 1. szabad hozzáférés a közösségek számára a tömegkommunikációs eszközökhöz; 2. szólásszabadság és médiapluralizmus; 3. az információhoz való szabad hozzáférés; 4. általános és nemi diszkriminációmentes médiahasználat; 5. a helyi részvétel támogatása; 6. kulturális sokszínűség és a kisebbségek elfogadása; 7. nyitott, részvételre ösztönző szervezet és önmeghatározás; 8. szerkesztői függetlenség; 9. nem nyereségérdekelt jelleg; 10. médiahasználati készségek fejlesztése.

1 2

Az 1996. évi I. törvény a rádiózásról és televíziózásról. Kivonat: Sajtóközlemény – Az európai közösségi média teljes elismertséget kíván magának (2006. július 13.), lásd http://www.civilradio.hu/dinamikus/ File/Download/sajtokozl_brusszel.doc (utolsó letöltés: 2007. július 22.).

A média- és kommunikációs világ manapság lezajló koncentrálódása a demokratikus ellenőrzés és részvétel ellen dolgozik. Az információs eszköz termékké vált, a polgárok pedig csupán potenciális felvevő piacokat jelentenek. Ezáltal egyre egységesebb modell jön létre, amely szemben áll az információhoz való joggal – amely utóbbi természeténél fogva plurális jellegű, és megengedi az egymással ütköző, kritikus nézetek kifejeződését. A modern hírközlési eszközök gyakran kirekesztik a médiából azokat, akik különböző okokból nem tudnak ahhoz hozzáférni. Ezzel szemben egyre többen gondolják azt, hogy az állampolgárok rendelkezésére kell bocsátani azokat az eszközöket, amelyek megfelelnek a technika jelenlegi fejlettségének. Mindez azért lényeges, mert meg kell őrizni a kommunikációnak azokat a maradék szabad területeit, amelyek függetlenek minden közvetlen vagy közvetett politikai hatalmi kontrolltól és gazdasági erőtől. Magyarországon a helyi és a körzeti, nagy besugárzási körzettel adó közösségi rádiók mellett 2002től van lehetőség úgynevezett kisközösségi rádiók elindítására is.3 E lehetőség európai viszonylatban is egyedülálló, és Kelet-KözépEurópában a legerősebb nem nyereségérdekelt rádiós szférává avatta a magyart (lásd az 1. képet).4 Viszonylag egyszerű jogi és technikai feltételek mellett ma bárki elindíthatja saját közösségi rádióját. A kisközösségi rádiók lakótelepeken, egyetemeken, kórházakban, kisebb városrészekben jelenhetnek meg, hiszen besugárzási körzetük sztereóban egy kilométer körüli, és kiemelt jellegzetességük a nagyon 1. kép erős lokalitás. Közösségi rádiók Magyarországon A kisközösségi rádiókra vonatkozó frekvenciagazdálkodási szabályok miatt elvileg nem limitált e rádiók száma, és az is látható, hogy a beadott pályázatok száma viszonylag konstans (évente körülbelül 30 darab kisközösségi rádiós pályázat érkezik, bár 2006-ban visszaesés volt megfigyelhető, lásd az 1. táblázatot). A kisközösségi rádiós pályázatokat minden évben két alkalommal lehet benyújtani: tárgyév március és szeptember 1-jén, és az Országos Rádió és Televízió Testületnek (ORTT) 60 nap áll rendelkezésére a pályázatok elbírálására. Év 2002 2003 2004 2005 2006 2007

Beadott kisközösségi rádiós pályázatok száma (db) 12* 31 32 27 19 15**

Ellentétben az országos rádiókkal, itt a helyiek készítik a műsorokat, azaz arról szólnak, ami őket valóban foglalkoztatja. Nem háromfejű borjúkról, hanem a helyi focimeccsről, nem plasztiksztárok életéről, hanem a saját mindennapjaikról szólnak a műsoraik. A többi rádiós pályázathoz képest a pályázati lap kitöltése jóval egyszerűbb, a megfelelő frekvenciát díjmentesen jelölik ki, és azért sugárzási díjat sem kell fizetniük a rádióknak. Ráadásul a működéshez feltétlenül szükséges adóberendezés árát később pályázatban vissza lehet igényelni. A cél tehát a következőkben foglalható össze: sok, kis, helyi, közösségi rádió létezésének esélyét megadni országos szinten. 2. A kutatásról

1. táblázat. Beadott kisközösségi rádiós pályázatok száma

A Civil Rádiózásért Alapítvány (Civil Rádió FM98)5 a Nemzeti Civil Alapprogram támogatásával állapotfelmérő kutatást végzett a hazai kisközösségi rádiók körében 2006 decembere és 2007 májusa között. A kutatás a kisközösségi rádiók megalapí* 2002-ben csak egyetlen pályázati tásának első gyakorlati lépéseitől az adás megszólalásának napjáig próbálta felmérkör volt. ni a hazai nem nyereségérdekelt, kisközösségi rádióadókat. Az európai médiafejlő** Csak a 2007. márciusi pályázati dési irány a triális médiarendszer megerősödése felé mutat, azaz nemcsak közszolkörrel számolva. gálati (public service) és kereskedelmi (commercial) műsorszolgáltatók léteznek, hanem a nonprofit, szabad, közösségi (community) rádiók is a médiatérkép jelentős szereplői. Ezek a harmadik típusú műsorszolgáltatók fejlesztik a helyi közösségek önkifejezési lehetőségeit és adnak hangot mindazoknak, akik számára a másik két műsorszolgáltató típus nem nyújt programokat. 3 4 5

Lásd http://ortt.hu/palyazatok/ 7/1149557330helyi_radio_20030716.doc (utolsó letöltés: 2007. július 22.). Magyarországon a kutatás időpontjában összesen 242 rádió szolgáltatott műsort, ebből 62 tartotta közösséginek magát (50 darab kisközösségi és 12 darab úgynevezett „nagyközösségi” adó). Lásd http://www.civilradio.hu/.

A kérdőívek feldolgozásakor (2007. május) 50 ilyen típusú műsorszolgáltatónak volt érvényes frekvenciaengedélye hazánkban,6 de a kutatásba azok a tipikus rádiók kerültek bele, amelyek nem csupán frekvenciaengedéllyel rendelkeznek, hanem már legalább három hónapja megkötötték a műsorszolgáltatási szerződésüket is, és válaszoltak megkeresésünkre, hiszen a kérdések nagyobbik része már működő rádiók esetében lehet csak értelmezhető. Kutatási mintánk tehát 45 elemű volt, ezen belül 34 rádiótól érkeztek meg a határidő végéig a válaszok (76 %). A kutatás már csak a folyamatosan növekvő számarány és a kutatásban való önkéntes részvétel miatt sem vállalkozhatott arra, hogy valamennyi kisközösségi rádiótól az összes szükséges és fontos adatot megszerezze, de mintánk az örömteli válaszadási hajlandóság miatt a hazai közösségi rádiózás tekintetében jónak tekinthető. Mivel folyamatosan újabb és újabb rádiók lépnek működésbe, szükséges lenne a közösségi rádiók időszakos (például kétévenkénti) felmérése. A kutatási kérdőíveket személyesen, telefonon, illetve elektronikus levél formájában vettük fel. Mivel a kutatásban való részvétel önkéntes volt, olyan kérdésekre is választ kaphattunk, amelyekre csak a kutatás végzői és a felmérésben részt vevők közötti nagyfokú bizalom miatt érkezhettek válaszok. Ezen adatok a kutatás szempontjából különösen fontosak, hiszen azt mutatják, hogy vannak olyan esetek, amikor a gyakorlat és az elmélet (jelen esetben a médiatörvény vagy a rádiók műsorszolgáltatási szerződése) „mást mutat”. Kiemelendő, hogy a jelen kutatás támaszkodik az ORTT 2005-ös kisközösségi rádiókról szóló rövid felmérésére,7 és megpróbálja ugyanúgy annak az erényeit felhasználni, mint az esetleges hibáit javítani. Az általunk végzett kutatás fő célja volt, hogy pillanatképet rögzítsünk a szféráról, és felmérjük, hogy a vizsgált körbe tartozó rádiók vezetői, műsorkészítői milyen okok miatt vágtak bele ebbe a nagy kalandba, milyen anyagi és emberi erőforrásokból gazdálkodhatnak, illetve milyen a jövőképük. A kutatást végzők szemszögéből szomorú, hogy lehetséges: a kutatási terület a kutatás lezárása után akár már egy héttel más képet mutatna, ugyanakkor ez a tény örömteli is, hiszen azt jelenti, hogy a kisközösségi rádiós piac folyamatosan változik, és új rádiók jöhetnek létre Magyarországon. 3. A kutatás eredményei8 3.1. A kezdetek Miért indít valaki kisközösségi rádiót, és honnan szerez tudomást a lehetőségről? A beérkezett válaszok alapján jellemzően három fő forrásból hallottak a kisközösségi rádiós formátumról: (1) egy másik (legtöbbször közösségi) rádióban dolgozó ismerőstől, (2) a Szabad Rádiók Magyarországi Szervezetének9 (a továbbiakban: SzaRáMaSzer) közösségi rádiózást népszerűsítő programjain vagy (3) az ORTT honlapjáról. Az „egyéb” kategória igen változatos képet mutat: volt, aki a helyi polgármesterek találkozóján szembesült a lehetőséggel, de volt, aki a Magyar Rádió egyik műsorában hallott róla (lásd az 1. ábrát). 1. ábra A kisközösségi rádiót indítók információs forrásai

6 7

8

9

ORTT nyilvántartás: http://www.ortt.hu/nyilvantartasok/ 1174917929_kiskozossegi_20070326.xls (utolsó letöltés a kérdőívek feldolgozása idején: 2007. március 26.) A kisközösségi rádiózás Magyarországon, http://www.ortt.hu/elemzesek/21/1173689316a_kiskozossegi_radiozas_magyarorszagon_20070312.pdf (utolsó letöltés: 2007. július 22.). Bár a felmérést az ORTT 2005-ben készítette, valamilyen okból csak 2007 elején tette közzé honlapján. A kutatási beszámoló teljes terjedelmében letölthető a Civil Rádió honlapjáról: http://www.civilradio.hu/dinamikus/File/Download/kiskoz_kutatas_2007.pdf és http://www.civilradio.hu/dinamikus/File/Download/kiskoz_kutatas_2007_mellekletek.pdf (utolsó letöltés: 2007. július 22.). Kiemelten közhasznú egyesület formájában működő országos közösségi rádiós érdekképviseleti szerv, lásd http://www.szabadradio.hu/

Egy ötös skálán a frekvenciapályázat megírását a közepesnél kicsit nehezebbre értékelték a résztvevők. Célszerű lenne tehát a pályázati anyagok egyszerűsítése, hiszen e rádiózási forma esetében az egyik cél a minél gyorsabban és egyszerűbben kitölthető pályázati csomag létrehozása. A rádiók 23,5 százaléka nehéznek vagy nagyon nehéznek minősítette a pályázat megírását (lásd a 2. ábrát). 2. ábra A kisközösségi rádiós frekvenciapályázat nehézsége

A kérdőívek feldolgozásakor változást tapasztaltunk: az időben később pályázó rádiók esetében a pályázat beadásának és a műsorszolgáltatási szerződés megkötésének időpontja között eltelt idő lerövidült. A „pionír” rádiók esetében ez az időtartam sok esetben meghaladta a másfél évet, ami egy önkéntes alapon működő szervezet esetében nagy valószínűséggel jelenti a stáb teljes újraszervezésének szükségességét. Ezt a felmérés visszaigazolta az első induló rádiók (például Triangulum, Berzsenyi) között. A résztvevők igénye természetesen az, hogy minél kevesebb idő teljen el a fent említett két időpont között, de mivel tisztában vannak (vagy a folyamat során tisztában lettek) az állami szervek működésének jellegzetességeivel, ezért a legtöbben el tudnak fogadni egy négy-öt hónapos átfutási időt. Ennél hosszabb időt azonban sem megérteni, sem elfogadni nem tudnak a rádiósok. Az egyes rádiók elindításában egy és 40 közötti számú ember vett részt, és a rádiók 94 százaléka egy kis csoport együttműködésének következménye (lásd a 3. ábrát). „Egyemberes rádió” ugyanis mindössze kettő akadt a felmérésben részt vevők között, azaz elmondható, hogy a hazai kisközösségi rádiókat – a pályázati kiírás szellemének megfelelve – valóban kisebb, de több emberből álló közösségek indítják el. 3. ábra A rádiót elindító közösség létszáma

A rádióalapítás céljainál több rádiónál is megfigyelhető, hogy nem egy jól meghatározott célcsoport igényeit akarták kielégíteni, hiszen volt olyan rádió, amely három-négy válaszlehetőséget is megjelölt (lásd a 4. ábrát). A válaszok összesítése után látható, hogy jellemzően négy típusú rádiót vizionáltak maguk elé az alapításkor a kisközösségi rádiósok: 1. lakóhelyi közösség fórumaként működő rádiót 2. kulturális célt szolgáló rádiót 3. korosztályi célcsoportnak szóló, vagy 4. a vételkörzetben élő hallgatók általános tájékozódási igényeit szolgáló rádiót.

4. ábra A kisközösségi rádió indításának indokai

A résztvevők többségének volt korábbi rádiós tapasztalata (77%), és érdekes lehet, hogy harmaduk valamilyen kereskedelmi rádióban dolgozott korábban. Huszonhét százalékuk dolgozott más közösségi rádióban a saját rádiója elindítása előtt, míg a kalózrádiós múltat mindössze három rádiós említette. A kisközösségi rádió indításához azonban az embereken kívül szükség van technikai eszközökre is. A rádiók legtöbbje alapszintű stúdiótechnikával és egy stúdióval indult (56%), de volt, ahol semmiféle saját műszaki eszközzel nem rendelkeztek az induláskor (15%), valamint olyan is akadt, ahol magas szintű stúdiótechnikával és egy stúdióval kezdtek (15%). Több stúdióval mindössze három rádió indult (9%), ebből az egyiknél egy egyetem segített az indulásnál, a másik kettőnél helyi vállalkozók. A műszaki eszközöket nagyrészt saját erő felhasználásával szerezték be (56%), míg a Szabad Rádiók Magyarországi Szervezete az esetek hét százalékában segített a műszaki eszközök beszerzésében. Kiemelendő, hogy 14 százalékban a rádiók adományba kapták, míg tíz százalékuk pályázati úton szerezte be a szükséges berendezéseket.10 A rádiók beindításához szükséges összes pénz igen nagy eltéréseket mutat (lásd az 5. ábrát): volt, ahol a saját bevallásuk szerint 5000 forintba, míg volt, ahol 16 millió forintba került az indulás (egy egyetem esetében). 5. ábra A kisközösségi rádió indításához szükséges anyagi források

10

Egy másik kérdésből az is kiderül, hogy a rádiók 70 százaléka az induláshoz képest jobb technikai feltételekkel dolgozott a felmérés pillanatában.

A kisközösségi rádiósoktól azt is szerettük volna megtudni, hogy miért éppen ezt a speciális rádiózási formát választották, és miért nem egy nagyobb vételkörzetű helyi, nem nyereségérdekelt vagy kereskedelmi adó indításába vágtak bele. A válaszok jelentős megosztottságot mutattak (lásd a 6. ábrát), de a legtöbben az egyszerűség miatt választották ezt a formát. A válaszadók majdnem 30 százaléka azonban kereskedelmi rádiót indított volna saját bevallása szerint, ha a megfelelő anyagi fedezet a rendelkezésére áll. Az egyéb kategóriát választók közül egy kisközösségi rádiós így indokolta meg a választásukat: „Az emberek számára ez egy új típusú rádió, még a mai napig igazán el se tudják képzelni, hogy mit jelent a kisközösségi rádió. Szerettünk volna megmutatni egy olyan rádiót, ahol megszólal a Manci néni és a Pista bácsi, anélkül hogy médiasztár legyen, anélkül, hogy nem tudnak szépen beszélni, anélkül, hogy félnének megmondani a véleményüket...” 6. ábra A speciális rádiózási típus választásának okai

3.2. A jelen – belső struktúra Az indulás után következik a nehezebb rész, a rádió hosszú távú működtetése. Egy angol kézikönyv, a Community Radio Toolkit11 nagyon plasztikusan fogalmazza meg ezt: „Rövidtávfutóból hosszútávfutóvá kell ekkortól válni.” Az első kulcskérdés: a közösségi rádió, amelynek egyik fő jellegzetessége, hogy a műsorokat főleg önkéntesek készítik, miként képes kezelni ezt a kérdést. A kutatás eredményei szerint minden rádió foglalkoztat önkénteseket, bár a rádiók majdnem harmada csupán öt fő alatt (29,4%) (lásd a 7. ábrát). Öt olyan rádió is volt, amely 50 feletti önkéntest foglalkoztat, bár hozzá kell tenni, hogy ezek közül kettő Budapesten vagy Budapest vonzáskörzetében van (Fúzió Rádió, Zsebrádió), másik kettő egyetemi városokban (Campus Rádió, Periszkóp Rádió), míg az ötödik nagyon hosszú ideig nagy vételkörzetű frekvencián sugárzott (Szóla Rádió). Kisebb falvakban vagy városrészekben főleg a kisebb számú önkéntes rádiós a jellemző. 7. ábra A kisközösségi rádiókban foglalkoztatott önkéntesek száma

Az önkéntesek életkori megoszlása érdekes és változatos képet mutat (lásd a 8. ábrát), a magyar médiában valószínűleg egyedüliként 14 év alattiak is nagy számban készíthetnek műsorokat, sőt van olyan rádió, ahol az arányuk 30 százalékos

11

Lásd http://www.communityradiotoolkit.com/

8. ábra A kisközösségi rádiókban foglalkoztatott önkéntesek életkori megoszlása

(Origó-Ház Rádió). A 18-30 és a 30-50 közötti korosztály azonban majdnem minden rádióban dominál, de példaként hozzá kell tenni, hogy egy esetben a kisközösségi rádiót működtetők száz százaléka 50 évnél idősebb (Sirius Rádió). A kutatás fontos eleme volt annak vizsgálata, hogy az önkéntesek milyen juttatásokban részesülnek a hazai kisközösségi rádiókban, ugyanis a szférát nem ismerők (de sokszor a benne dolgozók) szemében is az önkéntesség egyet jelent azzal a munkával, amiért nem jár semmi cserébe. Ez természetesen így is van a pénz vonatkozásában, de az önkéntesek számos nem anyagi ellenszolgáltatásban, juttatásban mégis részesülhetnek (lásd a 9. ábrát). Fontosnak tartjuk külön kiemelni, hogy ez mindenhol a világon természetesnek számít.

9. ábra A kisközösségi rádiókban az önkéntesek számára biztosított juttatások megoszlása

A legtöbben a saját rendezvényeken, bulikon való részvételt tudják nyújtani a rádiósoknak (30%), de jelentős a rádiós képzések (24%) és a stábgyűlések (16%) szervezése kategória is. Különféle kitüntetéseket (például a hét/a hónap/az év rádiósa vagy a legjobb műsor cím odaítélése) a rádiók hat százaléka oszt rendszeresen, míg az önkéntes munkáért járó közép- vagy felsőoktatási érdemjegy a rádiók három százalékánál található meg (természetesen a középiskolai vagy az egyetemi rádióknál). A fentebb leírtak ellenére a rádiók hat százaléka különféle anyagi juttatásokban is részesíti az önkénteseket. Az egyéb kategóriába a válaszadók a következőket jelölték meg:

– – – – – –

jó társaság; szakmai fejlődés; referencia, kapcsolatok; eszközbérlés; étkezés; belépők kiosztása különböző rendezvényekre.

A válaszadó kisközösségi rádiók több mint fele (55%) legalább egy főállású, teljes munkaidőben dolgozó alkalmazottat foglalkoztat, de azon rádiók között, amelyeknél van ilyen alkalmazott, csak 37 százalék foglalkoztat egynél több főt főállásban (ami az összes rádió 20 százalékát jelenti). Ennek oka valószínűleg abban keresendő, hogy a rádiók az önkénteseket nem tudják vagy nem akarják kellő mértékben bevonni a rádió irányításába, hiszen a rádiók 70 százalékánál – az önkéntesek számától függetlenül – a munka nagy részét csupán pár ember végzi (lásd a 10. ábrát).

10. ábra Az önkéntesek közreműködése a rádió működtetésében

Mindezek ellenére a kérdőívekből az is kitűnik, hogy az önkéntesekkel való rádiózásnak több előnye, mint hátránya van a felmérésben részt vevő rádiók szerint. A hátrányok között három fő dolgot említettek a válaszadók: – – –

a műsorok elmaradása (pontatlanok, hamar eltűnnek, nehéz a kapcsolattartás, munka mellett csinálják); a számonkérés nehézsége (a díjazás kérdése, motiválási nehézségek, a felelősségre vonás szinte lehetetlen); szakmai hiányosságok, felkészületlenség.

E három fő kategóriából legalább az egyiket a válaszadók 85 százaléka nevesítette, míg tíz százalékuk szerint semmi gond nincs az önkéntesekkel. Egyikük sztoikus nyugalommal így fogalmazott: „Én nem látom igazából, hogy gondok lennének velük. Van, hogy nem jön műsort csinálni, és nem is szól utána, de aztán szép lassan úgyis vagy szól, vagy nem jön egyáltalán.” Ezeken kívül említették még a stúdióban való dohányzás és a takarítás hiányát. Előnye és öröme az önkéntesekkel való rádiózásnak azonban a fentieknél sokkal több van, itt a következők a legjellemzőbbek: – – – – – – – – –

kreatív, nem sematikus, új ötletek megjelenése; lelkesedés;eredetiség; szolidaritás; együttgondolkodás; sokszínűség; naprakészség; merész, izgalmas; közösségi szellem; változatosság.

Ezeken kívül a válaszadók többségénél (53%) megjelent az ingyenesség kérdése is, azaz hogy pénzbeli ellenszolgáltatás nem jár nekik, így a rádió fenntartása is kevesebbe kerül. 3.3. A jelen – műsorok és külső kapcsolatok

11. ábra A zene–szöveg arány a kisközösségi rádiókban

A kisközösségi rádiók esetében is különösen fontos az a kép, amelyet a külvilágnak sugároznak, mind a műsor formájában, mind egyéb módon (a rádió honlapja, a hallgatók informálása stb.). Az első dolog, amit a hallgatók észrevesznek, a zene és a szöveg aránya a rádióban. A hazai rádiók nagy többségét (főleg a kereskedelmi adókat) minden hallgató által jól érezhetően a zene kiemelkedő túlsúlya jellemzi. Érdemes megnézni ezt az arányt a magyar kisközösségi rádiókban is: A felmérésből kiderült, hogy a zene a magyar kisközösségi rádiók esetében is nagyobb részt hasít ki a műsorfolyamból (lásd a 11. ábrát), de korántsem mutat olyan mértékű eltérést, mint más rádiótípusok esetében. Ráadásul a válaszadók

33 százaléka úgy nyilatkozott, hogy a szöveg aránya meghaladja a beszéd arányát a rádiójukban. A szöveges műsorok tekintetében két fő kérdéskörre kerestük a választ: (1) megtalálhatók-e a kisközösségi rádiók műsorai között a tipikus rádiós formátumok (például a rádiójáték, a kívánságműsor), (2) a rádiósok szerint a szöveges műsoraiknak mi a fő profiljuk. 12. ábra A kisközösségi rádiók szöveges műsorainak fő profilja

A rádiók műsorai tehát főleg kulturális profilúak (25,4%), amitől nem sokkal maradnak el a közéleti témák (16,1%) és az általános tájékozódást elősegítő műsorok (16,1%). Feltűnő, hogy kisebbségi, vallási és szociális műsorok viszonylag kis számban készülnek a rádióknál (lásd a 12. ábrát). Azon műsortípusok közül, amelyeket rádiós formátumoknak szoktak nevezni, mindegyik megtalálható a hazai kisközösségi rádiós palettán (lásd a 13. ábrát). Kiemelhető, hogy e rádiók hírműsorai főleg helyi híreket sugároznak. A rádiók majdnem 12 százaléka készített már rádiójátékokat, és majdnem tíz százalékuk sugározza azokat a hanganyagokat is, amelyeket a hallgatóik küldenek el számukra, ezzel is erősítve helyi jellegüket. Érdekes azonban, hogy két olyan formátum is erőteljesen megjelenik a rádióknál (a kívánságműsor és a slágerlista), amelyet nem a közösségi, hanem a kereskedelmi rádiókkal szokás azonosítani. E két műsorformátumra vonatkozó számok elemzése során nem szabad megfeledkeznünk arról a fentebb már ismertetett adatról, hogy a kisközösségi rádiók 28 százaléka jelölte meg a közösségi rádióalapítás okaként, hogy nem volt elég anyagi forrása kereskedelmi rádió indítására. 13. ábra Rádiós formátumok a kisközösségi rádiókban

A rádiókban elhangzó zene tekintetében a válaszadók 57 százalékának nincs fő zenei profilja, míg 43 százalékuk megjelölt ilyet. E téren is megfigyelhető a kereskedelmi rádiók hatása, ugyanis volt, aki azt jelölte meg, hogy „négy évnél fiatalabb zenék” és olyan is, aki a „pop” kategóriájával válaszolt. Ennek ellentételezéseként a fő zenei profillal rendelkező

rádiók 54 százaléka a világzene, a népzene, a blues, a dzsessz, a „nem kommersz zene” kategóriáját jelölte meg. Az előzőekből következően egyértelműen merül fel a kérdés, hogy e sokszínű szöveges és zenei műsorfolyamban miként jutnak el információk a hallgatókhoz. A kutatásból kiderült, hogy a rádiók főleg a saját honlapjukat használják a hallgatókkal való kapcsolattartásra és a rádió bemutatására. A rádiók 88 százalékának van legalább alapszintű internetes honlapja. A felmérés mind technikai, mind tartalmi kérdéseket vizsgált a rádiós honlapokkal kapcsolatban. Technikai értelemben látható, hogy az alapszolgáltatások (e-mail, fórum) majdnem minden honlapon biztosítottak, ám az összes többi szolgáltatás (különösen a Web 2.0-s szolgáltatások – blog, RSS, komment, podcast) már csak jóval kevesebb rádió honlapján található meg (lásd a 14. ábrát). 14. ábra Technikai lehetőségek a kisközösségi rádiók honlapjain

Tartalmi kérdésekben gazdagabbnak tűnnek a hazai kisközösségi rádiók honlapjai, bár meg kell jegyezni, hogy minden adat vonatkozásában van még fejlődnivalója a szférának (lásd a 15. ábrát). Kiemelhető, hogy mindössze a rádiók 47 százaléka tesz közzé honlapján információkat a műsorokról, és a rádió elérhetőségei is hiányoznak a honlappal rendelkező rádiók harmadánál. 15. ábra Tartalom a kisközösségi rádiók honlapjain

Mindenféleképpen változtatásra érdemes azonban a honlapok frissítésének ideje. A rádiók 67 százaléka ritkábban, mint hetente frissíti a felkerülő tartalmakat (a havonta vagy annál is ritkábban frissítők aránya a honlappal rendelkezők között 34 százalékos). Azon rádiók aránya, amelyek naponta többször, naponta vagy két-háromnaponta frissítenek, csupán 33 százalékos. Ha a fentiekből következően a rádiók a honlapot a hallgatókkal való kommunikáció egyik valóban kiemelt formájának tartják, úgy érdemes a felkerülő tartalmakat gyakran megújítani, hogy a hallgatóknak érdemes legyen visszajárniuk. 3.4. A jelen – vételkörzet, technika, hallgatottság A magyar kisközösségi rádiókkal kapcsolatos kérdések egyik legfontosabbja a vételkörzet és a hallgatottság alacsony szintje. A kisközösségi rádiókra vonatkozó pályázati felhívás úgy fogalmaz, hogy: „...a kisközösségi rádiózás célja, hogy lehetővé tegye olyan rádiók működtetését a kistelepüléseken és kisebb közösségekben, amelyekben nem lehetséges egy helyi rádió gazdaságos működtetése, de a helyi közösség igényelné egy neki szóló rádióadó létét, valamint, hogy lehetőséget nyújtson azon intézményeknek, amelyek a rádiózással egy speciális hallgatói kör igényeit elégítenék ki. A kisközösségi rádiózásnak nem célja a helyi rádiózással összemérhető nagyságú ellátottság biztosítása.” Ennek ellenére a kutatásból kiderült, hogy majdnem mindegyik rádió elégedetlen a számára kijelölt sugárzási teljesítménnyel és az ezzel összefüggő vételkörzettel. A rádióknak minimum heti 14 órát kell sugározniuk, de természetesen semmi nem zárja ki az akár heti 168 órás sugárzást sem. Ennek ellenére a rádiók mindössze 42 százaléka sugároz heti 168 órában, a többi rádió ennél kevesebbet vállalt csak. A kevesebbet sugárzók leginkább az emberi (61%) és az anyagi (22%) kapacitáshiányt említették fő okként, de közülük is 72 százalék tervezi az adásidő bővítését (csupán 28 százalékuk nyilatkozott úgy, hogy megfelel neki az általa korábban vállalt műsoridő-keret). A rádiósok ugyanis két fő okot említettek a csekély hallgatottság okaként: nem 168 órás az adásidő és kicsi a vételkörzet. Annak ellenére jelezték ezt, hogy a saját hallgatottságról mindössze a rádiók felének (50%) vannak adatai. Azok közül, akiknek nincsenek adataik, a legtöbben az anyagiakra hivatkoztak: nincs elég pénzük arra, hogy a hallgatottságukat felmérjék. A valamilyen formában felmérést készítők közül csak 6,7 százalékuk állította, hogy az adatai tökéletesen megbízhatóak, nagy többségük nem bízik a saját maga által készített felmérésekben (lásd a 16. ábrát). Több rádiós külön kiemelte, hogy kívánatos lenne egy hallgatottsági felmérés elkészítése speciálisan a kisközösségi rádiók számára, bár tisztában van ennek a felmérésnek a nehézségeivel. 16. ábra A hallgatottsági felmérést készítő kisközösségi rádiók adatainak jellemzői

A hallgatottság mértéke összefügg a vételkörzet nagyságával. A kisközösségi rádiós pályázati felhívás kimondja egyrészt, hogy „a kisközösségi rádiók nem növelhetik utólag a vételkörzetüket, és nem alakulhatnak kereskedelmi rádióvá”, másrészt „a kisközösségi adóállomás maximális effektív sugárzási teljesítménye általában néhány Watt lehet, de nem haladhatja meg a 10W értéket”. A felmérésben részt vevő rádiók mindössze kilenc százaléka kapott az eljárás során 5Wnál nagyobb sugárzási teljesítményt, és a rádiók 64 százalékánál nem haladja meg az 1W-ot. A kisközösségi rádiósok joggal sérelmezik, hogy az eljárás során a helyi jellegzetességeket egyáltalán nem veszik figyelembe: hiába dimbesdombos a terep, a hatóságok erre nincsenek tekintettel. Egy rádiós „íróasztal-döntésnek” nevezte a folyamatot, utalva a fentiekre. És bár a pályázati kiírásban szerepel, hogy utólag nem növelhetik vételkörzetüket, a rádiók 56 százaléka jelezte, hogy lenne ilyen irányú terve. Ennek okaként főleg a nem megfelelő minőségű vételt, a lefedettség hiányát és a domborzati viszonyokat jelölték meg. Ráadásul a kisközösségi rádiók a kábelszolgáltatók műsorába nem tudnak bekerülni, csupán a felmérésben részt vevők 13 százaléka sugározza a műsorát ebben a formában. Egyikük így fogalmazott: „Matáv, UPC – mindkettőn próbáltuk, mindkettő elutasította.” Az ilyen indokolatlanul kicsinek meghatározott mikrofrekvenciákból való „kitörési módokra” is választ kerestünk. Arra a kérdésre, hogy ha felajánlanák nekik a lehetőséget, hogy pályázzanak helyi (körülbelül 30 kilométeres vételkörzetű) frekvenciára, akkor megtennék-e, a rádiók 78 százaléka pozitív választ adott, azaz minden nehézség ellenére szeretne minél több hallgatóhoz eljutni. A kérdőív azt is tudakolta az előző kérdésre igennel válaszolók között, hogy milyen típusú frekvenciára pályáznának (lásd a 17. ábrát), és

az adatokból jól látható, hogy a rádiók többsége megmaradna a közösségi rádiós formánál (nem nyereségérdekeltként vagy közműsor-szolgáltatóként). 17. ábra A vételkörzetet elvi lehetőségként bővíteni szándékozó kisközösségi rádiók preferenciái

3.5. Hivatalosságok, érdekvédelem A felmérésben választ kerestünk a magyar kisközösségi rádiók és a „hivatalosságok” közötti kapcsolatra: négy olyan szervezethez való viszonyukról kérdeztük a rádiókat, amelyet a mindennapi működésben – az adott szervezet jogi szabályozásától függetlenül – hatóságnak érezhetnek (ilyen az ORTT, a Nemzeti Hírközlési Hatóság [NHH], a Magyar Szerzői Jogvédő Iroda Egyesület [Artisjus], valamint a Magyar Hanglemezkiadók Szövetsége – Előadóművészi Jogvédő Iroda [Mahasz–EJI]). A viszonyrendszerek felmérését az információszolgáltatás, az odafigyelés és az együttműködés fogalmai mentén végeztük el. Elsőként az ORTT-vel és az NHH-val kapcsolatos válaszokat hasonlítottuk össze, majd a két szerzői jogi szervezettel12 kapcsolatosakat. A felmérésből egyértelműen kiderült, hogy a rádióknak a Mahasz-EJI-vel van/volt a legtöbb problémájuk, ennek a szervezetnek a tevékenységét ítélték a legkritikusabbnak: a Mahasz-EJI minden kérdésben a legtöbb negatív értékelést kapta. Kritikus kérdés, hogy a szervezetek mennyi információt adnak a rádióknak (lásd a 18. és a 19. ábrát). A kisközösségi rádiósok legalább felének pozitív értékelését e téren csak az ORTT érte el, de az érték itt sem nagyon haladta meg az 50 százalékot (52,9%). A többi szervezet esetében a rádiósok harmada (NHH: 32,4%, Artisjus: 30,6%) vagy tizede (MahaszEJI: 14,3%) értékelte úgy, hogy inkább megadják a szükséges információkat a rádióknak. A Mahasz–EJI ebben a kérdésben is kiemelkedően rosszul teljesít a rádiósok szerint (egyáltalán nem ad információt: 11,4%); egyikük megjegyezte, hogy a szervezet „...még csak nem is reagált a nekik küldött e-mail-re”. 18. ábra. A kisközösségi rádiók véleménye a hatóságok információadási hajlandóságáról I.

12

A két szerzői jogvédő szervezet kapcsán meg kell jegyeznünk, hogy az elemzések során a kapott százalékos adatokat minden válaszoló rádió vonatkozásában adtuk meg a tanulmányban. A Mahasz-EJI és az Artisjus kapcsán tovább árnyalhatja (a legtöbb esetben ronthatja) az arányokat, hogy igen nagy volt azon rádiók aránya, amelyek nem állnak kapcsolatban ezekkel a szervekkel (például csak szerzői jogdíjmentes felvételeket sugároznak).

19. ábra A kisközösségi rádiók véleménye a hatóságok információadási hajlandóságáról II.

A rádiósok számára fontos kérdés, hogy mennyire veszik figyelembe a rádiók speciális igényeit. E kérdésben ítélik meg a válaszadók a legrosszabbnak a négy szervezet tevékenységét, hiszen egyikről sem nyilatkozott inkább pozitívan a rádiósok többsége (lásd a 20. és a 21. ábrát). Az ORTT tevékenységét a válaszadók nem egészen fele ítélte meg úgy, hogy inkább figyelembe veszik a rádiók igényeit (47%), míg a másik három szervezetet pozitívan megítélők aránya jóval ez alatt maradt. Az NHH esetében 38,2 százalékos, míg a két szerzői jogi szervezet esetében csupán 27,7 százalékos (Artisjus) és 11,4 százalékos (Mahasz-EJI) arányban ítélték meg inkább pozitívan a tevékenységet. Ráadásul a MahaszEJI esetében a rádiósok nagy arányban (31,4%) vélekedtek úgy, hogy egyáltalán nem veszi figyelembe a rádiók igényeit (az egyáltalán nem veszik figyelembe válasz aránya a másik három szervezetnél is jóval magasabb volt, mint a többi kérdésnél). A rádiósok tehát úgy érzik, hogy nem alanyai, csupán tárgyai a hivatalos eljárásoknak, és az igényeik egyáltalán nem fontosak a hivatalos szervezetek számára. 20. ábra A kisközösségi rádiók véleménye a hatóságok kapcsán a speciális rádiós igények figyelembevételéről I.

21. ábra A kisközösségi rádiók véleménye a hatóságok kapcsán a speciális rádiós igények figyelembevételéről II.

A hivatalos szervezetekkel kapcsolatban az együttműködéssel kapcsolatban is tettünk fel kérdést a rádiósoknak (lásd a 22. és a 23. ábrát). Itt kicsivel több határozottan pozitív válasz érkezett, de a Mahasz-EJI-t e kérdésben is a legrosszabbnak ítélték meg. Az „inkább” vagy „nagyon együttműködők” választ az ORTT esetében a rádiók 50 százaléka, az NHH esetében 47 százaléka, az Artisjus kapcsán már csak 38,8 százaléka, míg a Mahasz-EJI kapcsán csupán 28,5 százaléka választotta. 22. ábra A kisközösségi rádiók véleménye a hatóságok együttműködési hajlandóságáról I.

23. ábra A kisközösségi rádiók véleménye a hatóságok együttműködési hajlandóságáról II.

3.6. Pénzügyi kérdések Bár egy kisközösségi rádiót működtetni olcsóbb, mint például egy kereskedelmit, egy médium fenntartásának mégis vannak anyagi vonzatai. A kutatásban a kiadási oldalra csak részlegesen kérdeztünk rá a rádióknál (lásd például az alkalmazottak kérdését), azonban a bevételi oldalt megpróbáltuk teljes körűen feltérképezni. A kutatásból az derül ki, hogy a magyar kisközösségi rádiók 41,2 százaléka – saját bevallása szerint – kevesebb, mint havi 60.000 forintból működik, 23,5 százalékuk havi 100.000 és 300.000 forint közötti összeget költ a rádióra, míg azok aránya, akik ennél többet, csupán 17,6 százalékos (lásd a 24. ábrát). 24. ábra A kisközösségi rádiók éves költségvetése

Érdekes ugyanakkor megnézni, hogy ezek a bevételek milyen forrásokból gyűlnek össze (lásd a 25. ábrát). A felmérésben szereplők válaszait összesítve jól látható, hogy a rádiók költségvetésének nagy részét (56,6%) különféle pályázati forrásokon nyert pénzek fedezik. Figyelmeztető jel lehet, hogy a helyi önkormányzatok milyen kis mértékben támogatják e rádiókat (11,1%), bár itt meg kell említeni, hogy függetlenségük védelmének érdekében többen meg sem próbáltak ilyen támogatást szerezni. Jól látható, hogy a személyi jövedelemadó egy százalékából származó bevételek elenyészők (0,4%), így e téren, illetve a hallgatói adományok és hozzájárulások megszerzése terén (jelenleg 3,9%) még jelentős fejlődnivalója van a szférának. A rádiók ugyanakkor majdnem minden esetben megpróbálnak többféle bevételi forrásra is támaszkodni. 25. ábra A kisközösségi rádiók éves bevételeinek összetevői

A Műsorszolgáltatási Alap pályázatait, amelyeknek a szféra fejlődését kellene garantálniuk,13 a rádiósok 74 százaléka közepesen nehéznek, nehéznek vagy egyenesen nagyon nehéznek tartja. Mindössze 26 százalékuk jelezte, hogy egyáltalán nem vagy csak kicsit ütközött nehézségekbe a pályázatok megírása során. Ez ügyben nyilvánvalóan további egyeztetések lennének szükségesek a pályázatok kiírói és a kisközösségi rádiósok vagy képviselőik között, hogy – a két leggyakrabban kárhoztatott példával élve – a pályázati formanyomtatványokat érthetőbbé tegyék, a szükséges beadandó mellékletek számát pedig csökkentsék. A rádiók összesített bevételeinek 13,2 százalékát teszik ki a reklámok, amelyek vagy a rádióban hangzanak el vagy a honlapokra kerülnek fel. A reklámozás mindig is a közösségi média egyik sarkalatos kérdése volt, és e tanulmány nem akarja eldönteni sem pro, sem pedig kontra a vitát. Érdemes azonban bemutatni a műsorfolyamban elhangzó reklámokkal kapcsolatos kérdésekre született válaszokat (lásd a 26. ábrát). A hazai kisközösségi rádiók túlnyomó többsége, 70 százaléka, szokott reklámot sugározni a műsoraiban, de e reklámok közül csupán kicsivel több, mint minden ötödik kereskedelmi cég reklámja (22,8%). A reklámok között többségében helyi szervezetek felhívásai, kulturális reklámok és társadalmi célú hirdetések szerepelnek (összesen 55,6 százalék). 26. ábra A kisközösségi rádiókban elhangzó reklámok típusai

A reklámot sugárzó rádiókra saját bevallásuk szerint a leginkább a következő állítás igaz: „néha-néha reklámozunk csak” (64%). A másik három állítás jóval kisebb arányt ért el: „teljesen kihasználjuk a törvényi reklámidő-maximumot” (4,5%); „majdnem teljesen kihasználjuk a törvényi reklámidő-maximumot” (9%); „gyakran reklámozunk, de jóval a törvényi reklámidő-maximum alatt maradunk” (22,5%). A médiatörvényben számukra meglévő lehetőségtől azonban a rádiók nem akarnak elesni, hiszen 82 százalékuk nyilatkozott úgy: szerinte szükség van arra, hogy a közösségi rádió sugározhasson reklámot (lásd a 27. ábrát). Külön hangsúlyozandó, hogy ez a megállapítás teljes mértékben cáfolja az ORTT 2005-ös kutatásának záró mondatában megfogalmazottakat. A rádiók közül még azok is úgy nyilatkoztak, hogy szükség van a reklámozási lehetőségre, akik amúgy nem sugároznak reklámokat, hiszen a többség ragaszkodik a reklámozás elvi lehetőségéhez. Egyikük így összegezte a kérdést: „Nem kellene a jelleg miatt, szükséges rossz a bevétel miatt.” 3.7. A jövő A hazai kisközösségi rádióknak – mint a fentiekből is látszik – számos problémával kell szembenézniük a mindennapi működésük során. Ennek ellenére a rádiósok lelkesek, és bíznak abban, hogy számukra pozitív fejlemények következnek be a jövőben. A legnagyobb feladatnak a következő hónapokra a pénzhiány kiküszöbölését és az új emberek toborzását tartják. Az anyagi problémákat az összes rádió 75 százaléka említette, míg az új önkéntesek toborzását 42 százalékuk. Ugyanakkor egyikük a problémákkal kapcsolatban megjegyezte: „Megszoktuk. Semmi extra.” A múltban felme13

Lásd a médiatörvény 77–78. §-át.

26. ábra A kisközösségi rádiósok és a reklám

rült problémák azonban nem vették kedvét a közösségi rádiósoknak, hiszen hosszú távra terveznek, ami örömmel töltheti el a szféra sorsáért aggódókat (lásd a 28. ábrát). A rádiók jelentős többsége (78,2%) ugyanis minimum öt évig az éterben szeretne maradni, és majdnem a felük több mint tíz évre tervez. 28. ábra Kisközösségi rádiósok tervei a rádiók hosszú távú működtetésének időtartamáról

Tanácsként a jövő közösségi rádiósai számára megemlítették, hogy közösségi rádiót nehéz létrehozni lelkesedés, elhivatottság és kitartás nélkül, illetve fontos, hogy legyenek pontos tervek az anyagi és az emberi hátteret illetően. A legjobban azonban talán az a kisközösségi rádiós fogalmazta meg, aki csak ennyit javasolt: „Vágjatok bele, és kössétek fel a nadrágot!” 4. Összegzés Kutatásunkban megpróbáltunk pillanatképet rögzíteni egy gyorsan változó és növekvő szektorról, a hazai kisközösségi rádiózásról. A tömegkommunikációban zajló nemzetközi folyamatok a demokratikus ellenőrzés és részvétel ellen dolgoznak, így örömteli, hogy a közszolgálati és a kereskedelmi médiumok mellett létezhetnek olyan területei a médiának, amelyek a részvételi modellre épülnek. A közösségi rádiózás – Magyarországon ugyanúgy, mint a világ többi részén – hozzájárul a szabad véleménynyilvánítás lehetőségeinek növeléséhez, a tömegkommunikációs eszközökhöz, illetve az információkhoz való nyilvános és szabad hozzáféréshez, és ez által egy olyan kommunikációs tér létrehozásához, amely független minden közvetlen vagy közvetett politikai, hatalmi és gazdasági erőtől. A kutatásban részt vevő rádiósok válaszainak segítségével megvizsgáltuk, hogy egy kisközösségi rádió elindításához milyen anyagi, technikai és emberi feltételek szükségesek. Beigazolódott, hogy ma Magyarországon lehetséges néhány embernek viszonylag kis anyagi ráfordítással kisközösségi rádiót létrehoznia. A kutatásból emellett az is kiderül, hogy e kisközösségi rádiók éves fenntartása az esetek többségében kevés pénzből is megoldható. A fenntartási költségeket a rádiók több forrásból szerzik be, amelyek közül ki kell emelni a Műsorszolgáltatási Alap pályázatait. Itt azonban meg kell jegyezni, hogy e pályázatokkal kapcsolatban több kritikus észrevételt is tettek a szektorban dolgozók, azaz az érdekvédelmi szervezetek és a pályázati kiírók között széles körű egyeztetésekre lenne szükség. Az ilyen rádiókban ritkán lehet csak reklámokat hallani, a hazai kisközösségi rádiók összesített bevételeinek ugyanis csupán 13 százalékát teszik ki a reklámok. Ez a „reklámmentes zóna” a hallgatók számára vonzó lehet, ám a kisközösségi rádiók még ebben a redukált formában is ragaszkodnak a reklámozás lehetőségéhez, hiszen a reklámok ellenértékeként beérkező pénz nagymértékben hozzá tud bizonyos esetekben járulni a rádiók fenntartási költségeihez. Külön problémaként merült fel főleg a kisebb falvak, városrészek rádióinál a kevés önkéntes jelentkezése: számukra és a civil szervezetek számára a rádiók aktív közösségi élettel próbálják attraktívvá tenni a szabad rádiózást. A háromosztatú médiarendszerben a nem nyereségérdekelt rádiók – kereskedelmi és közszolgálati társaikkal ellentétben – változatos műsort kínálnak a hallgatóknak, ám a szférának a hallgatókkal való kommunikációjában mindenféleképpen fejlődnie kell. A kisközösségi rádiósok számára ráadásul számtalan esetben okoz gondot, hogy nincsenek megbízható adataik a hallgatottságukról és a hallgatóságukról, így egy ilyen irányú felmérés – például az ORTT finanszírozásában – hasznos lenne a szféra egésze számára. A hivatalos szervekkel való kapcsolat vonatkozásában a kisközösségi rádiók sokszor úgy érzik, hogy nem alanyai, csupán tárgyai a hivatalos eljárásoknak, és az igényeik egyáltalán nem fontosak a hivatalos szervezetek számára. Véleményük a legtöbb esetben negatív a hivatalos szervek együttműködési és információadási gyakorlatáról. E körben több rugalmasságot, több empátiát várnának el a hivataloktól: azt, hogy legyenek tekintettel speciális kisközösségi rádiós igényeikre. A kutatásból kitűnik e rádiós szféra sokszínűsége és változatossága, amely mindennapi munkájával talán hozzájárul a hazai civil társadalom megerősödéséhez is. Kétségtelen ugyanakkor, hogy a nemes célok elérése érdekében a rádiósok (nem csupán anyagi) áldozatok tucatjait hozzák meg nap mint nap, és félelmeik a finanszírozási lehetőségek szűkülésével, a hivatalok nemtörődömségével, és ezáltal a rádió fenntarthatóságával kapcsolatban nem alaptalanok. Ennek ellenére a

szférában dolgozók bizakodóak azzal kapcsolatban, hogy e kommunikációs forma jövőjét a médiapluralizmus jegyében minden érintett biztosítani akarja Magyarországon. Reméljük, hogy kutatásunk eredményei egyre több civil szervezethez, közösséghez, hátrányos társadalmi réteg képviselőihez, potenciális műsorkészítőhöz, hallgatóhoz, érdeklődőhöz juttatják majd el a közösségi rádiózás értékeit, ezzel is elősegítve mind a hazai (kis)közösségi rádiózás fejlődését, a szólás-, és véleményszabadság fejlesztését, mind a helyi kisközösségek aktivizálását, azaz a demokrácia önfejlődésének folyamatát. A kézirat lezárása: 2007. július Irodalom Atton, C. (2002) Alternative Media. London & Thousands Oaks & New Delhi: Routledge & Sage Publications. Bildungszentrum BürgerMedien (2007) Interkulturális Média Képzés Európában. Budapest: Civil Rádiózásért Alapítvány. Buda Béla & Sárközy Erika, szerk. (1999) Közéleti kommunikáció. Budapest: Osiris. Cs. Kádár Péter (2004) Közösségi rádiózás. Budapest: Magyar Rádió Rt. Gosztonyi Gergely (2003) Kisközösségi rádiózás – Ahol a hallgató hallható. In: Enyedi Nagy Mihály & Polyák Gábor & Sarkady Ildikó (szerk.) Magyarország médiakönyve 2003. Budapest: ENAMIKÉ. Hargitai, Henrik, szerk. (2004) (Kis)közösségi rádiósok kézikönyve. Budapest: Szabad Rádiók Magyarországi Szervezete. Huszerl József & Péterfi Ferenc, szerk. (2003) Legalább ennyit a kisközösségi rádiózásról. Budapest: Szabad Rádiók Magyarországi Szervezete. Péterfi, Ferenc, szerk. (1992) A közösségi rádiózásról. PAROLA füzetek, Budapest. Péterfi, Ferenc, szerk. (1999) Szabadon – A szabad, közösségi rádiózás lehetőségei Magyarországon. Budapest: Szabad Rádiók Magyarországi Szervezete. Rodrigez, C. (2001) From alternative media to citizens' media. http://www.ourmedianet.org/papers/om2001/Crodriguez.om2001.pdf (utolsó letöltés: 2007. július 22.) Tóth Judit (2001) Szóla Rádió. Közösségi rádiózás Debrecenben. Médiakutató, ősz. Velics Gabriella (2005) A közösségi rádiózás mint a társadalmi kommunikáció egyik színtere. In: Szretykó György (szerk.) Tömegkultúra és tömegmanipuláció a modern társadalomban. Pécs: Comenius.

Bogár zsolt: A Magyar Rádió átalakítása: „Nagyot kell spórolni” Magyar Narancs XIX. évf. 35. sz., 2007. augusztus 30. 11. o. http://www.mancs.hu/index.php?gcPage=/public/hirek/hir.php&id=15166 Tavaly augusztus elsején állt munkába Such György, a Magyar Rádió (MR) elnöke. Tevékenysége fundamentális változásokat eredményezett a rádió és a rádiósok életében. Arról, hogy a hallgatók hogyan fogadják az átalakított műsorstruktúrát és az új arculatot, egy év múlva lehet érvényeset mondani. A feszültség egyelőre a házon belül nagy – a megszűnt műsorok és a változó elvárások miatt. Noha Such György már tavaly ilyenkor megmondta, hogy mire készül és mi van a pályázatában, egy éve jószerivel még csak Lovas István publicista és köre utálta, miután kitiltotta a rádiós jegyzetet a Vasárnapi Újságból és az összes többi hír- és háttérműsorból (lásd: „Sokan tiltakoznak majd”, Magyar Narancs, 2006. augusztus 24.). Egy év alatt a Lovas-csapat komoly kontingenssé duzzadt, ha beleszámítjuk mindazokat, akiket elbocsátott, akiktől elvette a műsorát, vagy akikre „nem figyelt oda eléggé”. A szemtanúk szerint a hangulatra jellemző, hogy amikor két hete, augusztus 15-én a rádiósokat összehívta, hogy bejelentse az adók név- és arculatváltását, és beszámoljon az első elnöki évről, az előadás után a dolgozók némán felálltak és kérdés nélkül távoztak. (Az arculatváltásról lásd Egy, két, háÉ MR című keretes anyagunkat.) Pedig Such az első elnök Gombár Csaba óta, aki nemcsak elnöki utasításban kommunikált, hanem az elképzeléseit többször is prezentálta a munkatársaknak, és például az egyes adók pozicionálását személyesen mutatta be minden adófőszerkesztőségen. Ugyanakkor az is érthető, ha nehezen lopja be magát a dolgozók szívébe az, aki húsz és harminc százalék közötti létszámleépítést, valamint a meglévő munkaerő hatékonyabb kihasználását tűzi a zászlajára. Bár az MR állapotáról szóló általános sommázatát, miszerint a közrádió szervezetileg, infrastrukturálisan, tartalmilag és hangzásvilágában is gyökeres változásra szorul, nehéz lenne vitatni, amikor konkrét műsorok vagy szerkesztőségi struktúrák megszüntetése vagy átalakítása került a képbe, azt sokan a közszolgálatiság elleni támadásként élték meg. Februárban például 200 értelmiségi csatlakozott a műsorkészítők tiltakozásához, amikor Such a művészeti főszerkesztőséget két részre bontotta és betagolta a Kossuth alá. Kis fanklubok kaptak publicitást, amikor az MR örök életűnek hitt, de alig hallgatott műsorokról mondott le (Szabó család, Ki nyer ma? stb). A csoportos létszámleépítéssel búcsúzók egy szűkebb csoportja még civil szervezetet is alapított (Társaság a Közszolgálati Rádióért) „a vezetőség intézkedéseinek feltárására”. A Kabarécsütörtök megszüntetése után pedig az is felmerült, hogy a háttérben összeborulhattak a pártok, a végső cél pedig az elbocsátásokkal fölöslegessé váló székház értékesítése, ami megmagyarázza a „rombolást” kísérő politikai közönyt. Miután a közszolgálati rádió feladatait a médiatörvény elnagyoltan szabályozza, és nem is határoz meg olyan grémiumot, amely a megrendelést (a „miből, menynyit” kérdését) bizonyos időközönként pontosítaná, a rádióelnök-választó konklávé (a kuratórium) lényegében a jelöltek ötleteiből merít. Amit tehát számon lehetett kérni, az a pályázatban megfogalmazott vízió, amire persze a konkrét tervekből szinte bármi ráhúzható. A közszolgálatiság megengedő értelmezése a finanszírozási oldal szabályozásával is harmonizál, hiszen a közrádió bevétele független a vállalt feladatoktól, a gyakorlatban évek óta ugyanannyi pénzt kap a köztelevíziókkal közös, de fix arányban megosztott kasszából. Az MR az MTVhez képest nem annyira alulfinanszírozott, de legalább annyira virtigli szocialista nagyvállalatnak számít. Minden évben az utolsó fillért is felélte a működésre, és nem jutott sem állagmegóvásra, sem technológiai vagy bérfejlesztésre. Egy-két megdöbbentően nagy értékű kötelezettségvállalástól eltekintve (mint például a Pollack Mihály téri mélygarázs bérleti szerződése volt, amit Suchék újratárgyaltak, és az 500 milliós kiadást lefaragták 150-re) nem az történt, mint a köztévé „rosszabb éveiben”, amikor irreális összegeket fizettek ki külsős, baráti produkcióknak, amikből valamennyi a pártkaszszákba is visszacsuroghatott. Mindenekelőtt a szocialista bérezési rendszer élt tovább az MR-ben: sokan kerestek keveset, de alacsony norma mellett. Tavaly ilyenkor 1400 belső munkatársa volt a Magyar Rádiónak, de év végén ötezer adóigazolást állított ki a munkaügy – tehát ennyien húztak valamekkora jövedelmet (átlagosan havonta 80-120 ezer forintokat) a közszolgálati rádiótól. Csak a Kossuthnál volt kétezer külsős, a Bartóknál 36 műsorvezető, a Petőfinél körülbelül száz különböző műsor, sok esetben a rádiózási gyakorlattól idegen rendszerességgel. A „sokan dolgoznak keveset” tendenciát csak erősítették az egymást váltó, politikailag elfogult vezetői ciklusok: ha valakit el akartak lehetetleníteni, akkor nem adtak neki elég műsort, így gyakorlattá vált, hogy a rádió mellett sokaknak lett másod- és harmadállásuk: elmentek tanítani vagy más szerkesztőségbe külsőzni, miközben újabb ejtőernyősök jöttek – az MR pedig lassacskán gigantikus tb-kifizető hellyé vált. Az alacsony hatékonysággal dolgozó szervezet hallgatottságban sem igazolta vissza a fajlagosan magas költségeket – igaz, a megcsappant közönség miatt a mostani struktúraváltás legalább nem váltott ki látványosan tömeges hallgatói fölzúdulást. Az MR első lépcsőben 180 munkatársától vált meg, zömében az önkéntes távozási program (ötp) keretében elmenőktől, valamint a visszadolgozó nyugdíjasoktól. A vezetőség ezután további 240 fős csoportos létszámleépítést kezdeményezett, ami az érdekképviseletekkel történt tárgyalások után 192 főre mérséklődött. Az elbocsátások még zajlanak, a rádiótól kapott tájékoztatás szerint 54 fő értesítése van hátra, de közöttük is lehetnek olyanok, akiket szociális okokból „kivesznek” a körből. Bár a távozók munkaviszonya hivatalosan csak jövőre szűnik meg, a csoportos elbocsátások az idén lezárulnak. Akik elfogadták az ötp-t, azok a szolgálati időtől függő rendes felmondási idő és a ki nem vett szabad-

napok kifizetésén túl plusz háromhavi juttatást kaptak bónuszként. Az MR így átlagosan 14 havi járandóságot fizetett ki (4,2 millió forint/fő); a létszámcsökkentést eddig saját forrásból finanszírozta, de egy 650 milliós hitelkeret már megnyílt, egy másfél milliárdosra pedig zajlik a közbeszerzési eljárás. A rádió arra számít, hogy az állam refinanszírozza a leépítések költségét, és azokat nem neki kell kigazdálkodnia – de erről egyelőre nincs pénzügyminisztériumi döntés. A leépítésekről a Narancsnak nyilatkozó (státusban maradt) rádiósok vagy nem kívántak beszélni, vagy őszintén kritizálták az embertelen módszer(essége)t. Azokat a körülményeket, ahogyan a több évtizede ott dolgozó munkatársaknak – őket különböző ürügygyel becsalva – az értesítést átadták és az elbocsátást elfelejtették indokolni, ahogyan a belépőkártyájukat azonnal visszavonták és a többi. Such a Narancs érdeklődésére minderről azt mondta, hogy a vezetőségnek az MR érdekeit kellett figyelembe vennie, vagyis hogy az eljárások során ne történjen olyan baki, ami miatt a rádió 6-8 milliós munkaügyi pereket kockáztat, vagy korlátozza cselekvőképességét. Márpedig volt arra (a nyilvánosság előtt is kritizált) példa, hogy jóhiszeműen jártak el, „négyszemközt” adták át a felmondást, aminek az átvételét a kolléga később nem ismerte el, inkább hirtelen „megbetegedett”; mire visszajött és felvette a munkát, a határozott idejű munkaviszony átalakult határozatlan idejűvé, mert a dolgozó bizonyítani tudta a folyamatos munkavégzést. Annak, hogy az elbocsátást nem indokolják, a szabályozás az oka: a csoportos leépítés esetében ugyanis

Gatyában táncol A vegyes programozású Kossuth és Petőfi újrapozicionálásáról (MR1-Kossuth: hír- és beszélgetős rádió, MR-2-Petőfi: fiatalok zenei rádiója), a műsorstruktúra-váltásról és a sávos műsorszerkesztési elv érvényesítéséről már korábban beszámoltunk. Részletesen írtunk a Kossuthtal kapcsolatos tervekről is (lásd: Ki nyer ma?, Magyar Narancs, 2007. március 1.), melyek most ősszel, a hétköznap kora délutáni és hétvégi műsorstruktúra kialakulásával érnek be teljesen. A nyár nagy dobása azonban a Petőfi megújulása volt, amely a BBC Radio One, az osztrák Ö3, vagy német SWR3 mintájára kínál az említett külföldi példáknál is igényesebb könnyűzenei alternatívát. A korábbi száznál több produkció helyén mindössze tíz fut, jóval szűkebb (30 fős) szerkesztőség közreműködésével. A hangulat, energiaszint, tempó és stílus (rock, pop, lounge, world music, urban) szerint előválogatott zenéket három hónap alatt rakták össze, a produkciós tanácsadó dj Izil volt. A Petőfi átpozicionálását többen támadták. Rónai Egon, a Pont FM igazgatója szerint a Petőfi jelenleg nem közszolgálati műsortartalmat sugároz, a játszott zeneszámok egyenként mind megtalálhatók a kereskedelmi rádiók zenei programjában: csak míg az MR költségvetési forrást kap a műsorszolgáltatásra, a kereskedelmi adók fizetnek érte. Állampolgári panaszra az ORTT is vizsgálódni kezdett, és megállapította, hogy a Petőfi „egész heti műsora nélkülözte a változatosságot, a popzenei szövetet csak néha-néha törte meg egy-egy megszólalás”. A műsorstruktúra áttanulmányozása után az ORTT arra a következtetésre jutott, a Petőfi működése a Magyar Rádió saját Közszolgálati Műsorszolgáltatási Szabályzatának (KMSZ) sem felel meg. Such úgy véli, az ORTT figyelmen kívül hagyja a Petőfi által megcélzott közönség, a fiatalok és a fiatal felnőttek rádiófogyasztási szokásait, akiket kizárólag a zenével lehet elérni. A rádió elnöke szerint diszkriminatív a könnyűzenét (a komolyzenétől eltérően) nem kulturális tartalomnak minősíteni. Különösen, hogy olyan zenei tartalomról van szó, amelyet hosszas előkészületek során választottak ki, és ami minőségében elüt a piaci kínálattól. A Petőfi a zenéken kívül kulturális információkat is közvetít (hétköznaponként Kultúrfitnesz, hétfőnként Netidők és A hétvége sportja), melyek szintén belesimulnak a zenei műsorfolyamba. A médiatörvény megkövetelte sokszínűséget Such szerint a tematikus rádióadók és a digitális rádiózás korában nem egyetlen rádiócsatornától kell várni, hanem, ahogyan ez külföldön is megy, a teljes programkínálattól.

nem kell indoklás Másfelől munkajogi nonszensz lenne, ha valakit olyas őszinte szavak kíséretében próbálnának kitessékelni, hogy „hallgasd meg, amit csinálsz: használhatatlan”. Az indokoláshiány és a „rajtaütésszerű” felmondólevél-átadás miatt viszont érthető módon alakult ki az a benyomás, hogy az elnököt és az embereit „kurvára nem érdekelte, hogy megismerjék, ki milyen munkaerő”; e véleményhez aztán automatikusan kapcsolódott az a narratíva is, hogy a technokrata vezetés csak költséghelyeknek és beszállítóknak tekinti a műsorkészítő újságírókat. Such elismerte: volt olyan eset, hogy többen is alkalmasak lettek volna ugyanarra a feladatra, ilyenkor a tehetségesebb, kreatívabb, terhelhetőbb kollégát tartották meg. Elmondása szerint egyetlen olyan személyi döntés sem volt, amit egyedül ő hozott volna meg, az „archívum, a gazdaság és a műszak területén” pedig „praktikusan nulla beleszólása” volt. „A műsorokért felelős alelnökkel és az adófőszerkesztőkkel megbeszélve születtek a döntések, melyben támaszkodtunk a középvezetők javaslataira. Csak azt akartuk elkerülni, hogy a leépítést bárki is a szervezeten belüli leszámolásra használja fel.” Bár sokan furcsállották, hogy az előző éra emblematikus alakjai és néhány középvezető a helyén maradhatott, Such szerint senki nem gondolhatta komolyan, hogy például Kondor Katalin volt rádióelnököt elküldi, vagy másokkal szemben folytatja a boszorkányüldözést. „Ezzel az erővel vissza lehetne menni 1990 előttre, hogy akkor ki mennyire volt talpnyaló. Ennek semmi értelme, ha egyébként nem lázít, nem jár pártrendezvényekre vagy holdudvarokba, hanem egyszerűen csak műsort csinál” – mondta a rádióelnök a Narancsnak. Mivel az új műsorstruktúra (főként a Kossuth műsorainak) munkaerőigényét nem lehetett pontosan kiszámolni, júniustól havi célprémiummal kiegészült új bérezési rendszert vezettek be. Korábban is volt határozott idejű bér és prémium, de az lényegében az alapbér részévé vált. Most a prémiumot egyik hónapról a másikra lehet csökkenteni vagy emelni, és különböző feladatokhoz kötni. Ez a fajta bérezés jobban megfelel annak, hogy a szerkesztőségek némelyike az önálló műsorsávjain kívül máshova is bedolgozik, illetve több adónak szállít anyagokat. Az általános tapasztalat, hogy a szerkesztőségeknek legalább ugyanannyi, de inkább több műsorpercük van – például a kulturális szerkesztőségnek, amely korábban napi (hír)anyagokat egyáltalán nem csinált –, egy anyagot többféle változatban kell elkészíteniük, mert a műsorfolyam több alkalommal is beemelheti azokat. Ez pedig azt jelenti, hogy kevesebb műsorkészítő még több munkát lát el - átlagosan 150-180 ezer forintért, ami nagyjából annyi, mint korábban egy erősebb hónap volt. Összegezve: nőtt a teljesítménykényszer. Az új vezetés emellett munkaidő-nyilvántartási rendszert vezetett be: erről többen azt mondták, hogy nagyjából úgy töltögetik, mint a béték az üzemanyag-elszámolást, épp csak azt nem tudják egységesen megítélni, hogy mi számít bele a

felkészülésbe, illetve magába a gyártásba. Such szerint lehet indulattal nézni „erre a timesheetdologra”, de ha a munkanap során nincs olyan pillanat, amikor a munkatársak ötven százalékánál többen lennének bent a rádióban, a hivatalos összlétszám ugyanakkor a leépítések után is több, mint a Budapesten fogható kereskedelmi adókéi együttvéve, akkor

Egy, két, háÉ MR Augusztus 15-től egységes, új arculata van a Magyar Rádiónak és az átkeresztelt három fő adónak (MR-1-Kossuth rádió: a szavak ereje, MR-2Petőfi rádió: nagyon zene, MR-3-Bartók: a kasszikus zene rádiója). Mivel Magyarországon nincs a háztartások médiafogyasztási szokásaira vonatkoztatható olyan rádiós hallgatottságmérés, mint amilyen a televíziós nézettség mérésénél van (AGB Hungary), a márkaismertség az egyetlen igazán bevált módszer, amivel egy rádióadó országos elfogadottságát tesztelni lehet. Ebből a szempontból az MR arculatkampánya kulcsfontosságú – még akkor is, ha a házon belül furcsállják, hogy a legnagyobb elbocsátások közepette erre költ a vezetőség. A brandkoncepciót és a kreatívot a brit Navyblue Design Group készítette valamivel kevesebből, mint nyolcmillió forint. Az összeg nagysága miatt nem volt szükség közbeszerzési eljárásra, ami mindkét félnek jól jött: a Navyblue-nak (amely a 2012-es londoni olimpia és a brit királyi opera arculatának megtervezésében is részt vett) ez volt az első munkája Magyarországon, míg az MR kedvező ajánlatot kapott rövid határidővel. A kreatív adaptációk elkészítésének a jogát a Porsche Hungáriának és a Béres Rt.-nek is dolgozó Sylva Ügynökség nyerte el közbeszerzési eljáráson. A kampány költségének nagy részét, a reklámfelületek túlnyomó többségét az MR bartermegállapodás alapján egyenlíti ki, de a kuratórium által elfogadott üzleti tervben az idei évre 200 millió forintot is beterveztek kommunikációs célokra.

szeretné tudni, hol vannak a munkatársak napi nyolc órában. Vagy ha kiderül, hogy egy ötperces anyaghoz három-négy nap felkészülési idő kell, és ilyenből sok van egy hónapban, akkor szeretnék eldönteni, hogy ez a rádió számára megéri-e – mondjuk azért, mert a szakma elismeri. De ha valaki lóg, életvitelszerűen nincs bent 11 vagy 12 előtt, kevés közölhető anyagot készít, akkor azt szeretnék kiszűrni. A leépítéseken – persze miután a végkielégítéseket kifizették – az MR hozzávetőleg évi kb. 700 milliót takaríthat meg. Ha a stúdiókapacitást is hozzáigazítják a lecsökkent igényekhez, talán többet is. Such tárgyalni készül Hiller István miniszterrel a zenei együttesekről, amikre évi 700 milliót kap külön költségvetési soron a rádió, ám további 500 millióba kerül a fenntartásuk. Ez utóbbi összeget az MR inkább műsorkészítésre költené. A szakszervezetek megosztottak – ez is jól mutatja, hogy ahány nézőpont, annyiféle érzékenység és sérelem. A közös frusztráció céltáblája az elnök, aki egyesek szerint nem épített ki magának kellő hátországot ahhoz, hogy ne fagyjon meg körülötte a levegő. Mások viszont inkább a javára írják, hogy korábban nem volt komoly kapcsolata az intézménnyel, különben esélye sem lett volna keresztülverni a változtatásokat. Such György szerint a sérelmek okozta lelki sebek begyógyulnak, ha javul az eszközpark, növekednek a bérek – de először „nagyot kell spórolni”, hogy aztán szép lassan fejleszteni lehessen. Addigra talán megnyugszanak a kedélyek, és mindenki elfogadja: a régi Kossuth, Petőfi és Bartók már csak történelem.

Kelen Károly – Csider István Zoltán: Sokkal keményebbnek kellene lennünk Népszabadság, 2007. augusztus 25. http://nol.hu/archivum/archiv-504387 Ha van közszolgálati feladat, akkor a romaügy alapos átbeszélése biztosan az... Kerényi György (45 éves) két éve a Kossuth rádió főszerkesztőjeként a struktúraváltás irányítója. Véleménye szerint az adót sikerült politikailag semlegessé tenni, és úgy felelni meg a közszolgálatiság követelményeinek, hogy közben egyre több fiatal hallgatja a műsort. – Szükség van egyáltalán közszolgálati rádióra? – Hogyne. – Akkor közszolgálati újságra, közszolgálati internetre miért nincs? – Azt gondolom, hogy a mértékadó printmédiumok maguktól közszolgálativá váltak, válnak. Az elektronikus médiumokhoz nagyobb befektetés kell, ráadásul korlátozott állami javak felett rendelkeznek: újságot bárki tud nyomtatni, de frekvenciát nem szerezhet akárki, még a demokráciában sem. Ráadásul minden alapos újságíró azt gondolja munka közben, hogy megkérdezte az esemény, a történés összes fontos szereplőjét, leírt minden lényegeset, és a saját nézőpontja csak annyira jön át a cikkből, amennyire az kiküszöbölhetetlen. – Azt mondta novemberben, hogy a közrádió legizgalmasabb hónapjai következnek. – A rádió szervezetileg, tartalmában és munkakultúrájában is jelentősen átalakult. A kollégák döntő része szerint és szerintem is pozitív a mérleg. Igaz, a csoportos létszámleépítés során sok embert kénytelenek voltunk elküldeni, és ez nemcsak az elbocsátottakat sebezhette meg, hanem azokat is, akikkel évtizedekig együtt dolgoztak. De az MR1-Kossuth esetében 95 százalékban konszenzus volt abban, hogy a leépítés szükségszerű. A tartalmi változások értékelése pedig több síkon történik. Mivel nem kereskedelmi rádióként működünk, a hallgatottság nem lehet minden tartalomnál értékmérő. De hírműsorainknál mégis az a legfontosabb, hányan kapcsolnak ide. Ma húsz százalékkal többen kapcsolnak ide, mint a struktúraváltás előtt. S az új hallgatóink fiatalabbak. Összességében körülbelül hárommillió ember figyeli az MR1-Kossuth rádiót. – Hogyan döntik el, hogy egy nagyon kevesek által hallgatott műsor mégis jó? – A rádióhallgatás alapvetően életformaszerű tevékenység. A hallgató adót választ magának, nem műsort, illetve saját pillanatnyi kondíciójához, igényéhez képest szörfölget a csatornák között. A rádió kevés eszközzel tud dolgozni, másképpen kell építkezni, mint mondjuk a nyomtatott sajtó esetében. Mindig az adott pillanatban kell megragadni az embert. A műsorcentrikus rádióhallgatás egyre kevésbé jellemző. Pláne a 18 és 59 évesek körében, akiket elsősorban meg akarunk nyerni magunknak. – Elemzik, értékelik a már elhangzott műsorokat? – Az úgynevezett soundcheck, vagyis a hangzás ellenőrzése folyamatosan működik. A tartalmi dolgokat is értékeljük a műsor készítőinek szintjétől egészen főszerkesztői szintig. Külső értékeléseket is kérünk és kapunk. – Sokszor hallunk az MR1-Kossuth műsorvezetőinek szájából zavaró közhelyeket. A reggeli hírműsor például tele van erőltetett átkötésekkel, kényszeredett párhuzamokkal. – Vitatom, hogy tele volna. Néha előfordul, mint minden élő, nem súgógépes műsorban. Nem könnyű 180 percen át feszesen vezetni az adást. Elhagytuk a zenét, abból kiindulva, hogy reggel információval szeretne feltöltődni a mi hallgatónk. Nehéz olyan műsort csinálni, ahol az élő beszélgetések között nincs zene, ami lezárhat, átköthet egy tudósítást. – Frissességben az internettel kell versenyezni? Megy? – Az internettel az egész klasszikus médiaipar kénytelen versenyezni. Mi sem vagyunk lapzártához kötve, és nem kell foglalkoznunk a képpel, mint a televíziónak. Korábban a MR1-Kossuth nem élt annyira e lehetőségeivel, most sokkal gyorsabb lett, reagál az országban történtekre. Ha csak a Krónikát vizsgáljuk: sokkal több benne az élő, újságíró által prezentált bejelentkezés, mint régen. – Tavaly év végén azt nyilatkozta a Népszabadságnak Solténszky Tibor, a művészeti produkciós szerkesztőség vezetője, hogy 2008-ban ötven új hangjátékpremiert tervez a Magyar Rádió. Meglesz?

– Nem számoltam meg az eddigi bemutatókat, de nem szabad elfelejteni, hogy elindítottunk naponta tíz percben egy, a legfiatalabb korosztálynak szóló hangjátéksorozatot, a Vacka Rádiót, amelyből már leadtunk 38 részt, szeptemberben pedig indul az új turnus, kollégáim már készítik az új epizódokat. Nem tudom, ez hány hangjátéknak számít. Most adunk be egyébként egy új pályázatot hangjátékok készítésére. Év végére valószínűleg nem különbözik majd a bemutatott darabok száma a szerkesztőségvezető által remélttől. – Ön 2001 és 2004 között a Rádió C alapító-főszerkesztője volt, dolgozott a Tilos Rádiónál és a Magyar Narancsnál is. A Kossuth kisebbségi műsorai – főleg a nemrégiben heti félórásból egyórássá vált Cigányóra – fontosabb szerepet kaptak, mint a korábbi struktúrában? – Such György, a rádió elnöke minden műsorstruktúra-váltást végigbeszélt a vezetőkkel. Nem az én játékterem az MR1-Kossuth. De minden médium emberfüggő, még a leginkább intézményesült, üzemszerű, hatalmas tradíciókkal bíró médiumoknál is számít a vezetők érzékenysége, nyitottsága, affinitása bizonyos témák iránt. A romák magyarországi helyzete a magyar társadalomfejlődés talán legfontosabb elintézetlen ügye. Ha van közszolgálati feladat, akkor a romaügy sűrű, intenzív és alapos átbeszélése biztosan az. Augusztus végén egyébként új roma műsort indítunk, Jelenlét címmel. – Volt, amikor a Magyar Rádió munkatársai közvetlenül érvényesítették pártszimpátiáikat. Volt, hogy a pártok megpróbáltak direkt nyomást gyakorolni az intézményre. Tapasztal bármiféle politikai nyomást? – Nem. És nem csak én nem, tudtommal Such György is kevés megkeresést kap. Sikerült politikailag neutralizálni, középre behúzni a rádiót. Mind jobb-, mind baloldalról kevesebb lett az elhajlásokat kifogásoló bírálat. És úgy semlegesítettük politikailag az intézményt, hogy közben nem lett kevesebb a politikai téma, sőt több a közéleti és a politikai háttérműsor. – Ha elképzeli az eszményi közszolgálati rádiót, majd bekapcsolja az MR1-Kossuthot, milyen különbségeket észlel? – Nem hiszek abban, hogy létezik eszményi közszolgálat. Azt sem gondolom, hogy az MR1-Kossuth kielégít minden igényt. De ez tudatos döntés eredménye is. Aki elsősorban zenei műsort akar, nyilván nem ránk kapcsol. De nem vagyok elégedett: sokkal keményebbnek kellene lennünk a mostaninál. Jobban kellene kérdeznünk. Markánsabban kellene bemutatni a témáinkat, hogy a hallgatók biztosabban eligazodjanak a világ dolgai között. Anélkül, hogy a szájukba rágnánk, hogyan válasszanak, adott esetben hogyan döntsenek, mondjuk, a szavazófülkében vagy éppen egy kulturális termék kiválasztásánál, minden, a jó döntéshez szükséges információt meg kell adnunk. – Szereti azt mondani, hogy emeregy Kossuth rádió? – Miért olyan furcsa ez? A BBC-nél vagy az ORF-nél sem mondják soha az intézmény teljes nevét. – És mi baj van azzal, hogy Magyarország ez esetben kivétel? Ráadásul az új név ezzel csak hosszabb lett. – Az MR arra készül, hogy belátható időn belül a mostaninál több adója lesz – kezdjünk el azon agyalni, kikről nevezzük el ezeket a csatornákat? Az, hogy 1949-ben nevezetes magyarokról nevezték el az adókat, egy egészen más történelmi helyzet következménye. A világon sehol sem neveznek el rádiót történelmi nagyságokról.

Miért jó rádiózni? http://www.visszaaradiohoz.hu/nyomtat.phtml?cim=radio1.html Aki hírekre, szappanoperákra, showműsorokra kíváncsi, ma a kereskedelmi televíziókat nézi. Aki igényes ismeretterjesztő vagy művészi prodikciókra kíváncsi, kábeltévét néz. Aki zenét akar hallgatni, ma egyre inkább az internetes zenecserélő programokból szerzi be. Mi marad a rádiónak? A rádió hangja ma sok helyen a háttérzajt fedi el: a hangszóró hangzó parfümként szórja be az irodák, éttermek, vagy épp a lakásunk helyiségeit. Hol a zajtól védekezünk vele, hol a csöndtől. A leghallgatottabb műsorok a kereskedelmi rádiók meglehetősen alacsony szintű szellemi kalandot kínáló műsorai. Az elmúlt években a kereskedelmi és helyi rádiók hallgatottsága nőtt, a közszolgálatiaké viszont visszaesett. Lehet, hogy itt vége a rádiózásnak? Válaszunk: nem, ha teszünk is érte. Ezért tervezzük a Vissza a rádióhoz kampányt, melyben a helyi közösségi és közműsorszolgáltató valamint a közszolgálati rádiókra építünk. Az alábbi írásban azt vesszük sorra, hogy mik a rádiózás egyedi értékei, melyek elsősorban erre a médiumra jellemzők és melyek képesek a tévé és az internet korában is a rádiót vonzóvá tenni.

1. ábra Rádióhallgatás Magyarországon a 14 éves és idősebb lakosság körében, 1998-2002. Forrás: Gallup/Kreatív)

A rádió interaktív médium Játéktól kívánságműsorig – Nyugati kutatások szerint a rádióhallgatók kb. 2 százaléka rendszeresen visszabeszél a rádióban megszólaló személynek. – Sem a televíziót, sem a nyomtatott sajtót nem jellemzi olyan mértékben a valós idejű válasz-kommunikáció, mint a rádiót. A rádió interaktivitásának mértékével csak az Internet kelhet versenyre, ám minőségében ez is elmarad a rádióétól. Az interneten ugyanis általában nem a tartalom előállítóval lépnek kapcsolatba a fórumokat és chat szobákat használó böngészők, hanem egymással. Ráadásul a személyesség varázsa is hiányzik a világhálóról, míg a rádiós műsorkészítőket ismerősként, barátként hívják fel a hallgatók. – A hallgatók szeretik a kis értékű nyereményeket, mert elérhetőbbnek tartják, mint a milliós autót. Bármilyen típusú műsorba építhető játék, akár élő (telefon), akár késleltetett (levél, email stb válaszadás). Csak nyereményt kell kitalálni. A rádió a legszemélyesebb médium – A rádiót senki nem tartja erőszakosnak, a képzeletet és fantáziát rombolónak, szenzációhajhásznak vagy a gyerekekre ártalmasnak. A rádióból sugárzó világkép sokkal jobban hasonlít a valósághoz, az elérhető hétköznapi világhoz. A rádiót olyan kellemes társnak tartják, aki fontos és gyors információkkal látja el hallgatóit, társaságot biztosítva elkíséri őket útjukon, elűzi a magányosság, elszigeteltség érzését. – A rádiós műsorvezetők képzésének egyik alaptétele, hogy tanuljanak meg egy emberhez beszélni a mikrofon keresztül, és ne tömeghez szóljanak. A hallgatói hűség kedvenc/ismert műsorvezetőihez nagy. A tőlük hallott infók ezért személyesebben hatnak.

A közösségi rádió közösségi médium: közösségfejlesztés A rádióműsorokhoz kapcsolódó közösségek kialakításának egyik hatékony fóruma internetes sarok létrehozása műsorarchívummal, hírekkel, képekkel, fórummal, játékokkal, offline találkozókkal stb. Példa: Fiksz Rádió honlapja. Hallgatói szokások Általában reggel-délelőtt rádióznak. Egyes műsorok jelentősen növelhetik a halgatottságot. A kereskedelmi rádiókban ilyenek a reggeli „vicces” műsorok és a kívánságműsorok.

2. ábra Rádióhallgatás és tévénézés. Forrás: GFK-Szonda: Médiaanalízis

Az internet rádió rétegrádió: a legszűkebb célcsoportok is 100%-osan elérhetőek, hiszen nem maradnak le egy műsorról, mint az esetleg éjszakai sávba tett éterbe sugárzott adások esetén. Az interneten közvetített műsorok maximum 1020 hallgatóhoz jutnak el egyidejűleg, az interneten közzétett letölthető műsorok viszont akár több ezres hallgatósághoz. A real audio és windows media formátumokkal szemben az mp3 file-okat több internetező tudja lejátszani, könnyen beillesztheti más zeneszámai közé így később is meghallgathatja. A legújabb mp3 technológiával hosszabb szöveg és kép is illeszthető a műsorszám mellé. Rádiózás autóvezetéskor A magyar autók 83 százalékában van rádiókészülék, melyeket szívesen használnak is a vezetők. Ma átlagosan az autósok körülbelül 75 százaléka hallgat rádiót vezetés közben.

3. ábra Autóvezetés és rádióhallgatás. 2002. I. n.év 14-69 é., 7,46 millió fő. Forrás: TGI-BMRB

A rádió napi / ismétlő médium A rádió az ismétlés médiuma: egész nap elkiséri a hallgatót, így a napszakhoz kötötten is, de sokszori ismétléssel lehet hatékony egy spot eljutása a hallgatóhoz. Egyes célcsoportok különböző időszakokban rádióznak, így a sávos műsorszerkezettel őket is jól el lehet érni. A minden nap azonos időpontban ismétlődő sorozatok hallgatói megszokást keltenek, és ezekhez ragaszkodni fognak.

4. ábra A rádió és sajtó: a mindennapi rádióhallgatás sokkal gyakoribb mint a mindennapi újságolvasás 2002. I. n.év 14-69 é.,7,46 millió fő. Forrás: TGI-BMRB

Rétegműsorok A rádióhallgatók egy része nem állomáshoz ragaszkodik, hanem műsorfajtákhoz: pl. jazz-t vagy ismeretterjesztő műsorokat keres. Őket nagyon nehéz véletlenszerűen sugárzott ilyen műsorokkal elérni: a megfelelő rétegcsoportnak szóló fórumokon elhelyezett hirdetés, felhívás, műsorújság, internetről letölthető adással viszont lehet. A mai rádiós piacról épp az igényes de nem érthető műsorok hiányoznak. Ilyenek pl. az reál/humán ismeretterjesztés, nem kommersz zenei műsorok, új és új stílusban készült rádiójátékok. Ilyen műsorok általában élő adásban nagyon nagy előkészítéssel vagy felvételről valósíthatók meg, ezért a legtöbb rádió nem vállalja hasonlók elkészítését. Internetes megjelenés A közelmúltban a valóságshow-k minden eddiginél nagyobb figyelmet kapott az interneten. Internetes szakértők úgy látják, hogy az elmúlt évek halódása után ismét felcsillant az esély arra, hogy a közönségnek igénye legyen az internetre, annak valamilyen tartalma miatt. Úgy tűnik ma, hogy az internet azért (sem) nő, mert nincs konkrét tartalom, ami az igényt felkelthetné: mit talál meg a felhasználó, amit máshol nem? A rádióműsorok, rádiós közösségek ilyen tartalmat készíthetnének. Ugyancsak a avlóságshowk hívták fel a figyelmet, hogy ha van tartalom, széles sávon is legalább 1-200 ezer fős közönség tudja elérni ezeket (HiFi hang, mozgókép). Prime time műsorok a rádióban Vajon azért nincsenek prime time (főműsorideji) műsorok a rádióban mert nem hallgatják őket vagy azért nem hallgatják, mert nincsenek? Ez nem igaz, hiszen a Magyar Rádióban megmaradt két fő prime time műsor (a krónikák és szappanoperák) a leghallgatottak között vannak. A vetélkedők, showműsorok, filmeknek megfelelő népszerű rádiójátékok (amik vannak, inkább művészfilm kategóriások) – melyek a 30-as – 40-es évek legnépszerűbb rádiós műsorszámai voltak a „full service” korszakában – viszont ma, a szakosodott rádiók idejében már teljesen hiányoznak a rádiós piacról. Ezek is lehetnek közösségalakító funkciójúak, de a mainál több erőfeszítést igényelne elkészítésük – de nem lehetetlen! A tévétől úgy hódítsuk vissza a nézőiket, hogy a tévéből megszokott formátumban adjuk a magasabb szellemi színvonalú tartalmat.

Rádiók az interneten Origo.hu, 2003. február 28. péntek, 16:46 http://www.origo.hu/techbazis/gyorsinternet/20030228radiok.html A kereskedelmi és közszolgálati adók netes adása mellett széles választékban találhatók online sugárzásra specializálódott állomások a neten. A kínálat bőséges, s a netes rádiózás túlzott technikai igényeket sem támaszt. Az internet elterjedése előtt a különböző külföldi rádiók hallgatásának lehetősége szinte kizárólag a rádióamatőrök kiváltsága volt. A világháló megjelenésével már „egyszerű halandók” is viszonylag egyszerűen hozzáférhettek a külföldi adók műsoraihoz modemjeikkel, ám az igazi áttörést a szélessávú – ADSL vagy kábeltévés – netkapcsolatok elterjedése hozta. Egy gyors adatátvitelt biztosító interneteléréssel ugyanis a korábbinál jobb, akár CD-minőségben is élvezni lehet a műsorokat. Az online rádióadások hallgatásához különösebb informatikai bűvészkedésre sincs szükség, mindössze egy internetes hangsugárzást támogató lejátszóra van szükség. A Windows saját médialejátszója (Media Player) eleve képes erre, de a számos online adó által használt Real, Shoutcast, Ogg Vorbis és egyéb formátumokhoz is letölthetők ingyenes lejátszóprogramok. Internetes rádiók Magyarországon Magyarország első internetes rádióadója a jelenleg is kizárólag a hálón sugárzó ParaRádió volt, amely 1997 nyarán kezdte meg az online műsorközvetítést. A magát a szubkultúrák rádiójaként definiáló adó a hét öt napján, hétköznapokon közvetít élő adásokat 18 órától 22 óráig, sőt gyakorta éjfélig is. A vegyes műsorkínálatban található a melegek heti félórájától kezdve az angol nyelvű műsoron át egészen a beszélgetős műsorokig sok minden, ezenkívül a különböző zenei stílusok (pl. industrial, hip-hop, reggae stb.) rajongói saját műsorokkal képviseltetik magukat. A Pararádió az ingyenes Real One Playerrel, illetve Winamppal hallgatható Shoutcast MP3 formátumokban közvetíti online műsorát, míg a 60 hétre visszamenőleg elérhető archívum kizárólag Real formátumban férhető hozzá. A Miniszterelnöki Hivatal és a Magyar Internet VilágPortál Szolgáltató Kft. közös vállalkozásában valósult meg a Magyar Internet VilágRádió és VilágTelevízió projekt. Az ennek keretében működő rádióadásokat a projekt honlapjáról letölthető ingyenes kliensprogram segítségével lehet hallgatni. Az alkalmazással több mint harminc, javarészt hazai rádió műsorát lehet non-stop nyomon követni. Napjaink trendjének megfelelően a nagyobb kereskedelmi rádiók jelentős részét lehet az interneten keresztül is hallgatni. MP3-ban sugároz a Klubrádió, a Roxy Rádió, míg jelenleg csak a Világrádióval hallgatható többek között a Juventus Rádió, az InfoRádió, a Pilis Rádió, a Radio Café és a Radio Deejay. Néhány héttel ezelőtt megújult kinézettel és tartalommal jelentkezett a Magyar Rádió internetes portálja. A webhelyen a Bartók, a Petőfi és a Kossuth adók élő adását lehet Real One Playerrel éjjel-nappal hallgatni, az egyes műsorok hangos archívumához két hónapra visszamenőleg lehet hozzáférni. Interneten is non-stop hallgatható a jelenleg az éterben nem, csak egyes kábeltévés hálózatokon sugárzó Tilos Rádió műsora. A Tilos a nyílt Ogg Vorbis formátumban közvetíti adásait online a hagyományos modemes, illetve a szélessávú netkapcsolatokhoz igazodó különböző minőségű streamekben. A rádió internetes streamjét a legegyszerűbben Winamppal lehet hallgatni, ugyanis a lejátszó beépített Ogg-pluginnal rendelkezik. A külföldi kínálat A Shoutcast.com-on olyan online rádiók között böngészhetünk, amelyek az MP3-formátumon alapuló, Shoutcast streaming technológiát használják, amelyet többek között a népszerű Winamp lejátszóprogram támogat. A webhelyen netrádiók bőséges listája tárul elénk, de a könnyebb eligazodás érdekében zenei stílusok, illetve a stream minősége alapján is listázhatjuk (például: jazz, rock stb.) az online adókat. Az egyes rádiók nevére kattintva az adott állomás a Winamp lejátszón keresztül jelentkezik be. A Windows Media Player újabb változataiban már helyet kapott egy „Radio Tuner” menüpont, melyre kattintva szintén tetemes mennyiségű netrádiót tartalmazó katalógus tárul a felhasználó szeme elé. A Shoutcasthoz hasonlóan itt is lehetséges különböző stílusok szerint kilistázni a rádiókat, illetve kulcsszavas keresés alapján is megtalálhatjuk a nekünk tetsző állomásokat. A Realnetworks Real One Player elnevezésű lejátszójában a Windows Media Playerhez hasonlóan szintén tetemes netrádiólistában böngészhet a felhasználó, akinek az ingyenes zenehallgatásért cserébe időnként felbukkanó reklámokat kell elviselnie. Mivel nemzetközi szinten számtalan kiváló internetes rádióra lelhet a hálóvándor, rábízzuk a kedves olvasóra a keresés izgalmát. Ugyanakkor nyugodt szívvel merjük ajánlani a BBC által működtetett rádiócsatornák internetes weboldalát, valamint a szintén brit Radio Virgint. Számtalan netrádió közül lehet válogatni továbbá a Radio-Locator oldalon.

Rádiós műsorletöltés – korlátozva Népszabadság, 2006. november 10. http://nol.hu/archivum/archiv-423995 A Magyar Rádió megszüntette azt a lehetőséget, hogy a honlapján lévő hangtárban fél évre viszszamenően bárki szabadon letölthesse a műsorait. Kabarét és zeneműveket. Ezeket töltötték le leggyakrabban interneten a Magyar Rádió adásai közül, amíg lehetett. Novembertől ugyanis radikálisan korlátozta a közrádió az online hangtár szolgáltatását. Lementeni már nem lehet műsorokat, csak meghallgatni, a korábbi fél év helyett pedig csak a legutóbbi két hét adásait rakják fel az intézmény honlapjára. A letöltésnek megvolt az az előnye, hogy ha valaki nem tudta meghallgatni a kedvenc műsorát, azt utóbb pótolhatta, ráadásul az adásba tetszőlegesen bele lehetett gyorsítani, vagy akár vissza is lehetett tekerni. Az időeltolódás áthidalására is jó megoldás volt ez. A Kanadában élő Varga Zsuzsanna szerint a Magyar Rádió a világ élvonalában volt ezzel a szolgáltatással, mert még a BBC-ről is csak nagyon kevés adást lehet letölteni, miként az amerikai rádiókról se nagyon. Úgy látja, hogy egy közszolgálati rádiónak éppen annak kellene egyik céljának lennie, hogy minél szélesebb réteghez szóljon. Azt a szolgáltatást szintén hiányoló ifjabb Gőz József is elismeri, hogy a szolgáltatást használók száma korlátozott volt, de a hangtár szerinte mégis nagyszerű fegyver volt arra, hogy a sokszor maradinak titulált közrádió felvegye a versenyt a modernség mázával leöntött „egyszer használatos, eldobható” médiaszeméttel. Such György rádióelnök szerint a mostani helyzet átmeneti. Élőben most is hallgatható a műsor. Letölteni pedig biztosan lehet majd újra műsorokat, ám arra kevés esélyt ad, hogy fél évre visszamenőleg teljesen szabadon hozzáférhetővé tegyék a hangtárat. Úgy tudjuk, hogy egy minimális – nagyjából egy tévéműsorba küldött SMS árának megfelelő – díj bevezetését fontolgatják arra az esetre, ha valaki mondjuk Ligeti Requiemjét töltené le a rádió archívumából. Such szerint a rendszer jogi, műszaki és pénzügyi újragondolása még tart, így addig korai lenne erről nyilatkozni. Ugyanakkor megjegyezte: a közrádió elsősorban tartalom-előállításra és annak analóg módon való terjesztésére kapja egyelőre az adófizetők pénzét. Minden más terjesztésnek többletköltsége van. Mint meséli, vannak, akik magánarchívumot hoztak létre. Egy hallgató például azzal támasztott alá a panaszát, hogy szívesen mellékeli az általa letöltött anyagok listáját. Ez ezer tételből áll.

Bodó Balázs: A retardált archívum Élet és Irodalom, 2007. január 5. 1. sz. http://www.es.hu/pd/display.asp?channel=AGORA0701&article=2007-0108-0102-53HTTV Az eddigi fél év helyett két hétre szűkült az adópénzből fenntartott, közszolgálati Magyar Rádió internetes archívumának „emlékezete”. Such György rádióelnök szerint javulás a jövőben sem várható. A Népszabadság információi szerint elképzelhető, hogy a jövőben az archívum emelt díjas sms fejében lesz használható. 1 Ez a lépés nemcsak a világban tapasztalható trendekkel megy szembe, de ellentétes mindazzal, ami egy közszolgálati adó feladata a XXI. században, Magyarországon. A korlátozás és fizetőssé tétel helyett az egyetlen helyes út a bővítés, az ingyenes hozzáférhetőség technikai lehetőségének fenntartása, a jogi hozzáférhetőség javítása. A Magyar Rádió (és ha már itt tartunk a Magyar Televízió) akkor is a magyar kultúra legfontosabb intézménye, ha csak egy százalék hallgatja, vagy az épp aktuális hatalom szégyentelen kiszolgálója. Adóból való finanszírozását semmi más nem indokolja, mint az a tény, hogy a rádiónak, kereskedelmi versenytársaival szemben, olyan tartalmak, értékek, hangok megszólaltatása is feladata, amikkel a kereskedelmi logikára épülő rádiók nem tudnak és/vagy nem akarnak foglalkozni. Az MR azért kapja tőlünk a pénzét, hogy olyan tartalmakat is sugározzon, olyan társadalmi csoportokat is megszólítson, amik és akik kívül esnek a hirdetők 18-43 éves, aktív kereső célcsoportján. Ha nem így lenne, kereskedelmi rádiónak hívnánk. Az internet előtti világban a rádió elsődleges funkciója a folyamatos élő adás biztosítása volt. Emellett a funkció mellett hajlamosak vagyunk elfeledkezni egy másik, legalább ilyen fontos funkcióról: az archívum építéséről, fenntartásáról. A Magyar Rádió archívuma a modern kori Magyarország egyik legfontosabb kulturális intézménye, a XX. század politika-, társadalom- és kultúrtörténetének pontos lenyomata, őrzője. (György Péter: Élő archívum- III., ÉS, 2002/7.) Az internet mindennapossá válása ezt a két funkciót azzal segíti, hogy lebontja a fizikai akadályokat mind a műsorsugárzás, mind az archívum hozzáférhetősége elől. Az on-line adás teszi lehetővé, hogy külföldről is követni lehessen az otthoni eseményeket (újrarajzolva ezzel a magyar kulturális közösség földrajzi határait), az on-line archívum teszi lehetővé, hogy áthidalható legyen nemcsak a kilencórányi, de akár hathavi időeltolódás is (átalakítva ezzel a kulturális emlékezet időbeni kiterjedését). A Magyar Rádió erre érzékeny munkatársai (köztük mindenekelőtt Ferenczi Imre) az elsők között ismerték fel az internet és az on-line archívum adta lehetőségeket, nem lehetünk elég hálásak nekik ezért. Mi egy közszolgálati adó feladata az on-line korban? A rádió vezetője szerint „a közrádió elsősorban tartalomelőállításra és annak analóg módon való terjesztésére kapja egyelőre az adófizetők pénzét”. Tévedés. Az MR feladata éppen az lenne, hogy újradefiniálja a közszolgálatiság fogalmát egy olyan mediális környezetben, ahol a közszolgálati rádiónak nemcsak a magyar, kereskedelmi és közösségi rádiókkal, magyar és kereskedelmi televíziókkal, a külföldi kereskedelmi rádiókkal és televíziókkal kell versenyben maradnia, de az interneten elérhető magyar vagy külföldi forrásból származó audiovizuális tartalmak mindent elsöprő kínálata is a hallgató/néző figyelméért versenyez. Nyitott kérdés, hogy ha nem lenne, szükséges lenne-e létrehozni egy közszolgálati adót az interneten, ahol elvileg mindenki, aki internetezik, szabadon megszólalhat. De ha már vannak, léteznek, mert megörököltük őket, nem kérdés, hogy a meglévő közszolgálati intézményeknek jelen kell-e lenniük az on-line tartalomkínálatban. Ez a jelenlét nem korlátozódhat az élő adásra vagy a kéthetes archívumra. Ennek a jelenlétnek azt kell céloznia, hogy minden, ami valaha a közszolgálati intézményekben (MR, MTV, MTI) létrejött, digitális formában elérhető legyen a magyar nyelvű közönség számára. Ezt a célt tűzte ki a brit közszolgálati adó, a BBC, amikor úgy döntött, a BBC televíziós archívumát digitális formában hozzáférhetővé teszi. Az ötszáz adást elérhetővé tevő tesztprojekt eredményeinek kiértékelése ezekben a hónapokban zajlik. 2 Az MR vezetőjének döntése, hogy e versenyben ő nem vagy csak indokolatlanul korlátozva kíván részt venni, elfogadhatatlan. Miért mindent, miért ingyen, és miért nem emelt díjas sms-ért? Tisztában vagyunk vele, hogy a Magyar Rádió archívuma nemcsak kulturális értelemben, hanem piaci szempontból is érték, és ezt az értéket, megfelelő garanciák mellett, ha lehet, bevételre kell váltani. A bevételt azonban nem az otthoni felhasználóktól kell remélni. Az archívumot saját örömükre, okulásukra használó, otthonról adásokat (akár ezerszám) letöltögető felhasználókkal e használatot kétszer megfizettetni védhetetlen rablás. A befizetett adóforintjaikon keresztül a magyar állampolgárok kifizették a műsor előállításának, sugárzásának, analóg és digitális archiválásának minden költségét. Másodjára is megfizettetni ezt a költséget velük, velünk nem lehet. És nem csak azért, mert mindez igazságtalan. De azért sem, mert a rádió archívuma (akárcsak a könyvtárak) azért kap adópénzt, hogy aztán senki ne szorulhasson ki a kulturális javakhoz való hozzáférésből csak azért, mert alacsony jövedelmű. Nem kívánjuk Such Györgynek, hogy akárhányszor könyvtárba megy, egy emelt díjas sms-nyi öszszeget kérjenek tőle minden kikölcsönzött könyvért, de mégannyira sem kívánjuk ezt azoknak, akiket minden ilyen díj kizár a kulturális javak hozzáféréséből. A Magyar Rádió archívuma ugyanis mindazoké, akik ezt a saját zsebükből kifizették: a magyar adófizetőké. Akkor is, ha a webes statisztikák szerint 2006-ban jó esély van arra, hogy átlépje az egymilliót az archívumból letöltött oldalak száma. Az egymillió oldalletöltés 3×180 Ft/sms=180 millió forint talált pénz (amit esetleg az archívum fej1 2

Rádiós műsorletöltés – korlátozva, Népszabadság, nov. 11., elérhető az interneten (ingyen): http://nol.hu/cikk/423995/ http://creativearchive.bbc.co.uk/news/archives/2006/09/hurry_while_sto.html

lesztésére lehet felhasználni) azonban rossz kalkuláció. Az MR valószínűleg akkor sem jut szignifikáns bevételhez az archívum fizetőssé tételéből, ha azt végül bevezeti. A mostani kéthetes limit nyilván azért ennyi, mert erre az időszakra koncentrálódik az archívumi letöltések túlnyomó része. 3 A maradék (becsléseink szerint húszszázaléknyi) kereslet túlnyomó része vélhetőleg azonnal eltűnik, 4 amint fizetnie kell, hiszen annyi minden más ingyenes, izgalmas, okos, felkészült forrás van még on-line. Az archívum fizetőssé tételének árát azonban mindenki megfizeti: azok, akik az archívumot kutatásra vagy oktatási célból szeretnék használni, de nem tudják; azok, akik információt keresnek, de az nem hozzáférhető; azok, akik a piacon nem vagy csak drágán megszerezhető tartalmak iránt érdeklődnek (legyenek azok Ligeti Györgyfelvételek vagy Rádiókabarék); azok a rádiós szerkesztők, akik így hallgatókat vesztenek; azok, akik végül mégiscsak fizetnek másodjára azért, amit egyszer már kifizettek – tehát mindannyian, akár használjuk aktívan az archívumot, akár nem. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy annak a kereskedelmi vállalkozásnak, amelyik piaci lehetőséget lát az archívum újrafelhasználásában, ne kellene megosztani a piacon realizált profitját az archívummal. Az MR kérjen pénzt a kereskedelmi célú felhasználásokért, tegyen meg mindent, hogy az archívum nyitva álljon mindenki előtt, aki képes azt profitábilisan felhasználni. A BBC Kreatív Archívum5 modellje, az archívum kereskedelmi értékesítése pont ezt a modellt ülteti át a gyakorlatba: az archívum minden brit állampolgár számára szabadon hozzáférhető, az onnan letöltött anyagok átalakíthatók, feldolgozhatók, remixelhetők, más anyagokba bedolgozhatók, amíg a felhasználás nem profitszerzésre irányul. A kereskedelmi célú felhasználás viszont pénzbe kerül. A szabad, ingyenes, nem kereskedelmi célú felhasználás a lehetséges piaci potenciál legfontosabb indikátora, ez jelzi a piaci szereplőknek, milyen javakra van esetleg igény a piacon is. A közpénzből finanszírozott, közszolgálati archívum kapuit minél szélesebbre kell tárni. A hathavi elérhetőséget nem szűkíteni kell, hanem az archívum digitalizálásával bővíteni. Az archívumi anyagok lementését, felhasználását, adott esetben átalakítását nem megakadályozni kell, hanem a megfelelő jogi konstrukció6 kidolgozásával megengedni,7 támogatni, bátorítani. Ezt követeli a finanszírozás módja. Ezt követeli a közszolgálatiság jelentése. Ezt követeli a piaci értékesítés igénye. Ezt követeli a józan ész.

3

4 5 6 7

A rádió oldalainak látogatási statisztikája a http://www.webstats4u.com/s?interval=day_peryear&tab=1&link=2&id=2196836 címen (ingyen) elérhető. Az egymilliós oldalletöltés természetszerűleg nem jelenti azt, hogy ugyanennyi műsort töltöttek volna le az archívumból, de a pontos érték ismerete híján nem spekulálunk, inkább feltételezzük a legjobb esetet. Azaz az archívummal szemben támasztott kereslet árrugalmassága negatív, azaz az árnövekedés csökkenést idéz elő a keresett mennyiségben. http://creativearchive.bbc.co.uk/ ABBC Kreatív Archívum például a hazánkban is honosított Creative Commons (Nevezd meg! Ne add el! Így add tovább!) licenc egy speciális verziójának segítségével ad engedélyt az archívumi anyagok nem kereskedelmi célú felhasználására. Korábban elképzelhetetlenek tűnt, hogy nagy, kereskedelmi tartalomtulajdonosok engedélyt adjanak arra, hogy a felhasználóik mindenféle térítés nélkül felhasználhassák a szerzői jog által védett videorészleteket, zenéket saját, interneten közzétett tartalmaik előállításához. Az internetes videoarchívum, a YouTube és a Sony BMG között létrejött megállapodás szakít azzal a bevett gyakorlattal, hogy a jogtulajdonos megtiltja a tartalmak felhasználását, és megnyitja a felhasználók előtt a SONY katalógusának bizonyos részeit szabad felhasználásra. Lásd a YouTube sajtóközleményét, ami elérhető az interneten (ingyen) a http://youtube.com/press_room_entry?entry=2cwCau7cKsA címen

György Péter: Élő archívum – III. –– Hangok a múltból Élet és Irodalom, 46. évfolyam, 07. szám http://www.es.hu/pd/display.asp?channel=PUBLICISZTIKA0207&article=2003-0103-2315-35YWYO Egykor, a magnetofon feltalálásáig, illetve elterjedéséig az élő és a stúdiófelvételeken rögzített zene közötti határ élessége és mélysége egyaránt befolyásolta az ízlés, a divat és a kánon alakulását. A stúdiófelvételek készítése intézményekhez kötodött: a lemeztársaságok és a rádiók uralma a felvételek előállításának és terjesztésének ellenőrzése feletti kizárólagosságában állott. A lemezgyűjtő így részben kiszolgáltatott és passzív hallgató volt, a tömegek ízlését a cégek a rádióműsorokkal, majd a filmekkel befolyásolták, de a határ ténye azonos maradt: a felvételek készítése magánemberek számára gyakorlatilag elképzelhetetlen volt. (Lehetett persze privát stúdiókban dalokat felénekelni, s ugyanott lemezeket vágatni, de ezek nagy példányszámban való előállítása, akár a művészek, akár a közönség számára, reménytelen lett volna. A privát lemez szó szerint kuriozitás volt és maradt.) A magnetofon tehát a szabadság eszköze lett: éppúgy a fogyasztó cselekvési terét növelte, mint manapság az MP3 file-ok. A forradalom lényege a hangrögzítés felszabadításában állott: a fogyasztók egyik napról a másikra aktív gyűjtők lettek, akik – csakúgy, mint ma – vadul cserélték a felvételeket, másolat másolatot követett. Ráadásul – a mai remix őseként – a magnófelvételek gyorsan lehetővé tették a műsorszámok sorrendjébe való beavatkozást, egy-egy szalag önálló gyűjtemény, ha kellett, alkotás is lehetett. Kovács Csaba barátom, aki a harmadikon lakott, olyannyira el volt bűvölve például a Rain and tears című, Aphrodite’s Child-számtól, hogy egymás után húszszor felvette egy szalagra, amit aztán épp addig hallgatott, amíg a szerelem el nem múlott. Mindenekelőtt hadd utaljak arra, hogy amikor az élő archívumról beszélünk, akkor a még mindig fellelhető, magántulajdonban lévő magnószalagok százezreit én például roppant fontos leletnek, kordokumentumnak, gyűjtésre és – esetenként – archiválásra érdemes tárgyaknak tartom. A magam részéről úgy gondolok a szalagok tengerére, mint egy felállításra váró Nemzeti Hangarchívum alapjára, a mikrotörténelem egy máig feltáratlan birodalmára, megannyi lehetséges forrásra. Csak az egyes szalagok gyűjtői, tulajdonosai a megmondhatói, hogy egy-egy lakás mélyén mennyi autentikus, esetenként egyedi felvétel rejlik, hány soha nem hallott csoda merül el – pusztán azért is, mert a lejátszásra alkalmas eszközök is múzeumizálódtak. Az amatőr filmeket ma már olyan rangos alkotók gyűjtik, illetve autonóm műalkotásként illesztik a kánonba, mint Forgács Péter, akinek munkássága egy valaha felépülő audiovizuális archívum fontos és megkerülhetetlen fejezete. De az amatőr hangszalagok tengere vár meghallgatásra, gyűjtésre – s megannyi máig tisztázatlan szempont vár közös elemzésre. Hosszú-hosszú évekkel ezelőtt egy budai magánlakás mélyén Másik János elénekelte Ady Endre Budapest éjszakája szól című versét – két, Cseh Tamással közösen írott dal között. Úgy emlékszem, hogy Másik János őrizte saját magnóján a felvételt. Vajon megvan-e még? A magnetofon uralma hosszú évtizedekig tartott, még Galambos Lajos karrierjének korai szakaszában is az ellenkulturális disztribúció volt a legkülönösebb vonatkozása annak a tömegkultúrának, amely az akkori hivatalos kánonból kiutasításra került. Lajcsi dalai igen egyszerűek voltak, terjesztési módszere viszont avantgárd volt. Vannak példák, amelyek jól mutatják, hogy mit is jelent a magnetofon által lerombolt határfal: olyan, egykor élő zenékre gondolok, amelyek javarészt ott maradtak a múlt mélyén, mert épp senki sem találta érdemesnek, hogy lemezeket készítsen belőlük. Ilyen zene volt például Tóth Menyhért (Menyus) zongorajátéka és éneke – ő többek között a saját számait énekelte –, amely eleddig leginkább a zenei lexikonokban volt olvasható. Tanulmányokban, amelyek a háború utáni pesti éjszaka zeneszociológiáját, az egykori mindennapi élet mára elsüllyedt Atlantiszát elemezték. (A pesti éjszakák – ez egyébként egy igen jó szám volt.) Három hete, egy péntek éjjel a Petőfi rádióban aztán meghallottam Tóth Menyhért (Menyus) hangját. Történt, hogy a kiváló Körmendy Vilmos, a zongorista egykori jó barátja kapott egy CD-felvételt a művésztől, aki ma Kaliforniában él, s immár hetvenévesen feljátszotta egykori dalait – mintegy átörökítendő életművét. A felvétel – így működik egy archívum anélkül, hogy azt megalapítanák – felkerült a Magyar Rádió honlapjára, ahonnan én – némi baráti segítséggel – letöltöttem azt, s e helyütt is állítom és ígérem, hogy azokkal semmiféle kereskedelmi copyright jogot sértő tevékenységet nem folytatok. De hát túl a kuriozitáson, miért is olyan rendkívül figyelemre méltó Tóth Menyus felvétele? Nos, mindenekelőtt azért, mert a művész ugyan a minap énekelte fel azokat, de a dalok előadásmódja, dallamviláguk és – végül, de nem utolsósorban – szövegük kétségtelenül magán viseli az autenticitás bizonyos jegyeit. A hallgatónak az a benyomása támad, hogy egyik pillanatról a másikra visszaszáll egy általa alkalmasint meg sem élt korba: mintha maga a háború utáni Budapest éjszakája szólna. Ott vannak persze az egykor készült hanglemezek, amelyek ma is hallhatóak – hiszen érdemesek voltak a lemezkészítésre –, ám ennek a kései felvételnek a hangzása más. Az egykori élő zene szólal meg – s válhat az egykori múlt egyik pillanatról a másikra ismét a kortárs kultúra részévé. Minthogy az ÉS elsősorban a Gutenberg-galaxis része, az olvasók kedvéért e megfáradt, rekedt hang különös vonzásáról csupán beszámolni tudok, idézni pedig a szerző saját szövegeit idézhetem. „Szép volt, egy illúzió, / elszállt, talán ez a jó, / szép emlék marad az egész, / nem volt ez egy nagy szerelem, / nem volt ez egy veszedelem, / elszállt csendben és kész, / és mégis néha hogyha rá gondolok, / megtelik a két szemem könnyel, / rohannék a telefonhoz, / felhívnám az ismert jellel...” Senki sem állíthatja, hogy ez a vers különösebb irodalmi érték lenne, de nem is erről van szó. Sokkal talányosabb dologról: egy, a dolgok rendje szerint a technika előtti korból származó, s az idők múlásával eltunő hang – technológia általi – hirtelen feltámadásáról. S ez a feltámadás egyben tanúbizonyság. Nem várt lehetőség, az archeológiai leletek bizonyossága: egy régmúlt idő egyik mozzanatának érzéki közelbe kerülése. A textuális és kanonizált emlékek

kórusán túl hirtelen előkerül egy nem ismert felvétel: új lehetőség a korról való beszédre. Tudjuk, hogy a háború utáni pesti éjszakák zenei paradicsomot kínáltak. Az MDP sorra foglalta el a mindennapi élet egyes területeit: a munka világa, a tulajdon, a politikai élet, a média – mind sorra került. S még hosszú időn át – túlélőként – ott volt az éjszaka: az a mélyvilág, amelyet eleinte akár még érdemesnek sem tartottak arra, hogy legázolják. Akik nem jutottak be a hivatalos archívumokba, akikkel nem készültek lemezfelvételek, azok egy ideig még énekelhettek. Mint oly sokszor: a kulturális termelés peremén élők emlékezetét csak kevés nyom őrzi, a szövegek inkább csak a hajdani létformáról való híradásként érthetőek. Ami egykor a média és a politika alatt létezhetett, s el is süllyedt, az – visszatérve – egy másik, immár jóval tágabb és nyitottabb kánon része lehet. Tóth Menyhért (Menyus) visszatérése a kortárs magyar audiokultúrába csupán egyetlen apró mozzanat. Azt mutatja, hogy a modern digitális technológia nemcsak a jövőt, hanem a múltról alkotott képet is befolyásolhatja, illetve átalakíthatja. Egy kései CD-felvétel, egy interneten is létező közszolgálati rádió nyilvánosan elérhető adásai – íme ennyi kell ahhoz, hogy a marginalizáltság megszűnjön, a kánon zártsága felengedjen, az idők mélyére süllyedt múlt egy pillanatra ismét jelen legyen. Az ország tele van archívumokkal, amelyek immár nemcsak a kutatók számára nyitott, néma intézmények többé. A rádió archívuma többé nem egyszerű háttérintézmény. Az új digitális környezetben a mindenkori élő adás csupán egy a lehetséges ajánlatok közül. Az online Magyar Rádió megannyi „hypersound” lehetséges forrása: az egyszerű rádióhallgatás helyett a menüpontok közötti szabad csavargás ideje jött el. Különös élmény: az Idő egy pillanatra nem irreverzibilis. Másrészt az MR példamutató honlapja megannyi magánarchívum létét és – szó szerint vett – megalapítását teszi lehetővé. Vélhetően nincsen senki, aki az MR összes hangfelvételét lementené, s ahogy van, eltenné. Amúgy mire is menne vele? De megannyian lehetnek, s vannak, akik a maguk rádióarchívumát kezdik építeni, vannak, akik operafelvételeket gyűjtenek, ismerek másvalakit, aki világszerte gyűjtött híreket rak el, végül megint másvalaki beszélgetéseket őriz meg. Az én magánarchívumom első darabja Tóth Menyus felvételeiből áll. Köszönet érte Körmendy Vilmosnak.

Kézdi Tamás – Kovács László – Micsik András – Pataki Máté: Elosztott digitális hangtárak a közösségi rádiózásért MTA SZTAKI Elosztott Rendszerek Osztály (DSD) 1111 Budapest, XI. Lágymányosi u. 11. https://nws.niif.hu/ncd2003/docs/ehu/EHU-140.htm Napjainkban a nagy országos rádióadók mellett egyre nagyobb számban jelennek meg kisebb rádióállomások, melyek speciális igényeket illetve közösségeket szolgálnak ki. A StreamOnTheFly európai projekt azt a célt tűzte ki, hogy egy széles körben hozzáférhető szoftverrendszer segítségével olyan elosztott architektúrát valósít meg, amely támogatja a rádióállomások működését, az állomások közti műsorcserét, illetve a műsorok készítését és azok újrafelhasználását. A rendszer tulajdonképpen digitális könyvtárak decentralizált, önszerveződő hálózata, melyben a metaadatok automatikusan replikálódnak. Ehhez a projekt kidolgozott egy Dublin Core alapú metaadat ajánlást illetve az XBMF (Exchange Broadcast Binary and Metadata Format) csomag formátumot, mely rádióműsorok metaadattal társított továbbítását és archiválását teszi lehetővé. Az MTA SZTAKI Elosztott Rendszerek Osztálya által fejlesztett digitális könyvtárakat egy rádióállomás-vezérlő szoftver táplálja anyagokkal, a könyvtár tartalmából pedig a szintén saját fejlesztésű portálrendszerrel lehet válogatásokat készíteni és szolgáltatni. A rendszer további célja a közösségépítés és a vélemények, információk kicserélésének támogatása is. 1. Bevezetés Magyarországon is, ahogy az egész világon, a nagy országos illetve kereskedelmi rádióadók mellett számos kisebb rádió is működik. Ezek céljai különbözőek lehetnek (pl. körzeti, vallási, közösségi rádiók), de mivel sugárzási területük és hallgatóságuk kicsi, műsoraik csak igen korlátozott körben érhetők el. Az internetes rádiókat az Internet elterjedtsége és elérhetősége korlátozza, illetve az, hogy sokan nincsenek még hozzászokva, hogy számítógépen keresztül hallgassanak rádiót. E rádiók műsorainak azonban jelentős része magas színvonalú, és megérdemli, hogy többször és többféle közönség is meghallgathassa. Az európai közösségi rádiók közül páran kísérleteztek különböző együttműkődési formákkal, melyeknek célja műsorok átvétele, megosztása volt, de ezek nem váltak rendszeressé és rutinszerűvé. A tapasztalatok szerint a kis rádióadók közötti együttműködést jelentősen növelni lehetne. A StreamOnTheFly európai projekt, melyben az MTA SZTAKI Elosztott Rendszerek Osztálya is részt vesz, azt a célt tűzte ki, hogy új módszereket keres és demonstrál a rádióadások archiválása, megosztása, kezelése és személyre szabása érdekében. A projekt elemzése azt mutatta ki, hogy a rádiók közti rendszeres műsorcsere legfőbb akadálya a közös technológia és adatformátum hiánya. Hiányzik a rádióműsorok leírására szolgáló egységes metaadat-séma és egy egységes szolgáltatási megoldás. A StreamOnTheFly projekt egy olyan széles körben hozzáférhető szoftverrendszert képzelt el és valósított meg, amely támogatja a rádióállomások működését, a műsorok archiválását, az állomások közti műsorcserét, illetve a műsorok készítését és azok újrafelhasználását. Egy ilyen rendszerrel lehetővé válik például, hogy kisebbségek különböző országokban működő rádiói átvegyenek egymástól műsorokat, hogy hasonló témájú rádiók kicseréljék műsoraikat, de végső soron az is, hogy a hallgató maga szerkessze meg a saját rádióadását, létrehozzon egy teljesen személyre szabott rádiót. A továbbiakban a rendszer felépítését és megvalósítását ismertetjük. 2. A StreamOnTheFly hálózata, a „rádióháló”

1. ábra Egy példa StreamOnTheFly hálózatra

Rádióhálónak hívjuk a cikkben bemutatásra kerülő szoftverkörnyezetet, amely egy többféle komponensből álló elosztott rendszer, a világháló technológiájára épített, és azon belül működő hálózat. A rádióháló háromféle elemből épül fel: csomópontokból, rádióadókból és portálokból (1. ábra). Minden csomópont egy regionális központ és archívum, a csomópontok összessége pedig egy hanganyagokra specializálódott, elosztott digitális könyvtárat alkot. A rádióadók egy kiválasztott (például a hozzájuk legközelebb eső) csomópontba küldik műsoraikat, és azok így bekerülnek a digitális könyvtárba. A portálok ebből az anyagból készíthetnek különféle válogatásokat. A csomópontokba érkező műsorok világszerte egységesen elérhetővé és kereshetővé válnak, és természetesen meg is lehet hallgatni azokat. A rádióháló egyes elemeinek részletes bemutatását a rádióadókkal kezdjük. A projekt egy olyan szoftvereszközt fejlesztett ki, amely hozzákapcsolja az adót a rádióháló egy csomópontjához, valamint segíti a rádióadó mindennapos üzemeltetését is. A műsorok időbeosztása és előkészítese, az adás ütemezése történhet ezzel a szoftverrel is. A műsorok szerkesztői már adás előtt előkészíthetik a műsorok metaadatait, az adás után ezeket véglegesítve, gyakorlatilag „egy gombnyomással” fel tudják tölteni a műsort a rádióhálóra. Az olyan műsorok esetében, ahol nincsenek meg a leadott műsorok digitális formátumban, egy automatikus rögzítő használható. Ez előfordulhat élő adásoknál, vagy ha a rádiónál nincs meg a megfelelő technikai háttér. A szintén projekten belül fejlesztett rögzítő felveszi a teljes adást, azt automatikusan feldarabolja, és az így kapott műsorokat feltölti a rádióhálóra. A csomópontok adják az elosztott rádióháló alap-infrastruktúráját. Egy csomópont adott rádiók műsorait tárolja és szolgáltatja. A műsorokhoz részletes metaadatok és többféle fájl is társíthatók. Például, a hanganyag több formátumban is jelen lehet, és a műsorhoz kapcsolódó fényképek vagy írott dokumentumok is tárolhatók. A műsorok metaadatai automatikusan lemásolódnak a hálózat összes többi csomópontjára. A felhasználók így bármely csomóponton a hálózat teljes anyagát elérik egy egységes felületen keresztül. Lehet böngészni rádióadók vagy témakörök szerint, és keresni a teljes archívumban. Lehetőség van több feltételből összeállított kereséseket futtatni, az ilyen összetett keresőkérdéseket elmenteni és később újra lefuttatni. A felhasználók kedvenclistába gyűjthetnek kiválasztott rádióműsorokat, így azokat máskor is gyorsan megtalálják. A kedvenclistából tetszés szerint kiválasztott és sorbarendezett műsorokat egyszerre meg lehet hallgatni, ez a személyre szabott rádiózás, vagy „önrádiózás”. Terveink szerint hamarosan a magunknak összeállított műsorhoz ízlésünknek megfelelő, véletlenszerűen kiválasztott zenét is lehet keverni. Az egyes műsorokat értékelni is lehet (jelenleg 1-5 skálán). Az értékeléseket és a hallgatási statisztikákat a rendszer a csomópontok között összesíti, és ezt is figyelembe lehet venni a műsorok kiválasztásakor. A szerkesztők a csomóponton is nyomon követhetik műsoraik sorsát egy kényelmes kezelőfelületen, amely mutatja az összes általuk feltöltött műsort és az azokhoz tartozó felhasználási adatokat. Itt is lehet feltölteni új műsorokat vagy levenni régieket. A csomóponton objektum-szinten definiálhatók a jogosultságok, tehát ki lehet alakítani bonyolultabb munka- és felelősségmegosztást a tartalom kezelésére. A portálok alkotják a hálózat utolsó elemét. A portálok a szerkesztők által kiválasztott rádióműsorokat ajánlják a látogatóiknak. Az egyes műsorokhoz kommentárokat fűzhetnek, és még több háttéranyaggal, fényképpel gazdagíthatják a megjelenést. A portál grafikailag is teljesen átszabható. A felhasználók egyenként is meghallgathatják az ajánlott műsorokat, vagy pedig a portál rádióját hallgathatják, amely folyamatosan játssza a portálon szereplő műsorokat egymás után. A műsorokat itt is lehet értékelni, és megjegyzésekre, vitára is van mód. A megjegyzéseket, értékeléseket a portál továbbküldi a csomópontnak, a csomópont pedig a megjegyzéseket e-mailben eljuttatja a műsor készítőinek. A portálok tipikusan kisebbségeket, földrajzi régiókat vagy érdeklődési köröket szolgálhatnak ki. 3. A hálózat megvalósítása A StreamOnTheFly hálózatnak mindenekelőtt szüksége volt egy közös metaadatsémára. A tervezés idején több induló kezdeményezés is volt metaadatok multimédiához való társítására. Ezek definiálták a metaadat-sémát, és azt is, hogyan kell a multimédiás tartalomba beágyazni, vagy ahhoz hozzárendelni a metaadatokat (lásd pl. SMPTE, AAF, MPEG-7). Ezenfelül a sémák gyakran a leírandó objektumokat is meghatározták, azokat hierarchiába szervezték, a leíráshoz használható paraméterek lehetséges értékeit is részletesen szabályozták. Ezek nagy szervezetek, országos adók számára készült igen összetett megoldások voltak, és a projekten belüli alkalmazásuk nem tűnt célravezetőnek. A projekttel kapcsolatot tartó rádiók is jelezték, hogy egy egyszerűbb megoldást szeretnének. Erre a European Broadcasting Union (EBU) „alap metaadatok rádiók számára” című ajánlása tűnt megfelelő kiindulópontnak. Ez az ajánlás azt írja le, hogyan használják a rádiók a Dublin Core metaadatsémát rádióműsorok leírására. A StreamOnTheFly projekt részt vett egy Shared 2. ábra Online Media Archive nevű kezdeményezésben, melyben más médiahálózatokkal és amaXBMF csomagformátum tőr szervezetekkel (pl. AMARC, OneWorld) együtt tovább finomítottuk, konkretizáltuk az EBU ajánlását. Így jött létre a SOMA metaadatséma, amelyet a StreamOnTheFly hálózat is támogat. A metaadatsémán túl szükség volt egy adatcsere formátumra is, ez a projektben az XBMF (Exchange Broadcast Binary and Metadata Format) nevet kapta. Az XBMF egy konténer formátum, mely tartalmazhatja a hanganyagot többféle formátumban, a metaadatokat XML formátumban, és a további kapcsolt fájlokat is (2. ábra). A rádióadók XBMF-be csomagolva küldik el a műsorokat a csomópontoknak, tehát ez a formátum nem csak az archiválásnál jelent segítséget, hanem a műsorok továbbításánál is. A hálózaton belül minden csomópontban replikálódik a hálózat összes metaadata. Ez szükséges a gyors és megbízható egységes hozzáféréshez és kereshetőséghez. A jóval terjedelmesebb hanganyagok azonban csak egy csomóponton táro-

lódnak, a készítő rádióállomás szerint. Ha a hanganyagot egy másik csomóponton vagy portálon akarják meghallgatni, akkor a hálózat az eredeti csomóponttól kiindulva automatikusan továbbítja a hangfolyamot (stream) akár több csomóponton keresztül is a hallgatóhoz (3. ábra). A hálózat kialakítása decentralizált és önszervező módon történik, mely illik a közösségi rádiózás működéséhez. A hálózatban nincs központi vagy kiemelt szerver. A csomópontok szomszédi viszonyban állnak más csomópontokkal, mely kölcsönös megegyezés alapján jön létre. Ezeken a szomszédsági láncokon keresztül terjed az információ a hálózatban oly módon, hogy a szomszédok rendszeresen kicserélik egymással az új és módosított metaadatokat. Ha csomópontok leállnak vagy egy időre kiesnek, a hálózat összes többi csomópontja működőképes marad, és az információáramlás is folytatódik (a szomszédsági gráftól függően). Mivel a csomópont csak a szomszédaival kommunikál, egy új csomópont csatlakozásához csak az kell, hogy egy csomópont elfogadja szomszédjának. Egy peer-to-peer hálózat épül fel így, bár ennek kapcsolati gráfja jóval kevésbé dinamikusan válto3. ábra zó, mint az ismert peer-to-peer fájlmegosztó hálózatokban (Gnutella, Kazaa, stb.). A csomópontok peer-to-peer A hálózat elemeit nyílt technológiák és szabad szoftverek felhasználásával hálózatot alkotnak fejlesztettük ki. A keretrendszer PHP-ban íródott és Postgres adatbáziskezelőt használ. A felhasználói interfészek web böngészővel használhatók, kivéve a műsorok hallgatását, amelyre tetszőleges MP3 vagy OGG/Vorbis stream fogadására képes lejátszó használható (pl. WinAMP, XMMS). A stream-ek továbbítását icecast és Tamburine szoftverek végzik. A komponensek közötti kommunikációra XML-RPC protokollt használunk. A hálózat főbb elemei szintén szabadon hozzáférhetők lesznek. 4. Összefoglalás A rádióháló felépítésével a célunk egy önszervező közösségi rendszer kialakítása, amely remélhetően „önálló életre kel”, és megteremti a saját kommunikációs és működési szokásait. Így remélhetőleg a rádióháló segít új együttműködési formákat is kialakítani a médiakészítés és sugárzás területén. A rádióháló tervezésekor nagy hangsúlyt kapott a nyíltság és önszerveződés, mint alapelvek, amelyek a decentralizált hálózati felépítésben, szabad szoftverek és nyílt protokollok alkalmazásában és megalkotásában nyilvánulnak meg. A rendszer sok nyitott pontot hagy, ahol a rádióháló nyílt protokollokon keresztül kommunikáló új komponensekkel bővíthető. A kidolgozott hálózati minta természetesen nem csak rádiók esetén alkalmazható, hanem más audiovizuális vagy multimédia tartalomra is. Sok közös pont érzékelhető a magyarországi NAVA (Nemzeti Audiovizuális Archívum) projekttel, melyről sajnos csak jóval a projekt tervezési fázisa után szereztünk tudomást. A NAVA sokkal nagyobb hangsúlyt fektet a jogi szabályozásra, és inkább egy központosított, „működtetett” rendszert körvonalaz. Érdekes lenne látni a NAVA és StreamOnTheFly elképzelések összehasonlítását, valamint tanulmányozni a két eltérő rendszer által generált jövőbeni felhasználási mintákat. A StreamOnTheFly hálózat csomópontjai az elkövetkező hónapokban fognak megnyílni. Több rádióállomás már várja, hogy használhassa a hálózatot. Az MTA SZTAKI a projekt technológiáját Magyarországon is terjeszteni fogja, és egy magyar csomópontot fog üzemeltetni (http://sotf.dsd.sztaki.hu/). Köszönet A szerzők ezúton köszönik a StreamOnTheFly projekt tagjainak segítségét (Public Voice Lab Ausztria, Team Teichenberg Ausztria, MTA SZTAKI Elosztott Rendszerek Osztály). Az IST-2001-32226 számú StreamOnTheFly projektet az EU támogatja. Hivatkozások http://dublincore.org/ – Dublin Core Metadata Initiative http://www.ebu.ch/tech_32/tech_t3293.pdf – EBU Core Metadata Set for Radio Archives (Tech3293), http://soma-dev.sourceforge.net/ – Shared Online Media Archive (SOMA) metadata format 1.0 http://tamburine.dyne.org – Tamburine http://www.streamonthefly.org – StreamOnTheFly project homepage http://sotf.dsd.sztaki.hu/ – Rádióháló demonstrációs csomópont http://dsd.sztaki.hu/ – MTA SZTAKI Elosztott Rendszerek Osztály honlapja

Indítsunk online rádiót! Origo.hu, 2006. január 30., hétfő, 11:12 http://www.origo.hu/techbazis/multimedia/20050420inditsunk.html Tinédzser korában minden bizonnyal sokan eljátszottak a gondolattal: milyen jó lenne saját rádióműsort csinálni. Egy széles sávú netkapcsolat és megfelelő szoftver birtokában egy saját adó útjára indítása gyerekjáték. Cikkünkben online rádiós programokat mutatunk be. A kezdő lépések Az internet elterjedése rengeteg dolgot megváltoztatott, ami azelőtt viszonylag stabilnak és legyőzhetetlennek tűnt. Vonatkozik ez az információcserére, a televíziózásra, a nyomtatott sajtóra, és persze vonatkozik a rádióra. Cikkünkben internetes rádióadások készítését biztosító programokat mutatunk be. A rádiózásban hatványozottan érvényesül az internetforradalom, egészen egyszerű okokból kifolyólag. Egyrészt az MP3 és az OGG formátumok megjelentével a zenei állományok annyira kisméretűek lettek, hogy könnyedén továbbíthatóakká váltak a világhálón akár valós időben is. Másrészt online rádióadást készíteni nagyon egyszerű – nem csak technikai, hanem tartalmi szempontból is. Hiszen ha televízióadást vagy online újságot akarunk otthon szerkeszteni, ahhoz rengeteg anyag és még több munka szükséges, ellenben egy rádióhoz nem kell más, csak sok zene és egy mikrofon, amibe negyedóránként jópofa dolgokat mondhatunk – bár utóbbi nem kötelező, elég a zene is. Harmadrészt az online hobbirádiókat kiemelten támogatják egyes szolgáltatók: rengeteg olyan ingyenes szerver létezik a világhálón, melyek segítségével az egész világba sugározhatjuk netes rádiónk műsorát. Ez persze érdekes ellentmondást vet fel: az Egyesült Államokban az RIAA elszántan üldözi az MP3-fájlok illegális letöltőit, miközben nagy tőkével rendelkező cégek ingyenes netrádió-sugárzási szolgáltatásokat biztosítanak, amelyeken lelkes amatőrök ezrei állítják elő hobbicsatornáik műsorát hétről hétre. Hogyan készítsünk saját csatornát? Az internetrádió működtetéséhez ilyen jellegű szoftverek teszteléséhez három dologra lesz szükségünk: rengeteg zenére (hivatalosan az OGG formátum a legális), megfelelő szoftverre s egy olyan szerverre, ahová továbbítani lehet magát az adást, hogy leendő hallgatóink hozzáférhessenek. Az OGG formátum használata nem jelenthet gondot, rengeteg ingyenes konvertáló szoftver van a neten, mellyel CDről lementett WAV vagy MP3 zenefájlokat könnyedén OGG kiterjesztésűre alakíthatjuk át. Az adás (stream) továbbítására az egyik legnépszerűbb szolgáltatót, a ShoutCastot választottuk. Három napig működő „próbarádiónk” neve hungarianoldies volt, régi magyar slágereket sugároztunk a külföldön élő magyarok legnagyobb örömére. Tesztjeink során főleg az automatizmust és a kényelmi szolgáltatásokat figyeltük, hiszen rádióadást készíteni megterhelő munka, és senki nem várhatja el, hogy egy hobbirádiós napi 24 órát üljön a számítógép előtt. Szintén fontos szempont volt, hogy mennyi extra funkciót tartalmaz egy-egy szoftver, azaz tudunk-e vele például effekteket vagy rádiószlogeneket (spot), előre felvett riportokat és hasonlókat leadni. Szintén hasznos, ha a program tartalmaz ún. auto-punch-in funkciót (azaz ha belebeszélünk a mikrofonba, akkor automatikusan lehalkítja a zenét), vagy például fadeeffektusokat (zenék átúsztatása). A keverőszoftvereken, zeneszámainkon és mikrofonunkon kívül más dolgokra is szükségünk lehet, főleg ha egy professzionálisnak hangzó, igényes rádióállomást szeretnénk üzemeltetni. Az egyik legfontosabb a „promó”, szakmai műszóval a tücsök. Ezek apró audioklipek, többnyire a 1. ábra A Pirate Radio kezelőfelülete rádióállomás nevével és mindenféle hangzatos effektekkel. Ha a ShoutCastot választjuk szolgáltatónak, könnyű dolgunk van, tőlük ugyanis letölthetünk pár ilyen profi tücsköt. Amennyiben saját klipeket akarunk készíteni, akkor szükségünk lesz valamilyen hangszerkesztőre – pl. a Crystal vagy a SoundForge –, ahol effektjeinket és mikrofon segítségével rögzített szlogenjeinket összemixelhetjük. A tücskök mellé esetleg szükségünk lehet egy voice-pitch szoftverre: ezek – például az AV Voice Changer1 – olyan különleges programok, amelyek a hang magasságát változtatják meg. Segítségükkel nem csak saját hangunkon beszélhetünk, hanem női, férfi vagy akár robothangon is – kvázi megspórolva a rádiós hírolvasó hölgyek alkalmazását. A találó Pirate Radio2, azaz kalózrádió névre hallgató ingyenes szoftver két dologra is használható: egyrészt mások által üzemeltetett adásokat hallgathatunk vele, másrészt mi magunk is készíthetünk vele saját „kalózadót”. A két funkciót egyszerű és jól kezelhető felületbe sikerült integrálni – két gomb, a „radio” és a „tunes” segítségével váltogathatunk közöttük. Az elsővel hallgatni, a másodikkal pedig készíteni tudjuk a rádióadást. A zenehallgatás nagyon egyszerű: egy ka1 2

http://www.audio4fun.com/ http://www.pirateradio.com/

tegóriánként csoportosított listából választhatunk az adások közül, majd duplán klikkelve az állomás nevére máris hallgathatjuk a szóban forgó adást. A szoftver ingyenes verziója sajnos nem tartalmazza a saját adó működtetésének lehetőségét, így csak rádióhallgatásra és médiafájlok lejátszására használható. Az alapvető funkciókon kívül nem tartalmaz semmi extrát – arra azonban tökéletes, hogy megismerkedjünk az online rádiók világával. Ha már eleget hallgattuk a Pirateradio, a Winamp vagy a REAL internetes rádióit, és úgy döntünk, ideje belevágni egy saját állomás elkészítésébe, eleinte egyszerű szoftverekkel érdemes próbálkozni. A DRS20063 tökéletes erre a célra: elég egyszerű ahhoz, hogy ne menjen el a kedvünk az egésztől, viszont sok szolgáltatást tartalmaz, így gyakorlatilag egy teljes értékű rádió2. ábra adást barkácsolhatunk össze vele. A DRS arra is alkalmas, hogy a közösség DRS2006 (azaz a többi DRS-t használó önjelölt DJ) rádióit hallgassuk – évente kb. 1000 állomással bővül a lista, lesz tehát miből választani. A szoftver legfőbb előnye, hogy alapjaiban véve egy ún. radio automation system, ami gyakorlatilag annyit tesz, hogy teljesen automatizálhatjuk saját kis rádiónk adásait: akár hetekre otthagyhatjuk a bekapcsolt gépet, a DRS biztosítja a folyamatos adást. Ha teljes értékű rádiót szeretnénk készíteni – reklámokkal, kívánságműsorral és minden egyébbel –, több lehetőségünk is van: a szoftver ugyanis moduláris felépítésű, ami azt jelenti, hogy további modulokat megvásárolva egészen addig, míg profi stúdiószoftvert nem varázsolunk az alapcsomagból. További netrádiós programok Ha már úgy érezzük, profik vagyunk az internetes rádióadások terén, és kinőttük az egyszerű hobbiszoftvereket, akkor érdemes kipróbálnunk a SAM4-et. Szolgáltatásaiban az egyik legtöbbet nyújtó szoftverről van szó, melyet valódi rádióstúdiókban is használnak, így kezelése sem túl egyszerű. A program kezelőfelülete teljesen testreszabható: a felhasználó maga döntheti el, funkciói közül melyeket szeretné használni. Bármilyen összeállítást választunk, a SAM felülete valószínűleg hét-nyolc ablakból fog állni. A főablak két szegmensében tudjuk az MP3, WAV, OGG vagy audio-CD formátumú zeneszámokat lejátszani és egymásba úsztatni. A számok közötti átmenet automatikus, viszont teljesen átkonfigurálható. A deck felület tehát az átúsztatás (fade), illetve a lejátszás, pillanatállj és hasonló gombokat tartalmazza – illetve extra funkció gyanánt képes megjeleníteni az MP3- és CD-információkat, beleértve a CD2. ábra borítókat is a könnyebb azonosíthatóság érdekében. A SAM főmenüje És persze itt található még a profi szoftvereknél kötelező cue funkció: ennek segítségével, amíg az egyik deckben szól az aktuális szám, mi a fejhallgatón hallgathatjuk a másik decket anélkül, hogy az adásban menne (ez élő keverésnél hasznos). A második legnagyobb felület a lejátszólista, ami a deck után a legfontosabb dolog minden rádiós dj életében – itt állíthatjuk össze zeneszámaink listáját, valamint egy csúszka segítségével lejátszásuk gyakoriságát. Emellett különböző kiegészítő opciók használatára is lehetőség van: meghatározhatjuk, hogy egy zeneszám nappali vagy inkább esti órákban kerüljön lejátszásra, s beállíthatunk hangulatértéket is, amely a zeneszámok kategorizálását könnyíti meg. Az egyes zenefájlok nevei mellett azt is leolvashatjuk, hogy az adott szám milyen gyakran került lejátszásra, vagy a hallgatók hányszor szerették volna azt hallani, mikor került legutóbb adásba, továbbá megjegyzéseket, dalszövegeket menthetünk el melléjük. A Queue-ban, vagyis a várakozási listában másodpercre pontosan leolvashatjuk, hogy egy-egy adott szám mikor fog megszólalni, s természetesen tartalmát bármikor megváltoztathatjuk, bővíthetjük. Hasznos funkció, hogy a SAM automatikusan kategorizálja zenéinket – ha például valamelyik számot gyakran adjuk adásba, az automatikusan a slágerek közé kerül. A gap-killer gondoskodik róla, hogy zeneszámaink között ne legyen szünet (azaz csend), a search ablakban zenei gyűjteményünkben kereshetünk mindenféle szűrők szerint, a PCI Max Ultra nevű funkció segítségével pedig nemcsak internetes, hanem az éteren át sugárzó rádiót is készíthetünk, ehhez persze szükségünk lesz egy kis hardverre – egy PCI FM adóegységre, amellyel 87.5–108 MHz között lehet sugározni, ám megfelelő engedélyek hiányában Magyarországon ez tilos. Netrádió Winamppal Ha nem szeretnénk komolyabban foglalkozni a rádiókészítéssel, egyszerűbb módon is belekóstolhatunk a tevékenységbe: ehhez csak egy Winamp MP3- lejátszó, s a ShoutCast.com-ról ingyenesen letölthető DSP nevű bővítmény. A plugin elindítása után a Winamp a lejátszási listánkat elküldi a ShoutCast szerverre, amit egy weboldalra linkelve máris mások számára hallgathatóvá tudjuk tenni.

3 4

http://www.drs2006.com/ http://www.spacialaudio.com/