Szeptember majdnem első hétvégéjén a Budapesti Vándor Kórussal volt szerencsém részt venni egy lengyel kórusfesztiválon, Lublinban. Az élmények csak úgy ordítanak az elhallgatás ellen. Az út rövid volt és érdekes, csak 3 nappal előbb kellett indulni, és az indulás előtt még két nappal felkelni, hogy odaérjünk a buszhoz. Rögtön az első napon megtörtént az első színpadra lépés. Több kórus is volt, lévén, hogy fesztiválról van szó. Lehengerlő benyomásaimat nem tudom magamban tartani… A kórusok nevét tudatosam hallgatom el, egyrészt, hogy ne derüljön ki, hogy halvány lila gőzöm sincs róluk, másrészt nehogy lebukjanak. A harmadrészt elfelejtettem. A konferansz bűbáj volt. Saját nyelvén köszöntötte mind az 593 kórust, így már-már úgy tűnt, hogy a kb. 70 évével gyerekkora óta erre a napra készült. Én személy szerint a gödöllői vonatindító vasutas bácsit véltem felfedezni a személyében, oda is mentem megkérdezni, hogy hátha, de azt mondta, hogy „vrgzasztrivhrzd fruvdrogfztszt pladstrovpov” Ez biztos azt jelenti, hogy „úgy se tudom, mit beszélsz, te ganyé”. Felvezetőszövegei alatt sikerrel ötvözte a fegyházi őr és a boxmeccsen hallható beszéddalamszánkózó világbajnok bemondó szövegdallamait. Lengyel létére biztos megörült, hogy van végre pár magánhangzó is a szövegben, így kapva kapott az alkalmon, és végignyomott pár skálát rajtuk, fel, le. Élvezte a dolgot. Pár perc után néha rászóltak, hogy túlságosan kilátszik a fogtömése. Amikor nem használta ki 796 nyelvvizsgájának minden tudását, németül beszélt, de a német kórusnak lengyel kollégáik fordították a dolgot. Úgy motyogott, hogy a fogait még egy profi szúnyogháló is megirigyelhetné. Egy muslinca se tudott átszökni. Mikor bementünk, és le is ültünk a másodiknak megszólaló kórus első, második és harmadik darabja alatt, örömmel konstatáltam, hogy vannak még jó zenészek a világon. A karnagy ránézésre egy pár napja zenei pályán praktizáló, a faluban karnagynak cserépszavazással megválasztott erdei favágó. A kórus pedig sikerrel alkalmazta a 48 egyelő hangközre osztott oktáv pontos alkalmazását. Ebben a rendszerben olvasták már a kottát, megszokásból, így egy kicsit más jött ki, mint amit a szerző valószínűleg hallani szeretett volna. Nem baj. A tenorok küzdöttek a legkitartóbban. A Fő tenor lila fejéhez jól passzolt a szőke haj. Volt egy keresztapa-basszus is, nyolcvan évesen, kicsit ritkuló, ám koromfekete (nem festett, ááááá, dehogy!) hajjal, és napszemüvegben. Gyenge volt a világítás, és így nem nagyon látta a „karnagy”ot. Amikor a többiek lementek, ő még mindig énekelt. Érdekes volt még, hogy pár tag még a koncert idejére sem volt hajlandó lemondani első világháborúban szerzett érdemeiről, így a fél mellkasukat ilyen csillogó bigyók borították, fennakadás nélkül, őszinte ártatlansággal tűzték őket az egyenruhájukra. Egy bottal kellett őket kitámasztani, nehogy eldőljenek. A következő műsorszám a hupikék törpikék lenyúzott bőréből varratott farsangi jelmezt viselő kóruska volt. A nyálas amerikai filmek gospel kórusai jutottak eszembe, de ha előbb látom őket, mint egy gospel kórust a filmen, biztos emlékeznék rájuk… Olyan egységes nyakrángógörcsben szenvedtek, hogy azon csodálkoztam, hogy hogy lehetett ennyi ugyanolyan betegséggel rendelkező embert összegyűjteni. Biztos nem volt könnyű feladat. A karnagynéni csak zongorázott, csak a fellépés ellőtt, a színpad mögött mutatták meg neki, hogy hogy kell 3/4et meg 4/4et ütni, de lányos zavarában, és idegességében nem is figyelt oda, és így próbálta burkolni a hiányosságot. Viszont nem úgy látszott, mint akinek túl nagy lelkifurdalása van, próbált idomulni a testifogyatékos nyak-antistabilitásos emberkékhez, és ő is rákezdte. Szépen rángott ő is. Még a lábával is dobbantott néha, mer’ azért látsszék mán, hogy mégis ő a góré. Aztán jöttünk mi. A konferansz a magyar magánhangzókat még jobban élvezhette, mert valahogy így hangzott: Buuuudapestiiiiiiiii, Váááááááááááándoooooooooor, Kóóóóóruuuuuuuuus. A hangmagasság a sinusgörbe íve körül mozgott, szabad tempóban. Zsuzsa általam sosem látott arckifejezései, és a kórus jó felkészültségének köszönhetően igen
szépen teljesített. Jó volt. Kivonulásra is kaptunk pár szép szót, és bár a két alkalommal két féle vezetője lett a kórusnak, mire leértünk, a bácsi megbizonyosodott, hogy melyik az igazi, és miután megörült annak, hogy Magyarországon milyen gyorsan fiatalodnak az emberek, a Zsuzsa elérhetőségét még a színpadon elkérte. A következő kórus első száma előtt kényelmesen le tudtunk ülni, mert a vezető néni hosszan kínlódott a rablánccal a nyakába akasztott hangvilla színpadra vonszolásával. Szereti a zenét, biztos… Amikor megszólaltak, azt lehetett hinni, hogy egy szép hangú, bár átlagos kis együttesről van szó. A mű felénél viszont az egyik sörhasú basszus penderült előre, és szívszorító áriába kezdett, néhol fütyörészéssel dúsítva. Biztos túl csúnya volt a szöveg. A kórus sem hagyta viszont, hogy elkerülje a közönség figyelmét, így ők színpadi játékba kezdtek. Felváltva veszekedtek, mindig párban, hegyesen bökdösve egymás felé. A kisebb családi perpatvar kellős közepébe keveredett karnagynéni kezdett megijedni, hátra is hőkölt volna, de a hangvilla visszahúzta. A kórus meg közeledett. Az akciófilmbe illő jelenetnek csak a mű vége vetett véget. A következő kórus Bárdos bácsi Hejjigazítsadjával lepett meg minket. Az „Átyám fíjjá” és susogós sejhajok után a végén már véres volt a tenyerünk a vastapstól. Az utánukjövőket jól megviccelte a boxosbácsi, a karnagy beintése előtti századmásodpercben 39edjére is örömmel, és az előző kórusköszöntésekhez hasonló stílusban üdvözölte a kórust, és 83adszor is megkérte, hogy adják elő azokat, de csakis azokat a számokat, amikkel készültek, de ne többet, mert… Miután lementek, a következő zongorakísérő bácsi heves harcot vívott vasutassal a színpadra jutás elsőbbségéért. Lányos zavarával sietett a zongorához, és türelmesen, ám kéztördelve várta, amíg a főnök pár szóban (a kórusban páran ájultan estek össze) összefoglalta a kórus addigi élettörténetét, a 60 fős kórus tagjaira egyenként kitérve. Kezdve a 70 éves, ám még mindig jóképű Michael bácsi bölcsiskori szerelmi történeteitől egészen az utolsó kórustag majdani haláláig. A zongorakísérő úgy tördelte a kezét közben, hogy a kiselőadás végére alig maradt valami, amivel játszani tudott volna utána. Mire véget ért a beszámoló, a bácsi éhes hiéna módjára vetette magát a zongorára, még akkor, amikor a karnagy még hajlongott az ébredező közönségnek. De hát nem volt mit tenni, sietni kellett már, a zongorista elkezdte. Még futtában intette be a még élő tagokat. Az általunk hallott – ha jól számolom – hetedik kórus első ránézésre a helyi zárka szerzeteseiből és apácáiból állt, akik aznap este élték fel életük alatt eltölthető összes szabadidejüket. A karnagy jól bebiztosította magát. Először a hangvillán ellenőrizte titkolt abszolút hallása helyességét, majd a zongorához szaladt, és leellenőrizte, hogy jól működik-e a hangvilla. Ezek a mai hangvillák… Gyorsan hamisodnak. A kopástól. Nem árt az elővigyázatosság. Majd ezek után az első lépéshez hasonlót tett. Lehet, hogy valami közjegyző volt előtte. A jelenléte nélkül mit sem ér a bundalottó. A három kísérlet valószínűleg három különböző eredményt hozott, mert igen bátortalanul lendítette a kezét. Amit hallottunk, az viszont gyönyörű volt. A kórus - természetesen a Budapesti Vándor Kórus után - messze kiemelkedett a többi közül, és szép gyöngyszeme volt az estének, természetesen megintcsak a Budapestiek után. 15 lány, 12 fiú alkotta a kolostorszökevények kórusát. Pontos kezdések és intonációk, a kórus és karnagyának tökéletes összhangjának lehettünk tanúi. Gyönyörű búgó basszusok, és tiszta, nem el-elhaló, nem remegő pp szopránok, máskor egész teret kitöltő, mégsem üvöltő kórus, megint máskor pár fős együtteseket megszégyenítő hangzás, ráadásul mindezen dinamikai és előadásmódbeli különbségek között szabad átjárásuk volt. Egyedül az alt volt hamis néha, és a karnagy mozdulatai nem idomultak a dinamikához, ám ez a kóruson nem hallatszott, a két kódex másolása közti próbák alapos kidolgozása megtette hatását. Egy szoprán idegesített csak. A zárda pedikűröse lehetett. A láb- és kézreszelés közben sem vághatott ennél unottabb arcot. De kívülről fújt mindent. A művek végeztével siettek nagyon vissza, a zárdafőnök
szigorú ember. A lányok csak négykézláb tudták elhagyni a termet, életükben először volt rajtuk tűsarkú. A terem, ahol történt az esemény, igen érdekes volt. A terveit valami kínai, az origamihajtogató versenyben még a selejtezőben kiesett fickó készíthette. A kőmívesek kínkeserves munkával alakíthatták ki a bonyolult, de értelmetlen geometriai formákat. A tervező bácsi biztos elégedett lehetett, de a kivitelező cég valószínűleg csődbe ment. A munkások vagy a zártosztályra, vagy a temetőbe kerültek. Akik túlélték, azok építik 120 éve a Gaudinak a Sagrada Familiaját. Utána vacsora volt. Gyorsan ettünk, mert a körülöttünk sürgölődő tengerészsipkások láttán az ember a Titanicban érezhette magát. Páran pánikszerűen menekültek a kijáratokhoz, és keresték a mentőcsónakok leeresztőkurbliját. Többen beszámoltak, hogy érezték, mikor a jéghegynek ütköztünk. De megúsztuk szárazon. Másnap délelőtt Majdanekbe mentünk, az ottani koncentrációs tábor emlékművéhez, egy ünnepségre. A meghökkentő monstrum többeket nagy ámulatba ejtett. Az ünnepségen a fesztivál majd’ összes kórusa jelen volt. Felálltunk egy óriási lépcsőre, hogy onnan énekeljünk. Mikor megszólalt az előre meghatározott közös kórusmű, azt hittem elalélok. Körülbelül annyit hallottam az egészből, amennyi a szájam bal, kissé szélcsendesebb sarkából kiáramlott. Olyan szél volt. A város 5 fős katonai csapatából verbuválódott 20 fős csimbummzenekar kísérte a Nagykórust. Vezetőjük egy svájcisapkás puskacsőpucoló volt a laktanyából, uszodai úszómesteri síppal a nyakában. Elkezdték. Kb. fele akkora tempóban, mint ahogy a kórusok jelentős része elképzelte. Nagy szerencsénkre volt ott pár karnagy, de csak az osztrák merte venni a bátorságot, hogy közbeszóljon. Megmutatta az ő verzióját, majd közölte, hogy inkább így kéne. A csőganajozót láthatóan nem hatotta meg a bemutató, nem nagyon volt hajlandó módosítani a koncepcióján. De az osztrák nem adta fel. Miután elmagyarázta, hogy mi az, hogy 3/4es ütemrajz, meg hogy a karnagyok többnyire a kezüket szokták vezénylésre használni, újabb esélyt adott a suvickolómunkásnak. Miután ez sem vezetett eredményre, kupaktanácsot tartottak. Arra jutottak, hogy a felét a puskacsöves, felét a Nagy karnagy vezényli. Az ezek után következő 358 próbálkozás alatt, amiken csak elejétől a végéig lehetett elénekelni a darabot, végső elhatározásra jutott az osztrák, és saját tudásában bízva csak az első fél ütemet engedélyezte a svájcisapkásnak, és bandájának, a többi a capella, és ő vezényel. Kész, punktum. Senki sem mert szólni. Aki próbált, azt meg úgysem hallották a szélben. Az osztrák megkönnyebbült, hisz már a saját kezében tudhatta azt az egyveleg masszát, amit ő kórusműnek hívott. Két instrukciója volt. A PÁOUÁ (Power) és a BRAVA (ami a bravo-ból eredeztethető. Pár friss diplomás nyelvészkutató sűrűn jegyzetelni kezdett a szavak hallatán) Ezeket mindig a mű végén mondta el, csak mindig más hangerővel, gesztikulációval, és fejszínnel. Amikor már nagyon piros volt, és még rázkódott is, sokan gyomorgörcsre, vagy infarktusra gyanakodtak, de mikor a szél végképp elcsendesíttette a kórust, visszatért a pulzusa. Vezényelni is mindig máshogy vezényelt, akárhányszor újrapróbáltuk. Néha villamosszéki kínokat átélő rángógörcsös idegbeteghez hasonlított, máskor meg a papírokkal vesződött, a kottatartót elfújta a szél, két kézzel szorongatta a kottapapírokat, és úgy próbált vezényelni. A próba után kaptunk egy kis szabadidőt, amit a kórus jelentős része a közeli (20km) emlékhely meglátogatásával töltött. Mire visszaértünk, a Nagykórus már majdnem végzett mindennel, már szinte pakoltak össze. Így a közös, már kiforrott műről lemaradtunk. Az osztrák nem hagyta magát, még a mű előtt jókorát rúgott anagy széltől amúgyis mozgáskoordinációs- és egyensúlyi problémákkal küzdő cingár laktanyai jómunkásemberbe (aki jó nagyot nyekkent az emelvény aljában), így már az egész darabot ő irányíthatta. A kórust alkotó emberkék bal fele énekelt csak, a jobb oldalit lefagyasztotta a szél. Ami meg kijött, azt elfújta, így többen csak tátogtak, a siker mértéke nem változott.
Dolgunk végeztével elslisszantunk onnan. Ezen a napon derült ki, hogy milyen remek sofőröket kaptunk. Kettőt biztosított ugyanis számunkra a turisztikai cég. Ám mint kiderült, nem azért, hogy folyamatosan biztosítva legyen a sofőrellátás, hanem mert az egyik csak úgy tud elaludni este, ha a másik ringatja kisbölcsőjét. Így gyakorlatilag egy sofőrünk volt, két testben. Kedvesek voltak, többször felajánlották, hogy bármikor rendelkezésünkre állnak. Viszont voltak feltételeik is. Közölték, hogy ők egész napon 0,3 órát értettek, és a nap többi részében nekik pihenni kell. Ha így megy, jövőre haza is érünk. A délután és az este a Mozart C-dúr mise próbájával és előadásával telt. Próbálni mindössze egyszer próbáltunk, szűk egy órát. Minek is kéne többet. Profi a zenekar, profi a kórus, és ráadásul jól összeszokott. Már több mint két perce ismertük egymást az első hang eléneklésekor. A Kórus ismét több kórus egyvelege volt, ami néha bábeli zűrzavarokat szült. A 4-5 nyelvterületről érkezett kórusok 93féleképpen énekelték az „inekszcelzisz”-t. A karmester, akiről később még lesz szó, igen demokratikusan feltette a kérdést. Hogy ejtsük. A lengyel-magyar kontingens nyert 2:1 re a németek ellen. Néhányak kapva kaptak az alkalmon, és rögtön a „cicamica, kicsi cica”, és a „két kopasz kupac kukac” nyelvtörőket kezdték gyakoroltatni német kollégáikkal, hátha megtanulnak végre C betűt énekelni. A zenekar külön élmény volt. Az üstdobos helyett a város Rokkerzsoltija lett beállítva, egy erősen leamortizált dobszerkóval. Az oboista lány békásat játszott, a pofazacskója néha igen hasonlított a kecskebékáéra. A hegedűsök között pedig örömmel fedeztem fel újra a gödöllői vasutas boxbíró koboldot. A két csapat összhatása már-már lehengerlő volt. A próbán a karmester (aki egyébként úgy nézett ki, mint Bruce Willis, csak szemüvegben, (ünneplőben meg úgy, mint egy bérgyilkos pingvin)) óriási erőfeszítéseket próbált tenni, hogy legalább a tempó passzoljon, de két csapat nem hagyta magát. A káosz nagy volt. Illetve lett volna, ha nincsenek szólisták is. Ők ugyanúgy nem tudták a darabot, de legalább fegyelmet tartottak. A próbán még csak szúrós szemekkel pislogtak hátrafelé. Az esti előadáson viszont már úgy gondolták, hogy ez nem elég. A főnök a szoprán volt. Ha nem tetszett neki valamelyik hangszeres, csak hátrarúgott egyet, és vagy kiszúrta az illető szemét, vagy kilyukasztotta a tüdejét a tűsarkújával. Az első esetben a helyzet csak rosszabb lett, szívós nép a lengyel, bármi történjék is, nekik zenélni kell. A vizuális érzékelésük hiányában azonban további esztétikai kifogásolnivalók támadtak a játékukban. Ilyenkor már pontosabban célzott a néni, pontosan bemérte a jobb tüdőfelet, vagy a gégét, jókorát rúgott, és a és a koncert végéig a sebben tartotta a cipellőjét. Egész jó kis kamaraegyüttes kerekedett a végére. De jó is volt ez, mert a kis Bruce képtelen volt az ilyesmikre. A próbán például minden instukciója után hidegzuhanyt kellett neki adni, mert úgy belepirult. A koncert után igyekeztünk hazafelé, mert a sofőrcsecsemőnek hamar az ágyban a helye, és 32 óránál kevesebbet nem szabad aludnia egyhuzamban. Ezért direkt siettünk, hogy másnap minél hamarabb láthassuk a volt pápa volt szülővárosát. Ám ahogy kiértünk a templomból, a busz sehol. Másfél óra múlva meg is jött drága sofőrünk. Elfelejtette behúzni a kéziféket, és a busz a szomszéd faluig gurult vissza. Megbocsátunk neki, csak menjünk már! Beültünk, és siettünk. Viszont többeknek feltűnt, hogy mért látjuk fél órán keresztül folyamatosan azokat az utcákat, periodikusan visszatérve. Kb. 32edszer értünk vissza a templomhoz. Kiderült, hogy sofőrünk, aki csak a búcsúi dodgemnek köszönhette vezetési rutinját, bolygókörüli pályára próbálta gyorsítani a buszt. A neutrínókat is így szokták. Jó nagy körben, egyre gyorsabban. De mivel a sikátorokban csak a megengedett sebesség 3szorosára sikerült felgyorsulni, az 50edik kör után megunta a dolgot. 2 és fél óra alatt meg is tettük a gyalog 5 perces távot. Így viszont a reggeli indulás is csúszik, a reggeli kakaót nem lehet kihagyni.
Aztán csak-csak elindultunk másnap, Krakkó felé haza. Szép volt Krakkó, csak rövid. Kiderült, hogy Lengyelország nemzeti étele a Gyros, és a krémfagyi, és egy új Jurassic Park létesült a városkában. Minden tele volt kis klónozott szörnyetegekkel. Innen még aznap este hazaértünk. Az út szép volt, és hosszú. Próbára tettük a busz maximális wchasználati lehetőségeit. Szép volt a fülke, és tágas. Az ajtó fölött egy csörlő volt elhelyezve, mert a szükséget érzők csak magzatpózban beemelve fértek el. Nagy élmény volt, és így most legalább rögzül is.
