SZEPES MÁRIA
PÖTTYÖS PANNI
Szia, világ!
MÓRA KÖNYVKIADÓ
A Móra Könyvkiadó a Szepes Mária Alapítvány támogatója. Az alapítvány célja az író teljes életmûvének gondozása, még kiadatlan írásainak megjelentetése, szellemi értékeinek ébrentartása, módszertanának átadása és az Egyetemes Megismerés sokszínû áramlatainak támogatása
F. GYÔRFFY ANNA RAJZAIVAL
Minden jog fenntartva, a kiadvány egészének vagy bármely részének a kiadó írásos engedélye nélküli sokszorosítása és másolása szigorúan tilos!
A kiadó könyveit kedvezménnyel megrendelheti webáruházunkban: www.mora.hu
© Szepes Mária jogutódai, 1980, 2009 © Móra Könyvkiadó, 2007, 2009 Móra Könyvkiadó – Alapítva 1950-ben Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztôk Egyesülésének tagja ISBN 978 963 11 8590 4 A kiadásért felel Janikovszky János, a Móra Könyvkiadó Zrt. elnök-vezérigazgatója Sorozatszerkesztô: Dian Viktória Mûszaki vezetô: Diósi Katalin Terjedelem: 3,5 (A/5) ív. IF 8094 Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó Zrt., Budapest, 2009 E-mail:
[email protected] Honlap: www.mora.hu Alföldi Nyomda Zrt. (4490.49.01), Debrecen Felelôs vezetô: György Géza vezérigazgató
MEDDIG NÔNEK AZ ÓVÓ NÉNIK?
– Örülsz, hogy már középsô csoportos nagylány vagy? – kérdezte Pöttyös Pannit nagymamája, mikor elsô nap a szép, vadonatúj óvodába kísérte Kockás Petivel együtt. Panni Imamának szólította a nagymamáját. Hogy miért? Mert szerinte nagymamája mindenkinek lehet, de Imama csak egy van. – Nagyon örülök! – felelte Panni izgatottan. Jól kihúzta magát. Alaposan megnôtt a hosszú balatoni nyaralás alatt. Remélte, a gyerekek is észreveszik majd a hüvelykujjnyi különbséget tavalyi és idei magassága között. Ila, a kedves, nyugdíjas szom-
széd néni nagylányos, kék-fehér pöttyös ruhát varrt neki erre az alkalomra, amelynek fodrai eltakarták a térdét. Mikor áthozta hozzájuk, és ráadta, megkérdezte tôle: – Köszöntél már a világnak ma reggel? – Nem. Miért kell köszönnöm a világnak? – csodálkozott Panni. – Mert rengeteg új és érdekes dolgot fogsz megtanulni tôle ebben az esztendôben! – Igazán? – Panni az ablakhoz szaladt, és vidáman kiköszönt rajta, csak úgy általában mindenkinek: a háztetôknek, tévéantennáknak, ablakoknak, erkélyeknek, virágoknak, a fáknak a kertben, a felhôknek és a napfénynek: – Szia, világ! Kockás Peti kisebb volt nála. Akárhogy erôlködött, ágaskodott, az orruk hegye sohasem került egy magasságba. – Te úgyis akkora leszel, mint egy égimeszelô! – fakadt ki végül bosszúsan. – Mi az az égimeszelô? – kérdezte Panni nyugtalanul. – Azt nem tudom – vallotta be Peti ôszintén. Ô is egymással csúfolódó nagyobb fiúktól hallotta a játszótéren. Égimeszelônek lenni nagyon érdekes lehet – tûnôdött magában Panni. Rögtön elképzelte, hogy egy égig nyúló létra tetején állva, szép arany és kék festékkel bemázolja a mérges, sötét felhôket, amelyek annyiszor elrontották nyári kirándulásaikat. Kivételes nap volt ez a mai! Elsôsorban azért, mert Imamával mehetett óvodába. Csak azon izgult, nehogy Imamát elhívják filmezni, a Televízióhoz vagy a Rádióba. Imama színházban már nem játszott. Egyetlen unokáját nem szívesen bízta volna idegenre. Kivéve persze a szomszédban lakó Ila nénit. Panni is szerette Ila nénit, Imamájára azonban igen büszke volt. Imamát sokan megismerték az utcán. A háta mögött összehajolva a nevét suttogták, vagy felragyogó arccal köszöntek neki. Imamával nagyon jól lehetett játszani. Egyedül Eszter néni tudott annyi mesét, mókát kieszelni, mint ô. – Vajon Eszter néni is megnôtt tavaly óta? – kérdezte Kockás Petitôl, aki mellette baktatott. Panni egyidôs volt Petivel. Kockásék az alattuk lévô lakásban laktak, s rá is Imama vigyázott az úton. 4
– Nagyon megnôtt! – bólintott Peti komolyan. – Az óvó nénik nem engedhetik meg, hogy a gyerekek utolérjék ôket! – De ha Eszter néni folyton csak nô, csak nô, csak nô… – Panni megtorpant. – Akkor nem volna olyan magas toronyház, amelyikbe beleférne végül! – nevetett Imama. – Szerencsére nekünk már inkább az eszünk növekszik, a termetünk ugyanolyan marad. A régi óvoda mállott vakolatú, öreg épülete sokkal távolabb volt tôlük. Ez a napfénytôl szikrázó, új üvegpalota úgy bukkant eléjük a lakótelep egyik háztömbje mögül, mintha egyetlen éjszaka alatt nôtt volna ki a földbôl. Panni nyaralásuk elôtt még a nyomát sem látta. Hirtelen megállt. Alig hitt a szemének. Az óvoda nagy üvegtáblái között csillámlóan piros, kék, sárga és zöld pöttyök köszöntötték a széles falfelületrôl. – Hiszen ez egy pöttyös óvoda! – kiáltotta hitetlenül. – Bizony! – mosolygott Imama. – És mivel téged is Pöttyös Panninak hívunk anyukád után, nagyon kell igyekezned, hogy növeld a pöttyös óvoda jó hírét! Belül olyan tágas, fényes tér fogadta ôket, mintha mesebeli üvegpalotába léptek volna. A puha zöld szônyeg selymes fûként simult a talpuk alá. A közös elôtér fala is halványzöld volt. A kis szekrények elôtt azonban összekeveredtek a nagyobb gyerekek a kisebbekkel. A kicsik csoportja volt a legnépesebb. Panni szeme hamarosan kiválasztotta a nyüzsgésbôl az ismerôs arcokat. Senki nem hiányzott a tavalyi csoporttársai közül. Márkus Zsuzsinak egészen rövidre nyírták a haját. Olyan volt így, mint egy kisfiú. Most is bohóckodott, ugrált, fintorokat vágott, azon igyekezett, hogy rá figyeljen mindenki. Bácskai Csibi zömökebb, szélesebb lett. Panni szerette Bácskai Csibit, mert az mindig megvédte a gyengébbeket. Még a nagyobb fiúk sem mertek kikezdeni vele, olyan izmos és ügyes volt. Cirok Rudi mindenkit túlkiabált, éppúgy, mint tavaly. Berényi Gabi nagyot nôtt, de a szeme most is félig hunyorgott, mintha szunyókált volna. És már szuszogott is. Panni hallotta, mert mellette állt. A kiscsoportosok között is ô volt a leglustább gyerek. Mindig álmosan pislogott, s ha tehette, hasra feküdt a szônyegen. Kabók Hajni megint duzzogott valamiért. Folyton megsértôdött, sokat 5
nyafogott, ezért nevezték el Kabók Nyafinak. Egyedül Matyi Tamás maradt éppolyan kicsi és vézna, mint amilyen volt. Valamennyien nagyon örültek egymásnak. Összekapaszkodtak, sikongtak, kacagtak, de egész idô alatt tudatában voltak annak, hogy megint van egy kisebb csoport az óvodában; félénken hüppögô, halkan nyüszögô vagy nyíltan bömbölô kisgyerekek. És ezek a csacsi, riadt kiscsoportosok már nem ôk voltak! Nem bizony! A nagycsoportosok összehajoltak, és nagyokat vihogva sutyorogtak egymással. Réti Andrea, aki tavaly még középsô csoportos volt, rámosolygott Pannira, intett neki, és azt mondta leereszkedôleg: – Csüsz! – Mi az, hogy csüsz? – kérdezte Panni. – Nyáron Ausztriában voltunk, és ott így köszönnek egymásnak a gyerekek. – Azért mondta olyan hangosan, hogy hencegjen vele. Panni hirtelen nagyon megsajnálta az ijedt kiscsoportosokat. – Ne sírj! – lépett oda egy maszatos arcú kislányhoz. – Itt nagyon jól lehet játszani! 6
– Anyu! Anyuuu! – visította a kislány. – Haza akarok menni! – Nem mehetsz haza. Te most óvodás lettél. – Gyere vissza, anyuuu! Legyél te is óvodás! – Anyukák és nagymamák nem járhatnak óvodába! – próbálta Panni túlkiabálni a kislányt, de az egyre csak zokogott. – Ha akarod, itt én leszek az anyukád meg a nagymamád. Jó? – tagolta a síró kislány fülébe torkaszakadtából. A kis bôgômasina annyira meglepôdött ettôl az ajánlattól, hogy elnémult. Rábámult Pannira. – Hogy hívnak? – kérdezte gyorsan Panni, hogy lekösse a figyelmét. – Cs… cs… Csillangónak! – hüppögte a kislány. Máris tátotta a száját egy újabb, hatalmas bömbölésre, de a hang a torkán akadt. – Nagyszerû! – rikkantotta Panni. Kézen fogta a kislányt, és bevezette abba a kis terembe, ahová már betódultak a társai. Egy pillanatra megtorpant. Egészen elszédítette a sok látnivaló. Az ô helyiségük szép világossárga volt. Az állványokon körös-körül vadonatúj játékok sorakoztak. A színes faliképekrôl ismerôs mesealakok hívogatták erdôk, ligetek, meseszép falvak tájaira. – Látod ott azt a nagy mackót? Ô lesz a kistestvéred! – Gyorsan odaszaladt az egyik állványhoz, felnyalábolta a játék állatot, a csodálkozó kislányhoz szaladt vele. A mackó egyik mellsô mancsát a kezébe nyomta, a másikat ô fogta
meg. – Most ketten sétálni visszük az öcsikédet. Úgy hívják, hogy Lacimaci. Csillangó szemébôl már nem gurultak könnycseppek. A játék mackó mancsát markolva, komolyan tipegett Panni mellett. De csak akkor mosolyodott el, mikor Márkus Zsuzsi követelôzni kezdett a mackó helyett: – Brumm! Brumm! Juhuuuj, de éhes vagyok! – A hasát simogatta. – Mézes rágógumit akarok! Bááá! – Nagyot bömbölt, azután az orrát ráncolva olyan humoros fintorokat vágott, hogy Csillangó már hangosan kacagott tôle. Egy másik óvó néni benézett a nyitott ajtón. – Ez a kislány nem ide tartozik – mutatott Csillangóra. – Gyere szépen! Átviszlek a kiscsoportosokhoz! Csillangó szorosan átölelte Panni derekát, és újra hüppögni kezdett. – Tessék még egy kicsit itt hagyni! Majd én átkísérem késôbb – mondta Panni gyorsan. – Itt maradhat? – kérdezte a másik óvó néni Eszter nénitôl. – Persze! – mosolygott Eszter néni. Panni egyszer sem sült bele az új óvodát avató versbe, amelyet Imamától tanult. Pedig Csillangó egész idô alatt ott állt szorosan mellette, és fogta a kezét. Utána Pannival engedelmesen átment a kiscsoportosok napsárga termébe. De nem telt bele egy negyedóra, már újra betotyogott Panniék termébe. Fürgén, határozottan Pannihoz sietett, és beleült az ölébe. – Mit csináljak vele? – kérdezte Panni Eszter nénitôl tehetetlenül. – Maradj vele odaát a napsárga teremben. Tudod, miért? – Egyik szemével hunyorított. Pannit nagyon büszkévé tette ez a bizalmas kis kacsintás. Eszter nénivel olyan jól megértették egymást, mintha egyidôsek lettek volna. Most már azzal sem törôdött, hogy egészen a szünetig a kiscsoportosok között kellett ülnie, ölében Csillangóval, és a szünetben Márkus Zsuzsi állandóan csecsemôsírást utánozott a háta mögött: – Oáá! Oááá! Hová tettétek Csillangó cumiját? Az udvar hintái, mászókái, csúszdái, játékai között megint összekeveredtek a csoportok. Csillangót is elfoglalták a szép, cakkos szélû 8
torták, amelyeket kis mûanyag edényekbôl borogatott ki a homokozóban. És szünet után már önként visszament a sárga terembe azzal a kislánnyal, akivel együtt homokozott.
– Emlékszel? – kérdezte Panni óvodából hazamenet Imamától. – Elsô évben én is azt követeltem, hogy ülj mellém a kisszékre. Mikor elmentél, rugdaltam az ajtót, levetettem a kötényemet, és rátapostam. – Persze hogy emlékszem – Imama nagyot, bûntudatosat sóhajtott. – Most már bevallom neked, szívesen ott maradtam volna. Nagyon nehéz szívvel mentem haza, mert az úton még sokáig hallottam a sírásodat. – Azután már nagyon szégyelltem magam. Mert a középsô csoportosok beszaladtak a szobánkba, annyira ordítottam, és csúfolni kezdtek. „Méregzsák! Méregzsák! Kipukkadt a tarisznyád!” Nem akartam, hogy Csillangó is úgy járjon, mint én. Most már nem fél az óvodától. Bácskai Csibi meg én nem engedjük, hogy szünetben folyton brummogjanak körülötte a nagyobbak. Csillangó a mi védelmünk alatt áll! 9
– Ez nagyon szép tôletek. De Csillangónak bizonyosan van rendes neve is. Nem kérdezted meg Eszter nénitôl? – De igen. Csak nagyon hosszú neve van. Úgy hívják, hogy Malomtótfalusi Orsolya. – Hát ez valóban túl hosszú név egy ilyen apró kislánynak. Szólítsátok egyszerûen Orsikának! – Addig, amíg meg nem szokja az óvodát, hadd hívjam inkább Csillangónak. Mikor Márkus Zsuzsi a fejére állt, és azt kiabálta, hogy „Orsolya, Orsolya, eltörött a korsója!”, Csillangó megint sírni kezdett. – Akkor szólítsd csak úgy, ahogy megszokta. A Csillangó nagyon kedves becenév. – Még valamit kérdeztem Eszter nénitôl. Eszembe jutott, hogy neki is van olyan másik neve, mint nekem és Kockás Petinek. – Persze. A vezetékneve. – Az óvó nénit Dévényi Eszternek hívják. Szép név, ugye? – Szép. Fôképp azért, mert olyan valaki viseli, akit szeretsz. Igaz? – Igaz.
10
