Helló, szia, szeretlek!

Rachel és Ben az egyetem első napjától elválaszthatatlanok, ám szövetségüknek hirtelen vége szakad, látszólag örökre. Tíz évvel később, egy esős délután az élet új esélyt ad nekik, hogy helyrehozzák azt, amit annak idején elrontottak. A dolgok azonban sokat változtak az egyetem óta. Ben megnősült és ügyvéd lett, Rachel pedig – aki újságírói karrierről álmodott és most bírósági tudósítóként dolgozik – tizenhárom év után szakít vőlegényével, Rhysszel, és megpróbálja kitalálni, mit is szeretne az élettől. Ben szinte tökéletes időzítéssel, röviddel Rachel szakítása után költözik vissza egyetemi éveik városába, Manchesterbe, amit Rachel azóta sem hagyott el. A szikra újra lángra lobban, de Bennek nem várt vetélytársa is akad kollégája, a lehengerlő Simon személyében, akit elbűvöl Rachel humora. Vajon sikerülhet-e a tökéletes párosnak az, amit tíz évvel korábban elpuskáztak, és mit hajlandók egymásért feláldozni? Mhairi McFarlane első regénye vicces és megható romantikus történet olyan élethelyzetekről és dilemmákról, amelyek a világ minden táján foglalkoztatják a harmincas fiatal nőket: vajon csak a nagy Ő-vel élhetünk-e boldog házasságban, merjünk-e kilépni kényelmes és biztonságos kapcsolatunkból, ha boldogtalanok vagyunk, és helyrehozhatjuk-e életünk legnagyobb tévedését?

Mhairi McFarlane

Helló, szia, szeretlek!

ALEXANDRA

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Mhairi McFarlane: You had Me at Hello! AVON, A division of HarperCollinsPublishers 77-85 Fulham Palace Road, London W6 8JB Copyright © Mhairi McFarlane, 2012 Hungarian translation © Frei-Kovács Judit, 2014

Kiadja az Alexandra Könyvesház Kft. Alexandra Kiadója, 2015 7630 Pécs, Üszögi-kiserdő utca 1. Telefon: (72) 777-000 e-mail: [email protected] www.alexandra.hu www.alexandrakiado.hu Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója Felelős szerkesztő Orosz Anna A kiadvány magyar változatát Bocz József tördelte A borítót Müller Péter tervezte ISBN 978 963 357 526 0

Jennynek, akire az egyetemen találtam rá

ELŐSZÓ – Ó, a fészkes fenébe, nem lehetek ennyire peches! – Mi van? – kérdeztem. Ebben a pillanatban csaptam le egy hihetetlenül merész és kitartó darazsat, ami a kólásdobozom körül ólálkodott. Ben a tenyerébe rejtette az arcát, amitől még feltűnőbbnek látszott. – McDonald professzor. Tudod, az a hamburgerarc. Egy hete lógok neki egy esszével Keatsről. Meglátott? Odanéztem. A professzor, aki épp a délutáni napfényben úszó gyepen sétált át, hirtelen megtorpant, és mutatóujját vádlón Ben felé nyújtotta, miközben szája azt a szót formálta: „TE”. – Ööö... Igen. Ben kikukkantott az ujjai közötti résen. – Lehet, hogy igen, vagy nagyon is igen? – Úgy fest, akár egy gyapjúöltönybe bújt pocakos, kopasz skót rakéta, aminek sikerült száz százalékos pontossággal bemérnie a koordinátáidat, és most repeszt át a füvön, hogy felrobbanthasson. Szóval igen. – Na jó. Gondolkozz, gondolkozz! – motyogta Ben, és felnézett a fa lombjára, ami alatt ücsörögtünk. – Arra gondolsz, hogy gyorsan felmászol? Csak, mert McDonald professzor olyan embernek tűnik, aki alkonyatig képes itt ácsorogni, hogy megvárja, amíg a tűzoltók leszednek. Ben végigpásztázta az ebédünk földön heverő maradékát és a táskáinkat, mintha ezekben rejlene a válasz. Nem igazán hittem, hogy egy tekintélyes egyetemi tanárnál bármit is lendíthetne Ben ügyén egy túrazsák. Ben tekintete megállapodott a jobb kezemen. – Kölcsönkérhetném a gyűrűdet? – Persze. Bár nincs semmiféle varázsereje. – Lehúztam az ujjamról, és odaadtam neki.

– Állj fel! – Mi van? – Állj már fel! Feltápászkodtam, és lesöprögettem a farmeromról a fűszálakat. Ben imbolyogva fél térdre küszködte magát, és maga elé tartotta a gótikus stílusra hajazó ezüst ékszert, amit négy fontért szereztem az egyetemi vásáron. Kitört belőlem a nevetés. – Jaj, ne, te dinka! McDonald professzor megállt előttünk. – Ben Morgan...! – Sajnálom, uram, épp egy meglehetősen fontos esemény kellős közepén tartok – jegyezte meg Ben, majd visszafordult hozzám. – Tudom, hogy még csak húszévesek vagyunk, és ennek a lánykérésnek az időzítése talán némi... külső kényszerítő körülménynek is köszönhető. De te ettől függetlenül egyszerűen csodálatos vagy. Tudom, hogy soha nem fogok még egy olyan nővel találkozni, aki annyira fontos lesz nekem, mint te. Ez az érzés napról napra erősebb... McDonald professzor keresztbe fonta a karját, és hihetetlen módon úgy tűnt, hogy mosolyog. Elképesztő. A Ben-féle pofátlanság ismét győzedelmeskedett. – Biztos vagy benne, hogy ez az érzés nem pusztán a Kevvel készített tegnap esti konzervvirslis, kukoricás tortilla bosszúja? – kérdeztem. – Nem! Istenem, teljesen lenyűgöztél. Tudom az eszemmel, a szívemmel, a zsigereimmel... – Csak óvatosan, fiam, én a helyében nem mennék tovább ezen a csapáson – vetette közbe McDonald professzor. – A történelem súlya nehezedik a vállára. Erre az örökségre gondoljon. Az majd segít ihletet meríteni. – Köszönöm, uram. – Neked nem feleségre, hanem széntablettára van szükséged – közöltem.

– Nekem rád van szükségem. Na, mit szólsz? Légy a feleségem! Csak egy egyszerű kis szertartás. Aztán beköltözhetsz a szobámba. Van egy felfújható matracom és egy pecsétes törülközőm, amit összehajtogathatsz párnának. És Kev épp a paradicsomszószos sült krumpli receptjének tökéletesítésén dolgozik, amihez a krumplit paradicsomlevesben főzi meg. – Bármennyire kedves is az ajánlatod, Ben, sajnálom, de nem. Ben McDonald professzorhoz fordult. – Rendkívüli szabadságra van szükségem, hogy ezt feldolgozzam.

1. Kicsit későn érek haza, besodor az ajtón a jellegzetes manchesteri eső, ami képes egyszerre vízszintesen és függőlegesen zuhogni. Olyan sok víz zúdul be utánam a házba, hogy úgy érzem, mintha éppen visszahúzódott volna a dagály, engem pedig ott hagyott a lépcső lábánál, akár egy darabka hínárt. A lakásunk barátságos, szerény kinézetű hely – legalábbis szerintem. Elég két perc alatt felmérni a terepet, és bárki ránk aggathatja a harmincas éveik elején járó gyermektelen diplomások címkét. Bekeretezett képek Rhys imádott zenészeiről, Ütött-kopott elegancia, amiben kicsivel nagyobb hangsúlyt kap a jelző. És sötétkékre mázolt szegélyléc, aminek láttán anyukám felhorkantott: „Mintha csak egy közösségi ház kézműves foglalkozásán készült volna.” A házat átjárja a vacsora meleg és fűszeres illata, mégis határozottan fagyos a levegő. Érzem, hogy Rhysnek rossz kedve van, mielőtt még egy pillantást is vetnék rá. A konyhába lépve már biztosan tudom, miután meglátom merev vállát, ahogy a tűzhely fölé hajol. – Szép estét, szerelmem! – köszönök neki, miközben vizes hajamat kihúzom a gallérom alól és letekerem a sálamat. Reszketek, de a lépteimet vidámabbá teszi a közelgő hétvége. Mindent könnyebb elviselni egy pénteki napon. Rhys alig hallhatóan felmordul, ami akár egy szia is lehet, de nem teszem szóvá, nehogy én legyek az oka egy újabb veszekedésnek. – Elhoztad a forgalmi engedélyt? – kérdezi. – A francba, elfelejtettem, Rhys idegesen felém fordul, a kezében kés lóg. Hirtelen felindulásból tette, tisztelt bíróság. Ha a közlekedési hatósággal kapcsolatos papírmunkáról volt szó, gyűlölt minden késedelmet. – Tegnap emlékeztettelek rá! Már egy napja lejárt.

– Sajnálom, holnap elhozom. – Nem te vagy az, akinek szabálytalanul kell vezetnie a kocsit. És szintén nem én vagyok az, aki a múlt hétvégén elfelejtette elintézni, amiről még emlékeztetőt is írt magának a falinaptárra. Ott virít Rhys kézírása. De ezt nem hozom szóba. Kifogás egyenlő vitatkozás. – Tudod jól, hogy már akkor elvontatnak, ha a járdára parkolsz. Zéró tolerancia. Ne engem hibáztass, ha a kocsit törpeméretűre préselik a roncstelepen, és busszal kell járnod. Beugrik egy kép magamról, ahogy Vidor barna sapkájának bojtja a vállamat söpri. – Nyugi, holnap reggel elintézem! Visszafordul, és tovább aprítja a paprikát, amin a lelki szemei előtt bizonyára az arcom díszeleg. Eszembe jut, hogy van nálam egy kis hangulatjavító, így beletúrok a csöpögő bevásárlószatyorba, és előhúzok egy üveg vörösbort. Töltök két hatalmas pohárral, és azt mondom: – Egészségedre, Morgó! – Morgó? – Hát a törpék! Mindegy, hagyjuk! Milyen napod volt? – Olyan, mint mindig. Rhys grafikusként dolgozik egy marketinges cégnél. Utálja. És még jobban utál beszélni róla. Ezzel szemben meglehetősen kedveli a Manchesteri Koronabíróság tárgyalásairól szóló szaftos beszámolókat. – Képzeld, ma egy férfi a következő halhatatlan szavakkal nyugtázta egy letöltendő életfogytiglani börtönbüntetés ítéletét: „Na, ennek a szaros seggfejnek most jól odavágtak!” – Haha. És az volt? – Szaros seggfej? Nem. De az igaz, hogy megölt egy rakás embert. – És be tudod csempészni a „szaros seggfejet” a Manchester Evening Newsba?

– Csak ha becsillagozom. Még így is kénytelen voltam finomabbra venni a családja hozzászólásait, amikre úgy utaltam a cikkemben, hogy „érzelmi töltéssel átitatott felkiáltások a hallgatóság soraiból”. Az egyetlen szó, amit a bíróról mondtak és nem számított káromkodásnak, az öreg volt. Rhys kuncogva a nappaliba viszi a poharát, én pedig megyek utána. – Ma végeztem egy kis előzetes kutatást a zenével kapcsolatban – jelentem be. – Anya nem hagy békén azzal, hogy a tortasütő klubos Margaret Drummond unokaöccsének egy baseballsapkás DJ-je volt, aki „buja és kakofón számokat játszott mindenféle hajlatokról és nyílásokról”, mielőtt a koszorúslányok aludni mentek volna. – Ez nagyszerűen hangzik. Meg tudja adni a számát? Mondjuk sapka nélkül jobb lenne. – Szerintem nálunk lehetne élőzene. A munkahelyemen valaki egy Elvis-imitátort szerződtetett az esküvőjére, Macclesfieldi Elvist. Zseniálisan hangzik. Rhys arca elborul. – Nem akarok valami tésztaképű kövér marhát, aki pomádétól csöpögő hajjal kornyikálja a Love me tender-t. A Manchesteri Városházán fogunk összeházasodni, nem egy kis vegasi McHázasságkötő kápolnában. Ezt még lenyelem, bár nem csúszik le könnyen a torkomon. Bocsáss meg, amiért megpróbálok egy kis szórakozást csempészni ebbe az egészbe. – Hát jó, rendben. Csak arra gondoltam, talán vicces lenne, tudod, mindenki feloldódna. És te hogy képzelted? Megvonja a vállát. – Nem t’om. A durcázása és egy jelentőségteljes pillantás arra enged következtetni, hogy valószínűleg elmulasztottam valamit. – Hacsak... nem szeretnétek ti játszani?

Úgy tesz, mintha fontolóra venné. – Ja, végül is miért ne. Majd megkérdezem a srácokat. Rhys zenekara. Ha Oasis-koppintásként jellemezném őket, azonnal megölne. Mindenesetre egy rakás kapucnis kabátot és örökös civakodást kell elképzelni. Amit mindketten tudunk, de egyikünk sem mond ki, hogy Rhys abban reménykedett: a régi, sheffieldi zenekara be fog futni, ez a mostani viszont csak harmincas pasik hobbizenekara. Mindig elfogadtam, hogy a zenének meg nekem osztoznunk kell Rhysen. Csak arra nem számítottam, hogy az esküvőnkön is így lesz. – Játszhatnátok az első fél órában, és a DJ csak ezután kezdene. Rhys elfintorodik. – Nem fogok mindenkit megkérni, hogy próbáljunk egy csomót és cuccoljunk fel a színpadra azért, hogy aztán csak fél órát játsszunk. – Rendben, akkor játsszatok többet, de ez az esküvőnk, nem valami hakni. Érzem, ahogy viharfelhők gyülekeznek és tornyosulnak, hatalmas égzengés közeleg. Akár a tenyeremet, úgy ismerem Rhyst és a kukacoskodását. – Én nem akarok DJ-t – közli. – Miért nem? – Mindig olyan ízléstelenek. – Végig te akarsz zenélni? – Majd csinálunk egy válogatást az iPodon vagy a Spotifyon. Aztán véletlenszerű lejátszásra állítjuk, – Oké. Hagynom kellene, és újra megpróbálni, ha jobb hangulatban lesz, de nem így teszek. – De azért lesz Beatles meg Abba is meg ilyesmi az idősebbek kedvéért, ugye? Nem hiszem, hogy beindulnának a „mindenki

bekaphatja, úgyse csinálom azt, amit mondasz”-tól és a föltépő amperektől. – A Dancing Queen? Szó se lehet róla! Még ha Alan unokatestvéred szívesen andalogna is rá. Lebiggyeszti a száját, és széttárt karját mellmagasságba emeli, mint egy sietős pingvin, amit valószínűleg indokolatlanul provokatív gesztusnak szán. – Miért kell úgy viselkedned, mintha ez az egész csak egy óriási macera lenne? – Én azt hittem, a mi feltételeink szerint akarunk összeházasodni, úgy, ahogy mi szeretnénk. Megegyeztünk. – Igen, a mi feltételeink szerint. Nem a te feltételeid szerint. Azt szeretném, ha legalább lenne esélyed arra, hogy beszélgethess a barátainkkal és a családdal. Ez egy buli, mindenkinek. A tekintetem az eljegyzési gyűrűmre siklik. Vegyük át még egyszer, miért is házasodunk össze! Néhány hónappal ezelőtt döntöttük el, már spiccesek voltunk attól a néhány emésztéssegítő ouzótól, amit a görög étteremben ittunk, Rhys elég komoly bónuszát ünnepelve. Az esküvő is felmerült, mint az egyik nagyobb kiadás, amire költhetnénk. Tetszett a buli ötlete, és egyetértettünk abban, hogy talán itt az ideje. Nem volt lánykérés, Rhys mindössze teletöltötte a poharamat, és annyit mondott: „A francba is, miért ne?”, majd rám kacsintott. Olyan biztos, helyes és magától értetődő döntésnek éreztem abban a fülledt, zajos helyiségben, azon az éjszakán. Néztük, ahogy a hastáncos néhány nyugdíjast rángat ki maga mellé, hogy együtt rázzák a csípőjüket, és nevettünk, amíg bele nem fájdult a hasunk. Szerettem Rhyst, és gondolom, a beleegyezésemben ott rejlett annak elfogadása, hogy végső soron ki máshoz is mehetnék hozzá? Igen, az életünkre a zsémbeskedő elégedetlenség árnyéka vetült. Ám, akár a fürdőszoba távoli sarkában terpeszkedő varangyszerű penészfoltot, ezt is túl nagy

felfordulással járt volna megoldani, és soha nem tudtuk rászánni magunkat. Bár a döntés elég sokat váratott magára, valójában soha nem kételkedtem benne, hogy egyszer hivatalossá tesszük a kapcsolatunkat. Miközben Rhys haja még mindig ugyanolyan rakoncátlan volt, és továbbra is a diákok örök egyenruháját viselte a kopott zenekaros pólókkal, a kinyúlt farmerral és a dorkóival, tudtam, hogy mélyen legbelül ő is akarta ezt a darabka papírt még a gyerekek előtt. Hazaérve felhívtuk mindkettőnk szüleit, látszólag azért, hogy megosszuk velük az örömünket, és talán azért is, hogy kijózanodva ne visszakozhassunk. Nem volt holdfény és szonáta, de ahogy Rhys mondaná, az élet nem ebből áll. Magam elé képzelem a napot, aminek életünk legboldogabb napjának kellene lennie: tele kompromisszumokkal és elfojtott sértődöttséggel, miközben Rhys távolságtartóan viccelődik a többi sráccal a zenekarából, épp úgy, mint amikor először találkoztam vele, amikor tapasztalatlan szívem semmi másra nem vágyott, csak hogy a társaságába tartozhassak. – Vajon meddig lesz még az együttesed a harmadik személy ebben a kapcsolatban? Akkor is eljársz majd próbálni, amikor én itthon ülök egy üvöltő csecsemővel? Rhys elemelte a szájától a borospoharat. – Ez meg honnan jött? Mit akarsz, legyek más ember, adjak fel valamit, amit szeretek, csak azért, hogy elég jó legyek neked? – Nem ezt mondtam. Csak nem hiszem, hogy a zenélésednek meg kellene akadályoznia azt, hogy együtt lehessünk a saját esküvőnkön. – Jaj, menj már! Utána egy egész életet fogunk együtt tölteni. Ezt úgy mondja, mintha legalábbis életfogytiglani fegyházbüntetésről beszélne, ahol közös zuhanyozás vár rá a többi rabbal, minden reggel hatkor gyakorlatozni kell az udvaron,

és kódolt üzeneteket csempésznek a külvilág felé. „Nem. Engednek. Ki. A. Kocsmába...” Mély lélegzetet veszek, és érzem a szúró, nehéz súlyt a bordáim alatt, a fájdalmat, amit némi borral megpróbálhatnék csillapítani. Korábban már bevált. – Nem vagyok biztos benne, hogy ez az esküvő jó ötlet. Hát, kijött. A gyötrő gondolat felbugyogott a tudatalattimból egyenesen a tudatomba, majd továbbvándorolva egyszer csak kibukott belőlem. És legnagyobb meglepetésemre nem is akarom visszaszívni. Rhys megvonja a vállát; – Én megmondtam, hogy inkább legyen valami egzotikus tengerparti helyen. Te akartad, hogy itt tartsuk meg. – Nem erre gondolok. Ügy értem, jelen pillanatban nem tűnik jó ötletnek, hogy összeházasodjunk. – Rohadt furának fog tűnni, ha most lefújjuk az egészet. – Ez nem elég jó ok arra, hogy megtartsuk. Mondj egy jó okot! Talán én vagyok az, aki elszántan kódolt üzeneteket küldözget. Rádöbbenek arra, hogy tudatosodott bennem valami, magamhoz tértem, de Rhys még mindig nem hallja a vészcsengőt. Olyasvalamit mondtam, amit nem szoktunk kimondani. Az, hogy nem figyel oda, nem egyenlő a válasszal. Eltúlzott sóhajt hallat, olyasvalakiét, aki belefáradt a rettenetes megpróbáltatásokba, amiket azért kell elszenvednie, mert velem él. – És különben is. Azóta próbálsz belém kötni, amióta hazajöttél. – Nem, ez nem igaz! – Most pedig duzzogni kezdesz, hogy rám erőltethess valami DJ-t, aki játszhatja majd a szart neked és az ostoba barátaidnak, ha már benyomtatok. Remek, Tudod, mit? Csináld, ahogy akarod, nincs kedvem vitatkozni. – Ostoba?

Rhys nagyot kortyol a borból, és feláll. – Akkor folytatnám a vacsorakészítést. – Nem gondolod, hogy a tény, hogy képtelenek vagyunk megegyezni ezzel kapcsolatban, elárul valamit? Újra lehuppan mellém. – Jézusom, Rachel, kérlek! Ne próbálj ebből az egészből valami drámát csinálni, hosszú volt ez a hét. Nincs energiám ehhez a hisztériához. Én is fáradt vagyok, de nem öt nap munkától. A színlelésbe fáradtam bele. Több ezer fontot készülünk elkölteni egy színjátékra, amit azok fognak végignézni, akik a legjobban ismernek minket, és rettentő émelygés fog el tőle. Az a helyzet, hogy Rhys értetlensége nagyon is érthető. Neki ez is csak egy a szokásos veszekedéseink közül, nem kell rajta fennakadni. Bennem hasadt meg valami. A gépezetem egy alkatrésze végül elfáradt, akár egy megbízható háztartási gépnél, ami éveken át működik, aztán egy nap egyszer csak megáll. – Nem jó ötlet, hogy összeházasodjunk, és pont – mondom. – Abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán jó ötlet-e, hogy együtt vagyunk. Nem vagyunk boldogok. Rhys kissé megdöbbentnek látszik. Aztán bezárul az arca, ismét kiül rá a dac álarca. – Te nem vagy boldog? – Nem, nem vagyok. Te az vagy? Rhys szorosan lehunyja a szemét, felsóhajt, és két ujja közé szorítja az orrnyergét. – Hát, meglepő módon konkrétan most nem. – És általánosságban? – kötöm az ebet a karóhoz. – Mit értesz boldogság alatt, mi a jelenlegi vita tárgya? Azt, hogy beszívva a virágos réteken szökdécselünk áttetsző blúzban, és közben százszorszépet szedegetünk? Mert akkor nem vagyok az. Szeretlek, és azt hittem, te is szeretsz engem eléggé ahhoz, hogy tegyél némi erőfeszítést. De nyilvánvalóan nem így van.

– Azért létezik némi átmenet a százszorszép-szedegetés és a folyamatos veszekedés között. – Nőj már fel, Rachel! Mindegy, milyen kételyeim voltak, Rhys szokásos válaszreakciója mindig is ez volt: egy mordulás, hogy „Nőj már fel!” vagy „Tedd már túl magad rajta!” Mindenki más tisztában van vele, hogy egy kapcsolat egyszerűen ilyen, neked pedig a valóságtól elrugaszkodott elvárásaid vannak. Valamikor szerettem Rhys magabiztosságát. Most viszont egyáltalán nem vagyok benne biztos. – Ez nekem nem elég – jelentem ki. – Mit mondasz? Szakítani akarsz velem? – Igen. – Ezt nem hiszem el. Ahogy én sem, ennyi idő után. Olyan ez az egész, mint egy rakétán ülni, ami álló helyzetből néhány másodperc alatt fénysebességre gyorsul. A szó szoros értelmében hörcsögpofám lett a gravitációs erőtől. Talán ezért is tartott nekünk olyan sokáig, hogy elkötelezzük magunkat. Tisztában voltunk vele, hogy ez néhány homályos pontot élesebb megvilágításba helyez majd. – Holnap elkezdek albérletet keresni. – Ennyit ér neked ez az egész? Tizenhárom év után! – kérdezi Rhys. – „Nem csinálod az esküvőn azt, amit én akarok? Akkor csáó, bébi!” – Valójában nem az esküvőről van szó. – Vicces, hogy ezek a problémák éppen most merülnek fel benned, amikor nem az van, amit te akarsz. Nem rémlik, hogy ezt az... önvizsgálatot előadtad volna, amikor megvettem a gyűrűt. Jogos. Vajon azért robbantottam ki ezt a vitát, hogy legyen valami ürügyem? Vajon elég erősek az érveim? Elgyengülök. Holnap talán úgy ébredek, hogy hiba volt az egész. Talán ez a rettenetes megvilágosodás keltette komor, világvége-hangulatom

kitisztul majd, mint az ég, amit továbbra is eső áztat odakint. Holnap elmehetnénk valahová ebédelni, és felírogathatnánk a mindkettőnknek tetsző számokat egy szalvétára, hogy felélesszük a lelkesedésünket... – Ha azt akarjuk, hogy ez működjön, meg kell változtatnunk néhány dolgot. Például azt, hogy befejezzük egymás nyaggatását. Keressünk egy párkapcsolati tanácsadót, vagy valami ilyesmit. Az is elég, ha a semminél egy kicsit többet ajánl nekem, és maradok. Ilyen szánalmas elhatározásra jutottam. Rhys a homlokát ráncolja. – Nem fogok némán ücsörögni, miközben te azt ecseteled egy pápaszemes okostojásnak, hogy milyen szemét is vagyok veled. Nem halasztom el az esküvőt. Vagy megtartjuk, vagy felejtsük el az egészet. – Épp a közös jövőnkről beszélek, már ha egyáltalán van nekünk ilyen, és te csak azzal tudsz foglalkozni, hogy mások mit gondolnak, ha lefújjuk az esküvőt? – Nem te vagy az egyetlen, aki ultimátumot adhat a másiknak. – Miért, ez valami játék? – Ha ennyi idő után sem vagy biztos magadban, akkor már soha nem leszel az. Nincs miről beszélnünk. – A te döntésed – jegyzem meg remegő hangon. – Nem, a te döntésed – veti oda. – Mint mindig. Azok után, hogy annyi mindent feláldoztam érted... Ettől a levegőbe emelkedem, a dühnek abba a magasságába, ahol a lábunk már elrugaszkodik a talajtól, mintha rakétakilövő lenne a talpunkra szerelve. – Semmit nem adtál fel értem! Te döntöttél úgy, hogy Manchesterbe költözöl! Úgy teszel, mintha akkora áldozatot hoztál volna értem, amit soha nem fogok tudni meghálálni, de ez baromság! A zenekar különben is felbomlott volna! Ne engem hibáztass azért, mert NEM FUTOTTÁL BE!

– Te elkényeztetett, önző hülyegyerek! – üvölt vissza felpattanva, mert ülő helyzetből kiabálni soha nem olyan hatásos. – Mindig annak kell történnie, amit te akarsz, nem foglalkozol azzal, mit adnak fel mások azért, hogy ez összejöjjön. Ugyanezt csinálod az esküvővel is. Önző vagy, a legrosszabb fajtából, mert azt képzeled magadról, hogy nem is vagy az. Ami pedig a zenekart illeti, hogy a francba van képed kijelenteni, hogy tudod, hogy alakultak volna a dolgok. Ha visszafordíthatnám az időt, hogy máshogy döntsék... – Tényleg, akkor mégis mi lett volna?! – kiáltom. Mindketten csak állunk, zihálva, akár egy mexikói leszámolásban, amiben a szavak szolgálnak fegyverként. – Na jó, akkor ez van – szólal meg végül Rhys. – Hazautazom a hétvégére, nem akarok itt maradni és tovább hallgatni ezt a szart. Kezdj el másik helyet keresni magadnak! Visszahuppanok a kanapéra, a kezemet az ölembe ejtem. Rhys dühösen járkál fel-alá az emeleten, miközben a cuccát egy sporttáskába pakolja. Könnyek csordogálnak az arcomon, be a blúzom nyakán, ami éppen csak kezdett megszáradni. Hallom, hogy Rhys a konyhában matat, és rájövök, hogy lekapcsolja a gázt a chili alatt. Ez az apró kis figyelmesség tőle rosszabb, mint bármi, amit mondhatott volna. A tenyerembe temetem az arcom.. Bénultságomból a mellettem álló Rhys hangja ráz fel néhány perccel később. – Van valaki más? Könnyben úszó szemmel nézek fel rá. – Mi? – Hallottad. Van valaki más? – Persze, hogy nincs. Rhys habozik, aztán azt mondja: – Nem tudom, miért sírsz. Ezt akartad.

Becsapja maga mögött a bejárati ajtót. A hang puskalövésként hasít belém.

2. Megdöbbenve hirtelen támadt szingliségem hírének hallatán, a legjobb barátnőm, Caroline és közös barátaink, Mindy és Ivor, azonnal összecsődülnek, és merő együttérzésből megkérdezik tőlem: – Szeretnéd, ha mindannyian elmennénk valahová, és nagyon-nagyon berúgnánk? Rhys nem túlzottan hiányzik nekik, mert mindig is úgy tekintett a barátaimra, mint az én barátaimra. És még régebben arra a megállapításra jutott, hogy Mindy és Ivor „úgy hangzik, mintha a Teletubbiesból léptek volna elő”. Mindy indiai, a neve a Parminder rövidítése. A Mindy becenév számára álnév, amivel a fehérek világában mozog. – Így képes vagyok teljesen észrevétlenül járni köztetek. Leszámítva ezt a barnabőrűség izét. Ami Ivort illeti, az apukája rá van kattanva a viking legendákra. De ez még nem is lett volna gond, az igazi csapást az Ivor, a mozdony című ősrégi rajzfilmsorozat mérte rá, így Ivorra ugyanaz várt, mint a kétezres évek Thomasaira. Az egyetemünk rögbicsapatának játékosai mozdonynak csúfolták, és állandóan azzal húzták, hogy az ágyban biztos sihuhúzik. Ugyanezek a rögbijátékosok voltak azok, akik kivagyiságból megitták egymás vizeletét és nyálát, és akik az emeletre kergették Ivort, hogy ismerkedjen a lányszinttel, aminek köszönhetően négyesünknek lett egy fiú tagja is. Ivor tövig leborotvált haja, fekete keretes szemüvege, a trendi japán edzőcipők iránti vonzalma, valamint az a tény, hogy elvarázsolt triónkkal lógott, ahhoz a gyakori feltételezéshez vezetett, miszerint Ivor meleg. Azóta számítógépes játékok programozásával foglalkozik, és mivel a szakmájában szinte nincsenek nők, Ivor úgy érzi, hogy ennek a tévedésnek köszönhetően elesett minden értékes lehetőségtől.

– Ez abszolút ellentmond az ösztönöknek – panaszkodik folyton. – Miért kéne egy férfinak homoszexuálisnak lennie, csak azért, mert nők veszik körül? Hugh Hefner bezzeg nem részesül ilyen bánásmódban. Nyilván egész nap köntösben és papucsban kéne flangálnom. De még nem vagyok felkészülve a koktélbárok hangulatára, így inkább azt a lehetőséget választom, hogy megiszom az otthoni készletet, ami, ha lehet, még az előző lehetőségnél is végzetesebb. Caroline chorltoni háza a legkézenfekvőbb találkahely, mivel velünk ellentétben ő férjezett, és egyszerűen fantasztikus – mármint a háza, nem a férje, bár nem akarok tiszteletlen lenni Graeme-mel. (Most sincs otthon, megint az egyik gyakran előforduló golfozós hétvégéjére ment a haverjaival.) Caroline egy hatalmas áruházlánc igen jól fizetett könyvelője, és igazi felnőtt, de mindig is az volt. Az egyetemen steppelt mellényben járt, és az evezőklub tagja volt. Amikor egyszer azon ámuldoztam a többiek előtt, hogy Caroline képes kora reggel felkelni, és egy átbulizott éjszaka után is végigcsinálni az edzést, Ivor kuncogva csak annyit mondott: – Ez azért van, mert sznob. A normann vér teszi. Muszáj felkerekednie, hogy meghódítson valamit. Ivor mindig a származásával piszkálta Caroline-t. Magas, szőke, és azt hiszem, rá mondhatják, hogy római arcéllel rendelkezik. Saját maga szerint úgy néz ki, mint egy hangyász; hát, ha így van, akkor ő a Grace Kelly-féle hangyászok családjába tartozik. Az én feladatom, hogy felszeleteljem a citromot és besózzam a poharak peremét Caroline makulátlan és tükörsima fekete konyhapultján, miközben ő jeget, tequilát és Cointreau-t darál pépesre egy almapiros KitchenAid robotgépben. A gép fülsiketítő robajai közötti szünetben Mindy, aki szokásához híven most is a kanapén trónol, taoista bölcsességeinek sziporkáival ajándékoz meg minket.

– A harminc és a harmincegy között ugyanaz a különbség, mint a temetés és a gyász között. Caroline elkezdi kikanalazni a margaritakeveréket a robotgépből. – Betölteni a harmincat olyan, mint egy temetés? – A fiatalságod temetése. Sok ivás, együttérzés, figyelem meg virágok, és meglátogatsz mindenkit, akit ismersz. – És egy pillanattal ezelőtt még azon aggódtunk, hogy ez az összehasonlítgatás ízléstelen lesz – veti közbe Ivor, és feltolja az orrnyergén a szemüveget. Lábát kinyújtva ül a padlón, az egyik karjában a távirányítót tartja, amivel egy rombusz alakú szerkezetre, nyilvánvalóan a hifire, mutat. – Tényleg az Eaglest tetted be, Caroline, vagy ez csak valami beteges tréfa volt? – A harmincegyedik éved olyan, mintha gyászolnál – folytatja Mindy. – Mert sokkal rosszabb érzés túltenni magad rajta, de hülyének néznek, ha panaszkodsz miatta. – Mi nem nézünk rád hülyén, ha panaszkodsz, Mindy – szólalok meg, és óvatosan a kezébe nyomok egy lapos poharat, ami úgy fest, mint egy rúdon ülő csészealj. – A divatmagazinoktól olyan öregnek és jelentéktelennek érzem magam, mintha az egyetlen dolog, aminek a vásárlására gondot kéne fordítanom, a TENA Lady lenne. Ezt megehetem? – veszi le Mindy a pohár széléről a zöldcitromkarikát, majd alapos vizsgálatnak veti alá. Mindy általában az extrém rátermettség és a totális zakkantság megdöbbentő keveréke. Üzleti diplomát szerzett, de mindvégig ragaszkodott hozzá, hogy teljességgel reménytelen e téren, ahogy ahhoz is, hogy nem fogja átvenni a családi vállalkozást, ami szövetek forgalmazásával foglalkozik Rusholme-ban. Aztán évfolyamelső lett, és egyetlen nyár alatt felvirágoztatta az üzletet, bevezette a postai szállítást és online eladást, amivel megnégyszerezte a forgalmat, így kénytelen volt tudomásul venni, hogy talán mégiscsak van hozzá érzéke, és hogy

karriert csinált. Kaliforniai nyaralásán azonban, amikor az idegenvezető bejelentette, hogy tiszta időben távcsővel még a szardíniákat is látni a tengerben, Mindy csak annyit mondott: „Nahát! Ellátni egészen Olaszországig?” – A zöldcitromot? Ööö... nem szoktuk. – Ő! Azt hittem, talán leforráztad valamivel. Fogok egy másik poharat, és odaadom Ivornak, majd Caroline és én is kézbe vesszük a koktélunkat, és leülünk. – Egészségetekre! – szólalok meg; – A felbontott eljegyzésemre és a szerelem nélküli jövőmre! – A jövődre! – javít ki Caroline. Felemeljük a poharunkat, belekortyolunk, majd megrezzenünk – a tequila kissé túl nagy hangsúlyt kapott a koktélban. Elzsibbad tőle a nyelvem, és felmelegíti a gyomromat. Szingli. Hosszú ideje nem használhattam már magamra ezt a jelzőt, és még nem is érzem magam annak. Valami más vagyok, mintha a senki földjére kerültem volna: lábujjhegyen közlekedek a saját házamban, a vendégszobában alszom, kerülgetem a volt vőlegényemet és dühös, háborgó csalódottságát. Rhysnek igaza van: ezt akartam, kevesebb okom van kiborulni, mint neki. – Hogy működik a dolog? Mármint, hogy még mindig egy házban laktok – kérdezi Caroline finoman, mintha csak hallaná a gondolataimat. – Egyelőre még nem feszítettünk ki drótot nyakmagasságban az ajtónyílásba. Próbáljuk elkerülni egymást. Bele kell húznom a lakásvadászatba. Folyamatosan valami kifogást keresek, hogy elmehessek hazulról, mint most is. – Hogy fogadta az anyukád? – harap az ajkába Mindy. Mindy megérti ezt, hiszen, mint az egyik koszorúslányom a kettő közül, akit kijelöltem a feladatra, ő volt az egyetlen, aki ugyanolyan izgatott volt, mint az anyukám. – Nem túl jól – válaszolom, próbálok a lehető legenyhébben fogalmazni.

Rémes volt. A telefonbeszélgetés szakaszosan zajlott. A „fejezd be ezt az ízléstelen tréfát!” szakasztól, a „kicsit megijedtél, ez természetes” hárításon át, az „adj neki néhány hetet, aztán meglátod, mit érzel” javaslatig. Düh, tagadás, alkudozás és aztán – remélem – valamiféle elfogadás következett. Apa odajött hozzám, és megkérdezte, azért van-e az egész, mert a költségek miatt aggódom, mert ha kell, akkor ők mindent kifizetnek. Akkor kezdtem el sírni. – Remélem, nem bánod, hogy megkérdezem, csak mert soha nem mondtad... – szólal meg Mindy. – Végül is min kaptatok össze Rhysszel, ami a szakításhoz vezetett? – Nos... Macclesfieldi Elvisen. Néma csönd lett. Egybekelésünk kútba esése mindenkit zavarba hozott. Mivel regénybe illően hosszúra nyúlt kapcsolatom tragikus halála mindössze egy héttel ezelőtt történt, senki nem tudja, mit illik ilyenkor mondani. Akárcsak valami nagy tragédia után: mikor is lehet elkezdeni e-mailben tréfálkozni róla? – Te lefeküdtél Macclesfieldi Elvisszel? – kérdezi Ivor. – Milyen érzés, hogy megkettyintett a Király? – Ivor! – jajdul fel Mindy. Felnevetek. – Áááá! – kiált fel Caroline valami egészen nem caroline-os módon. – Ráültél valamire? – kérdezi Mindy. – El is felejtettem mondani. Találd ki, kit láttam a múlt héten! Próbálom eldönteni, melyik híres embert is tarthatják a kedvencemnek. Hacsak nem olyasvalakiről van szó, akiről írtam, bár az egész napomat olyan emberek bármi-lásával töltöm, akik a lehető legrosszabb oknál fogva váltak híressé. Kétlem, hogy egy szökésben lévő erőszaktevő kiválthatná a barátaimból ezt a lelkesedést.

– Valakit a Szégyentelenekből vagy a Manchester Unitedból? – találgat Mindy. Kétségtelen, hogy városunk hírességeinek ez a két legfőbb forrása. – Egyikből sem – válaszol Caroline. – És különben is, ez a találós kérdés Rachelnek szól. Megvonom a vállam, és a hátsó fogammal egy jégkockát ropogtatok. – Ööö... Jamie Olivért? – Nem. – David Cameront? – Nem. – Az apámat? – Miért láttam volna az apádat? – Átugorhatott Sheffieldből, hogy titkos találkát bonyolítson le az anyám háta mögött. – És szerinted ezt egy vicces kis találós kérdés formájáéban adnám a tudtodra? – Oké, feladom. Caroline diadalittas arccal hátradől. – Angol Bennel. Egyszerre kezdek izzadni és reszketni, mintha kitört volna rajtam az influenza. Enyhe hányinger jelentkezik, rögtön a hőmérséklet-ingadozás nyomában. Igen, a párhuzam még így is találó. Ivor megfordul, hogy Caroline-ra nézhessen. – Angol Bennel? Ez meg miféle becenév? Minek a változata? – Van valami köze a Big Benhez? – veti fel Mindy. – Angol Ben – ismétli Caroline. – Rachel tudja, kire gondolok. Úgy érzem magam, mint Alec Guiness a Csillagok háborújában, amikor Luke Skywalker megjelenik a barlangjánál, és kérdezősködni kezd Obi van Kenobiról. Ezt a nevet már régesrég nem hallottam... – Hol láttad? – kérdezem.

– Épp a Központi Könyvtárba ment be. – Mi lenne, ha elárulnátok a jó öreg „Kétlábú Ivornak, hogy kiről beszéltek? – Én meg lehetnék Hindi Mindy – ajánlkozik Mindy, mire Ivor olyan arcot vág, mintha el akarna magyarázni neki valamit, de aztán inkább meggondolja magát. – Egy barátom az egyetemről. Nem emlékeztek rá? – mondom, és eltakarom a számat a poharammal arra az esetre, ha az arcom többet árulna el a kelleténél. – Az én szakomról. Ezért az angol. Ben. – De ha a te barátod volt, akkor miért van Caroline így... besózva? – kérdezi Mindy. – Caroline mindig is odavolt érte. – Örülök, hogy ez igaz, és még ha nem is ez a teljes igazság, azért hálát adok az égnek. – Aha! – Mindy jelentőségteljes pillantást vet rám. – Akkor neked biztos nem jött be, mert Caroline és a te ízlésed a férfiak terén... nos, ég és föld. Ezért most meg tudnám csókolni Mindyt. – Így igaz – helyeselek buzgón. – Még mindig remekül néz ki – jegyzi meg Caroline, és a gyomrom azonnal kapálózni kezd, mint a serpenyő felé tartó homár a kínai étterem konyhájában. – Pazar öltöny volt rajta nyakkendővel. – Egy öltöny? Ez a férfi tényleg lenyűgöző lehet – szólal meg Ivor. – Micsoda egyéniség! Alig várom, hogy többet megtudhassak róla. Jaj, ne is folytasd! – Te és ő valamikor...? – kérdezi Mindy Caroline-tól. – Csak próbálom elhelyezni... – Jézusom, dehogy, nem voltam elég elbűvölő neki. Nem hiszem, hogy bármelyikünk is az lett volna, ugye, Rachel? Egy kicsit az a nőfaló típus. De közben meg olyan kedves. – Aha – cincogom.

– Várj csak! Emlékszem Benre! Piperkőc, okos és magabiztos? – kiált fel Mindy. – Azt hittük, biztosan gazdag, de aztán kiderült, hogy nem, csak... szokott mosni. – Ivorra néz, aki elkapja a fonalat. – Halványan rémlik. Mindig játszotta az agyát... – Ivor felhajtja a gallérját. – A mindenit, de jól néz itt ki valaki! – Egyáltalán nem ilyen volt! – nevetek fel idegesen. – Már nem tartod vele a kapcsolatot? – szegezi nekem a kérdést Caroline, – Nincs a Facebook-ismerőseid között vagy ilyesmi? Nem tartom vele a kapcsolatot. Ez a kapcsolat kettéhasadt, mint a célszalag egy futóversenyen. – Ja. Mármint, nincs. Nem találkoztam vele az egyetem óta. És a hétszáznyolcvanegy Google keresés sem dobott ki semmit. – Láttam már néhányszor a könyvtárban, de csak most esett le, hogy ő az. Biztosan Manchesterben lakik. Szeretnéd, hogy odaköszönjek neki, ha legközelebb észreveszem? Elkérjem a mobilszámát? – Nem! – vágom rá, de a pánik okozta remegést nem tudom teljesen kitörölni a hangomból. Úgy érzem, ezt meg kell magyaráznom, ezért még hozzáteszem: – Az úgy nézne ki, mintha epekednék utána. – De ha csak barátok voltatok, miért gondolna automatikusan erre? – kérdezi Caroline, teljesen ésszerűen. – Olyan hosszú idő után most facér lettem. Nem is tudom, talán félreértené. És nem is nézek ki túl... Nem akarom, hogy úgy tűnjön, itt van a szingli barátnőm, aki azt szeretné, hogy megadjam a számát az összes pasinak, aki szembejön velem az utcán – hadovátok összevissza. – Nem is arra gondoltam, hogy kiragasztanám a számodat egy telefonfülkére! – jegyzi meg sértődötten Caroline.

– Tudom, tudom, ne haragudj! – simogatom meg a karját. – Egyszerűen csak egy kicsit... kijöttem a gyakorlatból. Újabb néma csönd, majd együtt érző mosoly Mindytől és Caroline-tól. – Majd én összehozlak egy-két szexi pasival, ha már készen állsz rá – veregeti meg Mindy a karomat. – Hűha! – jegyzi meg Ivor. – Mi van? – Abból kiindulva, hogy te milyen férfiakkal szoktál találkozgatni, próbálom elképzelni, milyen lehet az, akit továbbpasszolsz. Éppen most érkezik egy üzenet az agyamtól: a szerver megértette a kérést, de nem hajlandó teljesíteni. – Ó, a te slampos kis nőcskéid mellett ez még mindig nagyon is gazdag választék. – Nem, az az elképesztő bukósisakos Bruno volt gazdag, emlékeztek? – Haha, nagyon vicces. Viszont jó volt a segge. --Na, tessék – szakítja őket félbe Caroline. – Sikerült felvidítanunk? – Igen. – Jöhet valami komolyabb itóka? Feltartom a poharam. – Egy hordóval kérek.

3. A Manchesteri Egyetemen töltött diákéveim első hetének végén találkoztam Bennel. Először azt hittem, másod- vagy harmadéves lehet, mert egy idősebbekből álló csapattal volt, akik épp asztalokat hordtak a kollégium aulájába, hogy kioszthassák a koleszos belépőkártyáinkat. Valójában ő is gólya volt, akárcsak én. Csakhogy amikor arról panaszkodtak, hogy nincsenek elegen, a szószátyár és lovagias Ben – amilyennek később megismertem – azonnal ott termett és felajánlotta a segítségét. Nem kellett volna felkelnem, de a másnaposság felébresztett, és azt súgta a fülembe, hogy őrülten szükségem van egy Fantára. A kollégium aulája reggel kilenckor olyan kihalt volt, mintha hajnal lenne. A boltból visszafelé sétálva épp az üdítőt kortyolgattam, amikor az őszi napfényben észrevettem, hogy kis sor kígyózik a bár lengőajtaja mögött. Mivel bizonytalan elsőéves voltam, ráadásul angol, jobbnak láttam beállni. Amikor a sor elejére értem, és Bennél felszabadult az asztal, odaléptem hozzá. Enyhén meglepett, de egyáltalán nem elégedetlen arckifejezéséről tisztán le tudtam olvasni: „Ó, szia, hát te meg ki vagy?” Ettől elbizonytalanodtam, nem utolsósorban azért, mert valahogy cseppet sem volt gyanakvó. Úgy gondoltam, ha jó napom van (ami nem ez volt), elég tűrhetően tudok kinézni, de ehhez hasonló pillantásban még nem nagyon volt részem azelőtt. Úgy éreztem magam, mintha valaki intett volna a zenekarnak, feltupírozta volna a hajamat, megvilágított volna felülről, és azt kiáltotta volna: „Felvétel!” Ben egyáltalán nem volt az esetem. Kicsit vézna volt, barna bociszemekkel és szögletes állkapoccsal, enyhén nyárspolgár, ahogy Rhys mondaná. (Ekkoriban lépett be az életembe, a feketefehér világlátásával együtt, amit szép lassan én is átvettem.) És

abból, amit Ben felsőtestéből láttam, arra a következtetésre jutottam, hogy a sportos cuccokat úgy hordja, mint aki tényleg sportol is. A vonzó férfiak az én tizennyolc éves véleményem szerint gitároztak, nem pedig fociztak. Ápolatlanok voltak és búskomorak, háromnapos borosta sötétlett az arcukon, és – ezzel muszáj kiegészítenem az említett területen végzett alapos kutatások alapján – a mellkasszőrzetükben elveszhetett volna akár egy hörcsög is. Mégis, elég nyitott voltam ahhoz, hogy Bent abba a kategóriába soroljam, aki jó pár másik ember esete, és emiatt átkozottul hízelgőnek találtam a figyelmét. A másnaposságom alacsonyan szálló felhőcskéi lassan oszladozni kezdtek. Ben megszólalt: – Szia! – Szia! Eltelt egy perc, amíg eszünkbe jutott, miért is vagyunk ott. – Mi a neved? – Rachel Woodford. – Woodford... Dupla v... – Elkezdte lapozgatni a kártyákat. – Megvan! Előhúzott egy téglalap alakú kartont, amelyen a kollégiumunk neve szerepelt, és egy személyigazolvány kép volt rátűzve. Már el is felejtettem, hogy elküldtem egy maroknyit abból a nem éppen előnyösen sikerült sorozatból, amit egy bevásárlóközpont fényképező-automatájánál készítettem. Tényleg rossz napon, a Meadowhall plázában, a menstruációm előtt. Az arcom úgy nézett ki, mintha éppen akkor tértem volna magamhoz a saját boncolásomon, Tudhattam volna, hogy ezek a fotók egyszer még kísérteni fognak. – Ne nevess a képen! – szólaltam meg ingerülten, amivel valószínűleg sikerült az ellenkező hatást elérnem. Ben a fotóra meredt. – Láttam ma már rosszabbat is.

A kártyámat egy gépbe tette, kihúzta a műanyaggal borított végeredményt, és ismét szemügyre vette. – Tudom, hogy úgy vigyorgok, mint egy vadalma – mentegetőztem, miközben a kártyámért nyúltam. – Úgy nézek ki, mint aki próbál megemészteni egy tál Cayenne-paprikát. – Nem tudom, mi az a Cayenne-paprika. Úgy értem, azon kívül, hogy zöldségféle. – Csípős. – Á! Oké, értem. Gondolom, a végtermék is csíp. Háát. Ez egyre jobban alakul. A csábítás trükkjei, 101-es pont: „Vegyük rá a kiszemelt férfit, hogy képzeljen el bennünket a vécén erőlködve.” Igaz is, ezt a hasonlatot legnagyobb slágereim gyűjteményéből rángattam elő. „Minden, ami Rachel, „Rachel-féle tippek”, Egyszerűen Rachel. Amikor reflektorfénybe kerülök, az agyam nyelvi képességei nagyjából ugyanolyan esélyekkel indulnak, mint egy félkarú rabló. Tekerd meg a kurblit, indítsd be a gépezetet, és a szavak véletlenszerű kombinációja hagyja el a számat. Ben rám mosolygott, majd felnevetett. Én visszavigyorogtam. Nem adta oda a kártyát. – Angolra jársz. – Igen, – Én is. Gőzöm sincs, hova kéne mennem holnap a regisztrációhoz. Te tudod? Megbeszéltük, hogy másnap reggel ott fog állni a szobám ajtaja előtt, így majd együtt járjuk be a bölcsészkar útvesztőit. Kerített egy tollat. Lekörmöltem a szobaszámomat az első kezem ügyébe kerülő tárgyra, ami egy rongyos sör alá tét volt. Azt kívántam, bárcsak ne töltöttem volna azzal az előző éjszakát, hogy minden körmömet más-más színűre pingálom, mert elég hülyén nézett ki nappali világosságban. Nyomtatott nagybetűkkel

gondosan alá írtam azt is, hogy „Rachel”, mintha csak az általános iskolai fogasom fölé kerülő névtáblámat készíteném. – A képről meg csak annyit – mondta végül, miközben odaadta a fotót –, hogy remekül nézel ki rajta, csak legközelebb állítsd magasabbra az ülőkét. így egy kissé Danny de Vitó-s. Elővettem a képet, hogy újra megnézhessem. Kócos fejem fölött hektárnyi fehér felület virított. Elvörösödtem, és kirobbant belőlem a nevetés. – Forgatni kell – magyarázta Ben, egy képzeletbeli fotóautomata forgószékét tekerve. Még jobban elpirultam, és továbbra is csak nevettem. – Ben vagyok. Holnap találkozunk. Akárcsak egy forgalmat irányító rendőr, Ben az egyik kezével integetett nekem, a másikkal pedig tettetett komolysággal magához intette a sorban következő diákot. Miközben elhaladtam a sor mellett, azon tűnődtem, vajon a szomszéd szobában lakó, választékosán beszélő lány nem számíte túlságosan felső középosztálybelinek egy zsíros, regeneráló hatású reggelihez. Az ösztöneim azt súgták, vessek egy pillantást Benre, mielőtt kilépek az ajtón: engem figyelt.

4. Akadnak olyan munkahelyek, ahol mindenki íróasztalán bekeretezett családi képek állnak, meg egy pohár tele mókás tollakkal, amiknek a végén valami bolyhos fejű figura rugózik, és egy bögre a nevükkel. A munkatársak időnként a vécében sírdogálnak, megosztják egymással a titkaikat, és a magánéleti hírekről már kora reggel értesül mindenki, még mielőtt a második adag kávé lefőne. Az olyan szavak, mint „mióma”, „antidepresszáns” vagy „rajtakaptam a férjemet, amikor felpróbálta az egyik ruhámat” a teljes nyilvánosság szellemében szájról szájra járnak. Az enyém nem ilyen munkahely. A Manchesteri Koronabíróság tele van olyan emberekkel, akik fürgén és céltudatosan cikáznak az épületben, talárok suhognak, és kulcsfontosságú információkról pusmognak. A légkör tagadhatatlanul férfias jellegű – és az sem nagyon növeli az ember önbizalmát, hogy igazából semmi köze a szóban forgó szakmához. így tehát érzelmi zűrzavarom fizikai megnyilvánulásait extra sminkréteg mögé próbáltam rejteni, egyenes háttal és emelt fővel indulva a csatába, miközben azért gratuláltam magamnak a kellő higgadtság papírvékony mázának megteremtéséért. Szerzek magamnak egyet a Koronabíróság kávéautomatájának hírhedten trágyaaromájú instant kávéjából, ami olyan vékony műanyag pohárban érkezik a gépből, hogy a forró folyadék leégeti az ember ujjait. A következőkre kapom föl a fejem: – Remek hétvége lehetett, Woodford! Úgy nézel ki, mint a mosogatórongy. Á, Gretton! Tudhattam volna, hogy ő pukkasztja majd ki a lufimat.

Pete Gretton szabadúszó, kötetlenül dolgozik a különböző ügynökségeknek, és senkihez sem lojális. Állandóan a folyamatban lévő ügyek listáját fürkészi, hogy megtalálja a legkínosabb vagy legnevetségesebb eseteket, és a legkisebb közös nevezőt eladja a legnagyobb árat kínálónak. Sokszor ott liheg a nyakamban, így tönkreteszi minden reményemet egy exkluzív interjúra. A bűn és a nyomorúság az ő asztala. Ám nem akarok vele igazságtalan lenni, elvégre ez igaz ebben az épületben minden olyan emberre, aki fizetést kap, de a legtöbbünkben van annyi illendőség, hogy nem leljük benne örömünket. Gretton viszont még nem találkozott olyan hátborzongató, többszörös emberöléssel, ami ne lett volna kedvére. Megfordulok, és kellően elgyötört pillantást vetek felé. – Neked is jó reggelt, Pete! – közlöm tömören. Pete folyton hunyorog, mintha a napfény sokkolóan hatna rá, és engem valahogy mindig arra a kísértetszerű, rózsaszín kopoltyús halra emlékeztet, amit apa talált egyszer a kerti tavunk fekete iszapjában. Gretton tökéletesen alkalmazkodott a bíróság épületeinek környezeti viszonyaihoz, kávén, cigin és celofánba csomagolt péksüteményeken él, és egyáltalán nincs szüksége a napfény D-vitamin tartalmára. – Csak ugratlak, édes. Továbbra is te vagy a leggyönyörűbb nő az épületben. Bármiről is beszél Grettonnal az ember, utána mindig arra vágyik, hogy drótkefével súrolja tisztára magát forró víz alatt. – Mi történt? – folytatja. – Túl sok fogyott a lőréből? Vagy a csávód fárasztott így ki? – Rám villant egy gyomorforgató kacsintást. Belekortyolok a kávéba, magamba szívom a tanyák és a mezőgazdaság frissen pörkölt aromáját. – A múlt hónapban szakítottam a vőlegényemmel.

Gombszerű, vizenyős kis szeme rám tapad, miközben várja a csattanót. Amikor látja, hogy itt bizony nem lesz olyan, megszólal: – Ó, jaj, édesem! Ezt sajnálattal hallom. – Kösz. Fogalmam sincs, van-e Grettonnak hagyományos értelemben vett magánélete, vagy délután ötkor farkat növeszt, és élénkzöld speciális effektek kíséretében egyszerűen leereszkedik egy nyitott csatornafedélen. Annyi azonban bizonyos, hogy ez a téma eddig még fel nem térképezett területnek számít kettőnk között. A másikkal kapcsolatos személyes jellegű információink eddig arra korlátozódtak, hogy a) van egy vőlegényem, most már csak múlt időben, és b) ő eredetileg Carlisle-ból származik. És ez eddig mindkettőnknek megfelelt. Pete csoszogni kezd. – Hallottál valamit a repülőtéri kilencfős heroincsempész bandáról, amivel ma kezdünk? Az a hír járja, hogy sztómazsákba rejtették a cuccot. Megrázom a fejemet. – Ez egyszer jogosan mondhatják, hogy jó nagy szar volt az egész. Erre röfögve nevetni kezd, a felbontott eljegyzés témája ezzel ejtve. – Én inkább maradok a becsületgyilkosságnál, ami egykor kezdődik – jegyzem meg komoran. – Mondok neked valamit: te maradj a drognál, én megcsinálom az emberölést, és félidőben összevetjük a jegyzeteinket. Pete gyanakodva méregetni kezd, azon tűnődik, vajon miféle fondorlatos taktika lehet ez a „mindkét fél számára gyümölcsöző diplomáciai fogás. – Oké, rendben. Bár néha maga alá temet a téma komorsága, alapjában véve élvezem a munkámat. Szeretek olyan helyen lenni,, ami pontosan

meghatározott szabályok és szerepek mentén működik. Bármennyire szürke legyen is a bizonyíték, az eljárás feketefehér. Kiismertem a tárgyalótermek nyelvét, előre megérzem a szélcsendet és a viharokat, és tudom, mit jelenthetnek az ügyvédek titkos suttogásai. Néhányukkal egész jó viszonyt ápolok, tökélyre fejlesztettem a bírók arcáról olvasást, és képes vagyok a lehető leggyorsabban kislisszanni a teremből, mielőtt egy dühös családtag a hallgatóság karzatáról utánam jönne, hogy közölje: nem akarják, hogy a történet benne legyen a rohadt lapokban. Legurítom az utolsó kortyot is ebből az ocsmány kávéból, a poharat a szemétbe dobom, és elindulok az 1-es számú tárgyalóterem felé, amikor félénk női hang szólal meg a hátam mögött. – Elnézést! Ön Rachel Woodford? Megfordulok és egy aprócska lányt pillantok meg. A fejét szalmasárga, göndör hajkorona borítja, enyhén horgas az orra, és ideges kifejezés ül ki az arcára. Iskolai egyenruhában körülbelül tizenkét évesnek tippelném. – Én vagyok az új riporter, aki mától önnel fog dolgozni – mondja. – Á, igen! – Kutatni kezdek az agysejtjeimben a neve után, és eszembe jut a róla folytatott beszélgetés a hírosztállyal, ami jelenleg földtörténeti korokkal ezelőttinek tűnik. – Zoe Clarke – segít ki végül. – Zoe, persze, bocsánat. Kissé szétszórt vagyok ma reggel. A gyilkossági tárgyalást csinálom ma, van kedved csatlakozni? – Igen, köszönöm! – Olyan fényes mosollyal ajándékoz meg, mintha meghívtam volna egy tóparti kirándulásra a hétvégére. – Akkor kerekedjünk fel, és nézzük meg, hogy vitatkoznak egymással az emberek parókában – a távolodó Gretton felé bökök. – És óvakodj a mézesmázos férfitól, aki barátkozni jön, de a sztoriddal megy el.

Zoe felnevet. Majd megtanulja.

5. Ebédidőben kinyitom a laptopomat a sajtószobában – hízelgő elnevezés a bíróság alagsorában lévő nikotinszagú, ablaktalan cellára, amelynek berendezését egy furnér íróasztal, néhány szék és egy ütött-kopott konyhaszekrény képezi – hogy megnézzem az e-mailjeimet. Üzenet érkezett Mindytől: „Tudsz most beszélni?” „Igen” – gépelem, és elküldöm az üzenetet. Mindy nem szeret levelezni, ha beszélhet is, mert imád beszélni, és egyébként se egy két lábon járó helyesírási szótár. Régebben a nekem és Caroline-nak írt üzeneteibe gyakran beszúrta azt a szót, hogy „Vualahl”, és egy darabig arra tippeltünk, hogy valami hindu kifejezés lehet, míg végül rá nem kérdeztünk, és nyilvánvalóvá vált, hogy Mindynél ez a „Voilá!”-t jelenti. A telefonom rezegni kezd. – Helló, Mind! – veszem föl, és kisétálok a sajtószoba ajtaján. – Találtál már lakást? – Nem – sóhajtok föl. – Folyton keresgélek az ingatlanos oldalakon, és közben abban reménykedem, hogy az árak egy hirtelen támadt ingatlanpiaci válság következtében varázsütésre lezuhannak. – A központban akarsz maradni, ugye? Nem bánnád az albérletet sem? Rhys kivásárolja a részemet a házból. Úgy döntöttem, hogy a pénzt lakásvásárlásra fordítom. Eredetileg egy belvárosi lakásra gondoltam, ahonnan élvezhetem a szingli nők kozmopolita életét, de az árak hamar kijózanítottak, Mindy úgy gondolja, hat hónapig bérelnem kéne valamit, amíg összeszedem magam. Caroline szerint viszont az albérlet kidobott pénz. Ivor azt mondja, beköltözhetnék hozzá a másik szobába, így végre lenne valami ürügye, hogy kitegye onnan a dinka és hangos bérlőjét,

Katyát. Mindy persze mindig emlékezteti arra, hogy ezt egyébként is megtehetné, ha „lenne elég vér a pucájában”. – Merthogy? – kérdezek vissza elgyötörten, Mindynek van egy olyan szokása, hogy egy teljességgel logikus kiindulási alapot képes totálisan agyament baromsággá varázsolni. – Állj le a kereséssel! Egy vevő, akivel együtt dolgoztam és piszkosul gazdag, Bombay-be utazik hat hónapra. Van egy lakása az északi negyedben, Asszem egy fonodából alakították ki, vagy mi, és állítólag el-ké-pesz-tő! Akar egy megbízható embert, aki vigyáz a kéróra, én pedig biztosítottam róla, hogy te vagy a legmegbízhatóbb ember a világon, mire azt mondta, ebben az esetben elfogadja az ajánlatodat. – Ööö... Mindy bemondja a lakás havi bérleti díját, ami azért elég komoly összeg. Nem kifizethetetlen, és nyilvánvalóan nem sok egy olyan helyért, amiről szerintem beszél. De számolnom kell Mindy lappangó elmebajával is. A lakáshoz biztos jár egy inkontinens máltai selyemkutya is, amit Gad-Faffy ezredesnek hívnak, kizárólag sushi minőségű tonhalat eszik, és naponta négyszer kell levinni sétálni. – Nem akarsz munka után eljönni velem, hogy megnézzük? – folytatja Mindy. – Pénteken repül, és az egyik unokatestvérét is érdekelné a dolog. Azt mondja, egy kicsit túlságosan is rá van kattanva a fehér szörnyre, ezért nem bízik benne. Te vagy a tuti befutó, de azért gyorsnak kell lennünk. – Fehér szörny? – Tudod! Kokó. A seggfejek szere. – Ja, igen. Végiggondolom. Valójában hat hónapnál azért hosszabb időre gondoltam. Hat hónap hosszabbítási lehetőséggel, morfondírozom. Ám ez jó lehetőség lenne arra, hogy álmaim lakásában éljek, amíg nem találok valami valószerűbbet. – Igen, persze.

– Nagyszerű! Találkozzunk az Afflecks bevásárlóközpont előtt fél ötkor! – Ott leszek. A sajtószobába visszasétálva rádöbbenek, miért is olyan nekem ez a kiköltözés, mintha a fogamat húznák, bármilyen kellemetlen is együtt lakni Rhysszel. Így a döntésem, hogy elhagyom a vőlegényemet, puszta szavakból nagyon is valóságos tetté válik. Igazságosan megosztozni, elfelezni a javainkat, hazaérni éjszaka egy üres lakásba és szembesülni egy kilátástalan jövő hatalmas, tátongó bugyrával – ez vár most rám. Az énem egyik része – a tiltakozó, gyáva része – legszívesebben felkiáltana: „Várj! Állj meg! Nem így értettem! Ki akarok szállni!” Hányingerem lett a tempótól. De eszembe jut az az sms, amit Rhys küldött néhány nappal ezelőtt, és ami legalább annyira volt a düh, mint a bánat jele: „Remélem, nézel lakásokat, mert már alig várom, hogy a kényszer szülte együttélésünk végre véget érjen.” Kinyitom a jegyzetfüzetemet, és azon tűnődöm, vajon akaroke inni még egy tehénlepény-szagú kávét. Zoe lép be a szobába, ténferegni kezd, és látszik, hogy fel van villanyozva. – Menj csak nyugodtan, egyél valamit. Itt hagyhatod a holmidat, ha szeretnéd. – Kösz. – Leteszi a kabátját és a táskáját, és óvatosan az asztalra helyezi a jegyzetfüzetét. – Hacsak nincs kedved inkább átmenni a vendéglőbe... – folytatom, és nem vagyok benne biztos, miből is fakad a nagylelkűségem. Talán így próbálok vezekelni azért, amit Rhysszel tettem. Bár, attól tartok, soha nem kerülhet elég feljegyzés az Élet Nagy Főkönyvének jó cselekedetek oszlopába ahhoz, hogy kiegyenlítse ezt a tételt. – Nagyszerű lenne! – Adj öt percet, és megmutatom, mivel érdemelte ki a Kastély „a bírósághoz legközelebb eső vendéglő” elismerést.

Zoe bólint és leül, hogy begépelje gyorsírással megírt cikkét. Miközben én is gépelek, rápillantok gyorsírására, ami olyan tökéletes, hogy fénymásolatot lehetne róla készíteni a tankönyvekhez. Gretton viharzik be, rám néz, aztán Zoéra sandít, majd újra rám. – Mi van? A gyereket is elhoztad magaddal dolgozni? Zoe zavartan felpillant. – Isten hozott a családban, Zoe! – mondom. – Tekints úgy Grettonra, mint a nagybácsira, aki folyton lovacskázni akar veled.

6. A kocsmába érve elnézést kérek Zoétól, amiért nem iszom alkoholt. Ilyenkor mindig úgy érzem, hogy szégyent hozok a szakmánkra. Minden lapnak megvannak a maguk sztorijai a régi szép idők legendás teremtményeiről, akik képesek voltak mattrészegre inni magukat, és közben határidőre leadni a cikket, hogy aztán reggel a nap első sugaraira kipattanjanak az ágyból, és kezdjék az egészet elölről. Legendák, általában azért, mert ötvenéves korukra már meghaltak. – Az idő nagy részében a bíróság felér egy altatóval, megfejelve a fűtéssel és a monoton szövegeléssel. Ha felöntenék a garatra, valószínűleg horkolva végezném – magyarázkodom. – Semmi baj. Én se vagyok valami nehézsúlyú – válaszolja Zoe. – Én is diétás kólát iszom. Átfutjuk a bár laminált étlapját, és elkedvetlenedünk. A Kastély menüjét nyilvánvalóan marketingmenedzserek írták, akik azt hiszik, hogy felsőfokon beszélik a humor valójában nagyon is idegen nyelvét. Próbálunk egyszerűen rámutatni a kiválasztott ételekre, hogy megőrizzük a méltóságunkat. Ám a mogorva pincérnél erre semmi esélyünk. – Asztigmiám van – közli, mintha ezt nekem tudnom kéne. – Ó! – válaszolom idegesen, próbálok valami menekülési útvonalat találni. – Akkor mindketten maradunk a sajtos-tojásos hidegtálnál. – Natúrt, zsírosat vagy extra savanyúsággal? Basszus! – Én zsírosat kérek – motyogom porig alázva. – Neki pedig natúrt. – Megmelegítsük? – kérdezi sóhajtva, mintha a világ összes problémája a hozzánk hasonlók lelkén száradna, akik melegen kérik a hidegtálat. Úgy döntünk, hogy legyen meleg, de

mindketten passzoljuk a séf különleges mártását, csak hogy jelezzük neki, továbbra sem lettünk kebelbarátok. Felszínes csevegésbe kezdünk, és próbáljuk túlkiabálni Mariah Carey hangterjedelmét és a kocsma falára szerelt tévék zaját, amikor két, mikrobán melegített tányér landol az orrunk előtt. Miután befejezte az ebédet, Zoe így szól: – Tessék, itt van, amit írtam. Lesöprögeti a kezéről a morzsát, és elővesz a táskájából egy spirálos jegyzetfüzetet, majd kinyitja a megfelelő oldalon. – Gyorsírást használtam. Bosszant, hogy azt várják tőlem, még az ebédem közben is mentorkodjak, de lenyelem, azzal a hatalmas adag nyúlós sajttal együtt, ami a számban van. Átfutom a sztoriját, lélekben felkészülve arra, hogy ha nem is lesz totálkáros, azért tuti tele lesz karcolásokkal. De a történet jó. Az igazat megvallva, első cikknek nagyon is gördülékeny és magabiztos. – Ez jó – bólintok, mire Zoe felragyog. – Helyes észrevétel, hogy az apa és a nagybácsi nem tagadják, hogy felkeresték a lány barátját. – És mi van, ha valami jobb kínálkozik délutánra? Ragaszkodsz az első megérzésedhez? – Lehetséges, de nem valószínű. A bíróság malmai elég lassan őrölnek. Lehet, hogy el se jutunk a fiú bizonyítékáig ma délután. Visszaadom Zoénak a jegyzetfüzetét. – Mióta dolgozol itt? – érdeklődik. – Túl régóta. Ide jártam egyetemre, a szakmai gyakorlatomat pedig Sheffieldben végeztem. Még gyakornokként kerültem az Evening Newshoz. – Szereted a bíróságot? – Igen, tulajdonképpen szeretem. Mindig is jobb voltam abban, hogy megírjak egy sztorit, mint hogy megtaláljam, szóval ez illik hozzám. És az ügyek általában érdekesek. – Kis szünetet

tartok, azon aggódva, hogy amit mondtam, úgy hangzik, mintha valami beteg állat lennék, akinek a hobbija az út menti koszorúkon lévő feliratok tanulmányozása. – Természetesen néha nagyon mocskosak is. – Milyen itt dolgozni? A hírszerkesztő kicsit ijesztőnek tűnik. – Ó, igen. – A késem élével félretolok egy kupac ragacsos káposztasalátát, ami bizonyára már akkor a tányéron csücsült, amikor megmelegítették. – Kennel egyezkedni olyan, mintha egy krokodillal birkózna az ember. Mindannyian fel tudunk már mutatni egy-két harapásnyomot. Feltette már neked a nyolcas ikres kérdést? Zoe megrázza a fejét. – Egy nőnek nyolcas ikrei születnek, vagy kilences, tök mindegy, lecsinálod vele az első interjút a kórházban, miközben ő még mindig kába a gyógyszerektől. Mi az az egyetlen kérdés, amit mindenképpen meg kell kérdezned? – Ööö... Fájt? – Szeretne még gyereket? Lehet, hogy hozzád vág egy tál szőlőt, de Kevin szerint ez a lényeg. Újságíró vagy, és gondolkodj mindig újságíróként. Keresd azt, ami eladható az olvasónak. – Rendben – húzza össze Zoe eltökélten a szemöldökét. – Ezt nem felejtem el. Érzem, hogy feltámad bennem a reménytelen vágy, hogy megmentsek valakit attól a milliónyi ballépéstől, amit kezdőként én is elkövettem, bár tudom, hogy hiába minden jó szándékom, úgyis meglesznek a saját tévedései. – Légy magabiztos, ne süketelj, és ha valamit eltolsz, és kiderül, ismerd be. Ken talán üvölt veled egy sort, de legközelebb bízni fog benned, ha azt mondod, nem a te hibád volt. A hazugság nála halálos bűn. – Rendben. – Ne aggódj! – bátorítom. – Elsőre talán kissé nyomasztónak tűnik, de előbb-utóbb te is rájössz, hogy az emberi természet

valójában leszűkíthető fél tucat különböző típusú sztorira, és pontosan tudni fogod azt is, hogy melyik rovat milyen stílusú cikket akar. Ez persze akkor történik meg, ha magadra szedted az ehhez szükséges cinizmust, akkor viszont ideje továbblépned. – Te miért szerettél volna újságíró lenni? – Lois Lane miatt. – Komolyan? – Ó, igen. A barnák legszebbike. Aki tökösen odaáll a főnöke elé, van egy saját tetőtéri lakása, és kék neglizséje, amibe folyton belekap a szél. És Supermannel jár szórakozni. Az anyukám Cristopher Reeve filmjeit tette be, amikor beteg voltam, így őt néztem újra meg újra. „Ha te kaptál el engem, ki kapott el téged?” Zseniális. – Nem különös, hogy az életünk legfontosabb döntéseit gyakran a legfurcsább, a legvéletlenszerűbb dolgok alapján hozzuk meg? – kérdezi Zoe, majd szívószáljával addig szürcsöli a kóláját, amíg habzani nem kezd. – Talán, ha anyukád akkor a Batmant teszi be a videóba, ma nem ülünk itt. – Ühüm – motyogok valamit, aztán inkább témát váltok.

7. Egy kilométerről kiszúrom Mindyt a lila kabátjában és piros cipőjében. Az én hatvanas évekbeli realista fekete-fehérem mellett olyan, mint á rikító bollywoody napfény. Mindy szerint egy indiai szarka vére csörgedezik az ereiben, ezért nem tud ellenállni a színes ékszereknek és a csillogó tárgyaknak. Ám ami mindig a legjobban csillog rajta, az a haja. Amióta csak Mindyt ismerem, egy 99 pennys, kókusztejes sampont használ, ami csillogó fénykoronát von medvecukorfekete bubiffizurája köré. Egyszer én is kipróbáltam. A végeredmény olyan lett, mint egy kórházi akriltakaró, amit szalmából fontak. Észrevesz engem, és akár egy hipnotizőr a zsebóráját, meglóbál egy szalag végén lógó kulcscsomót. – Na végre! Mindy egyáltalán nem túlzott, amikor azt mondta, hogy a lakás a központban van. Öt perccel később már ott is állunk egy vörös téglás, viktoriánus épület előtt, amit a kemény munka szentélyéből olyan hellyé alakítottak át, ahol a gazdagok elegánsan lustálkodhatnak. – Negyedik emelet – jelenti be Mindy felpillantva. – Remélhetőleg van lift. Van, csak nem működik, így felcaplatunk néhány száz lépcsőn, a sarkunk egyszerre koppan a fokokon. – Parkolóhely nincs – emlékeztet Mindy. – Rhys megtartja a kocsit? – Ó, igen. Az alapján, ahogy eddig zajlott az egyezkedés, örülök, hogy nincsenek háziállataink vagy gyerekeink. Eszembe jutnak azok az órák, amelyeknek a törléséért komoly összegeket lennék hajlandó fizetni. Leültünk és megpróbáltuk kitalálni, hogyan válasszunk szét két totálisan összefonódott

életet, miközben én folyamatosan azt mondogattam: „Tessék, legyen a tiéd minden!”, mire Rhys felcsattant: „Hát ilyen keveset jelent neked?” Mindy beilleszti a kulcsot a titokzatos 21-es számú lakás zárjába, majd kitárja az ajtót. – Szent Habakukk! – marad tátva Mindy szája. – Mondta a csaj, hogy szép, de nem hittem, hogy ennyire. Egy hatalmas, barlangszerű szoba közepére sétálunk, aminek részeit bontott téglafalak választják el egymástól. Amerre csak a szem ellát, piszkossárga parketta borítja a padlót. A szobát mézszínű fény ragyogja be a plafonról itt-ott lelógó papírlámpákból, amik úgy néznek ki, mintha földönkívüli lárvák lennének, vagy mintha mindjárt kikelne belőlük egy heavy metál banda tagja. A nappali L alakú kanapéja olyan, akár egy hektárnyi havas tundra, amin bézs és elefántcsontszínű díszpárnák hevernek. Lélekben azonnal törlök az étrendemből mindent, amiben szójaszósz, vörösbor vagy csokoládé van. Ezeket péntek éjszakánként többnyire kiöntöm. Ámuldozva körbejárjuk a lakást Mindyvel, és közben mutogatunk, mint a zombik, felfedezve az üvegmosdós fürdőszobát vagy a falba épített CD-lejátszót, meg a királyi méretű ágyat az ezüstszínű selyemterítővel, vagy az eperfagyiszínű Smeg hűtőt. Pont ilyen lakásban élnek a késő esti sorozatok szereplői. Azokra a sorozatokra gondolok, melyekben mindenki valószerűtlenül jóképű, vagyonokat keresnek jellegtelenül hangzó munkájukkal, ami mellett még rengeteg idejük is marad a ráérős brunchokra és a dühödt veszekedésekre. – Na, ez itt nem valami meggyőző – intek a szőnyegre, ami a heverő előtt fekszik. Minden jel szerint egy olyan valakinek a bőre, akinek inkább egy afrikai nemzeti parkban kéne fenséges látványt nyújtania ahelyett, hogy egy dohányzóasztal alatt hever kiterítve. A szó szoros értelmében rosszul leszek a szőnyegtől,

amit szőrös, májszínű foltok borítanak. – Van farka meg minden. Pfuj! – Utánajárok, hogy el lehet-e tüntetni – bólint Mindy. – Mondd azt neki, hogy allergiás vagyok a... bölényre? – Biztos műbőr, győzködöm magam. Tutira. A nappali közepén ácsorogva még teszünk néhány háromszázhatvan fokos fordulatot tátott szájjal, és tudom, hogy Mindy máris a bulit tervezgeti. Arra az esetre, ha bármi kétségünk is lett volna a lakás elsődleges céljával kapcsolatban, ott virít a falon a „PARTY” szó hatalmas, lángoló aranybetűkkel. Van ott még egy Warhol-stílusú kép is – indiai lány, megdöbbentően szabályos arcberendezéssel, néz le ránk dölyfösen négy színes lenyomatról. – Ő a tulaj? Mindy csatlakozik hozzám. – Aha. Rupának akkora az egója, mint az Arndale pláza. Látod ezt az orrot? – Azt ott az arca közepén? – Ja. Cuki ajándék a tizenhatodik szülinapjára. Azelőtt... Mindy az orrnyergére teszi az ujját, és egy kampót rajzol a levegőbe, majd megállapodik a felső ajkánál. – Tényleg? – Kicsit bűntudatom van, nem szép dolog valakinek a terebélyes méreteit a saját lakásában megvitatni. – Igen. Az apja szerencsére az egyik leghíresebb plasztikai sebész az országban, így kapott némi kedvezményt. Szóval mit szólsz a lakáshoz? – kérdi kissé feleslegesen. – Olyan, mint abban a reklámban, amiben odatartják a vodkásüveget a hétköznapi életük elé, amin keresztül minden sokkal izgalmasabbnak tűnik. – Emlékszem erre a reklámra. Az embert elgondolkodtatja, vajon kivel is bújik ágyba, amikor egy tucatnyi sörösüvegen kancsalít keresztül. Mondhatom neki, hogy kiveszed? Vasárnap költözhetnél is.

– És mit csinálok a cuccaimmal? – Beharapom a számat, és körülnézek. Úgy döntöttem, elrontom a kilátást azzal, hogy leülök. – Sok holmid van? – Ruhák és könyvek. Meg... a konyhai cuccok. – Bútor is van? – Még jó. Egy háromszobás háznyira való. – És tényleg szereted őket? Ezen elgondolkodom. Néhányat eléggé bírok közülük. Elvégre én választottam őket. Ám, ha tűz ütne ki, nem tudom magam elképzelni, amint védelmezőn rávetem magam az aktuális asztaldíszre vagy a lerongyolódott, piros színű ikeás kanapéra, miközben a lángok a magasba csapnak körülöttem. – Csak azért kérdezem, mert megállapodhatnál Rhysszel, hogy otthagyod őket. Azt mondtad, megtartja a házat. Elég sokba fog kerülni, ha újra meg kell vásárolnia a nagyobb darabokat, és elég nagy macerával is jár. Te pedig kaphatnál értük egy kis pénzt, és vehetnél rajta olyan dolgokat, amik illenek ahhoz a helyhez, amit majd megveszel. Vagy eladhatsz mindent, ami a tiéd, és vehetsz rajta egyetlen lenyűgöző darabot, mondjuk egy Eames pihenőszéket vagy Conran tojásfotelt! Ez a Mindy-féle paradoxon: az ésszerűség és a teljes őrültség ugyanabban a szobában – vagy talán inkább közös ágyban, mint Stan és Pan. – Gondolom, ez működhetne. Minden attól függ, milyen gyorsan akar Rhys megszabadulni tőlem, vagy mennyire akarja megnehezíteni az életemet. A kettő azért elég közel jár egymáshoz. – Beszélhetek vele, ha akarod. – Kösz, de,.. előbb én is tennék egy kísérletet. Odasétálunk az ablakhoz, és a szemünk elé tárul a város tetőtéri panorámája pislákoló fényeivel, mivel épp alkonyodik. – Ez elbűvölő – sóhajt föl Mindy.

– Nekem talán túlságosan is elbűvölő. – Bele ne kezdj ebbe a rémes racheles dologba, hogy lebeszéled magad valamiről, ami pedig jó lehetne. – Ezt szoktam csinálni? – Egy kicsit igen – karol át Mindy. – Környezetváltozásra van szükséged. Én is átkarolom. – Köszönöm. Micsoda környezet! Egy pillanatig csak csöndben nézünk. – Várj egy pillanatot, az csak nem... ? – Mi? – hunyorít Mindy. – ...Liverpool? – Menj a fenébe!

8. Mindynek haza kell mennie, hogy megírjon néhány beszámolót egy holnapi megbeszélésre, úgyhogy a lakás előtt búcsút veszünk egymástól. Elindulok a buszmegálló irányába, ám egyszer csak azon kapom magam, hogy a könyvtár felé tartok. Néhány nappal ezelőtt, miközben a Waterstones könyvesboltban bóklásztam, az jutott eszembe, hogy ha úgy döntenék, hogy elkezdek olaszul tanulni, az óráimra készülhetnék a könyvtárban is. Annak az esti tanfolyamnak az óráira, amire hamarosan tuti jelentkezni fogok. És akkor, ha összefutnék Bennel, a véletlen műve lenne. Csak a sors keze, amit azért picit megbökdöstem. A könyvtárhoz közeledve egyre szebb lesz a tartásom, és úgy érzem, mintha több centivel magasabb lennék. Belépve próbálok egyenesen magam elé nézni, de képtelen vagyok ellenállni, a tekintetemmel végigpásztázom a helyiséget, akár egy piti tolvaj, aki azt sasolja, hogy mit nyúljon le. A Központi Könyvtárban épp olyan áhítattal teli légkör uralkodik, mint egy katedrálisban – olyan fenséges és intellektuális a hely, hogy az ember IQ-ja már attól nő, ha belép az épületbe. Odabent előpakolom a Buongiorno, Italia! könyveket, amelyek történetesen pont nálam vannak, miközben totálisan nevetségesnek érzem magam. Na jó, akkor nézzük… egy romantikus nyelvhez képest ez keményebb munka lesz, mint képzeltem. Tíz perc után, amit a tárgyatlan igék tanulmányozásával töltöttem, én is tárgyatlannak érzem magam. Akkor inkább próbálkozzunk a társalgással: Szobafoglalás... Bemutatkozás... és a gondolataim máris messze járnak... Az egyetemi előadásaink első napján Ben frissen és korán kopogott az ajtómon, ám mégsem tudott elég friss és korai lenni ahhoz, hogy beelőzze Caroline-t, aki a pacsirtákat csak tollas

lustaságokként emlegeti. Épp egy hatalmas pirosítópamaccsal varázsoltam az arcom árnyalatát skót hangává/angol napbarnítottá, a mosdó fölé szögezett kis tükör előtt grimaszolva. Caroline kinyújtóztatta az ágyamon flamingólábait, miközben óriási mennyiségű teát ringatott a bögrémben. Nagy megkönnyebbülést jelentett annak felfedezése, hogy a többi koleszos lány nem tébolyodott, mindent megélt, szexéhes partiállat, mint akik a rémálmaimban szerepeltek, hanem hozzám hasonló, ideges és izgatott tinédzserek, akiknek ugyanolyan honvágyuk volt, és akiket az otthoni finomságokból összeállított segélycsomagokkal bocsátottak útjukra a szüleik. – Már megint ki jött hozzád? – kérdezte Caroline. – Valaki, akivel együtt járok angolra. Tőle kaptam a belépőkártyámat. – Fiú? Helyes? – Nagyon helyesnek tűnik – vágom rá gondolkodás nélkül, – Olyan helyes helyes? Azon tipródtam, vajon hogyan tudnám leszerelni. Még csak egy hete voltunk barátnők Caroline-nal, és bár megbízhatónak látszott, nem akartam egyszer csak arra eszmélni, hogy jódlizni kezdi a kollégium folyosóján azt, hogy „A barátnőmnek nagyon tetszel!” – Ja, elég helyes – mondtam, azzal a fajta nemtörődömséggel a hangomban, hogy részemről a téma lezárva. – Mégis mennyire helyes? – Elfogadható. – Gondolom, nem várhatom el tőled, hogy végezz alapos felderítést az ügyben – mondta Caroline, rápillantva az íróasztalomon álló, Rhysszel közös fotómra. Egy kocsmában készült, összebújva pózolunk rajta, miközben a fejünk fölé tartom a fényképezőgépet. A fejünk összeér, kócos, fekete üstöke egybeolvad az én egyenes, barna hajammal, így nehéz megmondani, hol végződik ő, és hol kezdődök én. Rhys és

Rachel, Rachel és Rhys. Alliteráltunk, ez nyilván a sors keze. Két összefonódó „R” betűről ábrándoztam, ami trendi esküvői meghívónkon fog majd díszelegni, és pisztolyt szegeztem volna a homlokomhoz, ha Rhys rájött volna erre. Én is a fotóra pillantottam, és finoman összerezzentem. Az egész új volt és szenvedélyes, meg persze bizonytalan, mint az új és szenvedélyes dolgok általában, és hatvan kilométer választott el bennünket egymástól. Repdestem a boldogságtól, amikor Rhys azt mondta: szeretné, ha továbbra is járnánk egymással. Néhány hónappal azelőtt találkoztunk a helyi kocsmánkban. A gimis barátaimmal voltam, mindegyikünk előtt egy áfonyás sör várakozott az asztalon, miközben révedezve bámultuk az egyik helyi rockzenekar menő tagjait. Már kocsijuk meg munkájuk is volt, és hatalmas szakadékként tátongott közöttünk abból a néhány évből fakadó érettségük és tapasztaltságuk, amivel idősebbek voltak nálunk. Rajongásunk régről eredt, és jó régóta tartott már. Soha nem voltak híján a lány társas ágnak, és nyilvánvalóan tetszett nekik, hogy karnyújtásnyira volt tőlük egy falkányi iskolás groupie is. Aztán egy este váratlanul azon kaptam magam, hogy egy kétszereplős kérdezz-felelek játszma részese lettem a zenegépnél. Valahányszor betettem egy számot, Rhys közvetlenül utána mindig olyan dalt választott, amelynek címe rímelt az enyémre. Ha én a Blue Mondayt nyomtam be, ő a True Blue-t. (Rhys akkoriban éppen az ironikusan nyálas korszakát élte. Milyen kár, hogy mire az esküvőnk tervezgetésére került a sor, már réges-rég elmúlt.) Végül, számtalan vihogás, suttogás és húszpennys után, Rhys mintegy mellékesen odasétált az asztalomhoz. – Egy nő, akinek ilyen ízlése van, megérdemli, hogy meghívják egy italra. És akkor, pillanatnyi hidegvérről téve tanúbizonyságot, amit azóta sem sikerült felülmúlnom, megtaláltam a megfelelő szavakat:

– Egy férfi, akinek ilyen ízlése van, megérdemli, hogy meghívhasson. A barátnőimnek tátva maradt a szájuk, Rhys pedig felnevetett. Megkaptam a vodka-narancsomat egy invitálás kíséretében, ami a kocsma azon sarkába szólt, amit a haverjaival birtokba vettek. El sem hittem, de Rhyst láthatóan őszintén érdekeltem. Innentől fogva pedig a felállás leginkább a sokat látott férfi és a csodálkozó kislány tematikáját követte. Később megkérdeztem, miért szúrt ki éppen engem aznap este. – Te voltál a legcsinosabb lány az egész kocsmában – mondta. – És már lehúzta a zsebemet a sok apró. Kopogtattak, Caroline pedig szélsebesen felpattant, hogy ajtót nyithasson. – Bocs! Elnéztem az ajtót – hallottam egy férfihangot. – Nem, nem nézted el – trillázta Caroline, és szélesre tárta az ajtót, így Ben megláthatott engem, én pedig őt. – Á! – mosolyodott el Ben. – Tudom, hogy rengeteg gólyához és belépőkártyához volt szerencsém tegnap, de abban biztos voltam, hogy nem vagy szőke. Caroline zavartan elvigyorodott, miközben arra próbált rájönni, ez vajon azt jelenti-e, hogy Ben kedveli a szőkéket vagy éppen fordítva. Ben rám nézett, nyilván azon tűnődve, vajon miért olyan a színem, mint egy garnélaráknak, és vajon be fogom-e mutatni őket egymásnak. – Caroline, Ben. Ben, Caroline – szólaltam meg. – Indulhatunk? Ben azt mondta: „Szia!”, Caroline pedig azt csicseregte: „Helló!”, én pedig azon tanakodtam, szeretném-e, ha az „első ember, akivel a kollégiumban találkoztam” összejönne az „első emberrel, akivel a szakomról találkoztam”. Volt egy olyan sejtésem, hogy nem, azon a csöppet sem önzetlen alapon, hogy pokolian bonyolult lenne az életem, ha rosszul alakulnának a dolgaik, és pokolian magányos, ha jól.

– Legyen szép napotok! – csiripelte Caroline egy leheletnyi szexi lazasággal, ami kissé hülyén hangzott így reggel, majd kisasszézott a szobámból az övébe. Felkaptam a táskámat, és bezártam a szobám ajtaját. Már majdnem sikerült mindenféle incidens nélkül végigmennünk a folyosón, amikor Caroline utánam kiáltott: – Ó, Rachel! Tudod, amiről az előbb beszéltünk! Az elfogadható korántsem volt helyes jelző! Ha angol szakra jársz, ezt neked is tudnod kell! – Viszlát, Caroline! – kiabáltam vissza, miközben a gyomrom a bokámig süllyedt. – Ez meg mit akar jelenteni? – csodálkozott Ben. – Semmit, semmit – motyogtam, miközben arra gondoltam, hogy teljesen fölösleges volt magamra kenni ezt az átkozott pirosítót. Felmérve a Glastonbury-méretű tömeget, ami a buszok körül hömpölygött, Ben azt javasolta, hogy inkább sétálva tegyük meg azt a másfél kilométert az egyetemi épületekig. Rugdostuk a sárgásbarna avart, miközben a forgalom dübörgött mellettünk az Oxford Roadon, és próbáltuk betölteni az életrajzi réseket – honnan jöttünk, milyen lett az érettségink, család, hobbi, meg a szokásos. Ben London déli részén nőtt fel az édesanyjával és a húgával, az apja lelépett tízéves korában. Mire elértünk egy olyan épülethez, ami leginkább egy hatalmas, beton biciklitárolóhoz hasonlított, már azt is tudtam, hogy tizenkét éves korában eltörte a lábát, miután leesett egy falról. Olyan sokáig volt ágyhoz kötve, hogy már elege lett a napközbeni tévéműsorokból, ezért inkább fogta magát és elolvasta az összes könyvet, amit a házukban talált, a klasszikusoktól az anyukája ponyvaregényeiig, míg végül le kellett fizetnie a húgát, hogy hozzon neki újabb adag könyveket a könyvtárból. Az irodalom iránti lelkesedése tehát egy szilánkos törésnek volt köszönhető. Nem árultam el neki, hogy az én

lelkesedésem pedig annak, hogy nem gyakran hívtak falakon ugrabugrálni. – Nem hangzol nagyon északinak – mondta Ben, miután röviden beszámoltam a gyökereimről. – Ez a sheffieldi akcentus, mégis mit vártál? Fogadok, hogy azt hiszed, észak Leicesternél kezdődik. Felnevetett, majd mindketten hallgattunk. – A barátom azt mondja, jobban teszem, ha nem megyek haza valami idétlen manchesteri akcentussal – tettem hozzá. – Ő is sheffieldi? – Igen. – Nem tudtam türtőztetni magam. – Van egy zenekara. – Az szép. Feltűnt Ben tisztelettudó őszintesége, és az, hogy nem tesz megjegyzéseket az otthoni párkapcsolatokra azzal poénkodva, hogy csak addig tartanak, amíg az első egyetemi bulik utáni másnaposság, és ezt nagyra értékeltem. – Szóval távkapcsolatban éltek? – Aha. – Sok szerencsét hozzá! Én ennyi idősen képtelen lennék rá. – Miért? – kérdeztem. – Most van az ideje annak, hogy az ember randizzon, és ágyról ágyra járjon. Ne érts félre, ha egyszer megállapodok, teljes mértékben megállapodok majd. De addig... – Begyűjtesz egy rakás söralátétet... – fejeztem be a mondatát, és egymásra mosolyogtunk. Amikor az egyetemi épületek közelébe értünk, Ben előhúzott egy összehajtogatott papírt, amin a terembeosztás szerepelt. Észrevettem, hogy a papír hajtásai még mindig makulátlanok, míg az enyém szinte szétporladt, mint valami ókori pergamen, a sok ideges, verejtékező ki-be hajtogatástól. – Szóval hol lesz a regisztráció? – kérdezte tőlem.

A papír fölé hajoltunk, hunyorogva fürkésztük a világító narancssárgával kihúzott téglalapot, és próbáltuk beazonosítani a helyzetünket. Ben elfordította a lapot, majd tovább hunyorgott. – Van ötleted, Danny? A lelkesedésem azonnal elpárolgott, és zavarba jöttem. Vajon hány lánnyal találkozhatott tegnap? – Rachelnek hívnak – jegyeztem meg hűvösen. – Nekem örökre Danny maradsz. Eszembe jutott a köpcös igazolványképről folytatott beszélgetésünk, és megkönnyebbülésemben és zavaromban túl hangos hahotázásba kezdtem. Ben is észrevehette pillanatnyi elbizonytalanodásomat, mert az ő nevetésében is volt egy leheletnyi megkönnyebbülés. A legjobb barátságok észrevétlenül kúsznak be az ember életébe, anélkül, hogy tudnánk, mikor kezdődtek. Ám abban a pillanatban volt egy határozott kattanás, ami azt súgta, mi ketten nem fogunk udvariasan lekopni egymásról, amint beiratkoztunk és lefénymásoltuk az órarendünket. Újra a térképre bámultam, és ahogy közelebb hajoltam Benhez, megcsapta az orrom annak a valaminek a citromos illata, amivel mosakodott. Ellentmondást nem tűrően egy ablakra böktem. – Ott van, a 11C terem. Fölösleges is hozzátennem, hogy tévedtem, és elkéstünk.

9. Lassan elszivárog belőlem, minden remény, kis pocsolyába gyűlik a lábam alatt, majd elpárolog a Központi Könyvtár teteje felé, hogy csatlakozzon a kollektív emberi nyomorúság felhőjéhez, ami a föld légkörében kering. Ben sehol, csak a tagadhatatlan bizonyítéka annak, mennyire szeretném látni őt. Ráadásul arról sem vagyok meggyőződve, hogy Caroline nem tévedett. Kontaktlencsét hord, és kezd lesújtani rá a középkorúak vaksisága, amikor nem tudják megkülönböztetni az emós fiúkat a lányoktól. Ha Ben valóban itt volt, csak egy röpke látogatást tehetett valami homályos kutatási céllal, és mostanra már nyilván visszatért a tökéletesen berendezett otthonába, messze-messze innen. Leteszi a Paul Smith bőr aktatáskáját a fekete-fehér csempével borított előszobában, átböngészi az e-mailjeit, és köszön annak a hozzá hasonlóan nagymenő szívecskének, aki otthon várja. Szerencsére fogalma sincs arról, hogy egy nő, akit valamikor jól ismert, jelenleg egy két lábon járó szánalmas katasztrófa, és háromszáz kilométerre tőle újra és újra ugyanazt a sort olvassa: „Elnézést! Merre találom a Spanyol lépcsőt?”, miközben próbál titokzatosnak és vonzónak tűnni. Felkelek a székről, körbebóklászok a teremben, igyekszem elmerülni a tanulásban, és úgy tenni, mintha valami nagyon komoly szellemi feladat foglalkoztatna. A karamellszínű parketta túlságosan fényes, csillog, mint a tükör. Miközben végighúzom a kezeim a könyvek gerincén, összerezzenek, megpillantva egy barna hajú, harminc-egynéhány éves férfit. Háttal nekem, egy asztalnál ül, a könyvespolcok között, amelyek a terem szélétől sorakoznak befelé, és ha felülről néznénk, olyanok lennének, mint egy kerék küllői. Ő az. Ő az. Ő, istenem, ő az.

A szívem olyan hevesen lüktet, mintha egy orvostudományban jártas személy átnyúlt volna a szétfűrészelt bordáim között, hogy összeszorítva megpróbáljon újraéleszteni. Elindulok a széke felé, és amikor odaérek, úgy teszek, mintha különös érdeklődést mutatnék egy könyv iránt. Leemelem a könyvet a polcról, és elmélyülten tanulmányozni kezdem. Nem túl meggyőzően megfordulok, még mindig a könyvet bújva, így pont vele szemben találom magam. Olyan átlátszó, mintha megcéloztam volna egy papírrepülővel, ami sikeresen célba is talál. Megkockáztatok egy pillantást. A férfi felnéz rám, és megigazítja kéret nélküli szemüvegét. Nem ő az. Neonszínű villámokkal díszített hátizsák hever a lábánál, a nadrágszárán biciklis csipesz. Összeomlok a felismeréstől, hogy bizonyára Caroline is őt látta, és úgy döntök, hogy összepakolom a holmimat. Másodpercek alatt elteszem a könyveimet, és nem vacakolok tovább azzal, hogy vonzónak tűnjek, hátha így egy utolsó dobással Murphy törvénye majd idevarázsolja Bent. Nem kellett volna idejönnöm. Kifordultam önmagámból és hiperirracionálisan viselkedem a Rhysszel való szakítás okozta poszttraumás stressz következtében. Fogalmam sincs, mit mondanék Bennek, vagy miért is akarok annyira találkozni vele. Bár, ha őszinte akarok lenni, ez nem igaz. Tudom, miért akarok találkozni vele, de az okaimat jobb nem firtatni. Egy csoport polárba és sapkába bújt ember, akik a jelek szerint idegenvezetésen vesznek részt, elállja előlem a kijáratot. Mint egy türelmetlen helybéli, megfordulok, hogy kikerüljem őket. A gondolataimba merülve beleütközöm valakibe, aki a másik irányból közeledik felém. – Bocsánat! – Elnézést! – motyogja vissza azzal a jellegzetesen angol előzékenységgel, amikor az ember elnézést kér azért, mert valaki másnak elnézést kell kérnie.

Miközben belekezdünk abba a kis tangóba, amivel igyekszünk kikerülni a másikat, kénytelenek vagyunk zavart pillantást váltani. Ez a férfi semmiképpen sem lehet Ben. Megérezném, ha ilyen közel állna hozzám. Újra az arcára nézek. Elkönyvelem idegennek, aztán lassan felsejlik a vonásaiban valami ismerős, a felismerés különös, tompa puffanása kíséretében. Ó, te jó ég! Itt van. ITT VAN! Kilépett az emlékeim-bői, és most itt van, a való világban, full HD-ben. A haja kicsit hosszabb, mint amilyen az egyetemi tüsifrizurája volt, de még mindig elég rövid ahhoz, hogy komolyságot árasszon, és ezek kétségtelenül az ő vonásai, a látvány egy szempillantás alatt visszarepít egy évtizeddel azelőtt-re. És dacára annak, hogy a világon senki nem veszett még ilyen sok időre szem elől, Caroline-nak igaza van: még mindig elakad tőle az ember lélegzete. Elveszítette a még alakulóban lévő kalácsképét, ami akkoriban mindannyiunkra olyan jellemző volt, és vonásai sokkal karakteresebb jóképűséggé szilárdultak. Szeme sarkában leheletnyi ráncok húzódnak, és a szájának kontúrja is kissé élesebb lett. Fiatalkori lakliságához képest az alkata férfiasabbá vált. A legfurcsább érzés ránézni valakire, akit egyszerre ismerünk is és nem. Ő is engem bámul, bár ez kétségtelenül a bámulás 22es csapdája: lehet, hogy csak azért néz, mert én őt nézem. Egy rémes pillanatig azt hiszem, Ben meg sem ismer, vagy ami még ennél is rosszabb, úgy tesz, mintha nem ismerne meg. Ám Ben nem futamodik meg. Kinyitja a száját, majd megmerevedik, mintha emlékeztetnie kellene magát, hogyan kell működésbe hoznia a gégéjét, a szájpadlását és az ínyét, hogy sikerüljön hangokat kiadnia. – ...Rachel? – Ben? – (Mintha nem adtam volna magamnak némi igazságtalan előnyt ebben a játékban.)

A szemöldökét ugyan még mindig hitetlenkedve vonja fel, de mosolyog, engem pedig eláraszt a megkönnyebbülés és az öröm. – Édes istenem, ezt nem hiszem el. Hogy vagy? – mondja halkabban, mintha a beszélgetésünket a könyvtár emeletén is hallanák. – Jól – sipítom. – Es te? – Én is jól vagyok. Most ugyan egy kicsit ledöbbentem, de amúgy jól. Még mindig csodálkozó szemekkel elnevetjük magunkat, ez őrület. Még annál is őrületesebb, mint hinné. – Ez elképesztő! – helyeselek, próbálom megtalálni a kettőnk közötti meghittséghez visszavezető utat, mint amikor a koromsötét hálószobánkban botorkálunk, és igyekszünk felidézni, mi hol van. – Manchesterben élsz? – kérdezi tőlem. – Igen. Éppen most készülök a városközpontba költözni. És te? – Én is, Didsburyben. Múlt hónapban költöztem ide Londonból. – Meglóbálja méregdrága aktatáskáját. – Unalmas, karót nyelt jogász vagyok. Hitted volna? – Tényleg? Megcsináltad a kiegészítő képzést? – Nem. Egyszerűen kidumálom magam. Úgy gondoltam, eljött az a pont, amikor már elég sorozatot láttam ahhoz, hogy ebből akár meg is élhessek. Mint a Kapj el, ha tudszban. Olyan komolyan mondja, én pedig annyira le vagyok döbbenve, hogy eltart néhány másodpercig, amíg leesik: csak viccel. – Aha, értem – bólintok. Majd sietősen hozzáteszem: – Én újságíró vagyok. Mondjuk. Törvényszéki tudósító az egyik helyi lapnál. – Tudtam, hogy kettőnk közül te leszel az, aki tényleg használni fogja az angoldiplomáját.

– Ezt azért nem mondanám. Nem veszem túl sok hasznát Thomas Hardynak, amikor éppen az egymilliomodik kocsilopásról írok. – Mit keresel itt? Erre visszahőkölök, a rossz lelkiismeret tipikus esete. – Mármint a könyvtárban – teszi hozzá Ben. – Ó, ööö... az esti tanfolyamomra készülök. Olaszul tanulok – mondom, és örülök, hogy ez akár még úgy is hangozhat, hogy fejlesztem a tudásomat, miközben csupán hazugsággal takarózom. – És te? – Vizsgák. A macerás dolgok soha nem érnek véget. De legalább ez azt jelenti, hogy többet fogok keresni. A polárpulcsis tömeg körénk gyűlik, és rájövök, már nem sokáig beszélgethetünk itt ácsorogva. – Öööö... Ráérsz egy kávéra? – bököm ki, mintha egy őrült elképzelés lenne, ami kéretlenül befészkelte magát az agyamba, miközben attól rettegek, hogy Ben kibúvót fog keresni. – Ha egy évtizedet kell megtárgyalnunk, lesz abból kettő is – vágja rá Ben gondolkodás nélkül. Felragyogok. Annyira, hogy a hajléktalanok akár körém is gyűlhetnének melegedni.

10. Kissé feszélyezetten fecsegünk a tanulásról – mármint a valódiról és a kitaláltról is míg a félig üres alagsori kávézóba nem érünk. Ben elmegy kávéért: cappuccino nekem, amerikai neki. Leülök egy asztalhoz, izzadt tenyeremet a ruhámba törlöm, Bent figyelve, amint sorban áll. Apró után kutatva öltönynadrágja zsebébe süllyeszti kezét, egy katonai stílusú, drágának látszó nagykabát alatt. Látom, hogy továbbra is úgy öltözködik, mintha egy saját magáról szóló film főszereplője lenne. Teljességgel fölösleges így kinézni, ha az ember jogász. Inkább egy jachton kéne lazulnia valami arcszeszreklámban, nem a hétköznapi élet útvesztőiben lavírozni hozzánk, földi halandókhoz hasonlóan, felvágva mindannyiunk előtt. Nem is annyira a külseje miatt vetették magukat a nők Ben lába elé. Bár, megjegyzem, azért nem is akadályozta ebben. Megvolt benne az, amit, ha jól gondolom, a színészek jelenlétnek hívnak. Vagy ahogy Rhys mondaná: úgy terpeszkedik itt, mintha övé lenne a hely. Ben úgy mozog, mintha az ízületei mindenki másénál lazábbak lennének. Aztán ott a száraz humora: könnyed, gyors megjegyzések, amelyek valahogy mindig váratlannak hangzanak olyasvalaki szájából, aki ennyire jóképű. Az ember ösztönösen arra számít, hogy a szépség kevesebb intelligenciával párosul, csak hogy meglegyen az egyensúly. Mégis, miközben megigézve bámulom őt, és érzem, hogy a zsigereim cseppfolyóssá válnak, Ben abszolút természetességgel, zavartalanul cseverészik a kávét készítő középkorú hölggyel. Számomra ez monumentális esemény. Számára viszont csak egy történelmi széljegyzet vagyok. Ez a hatalmas különbség egyben hatalmas problémát is jelent. Ha ez egy tündérmese lenne, most

olthatatlan szomjúsággal merednék egy MÉREG feliratú üvegre. Egyelőre a tartalma leginkább a tejeskávéra hasonlít. Ben leteszi a csészémet az asztalra, és így szól: – Cukor nélkül, igaz? Bólintok, jólesik, hogy ilyen jelentéktelen dolgokra is emlékszik. Aztán kiszúrok egy új és cseppet sem jelentéktelen részletet – egy egyszerű ezüstkarikát a bal keze középső ujján. Ezen nincs mit csodálkozni, ezerszer elmondtam már magamnak, most mégis úgy érzem, mintha pofon ütöttek volna. – Tudtad, hogy az olaszok mindig csak reggel isznak cappuccinót? Ez náluk reggeli ital – fecsegem teljességgel indokolatlanul – Ezt is a tanfolyamon tanultad? – kérdezi Ben kedvesen. – Oöö...igen. Itt jön az a pont, amikor a szerencse a képembe röhög, és kiderül, hogy Ben felesége félig olasz. Elhadar néhány költői kifejezést, nekem meg úgy kell tennem, mintha csak az első néhány órámon lennék túl. Ben felesége. – Az egyetem óta hűtőkamrában élsz? – folytatja Ben. – Nem változtál semmit, ami egy kicsit ijesztő. Megkönnyebbülve nyugtázom, hogy nem tűnök túlságosan lestrapáltnak, és igyekszem nem aránytalanul elvörösödni egy ilyen leplezetlen bók hallatán. – A tárgyalóterembe nem hatolnak be a ráncokat okozó fénysugarak. – Teljesen ugyanolyan vagy, eltekintve persze a hajadtól – teszi hozzá, és kezét a nyakához emelve mutatja a hajam hosszát. Az egyetemen tényleg hosszabb volt, de munkába állva komolyabbnak kinéző bubira vágattam, miután néhány alkalommal a vádlott barátnőjének néztek a bíróságon. Magabiztosan a fülem mögé tűrök egy tincset. – Ja, igen. – Jól áll – jegyzi meg könnyedén.

– Köszönöm. Te is jól nézel ki – veszek egy mély levegőt. – Szóval mesélj valamit az életedről. Megnősültél, van 2, 4 gyereked, nyugdíj-megtakarításod? – Igen, megnősültem. – Ez fantasztikus! – ügyelek rá, hogy minden egyes hang csöpögjön az örömtől. – Gratulálok! – Köszönöm. Olívia és én a múlt hónapban ünnepeltük a második házassági évfordulónkat. A név hallatán belém hasít a fájdalom. Minden puccos, „nekem van pónim, bibibí” lányt a szakunkon Olíviának, Tabithának vagy Veronicának hívtak, és valamikor Bennel karöltve alkottunk velük szemben egységfrontot, Erre ő elárul és feleségül veszi az egyiküket. Egy pillanatig azt kívánom, bárcsak nekem is lenne egy Tobym, akit megtorlásul felvillanthatnék. – Remek! A habos-babos változat volt? – Jaj, dehogy! – rezzen össze Ben. – A polgármesteri hivatalban tartottuk, Marylebone-ban. Béreltünk egy régi emeletes buszt, és puccos hidegtálat ettünk esküvői reggeli gyanánt egy kocsma fölötti teremben. Mármint, bájos kis terem volt, Liv választotta. Minden idillien zajlott, a gyerekek rohangáltak a kertben, és csodaszép időt fogtunk ki. Bólintok, Ben pedig hirtelen zavarba jön. – Gondolom, kicsit talán sablonos volt, felturbózott táncdalokkal és Beefeater ginnel, de nekünk tetszett. – Nagyszerűen is hangzik! – Tényleg nagyszerűen hangzik. Vagány és romantikus. Nem érdekel, miben volt a menyasszony, és a fényképalbumot se akarom látni. Na jó, de… – Az is volt. Nem volt se rideg szálloda, se tettetett amerikai akcentussal műmájerkedő DJ, se hárommillió rokon, aki egykedvűen turkál a hárommillió fontos svédasztalnál. Semmi ehhez hasonló baromság. – Az csak egy font fejenként. Micsoda sóherség!

Ben zavartan elmosolyodik, látom, ahogy a kerekek forognak tovább, és eszébe jutnak olyan dolgok, amelyeknek semmi közük ehhez a gyengére sikerült poénhoz, és amiket nem fog nekem elmesélni. Amikor észreveszem a zavarát, a másodperc töredékéig elcsodálkozom a saját mazochizmusomon. Tényleg itt akarok ülni, és azt hallgatni, hogyan ígérte élete összes további napját valaki másnak? Nem kellett volna ezt kész tényként kezelnem? Talán egy megtört emberrel akartam találkozni? Nem. Azt akartam, hogy boldog legyen, még ha éppen ez is fáj a legjobban. Ezért is volt ez tényleg rossz ötlet. Ezért is. Belekortyolunk a kávénkba. Diszkréten megtorlóm a számat arra az esetre, ha a kakaópor bajszot vont volna a szám fölé. Ben folytatja: – Még nincs gyerekünk. A nyugdíj? Hát igen, jelentősen csökkenti az „érezd jól magad” alapomat, – Még mindig képes vagy a plázacicáknál is többet költeni? Eszembe jutnak azok a napok, amikor boltról boltra járva követtem Bent, ácsorogtam a próbafülkék előtt, élvezve a szerepcserét. Még a tanácsomat is kikérte arról, mit vegyen meg – mintha a régi Ken babám öntudatra ébredt volna. („Nem igazán nevezném öntudatnak, ha valaki úgy viselkedik, mint egy déli buzeráns”, mondta Rhys.) – Ó, igen – válaszol Ben. – Rejtegetnem kell a szatyrokat Liv elől, mivel ő a főkereső. Ez sokat ront a férfiasságomon. És mi van veled? Férjhez mentél? – Felemeli a kiskanalát, megkavarja a kávét, bár nem tett bele cukrot, és egy pillanatra lesüti a szemét. – Rhyshez? Ha hazugságvizsgálóra lennénk kötve, a vonal most cikázni kezdene. – Egy ideig jegyben jártunk. Igazság szerint épp most szakítottunk.

Ben arcára kiül az őszinte döbbenet. Nagyszerű, átugrottuk a kárörömöt, és most egyenesen a nyomorúságos szánakozásnál vagyunk. – Te jó ég! Sajnálom. – Kösz, de megvagyok. – Szólhattál volna, hogy ne lovagoljak annyit az esküvőnkön. – Én kérdeztem. Semmi gáz. – Ezért költözöl? – Igen. – Nincs gyerek? – Nincs. – Ez vicces, valamiért biztos voltam benne, hogy van – közli óvatlanul Ben. – Egy kislány, aki örökölte az anyukája kisebbrendűségi komplexusát és a bugyuta egyujjas kesztyűjét. Félénken rám mosolyog, majd ismét elmerül a csészéjében. A megjegyzés melegsége – az, hogy olyan homályos dolgokra utal, amit csak mi ketten értünk, hogy bevallja, gondolt rám – arra sarkall, hogy csöndes, elfojtott zörejt hallassak, ami leginkább kuncogáshoz hasonlít. Aztán, egy perccel később elönt a szomorúság. Mintha a mellkasom megtelne esővízzel. Kerüljük egymás tekintetét, és továbblépünk. Ben az ügyvédi irodáról mesél, ahol dolgozik, és arról, hogy a felesége szintén ügyvéd. Olívia átkérette magát a londoni praxisa manchesteri irodájába, hogy együtt lehessenek. Egy jogászegyleti vacsorán találkoztak. Zsúfolt terem, fekete nyakkendők. A jelenet forog a fejemben, akár egy Richard Curtis-film előzetese, amit határozottan nem akarok megnézni. Ben tréfálkozva vonja le a következtetést: – Ha én jogász vagyok, te meg törvényszéki tudósító, talán nem is lenne szabad beszélgetnünk. – Az attól függ. Milyen területtel foglalkozol? – Családjog. – Válás, ilyesmi?

– Aha, közös megegyezés elérése. Néha elég borzalmas. Máskor viszont, amikor sikerül pozitív végeredményre jutni, borzalmasan elégedett vagyok. Megértem Bent, miért akart ezen a területen dolgozni, és ő is tudja, hogy tudom, úgyhogy bólintok. – Azt hiszem, több konfliktusba ütköznél a riporterekkel, ha büntetőjogász lennél. – Nem éri meg a folyamatos túlórázás miatt. Az a barátom, aki szerezte nekem ezt az állást, a büntetőjogban dolgozik. Állandó készültségben van, eléggé büntető. Igazság szerint pont nemrég mondta, hogy beszélni akar a sajtóval az egyik ügyéről. Megadjam neki a nevedet? – Persze – vágom rá, felvillanyozódva a lehetőségtől, hogy így kapcsolatban maradhatunk. A kávé végére érünk, és bár felajánlom a következőt, Ben az órájára pillant, és azt mondja: szívesen maradna, de talán most már indulnia kéne. – Igen, most, hogy mondod, nekem is – hazudom, megfordítva az órámat a csuklómon, és gyorsan rápillantok, anélkül hogy valóban megnézném, mennyi az idő. Ben türelmesen megvárja, amíg felveszem a kabátomat. Remélem, nem veszi észre azt az öt kilót, amit az egyetem óta magamra szedtem. Kisétálunk az épületből. – Nagyszerű volt látni téged, Rachel. El se tudom hinni, hogy már eltelt tíz év. Eszméletlen. – Igen, hihetetlen – helyeselek. – Találkozhatnánk máskor is. Livnek és nekem nincs túl sok ismerősünk errefelé. Elárulhatnád, mostanában hova érdemes bulizni menni Manchesterben. – Nagyon szívesen! – Mintha tudnám. – Visszük magunkkal Caroline-t, Mindyt és Ivort is. – Hűha! Még mindig szoktál velük találkozni?

– Igen. Velük szoktam lógni. – Ez tényleg nagyon klassz – bólint Ben, de érzem, hogy ez is csak az egy évtizedes állóvíz újabb bizonyítéka, mintha még mindig egy molyrágta diplomaosztós estélyiben lézengenék, a Pulp Disco 2000 című számának recsegés felvételét hallgatva. – Mi a számod? Ben bepötyögi a mobiljába a számomat, miközben kétségbeesetten igyekszem a helyes sorrendben diktálni a számjegyeket, amelyeket törölt az agyamból az adrenalin. Ben újra az órájára néz. – Afenébe! Késésben vagyok. Merre mész? Messze van a megálló? – Itt van a sarkon. Megleszek, menj csak. – Biztos? – Igen, köszi. – Akkor hamarosan találkozunk, Rachel. Hívlak majd! Lehajol és arcon csókol. Az érintkezés okozta sokktól, a bőrének melegségétől és puhaságától eláll a lélegzetem. Aztán bekövetkezik az a kimondhatatlanul kínos pillanat, amikor váratlanul a másik oldalon is meg akar puszilni, mint a londoni médiások meg a kifinomult európaiak szokták. Egyáltalán nem számítok rá, így csaknem összeütközünk, ezért a vállára kell támaszkodnom, hogy megőrizzem az egyensúlyomat, majd elönt a pánik, hogy ez túl sok volt, ezért túlreagálom a dolgot, és hátralépek. – Akkor viszlát! – hebegem, bár amit igazán szeretnék, az a jelenet újrajátszása, anélkül hogy félszeg idiótaként viselkednék, mint amikor egy parancsolgató gyerek házi színházasdit játszik a nappaliban: „Akkor te ide állsz, én meg ide... Mehet!” Félig transzba esve sétálok a buszmegálló felé, csillagok keringenek a fejem fölött, a két nemrégiben megcsókolt pont lángol az arcom közepén. A tiltott vágy, hogy újra lássam – és arra kért, hogy találkozzunk újra! – keveredik bennem a

lehangoló bizonyossággal, hogy Ben élete verőfényes, örömteli és működőképes, miközben az enyém nem az. Amikor egy óra múlva hazaérek, az arcomra fagyott vigyor már fakulni kezd, és a régi tévénket nézve a vendégszobában hagyom, hogy potyogjanak a könnyeim. Ha a gát egyszer átszakadt, eláraszt a víz. Házas. Boldog. Olívia. Mi olyan nagy szám egy puccos hidegtálban? Úgy érzem, mintha kómából ébredtem volna, mintha a kedvenc számom rángatott volna vissza a valóságba. Az ágyban fekve nem vagyok róla meggyőződve, hogy tetszik a kilátás. Az élményre, hogy találkoztam Bennel, a keserédes a legtalálóbb jelző. Aztán két nagyon is tiszta kérdés fogalmazódik meg a könnyfátyol, takony és belső zavarodottság mögött: Hogy fogom érezni magam, ha nem hív fel? És vajon mi jó sülhet ki abból, ha igen?

11. Nem kérem kölcsön Rhystől az autót, hogy elvihessem a cuccaimat, mert tudom, hogy szüksége van rá ahhoz, hogy a közelben se legyen azon a napon, amikor elmegyek. A költözés előtti estén kiléptem a zuhanyzóból, egy törülközőt magamra, egyet pedig a fejem köré csavartam. Siettem, mert a szokásosnál nagyobb mennyiségű bőrfelület mutogatása valahogy helytelen dolognak tűnik szakítás után. Rhys csattogott föl a lépcsőn. Azt hittem, egyszerűen kikerül, vagy vitatkozni kezd velem a meleg víz pazarlásáról, de elém állt, és a szemembe nézett. A tekintete szokatlanul fátyolos volt. – Maradj! – mondta rekedten. Azt hittem, rosszul hallok. De aztán leesett, mit mondott. – Képtelen vagyok – böktem ki. Bólintott, anélkül hogy mérgesnek vagy szomorúnak tűnt volna. Lement a lépcsőn, és én vacogva ott maradtam a lépcső tetején. A jelek szerint a komoly döntések következményei nem egyszerre sújtanak le az emberre, mint amikor kinyitunk egy telezsúfolt konyhaszekrényt; hullámokban csapnak le ránk. Amikor elmondtam Caroline-nak, hogy bérelek egy költöztető kisteherautót, megkérdezte, mit akarok elvinni, majd úgy döntött, hogy néhány fordulóval ezeket az ő kocsijával is el tudjuk szállítani. Vasárnap kora reggel meg is jelenik nálunk, miközben én az előszobában ácsorgok, enyhén izzadtan, körülvéve az összes holmimmal, ami mozdítható. Furcsamód arra az érzésre emlékeztet, mint amikor befejeztem az egyetemet, csak ezúttal sivár kétségbeesés tölti be a csodás remények helyét. Rhys elfogadta Mindy ötletét a bútorokkal kapcsolatban. Láttam, ahogy átfut az agyán a gondolat: „A francokat fogom megkönnyíteni az életét”, aztán eszébe jutottak azok a platós furgonhoz hasonló ikeás bevásárlókocsik, míg végül

beleegyezően mordult egyet. Így csak ruhák, könyvek, DVD-k és egy meglepően nagy rakás piperecucc maradt, na meg az apróságok, a kategória, ami úgy hangzik, mintha ez lenne a legkisebb tétel, de valójában ez a leghatalmasabb. Fényképalbumok, növények, kiegészítők, képek... Lelkiismeretesen igazságos voltam, valahányszor szóba került valami, amiből csak egy volt a házban – meleg vizes palack, kávéfőző, eljegyzési gyűrű –, azt mind Rhysre hagytam. Caroline végignéz a sok kacaton, hogy felmérje a helyzet súlyosságát, és úgy dönt: két körrel elvisszük, ha minden kötél szakad, háromszor fordulunk. Elkezdjük az Audi csomagtartójába pakolni a cuccokat, és a hátsó üléseket előredöntve néhány határozott mozdulattal sikerül tisztességes mennyiséget bezsúfolnunk. – Határozottan két kör – jelenti ki Caroline, miközben bezárom a bejárati ajtót. Hangosan kimondja, amire én is gondolok, leszámítva azt a részt, hogy mennyire rettegek visszajönni a következő és egyben utolsó körre. Elindulunk, én vidáman fecsegek az új lakásról, hogy leplezzem belső zűrzavaromat, Caroline pedig aggódva rám pillant, valahányszor le tudja venni a szemét az útról. – Ugye, tudod, hogy nem kell elmennünk. Ha meggondoltad volna magad... – kezdi, én pedig beharapom az ajkam, és határozottan megrázom a fejem, hogy jelezzem neki: kérlek, ne most! Caroline megpaskolgatja a térdemet, és az útvonalat kérdezi. A lakáshoz érve szerencsére lefoglal a sok tennivaló: pénzt dobni a parkolóautomatába, kinyitni a lakás ajtaját, többször fordulni a cuccokkal megrakodva. Végül mindent felcipelünk, így indulhatunk a maradékért. Mély lélegzetet veszek, és kifújom a levegőt, mint egy atléta, aki a döntő futamra készül. A házamhoz – vagyis ami valamikor a házam volt – visszaérve percek alatt bepakoljuk a maradék holmimat.

Nem tudok elindulni. Nem megy. Leülök a bejárati ajtó előtti lépcsőre, és próbálom összeszedni magam, ehelyett darabokra hullok. Csöndes szipogásom az egész testemet rázó zokogássá duzzad, és érzem, amint Caroline remegő vállamra teszi a kezét. Amikor felemelem a térdemről a maszatos arcomat, csak ennyit mondok a rengeteg testnedven át, ami a szememen, az orromon és a számon át távozott a szervezetemből: – Nincs semmi, amiben alhatnék. – Ezt hogy érted? – kérdezi Caroline, miközben leguggol elém. – Rupának van ágya, nem? – Nem – intek lefelé. – Amit magamra húzhatok az alváshoz. Mindig Rhys egyik pólójában aludtam. A Velvet Undergroundosban. Azt is itt hagytam. – Megtörlöm a szemem. – Az az enyém? Vagy az övé? Nem is tudom. Újra zokogni kezdek, miközben Caroline a hátamat simogatja. – Olyan régóta voltatok már együtt, és ez az egész olyan hirtelen történt. El kell fogadnod, hogy fájdalmas, Rach. Van valami Caroline jó szándékú gyakorlatiasságában, ami képes az embert egyenesbe hozni, ha éppen egy spirálba került. Együtt érző, anélkül hogy elnéző lenne. Ez az a bizonyos különbség az iskolai védőnő és az anyukánk között, ha lehorzsoljuk a térdünket. – Hiányozni fog. – Tudom. – Erőteljesebben dörzsölgetni kezdi a hátam, mintha képes lennék kiköhögni a fájdalmat, és így megszabadulhatnék tőle. – Ezt nem mondhatom el neki. – Miért? – Mert éppen elhagyom őt! – kiáltom, és újra összeomlok. Caroline mellém telepedik a lépcsőre, ráborulok, és mindketten igyekszünk tudomást se venni az utca túloldalán labdázó gyerekekről, akik kíváncsi pillantásokkal méregetnek bennünket.

– Ide figyelj! – mondja Caroline halkabban. – Nem akarok túlságosan úgy hangozni, mint egy terapeuta, de úgy gondolom, elkerülhetetlen, hogy bűntudatod legyen, és szomorúnak érezd magad. Egyszerűen érezned kell ezeket az érzéseket. Ne utáld magad! Ez ilyen. Jesszusom, olyan sablonosan hangzik... – Nem, nem hangzik. Igazából nagyon is van értelme. – Tényleg? Akkor jó. Egy percig csak ülünk néma csöndben. – Nem kell ezt az egészet most végigcsinálnunk, ha maradnál még egy éjszakára – teszi hozzá Caroline. Ez meglep. Caroline általában az „essünk túl rajta!” iskola híve. Van egy olyan érzésem, hogy jobban örülne a dolgok átgondolásának és az ezt követő kibékülésnek. – Nem, nem. Jól vagyok – erősködök. – Jobban szeretném, ha most végigcsinálnánk. Vagy ez talán csak valamiféle átkozottul ravasz fordított pszichológia. Caroline feláll, leporolja a térdét, és feléin nyújtja a kezét, hogy felsegítsen. – Majd megkérem Mindyt, hogy válasszon neked egy pizsamát. Tudod, mennyire imádja a vásárlós feladatokat. Erőtlenül elmosolyodom, megragadom a kezét, és felhúzom magam. – Biztos vagy benne, hogy ennyi mindent itt akarsz hagyni? – kérdezi Caroline, miközben ellenőrzi, hogy sikerült-e jól becsuknia a csomagtartót. – Tudom, hogy Mindy szerint jó ötlet, de Mindy szerint a legutóbbi három pasija is jó ötlet volt. – Igen. Megvan rá a pénzem, hogy mindent újra megvegyek. Nem hagyok itt olyan sok mindent. Felnézek a házra, ami üresen és egyetértően mered vissza rám. A borítékra gondolok, amit a telefon mellett hagytam, benne a gyűrűvel, amit többé nem hordok.

Caroline nem folytatja, megveregeti a vállamat, és beül az autóba. Veszek egy mély, recsegős lélegzetet, és az anyósüléshez sétálok. Hát ennyi. Elmegyek. És a távozásomat nem kíséri semmi. Még egy jelentőségteljes pillantás sem Rhys és köztem. Ez talán mindig így történik. Nekem mégis az az érzésem, valami formális kívánkozik az alkalomhoz: egy hivatalos kézfogás, szakítási ünnepség vagy bizonyítvány. Ahogy Rhys mondta: „Csak ennyit ér az egész, tizenhárom év után?”

12. Caroline végül megtöri a könny áztatta csöndet az Audi előtt. – Talán tévedtem a bútorvásárlással kapcsolatban. Lehet, hogy Mindynek van igaza, és pontosan erre a kis... közjátékra van szükséged. – Koszi. Nem azt mondtad az előbb, hogy Mindy ítélőképessége meglehetősen kétséges? – Nem mindig. Tudom, hogy beszéltek rólam, aggódnak értem, és van egy kérdés, amit nem tudok tovább halogatni. – Mindannyian úgy gondoljátok, hogy őrületesen nagy hibát követek el? Kínos csend. – Az túlzás, hogy mindannyian... – Ó, te jó ég! – temetem az arcomat a kezembe. – Háromféle rosszallás. – Ez nem rosszallás... harmincegy éves vagy. Se mi, se bárki más nem mondhatja meg, mi a jó neked. Engem pusztán meglepett, mert azelőtt nem említettél semmiféle problémát, ennyi az egész. – Nem akartam Rhyst kibeszélni. Az igazat megvallva, bizonytalan voltam az érzéseimben. Magával sodort az esküvői készülődés, amire Rhys magasról tett, kibuktak a dolgok, és már nem lehetett visszacsinálni. – Nem ért volna meg még egy ultimátumot? Változz meg, vagy köztünk mindennek vége! Az én véleményem az, hogy soha nem álltál kellőképpen a sarkadra, és talán ez vezethetett némi... ellustuláshoz. – Próbáltam felhozni, hogy menjünk párterapeutához vagy ilyesmi. De nem érdekelte. – Kétlem, hogy el akart veszíteni. Makacs...

– Nem kérheted valakitől, hogy ne legyen olyan, amilyen. Mi itt megrekedtünk. – Nem tudtál volna... ?! Talán, ha.,. – Caro, kérlek! Erre most képtelen vagyok. Hamarosan kész leszek rá, és egy pohár bor fölött órákon át boncolgathatjuk az elejétől a végéig az egész dolgot, amíg hányingered nem lesz már a témától. De ne most! – Bocs. – Semmi baj. Beszéljünk valami másról! Hmmm. Nem vagyok benne biztos, mikor jön el ez a „hamarosan”. Valószínűleg legszívesebben 2064-ig várnék vele, amikor Caroline egyszerűen a fülébe dugja az adatközvetítő rudat, és letölti az információt, egyenesen az agykérgébe. Aztán, valamiféle meggondolatlan indíttatástól vezérelve, hozzáteszem: – Képzeld, találkoztam Bennel. – Bennel? Bennel az egyetemről? Hol? Azt hittem, hogy nem akarod megkeresni. Milyen volt? Hálás vagyok, amiért Caroline csak másodpercekre tud rám pillantani, mert aztán vissza kell fordítania a fejét, hogy az utat nézze. – A könyvtárban. Úgy döntöttem, hogy az Új Énem részeként olaszul fogok tanulni. És ő is ott volt. Ittunk egy kávét. Úgy tűnik, jól van. Megnősült. Caroline felhorkan. – Még jó. Erre akár mérget is vehettünk volna. Mindenkire, aki ilyen vonzó és szobatiszta, lecsapnak legkésőbb a húszas évei közepéig. – Ezek szerint az én koromban már minden tisztességes embernek házasnak kéne lennie? Caroline rájön, mit is mondott, és elvörösödik.

– Nem! A hozzá hasonló férfiakra gondoltam. Sokkal több a jó nő, mint a jó pasi, ezért a kereslet-kínálat törvénye alapján Ben fajtája hamar elkel a piacon. – Ez nem jósol túl sok jót a kilátásaimmal kapcsolatban. Caroline kattogva megrántja a sebváltót, és úgy fest, mint az az egyiptomi agyagfej, amit egyszer a British Museumban láttam. – Nem úgy értettem... Jaj, tudod... – Ne aggódj! – nyugtatom meg. – Egyetértek veled. Ben mindig is úgy tervezte, hogy meg fog nősülni, és talán, a harminc fölötti párválasztás nem a legszerencsésebb. A válások viszont ekkortájt kezdődnek, úgyhogy majd kifogok valakit a második merítésből. Caroline jót nevet a tréfán, inkább hálásan, mint jókedvűen. – Minden rendben lesz. – Mindy és Ivor is szinglik, pedig mindketten normálisak és kedvesek. Vagyis, elég normálisak. – Pontosan! Félig sem érzem magam olyan lazának, mint amilyennek mutatom, mindkettőnk érdekében. Mindent kezdhetek újra. Az elejéről. Valakivel, akit nem ismerek, aki nem tud egymilliónyi fontos és kevésbé fontos dolgot rólam, aki még nem beszéli folyékonyan a hosszú párkapcsolatok nyelvét, amit én oly régóta magától értetődőnek vettem Rhysszel. Hogyan is tudhatna meg még egyszer valaki ennyi mindent rólam, és fordítva? Találok egyáltalán valakit, aki meg akar ismerni? Elképzelek egy részletes tankönyvet Rachel Woodfordhoz. Vagy egy Wikipédia-oldalt, tele Rhys bejegyzéseivel, alatta: [vitatott forrás]. És vajon tényleg ez lenne a kegyetlen valóság? Mindenki, aki jó, elkelt már? Mintha a lelki társak egyetlen nagy januári „ki korán kel, aranyat lel” kiárusítás portékái lennének. Ha hibás terméket vásárolsz, vissza kell vinned, és már csak abból a cuccból válogathatsz, ami másnak nem kellett. Ez az a gondolkodásmód, ami miatt csak nevettem anyukámon, igaz,

mindig is a kapcsolatom biztonsága mögé bújva. Most viszont, hogy kénytelen leszek tesztelni a hipotézis helyességét, egyre kevésbé vagyok biztos a „Ne légy már olyan, mint a Született feleségek-ben” alapállásomban. Teszünk néhány kört az épület körül, parkolóhelyre vadászva, ami igazolja, hogy jó ötlet volt a kocsit Rhysre hagynom. – Én itt maradok, hogy ne tehessenek a kocsira kerékbilincset – mondja Caroline. – Ha meglátok egy ellenőrt, megkerülöm a háztömböt, úgyhogy ne ess kétségbe, hogy meglógtam a törülközőiddel. Rájövök, mennyire nem vagyok formában, miközben fel-alá rohangálok a kocsi és a lakás ajtaja között, és Caroline-nak sikerül elkerülnie, hogy megbüntessék. Amikor az utolsó csomagokat is felnyalábolom, Caroline így szól: – Szívesen itt maradnék, de gondolom, szeretnéd anyukádnak megmutatni a lakást, most, hogy itt van, – Mi van? Nincs itt az anyukám. – De igen, ott van. Caroline a fejével a hátam mögé int. Az édesanyám éppen a pénztárcájából szedegeti elő az aprót, hogy egy madzagra kötött kutyát szorongató férfi felfelé fordított kalapjába dobja. Széles gallérú fekete szövetkabátja úgy hullámzik mögötte, mint Perselus Piton professzor köpenye. Mindig makulátlanul néz ki, kiköpött Anne Bencroft a Diploma előtt-ben. Szerintem máig eltűnődik azon, hogyan is adhatott életet valakinek, aki centiméterekkel alacsonyabb, mocskosabb szájú és toprongyosabb, mint ő, bár a válasz egy részéhez talán vethetne egy pillantást apámra. – Ó, a rohadt életbe! Caroline elmosolyodik, visszaszáll a kocsiba, és közben integet az anyámnak.

– Helló, édesem! Ez Caroline volt? Milyen aranyos lány. Látom, továbbra is egy agár anyagcseréjével van megáldva. Van, aki mindenben szerencsés, nem igaz? – Szia, anya! Mit keresel itt? – Éppen Samantha sminkpróbás izéjére megyek Barbarával a John Lewisbe. Eljöhetnél velünk. – Menjek el végignézni egy tizenöt éve nem látott családi barát esküvői előkészületeit, miközben azon tipródom, hogy én miért nem megyek férjhez, és ezzel tegyem az egészet teljesen kínossá mindannyiuk számára? – Ugyan, ilyesmiről szó sincs. Örülnének neked. – Akkor sem voltam használható társaság, amikor még úgy volt, hogy férjhez megyek. Ráadásul úgy emlékszem, hogy Sam az a „Jééé!” típusú lány. – „Jééé!” típusú lány? – Jééé, tényleg? Cukivagyok.com! Gyerünk, vegyünk fincsi cupcake-eket, és vihogjunk együtt. Az anyám lehajol, hogy puszit nyomjon az arcomra. – Jaj, hagyd már, senki sem szereti az ilyen savanyú citromot. Mutasd azt az új albérletet! A lépcsőt választjuk a lift helyett, én pedig úgy vonszolom magam, mint aki a villamosszék felé menetel, nem pedig egy olyan lakásba, aminek rózsaszínű a hűtőszekrénye, Előhúzom a zsebemből a kulcsot, és kinyitom az ajtót. Fura szag van, egyáltalán nem otthonos. Szégyenkezve meredek a motyóm alkotta kisebb hegyre, ami elcsúfítja a manikűrözött látványt. – Szent isten, nagyon csicsás, nem igaz? Mintha az 1960-as éveknek hányingere lenne. – Kösz, anya. Nekem tulajdonképpen tetszik. – Nos, csak az számít, hogy neked tetsszen. Azt én is látom, hogy ez nagyon más. A más általában semleges jelző, anyám esetében viszont egyike a legsúlyosabb ítéleteinek.

Leveszi a retikült a válláról, és leül mellém. Pontosan tudom, mi következik. Megköszörüli a torkát. Kezdődik... – Nos. Te és Rhys. Megértem, hogy jelenleg súlyos krízisen mentek keresztül... – Anya! Nem egyszerűen keresztülmegyek rajta, mint a náthán, míg végül úgyis férjhez megyek. Szakítottunk. – Ha hagynád, hogy elmondjak néhány dolgot, mint olyasvalaki, aki negyven éve férjes... Duzzogva piszkálni kezdem a kanapé varrását. – A házasság bonyolult ügy. Néha egymás idegein táncolunk. Ez könyörtelen dolog. Nagyon, nagyon kemény, és hogy őszinte legyek, még a legjobb időkben is legtöbbször elküldenénk a másikat a fenébe. – Akkor nyilván nem zavar, ha kihagyom. – Ezzel csak annyit akarok mondani, hogy amit érzel, az teljesen normális. – Ha egy párkapcsolat csak olyan lehet, mint a miénk volt, akkor inkább egyedül maradok. Szünet. – Ezzel eldobhatod magadtól az egyetlen esélyt arra, hogy gyerekeid legyenek. Erre gondoltál már? Az anyám: nem nagy veszteség a motivációs beszédek világának. – Bármennyire is hihetetlen, ezt is számításba vettem, de köszönöm... – Én csak azt akarom, hogy legyél teljesen biztos a döntésed helyességében, ennyi az egész. Te és Rhys rémesen hosszú ideje vagytok együtt. – Éppen ezért vagyok biztos benne. – Szünet. – Nagyon sokat jelentene nekem, anya, ha komolyan vennél, és elfogadnád, hogy tisztában vagyok azzal: kivel, illetve kivel nem kívánok összeházasodni. Így is elég nehéz ez az egész. – Nos. Ha teljesen biztos vagy benne.

– Az vagyok. – És, persze, miközben ezt mondom, teljesen bizonytalan vagyok. Biztos vagyok benne, már amennyire lehetek, tekintve, hogy még soha nem bontottam fel egyetlen eljegyzést sem, tehát nincs összehasonlítási alapom. Anyám feláll. – Nemsokára átugrunk hozzád apáddal. Kérlek, szólj, ha bármire szükséged van. – Oké, köszi. Hirtelen elszorul a torkom, szorosan megölelem, és beszívom az Yves Saint-Laurent parfüm ismerős illatát. Rive Gauche kerül Rupa lakásának új szaga helyére. Anyám távozásával, bármekkora megkönnyebbülést is jelent, majdnem olyan elveszettnek érzem magam, mint amikor a szüleim autója után integettem a kollégium parkolójában. Teára van szükségem, abból a fajta bögréből, amit két kézzel meg kell ragadni ahhoz, hogy fel tudjuk emelni. Egy kis whiskyvel megspékelve. Kibámulok a hatalmas ablakon, és az óriási tér hirtelen cseppet sem tűnik lélegzetelállítónak, inkább veszélyesnek. Elképzelem, milyen aprónak tűnhetek az üveg másik oldaláról nézve. Egy jelentéktelen, rémült és szomorú alak bámul a manchesteri háztetőkre. Egy pillanatra megingok, olyan erős honvágy tör rám, hogy majdnem hangosan felkiáltok: Haza akarok menni! Ám az otthon és Rhys egymástól elválaszthatatlanok.

13. Késő délután, amikor a síri csöndet személytelen rádiózással próbálom megtölteni, furcsa, idegen hang visszhangzik körbe a szobában, én pedig rájövök, hogy ez a csengő. Az ajtót kinyitva szembetalálom magam egy hatalmas csokor rózsaszín és fehér virággal, ami mögött egy pár leggingsbe bújtatott láb áll. – Boldog költözés napját! – kiáltja Mindy. – Helló, nahát, liliomok? Ez magáért beszél. Nagyon kedves tőled. Mindy beviharzik az ajtón, a nyomában Ivor, zsebre tett kézzel. Lehajol és arcon csókol. A kelletlen viselkedéséből azonnal tudom, hogy Mindy idefelé előadta neki a „Gratulálj neki a helyes döntéshez!” leckét. Az orrom elé dug egy Marks & Spencer szatyrot. – Tőlem kapod, de nem én választottam, ezt gyorsan hozzátenném. Ahogy mondani szokás, hozzá sem értem. Belekukkantok. Egy pizsama. Tényleg nagyon szép, krémszínű. – Ugye nem fogod elsírni magad? – kérdezi Ivor. – Benne van a blokk. – Nem fogok sírni – mondom, és könnybe lábad a szemem. – Köszönöm. Miközben Mindy fel-alá járkálva a megfelelő helyet keresgéli, ahová leteheti a virágokat, széles, okkersárga virágporcsíkot rajzol a szolid, esküvői torta színű falra. – Ezt Ivortól is kapod – jegyzi meg, rátalálva a tökéletes helyre, majd odamasírozik a dohányzóasztalhoz, miközben leheletvékony, tűzszínű por marad a nyomában a himbálózó virágoktól.

Diszkréten a számra szorítom a kezem, próbálom felmérni a kárt. – Nagyon szívesen! – trillázza Mindy, megfordul és rám néz, majd várakozásteljesen a kezembe nyomja a virágot. Ivor követi a tekintetemet, majd halkan megjegyzi: – Inkább mondjuk azt, hogy csak tőled van. Feltakarítsak? – Mit szólsz, Ivor? – szólal meg Mindy, és a szerencsekereket forgató hölgyike kézmozdulatával jelzi, hogy a lakásra céloz. – Pont így festene a kéró a női Amerikai pszicho-ban. Patrick Batewoman – mondja Ivor, és közben bevizez egy szarvasbőr törlőkendőt a csapnál, ami olyan karról lóg, amit általában ipari konyhákban lát az ember. – Már a jó értelemben véve. Miközben Mindy a vörös bokacsizmájában mászkál fel-alá, hogy újra felmérje a lakást, Ivor óvatosan letörli a virágport. Felém fordul, és bólint, jelezve, hogy kijön! Aztán int, hogy csatlakozzak Mindyhez. – Kértek valamit inni? – kérdezem, és miközben kimondom, azon töprengek, vajon hol lehet a teafőzőm, és mit is adhatnék tej helyett. – Én igazság szerint nem tudok maradni. Randim van – jelenti be Mindy. – Bo... Robert? – kérdezem. – Trendi Bobbynak már kiadta az útját – veti közbe Ivor a takarításból felpillantva. Robert mindig tetőtől talpig All Saints márkájú ruhákat visel, és biciklilánc lóg ki a hátsó zsebéből, ezért érdemelte ki Ivortól a „Trendi Bobby” becenevet. Sajnos ezután már képtelenek voltunk kitörölni az agyunkból. – Igen, lefújta a családi vacsorámat valami paintballos cucc miatt a sógorával – legyint Mindy. – Ami sok, az sok. Kéne, hogy legyen egy TripAdvisor a randikra is, hogy az ember visszajelzést adhasson. Szép kilátás. Rossz kiszolgálás. Foglald le az utat jóóóó előre!

– Kis adagok – köhögi Ivor a markába. – És őt honnan szerezted? A Gondoskodó lelki társak oldalról? – Nem, a Szingli barátaimról. – Ez az, amelyiknél egy barátod ajánl téged? – Aha. Úgy tettem, mintha egy férfi haverom lennék, és könnyűvérű cicamicának adtam el magam, aki „keményen dolgozik, és keményen is szórakozik”. Kiül az arcomra, hogy „Ó, édes istenem!” – Ez csak annyit jelent, hogy van saját pénzem, nem vagyok élősködő típus, és szóba jöhet nálam a szex – teszi hozzá Mindy. Ivor elfintorodik. – Igen, tudom – válaszolom. – Nem kellett volna valaki másnak elkészítenie a profilodat? – Ki tudna jobban leírni engem, mint én magam? – Miért regisztrálsz egy olyan oldalon, ahol ez a lényeg? Mindy megvonja a vállát. – A férfiak megbíznak a többi férfitól kapott tippek-ben, A nők olyanokat írnak az ajánlásokban, mint: „pezsgő társasági élet”, de a férfiak azt hiszik, hogy ez annyit jelent: na megint egy unalmas, iszákos bányarém. – Önimádat és csalás: egy egészséges párkapcsolat klasszikus hozzávalói – veti közbe Ivor, és lehuppan mellénk a kanapéra. – Mindegy. A Gondoskodó lelki társakon már különben is túlhalásztam magam. Várom, hogy újra feltöltsék az árukészletet. Ez a pasi huszonhárom. – Mindy beharapja az ajkát. – És szereti a grime-ot. Mármint a zenét. Isten tudja, miről fogunk beszélgetni. – Nos, róla, ha a korábbi tapasztalataidból bármilyen következtetést is levonhatunk – mondom, és Ivor felnevet. – Na de a profilképe... a fiatal John Cusack – sóhajt fel Mindy. Ivor jelentőségteljes pillantást vet rám, és én is rá. Egyikünk sem szól egy szót se.

Mindynek van egy elmélete az összeillésről, amit egyikünknek sem sikerült még kivernie a fejéből. Szerinte az azonnali fizikai vonzalom szükséges előzménye bármiféle sikeres párkapcsolatnak. Ezért kizárólag olyan fiúkkal áll szóba, akik jól néznek ki, azzal érvelve, hogy először muszáj egy jóképű pasit találnia, és ha találkoznak, kiderül, hogy vannak-e közös vonásaik. Nem létezik az ellenérveknek és a sekélyességről szóló kritikának olyan mennyisége, ami egy centiméternyit is kibillenthetné Mindyt ebből az alapállásból. Természetesen ez azt jelenti, hogy folyamatosan beképzelt bájgúnárokkal randevúzik. Rápillantok az órámra. – Hánykor van a randi? Vacsorázni mentek? – Nyolcig szabad vagyok, de előtte még rendbe kell hoznom magam. Szívnom kell egy kis tiszta oxigént, és ki kell szednem a szemöldököm. – Tudod, hogy megy ez. Mindy a forgatás előtt még előkészítési fázison megy keresztül, mint egy hatalmas költségvetésű hollywoodi kasszasiker. De lehet, hogy a film sosem készül el... – jegyzi meg Ivor. – Azért a pólómat nyilván át kell cserélnem, és magamra szórok egy flakon Lnyx Cavementet – vág vissza Mindy, majd felpattan a kanapéról. – Én a helyedben nem tenném – teszi hozzá finoman Ivor – A Lynx férfiaknak készül. Mindy a fejét csóválja, majd megölel. – Kezdd el tervezni a lakásavató bulit! Ki tudja, ha a ma este jól sül el, talán magammal hozom Jake-et is. – Szóval Jake – gúnyolódik Ivor, – Már a neve alapján is nyolcvanöt utáni. – Mondja ezt Ivor. – Az én nevem sosem volt divatos, úgyhogy nem is tud kimenni belőle. Pusztán annyit sejtet, drágám, hogy a kilencedik század után születtem.

– Haha! Szia, Rach! – Sok sikert az óvodáshoz! – kiáltja Ivor, miközben kikísérem Mindyt. Mindy megfordul az ajtóban, és lassan felmutatja a középső ujját. – Gondolod, hogy Mindy felhagy valaha ezzel a kegyetlen politikával, miszerint a külső az elsődleges, a személyiség a távoli második helyet foglalja el, az pedig tökéletesen lényegtelen, hogy illenek-e egymáshoz? – kérdezem Ivortól a kanapéra huppanva. Magamhoz szorítok egy osztrigaszínű díszpárnát, majd megérzem az újonnan vásárolt, dundi merevségét, és rádöbbenek, ezek a párnák nem azért vannak, hogy szorongassák őket, így inkább gyorsan visszateszem a helyére. – Valószínűleg nem. Csóváljuk a fejünket. – Mi a terved? Szeretnéd, hogy maradjak? – kérdezi Ivor, én pedig azon tűnődöm, vajon miért szól ez a mai nap az udvarias visszautasításokról. – Vagy inkább menjek? – Oöö... – habozok, próbálom kitalálni, vajon mit szeretne tőlem hallani. Úgy érzem, mintha egy különös stigma égne a homlokomon. Már kezdem érteni, mennyire vágyhatnak a frissen megözvegyült emberek arra, hogy mások ne járkáljanak lábujjhegyen körülöttük. – Úgy döntöttem, kihasználom, hogy Katya nem lesz otthon hétvégén, és rendezek egy Grand Theft Autó maratont, csupa előrecsomagolt kajával. Szívesen látlak, ha csatlakozni szeretnél. – Ó, koszi, de inkább nem. Jól vagyok. De jó szórakozást a mocskok kinyírásához! Kikísérem Ivort, és emlékeztetem magam arra, hogy szerencsés vagyok, amiért ilyen segítőkész barátaim vannak, és hogy az egyedülállóság azt jelenti, hozzá kell szoknom a saját magam társaságához, nem pedig folyton valami ürügyet keresni, hogy emberekkel vegyem magam körül. Ám ej*yik érvtől sem

érzem magam kevésbé nyomorultnak. És a végső felfedezés: újra meg kell tanulnom egyedül lenni. Rhysnek és nekem más volt az érdeklődési körünk. Nem lihegtünk folyton egymás nyakában. Mégis, a lakás üres csöndje magányos szigetként nehezedik rám, ami mögött óceánként terül el a város. Pakolgatok egy kicsit, amíg meg nem találom a régi, bekeretezett fényképet az egyetemi időkből, és sírni kezdek. Úrrá lesz rajtam a szinte ellenállhatatlan késztetés, hogy felhívjam Rhyst, és megmondjam neki, meggondoltam magam. Ülök, és nyomogatom a billentyűket a mobilom telefonkönyvében, ideoda ugrálva a neve fölött. Nem mondanék neki semmi végzeteset: csak megkérdezném, hogy érzi magát. De nem tehetem. Bárhogy is vészelte túl ezt a mai napot, hagynom kell, hogy megbirkózzon vele. Nem segíthetek neki, legalábbis ebben nem. Elképzelem őt egyedül, az ágyban, és arra gondolok: szerencsés vagyok. Én egy új környezetben indulok tiszta lappal. Neki a régi életünk díszletei jutottak, mínusz én. Az agyam kéretlenül is vetíteni kezdi a közös életünk legemlékezetesebb pillanataiból szerkesztett montázst. Az első együtt töltött éjszaka Rhys régi lakásában, amikor kiestem az ágyból, rá az effekt pedálra, ami egyet jelentett az új szerelemért vállalt tűzkeresztséggel, mert vérfagyasztó sikolyt hallattam, és egy kézlenyomat nagyságú horzsolás keletkezett a hátamon. A fájdalomcsillapító utáni rohangálás, és a másnapi reggeli, amit ő készített nekem, hét serpenyő felhasználásával, három különféle tojásrántotta eredményével. A nap, amikor találkoztam a családjával, és szinte lebegtem az idegességtől, majd Rhys azt mondta az ajtóban: „Szeretni fognak. Nem azért, mert én szeretlek, hanem mert mindenki, akinek van szeme és füle, így van vele.” A brightoni hétvége és a világ legpocsékabb autóútja, ami oda vezetett, a gyanús, nácik által üzemeltetett panzió, ami sehonnan nézve sem volt tengerparti, és a bisztrója azokkal a szörnyű pincérekkel. Rettenetes élmény, is lehetett

volna, de ehelyett arra emlékszem, hogy két napig megállás nélkül röhögtünk, mint az iskolások. A nap, amikor beköltöztünk a házunkba, és bögréből pezsgőztünk a lépcsőn ülve, a homokszínű szőnyeg bútor nélküli sivatagjában; miközben azon vitatkoztunk, vajon Rhys rémisztő Iggy Pop-fotóján nincs-e túl sok szeméremszőrzet közszemlére téve ahhoz, hogy kiakasszuk a „fogadószobába”. A temérdek vicc, amit csak mi értünk, közös történelmünk és egymás legbensőbb részeinek megismerése – elképzelhetetlen számomra, hogy mindezt valaha is újra átélem valaki mással, még ha valami időgép vissza is repítene húszéves koromba. Mit művelek, hogy mindezt eldobom magamtól? Ez vajon azt jelenti, hogy inkább Rhysszel kéne maradnom? Lehet, hogy életem legnagyobb hibáját követem el éppen? Talán nem, pusztán azon az alapon, hogy az ezért járó díjat már kiosztották nekem. Azt mondogatom magamnak, ez a nap éppen olyan rossz, amilyennek lennie kell. Olyan nap, amit egyszerűen át kell vészelni. Ügy döntök, hogy egyszerűbb lenne öntudatlanul túlesni rajta. Bemászok a hatalmas ágyba, arcomat a karomba temetem, és álomba sírdogálom magam. Ahogy sodródom az álom felé, azt képzelem, hogy a szupermodellszerű indiai lány megelevenedik a képen, lehajol, és azt súgja: – Hát, ez a lakás egyáltalán nem erre való.

14. Különös hangra ébredek,, mintha méhecske mászkálna egy konzervdobozban, vagy mintha sietősen lépkedne valami egy kemény felületen. Felülök a félhomályban, és arra gondolok, jobb lett volna, ha Mindy nem felejt el említést tenni a Zs-kategóriás filmekben is előszeretettel alkalmazott rovarinvázióról. Magamhoz térve észreveszem, hogy a hang a rezgő mobilom felől jön, amit magam mellé tettem az éjjeliszekrényre. Felemelem, mielőtt a földre zuhanna, és látom, hogy Caroline hív. – Mégis eltetted a törülközőimet? – motyogom álmosan, – Részeg vagy? – Nem! Éppen aludtam. – Megdörzsölöm a szemem. – Bár meglehetősen vonzó ötletnek tűnik. – Csak azt akartam tudni, hogy működik a taktikám, miszerint hagylak téged a pompás szingliség állapotában lubickolni. Ám aztán bűntudatom lett, ami határozottan kellemetlen érzés. – Ez meg mit akar jelenteni? – Én adtam ki a parancsszót, hogy jobb lesz, ha ma magadra hagyunk. – Éljen! – hadarom, és a másodperc egy töredékéig fel tudnék robbanni a bosszúságtól. – Ha ma este átmegyünk hozzád, és leisszuk magunkat, az első egyedül töltött éjszakád a vasárnap éjjeli másnapos depresszió hangulatában telt volna. Így legalább ezt megúsztad. – Vagy így megkapom az összes rossz dolgot egy csokorban – morgolódok. – Így érzed? Átugorhatok hozzád most rögtön, ha szeretnéd. Körülnézek a furcsa, idegen közegben. Rupa nyilván hangulatvilágítás-függőségben szenved: ott a vörös virágfüzérlámpa, amiben a porzókat gyufaszálvékony izzók

helyettesítik, meg azok az üvegcsőkígyók, amelyek diszkófényben lüktetnek. Még a szerencsétlenségem sötét szemüvegén át is kénytelen voltam észrevenni, hogy egész szép látványt nyújtanak. És mint mindig, Caroline szeretete tényleg nagyon jó dolog. – Á, megbirkózom vele. – Menj, szerezz egy üveg bort, rendelj valami kaját, és holnap este átugrom hozzád. Leteszem a telefont, és rájövök, hogy egyáltalán nem vagyok éhes, de az rögtön eszembe jut, hogy egy üveg gin árválkodik Rupa polcán. Lecsapok rá, és megígérem magamnak, hogy két üveggel is veszek majd helyette, amikor kiköltözöm. Nincs tonikom, van viszont egy karton narancslevem, úgyhogy azzal keverem össze a gint. Bekapcsolom a tévét, és hagyom, hogy egy kórházsorozat lefoglalja minden idegszálamat, miközben újabb aggodalom hasít belém, amit eddig egyáltalán nem akartam bevallani. Ben nem hívott fel. És kezdek arra gondolni, hogy nem is fog. Nem kellene erre gondolnom. Ez határozottan ízléstelen. Házas ember, nem olyan srác, aki szóba jöhet a randizáshoz. De szörnyen sokat elárul az, hogy nem hívott. Rendkívül sokatmondó a hallgatása. Fél óra bőven elég volt belőled. Valójában, kicsit túl sok is, de mosolyogva végigunatkoztam. A múlt már a múlté, és te vagy az egyetlen, aki még ebben él. Majd sohanapján újra találkozunk. És csak úgy mellékesen, ezzel a hajjal úgy festesz, mint Tom Hanks A Da Vinci-kódban. A szívem mélyén tisztában vagyok vele, hogy a bűntudattal átitatott paranoiám beszél így, nem Ben. Éppen Ben az az ember, aki irracionális módon annyiszor bocsánatot kért, amiért szóba hozta az esküvőjét, amikor meséltem neki a szakításunkról. Akkor hogy lehet, hogy miután mindent, amit egymásnak mondtunk, ezerszer számba vettem, az elméletem mégis összeomlik? Kénytelen vagyok szembenézni azzal a gyilkos kis

részlettel, hogy bár ő elkérte a számomat, a sajátját nem adta meg.,. De ő volt az, aki azt mondta, jó lenne elmenni valahová, súgja az angyalka a vállam fölött. Ez csak amolyan kedvesség, amit akkor mondunk, ha udvariasan akarunk megszabadulni valakitől, és egyáltalán nem kell ígéretnek venni, vágja rá a kisördög. Te jó ég, soha nem fog felhívni, én meg egyszer csak észreveszem Bent és az ő trójai Szép Olíviáját a John Lewis áruházban, amint a sűrű szövésű vászonágyneműket vizsgálgatják, majd sietősen menekülőre fogva rázuhanok egy tolószékben ülőre. Miközben a tévében szereplő beteg egy kamrafibrilláció névre hallgató állapotba zuhan, és az orvosok azonnal akcióba lendülnek, megállapodok egy olyan elméletnél, ami megfelel a fatalizmusomnak és a Ben személyiségéről alkotott képemnek is. Mindent komolyan gondolt, amit arról mondott, hogy jó volna összefutni. A legjobb szándékkal kérte el a telefonszámomat, talán még azt is hitte, hogy felhív majd. Ám aztán végiggondolta, és azon vívódott, mit is mondhatna rólam a feleségének. Ez pedig elég is lehetett ahhoz, hogy újraértékelje, vajon jó ötlet-e ez az egész. Fel tudnék sorolni pár emléket, ami talán segíthetett neki abban, hogy erre a következtetésre jusson. És ebben a pillanatban odagörgette a telefonja címlistáját a nevemhez, és belényilallt a megbánás. Eltökélten megnyomta a töröl gombot, és folytatta a tökéletes, Rachel-mentes életét. Fél órával később a telefonom hívást jelezve villogni kezd. Anya, gondolom. Lélekben felkészülök rá, hogy öt percre megtévesztésig pozitív legyek, és megnézem a kijelzőt: ismeretlen szám. – Szia, Rachel!

Azonnal felismerem a meleg férfihangot. Este hatkor félálomban szendergő emberből nyomban Manchester legéberebb lakosává változom. Felhívott! Nem utál engem. Nem hazudott! Elönt az adrenalin, a nyomában endorfin liheg. – Szia! – Jól vagy? – Minden rendben. – Ben vagyok. – Helló, Ben! – mondom ezt olyan hangon, mintha milliónyi hallgatót köszöntenék egy rádiós műsorban. – Biztos, hogy jól vagy? Kicsit furcsának tűnsz. – Én csak... Én... – Jesszusom, nem vallhatom be, hogy átaludtam a délutánt, mint egy nyolcvankét éves vénasszony. – Csak lepihentem egy kicsit. – Á! Értem. – Úgy tűnik, Ben zavarban van, és érzem, hogy arra gondol, olyan pihenésre célozhatok, amit a szinglik egy bizonyos valami társaságában tesznek. – Majd visszahívlak. – Ne! – Gyakorlatilag ráüvöltök. – Tényleg jól vagyok. És te? Különös, hogy most hívsz, mert éppen rád gondoltam. Száj: leesve. Láb: az ajtón belül. – Remélem, csupa jó dologra – mondja Ben feszengve. – Hát persze! – sivítom a kezdődő hisztéria hangmagasságában. – Csak azt akartam megkérdezni, szeretnél-e találkozni valamelyik este a munkatársammal, munka után, hogy megbeszéljétek ezt a sztorit. – Igen, az nagyszerű lenne. – Csütörtökön? Én is jönnék, ha nem gond. – Remek. – Totálisan, észbontóan, csodálatosan remek. – Simon rendes srác, de egy kicsit odáig van magától. Ne hagyd, hogy elragadtassa magát, ha a sajtót kezdené szapulni. – Biztos vagyok benne, hogy kiegyenlített küzdelem lesz.

– Abban én is biztos vagyok – nevet Ben. – Oké, akkor a hét elején elküldöm e-mailben a helyszínt és az időpontot. – Nagyszerű. – Kellemes hétvégét! Visszaengedlek a pihengetéshez. – Most már felkeltem, úgyhogy szerintem így is maradok. – Ahogy csak jólesik. Udvariasan elbúcsúzunk egymástól, leteszem a telefont, és átadom magam egy különös, fájdalommentes, bágyadt lebegésnek. A tévében visszatért a beteg szívhangja.

15. Arra kéne figyelnem, ami tavaly augusztus huszonhatodikán, illetve előtte és utána történt, amikor is Michael Tallack, Levenshulme, Verne Drive alatti lakos magára csatolta a bátyja lábbilincsét, majd jogosulatlanul rokkantsági támogatást vett fel. Ehelyett azonban lélekben messze-messze járok, réges-régi időkben: a többiekkel együtt nézem a tűzijátékot a Platt Fields parkban, az egyetem első évének őszén. „Hűházok” és „nahátozok” minden egyes rakétánál, ami felrobban, majd csillogó porpókká halványul. Benhez fordultam, hogy mondjak neki valamit, és láttam, hogy ő engem néz, ahelyett hogy az éjszakai eget csodálná. A tekintete átható volt, és ahhoz hasonló érzést keltett bennem, mint amikor azt hisszük, megáll a hullámvasút, de aztán mégsem teszi. – Hű... – botladozok át a szavakon, amit előtte akartam mondani. – Fázom. – Ebben? – kérdezte kétkedve Ben, az egyujjas kesztyűmre mutatva. Norvég mintás, szivárványszínű. Es az igazat megvallva akkora, mint egy meleg vizes palack. – Szerintem szép! – Egy hétéves gyereknek. – Te nem fázol? – kérdeztem tőle. – Nem nagyon. Nem tűnt fel. Csillogott a szeme. A jeges éjszakában éreztem, ahogy elönt a forróság. Mély lélegzetet vettem, és összecsaptam a két kesztyűmet. Egy lány csatlakozott hozzánk, és barátságosan Benbe karolt. Hátrébb húzódtam tőlük, és mire visszafordultam, hogy mondjak valamit, eltűntek. Azon kaptam magam, hogy a nyakamat nyújtogatva keresgélem őket a tömegben. Kicsit elhagyatottnak

éreztem magam. Ami nevetséges volt, és egyértelműen csak azt mutatta, mennyire hiányzik nekem Rhys. – Mindenki álljon fel! – vakkant a fogalmazó, visszazökkentve a rideg jelenbe. Türelmesen megvárom, amíg mindenki kiaraszol előlem, ahelyett hogy a szokásos ingerlékeny munkamorálomnak megfelelően villámgyorsan a kijárathoz sprintelnék. A gondolataim a Bennel megbeszélt délutáni találkozó körül forognak. Egyszerre kavarog bennem a rettegés, várakozás, izgatottság, bűntudat és zavar... Szerzek egy tehénlepényes kávét, és a sajtószobába megyek, hogy békésen megihassam. Látom, hogy Zoe pont előttem érkezett. Minden kételye ellenére remekül beletanult a törvényszéki tudósítás rejtelmeibe. A képesség, hogy az ember észre tudja venni a sztorit, tényleg olyasmi, amit nem lehet tanítani, és benne megvan. Ráadásul kellően magabiztos ahhoz, hogy gondolkodás nélkül otthagyja a tárgyalótermet, ha semmi nem történik, és keressen valami jobbat. Nekem évekig eltartott, míg volt merszem ezt megtenni. A padhoz tapadva hallgattam a visszaeső zsebtolvajok érdekfeszítő eljárásait, a tekintetem pedig jobbra-balra járt, mint egy kísértetjárta házban függő portréé, ha hátat fordítanak neki. – Az a szemét Gretton! – közli köszönés helyett a gyorsétkezdés doboza fölül, miközben egy fehér műanyag villát döfköd uborkaszeletekbe, amelyeket aztán gondosan a kinyitott doboz fedelére helyez. Belekortyolok a kávémba. – Most téged zaklat? Már azt hittem, csak én találkozom vele kevesebbet. – Igen. Volt ez a bájos kis sztori a hétköznapi hős nyugdíjasról, aki kizavarta a tolvajokat a veteményeséből, azt hittem, az enyém lesz, és akkor megfordulok, és Gretton ott liheg a nyakamban.

– Ó, jaj! Akkor a kapa tényleg nem csak vicc volt, ugye? – A halálos vagy legalábbis súlyos testi sértést okozó fegyver egy gereblye volt, szerencsére. – Fogd föl bóknak. Nem piszkálna téged, ha nem tudná, hogy nagyon is biztos vagy a dolgodban. – Gondolom. Felötlik bennem, hogy ez igazabb, mint szeretném. Nagyon is kellemetlen a felismerés, hogy Gretton hirtelen célpontot váltott, és kiszúrta magának Zoét. Ilyen könnyen lecserélhető lennék? Mostanában tényleg nem volt egy nagyszabású ügyem sem. Valószínűleg ilyesmit érezhetnek a feledés homályába merülő filmsztárok, amikor egy fiatal rivális kapja meg helyettük a szerepet. Még a Grettonhoz hasonló kártevők is megérzik, mikor kell menekülniük Woodford. süllyedő hadihajójának fedélzetéről. És el kell ismerni, Zoe valóban úgy néz ki, mint aki sokra viszi. Azt hiszem, valamikor rólam is ezt mondták. Ez jobban zavar a kelleténél, most, hogy felbontottam az eljegyzésemet. Vicces, hogy amikor az ember életének egy része szétesik, az, ami még megmaradt, szintén elkezd gyengébbnek tűnni. Mindig is azt gondoltam, jó munkám van. Most viszont kezdem azt hinni, soha nem küzdöttem előléptetésért, és itt van Zoe, aki talán néhány hét alatt leelőz engem, és továbbáll. – Ma előbb lelépek. Ha a szerkesztőségtől keresnek, itt voltam egészen a szomorú végig – mondom. – Holnapig nem kell leadnom semmit, és a 2-es tárgyalóban zajló eljárás megfeneklett. Zoe tiszteleg. – Értettem. Valami szórakoztató? – Mi? Ami a 2-es tárgyalóban zajlik? – Amiért lelépsz. Ez jó kérdés. – Csak megiszom valamit az egyik régi barátommal. – O! Olyan barát vagy csak barát barát?

Ez a kérdés valamiért ingerültséget vált ki belőlem. – Csak barát, nőnemű – csattanok fel, majd rájövök, hogy csak a rossz lelkiismeretem tesz ilyen idegessé. Zoe bólint, és beledöfi a villáját egy gyanús kinézetű paradicsomdarabkába, majd szétturkálja vele a főtt krumplit, épp úgy, ahogy a kertészek egyengetik el a talajt a vasvillával.

16. A Tallack-tárgyalás folytatódik, így a délutánom ugyanazzal a jóleső ábrándozással telik, mint a délelőtt. Ezúttal az elsőéves vizsgák előtti időszakba repülök vissza. Ben hagyott a postai rekeszemben egy rejtélyes üzenetet, amin csak egy hely, egy dátum és az a mondat szerepelt, hogy „Egyedül gyere!”, mintha titkos ügynökök lennénk. Soha nem voltam még azelőtt a Saint Peter’s Square-en álló Központi Könyvtárban, általában beértem az egyetemi könyvtárral. Ennek tudatában, és hogy megnevettessen, Ben rajzolt egy térképet is, amin az egész útvonalat leírta, míg végül megállapodott egy golyóstollkék tortára hasonlító valaminél, amin egy toszkán oszlopsor jelképezte a gyertyákat. Rajzolt egy irkafirka fejet is, alatta a „Ben” felirattal, és egy nyilat, hogy jelezze, bent van az épületben. Miután odaértem és megcsodáltam az épületet, megpillantottam Bent, aki az egyik asztal felől integetett felém. – Szia! Miért vagyunk itt? – suttogtam, és leültem a mellette lévő székre. – Nem akartam, hogy bárki is kihallgathasson bennünket a suli könyvtárában – közölte titokzatosan Ben. – És egyben egy kirándulás is. Ezt nézd meg! Elém tolt egy rakás vizsgalapot. – Régi vizsgák? – kérdeztem. – Aha. Kielemeztem őket, és teljesen nyilvánvaló mintát követnek. Minden második évben van egy kérdés a Beowulfról. ~ Igggen. És? – A tavalyi vizsgán is szerepelt, úgyhogy semmi esély rá, hogy ebben az évben felbukkanjon. Abból nem kell készülnünk. – Kockázatos stratégia. – Száz százalékig biztos vagyok benne, hogy be fog válni.

– Tényleg? – kérdeztem gúnyosan. – Száz százalékig? Olyan biztos, mint a gravitáció törvénye vagy a... – Nem ismersz más törvényt, igaz? – Murphy? – Oké, akkor kilencven százalékig biztos vagyok benne. – Van ám még egy ugyanilyen biztos megoldás. – Tényleg? – Anélkül, hogy a felügyelők bármit is megsejtenének, titokban információkat tömünk az agyunkba, amit aztán az arcunk mögé rejtve becsempészünk a vizsgaterembe. Soha senki nem fog rájönni a titkunkra. Ben felnevetett. – Nagyokos. Tudtam, hogy nem fogod díjazni az erőfeszítésemet. Felmutattam a mennyezeten szereplő feliratra. – A bölcsesség a legfontosabb érték, ezért mindenekelőtt szerezz bölcsességet. Ben a fejét csóválta. – Diplomát szerezni a legfontosabb érték, nem kell a szentbeszéd, Danny. – Figyelj! Talán beválhat, de te ennél okosabb vagy, nem kell trükköznöd. – Okés, de gyűlölöm a régi angol irodalmat. – Az anyukád örülne, ha ilyesmit tennél? Ben elfintorodott. – Az anyámat ebbe ne rángasd bele! Véletlenül találkoztam Ben anyukájával, az ezt megelőző héten. Átugrottam az albérletébe, hogy elvigyek egy szöveggyűjteményt, és egy karcsú, rövid hajú nő fecsegett az ajtóban, és a kocsikulcsát csörgette a kezében. Épp olyan szabályos vonásai voltak, mint Bennek. – Szia, Ben anyukája vagyok – mondta, az „igen, ha akarok, beszélek a kis barátoddal” csipkelődő stílust elővéve.

– Helló, én meg Rachel. Ben barátja az angol szakról – tettem hozzá, arra az esetre, ha azt gondolná, hogy a fia telefonon rendelt. – Ó, Rachel! Te vagy az a kedves, okos lány, akinek zenész a barátja. – Ööö, igen. – Hízelgett, hogy Ben beszélt rólam az anyjának, ráadásul ilyen szépeket mondott neki. – És a barátod... hol is lakik. Várj csak, várj csak, tudom ám! – Ben anyukája feltartotta a kezét, hogy jelezze, gondolkodik. – Anya! – mordult fel Ben elvörösödve. – Sunderlandben! – jelentette be végül az asszony. – Sheffieldben. De az „S”-t eltalálta. És az is északon van. Nagyon közel, de tényleg. – Őszintén mondom, el sem tudod képzelni, milyen egészséges hatással bír a fiamra, hogy a közelében van egy olyan fiatal nő is, aki immunis a vonzerejére, úgyhogy hálás vagyok neked és a sheffieldi vagy sunderlandi barátodnak. – ANYA! – kiáltotta Ben agóniában, én pedig kuncogni kezdtem. A könyvtárban így folytattam: – Kedvelem az anyukádat. – Jaj, Danny, ne is emlékeztess rá. Egyébként ő is kedvel téged. – Ráadásul, ha az első évben megbuksz, ki mellett fogok ülni az előadásokon? – kérdeztem. Valaki a közelben rosszallóan felköhintett. Kinyitottuk a könyvünket. Tíz perc elteltével felpillantottam, és láttam, hogy Ben erősen koncentrál. Az volt a szokása, hogy a kezével megragadta a túlsó vállát, az állát pedig a mellkasához szorította, miközben a szöveget tanulmányozta. Váratlanul elfogott a vágy, hogy átnyúljak az asztal fölött, és a tenyeremmel végigsimítsak márványsima arcán.

Felnézett. A vonásaimat gyorsan a túlzott unalom kifejezésére formáltam, és tettettem egy ásítást. – Iszunk valamit? – vetette fel Ben. – Háromszor lefőzött eszpresszót, koffeintablettán nevelt kávébabszemekből – válaszoltam, majd tompa puffanással becsuktam a könyvtár polcáról leemelt könyvet, félig arra számítva, hogy hintőporszerű porfelhő száll majd fel a lapok közül. Amikor letelepedtünk a kávézóban, Ben azt mondta: – Nem bukhatok meg az első évben. Meg kell szereznem ezt a diplomát, hogy pénzt kereshessek, mert az a semmirekellő apám egy jó darabig nem fog segíteni se nekem, se az anyámnak, se a húgomnak. – Találkoztál vele? Megrázta a fejét, – Nem, mintha én tehetnék róla, de az érzés kölcsönös. Az államat a tenyerembe temetve hallgattam végig Ben történetét arról, hogyan tűnt el hirtelen az apja az életükből, hogy az anyja emiatt két állást is vállalt, és hirtelen bűntudatom támadt, amiért valaha is panaszkodtam az otthoni életem mármár unalmas biztonsága miatt. És azon is elgondolkodtam, vajon miért van az, hogy bizonyos emberekkel kapcsolatban úgy érezzük, soha nem fogyhatunk ki a beszédtémákból. Amikor Ben ahhoz a részhez ért, hogy hogyan kutatta fel az édesapját, aki közölte vele, egyáltalán nem akarja, hogy megtalálják, hirtelen majdnem elsírta magát, mindkettőnk legnagyobb meglepetésére. – Nem tudtam elhinni. Tudod, arra számítottam, csak annyit kell tennem, hogy elmondom neki, szükségünk van rá, és már fel is száll a legközelebbi vonatra, vagy küld anyának egy kis pénzt. – Ben tekintete elhomályosult, a hangja megbicsaklott. – Tiszta idiótának éreztem magam.

Éreztem, hogy szüksége van valami menekülési útvonalra. A bizalmasává akartam válni. És törődni akartam vele, ha már egy igen fontos személy e téren kudarcot vallott Bennél. Így tiszta szívemből azt mondtam neki: – Tudom, hogy ő az apád, és remélem, nem sértelek meg vele, ha azt mondom, nekem úgy tűnik, igazi seggfej. Minden kétséget kizáróan a leghelyesebben cselekedtél, amikor megpróbáltad őt figyelmeztetni a kötelezettségeire. Ha nem próbáltad volna meg, örökre azon vívódnál, vajon mi lett volna, ha nem teszed, és sajnáltad volna, így legalább száz százalékig biztos lehetsz benne, milyen ember is igazából. Azt hiszed, az egész csak arra volt jó, hogy fájdalmat okozzon, de így eloszlott minden kétséged. Gondolj erre úgy, hogy muszáj volt megtenned a lelked megnyugtatása érdekében. Ben hálásan bólintott, mert így időt nyert, hogy visszaszerezze az irányítást az érzelmei felett. – Köszönöm, Danny! És akkor rájöttem, hogy a makulátlan ruhák és a lehengerlő kiállás mögött Ben éppen ugyanannyira alakulófélben volt, mint mi, többiek. Csak egyszerűen jobban viselte.

17. – Mindenki álljon fel! – vakkant a fogalmazó, a mai napon utoljára. Még mindig a tíz évvel korábbi időkben járok, szórakozottan pakolom a táskámba a jegyzetfüzetem, majd beállok az ajtón kiáramló tömegbe, de kábultságomnak azonnal vége szakad a tajtékzó Gretton felbukkanásával. – Megmondhatod annak a karvalyképű kis lotyónak, hogy rajta tartom a szemem, világos? A sajtó nem tesz keresztbe a sajtónak. Eddig még nem voltam a tudatában, hogy Gretton bármiféle becsületkódexszel is számolna. Ez bizonyára visszamenőlegesen érvényes, mert nem sikerült megkaparintania egy sztorit. – Kiről beszélsz? – Te kis cinkos! – Zoéra gondolsz? Mi a baj? Halkabban beszélek, hátha így alkalmazkodik a hangerőmhöz, és ő se fog ordítani. Néhányan felénk pillantanak. DIREKT... A taktikám nem vált be, így megragadom a könyökét, és magammal rántom, miközben kisétálok a teremből. – Psszt! Ne itt! Gyere velem. Az, hogy komolyan veszem, látszólag némileg megnyugtatja Grettont, és megpróbálja takarékra tenni forrongó dühét, amíg ki nem érünk az utcára. – Belepiszkált a listámba. – Ezt hogy érted? – Hiányzott a második és a harmadik oldal, és amikor elmentem, hogy pótoljam, láttam, hogy a nap legjobb sztorijai vannak azokon a lapokon.

– És honnan tudod, hogy Zoe volt az? Nem csúszhattak egyszerűen ki azok az oldalak? Egy laza gemkapocs? Talán inkább valakinek az agyában lazultak meg a fogaskerekek. Mindannyian lepecsételt borítékban kapjuk meg reggelente az aznapi meghallgatásokat is tartalmazó nyomtatott példányunkat a recepción, úgyhogy nem világos számomra, hogyan is trükközhetett volna Zoe Gretton listájával. – És történetesen éppen az ő ügyei voltak rajtuk? Nem vagyok tiszta idióta. Ebben a pillanatban Zoe suhan el mellettünk. – Minden rendben, Pete? – kérdezi, épp olyan hűvösen, mint amilyen az uborka, amit nem eszik meg. – Rajtad tartom a szemem, te sumákoló kis tehén – ugatja Gretton. – Ne merészelj ilyen hangon beszélni vele! – közlöm vele. – Mi a probléma? – kérdezi Zoe kislányosan tágra nyílt szemmel. – Kitéped az oldalakat a listámból? Ha be akarsz durvulni, hát legyen. Ezt vedd figyelmeztetésnek. Te pedig.,. – sarkon fordul, hogy mutatóujját vádlón rám szegezhesse –, jobb, ha te is vigyázol magadra. – Miért? Én mit tettem? Gretton eloldalog, miközben az egyik kezével végigsimít rozsdavörös, kócos haján, a másikkal pedig a zsebében kotorászik a cigije után. Zoe megigazítja a táskát a vállán. Eddig még nem is vettem észre, hogy a táska milyen vonzóan szedett-vedett és mennyire nem elegáns – egy zsibvásári példánynak látszó izé, ami barnás színekben játszik, és kis tükrök és rojtok borítják. Eszembe juttatja, mennyire új is még Zoénak ez az egész. Valószínűleg a szüleitől kapja majd az első aktatáskáját most karácsonykor. Mosolyog, talán egy kissé túlságosan is elégedetten. – Hogy csináltad?

– Kivettem az oldalakat az enyémből, és kicseréltem a listáinkat, miközben Gretton elmélyülten vizslatta azt a hosszú lábú ügyvédjelöltet, akinek fennakadt a talárja egy kilincsen. Egymásra nézünk, és nevetni kezdünk. – Ha harc, hát legyen harc! – mondja Zoe. Mindig úgy tekintettem Grettonra, mint az élet egyik kellemetlen velejárójára, de Zoe nálam jelentősen több találékonyságról tesz tanúbizonyságot. Talán ha nekem is lett volna efféle energiám tíz évvel ezelőtt, most egész máshol lehetnék. Előrenyújtom a kezem, és Zoe megrázza. – Nagyon büszke lehetsz az első munkahetedre. – Iszunk valamit? – kérdezi Zoe. – Ó, nem. Majd legközelebb. Most lesz az a találkozó a barátommal. – A nőneművel – teszi hozzá Zoe. Egy pillanatig küszködve próbálok visszaemlékezni a füllentésemre, és üres tekintettel bámulok előre. – Érezd jól magad! – zárja le a beszélgetést Zoe, bár van egy olyan érzésem, az önelégült mosolya arról árulkodik, hogy átlát rajtam. Csendesen elsétálok, miközben azt mondogatom magamban: olaszt tanulsz, olaszt tanulsz. – Nagyon csinos vagy! – mondja Caroline, miközben az ingruhámban és az átlagosnál magasabb sarkú cipőmben megtalálom őt a megbeszélt találkozóhelyünkön, a Piccadilly Gardensnél. – És mindez az én kedvemért? – Te is jól nézel ki – mondom védekezésképpen. – Én mindig ilyen jól nézek ki, ha dolgozom. – Felvágós. Reméltem, hogy az öltözékem azt sugallja: komoly és összeszedett szakember. És, oké, talán egy kicsit szexi is. Mindenesetre Grettontól kiérdemelte a bókot: „Halló, halló! Az

1959-es Közterület védelméről szóló törvény büntetőjogi hatálya alá eső csábítás esete forog fenn? 7-es tárgyaló!” Heves lámpalázamban megkértem Caroline-t, hogy jöjjön velem, és közben rájöttem, valójában támogatásra van szükségem ahhoz, hogy le tudjak ülni Bennel és ezzel a rémisztő pasassal. És talán, nos... az is lehetséges, hogy az is megfordult a fejemben, a négyes felállás sokkal jobban kedvez a páronkénti beszélgetéseknek. Tudtam, hogy Caroline lubickolni fog a lehetőségben, hogy a sarokba húzódva, tisztes távolságból csodálhatja Bent. – Graeme nem bánja, hogy eljöttél, ugye? – kérdezem, amikor elindulunk, és igyekszem lépést tartani Caroline hosszú lábaival. – Ne haragudj, hogy át kellett szervezned az estédet. – Ja, tönkretetted az évi egyszeri mozizásunkat. Én kizárok mindent, amiben tengeralattjárók vannak, ő pedig kizár mindent, amiben Meryl Streep játszik, így aztán az előtérben ácsorogva vitatkozunk egymással, amíg Gray végül le nem fizet némi csokigolyóval. – Sajnálom... – Csak viccelek. Egyébként is lefújtuk. Graeme beadott nekem valami baromságot mindenféle excel-táblázatokról, csak hogy tovább tötyöröghessen a munkahelyén. Kivel is fogunk találkozni? Mármint Benen kívül. – A barátjával, Simonnal. Caroline felvonja a szemöldökét. – Mi van, csak nem akar benneteket összeboronálni? – Ne hülyéskedj! Ez nem Ben stílusa. – Háááát... – Mi van? – csattanok fel ingerülten. – Tíz éve nem láttad Bent, a stílusa ezalatt akár teljesen megváltozhatott.

18. Ben egy belvárosi, felkapott bárt nevezett meg találkozóhelynek, ahová én még nem jutottam el, tökéletesen rácáfolva ezzel arra, hogy majd pont én fogom neki megmutatni a jó helyeket a városban. Mindenhol polírozott, öntöttbeton-felületek drámai hangulatvilágítással, trópusi virágokkal, és olyan alacsony székekkel, hogy az ember végül azon kapja magát, hogy egy rakás légcsővel és térdkaláccsal beszélget. Belépve rögtön megpillantom Bent, a bár távoli sarkában ül egy asztalnál, és egy magas, szőke, harmincas évei közepén járó férfival cseveg, akinek túláradó testbeszéde azt sejteti, hogy talk show az egész világ, és ő a házigazda. Amikor az asztalukhoz érünk, mindkettőnk kiérdemel tőle egy közönyös, tetőtől talpig terjedő, teljes repülőtéri átvilágítást. – Sziasztok! Ben, emlékszel még Caroline-ra? – kérdezem. – Hát persze – mosolyog Ben. – Hogy vagy? Simon, ő Rachel, aki az újságnak dolgozik. Ben feláll, még mindig a munkahelyi ruháját viseli, művészien ráncolt (ezen a gyűrött ellentétét kell érteni, amilyen egy alacsonyabb rendű földi halandó ruhája lenne) búzavirágkék inget, sötét, tengerészkék nadrágot és élénk bélésű zakót, amit a mellette álló szék karfájára terített. Egy részem, pontosan az a részem, amelyik Caroline találó megállapítása szerint elfelejtette észrevenni, hogy elrepült egy évtized, legszívesebben felsikoltana örömében, és Ben nyakába vetné magát. Ben, hát tényleg te vagy! Ez pedig itt én! Tudom, hogy le kell állítanom magam. Ez nem jelent semmit. Ez csak egy ital egy régi egyetemi ismerőssel. Ben lehajol, hogy arcon csókolja Caroline-t, aki ettől természetesen elolvad. Ben és én csak biccentünk egymás felé, jelezve, hogy a múltkor már letudtuk ezt a puszilkodós dolgot, és egyikünk se szeretné megismételni.

Simon kihajtogatja hét mérföldes végtagjait, és feláll. – Örülök, hogy megismerhetlek benneteket. Mit isznak a hölgyek? – Jaj, ne, majd én. Ti mit isztok? – mondom, de miközben szavaim elhagyják a számat, rájövök, hogy hasztalan az ellenállásom: alfahím Simon soha nem engedné, hogy mi fizessünk. Én pedig söröző bétákhoz vagyok szokva. – Nem. Mit kértek? – ismétli meg határozottan. – Vodka-tonikot – közli Caroline, amivel szépen aláássa próbálkozásomat. Simon várokozóan felém fordul. – Egy gin-tonikot. Köszi. – Hogy vagy, Ben? Rachel mesélte, hogy megnősültél és jogász lettél – érdeklődik Caroline. – Igen, családjoggal foglalkozom. A feleségem pedig perekkel. – De te angolt tanultál az egyetemen, nem? – Aha. Rossz diplomáért tepertem – fakad ki Ben. – Ami szinte semmire se jó. Ez fáj. Na, nem mintha dagadó büszkeséggel töltene el a saját végzettségem. Sokkal inkább azért, mert nem tölthettünk volna el három évet egymás társaságában, ha Ben nem ezt a diplomát szerzi meg. – Szinte semmire se jó, ha a tanulás célja egy szakma megszerzése – pontosítom a szavait. – Igen, sajnálom, nem gondoltam komolyan azt, hogy semmire... te nagyon szépen boldogultál vele – kap észbe Ben, és látom, hogy meglepődik a saját tapintatlan botlásán. – Csak nem kerestem valami sokat az egyetem után, ennyi az egész, és mindössze arra volt képesítésem, hogy továbbtanulhassak. Még angolt se taníthatok külföldön pedagógiai képesítés nélkül. És Rachellel ellentétben az újságírás nem nekem való. Én soha nem tudnék úgy nekiülni, és tartani a határidőket, ahogy ő.

Tudom, hogy próbálja helyrehozni a „szinte semmire se jó” kárt, és bár ezt értékelem, még mindig kissé sértettnek érzem magam. Érzem magamon a tekintetét, és úgy teszek, mintha teljesen lefoglalna, hogy a kabátomat a székre terítsem, hogy kerüljem a pillantását. Simon visszatér a két csordultig teletöltött pohárral, tele jéggel. – Citromkarika a vodkához, lime a gin-tonikhoz. – Köszi – csicseregjük egyszerre. Hozott nekünk egy kört anélkül, hogy magának is vett volna még egy italt? Meg fogom mondani Rhysnek, hogy ilyen férfiak még léteznek. Biztosan azt ajánlaná Simonnak, hogy az agyát ajánlja fel orvosi kutatások céljára. De azonnal. Zajlik a kőtelező „ismerjük meg egymást” bájcsevegés, de amikor Simon rájön, hogy Caroline könyvelő, ők ketten témát váltanak. – Hogy van Abigail? – kérdezem Bentől. Abigail, Ben bogárszemű, csontsovány húga úgy tizenháromtizennégy éves lehetett, amikor egyetemisták voltunk. Ben rajongott érte, ahogy a legtöbb báty szokott a kishúgáért. Mielőtt találkoztam vele, Ben figyelmeztetett, hogy Aspergerszindrómában szenved, ami azt jelenti, hogy kimond bármit, ami eszébe jut, kontroll, megfontolás és a társadalmi illemszabályokra való tekintet nélkül. Ez semmivel sem hangzik másnak, mint a családtagjaim és a barátaim többsége, tréfálkoztam, de a lelkem mélyén nagyon is aggódtam. Mi lesz, ha megkérdezi, miért van barkóm? Amikor végül találkoztunk, rájöttem, hogy egyike azon keveseknek, akiknek alig van rosszindulatú késztetése vagy mocskos gondolata, úgyhogy a betegsége korántsem számít olyan súlyosnak, mint amilyen lehetne. Megcsodálta a kötött sapkát, amit az egyetemi bolhapiacon vettem, majd hozzátette: – Az enyém lehet? Kérlek!

Ben rémülten magyarázkodni kezdett. Később küldtem neki egy ugyanolyant. Ben azt mesélte, annyira örült, hogy „sírva fakadt a kis lüke”, bár olyan hatalmas volt rá, hogy „úgy festett benne, mint az egyik földönkívüli a Támad a Mars”-ból. Ben az egyik levelében számolt be erről, ugyanis teljességgel rendhagyónak számító módon levelet írt nekem a nyári szünetben, – Abi – mosolyog Ben – jól van, igazán jól. Van egy részmunkaidős állása egy utazási irodánál. A nagynéném is ott dolgozik, így tud rá figyelni. És még mindig anyával lakik, így jó tudni, hogy egyikük sincs egyedül. Emlékszem, mennyit aggódott ezen annak idején. – Ez nagyszerű. Eszembe jut, hogy Abigail mennyire kötődött hozzám egykor, és megjegyzem: – Fogadok, örül, hogy van egy sógornője. Ben arca megrezzen. – Hm, először örült. Kérdőn ránézek. – Abi úgy gondolta, ő lesz a koszorúslány az esküvőnkön. De Liv már felkérte két barátnőjét. Azt mondta, nem fogja kidobni egyiküket sem, csak azért, mert Abi már korábban kitalálta. Ráadásul, ha Abi koszorúslány lenne, nem mondhatna nemet az ördögi unokahúgainak sem, azt pedig mindenáron meg akarta úszni. Próbáltam neki elmagyarázni, hogy Abi képtelen a manipulációra, és nem is érti az ilyesmit. Nos, tudod, milyen. Meghat, hogy Ben azt feltételezi, ennyi év elteltével is megértem Abit, – Nem tudtál valahogy közbeavatkozni? – kérdezem. – Tudom, milyen bonyolultak tudnak lenni ezek a dolgok, – Lövésem sincs róluk. – Szerettem volna. Megpróbáltam. De végül is nem mondhattam meg Livnek, ki legyen a koszorúslánya.

– Hát ez igaz. – Abi megmakacsolta magát, és kiadta a „koszorús-lányság vagy semmi” ultimátumot. Komoly politikai játszma zajlott anya, Abi és Liv között. Én kimaradtam belőle. A végeredmény az lett, hogy a hangulat azóta is kissé feszült hármójuk között. Vagy legalábbis anya és Liv között. Abi már megfeledkezett az egészről. Biztos vagyok benne, hogy túlteszik majd magukat rajta. Eszembe jutott Ben anyukájának könnyed nevetése, amikor találkozott velem, és a másodperc egy töredékéig elképzelem, hogy egy párhuzamos univerzumban én vagyok a menye, Abi a koszorúslányom, és mindannyian remekül kijövünk egymással. És ha már szabadon engedtem a fantáziámat: bevethetnék néhány tündét is gyűrűvivő fiúnak. – Add át Abinek az üdvözletemet, ha beszélsz vele. – Rendben. Régebben sokat kérdezősködött felőled. Mindketten elidőzünk egy kicsit magunkban a „régebben” jelentőségén. Azon tűnődöm, vajon ő hogyan tudta megmagyarázni a barátságunk megszakadását? Vajon hogy gondolt rám? Gondolt-e rám egyáltalán? Ez az első kommunikációs kátyú a hosszú úton, ami még előttünk áll, ha újra barátok akarunk lenni. Valószínűleg Ben nem valami új dolog kezdetét látja a mai estében, hanem mindössze egy másik barátnak tett szívességet. Egy kis kiruccanás a múltba, majd gyors ipszilon-kanyarral irány újra a jelen, határozottan beletaposva a gázpedálba. Ben nyilván ugyanezen tűnődik, mert így szól: – Ez őrület, nem igaz? – int felém, majd maga felé, arra, hogy újra együtt vagyunk. – Hogy szaladhatott így el az idő? Biztos vagyok benne, hogy a tiéd gyorsabban szaladt, gondolom, miközben bólintok. Semmi jele, hogy Caroline és Simon komoly pénzügyi kimutatásokról szóló eszmecseréjének vége akarna szakadni. így Ben láthatóan biztonságosnak látja a terepet, hogy feltegye a kérdést:

– Mi történt veled és Rhysszel? Már ha akarsz róla beszélni. Természetesen megértem, ha nem... – Minden és különösképpen semmi. Elértünk a vonal végéig. „Kérjük kedves utasainkat, hagyják el a szerelvényt!” – Tessék? – A vonal vége. A metrón. Nem fontos. – Ja! – mosolyodik el Ben udvariasan és zavartan. Meg vagyok róla győződve, hogy az egyetem alatt ezen még nevetett volna. Nem ismerem őt többé. Megváltozott. Vagy talán újra kéne próbálkoznom, mondjuk egy jobb viccel. Az egyik felem csak arra vágyik, hogy kiöntsem a lelkem Bennek, és elmondjak neki minden egyes részletet, hogy intsek a bárpultosnak, hozza ide az egész üveget, és közöljem Caroline-nal és Simonnal, hogy jobb lenne, ha magunkra hagynának bennünket. A másik felem azonban pontosan tudja, nem elég, hogy nem éppen a megfelelő embertől várom a vigaszt, de képtelen lennék elviselni, ha észrevennék a szemében akár csak egyetlen villanást – egy aprócska szikrát –, ami a megkönnyebbülésről árulkodik. A megkönnyebbülésről, hogy ő még idejében megszabadult tőlem. – Hagyjuk is! Mi vezetett arra, hogy ismét ide költözz? – kérdezem kissé kétségbeesetten. – Eltekintve attól, hogy Simon azt mondta, ennél a cégnél volna egy állás? Nem t’om, tényleg. Elegem lett Londonból, nem tudnék az agglomerációban élni, ahogy egy egészen kis helyen sem, és ez a másik olyan nagyobb város, amit ismerek és szeretek. – A feleséged is szeretett volna elköltözni? – Nem egészen. A döntéshez egy több részes, komoly, felnőtt vita után jutottunk el. És, ööö... kompromisszumok és engedmények árán. Simon meghallja és közbevág:

– Ami annyit tesz, hogy most itt vannak, de utána az lesz, amit Olívia akar, egészen addig, amíg valamelyikük meg nem hal. – Majd hozzáteszi: – És ha már a rámenős nőknél tartunk, Caroline úgy gondolja, Bennek jót tenne még néhány ital. – Én nem mondtam ilyet! – tiltakozik Caroline, miközben nagyon is élvezi Simon élcelődését. Mindig is kedvelte az ilyen pimasz pasikat. Ben huncut rosszallással csóválja a fejét. – Ugyan, Caroline! Most nem az egyetemi bárban nyakaljuk a Mojitókat! Gyalázatosan viselkedett akkoriban... – Valóban? – vonja fel a szemöldökét Simon Caroline -ra pillantva, nyilvánvalóan abban reménykedve, hogy a gyalázatos a „nyitott bármilyen ajánlatra” szinonimája lehetett. – És milyen volt Rachel? – kérdezi Simon. – Még rosszabb – motyogja Ben, és fürgén felpattan.

19. – Szándékodban áll erről a sztoriról is mesélni Rachelnek? – kérdezi Ben Simontól, amikor visszatér az asztalhoz. Szerettem volna, ha egy kicsivel tovább tart az illúzió, hogy ez az egész nem az üzletről szól. De azért ezt mondom: – Tényleg, miről is van szó? Kíváncsi vagyok. – Megbízhatok benned? Kikapcsoltad a diktafont? – kérdezi gyanakodva Simon, idegesen előrehajol a széken, tekintetével a bárt pásztázva, mintha az egyszerű, hétköznapi álruhába bújt cinkostársam a cigiautomata körül lődörögne. – Nem járok bedrótozva borbárokba. Simon fenyegetőn rám néz. Keresztet vetek a mellkasom előtt. – Esküszöm, hogy minden négyünk közt marad. Az életemre. Nyugodtan beszélhetsz. Simon még előbbre hajol. – Volna egy fontos ügyfelem, aki hajlandó lenne interjút adni. A megfelelő lapnak. – Nem tudunk túl sokat fizetni – jegyzem meg. – Azt mondtam, a megfelelő lapnak, nem annak, amelyik a legtöbbet fizeti. – Ki az? Simon ismét hátradől, az arcomat fürkészi, mintha egy térkép volna, amiről le lehet olvasni, megbízható vagyok-e. – Natalie Shale. Ha pontosan akarok fogalmazni, egy ügyfelem felesége. A szívverésem azonnal felgyorsul, mielőtt a természetes pesszimizmusom visszalassítja a megszokott ütemre. – Ő nem ad interjút. – Eddig nem adott, én azonban mást javasolok neki,

– Mint kicsoda? – Mint a férje legújabb ügyvédje – mondja Simon, miközben az ajka finoman megremeg, valószínűleg az ingerültségtől, amiért kételkednek a szavában, – Én vettem át az egyik kollégától, aki fölött összecsaptak a hullámok. – Elég jól végezheted a munkádat, ha megkaptad... – Simon jó úton halad, hogy betársuljon a cégbe – veti közbe Ben. – Akkor belevágsz, vagy sem? – szegezi nekem Simon a kérdést. – Natalie vállalná, hogy csak nekem ad interjút, fényképekkel, mindennel? Egy exkluzív anyagot? Jó idő telt el már azóta, hogy egy sztori valóban izgalomba hozott, de most érzem, ahogy a vérbeli újságíró fészkelődni kezd bennem egy hosszú, mély Csipkerózsika-álom után. A szerkesztőnk szaltózni fog örömében. – Igen. De nem lehet benne szó a friss bizonyítékokról, amit a fellebbezéshez ástunk elő, és meg kell ígérned, hogy nem kotorászol a pasija homályos múltjában. Gondolhatod, mennyire érzékeny erre. Nem akar semmi olyasmit tenni, ami alááshatná a férje jó hírét, amikor felmentik. – És mi van akkor, ha nem mentik fel? – veti fel Caroline. – Felmentik – szögezi le Ben. Egyetértő hümmögést hallatok. – Miért? – Mert ártatlan... és mert remek ügyvédek dolgoznak neki – mondja Ben, és odakoccintja sörösüvegét Simonéhoz. Optimista, mint mindig. Caroline rám pillant, és tudom, hogy éppen arra gondol: mióta jelent ez garanciát? Gyakorlatias, mint mindig. – Remek védőkre van szüksége – fejezi be Simon. – És mint az igazságszolgáltatás kudarcának, szüksége van a figyelemre is,

hogy a bíró urak végre szembenézzenek a ténnyel: egy rakás ember nem szokott plakátokat rázva és trombitákat fújva a Fellebbviteli Bíróság épülete elé csődülni, ha erre nincs piszkosul jó oka. Muszáj a nyilvánosság előtt tartani az ügyet. És Natalie interjúja ebben sokat segíthet. Simon sznob lazasággal elharapja a szavak végét, és eltűnődöm, vajon nem valamelyik puccos suliba, az Etonra vagy a Harrow-ra járt-e. – És Natalie nagyon is médiabarát – vonja le végül a következtetést. – Ha jól megcsinálod, valódi főnyeremény. – Én azt hittem, azt mondtad, nem ad interjút! – veti közbe Caroline. – Úgy érti, a nő nagyon vonzó – magyarázom. – Így van! – mondja Simon, és hátradől a széken, hogy egyetlen porcikájára se lehessen azt mondani, hogy nem laza.

20. Ha az ember olyanokkal barátkozik az egyetemen, akik könyvelést, üzleti ismereteket és kognitív tudományokat tanulnak, akkor egyetlen dologban biztos lehet (azon kívül, hogy a későbbiekben mindannyian jóval többet fognak keresni nála): sok-sok szabadideje marad ténferegni a „lyukasórái” alatt. Természetesen Ben és én mindenki másnál egy héttel korábban befejeztük az első év végi vizsgaidőszakot. Valamilyen okból, ami már a múlt jótékony homályába merült, a sikeres évet egy rémes, skót díszletekben pompázó kocsmában ünnepeltük meg, amely a MacDougals névre hallgatott és Fallowfieldben üzemelt. Ha az ősi MacDougal klán dicsőítésére szánták, akkor nem szívesen találkoztam volna a családdal. Skót kockás függönyök, az alvadt vér kékes árnyalatára emlékeztető kárpitozás díszítette, a szaga pedig a szőnyegtisztító és silány cigarettafüst keveréke. Ben egyszerűen így foglalta össze: – Aki dudás akar lenni... Annak ellenére, hogy Bennel csaknem minden napot együtt töltöttünk, és olyan magától értetődően szórakoztatónak találtuk egymás társaságát, hogy képesek lettünk volna abban is valami mulatságosat találni, ha egy éjszakára bevágnak minket a dutyiba, száz százalékig biztos voltam benne, nem fenyeget a veszély, hogy beleszeressek. Nem csak azért, mert nem volt az esetem, az túlságosan egyszerű lett volna. A vonzalomhoz, döntöttem el, valami villámcsapás kell. Különös elektromos kisülés, rejtélyes és távoli. Rhys néha határozottan távolinak tűnt. Még arra is nyomatékosan megkért, hogy ne járkáljak el a fellépéseikre, mert ez „zavarja” őt. Elég undokul bánt velem, én pedig ennek ellenére – még véletlenül sem akartam rácáfolni egyetlen klisére sem – rajongtam érte.

– Piálásban tényleg elég jó vagyok – jelentettem be Bennek két vodka és egy kóla után. – Valóban? – vonta fel Ben kétkedve a szemöldökét. – Ó, igen. Úgy iszom a vodkát, mint a vizet. – Még csak kettőt ittál. – Bármikor az asztal alá iszlak! – kiáltottam olyasvalaki gőgös lelkesedésével, aki üres gyomorra felhajtott néhány rövidet, és most színtiszta baromságokat beszél. Ben belevihogott a poharába. – Te választasz! – tettem hozzá, és a hangsúly kedvéért az asztalra csaptam. – Te választod ki, mit iszunk, leitatlak, aztán hazaviszlek. Ben oldalra döntötte a fejét. – Kóstoltad már a B52-t? – Neeem! Jöhet! A pulthoz rohant, majd visszatért egy doboz gyufával és két pohárral, amibe valami vöröses színű lét töltöttek kábé két centi magasan. Ben kreatív iránymutatása alapján meggyújtottuk, aprócska lángtócsák keletkeztek a felszínen, majd megpróbáltuk a szívószállal egyszerre kiszippantani az egészet, előre megjósolhatóan szertespriccelő végeredménnyel. – Te más vagy, mint a többi lány, akivel találkoztam – közölte Ben mintegy mellékesen két kör után, amikor a pia már a gyomrunkban lángolt tovább. – Többet káromkodok? – kérdeztem. – Nem, úgy értem... te olyan vagy, tudod. Mint a legjobb barátaim odahaza. Nem vagy lányos lány. Vág az eszed. Az utolsó szavakat csak motyogta, így erősen koncentrálnom kellett, hogy meghalljam, miközben ő a koktél-lappal babrált. – Mi, még soha nem találkoztál intelligens nővel? – Nem így értettem. Még soha nem nevettem annyit egy barátnővel, mint veled.

Úgy képzeltem, Bennek nem túl sok platói kapcsolata lehetett nőneműekkel, és nem voltam hajlandó tovább dagasztani az egóját azzal, hogy kielemezzem, miért is lehetett ez. – Te sem vagy olyan, mint a többi srác, akivel találkoztam – bukott ki belőlem anélkül, hogy felmértem volna, nem biztos, hogy ez az a gondolatmenet, aminek mindenképpen most kéne a végére járni. – Hogy érted ezt? – Úgy nézel ki, mint aki nyugodtan beállhatna egy fiúzenekarba – nyögtem ki részegen vihogva. Ben arca megrezzent, nagyon úgy tűnt, mintha őszintén megbántódott volna. – Ja, kösz. – Most meg mi van? Ez kedveskedés volt! – Nem, nem az volt. Én továbbra is erősködtem, hogy dicséretnek szántam, Ben pedig valamit dörmögött arról, hogy előbb meg kellett szabadulnia a szégyenérzetétől, akárcsak a vakbelétől, hogy ilyen lehessen. Én pedig sajnáltam, hogy ilyen rossz vagyok őszinteségből. Ahogy ebben a meleg, részeg homályban az idő kezdett megnyúlni és összehúzódni, Ben lakótársai csatlakoztak hozzánk, és én ott találtam magam hét kurjongató srác társaságában: egyedüli nőként. És ha ez nem lett volna önmagában is nyomasztó, a „Nicsak, nicsak!” felkiáltással üdvözöltek bennünket, hozzátéve: „Megint itt vagy a nejeddel, mi?” Engem nem zavart túlzottan, különösen abban a zsibbadt állapotban, de amikor Benre pillantottam, a tekintete villámokat szórt. Bár ez elég meglepő volt, hamarosan alulmaradtam a vérre menő nyakalóversenyben: az egyikük egy teli üveg tequilával jelent meg az asztalunknál, egy műanyag sombrero kupak, egy

tölgyfa hordónyi chips és egy halom fonnyadtnak tűnő citromgerezd kíséretében. – Felelsz vagy mersz! – jelentette be a rangidős hím, Andy. – Ti is beszálltok? A kérdést egyenesen hozzám címezte. – Ő nem játszik – vágta rá Ben. Felé fordultam. – Hogy mondod? – Danny, te vagy itt az egyetlen nőnemű lény. Minden egyes „mersz”-nél megnyalják majd a szájuk szélét. Tiltakozásra nyitottam a számat. – Bízz bennem, magasabb a toleranciaküszöbük, és sokkal alacsonyabb a színvonaluk – tette hozzá Ben. – Miért hívod Dannynek? – kérdezte az egyik fiú, Patrick. – Hosszú történet – válaszolta Ben. – Nekik, kettőjüknek titkos társaságuk van – mondta neki Andy. – Szükségeltetik a tagsághoz valamilyen izgalmas szertartás? – kérdezte Patrick kacsintva. – Muszáj mindig ilyen gyerekesen viselkednetek? – kérdezte Ben. – A jelen lévő hölgyet érintő túlérzékenység bizonyára az egyik ilyen – közölte Andy Patrickkel. Éreztem, hogy Ben kínja percről percre növekszik, de nem tudtam, hogy segíthetnék. Nem szerettem volna a szende kis nőcskét játszani, aki csak forgatja a fejét a sok kacsintgatás és oldalba böködés közepette, de azt éreztem, hogy bármit is mondok, ellenünk fordítják, úgyhogy Ben kedvéért inkább hallgattam. – Na, benne vagy, vagy csak csendesen ücsörögsz a póráz végén? – szegezte nekem Patrick a kérdést a Kötözködő Testvériség nagymesterének hangján. Rájöttem, hogy eléggé rühellem Patricket.

Andy felüvöltött: – Ja! Hadd játsszon! Ez a feminizmus, nem? – Nem akarok egy ősbunkónak tűnni, csak próbállak megóvni. Rhys szerint mit kéne tenned ilyen áradattal szemben? – kérdezte csöndesen Ben. A barátom említése elérte a kívánt hatást. Rhys valószínűleg eltörte volna a térdüket, és kitessékelte volna őket a helyiségből. – Adok nektek egy kör előnyt, és ezt most kihagyom – mosolyogtam, ők pedig pfujolásban törtek ki. A játék egyre szebben haladt, hallhattunk morózus felsőbb évesek részvételével megálmodott perverz édeshármas fantáziálásokról, láttunk korsó söröket egy hajtásra eltűnni, és Andyt az ablakhoz rohanni, hogy a pucér fenekét mutogassa a járókelőknek. A pultoslány vágta a pofákat, de nem szólt semmit, csak folytatta a színes magazin lapozgatását, mert nyílván tisztában volt vele, hogy a farpofák ellenére kis társaságunk jócskán megduplázta a MacDougal’s szokásos napi bevételét egy ilyen fáradt hétköznapi estén, – Ben, Ben, BEN, BENNY! – bömbölte Andy. – Te jössz! Felelsz vagy mersz? Andy szeme kajánul csillogott, miközben rám pillantott. Volt egy olyan irracionális félelmem, hogy a „felelsz” engem is érinteni fog. De mitől kellett volna tartanom, nem igaz? – Oööö... mersz – bökte ki Ben. Andy Patrickhez hajolt, és sugdolózó összeesküvésbe kezdtek, amit időnként gonosz vihogással szakítottak meg. Megragadtam a szék karfáját. – Eldöntöttük, mi legyen a „mersz”! Csókold meg! – közölte Andy felém intve. – Szó sem lehet róla, ő nem játszik – válaszolta Ben felnevetve. – És akkor mi van? Azok az emberek odakint, akik megtekinthették a szebbik felemet, ők talán játszanak?

Ben megmerevedett. – Nem, és egy rohadt szót se többet erről. „Felelsz” vagy kiszállok. – Már nem választhatsz – rázta meg Andy a fejét. – Veselkedj neki! – És kinyújtotta felém a nyelvét. – Pfuj! Nem mondom még egyszer – közölte Ben. Teljesen irracionális és nevetséges volt, de ezt a határozott „pfuj” hangot valahogy sértőnek éreztem. Ben elszántsága érthető volt és tiszteletre méltó, de mégis olyan indulattal teli, hogy nem tehettem róla, azon kezdtem gondolkodni, vajon nem tartja-e őszintén visszataszítónak az elképzelést. Oké, hogy úgy gondolja, „vág az eszem”, de ez nem egyenlő azzal, hogy valami bányarémnek tart, vagy igen? Mindannyian rajongtunk Charles Dickens műveiért az előadásokon, de ez nem jelentette azt, hogy szívesen ágyba bújtunk volna vele. – Oké! Ben gyíkarc. Felelsz! – Andy ünnepélyesen körbeintett a bárban, csöndet és figyelmet kérve a hallgatóságtól. Andy és Patrick ismét belemerült a vihorászással teli eszmecserébe, majd hamarosan felemelték a fejüket. – Tekintve, hogy úgy tűnik, remek kardforgató vagy, arra kell felelned: kit sikerült kardélre hánynod, amióta az egyetemre jársz? Nevek. Részletek. – Jaj, ne, hagyjuk ezt! Egy úriember nem beszél ilyesmiről – próbálkozott Ben, de az asztaldöngetés máris megkezdődött. – Pofa be! Felelsz vagy mersz! – üvöltötte Andy. – Felelj! Felelj! Felelj! Ben beharapta az ajkát. Engem elfogott a mindent elsöprő vágy, hogy nem akarom hallani a trófeáit soroló listát. Nem jöttem tőle zavarba, de a hódításainak taglalása valahogy nagyon távol állt a kettőnk barátságától. Gyanítottam például, hogy Ben udvariasan figyelmen kívül hagyja Caroline rajongását, mert ő túl közel állt hozzám. Ha mindent tételesen felsorolna, a légyottokat, egy rakás névvel együtt, furcsamód kénytelen lennék arcokat és

vázlatos életrajzi adatokat társítani hozzájuk, akár egy bűnbánó bérgyilkos, aki felidézi áldozatainak történetét. – Ez nem igazságos... – igyekezett Ben szóhoz jutni a kurjongatás és buzdítás orkánjában – azokkal a személyekkel szemben, akikről említést tennék, nem igaz? Személyek. Tessék, kimondta a többes számot, ami hódításainak széles hátországát jelképezte. – A rohadt életbe! Nem kértük, hogy percről percre számolj be mindenről, haha – vetette közbe Patrick. – Ne legyél szégyenlős! Ha igazi vadász vagy, kiteszed az agancsot a falra. – Majd én elkezdem helyetted. Ott volt Lihegő Louise az első héten... – szólalt meg röhögve Andy. Még erősebben megszorítottam a karfát, az ujjperceim elfehéredtek. Ben ráhajított az asztalra egy söralátétet. – Nem. Nem csinálom végig egyik baromságotokat se. – Jaj, ne hagyd, hogy megbüntessünk – mondta Andy. – Ne akard tudni, mi lenne az, de annyit elárulok, hogy szerepel benne az a kuka, amibe fejjel lefelé kéne belemásznod, a ruháid nélkül. Sokan voltak, és Ben csapatát mindössze én erősítettem. Kezdtem őszintén aggódni érte. Nem akartam kimutatni, mennyire szeretném megvédeni. Ahhoz is túlságosan zaklatott voltam, hogy saját magam előtt kimutassam. Egykeként soha nem volt alkalmam arra, hogy megvédjem a tesóimat a játszótéren, de úgy tippeltem, ezt éreztem volna, ha valaki fenyegetni meri őket. Ez valami ösztönös dolog lehet. – Válaszd a „mersz”-t – böktem oldalba Bent, mintegy mellékesen. – Engem nem zavar. – Tényleg? – kérdezett vissza, és az arcára kiült a bizonytalan rettegés. Oké, ekkor már tényleg megsértődtem. A kezébe adok egy ásót, ő meg úgy viselkedik, mintha a menekülési útvonal helyett a saját sírját kéne megásnia vele.

– Ahá! – hördült fel Andy, és az asztaldöngetés ismét megkezdődött. – Ben, ki a fenét érdekel? – sziszegtem. – Ez csak egy csók, mi ketten tudjuk, hogy semmit sem számít. Ha meg tudsz ezzel birkózni... Bátorítóan bólintottam, miközben ő engem bámult, és láthatóan mérlegelt. Majd fürgén lehajolt, és zárt szájjal gyors csókot nyomott az ajkamra, ami mindössze egy másodpercig tartott. A rövidsége ellenére én kicsivel nagyobb szenvedéllyel válaszoltam neki, és enyhén kinyíló ajakkal visszacsókoltam. (Az egész cirkusz után nem akartam, hogy azt higgye rólam, harmatgyengén csókolok.) Kicsit eltávolodott tőlem, mintha ezzel be is fejezte volna. Aztán váratlanul ismét közelebb hajolt, és újra megcsókolt. Ez már egész tisztességes csók volt, kinyitottuk a szánkat, és a nyelvünk hegye összeért. Éreztem a kezét a derekamon, miközben felegyenesedett. Alkoholízű volt, enyhe sós beütéssel, és – édes istenem – váratlanul elolvadtam, mint egy teáskanálnyi cukor egy csésze forró teában. Miközben az agyam becsületes módon a tárgynál maradt, a testem fellázadt. Olyan volt, mintha ez a csók felülírta volna a teljes genetikai állományomat, és azonnali utasításokat adott az idegvégződéseimnek, hogy szüljek ennek az embernek tizenhárom gyereket, és tegyek rá, hogy tetszik-e a CDgyűjteménye. A másodperc töredéke alatt átléptem a határt, és már nem tudtam, hogy hajlandóságom az illemtudó együttműködésre valójában nem igazi szenvedély-e. Jaj! Az élet leckéi. Hát ezért ne csókoljuk meg a barátainkat fogadásból. Ben egyszer csak ismét elhúzódott tőlem, kerülte a tekintetemet. Gyorsan felhajtottunk egy-egy tequilát, hogy elfoglaljuk magunkat, és kimossuk a másik ízét a szánkból, miközben mindenki tapsolt. Szóval, gondoltam, rendbe téve a történteket: ez egyszer a probléma nem egy rossz, hanem egy

nagyon is jó csók. Talán még a fenomenálisát is megkockáztathatnám. Nem tagadhattam, hogy működésbe lépett kettőnk között valamiféle technikai, fizikai értelemben vett kémiai kölcsönhatás, még ha nem is tetszett nekem Ben. Úgy éreztem, hogy rám férne egy jeges fürdő. Azt is tudtam, hogy most vétettem először Rhys ellen is, mégpedig olyanfajta vétket követtem el, amire szigorúan figyelmeztetett, amikor elhagytam Sheffieldet. Egy csók akkor is csóknak számít, ha pusztán funkcionális és kierőszakolt, és csak azért történik, hogy megóvjunk valakit egy meztelenkedő és erőszakos szívatástól? Valóban csak annyira voltam bűnös, mint azok a nők, akiket foglyul ejt valami gazember, és arra kényszerít, hogy bikiniben/estélyi ruhában pompázzanak, egészen addig, amíg meg nem érkezik a hős, hogy megmentse őket... ? Úgy értem, Han Solo soha nem keverte Leia hercegnőt semmiféle zűrbe – egyszerűen hálás volt, amiért kiolvasztották, és senkinek a becsületén nem esett csorba. Azt a kérdést pedig jobb, ha egyelőre félretesszük, ki is lenne valójában Han Solo az én forgatókönyvemben. – Erőlködésnek elég szép volt! – vihogott Andy, aki elhatározta, hogy nem száll le a történtekről. – Ti ketten még soha nem gondoltatok erre? – Tudom, hogy neked ezt nehezedre esik felfogni, de mi ketten csak barátok vagyunk – közölte Ben metsző éllel a hangjában. – Mintha a testvéremet csókoltam volna meg. Feladat teljesítve. – Ajaj! – nyugtázta Andy, és rám pillantott, hogy figyelje a reakciómat. Hát igen. Ez tényleg betette nálam a kaput. Kemény volt. A lelkembe hasító fájdalmat a poharam tartalmának felhörpintésével lepleztem. Legnagyobb meglepetésemre hirtelen megéreztem, hogy Ben az asztal alatt megfogja és – támogatóan – megszorítja a szabad kezemet. Kótyagos állapotomban próbáltam kitalálni, pontosan

mi is történt kettőnk között. Abban biztos voltam, hogy vibrálok, akár egy hangvilla. Amikor az este csatakos befejezéséhez érkezett, Ben hazakísért azon a néhány kilométeres úton, ami a kollégiumig vezetett. Hirtelen mindketten szörnyen sok semleges és érdekfeszítő társalgási témát találtunk, nehogy leereszkedjen közénk a csend. – Sajnálom, ami történt, az a rakás idióta! – mondta Ben a búcsúzáskor. – Ki kellett volna szállnom, amikor elkezdődött a játék. A pia miatt volt. És bocsánatot kérek, amiért... tudod. Amiért azt mondtam. – Semmi gond! – vágtam rá elszántan, nehogy véletlenül megismételje, vagy tovább rontson a helyzeten, majd jó hangosan hozzátettem: – Jó éjt! Ben-nek láthatóan kínkeserves volt ez az élmény, de én csak azt tudtam, hogy abban a pillanatban, amikor a szánk egymáshoz ért, én egyáltalán nem szenvedtem. A hosszú nyári szünet épp idejében érkezett.

21. – Nem akartam bevallani, mennyire nem vagyok képben – közli Caroline hazafelé a taxiban, miközben azzal próbálok úrrá lenni az utazás keltette hányingeremen, hogy a Manchester City focimezébe öltözött manót bámulom, ami a visszapillantó tükrön himbálózik. Az üléseket fa hátmasszírozó golyócskák borítják, talán a vezetés okozta stresszhatás kompenzálására. – De gondolom, ez a Natalie Shale-interjú nagy dobás lehet. – Remek lenne megszerezni. Emlékszel az esetre? – Csak arra, hogy nem volt valami bájos történet. – Fegyveres rablás egy biztonsági raktárban, az őrt leütötték a fegyver csövével, és elveszítette az egyik szemét. Lucas Shale ellen nem voltak valódi bizonyítékok, látszott az egész eljáráson, hogy vele akarják elvitetni a balhét. Senki se hitte a sajtó soraiból, hogy ő követte el. Húsz éve tiszta volt, a felesége egy bombanő, van két tüneményes pici ikerlányuk, és mindenki úgy gondolta, hogy a felesége tanúvallomása, miszerint odahaza voltak aznap éjjel, azonnal felmenthetné. Akkoriban az volt a vélekedés, hogy a bűntény erőszakossága miatt a rendőrségre nyomás nehezedett, hogy gyorsan kerítsen egy tettest. – És miért nem beszélt azelőtt? – Gondolom, nem volt rá oka, egészen a fellebbezésig. Leszámítva a pénzt, de az a jelek szerint nem nagyon érdekli. Az az igazság, hogy elég sok embert látok a bíróságon, és ők ketten tényleg egész rendes embernek tűntek. – Nos, nagyon örülök neki. Jó, hogy találtál valamit, ami eltereli a gondolataidat a... minden másról. – Igen – helyeselek, miközben arra gondolok, hogy nem éppen ezzel az üggyel fogok ma este nyugovóra térni. – Simonnak nincs barátnője? Jó állása van, jól néz ki, okos is... – számlálja Caroline az ujjain.

Döbbent csend. – Nem mondod komolyan, ugye? – Miért? – Csak azért – csattanok fel, mintha legalábbis azt jelentette volna be, hogy a világot gyíkok nagykoalíciója irányítja egy bunkerből –, mert nem az én esetem! – Az embernek nagyjából addig kellene komolyan vennie, hogy kik az „esetei”, amíg le nem szedi a falára ragasztott posztereit. Szeretem azt hinni, hogy boldog házasságban élek, és soha nem nézegettem a Take That-poszteremet, arról ábrándozva: „Bárcsak lenne köztük egy idejekorán őszülő pasi is, aki strandpapucsban lófrál!” – Tudom, de úgy értem... jaj, tudod. Simon fényévekre van Rhystől. – Tényleg fel kell hívnom a figyelmedet arra, hogy a terv, miszerint olyasvalakit keresel, aki hasonlít az exedre, végzetes hibákat rejteget? – Csak az idődet fecsérled. Nekem nem tetszik, és az olyan férfiak, mint ő, nem a hozzám hasonló nőkért vannak oda, hanem azokért, akik olyanok, mint te. Vagy olyan nőt vesznek feleségül, mint te, és a keskeny csípőjű kubai fiúkért vannak oda. – Ez tipikus. – Mi? – Eltöltesz egy estét egy tökéletesen vonzó férfi társaságában, és csak azért, mert a háttere különbözik a tiédtől, te nemcsak egyszerűen kihúzod a szóba jöhető pasik listájáról, hanem meg is gyanúsítod azzal, hogy titokban meleg vagy pedofil. Nem vagy más, csak egy véresszájú fordított sznob. – Nem a szó szoros értelmében mondtam, hogy pedofil! És a „különböző háttér” nem a legtalálóbb kifejezés arra, amiről beszélek. Úgy mondja ki, hogy „Helló!”, mintha az ábécé összes magánhangzója benne lenne. Olyan vontatottan beszél, mintha lemerült volna benne az elem.

– A mi korunkban már nehezebben talál bárkit is az ember. Úgy értem, van valaki a munkahelyeden, aki esetleg szóba jöhet? – Hááát! Ha csak emberek jöhetnek szóba, nem igazán. – Ben viszont, hűha! – Caroline mély füttyentést hallat. – Bocsáss meg, hogy Mindy lexikonjából merítek, de „kérek belőle egy szeletet”. Elvigyorodok. – Soha nem estetek kísértésbe? – teszi hozzá. – Bennel? – horkanok föl, kissé túljátszva a szerepet. – Igen, mármint tudom, hogy nem úgy néz ki, mint akire ráfér egy alapos mosás, már ha a te szokásos esetednek kell megfelelnie, amiről az imént beszéltünk. – Ó, nem. Sokkal inkább olyan, mint egy báty, akim amúgy sose volt. Egy báty, akivel mintha az északi lápok közt nőttünk volna fel egy egész rendőrségi egység felügyelete alatt. – Akkor te voltál neki a tökéletes barát. Kár, hogy nem tartottátok a kapcsolatot egymással. Miért is nem? – Ez olyan furcsa? – Gondolom, nem. De te jó vagy az ilyesmiben, ennyi az egész, és látszólag ő is kedvel téged. Nem szólok semmit, a válasz túl kockázatos és túl fájdalmas lenne. – És ha kijelenthetjük, hogy Simon minimum biszex, akkor sincs semmi esélye? – kérdezi végül Caroline, – Nem hagynál legalább öt percig szinglinek lenni, mielőtt kiházasítasz az első szembejövőnek? Jesszusom! – Csak ugratlak – Caroline próbál áthajolni, hogy viccesen oldalba bökjön, de a taxi éppen bekanyarodik egy sarkon, és ő az ajtónak csapódik.

22. Lelkesedésem, amellyel a szerkesztőségbe érek, hogy bejelentsem a szerkesztőmnek, Kennek a hírt az exkluzív Natalie Shaleinterjúról, nyomban alábbhagy, amint a szerkesztőségi szoba puha szőnyegére lépek és lecsap rám Vicky. Ő a hírszerkesztőhelyettes, amolyan félig asszony, félig kígyó teremtmény, mintha a görög mitológiából lépett volna elő. – Rachel! – kiált fel. Ha már magához rendelt, elindulok az íróasztalok között, és megállók Vicky asztalánál. – Az a sztorid a béna csaló tárgyalásáról, ami végül befejeződött – teszi fel a kérdést szokásos mézesmázos hangján, ami arzénnal van átitatva, miközben a tollával a számítógép képernyőjén kopog –, nagyjából elbicegett a célvonalig, ha szabad ezt mondanom. Hogy lesz Michael Tallackból öt bekezdéssel lejjebb Christopher? Érzem, hogy az arcomat elönti a forróság. – Miért, így írtam? – kérdezem, és finom verejtékcseppek jelennek meg az ajkam fölött. Nemrég fejeztem be egy emberölési ügyet, és ez az eset már rég az emlékezetem homályába merült. – Sajnálom. – Igen. Hiszen ennek az észkombájnnak a bátyját végül tisztázták a bűnrészesség alól, ugye? – Igen, sajnálom.., – Basszus. – Próbáld meg elkerülni, hogy becsületsértési pert akassz a nyakunkba, ha ez nem okoz túl nagy gondot. – Tényleg nagyon sajnálom, Vicky. Nem tudom, hol járt az eszem. – Szerencse, hogy kiszúrtam – válaszol rá Vicky. – Igen, kösz, – Fogadok, hogy nem ő vette észre, hanem a segédszerkesztő hívta fel a figyelmét. A hírszerkesztőség egyes

munkatársai sokkal inkább arról híresek, hogy remekül képesek észrevenni az elfuserált dolgokat, semmint szédületes munkatempójukról. „Ostor az egyik kézben, krémes a másikban”, ahogy az egyik barátom, Dougie egyszer elmésen rámutatott. Ő végül megunta a sok zsémbeskedést, és lelépett Skóciába, ahol sikeres bűnügyi tudósító vált belőle. Nem ez az első alkalom, amikor úgy érzem magam, mint egy kagylóval benőtt szikladarab, amit eláraszt az idő, akár a tengervíz. Az újságírásra, ahogy talán a legtöbb szakmára, az az ellentmondás jellemző, hogy minél sikeresebb vagy benne, annál kevésbé teheted azt, amiért valamikor ezt a munkát választottad: konkrétan azt, hogy sztorikat keress, és megírd őket. Megpályázhatnék szerkesztőségi munkákat, de egész nap csak telefonálgatnék és vitatkoznék más emberekkel. Ráadásul olyanok mellett kellene ücsörögnöm, mint Vicky. – Ken bent van? – Igen, itt van valahol. – Már nem érdeklem Vickyt, aki ráveti magát egy felvillanó telefonhívásra. – Mi a helyzet, Woodford? Minek köszönhetjük ezt a megtiszteltetést? Ken, a hírszerkesztőség vezetője áll mögöttem, aki éppen egy zsák chipsben kotorászik, az újság egyik példányával a hóna alatt. Drótkefeszerű ősz hajkoronát visel, ami úgy néz ki, mintha metszőollóval vágták volna kocka formájúra. Esküszöm, hogy valahányszor látom, mindig egyre szögletesebb. – Beugrottam, hogy elújságoljak egy jó hírt. – Jesszus! Nem vagy terhes, ugye? – Nem.., – Talán még soha nem voltam ennyire nem terhes, köszi, Ken! – Hála istennek! Ken Baggaley-t mindenki úgy ismeri, hogy „kemény, de igazságos", még akkor is, ha több mint kemény, és nem különösebben igazságos. Újságírónyelven szólva ez azért van,

mert a dühkitörései mindig az aktuális eseménynek szólnak, nem pedig valami pszichológiai értelemben vett törésvonal elmozdulásai. – Szereztem egy interjút Natalie Shale-lel – jelentem be. Ken megdermed. – Talán sajtótájékoztatót tart? – Nem, csak nekünk. Exkluzív. Ismerem az ügyvédjét. Ken felvonja a szemöldökét, mordul egyet, és érzem, hogy egy röpke pillanatra átveszem a vezetést a sajtos ízesítésű kukoricás pufitól a Ken érdeklődéséért folyó küzdelemben. – Szép munka! Mikor? – Az időpont még egyeztetés alatt áll, de hamarosan meglesz, még mielőtt Lucas Shale fellebbezését tárgyalni kezdik a jövő hónapban. – Majd szólj, hogy haladsz. Szép volt, Woodford! Ken leroskad egy székre, és folytatja a sajtos chips elleni támadást. Pehelykönnyű léptekkel hagyom el a szerkesztőséget: na így hangzik, ha Ken valakit halálra dicsér. Ben szerencsét hozott nekem. Úton a bíróság felé eldöntöm, hogy teszek egy kerülőt a Marks & Spencer felé. Mély hatást gyakorolt rám, amikor kipakoltam a megsárgult alsónemű-kollekciómat (a hosszú távú párkapcsolat extrahanyag választékát), és ráférne egy kis frissítés. Először arra gondoltam, „úgysem látja senki mostanában”, aztán megemlítettem Mindynek. Ő pedig elmagyarázta nekem a feng shui női fehérneműre vonatkozó tanítását: ha megfakult, régi, rongyos pamutcuccokban járok, amiket már kissé ki is híztam, a jó dolgok soha nem fognak rám találni, még ha keresgélek is. Nem vagyok benne biztos, hogy elfogadjam-e az érvelését. Nem érzem, hogy jelentősebb szexuális energiával töltődnék fel, miközben félénken matatok a türkiz csipkés push-up melltartók között. Azon tűnődöm, vajon akar-e egyáltalán valaki

még egyszer meztelenül látni, vagy ami még ennél is lényegesebb, meztelenül látni egyszer, majd aztán újra, rendszeres időközönként, folytatólagosan, ahogy Ken mondaná. A hosszú távú párkapcsolat egyezményének része az is, hogy néha hajlamos pontosan annyit elvenni az ember életéből, mint amennyit hozzátesz. Ha a dolog többé nem hullámvasúthoz, hanem sokkal inkább monoton vasúti zötyögéshez hasonlít, ez egyben azzal is jár, hogy ugyanúgy elkerüljük a völgyeket, mint a csúcsokat. Ha a szeretett férfi bevágtat a fürdőszobába, és rajtakap bennünket, ahogy előrehajolunk, derekunkon pedig úgy reng a háj, mintha Babybel sajtokból kirakott kötény lenne, nem fog azon nyomban kidobni bennünket, és nem fogja elvárni, hogy fejest ugorjunk az ilyen-olyan tangákba, majd jövő szerdán tükörsimára gyantázva jelentkezzünk nála. Így fogadott el minket, megvásárolta a terméket. A szingliség vagy új kapcsolat esetén viszont újra kell csomagolnunk a tartalmat – testet és lelket egyaránt – hogy még egyszer eladhassuk. Ezek a nem éppen lelkesítő gondolatok kavarognak a fejemben, miközben egy ibolyaszínű, háromszög alakú valamit rázogatok a kezemben, ami úgy tűnik, mintha halászhálóból és gumipántokból készült volna. Megszólal a telefonom. Ben. Ezúttal a szám mellett ott villog a neve is. Megremegek. – Szia, Rachel! Hogy vagy? Csak meg szeretném köszönni, hogy kisegíted Simont ezzel a sztorival. Elpirulok. A valóság az, hogy itt ácsorgok, aprócska bugyikat nézegetek, miközben ég az arcom, mert hirtelen átfedésbe kerültek Ben hangjával. Mi ez, ha nem a Szex és New York? – Köszönöm, jól vagyok. És nem, én köszönöm, hogy bemutattál neki. Ez remek sztori, és nem árt a munkámnak. Az adósod vagyok. – Ne aggódj, Simonnak is megoldja a problémáját. Nem tudta, hogy léphetne kapcsolatba a lapotokkal. Úgy gondolja, hogy az újságírók vadállatok. Halálra van rémülve tőlük.

Az őrülten magabiztos Simon? – Nehezemre esik elképzelni, amint Simon halálra van rémülve. – Akkor képzeld azt, hogy folyik belőle a rémület. – Neee! Vérzik a szemem! – kuncogok, miközben tudatában vagyok, hogy a mellkasomban a boldogság tűzijátéka robban a kettőnk közti egykori meghittség leghalványabb jelére is. Ben felnevet. – Simon eléggé hízelgően nyilatkozott rólad. Azt mondta, van benned „pimaszság”. – Gondolom, ezt úgy érti, bunkó vagyok. – Mondtam neked, szüksége van egy kis harcra. Egyszerűen szereti. De lenne még valami, amit meg akarok kérdezni tőled. – Mondd csak! – Azon gondolkodtam, ráérnél-e szombat este eljönni hozzánk. Liv szeretne amolyan „találkozzunk manchesteri emberekkel” vacsorát rendezni. Tudod, mostanában már burzsoá gazemberek lettünk. Liv különösen szeretne veled találkozni. – Rendben – mondom, és elönt a félelem. Miért akarna Olívia különösen velem találkozni, hacsak nem azért, hogy felmérje a kockázat nagyságát? Ben biztosan azt mondta neki, hogy abszolút nincs miért aggódnia. Az MI5 szerinti fenyegetettségi szint: Készülj fel, üss vissza. Jaj, istenem – vajon mit tudhat? A józan ész azt súgja, csak a hivatalos történetet ismeri, és ez a meghívás is ezt támasztja alá. Az érzelmeim azonban azt, hogy használjam ezt a tangát csúzlinak, lőjem ki vele a mobilomat a leértékelt alsók konténerébe, és rohanjak, hogy a lábam se éri a földet. – Eljössz? – töri meg Ben hangja a csöndet. – Persze. – Nem akarom atomjaira zúzni a menő szingli szombat estédet. Tudom, hogy mi csak unalmas, öreg házasok vagyunk. – Viccelsz? Szeretnék elmenni. – Tényleg? Ez nagyszerű!

Bár ezt a szeretnék-et az agyamban lévő totális káosz és le-föl liftező gyomrom mondatja velem, Ben olyan boldognak hangzik, hogy már csaknem igazzá válik. – Imádok enni. És minden tiszteletem azoké, akik képesek főzni a vendégeiknek – teszem hozzá. – De te jól főzöl, nem? – Á! Feladtam, amikor összeköltöztünk Rhysszel. Ő volt a szakács. – Aha. – Kínos csend. – Ja igen, Liv azt is kérdezi, szeretnél-e magaddal hozni valakit. Egy srácot esetleg? Ez az a pillanat, amikor fel kéne merülnie bennem annak az elmebeteg ötletnek, hogy a látszat kedvéért kibérelek egy eszkortfiút. Elkönyvelem a legőrültebb pillanatomként, majd határozottan elvetem. Mindy egyik csini kis internetes Rómeója dolgozott régen eszkortként. Ám ami még rosszabb, a „kanadai szmokingéként ismert szerkóban járt: farmerdzsekijéhez farmernadrágot húzott. És fehér cowboycsizmát. És rémes ingeket. Ivortól kapott beceneve: Brrr-Nájlon Adams. – Oöö... Nem. Miután leteszem a telefont, megsaccolom a méreteimet, és vásárolok néhány cuccot a biztonságos feketéből. Kezdetnek megteszi.

23. A második évet finoman lebarnulva kezdtem meg, amit Nivea barnító testápolóval igyekeztem megőrizni. A görögországi Paxos-szigeten töltött kéthetes nyaralásunk során szedtem magamra, amit ajándékba kaptam Rhystől. Miközben az otthoni barátnőimnek velük egyidős pasijaik voltak, akik étteremben mosogattak és epret szedtek, nekem egy felnőtt férfi jutott, valódi, tisztességes, teljes munkaidős állással, aki rögtönzött nyaralásokra vitt engem. A szüleim már kevésbé voltak elragadtatva: Rhys megjelent a helyi kocsmában egy táskával, amit nekem pakolt össze, és megszabadított egyheti fizetésemtől és az állásomtól, amiért kisétáltam a műszakom kellős közepén. Viszont elfelejtette, hogy az útlevelemre is szükség lesz, így végig kellett hallgatnunk anya és apa fejmosását a külföldi utat illetően, és azt sem helyeselték, hogy minket egyáltalán nem izgat a nyári munkalehetőségem. Izgatottan meséltem el Bennek az egész drámát a mosodában, miközben megtöltöttem a dobot a ruháimmal. Normális esetben az egyetem második évfolyama és a koleszból albérletbe költözés azzal is jár, hogy az embernek lesz mosógépe. Ám a miénk lerobbant, és mivel sok időm nem maradt a nyaralás és a beköltözés között, elég, sok szennyest felhalmoztam. Ben önként jelentkezett, hogy elücsörög velem, amíg lejár a program, aztán iszunk egy kávét. Bérelt egy házat a srácokkal, akikkel még a kollégiumban lakott, és bár a legrosszabbakat kirostálta, még a legjobb közülük sem volt éppen főnyereménynek mondható. (Példának okáért még azt is bevallotta nekem, hogy nem tanácsos használnom az ő Zanussi mosógépüket, hacsak nem akarok a kávézásból arra visszaérni, hogy mindannyian az alsóneműimet viselik a fejükön.)

– De hogy tudta összepakolni a holmidat anélkül, hogy szólt volna az őseidnek? – kérdezte Ben, miközben a smaragd tengerről és a kulturális látnivalókról hencegtem. – Ó, az nem az én holmim volt. Elment a drogériába, vett nekem egy fogkefét, és szerzett egy bikinit. Meg még egy-két dolgot. Valójában elég komikusan festett az egész, egy férfi álomképe arról, mire lehet szüksége egy nőnek egy napfényes meglepetésvakáción. A házunkhoz tett kitérőnek azért előnye is volt: összeszedhettem néhány szükséges cuccot anélkül, hogy megsértettem volna Rhys érzéseit. – Értem. – Ben lenézett a falatnyi ruhadarabra, amit a kezemben tartottam, mire én némi rémülettel rádöbbentem, hogy az nem más, mint az iskoláslányos csipke melltartóm, amit jó néhány árnyalat választott el a ragyogó fehérségtől. Sietve bedugtam a mosógépbe, becsaptam az ajtót, és teletömtem apróval. Leültünk egymás mellé a mosógépek előtti padra. – Láttad volna, milyen képet vágott az a zsugori kocsmáros, amikor eljöttem – csicseregtem. – Csodás volt! – Úgy is hangzik. Görögország Rhysszel – próbált helyeselni Ben. – Elképesztő volt! – Biztosan. A sok napsütés, úszás... meg minden – vakarta meg Ben az állát. – Hát igen – sóhajtottam. Kibírhatatlan voltam. A turbékoló gerlepárok birodalmában jártam, annak is azon a részén, ahol „csak sugárzás van, semmi vétel”, és nem tudtam leállni. A mosoda ajtaja fölött megszólalt a csengő, és belépett egy lány. Egy olyan lány, amilyen az Aston Martin Vanquish az autók között: Georgina Race volt az. Ezt a nevet egyetlen alsó évfolyamon tanuló hímnemű egyed sem volt képes kiejteni a vele együtt járó, vágyakozó sóhaj nélkül. Azonnal fel lehetett ismerni

elképesztően csillogó, rézvörös hajzuhatagáról, ami olyan intenzív volt, mintha állandóan a London Palládium színház egyik reflektora világítaná meg. Az ember szeme képtelen volt átsiklani rajta, ha egyszer rátapadt, nem tudott szabadulni tőle, ahogy az apám mondta volna. Porcelánszínű babaarca volt, mintha az egyik romantikus lányregény címlapjához festették volna. Simán el lehetett képzelni lerongyolódott blúzban, amint a gőgös Xaviero herceg vaskos karjában kókadozik. Georgina az én szakomra járt. Tökélyre fejlesztette belépőjét az előadásokra: ott állt a bejáratnál, és a félig üres padsorokat pásztázta, miközben pontosan tudta, hogy a teremben ülő összes hím próbálja maga mellé vonzani. Ben ilyenkor általában oldalba bökött, imádkozást mímelve összekulcsolta a kezét a pad alatt, mire én válaszul fel-alá kezdtem mozgatni a kezem, azzal a mozdulattal, amit a férfiaknál jobban senki sem érthetett. Ám egyik sóvárgó sem részesülhetett a csodában: az a hír járta, hogy valami londoni szappanopera-színésszel randizgat. Azon a ragyogó szeptemberi reggelen Georgina ugyanolyan ragyogónak tűnt, mint az időjárás: hattyúnyakára almazöld kendőt tekert, mintás miniruhája azt a célt szolgálta, hogy hangsúlyozza hosszú-hosszú lábát, ami látszólag egy centit sem szélesedett a combja felé haladva. Tengerészkék szövetkabátja a derekára simult, majd hullámosán kiszélesedett hegedű formájú csípője körül. Mindent egybevetve úgy festett, mint aki néhány évtizeddél ezelőtt nyugodtan végigsuhanhatott volna a Carnaby Streeten, hogy a fiatal Michael Caine-re hasonlító férfiak lejjebb tolják a szemüvegüket és Rittyentsenek utána. Nyilvánvalóan egy lotyó volt. Csak még nem találtam rá elég bizonyítékot. – Szia, Ben! – trillázta, amikor megpillantotta, és oda-libbent hozzánk. – Mit keresel te itt?

Ismeri Bent? És vajon mi a fenére tippel, mit csinálhat itt, gondoltam. Frittatát rendelt, netalántán a sebváltót ellenőrizteti, vagy egy lépbiopszia eredményére vár? – Dannyvel várok itt. Bekrepált a mosógépük. Georgina tekintete, mintegy mellékesen, átsiklott rajtam. – Aha. Igazi rémálom, ugye? Bólintottam. Idegesítő módon valamit megéreztem ennek a csodaszép teremtménynek a káprázatából; mintha egy híresség tudomást vett volna rólam, és én meg se bírok szólalni, – És te mit keresel itt? – kérdezett vissza Ben. – Gondolom, ruhákat hoztál kimosni. – Hoztam néhány holmit a tisztítóba – közölte, és bizonyítékképen elővillantott néhány „valószínűleg hihetetlenül drága selyem” holmit a vállán lógó monogramos szövettáskából. – Kasmír, ilyesmi. Nem tudtam nem észrevenni, hogy a karja olyan kecses, mintha fűzfából faragták volna, és apró, pillangó módjára libbenő keze egy áttetsző papír zsebkendő finomságával vetekszik. A genetikai lottón tripla telitalálata lett. – Figyelj csak, mindenképpen hozzuk össze, amiről beszéltünk! Akkor mi lesz azzal a vacsorával? – Persze. Csak szólj, hogy mikor legyen. – Biztos lehetsz benne, hogy szólni fogok – közölte Georgina finom, macskaszerű miákolással, egy flörtölő kacsintás kíséretében, amihez a szemét még szemceruzával is kihúzta otthon, biztos, ami biztos. – Nemsokára találkozunk, oké? Otthagyta a tisztítanivalót, majd kilibbent, és az ajtóból még megeresztett Ben felé egy félénk integetést, amihez csak ujjhegyeit rezegtette meg. Rettentően igyekeztem úgy megszólalni, hogy ne tűnjek megkeseredett, minden lében kanál hárpiának, de nem sikerült. – Hűha! Milyen dologról beszéltetek?

Biztos voltam benne, hogy Ben majd előad valami homályos tervet a Pizza Hűt kihagyhatatlan „all you can eat” akciójáról, amin addig „tömheted a fejed, amíg ki nem durransz”. – Egy randiról. – Egy randiról? – ismételtem, mintha legalábbis azt mondta volna, hogy: „Meglovagolunk néhány vidrát, miközben a bajszukba kapaszkodunk, mintha biciklikormány lenne.” – Aha. Hihetetlen, mi? – Csak nem gondoltam, hogy diákokkal is szóba áll, ennyi az egész. Azt hittem, szigorúan csak a menő, sikeres, idősebb pasik jöhetnek nála szóba, más városokból. – Úgy érted, mint nálad? – kérdezett vissza Ben önelégült mosollyal. Telitalálat. És mielőtt visszavághattam volna, még hozzátette: – Mindenki csak habozott megtenni, úgyhogy arra gondoltam, elhívom. Aki mer, az nyer. Ez egyre rosszabb. Ő hívta el? Nem tagadhattam, hogy bizonyos értelemben a frigyük olyan lenne, mint ami a mennyben köttetett: az angol nyelv és irodalom szak bálkirálya és – királynéja. – Kasmír, ilyesmi – gúnyolódtam. Ben nem reagált. Volt egy olyan érzésem, hogy karmikus értelemben túl erősen belöktem egy lengőajtót.

24. A hét második felében egymás mellett ücsörgünk Pete Grettonnal a sajtó számára fenntartott padon egy gondatlanságból elkövetett orvosi műhibaper nyitó tárgyalásán. Az eset tárgya egy huszonkilenc éves nő nagyon is idő előtti halála, ami egy zsírleszívási eljárás közben következett be, és két állami alkalmazásban dolgozó orvost és egy magánpraxisban is működő nővért vádolnak gondatlanságból elkövetett emberöléssel. Számos tudósító érkezett a különböző ügynökségektől – a szabadúszók földrajzi értelemben véve jóval mobilabb és sokkal kevésbé gusztustalan példányai, mint Gretton, aki azért van itt, mert úgy hallottuk, terítékre kerül néhány kellőképpen véres részlet az operáció alatt bekövetkezett komplikációkról és az eltávolított zsírszövetről. Gretton maga is elkorcsosult zsírsejtek összessége, ami fel-alá kering az épület érrendszerében, és ahol csak megáll, veszélyesen magas vérnyomást idéz elő. – Nem vádolhatják mindhármukat! – motyogja, mielőtt a bíróság összeülne. ~ Mégis hány ember kell ahhoz, hogy benyomjon valami folyadékot egy karba? Az ügyészség nem csinál mást, mint feldob egy marék sarat, és reméli, hogy valami majd megtapad. Kérsz cukorkát? Megrázom a fejem az orrom elé tolt csomag fölött. – Kösz, nem. – Fogyózol? – Szállj le a témáról! Gretton elővillantja sárga metszőfogait. – Ne aggódj, a legtöbb férfi szereti, ha van egy kis hús a csontokon. Tudod, mit hallottam? Hogy ez a csaj tényleg kissé messzire ment. Állítólag százharminc kilót nyomott! Az aztán husis.

Hangosan csámcsog, így közben megtekinthetem a szájában a félig megrágott cukorkát is. – Fogd már be! – sziszegem a civilek számára fenntartott padokon helyet foglaló, nehézsúlyú családtagok felé sandítva, és a lehető legnagyobb szögben elfordulok tőle. Nagyon kéne most egy, „Ez a hülye nem velem van!” feliratú póló. Az ügyvédek hada egymás között pusmog valamiről, papírok zizzennek, a tárgyalásra összegyűlt emberek pedig köhécselnek és mocorognak a helyükön. Néhány parókás-taláros férfi halkan kuncog valamin, ami biztosan nagyon vicces lehet, ha az ember ismerősen mozog az orvosi műhibaperek útvesztőiben, és látom, ahogy a család ingerült hitetlenséggel bámulja őket. Együtt érzek velük. Nehéz elhinni, hogy a minket ért eget rengető sorscsapás csak egy újabb nap a hivatalban azoknak, akik ebből élnek. Az újságírók általában olyan katasztrófaturisták, akik tisztában vannak az alapfogalmakkal, és ennyi. Kutya harapott embert, ember harapott kutyát, ember harapott embert, mert a kutyája gúnyosan nézett rá és így tovább. Az ilyen ügyeknél azonban egy bonyolult szakma szakterületének rövid távú specialistájává kell válnunk. Valahányszor a bíró ingerülten felszólítja az ügyvédeket vagy a szemtanúkat, hogy az esküdtszék kedvéért egyszerűsítsenek a szaknyelven, a sajtópad felől a megkönnyebbülés már-már hallható sóhaja szakad fel. Amikor ebédidőben kilépek a tárgyalóteremből, látom, hogy Zoe egy nővel beszélget, akit felismerek a hallgatóság számára fenntartott padsorokból. Gretton a nyomomban van, mint mindig. – Mi a francban mesterkedik? – Beszélget – válaszolom. Zoe és a nő felénk pillantanak; Zoe cinkosan előrehajtja a fejét.

– Jó lesz, ha felkötöd a gatyádat – állapítja meg Gretton. – Akivel beszél, érintett az ügyben. Nem érdekel? – Nem igazán. Talán csak megkérdezte, mennyi az idő, nem tudhatjuk. – Rohadtul naiv vagy, tudod-e? – Ezt hívják bizalomnak. – Bizalom? Ez a lány még az ágyban se fekszik egyenesen. – – Te a kezdetektől nem szíveled Zoét, igaz? – Úgy ismerem ezt a típust, mint a tenyeremet. Elmosolyodom. – Akkor talán bagoly mondja verébnek. Gretton fogja a cukorkáját, és prüszkölve elviharzik. Zoe odasétál hozzám. – Ebéd a kocsmában? Bólintok. Amióta elvittem Zoét a Kastélyba, ő ezt heti elfoglaltságnak tekinti, én pedig meglepve tapasztalom, hogy nem pusztán beadom a derekam, hanem nagyon is élvezem. Az ebédidőmet általában féltékenyen őrzött magányban szoktam eltölteni a sajtószobában. Nem számítottam rá, hogy barátra lelek. Odakint megkérdezem: – Gretton az imént vágott eret magán, amiért azzal a nővel beszéltél. Ki volt az? – Találd ki! – A zsíros áldozatom testvére? – Az anyja. Korábban láttam őket a bíróságon lófrálni, és előre tudtam, hogy magát fogja kijelölni szóvivőnek, így lecsaptam rá. Elmeséltem neki, hogy beszélt Gretton a lányáról, és hogy azt mondta, még mindig életben lehetne, ha a kanalát műtéti úton eltávolíttatta volna a Häagen-Dazs kelyhéből. Megtorpanok. – Nem igaz, hogy megtetted.

– De bizony, és azt is mondtam neki, ha később szeretne valakivel beszélgetni, téged keressen. – De... Gretton ezt a sajtószobában mondta. – És? – Tudom, hogy Gretton a legrosszabb formáját hozta, de itt időnként mindannyian mondunk gázos dolgokat az ügyekről. Nem kéne szétkürtölnöd. – Miért nem? – Mert ilyet nem teszünk. Zoe beharapja az ajkát. – Túl messzire mentem, ugye? Folytatjuk az utunkat, átteszem a táskámat a másik vállamra. – Ez határozottan aljas játék. Ha Gretton megtudja, őrjöngeni fog. – Sajnálom. Olyan mocsokul viselkedett azzal a lánnyal, gondoltam, megérdemli, hogy igazságot tegyek. – Tudom. Tartsd észben, hogy az ilyesmivel mindannyiunknak keresztbe tehetsz. A civilek nem nagyon látnak különbséget a jó újságírók és a Gretton-félék között. A legtöbben nem is értik, mit is jelent a nyilvános tárgyalás. El vannak képedve, miért nem dobnak ki bennünket. – Tényleg sajnálom. – Nos, az érzékeny „közös a fájdalmunk” interjú amúgy sem Gretton erőssége, nem tudom elképzelni, hogy meghitt kapcsolatba kerül az anyával, szóval ebből az egészből nem is lesz szerintem semmi. És amúgy is ki fognak rá akadni, mert a tárgyalás ideje alatt tuti ír majd egy rakás sületlenséget a fölöslegesen gyarapodó XL-es ülepekről. A beszélgetés megszakad, amíg átkelünk az útkereszteződésen. Amikor folytatjuk az utunkat, Zoe megszólal: – Az én anyukám hatalmas. – Tényleg? – pillantok kétkedve a piszkafa lábaira.

– Az apukám anyagcseréjét örököltem – magyarázza. – Anya egy ponton rászánta magát a gyomorszűkítésre. De túl nagydarab volt. – Miért kéne, hogy... – Inkább újra kezdem. – Nem éppen ez a lényeg? Zoe motyogott valamit a műtétről és az altatás kockázatairól. – Végül lefogyott, kapott egy gyomorgyűrűt, és elkezdte inni azokat a csokiízű proteinkeverékeket, amiket a testépítők. – Értem. A folyadék talán a legjobb kezdetben. Már a kisebb hely miatt. – Nem, ha az ember egész nap azt vedeli, míg akkora nem lesz, mint amikor rászánta magát a sebészeti beavatkozásra. – Á! – Szegény Zoe! A sugármeghajtású ambíciói talán abból fakadnak, hogy szeretne a lehető legtávolabb kerülni az otthoni problémáktól. – Gretton érzékeny pontot érintett – vallja be Zoe. Rosszul érzem magam, amiért leszidtam. Megszorítom a karját. – Gretton miatt mindannyiunknál elszakad a cérna. Ne rágódj ezen! – Visszacsinálhatom valahogy, amit tettem? Mondjam meg az anyának, hogy félreértettem valamit? – Kétlem, hogy elfelejtette volna azt a fagyis poént. Hagyd a fenébe! És köszönöm, hogy hozzám irányítottad – teszem hozzá, nem akarok hálátlannak tűnni. – Bármikor – vágja rá Zoe. – Egy csapat vagyunk. Én állom az ebédet. Ma tengeri paraszttálat eszem. – Mitől lesz a kolbász tengeri? – Füstölt lazac van a szendvicsben. – Aha. – Én találtam ki. – Hála istennek! – Ők úgy hívják: „Halas falat.”

– Te rendelsz – közlöm, kinyitom a vendéglő ajtaját, és magam elé tessékelem Zoet. – Így is elég megaláztatásban van részem, nem hiányzik még egy rakással.

25. – Hahó! – kiabálta túl Caroline a repülőhajtómű hangerejével dübörgő hajszárítómat. – Ben keres! Legaloppozok az albérletünk lépcsőjén az előszobába. Ritkán telefonáltunk innen – a főbérlő ugyanis olyan fizetős telefont szereltetett a lakásba, amire a saját díjszabása volt érvényben, és úgy falta az 50 pennys érméket, mint egy verejtékező cukorbeteg a Smartiest. – Danny! Kulináris S. O. S. – lihegte Ben a vonalban. – Vacsorát főzök Georginának, és úgy néz ki, mint a MOSLÉK! – Te főzöl? – nevettem fel, és közben irigyeltem Georginát, amiért az a fajta nő, akinek a kedvéért képesek a férfiak egy flambée fölött izzadni, hogy jó benyomást tegyenek rá. – Miért nem viszed el valahova? – Kissé félreértette a dolgokat, és nem tudtam, hogy világosítsam föl. Azt mondta... – Ben eljátszotta Georgina lihegő, ötvenes évekbeli sztárocskáktól ellesett hangját, ami azért eléggé bevált neki a férfiaknál – ...alig várom, hogy megkóstolhassam a főztödet, Ben. – Haha, ez remek lesz! Jobb lesz, ha hívod a Family Frost-os autót. – Georgina nem az a fajta lány, aki viccesnek találná, ha elé tennék egy tál fagyasztott pipiropogóst, nem igaz? Ben olyan fiúkkal élt együtt, akik úgy hasznosították újra a koszos edényeket, hogy betekerték folpackkal, ahelyett hogy elmosogatták volna. Georginának szüksége lesz egy bivalyerős immunrendszerre és minden eddig kapott védőoltására, gondoltam magamban. – Hát, ami azt illeti, valóban nem kezeskednék a humorérzékéért, még soha nem láttam, hogy akár csak mosolyra

görbült volna a szája. Még azokon a rémesen vicces nyelvészeti előadásokon sem. – Segíts! Mit tegyek? Drámaian sóhajtok. – Mennyi időd van még, amíg megérkezik? – Három óra... nem, várj csak, két óra negyven perc! – És mennyi a költségvetésem, ha beugrom az áruházba felétek menet? – Amennyit csak akarsz! Te vagy az én mentőangyalom. – Ja, ja. Megjelentem Ben házánál, a kötött gyapjúsapkámban, mindkét kezemben az időközben amorf alakot felvett szatyrokkal, amelyek füle vészjóslóan megnyúlt. – Engedj be, mindjárt kiszakadnak a szatyrok – vonszoltam át magam a verandán, majd minden eleganciát nélkülöző módon levágtam őket az előszoba padlójára. – Á, Danny, az isten áldjon! – Ben megmentett egy doboz créme fraiche-t, ami gurulni kezdett a fogas irányába. – Virágot is vettem – intettem a fehér rózsákat borító celofánzacskó felé, ami kikandikált az egyik szatyorból. – Úgy érzem magam, mintha megbízásból udvarolnék valakinek, akár Cyrano de Bergerac. – Pompás! Ebből tudtam, hogy nagyon kedvelhetem Bent, mert abban ezer százalékig biztos voltam, hogy Georgina Race-nek maximum egy csokor csípős csalánnal lennék hajlandó udvarolni, amit patkányfarokkal és tamponzsinórral; kötnék össze. És tessék, most mégis itt vagyok. Néhány kártya segítségével, amiket a boltban szereztem és receptekhez adtak ötleteket, sikerült összeütnünk egy egészen tisztességes menüt: előételnek spárga, majd töltött csirkemell burgonyagratinnel és desszertnek fehércsokoládé-mousse málnával. Kiosztottam Bennek a feladatokat, ő pedig feltett egy

kis zenét, amíg dolgoztunk. Az igazat megvallva, egészen ügyes kuktának bizonyult. A hűtő hamarosan megtelt fóliával lefedett ételekkel. – Nem is tudtam, hogy tudsz főzni – vallotta be Ben. – Igazából nem is tudok. Közben találom ki az egészet. – Jókor mondod! – Itt a sütési idő. – Lefirkantottam egy darab papírra, minek mennyi időt kell a sütőben töltenie, és betettem a teafőző mögé. – Csak kövesd ezt a sorrendet, és kínáld meg pezsgővel, amint megérkezik. Nem kell annyira tökéletesnek lennünk, ha mások be vannak csípve. Mit veszel fel? – Egy inget? – habozott Ben. Egy piros „YB ’66” póló volt rajta. Ez közvetlenül megsértette Rhys Szuperego Törvénykönyvének 7.1-es számú cikkelyét, miszerint; soha ne reklámozz olyan eseményt, amelyen nem vettél részt, olyan helyet, ahol még nem jártál vagy zenekart, amit nem szoktál hallgatni. – Legyél elegáns! Csak semmi sporttal kapcsolatos szabadidős cucc. – Értettem. – Most magadra hagylak, hogy elkészülhess. Felvettem a kabátomat, és felhúztam a sapkámat. – Sok szerencsét! – mondtam búcsúzóul. – Te vagy az én angyalom, és a mennyországban majd elnyered a jutalmadat. – Hát, itt a földön biztosan nem – mérgelődtem. Miközben hazafelé sétáltam, valami motoszkálni kezdett bennem, és nem az a bosszantó tény volt, hogy főztem valamit, amit nem én fogok megenni. Az, hogy pusztán plátói viszonyban lógtam együtt Bennel – miközben azért persze el-elkaptam a helyzetet félreértő lányok irigy pillantásait elterelte a figyelmemet valamiről, amit

akármelyik hatékony eugenikai programban elrendelnének: a hozzá hasonló fiúk olyan lányokkal randiznak és párzanak, mint Georgina Race. Én egyikükkel sem akartam randizni, és még kevésbé párzani, de mégis volt valami lesújtó abban, hogy ez megerősítésre került. Újra ott voltam azon a tűzijátékon, és eszembe jutott, hogy Bennek voltak női, akiket titkos szexi alkalmakra tartogatott, és voltam én, a jó öreg Danny, aki arra szolgált, hogy észrevegye a Sainsbury’sben az akciós baguette-et. A másnapi, tízórás előadáson Ben sunyi vigyorral a képén csusszant be a mellettem lévő padba. – Naaaaaa? Hogy ment? – kérdeztem vigyorogva, miközben a tollam kupakját rágcsáltam. – Jól. Ízlett neki a vacsora. Teljesen odavolt érte. Kösz. – Találkoztok még? – Azt kétlem – csóválta meg Ben a fejét. – Ó! – Nem tudtam, jó ötlet-e tovább kérdezősködni, és Ben egyáltalán akarta-e, hogy faggassam. Azt hittem,, azért fordítja el a fejét, hogy lezárja a témát, de rájöttem, hogy csak meg akar róla győződni, hogy a többiek nem hallanak bennünket. – Dögunalmas volt! Istenem, milyen unalmas! Először azt hittem, biztos csak ideges, de olyan szörnyen unalmas. És kizárólag önmagával van elfoglalva. A különös az, hogy már azt sem gondolom róla, hogy csinos lenne. Megfakult a ragyogása. Kedves lány, de ez minden. Nem nekem való. Igyekeztem figyelmen kívül hagyni az örömteli villámcsapást, ami végigcikázott bennem. – Ne is törődj vele! Legalább bevásároltam neked a vacsorához. És megspóroltál egy utat a gumiért... – Ó, azért lefeküdtünk – jelentette be Ben. – Nem azért feccöltem bele ennyi energiát, hogy a hertfordshire-i magániskoláról és a Tiffany ékszerekről dumcsizzak vele.

Rámeredtem. Az arca közömbös volt. Eszembe jutott az a beszélgetés a MacDougal’sban a kardforgatásról. A villámlás helyén furcsa görcs támadt. – Micsoda? Ez borzasztó! – Mi? – Mint embert nem szereted, de azért szexelsz vele? Ez felszínes és visszataszító. Szegény Georgina, unalmasnak nevezed, aztán ő is csak egy rovátka lesz az ágytámládon? Ez tiszteletlenség. Rachel Woodford mint Georgina Race ártatlanságának védelmezője. Ez valami egészen új dolog volt. – Oké, nyugodj meg... – Ennél azért többet vártam volna tőled – állapítottam meg. – Tudod, az emberek itt a tökéletlen, való világban szoktak néha alkalmi szexbe bonyolódni, és erre nem kéne úgy tekinteni, mint valami erőszakos tettre – sziszegte Ben. – Ez meg mit akar jelenteni? – Úgy értem, nem vagyunk mindannyian olyan szerencsések, hogy a lelki társunkkal lehessünk együtt, de nem fogunk addig cölibátusban élni, amíg arra várunk, hogy az illető fölbukkanjon. Itt hablatyolhattam volna valamit arról, hogy eddig sem éltem abban a tévhitben, miszerint úgy él, mint egy önsanyargató szerzetes, de Ben jogosnak tekinthető dühével találtam szembe magam. Még soha nem voltam olyan hálás egy előadás kezdetének. Lelki társ. Mondtam én valaha ilyet? Talán amikor a görög nyaralásról fecsegtem? Jaj, istenem, akkor történhetett. Ekkor döbbentem rá, milyen túlzásokba is estem, nehogy Ben megsejtse, mennyire elájultam az előző tanév végén kapott csókjától. Ami a valóságot illeti, Rhys és én végleg túljutottunk a mézesheteken. Mivel a többiek egyenrangú félként kezeltek az egyetemen, egyre kevésbé voltam hajlandó elfogadni azt a finom uralkodási vágyat, a zárkózott viselkedést, ami a kapcsolatunk

kezdetén még olyan Mr. Darcy-snak tűnt. Rhys cserébe azzal vádolt engem, hogy „el vagyok telve magamtól. Ha igazán őszinte akartam lenni magamhoz, be kellett vallanom, hogy Rhys meglepetés-nyaralása ugyanannyira szólt arról, hogy újra tisztázza, ki is viseli a nadrágot ebben a kapcsolatban, mint a nyári romantikázásról és a gyrosról. Egy idő után Ben elém tolta a jegyzetfüzetét, és láttam, hogy a margóra odafirkantotta:,Vicceltem.” Értetlenül ráncoltam a homlokomat, egy kérdőjelet rajzoltam a papírra, majd visszatoltam elé. „Nem is csináltuk – írta, és a harmadik szót jó sokszor aláhúzta, hogy a lehető legnyilvánvalóbb legyen. – Mi a baj?” Jó kérdés. Elolvastam, megvontam a vállam, és visszatoltam neki a füzetet. Tényleg attól voltam ennyire feldúlva, mert azt vártam, hogy a szingli barátaim az én szabályaim szerint fogják élni az életüket? Az előadás véget ért, és az épület két különböző részébe kellett mennünk konzultációra. Felpattantam a székről, lerohantam a lépcsőn, és néhány másodperc alatt már az ajtónál is voltam. Ben azonban utolért és megragadta a karomat, mielőtt leléphettem volna. – Figyelj! Én csak macsós akartam lenni, amit általában viccesnek találsz – magyarázta lihegve. Durván elrántottam a karomat, pedig a lehető leggyengédebben fogta. – És csak hogy tisztázzuk a tényeket: nem csináltunk semmit, és nem is akartam – tette hozzá. – De azt továbbra sem értem, miért kell ezt valamiféle erkölcsi bukásnak tekinteni. – Semmi közöm hozzá – jelentettem ki dölyfösen, a szívem pedig hirtelen vad kalapálásba kezdett a bordám mögött, mintha ki akarna onnan szabadulni, hogy elmenekülhessen a Viktória korabeli esszéírókhoz, akik rám vártak. A viselkedésem azt súgta, remekül fogok passzolni a korhoz.

– Jobban éreztem volna magam, ha ott maradsz – szólalt meg Ben, és ezzel még inkább felkavarta a fedő alatt fortyogó idegességemet, mint szerettem volna. – Miért mondod ezt így? Mintha ennél mélyebbre már nem is süllyedhetnél. „Még akkor is jobban éreztem volna magam, ha Danny ott marad.” – Nem ezt mondtam. Nem, és én sem így gondoltam. Nem akarom, hogy le akarj vele feküdni. Amikor semmiben sem hasonlít rám. Miről is beszélek? Ben kinézett az ablakon, majd újra rám, kinyitotta a száját, de habozni látszott. – Én is tudok főzni – bökte ki végül. – Micsoda? Képes voltál átverni, hogy elintézzem a bevásárlást? Csak bámult rám. Én pedig vissza. – Örömmel látom, hogy maguk ketten milyen elmélyülten figyeltek az órán, és hogy az elméleti vita még most is lángol – szakított félbe bennünket az előadó. – És abban is biztos vagyok, hogy a jegyzetek, amelyeket ide-oda tologattak egymásnak, a tizennegyedik századi középosztály felemelkedését taglalták a Canterbury mesék vonatkozásában. – A lehető leghatározottabban – bólintott Ben. – Akkor nyomás a tizenegy órás megbeszélésre – mondta az oktató, és mi szót fogadtunk.

26. Szeretném, ha a divatlapok összes cikke, ami arról szól, hogy „Mit viseljünk, ha az anyósunkkal és apósunkkal találkozunk?”, meg arról, hogy „Mit viseljünk, ha egy vidéki kastélyban töltjük a hétvégét?” bekeményítene, és az igazán rázós témákkal foglalkozna, amilyen például az, hogy „Mit viseljünk, ha az elszalasztott szerelmünk feleségével találkozunk?” Tisztában vagyok vele, hogy nem veselkedhetek neki ennek a vacsorának semmiben, amit a gardróbomban találok. Olyan gyenge a választék – sajnos nem abban az értelemben, hogy bármi is kisméretű lenne –, hogy inkább á felperzselt föld taktikája mellett döntök, mindent felnyalábolok, és elviszem a legközelebbi adománygyűjtő központba. Emberbaráti ragyogásom azonnal megfakul, amint újrahasznosítható szemeteszsákokkal a kezemben megállók a Segíts az időseken közepén. A pultnál ősz hajú nő ül, a haja kontyba fogva, a nyakában pedig szemüveg lóg zsinórra kötve; akár egy csodálatos nagyi egy Roald Dahl-történetből, aki azonnal örökbe fogadna minket, ha a szüléinknek valami fekete humorral átszőtt baleset folytán nyomuk veszne az első fejezetben. – Csak tegyem ide? – kérdezem élénken, egy „Dobd el és lépj olajra!” megoldásban reménykedve. A nő egy nemzetközileg ismert – és nem éppen bájos – mozdulattal kinyújtja felém az ujjait, ami azt akarja jelenteni: „Hozd már ide!” Átadom neki a zsákokat, és közben azon jár az eszem, eddig nem is tudtam, hogy az adományozási folyamatnak van egy elbírálási része is. A nő a szemem előtt kezdi el kihúzogatni a zacskókból a holmijaimat, megvetően beleszippant egy kardigánba, és megkérdezi: Dohányzik? Mielőtt még nemmel

válaszolhatnék, kétségbeesetten felsikolt, mintha legalábbis egy szaharai kaktusz méretű vibrátort talált volna, és annyit mond: Megleszünk ezek nélkül... – és a mutató- és hüvelykujja közé csippentve, karnyújtásnyira tőlem föl tart egy pár zoknit. Hm, a papucszoknim, talpán a mancsszerű kis tappancsokkal. Tuti, hogy valaki hálás lenne érte. Bár hozzátehetjük, hogy a használt zoknik után már tényleg csak a kukázás marad annak, akinek nincs elég pénze. Maradjunk annyiban, hogy egy jó cselekedet sem marad büntetlenül. Legszívesebben a képébe vágnám: „Ki maga, a Kizárólag Kézi Mosással Birodalom Hercegnője?” Ehelyett azonban csak dünnyögök valami „jaj, hogy kerülhettek ezek ide”-féleséget, és a vásárolgatást egy pár kabátzsebbe gyűrt zokni társaságában folytatom, miközben azt is megfogadom, hogy az idősek és csípős nyelvű képviselőik a jövőben rohadtul segíthetnek saját magukon. Olyan ruhára van szükségem, ami azt súgja: „felnőtt és mégis fiatalos”, „csini, de visszafogott” és „nem kurvás, de azért még készen áll a bevetésre”. Nem meglepő módon olyasmit keresni az erre szánható költségkeretemen belül, ami egyszerre: a) illik hozzám és b) megfelel hat egymásnak ellentmondó követelménynek, elég bonyolultnak ígérkezik. Eddig azt hittem, 40-es a méretem, és ehhez a tévképzethez továbbra is ragaszkodom, annak ellenére, hogy minden bizonyíték észak felé mutat. Illetve, a nagyon szűk ruhába szorult mellbimbók esetében északnyugat és délkelet felé. Ide-oda kajtatok a King Street ruhaüzletei között, amit egyébként is elárasztott a tömeg, mert szombat délután van, így hamar kikészülök és a sírás határára kerülök. Már csak egy választásom maradt, hozom meg a nagy döntést: felhívom Mindyt. Ő majd meghallgatja a problémát, és a megfelelő receptet fogja felírni nekem. – Már nem látod tisztán, hogy mi a cél, és nem is vagy a megfelelő döntési zónában. Menj valami puccosabb helyre, mint

a Reiss, és keress egy egyszerű, fekete koktélruhát. Vegyél eggyel nagyobbat, ha az jobban áll, tedd félre a büszkeségedet. Vedd meg, bármennyibe is kerül. Húzd fel a legmagasabb sarkút, amiben csak járni tudsz. Ennyi! – De akkor is feketében voltam, amikor legutóbb találkoztam Bennel. És a barátjával – tettem hozzá sietve. – Nem fog emlékezni rá, miben voltál, hacsak nem egy struccjelmez volt az. Bízz bennem! Az utasításait egyszerűnek és hatásosnak találom. Fel vagyok dobva, de ez csak addig tart, amíg haza nem érek, mert hamarosan rá kell jönnöm, hogy míg a próbafülke popvideoklipszerű világításában úgy néztem ki, mint a „szerelem rabja”, a fakó nappali fényben inkább úgy festek, mint egy „maffiaözvegy, aki mély gyászában fölfalta az összes tortellinit”. Megpróbálhatnék javítani a helyzeten, vagy ihatnék egy szíverősítő vodkát diétás kólával, amíg várom a taxit. Ez utóbbi jóval vonzóbb lehetőség, mint szenvedélyesen pucolgatni a szart. Eszembe jut Mindy bölcsességeinek egyik sora: „A szart nem tudod kipucolni, de megszórhatod csillámmal.” Egy vodka és egy kis extra smink mellett döntök. Közben megszállottan csak az jár a fejemben, vajon milyen lehet Olívia. Tudom, hogy szőke, legalábbis Ben telefonjának kijelzőjén szőkének tűnt. Ben mindig a feltűnő „K.O.”-kra hajtott; és semmi okom azt gondolni, hogy a nő, aki mellett megállapodott, másmilyen lenne. Úgy képzelem el, mint Patsy Kensitet az Eight Wonder-időszakból, aki úgy öltözködik, mint Betty Draper a Mad Men-ben. És úgy cseveg, mint Dorothy Parker... a franc* ba az egésszel! A legrosszabb már úgyis megtörtént. Ő nem én vagyok. A mai menü: Rachel szíve fasírttá zúzva, a tetején tojással tálalva.

27. Ben és Olívia egy Viktória korabeli ikerházban él, fehér homlokzattal és ragyogó királykék bejárati ajtóval, ami mellett gömb alakúra nyírt babérfa áll őrt négyszögletes, fekete kaspóba ültetve. Megrántom a rézcsengőt, és közben meghallom az ajtó mögül kiszűrődő beszélgetés neszeit. Végigsöpör rajtam az idegesség hulláma. Rhys már nincs többé mellettem. Nem is hittem, hogy ilyen magányos érzés szinglinek lenni. Bárcsak két vodkát ittam volna! Ben nyit ajtót, egy üveg bor van a kezében, aminek a tetejéből dugóhúzó áll ki. Krémszínű inget visel, a haja szélfútta, mintha csak egy katalógusból lépett volna elő. Ő és Olívia vasárnaponként biztosan hatalmas sétákat tesznek norvégmintás pulóverben és összeillő csokoládészínű kordnadrágban, miközben botokat dobálnak a kutyusnak, és hátravetett fejjel kacagnak. – Rachel! Szia! – hajol le Ben, hogy szemérmes puszit nyomjon az arcomra, mire én megmerevedek. – Elvehetem a kabátodat? Idétlen táncot lejtek, aminek a lépései abból állnak, hogy odaadom Bennek a bort, kicsomagolom magam a kabátomból, majd visszaveszem tőle az üveget, hogy meg tudja fogni a kabátomat. Miközben Ben felakasztja a kabátomat, így szól: – Ő Liv. Liv, Rachel. A szívem a torkomban dobog. Aprócska nő lép elő mosolyogva, hogy immáron másodjára megszabadítson a piámtól, amit a kezemben tartok. Talán ennyi szorongás után nem is olyan meglepő, hogy egy szimplán vonzó nő. Vékony szálú, kiskacsa színű szőke haj, tökéletesen ovális,

arany árnyalatú arc. A női tökéletesség valamiféle prototípusára számítottam, de Olívia csak úgy néz ki, mint aki Chanel No. 5 parfümöt izzad, szóval semmi meglepő. Ha egy tehén lettem volna – és nyilván nem vagyok az, de ha az lennék —, mármint fizikai értelemben, Olívia lenne a lehető legkevésbé biztos választás, amit Bentől vártam. Az egyetemi csajai általában dinamikus, egészségtől duzzadó, magas és izmos testalkatú lányok voltak, akiknek fülig ért a szájuk. Azok az ezer wattal izzó, eleven szépségek, amit körülbelül ugyanakkora sikerrel lehetett volna tagadni, mint hunyorgás nélkül közvetlenül a napba nézni. – Örülök, hogy megismerhetlek – mondja. – Én is örülök. Köszönöm a meghívást. – Gyere, köszönj be a többieknek, aztán hozok neked egy italt. Olíviát követve észreveszem, hogy testhezálló, ráncolt dzsörzéfelső és szűk, trapéz formájú, szürkés árnyalatú nadrág van rajta. Természetesen nem feketékkel összemosott balesetből származó szürke, hanem amit holdkőnek, grafitnak vagy palának szoktak hívni és párnázott vállfákról lóg a New York-i éjszakai klubok hangulatát idéző boltokban – ahová nem mertem bemenni ma délután, mert attól féltem, hogy seprűnyéllel kergetnek ki. Olyan egyszerű és mégis kifinomult, hogy az én izzadság-szagúan kacérnak mondható cuccomban egyszerre úgy érzem magam, mintha egy 80-as évekbeli instantkávé reklámból léptem volna elő. Olívia bevezet a nappaliba, amiből az ebédlő nyílik, és bemutat egy magas nőnek, akinek vanília és tejkaramella csíkokkal tarkított, melírozott haja van. Úgy fest, mintha ő viselné az irányító mezét a rivális iskola kosárlabdacsa' patában, és ha kinéz magának, hanyatt esel ijedtedben. A tekintetem a mellette álló férfira siklik, aki alacsonyabb, köpcösebb, és lazacszínű inget visel, ami különösen kiemeli arcának napbarnította vörösességét.

– Lucy, Matt, ő Rachel. És azt hiszem, Simonnal már találkoztál... Simon, aki éppen a könyvespolcot tanulmányozza, üdvözlésképpen felemeli a pezsgőspoharát, majd odaballag hozzánk. Most is úgy néz ki, mintha dolgozni indult volna. – Megkínálhatlak egy pezsgős koktéllal, Rachel? – kérdezi Olívia. – Igen, és el is fogadom – válaszolom a megfelelő, partihoz illő hangvételt célozva, de mellélövök, és leginkább tökfejnek érzem magam. – Nagyon bájos a házatok, Olívia. El sem hiszem, hogy csak nemrég költöztetek be. Ez tényleg egy korrekt felnőtt lakás, efelől semmi kétség. A zabkása színű szőnyeg puha és vastag a talpunk alatt, templomi gyertyák pislákolnak az eredeti, öblös kandallóban, és feketefehér, bekeretezett fényképek lógnak a falakon Barcelonáról, Berlinről, meg ahova csak az udvarlás időszakában romantikus kiruccanásokat tettek. A jelek szerint mesterien bántak a Nikonnal. – Ó, még minden szanaszét van, csak letekertük a világítást, hogy ne látszódjon – szól hátra Olívia, miközben kiugrik a konyhába. – Liv szerénykedik. Ahová lép, ott rend terem – szólal meg Ben valahonnan a sütő közeléből. Az asztalon művészien megkomponált türkiz szalvéták és vékony gyertyák sorakoznak, középen egy lepkeorchidea áll kavicsokkal teli csőben. A Bang & Olufsen lejátszóból valami „háttérzaj-chili-out-dub-vagy ilyesmi” szól. Ha Ben még csak most halad előre a ranglétrán, Olívia bizonyára elég nagymenő lehet, döntöm el, amikor körülnézek az arisztokratikus nyugalom és a diszkrét jólét légkörében. Eszembe jut a házunk Sale-ben, és rádöbbenek, hogy Ben és én teljesen különböző körökben mozgunk. A gondolataim elkalandoznak, és hirtelen rám tör, menynyire megnyugtatónak érezném, ha Rhys

mellettem lenne, de vajon megérné-e. Az biztos, hogy totál kiakadna Benék házának reklámszagú tökéletességétől, én pedig abban reménykednék, hogy nem iszik túl sokat ahhoz, hogy kellemetlenkedni kezdjen. Olívia visszatér, és egy pezsgőspoharat nyom a kezembe. Málnaszemek úszkálnak a buborékokban. – Mindenki megérkezett, Liv? – kérdezi Lucy. – Igen. – Oké, akkor mondanék egy kis tósztot. Liv és Ben! Isten hozott benneteket Manchesterben! – Egészségetekre! – motyogom, miközben koccintunk. – Egészségedre, Ben! – kiáltanak fel, mivel Ben még a konyhában van. Ez lenne mindenki? Hatan vagyunk, két pár és két szingli – Simont és engem össze akarnak hozni. Ez tehát nem csak megérzés, rettenetesen nyilvánvaló módon össze akarnak minket boronálni. Vajon Simon ugyanennyire kínosan érzi magát, amiért rá akarnak engem sózni? Lucy és Matt furcsán néznek rám. Az lesz a túlélési stratégiám, hogy úgy teszek, mintha tudomást se vennék róla. Mint általában. Kétségbeesetten Simonhoz lépek, arcomon vicsorgó mosollyal. – Hogy vagy? – Beszéltem Natalie-val, és mindenképpen akarja az interjút – mondja, én pedig hálás vagyok, hogy van valami közös témánk. – Remek. – Majd kereslek az időponttal kapcsolatban. Megfelel, ha a házában találkoztok? – Ideális. – Nem baj, ha én is ott leszek? – Ha nem gond, jobban örülnék, ha inkább nem. – Kösz. – Nem akarok udvariatlan lenni...

– Tényleg? Akkor ezt a megjegyzést milyen kategóriába sorolnád? Az arca meg se rezzen, én pedig akaratom ellenére felnevetek. – Ha te is ott ülsz velünk – magyarázom –, ideges lesz, és folyton téged fog figyelni, hogy egyetértesz-e, ettől pedig az egész mesterkéltté válik. Tudom, hogy ez egy nagy sztori, de Natalie Shale azért nem Barbra Streisand. Minden rendben lesz. – Végiggondolom – mondja mosolyogva Simon. – Ezek a feltételeim – teszem hozzá, abban bízva, hogy ez nem túl nagy pofátlanság. – Sok szerencsét ahhoz, hogy a te feltételeidre pedig vevők legyenek az országos lapok. Igazság szerint az országos lapok valószínűleg tőből harapnák le Simon kezét. Abból, amit Ben mondott róla, elég biztos vagyok abban, hogy Simon nem veszti el a humorát és kitart mellettem. – Mivel foglalkozol? – vág közbe Matt. – Bírósági tudósító vagyok a helyi lapnál. És te? – Menedzsment tanácsadás. Főként a legnagyobb tőzsdei cégeknek. Nem jut eszembe egyetlen újabb kérdés sem, ezért Matt közbeveti: – Mi volt a legnagyobb csibészség, amit egy vádlott elkövetett? – Ööö... Nagyobb csibészség, mint a sorozatgyilkosság? – Nem ilyesmi, hanem valami bizarr. Afféle huncutság. – Ti, ügyvédek ilyesmiből talán többet láttok nálam – fordulok Lucyhez. – A polgárjog a szakterületem, ahogy Livé is – közli Lucy. – Úgyhogy nem. Csak sövénykerítés és választófalak. – Mindenki üljön le – szólal meg Olívia, így mindannyian helyet foglalunk. Lucy és Matt leülnek egymással szemben, így – tekintve, hogy már csak ketten maradtunk – Simonnak és nekem nem marad más választásunk, mint hogy melléjük huppanjunk, ugyanúgy

egymással szemben. Miért nem figyelmeztetett Ben? Ez nem vall rá. Nem tudhatod többé, mi „vall rá”, emlékeztetem magam. A poharak megtelnek borral, én felhörpintem a koktélom maradékát, miközben saláta kerül elénk az asztalra. Próbálom felidézni, mivel is jár az udvarias bájosé vej, miközben igyekszem értelmet találni a „Ben és Olivia egyenlő Lucy és Matt mint barátok” egyenletben. A Bennel töltött közös életünk egyik csodálatos része volt az a radar, amellyel képesek voltunk azonnal kiszúrni, ki az, aki olyan, mint mi és ki nem. Mintha a barátságunkat ugyanazzal a szótárral, erkölcsi iránytűvel és térképpel felszerelkezve kötöttük volna, még ha az egyetem konkrét térképét csak nehezen tudtuk is megfejteni. A fordulat, aminek ma este szemtanúja vagyok, azt súgja – ahogy erre Caroline is rámutatott –, hogy Ben vagy megváltozott, vagy igyekszik jó házigazda és jó férj lenni. Pontosan tudom, hogy a kettő közül melyikben reménykedem. – Hogy boldogultok errefelé? – fordul Matt Olíviához. – Tetszik nektek a jó öreg Manchester? Matt menő, dél-manchesteries lazasággal elnyújtja a város nevét, amitől a hideg futkos a hátamon. – Bírom a Harvey Nickset – mondja Olívia, mire Lucy vihogni kezd. Mintha Manchester egy áruházláncnak köszönhetné a vonzerejét. – De tényleg. Olyan, mint London kicsiben. Sokkal inkább az, mint gondoltam. Hát, ez nem hangzik áradozásnak. Dicséretnek számít egyáltalán, ha azt mondjuk valamiről, hogy a kicsinyített mása annak, amit már megszoktunk? Na jó, csak akkor, ha valakinek a fenekéről beszélünk. – Tudjátok, Ben folyton arról beszélt, milyen csodálatos volt itt egyetemre járni.,. – folytatja. Jó Bennek. – Didsbury szupi – jegyzi meg Lucy,

– Igen, úgy tűnik, minden megvan itt. Lassan majd meg kell néznünk az iskolákat is – teszi hozzá szemérmesen Olívia, – Ó, csak nincs valami nagy híretek? – rezzen össze Lucy, és megragadja Olívia karját. Olyan nagyot harapok, hogy megsértem a szám belsejét. – Nem, csak előre gondolkodom – válaszolja Olívia, és Benre pillant, – Oóó... – gügyögi Lucy. Végtelenül szomorúnak érzem magam, és már enyhén részegnek is, és ez a kombináció katasztrófát sejtet. Bár, ahogy Benre nézek, neki sem ártana egy Heimlich-féle műfogás. – Ne szaladjunk ennyire előre! – szól a feleségéhez. – Egyelőre elég lesz egy kutya. Még csak most igyekszünk berendezkedni, ennyi az egész – fejezi be végül Ben az asztalhoz intézve a szavait. – Ne halogassátok, ha nem tudjátok, meddig fog tartani – javasolja Lucy. – Mi meddig is próbálkoztunk Milesnál? – Tizennyolc hónapig – vágja rá Matt. – Pedig minden éjjel tisztességesen megdolgoztunk érte – teszi hozzá Lucy. Hirtelen a világ legérdekfeszítőbb kérdésének találom, hogy ez vajon tényleg cikória-e a salátámban. – Olvastam a minap a Daily Mailben egy cikket valami termékenységi szakértőtől – folytatja Lucy. – Szerinte az embernek harmincnégy éves korára be kell fejeznie a családalapítást. Hány gyereket akartok, Liv? – Hármat. Két lányt és egy fiút. Ben hangosan kifújja a levegőt. – Nem rendelheted meg őket a neten... – És hány éves is vagy? Harmincegy? El kell kezdenetek, most rögtön! – jelenti ki Lucy, miközben vihogva rácsap az asztalra. – Remélem, azért nem most rögtön – jegyzi meg szárazon Simon, én pedig felnevetek.

– Ne idegesítsd ezzel, Lucy! – szólal meg Ben enyhe feszültséggel a hangjában, amiről Lucy nyilvánvalóan tudomást sem vesz. – Ugyan már, Ben! – hízeleg Lucy. – Amit egy hölgy nagyon akar, azt jobb, ha meg is kapja. A kis gnómok nagyon szórakoztatóak! Erre körbe kell néznem a szobában némi megerősítést keresve. Jól hallottam, tényleg azt mondta: gnómok? – Már ha nem gyanakodtok arra, hogy Ben vaktölténnyel tüzel – mondja Matt elég komolyan ahhoz, hogy Ben arcára kiüljön: „Ez nem lehet igaz!” Ez igen! Matt és Lucy gyereke, az lehet ám a képlet. Matt és Lucy a négyzeten. – Nyugi, majd csak belelkesedik ő is – veregeti meg Olívia Ben karját. Ben úgy fest, mint aki kísértetet látott, és nagyot kortyol a poharából. – És mi a helyzet veled, Rachel? – kérdezi Olívia, mire minden szem rám szegeződik. – Szeretnél majd gyerekeket? – Oööö! – Egy hatalmas kupac zöld leveles izé tart éppen félúton a szám felé, amit kénytelen vagyok villástul visszaejteni a tányér szélére, hogy ne nézzek ki úgy, mint az egyik gorilla a ködben, akinek a táplálkozását öt Diane Fossey tanulmányozza éppen. – Hát, jelenleg nem ez. a legfontosabb napirendi pont nálam, de igen. Miért is ne? Ha találok valakit, aki az apjuk lehet. Kínos csönd következik, ami különösen azért kínos, mert Ben és Olívia kerítősdit játszanak. Folytatom a csacsogást: – És azt mondom, ne törődj a termékenységi szakértőkkel. Az a munkájuk, hogy azt sulykolják, gyerünk, csináljunk gyerekeket. Biztos vagyok benne, hogy egy májspecialista azt mondaná, soha ne igyuk mattrészegre magunkat, a kardiológus meg azt, hogy ne főzzünk vajjal.

Újabb kongó csönd. Talán még feltűnőbb, mint az előbb. Ben bátorítóan rám mosolyog. Nem csoda: végre nem ő, hanem én vagyok terítéken. – Te gyakran iszod mattrészegre magad? – kérdezi Matt, mintegy mellékesen, miközben valami salátaszerűséget kerget a tányérján. – Nem. Mármint nem gurítok le üvegszám almás vodkákat, hogy aztán háborús emlékműveket vizeljek oldalba. Bár általában nem szoktam számolgatni a megengedett alkoholmennyiséget a poharamban. De ez normális, nem igaz? – Nem, ha az embernek gyerekei vannak – közli velem Lucy. – Az természetes, a sok éjszakázás satöbbi – sajnálkozom. – És Miles már majdnem négyéves, nem szeretném, ha a közelünkben lenne, miközben részegek vagyunk. – Nos, az szerintem sem jó ötlet – helyeselek. – Piálni az ő korában... Lucy felegyenesedik, és zavartan pislog. – Már nem szopik, szilárd táplálékot fogyaszt. Hároméves. – Ööö, igen. Úgy értettem,.. – próbálom menteni a helyzetet. Lucy Olíviához fordul, és azt mondja: – Ó, istenem! Nem is meséltem neked: végre megkaptuk a nyaraló kulcsát! Kotorászni kezd a táskájában, és előszed néhány fényképet, amit Olívia és Ben orra alá dug, akiket a jelek szerint borzasztóan érdekel a ház. Nem úgy tűnik, hogy a képek valaha is eljutnak az asztal hozzánk eső felére. – Attól tartok, rossz volta közönség az utolsó poénodhoz – súgja oda nekem Simon, és megtölti a hirtelen szinte teljesen kiürült borospoharamat. – Valami rosszat mondtam? – suttogom vissza. – Egyáltalán nem. Már vártam, hogy egy reflektorral átvilágítják a spermáim mozgékonyságát. – Lenéz. – Katasztrófa elhárítva, fiúk!

Mintha megint az iskolában lennék, és a hátsó padban vihogok. Amikor a nevetésünk alábbhagy, észrevesszük, hogy a többiek érdeklődve néznek ránk az asztal mellől.

28. Kijelenthetjük, hogy Matt és Lucy minden számban magasan nyeri az est versenyét. Úgy tűnik, minden témakörben – munka, család, nyaralás, otthon – léteznek helyes és helytelen válaszok. Gyorsan rájönnek, hogy az én válaszaim bénák, így már cseppet sem érdeklem őket. Még soha nem síeltem, és nem aggódtam azon, melyik családi kombinak a legelőnyösebb a fogyasztása, nem ettem még Michelin-csillagos helyeken, és nincs határozott véleményem a pártok adócsökkentési politikájára vonatkozóan. A szobát betölti az öntömjénezés fojtogató füstje. Olyan fárasztónak tűnik ilyen céltudatosnak lenni. Eltűnődöm, vajon hol ér véget ez a játék. Majd amikor egy idősek otthonában fekszenek, és azon versengenek, melyiküknek van a legnagyobb nyakba akasztható nővérhívója? Őszintén remélem, hogy Lucy és Matt azon kevesek közé tartoznak, akiket Ben és Olívia errefelé ismer, ezért a kedvükért erőt vesznek magukon. Minden Olíviával kapcsolatos benyomásom azt súgja, rendes lány, csak Lucy közelében valahogy ellucyesedik. Ben csöndes, talán kissé levert is. Miután Benék tálalják a főételt, amit elfogyasztunk, és az asztalt is leszedik, kisomfordálok a mosdóba. – Használd az alsó szinten lévőt. A konyha előtt, balra – mondja Olívia. A mosdó ugyanolyan makulátlan, mint az otthonuk többi része. Belém nyilall a saját otthontalanságom felett érzett fájdalmam. Sale nem az otthonom többé, és Rupa palotája sem az. Éppen a kezemet mosom valami illatos folyadékkal, amit egy fehér, porcelán folyékonyszappan-adagolóból nyomok a tenyerembe, amikor meglepetten hallom Ben és Olívia fojtott beszélgetését. Az edény csörömpölésből ítélve az eszmecsere a

mosogató fölött zajlik. A hangnemből arra tippelek, hogy azt hiszik: senki nem hallja őket. Gondolom, még nem ismerték ki új otthonuk akusztikai jellemzőit. Egy röpke vita után, ami arról szól, hogyan pakolják a leghatékonyabban egymásra a tányérokat, Olívia azt suttogja: – Rachel nagyon helyes. Ben válaszol: – Igen, az. Szünet. – És csinos – teszi hozzá Olívia. Ben kétértelmű hangot hallat. – Azért a semmitmondó egy kissé túlzás volt tőled. Erre a szó szoros értelmében kapkodni kezdem a levegőt. Belenézek a tükörbe. Semmitmondó, enyhén véreres szempár egy semmitmondó arc közepén. Arra gondolok: te kérted ezt. Te kerested, te könyörögted ki, tudtad, hogy ez lesz, és ez is lett. És képzeld csak, a helyzet az, hogy rosszul vagy tőle. Ész nélkül újra mosni kezdem a kezem. – Tudod, hogy rá se nézek másra, drágám – közli Ben túlzó lovagiassággal, mire Olívia felhorkan. – Simon nagyon lelkes – jegyzi meg Liv. – Szerintem jól halad a dolog. – Jaj, Liv, ne erőltesd, jó? – Nem erőltetem! – Rachelnek nemrég ért véget egy hosszú kapcsolata, még sebezhető. – Jegyben jártak? – Igen. Komoly volt a dolog – folytatja Ben. – Évekig együtt volt Rhysszel. Már akkor is vele járt, amikor megismertem. – Akkor talán pont egy kis flörtre van szüksége. – Miért kell nektek nőknek mindenbe beleavatkoznotok?

29. Túl vagyunk két fogáson, és a pia is megtette a hatását. Lucy egyre hangosabban vihog, Matt anekdotái pedig egyre merészebbé válnak. Simon ellazult, de még nem remeg a kezében a pohár, úgyhogy nem is látszik rajta semmi. Engem figyel, ahogy felemelem a szalvétámat, visszaülök a székre, és újratölti a poharamat. Olyan üresnek érzem magam, szeretném, ha megtelnék valamivel – talán az alkohol is megteszi. Egy vita végére érkezem, ami arról szól, mi a legmegfelelőbb életkor a házassághoz. (Egészen véletlenül nem éppen az, amikor Lucy és Matt egybekeltek?) – Akkor te házasságellenes vagy? – kérdezi Lucy Simontól, és illedelmesen a szája elé teszi a kezét, miközben csuklik egyet. – Nem vagy házasságellenes, csak még nem találkoztál a megfelelő nővel, nem igaz? – jegyzi meg Olívia. Rám pillant. Jézus! Ezt az én érdekemben mondta. – Önmagában nem vagyok házasságellenes, csak a legtöbb házasság ellen vagyok – közli Simon, – Azok ellen az érvek ellen, amelyek miatt az emberek általában összeházasodnak. – Mint az igaz szerelem? – kérdezi Lucy. – A legtöbb ember nem azzal házasodik össze, akit a legjobban szeret, hanem azzal, akivel éppen együtt van, amikor betölti a harmincat – válaszolja Simon. – A jelenlévők, természetesen kivételek. A „jelenlévők kivételek” elegánsan sértő kifejezés, gondolom magamban, ami igazából azt jelenti, „különösen a jelenlévőkre érvényes”. Egy szinten van a „már megbocsáss”-sal, ami annyit tesz: „most megkapod a magadét”. – Ezt hallgasd meg, Simon szerint mindenki azzal házasodik össze, akivel harmincéves korában együtt jár, és a szerelemnek ehhez semmi köze – foglalja össze Olívia, megrángatva Ben

ingujját, aki visszaül közénk, miután kiosztotta a desszertes tányérjainkat. – Nem állítottam, hogy a szerelemnek ehhez semmi köze – fonja keresztbe Simon a karját. – Látjátok, így lehet egy problémát megvitatni nőkkel. Azonnal sipítozni kezdenek. Vajon a legtöbb ember azt gondolja, amikor összeköti valakivel az életét, hogy „ez az ember a végzetem”, vagy inkább azt: „Semmi kedvem erőt venni magamon és körülnézni, mi van odakint, ritkul a haj, nő a derékbőség, és végül is szeretjük egymást, nem igaz?” – Még ha erre gondolva nősülsz is meg, nem arról szól-e az egész, hogy tiszteletben tartod az esküdet? – kérdezi Ben. – Hékás!. – csap rá Olívia a karjára. – Természetesen nem azt mondom, hogy én így gondoltam, csak elméletben vetem fel, hogy talán a motivációnál többet számít az elhatározás. – Minden párkapcsolat az időzítésen múlik – állapítom meg, szándékosan csak Simonra nézve. – Szerintem is – helyesel. – Tisztázzuk csak ezt! – szólal meg Matt tanácsadói üzemmódra kapcsolva, mintha túl sokat kellene fizetnie egy nagykereskedőnek a fénymásoló tintapatronért, és most a hibát keresgélné a számlán. – Mégis mi a baj azzal, ha az ember megállapodik anélkül, hogy tenne némi erőfeszítést, hogy „körülnézzen, mi van odakint”? Honnan tudod, hogy van jobb odakint? Simon megvonja a vállát. – Nem tudhatod, ha nem nézed meg. Én olyan életet akarok élni, amit én választok, ahelyett, hogy hagynám, hogy az élet válasszon engem. Csak ennyit akarok mondani. Ne tedd a „helyes dolgot” csak azért, hogy megjutalmazz valakit a szolgálataiért, ha már kinőttél belőle. Merj nagyot álmodni! Matt szeme szinte teljesen eltűnik, ahogy hunyorog.

– Még akkor is eldobnál egy stabil kapcsolatot, ha gyerekeket akarsz, és ketyeg az óra? – Stabil? A stabilitás csak a polcoknál fontos! – közli Simon, aki láthatóan lubickol a megbotránkoztató realista szerepében. Lucy és Matt elborzadva néznek rá. – De ez akkor azt jelenti, hogy te hiszel a Nagy Ő-ben? – kérdezi Lucy az utolsó szalmaszálba kapaszkodva. – Nem, édesem. Radikális realista vagyok. Vagy, ahogy én hívom magam, felnőtt ember. – De ki az a hölgy, aki után kutatsz, ha nem a Nagy O? – ragaszkodik Lucy az igazához. – Úgy tűnik, összekevered a romantikus vígjátékok reklámkampányát a tudományosan bizonyított tényekkel – mondja Simon, én pedig minden akaratom ellenére felnevetek. – Ezen meg mi olyan mulatságos, Woodford? – szólít meg Ben az asztal túlsó végéről, arra kényszerítve, hogy a szemébe nézzek, a „semmitmondó” óta először. – Csak Simon egy lézer élességével látja a dolgokat, igazi szarkasztikus ügyvéd. – Intek a kezemmel. – Folytasd csak! Éppen ott tartottál, hogy a Nagy Ő. – Szerinted nem létezik? – követeli Lucy. Simon felsóhajt. – Létezik a Földön élő embereknek egy bizonyos százaléka, akikkel meglehetősen boldogok lehetünk. A Nagy Ő-re valójában úgy egy a hatezerhez az esély. És akkor már minden csak azon múlik, hogy kivel kereszteződnek az útjaink és mikor. Még abban a középső életszakaszban érdemes, amikor képesek vagyunk uralni a húgyhólyagunkat és a beleinket. A hatmilliárdból a nulla egész nulla, nulla, nulla, nulla ki tudja hány százalék klubjába tartozni még mindig igen elismerő hely. És bármelyik nő, aki ezt képtelen megérteni, elég keveset konyít a matematikához. – Vagy vajmi keveset konyít ahhoz, milyen szerencsés is, hogy a te hatezres klubodban lehet – állapítom meg.

Próbálom tőrbe csalni Simont. Ő ezt cinkosságként értelmezi. – Természetesen – nyugtázza, és rám kacsint. Elkapom Lucy forrongó pillantását, aki a megjegyzésemet a női nem elárulásaként értelmezi. Van egy olyan érzésem, hogy elég sok gondolat keringhet a feje fölött olyan távolságban, ami még nem kuszálja össze a frizuráját. – Azt hiszem, kijelenthetjük, hogy ezzel most elástad magad a jelenlévők körében, nem igaz? – kérdezi Ben. – Nem vagytok egyéb, mint egy rakás cinikus ember – válaszolja Simon. – Ez az egész valójában kétségbeesett kiáltás a romantikáért. – Én nem hinném, hogy amit itt levezettél nekünk, az a romantikáról szólna – állapítja meg Ben fanyarul. – Előbb-utóbb mindenkinél megfakul az újdonság varázsa. Nagyobb esélyed van a boldogságra olyasvalakivel, akit jól ismersz, mint egy elérhetetlen álomképpel, amit piedesztálra emelsz és makacsul kergeted. A szerelem első látásra és az efféle dolgok csak egy rakás sületlenség. Pusztán a képzelőerőd borzongása, amint az agyad hiányzó információit próbálja kiegészíteni. Ez az a pillanat, amikor mindenkiből lehet akárki. Ám hamar elmúlik. És csak annál rosszabb lesz, mert a csalódást eleve belekódoltad a rendszerbe. Képtelen vagyok levenni a szememet Benről, ő pedig érzi ezt, és félrekapja a tekintetét. – Ha az embernek magas elvárásai vannak, még nem jelenti azt, hogy soha nem elégszünk meg, csak annyit, hogy elég ritkán, Benji. – Simon hangja alig érezhetően rideggé vált. Most már nem Lucy az egyetlen, akinek homályos gondolatok zümmögnek a feje körül. Sürgető késztetést érzek, hogy megtörjem a beálló csöndet. – Van itt valami, amit nem értek. Egy házasság, amelyben őrülten szerelmes vagy addig, amíg az érzés tart, majd mindenki megy a maga külön útján, tönkrement házasságnak számít. Ám

évtizedekig élhetsz együtt valakivel nagy szenvedések közepette, az hivatalosan mégis sikeres házasságnak számít, mert kitartasz a másik mellett. Senki nem mondaná egy özvegyre, hogy zátonyra futott a házassága. – Mert az előzetes szándékok szerint egy házasság a sírig tart. Magától értetődően akkor számít tönkrementnek a házasságod, ha külön, de mindketten életben vagytok – néz rám Ben hűvösen. – Vagy ha az egyikőtök megöli a másikat. – Nos, rendben, de a kritériumoknak akkor sem kéne ilyen szigorúnak lenniük. „Sikeres egy bizonyos ideig”, ahelyett, hogy tönkrement. És talán a „kitartó” találóbb kifejezés lenne a sikeresnél azok számára, akik együtt maradnak, pedig nem boldogok. – Te jó ég! – horkan föl Simon. – Te is azok közé tartozol, akik szerint a versenysportokat ki kéne tiltani a sportnapokról, nem igaz? – Én azok közé az emberek közé tartozom, akik szerint a sportnapokat be kéne tiltani úgy, ahogy vannak, – Biztos, hogy nem azért irritál a házasság, mert többé már nem mész férjhez? – kérdezi Lucy, és ezzel elég bénán a tudtomra adja, hogy a „semmitmondó” nem az egyetlen rám vonatkozó információ, ami a társaságban terjeng. Ettől elakad a szavam. Ez már túl sok, még a véralkoholszintemhez képest is, – Engem nem irritál a házasság – jegyzem meg halkan. – Ki kér kávét? – szólal meg könnyed hangon Ben.

30. Másnap egy fontos és sokkal kevésbé idegőrlő társasági esemény vár rám: sült húst készítek a három legjobb barátomnak. Általában nem venném a fáradságot, hogy répát pucolgassak, amikor olajszagú is lehetek egy vendéglőben, de a vacsora eszembe juttatta, milyen boldog is vagyok, hogy vannak olyan barátaim, akik: a) nem Lucy, b) nem Matt. Rupa rezidenciája első ránézésre elég jól felszereltnek tűnt, ami elsősorban a hatalmas, profi, tűzhelynek köszönhető. Alaposabb vizsgálat után azonban kiderül, hogy ez a lakás pontosan olyan, mint azok az ultramenő modern hotelek, ahol a szekrény olyan miniatűr, hogy még a pipere táskád se fér be. Ahogy kipakolom a pultra a Tesco Expresszből hazacipelt hozzávalókat, az egész úgy fest, mint egy iskolai szüreti fesztivál. Miközben a serpenyők fölött izzadok, nyitogatom és csukogatom a sütőajtót, és azt kívánom, bárcsak olyan színe lenne a csirkének, mint Olíviának, és nem olyan, mint nekem, lelki szemeim előtt megjelenik Ben felesége, ahogy aranykerekeken gördülő bársonyfelhőn lebeg. Ő bezzeg egyetlen verejtékcseppet sem ejtett, amikor tegnap este hat embernek adott vacsorát, és mindent olyan magabiztos lendülettel csinált. Amikor én főzök másoknak, idegesen figyelem, ahogy rágni kezdenek, lélekben felkészülve arra, hogy szabadkoznom kell majd. És képtelen vagyok végigcsinálni stressz nélkül. (Csak dobj az asztal közepére egy „mindentbele” tésztát, és hívj át mindenkit, hogy vesse rá magát, mi is lehetne ennél egyszerűbb? A VENDÉGLŐ! Rupa fröccsöntött üvegfalán véletlenül megpillantom feldúlt ábrázatom szellemképét, és arra gondolok, hogy olyan, mintha Olívia és én két különböző fajhoz tartoznánk, nem ugyanahhoz a nemhez.

A konyha felszereltségéhez képest meglepő módon Rupa étkészlete eléggé extravagáns: fehér, négyszögletes, a szélén ezüstlevelekkel, úgyhogy a terítés nagyon egyszerű, viszont nincsenek konyhai eszközök, és a sajátom nagy részét otthagytam Rhysnek. Amikor Caroline megérkezik, vissza kell rohannom a konyhába, hogy egy kenyérvágó késsel megkeverjem a répát, majd egy evőpálcikával ellenőrizzem, hogy megpuhult-e a csirke. – Fantasztikus egy igazi szakembert látni munka közben a természetes közegében! – viccelődik, – Mintha csak Heston Blumenthal gasztronómiai laboratóriuma lenne. Odanézz, hogy habzik! Rávetem magam az edényre, épp mielőtt még kifutna belőle a víz. – Hálátlan szuka! – Haha! Megvárjuk, hátha Ivor abban a nevetséges vasutas sapkában jön. Mert akkor lesz miben tálalni a krumplipürét. Gúnyos kacajt hallat, majd a pulton lévő tálkából felkap egy méregzöld olívabogyót, ami eltűnik rúzsos ajka ragacsos oválisában. Ugye tudjuk, van az, hogy vasárnap mindenki egy kicsit kevésbé szorító nadrágot húz fel, és zsíros lófarokba köti a haját, ha olyanok között van, akiket jól ismer és szeret? Nos, Caroline nem ilyen. – Egészségedre! – tartja fel a borospoharát, és nagyot kortyol. – De jó egy kicsit kiszabadulni a házból! – Hátraveti a fejét, és lehunyja a szemét. – Graeme is átjöhetett volna – mondom, és titokban örülök, hogy nem jött. Mindig olyan ideges, ha kiteszi a lábát otthonról. Fel-alá kószál a berendezést vizslatva, és hiba után kutat. Nem mintha bármi baj lenne Graeme-mel, és nyilvánvalóan remekül illenek egymáshoz Caroline-nal. Csak éppen a barátnőm azon részeihez passzol, ami a legkevésbé sem hasonlít rám. Jóindulatú értetlenséggel szemléljük a másik szerepét Caroline életében, azon tanakodva, vajon mit láthat Caroline a másikban.

Caroline szeme kinyílik. – Mostanában annyira nyavalygós. Elárasztja a munka. Minden idejét a dolgozószobában tölti, vagy fel-alá sétálgat a telefonnal a fülén. Láttam a kert végében, éppen beszélni próbált valakivel, miközben a füvet nyírta. Le kellett állítanom, mielőtt még levágott lábujjakat találunk a fűben. – Nagyon... komolyan veszi a munkáját – bólogatok, – Tudom. Néha eltűnődöm rajta, vajon tudunk-e egyáltalán lassítani. Megvan a nagy ház, a kocsi, a nyaralás. Ám minden, amit jelenleg megosztunk egymással, kimerül az esti hírekben és a Waitrose kétszemélyes thai vacsorájában. Én felkészültem rá, hogy egy kicsit visszavegyek. Caroline és Graeme megegyeztek, hogy jövőre megpróbálkoznak egy babával. Mint két ultra-túlszervezett vezető, tervet dolgoztak ki. – Nos, mindenképpen lassítania kell, ha terhes leszel. Caroline erre szkeptikusan felhorkan. – Kérdezhetek valamit, Rach? Valami személyes jellegűt? Még néhányszor megforgatom a tepsiben a sült krumplit, majd visszadugom a sütőbe, felkapom a poharamat, és elszántan kijelentem: – Igen. Igazán jó érzés ismét olyanok között lenni, akik úgy gondolják, illik engedélyt kérniük, mielőtt valami személyes kérdéssel hozakodnak elő. – Milyen volt Rhysszel, mármint a hálószobában? – Ööö... – Nyugi, nem kell válaszolnod. – Nem, nem. Hát, elment. Kicsit megszokásszagú. Általában Rhys egy, a srácokkal töltött este után bemászott mellém az ágyba, bűzlött a cigitől, amit elvileg többé már nem szívott, és a fülembe súgta: „Nem volna ellenedre egy kis dugás?” Mire én persze azt válaszoltam: „A helyes szó ellenedre.”

– Hát, ez nagyszerű! – forgatja a szemét Caroline. – Tudod, szakítottunk – emlékeztetem. – Tudom! Éppen ezért forgatom a szemem. A pár, amelyik szétment, többet csinálta, mint én és Gray. – Caroline, Rhys és én nem a szex vagy a szex hiánya miatt szakítottunk. – Tudom. – Igazgatni kezdi a laza, finom kötésű kardigánja mandzsettáját. – Mostanában Gray szexuális étvágya leginkább egy pandáéhoz hasonlít. – Az nagy vagy kevés? – Hát, az állatkertek általában Kínából hoznak nekik párt, és bekerül a hírekbe, ha az egyikük teherbe esik. Szerinted? – Aha. Értem. Nos, ez olyan hullámzó dolog, majd visszatér. Caroline bólint, és vesz egy újabb olajbogyót. A csengő hangja szakít félbe minket. Üdvözlöm Mindyt és Ivort, és töltök nekik is egy pohár bort. – Rachel új életére! – mondja Mindy, és miközben koccintunk, eszembe jut, hogy hasonló köszöntő hangzott el Ben és Olívia házában is. Amióta találkoztam Olíviával, szinte alig gondolkoztam el azon, hogy mennyire irigylem őt. Nem mintha nem irigyelném, de ha egyszer elkezdeném, soha nem hagynám abba. Csak őrlődnék magamban, aztán felmorzsolódnék, mint mészkő a savas esőtől. Bár elég nagy szégyen, hogy nincs jobb humorérzéke, mivel Bennek még mindig ugyanolyan jó, mint régen. Amikor Lucy arról fecsegett, hogy a gyereke talán hiperaktív, és Simon megjegyezte: „Nem adna belőle egy kicsit? Nagykeráron?”, Ben és én nevettünk, Olívia pedig csak ráncolta azt a bájos kis orrát. Szerintem Bennek ki kellett volna várnia, amíg szembejön egy bájos kis orr és némi szellemesség. Bár mindenkinek meg kell innia még egy pohár bort azon kívül, amit terveztem, az étel végül elkészül, talán még

fogyasztásra is alkalmas, a tálalóedényeket pedig a konyhapultra tesszük, így mind elférünk Rupa aprócska ebédlőasztala körül. – Mesélj a randiről, Mindy! – kérem, amikor minden tányér megtelik. – Igazán vicces volt – kezdi Mindy. – Csütörtökön azt az új éttermet próbáljuk ki a Deansgate-en. Jake éppen a mesterszakot végzi nemzetközi kapcsolatokból, úgyhogy sokat beszélgettünk az üzletről. – Talán adhatnál neki valamilyen hétvégi munkát – ajánlja Ivor. – Én legalább randizom, Ivor, akár emlékszik a partnerem John Major kormányzására, akár nem. Ivor erre felmordul, és bekap egy újabb krumplit. – Ó, és milyen volt a tegnapi vacsora? – kérdezi tőlem Caroline. – Jó. Ami a felszínes bájcsevegést illeti, kicsit kijöttem a gyakorlatból, de azt hiszem, azért sikerült átvergődnöm rajta. – Ugyan már! De milyen Ben felesége? – Gyönyörű... – Természetesen – nyugtázza Caroline. Hát, nem egészen természetes, a jelek szerint le-le szokott ruccanni a kriptastrandra, hogy egy kis kék UV-fényt szedjen magára, jut eszembe, mielőtt sikerülne elhessegetnem a gondolatot. – És kedves. Nem tudtam sokat beszélgetni vele, ott volt még néhány barátjuk. Na, nekik aztán elég jól ment a csevegés. Röviden vázolom a csecsemős vitát, meg a többit. – Ben felesége megkérdezte tőled, akarsz-e gyereket? – kérdezi Mindy, – Igen. – Ez gáz. – Tényleg?

– Igen, nem kérdezünk ilyesmit valakitől, aki éppen szakított a vőlegényével, nem igaz? Elvégre az is lehet, hogy az egész szakítás hátterében valami nőgyógyászati probléma áll. Ivor fojtott morgást hallat. – Mi van? – förmed rá Mindy. – Komolyan beszélek. Mi lett volna, ha Rachel azt válaszolja: „Sajnos belül nincs minden rendben” vagy „Méhnyak-elégtelenségben szenvedek”. Akkor mit tettek volna? Majdnem kiköpöm a kelbimbómat. – Azt kívánták volna, bárcsak szóba se került volna ez az egész, akárcsak most én – válaszolja Ivor. – Van olyan, hogy méhnyak-elégtelenség, a nagynénémnek is volt! Amikor az unokatesómmal, Ruksheennel volt terhes. Három hónapig ágyban kellett feküdnie. Nem érte meg a szenvedést, annyit mondhatok. Ruksheen egy gusztustalan kis cafka. – Elképesztő – állapítja meg Ivor. – Mi? – Rachel vacsorameghívásától eljutni egy rokon puncijáig egyetlen zökkenőmentes ugrással! – Kösz, hogy aggódtok miattam – közlöm, amikor a nevetésem alábbhagy. – Az emberek visszaélnek a humorérzékeddel – köti az ebet a karóhoz Mindy. – És te hogy vagy? – fordulok Ivorhoz. – Kösz, megvagyok. Katya végre elköltözik, hivatalosan is bejelentette. Dél-Afrikába utazik, a hó végéig lelép. – Ding-dong! A vega boszorkának annyi – közli Mindy, és lesimítja a pávakék szoknyát a lábán. – Á, annyira azért nem rossz, tényleg – mondja Ivor, és megdörzsöli az egyik szemét. – Ó, Ivor! – visít fel Mindy. – Hányszor hallottuk tőled, hogy Katya így, meg Katya úgy? „Katya kidobta a minikolbászaimat a

szemetesbe!”; „Katya felszögelt egy afrikai termékenységszimbólumot a falra, és most hatalmas lyuk tátong a vakolatban!”; „Katya rávett, hogy nézzek meg egy állatvédő videót az ocelottenyésztésről, és egy hétig nem tudtam aludni!” – Nem hiszem, hogy egy hetet mondtam – motyogja Ivor Caroline-ra és rám pillantva. – És most, hogy elmegy, annyira azért már nem is rossz. Micsoda pipogya alak vagy, – Csak annyit akarok mondani, hogy sokkal könnyebb őt elviselni, ha az ember látja a végét. – Ez a vég már korábban is eljöhetett volna, ha... – Mindy abbahagyja, amikor meglátja, hogy Ivor az egyik kezével egy fecsegő bábfigurát utánoz. – Akkor ezután is fogsz találkozni Bennel és a feleségével? – kérdezi Caroline. Nehéz kérdés. Ideje kijátszanom az aduászt. – Talán. Randim van Simonnal. – Azzal a Simonnal, akivel én is találkoztam? – Aha. Ben ügyvéd barátjával – teszem hozzá Mindy és Ivor kedvéért. – Ez nagyszerű! És mi vett rá, hogy meggondold magad? – kérdezi Caroline, és majdnem leejti az evőeszközt a meglepetéstől. Attól tartok, leginkább pont ez a reakció volt az, ami miatt meggondoltam magam. Ha mindenki azt figyeli, mi történik Simonnal, senki sem boncolgatja a létezésem egyéb területeit. Elterelés. A következő trükkömhöz szükségem van egy segítőre is. – A kalandvágy – vetem fel bizonytalanul. – Ez remek, Rach! – Milyen? – kérdezi Mindy.

– Igen, kérnénk az alapinfókat, hány kilóval tud fekve nyomni, és ki játszaná a róla szóló filmben? – hadarja Ivor Mindyt bámulva. – Magas, szőke, sznob, magabiztos, és jó a szurkálódó megjegyzésekben. Oöö, Christian Bale egy alapos szőkítés után? Rupert Penry Jones egy tévés adaptációban? – Nagy fogás – állapítja meg Caroline, egy hatalmas falat sült csirke mögül. Vajon tényleg meg akarom fogni Simont? Elég biztos vagyok benne, hogy nem. – Tudom, hogy még túl korai, de meg kell ragadni a lehetőségeket – teszi hozzá Caroline, miután lenyeli a falatot. – Igen, én is erre gondoltam. – Valójában egyáltalán nem gondoltam erre az egészre. Eszembe jut, hogyan ragadta meg Simon a könyökömet bűcsúzás után, miközben azt motyogta: „Találkozunk még?” Az igen tűnt az egyetlen udvarias válasznak. És egy cseppet hízelgő is volt, hogy valaki, aki lenyomta azt a „csak a legeslegjobbat akarom” dumát, utánam caplat, még akkor is, ha nagyon remélem, hogy annak az ocsmány elméletnek a nagy része csak szájhősködés. – És mikor kerül sor a randira? – Nem tudom. Megkérdezett, aztán azt mondta, majd hív. Továbbra is úgy gondolom, hogy mi ketten rettentően valószerűtlen párost alkotnánk, de nem árt megbizonyosodni róla. – Hz a helyes hozzáállás! – kortyol Caroline elégedetten a poharából, és helyeslőén körbenéz a helyiségben. – Tudjátok, ez a hely majdnem megéri ezt a pénzt. Nem egészen, de majdnem. Még akkor is, ha Rupa konyhaszekrényei olyan felszereltséggel rendelkeznek, mint a kollégiumi konyhánk. – Most van itt az ideje annak, hogy megkérdezzem: miért van a szósz egy vázában? – szólal meg Ivor.

31. A pénznyelő telefon nem az első jele volt annak, hogy a főbérlőnk egy dél-manchesteri Fagin. A fallowfieldi házunkat háromszobásként hirdették – Ivor nem volt még velünk, mert egy évet távol maradt, hogy szakmai gyakorlatot szerezzen. Miután körbevezetett minket, Caroline megkérdezte a főbérlőtől: – És itt mi van? – miközben próbálta kinyitni az egyik földszinti ajtót. A főbérlő olyan ideges lett, mintha Caroline egy ifjú menyasszony lenne, aki megpróbál behatolni a Kékszakállú herceg várába. – Ez Derek szobája – közölte, mintha minden albérlettel együtt járna egy Derek is. – ő itt marad. Ezért olyan alacsony az ár. Mindhárman egymásra néztünk. Azért annyira nem alacsony. – Derek! – kopogtatott a háziúr az ajtón. Derek előbukkant – igénytelen, behemót figura volt és motyogott valami sziafélét. Asztrofizika posztgraduális képzésre járt, ami elvileg azt indokolta, hogy miért tart teleszkópot az ablakpárkányán. Kimentettük magunkat, és azonnal leléptünk, hogy a legközelebbi kávézóban megnyugtassuk egymást három tejeskávé fölött: szó sem lehet arról, hogy beköltözzünk egy olyan házba, amihez egy magányos, állandó bérlő is jár. Az újabb tejeskávé és répatorta felett viszont már arra terelődött a szó, hogy milyen tágasak is a szobák, hány dohos sorházat is jártunk már be eddig, és hogy Derek nem is tűnik olyan lehetetlennek, ha az ember tágít egy kicsit a világképén, és befogja az orrát. Visszahívtuk a fő-bérlőt, és közöltük vele, hogy kivesszük a szobákat.

Szerencsére Derek leginkább éjszakai életmódra rendezkedett be, és a legtöbb hétvégén meglátogatta a családját Whitbyben. Ahol Dracula héderelt. Tisztelt bíróság, nincs több kérdésem. Akkor is távol volt, amikor a beköltözésünk után sor került az első említésre méltó társasági eseményre: egy halloweenbulira az egyetemi szövetségnél. Benyeltem valami gyomorrontást, és aznap óránként dobtam ki a taccsot, így lehetőségem nyílt rá, hogy közelebbről is megvizsgálhassak a fürdőszobában minden olyan sarkot, amit a felmosófejjel nem lehetett elérni. Lesújtott, hogy nem a piának köszönhetően kerültem ilyen állapotba, ráadásul emiatt már nem is fogok ma este. A földszinten egy szexi vámpír várakozott és egy csíkos harisnyát viselő, barna bőrű boszorkány, aki egy hordónyi méretű műanyag palackos Bulmers almaborral egyensúlyozott a csípőjén. Lebotorkáltam az előszobába, hogy elköszönjek tőlük. Caroline a homlokomhoz érintette kellemesen hűvös, feketére lakkozott körmű kézfejét. – Te tifta folló vagy! – Mi van? Kivette a szájából a műanyag fogsort. – Te tiszta forró vagy! Nem szeretnéd, hogy itt maradjak? – Nem, megleszek. – Iszunk egyet az egészségedre! – emelte fel Mindy az almabort, és megigazította a boszorkánykalap karimáját. Éreztem, ahogy a gyomrom kavarogni kezd. – Köfi! – mondtam fojtott hangon, mintha én is valami műfogsoron keresztül beszélnék. Körülbelül egy óra elteltével kopogtattak. – Ki az? – kiáltottam ki anélkül, hogy ajtót nyitottam volna. – Egy rohadtul átfázott látogató – hallottam meg az ismerős hangot. Kinyitottam az ajtót. Ben az orráig gombolta a kabátját. Lerángatta az álláig, hogy tudjon beszélni.

– Hogy vagy? – Elképesztően szarul – jelentettem ki választékosan, és hátrébb léptem, hogy beengedjem. Tisztában voltam azzal, hogy a terebélyes pamutpizsamámban mutatkozom Ben előtt. A totálisan pszichedelikus minta tanyasi állatokat ábrázolt görögdinnye-szeletnyi vigyorral a pofájukon, miközben különböző hangszereken játszottak. – Hol van a jelmezed? – kérdeztem Bentől, hogy eltereljem a figyelmét. – A jelmez az egyik legrettenetesebb módja annak, hogyan lehet tönkretenni egy jó bulit. Ez vicces, odakint mindenki megpróbál hátborzongató és ijesztő lenni, erre itt vagy te, aki mindannyiuknál jobban hasonlítasz egy halottra. – Azért ugrottál be, hogy ezt megoszd velem? – Nem, azért jöttem, hogy megnézzelek. Mit vettél be erre a fertőzésre? – Két paracetamolt, de már egy ideje. Két megavasodott paracetamolt, amit a piperetáskám alján találtam. Az egyikről le kellett tekernem egy kóbor hajszálat. Éreztem, hogy megint liftezni kezd a gyomrom. – Rendben – szólalt meg Ben. – Akkor megyek és megveszem, amire szükséged van. Szoríts nekem egy kis helyet a kanapén. – Ben, nem kell ezt csinálnod. – Tudom. – Parancsolj! – mondta, amikor visszajött, és a kezembe nyomott néhány tablettát egy pohár víz kíséretében, miközben én a kanapén szenvedtem. – Ezek hatni fognak, de elég erősek. Szedsz valamilyen gyógyszert, amiről tudnom kéne? – Csak a fogamzásgátlót. Ben elfintorodott. – Erről egyáltalán nem kellett volna tudnom. A számba dobtam a pirulákat, és lenyeltem víz nélkül.

– Jesszus! – Több száz liter nyál van a számban – magyaráztam neki lényegre törően. – Ez remek – állapította meg félszeg mosollyal. Ben kipakolta a bevásárlószatyor tartalmát: ásványvíz, chips, kóla, sós keksz, vitaminos pezsgőtabletta és még több paracetamol. Lehuppant mellém, és kapcsolgatni kezdte a tévét. Rásandítottam. – Nem bánod, hogy lemaradsz a buliról? – Csak egyet jegyeznék meg. A welcome pia neve Kurvakoktél volt. – Szerinted igazi kurvákból készült? – Nehéz lenne megmondani. – Erőltesd meg az agyad! Olyan íze volt, mint Georgina Racenek? Ben rácsapott a fejemre a távirányítóval. – Caroline mondta, hogy amikor itt hagyott téged, úgy néztél rá, mint egy árva selyemmajom egy hétfő reggelen. Én meg arra gondoltam, a francba is, ismerem ezt a pillantást, és a lelkiismeretein nem engedte, hogy ott maradjak. – Árva selyemmajom – nevettem, és rettenetesen meghatódtam a gondoskodásán. Visszakuporodtam a saját felemre a kanapén, és boldogan civakodni kezdtünk azon, hogy mit nézzünk, míg végül megállapodtunk a Nulladik óra című filmben. – Te olyan vagy, mint ő. Dióhéjban – jelentette ki Ben néhány perc múlva, és Ally Sheedyre mutatott, aki az orkándzsekije prémes kapucnija alól kukucskált ki. – Egy javíthatatlan, megrögzött hazudozó? Te pedig egy izompacsirta testébe szorult stréber vagy. Anthony Michael Hall Emilio Estevezbe oltva.

– Pfuj, micsoda gondolat! – Ben elhallgatott. – De szerinted legalább nem vagyok izompacsirta. Tudod, hogy hívott engem tavaly egy koleszos lány? Bájos Ben. Bűbájben. – Mi? De miért? – Azt mondta... – láttam, ahogy Ben arca enyhén kipirul –, „tipikus próbababa” vagyok, „kellemes”, aki mindenkivel jól kijön, és hasonló süket dumák. Bűbájben. Az a legrosszabb, ha unalmasnak tartanak, nem? Ha valaki seggfejnek hív, dolgozhatsz rajta, hogy javíts a besoroláson. Ha egy unalmas ember megpróbál érdekesnek látszani.., talán csak még unalmasabb lesz, – Hülye picsa! – kiáltottam. – Fogadok... nem, esküszöm neked, hogy még a suliban kikosarazhatta valami srác, aki hasonlított rád, és ezzel elvágtad magad nála. Semmi rossz nincs abban, ha valaki rendes. – Rendes – mosolygott Ben, de azért megrándult az arca. – Akkor kedves. Vannak gondolatai. Nem egy faszkalap. Képes felvidítani az embereket. Népszerű. Egyáltalán nem vagy bájos. Nem ismer téged eléggé ahhoz, hogy tudja, egyáltalán nem vagy elszállva a külsőd miatt. Szerintem ezt nagyon benézte, ne is hallgass rá! Rájöttem, hogy többet árultam el annál, mint amit szándékomban állt, így a képernyőre szegeztem a szemem. – Kösz – mondta Ben, láthatóan örült, és talán enyhén meg is volt lepve. Ben kibontott egy zacskó chipset, és felém nyújtotta. Elég volt egyetlen szippantás, felugrottam a kanapéról, és rohantam felfelé, a fürdőszobába, miközben próbáltam visszanyelni az ingert addig, amíg el nem érem a csészét. Háromszor fogat mostam, majd visszatértem a nappaliba, sápadtan és haloványan. – Legalább a tüdőd erősnek hangzik – állapította meg Ben. – Van fény az alagút végén.

– Ennek az alagútnak a végén csak gyomorsav van – jegyeztem meg, mire Ben a szájára szorította a kezét, a dohányzóasztalra hajította a chipseszacskót, és felemelte a hüvelykujját. Fél óra múlva, annak ellenére, hogy csak ásványvizet vettem magamhoz, az émelygés visszatért. Nem volt elég időm, hogy felérjek az emeletre, ezért bevágódtam Derek szobájába, a saját fürdőszobája felé, miközben igyekeztem nem nézni semmi olyasmire, ami a földön hever. Összefogtam a hajamat, és öklendezni kezdtem, a testem fájt az erőlködéstől, mire végeztem; lehúztam a vécét, és leroskadtam a hűvös porceláncsészéhez. Elvonszoltam magam a mosdóig, és kiöblítettem a számat. Halk kopogás hallatszott az ajtó felől, és Ben dugta be a fejét. – Jobb? A hiúságomat feladva bólintottam. A sírás küszöbén álltam ebben a nyomorúságos fizikai állapotban, visszatértem a gyerekkoromba, és azt nyafogtam: – Nem akarok többet hányni, Ben. Olyan fáradt vagyok. – Tudom. – Az anyukámat akarom – tettem hozzá, és csak félig szántam viccnek.. – Mit tenne most az anyukád? – tette fel Ben a nem pusztán költői kérdést. Felemeltem, majd reménytelenül hagytam újra lehullani a karomat. – Megölelne. Csinálna nekem egy forró limonádét. – Hát, most be kell érned velem és a C-vitaminommal. Ben belépett és átkarolt. Jólesett olyasvalakinek a támogatása, aki erősebb és egészségesebb nálam, mintha ozmózissal képes lennék belőle valamennyit elszívni. Az ingére fektettem a fejem. Csak álltunk ott pár percig. Hagytam, hogy a testem ránehezedjen, teljesen megfeledkeztem minden önuralmamról.

– Igazán kedves anyuka vagy – motyogtam. – Mindig is arról ábrándoztam, hogy egy nap álmaim nője ezeket a szavakat suttogja a fülembe – mondta Ben a hányástól ragacsos hajamat simogatva. Oldalba kellett volna böknöm válaszul, de nem volt hozzá elég erőm.

32. A legnagyobb kitaláció a tárgyalóteremben zajló tévésorozatokban nem az, hogy hányszor kiáltják el magukat az ügyvédek: „Tiltakozom!”, vagy róják le újra meg újra a bírósági pulpitushoz vezető utat, hogy haladéktalan, érzelmileg túlfűtött fellebbezéssel éljenek. Az igazi csalás a borotvaéles párbeszédekben rejlik. Nyugodtan elfelejthetjük azokat a cikornyás összegzéseket, amelyek egy csapásra megváltoztatják az ügy kimenetelét: a valódi bírósági eljárás az agybénító szőrszálhasogatás kiváló gyakorlata, amiben a tényeket a lehető legaprólékosabb részletekbe csomagolva vesézik ki. A plasztikai műtétes esetnél az ügyész azzal töltötte az elmúlt fél órát, hogy egy meggyötört nővérrel részletekbe menően végigvette az altatás menetét. Lüktet a fejem, és tuti, hogy soha nem fogok bejelentkezni semmiféle plasztikai kezelésre. Vannak olyan bírósági eljárások, amelyek olyan elképesztően lassan haladnak előre, hogy meggyőződésem: nem is lesz végük soha, és már az utódomnak fogom átadni az üggyel kapcsolatos tudnivalókat, mielőtt nyugdíjba megyek. A bíró bejelenti, ma korán berekeszti a tárgyalást, hogy tanulmányozhassa a legutóbbi írásos beadványokat. Na persze! Csak át akarja lapozni az egyik gagyi pletykalapot. A sajtószobában kinyitom a laptopomat, hogy megnézzem az e-mailjeimet. A munkatársaktól érkezett üzenetek között – amik azzal a nem túl ígéretes tartalommal kecsegtetnek, mint: „Továbbítva: Nem biztonságos tartalom: Ettől tényleg röhögőgörcsöt kaptam!” – meglátok egyet, ami Ben Morgantől érkezett. A szívem vadul kalapálni kezd. Aztán erőt veszek magamon, és megnyitom.

„Szia! Azért jól érezted magad szombaton? Sajnálom, hogy Simon ilyen... Simon. Ben” Vagy tízszer újraolvasom, majd azt válaszolom: „Helló! Nagyon élvezetes volt, köszönöm a meghívást. Honnan szerezted meg az e-mail címemet?” Egy percen belül érkezik a válasz, amelynek tárgya az, hogy „Remélem, nem oknyomozó riporter vagy!”, az üzenetben pedig az áll: „Minden cikked alatt ott szerepel az újságban.” Hangosan felnevetek, és azt írom: „Jaj, nekem. Simon vicces...! ” Ben válaszol: „Nem akartunk csőbe húzni, és sajnálom, ha mégis úgy tűnt. Néhány vendég nem jött el, és csak akkor döbbentünk rá, hogy ez a helyzet talán félreérthető, amikor már túl késő volt.” Abból a beszélgetésből, amit kihallgattam, nyilvánvaló, hogy ha ez igaz is, csak Benre vonatkozik, Olíviára nem. Ez nem úgy hangzik, mintha Simon elújságolta volna Bennek, hogy randizni fogunk. Sőt, arról sem vagyok meggyőződve, hogy én elhiszem. „Minden jó volt – gépelem. – Viszonzásképpen én is szeretnélek meghívni téged és Olíviát a lakásavató bulimra.” Mi? Lesz lakásavató bulim? Kedves a tudatalattimtól, hogy elárulja nekem. Ben válasza: „Nagyon szívesen! Csak mondd meg, mikor és hol. Most vissza kell mennem a gályára. B.” Még bepötyögök egy vidám viszlátot, majd újraolvasom a levelezést. Ám Gretton félbeszakít, cigarettaszag árad a ruhájából. Magában dudorászik valamit, miközben átfut egy halom bulvárlapot, hogy megnézze, felhasználásra kerültek-e a sztorijai. Mivel sehol nem szerkesztőségi tag, a legtöbb újság egy munkatárs nevét szokta a cikkei alá írni, vagy egyszerűen csak az újság címe áll ott, és annyi, hogy „tudósító”. De a pénzt akkor is

megkapja, még ha a neve nem is szerepel a cikk alatt, és Grettont csak a zsé érdekli. – Milyen vidám vagy ma – jegyzem meg gyanakodva. – Az élet csupa móka és kacagás – közli az orrát kocogtatva. – Isten nem ver bottal. – Mégis milyen dohányt szívsz mostanában, Pete? Elővarázsolja a kupacból a sportújságot, színpadias mozdulattal megrázza, majd eltűnik mögötte. Érkezik egy e-mail Simontól a Natalie Shale-interjú részleteivel. Csatol hozzá utóiratot is: „Majd akkor igyunk meg valamit, ha ezen túl leszünk. Előbb a munka, aztán az élvezet.” Ezen elmosolyodom. Simon elég ravasz ahhoz, hogy ne kényeztessen el túlzottan, mielőtt nyélbe ütöm neki az üzletet. Nyélbe ütöm az üzletet... ugye nem akar majd feljönni hozzám az első randi után? Nem tűnik valószínűnek, de olyan rég nem szálltam már be a randiringbe, hogy talán az összes szabály megváltozott azóta. Nem vagyok róla meggyőződve, hogy olyasvalakivel kellene randevúznom, akiről nehezen tudom elképzelni, hogy szívesen hazavinném, de Caroline szerint pontosan ez az, amit tennem kéne, és Caroline nagyon is ésszerűen gondolkodik. Zoe lép be, előveszi az átlátszó fóliába tekert szendvicsét, és kicsomagolja. – Zoe! – szólalok meg. – Nem lenne gond, ha átvennéd ezt a zsírleszívásos ügyet pénteken? Elég sokat dolgoztam az összefoglalón. Ha ítéletet hoznak, majd elküldöm e-mailben. – Semmi gond – válaszolja Zoe. – Majd megemlítem a szerkesztőségnek, de biztos vagyok benne, hogy rendben lesz. Az interjú miatt kell szabaddá tenned magad? – Aha. – Szuper. Hozhatok valakinek bármit a kávézóból?

Megrázom a fejem, Gretton pedig figyeli, ahogy Zoe kilép az ajtón. – Nincs benned semmi büszkeség, Woodford? – Mi van? – Ez egy sztoritolvaj. Ne számíts rá, hogy a te neved is ott virít majd a cikk végén ennyi befektetett munka után... – Mondd csak, Pete, volt már olyan, hogy megbíztál valakiben, és a bizalmad megtérült? Elgondolkodva kitátja, majd újra becsukja nedves száját. . – Azt kell mondanom, hogy nem. – Ebből azért tanulhatnál ezt-azt. – Tekintve, hogy tíz évvel vagyok idősebb nálad, inkább te tanulhatnál ezt-azt. – Tíz évvel? Van az tizenöt is, egy nappal se kevesebb!

33. Natalie Shale háza ablakfülkés, háború előtti ikerház, az a fajta, ami Manchester külvárosainak a specialitása. Megnyomom a csengőt, és hallom, ahogy a finom kis dallam visszhangzik az ajtón túl. Toporgok, és azon tűnődöm, vajon figyelnek-e a szomszédok a függöny mögül. Natalie ajtót nyit, és én ismét ledöbbenek, milyen tökéletesen néz ki, még akkor is, ha a főállású anyukák pamuttrikóból és szabadidőnadrágból álló egyenruhája van rajta. – Rachel? – kérdezi gyanakodva, mintha csaló Rachel Woodfordok egész hada tette volna tiszteletét ma reggel a bejárati ajtaja előtt. Lelki szemeim előtt megjelenik Gretton sötét parókában, szőrös lába kikandikál a túlságosan szűk ceruzaszoknya alól. Pfuj! – Én vagyok. Simon szervezte... Köszönöm, hogy beleegyezett az interjúba. – Igen, persze, jöjjön be! Követem a nappaliba, leülök a kanapéra, és előveszem a jegyzetfüzetemet, közben észreveszem, hogy Natalie már kikészített egy diktafont a dohányzóasztalra. Látja, hogy nézegetem, és megkérdezi: – Maga nem akarja rögzíteni? – Nem. Jobban kedvelem a gyorsírást. Nem bízom a magnókban. – Ó! – Zavartan pillant a készülékre, mintha attól félne, hogy megharapja. – Simon mondta, hogy jobb lenne, ha rögzítenénk, sajnálom. Hogy ez engem miért nem lep meg! – Persze – válaszolom, és Natalie hálásan néz rám, amiért nem ütközik semmiféle ellenállásba. – A fotós kettőre jön – emlékeztetem. – Ez megfelel önnek?

– Igen – mosolyog. – Ne aggódjon! Addigra átöltözöm. Kér egy teát? – Igen. Tejjel, cukor nélkül. Miközben a teáskanna tartalma sípolva felforr, körülnézek Natalie nappalijában, és gondolatban feljegyzek néhány dolgot, ami színesítheti majd a cikkemét. Valódi feljegyzéseket is készíthetnék, de valahogy udvariatlanságnak tűnik, hogy lefirkantsak ezt-azt a házáról, miközben ő a filtert mártogatja a vízbe. Szinte minden rendelkezésre álló felületen a lányairól készült fényképek láthatók. Én sem állnék ellen a csábításnak, hogy hencegjek egy kicsit, ha olyan bájos gyerekeket hoznék a világra, mint az ő ikrei. A legutóbb készült képen egyforma kantáros nadrágban pózolnak, a hajuk felhőszerű afrotincsekben meredezik. A legtöbb képen kacagnak, nyitott szájjal, kivillantva azokat az aprócska, csálé tejfogkezdeményeket. A kandalló fölött, egy hatalmas, focipálya méretű keretben Natalie látható a lányokkal, úgy vannak beállítva, mintha egy láthatatlan kenuban ülnének, a kezük egymás vállán. Az a fajta mezítlábas, „mindenki Levis farmerben” típusú műtermi portré, ami annyira igyekszik boldognak láttatni őket, hogy engem valahogy csak egy széthullott amerikai családra emlékeztet, ahol a furcsa, pelyhes állú, ideggyenge fiú végül mindenkit leterel a garázsba, és kivégzi őket egy puskával. A tévé halkan szól, éppen egy erősen megvilágított díszletek között játszódó, Amerikából importált szappan-opera megy. A légkör elégedettséget és nyugalmat áraszt. Soha nem jönnék rá, hogy az itt élők micsoda traumán mennek keresztül. – Remélem, nem túl gyenge – szabadkozik Natalie, amikor visszajön a csészével. – Lucas mindig azt mondja, én úgy iszom az enyémet, mintha malátás tej lenne... babatea, ahogy ő hívja. Miközben odasétál hozzám, látom, hogy a bögrémen a „Világ legjobb apukája” felirat olvasható. Azon gondolkodom, vajon ő észrevette-e, vagy csak arra koncentrált, hogy elkészítse a teát,

– Ez remek – dicsérem, miután belekortyolok. Elfogyasztottam már a munkám során néhány csésze gyanús teát, csorba bögrék, romlott tej szaga, félig elmosott csésze, amit egy kedves, rövidlátó házigazda nyújt át, általában feltűnően puha teasütemény társaságában, és elvi okokból mindegyiket legyűrtem. És csak nagy ritkán orrolok meg érte, hiszen végül is jó hírekkel szolgálnak. – A kislányai olyan édesek – mutatok egy képre. – Köszönöm. Most bölcsődében vannak, különben itt bolondokháza lenne. Van gyereke? – Nincs – Arra az esetre, ha a puszta tény úgy hangozna, mintha ítélkeznék valaki fölött, akinek viszont vannak gyerekei, sajnálkozva hozzáteszem: – De majd biztosan nekem is lesz. Néma csöndben kortyolgatjuk a teánkat. – Szóval Simon szerint beszélhetünk bármiről a fellebbezés részletein kívül? – kérdezem. – Igen, ez így okés. – Natalie leteszi a telefonját az asztalra, a diktafon mellé. Üres oldalra lapozok a jegyzetfüzetemben, és azon gondolkodom, hol is kéne kezdenünk. A legelején, amikor ő és Lucas megismerkedtek, vagy csapjunk egyenesen a dráma közepébe, és haladjunk visszafelé? Néhány interjúalany szereti, ha van egy kis bemelegítés, mielőtt rátérünk a lényegre, mások viszont csak rövid ideig tudnak koncentrálni. – Itt is van! – kiált fel Natalie kislányosan, ami azt sugallja, hogy ő az utóbbi kategóriába tartozik, és a nyakát nyújtogatva kukucskál kifelé az ablakon. – A barátnőm, Bridie, csak most érkezett meg a nyaralásból, és beszélnem kell vele a macskájáról... Elnézést, ugye nem bánja? – Nem, nem. Menjen csak. Nézem, ahogy Natalie végigtrappol az előkerten, és lesből támad a kesze-kusza hajú, méretes Bridie-re. A nőnek gyakorlatilag olyan az alakja, mint egy tojásnak, amit fekete

kardigánba préseltek, és úgy fest, mint aki előszeretettel hívogatja a betelefonálós asztroműsorokat. Natalie magyarázni kezd, feltehetően a cirmosról, én pedig azon gondolkodom, milyen megható, hogy valaki ennyire törődik a szomszéd háziállatával, miközben a párja börtönben ül valamiért, amit el sem követett. Elfordulok, és igyekszem a tévére összpontosítani, ahol most reklám megy. Kártérítési perekre szakosodott ügyvédek ajánlgatják magukat és uzsorások, akik havonta törlesztendő, jutányos kölcsönükkel megvédenék bennünket a többi uzsorástól, meg egy konyhai eszközről áradoznak, amelynek multifunkcionális pengéjével gyerekjáték a zöldségszeletelés. Ha tényleg fektetek némi energiát ebbe az interjúba, tűnődöm el, és megtűzdelem kellő mennyiségű elgondolkodtató dagályossággal, talán még valami díjat is kapok. Natalie büszke lenne, ha tudná, hogy a sanyarúsága puccos kiruccanáshoz juttatott engem Birminghambe vagy Londonba, ahol meleg fehérbort nyakalhatok öblös talpas pohárból, kelletlen taps gyűrűjében, miközben a részeg sportújságíró-jelöltek felől érkező nem kívánt érdeklődést próbálom visszaverni. Natalie továbbra is úgy magyaráz, hogy közben levegőt sem vesz. Szöveges üzenet sípol az összecsukható telefonján, a kör alakú kijelző kék fénnyel világít. Bűnös gondolat fogalmazódik meg bennem, olyan bűnős, hogy magam is meglepődöm. Olvasd el az üzenetet. Itt vagyok, egyedül a telefonnal – miért ne? Tudom, hogy a legtöbb újságíró nem habozna. Eleget alkudozunk a színfalak mögött, csábítunk és hízelgünk, hogy elsőként juthassunk be mások otthonába ahhoz, hogy amikor végre bejutunk, a gyalázatos szimatolás ne számítson akkora bűnnek. Néhány kollégám egyenesen azt gondolná, az nem is jó újságíró, aki nem olvassa el az üzenetet. Vajon én is közéjük tartozom?

A gondolataim ide-oda cikáznak a fejemben. Nyilvánvalóan ki kellene törölnöm, különben észreveszi, hogy elolvastam. De mi van, ha valami fontos információ áll benne, én pedig nem tudom neki elmondani anélkül, hogy le ne leplezném, amit tettem? És mi van akkor, ha az illető, aki küldte az üzenetet, tudni akarja majd, miért nem válaszol, elmondja neki, hogy mikor küldte, és rájönnek az időpontra...? Ó, ne légy már ilyen beszari, Rachel! A legtöbb üzenet annyira fontos, mint azok, amiket Rhys szokott küldözgetni a kocsmából, titokban az asztal alól, valami játék közben: „Melyik évben mutatták be a Dirty Dancinget! Gyorsan!” Vagy olyan viccesek, mint az anyukáméi: voltál már idén rákszűrésen? Wendynél, a munkahelyemről méhnyakrákot diagnosztizáltak.” Na, a rák olyasmi, ami miatt tényleg érdemes aggódni, nem úgy, mint egy jelentéktelen kis sms miatt, amit nem nekünk szántak. Kinyújtom a kezem, majd gyorsan visszarántom. Mégis mit képzelek? Mi lett az elveimmel? Kinézek az ablakon, és Natalie továbbra is beszél. Peregnek a másodpercek. Egy újabb gondolat, a végső érv: biztosan Simontól jött, és azt kérdezi, hogy megy az interjú. így kell lennie. Vajon valami lefitymáló dolog áll benne? Végül is olyasvalakiről van szó, akivel randevúzni szándékozom. Ha látom, milyen könyörtelen tud lenni, azzal megspórolok magamnak egy rakás szorongást. Egyetlen apró erkölcsi megingás, és diszkréten kezelem, bármi is szerepeljen az üzenetben. Natalie-nak soha nem kell megtudnia. Felelősségteljes szaglászás. Meggyőződöm róla, hogy Natalie még mindig kellő távolságra van, és belemerül a szomszéd macskamizériájába. Kipattintom a telefonját, és ráklikkelek az üzenetre. Izzadó tenyeremben egy idegen szavait tartom. „Hogy vagy ma, N? Annyira hiányzol! Csak arra az éjszakára tudok gondolni. Xxx. Ui Mi van rajtad?” Elkerekedik a szemem, kinézek az ablakon, majd vissza, az üzenetre, és újra ki, az ablakon. Próbálok rájönni, mit jelenthet

ez az egész. A telefon nem ismerte fel a feladó nevét, csak a szám szerepel alatta. A férjétől jött, érvelek, összecsukom a telefont, és visszateszem az asztalra. Nyilván. Biztos szerzett valahogy egy mobilt. Bűnözők szoktak ilyet is becsempészni a börtönbe, mindenféle kétes helyekre rejtve. Igen, így történhetett. Ez az. De azt írja: „arra az éjszakára”. Lucas tavaly óta nem tölthetett el egy olyan éjszakát sem a feleségével. Aha, téves üzenet. Igen, tuti rossz számra küldték. Nem. Az nem lehet. Az üzenetben „N” szerepel. Újra kinézek az ablakon. Natalie továbbra is csak beszél. Elönt a pánik: elfelejtettem kitörölni az üzenetet. Tudni fogja, hogy elolvastam. Felkapom a telefont, kinyitom, egy pillanatig habozok, majd lefirkantom a számot. Csak összehasonlítom Simon számával, aztán megszabadulok tőle. Törlöm az üzenetet, majd ismét az asztalra helyezem a készüléket, gondosan megfordítva, hogy arrafelé mutasson, ahol Natalie ült. Hatalmasat kortyolok a teából, mintha Natalie megvizsgálná a bögrém tartalmát, ha visszajött, és kijelentené: Csak két milliliter hiányzik belőle! Várok, a szívem hevesen kalapál, a gondolataim ide-oda kavarognak a fejemben. – Elnézést kérek, a macskája meglógott, amikor átmentem megetetni. Totál rémálom! – szabadkozik Natalie, és visszahuppan a kanapéra. Rápillant a telefonjára. A szívem már dörömböl. Bekapcsolja a diktafont, és ellenőrzi, hogy elindult-e a felvétel. – Hol szeretné kezdeni? Megköszörülöm a torkomat. – Mit érzett, amikor a bíró felolvasta az ítéletet?

34. Natalie törékeny alkata ellentmond annak az acélos elszántságnak, amely ahhoz szükségeltetik, hogy valaki képes legyen egyedül nevelni két kisgyermeket, miközben szervezi a férje igazságért folytatott kampányát, és – mindenekfelett – őrzi magában a hitet, hogy a párja nemsokára hazajöhet. Vajon képes még mindig hinni abban a rendszerben, amely a véleménye szerint tévesen ítélte el a férjét. Válaszaiból kiderül, hogyan vált Bury egykori szemészeti asszisztense egyik pillanatról a másikra az igazságszolgáltatási eljárások szakértőjévé és a pozitív gondolkodás bajnokává. – A bíróság tévedhet. Különben nem létezne a fellebbviteli rendszer – mondja. – És Lucas jogi képviselői magabiztosak azzal kapcsolatban, hogy az új bizonyíték elegendő lesz az ítélet hatálytalanításához, és nem lesz szükség újratárgyalásra. Amikor meglátogatja a férjét, meséli Natalie, soha nem beszélnek arról a lehetőségről, hogy a fellebbezés esetleg nem sikerül – A lányokról beszélgetünk, meg arról, hogy befizettem-e a számlákat. Unalmas dolgok ezek, de Lucas azt mondja, ez segít megőrizni a józanságát. Míg a többi családtag és a barátok összeomlottak és a nyilvánosság előtt zokogni kezdtek, amikor kihirdették Lucas ítéletét, Natalie nyugodt maradt. Vajon mire gondolt azokban a rettenetes pillanatokban? – Tudtam, hogy a férjem érdekében erősnek kell maradnom – magyarázza, – Ártatlan, és csak ez az, ami számít, az igazság végül győzni fog. Ha magamba roskadok, hogy segítenék ezzel neki? Én vagyok a támasza. Számít rám. Felpillantok a jegyzeteimből, megszédülök, mintha a talaj nem lenne egyenes a lábam alatt.

Ha ez valóban az, aminek látszik, és Natalie-nak viszonya van valakivel, vajon még akkor kezdődött, mielőtt a férjét lecsukták? Valamikor réges-régen még megbotránkoztam volna ezen. Ám a valóságban mindössze két ember tudhatja igazán, mi is zajlik egy kapcsolatban. És néha még annyi sem, súgja egy hang. Egy óra múlva már a helyesírás-ellenőrző programot futtatom át rajta, és készülök elküldeni az anyagot a szerkesztőségnek. Nem több egy tisztességes munkánál, versenyre nem küldeném be, de túl akarok lenni rajta. Nem akarok arra a telefonszámra gondolni, ami nem Simoné. Ken húsz perc múlva válaszol. „Kellemes olvasmány – szól az üzenet. – Majd a fellebbezési tárgyalás hetén rukkolunk elő vele. És jók a fotók is.” Ha most telefonon beszélnénk, biztos vagyok benne, hogy hozzátenné: „Dögös kis spiné!” E-mailben azonban mindig politikailag korrekt: nem akar terhelő elektronikus bizonyítékot maga ellen, ha egyszer továbbítás helyett véletlenül a válasz gombra nyomna. A fotós hív, hogy ellenőrizzem, jól írta-e az ikrek nevét. – Furcsa, hogy a férjéről egy kép sincs kirakva, nem? Keresnie kellett egyet, amit felhasználhatunk, – Talán túl fájdalmas lenne nézegetnie – közlöm rövidre zárva a beszélgetést. Minden munka jár valami extrával, az enyém például alkalmanként sziporkázó stand-up comedyvé alakul, vagy hogy a hivatalos nevén említsem, időnként sor kerül a bíróság megsértésére. Valahányszor egy zavarodott vagy feltűnési viszketegségben szenvedő alak kerül a tanúk padjára, azonnal elterjed a hír. És nemcsak az újságírók, hanem az ügyvédek és a bírósági titkárok is pusmogni kezdenek. „Ugorj be a 2-esbe, gyorsan!” – terjed futótűzként, és a tárgyalóterem egyszer csak megtelik olyanokkal, akik úgy tesznek, mintha jó okuk lenne rá,

hogy ott legyenek. A legkedveltebb trükk, hogy az ember becsusszan egy hátsó padsorba, bizonytalanul szétnéz a teremben, mintha egy fontos üzenetet kéne továbbítania valakinek, akit nem talál meg azonnal, és a világért sem akarja megzavarni az eljárás menetét. A legnagyobb slágerek közé tartozik annak az utcalánynak az előadása, aki az egyik bíró előtt kivillantotta tetovált cicijét, és azt mondta, „hasonlít az egyik ügyfelére” (Gretton erről lemaradt, mert foggyökérkezelésre kellett mennie – nem is tudom, mi volt neki fájdalmasabb: a foga vagy az elszalasztott cickó); egy többszörös személyiséggel rendelkező férfié, aki a betegségéből kifolyólag minden kérdésre más akcentusban válaszolt, és egy drum’n’bass DJ-é, aki ünnepélyesen levetette az ingét, hogy mindenki láthassa az alatta lévő pólót, amelyen a „Fölöttem csakis Isten ítélkezhet” felirat volt olvasható. (Tette mindezt egy halvérű bíró előtt, aki erre lejjebb tolta az orrán a szemüvegét, és csak annyit mondott: „Pechje van, mivel Ő rám bízta az ítélet mérlegelését.”). Így aztán, amikor hétfőn ebédidőben egy hórihorgas srác az egyik hetilaptól bedugja a fejét a sajtószoba ajtaján, és azt hadarja: „Hallottad...?”, én rögtön arra gondolok, hogy valaki rátámadt egy bíróra, és közben felvette videóra, vagy közölte a zsúfolt tárgyalóteremmel, hogy magas rangú szcientológus, ezért aprócska emberi univerzumunk legtöbb titkának tudója. Azonnal felhagyok a Natalie Shale-interjúból való idézetek gépelésével. – Nem, mit? Ahelyett, hogy magyarázni kezdené, hol megy a műsor és elrohanna, bejön a szobába az Evening News egyik példányával, és lerakja elém. Az apróhirdetésekre bök. – Ide süss! – mutat egy extra nagy betűkkel szedett, vastag fekete keretes hirdetésre.

„Kétségbeesetten keresem Fasz(i)t. Zoe Clarke a FÉRFIAK magazintól jelenleg is keresi, de sikertelenül. Ha bárkinek bármilyen információja van arról, hol találhat Zoe Fasz(i)t, kérjük, hívja a... – itt egy mobilszám következik – Szép összeget fizet a nyomravezetőnek, aki használható információval szolgál” – Zseniális. Micsoda szókincs. Ki tehette? – kérdezem. A nyakigláb srác vihogni kezd, és megvonja a vállát. – Nyilván beleköpött valakinek a levesébe. – Erre azért tényleg semmi szükség – mondom, és hirtelen megvilágosodom, miért is volt Gretton olyan természetellenesen jókedvű. – Honnan tudsz te erről? – Tele van vele az irodátok. Valaki leadta a drótot. Átböngészem az újság többi részét, és megtalálom a zsírleszívásos sztoriról szóló dupla oldalas cikket, ami végül két elmarasztaló ítélettel zárult az orvosokra vonatkozóan, de a nővér megúszta. Döntően az összefoglalómból merít, és csak az én nevem szerepel alatta, pedig az első nyolc bekezdés egyedül Zoe munkája. Még egyszer átfutom a hirdetést, és elindulok, hogy megkeressem Zoét a bíróság épületében, de nem járok sikerrel, mígnem egyszer csak megpillantom az ablakon keresztül. – Kérlek, ne nevess, egész nap rajtam röhögtek! Lihegő pasasok hívtak fel, és elegem van – közli, majd a visszaeső bűnösök mohóságával rágyújt egy cigire. – Nem állt szándékomban nevetni, szerintem ez rettenetes. Tettél már panaszt a szerkesztőségnél? Ezt nem lett volna szabad lehozniuk. – Ja, Ken azt mondta, ettől úgy festünk, mint az idióták, és felhívta a hirdetésfelvételt, hogy rákérdezzen, vajon hová tették az eszüket, amikor felvették a hirdetést. Ennyi. De különben is mi értelme? Mindannyian tudjuk, ki tette... – Ha Gretton volt az, Stockportig rugdosom azt a szőrös seggét.

– Csak ő lehetett az. Majdnem azt mondom: Hacsak nem készítettél ki valaki mást is. Aztán meggondolom magam. – Valóban nagy rá az esély. – Jó végre olyannal beszélni, aki szerint ez nem vicces. – Nem az. Gretton egy bosszúálló seggfej. És kösz, hogy az én nevem került a zsírleszívásos ügy alá. Oda kellett volna írnod a tiédet is, sokat dolgoztál vele. Zoe meglepettnek látszik, a gondolatai még mindig máshol járnak. – Ez természetes. Az összefoglaló tényleg nagyon alapos volt. Látszik, hogy jó régóta csinálod. – Ebben, látod, igazad van. Mit szólnál egy vén szatyorral elfogyasztott italhoz, valamikor a hét vége felé? – Rendben. Majd e-mailben elküldöm az új számom, ha megkaptam. – Az új számodat? – Ezt nem tarthatom meg, engem hívogat Manchester összes dilinyósa. Kétségbeesetten gondolkodom azon, hogy mivel vidíthatnám fel. – Eljössz jövő hétvégén a lakásavató bulimra? Nem lesz nagy banzáj, csak néhány ember. Zoe azonnal felélénkül. – Igen! Magára hagyom, hogy tovább fortyogjon odakint, és elindulok befelé, hogy felkutassam Grettont. Valószínűleg ez az első alkalom, hogy utána kajtatok a bíróságon. – Válthatnánk pár szót? – kapom el a dzsekijének ujját, amikor egy sarkon utolérem. – Woodford? – Amit Zoéval műveltél, az túlmegy minden határon, és nagyon gusztustalan.

Gretton rám villantja vámpíros vigyorát. – Ki mint vet, úgy arat. – Jól végzi a munkáját, fiatalabb nálad és nő, ez a három együtt már több annál, amit az egód meg tud emészteni. – Akkor hogy lehet, hogy mi ketten még soha nem rúgtuk össze a port? – Mert én hajlandó vagyok elviselni téged. Zoe viszont szembeszállt veled, és te túl messzire mentél a visszavágással. – Hadd mondjak valamit, te valószínűleg csak kábán kószálsz fel-alá, amióta a szerelmi életednek kaput... Keresztbe fonom a karomat, és összeszorítom a számat. Arcátlan fráter. Nem vagyok kába. Vagy igen? – ...többet tett annál, mint hogy szembeszállt velem, támadásba lendült, és az olyan embereknek, mint ő, jót tesz egy kis seggbe rúgás. Látnod kellett volna a zsíros madárka tárgyalása után, ahogy elém vágott, hogy a család közelébe férkőzhessen. Úgy néztek rám, mint valami gyilkosra. Tuti mondott nekik valamit... – Látod, épp erről van szó, Pete! A „zsíros madárka” tárgyalásán. Gondoltál már valaha arra, milyen sértő lehet ez Zoe számára? – Miért? Clarke nem kövér. Az arca olyan, akár egy bakancstalp, de kövérnek nem kövér. – De nem tudsz semmit a családi hátteréről, a múltjáról... Nézd, ez az egyik ok, amiért civilizált emberek nem használnak olyan kifejezéseket, mint „zsíros madárka”. – Fogd be, szívem! Menj és dolgozz inkább a bíróságnak, ha politikailag korrekt akarsz lenni. – Ez az idióta hirdetés a vége, oké? Nincs több játék. Maradj távol Zoétól! Ígérd meg! – Ha újrakezdi a... – Cserébe rajta tartom a szemem. Ígérd meg! Gretton az orrát ráncolja.

– De csak a te kedvedért. Veled nincs semmi bajom. – Köszönöm. – De a szerkesztőtök viccesnek találta. – Mi? – Névtelenül megcsörgettem Baggeley-t, hogy szóljak neki a hirdetésről, és szakadt a röhögéstől, annyit mondhatok. Hölgyeim és Uraim! Ilyen, ha az ember felettese együtt érez a beosztottakkal. – Megiszunk egy pohárkával? – teszi hozzá Gretton szokatlanul barátságos hangnemben. Megrázom a fejem. – Halaszthatatlan teendőim akadtak.

35. Átvágok az elegáns ruhákban bóklászó kora délutáni vásárlók és hivatalnokok forgatagán, és a Holland & Barrett előtt megpillantom Rhyst – úgy néz ki, mint akire ráférne egy-két bögre nyugtató orbáncfűtea. Tengerészkék dzsekit és haragos tekintetet visel. Emlékszem, hogy húztam meg mindig a kapucni zsinórját a nyakánál, amikor búcsúzóul megcsókoltam. Valószínűleg erre most csakis azért kerülhetne sor, hogy elszorítsam a vérkeringését. Azt vártam, hogy gyötrő fájdalom nyilall majd belém – huszonnégy órája ezen a találkozón görcsölök –, de most, hogy szemtől szemben állunk, nem érzem, hogy kavarognának bennem az érzések, csak afféle lemondó gyász költözik belém. Nem vagyunk egyéb, mint két ember, akik valamikor nagyon szerették egymást, de többé már nem jönnek ki egymással. – Szia! – köszönök. – Már majdnem elmentem. Egyet beszéltünk meg. – Csak öt perccel múlt.,. – Az órámra pillantok. – Tíz perccel. Bocs. Az ügy kicsit elhúzódott. – Na persze. Egy ráérős csajszi és egy pletykalap ügye. Rhys a kezembe nyom egy vászon sporttáskát. – Tessék. – Kösz. – Kicipzározom és belekukkantok. Könyvek, egy nyaklánc és egy teáskanna, amiről már el is felejtettem, hogy az enyém. Hogy is lehettem meg nélkülük? – Miért hagytál rám ennyi cuccot? Mit kezdjek velük? – kérdezi Rhys. – Én azt hittem, abban egyeztünk meg, hogy ott hagyom a dolgokat. – Igen, a bútort. Nem úgy gondoltam, hogy hagyd ott a cuccaid kilencven százalékát. Vagy az volt a lényeg, hogy olyan

gyorsan elhúzd a csíkot, hogy még keréknyomok sem maradnak utánad? – Nem. – Rhys állandó ingerültségének álarca mögött felismerem a valódi sértettség szellemét. – Nem akartam kiüríteni a házat, ennyi az egész. Ha azt szeretnéd, hogy hozzak még el néhány holmit, visszamehetek érte. Rhys megvonja a vállát. – Azon tűnődöm, ne ajánljam-e fel, hogy ebédeljünk együtt. – Hogyhogy nem dolgozol? – Kivettem egy szabadnapot, hogy kocsit nézzek. – Nem tartod meg a régit? – Kell egy kis változás. Tudod, milyen érzés. Csönd. – Te most a belvárosban laksz, igaz? – Igen. Az északi negyedben. Felugorhatnál egyszer. Rhys arca megrándul. – Kösz, nem. Mégis minek? Hogy chipset zabáljunk, és nézzük az X Faktort? – Csak próbálok civilizált ember módjára viselkedni. – Aha, És milyen? – A lakás? – Nem, az X Faktor. Persze, hogy a lakás. – Olyan... – Halvány lila gőzöm sincs róla, miért érzem úgy, hogy ha azt mondom, elképesztő, az személyes sértésnek számít, de így érzem, ezért csak annyit motyogok: – Jó. Kicsit szűkös. – Szűkös egy embernek, akinek nincsenek cuccai? Tényleg kicsi lehet. Témát kell váltanom. – Ettél már? – Igen – közli Rhys, és felszegi az állát. – Oké.

– Ne vedd sértésnek, de nem fogok veled ebédelni, mintha mi sem történt volna. – Nem is gondoltam ilyesmire. – Attól biztos jobban éreznéd magad, – Ugyan már, Rhys... Felnézek a tovasuhanó arcokra, és egyszer csak felbukkan közöttük Bené, mire azonnal összeugrik a gyomrom. Egyszerre vesszük észre egymást, így nincs időm hátat fordítani. Természetesen felénk indul, hogy köszönjön, és nyomban az arcára fagy a mosoly, amikor meglátja, kivel vagyok. – Szép napot! – köszönök, próbálok lazának látszani. Rhys ellenségesen végigméri. – Rhys, emlékszel Benre az egyetemről? Manchesterbe költözött. Szerintem tudom kezelni. Ben viszont láthatóan gyötrődik. – Szia! Nahát, milyen rég volt! – nyújtja Ben a kezét. Rhys megrázza. – Igen. Hogy vagy? – Jól. Este? – Remekül. Nyilvánvaló, hogy egyikünk sem tud ennél többet hozzátenni a társalgáshoz. Ben a kezemben lévő táskára pillant, és hátrálni kezd, nekiütközik a mögötte haladóknak. – Rohannom kell – szabadkozik. – Vissza kell érnem a melóba. Jó volt titeket újra látni. – Szia! – mondom. – Ja, ja, szia! – teszi hozzá Rhys. Ben visszatér a gyalogosok áramlatába, és a lehető leggyorsabban beleveszik. – Ez elég kellemetlen volt – közli Rhys, én pedig rémülten kérdezem: – Miért? – Egyáltalán nem emlékszem rá.

36. Mondok én valamit: az egy dolog, ha az ember a harmadik X-be lép és az élete darabokra hullik, viszont jó pár kilónak is búcsút inthet ennek köszönhetően. Sőt, a szokásos diétákhoz képest ezt még extrémnek is mondanám. A régi piros ruhám, amit előrángattam a lakásavató bulimra, hirtelen elég jól áll, és lazán rásimul „a dupla légzsákra és az oldalsó lökhárítókra”, ahogy a volt vőlegényem hívta. Sikítozó elismerésben részesülök, amikor a párjaik kíséretében megérkezik Mindy és Caroline, hogy aztán mindketten ledobjanak az ajtó mögött egy-egy táskát Caroline megkért, hogy hadd maradjon nálam éjszakára, mert másnap reggel fél kilencre bejelentkezett valami biciklis edzésre egy belvárosi fitnesszterembe (semmi sem változik), és amikor ezt Mindy megtudta, kijelentette, hogy ő is marad. – Mindy, te autóval tízpercnyire laksz innen! – vetettem fel, – Ha ő marad, én is akarok – ragaszkodott hozzá. – Olyan lesz, mint a régi szép időkben! – Éppen ettől tartok! – mondtam, mert eszembe jutott, amikor annak idején hajnalig beszélgettünk a koliban. Ám mostanában már szükségem van az alvásra. Mindy azzal zárta le a témát, hogy Rupa ágyában könnyen elférünk hárman is, és ez tagadhatatlan. – Rach, ő itt Jake! – közli Mindy, amikor a tökéletesen felcicomázott barátnőm nyomában egy csenevész, sötét hajú, idegesnek látszó férfi lép be a lakásba. Nem szeretek arra gondolni, hogy öregnek nézünk ki, de az egyszer biztos, hogy 6 fiatalnak tűnik. – Örülök, hogy megismerhetlek – köszöntőm. Elvörösödik. Aha, nagyon fiatal. Mindy piruettezik egyet a flitteres, fekete ruhájában.

– Hogy fest? Mint a Stúdió 54, vagy úgy, hogy „ötven fontért megnézheted, hapsikám”? Mielőtt válaszolhatnék, berobban Ivor. – Te soha nem néznél ki olyan olcsónak. Mindy a pofazacskójába dugja a nyelvét, és Ivor felé fordul: – Várd csak ki a végét! – Inkább azt sugallja: „Száz fontért megnézheted, plusz egy alapos tisztítás, és az arc tabu.” – Nyasgem! – közli Ivorral Mindy. Ivor csörömpölő bevásárlószatyrokat nyújt felém. – Hová tegyem? – Oda – mutatok a csajos rózsaszínű hűtőre, – Te már előre ittál a medve bőrére, nem, Rach? Az ott némi másnapos pír, ha jól látom – jegyzi meg Graeme. – Ez pirosító – válaszolom. – A versailles-i palota-féle külsőre hajtok. Graeme-mel csak úgy lehet elbírni, ha belemegyünk a játékába. Legalábbis ez az egyetlen módja, hogy elbírjunk vele, ha az egyik legjobb barátnőnk férje. Greame belenéz a mosogatóba. – Mi a fészkes fene folyik itt? Bedugtam a dugót, és megtöltöttem fehér virágokkal, pünkösdi rózsával, orgonával és rózsával, a száruk ide-oda hajlong és tekergőzik a víz alatt. Ezt a stílusos kis megoldást egy divattal foglalkozó újságíró buliján láttam, és mindig szerettem volna kipróbálni. Amíg Rhysszel éltem, szóba se jöhetett. Számon kérte volna rajtam, hogy akkor most hova dugja a sörösdobozait, és az egyszer biztos, hogy meg is mondtam volna neki. – Elfogyott a vázád? – kérdezi Graeme. – Gray! – szól rá Caroline. – Nem azért vagy itt, hogy kötözködj! – A vázák a mártáshoz kellenek – segít ki Ivor. Graeme meghökkent arcot vág.

– Nagyszerű munkát végeztél – néz körül Caroline, és ha ez nem szerénytelenség, el kell ismernem, hogy valóban így van. Minden falhoz „leszállópályákat” raktam ki átlátszó üveg gyertyatartókba tett teamécsesekből, és hatalmas csokor fehér kardvirágok burjánzottak elszórtan a szobában. Soha nem voltam nagy rajongója a kardvirágnak, amikor még Sale-ben laktam, de van valami ennek a virágnak a fenséges nyúlánkságában, ami passzol ehhez a lakáshoz. – Ravatalozó mínusz holttest – jegyzi meg Graeme annak a huncutnak hitt szemvillanásnak a kíséretében, ami szerinte felmenti minden bűn alól. – Akkor lehet, hogy valakit el kéne intéznünk – fonja keresztbe Caroline a karját. – Szóval – szegezi rám Graeme a gombszemeit –, hadd kérdezzem meg a Veszélyesen Drága ízlésű Hölgyet, mennyibe kerül itt lakni? – Semmi közöd hozzá – közlöm, és remélem, hogy elég kedvesnek hangzott. – Én csak aggódom érted. Visszatértél az ingatlanpiacra egyedüli jövedelemmel, és lefogadom, hogy hat hónap ebben a kéróban, és a foglalód tekintélyes részének búcsút inthetsz. Caroline-ra pillantok, hogy hallgattassa el, de ő már lelépett, hogy töltsön magának egy italt. – Még nem tudok új lakást venni. – Miért nem? – Mert csak most szakítottam valakivel, akivel együtt töltöttem az életem felét, és fogalmam sincs róla, mit akarok egyáltalán, vagy hol akarok élni. – De mindig kell tető a fejed fölé, nem? Elvégre nem szándékozol csatlakozni egy beduin törzshöz. – Az ember nem teheti mindig azt, amit a józan ész diktál... Én már töltöttem magamnak, Caro, kösz.

Caroline bólint, Graeme kezébe nyom egy poharat, és lesütött szemmel belekortyol a sajátjába. – A mának élni nagyon is helyes dolog, ha az ember húszéves, de valamikor el kell kezdeni a jövővel is foglalkozni – folytatja Graeme, Tudom, mire gondol, most már senki más nem teszi meg helyettünk. – A dolgok nem véletlenül alakulnak úgy, ahogy. – Talán. Amikor Graeme újabb monológba kezd, félbeszakítom: – Graeme! Buli. Főnév, két szótag. Társasági esemény, melynek célja a szórakozás. Ben, Olívia és Simon akkor érkeznek, amikor én éppen a padlót törlöm fel, mert valaki kiöntötte az italát, így Caroline engedi be őket. A konyhába vezeti őket, és amikor csatlakozom hozzájuk, Simon éppen azt meséli: – Ittunk egy koktélt a Canal Streeten, jobban mondva az Anál Kéjen. Ben szerint heterók és melegek közösen járnak oda, de az egyetlen nőnek a helyiségben akkora ádámcsutkája volt, mint egy teniszlabda. Annyit mondhatok, hogy mindannyian azok a fajták voltak, akik legszívesebben egész nap díszpárnákat válogatnának. Nem érdekelnek az ádámcsutkák, csak annyit remélek, hogy Simon szája az este legnagyobb részében csukva marad. – Hoztunk neked egy homofóbot, és ezt – szólal meg Ben, miközben Olívia átnyújt nekem egy lakkozott aranycserépben pompázó kálát. – Hogy segítsünk felavatni az új lakást. Ben „kőmosott, így réginek látszó, de vadi új” szürke farmerben és fekete pulóverben jött. Mint mindig: azta! Olivia leheletvékony, szürke, derékban megkötős ruhát visel. Az egyszer biztos, hogy ezek ketten imádják a szürkét. Ben lehajol, és megint jön ezzel a kétoldalas puszi dologgal. Ezúttal jobban fel vagyok készülve, de most is zavarba jövök, és örülök, hogy a növény miatt tartanunk kell egy bizonyos távolságot.

– Ez elképesztő! – mondja Ben Olíviának, amikor körülnéz a lakásban, miközben az egyik kezével átkarolja. – Ugye, Liv? – A ti házatok sokkal otthonosabb, ráadásul a ti házatok tényleg a tiétek – fordulok Olíviához, ő pedig felragyog.

37. Teljesen megfeledkeztem arról, hogy a bulik megközelítőleg négy százaléka – akárcsak az éjszakai klubokban szerzett élmények négy százaléka – valóban felülmúlhatatlan, és ezért van az, hogy az ember képes reménykedve időt, pénzt és satuszerűen szorító alsóneműt pazarolni a maradék kilencvenhat százalékra. És valami bámulatos oknál fogva az én lakásavató bulim minden statisztikára fittyet hányva a bűvös töredék közé esik. Megy a duma, fogy a pia, jó a zene, a dekornak csodájára járnak, az emberek lazán csapódnak egyik csoporttól a másikig, a bulira beszerzett kaják (négyzet alakú ropogtatnivaló, kör alakú ropogtatnivaló, ami apró szalonnaszeletekre hasonlít) illő fogadtatásban részesülnek, de legalábbis fogynak. Zoe láthatóan remekül mulat, megállás nélkül vihorászik a FÉRFIAK gyűrűjében, Gretton hirdetése elfelejtve. Úgy érzem magam, mintha nagyon hosszú ideje másznék fölfelé egy hegyre, és a nap egyszer csak felragyog a felhők közül, én pedig találok egy helyet, ahol leülhetek az esőköpenyemre, hogy megcsodáljam a kilátást. Rhys eddig úgy hiányzott nekem, mint rejtélyes viszketés egy levágott végtag helyén, de most először egyáltalán nem hiányolom. Ideje, hogy igyak még egyet. Amikor beköszönt az éjszaka, Mindy átveszi az irányítást a zene felett, így minden azonnal hangosabbá válik. Jake távozóban felém int, mert holnap reggel fel kell kelnie tanulni; Ivor a szemét forgatja a háta mögött. Caroline komoly beszélgetésbe merül Olíviával. Egyszer csak ott találom magam a pazar kilátást nyújtó ablak előtt Bennel és Simonnal. – Natalie azt mondta, jól ment az interjú – mondja Simon. – Akkor jó. Örülök neki – válaszolom, és gyorsan elnyomom a felkavarodó, kellemetlen érzéseimet. – Én is úgy éreztem. – És mikor vihetlek el vacsorázni?

Ben meglepve kapja fel a fejét. – Amikor csak szeretnéd – mondom, Bennek elkerekedik a szeme. – Szereted az olasz kaját? – Persze. A kaját általában, hogy pontosan fogalmazzak. – Rachel olaszul tanul – veti közbe Ben. – Tudok egy-két szót olaszul, voltam Pisában egy csereprogrammal – meséli Simon. – Siete fluente? – Ööö. Non. – Non? Ó, a francba. Témát váltani, most rögtön. – Ma olvastam néhány tippet arra, hogy mivel oldjuk a hangulatot a bulikon – hadarom. – Készültem a ma estére. Kipróbálhatom az egyiket rajtatok? Oké. Mi volt az elmúlt év legkínosabb esete? Mehet. – A múlt héten történt. A litván bejárónőm rajtakapott pucéran – meséli Simon. – Komolyan? – Megragadtam az első kezem ügyébe eső tárgyat, ami elég nagy volt ahhoz, hogy eltakarja a férfiasságomat. – És mi volt az? – A fizetési papírom. – Pancser! – nevetek akaratom ellenére, ami a jelek szerint bevett szokásommá válik Simonnál. Látom, hogy Ben enyhe aggodalommal méreget bennünket, kétség sem fér hozzá, hogy ezt a randi dolgot próbálja megfejteni. Ha talál rá magyarázatot, hálás lennék, ha velem is megosztaná. – Ez nem ér, ezt előre begyakorolta – mondja Ben. – És a tiéd? – kérdezem tőle. – Leszámítva azt, hogy teljesen elfelejtettem a nevedet, amikor tíz év után beléd botlottam? Hadd gondolkozzak... – – Ugye nem? – Úgy érzem, mintha a térdkalácsom nem tartana rendesen.

– Persze, hogy nem, te lüke. Ben hitetlenkedő kifejezéséből azt lehet kiolvasni: Hogy is vehettél be ilyesmit? Úgy, hogy a feltevés, miszerint töröltél engem az emlékezetedből, rám klikkeltél, majd belehúztál a képzeletbeli „kukába”, mint egy törölt fájlt, maga a rémálom, pontosan olyan, mint amelyikben meztelenül rohangálok fel-alá az utcákon hajnalban, tejeskocsik mögött rejtőzködve. – Felajánlottam az ülőhelyemet egy albínó lánynak a villamoson. Csak hátulról láttam őt, azt hittem, hetvenkettő, nem huszonkettő. – Ben az ajkába harap a kínos emléktől, Simon felnevet, én pedig összerezzenek. – Hát, pigmenthiánnyal elég nehéz lehet ácsorogni – jegyzi meg Simon. – Hé, a szándék jó volt – teszem hozzá. – Aha. Simon – teszi zsebre Ben a kezét, miközben iszik. Belém hasít a felfedezés, hogy Ben és Simon versengenek egymással. De vajon miért? Az én figyelmemért? Biztos nem. Már ami Bent illeti. Elvégre házas! Vajon már az is flörtnek számít, hogy nevetgélek velük? Elképzelem, ahogy Olívia epésen megjegyzi hazafelé menet: „Biztos csak azért röhögte szét az agyát, mert jó házigazda akart lenni.” – Még egy italt? – kérdezi Simon, és lelép a konyhába. Megkísérlem visszanyerni az egyensúlyomat a magas sarkúban, amiben szinte ég a talpam, megköszörülöm a torkomat, és megpróbálok valami magyarázatot adni Simon randevújára. – Te jó ég! Kísért a múlt! Teenage Fanclub? – kérdezi Ben, és a csacsogás kellős közepén a zene irányába fordul. – Biztos jót nevettetek volna a nyitótáncon, amit Livvel bemutattunk az esküvőn. Talán nem a nevetés a legjobb kifejezés, gondolom magamban.

– Miért mondod ezt? – Házaséletünk első nagy kompromisszuma. Hagytam, hogy az legyen, amit ő akar. Azt tátogja felém: „Coldplay”, és grimaszt vág. – Hát igen. Nem is olyan régen még én is az esküvőmet tervezgettem. Örülj, hogy nektek sikerült megoldanotok a DJ kontra élőzenekar viszályt. Nekem és Rhysnek ez volt a gázai övezet. Hirtelen égető vágyat érzek arra, hogy elmeséljem Bennek, mi történt. Hogy az igazi életemről – nem holmi hangulatjavító felszíneskedésről – beszéljek egy igazi baráttal. – Az esküvő gondolata minden nyulat kiugrasztott a bokorból – mondom, Ben pedig bólint. – Az életed legboldogabb napjának nevezik. Nos, ez visszafelé is működik. Ha nem vagy boldog, nehéz nem észrevenni, – Hirtelen történt? Vagy egy ideje már boldogtalan voltál? – Hm. Hát, végigevickéltük a húszas éveinket. Villámhárítónak ott volt a zenekara és az én barátaim. De a harmincas évek... a döntések kora, esküvő, gyerekek. Rájöttem, hogy nem vagyunk elég boldogok ahhoz, hogy a következő szakaszba lépjünk. Van ennek valami értelme? – Valamennyi – bólint újra Ben. – Úgy tűnik, elég jól viseled. – Hol így, hol úgy. Szomorú, kedves mosolyt küld felém, és lesüti a szemét. – Melyik Coldplay-szám volt az? – kérdezem, próbálom kicsit feldobni a hangulatot. – Várj csak, megpróbálom kitalálni. Az, amelyik úgy van, hogy: na na, na na na na, na na... Sajnáljuk, jelenleg minden munkatársunk foglalt. Kérjük, tartsa a vonalat, a hívása fontos számunkra. Ben szemének sarkában sármos ráncok tűnnek elő nevetés közben. – Te semmit sem változtál! Ilyen pimasznak lenni... – Te bujtottál fel, valld be!

– Bujtogatod Rachelt? – kérdezi Olívia, csatlakozva hozzánk Simonnal. – Kegyetlen gúnyt űzött a nyámnyila alternatív nyitótáncos dalunkból – közli Ben. – Nem! Te mondtad, hogy... – képtelen vagyok megismételni a tényt, hogy Ben gúnyolódott rajta először, amitől még rosszabb lesz az egész. Tisztában vagyok vele, hogy ez a kis szurkálódás egészen más nyomot hagy Olíviában. Kösz Ben. – Van, amit szeretek a Coldplaytől... – fejezem be végül esetlenül. – Aha, persze – súlyosbít a helyzeten Ben. – Nektek mi lett volna a nyitótáncotok? – intézi hozzám élesen a kérdést Olívia. Ben rámered, feltehetően azt akarja sugallni, hogy ne kérdezze meg olyasvalakitől, aki nemrégiben bontotta fel az eljegyzését, hogy mi lett volna a nyitótáncos számuk. – Rhys azt mondta, ő a What have I done to deserve this-t szeretné a Pet Shop Boystól. Úgyhogy én inkább nem hoztam többet szóba a kérdést. – De te mit választottál volna? – köti az ebet a karóhoz Olívia. – Liv... – döbben meg Ben, nem érti, hogy lehet a felesége ilyen érzéketlen, de Olívia és én tökéletesen értjük egymást. – A dolgok jelenlegi állása szerint lehet, hogy az At last lesz a jó választás, Etta Jamestől. Vééééégre. És valami fiatal önkéntes felsegít a székből engem és a vőlegényemet. – Senki nem nevet. – A May you never-t választottuk, John Martyntól – adom fel végül. Ben megindultan bólint. – Kedves választás, – Soha nem hallottam róla – csattan fel Olívia. Aha, akkor csakis valami szemét lehet. – Egy kicsit, de csak egy kicsit nem túl gyors a tempója? – kérdezi Ben. – Én tőle a Couldn’t love you more-t választanám.

Ezúttal én bólintok. Ehhez nem sokat lehet hozzáfűzni azon kívül, hogy megpróbálom rávenni a pupilláimat a tágulásra, és folytatom az ivást egészen addig, amíg a májam leginkább egy hatszáz grammos, paprikával bedörzsölt vesepecsenyéhez nem hasonlít, – Akkor miért nem kérted ezt? – kérdezi a felesége csípősen Bentől. – Azt szerettem volna, hogy az legyen, amit te akarsz. – Én úgy gondolom: a nyitótánchoz olyan dalt kell választani, amit szeret az ember, és nem azt, ami menő – mondja Olívia egyenesen nekem címezve, és ezzel félreérthetetlenül jelzi, hogy nem kész megbocsátani nekem. – Hát, azzal senki nem vádolhat, hogy azért választottad a Coldplayt, mert az menő – nevet Ben. Olyan nagy bajba fog kerülni, és még csak nem is sejti. Olívia keresztbe fonja a karját, és le sem veszi rólam szemét. A jeget bámulom az italomban. – Hé, ezt a számot ismerem – szólal meg Simon hangszóróra fülelve. – Unfinished symphony. – Unfinished sympathy – javítom ki. – Azt mondtam.

38. – Melyik oldalon szoktál aludni? – kérdezi Caroline, miután a kanapén lefektettük Ivort, aki súlyosan kiütötte magát. Amikor eljött az ideje taxit hívni, ő éppen valamiféle koktélkómába zuhanva kókadozott, ezért úgy láttuk, az lesz a legjobb, ha őt is elszállásoljuk. Betakartuk egy törülközővel, lavórt tettünk az oldalához, és egy csomó konyharuhát csavartunk a feje köré. Hullasápadt volt, a kezét összefonta a mellkasán, akár valami szarkofágban fekvő egyiptomi fáraó, akinek csak szar cuccai voltak életében. – Nincs még olyan, hogy „szoktam”. Nem vagyok itt elég ideje. – Ami valójában annyit jelent, nincs olyan oldal, amit választanom kellene, most, hogy Rhys tömegének mellvédje hiányzik mellőlem. – Akkor te leszel középen – hajtja hátra a paplan sarkát. – Én itt alszom, Mindy pedig a másik oldalon. Mindy is visszatér a fogmosásból, gyönyörű, skarlátszínű selyempizsamában pompázva. Caroline csipkeszegélyű, fekete virágmintás, spagettipántos hálóinge mellett igazán örülök, hogy végül magam mögött hagytam a fogkrémfoltos Velvet-pólót. – Ivor felébredt – jelenti be Mindy. – Annyit mondott, hogy: bbböö, bbbböööö, bbboooááá. Aztán kirohant a vécébe. – Tett bármi kárt a kárpitban vagy a szőnyegben? – Nem. A sarkában voltam, és gyorsabban toltam előre, mint ahogy a hányás felfelé igyekezett. – Akkor jó. Elhelyezkedünk az ágyban, és lekapcsoljuk a lámpát az éjjeliszekrényen. – Hogy tudott Rupa egy ekkora matracot felcipelni azokon a lépcsőkön? – kérdezem.

– Szerintem csörlővel húzták fel neki az egyik ablakon át – veti fel Mindy. Érzem, ahogy az izmaim ellazulnak a matrac rugóin. – Akkor most mi a helyzet veled és Bennel? – kérdezi Caroline. Minden feszültség azonnal visszatér. Sőt, fokozódik. – Mire gondolsz? – igyekszem teljes döbbenetét közvetíteni Caroline felé, miközben, bár vízszintesen fekszem és láthatatlan vagyok számára, biztos vagyok benne, hogy érzékeli a bűntudat bőrömre kiülő verejtékcsöppjeit. – Háááát... Elég fura. – Mi? – Olyan egyenesen fekszem, mint egy nyílvessző, egy felkiáltójel a kettejük alkotta zárójelben. Mindent tagadok. Amíg csak élek. – Amikor kiégett az izzó, és ott álltál azon a széken, hogy kicseréld, Simon pedig tartotta a lábad, észrevettem, hogy Ben olyan pillantást vet rátok. – Az azért lehetett, mert a helyes izzókicserélési eljárás számos biztonsági előírását megszegtük. Csönd. A béna poénok itt nem jönnek be. – Nagyon intenzív volt és komoly. És amikor Simon lesegített téged, és menet közben sikerült megmarkolnia a fenekedet, esküszöm, hogy Bennek szinte megrándult az arca. – Nem ő Simon legnagyobb rajongója. Nem hinném, hogy jó ötletnek találja, hogy randizni megyek vele – teszem hozzá, és remélem, hogy ezzel eleget tettem a téma lezárásához. – Igen. Erről lehet szó. Ha nem ismerném őt jobban, azt mondanám, ez egyszerűen csak a jó öreg férfiúi féltékenység – mondja Caroline. – Pontosan miért is nem akarja Ben, hogy Simonnal találkozz? – Szerencse, hogy jobban ismered – vágom rá. – Tekintve, hogy Ben boldog házasságban él. – És ha boldog házasságban él, nem is jöhetsz be neki?

– Nem. – Na, ide figyelj! Először is: olyan, hogy boldog házasság, nem létezik... – Jaj, Caroline! – nyávogja Mindy. – Elég! – Még nem fejeztem be. – Tudom, mert még mindig maradt bennem a reménynek egy aprócska foszlánya. – Nem létezik olyan, hogy boldog házasság, mármint abban az értelemben, hogy sérthetetlen lenne. Minden párkapcsolatnak megvannak a maga gyenge pontjai és hullámvölgyei. – Ahhoz nem kell házasnak lennünk, hogy ezt tudjuk – jegyzem meg. – Tudom, tudom – csillapítgat Caroline! – Nem akarom leszólni a Rhysszel való kapcsolatodat. Ám ő folyton srácokkal lógott, a zenekarból. Soha nem kellett a barátnők miatt aggódnod. – Még mindig nem értem, mire akarsz kilyukadni. – Arra, hogy ha igazam van, és Ben érez valamit irántad, akkor nagyon óvatosnak kell lenned. Nyilván nem akarsz bajt okozni azzal, hogy akaratlanul bátorítod őt. Elég közel álltatok egymáshoz az egyetemen, nem? Akkor nem gyanítottál valamit? – Nem! És Bennek soha nem lenne viszonya senkivel. – Végre tényleg teljes bizonyossággal jelenthetek ki valamit. – Honnan tudod? – Tudom. Tényleg, olyan biztos vagyok benne, mint a saját nevemben. Soha semmilyen körülmények között nem tenne ilyet. Ő száz százalékig becsületes. És különben sem feküdnék le egy nős emberrel. Remélem, nem hiszitek, hogy ilyesmit tennék. – Neeem! – mondja Caroline, és elképzelése sincs róla, miféle gyötrelmekbe taszít engem ez a beszélgetés. – De azt el tudom képzelni, hogy egyszer csak olyasvalaminek a kellős közepén találod magad, amiről még fel sem fogod, hogy belekezdtél. Ti ketten ragyogtatok, akár a karácsonyfa, amikor

egymással beszélgettetek. Senki sem cigizik titokban a fészer mögött arra számítva, hogy tüdőrákos lesz. – Nem mosolygok Olívia képébe, és hívom el bulikra, hogy aztán rámozdulhassak a férjére! – Én nem mondtam, hogy rámozdultál – mondja Caroline. – Ide figyelj! – folytatom kiszáradt szájjal, ami nem kizárólag a részegség miatti folyadékhiánynak tudható be. – Ben és Olívia házasok, Ben egyáltalán nem érdeklődik irántam úgy, én pedig nem akarom levadászni, és épp Simonnal készülök randizni. Ennyi. – Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy minden olyan nagyszerű Ben és Olívia között. Volt egy olyan benyomásom, hogy Olívia egyáltalán nem akart ide költözni. Több száz kilométerre van a családjától és a barátaitól, és szerintem hiányzik neki a régi munkája is – mondja Caroline. Szünet. – Ha kíváncsi vagy a tanácsomra, Rach, elég, ha akkor kezdesz aggódni, ha Ben bármikor is megemlíti, hogy az otthoni dolgok kissé bonyolultak – szólal meg Mindy. – Soha nem bonyolultak. A bonyolultak pusztán annyit jelent: „Nos, igen, van valaki más, de veled is akarom csinálni.” – Nem, valójában annyit jelent: nem annyira bonyolultak, mint amennyire szeretném – nevet Caroline. Én nem nevetek. – Ne haragudj, nem akartalak felkavarni – mondja végül Caroline. – Ben érzelmei mögött valószínűleg nem áll más, mint a húszas évei iránti nosztalgia. Úgy értem, ha összeilletek, már régen megtörtént volna. – Így van – vinnyogom, és hálás vagyok a sötétségnek. – Időnként mindannyiunkat csúnyán letámadnak a „mi lett volna, ha” típusú kérdések. – Aha.

Jó éjszakát kívánunk egymásnak. Caroline és Mindy álomba szenderül. Én totál éber vagyok, vágtáznak a gondolatok a fejemben.

39. Ha az ember menő volt, a péntek este egyet jelentett a bulizással egy klubban, ami félúton volt a beszívós és a táncolós között, vagy ha inkább a sört és a gitárzenét kedvelte, az Ötödik sugárút vagy a 42. utca felé vette az irányt. Ha az ember kategóriákkal kevésbé volt menő, egy húspiacra hasonlító kankennelbe ment, ahol kinézték a farmert és a sportcipőt, és slágerlistás számokat játszottak. Ha pedig valaki tényleg teljes csőd volt, a kolesz diszkójába ment, és almabort vedelt műanyag palackból, táncikált egy helyiségben, ami nappal ebédlőként szolgált, majd hajnali fél kettőkor eltántorgott a szemben lévő büfékhez. A csóróság viszont sokat segít az egyenlőség megteremtésében, és a második évre, amikor a koleszból albérletbe költözés jelentősen megdobta a havi kiadásainkat, jó páran, akiket ismertünk, az utóbbi találkozóhelyre fanyalodtak. A körülbelül tucatnyi barátunk között, akik azon a bizonyos estén összegyűltek, ott volt Ivor, aki a hétvégére visszatért a szakmai gyakorlatról, és Ben is a legújabb barátnőjével, Emilyvel. Már néhány hónapja együtt voltak – ami Ben részéről jó teljesítménynek számított. Emily igazán vagány volt, olyan, amilyennek én álmaimban sem tudtam volna elképzelni magam: magas szárú tornacipő, rojtos szélű farmer miniszoknya, két színárnyalatban pompázó, hidrogénszőke haj, amit a feje tetejére halmozott. A külseje egyszerre megfelelt a szexi ragadozó és hagyományos értelemben vett csinos definíciójának, amolyan „nincs szükségem rá, hogy bárkit győzködjek; olyan nyilvánvaló, nem tehetek róla” módon. Ben mindig is a szőkés árnyalatokat kedvelte, jegyeztem meg. Korábban nem volt sok lehetőségem, hogy jobban megismerjem Emilyt, ezért csalódott voltam, amiért az asztal túlsó felére ültek le, miután köszöntésképpen intettek felém. Pedig ha meg

akartam ismerkedni Ben barátnőivel, addig kellett ütnöm a vasat, amíg meleg. Egyikük sem tartott ki egy szemeszternél tovább. Bárki is lesz az, akinek egy nap sikerül rávennie Bent, hogy kötelezze el magát, tuti, hogy nem kevés munkája lesz benne, gondoltam magamban. Amikor Benre került a sor, hogy hozzon mindenkinek egy italt, felmerült bennem, hogy ez remek alkalom lehet a társalgásra. Hátratoltam a székemet, és elindultam felé, hogy segítsek neki. A bárhoz érve láttam, hogy egy falkányi heccelődő, szőrös rögbijátékossal bonyolódott eszmecserébe. Ben focizott, és XY kromoszómával rendelkezett, ennél fogva emberi lényként kezelték, és nem az ugratások célpontjaként. – Szial Tudod, hogy hívunk téged? – szólított meg az egyik macsó, amikor odaértem hozzájuk. – Ben tudja! Hé, Ben! Mondd csak el Rachelnek, hogy hívjuk. Ben láthatóan rendkívül kényelmetlenül érezte magát. Összevont szemöldökkel néztem rá. – Kétcsöcs Woodford! Hahahaha! Ben azt motyogta maga elé: – Én aztán rohadtul nem! Ugyanúgy, mint azon a „felelsz vagy mersz”-féle testvéri összejövetelen, ezúttal sem voltam biztos benne, hogyan értelmezzem a tagadását. Ben és én felváltva rohangáltunk a bárpult és az asztal között, két-három korsót is vittünk egyszerre, miközben középen kereszteztük egymás útját. Éreztem magamon a fiúk perzselő tekintetét, és azt kívántam, bárcsak ne az új, fekete kordnadrágomat vettem volna fel, ami kicsit szűk volt hátul. Amikor felnyaláboltam a pultnál a második kört, erőteljes – és komolyan fájdalmas – csípést éreztem a fenekemen, mire azonnal hátrafordultam. – Hé!

– Ő volt az! – mutogattak mindannyian egymásra, karok keresztezték egymást, akár a komikus némafilmekben. Nem sokat tehettem tele kézzel, így be kellett érnem annyival, hogy szúrós pillantásokat vetettem rájuk. Amikor visszaértem egy újabb kör italért, szinte elvi kérdést csináltam abból, hogy elutasítsak mindenféle meghunyászkodást, és nyíltan megvető pillantásokat vetettem az ellenfeleim irányába. Hiba volt: ez csak újabb löketet adott a mulatságnak. – Ne érts félre, de jobban szeretnénk inkább a hátsó feledet látni – szólalt meg az egyik különösen visszataszító külsejű egyed, aki alacsony volt, köpcös, és pattanások borították. Azonnal láttam, hogy azzal próbálja ellensúlyozni a külsejéből fakadó bizonytalanságát, hogy az összes többinél rosszabbul viselkedik. – Kopj le! Próbáld csak meg még egyszer, és pofán váglak! Rachel kontra tíz rögbijátékos: ettől valószínűleg nem szarják össze a gatyájukat ijedtükben, de én továbbra is úgy éreztem, hogy ki kell állnom magamért. – Nem próbálom meg még egyszer – mondta a törpe rögbiim. – De azt kipróbálhatom, hogy ezt szabad-e. Azzal kinyújtotta a kezét, és megnyomta a bal mellemet, mintha csak egy old timer dudája lett volna. A rögbisek azonnal dőlni kezdtek a röhögéstől. – Hé! – kiáltottam. – Seggfej! – Bocs, bocs, tévedtem – szabadkozott a srác. – Valójában a jobbon akadt meg a szemem. Ekkor elkövette ugyanazt a becstelenséget a másik mellemmel is, mire én pofon akartam vágni, méghozzá erősen. Elkapta a csuklómat, mielőtt a tenyerem az arcához ért volna. Láttam már ezt a mozdulatot rémes szappanoperákban, de soha nem gondoltam volna, hogy a valóságban is létezhet olyan, akinek ilyen gyorsak a reflexei. Rémes, nyirkos, satuszerű szorítása volt.

Nem tudtam magam kiszabadítani, és lassan úrrá lett rajtam a pánik. – Engedj el! – sikoltottam, ami újabb rekedt hangú vihogáshoz vezetett. Még mindig éreztem a bőrömön a durva, mocskos ujjak érintését. Elveszítettem az önuralmamat, és éreztem, ahogy a tüdőm összeszorul. Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy valaki mellettem áll. A csuklóm egyszer csak kiszabadult. Éppen idejében fordultam meg ahhoz, hogy lássam, amint Ben a ragyás tapizó felé lendíti a kezét, az ökle fülsértő reccsenéssel csapódott az állkapcsába. – Au! – kiáltott fel a töpszli. – Én... Nem volt rá esélye, hogy bármit is mondjon, mert Ben behúzott neki még egyet, elég vadul, így ezúttal elveszítette az egyensúlyát, és elterült a padlón. Abban a pillanatban csak azon aggódtam, hogy a haverjai a védelmére kelnek, és kiállnak Ben ellen. Ehelyett azonban hátraléptek, és figyelték, ahogy a barátjuk hadonászik. Milyen rendes srácok! – Kérj bocsánatot! – üvöltötte Ben. Tényleges, valódi erőszak történt, és én úgy éreztem, rögtön elhányom magam. Elvégre ez csak a kollégiumi ebédlő volt, nem holmi rémes kocsma a Moss Side-on. – Bocsánat – mondta a pattanásos srác az arcát dörzsölgetve, miközben óvatosan azt figyelte, nem kap-e még egy jobb horgot. – Nem tőlem, tőle! – Bocsánat.1 – közölte mogorván, röpke pillantást vetve felém. – Idióta! – fröcsögte Ben megvetően. Felemelte az utolsó két korsót, én pedig követtem őt vissza, az asztalunkhoz. Miközben távolodtunk, a pattanásos fiú üvölteni kezdett, olyan hangerővel, amitől az egész helyiségben síri csönd lett – vagy legalábbis a helyiség azon elhanyagolható részében is, amelyik eddig még nem ránk figyelt: – Ben, nem tudtam, hogy a csajod!

Szünet. – NEM TUDTAM, HOGY A CSAJOD! Összehúztam magam. És teljesen biztos voltam abban, hogy Ben is összehúzza magát. Amikor odaértünk a többiekhez, mindenki tudni akarta, mi történt. – Tiszta idióták! – motyogta Ben, és visszaült Emily mellé. – Konkrétan megtámadtak! – siránkoztam, színpadias mozdulatokkal leplezve zavaromat. – Ezt meg hogy érted? – kérdezte Caroline. – Megfogta a cicimet – mondtam, úgy éreztem, igazolnom kell, hogy Ben viselkedése a jogos reakciók tartományán belül mozog. – És te behúztál neki egyet? – intézte Caroline Benhez a kérdést, látszott, hogy Ben iránti rajongása újra elemi erővel csap le rá. – Gratulálok! – jegyezte meg Ivor. – Azóta reméltem, hogy megteszi valaki, amióta csak megismertem őket. – Igen, éljen, ez igazi hőstett volt! – mondtam köszönetét Bennek akkor először. Nem úgy tűnt, hogy rám akarna nézni, vagy bárki másra, mindössze hatalmas kortyokkal kiürítette a korsóját. – Nem is tudtam, hogy ilyen kemény vagy! – szólalt meg Mindy. – Lehet, hogy mostantól a titkos imádód leszek. – Nem vagyok kemény, mindjárt belehalok, úgy sajognak az ujjperceim – jegyezte meg Ben, letette a poharát, és a kezét dörzsölgette. – Nem tudom, helyesen tettem-e. – Milyen klassz pasid van! – búgta egy másik lány Emilynek. Csak ekkor vettem észre, milyen döbbent kifejezés ül ki Emily arcára. Olyan volt, mintha pofon vágták volna. Biztosan nagyon aggódott, hogy Ben bunyóba keveredik, gondoltam. Bár nem én kértem, hogy megráncigálják a másodlagos nemi jellegeimet, ahogy azt sem, hogy Ben odalépjen és megvédje őket, mégis bűntudatot és nyugtalanságot éreztem.

Egy héttel később a fülembe jutott a hír, hogy Ben és Emily szakítottak.

40. Ivor már ébren van, amikor Mindy és én kikászálódunk az ágyból, mivel Caroline felverte álmából, amikor elindult az edzőterembe. A kanapén ül, félmeztelenül, szemüvegben, és amikor felbukkanunk, gyorsan maga köré húzza az ágytakarót. – Abban reménykedsz, hogy ámulatba esünk a szexi felsőtestedtől, és így elfelejtjük az okádást? – kérdezem. ~ A pólóm valahogy maszatos lett. Jézus, nagyon rémes voltam? – Nagyon rémes volt, Rach? – fordul felém Mindy, miközben gúnyosan csípőre teszi a kezét. – Nagyon rémes volt? Ásítva megvakarom a fejem. – Hogy is mondjam? Méltóságod máglyája, Johnson. Készítek egy-egy csésze cukros teát, és mire odaviszem nekik, Mindy már bebújt mellé a takaró alá. – Hallom, megpróbáltad megmutatni a huszonhárom éveseknek, hogy kell ezt csinálni – mondom, amikor visszatérek a saját bögrémmel, és leülök a fotelbe. – Azok a White Russian koktélok – motyogja Ivor, miközben a teáját fújja. – Bár inkább bézs oroszhoz hasonlítottak attól a rengeteg Kahlua likőrtől. Úgy érzem magam, mintha a trágyaszagú pokolba kerültem volna. Olyan a nyelvem, mint egy szelet extrudált kenyér. – Akkor Jake nyert? – Ó, nem. Én nyertem – mutat félmeztelen, maszatos alakjára. – Hölgyeim! Íme, a siker illata! A győzelem kölnije. Lélegezzék be mélyen! Mindy és én felnevetünk. – Azt hiszem, azért ittam, hogy felejtsek – folytatja Ivor, leteszi a teáját, és megdörzsöli a szemét a szemüveg mögött, ami

ettől fel-alá ugrál, mint valami varietészámban. Ivor mindig hülyén fest a szemüvege nélkül. – A főbűnt, amit az előző este követtem el. – Összeroppantál, amikor egy belga kamasz kinyírta előtted a trollokat a World of Warcraft játékban? – kérdezem. – Á, nem... – nyomogatja a halántékát. – Katya. Mindy azonnal felkapja a fejét, ami eddig Ivor könyökhajlatán nyugodott. – Ugye nem engedted meg neki, hogy meghosszabbítsa a bérleti szerződését? Ivor, mi az ördög ütött beléd? – Nem, mindenképpen elmegy. – Akkor? – kérdezem. – A fejünkbe szállt a házilag kotyvasztott szilvabor. Ivornak huncut, szégyenlős mosoly jelenik meg az arcán, amit szerintem én helyesen értelmezek. – Ugye, nem vetted rá, hogy húst egyen? – kérdezi Mindy, szinte Ivor hónaljához beszélve. Ivor nevetésben tör ki, majd összerezzen. – Ne viccelődjetek, ez fáj! – Miért olyan vicces ez? – Vicces abban a kontextusban, hogy mit tettünk valójában. Rövid szünet következik, majd Mindy elhúzódik Ivortól, mintha a saját verbális robbanásának ereje hajtaná. – MICSODA???! Ivor megriad a reakció hevességétől, és egy másodpercre elakad a szava. – Te megkefélted? – szegezi neki feddőn a kérdést. – Ööö... Egy kicsit. – Ez nem vicces, Ivor! Ez undorító! – Részegek voltunk. Csak úgy jött. Nem fogom hagyni, hogy maradjon, vagy ilyesmi. – Itt nem erről van szó, hanem arról, hogy te azt csináltad vele. Amikor utálod őt!

– Nem is olyan rémes... – motyogja Ivor. – Folyton csak panaszkodtál rá! És az első kínálkozó alkalommal ágyba bújsz vele? Vajon mit árul el ez rólad? – Aligha ez volt az első alkalom. Mindig csinál gyümölcsbort, – Amikor azt mondtuk, mutasd meg Katyának, hogy van vér a pucádban, nem SZÓ SZERINT értettük! Kortyolok egyet a teámból, mielőtt nevetőgörcsöt kapnék, amiért Mindy ilyen távol áll attól, hogy meglássa a helyzetben rejlő komikumot. Igazság szerint Ivor sem nevet, az arca ég a szégyentől vagy a dühtől. Vagy mindkettőtől. – Értem, szóval leckéket kéne vennem Miss Felületesség 2012-től, nem igaz? – Ez meg mit akar jelenteni? ~ Azt akarja jelenteni, hogy szerinted a te üresfejű piperkőceid jobbak, mint Katya? Jobb lett volna, ha a netes társkeresőn keresztül találkoztam volna vele, hogy aztán szemet hunyjak az idegesítő tulajdonságai felett, ha elég fotogén? Ivor a lényegre tapintott. Felém pillant támogatásért, de én semmi esetre sem szállnék be valamibe, ami hirtelen ilyen kellemetlenné vált. – Ezt csinálják a normális emberek! – kiáltja Mindy, vörös pizsamájában lesújt, mint a végzet tüzes boszorkája. – Randiznak! Nem használnak ki részegeket, akik egyébként lakbért fizetnek nekik. Mi a terved? Cserébe elengeded neki az utolsó havi penzumot? – Mindy! – szólok idegesen. – Hogy kihasználtam őt? Komolyan arra célzol, hogy bizonyos értelemben megerőszakoltam?! – üvölti Ivor. – Azt mondom, ez a legcudarabb dolog, amit hosszú ideje hallottam. Ivor felpattan a kanapéról a boxeralsójában, szemérmesség elfelejtve. – Nincs olyan szó, hogy cudar! Hígagyú!

– Menj a pokolba! – visítja Mindy, majd könnyekben tör ki, és berohan a hálószobába. Ivor tátott szájjal visszaroskad a kanapéra. – Jézus! – szólal meg végül, miközben a kezével a fejét fogja. – Ez meg mi a fene volt? – Alacsony vércukorszint? – Nem vagyok büszke arra, amit tettem, de tényleg ennyire helytelen lett volna? Úgy viselkedik, mintha valami kizsákmányolásról lenne szó. Ha azt gondolja, hogy... – Ivor kétkedő hangot hallat. – Nem is akarom az időmet olyasvalakivel tölteni, aki azt hiszi, hogy képes lennék ilyesmire. Elmehet a pokolba. – Ki kell józanodnunk és le kell higgadnunk. Mindy ilyen érzékeny, ennyi az egész. Örülök, hogy Ivor nem kérdezi meg, miért ilyen érzékeny a barátnőnk. Én sem egészen értem. – Mit szólna ahhoz, ha huszonhárom évesekkel találkozgatnék? Példaértékű életvezetésének mely része ad felhatalmazást arra, hogy szar alaknak nevezzen? – Gyere, igyunk még egy teát... – Nem, inkább elmegyek, Rachel – kotorászik a padlón a pólója után. – Sajnálom, nem a te hibád. – Oké. Elindulok, hogy megkeressem Mindyt – hason fekszik, az arcát egy párnába temeti. – Hékás! – lapogatom meg a csípőjét. – Ivor elmegy. Azt hiszem, mindannyian kicsit nyűgösek vagyunk a tegnap esti bulizás után. Mindy felül, kócos a haja. – Mondd meg Mister Pápaszemes Szexdémonnak, hogy isten áldja. Behúzom magam mögött az ajtót. – Hűha! Azt talán nem kéne. Mi a baj?

Mindy szipog, de nem szól semmit. – Nem mennek jól a dolgok Jake-kel? Mindy megrántja a vállát. – Szeretnél beszélni róla? Megrázza a fejét. – Szeretnél egy komplett, zsírban tocsogó reggelit? Újra megrázza a fejét. – Akkor kikísérem Ivort. Amikor az ajtóhoz érek, megszólal: – Rachel! Talán egy fél angol reggelit mégis kérek. Ha Ivor elment. Becsapódik a bejárati ajtó. – Hoppá! – mondom. – Nagyon durva voltam vele? Oldalra döntöm a fejem, és szólásra nyitom a szám, hogy megfogalmazzam a diplomatikus választ, ami nem egyenlő azzal, hogy: Hát én összeszartam magam az ijedtségtől, pedig nem voltam egyéb, mint ártatlan szemlélő. – Tudod, mit? Tulajdonképpen nem is érdekel – vakkantja Mindy. – Amit tett, az... – Olyasmi, ami az emberrel néha megesik – szakítom félbe. – Ez persze nem azt jelenti, hogy szerintem nagyszerű döntés volt. – Ja, az emberrel! Leginkább kanos férfiakkal, akiknek nincsenek igényeik. Akárhogy is történt, sose gondoltam Ivorról, hogy az a fajta, aki ráveti magát mindenre, ami mozog. Katyával?! Aki Crocsot hord? Zoknival! Crocsot zoknival! Azt hiszem, láttam még Reebok sportpapucsban is, mintha az tisztességesebb lábbeli lenne. Hogy lehet, hogy egyáltalán felállt neki? – Talán magányos. – Miért lenne magányos? Itt vagyunk neki mi. – Bármennyire is nagyszerűnek tartom magunkat, nem hinném, hogy képesek vagyunk kielégíteni minden igényét. Jó

ideje nem jár senkivel. A hogyishívják óta, aki Koppenhágába költözött. – Hannah – segít ki Mindy szipogva, és megtörli a szemét. – Töredezett hajvég, rossz étkezési kultúra. Oööö, helló, a közös tapasos tányér nem jelenti azt, hogy felzabálhatod az összes szardellámat. Nem nagy veszteség. Leülök mellé az ágy szélére. – Miről szól ez az egész valójában? – Arról, amiről. – Oké. Szünet. – Nem is tudom. Jake kedves, de... Rákattintasz az összes névre, míg végül megtalálod a tökéletesen hozzád illőt, erre kiderül, hogy nem tökéletes. A barátait nem így választja az ember. Nézz csak meg engem, téged és Carót! Totál különbözőek vagyunk. Képes volt elmenni Simon and Garfunkel’s-koncertre a Hyde Parkba. – Garfunkel. Igen. Értem, mire gondolsz. – Talán nem ez a megfelelő alkalom, hogy javasoljam Mindynek: kiterjeszthetné a keresést olyan férfiakra is, akik – az ő kifejezésével élve – nem „non-stop ágytornászok”. – Mindenki arról beszél, hogy harmincéves korodra minden értelmet nyer, tudod, az ember elolvas egy interjút valami színésznővel, aki arról hablatyol: Soha nem akarnék újra a húszas éveimben járni, akkoriban olyan féktelen voltam. Most viszont valami hihetetlen nyugalmat érzek, és tudom, milyen ruhák illenek hozzám, klasszikus darabok. Blablabla meg a többi baromság. A húszas éveid az előétel, a „még nem kell mindent kiagyalnod” leves. Majd a harmincasokkal jön a jóval nehezebben emészthető főétel: „talán így kell lennie”. Eddig még nem találkoztam egyetlen figyelemre méltó fickóval sem, akivel megérte volna igazi párkapcsolatban

élni. És harmincegy éves vagyok. Mi az ígéret arra, hogy negyvenegy éves koromig bármi is megváltozna? – Ugyan már, most vagy a legjobb korban, és rengeteg időd van, hogy találkozz valakivel. Képmutatás: ez a tétel rám nem vonatkozik. – Komolyan beszélek, Rachel. Mi van, ha velem nem történik meg? Olyan, mintha mindenki felnőtt, továbblépett és megkomolyodott volna, csak én nem. Talán ezért találkozgatok huszonhárom évesekkel. Megrekedtem ebben a korban. – Aha. Ismerem az érzést, amikor tudod, hogy nem vagy boldog, de nem tudod, mit kezdj ezzel. – De neked legalább már volt ilyen. Tizenhárom évig voltál együtt Rhysszel. És eljegyeztek. – Nem a jó emberrel lenni magányosabb érzés, mint egyedül. Vagy ugyanolyan magányos, csak másképpen, higgy nekem. Nem randiztam és keresgéltem, mint te. Azon kell rágódnom, hogy vajon nem pazaroltam-e el minden időmet, hogy megtaláljam: a megfelelő férfit, miközben arra vártam, hogy a dolog Rhys és köztem majdcsak megoldódik. – Tényleg? Mi nem is tudtuk. Úgy tűnt, minden rendben. – Pocsék vagyok abban, hogy tudjam, mit érzek. Mintha még magamat se akarnám beavatni a titokba. Szünet. – De neked legalább olyan munkád van, amire jelentkezni kellett. Ivor azt hiszi, én valami üres fejű üzletember-gyerek vagyok, elkényeztetett indiai hercegnő, aki mindent készen kapott. Én nem vagyok Rupa! – Ivor nem hiszi ezt. – Hallottad! „Hígagyú.” – Csak vissza akart vágni, nem gondolta komolyan. – De igen. Az emberek a vita hevében mindig azt mondják, amit gondolnak.

– Azt mondják, amiről azt gondolják, hogy a lehető legjobban fog fájni. Szünet. – Nekem szükségem van arra, hogy Ivor jó ember legyen, Rachel. Ha ő is egy szarzsák, akkor feladom. Tényleg. – Ő jó. Tett valamit, ami neked nem tetszik, ennyi az egész, és úgy hangzik, mintha a kijózanító nappali világosságban neki sem tetszene túlságosan. Mindy a vállamra hajtja a fejét, én pedig átkarolom. – És talán, amikor már kibékültetek, és kukacoskodni szeretnél, rámutathatsz arra a tényre, hogy bár a szóhasználatod nem volt éppen modern, a „cudar” létező szó. Mindy elhúzódik, és felveti az állát. – Igen? Haha. Egyenesen A KÉPEDBE, Johnson!

41. A leszálló alkonyban kopog a járdán a cipőm sarka, kipp-koppkipp-kopp, majd amikor megnézem, mennyi az idő, vágtatni kezdek: kipikopikipikopi. Nemrégiben fedeztem fel, hogy az a jó abban, ha az ember a belvárosban lakik, hogy bárhová eljuthat gyalog, és az a szar abban, ha a belvárosban lakik, hogy mindenhová gyalog kell mennie. Izgatott vagyok a randi miatt, de azt azért nem mondanám, hogy az izgatottságom abból fakadna: elképzelhetőnek tartom, hanyatt-homlok szerelembe esem, vagy akár egyszerűen csak hanyatt, az ágyába. Simon vonzó, ezt én is látom. Ám az elismerésem leginkább a tárgyilagos, érzelemmentes, „más nőknek nagyon is bejön” változatosságnak szól. De Caroline-nak igaza van, és jobb lesz, ha úgy viselkedek, mint egy szingli, és azonnal nekiállok randizni, ahelyett hogy ezt a lépést egy évvel elnapolnám. Úgy érzem, kissé már kijöttem a gyakorlatból, és ez csak rosszabb lesz. Néha azt hiszem, egy zsarnokoskodó életvezetési GPS-re volna szükségem. „Az első lehetőségnél forduljon vissza. Az étterem előtti sarokhoz érve lelassítok, és ösztönösen végigsimítok a ruhám hátulján, hogy biztos legyek benne, nem vág be a bugyim. Azok után, hogy egy Monty Python figurához illően púpos háttal elkacsáztam idáig, most igyekszem jóval gördülékenyebb, hintázó léptekre váltani, egyik láb pontosan a másik elé. Olvastam valahol, hogy egy elsőbálozó lábnyoma egyetlen egyenes vonalat rajzol a homokban. Ügyet sem vetek a bal sarkamba hasító fájdalomra, ami azt súgja, a manchesteri járdák korántsem hasonlíthatók a tengerparthoz, és én sem vagyok az a fejemen könyvvel egyensúlyozó szépség. Próbálok üdvözült,

„harmatos szellő hátán vitorláztam ide” kifejezést varázsolni a vonásaimra. Miután közöltem, hogy nekem teljesen mindegy, hova megyünk enni, belém hasított a késői felismerés, hogy nem akarok Simonnal semmiféle ijesztően puccos helyre menni, hogy aztán meg kelljen felelnem az elvárásoknak. Egy olasz éttermet javasoltam a Printworks mellett, ami valójában egy feltuningolt Pizza Express, és azt vártam, hogy vitába száll majd, mert bizonygatni akarja, mennyire kifinomult, de azonnal beleegyezett. Biztosan szerepel az angol úriemberkódexben, hogy sose keressünk kibúvót egy hölgy választása alól. Vagy egyszerűen csak szereti a reális árfekvést. Meglátom Simont, ott áll az étterem előtt, nyilván az is szerepel az úriemberkódexben, hogy soha ne lépjünk be a találkozóhelyre a hölgy nélkül. Meghallhatta, hogy közeledem: úgy klaffogok végig az utcán, mint egy kutya, akire ráférne egy alapos manikűr. Ezzel köszönt: – Szép jó estét! Fantasztikusan nézel ki. Mehetünk? Közel sem nézek ki olyan makulátlanul, összeszedetten és kézenfekvően első randisan, mint ő – fehér ing van rajta és olyan nadrág, ami aggasztóan chinónak tűnik de értékelem a bókot, és beleegyezek, hogy mehetünk. A várakozóhelyiségben a kanapéra ültetnek bennünket, egy dézsában álló, gigantikus pálma mellé. Az étterem a csilingelő üvegek és csicsergő evőeszközök szimfóniáját játssza. Feketébe öltözött személyzet sürgölődik a figyelmes kiszolgálás koreográfiájának megfelelően. Ez az a hely, ahová a társadalom másik fele jár szombat esténként, ahelyett hogy este tízkor ágyba bújna egy „kettőt fizet, hármat vihet” krimivel, miközben a párja a nap meccse előtt szentségel. Simon megkapja a borlapot, majd lapozgatni kezdi a pergamenutánzatú oldalakat, és azt mondja:

– Milyen jól ismered Bent? Ne, most meg Simon. – Hogy érted? – Együtt jártatok, vagy mi? – Nem. Régi barátok vagyunk. Miért? – Ő is ezt mondta. Mégis kaptam egy fejmosást arról, hogy vigyázzak rád, blabla, mintha én lennék a gonosz farkas, aki megpróbál belenyúlni a kosárkádba. Ettől meghatódom és meglepődöm. Próbálom nem mutatni. – Van egy húga. Ez elég általános tünet... a bátyák mindig védelmezőn lépnek fel a lány barátaikkal kapcsolatban. – Ez igaz. Szóval soha nem léptetek a tettek mezejére? – Micsoda? Felteszi nekem a kérdést, amit soha senki nem kérdez meg egy első randin? Ha most egy gyerekkori képregényben lennék, Rachel fancsali arcot vágna, és a feje fölötti buborékba az lenne írva: „Kukába vele!” – Soha nem ugrottál rá a mi Benjinkre? A kérdés arcátlansága okozta döbbenettől nevetnem kell. Azt kéne erre mondanom: Nézz meg engem. Nézd meg Bent. Nézd meg Olíviát. Szerinted igen? A pincér bejelenti, hogy kész az asztalunk. Simon feláll és begombolja a zakóját, mintha legalábbis egy díjátadó ünnepség emelvényére szólítanának bennünket, és a borlapot a hóna alá vágja. – Csak utánad. Amikor megkapjuk az étlapot, áthajolok az asztal fölött, és odasziszegem neki: – Nem. El sem hiszem, hogy ezt megkérdezted tőlem. Ő a barátod. Miért nem kérdezted meg tőle? – Mindig külön-küiön kérdezd az embereket. – Á, persze. Talán jobb lett volna, ha a Bootle Street-i őrszoba fogdájában kérdezed meg.

– Nincs hangulatvilágítás – mosolyog Simon. – Szeretem tudni, mi a helyzet. – Így már értem. – Igazság szerint – Simon nyilvánvalóan feszeng, ami újdonságnak számít –, az utolsó nő, akibe beleestem, férjezett volt. Ez, hogy úgy mondjam, kissé óvatossá tett a bonyodalmakkal szemben. – Mi történt? Úgy tesz, mintha nem hallotta volna a kérdést, képzeletbeli szöszmöszt szedeget az ingujjáról. – Ebbe nem akartam belemenni még mielőtt megrendeltük volna a bort. – Ki vele! Különben sem ismerem a modern randevúzás alapvető szabályait. – Én nagyon lelkes voltam. Róla kiderült, hogy férjnél van. A férj rájött. vele maradt. Történet vége. – Annyit megígérhetek, hogy én nem vagyok férjnél. – Ezt már tudom. Van-e egyéb súlyos és rettenetes titok, ami a szívedet nyomja, és szeretnéd még most megosztani velem? – Csak annyi, hogy semmit sem értek a borokhoz. – Akkor hadd válasszak én – tér vissza Simon a formájához. – Milyen főételt kérsz? Húst vagy halat? Nem vagy problémás, ugye? – Problémás? – Vegetáriánus, peszketáriánus, humanitárius vagy bármi egyéb eufemisztikus kifejezés az élvezetgyilkosra. – Nem eszem meg semmit, aminek arca van – felelem tettetett szenteskedéssel. – Ne aggódj! Nem rendelek semmi olyasmit, aminek az arcát már korábban le nem vágták. Kicsit aggódtam azon, hogy a Simonnal folytatott beszélgetések kissé ellenséges természete problémát okozhat, amikor éppen

randevúzunk. Nem kellett volna. Udvarias kérdések áradatát zúdítja rám. Érdekes ügyfelekről mesél, én pedig érdekes bírósági ügyekről. Pletykálkodunk az ügyvédekről és bírókról, akiket mindketten ismerünk. Siránkozik a tolakodó, felületes riporterek miatt, én pedig cserébe a kimért, szükségtelenül titkolózó ügyvédekről panaszkodom. Úgy tűnik, őszintén érdeklődik, jól érzi magát, és egy idő után észreveszem, mennyire élvezem, hogy figyelnek rám. A figyelme enyhén részegítő hatást kelt bennem, bár korántsem olyan részegítőt, mint az a testes vörösbor, amit választott. Rhys csak morgolódva ücsörögne, folyton a kijárat felé pislogna, miközben a lába valamilyen ütemet dobol a padlón, és mindenre, ami csak elhagyja a számat, türelmetlenséggel reagálna. A zenekari próbákat leszámítva Rhys szeretett egy jól bejáratott körben mozogni, az otthon, a munkahely és a kocsma háromszögében, és idegesítette, ha ettől el kellett térni. Miközben értékelem ezt a kontrasztot, szép lassan leesik, hogy míg Rhys amolyan érdes személyiség, Simon csupa sík, csúszós felület. Nincs semmi, amibe csáklyát hajíthatnék, és belekapaszkodva előrébb jutnék abban, hogy jobban megismerjem őt. A lélekjelenléte mindössze egyetlen pillanatra inog meg, amikor szóba hozom az egyik munkatársát, akitől az összes nő el van ájulva a bíróságon. Simon felcsattan: – Tényleg?! – mintha ez teljességgel érthetetlen volna, majd azonnal témát vált. Halványan eltűnődöm, vajon féltékeny típuse. A beszélgetés egy házaspárra terelődik, aki ugyanazon az osztályon dolgozik a cégnél, mint Simon, és arra, hogy a házaséletüket mennyire a munkatársak előtt élik. – Mindig is azt gondoltam, hogy rossz ötlet ugyanabban a szakmában dolgozni. Állandóan csak a munka és a rivalizálás. – Úgy tűnik, Ben és Olívia egész jól megoldják – ellenkezem.

– Nekik is vannak rossz pillanataik. – Tényleg? – Nem vagyok teljesen biztos benne, mire is gondol, de próbálom leplezni a kíváncsiságomat. Simon kitölti az utolsó deci bort is. – Liv hordja a nadrágot, efelől semmi kétség. Azt hiszem, az ideköltözés volt az első olyan alkalom, amikor Ben kiállt magáért, és Liv még mindig nem szokta meg itt. Mondtam a srácnak, hogy soha ne vegyen feleségül olyan nőt, akinek sokkal több pénze van, mint neki. Akkor úgy fogja gondolni, hogy ő a főnök a házasságban. És csodák csodája... – Miért, Olívia annyival többet keres? – Nem arról van szó, mennyit keres, hanem hogy mennyit hozott otthonról Az apja eladta a szállítmányozási cégét, és úgy negyvenéves korában visszavonult. Olíviának nem kell dolgoznia. Istenem, azok az ajándékok és az a gazdagság! – Talán szereti a függetlenséget – jegyzem meg. – Ó, igen. Ne érts félre. Ha egy cicababa áttöri a diszkrimináció korlátait, az igazán bájos dolog. – Ugye a nagy része ironikus annak, amit mondasz? – Csak annyiban vagyok szexista, hogy kizárólag a női nemet teszem felelőssé James Blunt sikeréért. Iszunk még valamit? – Simon int a pincérnek a számláért. – Ezt én állom – szólok határozottan, és én is intek a felszolgálónak. – Jó tudni. A pincérnő mérlegeli a hatalmi viszonyokat, és a számla Simon kezében landol egy tálcán. Rácsúsztatja a kártyáját, és egyből visszaadja.

42. Amikor Simon azt mondta, „tud egy helyet”, én egy osztályon felüli, úriemberek látogatta klubot képzeltem magam elé, karosszékekkel, vörös csíkos tapétával és ropogó tűzzel Simon csak felvillantja a tagsági kártyáját, összekacsintva előadja a titkos kézfogást az egyenruhás ajtónállóval, és az ajtó kitárul előttünk. Ehelyett azonban bevetjük magunkat egy gyéren világított mellékutca koszos kis lebujába, amit azoknak a hivatásszerű piásoknak találtak ki, akik feltartott orral képesek kiszimatolni az éjjel-nappal nyitva tartó kocsmákat. – Vigyázat, taccsakna! – jelenti be Simon egy metró-állomás hangosbemondójának hangján, és megragadja a könyökömet, hogy kikerüljek egy kukafedél méretű hányástócsát. Mindössze egy sörmárkát reklámozó világító, fehér tábla jelzi, hogy szórakozóhely működik itt. A közelben visszataszító alakok csoportja ácsorog, akik ösztönösen hátat fordítanak nekünk, nehogy túl sok részletet jegyezzünk meg egy esetleges fantomképhez. – Te aztán tudod, mi kell egy nőnek! Ügyfeleket is hozol ide? – Ugyan már. Annak a Rachelnek, akit eddig megismertem, nem kell csipkés asztalterítő az itala alá. Kinyitja előttem az ajtót. Váratlanul végigsöpör rajtam a vonzalom hulláma, és ezzel egyidejűleg megállapítom, milyen magas, én pedig milyen egyenes úton haladok a részegség felé, és hogy szeretem, hogy tartogat meglepetéseket. A zord külső még zordabb belsőt takar; alagsori helyiség bárszékekkel és egy nagy, Wurlitzer-stílusú zenegéppel, akár egy túlméretezett, ízléstelen gyerekjáték vagy ottfelejtett űrutazó propeller a Ki vagy, dokiból. A világítás „hangulatos”, a levegőt a

tisztítatlan mellékhelyiség összetéveszthetetlen savas aromája hatja át. – Vodka-tonik az italod, ugye? – Kösz – bólintok, bár ez nem igaz, az Caroline kedvence, és én nem tudom, van-e ennek jelentősége. Találok egy bokszot. Simon leteszi az italokat, és becsusszan a velem szemközti ülésre, a nadrágja nyüszítő .hangot ad a műanyag borításon. – Ez biztosan nem simonos hely – jegyzem meg. – Csak dobsz nekem egy csavart labdát, és figyeled, hogy elkapom-e. – Az első randi után, vagyis... – hátrahúzza a mandzsettáját, hogy rápillantson egy Breitling karórának látszó szerkezetre, ami alátámasztja az érvelésemet, és amiért az itt lézengő rossz arcok hamarosan kettétörik a karját, mint egy biliárddákót – az első randi kétharmada után, honnan tudod, milyen a simonos hely? – Ugyan már, ez nyilván nem az. – Elhallgatok. – Szóval mi is volt az a sok hülyeség a házasságról Ben és Olívia vacsoráján? Simonnak önelégült vigyor terül el a képén. – Kíváncsi voltam, mikor kerül elő. – Nem azért kérdezem, mert engem zavar – mondom kurtán, mosolyogva. – Akkor meg miért? – A legtöbb vendég igyekszik elkerülni, hogy ilyen kellemetlen helyzetet teremtsen. – Ez annyit jelent, hogy a legtöbb ember feladja, ha ilyen vitatott kérdések kerülnek szóba? Fogadok, hogy ők is egyetértettek velem. Kíváncsi lennék, mennyire lehet valaki brutálisan őszinte ebben a témában a házastársával az oldalán. – Konkrétan valakire gondolsz? Simon felvonja a szemöldökét. – Megfogadom a saját tanácsomat, és inkább nem fűzök hozzá kommentárt. Mi lenne, ha inkább te mesélnél a felbontott eljegyzésedről? – Muszáj?

– Nos, az első randikon szokás megtudni néhány személyes jellegű információt a másikról, és én szeretek az elején túlesni a rázós kérdéseken. Eddig mindössze annyit tudtam meg, hogy nem rajongsz a cékláért. – Nincs igazán mit mondani róla. Hosszú ideig voltunk együtt, eljegyeztük egymást, nyilvánvalóvá vált, hogy egyikünk sem lelkesedik igazán a házasságért, és én voltam az, aki kimondta. – Ő nem akarta, hogy vége legyen? – Nem. – Van bármi esély a kibékülésre? – Kétlem. Minden erőfeszítésem ellenére a hangom elfátyolosodik. – Mennyi ideig voltatok együtt? – Tizenhárom évig. – Hűha! Azt mondjuk gondoltam, hogy elég sokáig. Biztos vagyok benne, hogy Ben ezt elmesélte Simonnak, mégis megkérdezem, miből gondolja. – Úgy is nézel ki, mint azok az űzött, óvatos, megrögzött monogámisták, akiknek váratlanul vissza kellett botladozniuk a facérság dzsungelébe, de elfelejtették, hogy szükségük lesz a bozótvágó késre. Felnevetek. – A nőknek ez nehezebb – folytatja Simon. – A harmincas pasik válogatósak; a nők pedig azon aggódnak, hogy úgy festenek, mint ennek a finnyásságnak az áldozatai. Felszisszenek, mire Simon hozzáteszi: – Még akkor is, amikor ez teljességgel alaptalan. Mindamellett, vannak ennél rosszabb dolgok is. Mint például Matt és Lucy. Micsoda energiavámpírok! Határozottan bólogatok hahotázás közben. – Szóval Ben tényleg igazi szívtipró volt az egyetemen? – Igen, volt néhány barátnője.

– Csodálkozom, hogy te nem tartoztál közéjük. – Miért? – Ismét ideges leszek. Remélem, nem következik egy kitérő, amiben azt bizonygatja, hogy mennyire ellenállhatatlannak tart. Nem hinném, hogy ez őszintének hatna. Simon megvonja a vállát, és felhajtja a maradék vodkáját. – Te nagyon aranyos vagy, és ti ketten látszólag illenétek egymáshoz. – Mint már említettem, tizenhárom évig voltunk együtt a barátommal. Nem voltam facér. – Ez nem mindig tartja vissza az embereket. – Most valami olyasmit szeretnél megtudni, amiről... hogy is mondják, a verebek csiripelnek? Simon felnevet. – Istenem! A hölgyek a munkahelyünkön teljesen odavannak érte. – Aha, ez pontosan úgy hangzik, mint a jó öreg Ben-hatás – nevetek, reményeim szerint könnyedén. – Miért hívtál el randizni? – térek rá a lényegre, de amint a kérdés elhagyja a számat, már meg is bánom. – Mármint, nem gondoltam, hogy az eseted lennék. – Szerinted milyen az én esetem? – Oöö... Zara Phillips? Aki jól lovagol, és nem egy szent, de még mindig be lehet mutatni anyunak. Simon kacagni kezd. – Elkönyveltél valami sznob idiótának, igaz? Ne skatulyázz be ilyen gyorsan! – Mintha te nem tetted volna velem ugyanezt! – Egyáltalán nem tetetem. Kedvelem az olyan embereket, akikben van valami rejtélyes – forgatja Simon az üres poharat a két tenyere között. – Bennem van valami rejtélyes? – Igen. Határozottan van valami, amit nem árulsz el. Ez egyszer semmi frappáns nem jön a nyelvemre.

Megittunk még két italt a lebujban, és a falak imbolyogni kezdtek. Nem akarom elveszíteni a józanságomat, és semmi ellenállásba nem ütközöm, amikor bejelentem, itt az ideje, hogy hazamenjek. Ragaszkodik hozzá, hogy hazakísérjen, és megemlíti, milyen könnyű lesz ott taxit fogni, ha esetleg arra gondolnék, hogy be akar próbálkozni. Szeretem a késő éjjeli belvárost, a hajnalig nyitva tartó bárokból kihallatszó harsogó zenét és a felvillanó fénye- í két, a csillogó ruhába öltözött bulizók hadát, a tülkölő taxikat és a hús és hagyma zsíros, pikáns illatát, ami a hamburgeres kocsikból árad. Fürgén lépkedünk, kerülgetjük a kisebb csoportokat, akik időről időre elállják előttünk a járdát, és a részegek időérzékelésére jellemző ugrásszerű vágással máris megérkezünk a lakásom elé. Odafelé ugyanezt a távolságot mintha háromszor ennyi j idő alatt sikerült volna megtennem. – Hát, akkor jó éjt! Köszönöm a kellemes estét! – mondom, és elképedve hallom, hogy nem fogyasztottam még elég alkoholt ahhoz, hogy ez ne hangozzék bénán. Francos friss levegő. – Gyere csak ide! – búgja Simon, magához húz, én pedig arra gondolok, mennyivel simonosabb, hogy utasításokat ad előzékenykedés helyett. Pont úgy csókol, ahogy gondoltam, már ha gondolkodtam ezen egyáltalán. Határozottan, csaknem tolakodóan, mintha egyikünket győztesnek kiáltanák ki, miután szétváltunk. Egyáltalán nem kellemetlen, de a nyelvünk kimarad a játszmából, döntöm el és elhúzódom. Azt hittem, hogy a Rhys utáni első csókolózás óriási vízválasztó lesz. Ehelyett azonban olyan érzés... mi is rá a jó kifejezés? Prózai. Mintha a közbenső tizenhárom év meg sem történt volna. – Nos, mi az ítélet, Miss Törvényszéki Tudósító? Láthatom még? – kérdezi Simon halkan, de nyilvánvaló ösztönzéssel a hangjában.

Levettek a lábamról, és be vagyok rúgva. Egy részem azt akarja mondani: igen. Ám a jelentősebb felem pontosan tudja, hogy egyáltalán nem ez az, amit akar, csak ez van. – Oöö... Simon. – Oöö... Simon – utánoz, hangosabban. – Ó, jaj! – Igazán jól éreztem magam. Sokkal jobban, mint vártam. – A dicséret ereje azon múlik, mit vártál, nem igaz? Azon tűnődöm, vajon van-e a józanodásnak olyan szakasza, amelyben Simon kevésbé választékos és remek érvelő. Ezen képességeit biztosan az ügyészekkel vívott mindennapos küzdelemben edzi. – Talán kissé túl gyors ez az egész Rhys után. Lehetnénk egyelőre csak barátok? Saját magamon sem igazodom ki, és nem volna igazságos, hogy bárkire rátukmáljam magam. – Remek. Nyilván jobban örülnék, ha belecsapnánk a tutiba, de legyen, ahogy akarod. Felnevetek, és közben finoman végighullámzik rajtam a megkönnyebbülés, amiért sikerült megúsznom, hogy intim kapcsolatba kerüljek valakivel, aki a „belecsapnánk a tutiba” kifejezést használja. – Kösz. Szünet. – Akkor jó éjt! – szólalok meg. – Jó éjt! Előásom a táskámból a kulcsomat. Amikor elsétálok, Simon még utánam szól: – Tudod, miért érem be ennyivel, Rachel? Megrázom a fejem és körbepillantok. – Mert rád megéri várni – feleli Simon, majd búcsút int. Miközben háromszor is megkísérlem a zárba illeszteni a kulcsot, azon gondolkodom, vajon nem volt-e ez inkább feltételezés, mint bók.

43. Több órányi – vagyis inkább percnyi – gyötrődés után, hogy vajon illik-e az ilyesmi vagy sem, küldök egy e-mailt Bennek, hogy elmeséljem, milyen volt az este Simonnak Nem akarom, hogy azt gondolja rólam, valami tésztazabáló, számító kis dög vagyok. Azt írom: Szid, Ben! Egy kicsit ugyan furcsa volt, de jól éreztem magam Simonnal, bár nem vagyok benne biztos, hogy szeretnék-e vele újra találkozni. Egy kicsit korai, satöbbi. Remélem, te és Olívia nem érzitek majd úgy, hogy belerángattunk benneteket. Egy tárgyalás szünetéről érkezem vissza, amikor már vár a válasz: Nos... Nyomatékosan megkérnénk, hogy menj hozzá feleségül, mert ezzel jelentősen megkönnyítenéd számunkra a jövőbeli vacsoravendégségek ültetési rendjét. Ugye, nem túl nagy kérés? Vihogni kezdek, mint valami eszement, majd meglátom az utóiratot: Próbálom egészségesen tölteni az ebédszünetemet, ezért egykor kiugrom egy szendvicsre és egy sétára a Platt Fields parkba, hogy egy kicsit kiszabaduljak az irodából... Nincs kedved csatlakozni és beszélgetni egy kicsit1 Nem gond, ha nincs, amúgy se vagyok jó lélekbúvár. Azonnal megírom neki, hogy ott leszek, felugrok egy buszra, mert a Platt Fields korántsem annyira megfelelő választás, mint ahogy azt állítanám, ha Ben megkérdezné. A változás ugyanolyan jó, mint a megszokás, és maradjunk ennyiben. Amikor odaérek a park bejáratához, látom, hogy Ben barna papírzacskókat szorongatva térdel, és egy sötét szövetkabátkát

viselő kislánnyal beszélget. Hevesen gesztikuláló, negyven körüli nő csatlakozik hozzájuk. Amikor odaérek, Ben rám mutat, és enyhén Disney-mesedélutános hangon azt mondja: – Íme, itt is a barátom! Szia, Rachel! – Helló! – köszönök, és próbálok vidámnak hangzani, mivel nem tudom eldönteni, hogy a szavaimat a felnőttekhez vagy a kislányhoz címezzem-e. Miközben elsétálunk, Ben azt suttogja nekem: – Ha az ember mostanában szóba elegyedik egy elkószált gyerekkel, inkább letartóztatásra számíthat, mint köszönetre. Nem is tudod, mennyire örültem, amikor megláttalak. – Hacsak nem gondolják, hogy én vagyok Bonnie, a tettestársad – teszem hozzá. Ben felnevet: – Már el is felejtettem, mennyire hiányzott nekem az a beteges humorod. – Mielőtt eldönteném, hogy megsértődjek, amiért elfelejtette, vagy örüljek, hogy hiányzott neki, hozzáteszi: – Hoztál kaját? Rádöbbenek, hogy a nagy sietségben erről teljesen megfeledkeztem. – Ezt neked hoztam. Még mindig szereted a sonkát és a savanyú uborkát? A kezembe nyomja az egyik barna papírtasakot. Belekukkantok, és egy ciabatta szendvics néz vissza rám, szalvétába csomagolva. – Kösz! Még soha nem jutott eszembe, hogy a tárgyalóterem taposómalmából kiszállva a nap kellős közepén kimerészkedjek a természetbe, és azonnal rabul ejt a park tavaszias bája és a tavon megcsillanó napsugarak. – Szóval Simon és Rachel beragadt a rajtnál? Teli szájjal rám vigyorog, miközben a szendvicseink szélével küszködünk. Mindig is úgy gondoltam, hogy az ilyesmi jó

ötletnek tűnik, de a gyakorlatban olyan, mintha kőporral behintett tégladarabot rágcsálnánk. Feladom, és elkezdem kieszegetni a szendvics belsejéből a sonkát, a fejemet a zacskóba dugom, így Ben nem látja, hogy úgy nézek ki, mintha egy bödön lisztbe dugtam volna a fejem. – Elmentünk vacsorázni, és meglepően élvezetes volt. Elharapom a végét, azt mérlegelve, vajon hogy hangzik mindez, és Ben hirtelen olyan képet vág, mint egy pelyhedző állú kamasz, akit arra kényszerítenek, hogy meghallgassa a saját fogantatásának történetét. – Oké! Lehet, hogy ööö... az alábbi tartalmakat csak tizennyolc éven felüli nézőinknek ajánljuk.., Amikor rettegő arcára pillantok, nem tudok ellenállni, és folytatom: – Mert attól félek, hogy amikor egy férfi és egy nő nagyon megkedveli egymást, van egyfajta különleges ölelkezés... – Hagyd abba! Te jó ég, a gondolat, hogy Simon feje ütemesen kopog az ágy fejtámláján, miközben azt kiabálja: „Brávó! Mindjárt elérek a végkövetkeztetéshez! Kilövésre felkészülni: három, kettő, egy...” – Ben összerezzen. – Ezzel inkább fordulj az egyik barátnődhöz. – Csak ugratlak! – mondom hahotázó, mégis enyhén feszült nevetés közepette. – Nem volt több, csak egy vacsora. Ben a szalvétájával megtörölgeti a homlokát. – Simon természetesen ezzel kapcsolatban is rejtélyesen fogalmazott. „Ó, ez a nő aztán tényleg nem semmi, Ben.” – Roger Moore-féle homlokráncolással megspékelt Simon-képet vág, ami azonnal fintorgó Ben-arccá változik. Nevetünk. – Nem tudom, hogy illünk-e egymáshoz – mesélem. – Simon nagyon okos és szellemes, kellően kritikus satöbbi. De szerintem nagyon különbözőek vagyunk. Tuti, hogy nagy kihívás lenne. Hogy őszinte legyek, kissé megrémiszt.

– Hm, nem mondhatnám, hogy vérző szívvel hallgatom, amit mondasz. Eszembe jut Caroline megjegyzése a lakásavatón történtekről. Ez az őszinte beismerés Ben részéről valószínűbbé teszi, hogy a tettei mögött pusztán az atyai aggodalom munkál. Megkönnyebbülést érzek, de alig észrevehetően belém hasít valami, ami feltehetően csalódottság lehet. – Nem? Ben a fejét rázza, miközben rág és nyel. – Jól kijövök vele, de valójában nem bízom benne. Nem tudnám egy barátomnak teljes szívemből ajánlani, hogy randizzon vele. Egy barátomnak. Újra a barátja vagyok. – Liv szerint nevetséges vagyok, ti ketten remek párt alkotnátok, és én ehhez nem értek. Azért ha rólam van szó, remélhetően többet ért nála, de nem szólok semmit. – Hogy őszinte legyek, kicsit meglepődtem, hogy belementél egy randiba – folytatja Ben. Letépek egy újabb darabka sonkát. – Mikor jön el a megfelelő pillanat, hogy tizenhárom év után újra találkozgatni kezdj? És honnan tudod, ki a megfelelő ember, akivel találkozgatnod kéne? Caroline azt mondta, jobb, ha adok neki egy esélyt, és azt gondoltam, igaza lehet. – Jobban kéne bíznod az ösztöneidben. Caroline nagyszerű ember, de Caroline választása az ő választása, és nem a tiéd. Ettől meghatódom, sőt, annyira meghatódom, hogy kiszalad a számon: – Ez igazán elgondolkodtató. Te olyan vagy, akiről azt szokás mondani: „éppen eléggé meleg”. Ben a fejét csóválja, és egy nagy falatot rágcsálva azt motyogja:

– És én még támogatni akartalak. Mondta már neked valaki, hogy szívtelen boszorkány vagy? – Ja, egyszer egy srác még az egyetemről – intek hanyagul. Túl messzire mentem. Ben nagyot nyel, majd halvány mosolyra húzódik a szája. A felépülés ellenére még mindig ott a régi sérülés szúró fájdalma, ami emlékeztet minket arra, hogy ne essünk túlzásba, ne helyezzünk még túl nagy hangsúlyt erre. De mit is jelentünk mi ketten egymásnak? Nincs erre szó. Nem vagyunk exek, és dacára annak, amit ő állít, és amit én hinni szeretnék, barátok sem vagyunk. Nem csoda, hogy mások is kíváncsiak a definícióra. Sóvárogva szeretném szóba hozni a témát. Ám az mindent tönkretenne. – Akkor nincs sok esély egy újabb randira? – kérdezi Ben, leginkább azért, hogy mondjon valamit. – Nem valószínű. De nem is lehetetlen. – Majd megmondom Livnek, hogy „határozott talán”. Ez majd távol tartja tőled, és nem lesz sértő Simonnak sem, ha rákérdez nála. – Ez jó ötlet! – ismerem el hálásan. – Van egy-két érdekes gondolata, azt meg kell hagyni. – Aha. Mint az, amit a vacsorán fejtegetett arról, hogy mindannyian a rossz emberrel házasodunk össze? Nekem úgy tűnik, úgy általában nincs benne túl sok tisztelet mások kapcsolata iránt. – Azt hiszem, értem, mire célzol. Már ha a múltjára gondolsz. Említette nekem. – Ó! Mit mondott? – Hogy összejött egy férjes asszonnyal, aki visszament a férjéhez. Ben bólint. – Nekem is ezt mesélte. Ismeri a véleményemet. Még ha elsöprő szenvedélyt is érzett iránta, nem szabadott volna belemennie.

Látod, Caroline! – gondolom. – Ez Ben, Lehet, hogy az arénában élvezi a sikert, de képtelen elnézni a szoknyavadászokat, vagy versenybe szállni velük, – De ő a barátod, nem? Ben megvonja a vállát. – Az egyetem óta ismeri Livet, és igazán sokat segített nekem a munkában. Én nem akarok randizni vele – vonja össze a szemöldökét. – Rosszul erezném magam, ha elriasztanálak tőle. Csak maradj észnél, végül is az ember soha nem tudhatja. Lehet, hogy jó hatással lennél rá. Csak nem egészen értem, neked mi benne a buli, ennyi az egész. – Például, hogy nem halok meg öregen és magányosan? Ben felnevet. – Na persze. Kikérhetném én is a véleményedet valamivel kapcsolatban? – Persze. – Liv egy éven belül vissza akar költözni Londonba. – Ó! Nem tudok pártatlanul tanácsot adni. A hír egyenesen a szívembe döf. – Ha beleegyezek, a pénzünk nem lenne elég egy olyan házra, mint amit itt vettünk. Azt akarja, engedjem meg, hogy a szülei vegyenek nekünk egy hatalmas házat délen, a közvetlen közelükben. Szerintem csak azért ajánlották fel, hogy visszakaphassák a kislányukat. Visszautasítottam. Szerinted ez ésszerűtlen? – Melyek is az észérveid? – Eltekintve a ténytől, hogy megdöbbentő monstrumot szánnak nekünk Surrey-ben, az egész egy kicsit sok. Nem akarok egy életen át az apósom lekötelezettje maradni. Ne érts félre, nagyon kedves emberek. De nem akarok senki tulajdona lenni. Már a házasságkötésünk előtt is tudtam, hogy félelmetesek. Ám

ez a hihetetlenül jól időzített nagylelkű gesztus felhívta a figyelmemet arra, hogy alábecsültem őket. – És arra nem adnak pénzt, hogy itt vegyetek valamit? – Ó, nem – mosolyog keserűen Ben. – Nem mintha azt elfogadnám, de nem. Nem ez az üzlet lényege. – Olívia mit gondol erről? – Azt mondja, önző vagyok. Hogy valami légből kapott rögeszme miatt kockáztatom a feleségem boldogságát és a jövendőbeli gyermekeink biztonságát. Azt mondja, ez olyan pénz, amit végül amúgy is megörökölne. Ő akár holnap utazna. Azt mondja, a kedvemért kipróbálta az életet északon, és nem tetszik neki, kísérlet befejezve, kötelezettség letudva. Miközben én évek óta most érzem magam a legjobban. Bármilyen szánalmas is, tekintve, hogy nekem ehhez semmi közöm, ez utóbbi megjegyzés miatt legszívesebben megölelném. – Nehéz ügy. Tisztában vagyok vele, hogy bármit is mondok, lehet, hogy Ben megismétli Olíviának, és azzal is, hogy ebbe nem szólhatok bele. Mindössze néhány perccel ezelőtt még azt hallgattam, mennyivel jobb az ítélőképességem Caroline-énál, ez az egész mégis hátborzongatóan olyasmi érzést kelt bennem, amire a barátnőm figyelmeztetett. Ben senki mással nem beszélheti meg ezeket idefönt, bizonygatom magamnak. Nincs ezzel semmi baj. Két régi barát beszélget. Bár a „barát” szó nem fedi egészen az igazságot, – Megértem, miért érzel így. Nem lehetne olyan kompromisszumot kötni, hogy a pénzt néhány éven belül visszafizetitek? – Akkora összegről beszélünk, amit soha nem tudnék teljesen visszafizetni, Rachel. A visszafizetés nem része a tervnek. Ha egyszer beköltözünk, csak az a feladatunk, hogy benépesítsük a szobákat...

Elhallgat. Az a bizonyos gyerekkérdés. Na, erről aztán biztosan nem kérdezősködök. – Szerintem igazad van, ha meg akarod tartani a függetlenségedet – mondom. – Ami pedig a biztonságot illeti, azért Didsbury nem valami afrikai kunyhótelep, nem igaz? Ben megrázza a fejét. – Valóban nem. – Olívia majd meggondolja magát, ha jobban megismeri Manchestert – teszem hozzá, Ben felvonja a szemöldökét, és a távolba réved, miközben kétértelműen hümmög. Érzem, hogy ennél több mondandója lenne, de már most is árulónak tartja magát. Sokatmondó csönd következik. – Milyen Simon családja? – kérdezem, mert rajtam a sor, hogy valami beszédtémát találjak. – Miért, te nem tudod? – Mit? – A szülei meghaltak autóbalesetben hét- vagy nyolcéves korában. A nagybátyja és a nagynénje lett a gyámja, de nem voltak azok a gondoskodó típusok, ezért beíratták egy bentlakásos iskolába. Azt hiszem, az életbiztosításokból fizették. – Jaj, ne! Ez rettenetes. – Rémesen érzem magam. Szégyenkezve jut eszembe a pillanat, mikor valamit fecsegtem az anyukámról. – Mondtam neki ezt-azt, hogy mekkora sznob... Ben megvonja a vállát. – Nem tudhattad. A nap elbújt egy felhő mögé. Elnézek a sima, aszfaltszerű víz fölött, amelynek felszínére sekély fodrokat rajzol a szél. – Éppen ezért nem kellett volna ezt mondanom. A hangulat elkomorul. Letépek egy darabkát a maradék zsemléből. – Megoszthatom ezt a kacsákkal?

– A vendégem vagy. Zöldes, vajszínű, fekete és sárga színekben pompázó fergeteg támad, ahogy a madarak leereszkednek az ázott ciabattafalatkákért. – És mi lesz azzal a kis nyeszlettel, aki mindig kimarad? – kérdezi Ben. – Hol? – Ott! Hátul. Szegény szerencsétlen! Ben kezébe nyomok egy nagyobb darab zsemlét, ő pedig rám mosolyog – nem olyan mosoly ez, mint bármelyik, hanem enyhén szívbe markoló, vasárnap délutáni matiné, „sárga filter a lencsén”, „nézz csak kettőnkre” nyálas mosoly. Elkezd kenyérdarabkákat hajigálni, jóval nagyobb erővel, mint én. – Kapd el! Ott van, haver. Az élet nem olyan igazságtalan, mint hitted. – Hurrá, sikerült! – ujjongok. Ben rám sandít. Érzem, ahogy közeleg egy „nagy pillanat”. – Persze valójában most éppen halakat ölünk – jegyzem meg. – A maradék kenyér állítólag megrohad, így túl sok nitrogén termelődik a vízben, vagy valami ilyesmi. – Ó, Hangulatgyilkos Kapitány! – szól Ben. – Én meg már azt hittem, most jót teszünk.

44. Miközben a kapaszkodóba csimpaszkodva himbálózok a buszon, elmerülök az árva Simonról szőtt gondolataimban, aki a férjes asszonnyal folytatott kalandjai ellenére hirtelen méltó lett a gyengédségre és az együttérzésre. Bár feltétel nélkül megbízom Benben, kénytelen-kelletlen elgondolkodom Simon verziójáról. Eszembe jut, amit Natalie Shale-lel tettem, meg a vitám Carolinenal, és úgy hiszem, ideje lenne összekapnom és kissé odatenni magam, ahogy Rhys mondaná. A telefonom fojtott madárcsicsergéssel megszólal a táskám mélyén. A csípőmmel egyensúlyozva sietősen előásom. Ken az. Nem jó jel. – Halló! – Woodford? Milyennek találod Zoe Clarke-ot? – Milyennek találom? A munkában? – Nem, gyertyafénynél. Még jó, hogy a munkában. – Oöö... Hát... – A jobb mutatóujjamat a fülembe dugom, így próbálom kizárni a közlekedés és a körülöttem folyó beszélgetések zaját. – Kiváló. Remek tudósító, és nincs szüksége arra, hogy fogják a kezét. Előfordult már, hogy kisegített engem, és ha megbízom, hogy számoljon be valamiről, mindig a sztorival együtt jön vissza. – Helyes. Beszéltem a főszerkesztővel, és tetszik a tempója. Értem. Most sikerült kidumálni magam az állásomból? – Kísérletképpen szeretnénk egy új rendszert bevezetni... Az izmaim megfeszülnek. Minden vita hiábavaló. Ha Ken egyszer valamit a fejébe vesz, főként, ha az elképzelését már keresztül is vitte a főszerkesztőn, megállíthatatlan. Nagyobb az esély rá, hogy az ember egy jól irányzott rúgással eltérít egy olajszállító teherhajót. – Teljes állást kap a bíróságon...

Ez egyszerűen nem történhet meg. Ugye nem az következik, hogy vissza kell mennem a szerkesztőségbe általános riporternek, hogy önkormányzati ülésekre járhassak, tragikus halálesetekről szóló cikkekhez zaklathassam a gyászoló családot, és éjjeli ügyeletet tarthassak? Nem. Visszautasítom. Felmondok. Ó, igen... és akkor ki fizeti majd a költségeit annak a hülye, puccos lakásnak, amit már most is alig bírok kiköhögni? – Mint a helyettesed. Te pedig tedd magad szabaddá, hogy több időt tölthess az olyan háttérmunkákkal, mint a Natalie Shale-interjú. Nagyon tetszett nekünk. Jó kis korrekt írás. Nincs benne sok mellébeszélés. – Ó, kösz... – hebegem. – Jövő héttől mehet az új felállás? – kérdezi Ken. – Igen, nem gond. Köszönés nélkül leteszi, a mozifilmek szereplőin kívül Ken Baggaley az egyetlen ember, aki ezt tényleg megcsinálja. A busz ajtaja hidraulikus sziszegéssel kinyílik, én pedig leszállók, és teleszívom a tüdőmet Manchester belvárosának szénmonoxiddal teli levegőjével, és hagyom, hogy a néhány perccel ezelőtti pánikszerű kétségbeesés lassan elpárologjon. Egy helyettes. Lenne időm arra, hogy nagyobb sztorikba vágjam a fejszémet, és talán visszanyerjem a munka iránti szenvedélyemet is. Tisztában voltam vele, hogy a Natalie Shaleinterjú dísztoll a kalapomon. Ám arra azért nem számítottam, hogy gyakorlatilag előléptetnek miatta. Elmosolyodom, és visszaindulok a bíróságra. Caroline arra célzott, hogy a Bennel való barátkozás egy-két kellemetlen dolgot is maga után vonhat. Egyelőre csupa jó sült ki belőle. Szerettem volna valami flancos helyen megünnepelni a közös előléptetésünket, de a lakbér tényleg elég húzós. És még ha a béremelését is beleszámítom, kétlem, hogy Zoe annyira el lenne

eresztve, így végül a kiszámíthatóságunkon morogva a Kastélyban kötünk ki. Zoe elmegy az italokért, miközben én egy szóviccektől hemzsegő szórólapot nézegetek a csütörtöki curryklubról: „Fűszerezd meg az estédet egy főzéssel!” Zoe két, akvárium méretű pohár fehérborral tér vissza, én pedig köszöntőt mondok bírósági szuperpárosunkra. – A csapatmunkára! – emelem a poharamat Zoe felé. – És Pete Grettonra, aki az első naptól fogva közös témával szolgált: egy ellenséggel. Iszunk. – Tudod, hogy mindez neked köszönhető, Rachel. – Ne légy lüke, neked köszönhető, amiért ilyen fiatalon ennyire pöpec vagy. – De igen, komolyan mondom. Emlékszem az első napra, amikor még azt se tudtam, mit csinálok. Igazán nagyra értékelem a türelmedet. Belemerülünk a munkahelyi pletykálkodásba, és amikor a második körhöz érkezünk, úgy döntök, talán megengedhetem magamnak, hogy egy kicsit könnyítsek a lelkemen. – Zoe, tudsz titkot tartani? – Ó, imádom a titkokat! Persze. – Amikor az interjút csináltam Natalie Shale-lel, elolvastam egy üzenetet a mobilján. Azt hittem, talán velem kapcsolatos. Éppen randizni készültem az ügyvédjével. Nem mintha ez mentségemül szolgálna. – És? – Zoe palaszürke szeme szélesre kerekedik. – És a... szeretőjétől kapta. Azt hiszem. – A frrrrancba! A férje börtönben ül, ő meg félrekacsintgat. Egy bekattant Winnie Mandela. – Azon aggódtam, nehogy az a pasas legyen, akivel találkozni készültem. De nem az ő száma volt. – Felírtad a számot? Feszengeni kezdek.

– Aha. De csak azért, hogy összehasonlítsam Simonéval. – Nem hívtad fel? – Nem valószínű, hogy egy ismeretlen hangból többet megtudnék. – Itt van a szám? – Miért, mire készülsz? – Alapjában véve arra, hogy felhívjam anélkül, hogy elárulnám, ki vagyok. – És mégis mit kérdezel tőle: „Maga az a férfi, aki Natalie-val kamatyol?” – Nem. – Olyan hívás lesz, ahol nem mondasz és nem kérdezel semmit? Ez pont úgy hangzik, mint egy lecke az értelmetlenségórán. – Meglátjuk. – Megígéred, hogy nem sodorsz bajba? – Semmi kockázat. Bízz bennem! Előkaparom a táskámból a jegyzetfüzetemet és kinyitom. Egy meglehetősen hangos belső hang azt mondja, ezt azért biztosan kétszer meggondolnám, ha a borosüveg nagyobbik fele nem lötyögne már az üres gyomromban. Ott áll a szám, a karton fedőlap belsejére firkantva, mellé pedig azt írtam, hogy „jó vízvezeték-szerelő”, arra az esetre, ha Gretton a hátam mögött ismeretlen telefonszámokat másolgatna ki a noteszemből, abban a reményben, hátha Natalie-é. – Diktáld! – mondja Zoe, és egy golyóstollal egyensúlyoz a kézfeje fölött. Felolvasom a számot, ő pedig leírja a bőrére, pacás, kék tintavonásokkal bekoszolva a kezét. – Oké, gyere velem! – csusszan ki a padból, és körülnéz a vendéglőben, érmés telefon után kutatva. A szék támlájára terítem a kabátomat, a vállamra teszem a táskámat, és elindulok utána. Zoe bedob néhány érmét, és

tárcsázza a számot, miközben úgy teszek, mintha őrködnék, bár nem vagyok benne biztos, mi felett. Zoe „őrülten izgatott” arcot vág, miközben a telefon kicsöng, mintha eszeveszetten szüksége lenne egy vécére. Az üzletvezető gyanakvó pillantást vet felénk. Nem éreztem ilyesmit azóta, hogy tizenöt éves koromban ellógtunk az iskolából egy lemezboltba. – Halló, Liz, te vagy az? – kérdezi Zoe a kagylótól. – Jaj, elnézést. Téves szám. Leteszi. – Egy férfi az. – Nem hinném, hogy ezért megkapjuk a Woodward és Bernstein oknyomozó riporteri kitüntetést. – Türelem! – int le Zoe, és azon tűnődöm, vajon mikor vált az én mentorommá. Újra tárcsázza a számot. – Mit művelsz? – tátogom, de az ajkára szorítja a mutatóujját. Ezúttal nem szól bele, csak leteszi a telefont. – Bingó! – Mi az? Nem sok ember veszi fel újra a telefont, ha téves számról hívják. Bekapcsolt a hangposta. – És? – Natalie Shale egy Jonathan Grant nevű illetővel kufircol, aki jelen pillanatban nincs telefonközelben. A kis hazudós! Mindössze annyit kell tennünk, hogy kitaláljuk, ki Jonathan – csacsogja Zoe. – A választási névjegyzék talán segíthet. Mondok neked valamit, olyan sznobnak hangzott, nem valami csóró gyökérnek... jól vagy? – Zoe, szerintem én tudom, ki ő. – Basszus! Ki? – Lucas Shale előző ügyvédje. Csak bámuljuk egymást, Zoe-nak tátva marad a szája.

– A jó kurva...! – üvölti egy fickó mellettünk, miközben a nyerőgép golyószóróként köpködi magából az aprót.

45. – Ezt higgadtan végig kell gondolnom! – közlöm, és hogy alátámasszam kijelentésemet, a harmadik pohár boromat is a számhoz emelem. Zoe buzgón bólogat. – Egyrészt, ez nyilvánvalóan egy sztori – jelentem be teljesen szükségtelenül. Zoe feltartja a tintakék kézfejét. – Ezen a kézen fekszik. Ez egy ütős sztori. – Csillog a szeme, hirtelen sokkal ragyogóbb és tisztább. – Egy francos legenda leszel! Annak ellenére, hogy úgy érzem, mintha egy szikla alá bekukkantva egy csúszómászót találtam volna, lüktet a fejem. De legalább Zoe jól érzi magát. – Nem mintha ehhez bármiféle újságírói tehetség szükségeltetett volna, de kösz. – Másrészt? – Másrészt, a hiénák rá fogják vetni magukat Natalie Shale-re. Lucas fellebbezését kockára teheti a nagy nyilvánosság. Képzeld csak el, hogy börtönben ülsz valamiért, amit nem követtél el, és ilyesmit kell megtudnod! Jonathan Grant nagy valószínűséggel elveszíti az állását. Nem tudom pontosan, hogy működik ez a jogi szakmában. Szerintem, ha valaki egyszer valami ehhez hasonlóan etikátlan dolgot követ el, az lehúzhatja a rolót. – Így igaz. De az asszony döntött úgy, hogy kamatyolni fog a férje ügyvédjével, és fordítva. Ez nem a te felelősséged. – Tudom, de az egészre nem jöttem volna rá, ha nem kémkedek, amíg a saját házában vendégeskedem. – Hol volt, amikor belenéztél a telefonjába? – Kint beszélgetett egy szomszéddal. – De azt nem szabad elfelejtened, hogy ez akkor is nagyon súlyos – győzköd Zoe. – Ez az a sztori, amit a búcsúbeszédedben

is felemlegetnek majd. Felhívhatnád Natalie-t, hátha beszélne neked róla. – Valahogy nem hinném, hogy ez egy cseppet is valószerű lenne, és nem tudom megpiszkálni a víz felszínét anélkül, hogy tomboló hullámokat ne keltenék. Ráadásul a férje jelenlegi ügyvédje a barátom. – Talán több is, mint barát. – Az lesz a vége, hogy totál kiakadnak, és követelni fogják, hogy dobjam a kukába az interjút. Ezt garantálom neked. Zoe az ajkát harapdálja. – Ha nem hívtam volna fel azt a számot, most nem kéne ezen aggódnod. – Jóóólvanna – jegyzem meg kissé becsípve. – Most kimegyek a klotyóra, és mire visszajövök, már tudni fogom a választ. Miközben komoly erőbedobással rángatom kifelé a papírtörlőt a tartójából, egy részeg gondolat férkőzik az agytekervényeim közé, mint egy hernyó a rohadt almába, amit én fejnek használok. Hagyjuk csak Natalie-t és a kis viszonyát, hagyjuk csak őket békén, elvégre ki vagyok én, hogy megmondhassam, hogyan találja meg a boldogságát? Lehet, hogy Lucas férjként egy igazi zsarnok... ki tudja? Jonathan talán levette őt arról a harminchatos lábáról. És az is lehet, hogy az egésznek már vége is lesz, mire Lucas kiszabadul. Lehet, hogy éppen egy „őrült pillanatot” kaptam el, amit Natalie már meg is bánt, ahogy a politikusok szokták. Nekem igazából nem is a viselkedésük erkölcsössége vagy a címlapsztori számít. Hanem egy férfi DélManchesterben. Bármit megtennék, hogy büszke legyen, még ha nem is tud erről az egészről semmit. Van-e bármilyen módja annak, hogy kirobbantsam ezt a sztorit, de ne dühítsem fel Simont, és ne rettentsem el magamtól Bent? Ha igen, vajon élnék vele, hogy Natalie titkát szétkürtölve elvágtassak a naplementébe? Gombóccá gyűröm a papírtörlőt, és célba veszem a kukát, de mellémegy. Visszaülök a várakozással teli Zoe mellé.

– Nos? – kérdezi. – Nos, nem jött el a megvilágosodás pillanata. Ami elég aggasztó, mert általában a Kastély slozijába jövök ihletért. Zoe felnevet. Érzem, hogy a pia a fejembe szállt. Itt az ideje, hogy felhagyjak a színjátékkal, mivel valójában pontosan tudom, mit fogok tenni. – Nem, inkább annyiban hagyom, Zoe – jelentem be. – Nem ez életem legmerészebb döntése, de így nyugodtan tudok aludni. – Tényleg? – Tényleg. Semmi jó nem származhat abból, amit tettem. Minden ösztönöm azt súgja, óvakodjak az egésztől. – Azt hiszem, lehet, hogy helyesen döntöttél. – Tudod, mit? Én biztos vagyok benne. Érzem. – Istenem, el tudod képzelni, mit tenne Gretton, ha ezt a sztorit a ragacsos mancsai közé kaparinthatná? – kuncog Zoe. – Meghalna, és a mennybe kerülne. – Gretton nem kerül a mennybe, rá a forró hely vár. És ha már a forróságról esett szó, nem fojtjuk le ezt az egészet egy curryvel?

46. A huszonegyedik szülinapomat egy indiai étteremben ünnepeltem, Rusholme-ban. Ez volt a kedvencünk a Wilmslow Roadon: a pincérek megismertek és körbe-ugráltak minket, ingyen kulfit hoztak mentával, és egy tálon, műanyag tokban, forró, citromillatú kéztörlőket. Amikor asztalt foglaltam, elárultam, milyen alkalomból jövünk, és amikor megérkeztünk, láttuk, hogy az asztalunkat kedvességből színes szalagokkal díszítették fel, amelyeket végül a mangóchutney-ból szedegettünk ki. Nem volt valami nagy ok az ünneplésre, a huszonegy nem kerek évforduló, de mindannyian a záróvizsgák előtt álltunk, ezért kicsit fáradtak, feszültek és kifacsartak voltunk. Mivel Ben nem ismerte olyan jól a barátaimat, elhozta magával a legújabb barátnőjét, Pippát, aki – a szóbeszéd szerint – már rég odavolt Benért, mielőtt összejöttek volna. Azon gondolkodtam, vajon Ben is szerelmes-e. Hallottam, ahogy Ben egyik barátja csak „full extrás felszereltségeként” emlegeti Pippát, amivel megragadta a lényegét annak, ami az aprócska Pippában zavart engem. Ben járt már néhány cicababával, de ilyen helyes lánnyal még soha. Tengernyi karamellszínű haj, az arányai, akár egy pornósztár Hüvelyk Pannáé, és ami az egészben a legrosszabb volt: a belső teljesen összeillett a külsővel. – Gyönyörű vagy! – mondta nekem Pippa őszintén, azzal a lágy, dublini bugással, ami még őszintébbé tette a mondandóját. – Köszönöm! Nem voltam. Egy órát töltöttem azzal, hogy hajsütővassal megpróbáltam magamnak Shirley Temple-loknikat varázsolni. Laza, fénylő tincseket képzeltem el, amelyek rugóznak, akár a telefonvezeték a reklámokban. Ehelyett azonban enyhén dilisnek tűntem, mint egy kegyvesztett amerikai bálkirálynő a rendőrségi

fotón, miután rajtakapták, hogy hitvesi kapcsolatba bonyolódott a királlyal a parkolóban. Miközben Rhys magára vállalta a feladatot, hogy szétosztja a Cobra-koktélokat, Caroline mindenképpen tudni akarta, mit vett nekem a pasim a születésnapomra. – Tipikus csajos holmikat. Parfüm, alsónemű. Bár a boxeralsók nekem lesznek. – Szeretsz fiúnak öltözni? – kérdezte tőlem Caroline, miközben hatalmas kupac lila hagymát halmozott egy darabka indiai lepényre. – Nekem bejön a látvány. Látnod kéne a cuccokat, amiket általában hord... Mint egy apácazárdában – válaszolt helyettem Rhys. – Fogd be! – mordultam fel, miközben eltakartam a számat, nehogy jól átsütött előételdarabkákkal terítsem be az asztalt. – Néhány pasi kedveli az ilyesmit – állapította meg Caroline. – De nem az olyan deltás csajokat, akik non-stop a tornateremben gyúrnak. – Rhys! – Ó, szerintem meglepődnél – jegyezte meg Caroline, miközben egy teáskanálból cikcakkos vonalat rajzolt a mentaszósszal. – Az egyik pasim rávett, hogy játsszunk olyan játékot, amiben maharadzsának kell őt szólítanom – szólt közbe Mindy, és mi mindannyian udvariasan úgy tettünk, mintha ezt meg sem hallottuk volna. – Még olyan alsója is van, amin rajzfilmfigurák díszelegnek – folytatta Rhys. – Mi is annak a kalapos, gyapjas figurának a neve a Szezám utcából? Lángoló arccal, amin nem sokat segített a csípős indiai ragu, az asztal alatt erősen belerúgtam Rhys lábába. – Basszus! Ez fájt!

Benre pillantottam, hogy ellenőrizzem, hallott-e valamit ebből az egészből. A kedvemért úgy tett, mintha mélyen elmerülne az étlapban, amitől még jobban zavarba jöttem. – A zsémbes kukalakó Oszkár? – ajánlotta Caroline. – Zsémbes? Rachel egy rinyagép – közölte Rhys. – Nem... a bábfigura. Éppen a ruhámat igazgattam a vécéből visszatérőben, amikor észrevettem, hogy Ben hiányzik az asztaltól. Aztán megpillantottam őt odakint, háttal az ablaknak dőlve. Az alkohol csak úgy áramlott az asztal körül. Még mindenki a szürkésbarna jalfrezi csirkét, a tökpörköltet, a kormát és a szegfűszeggel tűzdelt, kankalinsárga rizshegyeket csipegette. Észrevétlenül átsurrantam az étkezőn, majd ki az ajtón. – Mi a helyzet? Ben összerezzent a hangomra. – Szükségem van egy kis friss levegőre. Mit keresel itt kint? Megfogtam gömbölyödő hasamat a ruhám ráncai alatt. – Egy tandoori grill fekete lyuk széléhez értem. Elmosolyodott. Dupla kipufogós járgány gördült el mellettünk, seggfejbólogató zene dübörgött a négy leeresztett ablakon át. Egy szót sem szóltunk, amíg a hangzavar nem tompult, csak enyhén dideregtünk az észak-angliai kora estében. A levegőben égő fa füstje és fűszeres csirkeszárnyak illata szállt, ami a szomszédos ajtó mögötti sürgés-forgásról árulkodott. – Szóval eljött a huszonegy is. Beköszöntött. – Hát, igen. – És mi a terv? Karrier, házasság, gyerekek, ilyesmi? – Nem igazán. – De mindenképpen visszamész Sheffieldbe? – Nos, igen, mivel felvettek az újságíró kurzusra. Kissé elbizonytalanodtam és meglepődtem a kérdésén.

Mivel jelentkeztem, felvettek és idegtépően sokat fecsegtem róla, mi másra is készültem volna? – És mi lesz veled? A Nagy Világkörüli Túra vége Írországban lesz? Ben és a barátja, Mark hat hónapos föld körüli utazást terveztek körülbelül tizenhat éves koruk óta. Ben rettenthetetlen elszántsága annyit jelentett, hogy ücsörgött néhány egészen komoly megtakarításon. Nemrégiben vásárolták meg a jegyeket, és Ben izgatottan mutatta meg az útvonalat egy Ázsia-térképen, amit az ebédlőben terített ki az asztalra. Közelgő távozása arra kényszerített, hogy szembenézzek egy gondolattal, amit eddig próbáltam elnyomni: hogy fogjuk egymással tartani a kapcsolatot, mármint abban az értelemben, hogy ténylegesen egymás életének részesei maradunk, a béna képeslapváltásokon kívül? Vajon a komolyabb barátnői jól kijönnek majd velem? És Rhys tréfálkozni kezd majd a Másik Pasimmal, amitől mindannyian kissé kellemetlenül érezzük magunkat? És Ben? Itt volt a mi kis kétszemélyes, exkluzív klubunk, amelyről mindketten kimondatlanul is tudtuk, hogy senki más számára nincs belépés. És valószínűleg ez az exkluzivitás lesz a vesztünk. Minden eltökélt szándékom ellenére sem láttam, hogy működhetne ez ilyen földrajzi távolságban és nemi megosztottságban. Ha bárki megkérdezte tőlem, hogy Ben és én vajon barátok maradunk-e, mindig igent válaszoltam, de ha bevisznek egy kihallgató szobába, és egy lámpával az arcomba világítanak, miközben tudni akarják az „istenverte igazságot”, biztos voltam benne, hogy az esélyek jelentősen romlottak volna. Vége azoknak az időknek, hogy „fogom magam és átugrom hozzá”, mivel erről már a gyanakvó párjainknak is be kellene számolnunk. A leveleknek és telefonhívásoknak pedig elkerülhetetlen velejárói lennének a meghívások, amelyekkel kapcsolatban mindkettőnk számára kellemetlen volna azt

színlelni, hogy komolyan is vesszük, ezért a kapcsolat szép fokozatosan elhal majd. A számtalan praktikus érv tükrében, az évekkel megsokszorozva, a barátságunk elsorvadna, és ami az egészben a legrosszabb, el is akarjuk felejteni, hagyni, hogy elmúljon, mert így könnyebb lenne. – Szerinted Írországba kéne költöznöm? – Pippa kedvesnek tűnik – mondtam őszintén. Mindketten benéztünk az étterem ablakán, hogy lássuk, ahogy a hevesen gesztikuláló Rhys egy lufit csavar vicces alakzatba, hogy a vihorászó Pippát szórakoztassa. – Ez nem válasz. – Egyedül te tudod, hogy ezt kell-e tenned, Ben. – Ez igaz. Nem tudom. Mondj valami felemelőt, gondoltam. Mondd neki azt, hogy barátok maradtok, és a távolság nem számít. – Az összes otthoni barátom közül én voltam az egyetlen, aki soha nem aggódott semmi miatt – mondta Ben. – Úgy gondoltam, minden a helyére kerül majd. De meggondoltam magam. Ha az ember semmit nem tesz, nem is történik vele semmi. Az élet a döntésekről szól. Lehetnek kemények vagy a kedvedre valók, de nem kerülheted el őket. A szomorúsága szinte tapintható volt, mint az eső előtti pára a levegőben. És bár Manchesterben voltunk, talán egyébként is esőre állt volna. Mivel Bennek ilyen nyomott volt a hangulata, azt kívántam, bárcsak jobban alakult volna az este! – Bocs Rhys korábbi beszólása miatt. Néha kicsit túl messzire megy – jegyeztem meg. Itt szünet következett, azt hittem, Ben bizonytalankodik, de nem így volt. – Miért tűröd el? A gyomrom összeugrott, bármennyire is tele volt. – Mit?

Ben soha nem mondott Rhysről semmi rosszat. Ha meséltem neki a vitáinkról, ő kivétel nélkül Rhys pártját fogta. Úgy tettem, mintha ez idegesítene, de valójában megerősítő, figyelmes gesztusnak találtam. Ugyanolyannak, mint amikor tapintatos barátok tudják, hogy nem kell beszállni, ha az ember éppen a családját pocskondiázza. – Nekem nem tűntök egyenrangúnak. Olyan magabiztos tudsz lenni, de mindez semmivé lesz, amikor Rhys a közeledben van. Ennek nincs semmi értelme. A zavarom ingerlékenységbe csapott át. Mi a franc van? Ez az én születésnapom! – Nyugi, Rhys is megkapja a magáét, csak nem szeretem felvenni a kesztyűt mások előtt, ennyi az egész. Nézd, elhiszem, hogy le vagy törve, de ne rajtunk töltsd ki a mérged. Ez a „mi” szándékos volt. Egyek voltunk, még ha Rhys éppen lufikutyát hajtogatott is egy másik nőnek. Ben a homlokát ráncolta, de nem szólt semmit, csak elszántan bámult maga elé. Soha nem láttam még ilyennek. Azon tűnődtem, vajon tényleg annyira ismerem-e őt, mint gondolom. Végül azt mondta: – Az igazat megvallva, tényleg elég különös, hogy valaki Kukalakó Oszkárt viselje az ágyékán. Mi volna az üzenet? „Itt az ócskaságom”? A feszültség azonnal enyhülni kezdett. Elfogadtam a békepipát. – Topi Maci volt az. – Á, Topi! Ennek már sokkal több értelme van, ha valaki udvaroltatni akar magának. Mindent visszaszívok. – Hátul meg az áll: „Brum-brum!” – Hm. Csak annyit mondhatok, ha az én barátnőm lennél, biztos őrülten vágynék rá, hogy levedd – vágta rá Ben, és végre felvillantotta lefegyverző mosolyát, bár flörtölő megjegyzése, ami egyáltalán nem vallott rá, máris lefegyverzett.

– Jobb lenne, ha visszamennénk – mondtam idegesen. Amint megcsapott bennünket a fűszerek illata és a szitárok pengése, felhangzott a szakadozott Happy Birthday. Két pincér bukkant elő tejszínhabbal borított fagyikehellyel, amelyből kissé bizonytalanul gyertyák meredeztek. Ben visszaült Pippa mellé, mindenki tapsolni kezdett, én pedig elfújtam a gyertyákat, finoman biccentettem, és visszaültem a helyemre. Rhys, kezében a koktélját szorongatva, feltápászkodott. – Mondanék néhány szót... – Rhys! – szólaltam meg. – Mit... – Tisztában vagyok vele, hogy ez kissé túl ünnepélyes egy huszonegyedik születésnaphoz, de mindannyian hamarosan lediplomáztok, így talán ez az utolsó alkalom, hogy együtt vacsorázhatok veletek. Azt akartam elmondani, nem elég, hogy Rachel a legnagyszerűbb barátnő a világon... – Itt a kötelező sóhajok morajlásáig szünetet tartott, amit a társaság nőtagjai hallattak. Legnagyszerűbb barátnő? Ezt gondolja rólam? – Három éve kezdtem Rachelhez járni Manchesterbe, és úgy érzem, közben lassan az én barátaim is lettetek. El akarom mondani, milyen nagyra értékelem ezt. Azt is megtudtam, Ben még arra is képes volt, hogy bemosson helyettem valami szemétnek, aki meg is érdemelte. Pippa éljenezni kezdett, és átkarolta Bent, ami örömteli kiigazítása volt annak a ki nem mondott félelemnek, hogy az említett incidens a korábbi barátnőből pont az ellenkező reakciót váltotta ki. Ben csupán meghökkentnek tűnt. – Nagyszerű srác vagy. És itt vagyok én, aki utálta az egyetemistákat és a délieket, különösen pedig a déli egyetemistákat. Neked a kryptonitomnak kéne lenned. Nevetés. Rhys Ben felé emelte a poharát, mire ő is felemelte az övét, bár továbbra is kissé döbbentnek és tompának tűnt. – A csajomra, Rachelre! Boldog huszonegyedik születésnapot! Egészségedre!

– Egészségetekre! – motyogtam, miközben mindannyian a magasba emeltük a poharunkat, koccintottunk és ittunk. Éreztem a csodálattal teli, irigykedő duruzsolást a társaság felbolydult gondolataiban: Hát nem szerencsés Rachel? Milyen kedves fiú, és hogy szereti! Tényleg szerencsés voltam. Rhys vigyorogva rám kacsintott, miközben leült. A Topi Maci-bűntény azonnal elfelejtve. Visszamosolyogtam, hálásan, elbűvölve és egy kicsit meghatódva. Ha az élet nagy fényképezőgépén abban a másodpercben villant volna a vaku, akkor ott álltam volna mindennek a küszöbén, és mindenem megvolt, amit akartam: odaadó fiú, remek barátok, tervek a jövőre és fokhagymás naan kenyér. De valami mégsem volt rendben. Valaki, aki sokat számított nekem, nem volt boldog. Amikor megkezdődött a tanakodás a számláról, és arról, hová menjünk tovább, végignéztem az asztal körül ülő elégedett arcokon, hogy az eszembe véssem a tablót. Rávettem magam, hogy Bent is bevonjam ebbe a vizuális forgatagba. A homlokát ráncolta, mélyen, a szinte érintetlenül hagyott báránysült fölött. Eszembe jutott a közhely, hogy nem tudhatod, mennyire fog hiányozni valami, amíg el nem múlik. Hiányzott Ben derűlátása. Egyértelmű volt, hogy előbb hagyta el az egyetemet, mint Ben maga.

47. Miközben beviharzom a moziba, rápillantok az órámra, és azt látom, hogy a greenwichi középidő valamiféle csínytevésének köszönhetően az óra tíz percet előreugrott valahol a Sackville Street és a mozi között. Újabb hátránya annak, ha az ember a belvárosban lakik, és mindenhová gyalog megy, hogy nem okolhatja a forgalmat. Caroline megveregeti a vállamat és átkarol. – Hagyd abba! – mondja, amikor belekezdek a kifogások sorolásába. – Vezeklésképpen te fizeted a gumicukromat. A szokásos péntek esti találkánkat ezúttal a városba szerveztük, mert Graeme egy késő éjszakai repülőjárattal jött meg valahonnan ma reggel, és szüksége volt az alvásra. Caroline azt mondta, túl sokat inna, ha nálam maradnánk, és az apósáék másnap érkeznek hozzájuk látogatóba. Keresztülmasírozik az Odeon mozi előterén, magas és karcsú az indigókék farmerben, és kanálszámra merni kezdi az olcsó cukorkákat egy papírzacskóba. Én szerzek egy hordónyi cukormentes üdítőt, és bevonulunk a nézőtérre. Alig telt meg a harmada, a vászon még sötét. – Miért nem kezdődött még el? – kérdezem, és eligazgatom az ujjaimat a kartonpohár nedves oldalán. – Mert fél órával korábbi időpontot mondtam neked. Gyere, üljünk oda! Tiltakozásra nyitom a szám, de rájövök, hogy a valóság igazolta a feltételezését. Követem Caroline-t, és leülünk a helyünkre. – Hogy ment a múlt heti randi Simonnal? – kérdezi, és piros medvecukor cipőfűzőt gyömöszöl a szájába. – Jól. Sokat nevettünk. Vacsora, búcsúcsók. Semmi több.

Caroline rágcsál, és ez láthatóan elég bonyolult feladat számára, tekintve, hogy annak, amit eszik, sokkal több köze van a műanyaghoz, mint az élelmiszerhez. – Nagyszerű! – csámcsogja. – Mikor találkoztok újra? – Oöö... nem biztos, hogy újra találkozunk. – Játssza az elérhetetlent? – Én akarok egy kicsit lassítani. Nem szeretnék semmit elhamarkodni. – Elhamarkodni egy újabb kellemes vacsorát? Hűha, te dilis vagy! – Tudod, mire gondolok. Még nem tudom, mit érzek. – De kedveled őt? – Igeeen. Szórakoztató. Bár rémisztő és fura is. – Neked egy fura figurára van szükséged. Te is az vagy. – Nem, nem vagyok az. – Nyilván nem gondolod magadról, hogy csodabogár vagy. Senki sem gondolja. Mint ahogy azt sem hiszi magáról senki, hogy rossz az ízlése. – Rossz az ízlésem? – Nem. Szörcsögve beleszívok az üdítőbe, és a szívószállal kevergetem a jeget. – Olívia azt mondja, Simon kérdezősködött rólad Bennél, és nagyon lelkesnek tűnt – jegyzi meg Caroline. A tény, hogy Caroline pontosan ugyanazokat a szavakat használja, mint Olívia a vacsorán kihallgatott beszélgetésben, arra enged következtetni, hogy ez szó szerinti idézet. Olívia nyilván tisztában van vele, hogy Caroline majd elmondja nekem, ezért kénytelen vagyok levonni az értékéből, és propagandának titulálni. Ami viszont ennél sokkal jobban érdekel, hogy Caroline találkozott Olíviával. Elönt a bizonytalanság gyomorszorító érzése. – Találkoztál Olíviával?

– Késő esti vásárolgatást rendeztünk. Szüksége volt egy divattanácsadóra, mert valami esküvőre mennek, ezért elvittem a Selfridgesbe. – Egyáltalán honnan volt meg neked a telefonszáma? Vagy neki a tiéd... Tisztában vagyok vele, hogy ez amolyan tipikus Féltékeny Pasi-féle kérdés. Melyik busszal mentetek? Ittatok utána valamit? Mondd csak, hol aludtál tegnap éjjel? – A te bulidon cseréltünk számot. Mint azt már mondtam, szerintem nincs sok barátja itt északon. Szervezhetnénk egyszer egy csajos ebédet. – Ühüm – hümmögöm, és eszembe jutnak a mérgezett hegyű nyílvesszők, amit a szeméből lövellt felém az esküvői zenéről folytatott beszélgetés során. Szünet. – Azt mondta, Ben mostanában kicsit visszahúzódó – teszi hozzá Caroline. – Aha. Ez a szünet viszont már a „magyarázat beszúrásáéval folytatódik. – Nekem nem beszélt semmiről, ha esetleg azt hinnéd. – Nem találkoztál vele? Van egy olyan halvány sejtésem, hogy Caroline valójában már tudja a választ. – Ettünk egy szendvicset a minap ebédidőben. Simon volt a társalgás fő témája. – Olívia kérdezősködött rólatok, hogy milyenek voltatok az egyetemi években. – Valóban? És mit mondtál? Azzal próbálom leplezni az idegességemet, hogy beletúrok a cukorkás zacskójába, és előhalászok egy fehér egeret, ami radioaktív rózsaszínű ragaccsal van megtöltve. – Hogy barátok voltatok.

– Ezt már eddig is tudta. – Tudom. Azon tűnődöm, vajon miért tette fel mégis ezt a kérdést. Gyorsan bekapom az egeret, – Ezzel azt akarod mondani, hogy komolyan aggódik? – Neeem,.. – enyhül meg Caroline, az édességes tasakban kotorászva. – Szerintem pusztán kíváncsi Ben múltjára, mint minden szerelmes ember. – Akkor ennyi. – Elég különbözőképpen látják a dolgokat, amióta ide költöztek. Az volt a cél, hogy mindenkinek jó legyen, és most azon vitatkoznak, menjenek vagy maradjanak. Olívia azt mondja, Ben nem érti meg, mennyire hiányzik neki a családja, és hogy hosszabb távon inkább délen szeretne letelepedni. – Miért költözött ide, ha csak azzal van elfoglalva, hogy meggyőzze a férjét a visszaköltözésről? – érdeklődöm óvatosan. – Ha gyerekeik lesznek, természetes, hogy az édesanyja közelében szeretne lenni. – Ez azért nem vall Benre. Ő olyan nyugis. – Hát nem így van vele mindenki? Kivel viselkedne így, ha nem a párjával? – Caroline határozottan ingerlékenynek tűnik, miközben egy marék kólásüveget hajít a szájába, – Hm. – Úgy érzékelem, hogy jelen helyzetben a semleges hümmögés a legjobb barátom, szemben bármiféle vélemény formálásával és annak kinyilvánításával. – Jut eszembe, amikor elhívtam Ivort és Mindyt mára, mindketten ugyanazt válaszolták: „Nem, ha Ivort/Mindyt is hívod!” Még mindig Katya miatt áll a bál? Azt hiszem, néha jobb lenne, ha Mindy előbb gondolkodna, mielőtt megszólal. – Ja, az a veszekedés elég masszívra sikeredett. Mindy teljesen begőzölt. Azt hittem, csak a másnapos düh be-szélt belőlük, de nem úgy hangzik, mintha túltették volna rajta magukat. Ivor azt állítja, Mindy halálosan megsértette, és azzal

fenyegetőzik, hogy többé nem hajlandó hármunkkal eljönni sehova. Le kell őket ültetnünk egy asztalhoz, hogy átrághassák a dolgokat. Mindketten ugyanolyan makacsok. – Nekem van egy elméletem – jegyzi meg Caroline. – Ami szerint,..? Kialszanak a fények, és elkezdődik a reklám. Másfél órányi bárgyú bugyutasággal később pedig már elfelejtem megismételni a kérdést.

48. Nem tudom meggyőzni Caroline-t, hogy maradjon egy italra. – Gray szülei harminc lépésről kiszimatolják a másnaposságot, és a gondolat, hogy el kell viselnem őket, csak arra sarkall, hogy vedelni kezdjek, ami elég veszélyes kombináció – magyarázza. Így a villamosmegálló felé veszi az irányt, én pedig elindulok hazafelé, és azon gondolkodom, mit kezdjek a hétvége fennmaradó részével. Ahogy öregszünk, az ember életének egyre sűrűbbnek kéne lennie, egyre több emberrel a vásznon, mint egy Renoir-kávézó Lowry ipari kietlensége helyett. Ezzel szemben itt vagyok én, aki a harmincas éveimet taposom, és ennél talán kamaszkoromban is több minden szerepelt a napi teendőim között. Amíg Rhysszel jártam, az volt a megállapodásunk, hogy a péntek este a barátoké, a szombat az övé, a zenekari próba után. Elmentünk egy közeli étterembe vagy kocsmába, ám még gyakrabban egyszerűen csak otthon maradtunk, Rhys főzött valami pasis kaját, friss chilivel, és mindketten túl sok bort gurítottunk le mellé. Nem mintha a párkapcsolatunk elvesztése lyukat ütött volna a társasági életemen, de ha az ember együtt él valakivel, az elég alibivel szolgál a társadalomnak arról, mivel tölti az idejét. Felmerült bennem, hogy a „lett volna” esküvőm napjára egyedül kiruccanok Párizsba. A szerelem városa... talán mégsem. Valószínűleg meglátok majd egy csókolózó párt, mint azon a híres második világháborús fényképen, és a végén a Szajnából húznának ki. Megszólal a telefonom, remélem, hogy Caroline-nak valami jobb ötlete támadt a józanságnál, és meggondolta magát. A kijelzőn Simon neve villog, és mielőtt még leállíthatnám magam, várakozásteljesen elmosolyodom.

Nem bajlódik köszönéssel. – Most akkor küldenem kéne egy fiúkórust a bíróság elé, hogy elénekeljék a Take a chance on me-t? – Szia, Simon! Miért tennél ilyesmit? – Hogy reménykedhessek egy második randevúban. – Á! Azzal minden reményed örökre szertefoszlana. – Ezek szerint van némi remény? – Soha ne mondd, hogy soha! – Akkor barátok maradunk? Létezik barátság férfi és nő között, vagy a szex mindig közbelép, és hasonló közhelyek? Egy csapat lógó inges pasas halad el mellettem, és a kötelező „Hé, te aztán nem akármilyen nő vagy!” üdvrivalgásban tör ki. Örülök, hogy ez meggátol a válaszadásban. – Megzavartam az olvasókörös estédet? – Hazafelé tartok a moziból. – Egyedül? Akkor addig beszélgetek veled, amíg biztonságban haza nem érsz. – Ez nagyon kedves tőled. – Ben véletlenül nem ütötte bele az orrát a kettőnk dolgába? Átteszem a telefont a másik fülemhez. . – Tessék? – Arra gondoltam, Ben talán beszélt veled rólam. Lehet, hogy tévedek. Ám ha mégis, jobban szeretném, ha inkább te magad döntenél velem kapcsolatban. – Miért lenne gond, ha beszéltem vele? – Emlékszel, tiszta apatigrissé változik, ha rólad van szó. – Bennek nem áll szándékában... hogy is mondjam csak, felszólalni ellened. Már amikor nem éppen ezt teszi. – Amikor megkérdezte tőlem, hogy ment a randevú, úgy éreztem, mintha egy hintaszékben ücsörögne a verandán, vadászpuskával a kezében. Teljesen biztos vagy benne, hogy ti ketten soha nem futottatok össze pucéran?

Ez feldob és idegesít, egyenlő mértékben. Gondolkozz, gondolkozz, gondolkozz! Ben túlságosan gyakran merül fel a beszélgetéseinkben, és nem tudok rájönni, miért. Eltűnődöm azon, hogy megemlítem Bennek Simon folyamatos kavarását. Csakhogy ez azzal járna, hogy mindketten be kell valljuk: van mit megkavarni. Ki van zárva. Mindig külön-külön kérdezd ki az embereket. Már értem, miért akarják bevenni társnak. – Biztos vagyok benne, Simon, szerintem emlékeznék rá. Mire ez a rögeszmés faggatózás, amikor már megkaptad a választ? – Jogász vagyok, Rachel. Addig nem nyugszom, míg meg nem kapom a választ, amit el is hiszek. – Ez vicces, a jogászok, akiket én ismerek, arra a válaszra hajtanak, amit szerintük bevesz az ügyeletes rendőrtiszt. – Nagyon jó vagy a hárításban, nem igaz? – Miért hasonlítanak a mi beszélgetéseink leginkább szópárbajra? – Mondd meg te! – Aha! Nos... hazaértem, köszönöm a társaságot. – Legyen szép estéd! – válaszolja Simon kedvesen. Háromutcányira vagyok a lakásomtól, de így a beszélgetés éppen olyan messzire ment el, amennyire szerettem volna.

49. Kótyagosan ébredek vasárnap reggel, az erőtlen télies napfény az arcomra veti sugarait. Rupa fodrozódó, bíborvörös fátyolfüggönye, ami a padlót söpri, minden szempontból bámulatos, eltekintve attól az apróságtól, hogy nem zárja ki a fényt. Egy felemásra sikeredett szombat éjszakát töltöttem azzal, hogy DVD-ket néztem, és egyedül boroztam, így nem volt ivótársam ahhoz, hogy segítsen elfedni, mennyit is ittam valójában. Olyan sokat aludtam, hogy a csontjaim elernyedtek. Egy röpke pillanatra azt képzelem, hogy még csak hajnalodik, mert madárcsicsergést hallok, de szép lassan rájövök, hogy a telefonom csipog és zörög a ledobott ruhák alatt Kikászálódom az ágyból, félresimítom a hajamat az arcomból, és – akárki is legyen az – elátkozom, amiért azt hiszi, hogy nyugodtan zavarhat. Amikor felemelem, abbahagyja. Megnézem a nem fogadott hívásokat. Pete Gretton. Mi a fenét akarhat? Nem tudom felidézni, miért is cseréltünk mobilszámot, de abban biztos vagyok, kizárólag azzal a hallgatólagos megállapodással adtam meg neki, hogy Pete soha
– Nem árulom el. Menj, vegyél egyet, és hívj vissza. – Ide figyelj, a frászt hozod rám. Miben sántikálsz, Pete? – Menj és szerezz egyet! A szívem egy kicsivel gyorsabban ver, mint szeretném. Felrángatok egy pulóvert a pizsamafelsőmre, és felkutatok egy pár cipőt. Az újságárus felé tartva elhatározom, hogy nem fogok belenézni a lapba a boltban, így, bármilyen csapás is legyen az, egyedül el tudok benne mélyedni. Az előttem álló kaparós sorsjegyet és egy doboz cigit vesz, és gyötrelmesen hosszú időt tölt azzal, hogy leszámolja az aprót. Hazafelé már szinte szaladok, becsapom magam mögött az ajtót, lehajítom az újságot a padlóra, és fölé térdelek. Az oldalak összeragadnak, miközben négykézláb böngészem a lapokat. Talán a zsírleszívásos sztori utolsó groteszk fordulata lehet. Egy duplaoldalas cikkhez érek, a főcím: A fegyveres rabló, a felesége és az ügyvédje – aki az asszony szeretője. Van néhány teleobjektívvel készített felvétel Natalie-ról; mint egy hotelbe érkező popsztár, a szemébe húzott fedorakalapot visel, és épp egy házba lép be, ami nem az övé. Az ajtót vékony, karakán figura tárja ki előtte, akiben felismerem Jonathan Grantet, a huszonéves ügyvédet, aki jelentősége teljes tudatában szokta körbehencegni a bíróságot, miközben igyekszik az összes nőnemű bírónak egyszerre csapni a szelet. Ott van még Lucas Shale letartóztatáskor készített fényképe, és egy fotó, amelyen Natalie illedelmesen ácsorog Grant mögött, miközben ő a sajtónak nyilatkozik a bíróság épülete előtt. Képtelen vagyok sokáig a sztorira összpontosítani, csak egyegy fordulatot szúrok ki. „Titkos találkák Grant kétszázezer, fontos szerelmi fészkében, Chorlton-cum-Hardyban...” „A nyilvánosság előtt Natalie odaadó feleség és anya, aki kiáll a férje ártatlansága mellett, de a magánéletben a barátai szerint egyre elkeseredettebb, és Grant vállán kisírhatta magát...”; „A

huszonhét éves ügyvédet szakmája feltörekvő csillagának tartják az irodában...” Aztán észreveszem. A tényt, ami ha lehet, még százszor rosszabbá teszi ezt a rettenetet. Az első név a sztori alatt a Mail egy jól ismert munkatársáé. Ám társszerzőként ott szerepel egy másik név is. Olyasvalakihez képest, aki nem szenved hivatalosan is számon tartott tanulási nehézségben, túlságosan hosszú időt töltök azzal, hogy fontolóra veszem, nem létezhet-e egy másik Zoe Clarke. Mivel fogalmam sincs, mi egyebet tehetnék, visszahívom Grettont. – Láttad? – kérdezi. – Igen. – Együtt érzek veled, Woodford, tényleg. Amit veled művelt, az nem más, mint egy rohadt árulás. Feltételezem, ez valami olyasmi volt, amin rajta ültél, ő pedig lenyúlta. – Nem. – Úgy érzem, mintha lázas lennék, és szédülök. Nem Gretton lesz az egyetlen, aki úgy gondolja majd, hogy nekem is közöm van ehhez. Távolról sem. – Akkor honnan szerezte meg? – Nem tudom. – Az biztos, hogy ő aratta le helyetted a babérokat, és beleszart a levesedbe. – Ezt nem tudom elhinni... Nem hiszem el, hogy ezt tette. Tönkreteheti Lucas Shale fellebbezését... Jonathan Grant elveszíti az állását... – Azért azt meg kell hagyni, volt vér Clarke pucájában, és ezt meglovagolva szerzett magának egy állást. – Micsoda?! – Hallottam, hogy péntek délután, a munkaidő legvégén betelefonált, és azt mondta, nem jön többet. – Pénteken felmondott? Ezt velem miért nem közölte senki?

– Én próbáltalak hívni, de a telefonod ki volt kapcsolva. Hagytam üzenetet, A film, Caroline-nal. Miután befejeztem a beszélgetést Simonnal, észrevettem, hogy kaptam egy hangüzenetet, de úgy döntöttem, várhat. A francba! – Nem mondta, miért megy el – folytatja Gretton, és rá kell jönnöm, hogy remekül mulat. – Annyit mondott, hogy a szerződése szerint nincs felmondási idő, és jól bemutatott nekik. Gondoltam, hétfőn úgyis megtudod a rossz hírt. A telefonom megint csipogni kezd, újabb hívás érkezik. Van némi ködös elképzelésem arról, ki lehet az. Elköszönök Grettontól. – Láttad a Maiit? – kérdezi Ken. – Igen – nyöszörgöm. Reméltem, hogy több időm lesz kiagyalni, hogyan másszak ki ebből. – Akkor jobb lesz, ha a magyarázat, amivel tartozol nekem, nem valami tetves csodán alapul. – Fogalmam sincs, mi folyik itt. – Ez nem jön be! – üvölti olyan hangerővel, hogy el kell tartanom a fülemtől a telefont, – Még addig se jut el, mint egy taxi a leszállópályán! Próbáld meg újra! Te csináltad az egyetlen interjút ezzel a nővel, erre a kis bírósági barátnőd eladja ezt a sztorit egy országos lapnak! Komolyan azt akarod nekem bemesélni, hogy pusztán véletlen egybeesés? Azt hiszed, ma reggel jöttem le a falvédőről? Talán házi szőttesbe vagyok burkolva? Amikor Ken belekezd a retorikai repertoárjába, az ember tudhatja, hogy komoly bajban van, – Nincs ehhez semmi közöm, esküszöm. – Akkor hogy szerezte meg a sztorit? – Nem tudom. – Ha valamit is számít neked, hogy van munkád, igyekezz egy kicsit jobban.

– Pletykáltak ezt-azt. – Kétségbeesetten igyekszem három lépéssel előrébb járni, miközben lüktet a fülemben a vér, és a telefon síkos lesz az izzadságtól. – Az egész bíróság arról suttogott, hogy Natalie és az ügyvédje túlságosan közeli kapcsolatban állnak egymással, és talán ezért vették le a fickót a Shale-ügyről. Ennyi az egész. Zoe bepróbálkozott, és bejött neki. – Hát, bejött, az biztos. Pusztán valami megérzésre hagyatkozva elment a Mailhez, és neked egy szót sem szólt az egészről? – Gondolom, azért titkolta el előlem, mert tudta, hogy ez tönkretenné a sztorimat, és biztosan figyelmeztetnélek téged. – Ez már jobb, jó lesz, Rachel. Senki nem tud az sms-ről. Te jó ég, és mi van, ha Zoe mindenkinek elmondta, mit tettem, és Ken csak arra kíváncsi, beismerem-e? Basszus, basszus! – És te miért nem vetted komolyan a pletykákat? – Egyikünk se vette komolyan. – Kivéve az új lányt? – A jelek szerint – válaszolom elgyengülve. – Lássuk, mit gondolok én. Natalie-ra rátört valamiféle csajos szívkiöntős roham, és bevallotta neked, hogy az ügyvéddel kufircol, te pedig ahelyett, hogy elhoztad volna a sztorit nekünk, elkottyintottad magad a kis riporter előtt, aki minden hátba szúró kétszínűsége ellenére még mindig sokkal inkább úgy viselkedett, mint egy tetves újságíró. – Miért mondott volna el nekem Natalie Shale bármi ilyesmit? Az egész interjú, amit csináltam vele, a jó reklámról szólt. Nem akarta volna, hogy ez bekerüljön a lapokba. – És ez most szépen és totálisan elcseszte a mi exkluzívunkat, nem igaz? – De igen – ismerem el elgyötörten. Amikor a kezdeti sokk egy leheletnyit alábbhagy, és az események fordulata leülepszik bennem, jelentős mértékű megalázottság lesz úrrá rajtam, amiért azt hittem, hogy bízhatok

Zoéban. Amiért azt hittem, egyetért velem abban, hogy ejtsük a sztorit. Zoe talán mindvégig j lenézett engem, miközben én a tapasztalt öreg motorost játszottam. – Ezt az egészet meg kell majd magyaráznom a főszerkesztőnek, és te pontosan egy nagy rakás lószart adtál a kezembe segítségül – folytatja Ken. – Még rengeteg mondanivalóm van számodra, és ha jót akarsz magadnak, találsz még ezt-azt, amit elmondhatsz. Holnap az első dolgod legyen, hogy megkeresel. – Leteszi a telefont. Legalább ez az egyetlen mozzanat pontosan olyan, mint bármikor. Fel-alá járkálok a lakásban, próbálok megnyugodni és logikusan gondolkodni. Oké, oké. Lélegezz mélyeket! „Holnap az első dolgod legyen” – az állásomat tehát valószínűleg nem veszítem el. Ha Ken ki akarna rúgatni, hosszabban kéne egyeztetnie a főszerkesztővel, és utána kellene néznie annak is, hogy keresztülvihető-e a pereskedés kockázata nélkül. Ám ha Zoe bárkinek is beszélt az üzenetről, akkor mindennek lőttek. És végül, de nem utolsósorban: amit tettem, törvénytelen, Küszködve próbálom felidézni az újságírói jogról réges-rég tanultakat. Azt hiszem, az áll benne, hogy megengedett rápillantani egy előttünk felejtett dokumentum borítójára, de nem lapozhatunk bele, mert azzal már törvénysértést követünk el A telefon felnyitása és az üzenet elolvasása már biztosan ennek minősülne, ha Natalie perre vinné a dolgot. Egy hadseregnyi újságíró csinált már hasonlót, olyanokat is ismerek, akik még fényképeket is zsebre tettek. Annyi a különbség, hogy őket nem kapták rajta. Ken Baggaley-nek nem lesz lelkiismeret-furdalása, amiért elviszem a balhét, elvégre ez a büntetésem a valódi bűnömért, hogy veszni hagytam a sztorit. Alig látok a dühtől, felhívom Zoét, rácsapok a számára a noteszemben, majd fel-alá járkálva várok, amíg kicsöng. „Ezen a számon nem található előfizető.” Eszembe jut, hogy folyton azt mondogatta, lecseréli a számát a hirdetéssel kapcsolatos cirkusz

miatt, de eddig még nem kerített sort rá – micsoda szerencsés időzítés, hogy erre a hétvégére ez is elintéződött. Mielőtt lebeszélhetném magam róla, végiggörgetem a telefonkönyvemet a mobilomon, és felhívom Simont. – Igen? – Gőgösnek és kifürkészhetetlennek hangzik, de Simon egyébként is ilyen. Talán van valaki vele. – Simon, meg kell nézned a Mailt, a cikket Natalie-ról Esküszöm, hogy nekem semmi közöm hozzá. – Már láttam. – Ó, igen? – Hála az égnek, látta, és úgy hangzik, mintha még nem lenne minden veszve. – Simon, én,.. – Ezen a hétvégén már eleget beszéltem munkáról. Találkozzunk inkább holnap egykor a St. Anris Square-en. – Persze, ott leszek. Bip-bip hangot hallok, ami arra enged következtetni, hogy letette a telefont. Biztosan egy munkatársával volt, azért fogta ilyen rövidre. Remélem. Miután újabb néhány kört teszek a lakásban, a hajamat tépve és átkozódva, felhívom Caroline-t, és egy nem éppen kielégítő beszélgetés veszi kezdetét, Caro ugyanis egy golfjátszmán vesz részt Graeme szüleivel. Talán a játék tereli el a figyelmét, de nem úgy hangzik, mintha megértené, ettől az egésztől miért festhetek – és érezhetem magam – ilyen rosszul. – Ha senki nem tudja bizonyítani, hogy te beszéltél erről Zoénak, akkor ő felel az egészért, nem igaz? – Azt gyanítják, hogy én tettem. – Azt gyanítanak, amit akarnak, Rach, bizonyítékra van szükségük, és ha kitartasz az igazad mellett, biztosan túl fogod élni. – Mi van akkor, ha már tudják, és csak próbára tesznek, hogy bevallom-e? – Akkor így is, úgy is benne vagy a slamasztikában, úgyhogy akkor se mondj semmit.

– Ez igaz. – Ez a lehetőség cseppet sem megnyugtató. Hallom Graeme hangját a háttérből: – Cee, siess, lassan gyökeret eresztünk itt! – Mennem kell – mondja Caroline. – Simonnal beszéltél? – Körülbelül három másodpercig. Azt szeretné, hogy holnap találkozzunk és beszéljük meg. – Igen, máris, Gray! Mennem kell! Mindenképpen szólj, hogy mi volt a főnököddel. Amikor egy óra múlva megszólal a telefonom, gyakorlatilag szárnyakat növesztek és keresztülsuhanok a szobán, hogy felvegyem, abban reménykedve, hátha Ben az, és megadja nekem a kulcsot a történtek megoldásához. Rhys az. Most először azóta, hogy elhagytam, nem bűntudatot, hanem ingerültséget vált ki belőlem. Jelen pillanatban nincs elég erőm ahhoz, hogy bármi más miatt is rosszul érezzem magam. Gondolom, újabb logisztikai feladatról vagy be nem fejezett házkiürítésről lehet szó. – Szia! Mi a helyzet? – Beszélni akartam veled. – Oké, ha belém akarsz rúgni, figyelmeztetlek, hogy előbb sorszámot kell húznod, és megvárni, amíg a számodat szólítják. – Jesszus, mi van veled? Úgy hangzik, mintha a kiborulás szélén állnál. – Ott állok. Szünet, mialatt Rhys valószínűleg mérlegeli a dolgokat. Amikor ismét megszólal, a legbékülékenyebb hangot üti meg, amit hosszú ideje hallottam. – Valójában azért hívtalak, hogy megkérdezzem, nem megyünk-e el meginni valamit. Van egy koncertem a városban a jövő héten, gondoltam, összefuthatnánk. Hogy véget vessünk a sok marakodásnak. De úgy hallom, ehhez most túl elfoglalt vagy.

– Nem – válaszolom kimerültén. – Szívesen elmennék. De még el kell rendeznem néhány munkahelyi dolgot. Szólj majd, oké? – Persze. Oöö... vigyázz magadra! – Úgy lesz. Kösz. Miután elköszönünk egymástól, azon kapom magam, hogy hiányzik nekem, mégpedig piszkosul. Hiányzik, ahogy ennek az egésznek a hallatán szitkozódna, mint egy kőműves, akinek ráesett egy tégla a lábujjára, majd megölelne, és elviccelődne azon, hogy nem lenne szükségem a francos munkájukra, ha inkább gyerekeket potyogtatnék a világra. Ezúttal valahogy másnak tűnt. Kevésbé mérgesnek. Ez volt az első olyan beszélgetésünk, amikor úgy tűnt, szeretne úgy társalogni, mintha civilizált felnőttek volnánk, nem pedig lövészárokba szorult ellenfelek egy soha véget nem érő polgárháborúban. Boldog vagyok attól, hogy boldogabbnak hallottam őt, és nagyon szeretném, ha barátok lehetnénk, amennyire ez lehetséges. Csak úgy érzem magam, mint egy csaló, mert a „valamikor a jövő héten”, amikor már túl leszek a holnapi vízözönön, jelen pillanatban csak úgy létezik a fejemben, mint valami C. S. Lewis-féle varázslatos ország, ahol a lábam helyén mesebeli kecskepata nőtt.

50. Megpróbálok hosszú, céltudatos léptekkel átvágni az egylégterű iroda kora reggeli nyüzsgésében, miközben magamban ismételgetem a mantrát: „Senkit nem érdekel, minden csoda három napig tart.” Csakhogy ez a csoda kellően szaftos, és éppen egy vasárnapon esett meg, így a mai nap az első alkalom, amikor az emberek elcsámcsoghatnak rajta. Mindenki felém néz, és megesküdnék rá, hogy a helyiségre várakozás teli csönd ereszkedik, amint odaérek Kenhez, aki azzal van elfoglalva, hogy buzgón terrorizálja az egyik hírszerkesztőségi kollégát. Megállók, és várok, amíg Vicky a fejével felém int, mire Ken megfordul, és rám veti szörnyetegeket meghazudtoló tekintetét. Feltápászkodik a forgószékből, és az irodája felé iramodik, én pedig mögötte lopakodók, és érzem, hogy közben megszámlálhatatlan szempár fúródik a hátamba. – Csukd be az ajtót – közli Ken, miközben lehuppan az íróasztala mögötti székbe. Belököm az ajtót és állva maradok. – Hajlandó vagyok úgy tekinteni a tegnapi beszélgetésünkre, hogy akkor még a ledöbbenés hatása alatt álltál. De ma tudni akarom az igazságot. Válaszra nyitom a számat, de Ken közbevág: – És komolyan azt tanácsolom, hogy gondold meg, mit mondasz, ha nem akarod végignézni, ahogy az újságírói karriered az olvasói levelek helyesírásának ellenőrzésében csúcsosodik ki az oxfordshire-i Banbury Cake-néL Egy sziklaszirten libikókázom. Egy sziklaszirt szélén. A fülemben csengenek Caroline szavai a dolgok kézben tartásáról. Megnyalom kiszáradt ajkamat. – Natalie Shale nem beszélt nekem semmiféle afférról, amikor interjút készítettem vele. Annak az ügyvédnek a neve elő sem

került a beszélgetésünk során, és nem is ő volt a kapcsolatom. Zoe a saját szakállára dolgozott, és elfuserálta a sztorimat. Ez minden, amit tudok, és nem tudok megvédeni vagy megmagyarázni olyasmit, amiről semmit sem tudok, még ha ez gyanúsnak is tűnik, mert Zoe és én együtt dolgoztunk, és én készítettem Natalie-val az interjút. Azt vártam, hogy Ken sikítani és üvöltözni kezd. Ehelyett azonban egyszerűen bólint. – Ez sajnos nem több annál, amit vártam. – Ez az igazság. – Valóban? – Igen. – Rendben, hadd osszak meg veled néhány kellemetlen tényt. Két oka van annak, hogy még mindig van állásod, Rachel Woodford. Az első, hogy nem tudlak kirúgni anélkül, hogy bizonyítékom lenne arra, hogy hazudsz. Higgy nekem, utánanéztem, mert ki nem állhatom a hazugokat, vagy azokat az újságírókat, akik nem hűségesek a saját lapjukhoz, és te mindkét esetet kimeríted, annyit mondhatok. Ha bármilyen bizonyítékot szerzek, a dolgok azonnal megváltoznak. A második, hogy jelenleg nincs senki, akit be tudnék tenni helyetted a bíróságra. Egyelőre. A közbeeső időszakban pedig minden hét végén küldhetsz nekem egy listát azokról a sztorikról, amelyeken éppen dolgozol, beleértve azokat is, amelyekkel nem kívánsz foglalkozni. így abban az esetben, ha valamilyen képzeletszülte szóbeszéd terjeng arról, hogy egy vádlott felesége a férje ügyvédjével kefél, nagyon ajánlom, hogy szerepeljen rajta. Majd én eldöntöm, minek érdemes utánajárni. És ha meglátok egy ilyen szalagcímet valahol máshol megjelenni, és valaki, akit teljes állásban foglalkoztatunk a bíróságon, nem hozza el nekünk azt a rohadt sztorit, tudni akarom majd, hogy miért is fizetünk téged.

Ken szünetet tart, hogy engedje a nyakán dudorodó, meztelen csiga nagyságú vénát enyhén visszahúzódni. – Visszamész szépen Shale-hez, és a családregény legújabb fordulatának tükrében kérsz tőle egy újabb interjút, és beveted minden meggyőző erődet, tudván, hogy jó ideig nem nagy valószínűséggel leszel itt bármilyen jutalom várományosa, de még a karácsonyi bulink szívesen látott vendége sem, ha nem próbálod meg feltakarítani ezt a rohadt nagy szart. Értve vagyok? – Igen. – Akkor tűnj el a szemem előli Sarkon fordulok, és kinyitom az ajtót, hogy szembenézhessek a hírszerkesztőségi szobával, ahol szájról leolvastak minden egyes szót, amit az üvegfal túlsó oldalán mondtunk Kennel. Amikor nyugtázzák, hogy nem sírok, újra másfelé néznek, és úgy tesznek, mintha ügyet sem vetnének rám. Hz olyan kellemetlen, mintha ráállítottak volna valami iskolai csínytevésre, vagy talán még rosszabb. Interjút kérni Natalie-tól szinte teljesen reménytelen, Ken tudja ezt, és azt is tudja, hogy erre nem hivatkozhatok. Körülbelül akkora esélyem van a sikerre, mintha egy mozgássegítő kisautóval vezetnék a Burghley-i lovasugrató napokon. Ha minden elcsitult, majd azt mondom, hogy megpróbáltam. Vagy megkérem Simont. Amikor már majdnem visszanyertem a szabadságomat, Vicky még utánam szól: – Rachel! Finoman fogalmazva nem vágyom arra, hogy vele csevegjek, de nem engedhetek meg magamnak még egy eh lenséget. – Mit mondott Ken? – kérdezi, és gyors pillantást vet az iroda ajtajára, hogy megbizonyosodjon róla, Ken nem fog felbukkanni. – Nincs elragadtatva – közlöm egyenesen. – De nem ő az egyetlen. – Én megmondtam neki, hogy Zoe Clarke egyszer valami ilyesmit fog tenni.

Persze, te Zara-cuccokba bújtatott Nostradamus. – Tényleg? – Igen. Nagy zűrzavart kavart azzal is, amikor azt mondta valami hetilapnak, hogy szakmai tapasztalattal rendelkező újságíró, miközben még az újságíróképzést sem végezte el. Küldtek nekünk egy levelet róla, de Zoe mindent tagadott. – Szólásra nyitom a számat, hogy tovább kérdezzek, de nagyjából ennyi volt a sztori, és Vickyt elsodorja a hév. – Aztán ott van, amit veled művelt azzal a plasztikai műtétes esettel kapcsolatban. – Mi?! – A zsírleszívásos ügy. Ő számolt be helyetted az ítéletről, nem? Úgy küldte át nekünk, hogy az ő neve szerepelt alatta. Megnéztem, és mondtam Kennek: „Hogy írhatott ilyen hosszú szöveget egy óra alatt?” És akkor rájöttünk, hogy csak odabiggyesztette a nevét az összefoglalódra. Ken lekapta a tíz körméről, és törölte alóla a nevét. Nem tudtad? – Nem. – Nem, hát persze, honnan is tudhattad volna? Nem úgy nézett ki, mint aki el fogja mondani neked. – Jó lett volna, ha te elmondod – közlöm hűvösen. – Jobban odafigyeltem volna, amikor a közelemben van. – Ó, igen... hát, mint mondtam, Ken elrendezte a dolgot. Nem akartam beleavatkozni. Erre keserűen felnevetek. Egy elmebeteg pillanatig azt gondolom, hogy Vicky mond valami őszintén támogató dolgot, de rápillant a képernyőjére, és megkérdezi: – Nem ma reggel kezdődik az az ötszereplős drogeset? – Ami annyit tesz: még egyszer nem hibázhatsz. Mintha nem tudnám. Visszafordul a képernyő felé, utalva rá, hogy a kihallgatásnak vége. – Igen, megyek is – közlöm a hátával.

Persze elfelejtettem, és minden méltóságot nélkülöző rohanásba kezdek abban a pillanatban, amint eltűnök az iroda látóteréből.

51. A reggel azzal telik, hogy reszketeg és töredezett feljegyzéseket készítek gyorsírással, mintha csak most épültem volna fel egy agyvérzésből, majd gyorsan kitérek Gretton útjából, és kilopakodok a bíróságról a friss levegőre. Elindulok a St. Ann’s Square felé, a gyomrom forog, mint egy centrifuga. A nyugtalanságom minden megtett lépéssel fokozódik. Most, hogy Simon, mondjuk úgy, hogy az aktakupac tetejére került, több időm volt mérlegelni az érzéseit, és a következtetéseim egyáltalán nem kedvezőek. Feldereng, milyen gyanakvó volt az újságírókkal kapcsolatban, és hogy mennyire kínosan érinthette őt is, ahogy engem. Elkezdek azon tűnődni, vajon Simon magabiztos higgadtsága nem ingott-e meg, és remélem, hogy nem. A telefonbeszélgetésünk elég kevés támpontot nyújtott. Azonnal megkapom a választ, amint észreveszem Simont, aki fel-alá járkál egy szökőkút előtt, és a nyakát nyújtogatva keresgél engem a tömegben. Gyilkos szándéka teljesen nyilvánvaló. – Szia! – A magabiztos megszólalásra tett kísérletem remegős végeredménnyel zárul, és Simon kis híján rám vicsorog. Csak akkor pillantom meg Bent, aki a homlokát ráncolva ácsorog mellette. Ez már túl sok. Igazság szerint Simon önmagában is több mint sok. Azt már nem tudom elviselni, ha Ben is lehord. Azt önmagában sem tudnám elviselni. – Azért jöttél, hogy fogd a kabátját? – bukik ki belőlem. – Azért jöttem el, mert gondoskodni akartam róla, hogy nem lő túl a célon – mondja Ben sértetten. – Hogy vagy? Annyira meglep, hogy felteszi ezt a kérdést, ami senkinek sem jött a nyelvére, hogy nem tudom, mit válaszoljak. – Igaz, hogy az egyik olyan személy, aki érintett a Mail sztorijában, a te munkatársad a bíróságon? – kérdezi Simon. – Igen. Zoe. Csak volt munkatárs, már a Mailnél dolgozik.

– Mi történt? – Nem tudom, Simon. Őszintén mondom, ugyanúgy meg vagyok döbbenve, mint te. – Ez a legjobb, amivel elő tudsz állni? Mi ez, a „Házon kívül” üzeneted automatikus tagadó változata? Rachel józan esze kivette az éves szabadságát? Próbálok úgy kinézni, mint aki felveszi a kesztyűt. Pánikhullám önti el a mellkasomat és a torkomat. – Ez nem kifogás, ez az igazság. Ez tönkretette az interjunkat. – Úgy véled? – Miért tenném tönkre a saját sztorimat? – Blöff! Valószínűleg leadtad neki a drótot, és elfeleztétek a pénzt, miközben te megtartod az állásodat itt, és a kezed tiszta marad. Na, hogy csinálom? Ráhibáztam? A közelben ücsörgő idősebb házaspár hallgatózni kezd a majonéztől csöpögő tojásos szendvicsük majszolása közben. – Én nem tennék ilyesmit – jelentem ki. – Neked ez úgy tűnik, mintha sínen lévő terv lenne? Szerinted ennyire pofátlan vagyok? – Ne akard, hogy erre válaszoljak. Honnan tudott a kollégád a viszonyról? Feszengeni kezdek. – Nem tudom. – Szünet. – Te tudtál róla? Simon arca megrándul. – Ennek nincs jelentősége. – Ha már pletykáltak róla, sok mindenki leadhatta a drótot Zoénak. – Komolyan azt hiszed, elég idióta vagyok ahhoz, hogy bevegyem, neked nincs ehhez semmi közöd? Kegyelemért könyörgök, tudván, hogy semmi értelme. – Simon, én éppen annyira ki vagyok borulva, mint te, és a munkahelyemen elmerülök a szarban. – Te vagy szarban?

A tojásevő pár keresztet vet maga előtt, a szemük elkerekedik. Ben csitítgatni kezdi Simont, ami akkora sikerrel kecsegtet, mintha egy égő házat próbálna meg eloltani egy marék köddel. – Jonathan Grantet felfüggesztették. Engem hibáztatnak azért a briliáns ötletemért, hogy vonjuk be a médiát az ügybe, és képzeld, a közeljövőben mégsem lesz belőlem cégtárs. A fellebbezés el van cseszve. Natalie Shale-nek és a gyerekeknek bujkálniuk kell, mert ezek a seggfejek a kocsifelhajtójukon táboroznak. Áruld el nekem, ki a fészkes fenét érdekel, hogy te milyen szarkupacban csücsülsz? – Ez rettenetesen hangzik, megértem, de nem ellenőrizgethetem, amit a munkatársaim tesznek. – A kezdetektől fogva voltak fenntartásaim veled kapcsolatban. Ben rád szavazott – vet vádló pillantást Ben felé – de bíznom kellett volna az ösztöneimben. Ha Simon abbahagyja a vagdalkozást, ki kell állnom magamért. Simonról Benre pillantok, majd vissza. – Annyira rosszak voltak az előérzeteid, hogy elhívtál randevúzni? Simon úgy fest, mintha legszívesebben elharapná a torkomat, – És a te részedről mi volt? Kutatás? Megemlíted Jonathant, hátha ráharapok? Aztán, ha elvégezted a feladatot, lesütöd a szemed, és „még nem vagyok túl a vőlegényemen... ” – Simon, kérlek! – vág közbe Ben, aki helyettem érzi kínosan magát – Különös, hogy amikor pénteken felhívtalak és a sztori már sínen volt, nem tudtál elég gyorsan lerázni – folytatja Simon. – Ezt meg hogy érted? Beszélgettünk. – Néhány percig, mielőtt azt nem mondtad, hogy hazaértél. – Igen. – Tényleg hazaértél? – Igen.

– Felhívtam a vonalas számodat, egy percig hagytam kicsöngeni, hogy jó éjt kívánjak és meggyőződjek róla, hogy rendben vagy. Gondoltam, értékelnéd a gesztust. De nem vetted fel. – Simon orrlyuka diadalittasan kitágul. – Te jó ég! Mi ez? – hadarom. – Az egyetlen ok, amiért szóba hoztam Jonathant, az, hogy felvágós ügyvéd, aki mindenkinek tetszik. Ez csak véletlen egybeesés. Tömérdek emberről beszéltünk akkor éjjel. És csak azért emlékszem egyáltalán, hogy megemlítettem őt, mert viccesen reagáltál rá. És azért mondtam, hogy otthon vagyok, mert már a ház előtt álltam. Még nem szálltam be a liftbe és a szó szoros értelmében még valóban nem volt a kulcsom a zárban, de nem gondoltam, hogy ez téged ennyire érdekel. – Hazug kutya! Sejtettem, hogy van valamilyen hátsó szándékod, amiért kapcsolatba lépsz velem, de már megint figyelmen kívül hagytam a megérzéseimet. Jó látni, hogy bebizonyítottad, képes vagy előállni bármilyen szemenszedett hazugsággal, ha szükség van rá. Sóhajtva hagyom, hogy erőtlenül lehulljon a karom. Feladom. – Nem tudom, mit akarsz tőlem, vagy mit is mondhatnék. Jogosnak látszó elkeseredésem teljes egészében véve színjáték. Ha Natalie és Jonathan egyszer rájön, hogy ott voltam, amikor a férfi elküldte azt az sms-t, ami soha nem érkezett meg, lőttek az egésznek. Agyő munka, otthon, szakmai megbecsülés... a Bennel való barátságom. És rövidítene azon az igen csekély távolságon is, ami jelenleg elválasztja Simont attól, hogy cafatokra tépjen. Szinte egész testemben remegek. – Az igazságot akarom hallani arról, amit tettél, de ez túl nagy kérés, úgy látom. Néma fogadalmat teszek, hogy egyszer legalább Bennek elmesélem az igazságot erről az egészről. – Esküszöm, semmi közöm ahhoz, hogy Zoe eladta ezt a sztorit.

– Semmi közöd ahhoz, hogy eladta, vagy semmi közöd Ügyvédek. Elbizonytalanodom. – Semmi közöm az egészhez, úgy általában. – Na jó, megválaszolta a kérdésedet – szólal meg Ben. – Kössetek fegyverszünetet, és menjünk vissza az irodába. – Te maradj ki ebből! – mordul rá vadul Simon. – Nem – válaszolja. Ben, és figyelem, ahogy két férfi megküzd értem egymással, ami a legkevésbé sem olyan élvezetes, mint amilyennek a filmvásznon tűnik. – Ne használd tovább bokszzsáknak! Nem az ő hibája, hogy ez a nő és John kikezdett egymással, és nem az ő hibája, hogy valaki ezt megírta. – Mi a jó franc van kettőtök között? – néz Simon színlelt csodálkozással Benre, majd rám. – Megtartotta a negatívokat, miután szakítottatok, vagy mi? Ben úgy tesz, mintha ezt meg se hallotta volna. – Elég jól ismerem Rachelt ahhoz, hogy tudjam, nem vágna át téged. Ha csak kihasznált volna, és le se szarná az egészet, akkor most nem lenne itt, nem igaz? – Nem lehet, hogy a te kedvedért van itt? – kérdez vissza Simon egy igen kellemetlen ajakbiggyesztés kíséretében. – Amikor nem is tudta, hogy itt leszek? – Kösz, Ben. – Ha majd megnyugszol, rájössz, hogy nem érdemli meg ezt a sértegetést. A Simon szemében megvillanó harcikutya-csillogás lassan fakulni kezd. Egy lélegzetvételnyi időre ellazulok, de Simon észreveszi, kihúzza magát, és egy utolsó, gyilkos támadásra lendül. – Hazug vagy. Aljas, nyomorult, gyenge kis hazug, aki még az anyját is eladná, és még ahhoz sincs mersze, hogy beismerje. – Jesszusom, elég! – kiált fel Ben. Simon nem zavartatja magát, folytatja;

– Többre tartanálak, ha ideállsz elém, és azt mondod: megtetted és nem érdekel. Egy egész élet nem elég ahhoz, hogy újra látni akarjalak. A vállam megroggyan, és tudom, hogy ha akarnék, se tudnék kiadni egyetlen értelmes hangot sem. Visszatartom a szemembe toluló könnyeket, összeszorítom a számat, és arra koncentrálok, hogy egyenletesen lélegezzek. – Na jó – szólal meg Ben, aki valószínűleg észrevette, hogy hamarosan elveszítem az önuralmamat, és kettőnk közé lép. – Elég, Simon! Amikor meggyőződött róla, hogy Simon gyalázkodásának vége, újra kilép a képből. – Gyere! – teszi a kezét Simon karjára. – Menjünk! Simon lerázza magáról. Teszek egy utolsó kísérletet, és megpróbálom remegés nélkül kibökni: – Mondd meg, ha tehetek bármit is, hogy helyrehozzam... – Viccelsz? – fröcsögi Simon. – Mert ez körülbelül annyira mulatságos, mint amikor megmondják neked, hogy a rák szétterjedt a csontvelődben. – Nem. – Megpróbálsz még többet kipréselni magadnak ebből az egészből? – Egyáltalán nem erre… Simon Ben felé fordul. – Bármi is volt köztetek, én a helyedben törölném az életemből. Simon dühödten lelép. Kétségtelenül nem tudok megszólalni. Benre hunyorgok. Ő visszanéz rám. – Nagyon magára vette – szólal meg. – Mint az bizonyára neked is leesett. – Ben, ez az egész egy rémálom, én soha nem akartam…

Próbálom visszanyelni, ami a torkomba tolul. Újabb kísérletem a megszólalásra a beszéd és a zokogás keverékébe fullad, akár úgy is leírhatnánk, mint egyfajta orrpolipos bömbölés. – Soha nem hittem volna, hogy ez fog történni. Zoéval dolgoztam, a barátnőm volt, soha nem gondoltam volna, hogy képes lenne ilyesmire... Ben jobbra, majd balra pillant, mintha egy drogügylet kellős közepén lennénk, és a legnagyobb meglepetésemre magához ölel. Amennyire váratlan, olyan hihetetlenül jóleső is, főképp, mivel így a St. Ann’s Square kíváncsi népsége már nem bámul rám. Közülük is a legkotnyelesebb a zsázsás-tojásos szendvicses pár, akik azt hiszik, hogy valami modern guerilla utcaszínházi előadásba csöppentek, amolyan amatőr színjátszó happeningbe. Jobban örülök neki, hogy Ben átölel, mint ha ő is engem bámulna; nem épp a lágyított lencsés, Julia Roberts-es „riadt nimfa” pityergést adom elő. – Tudom, hogy nem akartad, hogy ez történjen – vigasztal Ben. – Te vagy az egyetlen – szipogom a kabátja vastag szövetébe. – Ne vedd túl komolyan Simon bibliai őrjöngését. Sűrű hétvégéje volt. Már szombaton újságírók hívták Natalie-t azzal, hogy nem akarja-e a „saját szemszögével” kiegészíteni a sztorit, és ő teljesen kikészült, üvöltve és sírva hívta Simont, az egyik szomszédnak kellett vigyáznia a gyerekekre... Gondolom, Bridie-nak. Csakis a kedves, hóbortos Bridie lehetett az, a kóborló macskájával. Egy utolsó szemétnek érzem magam. – Simon felhívott téged? – kérdezem fölpillantva. Fogalmam sincs, miért akarom tudni. – Ami azt illeti, igen. Biztosítottam róla, hogy neked ehhez nem lehet semmi közöd. Megtiltotta, hogy felhívjalak. És gondoltam, könnyebb is lesz, ha nem beszélünk, mert akkor nem

kaphat minket rajta. Nincs rá szükség, hogy még több olajat öntsünk az összeesküvés-elméleteiből rakott tűzre. Nagyon rossz a helyzet a munkahelyeden? – A lehető legrosszabb, azon kívül, ha ki lennék rúgva. A kabátujjamba törlőm az arcom, és visszahajtom a fejem Ben vállára. Ő a fejemre teszi a kezét. – Nyugi, semmi baj! Nemsokára úgyis elfelejtik... Megmozdul a keze, azt hiszem, el akarja venni. Nem. Várjunk csak. Simogatja a hajamat? Megmerevedek, visszafojtom a lélegzetem. Talán ő is megérzi, mert egyszerre elhúzódunk egymástól. – Bocs, bocs, az egész olyan zűrzavaros – motyogom, és a kabátom szélével tovább maszatolom az elfolyt szemfestékemet. – Én sajnálom, Rach. Én voltam az, aki azt gondoltam, segítek, ha összehozlak benneteket – mondja Ben a kelleténél egy leheletnyivel hangosabban, hogy jóval formálisabb vizekre evezhessünk. – Még hogy te voltál?! – tiltakozom. – Nekem kéne bocsánatot kérnem. – Most azt mondanám, hogy igyunk meg valami szíverősítőt. Ám nem hinném, hogy ha meglátnának minket bemenni egy kocsmába, az... hogy is mondjam, politikailag ravasz húzásnak számítana. Ugye megérted? Bólintok, és sikerül kipréselnem magamból egy halovány mosolyt. – Holnapra ezekkel az újságokkal már csak a szemetesek alját fogják kibélelni. Sőt, már ma! Fel a fejjel! Még egyszer bólintok. – Cserbenhagyott valaki, akiben megbíztál. Mindannyiunkkal megesik.

52. Bár még nem diplomáztunk le, de már ott lebegett a fejünk fölött a végzős bál. A Palace Hotel megfakult pompáját választó kémia szak lett a befutó, és mi tömegestül vásároltuk a jegyeket. Kísérőt hozni, már ha az embernek volt ilyen, jóval fontosabbnak tűnt, mint általában, és a huszonegyedik szülinapomon elhangzott ömlengő szavak után megkértem Rhyst, hogy jöjjön el velem. A bérelt szmokingja ott lógott a ruhásszekrényem ajtaján a tisztítós műanyag zsákban, közvetlenül a harangszoknyás estélyim mellett. Ahogy a bál közeledett, folyamatosan emlékeztettem az időpontra. Mindennek ellenére a hívás, amire valamiért számítottam is, egy nappal előtte érkezett. Élveztem a tökéletes magányt, Caroline és Mindy hazautazott, hogy elvigyék a cuccaik első nagyobb hullámát, Ivor megkezdte a harmadik évét a kollégiumban, Derek pedig szerencsére valahol máshol adózott szociopata ügyleteinek. – Rach. Ez a dolog, a bulival kapcsolatban... – A végzős bállal? – Aha. Nem tudok elmenni. Kaptunk egy koncertfelkérést, és meg kell csinálnom. – Rhys! – kiáltottam fel. – Mikor szóltak nektek? – Bocs, bébi! Az utolsó pillanatban szóltak. Nem tudok kibújni alóla, Füves Ed szétrúgná a seggemet. Tehát alulmaradtam Füves Eddel szemben. És amennyiben a verseny lényege nem az volt, hogy ki képes több füvet elszívni, ez elég szánalmas tényállásról tanúskodott, – Ez nagyon fontos nekem. Megígérted! – Jaj, ugyan már! Lesznek más bulik. Dühített, hogy Rhysnek ez csak egy „buli” volt. A bál mérföldkőnek számított, a diákévek utolsó megünnep-lésének,

amellyel elbúcsúzom Manchestertől, és attól az élettől és barátoktól, akikre itt tettem szert. Az igazat megvallva a dolgok kezdtek kissé szétzilálódni. Ben szavai, amelyeket a huszonegyedik születésnapomon mondott, szöget ütöttek az én fejemben is. A kétely befurakodott a gondolataim közé, és hagytam, hogy ott maradjon. Rhys buzgalmát, amellyel uralkodni akart az életemen, egyre kevésbé éreztem támogatásnak, sokkal, inkább irányításnak. Az, hogy bármilyen témával kapcsolatban mindig mindent jobban tudott, egyre kevésbé tűnt lenyűgözőnek, mint inkább irritálónak. Megátalkodottan gyűlölte a „tökfej diákokat”, ezért egyre többször maradt otthon hétvégenként, bár kifejtettem neki, hogy az én társaságomért kéne Manchesterbe utaznia, nem pedig a teljes egyetemi populációért. Amikor viszont én mentem Sheffieldbe, rendszerint ugyanabban a jó öreg kocsmában kötöttem ki a zenekari tagok között, és eltűnődtem, vajon hogyhogy nem vettem észre soha azelőtt, hogy semmi nem érdekli őket abból, amit mondok. És bármilyen szép is volt az a születésnapi beszéd, valami nem hagyott nyugodni. Végül megfejtettem, hogy a „legnagyszerűbb barátnő” kifejezés volt az. Rhys előszeretettel mondogatta nekem, hogy a cipőjének és a gitárjának a márkája is a legnagyszerűbb a világon. Az egyik nagy becsben tartott tulajdona voltam, remek ízlésének bizonyítéka, aki körülbelül ugyanolyan becses számára, mint a The Chucks tornacipője vagy a Les Paul gitárja. Rhys biztos volt benne – anélkül, hogy nekem egyetlen halvány emlékem is lett volna erről a döntésről –, hogy az egyetem után összeköltözünk. Az élet a döntésekről szól, gondoltam. Az enyémeket valaki más hozza meg helyettem. Tudtam, hogy Rhys kihúzza majd magát a bál alól, mert egyedül azért jött volna, hogy a kedvemre tegyen. De nem volt már tétje: nemsokára hazamegyek, vissza hozzá. A befejezések és

az új kezdetek időszaka volt ez. Hirtelen áruló, forradalmi gondolataim támadtak. – Tisztában vagy vele, mennyi fáradságomba került ez az egész? Egy vagyont költöttem a ruhakölcsönzőben. – Majd kifizetem. – Nem a pénzről van szó. – Akkor miről? – Azt akarom, hogy gyere el. – Tényleg? Hát, nem kaphatunk meg mindig mindent, amit akarunk, Rachel hercegnő. – Szuper, koszi. Ennek fontosabbnak kéne lennie a zenekarnál. Lesznek még fellépéseitek, de nekem csak egy végzős bálom van. – Ugyan, hagyjuk már! Tudod, az élet többről szól a te kis világodnál. Nem mintha feltűnne neked, hogy ott vagyok-e vagy sem a gusztustalanul okádó buzgómócsingokkal töltött első fél óra után. – Miért hangzik a te szádból hülyeségnek minden, ami fontos nekem? – Tudhattam volna, hogy ezt nem úszom meg alapos fejmosás nélkül. – Hogy nem úszod meg? Rhys felsóhajtott. – Mindegy. Ha hazajössz, együtt elmegyünk és megnézünk egy lakást, amit Crookesban szereztem. – Soha nem mondtam, hogy szeretnék veled közös lakást. – Tényleg? Nem mondtál ilyet? – Soha nem kérdezted. Egyszerűen magától értetődőnek vetted. Úgy érzem magam, mint valami újonc a cégnél, vagy egy gyakornok. Nem, mint egyenrangú fél. – Viselkedj érettebben, és akkor majd úgy kezellek, bébi. Majd felrobbantam a dühtől. Ezt válaszoltam Rhysnek:

– Tudod, mit, Rhys? Szerintem az lesz a legjobb, ha mindenki megy a maga útján. Döbbent csönd. – Dobsz engem, mert nem megyek el arra a bulira? – Ez nem csak egy rohadt buli, ez a végzős bálom. És azért „doblak”, mert nem vagyok már kamasz, és nem fogom hagyni, hogy a földbe döngöljenek. – Tényleg be akarod fejezni? – Igen. Rhys a vitánk során mindvégig a lazát játszotta, és nyilvánvalóan nem látott rá semmi okot, hogy taktikát változtasson. – Úgy tűnik, mintha túlreagálnád a dolgot. – Így érzek. – Akkor rendben. Ennyit erről. Újabb csönd. – Szia, Rhys! – csaptam le a kagylót. Pillanatnyi habozás után egy másik számot kezdtem tárcsázni a háziúr telefonján, és hallottam a súlyos csörrenést, amint az ötvenpennysem a kalózmódra zsákmányolt ezüsthalom tetejére hullott. Egy este, részegen, megpróbáltuk felfeszíteni, de nem jártunk sikerrel. – Ben, hol vagy? Nincs kedved elmenni valahova és kiütni magad? – Mondtam, hogy biliárdozni megyek a lakótársaimmal. Nem jössz? – Pocsék társaság lennék ma este. – Akkor kösz, hogy elhívtál! Felnevettem. – Úgy értem, valami csendesebb dologra gondoltam, kettesben. – Akkor a biliárdnak annyi, a csend amúgy is jól hangzik. – Nem akarom tönkretenni a bulidat a lakótársaiddal.

– Á, holnap úgyis mind megyünk a bálba. Ott még eleget láthatjuk egymást. – Akkor rendben. A Woodstockban? A régi szép idők emlékére. – Mondhatja egyáltalán valaki huszonegy évesen, hogy „régi, szép idők”? – kérdezte Ben, és a hangja elégedettnek tűnt. Én értem a Woodstockba elsőként, vettem egy-egy italt, és találtam egy kis asztalkát a sörkertben. Túl gyorsan kezdtem el inni a fülledt melegben, élveztem, ahogy a fű cirógatja csupasz lábamat a szandálban. Tisztában voltam vele, hogy a legrosszabb módja, ahogy a Rhysszel való szakítást feldolgozhatom, hogy másnap reggel gyötrő másnapossággal fogok ráébredni arra, mi is történt, de ez egy pillanatra sem tántorított vissza semmitől. Eltűnődtem, vajon mit fog szólni Ben. Nem akartam, hogy szabad utat engedjen az elítélő véleményének, hogy közölje, én megmondtam, hogy bevallja, azt gondolta, ezt már az elmúlt három év során is meg kellett volna tennem. Nem mintha azt jobban szerettem volna, ha kijelenti, nem vagyok normális. Valójában fogalmam sem volt, mit szerettem volna hallani tőle. Felbukkant a gyep túlsó szélén, újabb két itallal a kezében, és szélesen elmosolyodott, amikor látta, hogy duplán felszerelkeztünk. Visszamosolyogtam. Ben társaságában megint jól éreztem magam. Hát nem ez lenne a bevett szokás, ha valaki ejti a pasit, akivel régóta együtt járt, nem igaz? Hol marad a csokizabálás, a vádaskodás és Gloria Gaynor? Olyan volt, mintha a barátnőim együtt érző bólogatásának hiányában új protokollt találtam volna ki. – Csak nem a záróvizsgákról kell beszélnünk? Ettől lettél ilyen antiszociális? – kérdezte Ben köszönés után. – Ha igen, akkor nincs mitől tartanod. Valóságos esszé-királynő vagy.

Rachel hercegnőt esszékirálynővé koronázták. Nem voltam benne biztos, hogy tetszett az, amilyennek az életemben szereplő férfiak látnak. – Hm... – Felvontam, majd leejtettem a vállam, jelezvén, hogy talán, mivel még nem voltam képes előrukkolni a bejelentéssel. Ben a mutatóujjával törölgette a párát a korsójáról. Én a borospoharam szárával babráltam, és élveztem az érzést, ahogy az első fél pohár megteszi hatását. – Hogy van Pippa? – Nem igazán tudom. Szakítottunk. Hátrahőköltem. Azt hittem, Pippa lesz az, aki megszakítja a sort. – Jaj, istenem! Ezt sajnálattal hallom. Mi történt? – Amikor igazán belegondoltam, tudtam, hogy nem fogok ideoda repülni Írország és Anglia között, ha visszajöttem az utunkról. Igazságosabbnak tűnt most befejezni. – Hogy fogadta? Ben megrázta a fejét. – Nem éppen ragyogóan. De akkor is. Jobb előbb túlesni rajta. – Sajnálom. Ti ketten jók voltatok együtt. Nahát! Szóval Ben nem cövekel le Pippa mellett. Pedig az a fajta lány volt, akivel a legtöbb srác úgy parádézna a városában, mint a Bajnokok Ligája kupával. Egy pillanatra elképzeltem azt a Kleopátra-szerű, páratlan istennőt, aki mellett Ben végül elkötelezi majd magát. – De így legalább szabadon lecsaphatsz a Richmond-uponThames-i Pollykra és Annákra – tettem hozzá, – Kikre? – Azokra a gazdag kislányokra, akik tanulás helyett Thaiföldre utaznak, hogy a teliholdas éjszakákat átbulizva felfedezzék az anyagiakon túli világot, miközben apuci dollárjait költik.

– Aha, Szóval rájuk. – Ben megvonta a vállát, és a tarkójára tette a kezét. – Ezek szerint mindketten a szinglik életét élvezhetjük – jegyeztem meg. – Azt azért nem mondanám, hogy különösképpen élvezem. Szünetet tartottam, hogy leeshessen neki a tantusz. – Azt mondtad, mindketten? – Aha. Befejeztem Rhysszel. Ben úgy nézett, mint aki azt várja, hogy mindjárt bejelentem: Haha, nem igaz, csak ugratlak. Tátott szájjal, megdöbbenve meredt rám. – Tényleg? Mikor? – Telefonon, nemrég. Lemondta a végzős bált, pedig nem volt rá semmi komoly oka. Elég sokat vitatkoztunk mostanában. Meguntam, és megmondtam neki, hogy vége. Amolyan üvöltözős stílusban. Tudtam, miért túlzok. Bizonyítani akartam, hogy képes vagyok kiállni magamért. – És ez már végleges? – Eléggé. – Sajnálom – mondta szemlesütve Ben. – Ne aggódj miatta! A további kérdések elől felszínes fecsegésre váltva tértem ki. Úgy beszéltem és úgy néztem ki, mintha én lennék. Mélyen legbelül azonban azon tűnődtem, ki is vagyok én, most, hogy nem vagyok többé Rhys Rachele. Rhys és Rachel, Rachel és Rhys. Ben is úgy tűnt, mint akinek az agya alacsonyabb fordulatszámra kapcsolt, mintha kiigazítaná azt a képet, amilyennek eddig látott. Nem voltam benne biztos, hogy nem csak a képzeletem műve-e, hogy a beszélgetés szüneteiben hosszabb időre összefonódik a tekintetünk, vagy ez pusztán a dehidratáció, a nosztalgia és a kocsma minőségi Pinot Grigiójának hatásos kombinációja.

– Most, hogy szingli lettem, több időm lesz meglátogatni a barátaimat az ország másik felén – jelentettem ki az este felénél járva, amikor a nap már lement, és a lámpákat felkapcsolták. – Ja, az „egyszer egy évben jöjjünk össze, és rúgjunk ki a hámból” bulik – tette hozzá keserűen Ben. – Azért annál talán többet is össze tudunk hozni – böktem oldalba. – Kettőt? – Miért vagy ilyen negatív? – De mégsem lesz olyan, mint most, nem igaz? – Semmi sem lesz olyan. Az egyetem olyan, mint egy miniatűr világ; egy időbuborék, ami különbözik mindentől, ami előtte volt, és ami utána következik.

53. Ben hazakísért aznap éjjel, csöndes, fasorral szegélyezett, külvárosi utcákon át, miközben a köztéri lámpák nátriumos, narancssárga ragyogása átvilágított a falevelek között. A levegő az éjszaka ellenére rezzenéstelen volt és sűrű, mintha egy mediterrán országban lettünk volna. Olyan volt, mintha maga Manchester rendezett volna nekünk búcsúbulit, amelyre különleges időjárással készült, Elértünk a kapuhoz. – Jaj, nem akarok bemenni – suttogtam Bennek. – Fogalmam sincs, hogy az a rémisztő Derek itthon van-e vagy sem. Bezárta az ajtaját. Az is lehet, hogy hajnali háromkor nekiáll morogva fel-alá mászkálni, – Egyedül vagy? A lányok elmentek? – Csak holnap jönnek vissza, a bálra. Benéztünk a házba. Valahol kialudt egy lámpa, és az épület sötétségbe borult. – Brrr – mondtam Bennek. – Ha ennyire zavar Derek, itt maradhatok. – Tényleg? – Tényleg. Van valami matracotok és egy plusztakaró? – Nekem van valahol egy hálózsákom. – Akkor meghúzom magam a szobádban, a padlón. – Megtennéd? Tényleg? – Már ha nem horkolsz. – Remek. Ben úgy tett, mintha vonakodna bemenni, én pedig bambán vigyorogtam. A ház furcsának tűnt, a falak csupaszra vetkőztek a képeink nélkül, és az előszoba kiürült Mindy színpompás, bazárba illő cipőkupaca híján. Közelgett a vég. Bár Derek valószínűleg túléli majd, mint csótány az atomháborút.

– Azt hiszem, van egy üveg ánizslikőröm, ha szeretnél valami lefekvés előtti itókát. – Ánizslikőr? Kösz, de jól vagyok. Holnap bál, és talán nem kéne még jobban rágyúrni a nyávogó macskajajra. – Egyetértek. A lefekvéshez készülődve felmentem az emeleti fürdőszobába, felhúztam az állatos pizsamámat, és megmostam a fogam. Fontolóra vettem, hogy felveszem a hálóingemet, de túl rövid volt, és különben is – vigasztaltam magam – Ben már korábban látott engem ebben a szörnyűségben. Azért elöntött az önutálat hulláma, amiért ilyen gyerekes holmit veszek magamra, amikor ilyen jóképű személlyel osztom meg a hálószobámat. Gyerek egyujjas kesztyű, rajzfilmfigurás bugyi, totyogóknak való pizsama. Ha az én barátnőm lennél, biztos őrülten vágynék rá, hogy levedd. Lehajoltam, öblögettem, köptem. A szobába visszaérve összefontam a karomat magam előtt, és az ágy felé vetettem magam, hogy minél kevesebbet lehessen látni belőlem. Ben hevenyészett fekhelyet készített magának. Ahogy a bor hatása kezdett elpárologni, a helyzet jóval intimebbé vált, mint vártam. – Kérhetnék valamit, amiben alhatok? Hirtelen irányt változtattam, és kutakodni kezdtem a komódomban. Mindössze egy XL-es méretű szürke pólóval tudtam előállni, még gyűrött volt a kartonbetéttől, és egy valódi sörfesztivált reklámozott a nem csekély szélességgel bíró elején. Megráztam, hogy teljes mérete láthatóvá váljon. – Egy kocsmai kvízjátékon nyertem, és még nem került rá sor, hogy megszabaduljak tőle. – Vajon mit kaphatott a vesztes? – Oké, akkor aludj a saját ruhádban. Hozzávágtam a pólót. Elkapta. – Nem, nem, a koldusok nem válogathatnak, lelkesedniük kell bármilyen alamizsnáért.

Lekapcsoltam a mennyezeti lámpát. A szobát csak a rakéta alakú, vörös lávalámpám világította be. – Ezt égve szoktad hagyni? – Általában igen. Nem baj? – Nem. Roooxxxaannnnne... Kuncogni kezdtem, és. figyeltem, ahogy a skarlát ragacscseppek lustán szétválnak, összeütköznek és visszapattannak a Mars-szerű vízben. – Akkor csukd be a szemed, még nem öltöztem át. Szót fogadtam, és egy párnát szorítottam az arcomra, hogy semmi kétség ne legyen afelől, hogy valóban így tettem. Hallottam a szőnyegre ejtett ruhadarabok puha neszét, egy derékszíj csatjának csilingelősét és Ben motoszkálását, ahogy áthúzza a fején a pólót. A kettőnk kapcsolatának nagyon is plátói természetét bizonyította, hogy ezt meg tudtuk tenni. Heves, bizsergető késztetést éreztem, hogy lessek, elvégre én is csak ember vagyok. – Átöltöztél? Kimásztam az ágy szélére, és lenéztem. Ben a hóna aljáig tengerészkék nejlonba volt bugyolálva. – Milyen? – kérdeztem. – Mint a padlón feküdni, Danny – mocorgott. – Cserélhetünk, ha akarod. – Arra semmi szükség. Addig forgolódtam, míg egészen az ágy szélére nem kerültem, a lehető legközelebb hozzá. – Milyen furcsa nap ez – sóhajtottam. – Egyedülálló lettem. Jobb, ha hozzászokom. – Hm. Szünet. – Tudod, mennyire halálra vagyok rémülve attól, hogy újra szingli vagyok?

Egy „minden rendben lesz”-féle közhelylavinát vártam, de nem jött. – Neked olyan jól megy, hogy egyik kapcsolatból a másikba lépj. De nézz csak meg engem. Még mindig semmi válasz. – Úgy értem, még arra is kész voltál, hogy elengedd Pippát – bukott ki belőlem. – Ez meg mit akar jelenteni? – Semmit, csak Pippa gyönyörű és okos, és van ez a lélegzetelállító ír akcentusa, ami annyira illik hozzá, és mégis ejtették. Akkor mennyi az esélye annak, hogy valaki kitartson mellettem? Ben érzékelhető hűvösséggel annyit jegyzett meg: – Nem tudom követni a logikádat, sajnálom. Különböző nők különböző helyzetekben kapnak sokkot? – Ó, csodálatos. Én kevésbé vagyok csodálatos. És ennél már aligha leszek jobb. – Mire célozgatsz? – És – volt egy olyan érzésem, hogy ezt nagy ostobaság elmondani, és józanul biztosan bánni fogom, de a szavak máris előbukdácsoltak a számból – annak idején, amikor csókolóztunk abban a skót kocsmában, te magad mondtad, hogy olyan volt, mintha a húgodat csókoltad volna meg. A francba! Semmire sem vagyok jó. Csikorgó csend ereszkedett ránk. Vajon mit akartam vagy vártam Bentől? Tudtam, hogy nem vagyok tisztességes, és mindkettőnket zavarba hozom. De akkor is sóvárogva vágytam egy egónövelő megerősítésre az ellenkező nem táborát erősítő, bizonyítottan vonzó személy részéről, hogy legalább nem vagyok visszataszító. – Hagyd abba a nyomulást! – közölte Ben. – Tessék? – Ne nyomulj, hogy kierőszakold a dicséretemet.

– Nem is ezt csinálom! Legalábbis nem akartam. Vagy mégis? Ó, igen. Nagyon is. Újabb mókás szünet. – Semmi szükség erre az alacsony önbecsülés műsorszámra. – Te könnyen beszélsz. – Miért? – Ben hangjában érezhető volt némi él. Arra gondoltam, biztosan mondtam valamit, amivel megbántottam, de nem tudtam rájönni, hogy mi lehetett az. Talán nem volt túl tapintatos dolog előhozakodnom Pippával, amikor az egész még nagyon friss volt. – Neked természetes módon magas az önbecsülésed. Úgy, ahogy valakinek jók a fogai, vagy veleszületetten magas a koleszterinszintje. Ben elkeseredetten felsóhajtott. – Néha tényleg nem értelek. De azt sem hiszem, hogy te valaha is értettél volna engem. Azon gondolkodtam, vajon miért beszélgetünk egymás meg nem értett szándékairól, és mikor térünk rá, hogy arról fecsegjünk, hogyan leszek boldog szingli lányként. – Tiszta hülye vagyok! – jegyeztem meg, és Ben helyeslően morgott. – De ha lenne néhány hasznos tipped, amit bevethetnék az északi fiúknál, hogy aztán olyan sikerem legyen, mint neked a déli lányoknál, akkor nagyra értékelném, ha megosztanád velem. – Ilyet nem teszek. – Miért nem? Micsoda önzőség! Ráadásul Withington Don Juanjától! – Ezzel meg mire célzol? Hogy nincsenek elveim? Hogy könnyűvérű vagyok? – Nem! Egyszerűen csak nagyon népszerű vagy a hölgyek körében. De ha nem segítesz nekem pontot szerezni, hát jó. – Danny, te lány vagy. Nem lesz semmi gondod. – Ja – sóhajtottam. – Már csak a jobbakat kell kifognom, nem igaz?

– Nyugi, rendben leszel – ismételte Ben. – Ha valami totálisan elriasztó dolgot művelnék egy potenciális sráccal, felhatalmazlak téged, mint a legjobb barátomat, hogy hívd fel rá a figyelmemet. – Tényleg azt akarod, hogy válaszoljak ezekre a kérdésekre? Mert ha továbbra is kérdezősködsz, a végén megteszem. Ez volt az utolsó figyelmeztetés. – Milyen kérdésekre? – A kérdésekre a csókról, az exbarátnőmről és arról, hogy találsz-e magadnak pasit. – Igen, gondolom, azért tettem fel őket – mondtam lazán, hirtelen felbátorodva és a kicsinél jóval inkább megrettenve. Az ingerültsége láttán eltűnődtem, vajon nem azt a feladatot róttame ezzel rá, hogy ő legyen az, akinek el kell árulnia: bűzlök, mint egy nyúlketrec. Nagyon feszült csend. – Rendben, és sajnálom, ha ezzel kellemetlen helyzetbe hozlak. Csak ennyit tehetek. Azt mondtam, hogy olyan volt megcsókolni téged, mint a húgomat? Igen, azt mondtam, mert azzal piszkáltak bennünket, hogy lefekszünk egymással. Hogy olyan volt-e, mintha a húgomat csókoltam volna meg? Nem, egyszerűen elképesztő volt, mint ahogy általában szokott lenni azzal, aki nagyon-nagyon bejön... Fizikai értelemben összerezzentem ennek hallatán, a testem összerándult, a szívem egy csúcssebességre járatott fakopáncs percenkénti ütésszámával dobogott. Azt mondta, bejövök neki? Nem – nem mondhatott ilyet. Rosszul hallottam. – Hogy Pippa kedves volt-e? Igen, az volt, nem vele volt probléma. Te voltál a probléma. Ugyanabból az okból szakítottam vele, mint mindenkivel az elmúlt három év során. Azok a férfiak, akik reménytelenül bele vannak esve valaki másba, elég csapnivaló partnernek bizonyulnak...

Kivert a hideg veríték. Az „ezt nem hiszem el” frázis általában túlzás, de itt és most abszolút igaz volt. A füleim közvetítették az üzenetet, de az agyam nem vette át. Folyamatosan csak az járt a fejemben, hogy majd előáll valami szexi csajjal, akit Bethnek vagy Freyának hívnak, én meg arra gondolok, „Ó, én meg már azt hittem..aztán kénytelen leszek megölni magam, ha rájön, mi járt a fejemben. – Hogy találsz-e magadnak valaki mást? Te vagy a legokosabb, legviccesebb, legkedvesebb, leggyönyörűbb, bár esetenként a legbosszantóbb nő, akivel valaha találkoztam, szóval igen, biztos vagyok benne, hogy egy hadseregnyi pasas lohol majd utánad. De tekintve, hogy szerelmes vagyok beléd, ölni tudnék a puszta gondolatra is, hogy valaki mással vagy, ezért bocsáss meg nekem, hogy nem látlak el tippekkel és praktikákkal arról, hogyan cipelj haza szórakozóhelyekről olyan férfiakat, akik nem én vagyok. A mellkasom döbbenten emelkedett és süllyedt. Képtelen voltam megszólalni. Még ha képes is lettem volna rá, akkor sem tudtam volna, mit mondjak. Szerelmes. Azt mondta, szerelmes. – Mi is volt az utolsó? „Van-e valamilyen elriasztó szokásod?” Az egyetlen, ami engem zavar, hogy másvalakivel jársz. Bár ez legalább lehetőséget adott nekem, hogy azt képzeljem, csak emiatt nem vagy velem. Most már ennek is lőttek. Tessék. Befejeztük. A kezem úgy markolta az ágyat, mintha a bútordarab hirtelen oldalra billent volna. Ben még hozzátette: – Sajnálom, ha most teljesen összezavarodtál. Szólj, ha inkább szeretnéd, hogy elmenjek. Megértem. – Minden oké – böktem ki fojtott hangon. Szünet. – Basszus, nagyszerű időzítés, Ben, pont, amikor a hálószobájában vagy – szólalt meg Ben bánatosan felnevetve. –

Figyelj, nem kell bevallanod nekem, hogy te nem érzel így. Tudom, hogy ez van, higgy nekem. Ez az én problémám. Átkozottul fura lesz holnap reggel együtt teázni, de aztán búcsút mondunk egymásnak. Holnap reggel. Komoly nehézségekbe ütközött elképzelnem, hogy létezik világ ezen a hálószobán kívül, olyan, ami folyamatosan forog, újabb és újabb napokat hozva. És búcsú! – Tényleg nem tudtad? – Nem – nyöszörögtem. – Te jó ég! Mindig azt hittem, hogy sejtesz valamit, még ha nem is tudod, pontosan mit. – Elhallgatott, várt egy kicsit, és amikor nem mondtam semmit, folytatta: – Jézusom, legalább annyit mondj: „Pfuj, ez undorító!” Ez a csönd megöl engem. – Nem undorító – jegyeztem meg, miközben próbáltam megtalálni a szavakat a lelki felfordulásban. Hol voltak a szavak, amelyekre szükségem lett volna? Ben szavai szembesítettek az érzéseimmel, amelyekről addig nem akartam tudomást venni, amelyeket kiforgattam és tagadtam az elmúlt három év során. Olyan volt, mint amikor valaki nem ad elég fényt egy növénynek ahhoz, hogy megfelelően növekedjen, és csak nagyon ritkán locsolja, de a földbe vetett mag attól még ott van. Ezeket a hihetetlen dolgokat érezte és gondolta rólam? A „hasonlóképpen”, „miért” vagy „hála a magasságos teremtenek” sem passzolt a pillanathoz. Hirtelen döntésre jutottam, ami egyáltalán nem volt rám jellemző. Áthúztam a fejemen a terjedelmes pizsamafelsőmet. Lehámoztam magamról az alsót, és az úszók pedálozó mozdulatával lerúgtam a lábfejemről. Összegyűrtem a testmeleg ruhadarabokat, és ledobtam az ágyról. Azt gondoltam, ennyi elég lesz ahhoz, hogy a szándékaim nyilvánvalóvá váljanak, de Ben egyáltalán nem reagált. – Ben!

– Igen? – Nem akarsz idejönni, az ágyba? – Nem olyan rossz a padló, kösz. És amúgy sem. – Nem. Az ágyba. Velem. – Majd, mint egy mézes-mázos, buja kalandornő, hozzátettem: – Levettem a pizsamámat. Döbbent csönd. – Biztos vagy benne? – kérdezte csendesen a vörös derengésben. – Teljesen. Ez volt az a pillanat, amikor a jelenetnek kábult, szexi lassított felvételbe kellett volna váltania, valami búgó, „ó bébi, bébi” jellegű zenei aláfestéssel. Ehelyett valójában az történt, hogy Ben beragadt a hálózsákba, mert kevesebb kapkodás és nagyobb sebesség kellett volna ahhoz, hogy megtalálja a pólómentes kijáratot a strapabíró kempingfelszerelésből, amit az apám szerzett be a Milletsből. – Basszus! – morogta Ben, miközben lefelé rángatta magáról a zsákot, hogy végre kiszabaduljon. – Cipzározd ki! – kuncogtam. – Segítenék neked, de pucér vagyok. – Ezt nem kell újra megemlítened, már úton vagyok – válaszolta Ben, amin újra elnevettem magam. Volt valami egészen elképesztő abban, hogy ebben a helyzetben vagyunk, miközben már összebarátkoztunk. Hirtelen nem az merült fel bennem: Milyen furcsa, hogy ezt csináljuk! Hanem az: Milyen furcsa, hogy eddig sosem csináltuk! Ben végre kikászálódott a zsákból, és bemászott az ágyba. Amikor sikeresen megküzdöttünk a boxeralsójával (Rachel kezdi, erőtlen próbálkozást tesz, Ben átveszi, pompás eredménnyel), hirtelen nem maradt más, mint a bőrhöz simuló bőr, mindenütt – az egész Ben és az egész Rachel egymáshoz bújva. Különös érzés volt, de nagyon-nagyon jó értelemben. Rhys tömör volt, de az éleknél megnyugtatóan puha, és szőrös; Ben ezzel szemben

karcsú, mint egy focista, sima és izmos. Nem tudtam, hogy egy test képes működni ilyen kevés zsírral is. Azt hittem, az övéhez hasonló testfelépítésű fiú mellett úgy érezném magam, mint egy hurka, de valójában nőiessé váltam tőle, sokkal inkább, mint eddig bármikor. Összegyűrtük magunk alatt a lepedőt, ami hamarosan végleg leesett az ágyról. Bár el kell ismerni, hogy Ben olyan fényben látott engem, ami talán még az egyetem idősödő dékánját is egészen szexinek mutatta volna, nyilvánvalóan semmiféle fenntartása nem volt a külsőm teljes, vágatlan verziójával szemben. Magabiztos volt, és megértettem, miért. Egyértelmű volt, hogy nem ez az első menet az életében, és én nagyon reméltem, hogy megfelelek és/vagy túlszárnyalom a várakozásait – tekintve, hogy a tapasztalataim mindössze az esetlen, gimis fiúmmal töltött légyottokra és Rhysre korlátozódtak. Csak ekkor fedeztem fel, hogy létezik egyfajta mindent elsöprő vágy, ami az émelygéssel határos. Végül megértettem, miről beszél mindenki más. Ki gondolta volna, hogy a vágy külső határa az okádási inger? És a klassziskülönbség ellenére sem aggódtam azon, hogy ez esetleg nem kölcsönös: amikor valami édes kis semmiséget motyogtam az érzéseimről, anélkül hogy bármiféle célzást tettem volna arra, hogy a szó szoros értelmében le akarnám hányni, Ben erélyesen azt válaszolta: – Nem akartam még senkit és semmit úgy, mint téged. Majd tovább csókolt, olyan erősen, hogy azt hittem, a szám kisebb zúzódásokat szenved. Jaj nekem! És akkor, azon a ponton, amikor az események valamiből, amit szándékunkban állt megtenni, olyasvalamivé váltak, amit kétségkívül éppen megteszünk, Ben zihálva a nyakamba temette az arcát, és kimondta a nevemet. Az igazi, tényleges nevemet. Egy újabb dolog, ami akkor történt meg velünk először.

Az első szavak utána, amikor a lélegzetünk visszatért valami hasonlóhoz, mint a természetes, nagyon is számítottak, Nekem kellett kimondanom. – Szeretlek – mondtam. Tisztában voltam vele, hogy ez tény, és mégis, kimondva meglepetésként hatott. A szerelembe esés fokozatosan történt, de az érzéseim felismeréséhez, ahhoz, hogy hova jutottam el, már csak egy pillanat kellett. Amíg kitértem előle, bonyolult érzés volt. De most, hogy szembenéztem vele, rettenetesen egyszerűnek tűnt. – Tényleg? – kérdezett vissza Ben, és az oldalára gördült, hogy a szemembe nézhessen. – Teljes mértékben. – Istenem, ezt el sem hiszem. Miért nem tudod elhinni, hogy valaki szeret? gondoltam. Ben olyan volt, mint akit arra teremtettek, hogy szerelmesek legyenek belé. Fénylett a bőrünk az izzadságtól, és szinte narkotikus mámorban úsztam. Késő éjjel hazabotorkáló részegek csörömpölése hallatszott be a félig nyitott ablakon. Bár kissé elkésve, de eszembe jutott Derek, és rá kellett jönnöm, hogy a legkevésbé sem érdekel-, ha alufóliás sapkában csövezik lent valami rögzítőberendezéssel és sugárzási engedéllyel. – Hát persze, hogy szeretlek – ismételtem. – Jaj, Rachel... – Igen? – Még mindig olyan különösen csengett a nevem a szájából. Felkönyököltem és arcon csókoltam. Megfogta a karom, és csupasz, feszes hasára fektette. Visszafeküdtem a vállára. – Azért ez nem olyan természetes. Úgy értem, eltartott egy ideig, hogy eljussunk ide. – Igen, ez igaz. – Ezek szerint a szerelemtől sújtott béna rajongásomból semmi nem buktatott le? Felnevettem és magamhoz szorítottam.

– Nem. Bár nagy megelégedésemre szolgált, hogy megütöttél valakit miattam, – Jaj, ne is említsd! – tette Ben a homlokára a tenyerét. – Miért? Nagyon király volt. – Úgy éreztem, mintha megkocogtattam volna a poharamat egy villával, és azt mondtam volna: „Elnézést! Mindenki figyeljen, kérem, volna egy bejelentésem. A szerelmem nagysága ez iránt a lány iránt az Old Trafford stadionéval vetekszik. Mindenkinek világos? Oké, jó, akkor folytassák az estét, és tanácsolom minden vendégnek, hogy nagy ívben kerüljék el ezt a lányt.” – Én nem ezt gondoltam. – Nos, Emily igen. Azt mondta aznap éjjel: „Nem azért szakítok veled, mert megvertél valakit miatta. Azért a tekintetért teszem, amit megláttam rajtad, amikor zaklatták.” – Tényleg? Istenem! Sajnálom. – Nem a te hibád. Akkor is kiütöm, ha újszülött ikerpárt tart a kezében. És Emily tudta ezt. Azt hittem, mindenki tudta. Hihetetlen, hogy te nem. – Á! Távolabb álltam. És éppen zaklattak. Még egyszer sajnálom. Ben a karomat cirógatta. – Rettegek attól, hogy el kell válnunk. – Én is. – Mondani akartam neked valamit holnap, a bálon. – Tényleg? – pillantottam fel rá. – Mit akartál mondani? – Csak azt, hogy így érzek, és tudnod kell, hátha ez bármin is változtat. Forgatókönyv: Jack Daniel’s. Megszégyenülés: Calvin Klein. – Megszégyenülés? – Elvégre nem tudtam, hogy szingli leszel, nem igaz? Három éven át egyedül az tartott vissza attól, hogy bolondot csináljak

magamból, hogy van barátod. Ez volt az utolsó esélyem, és gondoltam, ez egyszer kivételt teszek. Újra magamhoz szorítottam. – Fogalmam sem volt róla. A bombázó barátnőid fantasztikus körhintájában senki sem hasonlított rám. Főként szőkék. Sőt, magabiztos szőkék. – Mi a fészkes fenéért akartam volna olyan lányokkal járni, akik rád emlékeztetnek, akit pedig nem kaphatok meg? Ezt olyan határozottan mondta, hogy a belém hasító bűntudat erősebb volt a hiúságom legyezgetésénél. Eltekintve az indiai étterem előtti közönytől, nem vettem észre, hogy a kapcsolatunk bármiféle fájdalmat is okozott volna neki. – Bocs, ha egy kicsit túl sok vagyok – mondta. – Három éve reménykedem a reménytelenben. Még nem egészen hiszem el, hogy ez valóságos. – Nekem elég valóságosnak tűnt. – Ez egyszer Ben nem nevetett a szellemeskedésemen. Csöndben feküdtünk. Szerettem volna szertelen dolgokról fecsegni, arról, hogy milyen nagyszerűnek gondolom Bent, hogy az milyen nagyszerű volt, de miközben a gondolataim túláradtak, a fejem szinte kiüresedett. Még mindig sokkal jobban lefoglaltak az érzéseim, mint az, hogy gondolkodjak. Ben szerelmes belém. És én szeretem őt. Szeretkeztünk. Megváltozott a felállás, és a pizsamám a padlón hevert. – Mi lesz most? – kérdezte Ben. – Mire gondolsz? – Szeretnél még találkozni velem? – Viccelsz? Persze, hogy szeretnék. – Visszamész Sheffieldbe, hogy elvégezd az újságíró képzést. – Igen. – Én fél évre elhagyom az országot. – Igen.

– Repülőre ülhetnél meglátogatni minket! Mondjuk a szünidőben vagy ilyesmi? – kérdezte Ben. – Ez remekül hangzik. A helyi kocsma tulaja azt mondta, visszakapom a munkámat. Szükségem lesz némi pénzre. – A helyi kocsma? Ahova Rhys is jár? – Igen. De ez nem számít. – Nagyon nem tetszik ez az ötlet. Ben a homlokát ráncolta. Szinte hallottam, ahogy összehúza a szemöldökét. – Azt gondolod, olyan könnyű megingatni, hogy ha időnként kiviszem neki a Stelláját, a végén visszamegyek hozzá? – kérdeztem. – Sósat, pörköltet vagy engem? Ben nem nevetett. – Kösz, hogy bizalmat szavazol nekem – mondtam színlelt sértődéssel. A viccet félretéve azonban úgy éreztem, különböző sebességgel haladunk. Én megelégedtem azzal, hogy csak fekszünk itt a szeretkezés utáni kábultságban, és élvezzük egymás közelségét. Ben válaszokat akart, miközben én még el sem kezdtem a kérdésekről gondolkodni. – Nem tudom lemondani az utazást. Már lefoglaltuk a jegyeket. Nem hagyhatom cserben Markot, totál kiakadna, – Tudom. És olyan hosszú ideje készültök már, mindenképpen el kell mennetek. Nem kérlek, hogy maradj. – Tudom – ismerte el kissé borúsan Ben. Csak feküdtem ott, és próbáltam kitalálni, hol is tartunk. Ben rátapintott a lényegre. A következő év sok nehézséget tartogatott. De nekem közel sem tűnt olyan leküzdhetetlennek, mint neki. A lényeg az volt, hogy most már mindketten tisztában vagyunk vele, hogyan érez a másik. A csoda megtörtént. A többi már csak szervezés kérdése. Ben megfogta a kezem.

– Gyere el velem! Csak tedd meg. Halaszd el az évet a képzésen. Lefoglalom a jegyeket. – Nem tehetem. Először is nem engedhetem meg magamnak, – Én fizetem, van spórolt pénzem. – Azt nem fogadhatom el. – De igen. Ami az enyém, az a tiéd is. Kölcsön, ha úgy jobban tetszik. – Fogadok, Mark odalenne az ötletért, hogy tarthatja nekünk a gyertyát élete utazásán! – nevettem fel. – Valóban emiatt aggódsz? Mark érzései miatt? Vagy a saját érzéseid aggasztanak? – Mi van? – Ti Rhysszel esténként össze lesztek zárva a Pia & Papagájban, amíg én Kancsanaburiban rostokolok. Amikor visszajövök, te hétközben főiskolára fogsz járni, hétvégén pedig dolgozol. Mikor fogunk találkozni? – Tudom, hogy nem lesz egyszerű, de majd átvészeljük valahogy. Ha egy évet kell várnom, hogy veled lehessek, akkor annyit fogok. Hosszú, hosszú csönd következett, majdnem megnéztem, él-e még Ben egyáltalán. Reméltem, hogy egy nekem szánt bók nagyságában mélyült el. Felült. – Egy évet? Komolyan azt mondod, hogy szerinted rendben van, ha jövőre szinte egyáltalán nem találkozunk? – Nem azt mondtam, hogy rendben van, azt mondtam, képes vagyok várni. Ha ez az ára. – Tényleg ugyanúgy érzel irántam, mint én irántad? – Igen. – Őszinte leszek hozzád. Nem hiszem, hogy te és Rhys befejeztétek. Amit mondtál, inkább hangzott aprócska szerelmi civódásnak, mint szakításnak. – Ne légy ilyen őrült, Ben! Ha inkább Rhysszel akartam volna lenni, miért lennék most az ágyban veled?

– Szándékoztál bármit is mondani nekem, mielőtt itt hagyjuk az egyetemet? – Ööö... – Nem. Rettenetesen, rémesen sajnálom: nem. Életemben először szembesültem egy olyan jellemhibámmal, ami elől sehová sem tudtam elrejtőzni. Igen, szerelmes voltam belé. Nem, nem állt szándékomban megkockáztatni, hogy bevalljam neki, amikor feltételezésem szerint majdnem biztos volt, hogy nem viszonozza az érzelmeimet. Inkább magamnak is azt színleltem volna, mintha nem is lenne így, és hagytam volna elmenni. Képtelen voltam feloldani ezt az ellentmondást anélkül, hogy ez valamit el ne árulna rólam. Ez itt, drága barátaim, a gyávaság. – Nem terveztem semmit, de... – Ez nemet jelent. – Nem tudtam, hogy ugyanígy érzel! – Honnan tudtad volna, ha meg sem kérdezed? – Nem akartam megkockáztatni, hogy elveszítem a barátságodat. – Szerintem mindketten tudjuk, hogy holnap így is, úgy is véget ért volna az eddigi életünk. Ez igaz volt, és nem tudtam mit válaszolni Bennek. Hogyan is magyarázhatná meg az ember olyasvalakinek, aki fényévekkel bátrabb és higgadtabb nála, hogy igenis megférnek egymás mellett a mindent elsöprő érzelmek és a totális pipogyaság? – Még mindig szereted Rhyst? Biztosan. Hiszen csak ma lett vége. – Nem tudom – válaszoltam. – Nem nyomhatod meg egyszerűen a kikapcsolás gombot. Bármit is érzek, az nem jelenti azt, hogy szerelmes vagyok belé, és vele akarok lenni. Újabb hosszú csönd, ami alatt igyekeztem kitalálni, mit is mondjak. Úgy éreztem, felhajtottunk a járdaszegélyre, és meg kellett ragadnunk a kormányt, hogy visszatérhessünk az útra. A taktikám, miszerint kimondom az első szót, ami a számra jön, eddig még nem volt éppen hatásos.

– Basszus! – kiáltott fel egyszer csak Ben. Felpattant az ágyból, mintha pisztolyt szorítottak volna a hátsójához. Egy pillanatra megtapasztalhattam a kognitív disszonancia igazságát a rossz dolog történik/de tetszik a látvány ellentmondásban. Rájöttem, hogy a ruháit keresi, a gumi csattanó hangjának kíséretében felhúzta az alsónadrágját, és felfelé rángatta a farmert a lábán. – Mi a baj, Ben? – ültem fel, és ekkor már korántsem voltam olyan magabiztos a meztelenségemmel kapcsolatban. Megragadtam egy párnát, és magam elé kaptam. – Sajnálom, de el kell mennem – mondta, és szavainak egy része egy pillanatra elveszett a pólójában, amit magára húzott. – Nem kellett volna... Nem tudtam nemet mondani. A rohadt életbe! – Ne menj el! Ben, nem értelek. Majd kitaláljuk. Elutazom veled, ha azt akarod.,. Megtorpant, és rám nézett. – Ez nem arról szól, hogy tedd, amit én akarok. Azt kell eldöntened, hogy te mit akarsz, és nem azért, mert vége az egyetemnek, és részegek vagyunk, és együtt aludtunk, és összevesztél Rhysszel. Ennél sokkal többet érzek irántad. El kell mennem. – Nem ezért történt! Lehajolt, hogy felvegye a cipőjét, majd felegyenesedett. – Megvoltam neked, és ennyi? – tettem egy utolsó kétségbeesett kísérletet, hogy a tisztességesség nemzetközi kódexére hivatkozzak. – Ez nem arról szólt. Nem tudom eldönteni helyetted, mi történjen ezután. Tudom, hogy ehhez vagy hozzászokva. – Az történjen ezután, hogy ne menj el. – Képtelen vagyok, nem a te hibád, de képtelen vagyok. .. – megállt és megköszörülte a torkát – ilyen közel lenni hozzád, miközben arra gondolok, hogy csak ennyi volt.

Felkapta az íróasztalomról a tárcáját és a kulcsait, én pedig hitetlenkedve bámultam, ahogy az ajtó felé indul. Felkaptam a lepedőt a padlóról, magam köré tekertem, mint egy töpörödött görög szobor, és üldözőbe vettem. Amíg felkaptam a lepedőt, elfecséreltem az időt, ami ahhoz kellett volna, hogy utolérjem. – Ben, kérlek! Ne menj el! – kiáltottam utána, miközben lefelé csörtettem a lépcsőn. De elment, és ott maradtam a ház küszöbén, a nevét kiáltozva. Mocorgást hallottam Derek szobájából, és lihegve menekültem vissza a szobámba, miközben próbáltam rájönni, hogy a pokolba válhatnak a legszebb pillanatok egyszerre a legszörnyűbb pillanatokká.

55. Próbálom rábírni a túlterhelt agyamat, hogy befogadja a drogügyiét tárgyalásának összetettségét, és terjengős jegyzeteket készítek, hogy el-elkalandozó képzeletemet megkíséreljem a száraz tényekhez kötni. Amikor a délután közepén a bírók szünetet tartanak, hogy elvonulhassanak tanácskozni, a sajtószoba felé veszem az irányt, de utamat állja a szokásosnál is vörösebb Gretton. – Találkoztál vele? – Kivel? – Clarke-kal! Otthagyta a diktafonját a sajtószobában. Azt mondta, a környéken járt, hogy elhozzon valamit a lakásából, és beugrott érte. Van vér a pucájában, én megmondtam. Megért volna egy új diktafont, hogy elkerüljön engem, Zöldfülű pancser vagy, Clarke. Sarkon fordulok, és átkutatom a bíróságot. A vádlott barátai és családtagjai gyanakodva méregetnek. – Már elment, a Piccadillyre – adja le a drótot Gretton az órájára pillantva. – Hallottam, ahogy azt mondja valakinek a telefonban, hogy a háromnegyedkor induló vonattal megy. Ha összeszeded magad... Grettonra nézek. Mindketten tudjuk, hogy szégyentelen módon elhúzta előttem a csalit, én pedig ra fogok harapni. Rápillantok az órámra. – Ha folytatják, mindent leírok, ami az ügyedben történik, amíg távol vagy. Cserkész becsületszavamat adom. Keresztbe tett ujjakkal megesküszik, és ez egyszer hiszek neki. Kiviharzok az ajtón, át a városon, lavírozok a délutáni tömegben, és a késésben lévő ingázók igyekezetével félig ügetve, félig galoppozva, egy-egy közbevetett béna sprinttel felkapaszkodom a Piccadillyhez vezető emelkedőn. Ziháló

tüdővel érkezem meg az állomásra, szűr az oldalam. Au! Ez az edzettségnek az a fajta hiánya, amire még a középiskolai tájfutásokból emlékezhetünk. Végigpásztázom az indulási oldalt, és megpillantom Zoe vonatának egy lehetséges jelöltjét. Úgy néz ki, már be is állt. Ha Zoe már átment a jegyellenőrzésen, akkor megszívtam. Újra az órámra pillantok. Semmi kétség, hogy az első osztályra fészkelte be magát, élvezve a mocskos eszközökkel szerzett vagyona gyümölcsét. Hát, ez van. Legalább megpróbáltam. Ha másért nem, a saját önbecsülésem miatt. Megfordulok, hogy megtegyem ugyanezt az útvonalat, visszafelé. Megrezzenve pillantok meg egy spirálszerűen feltornyosuló szőke hajkoronát, néhány méterrel odébb, a Costa Coffee kávézónál. Aha! Nem adok magamnak időt, hogy izgulni kezdjek. – Zoel – szólítom meg felé indulva. Meglepve emeli fel a fejét, de nincs ledöbbenve, és nem is látszik rajta félelem. A talpára állítja a virágos bőröndöt, amit eddig maga után húzott. – Szia, Rachel! – A hangnem udvarias, de tapintható rezignáltságról árulkodik, mintha egy három emelettel lejjebb lakó vén szipirtyó lennék, aki mindig megakadályozza abban, hogy nekikezdjen polgárőrséget szervezni. Veszek egy mély lélegzetet. – Csak egyetlen kérdés: hogy tehetted? – Jaj, nézd, sajnálom. Tényleg. A Mail nem akarta ilyen hamar lehozni az anyagot, de valami más kiesett az utolsó pillanatban, és mivel minden készen volt.., Tényleg akartam szólni neked előtte. – Igazán? Tényleg erre utal az a rengeteg igyekezet, amivel próbáltál utolérni szombat éjjel... És pontosan mit szándékoztál mondani nekem? Bocs, hogy totál kicsesztem veled, de túl jó volt a kínálkozó lehetőség?

Zoe olyan hangot hallat, ami vagy sóhaj, vagy ingerült szusszanás. – Nem volt szándékodban felhasználni, és ez egy remek sztori, te magad mondtad. Remélem, egy kolléga sem kószál a közelben, vagy ez a leszámolás lesz a legpontosabb példája a pirruszi győzelemnek. – Olyan remek, hogy a végén még sikerül vele kirúgatnod. – Ugye nem téged hibáztatnak? – kérdezi ártatlanul Zoe. – Esküszöm, nem beszéltem senkinek arról, hogy elolvastad azt az üzenetet. – Millió tetves hurrá! – köpködök, pedig valójában megkönnyebbültem. – Az eszedbe sem jut, mit tettél Natalie-val? Vagy Jonathannel? – A bűnöző házasságtörő feleségével és a szeretőjével? Nem, nem igazán. – Nos, remélem, hogy az évi huszonötezer fontos munkád egy országos lapnál megéri azt a sok embert, akin keresztülgázoltál, hogy megszerezhesd. Örülök, hogy végre megismerhettelek. – Te tényleg nagyon kedves voltál hozzám, és sajnálom, hogy így alakult. – Igen, én is sajnálom, hogy kedves voltam hozzád. Eddig nem is vettem észre, hogy Zoénak olyan élettelen a tekintete, akár egy szemétgyűjtő konténerbe hajított rongybabáé. – Tudom, hogy nem kértél ilyesmire, de ne tégy úgy, mintha semmi közöd nem lenne hozzá. – Hogy mondtad? – Miért nézted meg azt az üzenetet, Rachel? Miért írtad le a számot? Helyesek voltak az ösztöneid, és hallgatni is akartál rájuk, de féltél a cirkusztól, ezért inkább átpasszoltad nekem. – Így bűvészkedsz, hogy jobban érezd magad? Hogy én tudat alatt azt akartam, hogy ezt műveld? Ám miközben ezt mondom, eltűnődöm a dolgon.

– Nos, igen, ez biztosan fura lehet neked.., Lepasszolni a sztorit, ami nem érdekel... Még soha nem hallottam ilyet... Megértem, hogy ideges vagy, de magad előtt sem ismersz be mindent. Érzem, ahogy a vérnyomásom a magasba emelkedik, akár egy siklóernyő. Még illendőségből sem hajlandó némi bűntudatot mutatni. Szerepet cseréltem volna Simonnal? – Nem akartam leadni neked a drótot. Azért beszéltem meg veled, mert azt hittem, megbízhatok benned. Sértődött szünet, miközben Zoe megpróbálja elérni, hogy kimásszak az arcából. – Mindössze annyit tettem, hogy felhasználtam valamit, amit te nem akartál. Csak felszedtem egy eldobott szemetet, – Ha csak ennyit tettél, miért nem kérdeztél meg engem? – Ugyanúgy kiakadtál volna, mint most, azon görcsölve, hogy ez most méltányos-e az érintettekkel szemben. Sajnálom, de én erre magasról teszek. Előrébb akarok jutni. Nem a mi dolgunk, hogy istent játszva eldöntsük, mi hír és mi nem az.,. Torz sikoltás tör ki belőlem. – Hát ez óriási! Mi az, most meg valamiféle kampányba kezdtél az igazság és a szólásszabadság mellett? – Újságíró vagyok. Ez a mi munkánk. Ha ezzel ennyire nem értesz egyet, talán valami mással kéne foglalkoznod. Ennyi erővel akár megragadhatta volna a vállamat, és a jobb könyökével célba vehette volna a gyomromat. Az egy dolog, hogy Ken Baggaley az arcomba vágja, hogy szégyent hozok a szakmámra. Ám olyasvalakitől hallani ezt, aki körülbelül öt perce kezdte a pályát... – Vannak jók és rosszak. Abból, amit én látok, szerintem te a világon semmiben sem különbözöl a Gretton-féléktől, és az, ahogy az emberekkel bánsz, egyszer még visszaüt. – Túlreagálod a dolgot.

– Amikor az állásom egy cérnaszálon függ? A legtöbb ember az én helyemben letépné az arcodat és magára húzná, mint egy álarcot. – Nem rúghatnak ki olyasmiért, amit én tettem! – Dehogynem, Zoe, de most ne kezdj el úgy tenni, mintha mérlegelted volna a helyzetemet, vagy bárki másét, mielőtt ezt tetted. Elvetted, amit akartál, és hagytad, hogy mások fizessenek meg érte. Zoe csöndben marad. – Volna egy utolsó kérdésem – folytatom. – Az anyukád tényleg kövér? Zoe kevésbé hangzik magabiztosnak: – Micsoda?! – Nem bonyolult kérdés: az anyukád túlsúlyos? – Fogalmam sincs, miről beszélsz. – Gondoltam. El tudom képzelni, milyen nehéz lehet kézben tartani a szálakat. Valamiféle szégyen végül mégiscsak kiül az arcára, és azt hiszem, ez a legtöbb, amit elérhettem. Sarkon fordulok, és ott hagyom a cuki gyerekes bőröndjével, a bájosan kócos frizurájával és a kőszívével együtt, miközben várom, hogy a saját szívdobogásom visszatérjen a megszokott ritmusába. Sétálok lefelé a dombon, vissza a város szívébe, a bíróságra. Előrébb akarok jutni. Nem csak a párkapcsolatomban vallottam kudarcot, Zoe elképzelései szerint tehát a munkámban is. Hagyok magamnak öt percet, amíg tökéletes pancsemek érezhetem magam, majd végiggondolom, mit veszítettem. Azt hiszem, akkor voltam rossz ember, amikor elolvastam az üzenetet, akkor pedig igazi idióta, amikor ezt meg is osztottam Zoéval. Ha az ő visszaélése engem béna újságíróvá tesz, őt pedig hatékonnyá, nos, akkor ez egy olyan verseny, amelyben inkább veszítek.

– Maradandó károsodások? – kérdezi Gretton, ahogy közeledek a bíróság épületéhez. Éppen cigiszünetet tart, izzik a bagó a kezében, és olyan képet vág, mint egy macska, aki elé letették a tejfölöstálat. És a halrudacskákat, meg a labdát is, aminek csengő van a belsejében. – Még megéri a csaj, hogy szembenézhessen egy újabb nappal? – Meg, de nem itt, – Én figyelmeztettelek. Mondtam: jobb lesz, ha odafigyelsz rá. Emlékszel? – Jól van, igazad van – hunyorgok a napsütésben. – Azt hittem, csak bepróbálkoztál. – Paranoiás. – Nem, nem vagyok eléggé az. – A fejesek lenyugodtak? Mosolyogva felsóhajtok: – Csak nem azt akarod tudni, hogy küldenek-e helyettem valami zöldfülű pelenkást, mert így lenne egy jó hónapod, hogy megszerezd magadnak a legjobb sztorikat? – Nem – rázza le Gretton a járdára a hamut, miközben egész tűrhetően sikerül eljátszania, hogy beletapostak a lelkébe. – Az igazság az, hogy szerintem mi jól tudunk együtt dolgozni. Ismerjük a szabályokat. Remélem, maradsz. – Meg vagyok hatva – mondom. – Túléltem, megfagyva bár, de törve nem. Vagy megfagyva és megtörve, de még állásban. – Nem a te hibád, hogy nem láttál át rajta – közli Gretton óriási nagylelkűséggel. – Van mögöttem jó pár kilométer. Találkoztam már a fajtájával. – Remélem, én soha többé nem találkozom a fajtájával. – Felégetett maga mögött minden hidat. Nem fog visszatérni a helyi lapokhoz vagy ügynökségekhez, ez biztos. Baggaley haragtartó ember. Neki csak London marad, vagy semmi. Jobban teszi, ha kitart a Mailnél.

– Kösz! – Majdnem felnevetek. – Ha az együttérzésed hízlalna, már csontsovány lennék.

56. Egy bátrabb, energikusabb és több józan ésszel megáldott egyén talán felkerekedett volna azon a másnap reggelen, a végzős bál napján, és nekivágott volna, hogy tisztázza ezt a kis nézeteltérést az újonnan megtalált, majd újonnan elveszített élete szerelmével. Én a körmömet rágtam, háromszor cseréltem pólót, azon aggódtam, hogy fényes nappal a szemébe kell néznem, és felidéznem olyan dolgokat, amelyeket a félhomályban tettünk. Tömérdek csésze teát gyártottam, szöszmötöltem, gondolatban a beszédemet tökéletesítettem, és húztam az időt. Aztán több táskányi göndörítő hajhabbal, halmokban álló csillogó-villogó sminkfelszereléssel és néhány üveg előre bekevert, meleg Buck’s Fizz koktéllal megérkeztek a lányok. Úgy döntöttem, várok, amíg az alkoholtól elég bátorságot merítek ahhoz, hogy képes legyek megbirkózni este a bállal. Kissé elkésve hasított belém, miközben éppen Caroline hatvanas évekbeli méhkas frizuráját készítettem egy már-már a fulladásveszély kockázatát is felvető mennyiségű hajlakk segítségével, hogy talán Ben nem is jön el. Megálltam, a kezemben egy tinccsel, így Caroline megkérdezte: – Mi a baj? Úgy nézek ki, mint aki egy John Waters-filmből lépett elő, ugye? Robotpilótára kapcsoltam: úgy tettem, mintha a külsőmmel lennék elfoglalva, a hajammal és azzal, hogy bájosan mosolyogjak a fotókon. Miközben csak egyetlen dologra tudtam gondolni: hogy minél előbb eljussak a Palace Hotelbe. Amikor megérkeztünk, ittunk egy aperitifet a jellegtelen, gagyi előcsarnokban, én pedig elkeseredetten pásztáztam a fekete öltönyös tömeget, hogy megtaláljam Bent, de nem jártam sikerrel. Kiszúrtam néhány lézengő barátját, de nem sikerült kinyomoznom, honnan indultak, és a bálterem, amelyben

megterítettek a vacsorához, egyszerűen túl nagy volt a hatékony radarozáshoz. A vacsora kezdetekor már meg voltam róla győződve, hogy nem jött el. Elkezdtem kidolgozni a tervet. Amikor senki nem figyel rám túlságosan, kisurranok, bepattanok egy taxiba, és elmegyek hozzá. Miközben ketyegett az óra, csak arra kellett figyelnem, hogy ne ürítsem az előételként felszolgált garnélakoktélt nyirkos, lazacszínű hányadék formájában a legközelebbi falra, ne borítsam fel az asztalt, majd végigcsörtessek az Oxford Roadon tűsarkúban. Miután az összes lime-tortát elpusztítottuk, elkezdődött a zene, és én azon tanakodtam, melyik lenne a legmegfelelőbb menekülési útvonal, egyszer csak ott termett Ben. Pont a terem közepén, mintha csak a mennyezetről pottyant volna oda, mint egy dróton leereszkedő betörő. Ben szmokingban. Ha valaki le akarta volna fotózni, a szikrázása elhomályosította volna a képet. Nyilvánvaló volt, hogy csak nemrég érkezett, mert egy lány az asztalánál felpattant és átkarolta – amitől azonnal összeszorult a gyomrom –, és az egyik haverja egy sört nyomott a kezébe. Láttam, amint Ben meglazítja a csokornyakkendőjét, beletúr a hajába, és magyarázatot ad a késésére. Biztosan úgy tűnik majd, hogy elment az eszem, de eleget vártam már. Felugrottam, és odarohantam az asztalukhoz. – Beszélhetnénk? Ben meglepve nézett fel a barátai társaságából, és letette a poharát. Azt hittem, eljött a pillanat, amikor mindenki szeme láttára lehord a sárga földig, de a bátorságom kifizetődőnek bizonyult. Megvonta a vállát, és annyit mondott: Persze! Megfogtam a kezét, és bevezettem a tánctérre. Neki állt szándékában a bálon megvallani az irántam érzett múlhatatlan szenvedélyét, ehelyett most én állok itt. A szemébe néztem. – Figyelj, Ben...

– Próbálok. Biztos, hogy itt szeretnél velem beszélgetni? Azt hittem, a tánctér az egyetlen hely, ahol valahogy kettesben lehetünk, de volt egy aprócska hátulütője: a decibelek. A hangszórókból éppen a 1o the end dübörgött a Blurtől. Akik körülvettek minket, már elég bort fogyasztottak ahhoz, hogy a parkettre ugorjának, és teli torokból énekeljék a dalt. – Egy másik kérdésnek kellett volna lennie... – Tessék? – tátogta felém fordulva Ben. – Egy másik kérdésnek. Az érzéseimmel kapcsolatban. A múlt éjszaka! Amikor azt kérdezted, hogy még mindig szeretem-e Rhyst... – A fülembe dugtam az ujjam, hogy kizárjam Damon Albarnt, és Benre tudjak figyelni. – És mi volna az? – kérdezte zavartan rám sandítva. – Gyere, keressünk valami csöndesebb helyet! – kiáltottam. – Rendben. – Sajnálom – közöltem velősen. Végül Bennek sikerült legalább egy szót leolvasnia a számról. – Én is szeretnék neked mondani valamit! – kiabálta a fejét csóválva. Egy mosoly. Mosolygott! Egyetlen felcsillanó pillanatra úgy tűnt, minden rendbe jön. Közelebb léptem, hogy újra megragadhassam a kezét, és éreztem, ahogy a karja a derekamra fonódik. A jobb fülem mögé tűrte a hajamat, és közel hajolt, hogy súgjon valamit. Éreztem a lehelete forróságát a nyakamon, és lehunyt szemmel megremegtem. Ami pedig ezután következett, olyan volt, mintha egy lassított felvétel játszódna le a szemem előtt, és nem azon a bizonyos előre várt, ujjongó, diszkógömbös fényfoltokban úszó, kedves olvasó, hozzámentem feleségül, stáblista-típusú filmes csók volt. Éreztem, hogy Ben elhúzódik tőlem. Kinyitottam a szemem. Meglátott valamit a vállam fölött, és a mosoly eltűnt az arcáról, a karja a testemről.

Hátrafordultam, és megpillantottam Rhyst, amint szmokingban, fülig érő mosollyal közelített felénk. Rhys volt az, de egy másik Rhys, egy big bandes imposztor. Még arra is tett egy bátortalan kísérletet, hogy megzabolázza a haját, Frank Sinatrásan hátrasimította, és bekente valami pomádéval. Benre pillantottam. Rhys odaért hozzánk. – Tátátátáá! – tárta ki a kezét, mint amikor egy bűvész bizonyítani akarja, hogy nem rejtett semmit a zakója ujjába. Ben összefonta a karját maga előtt, és ránézett, majd újra rám. Várt. Várt a szavakra, amelyek, ha el is hangzottak volna, akkor se lehetett volna érteni őket, de még mindig jobb lett volna, mint a semmi. – Minden oké, pajtás? Ugye nem zavartam meg semmit? – üvöltötte Rhys amolyan „milyen vicces is lenne, ha” felütéssel. Ben nem válaszolt, csak összeszoruló szájjal rám nézett. – Nem! – válaszoltam reflexből, húztam az időt, hogy kitalálhassam, hogy a fenébe is kéne kezelni ezt a helyzetet. – De, ööö... Ben és én csak... Mi csak... – Lefeküdtünk egymással, és szerelmet vallottunk. Mielőtt bármit is mondhattam volna, Rhys azt kiáltotta: – Gyereee, bébi! – Magához vont, és belekényszerített egy ölelésszerű keringőbe. – Várj! Várj! – Úgy éreztem, mindjárt megfulladok, próbáltam némi oxigénhez jutni a dohos, fekete, műszálas pamut, az Issey Miyake parfüm és a teljes pánik együttes szorításában. – Mi van máááár? Amikor végre kiszabadítottam magam, már sehol sem láttam Bent. És ez így maradt az elkövetkező tíz évben is.

57. Két héttel a St. Ann’s Square-i mészárlás után meghívást kapok Bentől egy munka utáni italra. – Szentséges ég! – mondja Ben, miközben felé sétálok a Royal Exchange Színház előtt. – Csak egy vagy két percet késtél. Nagylelkűen feltételezve, hogy az órám nem is egészen pontos, még az is lehet, hogy időben érkeztél Van erre bármilyen magyarázatod? Az alkohol iránti vágy? – Úgy érzem, most tüzelnem kéne valami konfettiágyúból – vet rám oldalvást egy mosolyt, miközben elindulunk. – Van mit bepótolnom. – Ugyan, ne hülyéskedj! – Te nem szeretted volna megnézni a filmet Olíviával és Lucyval? Észrevettem, Ben valamiért szükségét érzi, hogy megmagyarázza, miért nem jött Olívia is. Volt egy olyan gyanúm, hogy ő egy másik szurkolótáborba tartozik a Hurrikán Simon versus Nyomorult Rachel birkózómérkőzésen. – Csak úgy tudtál volna rávenni, hogy megnézzem azt a filmet, ha egy kerekes hordágyhoz szíjazol, és fecskendőt döfsz a karomba. Az én pasim vagy valami ilyesmi. Ő az a lány. Hol hagytam az eszem? – A Hol hagytam az eszem? Oscar-díj-várományos! – Akkor szegény Oscar felköti magát. Nevetünk, – Mit szólsz ehhez a helyhez? – engedek a megérzésemnek, amikor elhaladunk egy ígéretes bejárati ajtó mellett, és amikor besétálunk, már tudom, hogy a kocsma szerencsés felfedezésnek bizonyul. Ütött-kopott faszékek és tarkabarkára festett asztalok,

túlcsorduló gyertyaviasz meg művészeti főiskolás felszolgálónők, régi filmposzterek a falakon – az egész hipszter csomag. Leülünk a Szőkék előnyben alá, és Ben hoz két barna üveges belga sört. A szék támlájára teríti diszkréten felvágós szürke kabátját, én pedig igyekszem figyelmen kívül hagyni, hogy az olajosán fénylő arcbőr és a zsíros haj, ami este hatra a teljes irodában honos populációt sújtja, Bennek pusztán egyfajta „James Bond egy nagy tétért, fegyverkereskedőkkel játszott montenegrói pókerparti után” külsőt kölcsönöz. A csontozat a kulcsa, morfondírozok, a ziláltság kicsapongás utáni leharcoltságnak látszik tőle. Tíz gyötrelmes percet töltöttem el a bíróság vécéjében a sminktáskám társaságában, kifestettem a szememet és a számat, mintha egy húsvéti tojást díszítenék. Puhatolózva érdeklődöm Simon felől, miközben Ben felhajtja az inge ujját, én pedig megpróbálok nem felfigyelni az alkarjára. Mikor váltam nyáladzó perverzzé? (Túl késő, hallom Rhys szavait.) Röviden válaszol: – Nem te vagy az első nő, akit azzal vádol, hogy tönkretette az életét, és nem is te leszel az utolsó. Ne is törődj vele! Veszek egy mély lélegzetet, és nekiveselkedem, hogy elmondjam Bennek a teljes igazságot; azt, amit Simonnak nem mertem bevallani. Ez az én életveszélyes tétben játszott szerencsejátékom. Idefelé tartva már tudtam, hogy meg fogom tenni, és hogy a legtöbb ember ezt tiszta őrültségnek gondolná. Szinte hallom, ahogy Caroline kísértetiesen felsikolt: Fogd már be a pofáááááád! Ám a helyzet az, nem akarom, hogy Ben azért álljon ki mellettem, mert hazudok neki. Ben döntése, hogy megvéd engem, nem jelent semmit, amíg nincs tisztában a tényekkel. – Ben! – szólalok meg. – Volna itt valami, amit még tudnod kell a Natali Shale-üggyel kapcsolatban. Ígérd meg, hogy nem kezdesz őrjöngeni, és nem mondod el Simonnak!

Ben elcsigázottnak látszik. – Egy újabb leleplező fordulat, ami mindent megváltoztat? Egész jól megvagyok újabb meglepetések nélkül is. – Ez a teljes, vágatlan igazság arról, hogyan szerezte meg Zoe a sztorit. A pohara a kezében köröz, félúton tart a szája felé. Ben leteszi az asztalra. – Kérlek, mondd, hogy nem igaz az az osztozkodós dolog! – Nem, semmi közöm ahhoz, hogy eladta, ahogy mondtam is. – Akkor miről van szó? Ne mondj nekem olyasmit, amit nem szeretnék hallani. – Teljességgel ártatlan vagyok abban, ahogy Zoe ezt felhasználta, mint sztorit, és abban, hogy egy országos laphoz ment vele, és ha tudok róla, mindent megtettem volna, hogy megakadályozzam benne. Ez segít valamit? Ben bizonytalannak látszik. – Ígérd meg, hogy nem mondod el Simonnak! – Mindenképpen amellett szól, hogy nem akarok neki több sérülést okozni. Na, most, hogy eddig jutottunk, jobb, ha elmondod. Mindent elmagyarázok, majd visszatartom a lélegzetemet. Ben az arcomat fürkészi, miközben megpróbálja felfogni a hallottakat. – Az a nő fogta magát, és meglépett a sztorival a hátad mögött? – Igen, esküszöm. – És miért nem írtad meg te? – Az nem lett volna tisztességes. Gondoltam rá. De nem volt bőr a képemen. – De ahhoz van bőr a képeden, hogy elolvasd mások üzenetét, és elpletykáld a tartalmukat? – Tudom. Mondd csak nyugodtan, hogy egy szemét vagyok, megérdemlem.

Ben kifújja a levegőt. – És nekem miért mondtad el? – Olyan kedves voltál hozzám, és nem akartam hazudni neked. – Mindenekelőtt a felmentésedre van szükségem. Minden mással képes vagyok szembenézni, ha ezt megkaphatom. – Nem vallhattam be Simonnak, mert kirúgatott volna, és lakbért kell fizetnem. Nem helyes, de ez a helyzet. Annyira sajnálom, hogy ilyen bajba sodortalak, Ben. Csak jó munkát akartam végezni. El sem tudom mondani, mennyire szégyellem magam. Fogadd el a szívből jövő bocsánatkérésemet. Ben még néhányszor kifújja a levegőt, és vágyakozva tekinget az ajtó felé. Egy pillanatig attól tartok, azt mondja: Leléptem, hölgyem! – Hű, öregem... – Idegesít, ha folytatom a bocsánatkérést? – Nem kellett volna Natalie telefonjában kutakodnod, és beszélni róla egy másik újságírónak. Ösztönös volt vagy sem, úgy tűnik, sikerült egy ősrobbanással átkozottul szar helyzetet teremtened. – Tudom. – Mindazonáltal, tényleg nagy sztorit csinálhattál volna belőle, de nem tetted. Képes voltál félretenni a saját érdekeidet, mert tudtad, milyen hatással lenne ez más emberek életére. Igaz? – Igaz. – Akkor ezt akár a lelkiismeret kezdeményeként is azonosíthatjuk. Neked van hivatalosan is elismert lelkiismereted. Keserédes, hálás nevetést hallatok, a Ben nagylelkűségébe vetett hitem ismét igazolást nyert: – Lelkiismeret-kezdemény. – Kezdetnek megteszi. A bárban Ella Fitzgeraldot játszanak, és még szinte hozzá sem nyúltunk a sörünkhöz. Viszont jobban ki vagyok békülve a

világegyetemmel, mint mielőtt idejöttünk volna, az egyszer biztos. – Kockázatot vállaltál azzal, hogy ezt elmesélted nekem – szólal meg Ben a sörösüvege fölött fürkészve. – Vállalhatom-e én is ugyanezt a kockázatot, ugyanolyan teljes bizonyossággal, hogy ami elhangzik, nem jut innen tovább? Érzem, hogy a tarkóm libabőrös lesz. – Természetesen. – Ennek soha, de soha nem szabad a kollégáid fülébe jutnia. Kettőnk között marad, ezen a helyen, ebben a pillanatban, és soha nem távozik innen. Ígérd meg, Rachel! Teljesen elszédülök. – Megígérem. – Jobb lesz, ha tartod a szavad, különben hívom Simont, és beszámolok neki az sms-ről. – Felfogtam. Inkább hagyatkozz az önvédelmi ösztöneimre, mint a becsületességemre. – Így biztonságosabb. – Lehalkítja a hangját. – Azt hallottam, hogy Natalie az ágyban elárulta Jonathannak, hogy hazudott, amikor alibit biztosított a férjének. Leesik az állam. – De miért lenne a férjének szüksége egy hamis alibire? – Miért van az embereknek általában szükségük hamis alibire? – Lucas Shale bűnös? – suttogok vissza hitetlenkedve. – Nem tudom. Őszintén mondom. – De nemsokára tisztázzák a fellebbezési eljárás során. Mindenki azt hiszi, hogy ártatlan. Én is biztos voltam benne, hogy ártatlan. Ben vállat von. – Ez még a partnerek fülébe sem juthat el. Ha ez igaz, hatalmas, égbekiáltó hiba, hogy Jonathan hagyta, hogy a cég tovább vállalja Shale képviseletét. A karrierjének annyi.

– Nem a viszony tette tönkre a karrierjét? – Nem. De csak azért, mert nem Natalie volt az ügyfele. Elég komolyan a körmére néztek, és csöndesen megváltak tőle, így még van rá esélye, hogy újra elszerződhessen Londonba, amikor elül ez az egész. – Basszus! – Még mindig jobb, mint ha kizárták volna a kamarából. – Akkor, gondolom, Natalie és Jonathan már nincsenek együtt. Ha Londonba költözik... Ben a fejét csóválja. – Azt kétlem. – Szünet. – Viszont talán kevesebb esély lesz rá, hogy hosszabb eszmecserét folytassanak az üzenetről, és rájöjjenek, hogy sáros vagy a dologban. Elvigyorodom. – Nem azért kérdeztem. – Tudom, csak ugratlak. Szerintem nem foglalkozol eleget az érdekeiddel. Reméltem, hogy Ben és az ő nagylelkűsége talán majd megbocsát nekem. De hogy képes mindig találni valamit, amivel megdicsérhet? Fogalmam sincs, miért látja meg bennem mindig a legjobbat. Töprengő szünet következik, ami kellemes, sörkortyolgató csöndbe fordul. Nézem, ahogy a gyertyafény mintákat rajzol az ablakokra, és visszatükröződik a helyiségben. Egy ceruzával feltűzött, keszekusza kontyot viselő pincérnő amolyan „de kedves pár!” pillantást vét rám. „Ha tudná...” mosollyal viszonzom. – Nagyszerű, hogy képesek vagyunk erre, nem igaz? – szólal meg végül Ben. – Mármint, hogy te meg én újra barátok legyünk. Ennyi év után. – Ez elképesztő. Épp ott folytatjuk, ahol abbahagytuk – szalad ki gondolkodás nélkül a számon. – Hát, nem pontosan ott – javít ki Ben összevont szemöldökkel.

– Nem, nem pontosan... A beszélgetés megreked. Ella elhallgat. Az új, kellemetlen csöndünket a The Pretenders Brass in pocket című számának rettenetes emós feldolgozása festi alá. Ben felhajtja a maradék sörét, és gondolom, egy huszárvágással témát vált majd. Ehelyett azonban a szemembe néz. – Miért feküdtél le velem? gy értem, akkor tudtam, miért, de talán kaphatnék némi megerősítést ennyi idő után. Ben őszinte, kaján arckifejezése láttán azonnal feloldódok. Látom, hogy éppen arra gondol, mennyire nem tudom, hogyan csomagoljam valami elfogadható külsőbe a csúf igazságot. Én azonban arra a számtalan dologra gondolok, amit nem fogok elmondani egy nős férfinak. – Akkor magyarázatot adtam rá. – Ezt magabiztos kijelentésnek szántam. A hangom viszont bánatosan cseng. Ben a fejét csóválja. – Rendben, nagyon régen történt. Elfogadom. Vissza akartál menni Rhyshez, és tudtad, hogy velem úgysem találkozol többé. Senkinek sem árt. Senkinek sem árt? Szórakozik velem. – Ez abszolút nem igaz. Én nagyon is... – A hangom csaknem elcsuklik – törődtem veled. Bent nem igazán hatja meg a kijelentésem. – Hm. Utólag úgy gondolom, Rhys felbukkanása a bálon mindannyiunk számára a lehető legjobb időzítés volt. – Ben! – Hosszú-hosszú ideje elfojtott érzések dagadnak bennem hatalmassá, akár a vonósok szólama egy szentimentális filmzenében, és próbálom őket megfékezni, – Nem erről volt szó. Rosszul láttad a dolgokat... – Hogyan is célozgathatnék arra a sok mindenre, amit nem mondhatok ki? Ó, nem. Használom végre azokat az átkozott szavakat? Úgy tűnik, igen. – ...Ez bonyolult. Ekkor meghallom Mindy szellemét: Poooofaaaa beeeeee!

– Végül is egészen jól láttam a dolgokat, tekintve, hogy Rhysszel maradtál, és a menyasszonya lettél. Telitalálat. Szólásra nyitom a szám, de nem jönnek a szavak. Hogy is hihettem azt, hogy megkönnyebbülés lesz, ha végül felteszi nekem ezt a kérdést? Tíz évet késett, és az egyikünk túlságosan is nős ahhoz, hogy bármi egyéb lehessen, mint büntetés. – Próbáltalak hívni. írtam neked. Nem kaptad meg a levelemet? – Hát, igen. Azért, hogy... – Hallom, hogy Ben megáll, visszacsévél és módosítja, amit mondani akart. – ... túlléphessek rajta, valahogy rövidre kellett zárnom. A leveledben nem igazán állt semmi olyasmi, amit ne tudtam volna. – Aggódtam, hogy esetleg Abi felnyitotta. Mesélted egyszer, hogy hajlamos az ilyesmire. Azt gondoltam, jobb, ha rövidre fogom. Csak annyit akartam kicsikarni, hogy visszahívj. Ben lesüti a szemét, az üvegét bámulja. – Sajnálom, ha kissé drasztikus voltam. Jobbat érdemeltél, például hogy újra jóban legyünk, vagy ilyesmi. Nem voltam éppen a helyemen abban az évben. Ami azért idegesítő, mert a szó szoros értelmében rengeteg jó helyen voltam. Túl késő könnyedséggel próbálkozni, és én nem tudom felvenni a lépést. – Sajnálom – teszem hozzá, de a szó nem írja le, amit érzek, Ben talán nem is sejti, mennyire nem. – Jaj, istenem, erre semmi szükség! – forgatja a sört a pohár alján. – Nem akartam, hogy ilyen siralmasan hangozzon. Visszanézve annyira cikis az egész... Megrezzen az arcom. – Alaposan összekaptál Rhysszel, biztosan teljesen össze voltál zavarodva, én meg egyetlen éjszaka alatt rád zúdítom az összes szorongásomat. Úgy értem, bármi volt is rá az okod, szexeltünk, úgyhogy nincs okom panaszkodni. Biztos vagyok

benne, hogy azon tanakodtál, vajon mi az ördög folyik itt. Elképesztő, mennyire bejöttél nekem: Egy huszonegy éves sok hűhója semmiért, nem igaz? Most pedig visszanézünk, és csak nevetünk rajta. Bár, ami azt illeti, remélem, hogy azért annyira nem nevetsz... Ez szíven döf, akár egy kardhal. – Ez nem volt semmiség. Most sem semmiség. Legalábbis számomra. Ben mosolyogva megvonja a vállát. – Azt hittem, Rhys elkapja a grabancomat a minap. Nem is hibáztattam volna. – Soha senkinek nem mondtam el, mi történt. – Túlságosan szégyellted? – ölti magára Ben a komikus arcát. – Azt akartam, hogy kettőnk között maradjon. – Én elmondtam valakinek. A szívem zakatolni kezd. Ó, istenem, kérlek, ne Olíviának! Kérlek! – Valami ausztrál srácnak, akivel egy este Sydney-ben találkoztam. Kénytelen volt órákon át hallgatni a dögunalmas fecsegésemet. Azt mondta, egy nap majd újra találkozom veled, száz kilós leszel, négy gyerek sikoltozik körülötted, és rájövök majd, hogy szerencsésen megúsztam a dolgot. Nem volt nagy híve az emancipációnak. – Igaza volt, leszámítva négy kölyköt és hat kilót – poénkodom ügyefogyottan. Úgy érzem, végképp összetörtem. – De hatalmasat tévedett. Jobb is, ha lezárjuk a múltat. Mit mondhatnék erre? Vicces, hogy akkor mondja, milyen jó, hogy újra látjuk egymást, amikor, emlékezetem szerint az első alkalommal, éppen nem akarok vele lenni. – Ben... A táskámban megszólal a telefonom. Némán átkozódni kezdek, amiért nem némítottam le. Előkotrom, és észreveszem, hogy Caroline az.

– Halló! Caro, te vagy az? Nagyon rossz a vonal – szólok bele. De rögtön azután, hogy kimondom, rájövök, hogy nem a vonal recseg, hanem Caroline sír.

58. Kopogtatok Caroline kongó bejárati ajtaján, és egyik lábamról a másikra állok. Csak annyit tudtam kiszedni belőle a telefonban, hogy senki nem halt meg. Ben megértő volt, amikor kirohantam a bárból, és hívtam egy taxit. Caroline ajtót nyit, és a „hogy vagy?” kérdés elhal a számon. Az arca a könnyel keveredő smink szürkéjétől maszatos, a pólója nyakkivágása körül pecsenyepiros a bőr, mintha idegesen vakargatta volna. Előrelépek, hogy megöleljem, de elhúzódik. – Kösz, hogy eljöttél – közli határozottan, és hangosan szipogva visszamegy a házba. Elbabrálok az ajtó becsukásával, majd utánamegyek, és figyelem, ahogy felveszi azt a pozíciót, amiben – feltételezésem szerint – a megérkezésem előtt is lehetett: teljes hosszában elnyúlik a papír zsebkendőkkel borított kanapén. Lehuppanok a szemközti fotelbe, és vetek egy pillantást a dohányzóasztalon álló csaknem üres borosüvegre és a félig teli pohárra mellette. – Hol van Graeme? – Graeme-nek viszonya van – közli Caroline, és a viszony szó furcsán elnyúlik, ahogy a szemébe gyűlő könnyek kitörnek. – Ó, te jó ég, Caro! – térdelek a kanapé mellé, és a karjára teszem a kezem, miközben ő zokog. Rémes így látni őt, aki az önuralmáról híres. Legalább annyira kizökkentő, mint rajtakapni a szüleinket, vagy meglátni a nagyinkat a fogsora nélkül. Nem jut eszembe semmi okosabb, mint: – Hogy jöttél rá? A hüvelykujjával letörli a könnyeket a szeme alól, és szipogva megszólal: – Itthon hagyta a mobilját ma reggel. Tudom, hogy nem szereti, ha nincs nála, ezért magammal vittem a munkahelyemre, gondoltam, majd bedobom neki ebédidőben. Amikor sorban úgy

a tizenötödik nem fogadott hívása érkezett egy bizonyos „John” nevű illetőtől, gondoltam, visszahívom, és megkérdezem, mit akar a pasas. Caroline szünetet tart, hogy megnyugtassa a hangját. A karját cirógatom, és remélem, hogy ez inkább vigasztaló, mint idegesítő. – Aztán kisétáltam az irodából, felhívtam Graeme-t, és megvártam, amíg ideér. – Csönd. – Gyakorlatilag kijelentette, hogy megsértettem a privát szféráját azzal, hogy elvettem a telefonját. Idióta, idióta rohadék. – Hol van most? – Nem tudom, nem is érdekel. Kétlem, hogy nála lenne, mert a nő férjes és gyerekei vannak. – Munkatársak? ~ Igen. Graeme azt mondta, az egész csak egy hülye tévedés volt, és megkönnyebbült, hogy rájöttem. Hogy lehet valaki ennyire pofátlan? Aztán felsorolta az összes klasszikust: „Nem akartuk, hogy így legyen”, „Részegek voltunk, távol az otthontól”, „Nem tudtam, hogyan vessek véget.” A siránkozását hallgatva bárki azt hihette volna, kést szorítottak a torkához, hogy lehúzza a nadrágját. A bevett dolog ilyenkor azt mondani, hogy soha nem gondoltam volna, hogy Graeme képes erre, de ez nem volna egészen helytálló. így megelégszem ennyivel: – Rettenetes, hogy ezt művelte veled. – Azt mondja, részben én is hibás vagyok, mert valójában a „munkámhoz mentem feleségül”, és soha nem vagyok ott, amikor éppen szüksége lenne rám. – Micsoda? – igyekszem nem kiabálni. – Ő ugyanilyen! Mindig olyan büszke volt rá, milyen sokra vitted. Egyszerűen nem lehet együtt valakivel, aki nem olyan, mint te. – Pedig nyilvánvalóan lehet, többször is, számtalan helyen Nagy-Britannia- és Európa-szerte. Nem csoda, hogy annyira

aggódott annak a roaming csomagnak a telepítése miatt. Roaming csomag, haha. Minél többet gondolkodom ezen a hárító kifogáson, annál erősebben csikorgatom a fogam. – Mióta tart? Caroline a pohárért nyúl, és egy húzásra felhajtja a tartalmát. – Néhány hónapja. Feltételezve, hogy Graeme az igazat mondja. Felajánlott valami bizonyítékot, de megvagyok anélkül is, hogy minden részletről tudomást szerezzek. Csóválom a fejemet. – És veled különben mi a helyzet? Kérsz valamit inni? – Caroline Összeszedi magát, és búsan a bor utolsó cseppjeire mered. – Van még a hűtőben. – Majd én hozom – állok fel, és leráncigálom magamról a kabátot. – Te csak maradj itt. – Holnap beteget jelentek, úgyhogy akár rosszul is lehetek – szól utánam. Kinyitom a hatalmas, kétajtós hűtőszekrényüket, és kiválasztok egyet a négy behűtött borosüveg közül. Caroline megfelelően érett ahhoz, hogy több alkoholt tartson a házban, mint amit valaha is meginna egy este, és ez nagyon jól jön vészhelyzet esetén. Kiveszek a szekrényből egy poharat, és a Chablis társaságában visszatérek a fotelbe. Talán a minőség ellensúlyozza majd a mennyiséget. – Mi lesz most? – kérdezem, amikor mindkettőnk egy teli poharat tart a kezében. – Graeme elköltözik? – Meghúzhatja magát a barátai kanapéján, aztán jöhet a vendégszoba és a rengeteg alázatos csúszás-mászás, ebben a sorrendben. Ezen megütközöm. – Úgy döntöttetek, hogy együtt maradtok? – Hát persze, a fenébe is! Nem vagyok hajlandó elveszíteni az otthonomat, és eldobni mindent, amink van valami szánalmas,

korán jött kapuzárási pánik miatt, amit háromcsillagos Best Western Szállodákban próbálnak orvosolni. – Értem. Meglep, hogy Caroline már most meg van győződve, arról, hogy a kapcsolatukat érdemes megmenteni. Én jelen pillanatban nem lennék biztos semmiben. – Mondta, hogy sajnálja? Megbánta? – A megbánását már ismerem – sóhajt fel komoran. – És mondta is. Könyörgött, hogy fogadjam vissza. – Caroline a kandalló párkányán álló esküvői fényképre néz. – Tudod, soha nem gondoltam volna, hogy pont én kerülök ilyen helyzetbe. Micsoda lapos közhely! – Hékás! Bármilyen is vagy, lapos biztosan nem. Caroline halványan elmosolyodik. Próbálok az alkalomhoz illő mély gondolatokat keresni, de semmi nem jut eszembe azon kívül, hogy mindig is tudtam, hogy Graeme-nek van egy cseppnyi szarházi jellege. Be kell vallanom, hogy ez a véleményem főként Graeme azon szokásán alapul, miszerint a kedélyes „nagy egyéniség” szerepében tetszelegve előszeretettel szívatja a felesége barátait. – Mit rontottam el, Rachel? Megvolt a magam élete, a karrierem, és sokat dolgoztam a házasságunkon, vagy legalábbis úgy gondoltam. De semmit nem jelentett. – Baromság! – Mély felháborodásomban az ölembe löttyintek egy kis bort. – Te semmit sem rontottál el! Mint mondtad, nem létezik olyan, hogy tökéletes, megcsalásbiztos házasság, és ezek közül egyik sem a te hibád. Ezért egyedül Graeme-nek kell vállalnia a felelősséget. – Hm. Nem lehet, hogy a harmadik fél a tünete annak, hogy valami elromlott, nem pedig az oka? – Ez nem azt jelenti, hogy az ok te vagy. Ha Graeme több figyelemre vágyott, nem így kellett volna elérnie. – Egyetértek.

Iszunk. A kettőnk közötti különbségeket élesebbnek látom, mint valaha. Caroline nézőpontjából, ha valamiért erőfeszítést teszünk, a végeredmény jobb lesz. Én a probléma gyökerét Graeme legbensőbb graeme-ségében látom. Amikor Caroline összejött Graeme-mel, szerintem ő maga sem látta csodálatos emberi lénynek, de megfelelő férfi volt számára. Valahogy úgy, mint egy üzletfél: a befektetéseiért cserébe ugyanazt várta. Nem arról van szó, hogy Caroline kapzsi lenne és csak a saját érdekeit nézné, mert ez nem igaz. Mindössze a talpától a feje búbjáig gyakorlatias. Képtelen lenne reménytelenül beleesni egy lerongyolódott költőcskébe. Gyárilag képtelen a reménytelenségre. – Nézz csak meg mindannyiunkat! Nem így kéne lennie, nem igaz? Nem úgy volt, hogy harmincéves korunkra mindnyájan sínre kerülünk? – kérdezi Caroline. Elmosolyodom. – Te talán igen. De nem hinném, hogy Mindynek és nekem valaha is volt esélyünk. – Tudod, bekapcsoltam a porszívót. Hogy a szomszédok ne hallják, ahogy a férjemmel üvöltözöm, amiért összeszűrte a levet valami marketingmenedzserrel. Nem akartam úgy nekimenni a következő bulinak a szomszédokkal, hogy tudom, már mindent kibeszéltek rólunk. Azt kiabáltam a porzsák nélküli vákuumporszívó bugásán keresztül: „Az egy lotyó, és te se vagy jobb nála!” Olyan öregnek érzem magam. – Nem vagy öreg. Caroline megdörzsöli a szemét, és lesimítja a haját. – Különben mit csináltál? Remélem, nem tettem tönkre az estédet. – Ittam egy sört Bennel – közlöm, és csak akkor gondolkodom el, vajon bölcs dolog volt-e bevallanom, amikor már kimondtam. – Bennel? – komorul el Caroline arca. – Kettesben?

– Olívia inkább moziba ment. – És miről beszélgettetek? – hajol előre Caroline, és a homlokát ráncolja. – Semmi különösről. Munkáról. Caroline nem reagál. – Tudod, a Simon-hepajról – teszem hozzá. – Pontosan arra hívtam fel a figyelmedet, hogy ezt ne tedd. – Caro, ő csak egy barát. – Egészen addig, amíg ő és Olivia egymás torkának nem esnek, neki kiül az a mókás, elmerengő kifejezés arra az „ó, de káprázatos” arcára, te pedig egy kicsit magányosnak érzed magad... – Ő soha nem tenne ilyet! Komolyan mondom. Nem fog megtörténni, és amúgy is alig találkozom vele. A mai este kivétel volt. – Adhatok neked egy jó tanácsot? Tudom, hogy jelen pillanatban párkapcsolati útmutatást elfogadni tőlem a világ legnagyobb iróniája. Bólintok, bár tudom, hogy semmi olyasmit nem fog mondani, amit hallani akarok. Caroline előrehajol, és újratölti a poharát. – Hozd helyre a dolgokat Rhysszel. Elmondtad az álláspontodat az esküvővel kapcsolatban, lehet, hogy erre szükség is volt. De ne öntsd ki a srácot a fürdővízzel! Ti ketten összetartoztok. Megrázom a fejem. – Tudom, miért mondod ezt, és köszönöm, de nem voltam boldog. – Boldogtalan voltál, vagy csak unatkoztál és Rhys már idegesített? Ez végül minden párkapcsolatban bekövetkezik, hidd el nekem. Amire feltehetően Caroline gondol, csak nem akarja kimondani: vagy Rhys, vagy semmi.

– Nem erről van szó. Hanem arról, amilyen hatással egymásra voltunk. Én felidegesítettem, ő pedig lelohasztott. Nem hinném, hogy pusztán a rossz szokásokra lehetne fogni. Olyan ez, mint a kémiában, amikor két anyagot összekeversz, és mindig ugyanaz a reakció játszódik le. – És nem sajnálod azt a tizenhárom évet? – Nem arról van szó, hogy nem sajnálom... Sodródtam, Mindig igyekeztem elkerülni, hogy feltegyem magamnak a kérdést, elég-e ez nekem, és az esküvővel eljött az a pillanat, amikor már nem tudtam tovább halogatni. – A „boldogan éltek, míg meg nem haltak” hazugság sok mindenért felelős – jelenti ki a távolba révedve Caroline. – Senkivel nem vagy boldog, amíg meg nem halsz. Azt a személyt választod, aki mellett a leginkább megéri kitartani, ennyi az egész. Mármint „belevesznek együtt a naplementébe”. Ahol minden mindig rózsaszín ragyogásban úszik. Én vagyok az egyetlen, aki felfigyel arra az átkozott kis problémára, hogy az egész naplemente lényege, hogy soha nem érhetjük el? Valójában a semmiben vagyunk. – Megengeded, hogy erre igennel feleljek? Caroline elmosolyodik. – Annyit hadd mondjak, ha lesz valaha egy lányom, ez egy tündérmesementes háztartás lesz. – Én sem azt várom, hogy boldog leszek, amíg meg nem halok. Csak azt, hogy boldogabb. – Ám minden csak azon múlik, hogy mit nevezünk boldogságnak. Szerintem a mi generációnk túl sok időt tölt azzal, hogy arról morfondírozzon, mije nincs, ahelyett, hogy annak örülnénk, amink van. Rájövök, nem ez a megfelelő pillanat, hogy összerúgjam a port Caroline-nal. Félrekapja a tekintetét. – Az egyetemen féltékeny voltam rád, Rach. Bizonyos értelemben még most is az vagyok.

Ennek hallatán majdnem kiköpöm a boromat. – Rám? Mi a fenének.., – Te olyan szellemes vagy. A férfiak viccesnek tartanak. Én nem vagyok az. Nem tehetek róla, egyszerűen ilyen vagyok. És ez az, amiért egy buliban végül te a sarokban szórakoztatod Bent, én pedig az illetékekről fecsegek a feleségével. Az egyik részem úgy gondolja, ez az, amit Graeme keres. Nem a szex. Egy jó nevetés. – Caro, te – a hangom érdessé válik – abszolút vicces vagy. Most spéciel nem, mert most egy félig becsípett, nyavalygó katyvasz vagy. De általában. – Kösz – mondja a halovány kuncogásunkon át. Majd: – Elgondolkodsz majd azon, amit Rhysszel kapcsolatban mondtam? Bólintok. – Nem hiszem, hogy a dolgok belülről olyan egyszerűek lennének, mint amilyennek kívülről látszanak. – Tudom. De Rhys szeret téged. Tényleg szeret téged, és szeretné, ha közös jövőtök lenne. Tudom, hogy úgy gondolja, te vagy neki az igazi, és mindent megtenne érted. Ott, ahol én ülök, ez nem történik meg túl gyakran. Legfeljebb egyszer az életben, tudom. Én már megkaptam a nekem járó adagot. Rajtam a sor, hogy az üvegért nyúljak.

59. Három héttel azután, hogy hazaérkeztem az egyetemről, Rhys bejelentés nélkül megjelent a szüleim házában. Még mindig kartondobozok között kúsztam-másztam, amelyek tömve voltak összetekert poszterekkel, irattartó papucsokkal és a legkülönbözőbb apróságokkal. Közben igyekeztem úrrá lenni az enyhe depresszión, ami rám tört, és próbáltam feldolgozni a diplomám kézhezvételét és a hátralévő életem kezdetét. Az apám engedte be, az emeleten is hallottam a hangjukat; Rhys egy „minden tiszteletet próbára tevő” hosszúságú eszmecserében vehetett részt a földszinti fürdőszoba újracsempézésének rejtelmeiről. Mindig annyira igyekezett a szüleimnél, gondoltam megkésett hálával. – Helló! – szólalt meg végül, amikor megjelent a kipakolásom teremtette káoszban. – Hogy vagy? – Kösz, jól. – Meglepődtem és örültem, hogy látom. Azt hittem, a bál éjszakáján, sértettség nélkül, mindent tisztáztunk. Leültettem a fényben úszó táncparkett szélére, és megmagyaráztam neki, hogy bár nagyra értékelem, hogy végül eljött, ez alapjában véve nem változtat semmin. Azt a részt kihagytam, hogy szerelmes vagyok valaki másba, és megcsaltam őt, mert ezt indokolatlan kegyetlenségnek értékeltem. Az illetlen sietségről nem is szólva. Egész jól fogadta, bár szelíden rámutatott, hogy útban a Palace felé ivott egy sört, és szeretne inni még egyet, így már nem ülhet kocsiba, szóval nem bánnáme, ha meghúzná magát a padlómon. Volt egy olyan érzésem, hogy most mindennél fontosabb lenne megtalálnom Bent, de nem vettem tudomást a nyomasztó késztetésről, hogy azonnal megszakítsam ezt a beszélgetést, és utánarohanjak, hogy normális körülmények között tisztázhassuk a helyzetünket. Holnap is lesz nap. Így igent mondtam Rhysnek.

– És te hogy vagy? – kérdeztem, miközben Rhys szándékosan nem mozdult el az ajtóból. – Egész jól. – Kérsz egy csésze teát? Ha egyszer sikerül befejeznem ezt a polcot. – Félig már visszarakodtam a könyveket. – Bár az anyukám talán úgyis mindjárt betoppan eggyel. Rhys belépett a szobámba, és halk kattanással becsukta maga mögött az ajtót, – Gondolkodtam egy-két dologról, amit mondtál. Arról, hogy természetesnek veszem, hogy vagy. Azt hiszem, ez igaz. Bólintok, nem tudom biztosan, mit is válaszoljak erre. – Mik a terveid? – kérdezte Rhys, és talált egy dobozt, amelyik eléggé meg volt tömve ahhoz, hogy rá lehessen ülni. – Elvégzem ezt az újságíróképzést, azután visszaköltözöm Manchesterbe. Szerzek ott valami melót az egyik újságnál. – Tényleg? – Úgy néz ki, néhány barátom ott marad. – Ha szeretnél kettőnknek adni még egy esélyt, én veled megyek, – És mi lesz a zenekarral? Rhys a szőnyeget rugdosta. – Ed azt mondja, Londonba költözik. De ha nem is teSZÍ, akkor is kiszáll. Nem mintha nem tudnék hazaugrani a próbákra. – Megtennéd ezt értem? Nem is tudtam, hogy egyáltalán kedveled Manchestert. – Á, már megszoktam. Szóval mit szólsz? Tiszta lap. Egyenlő felek. Közös lakás szigorúan akkor, ha tetszik neked az ötlet. És a kiváló sajtos makarónim egy-egy vacsorára, ha nagyon jó kislány vagy. Rhys elvigyorodott. Tagadhatatlanul vonzó volt, szurokfekete hajával, fekete Levi’s dzsekijében és a beleegyezésem iránti újonnan felfedezett buzgóságával. Itt állt előttem a felnőttéveim

első trófeája, a virágmintás, baldachinos lányszobám romhalmazában. Fontolóra vettem. Gondoltam arra a bizonyos másik személyre is, aki, mint arra előző nap rádöbbentem, búcsú nélkül elhagyta az országot. A végzős bál előtti éjszaka álomnak tűnt csupán, olyasvalaminek, amiről azt kérdezzük: „Tényleg megtörtént?’' Talán valóban csak annyi volt, amit Ben is mondott: pillanatnyi elmebaj, amire a politikusok szoktak hivatkozni, hatalmas érzelmek és elrugaszkodott remények, amelyeknek semmi közük a valósághoz. Talán Ben rájött, hogy az irántam érzett szenvedélye valójában csak a változástól való félelem, amikor az ember belekapaszkodik a hozzá legközelebb álló emberbe, hogy biztonságra leljen. Ez a belekapaszkodás elég kézzelfoghatóra sikerült. És Ben a lehető legnyilvánvalóbban nem ült ott, hogy felajánlja, az enyémhez igazítja az életét. Az ő élete a világ másik felén folytatódott, határozottan nélkülem. Ezzel szembe kellett néznem. Bármit is érzett, bármit is mondtunk, a tények csak annyit mutattak, hogy jó időre elment. Az anyukám felkiáltott a lépcső aljáról, hogy feltette a teavizet, azzal az eltökélt szándékkal, hogy elvegye a kedvünket bármiféle illetlen tevékenységtől. Nyilvánvaló volt, hogy nehéz lesz odahaza lakni, amíg nem találok valami lakást, és magányos, ha találok. A mérleg két serpenyőjére egy kényelmesen kikövezett út és egy jóval göröngyösebb alternatíva került. Elnyomtam magamban az érzést, ami elárulta, melyiket is kellene választanom. Igent mondtam.

60. Rhys úgy intézte, hogy a Ruby Lounge-ban találkozzunk, egy szórakozóhelyen az északi negyedben, ahol a zenekara is fellép a helyi együtteseket bemutató program részeként. Megihatunk valamit, magyarázta, amíg a többieket várja a hangpróbára. Úgy is tűnhetett volna, mintha csak egy mellékes szál lennék a programban, de értékeltem Rhys gesztusát. Mindketten szeretnénk találkozni a másikkal, amennyiben a találkozásnak nem egy utolsó utáni ital lesz a végkifejlete, ami igencsak kockázatos eredménnyel fenyegethet: szeretkezés vagy veszekedés, Rhy odakint vár rám, hátravetett fejjel, az egyik cipősarkát pedig a falhoz támasztja. Egy pillanatig nem ismerek rá a haja miatt: lenövesztette a sötét festéket, így visszanyerte természetes barna színét. Csak a gyerekkori fényképeken láttam ezt az árnyalatot. Utálja, mert van egy kis rozsdás csillogása, amit ő vörösnek ítél. Egy hónapnyi randizásba telt, mire rájöttem, hogy a byronos fürtjei egy tubusnak köszönhetők. („Nincs egyetlen menő, vörös hajú rocksztár sem”, mondogatta, amikor győzködtem, hogy ne fesse feketére a haját. „Mick Hucknall?, kérdeztem. „Mondom rock és menő”, válaszolta.) A Ruby Lounge fapadlós, alacsony mennyezetű alagsori helyiség, ami remekül néz ki, amikor esténként lilás fény borítja, az embernek elönti a fülét a zene, és a levegő megtelik alkoholgőzzel. Ám nappali fényben meglehetősen rút és semmitmondó, mintha egy Folies Bergére táncosnőt meglátnánk hajhálóban és pakolással az arcán. A színpadrészen dobfelszerelés, gitárok, tekergő kábelek és egy mikrofonállvány hever. Elképzelem, hogy itt maradok megnézni őket. Ha meglátom Rhyst lehajtott fejjel és a gitárhevederrel a vállán, valószínűleg

visszarepülök a kamaszkori énemhez, amikor rajongva figyeltem őt a tömegben, és elöntött a már-már istenítő büszkeség. Talán minden akkor fordult rosszra, amikor megtiltotta, hogy eljárjak a fellépéseire. – Kérsz valamit? – kérdezi Rhys, és eltűnik a bárpult mögött. – Ülj csak le, ahova szeretnél. – Egy kólát, köszi – válaszolom, miközben elővesz két poharat, és kitölti az italt. Leveszem a vállamról a táskát, keresek egy asztalt, és hirtelen elönt az a furcsa érzés, hogy idegenként viselkedem valakivel, akit annyira jól ismerek. Rhys elővesz egy bárszéket, és leül. Eszreveszem, hogy borostás, és leadott néhány kilót. Jól néz ki. Nagyon jól. Nem vagyok büszke az érzésre, hogy bár örülök neki, hogy ilyen jól képes átvészelni ezt az egészet, az egomon azért nyomot hagy a dolog. Egy dolog azt mondani valakinek, hogy jobb lesz neki nélküled, és egy másik szembesülni ennek élő és viruló bizonyítékával. – Remekül festesz – jegyzem meg. – Kösz – válaszolja hűvösen. – A frizurád igazán illik így hozzád. – Ja, igen. Többé nem kell úgy tennem, mintha a hajfesték a tiéd lenne, nem igaz? Ez maga után vonná a kérdést, hogy mégis ki nyúlkál a fürdőszobaszekrényében. Csak annyit válaszolok: – Nekem tetszik. Rhys a ház értékbecslésével indít, és mindketten az elintéznivalókról folytatott unalmas beszélgetésbe menekülünk. Van egy határozott érzésem, hogy azért vagyunk ma itt, mert Rhysnek valami mondanivalója van számomra, amivel egyelőre még nem tud előhozakodni. – Különben mi történt aznap? Amikor hívtalak? – érdeklődik. – Ó... – Még mindig nem akarok róla beszélni. – Úgy érzem, mintha egy Mindenki utálja Rachelt című show-ban szerepelnék.

Ugye nem szereztél isteni mindenhatóságot, amióta szakítottunk? – Ha szereztem volna, a sheffieldi „Pengék” nyernék a hazai bajnokságot, és az a két, rúzsos szájú leszbi az utcánkból áthívna egy fondüre. Felnevetek. – Még megtörténhet. – Á! A hátsó négyesre építő védekezés nem válik be ebben a szezonban. Mindketten felnevetünk. A kapcsolatunk romhalmazában meglátom a dolgokat, amelyeket valamikor szerettünk egymásban, az alapokat, amelyre a kettőnk rendszere épült. Ám ez már olyan régen volt, hogy nem is történészeknek, hanem archeológusoknak kellene vizsgálni. Rhys félrenéz, a keze átfogja az asztalra támasztott könyökét. Egy kicsit visszavesz a barátságosságból. – Gondolkodtam rólunk, és szeretnék valamit bevallani – jelenti ki. – Igen? – Amikor a dolgok megromlottak kettőnk között... Nem az esküvőről beszélek, bár nem hiszem, hogy a szervezés körüli cirkusz sokat segített. – Amikor tiltakozásra nyitom a számat, „még nem fejeztem be” képet vág. – Ez már előtte történt. Jóval előtte. Amikor végeztél az egyetemen. És egy kicsit velem is. Az izmaim megfeszülnek. Azon morfondírozom, vajon hova akar kilyukadni. Ezzel együtt ellenállok a késztetésnek, hogy rámutassak: tehát beismeri, a dolgok nem mentek jól, ami határozott váltást jelent az álláspontját illetően. – Azt hiszem, tudom, miért volt – folytatja Rhys. Próbálok higgadtnak tűnni. – Nem tudom, tudtad-e vagy sem, de... egy ideig találkozgattam valakivel. Aztaaa! Derült égből villámcsapás.

– Micsoda?! Kivel? – Marie-val. A The Shipből. – Az a nagydarab, szutykos punkrajongótok, aki mindig mindenkivel flörtölt? A bárpultos? – Ki volt éhezve. Nem reagálok a rosszul időzített tréfára. – Mikor? – Az utolsó néhány hónapban, mielőtt hazajöttél az egyetemről. És egy kicsit még azután is. De addigra teljesen vége lett, mire Manchesterbe költöztünk. – Miért? – De talán felsorolhatnám az összes kérdőszót: ki, mikor, hol, mi a fészkes fenének? – Rám mozdult. Gondoltam, miután lediplomázol, komolyabbra fordulnak a dolgok kettőnk között. Nem találkoztunk túl sokat, és úgy érezhettem, ez az utolsó esélyem a dorbézolásra. Ami elég szarul hangzik, de ez van. Hagyok egy kis időt, hogy felfogjam. – Szeretted őt? Rhys felhorkant. – Nem. És ezt nem csak úgy mondom. A lehető legkevésbé sem. – Megfordult valaha a fejedben, hogy otthagyj engem miatta? – Soha. – Miért? – Nem jelentett nekem semmit. Nekünk pedig közös volt a jövőnk. Legalábbis én mindig így gondoltam. – Ezért nem szeretted, ha elmegyek a koncertekre? Rontottam volna az esélyeidet a csajoknál? – Nem, tényleg kizökkentettél. Az egyik oka, amiért soha nem beszéltem neked Marie-ról, mert tudtam, hogy elkezdenél mindenre gyanakodni. Most már nincs miért hazudnom, nem igaz? Nem volt más.

És itt vagyok én, aki gőgösen úgy gondolta, hogy jobban ismeri a szörnyet, mint Caroline. – Miért mondod el most ezt nekem? – Mert már ideje volt, ennyi az egész. Úgy gondoltam, tudnod kell róla. Sajnálom, hogy nem vallottam be korábban, de tudod... – Nem, nem tudom. Szakítottunk, és úgy gondolod, most van itt az ideje, hogy ezt rám zúdítsd? – Azt hittem, talán kiakadsz és elhagysz engem. Na, ez utóbbiról magadtól is gondoskodtál. – Jézusom! Ha az egész csak rólad és a rád vonatkozó következményekről szól, akkor ne habozz, öntsd ki a lelked! Ennyit az udvariaskodásról. Legszívesebben hozzávágnám az egyik széket. Rhys hetvenöt százalékban sértettnek, huszonötben pedig elégedettnek tűnik. Mintha csak bizonyítékot akart volna, hogy még érdekel engem. Ettől még dühösebb leszek. Újrafuttatom az eseményeket a fejemben. – A végzős bálom éjszakáján is vele találkoztál volna? Nem fellépés volt, igaz? Rhys feszengeni kezd. – Már nem emlékszem. – Igen, vele találkoztál volna. – Oké, talán. – Belekortyol a kólájába. – Ez nem volt szép húzás. De végül rájöttem. – Sajnálom, talán hálásnak kéne lennem, amiért visszajöttél hozzám? – Soha nem hagytalak el! – Nem, éppen ezért hívják megcsalásnak, Rhys! Lökted nekem a süket dumát arról, hogy menjek haza hozzád, és közben mindvégig egy másik nő mellett voltál. Ez olyan... aljas és szemét. És olcsó is. Beletúr a hajába, és bólint, a poharára meredve. Elemzem az érzéseimet. Ki vagyok borulva. Nagyon is. Vajon ennek a kiborulásnak oka a puszta tény, hogy Rhys megcsalt, vagy sokkal

inkább az, hogy felnagyítja a tévedésemet, amit aznap éjjel elkövettem. Még nem tudom. – És minden barátod tudott róla? David... és Ed? – Ja, biztos sejtettek valamit. – Jót nevethettek rajtam. Még a szokásosnál is jobbat. – Nem! Azt mondták, tiszta idióta vagyok... Volt egy olyan kósza gondolatom, hogy esetleg találkoztál valakivel az egyetemen. Önmagámnak akartam bizonyítani, Marie ott volt, én pedig megtehettem. – Biztos jövő kontra általam okozott kisebbrendűségi komplexus? – Igen, ilyesmi. Te jobban bánsz a szavakkal, mint én. – És mihez kéne kezdenem ezzel az információval azon kívül, hogy kiakadok, és szálanként akarom kitépni azt a vörös hajadat? – El akartam mondani az igazságot. Tiszta lapot nyitni. Mindig azt hittem, hogy sejtesz valamit, vagy valaki esetleg elárult egyet s mást – folytatja Rhys. – Jól egymásnak estünk a buliddal kapcsolatban. Aztán az egyetem után valahogy megváltoztál. Visszahúzódóbb lettél. Jobban ragaszkodtál a szabályokhoz. És szerintem minden akkor változott meg kettőnk között. Soha nem volt már olyan, mint azelőtt. – Valóban? – Valóban. Vissza akartál költözni Manchesterbe, hogy elszakadhass a sheffieldi közegtől. – Azt hiszed, olyan muja vagyok, hogy nem tettem volna szóvá, ha gyanakszom? – Őszintén szólva, Rachel, az esetek felében azt se tudom, mi jár az eszedben. Itt van például az esküvői DJ-s dolog, amiből az lett, hogy szakítani akartál velem. – Soha nem gyanakodtam. – Visszatekintve, az egyetlen emlékem Marie-ról, hogy lassan szolgált ki a pultnál, de ez nem különböztetett meg a többi vendégtől.

– Tényleg nem azért mondtam el, hogy bántsalak, Rach! Nem is gondoltam, hogy rosszulesik majd ennyi idő után, és mindazok után, -ami történt. Csak teljesen őszinte szerettem volna lenni, hogy feltartott kézzel azt mondhassam, hülye voltam. Nyílt lapokkal akarok játszani. Tudom, hogy szerinted erre képtelen vagyok, és csak annyit mondhatok, hogy sokkal többet is tehettem volna kettőnkért. És te sokkal jobb ember vagy nálam. Jelen pillanatban a lelkiismeretemmel birkózom. Rhys talán hűtlen volt, de annyira nem is különbözünk egymástól, mint szeretném. Vajon javít vagy ront a dolgokon, ha ő rosszabbnak érzi magát a másik félnél? Egyetlen dolog azonban biztos: én sem hagyhatom tovább boldog tudatlanságában. – Lefeküdtem Bennel az egyetem végén – jelentem be. Rhys arca elvörösödik a vagány borosta alatt. – Bennel? – Az angol szakról. Tudod, a minap összefutottunk vele. – Mi? Azzal a fazonnal, akivel a városban találkoztunk? – Igen. – Mikor? – Amikor szakítottunk. A végzős bál előtti éjszaka. Látom, hogy Rhys oszt és szoroz, majd arra a gyors eredményre jut, hogy mégsem boríthatja rám az asztalt, mert egy hűtlen cafka vagyok. – Ben. – fröcsögi, mintha képzeletben idézőjelek közé tenné a szót, mintha Ben hazudott volna a nevéről. – Az a képmutató szarházi. Puhapöcsű majom. A négyzet alakú söralátétet babrálja, minden oldalát az asztalhoz koppintja, miközben forgatja. – Egyszer? Bólintok. – Ez nem rád vall. – Tudom. – Kellemetlen érzés Rhys hitetlenkedő tekintetében látni magam. – Nem is tudom, mi ütött belém.

– Szeretnéd, hogy felrajzoljak egy diagramot? Összehúzom magam. – Nem lehetett túl jó menet, ha egyenesen visszajöttél hozzám – világít rá Rhys. – Talán bizonyítani akartál valamit? – Nem egészen. – Akkor miért? Ismerlek, nem vagy az az egyéjszakás kalandokért rajongó típus. – Ez mivel rosszabb, mint ami hónapokig tart? – Én azért tettem, mert tálcán kínálták. Neked biztosan jó okod volt rá. – Szerettem őt. – Ezért koptattál le engem? Mármint először. Nemet intek. Könnyed nevetéssel próbálkozik, de kissé kényszeredettre sikerült. – Tényleg nem? Pedig elég sok a véletlen egybeesés. Viszlát, Rhys, helló, Ben, viszlát, bugyogó! – Nem. – Én itt azon tipródom, hogy talán az én félrelépésem okozta a problémáinkat, és közben a tiéd. – Én egyáltalán nem léptem félre. Szakítottunk. – Ugyan már! Egy másodpercig sem akarom azt állítani, hogy helyesen cselekedtem, de mindketten a harmincas éveinket tapossuk, úgyhogy minek tettetjük magunkat? Lefeküdtél valakivel órákkal a szakításunk után, és nyilván nem teljes kétségbeesésedben. Bizonyára már akkor megfordult a fejedben, amikor velem jártál. Rhys a lényegre tapint. – Újra felvetted vele a kapcsolatot? – kérdezi gondterhelten. Amikor úgy döntöttem, hogy bevallom a történteket, nem gondoltam bele, mi lesz a következő lépés. – Valahogy úgy. Véletlenül összefutottunk, ennyi az egész. – Nem szoktatok találkozgatni? – Nem. Nős.

Súlyos csönd. – Te mégis megpróbálsz újra belebújni a Dior alsónadrágjába, nem igaz? Szégyenemben libabőrös leszek. – Természetesen nem. Azt hittem, nem emlékszel Benre. – Valahogy kitisztult az emlékezetem, amióta kiderült, hogy rátette a kezét a csajomra. Alattomos déli seggfej. Feltűnik, hogy a „csajom” elől elmaradt az „ex”. Talán Rhysnek is feltűnt. – Na jó – rendezi végül a gondolatait. – Oké. Lehet, hogy körülbelül annyira örülök a kettőtökről kiderült információnak, mint egy agyvérzésnek, de nem azért hívtalak el ide, hogy egymásnak essünk. – Hát, akkor miért hívtál ide? – Hogy még egyszer utoljára megkérjelek, hagyjuk ezt abba, és maradj velem. Ha menő lennék, most Al Green Let’s stay together”je szólna, de nem vagyok, és fogalmam sincs, hogy kell bekapcsolni a DJ-pultban a lejátszót. Ha komolyan belegondoltam volna, rájöttem volna, hogy erre megy ki az egész. Rhys nem javasolná, hogy találkozzunk csak azért, hogy bármelyikünk is jobban érezze magát. Nem azért, mert számító, hanem mert nem a gesztusok embere. Azt kapod, amit látsz. Kivéve, amikor nem látod egy ideig, és megszerzi magának egy hidrogénezett hajú, horgolt fekete rongyokban és vérvörös Martens bakancsban járó maca. Vissza akarok menni hozzá? Újra fel kell tennem magamnak a kérdést. – Szeretlek – teszi hozzá Rhys, és nyilvánvalóan komoly erőfeszítéseket kellett tennie, mert nem a vallomások embere. Eszembe jut, mit mondott Caroline, hogy talán csak azért játszom ezt a szakítósdit, mert unatkozom. A gondolatra belém hasít a fájdalom, akár a világ legrosszabb gyomorégése karácsony másnapján.

Arra gondolok, milyen elveszettnek éreztem magam a Simonnal eltöltött este után. És Caroline sivár helyzetére. Arra, hogy Ivor és Mindy olyanokkal állnak össze, akiket egyáltalán nem tisztelnek. Talán a legtöbb ember a mi kapcsolatunkat úgy ítélné meg, ez a legjobb, amit kaphatunk. Nem vagyunk mindannyian olyan szerencsések, hogy a valódi lelki társunkkal lehessünk együtt, mondta Ben. Az is eszembe jut, hogy szerepet cseréltünk. – Én is szeretlek – jelentem ki, és így is érzem. Mindig is szeretni fogom. Ha nem így lenne, sokkal egyszerűbb lett volna elhagynom. Lehet, hogy néha beáll köztünk a mosolyszünet, de Rhys legalább nem változik. Megbízhat tó. És ahogy Caroline mondta, szeret engem, és ez nem is fog megváltozni. Rhys bólint. – Utazzunk el valahová! Hajlandó vagyok akár a tengerparton is ücsörögni, és hagyni, hogy a homok eltömje a segglyukamat, ha úgy szeretnéd. Aztán elővehetjük ezt az esküvő-kérdést is. Talán valami kisebben kéne gondolkodnunk. Mindig úgy gondoltam, hogy ez a fogadás túl nagyszabású lenne. – Vissza szeretnéd csinálni az esküvőt? – Igen, persze. Miért ne? – Ez több, mint amit a jelen pillanatban megígérhetek. Rhys sziszegve préseli ki a fogai közt a levegőt, mintha defektet kapott volna. – Benne vagy, vagy sem? Nem fogom az időmet pazarolni. Eszembe jut, ahogy Rhys egy évtizeddel ezelőtt ott ücsörgött egy kartondobozon, tett nekem egy ajánlatot, és nekem nem volt elég komoly érvem ahhoz, hogy visszautasítsam. Éppen azon vagyok, hogy újra elkövessem ugyanazt a hibát, ugyanazokból a gyáva okokból. Rájövök, nem számít, hogy még mindig érdekel Rhys, hogy jelenleg nincs kilátásban senki más, és az sem, hogy mit gondol Caroline. Ez nem afféle számokból álló kimutatás,

vagy a legkevésbé rossz választás kérdése. Rhys ennél jobbat érdemel. És én is. Újra képes vagyok beszélni. – Rhys, nem jöhetünk össze újra. – Azt mondtad, szeretsz. – Így is van. Ám ez nem változtat a tényen, hogy jobb nekünk külön. Ezt te is tudod. Évek óta nem beszélgettünk úgy, mint ma este. Egy ideig biztosan erőlködnénk, de előbb vagy utóbb minden menne újra a jó öreg kerékvágásban. .Szeretjük egymást, de nem a legjobbat hozzuk ki a másikból. – Képes vagy eldobni mindent, tizenhárom évet, a semmiért? Ennyi mindent elpazaroltunk? – Az, hogy nem házasodunk össze és nem maradunk együtt, még nem jelenti azt, hogy a kapcsolatunk időpocsékolás volt. – De igen. Pontosan azt jelenti, Rachel. Hiába tett erőfeszítés, elpazarolt idő. És ez a Ben? Szeretted őt? Elbizonytalanodom. – Gondolom, igen. Legalábbis ez magyarázatot adna arra, miért vágott olyan képet a minap, mint akinek belecsíptek a fenekébe. Rhys az asztalt bámulja, a két szemöldöke közti finom rovátkák 11-est formázó árkokká mélyednek, ahogy a homlokát ráncolja. Azon tűnődöm, vajon milyen feleséget talál magának, fiai vagy lányai lesznek-e, és hogy fog kinézni öregen. Annyi mindent fel kell adnunk. És senki nem látja úgy, hogy helyesen cselekszem. Rám tör a világegyetem magánya, kilépek az űrbe, és elvágom az anyahajóhoz rögzítő kötelet, miközben nézem, ahogy az oxigéntartalékom fokozatosan apad. – Nem értelek – mondja Rhys, és legnagyobb meglepetésemre nem dühös. – Nem értem. Nem értem, mi változott meg. – Én. Nem tudom, miért. Sajnálom. Újabb csönd.

Rhys hátradől, előkotorja a farmerzsebéből az eljegyzési gyűrűmet, és leteszi elém az asztalra. – Jaj, ne! – Tedd csak el! Nincs rá szükségem. – Rhys áthajol az asztal fölött, és arcon csókol. – Sok szerencsét, Rachel! Észreveszi, hogy könnyek gyűlnek a szemembe, és feláll, hogy finoman jelezze, a beszélgetésünknek ezennel vége. A színpadrészhez kullog, én pedig összeszedem magam, és elindulok a kijárathoz. Mielőtt kilépnék, még hátrafordulok. Rhys a mikrofonállvánnyal babrál, beállítja a magasságot, és azt motyogja a mikrofonba: Egy-kettő, egy-kettő. Kinyitom az ajtót. Rhys erősített hangja felzúg a hátam mögött: – Vágd zaciba, így talán összekaparhatsz még néhány hónapnyira a Pinaszállóba.

61. Megfeledkeztem a gyerekkori barátnőm, Samantha esküvőjéről, és valószínűleg már előbb eszembe juthatott volna, ha nem a szüleim címére küldik a meghívót. Az anyám nem igyekezett túlzottan, hogy emlékeztessen, ami egyáltalán nem vall rá. Amikor felhív, hogy megbeszéljük, szombat délben felvesznek, szembesülnöm kell a ténnyel, hogy sem fizikai, sem lelki értelemben nem vagyok felkészülve másvalaki esküvőjének végignézésére. Végig kell szenvednem egy tizenkét órás emlékeztetőt arról, hogy az enyémnek már híre-hamva sincs, a szüleim társaságában, akik ugyanezt gondolják. Ez különös kegyetlenségnek tűnik, – Találkoztál Rhysszel? – kérdezi anya, a visszapillantó tükörben pislog rám, miközben egy újabb adag sminkkel vakolja be az arcát. Buja sövények övezte utakon száguldunk, a zsíros bukszájű focisták földje felé. – Igen. Egyik este ittunk valamit. – Úgy hangzik, mintha az érzelmek erejétől elcsuklana a hangom, pedig valójában pusztán arról van szó, hogy kiszorítja belőlem a szuszt is az a tintakék, negyvenes éveket idéző ruha és a hozzá illő boleró, amire Mindy rábeszélt az üzletben. („Ezen az esküvőn szingliként veszel részt – most más szabályok érvényesek: poci be, ruci fel!”) A derékrész úgy szorít, hogy jelenleg nem jut vér a lábamba, ami tiszta haszon, mert így legalább nem érzem, milyen magas a cipőm sarka. Szünet következik, mialatt anya a szavak között válogat, és kiszanálja azokat a kifejezéseket, amelyek azonnali vitához vezethetnek. Ám nem tud annyit szanálni, amennyi nekem elég lenne. – És hogy nézett ki? – Igazság szerint jól. Igazán jól. Éppen felléptek.

– Talán megpróbál jó képet vágni hozzá. A fogamat csikorgatom, és csak annyit válaszolok: – Apa, bekapcsolnád a rádiót? Azt hiszem, az egyik ügyemről beszélnek a... – Zenecsatornán? – Akkor próbáld meg a BBC-t. Sam és Tom esküvői szertartására egy falusi templomban kerül sor Cheshire-ben, nem messze onnan, ahol kemény munkával elért jómódban élik életüket, a fogadást pedig a szomszédos mezőn tartják, egy nagy sátorban. NagyBritanniában az év bármely szakában meglehetősen nagyratörő vállalkozásnak tűnik szabadtéri esküvőt szervezni, de nekik ezúttal szerencséjük van: a kora nyár enyhe és illatos. Örülök annak az aprócska kegyelemnek, hogy az egész nagyon különbözik az én városi, „már soha nem lesz” esküvőmtől. Amikor leparkolunk, arra a felfedezésre jutok, hogy ebben a ruhában kikászálódni egy Toyota Yaris hátsó üléséről olyan kihívást jelent, hogy a jelenetnek szerepelnie kéne valamelyik humoros szórakoztató műsor egyik epizódjában. – Harmincegy- éves! – csóválja a fejét az apám, miközben vergődök, mint egy hanyatt esett méhecske, és a lábaim képzeletbeli biciklin pedáloznak. Felém nyújtja a kezét és felsegít. Egymásra mosolygunk. Hirtelen és váratlanul sokkal jobban érzem magam. Az anyám még mindig kiábrándult, de az apám már túljutott rajta, és egy nap majd anya is túl fog. Ki tudja, talán találkozhatok valaki mással is, akit kedvelnek, és hozzámegyek majd feleségül. Be kell vallanom, hogy erre azért elég kevés az esély. Elindulok a kavicsos ösvényen a templom bejárata felé, apára támaszkodva, hogy megőrizzem az egyensúlyomat. A templom képeslapba illően bájos, patinás, mézszínű téglákkal és palaszürke toronnyal; a vendégeket fogadó, atlétikus szertartásmesterek szánalmas csoportja odakint várakozik, és

minden együttérzésemet kiváltják azzal a puszta ténnyel, hogy frakkban, mellényben, pezsgőszínű selyemsálban, csíkos nadrágban és szürke cilinderben kell pompázniuk. – Édes istenem! – motyogja apa. – Kiköpött Fred Astaire-ek. – Elbűvölően néznek ki – teszi hozzá anya. – Szerencsétlenek! Anya felragyog, amikor megpillantja az ismerősöket, és boldog csacsogásba kezd. Távolabb állok meg, de még így is elég közel vagyok ahhoz, hogy időnként meghalljam a nevemet, amit kétségbeesett pusmogás és sietős magyarázkodás követ, hogy nem, nem én leszek a „következő”. – Egyszer csak vége lesz, ugye, apa? – kérdezem. – Igen, persze. – Szünet. – Amikor majd kimondják, hogy megrögzött vénlány lettél. Ugyanúgy, ahogy az unokatestvéred, Alan, megrögzött agglegény. – Kérem, álljanak fel a menyasszony köszöntésére! Felszisszenek, és igyekszem figyelmen kívül hagyni a hátam mögött álló szüleim szánakozó gondolatait. Veszteség és vágyakozás viaskodik bennem, de amikor megpillantom Samanthát talpig csipkében, tudom, ha ez én volnék, féligmeddig színjáték lenne részemről. Sőt, nem csak félig. Miközben a himnuszt dünnyögöm, azon morfondírozom, vajon nem kerülök-e lassacskán abba a helyzetbe, hogy ideje lenne szakemberhez fordulnom. Egy jóvágású férfi, aki néhány sorral előttem áll, oldalra pillant, és ahogy a vonásaira pillantok, felkapom a fejem: Ben? Na, ne! Ezt inkább az esküvői izgalmak számlájára írom. Az eskütétel idejére leülünk. Megpróbálok átlátni a feltupírozott kontyok és cukorkaszínű haj díszek erdején, hogy jobban szemügyre vehessem ezt a jóképű pasast, miközben arra gondolok, szánalmasan rögeszmés lettem. Ám hátulról továbbra is megtévesztő a hasonlóság. Különösen annak fényében, hogy a

Ben-hasonmás egy szőke nővel van, akinek pontosan olyan a frizurája, mint Olíviáé. Állj! Basszus, az életem egy fekete komédia... Csak nem Simon az? Ezúttal már semmi kétségem, ez a római arcéi, ez a szarházi tekintet. Az egész olyan szürreális, hogy már meg sem lepődnék, ha a tiszteletes ledobná a reverendáját, és közszemlére tenné flitteres mellbimbódíszét és tangáját, mielőtt Rupa ágyában magamhoz térek az ébresztőóra sípolására. Miközben reszkető kézzel a szertartásrendet babrálom, próbálok rájönni, hogy a fenébe lehetséges ez. Mialatt az ékes beszédű, szemüveges vőfély felolvassa a bibliai passzust arról, hogy a szeretet nem kérkedik és nem is kevély, elszántan kutatok valami nyom után az emlékezetem bugyraiban. Samantha nem ügyvéd... lehet, hogy Tomot ismerik? Nem, az kizárt, a menyasszony vendégei számára fenntartott oldalon ülnek, mint mi. A szertartásmesterek úgy irányítják ezt az esküvőt, mint valami hadjáratot, nyilván azért, hogy visszaszerezzenek valamit az elveszett férfiúi méltóságukból. Végignézzük, ahogy az újdonsült férj és feleség visszasétál a templomfolyosón, én pedig száznyolcvan fokos fordulatot teszek abban a reményben, hátha sikerül elkerülnöm, hogy bárki is észrevegyen a menetből. A pad, ahol ültek, már üres, én pedig úgy teszek, mintha elszántan keresnék valami nagyon fontosat az aprócska retikülöm feneketlen mélyén, miközben elhaladnak előttem. A kíváncsiskodó hangok moraja azonban elárulja, hogy lebuktam. Gyötrelmes, libasorban megtett csoszogás után a szüleim odamennek, hogy gratuláljanak a szülőknek, én pedig azon tanakodom, hogyan kelthetném azt a látszatot, hogy emancipált, magabiztos, egyedülálló nő vagyok, aki a saját szabályai szerint éli sikeres, önálló életét. Aha, sok szerencsét hozzá! Készítek egy rögtönzött megvalósíthatósági tanulmányt. Vajon nagy sértésnek számít

lelépni a szertartás után és a fogadás előtt? Bejelenthetném, hogy úrrá lett rajtam a szomorúság. Levehetném a talpamról ezeket a százas szögeket, és elhajíthatnám a falu felé, hátha sikerül vele földhöz szögeznem egy taxit. Ám a puszta gondolattól, hogy mit szólnának ehhez a szüleim, meggondolom magam. Valaki megveregeti a vállamat: egy mosoly, és az enyhén idegesnek tűnő Ben áll előttem. Karcsúsított, grafitszürke gyapjúöltöny, fehér ing és fekete nyakkendő van rajta. Úgy fest, mint akinek a Vanity Fair címlapján lenne a helye, ahol a jövő nagy színészei fekszenek egymás hegyén-hátán egy kislétrán. – Tíz évig nem láttalak, és most mindenhol ott vagy? – Te jó ég! – nevetek fel színlelt meglepetéssel, a közelmúltban nem először. – Hogy a fenébe...? – Samet vagy Tomot ismered? – Samanthát. Gyerekkori szomszéd. És te? – Liv együtt járt vele Exeterbe. – Nem tudtam, hogy Samantha jogot végzett. – Csak az első évet. Otthagyta, és elment elméleti matek vagy valami ehhez hasonlóan szórakoztató szakra. – Csönd. – Simon is oda járt. Ő is itt van. – Ez remek! – közlöm, és a hangom elég ironikusan cseng ahhoz, hogy együtt érző mosolyt csaljak az arcára. Az egész vendégsereg elindul a sátor felé, és azt gyanítom, Ben megkapja a magáét, ha megvár engem. – Úgy tűnik, mind a következő felvonás felé tartunk – mondja. – Ott találkozunk. – Így van – helyeselek, miközben pont az ellenkezőjét kívánom. Amikor elmegy, sikerül úrrá lennem a késztetésen, hogy egy Basil Watzak-féle őrjöngő ökölrázással forduljak a Teremtő háza felé: köszönöm, Istenem, rohadtul köszi. Nem elég, hogy végig kell csinálnom ezt az esküvőt, de Bennel, Ben feleségével és az esküdt ellenségemmel kell tennem.

– Szentséges ég, ez már aztán tényleg mindednek a határa! – sziszegi az anyám, amikor az apámmal csatlakoznak hozzám. Apa már felöltötte a „jöjjön, aminek jönnie kell” arckifejezését. – Micsoda? – Barbarának ugyanolyan pávatoll hajdísze van, amilyet én vettem az esküvődre. És amekkora sznob, a Debenhamsben vette. A lekoppintott fejék jelen pillanatban magában foglalja az összes nehézséget, amellyel ez a nap még valamennyiünk számára szolgálhat. – Kit érdekel, hogy kinek mije van? – kérdezem anyába karolva. – Gyere, keressük meg a grogot!

62. A fogadás helyszínéül szolgáló sátor kolosszális méretű, csaknem az egész rétet elnyeli. A fehér vásznat áttetsző, boltíves panelek és osztott műanyag ablakok szakítják meg, talán abban a reményben, hogy ha az ember hunyorog, esetleg úgy látja majd: egy hatalmas, gyarmati stílusú Long Island-i kúriában van, nem pedig sátorban. Megkezdődik a szokásos közjáték, amíg az ifjú pár számtalan fényképet készíttet, és létezik valamiféle etikett, amely szerint nélkülük nem léphetünk be a cirkuszi sátorba – látom, ahogy Barbara csaknem elájul, amikor az egyik vendég hozzáér az ajtószárnyhoz így a pezsgőnkkel együtt ott lézengünk a füvön. Egy orvosira járó srác egyszer azt mesélte, hogy a pezsgő azért üt ki olyan hamar, mert gyorsan felszívódik a vékonybélben. Nálam még így sem sikerül elég gyorsan kifejtenie áldásos hatását: jobb lenne intravénásan megkapnom, a sárga folyadék összekeveredne a vörössel, és bájos Tabasco-szósz színűre változtatná a véremet. A levegőt régen tapasztalt töménységben megtölti a cigarettafüst, amikor a dohányosok rájönnek, hogy egy mezőn vagyunk, így azt tesznek, amit akarnak. Ordítóan zavarban lévő, trendi fekete kötényt viselő vendéglátós tanulók járnak körbe szendvicsekkel teli tálcákkal. Tekintve, hogy divatos szendvicsekről van szó, be is kell őket mutatni. – Parancsolnak makrélapástétomos galuskát rómaisalátaágyon?... Ez itt blini tőkehalkaviárral... – És mik azok a kicsik, amik úgy néznek ki, mint a kecskebogyók? Apa mindig hamisítatlan yorkshire-i lesz a hivatalos eseményeken. – Ez Stilton sajttal töltött datolya, uram.

– Ahhoz képest, hogy az én esküvőmön még cheddarból és ananászból készült sündisznó volt! – mondja apa a tizenhét éves felszolgálólánynak, aki elvörösödik, mintha ez valami bók volna. Amikor odébbáll, a szüleim csöndesen morgolódni kezdenek, amiért sehová sem lehet leülni. Nekem azonban nem az alfelem megtámasztására, hanem a barátaim támogatására lenne égető szükségem. Ösztönösen érzik, hogy formálódjanak azonnal titkosszolgálati alakulattá, ha az embert veszély fenyegeti. A sas kirepült a fészekből, ismétlem... Ben, Simon és Olívia is csatlakoznak az „ugye milyen jól megy nekünk” pajtásokból összesereglett fénylő csoportosuláshoz, a Szaturnusz egyik társadalmi gyűrűjéhez, ami számottevően közelebb áll a vőlegény és a menyasszony bolygójához. Olívia olyan ruhában jött, amit egy férfi valószínűleg „zöld ruhaként definiálna, de Mindy azt mondaná, lime-színű, ferde szálirányban szabott, spagettipántos szatén, és annak ellenére, hogy nem fed fel jelentősebb méretű testfelületet, teljes mértékben hordhatatlan, ha az embernek nincs olyan légies alakja, mint Olíviának. Igazgyöngyökkel díszített, aranydrótból csavart inda fonja körbe a fejét ultramodern, újraértelmezett tiarát alkotva. Odaintek, Ben válaszul felemeli a kezét, Olívia amolyan „ja, igen, te is itt vagy” módon, kurtán biccent, amit, ha nagyon elszántak vagyunk, akár mosolyként is értelmezhetünk, majd folytatja a társalgást Simonnal. Simon tőzsdeügynökös, halszálkás öltönyt visel, és vet felém egy „kapd be, és kopj le” pillantást. Látom, hogy Ben azt nézi, ahogy nézem, hogy Simon néz. Amolyan „mit lehet tenni?” mosolyt villantok Benre, ő pedig bűnbánóan viszonozza. A napsütésben levetem a bolerómat, mire anya felszisszen. – Mikor lettek az ünnepi viseletek ilyen közönségesek? – Nem láttat semmit – védekezem mogorván.

– Erről jut eszembe: vettél fel pánt nélküli melltartót vagy valami fűzőt? – vizslat anya úgy, ahogy az anyák szerint nekik joguk van vizslatni valakit. – Anya! Apa hirtelen meglehetősen vonzónak találja a szomszédos mezőn legelésző tehenek látványát. Ha a helyzet nem lenne már így is elég rossz, észreveszem, hogy Ben közeledik felénk, és úrrá lesz rajtam a pánik. Már túl közel van hozzánk ahhoz, hogy diszkréten megnyomhassam a vészcsengőt, ezért kénytelen vagyok odasziszegni anyának, hogy: „Anyaaaa, hagyd abba!”, és igyekszem valahogy kivédeni vizslató pillantásait anélkül, hogy még több figyelmet vonnék magamra. Amikor Ben odalép hozzánk, anya éppen a dekoltázsomat igazgatja, valahogy úgy, mint annak idején a fehérre púderezett arcú, nőnek öltözött férfiak a Benny Hill Show-ban. Összetalálkozik a tekintetünk, és a tökéletes telepátia egy rettenetes pillanatában így szólok Ben agyához: te láttad a melleimet. Empatikus varázsereje segítségével, amelyet minden egyéb helyzetben örömmel fogadnék, a meglepett Ben teljesen magától értetődően, szavak nélkül rávágja: igen, láttam. Úgy bámulunk egymásra, mint a kilapított macska, ami visszaugrik néhány jelenetet, és szembenéz az autó fényszórójával. – Ööö, anya, apa! – dadogom, és abban a csalóka reményben, hogy megtörhetem ezt a lelki kapcsolódást, elfordulok Bentől. – Ő Ben, ő... – cirógatta, gyömöszölte és szorongatta őket... – ...a felesége, Olívia, együtt járt Sammel Exeterbe. Mindketten jogot tanultak – ...a szájába vette a mellbimbómat... – Nos, Sam otthagyta az első év után. Én is ismerem Bent, mert velem tanult – és azt mondta, hogy gyönyörűek – Manchesterben. Ő is angol szakra járt. – És rám. És bennem. Elképesztő volt. Valahogy sikerül befejeznem, és nagyon remélem, hogy a vontatottan kimondott szavak és a lázasan elképzelt képek élesen elkülönültek. A tény, hogy az apám láthatóan nem kapott hirtelen

szívrohamot, arra enged következtetni, hogy sikerült megoldanom. Ben csodálatra méltó módon magához tér, udvariasan üdvözli a szüléimet, és kezet fog apával, majd anyával is, akit még egy lovagias arcra puszival is megajándékoz, amitől az anyám felragyog. – Gyönyörű esküvő, nem igaz? Hát nem szerencsések az időjárással? Csak tudatni akartam önökkel, hogy a pezsgő fogyóban van, úgyhogy csapjanak le, amíg lehet. A jó öreg Ben. Az a Ben, aki aznap, amikor először találkoztam vele, az asztal mögé ugrott, hogy segítsen. Ismerve a tengernyi büszkeséget és pénzt, amit a menyasszony szülei erre a napra áldoztak, kétlem, hogy a Laurent Perrier a végét járná. Ez csak kifogás, hogy miért lófrál errefelé. – Vagy, ami azt illeti, hozhatnánk is – fordul hozzám. – Volna kedved segíteni, Rachel? – Ez nagyon kedves – szól anya, és én piszkosul remélem, hogy nem kell majd végighallgatnom egy „miért nem mész, és nézed meg, hogy nincsenek-e itt barátai” monológot. Követem Bent a fűben. Megfordul, hogy a válla fölött cinkosan odasúghassa. – Csak biztosítani akartalak róla, hogy Simon nem fog neked kellemetlenséget okozni. – Célba veszünk egy tálcát. – Megegyeztünk, hogy mindenki tartja a három lépés távolságot. Ha kellemetlenkedik, csak kiálts, oké? A szívemben szétárad a boldogság, a vékonybelemben pedig az alkohol. – Azt hiszem, te lehetsz a legkedvesebb ember, akivel valaha találkoztam. – Komolyan mondod? – kérdezi, miközben levesz két poharat a tálcáról. – Jézusom! Látszik, hogy az egész napodat gyilkosok és rablók társaságában töltöd.

63. Az asztalokat jellegzetes New Yorki-i helyszínekről nevezték el, mert Tom ott kérte meg Samantha kezét. A főasztal a Grand Central, ezt követi az Empire State, a Queens és a Rockefeller. Felfedezem, hogy Ben, Olívia és Simon a Chryslernél ülnek. Csillogó, sudár és elbűvölő. És szúrós. A társaság, amelynek körében én is helyet foglaltam, enyhe iróniával a Staten Island nevet kapta. – Inkább Riker’s Islandnek kéne hívni – mutatok a dőlt betűvel szedett ültetőkártyára a mellettem ülő Albriktnak, aki Stockholmból érkezett, Tommal dolgozik, és nem nagyon beszél angolul. Albrikt udvariasan bólint, és annyit mond: – Abszolút. Ugyanezt válaszolta az utolsó három kérdésemre is. Látom, hogy a vőfély hosszadalmas, Power Pointtal megtámogatott beszédébe szinte beleszédül. Nem tudja biztosan, mi köze is van „tölcsérkalapot viselő gyerekek a ’80-as években” fotóknak a Metál Mickey robotos anekdotához. A bal oldalamon Ellen, egy savanyú ábrázatű unokatestvér ül az összes allergiájával együtt, de egyre inkább az a benyomásom, hogy ő maga allergizál. A homlokát ráncolva mustrálja a zsemléket, mintha halálos biogázt eregető gránátok lennének, és a szervezés minden egyes részletéről lesújtó véleménnyel van, míg végül úgy döntök, inkább gyakorolom a svéd nyelvtudásomat, amit a Muppet'show szakácsától tanultam. A beszédek után és a tánc közben átsétálok a Central Parknál ülő szüleimhez („Mert mindannyiunkat kihajtottak legelni”, mondja apa), és beszélgetünk, amíg az asztal el nem néptelenedik a desszerteskocsi előtt várakozó sor javára. Magamra maradok az ételmészárlás utáni tájképpel; rózsaszín foltok az asztalterítőn,

vízzel teli jegesvödrök és összegyűrt szalvéták. Elég messze van a táncparkettől, így remélhetőleg senkinek sem fordul meg a fejében, hogy esetleg petrezselymet árulok, és elég közel ahhoz, hogy ne tűnjek modortalannak. A telefonommal foglalom el magam, és közben arra gondolok: a mobil valódi isten áldása az öntudatos szinglik számára. Üzenet érkezett Mindytől. Itt van Caroline, és rávett, hogy nézzünk meg valami szar filmet Kevin SpacyveL (sic) Nem a jobbak közül való, amiben tisztapszihó (sic), hanem az az unalmas (sic) a hajókkal A Hajófigyelő. Milyen az esküvő? Ugye mindenki odavan a ruhádért? Válaszolás közben (Azért nem mindenkinek... találd ki, kivel..) odalép mellém Ben, és mindkét kezét a székem aranydrapériával borított támlájára teszi. Levette a zakóját, és meglazította a nyakkendőjét. – Szabad? – Jaj, nem kell. Jól vagyok... – Talpra! Nem hagyom, hogy elhajtson valaki, aki egy széken ücsörögve sms-ezik, mint egy durcás tinédzser. Felfortyanok. – Sajnálom, ha nem számítok elég jó társasági embernek, de ez nem jelenti azt, hogy szükségem van a szánalmadra. Ben sértődötten felvonja a szemöldökét. Túl későn fogom fel, hogy nem akart gúnyolódni, és fogalma sincs, milyen szánalmasan érzem magam. – Ez meg mit jelentsen? Miért lenne ez szánalom? Erre nem tudok válaszolni anélkül, hogy ne tűnjek még idegbetegebbnek. – Gyere már – unszol hízelegve. Morgolódva elmosolyodom, Ben pedig vigyorogva felsegít. Az esküvői zenekar negyvenes éveiben járó énekese őszes szőke hajával és zselézett pompájával úgy fest, mint egy megfakult Robert Palmer. Magabiztosan és dallamosan lavíroz a „Beatles

összes” útvesztőjében, miközben szivárványszínű lámpák forognak lila, zöld és kék fénynyalábokat vetve a kockás padlóra, és ezernyi, apró csillagfényben úszó mennyezet csillog a fejünk fölött. Nem, Rhys erre tutira nem adta volna az áldását. – Tényleg muszáj ezt? – bökök a tánctér felé, amely zsúfolásig megtelt keringőző párokkal. – Vagy ez, vagy csinálok egy kis helyet középen, és bejelentem, hogy breakelni kívánok; választhatsz. Te leszel Run DMC, én pedig Jason Nevins. – Ez nem olyasmi, amit a feleséged szerződésbe foglalva tiltott meg? – Simon lekérte – forgatja Ben a szemét, miközben a kegyes módon a táncparkett túlsó felén forgó párra mutat. – Várj, izzad a tenyerem! – törlőm a kezemet a ruhámba, amikor Ben felém nyújtja az övét, – Az észak angyala. Valójában azonban azon mesterkedem, hogy feloldjam magamban a hamarosan bekövetkező fizikai közelség okozta feszültséget. A tánctérre lépve összekulcsoljuk a jobb kezünket, és Ben könnyeden a hátamra teszi a tenyerét. Átfogom a vállát. A testem fennmaradó részét egy prima balerina izommunkájával próbálom az övétől a lehető legtávolabb tartani. – Miért vonultál így félre? – búgja Ben egyenesen a jobb fülembe. A félhomályban nyugodtan beszélgethetünk, anélkül hogy bárki is biztosan megállapíthatná, hogy egyáltalán beszélünk, akár a parkokban ücsörgő kémek, akik kihajtogatott újságpapír mögött cserélnek információt. – A mai nem életem legegyszerűbb napja. A szüleim számára ez az alkalom többet jelentett: az én esküvőm előjátékának gondolták. – Á, már értem, sajnálom. Azon aggódtam, hogy esetleg Simon az oka.

– Ő sem sokat segít, de nem. Forgunk néhányat, mielőtt Ben folytatná: – Ha szomorúnak látlak, én is elszomorodom, és ha hatással van rám valami, hivatalosan is számítani kezd nekem. Az a lány, akit az egyetemen megismertem, mindig nevetett. – Ez azért lehetett, mert akkor tíz-tizenhárom évvel fiatalabb voltam. – Ne gyere nekem ezzel az életkor baromsággal. Amikor éppen nem sms-ezel, ugyanannyi élet van benned, mint azelőtt. Valami köszönetfélét motyogok. – Bocs, én is izzadok – teszi hozzá, és egy pillanatra elszakad egymástól a kezünk, míg Ben elhúzza a mellkasától a nyirkos és ínycsiklandóan átlátszó ingét. Ezt valóban meglehetősen nehéz tolerálnom, de nem amiatt, amire ő gondol. Ez már túl heves támadásnak számít az érzékeim ellen, a férfitest cseppet sem kellemetlen szaga, a közelség, a fülbe suttogás, a kedvesség, a hála és a tény, hogy a színpadon kimondják a szót: szerető. Tekintve, hogy muszáj elterelnem a gondolataimat, és hogy Ben nyílt lapokkal játszik, úgy döntök, én is laza leszek. – Bocs azért a cicibabrálós jelenetért. – Jaj, hát igen. Nem a te hibád, hogy felhívják magukra a figyelmet. Aligha hagyhattad őket otthon. Felnevetek. Ben enyhén elhúzódik, így látom, ahogy felveszi a pókerarcát. – Mármint a szüleidet. – Természetesen. Újra nevetni kezdek. És akkor, mivel egy cseppet becsiccsentettem és ki is vagyok éhezve, megjegyzem: – Nekünk, semmitmondó hölgyeknek meg kell próbálnunk valahogy magunkra vonni a figyelmet.

Ben ismét elhúzódik, ezúttal azonban az én arcomat fürkészi, vajon egyenesen neki szántam-e ezt a megjegyzést. Lesütöm a szemem. Újra megfogja a kezemet, és behajlított ujjai ezúttal erősebben megszorítják a kézfejemet. – Tudod, milyen meghatározás szerepel a nagylexikonban a semmitmondó szó alatt? – Nem. – Annyit jelent: tökéletes hárítás, hogy ne kelljen elárulnunk semmiféle részletet egy vonzó nőről, amikor a feleségünk felőle kérdezősködik. Szó szerint: semmit sem mondok. – Á! – mosolygok az ajkamba harapva. – Most már tudod. – Hasznos tisztában lenni a szakzsargonnal. A dal véget ér. Az énekes bejelenti: – Köszönjük szépen, srácok, most pedig következzék a világ legromantikusabb nótája! – Ó, az a kedvencem – mondja Ben, és érzem, ahogy rázkódik a nevetéstől, miközben egymáshoz simulunk. A parkett szemközti végében Olívia és Simon komolyan beszélgetnek. Hogyhogy nem találják mókásnak ezt az álromantikát? – Tudod, soha nem fogjuk legyőzni a táncversenyen Simont és a feleségemet, ha nem vetünk be egy kis tüzet – közli Ben, majd feltartja a kezünket, és balra mutat, hogy forogjak a refrénre. Engedelmesen pörgök balra, majd jobbra, és amikor a dal a csúcspontjához ér, Ben felkap, és a magasba emel. – Majdnem kiestem a ruhámból – jegyzem meg, amikor földet érek, és újra táncolni kezdünk, ami sokkal inkább hasonlít valami ölelkezésfélére, mert meg kell fognom a vállát ahhoz, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat. – Akkor aztán mindenképpen nyernénk – suttogja Ben. Meglepve felpillantok, ő pedig rám villantja bűntudatos, mégis kissé kacér mosolyát. Enyhén ittas állapotomnak hála,

elpirulok. A vállára hajtom a fejemet, így nem kell egymás szemébe néznünk. Ez már túl sok. Véget kell vetnem ennek a hangulatnak, úgy, ahogy a kacsaetetéskor. Ben perceken belül visszasétál a feleségéhez, én pedig a Central parkbeli helyemhez, és be kell érnem ennyivel. Képtelen vagyok ilyen közel lenni hozzád, miközben tudom, hogy csak ennyi volt. Simon és Olivia irányába sandítok. Simon Ben feleségének bronz válla fölött egyenesen minket néz. Az arcára rosszindulat és valami vészjósló megelégedettség ül ki. Bent buzgón lekéri egy puccos koszorúslány, akinek zilált kontyából hervadt fréziaszárak meredeznek kiszámíthatatlan szögben, mintha valaki keresztülvonszolta volna szegényt egy virágbolton. Szabadkozva elindulok a füvön át a mosdó irányába. A szabadon lévő testrészeim azonnal libabőrösek lesznek a hidegben, a fülem cseng, és a cipőm sarka belesüpped a talajba, akár az a leszúrható elütőhely a golfban. A mobil vécék Porsche kategóriájúak: dupla ülőke, beépített zene, többrétegű papír és esküvői virágok a mosdó körül. Amikor lefelé lépdelek az apró lépcsőn, az alján szembe találom magam Olíviával, aki karba tett kézzel áll előttem, és a tiara miatt teljesen olyan hatást kelt, mint egy miniatűr, platina Szabadság-szobor. – Helló! – szólalok meg. – Ne aggódj, maradt még vé-cépapír! – Beszélhetnénk? – kérdezi, ami kissé feleslegesnek tűnik, tekintve, hogy éppen azt tesszük. ~ Persze – rosszat sejtve lépek le mellé a talajszintre. – Lefeküdtél a férjemmel? – Hogy mondtad? – Szédülök és felkavarodik a gyomrom, mintha Ben tízszer megforgatott volna a tánctéren, miután benyakaltam egy egész üveg Laurent Perrier-t. – Az egyetemen. Lefeküdtél Bennel? – Csak barátok voltunk.

– Értem. Ben azt mondta, lefeküdtetek egymással. Szerinted hazudik? Jaj, ne, édes istenem! Hogy hergelhette így fel Ben, és hogy engedhette szabadjára, hogy rám vethesse magát? Miért kellett ezt a beszélgetést éppen egy lakodalom kellős közepén lefolytatniuk, valami Hall and Oats melódiára? Zakatolnak a gondolataim. Simon arca... vajon tisztában volt vele, hogy Olívia megtudta, mi történt? És miért tűnt Ben ilyen könnyednek? Miért nem figyelmeztetett? – Azt állítod, hogy a férjem hazudik? – ismétli Olivia. – Valami történt, nem igaz? Miért hazudna? – Nem! Ben nem hazudik. Csak egyszer történt meg, és nem jelentett semmit. Néma csönd. A sátor felől érkező zene és beszélgetés zaja szokatlanul távolinak tűnik. Valahol, a minket körülvevő sötétségben, pont a megfelelő pillanatban, felhuhog egy bagoly. – Ha semmit nem jelentett, vajon miért titkoltátok előlem? – Olívia hangja olyan éles és veszélyes, mint az üvegszilánk. – Ben nyilván nem akart felbosszantani téged ilyen semmiséggel, ami ráadásul olyan régen történt. Olívia szeme szikrát szór, mint egy Disney-mesefilm boszorkányának átokszórás közben. – Semmiség? Szerinted ez semmiség? Nemet intek. – Nem, természetesen számodra nem az. – Vagy azt akarod mondani, hogy nem volt jó? – Micsoda?! – Nem volt JÓ? Lehet, hogy nem vagyok ügyvéd, de újságíró annál inkább, és pontosan tudom, arra megy ki a játék, hogy kicsikarjon belőlem valami kijelentést, ami – a szövegkörnyezetből kiragadva – hangozhat akár kéjsóvárnak vagy gúnyosnak is.

– Én... – Mindy utazási irodás hasonlata jut eszembe, de aligha segít. Remek felszereltség, figyelmes ellátás, tízből tíz, visszajövünk! – Részegek voltunk, nem is nagyon em-lékszem. – Nem akarom, hogy még egyszer megjelenj valahol az én, a férjem vagy a házam közelében. Megértetted? – Igen. Ránk telepszik a csönd, és nagyon remélem, hogy sikerül ennek a beszélgetésnek illendően véget vetnem, hogy visszasettenkedhessek a cirkuszi sátorba, összeszedjem a cuccomat és elfussak. – Simon azt mondta, nem kéne megbíznom benned. Azt mondta, az egész randitok alatt Benről beszéltél. Érzem, hogy ökölbe szorul a kezem. Az a szarházi! Fulladj meg! – Simon hazudik. – Ez vicces, szerinte te vagy hazug. – Nos, ez is hazugság. – Ez a beszélgetés kezd igen nevetségessé válni. – Simon azt is hiszi, csak azért mentem el vele randevúzni, hogy kifaggassam egy titkos viszonyról, amiről akkor még semmit sem tudtam. – Be akarod mocskolni a barátaimat? – Nem tudom, másként hogyan védekezhetnék, ha ő hetethavat összehord. Kiver a hideg veríték, a kezem ökölbe szorul, a körmöm a tenyerembe váj. A ruhám is belém váj, sajog a talpam. Hirtelen kijózanodom, az én Hamupipőke-pillanatomban rég elmúlt éjfél. Tudom, hogy Olívia már úgyis eldöntötte, kinek hisz. Talán tennem kéne egy utolsó kísérletet. – Sajnálom, hogy nem tudtál erről. Nem tudtam, Ben elmesélte-e. Nem hinném, hogy az én dolgom lenne rákérdezni. Ami pedig Simont illeti, már a szemembe vágta, hogy egy utolsó szemét vagyok a Shale-ügy miatt. Bármit is mond neked, csak

azért teszi, hogy még dühösebb legyél rám. Éppen ő volt az, aki Ben felől kérdezősködött a vacsoránkon. – Tudod, mit, Rachel? Simon azt mondta, nem mondasz igazat a Bennel való kapcsolatodról. Azt mondta, álljak eléd, és mondjam neked azt, hogy a férjem elárult. Azonnali eredmény. Hoppá! Szóval állj csak ide, és mesélj még valamit arról, hogy Simon mennyire nem tudja, mit beszél! Ne aggódj, Simon, mindenképpen bevesznek társnak. Te rohadék! – Ha te Simonnak hiszel, és nem nekem, nincs mit mondanom. Semmi tisztességtelen nem történik a hátad mögött. – A fenét nem! Legnagyobb meglepetésemre egy másodperccel azután, hogy Simonnal beszéltem, meglátlak téged Bennel a táncparkett közepén. – Ő kért fel engem. – Aha, persze, ő fut utánad. – Én nem ezt mondtam... – Tudod, mit mondott még Simon? Azt mondta, hogy te pontosan az a típusú nő vagy, aki mások férje után kajtat, amikor rádöbben, hogy senki nem akarja feleségül venni. Tipikus „ágyrajáró”. A kifejezés mocskosságától elfog a düh. Ágyrajáró? Az ötvenes évek kétségbeesve kiáltanak, hogy vissza akarják kapni az előítéleteiket. Amikor behajítottak a nem kívánt, bukott nők halmazába, kényelmes módon megfeledkeztek arról a részről, ahol én döntöttem úgy, hogy nem akarok férjhez menni. – Rendben, oké. Igazán kedves srác, hogy ilyeneket mond. Ha Simon nem akarja megkérni a kezemet, akkor mindennek véget vetek. Elrendezem a papírokat, és előkeresem az apám gyöngyházmarkulatú revolverét. – Ó, igen, mert te olyan vicces vagy, nem igaz?! – csattan fel Olívia, mintha egy ostor pattanna, amitől felfordul a gyomrom. – A bokájáig sem érsz a férjemnek vagy Simonnak.

Amikor elindulok, Olívia még keserűen hozzáteszi: – Nem tudom, Ben mit látott benned. Megtorpanok, egy másodpercig gondolkodom, majd megfordulok: – Önmagát? Lélekben felkészülök rá, hogy Olívia kilép az L. K. Bennett topánkájából, és a sarkával nekiesik a fejemnek. Ebben a pillanatban döbbent, középkorú hölgy körvonala jelenik meg az egyik mobil vécé ajtajában – akár egy levendulaszínű látomás, aki a mennyből szállt alá, hogy békét hozzon. – Láttak már ilyen bájos kis szappant? Egy mobil vécében! Szappan!

64. Nem kell kopognom Mindy lakásának bejárati ajtaján, mert a barátnőm meghallja a taxi motorját, és keresztbe font karral vár, mintha megszegtem volna a kijárási tilalmat. Nyilván az sms-em miatt van riadókészültségben, azt írtam neki, hogy felé tartok, és semmilyen körülmények között ne feküdjenek le, bármilyen késztetést is éreznek erre a Hajófigyelő után. Amikor odaérek hozzá, a válla fölött megpillantom a kukucskáló Caroline fejét, mindkettejük homlokára redőket rajzol az aggodalom. – Mi történt? – faggat Mindy. – Olivia tőrbe csalt, hogy bevalljam, lefeküdtem Bennel az egyetemen, aztán teljesen elszállt az agya, és közölte, hogy ne merészeljek a közelükbe menni. A barátaim a döbbenettől bénultan bámulnak rám, mintha egy másik világból csöppentem volna ide, és a földönkívüliek nyelvét beszélném, ami erre a szombat éjszakára talán igaz is, – Várj csak! – tartja föl Mindy a kezét. – Te lefeküdtél Bennel? – Egyszer. Az egyetem legvégén. Emlékeztek, hogy Rhys meg én összerúgtuk a port a diplomaosztó előtt? – Te kis huncut! – sipítja Mindy. – Miért nem mondtad el nekünk? Mikor? Hol? – Mindy! – vakkantja Cároline, – Mi a francért fontos, hogy hol történt? – Csak próbálom tisztázni a tényeket! – Az albérletben. Te és Caro hazamentetek a végzős bál előtti nap. Akkor. – Miért nem mesélted el? – kérdezi Caroline is egészen más hanghordozással. Leroskadok egy székre, és megpróbálom kisimítani gyötrelmes fintorba torzuló vonásaimat, miközben a forró,

kiadósan megetetett és megitatott testem a mozdulat közben nekifeszül a ruhám varrásának. – Az egész teljesen váratlanul történt. Szerelmes voltam belé, de elszúrtam, valahogy azt a benyomást keltettem, hogy nem vagyok nagyon lelkes, így véget ért, mielőtt elkezdődhetett volna. Rhys meg egyszerűen besétált a bálba, Ben pedig ki, és soha többé nem vette fel a telefont, elutazott, és ennyi volt az egész. Soha nem tudtam magam rávenni, hogy beszéljek róla. Úgy éreztem, ha úgy teszek, mintha meg sem történt volna, talán nem fáj annyira. – Ó, istenem! – szólal meg Mindy lélegzet-visszafojtva. – És mi történt Olíviával? – kérdezi Caroline, ha nem is ridegen, de óvatosan. A helyzet kísértetiesen hasonlít arra, amit megjósolt. Vázolom Olívia velem kapcsolatos, sajátos ellenvetéseit, és Simon jóval általánosabb kifogásait. – Kapja be! – kiáltja Mindy. – Mégis ki ez a szarházi, hogy ilyet mondhat? És micsoda egy cafka! Caroline egy szót sem szól. A tenyerembe ejtem a fejem. – Gyere, gyere a kanapéra! – szól Mindy és odavezet. – Azok a székek nem igazán arra valók, hogy rájuk üljenek. Azért vettem őket, mert jól néznek ki az asztal mellett. Miután kényelmesen elhelyezkedem, megkezdődik a kihallgatás. – Csak egyetlen éjszaka volt? Ben is szeretett téged? – kérdezi Mindy. – Akkor azt mondta, szeret. Éppen egy utazásra készült, rám pedig várt a posztgraduális képzés. Az egész időzítés pocsék volt. Caroline továbbra is némán néz. – Semmit nem kell mondanod, igazad volt – szólok hozzá. – Nem kellett volna megkockáztatnom, hogy újra barátkozni kezdjek Bennel.

– Nem értem, mit rontottál el. Talán azt várták, hogy bocsánatot kérj valamiért, ami évekkel azelőtt történt, hogy Ben megismerkedett a feleségével? – kérdezi Mindy. Az ajkamba harapok. – Tisztázzunk valamit: megpróbáltad elcsábítani Bent? – Nem, de... – Akkor én egyikőtöket sem hibáztatlak azért, mert nem csináltatok nagy ügyet belőle. Ha randiztatok volna és eltitkoljátok, oké, az csalás. De minden ennél kevesebb pusztán a többi ember érzéseinek megkímélése. Senki sem nyújt át a párjának teljes közzétételi listát a házassági anyakönyv fölött. Nem kérdezték, nem mondtatok, ennyi az egész. Halványan felnevetek. – Mint a melegek az amerikai hadseregnél? – Aha! Caroline-ra pillantok, majd vissza, Mindyre. Vajon elmondom nekik? Még magamnak is alig mertem bevallani. El kell mondanom nekik. – Azért rossz ötlet, hogy újra a barátja akarok lenni, mert... Négy, várakozástól elkerekedett szem mered rám. – Mert amikor újra találkoztam vele, rájöttem a nevetséges igazságra: még mindig szeretem őt. Caroline és Mindy egymásra néznek, majd újra rám. – Tényleg? – lihegi Mindy. – Ez őrület és tragédia, tudom. – Ez eszméletlenül romantikus. – Nős ember, Mindy – közli hűvösen Caroline. – Ja, nős, úgyhogy pusztán szomorú és helytelen – helyesbítek, miközben az a rettenetes felismerésem támad, hogy Caroline most bizonyára úgy érzi, olyasfajta nővel kéne együtt éreznie, mint aki Graeme körül legyeskedik. – Csak álltam ott, miközben Olivia sértegetett, és úgy éreztem, megérdemlem.

– Nem érdemled meg! – tiltakozik Mindy, de a tekintete bizonytalanul Caroline felé villan. Szünet. – Nézzétek! – intézi mindkettőnkhöz a szavait Caroline. – Remekül viselkedtetek, amikor kiderült, hogy Graeme egy igazi pöcs, de úgy érzem, mintha azt várnátok tőlem, hogy húzzak meg valami nyilvánvaló határt, vagy próbáltok hímes tojásként bánni velem, pedig én ugyanaz az ember vagyok. Továbbra is ugyanúgy látom a dolgokat, és igen, Rachel, már akkor megmondtam, hogy szerintem óvatosnak kell lenned a Bennel való flörtöléssel, még azelőtt, hogy belőlem is megcsalt feleség lett volna. Ám, ami ezt az estét illeti, azt hiszem, az Olíviával folytatott vitád Ben hibája. Bár megkönnyebbülök, hogy felment, hirtelen késztetést érzek, hogy védekezzem. – Olivia megérdemelte volna, hogy ismerje a teljes történetet, de Ben az, akinek kötelessége lett volna elmondani, nem pedig te. – Igen. Mégis mit vártak, mit mondj? – teszi hozzá Mindy – „Szia, örülök, hogy találkoztunk! Jut eszembe, megvolt nekem a férjed!” – És nem sokkal ezelőtt bontottad fel az eljegyzésedet. Mindenképpen érzékenyebb vagy, és ő a nős ember. Jobban fel kellett volna mérnie a helyzetet, és nem hagyni, hogy a dolgok idáig fajuljanak – vonja le Caroline a következtetést. Hosszú szünet. Az egész hajcihő kellős közepette most mégis jobban érzem magam attól, hogy elmondtam nekik. – Szerinted elküld melegebb éghajlatra, ha felteszek még néhány kérdést? – mutat Mindy Caroline-ra. – Ó, tégy, amit szeretnél, Mindy – von vállat Caroline, bár látom, hogy valójában élvezi. Valami felhajtást akart, mint általában, és megkapta. – Egyetlen éjszaka, tíz év, és még mindig szereted. Elég klassz éjszaka lehetett...

– Ööö... igen. – Úgy értem, milyen volt Ben? Valóságos kufircszaki? – Értem, mire gondolsz, Mindy. Igen, Az volt. Mindy maga alá húzza a lábát, és próbál úgy tenni, mintha nem élvezné a helyzetet. Mindy imádja a drámát, és háromszor annyira imádja az olyan drámát, amiben valaki kufircol is. – És mikor változott meg? Úgy értem, amikor az egyetem alatt Rhysszel jártál, mikor változtak meg az érzéseid Ben iránt? – Nem tudom pontosan. Lépésről lépésre történt, anélkül hogy bármit is észrevettem volna, és mire leesett, valahogy nyomasztó volt, ezért megpróbáltam elfojtani, és akkor Ben azt mondta, BUMM!, szeretlek... – Szereti a Bummot? – szakít félbe Mindy. – Nem, „BUMM!”, mint a robbanás hangja a rajzfilmekben. Azt mondta, hogy engem szeret... – Bocsi, bocsi! Persze. Folytasd csak! – És akkor már nem lehetett letagadni, Ben kimondta, és tudtam, hogy én is szeretem. Mivel ő fényévekkel jobban néz ki nálam, álmomban sem gondoltam volna ilyesmire. – Ha lelépett, talán nem is volt annyira biztos az érzéseiben, nem? – kérdezi Caroline, és tudom, hogy nem akar undok lenni, csak megpróbálja elvenni a sajnálkozásom élét. – Nem vagyok benne biztos. Előhozakodott vele, amikor egyik nap beültünk egy italra. Világossá vált, hogy azt gondolta, a bál éjszakáján visszamentem Rhyshez, és nem úgy érzek, ahogy ő. – Mit mondtál erre? – sikítja Mindy, mintha minden izgalmas megszólalásom után ki lenne írva: „A következő részben folytatjuk... ” – Többé-kevésbé egyet kellett értenem vele. Elvégre nem mondhattam azt, hogy nem, ami történt, csak hatalmas félreértés volt, és hiányzol minden francos percben. – Nem tudhatod, hogy hibát követtél-e el – jegyzi meg Caroline. – Lehet, hogy három hónap múlva egy riksában

lezajlott hangos veszekedés után minden összeomlott volna Bennel. – Lehet. – Oké. Készítek egy teát, és teszek bele némi whiskyt is – jelenti be Mindy. Caroline és én egy ideig csendben ülünk, és hallgatjuk Mindy szöszmötölését a szomszéd helyiségből. – Nem akarod a képembe vágni, hogy megmondtad? fordulok végül hozzá, – Megérdemelném, még többet is. – Te sem mondtad ezt nekem Graeme-mel kapcsolatban. – Abban a lehető legkevésbé sem vagy hibás! – Te és Graeme soha nem kerültetek túl közel egymáshoz, és tudom, hogy nem adtál neki sok időt... – Tiltakozásra nyitom a szám, de Caroline egy fejcsóválással belém fojtja az udvarias ellenkezést, – De soha nem mondtál róla egyetlen rossz szót sem, nem gyalázkodtál a legutóbbi kis... kihágása után sem, és nem ítéltél el, amiért visszafogadom, és ezt nagyra értékelem. Egyikünk sem tökéletes. Figyelmeztettelek Bennel kapcsolatban. Azt hittem, hogy akaratlanul is megbánthatod mások érzéseit. Ám arra nem jöttem rá, hogy főként azon munkálkodsz, hogy saját magadnak okozz fájdalmat. – Tudom, hogy tiszta öngyilkosság, Caro. Csak annyira szerettem volna újra látni – magyarázom gyászosan. – Tudom, tudom. Különben is én voltam az, akinek eljárt az a lepcses szája, amikor elmeséltem, hogy láttam őt a könyvtárban – mondja Caroline, és odahajol hozzám, hogy megveregesse a vállamat. – Ben nem tiszta ügy. Elkerülhetetlenül felizgatott, hogy akkor bukkant fel, amikor. Ám ne légy róla meggyőződve, hogy ez szerelem. Jó, öreg Caro. Mindig ilyen „ami a szívemen, a számon” típus marad. Mindy teáscsészékkel a kezében visszatér hozzánk. Caroline beleszippant a gőzölgő bögrébe és elfintorodik.

– Jézusom, mi ez? Nyolcvan százalékos K.O.-oldat? – Az apámtól kaptam karácsonyra valami Glenfiddicht. Gondoltam, most hasznát vesszük. – Te skót malátawhiskyt locsoltál a teába? Ez felér egy terrortámadással. Belekortyolok a csészémbe. Forró, édes, alkoholos, ijedtségre tökéletes. – Most már csak egy olyan fóliaköpeny kellene, amit a maratoni futókra adnak. – Erről ne feledkezz meg! – tér vissza Caroline a témához. – Ha összejöttél volna Bennel, az együtt járt volna egy sor vitával a vacak barkácsolmányairól, elért volna egy szintre, amikor ő azt hiszi, nyugodtan olvasgathatja az újságot a vécén, miközben te zuhanyozol, és el kellett volna járnotok a Dunelm Millbe. – Mi az a Dunelm Mill? – Egy outlet. Ha engem kérdezel, az élet Bennel, amit annyira sajnálsz, hogy nem lehet a tiéd, valójában csak azért tökéletes, mert csak fantázia, és azért fantázia, mert tökéletes. Mindy vigasztalón a karomra fekteti a kezét. – Vagy nézd erről az oldaláról! Az az egyetlen éjszaka, ami Bennek és neked jutott, tökéletes volt, mint a Casablancában, amikor azt mondják, „nekünk mindig megmarad Párizs”. – Nekünk mindig megmarad a Wilbraham Road-i kufircolás. – Aha. És az idő előrehaladtával nem is romlik el. Nem kell szép lassan eléldegélnetek egymás mellett, és végignézni, ahogy a másik szenilis lesz és meghal. Kisimítom izzadt frufrumat a homlokomból. – Csak az a probléma, hogy ennyi idő elteltével sem tudok senki mást mondani, akivel jobban szeretnék szép lassan eléldegélni, szenilissé válni és végignézni, ahogy meghal.

65. Legalább az újságírókra vonatkozó mondásban – kis türelem, rövid távú memória – van némi igazság: bár még senki nem felejtette el teljesen, ami Natalie-val történt, minden egyes nap elteltével látom, hogy ha még nem is számít elavult hírnek, azért napról napra avultabb lesz. Túl fogom élni. Zoénak rendszeresen megjelenik a neve a Mailben. Kiderül, hogy a „Hét szokás, ami naggyá tette a sikeres embereket” sorozat egyik része egészen megdöbbentőre sikeredett. Biztos vagyok benne, hogy harmincéves korára saját rovata lesz. Arra használja majd, hogy megvesztegetett politikusokról és álszent hírességek hazugságairól rántsa le a leplet, és ott lesz a fényképe, ahol úgy néz, mintha rajtakapott volna valakit, aki a kertjébe szarik. Ha pedig már a trágyánál és a kétes zugfirkászoknál tartunk, Grettonnak szokásává vált, hogy minden reggel hoz nekem egy trágyakávét a sajtószobába. Kedves tőle, mégis valahogy kellemetlennek érzem. Olyan mélyre süllyedtem volna, hogy még Gretton is sajnál? – Te nagyobb rakás lócitrom vagy, mint Jézus báránykájáé! – hangzik a tipikus, haverkodó üdvözlés. Elkezdte velem megosztani a sztorikra vonatkozó tippjeit is, előreláthatóan rémes eredménnyel. – A koldulás és magamutogatás a 4-esben csupa móka és kacagás lesz. Egy hajléktalan asszonyság a járókelőket ijesztgette a muffjával – meséli éppen ma. – A rendőr, aki letartóztatta, azt mesélte, a néni úgy nézett ki, mintha éppen Albert Einsteinnek adna életet. – Tudod mit, Pete? Inkább hagyom, hogy ebben az ügyben egyedül csillogtathasd meg kivételes tehetségedet.

Időben haza kell érnem, mert Caroline-nal kidolgoztunk egy tervet, amely azon áll vagy bukik, hogy mindenki tartja-e magát ahhoz, amit megbeszéltünk. Hatra érek a lakásba, negyed hétre már Caroline is itt van, háromnegyedre pedig beállít Mindy egy dévédézős-ottalvós estére és egy csavarra, amire nem számít. Hétkor újra megszólal a csengő. – Jó estét! – köszön Ivor, és belép az ajtón. – Tényleg vettél egy Xboxot? – Aztán: – Mi a franc? – Meglátja Mindyt. – Ez meg mit keres itt? – vakkantja Mindy, és felpattan. Odaugrom Ivor és az ajtó közé, és a szoba felé lökdösöm. – Oké. Nemrégiben alaposan megkavartam az életemet, és Caroline, bár nem a saját hibájából, hasonló választóvonalhoz érkezett – kezdem. – Mindkettőnknek szüksége van arra, hogy ti ketten újra barátok legyetek, és visszaálljon az eredeti harmónia. Ez pedig nem következik be, ha nem álltok szóba egymással. Úgyhogy beszéljetek. Mondjatok bármit, csak kezdjetek el beszélgetni egymással. – Elmegyek. Ez minden mondandóm – közli Ivor, és sarkon fordul. – És ha ő nem megy el, majd én – közli csípőre tett kézzel Mindy. – Az isten szerelmére, két ilyen szerencsétlen! – veti közbe Caroline. – Nincs mit mondanom neki – mondja Mindy. – Úgyszintén. Akkor most mehetek? – fordul hozzám Ivor. – Képesek vagytok a szemétbe hajítani sok-sok évnyi barátságot, csak mert Katya miatt egymásnak estetek? – nézek egyikükről a másikra. – Megéri? – Kérdezd csak meg Ivortól, mennyit ért neki az a lány! Négyszázhúsz fontot havonta? A tévézési lehetőséget és kamatyolást az ár tartalmazza. – Látod? – kérdezi Ivor. – Semmi értelme.

– Hagyjátok abba! – kiáltom egy kissé hisztérikusan. – Tudom, hogy ebben a pillanatban azt hiszitek, bármit a másik fejéhez vághattok, mert majd úgyis minden rendbe jön, és különben sem gondoljátok komolyan. Ám lehet, hogy Ivort hazafelé elüti egy busz. Soha nem tudhatjuk, hogy nem az utolsó esélyünk-e. Beszéljetek! – Gyakorlatilag szexuális zaklatónak nevezett! – kiabál vissza Ivor. – Kedves, hogy segíteni próbálsz, de hacsak rá nem veszitek, hogy mindent vonjon vissza és csúszva-mászva kérjen bocsánatot, ez nem fog menni. Akár a busz alatt végzem, akár nem. – Csúszva-mászva? Csókold meg a seggem! – veti közbe Mindy. – Rendben – tápászkodik fel Caroline, és visszasimítja a topját izmos hasfalára. – Ebből elég volt! Mindy, ülj le! – Határozottan megragadja Mindy vállát, és lenyomja, aztán a mutatóujját Ivorra, majd egy fotelre szegezi. – Ivor, te oda ülsz. Most! Ivor duzzogva szót fogad, a kabátja még mindig rajta van. Caroline közöttük áll, mindkettejüktől azonos távolságra. Teljes harci díszében meglehetősen rémisztő látványt nyújt. Én, mintegy erősítésképpen, a közelben ténfergek. – Mindy! – szólal meg Caroline. – Ivor nem adott Katyának semmiféle kedvezményt a lakbérből holmi perverz szívességekért cserébe. Ezt te is tudod. Úgyhogy ne mondogasd. Ez egyszerűen megtörtént, és Ivornak joga van hozzá, hogy azzal feküdjön le, akivel akar. Elvégre felnőtt, egyedülálló férfi. Azzal szerintem mindannyian tisztában vagyunk, hogy ha ítéletet akarnánk mondani egymás múltbéli szexpartnereiről, abból számtalan zűrös helyzet adódna. – Caroline felváltva rájuk szegezi a tekintetét. – Ivor, Mindy mindig megkapja tőled a magáét a választásaival kapcsolatban. Soha nem örültél a pasijainak

igazán. Talán, ha legközelebb találkozol Jake-kel, még javíthatsz a helyzeten. – Jake és én nem találkozunk többé – jelenti be Mindy. – Akkor azzal, aki a következő lesz – helyesbít Caroline. – Ez nem valami forgóajtó! – fortyan föl Mindy, és Ivor kissé megenyhülni látszik. – Ezt sajnálattal hallom – vetem közbe. – Mármint Jake-et, nem az ajtót. – Oké, Jake vagy nem Jake, ha Mindy kissé túlreagálta ezt az egy baklövésedet, az talán a több éves provokációd következménye – folytatja Caroline. – Nem hinném, hogy néhány beszólás egyenlő lenne azzal, hogy erőszaktevőnek bélyegeznek, nem gondolod? – Azt gondolom, hogy mindkettőtöknek bocsánatot kell kérnie, és mindkettőtöknek meg kell hallgatnia. Mondhatjátok egyszerre is, ha senki nem akar az első lenni. Háromig számolok. – Ez nem az óvoda – bosszankodik Ivor Caroline-nak. – És mi van akkor, ha nem értünk egyet? Se legó, se kakaó? – Nem vagyok hajlandó megváltoztatni a véleményemet, csak azért, mert valamit kikényszerítesz belőle – jelenti be Mindy. – Ennek semmi értelme. – Legalább valamiben egyetértetek! – szólalok meg derűlátóan. Elkeseredetten nézek Caroline-ra. – Oké, ti kényszerítettetek. Kiborítom a bilit, és meglátjuk, mi lesz – szólal meg Caroline, majd leül és keresztbe veti a lábát. Mindy és én zavartan bámulunk egymásra. – Van egy elméletem, ha bárkit is érdekel. Elmondom, hogy szerintem mi folyik itt. Ivor évek óta szerelmes Mindybe, de nem tesz semmit, mert Mindy nevetséges módon ragaszkodik ahhoz, hogy csakis a bizonyos külsővel rendelkező férfiak jöhetnek számításba. Ezért ékelődik mindig a randijain.

Ivorra pillantok, aki olyan arcot vág, mintha eszeveszett rohanással odaért volna a repülőtérre, és amikor meghallja az utolsó felszólítást beszállásra, rájön, hogy otthon hagyta az útlevelét. – És szerintem Mindy kezd rádöbbenni, hogy hasonló érzéseket táplál Ivor iránt. Ezért gyűlöli annyira, amit Katyával tett. – Caroline Mindyhez fordul. – Nem elítéled, hanem egyszerűen féltékeny vagy. – Hogy mi? – horkan fel Mindy, aki jelenleg a legsápadtabb sötétbőrű, akit valaha láttam. – Nem vagyok az! – Minden klappol, nem igaz? Ha belegondolunk, mindannyian beláthatjuk, hogy igazam van. – Caroline végignéz a jelenlévőkön, és három tátott szájú arcot lát. – Azért viselkedtek őrült módon, mert megőrültök egymásért. Nem igaz, Rachel? – Hűha! Nem tudnám megmondani. Az érvelésed elég meggyőző... – Ti egy rakás... – pattan fel Ivor, a tekintete szikrákat szór, és szinte köpködi a szavakat. – Kapjátok be! Mindannyian. Kiviharzik az ajtón. – Ezt vehetjük egyfajta beismerésnek – mondja Caroline Mindyre nézve. – Ez meg mi a franc volt? – fordul Mindy hozzá. – Ha egyikőtök sem hajlandó szóba hozni, gondoltam, segítő kezet nyújtok. Egyikünk sem lesz már fiatalabb. – Te teljesen meghibbantál! – Valóban? – Igen! – sikoltja Mindy, és felkapja a kabátját. – Soha nem gondoltál így Ivorra? – Nem! – És nem gondolod, hogy Ivor kedvel téged? – Nem! – Ó!

– Szép munka! Sikerült egy nagyon rossz helyzetet ezerszer rémesebbé tenni! Mit gondolsz, most hány francos évszázad múlva leszünk hajlandók még egyszer közös levegőt szívni? – Ne menj el! – próbálkozom erőtlenül, miközben Mindy becsapja az ajtót. Hallom, ahogy a léptei kopognak a lépcsőházban. – Szerintem elég jól ment – csatlakozom a lesújtott Caroline-hoz a kanapén. – Biztos vagy abban, amit mondtál? Caroline az ajkába harap. – Az voltam. Talán tévedek. Túllőttem a célon, igaz? – Ha nem igaz, piszkosul kellemetlen lesz rendezni a helyzetet. – És ha igaz, az még annál is rosszabb? – kérdezi Caroline. – Jaj, ne! Van még egy ördögi harmadik lehetőség is! Mi van, ha ez igaz, de csak az egyikükre vonatkozóan? Mi van akkor? Caroline a szája elé kapja a kezét. Felnyögök, és a kanapéba temetem a fejemet, miközben ütemesen csapkodom egy párnával. Felnézek. – Mindy után megyek. Az én hibám, nekem volt ez a „tereld össze, húzd a csőbe” ötletem. – Én a helyedben hagynám, amíg lecsillapodik, de ha szerinted segít... Lerohanok a lépcsőn, és kivágódom az utcára. Hála az égnek, amiért Mindy rajong az élénk színű ruhadarabokért, azonnal észreveszem a smaragdzöld libbenést a vörös téglafal előtt, néhány méterrel odébb. Mozdulatlanul áll, ezért azon aggódom, hogy sír. A francba! Nekem kéne csúszva-mászva bocsánatot kérnem. Ahogy közelebb lépek, legnagyobb meglepetésemre Ivort pillantom meg Mindy másik oldalán. Ez jó, nem igaz? Hacsak nem rémes, kizsigerelő sértéseket vágnak még utoljára egymás fejéhez. A testtartásuk azonban arra enged következtetni, hogy korántsem ez a helyzet – sokkal inkább tűnik heves

sugdolózásnak, mint hangos veszekedésnek. Egy percig nézem őket, de egy szót sem tudok kivenni a beszélgetésből. Mindy békülékeny öleléssel Ivor nyaka köré fonja a karját, én pedig felragyogok. Nem rebbennek szét. Elragadtatott hitetlenkedéssel bámulom őket, egészen addig, míg rá nem döbbenek, hogy szégyentelenül kukkolok, és talán mindent tönkretesz, ha észrevesznek. Beviharzom a lakás ajtaján, és Caroline-hoz rohanok, aki éppen a dzsekijét húzza. – Hova mész? – kérdezem lihegve. – Igazad van, legjobb lesz, ha bocsánatot kérek tőlük. Ez szükségtelenül szadista húzás volt részemről. Majd azt mondom, kicsit össze vagyok zavarodva Graeme miatt, ettől olyan rosszul érzik majd magukat, hogy azonnal megbocsátanak. – Rendben – egyezem bele, és nagyon élvezem a helyzetet. – Ha sikerül őket szétválasztanod odalent, mondd meg nekik, hogy félreértetted. – Miért, csak nem verekednek? – sápad el Caroline.

66. Arra gondoltam, nem vallana Benre, hogy el sem köszön, de azt is tudtam, hogy talán nincs rá lehetősége. Aztán pénteken, munka közben, kapok egy telefonhívást. Mindenki ilyenkor kap fizetést a városban, és az időjárás is megajándékoz bennünket némi napsütéssel. Fél ötre az összes kocsma előtt zsúfolásig megtelnek a szabadtéri asztalok. – Reméltem, hogy találkozhatunk egy rövid beszélgetésre – mondja Ben, a hangja hűvösen cseng, – Nem akarok a péntek estédből sok időt elrabolni. Összefuthatnánk a városháza lépcsőjénél munka után? Világos, semleges terület – semmi nem utalhat arra, hogy szórakozni akarnánk. Odaérve látom, hogy az Albert Square-en francia piacot tartanak, így az egész hely egyetlen sárga-fehér csíkos napellenzőből, penészes brie sajtkorongokból, lisztes külsejű kolbászkákból, valamint fokhagymaés hagymafüzérekből álló forgatag. És itt áll egy csöppet sem gall, opportunista jégkrémes kocsi is, amit vásárlók hada vesz körül. Ben már vár, egyik kezét zsebre teszi, a másikban a táskáját tartja. Sötét öltönyben van és barna cipőben, a helyzethez illően gondterhelten, és – számomra meglehetősen kellemetlen módon, tekintve, hogy olyasvalakiről van szó, akit soha többé nem láthatok – pazarul néz ki. Hogy sikerül elérnie, hogy az idő múlásával egyenes arányban egyre jóképűbb legyen? Legszívesebben kikapnám az egyik rohangáló gyerek kezéből a Calippót, hogy a csuklómra szorítsam, és lehűtsem forrongó véremet. – Szia! – köszöntöm. – Mon dieu! – Helló! Merde. Remek választás volt részemről. Barátságosan, de teljesen haszontalanul bámuljuk egymást. Beszélgetni kéne valamiről.

– Helyes kis lábbeli – próbálkozom a lábára, mutatva. Ez aztán ügyes húzás, Rachel – Apám szerint csak a bunkók húznak barna cipőt az üzlethez. – És egy elsöprő,zseniális csúcspont. Szerencsére Ben felnevet. – Vicces, hogy ezt mondod. Ne ítélj elhamarkodottan: hallottad már azt a kifejezést, hogy piramisjáték? – Úgy tesz, mintha felpattintaná a kapcsokat az aktatáskáján. Nevetünk, majd ismét ránk telepedik a csönd. – Ööö... Nyilván tudod, miről szeretnék beszélni veled – szólal meg végül Ben. Idegesen bólintok. – Nagyjából. A tér másik felén rákezd egy harmonikás, aki egy rekedt hangú Edith Piaf-epigont kísér. Non, je ne regrette rien... Én igen. Nagyon is sok mindent bánok. – Ismered a St. John’s Gardenst? Ben-féle Városfejlesztési Osztály, második rész következik. – Azt hiszem. Mutasd az utat! Miközben a Deansgate úton sétálunk, Ben többet tud meg a terjesztési szándékkal súlyosbított vadkendertermesztésről, mint valaha is gondolta volna, én pedig felszedek ezt-azt a jogi segítségnyújtást ért megszorításokról. – Ez gyönyörű! – ismerem el, amikor belépünk a parkba. A Castlefield Múzeum mögött igazi, zöldellő oázis rejtőzik. – Ugye? Azt hiszem, valamikor egy templomhoz tartozott. Rájövök, hogy Ben talán azért tölti sétálgatással az ebédszünetét, mert sok minden nyomasztja. A St. John’s könyörületesen kihalt, biztos minden boltban fél áron adják már a pékárut. Leülünk egy padra, és ez ismerős emlékeket idéz. Ben leteszi a táskáját. – Nem láttam, mikor mentél el a lakodalomból... – Nem, én... gondoltam, jobb lesz, ha gyorsan távozom.

– Nagyon sajnálom. Szeretnék bocsánatot kérni mindkettőnk nevében. Livnek nem volt joga, hogy faggasson téged, nekem pedig el kellett volna mondanom neki. Olyan helyzet kellős közepébe csöppentél, amihez semmi közöd, és ez nem igazságos. Én belátom, még akkor is, ha Liv erre egyelőre nem képes. – Sajnálom, hogy lebuktattalak, amikor megkérdezett. Azt mondta, te mesélted el neki. Ben le van sújtva. – Közvetlenül soha nem kérdezett rá, így inkább nem mondtam semmit. Ez minden. Ha egy pillanatra is felmerül bennem, hogy megkérdez téged, először felvilágosítom a történtekről, és mindkettőtöket megkíméllek egy sértésekkel teletűzdelt adok-kapoktól. – Megértem, hogy nem meséltél neki az egyetemről. Nem arról volt szó, hogy együtt jártunk volna. Ben tovább gyötrődik. – Én is ezt mondogattam magamnak, de ez akkor is megtévesztésnek számít. Ha Liv áthívja vacsorára egy régi barátját, én sem örülnék, ha a legfontosabb vele kapcsolatos részletet elhallgatná előlem. Nem akarnám, hogy a tipikus ügyvédérveléssel védekezzen, miszerint „nem tettem fel a helyes kérdést”, hiszen a férje vagyok. Fogalmam sincs, mit válaszolhatnék erre, ha nem akarok rosszat mondani Olíviáról. – Simon javasolta neki, hogy kérdezzen meg – vetem fel. – Aha. Kerültünk mi már furcsa helyzetbe azelőtt is. Ó – dörzsöli elcsigázva a halántékát –, szerettem volna a konkrétumok említése nélkül fogalmazni, de a fene ette az egészet. Azon a napon, amikor Liv és én eljegyeztük egymást, Simon felfedte soha nem múló szerelmét. Mármint neki, természetesen. Ez a hír a „meglepő, de cseppet sem megdöbbentő” kategóriába tartozik. Simon igyekezete mélyén, amellyel a

titokzatos párkapcsolatom bizonyítékát kutatta, felismerhetők a tünetek. Ha jobban figyelek, rájövök, hogy minden jel Oliviára mutat. – Tényleg? – Olívia azonnal elmesélte. De mindent elrendeztünk, és barátok maradtunk. – Csak nem rá gondolt, amikor arról a férjes nőről volt szó, aki visszament a férjéhez? – Soha nem történt köztük semmi. Ám amit neked mondott, aggaszt engem, nem tudom, mi járhatott a fejében. Gondolom, meg kellett változtatnia néhány részletet, hogy ne gyanakodj, de mégis... Amikor elmesélte nekem, hogy ez szóba került a randitokon, sejtenem kellett volna, hogy valami rosszban sántikál. Naivan abban reménykedtem, hogy csak tisztázni akarja a dolgokat, hogy tiszta lapot nyithasson. – Értem. – Ezek után Livvel megbeszéltük, hogy csakis a teljes őszinteség működhet kettőnk között. Én azonban megszegtem az ígéretemet, amikor nem tettem ezt veled kapcsolatban. Nem, mintha ezzel arra akarnék célozni, hogy ez ugyanaz a helyzet – teszi hozzá sietve. – Ám Simon vette a bátorságot, és célozgatni kezdett, hogy azért nem találkozik többet veled, mert úgy gondolja, van valami kettőnk között. Hibáztatott téged a sztori miatt, és azt hiszem, engem is, amiért összehoztalak benneteket, majd a te oldaladra álltam. Liv felzaklatása minden szempontból érdekében állt. – Ez olyan... – Tudom – szakít félbe Ben, – Nem akartalak nagyon kiborítani azzal, hogy elmondom: komoly kétségeim vannak a randitokkal kapcsolatban. Biztos vagyok benne, hogy egyébként is vonzódott hozzád. Felemelem a kezem.

– Kérlek, ne is fecséreljünk rá több szót. Őszintén mondom, hogy egy cseppet sem érdekel, ha Simon nem érdeklődik sziporkázó személyiségem iránt. Csak azon gondolkodtam, miért kutakodik annyira utánad. – Igen. Azt gyanítom, szépen kitalálta, hogy lehet téged felhasználni arra, hogy viszályt szítson. – És még ő vádolt engem, hogy hátsó szándékkal közeledtem hozzá! – Igen. Gazember! Azt azonban el kell ismernem, hogy nem lett volna ekkora sikere, ha én nem vagyok olyan lusta. Ami pedig Livet illeti, nyugodtan mondhatom, semmiképpen sem lenne nála esélye, akár mellette vagyok, akár nem. Ben úgy fest, mint aki nem akarta kimondani, hogy „akár nem”, és tovább őrlődik: – És egyébként is mindent elmondtam Livnek kettőnkről, úgyhogy... – Azt hittem, az én voltam! – Nem, mindent – magyarázza Ben, csendesen és nyíltan, ami arra késztet, hogy egyenesen a szemébe nézzek, – Az én részemet. Tudom, hogy részedről ez nem ugyanarról szólt. Bár nem hiszem, hogy ettől könnyebb lehetett végighallgatni. A te részedről nem ugyanarról szólt. Helyben vagyunk. A hiba, amit soha nem tudok már helyrehozni, a szavak, amelyeket nem tudok visszaszívni. Vagy inkább hozzátenni. Összeszedem minden illendőségemet, ami eltart úgy öt-hat másodpercig. – Remélem, minden rendben van kettőtök között. Nem kell elmondanod, amit szándékoztál Tudom, hogy meg kell szakítanod velem minden kapcsolatot, és teljes mértékben megértem. – Értékelem, hogy ezt mondod, de... – Ben szünetet tart. – Liv elment. – Micsoda? Mikor?

Valójában azonban azt akarom kérdezni: elhagyott? – Néhány nappal ezelőtt. Vitatkoztunk, más dolgokon, és már korábban azzal fenyegetőzött, hogy visszamegy Londonba. Próbálom összeszedni, magam. Olívia elment. Vajon ez mindent megváltoztat? – Liv nem tudta megszokni Manchestert, azt mondja, nem akarja itt nevelni a gyerekeit. A házzal kapcsolatos nézeteltérésünket ismered. Kérte a munkahelyén az áthelyezését, és nekem csak akkor árulta el, amikor már összecsomagolt. – Sajnálom. – Most leblokkoltam. Zuhanórepülésben száguldók, és azon tanakodom, vajon hol fogok földet érni. – Fogalmam sincs, menyi ideig tart, amíg találok magamnak valamit odalent. Én nem tudom egyszerűen átkérni magam. Nincs még szakvizsgám, mint neki. Nem Bent hagyta el? Csak északot? – Te is mész? – Igen. – És kibékülsz a költözéssel? Megbeszéltétek? Ben halványan rám mosolyog. – Az ember néha kénytelen félretenni, ami helyes, és azt tenni, ami szükséges. Liv nem jön vissza, nem számít, bármit is mondok, ami annyit jelent, hogy én sem maradhatok. Feltűnik, hogy említést sem tesz a didsburyi házról. Gondolom, az elképzelhetetlen vagyonok világában egy ház eladása nem előfeltétele egy másik ház megvásárlásának. – Nos – mondom egy ólomgolyóval a gyomromban Manchesternek hiányozni fogsz. Ben felsóhajt: – Manchester is hiányozni fog nekem. Nagyszerű lenne visszajönni. Habozok. – Elfogadod a házat Liv szüleitől? Lehorgasztja a fejét.

– Nem tudom. Nem akartam a házasságomért ezt az árat fizetni, de ha tetszik, ha nem, ez az ára. Kérlek, ne kérdezz többet! Annyira lehangoló hallani a válaszokat. – Persze. Sajnálom. Felkapja a fejét. – Mondd, Rachel, gondoltad volna valaha is, hogy ilyen nehéz lesz tisztességes felnőttnek lenni? – Azt hiszem, úgy gondoltam, ha egyszer túl leszek a záróvizsgákon, nincs más dolgom, mint simán ellavírozni a családi síremlékig. Szánkózás végtelen lejtőn. – Pontosan, találó a hasonlat. Ha tudtam volna, mi vár rám, nem morgolódtam volna annyit a régi angol irodalomórák miatt. Egymásra vigyorgunk. A bordámba fájdalom nyilall. – Nagyon jó újra látni téged – folytatja Ben. – Szégyellem, hogy te nem mondhatod el ugyanezt rólam. Először Simon száll rád, aztán Liv. Fogadok, azt kívánod, bárcsak soha ne kezdtél volna olaszt tanulni és könyvtárba járni! A hazugság, amellyel minden a kezdetét vette. Rajtam a sor, hogy mondjak valamit, hogy tiltakozni kezdjek, nem, csodálatos újra találkozni vele, aztán hagyni, hogy elmenjen, mintha ez a világ legegyszerűbb dolga lenne. Ám Olívia elment. Talán nem is maradnak együtt, még akkor sem, ha Ben visszaköltözik délre. Talán úgy dönt, hogy itt marad, ha minden részletet megtud. Lehetséges. Kaphatok egy második esélyt, ami örökké semmivé foszlik, ha nem ragadom meg, ha nem mutatom ki a vonzódásomat, ahogy az első alkalommal tettem. Az ember néha kénytelen félretenni, ami helyes, és azt tenni, ami szükséges, nem így fogalmazott Ben? – Valamit el kell mondanom neked. Remélem, hogy felfedezem a tekintetében a felismerés csillanását, mert az megkönnyítené a dolgomat. Ám Ben teljesen közönyös marad. – Oké.

– Nem véletlenül futottunk össze aznap este a könyvtárban. Caroline mesélte, hogy látott ott, én pedig rád vártam, reméltem, hogy találkozunk. Ben összevonja a szemöldökét. – Annyiszor gondoltam rád az elmúlt tíz évben – folytatom. – Soha nem éreztem hasonlót sem, mint ami köztünk volt. Fogalmam sincs, mit rontottam el, hogy akkor nem sikerült meggyőznöm arról, mit érzek irántad. Ha most elmész, de nem vagy biztos benne, hogy ezt akarod, tudnod kell, hogy még mindig szeretlek. Szerelmes vagyok beléd, Ben. A szavaim kettőnk között lebegnek a levegőben, és szinte el sem hiszem, hogy tőlem származnak. Bennek résnyire szűkül a szeme. – Ez valami vicc, ugye? Csak ugratsz? Mert nem vall valami jó ízlésre. – Komolyan gondolok minden egyes szót. Nyilván tudod, hogy ilyesmivel nem viccelődnék. Csak bámul rám. Mielőtt megszólalna, mély lélegzetet vesz, mintha valami súlyos tárgyat akarna felemelni. – Liv szerint éppen ez volt a célod. A feleségem azt mondta, beengedtem valakit az életünkbe, aki megpróbál szétválasztani bennünket. Azt válaszoltam, hogy üldözési mániája van, és ez nevetséges. A körmöm szakadtáig védtelek téged és a szándékaidat, most pedig itt ülök, és bocsánatot kérek tőled, miközben elítélem, ahogy viselkedett. Te pedig azt állítod, hogy mindvégig igaza volt? – Nem akartalak szétválasztani benneteket... – Akkor miért mondod, hogy szerelmes vagy belém? Mit vársz tőlem? Miért kerestél meg egyáltalán? – Én,.. nem tudtam ellenállni. Hallgat, zsúfolt hallgatás, mintha annyi minden volna, amit a fejemhez akar vágni, hogy meg kell állnia, hogy fontossági sorrendbe szedhesse.

– Ezt nem hiszem el. Nem csoda, hogy a feleségem kisétált az ajtón. Komolyan azt hiszed, az a fajta férfi vagyok, aki időlegesen csak úgy képes figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy nős? Hogy majd kihasználom az alkalmat, hogy elment, itt maradok egy kicsit, megragadom a lehetőséget és megcsalom? – Nem! Én nem viszonyról beszélek. – Akkor miről? – süti le Ben a szemét. – Nős vagyok. És nős is szándékozom maradni. Nyelek egyet és összeomlók, mintha meglőttek volna. – Rendben. – Sajnálom, ami Rhys és közted történt. Jelen pillanatban nem vagy önmagad. Ezt megértem. Ám ha arra gondolok, hogy ez szerinted bármilyen értelemben... – keresgéli a szót – romantikus, legszívesebben messzire szaladnék. Istenem, mit képzelsz te rólam? Őszintén szólva le tudnék hajolni, hogy a bokorba öklendezzek a teljes megalázottságtól. – Nem a te hibád. Én csak... azt mondtad, Liv elment... – fogyok ki a szóból. A döbbent arckifejezéséből azonnal megértem, mi játszódik le a fejében, mintha volna még egy rakás Rupa arany betűiből, és azokkal rakta volna ki valaki a falra. Miből gondolod, hogy érdekelnél, ha nem lennék nős? Tudhattam volna. Olyan sokáig dédelgettem az emléket, hogy teljesen kizártam a lehetőséget: Ben múló érdeklődése az irányomban pusztán aprócska tévedés, ami csak akkor és ott volt érvényes. Valami rendellenesség, szeszélyes bohóság, amit csak ifjúkori ballépésnek látunk, mint körtebort használni üdítő helyett vagy MC Hammer-nadrágot húzni. Megengedtem magamnak, hogy arról ábrándozzam, csak a házassága az ok, amiért nincs velem. Most azonban ennek vége. Ben megköszörüli a torkát.

– Különben sem engem akarsz. Fel vagy zaklatva a Rhysszel való szakítás miatt. Mintha ezt egyszer már eljátszottak volna, nem? Egy rohadt déjá vu. – Nem! – kiáltok fel. – Ő betoppant a bálba, te pedig elmentél. – Nem akartam jelenetet rendezni azzal, hogy ott ácsorgok mellette. Feltételeztem, hogy majd meghozod a magad döntését. Nem szándékoztam párbajozni. Szinte küszködnöm kell, hogy levegőhöz jussak, és ki tudjam bökni a szavakat. – Nem kaptam rá lehetőséget, hogy téged válasszalak. Elmentél. Képtelen voltam ott hagyni Rhyst a táncparkett közepén. Ennél azért jobbat érdemelt. – Még egy együtt töltött éjszakát is? – Mi?! – Másnap elsétáltam a házatokhoz, korán, hogy megnézzem, mi a helyzet. Ott állt a kocsija. – Igen, nálam maradt, de szigorúan a padlón aludt. Nem dobhattam ki az utcára. Beszélgettünk, elaludt, elment, és nekem az volt az első dolgom, hogy hozzád rohanjak, de kiderült, hogy visszamentél Londonba. Nem válaszoltál a telefonhívásaimra és a leveleimre sem. Ennyi. Vége. Ben egy szót sem szól. – Aztán egy nap, amikor hívtalak, Abi vette fel a telefont. Ben bocsánatkérően rám sandít. – Nem gondolta komolyan, amit mondott. – Nem volt gázos. Igazából lehet, hogy ez volt a legkedvesebb az egészben. Azt mondta, előbbre hoztad az utazás időpontját, és nem érti, miért hívogatlak folyton, amikor nyilvánvalóan nem fogsz tudni beszélni velem. Mit kellett volna tennem? Elutazni és sátrat verni a lábtörlődön? Elég elszánt voltam, de addigra már én is úgy gondoltam, hogy neked voltak hátsó szándékaid...

Ben a fejét rázza, tudom, hogy nem akarja kibogozni a szálakat. Nem hagytam neki sok választási lehetőséget. A táskája fogantyúját babrálja, mintha arról próbálná győzködni magát, hogy képes gyorsan elmenekülni. – Nem tudtam, mire gondolsz. Az igazat megvallva, végig, az egyetem alatt. Rhys elnyomott téged, te pedig hagytad. Néha úgy gondoltam, amit érzek, kölcsönös, de máskor.,. És tisztában voltam azzal, hogy egyáltalán nem állt szándékodban az ágyban kikötni velem. Nem tudtam kitalálni, mi járt utána a fejedben, még ha kedves dolgokat mondtál is. Adnom kellett neked egy lélegzetvételnyi szünetet, hogy dönthess. És te megtetted. – Nem – csóválom a fejem. – Vagy legalábbis nem úgy, ahogy te gondolod. – Menj már, végig azzal a sráccal voltál. Eljegyeztétek egymást. Komolyan azt akarod nekem bemesélni, hogy ez nem a te választásodnak köszönhető? – Erre nem vagyok túl büszke, de visszakeveredtem Rhys mellé. Azt hittem, jó ember vagyok, ha megkímélem őt attól, hogy ott, a bálon megtudja, mi történt. A végén azonban ez sokkal, sokkal több fájdalmat okozott. Mindenkinek. Ben rám szegezi a tekintetét. Kinyitja a száját, de meggondolja magát. Aztán mégis megszólal: – Oké, három éven át próbáltam neked minden elképzelhető jelet megadni, azon kívül, hogy a szó szoros értelmében rád vetem magam. Jótékony ködbe burkolózó utólagos bölcsességgel most úgy gondolod, nem volt szerencséd, de amikor megkaphattál volna, bizonytalankodtál. És amit nem kaphatsz meg többé, az egyre vonzóbbá válik. – Soha nem döntöttem úgy, hogy nem akarlak téged. Ilyet soha nem tennék. – Azzal döntöttél, hogy nem tettél semmit. Úgy tűnik, így szoktál dönteni: hogy nem döntesz. Egyszerűen csak megtörténik veled.

Az állítás igazsága mellbe vág, mint egy zokniba gyömöszölt konzervdoboz, amit felém hajítottak. Minden egyes porcikám szeretne ellentmondani, de nem merül fel elegendő új bizonyíték a fellebbezéshez. – Sajnálom, hogy elmenekültem – szólal meg Ben. – Silány megoldás volt. A pokolba! Talán jobban hasonlítok az apámra, mint szeretnék. Csöndben ülünk. Mintha a teljes igazság kimondásával valahogy minden befejeződött volna – úgy is mondhatnánk: bevégeztetett. Soha nem érzett reménytelenség önt el. És különben is, mi értelme azon vitatkozni, kinek a hibája volt? Itt tartunk most. Nem mintha az, hogy más következtetésre jutunk a múlttal kapcsolatban, bármit is változtatna a jelen helyzeten. – Hogy illeszthető a képbe a Simonnal való ismerkedés? – kérdezi végül Ben. – Érdeklődött irántam, és ez hízelgő volt. Te azt mondtad, semmitmondó vagyok. – Ez talán már túl sok mindent elárul a gondolataimról. – Körülbelül öt percig úgy hittem, működhet. Gondolom, valahogy így próbáltam a közeledben maradni. – Felhasználtad őt? – Nem szándékosan. – Ez fog szerepelni a sírodon is. „Itt nyugszik Rachel Woodford. Nem szándékosan, – Elmosolyodik. – Mindenesetre itt volt már az ideje, hogy egyszer Simon húzza a rövidebbet. A hangja nyugodtabb, de a szeme továbbra is engem fürkész, mintha valami megigéző, hátborzongató kiállítási tárgy lennék: hámladozó bőrű mumifikált test, amelynek üreges szemgödre olyan, mint a barackmag után maradt ráncos mélyedés. – Ha nem mondtad volna el, hogy Olívia elment, meg sem említem ezt az egészet. Hagyom, hogy elsétálj. Ben fáradtan a hajába túr.

– Igen, tudom. Valóban nem jó ötlet olyasvalakivel haverkodni, akitől többet szeretnél. Hidd ezt el egy sokat látott férfinak! Csendben ülünk. – Azt kívánom, bárcsak lenne egy időgépem! – szólalok meg keserédesnek szánt hangon, de egyszerűen porig sújtottnak hangzik. – Ahogy én is – teszi hozzá Ben, aztán kivárja a megfelelő pillanatot, hogy hozzáfűzhesse: – Biztosan a leedsi egyetemre mentem volna. A humorérzékem cserben hagy. Valahogy minden túlságosan igaz. – Jobb lesz, ha indulok – mondja végül, és feláll. Szánalmasan bólintok, és én is felemelkedem. Próbálok úrrá lenni a késztetésen, hogy megragadjam a kabátja ujját, és könyörögni kezdjek. – Viszlát! – próbálok bátornak hangozni, de nem sikerül. – Ugyan már! – fordul vissza Ben. – Minden rendben lesz. – Hiányozni fogsz. – Hallom, ahogy a kétségbeeséstől elcsuklik a hangom, miért nem érzel úgy, ahogy én érzek, és bár Ben elmondta, hogy nem engem választ, képtelen vagyok elfogadni. – Ó, Danny... – Ben végül szomorúnak tűnik. A régi becenevem váratlan említésére könnyek néma áradata folyik végig az arcomon. Mindig sírás a vége, mondta Caroline, vagy ha nem is pontosan ezeket a szavakat használta, erre akart utalni. – Mit akartál mondani nekem? – törlöm meg az arcomat. – A végzős bálon, a táncparketten? – Nem emlékszem. – Ó! – Újabb nyelés. – Nézd, ez nem igaz. De.., Nem számít. – Nekem számít. Kérlek, Ben!

Úgy tűnik, kétségei vannak afelől, hogy engedjen-e nekem, és erre jó oka van, tekintve, hogy láthatóan az idegösszeomlás szélén állok. Körbenéz, meggyőződik róla, hogy még mindig egyedül vagyunk, eltekintve a mezítlábas fickótól, aki a nyakkendőjét a homlokára kötve taichizik a szobor mögött. – Azt akartam mondani – szólal meg végül lágyan –, hogy elajándékoztam a jegyeket. Így újraszervezhettük volna az egészet, amikor te is jöhetsz. Nem változtattam meg az indulás dátumát. Új jegyeket vettem, és egyedül utaztam el. Fátyolos szemmel meredek rá. Ettől az egész még elviselhetetlenebb lett. Úgy tűnik, ő is kikészült, előrelép, mintha meg akarná érinteni a karomat, de a keze végül a teste mellé hullik. – Valamit viszont kérek cserébe – folytatja csendesen. – Jó. Bármit. – Kérlek, ne keress meg többet! Majd néhány határozott lépéssel elsétál. Szinte érzem, fegyelmeznie kell magát, hogy ne fusson. Micsoda végjáték! Körbe-körbe sétálok a parkban, próbálok erőt venni magamon, mielőtt kilépek az emberek közé. Az összetört szívemmel azonban nem tudok mit kezdeni. Kipróbálom, hogy látok-e már a könnyektől, és elolvasom a kereszten szereplő feliratot. Ezen a békés helyen valahogy nyugodtnak hangzik: „Itt nyugszik több mint huszonkétezer ember földi maradványa.” Milyen találó! Ez a burjánzó idill tulajdonképpen egy jól trágyázott sírkert.

67. – Visszamegy délre, beköltözik abba a hatalmas arany kalitkába, amit az apósáék vesznek neki, és csöndesen szenved – kezdek bele a téma értelmetlen boncolgatásának negyvennyolcadik percébe, Caroline-nak, aki az én egyszemélyes, kihasznált, de türelmes hallgatóságom. Már a Tatton parkig vezető út teljes hosszában is ezt kellett hallgatnia, jutalomképpen, amiért elhozott ide. Fonott piknikkosár lóg a vállamon, ő hozza a vízhatlan, tarka pokrócot és a csilingelő üvegekkel teli hűtőtáskát. Múlt héten volt a születésnapja, komolyzenei koncertet és tűzijátékot kért itt a parkban, amire már évezredekkel ezelőtt megvettük a jegyeket. Ez is Caroline nagyszerűségét bizonyítja: felvirradt a nap, amikor Mindy és Ivor igazolás nélkül távol, helyzetük ismeretlen, és maradt Rachel, helyzete: zátonyra futott. Hitelkártya-tartozások és kötelességérzet: ez minden, ami összeköt minket. Ő és Mindy persze már hallották a történetet. Külön-külön hívtam át őket. El kellett ismernem, hogy a sztoriban nem volt sok csavar. Mindketten azzal az egyre növekvő aggodalommal hallgatták, ami a horrorfilm közben fogja el az embert, amikor a tinik bejelentik, hogy „Ez csak babona! ”, és fáklyával a kezükben lemennek az öreg csónakházba. – Hm! – állapítja meg Caroline, és kiteríti a pokrócot, miközben a cipősarkával keresgéli a göröngyöket. – Nem lehetsz biztos benne, hogy szenvedni fog. Leteszem a kosarat, és félszegen lekuporodom a pokrócra. – Nem. De ez a ház! Senkinek sem szabadna olyasvalamire kényszeríteni a párját, amit megalkuvásnak érez, nem igaz? – Rachel! Az sem számít, ha Olívia gyomirtó szerből kever neki martinit. Ben azt mondta, őt szereti és nem téged. El kell

engedned. Mondom ezt én, aki viszont határozottan téged szeretlek. Caroline elővesz egy üveg habzóbort, és a kezembe nyom két műanyag talpas poharat. Bárcsak az alkohol segítene! Petróleumíze van, és sistereg a beleimben, mint amikor egy nyílt sebet égetnek ki a westernekben. Úgy érzem magam, mintha az egész lényemet átengedték volna egy iratmegsemmisítőn. – Ennek semmiképpen sem lehetett volna boldog vége – magyaráz Caroline, miközben egyetlen csuklómozdulattal, finoman kinyitja az üveget, és odatartja az egyik pohárhoz. – Új fejezetet kell nyitnod. Fogadd el Mindy segítségét ezzel az online társkereséssel kapcsolatban. – Amúgy gondolod, hogy eljönnek? Megegyeztünk, hogy hagyunk Mindynek és Ivornak némi teret, és tiszteletben tartjuk kettejüket. Nem mondtuk el, mit láttam, és hallgatunk Caroline feltételezéséről is. Caroline mindkettejüknek küldött üzenetet, hogy megkérdezze, eljönnek-e ma, és mindketten igent válaszoltak. Abban egyetértettünk, ez talán azt bizonyítja, a dolgok jól alakulnak, de ezt nagyon nehéz megítélni. Ebben a pillanatban betoppan Mindy virágmintás harisnyában és lila esőkabátban. Caroline integet neki. Amikor odaér hozzánk, köszönünk, de kérlelhetetlen, ami elég nyugtalanító, mivel ő a világ legkevésbé kérlelhetetlen nőszemélye. – Elég, ha akkor bocsátkozom bocsánatkérésekbe, ha Ivor is megérkezik? – kérdezi Caroline, miközben adok egy poharat Mindynek is. – Azt hiszem, igen – veti oda Mindy, miközben leissza a habot, nehogy kicsorduljon. – Azt mondta, eljön? – Nos, igen – válaszolja Caroline enyhén összezavarodva. Összetalálkozik a tekintetünk. Ki tudja, mit láttam ott a ház előtt? Ötperces erőltetett csevegés következik Mindy legutóbbi

üzleti javaslatáról, amikor Ivor feje felbukkan a tömegben. Azonnal fel lehet ismerni az összetéveszthetetlenül ivoros, vékony, kapucnis, szürke tyúklábmintás sportdzsekijéről. – Üdv! – köszöntőm, miközben a kezemmel eltakarom a napfény elől feldagadt szememet. – 'Napot! Neki is töltünk egy italt. – Essünk túl rajta! – szólal meg Caroline, miután Ivor keresztbe tett lábbal és a borával elhelyezkedik. – Rettenetesen, végtelenül, alázatos módon sajnálom, amit mondtam. Tévedtem, és nem volt helyes húzás. Kérlek, kérlek, bocsássatok meg nekem! – néz Caroline Mindyre, majd Ivorra. – Es nem mintha érzelmi zsarolással akarnék élni, de ezen a héten van a szülinapom, és holnap kezdem a párkapcsolati tanácsadást a hűtlen férjemmel, úgyhogy szánjatok meg. Ivornak üres a tekintete. Mindy fűszálakat tépked a földről, és kis halomba gyűjti, miközben a színpad felé bámul. – Megbeszéltük egymással, és arra jutottunk, hogy amit tettél, elég rémes, de nem nekünk kell kínosan éreznünk magunkat miatta, hanem neked – közli Ivor. – Amiről viszont ti ketten nem tudtok, mi pedig igen, hogy... Régóta küzdök már vele. Ideje, hogy beszéljek is róla. Meleg vagyok. – Komolyan? – szalad ki a számon. – Meleg vagy? – Igen. Ezért volt rám Mindy annyira dühös Katya miatt. Azt mondta, itt az idő, hogy felvállaljam, aki vagyok. Erre Caroline azzal vádol, hogy egy másik nő tetszik nekem... ez nem sokat segít az egész coming out dolgon. – Te jó ég! Ivor, annyira sajnálom! Mármint nem azt, hogy meleg vagy. Még egyszer, ne haragudjatok rám. Mióta tudod? Ivor a fejét csóválja. – Elég régóta ahhoz, hogy ne bujkáljak tovább előle.

– Én is bocsánatot kérek. Az én ötletem volt, hogy összehozzunk benneteket – vetem közbe. – Ivor, bárcsak korábban elmondtad volna! Nem változtatott volna semmin. Ivor bólint. – És van... barátod? – Úgy hangzik, mintha hatvanegynéhány éves asszony lennék a Nőegylethől, aki próbál valami értelmet találni abban, hogy a hatvankilences póznak semmi köze a Woodstock fesztiválhoz, és a biszexuális kifejezés nem a hímnős csigákra vonatkozik. Ivor bejelentése annyira váratlanul ért, hogy nem tudom felfogni és beszélni róla. – Á! Olyan messzire azért még nem jutottam. Csak... tudjátok, egy rakás semmit sem jelentő farok, amit a Manto’s bárban szedtem fel. Határozottan nincs post-ittel megjelölve az etikettszótáramban az arra vonatkozó rész, hogyan kell kezelni ezt a helyzetet, úgyhogy inkább Mindyhez fordulok, és megismétlem a bocsánatkérésemet. Ő felhajtja a borát, megtörli a száját, és kurtán bólint. – Nos, azt mondtam, farok, de farok és segg is, még nem döntöttem el, a dolog melyik végét ragadnám meg inkább – folytatja Ivor. Caroline és én bólogatunk, miközben folyamatosan kortyolgatunk, hogy csináljunk valamit. Érzékelhető némi ellentmondás a finomkodó körülmények és a beszélgetés nagyon is őszinte természete között. Az embernek nem kéne azon töprengenie, hogy a barátja alul vagy fölül szeretne-e lenni valami olcsó prostival, miközben azt nézi, ahogy egy háromgenerációs család teát kortyolgat egy termoszból. – Sajnálom! – mondja Ivor. – Csoportterápiára járok, és ha a kommunikációs akadályok elosztanak, minden gát leomlik majd... ha értitek, mire gondolok.

– Miért nem akartad elmondani nekünk már korábban? – kérdezi Caroline. – Nem mintha panaszkodni akarnék, de melletted lettünk volna. – Egyszer majdnem bevallottam nektek. Egy filmet néztünk, Matt Damonnal, éppen valami épületen mászott át... – A Bourne--rejtély – veti közbe Mindy. – Köszönöm, Mindy, igen, A Boume-rejtélyt, én meg majdnem azt mondtam, milyen feszes kis segglyuk! Szívesen megmártóznék benne! Majdnem kiszaladt a számon. De uralkodtam magamon. – És ez a film arról szól, hogy valaki elfelejti, ki is ő – figyelmeztet Mindy. – Arra nem is gondoltam, hogy ez milyen ironikus – jegyzi meg Ivor. – Talán ez hatott rám tudat alatt. Mi van a piknikkosárban? Fasírt? Caroline hálásnak tűnik, amiért témát váltunk, és lelkesen kotorászni kezd a kosárban, majd előhalász egy Tupperwaredobozt. – Ó, túl sok a saláta. Ennyire azért nem vagyok meleg – mondja Ivor. Mindy végigsimít a karján. Valami nem stimmel, és Mindy mozdulata elárulja, mi az. – Várjunk csak! Mindy tudta? Mindy? Hogy a fenébe vetted rá, hogy titokban tartsa? Súlyos csönd. Ivor egy félig megrágott kenyérdarabbal a szájában megdermed. – Aááá! Meglepetés! Összejöttünk! – sikoltja Mindy. Caroline és én egymásra nézünk, majd Ivorra, akinek ördögi vigyor terül el az arcán. – Ivor! – kiáltom. – Kamu coming out, aztán meg vissza a másik térfélre? Ez kissé ízléstelen. Ivor összegörnyed a nevetéstől.

– Láttátok volna az arcotokat! Huhú! – vihorászik. – Feszes kis segglyuk, haha! Caroline a halántékát dörzsöli. – Ivor, te nem vagy meleg? És te meg Mindy találkozgattok egymással? – Nem, nem vagyok, és igen, találkozgatunk. Mindketten Mindyre nézünk. Szemérmesen mosolyog. Soha nem tűnt még szemérmesnek. Ez elképesztő. – Tudtam, hogy igazam van! – kiáltja Caroline. – És a bűnbánat, amiért megaláztál bennünket, meddig is tartott? Négy-öt perc? – kérdezi Ivor. – Megérdemelted a bosszút. Caroline a kezembe nyomja a poharát, és arcon csókolja Ivort, majd Mindyt is. – Annyira örülök nektek. – El se hiszem, hogy visszatértél a női nemhez! – szólalok meg, – Szó sincs visszatérésről, Woodford, oké? Száz százalékban a hölgyeket szeretem. A peterborough-i Simogatás és Miegyéb Akadémián szereztem képesítést heteróságból. – Azt még nem csináltuk – veti közbe Mindy. – Na, az aztán fura lesz. Ivor a homlokára csap. – Mindy! Amíg ezt ki nem bökted, már nyerésre álltunk a „ki érzi magát kínosabban” versenyben. – Bocsi. Csak én biztosan ezen agyaltam volna a helyükben. Felnevetnek, és sokkal magabiztosabbnak tűnnek. Valahogy mások. – Ez fantasztikus hír, eltekintve attól a ténytől, hogy szakításkor nem vághatjátok a másik fejéhez, hogy soha többé nem akarjátok látni. Megegyeztünk? – kérdezem. – Megbeszéltük, ami történt. Arra jutottunk, hogy talán ezért is tartott olyan sokáig, hogy eljussunk idáig – magyarázza Mindy

újabb szemérmes pillantások kíséretében. Rájövök, hogy most tapasztalja meg először azt a szokatlan élményt, milyen érzés olyasvalakivel lenni, akibe tényleg szerelmes. Ez volt a hiányzó láncszem. – Készítenünk kell egy időbeosztást, hogy mikor lesztek kettesben, és mikor jöhetünk mi is – javasolja Caroline. – Talán erre nincs is szükség. Lehet, hogy Rachel és én tüneményes, csokiszínű, csiricsáré ruhákba öltöztetett gyerekek keresztanyjai leszünk. – És kacsint egyet. – Tölthetek neked egy finom meleg csésze „fogd be a szád!” teát? – ragyog Ivor. Tósztot mondok. – Ivorra és Mindyre! Olyan névvel és öltözködéssel, ami nektek van, a sors is arra szánt benneteket, hogy egy pár legyetek! Koccintunk a műanyag poharakkal. – És Caroline ötvenharmadik születésnapjára! – mondja Ivor, és körbetekint az ősz hajak tengerében.

68. Elpakolom a nyelvkönyvet, elköszönök a csoporttársaimtól, és kifelé indulok, a csatakos időbe. Elkezdtem egy olasz tanfolyamot az egyetemen. Jelentkezett vagy fél tucat cserediák meg én, esetlen olaszsággal motyogunk a nagyon okos, szőke és száz százalékig angol tanárunkkal, akinek semmi köze a képzeletemben élő Gina Lollobrigida karakterhez. A felhőkből, amelyek délután még csak füstszerű grafitmaszatnak látszottak, mostanra szemetel az eső. A kitartó szitálás ellenére úgy döntök, hogy gyalog megyek, bár a következő programom azt kívánná, hogy ne legyek sáros. Elsétálok a Központi Könyvtár mellett, a kupola úgy világít, mint egy földönkívüli űrhajó, amely bármelyik pillanatban forogni kezdhet, és csilingelve felröppen az éjszakai égboltra. Megállok, és néhány pillanatig gyönyörködöm benne, de dideregni kezdek, ezért összehúzom a kabátom gallérját. Végigsietek az utcákon, miközben rázendít az eső, az arcomat csiklandozva, és hunyorgok az esőcseppektől. A kávézó hangulatos szentélyében leülök egy távoli sarokban, az ablak mellé, az Óz, a nagy varázsló poszter alá. – A kínálatunkban a forralt bor is szerepel, ha szereti – ajánlja a művészeti főiskolás felszolgálólány, és kihúzza a ceruzát kusza kontyából, hogy felírja a rendelésemet. – Olyan csúnya idő van odakint, gondoltuk, jól fog jönni. – Ó, akkor jöhet! – súgom oda, mintha valami csempészáru lenne, akár egy pajkos, iszákos öreg hölgy, aki minden valószínűség szerint lesz majd belőlem. A bor csészealjra helyezett pohárban érkezik, szalvétát hajtottak alá, hogy felszívja a kiloccsanó cseppeket. Éppen időben értem ide: feltámad a szél, és oldalra fújja az esőt, ami

hatalmas hullámokban csap lé az ablaküvegre, mintha autómosóban lennénk. Az elmúlt hetek elég rémesen teltek. Ma nem érzem magam olyan rosszul. Üres vagyok, de tele energiával. Egyfajta könnyedség fog el, amilyet az ashramban böjtölők is érezhetnek, amikor azt mondogatják maguknak, így hagyja el a méreg a szervezetüket, miközben az pont hogy magát kezdi el emészteni. Vissza az alapbeállításhoz. Tiszta lap, újrakezdés, csak előre nézni. Rhys felhívott tegnap este, hogy közölje, összejött valakivel, akit Claire-nek hívnak. Most kezdett el a cégénél dolgozni. Lehet, hogy összeköltöznek, és nem bánom-e, hogy ilyen gyorsan. Meglepett, hogy nem csak úgy mondtam, hogy nem bánom, hanem úgy is gondoltam. Úgy hangzott, mint aki legszívesebben áradozni kezdene, és ez nem vall arra a Rhysre, akit én ismertem. Lehet, hogy a lány már most olyan hatással van rá, amilyet én soha nem tudtam kiváltam belőle. Nincs szüksége az áldásomra vagy a beleegyezésemre, magyarázta, de még mindig van kulcsom a házhoz, és néhány kacatom a padláson. Tudtam, hogy ennél többről van szó. Izgatott volt, és meg akarta osztani velem. És bár a képembe vágta, hogy semmit sem tudunk felmutatni tizenhárom év után, ez azért mégiscsak valami. Caroline négynaposra csökkentette a munkahetet, és a maradék napon szegényeket segítő szervezeteknek önkénteskedik. Imádja. Isten tudja, miből fog megélni az a rengeteg állami szegénységcár, ha Caroline megoldja a szegénység problémáját, majd továbblép a következő feladatra. A régi péntek esti négyeseink szombat estivé váltak. A pénteket kettesben tölti Graeme-mel, mert a tanácsadójuk azt mondta „időt kell szakítaniuk arra, hogy értékeljék a kettejük közötti köteléket, és hogy újra egymásra találjanak”. Mindy és én megbeszéltük, hogy Caroline kedvéért duplán megerőltetjük magunkat Graeme-mel. Sokat segít, hogy Graeme-et kellőképpen

ráncba szedték, így nem próbál folyton belénk kötni, mint azelőtt. Katya Kolumbiába utazott, Ivor nem tölt több elfecsérelt hétvégét orkgyilkolással, Mindy pedig nem aggódik többet a detroiti techno miatt. Soha nem árulták el, hogy pontosan mi minden is történt azon a napon, amikor Caroline felrobbantotta az igazságbombáját, ami igazán erőt próbáló tilalom Mindy számára. Nekem annyit mesélt, hogy utolérte Ivort, egymásra néztek, és „Egyszerűen tudtuk. Tudtuk, hogy igaz, anélkül hogy bármelyikünk egy szót is szólt volna.” Hogy ők ketten egy szót sem szóltak? Önmagában véve is hihetetlen. Mindy továbbra sem hajlandó teljesen átdolgozni a vonzalomra vonatkozó elméletét. Igaz, a szakkifejezéseken változtatott: a teóriának most az az alapja, hogy látni kell a bizonyos férfit alsónadrágban. Így azt állíthatja, ha tudta volna, hogy Ivornak ilyen jó izomzata van, már jóval korábban összejöttek volna. Senki nem hisz neki. Nevetségesen, émelyítően boldogok, bár kellően tapintatosak ahhoz, hogy ne mutassák, már ha meg tudják állni. De nagyon hiányzik a civakodásuk. Megengedtem, hogy Mindy regisztráljon engem A szingli barátaim-ra. Ragaszkodott hozzá. (Ivor megkérdezte tőlem, ellenőriztem-e a helyesírást. „Mindy egyik hirdetésében az állt, hogy szereti a dzsúzt, nem pedig a dzsesszt. Nem is értette, miért jelentkezett hirtelen annyi csontsovány bioőrült.”) – Rachel? Magas, sötét hajú férfi áll előttem, csöpög a víz az arcáról. – Igen. Helló! Gregor? Leül, és az asztalra csap egy gyűrött újságpapírt, amit valószínűleg esernyőként használhatott. – Kérsz valamit inni? – kérdezem. – Van étlapjuk? Kiveszi a nyomtatott papírlapot az asztalon álló fatartóból, és tanulmányozni kezdi. Nagyon-nagyon erősen igyekszem, hogy ne

bámuljam a haját, de nem sikerül. Mi a franc? A haja jellegzetes, ébenfekete V alakot formázva kopaszodik. Ám a legvisszataszítóbb rész szemmel láthatóan nem is hajból van. Olyan, mint a... tépőzár, vagy a műfű egy koponyaalapű megfelelője. Mintha oda lenne varrva. Bemutatkozó csevejünk közben. Gregor rendel egy sört, én pedig érzem, ahogy egyre ingerültebb leszek, majd elönt a bűntudat, amiért ingerült vagyok, hiszen lehet, hogy a haja valami trauma miatt hullott ki, majd félrekezelte a hajbeültető specialista, és a felesége emiatt hagyta el. De komolyan: miért nem rakja ki nyíltan az árut? Az összes fotója úgy van bevilágítva, hogy eltakarja. Nem lenne bölcsebb rászűmi a horrorrajongókra, hogy mindenki elkerülje a csalódást? De tényleg. Mindy jófejségből az én profilomba is beírta a szépség-baromságot, de vizuális helyreigazításként én korrekten megvilágított fotókat töltöttem fel magamról. Ne legyél ilyen felszínes, mondom magamnak, a személyiség számít. A személyiség miatt vagy itt. – Milyen koncertre mész? – érdeklődöm. – Michael Ball. Musicalslágerek. A szerelem színei, meg a többi. Te is szereted a musicaleket? – Ööö... Nem igazán. Mindig el akartam menni egyre, de... – Mindenképpen menj el! Fantasztikus előadások vannak. Remek szórakozás. A pincérnő kihozza Gregornak a sört, és feltűnik, hogy ő nem köszöni meg, sőt, tudomást sem vesz róla. Vajon még túl korai azt mondani: szerintem nem ülünk össze. – Szóval miért van egyedül egy ilyen bájos lány, mint te? – Van olyan, hogy a bájos lányok nincsenek egyedül? – Bóknak szántam, de ha te a képembe vágod... – Jaj, rendben, kösz. Ez bonyolult kérdés... Mialatt beszélek, a tekintete időnként a mellemre siklik, és egyszeriben tizenhat évesnek érzem, magam, randin egy sráccal,

aki azt hiszi, nyugodtan bámulhatja a mellemet anélkül, hogy rajtakapnák. Lehet, hogy csak ideges tikkelés, és nem is azért csinálja. Ráadásul fekete kötött ruha van rajtam, ami nem sokat láttat. – És te miért vagy szingli? Gregor felfújja az arcát. – Túlórák, nemzetközi utak. – Értem. Egy banknál dolgozol, ugye? – Húsz-harminc ezres jutalmakat kapok egy jó évben. Vért és verejtéket akarnak látni. A verejték szó kimondásakor a szeme ismét lefelé kalandozik. Mindjárt kigúvad! Ez hihetetlen. Fél óra elteltével hálát adok Andrew Lloyd Webber munkamoráljának, amiért Gregor koncertje korán kezdődik. – Jól mulattam. Ne fogd vissza magad, és hívj fel nyugodtan! – mondja, miközben betolja a székét az asztalhoz. – Ha Amerikában vagyok, lehet, hogy csak a hangposta válaszol, de aztán fölveszem. – Hm! – préselek ki magamból egy határozott, zárt szájú mosolyt, miközben lelkesen bólogatok, ami együttesen annyit tesz: Naná! Majd ha dermesztő cidri lesz a pokolban. Elismerhetném a vereséget és hazakulloghatnék. Ám ezzel beváltanám, hogy egyedül lenni se nem mókás, se nem jó. Így rendelek még egy italt, és megjegyzem magamban, hogy legközelebb hozzak magammal könyvet. A következő elhatározásra jutottam. Ben mindig is hiányozni fog. Mindig azon fogok tépelődni, mi lett volna, ha akkor azt mondom: „Kösz, hogy eljöttél, Rhys, kedves próbálkozás, tetszik a hajzselé, de ne haragudj, most üldözőbe veszem a fiút, akibe szerelmes vagyok.” Bármennyire rémes is volt az a nap a St. John-ban, nem bántam meg, amit Bennek mondtam. Legalább megpróbáltam. A Rachel-féle életfilozófia: hibázz újra, de másként.

Vannak, akik végül a lelki társuk mellett kötnek ki, mint Ivor és Mindy. Mások olyan társat találnak, akikkel megdolgozhatnak a kapcsolatuk boldogságáért, mint Caroline és Graeme. Vannak, akik kapnak egy második esélyt, hogy jóvátegyék, amit elrontottak, mint Rhys és Claire. Vannak, akik azt kapják, akit megérdemelnek, mint Lucy és Matt. Míg mások, és valószínűleg én is közéjük tartozom, egyedül végzik. És ezzel nincs is semmi baj. Megleszek. Úgy döntöttem, az elmaradt esküvőm napján elutazom Rómába. És olaszul fogok beszélni. Legalábbis valamennyit.

69. A teáskanállal bökdösöm a bor tetején úszkáló narancs-szeleteket és fahéjat, amikor a szemközti szék megcsikordul a padlón. – Leülhetek? Felpillantok. A kanál csörömpölve a csészealjra esik. – Pont olyan világvége idő van, mint a Szárnyas fejvadászban, nem igaz? Már el is felejtettem, hogy az északnyugati szél akár földhöz vágni is képes az embert. Továbbra is dermedten bámulok Benre, miközben a szék támlájára teríti a kabátját. Nem úgy fest, mint aki elázott. A szokásos formáját hozza, mint akinek épp idejében sikerült megmentenie a világot, hogy még odaérjen a szabójához, – Megláttalak a könyvtár előtt, és követtelek – mondja. – Tisztában vagy vele, hogy a legnagyobb kerülőúton jöttél idáig? Aztán leültem oda a sarokba, és sunyin figyeltelek. – Ben belekukkant a poharamba. – Van ebben valami alkohol is? – Igen. – Akkor jó. – Azért vagy itt, hogy speciális ügyvédi papírokat kézbesíts, amelyben felszólítanak a tevékenységem azonnali felfüggesztésére? – Nem, inni akarok még egy italt. Á, fantasztikus! Ugyanolyat kérek, mint a hölgy. Igen, remek. A kávézókban és bárokban bevett karjelzéssel megerősíti a rendelését a pincérnőnek. – Na és ki volt az a férfi? – kérdezi Ben. Mivel semmit sem értek abból, ami történik, válaszolok a feltett kérdésre. – Gregor. – Új pasi?

– Jujj, nem. Imádja a musicaleket, és minden tizenkettedik percben megbámulta a cicimet. Ben elfintorodik. – Amatőr! Mindenki tudja, hogy amit tudsz, össze kell szedni a perifériás látómezőben, aztán a képzelet segítségével ki kell egészíteni 3D-vé. Megrázom a fejem, mert a nevetési inger kivételes zavarodottsággal küszködik bennem. – De újra randizol? – kérdezi Ben. – Elég bénán, de igen. – Ezt örömmel hallom. Ben megköszöni a bort, felemeli a poharát és belekortyol. Ekkor veszem észre azt az aprócska, de igen sokatmondó részletet a jobb gyűrűsujján. Látja, hogy látom. Visszateszi a poharát. – Liv és én elválunk. Visszamentem Londonba, ahol hosszúhosszú beszélgetéseket folytattunk arról, hol siklott félre a házasságunk, és úgy láttuk, már nem lehet helyrehozni. És ennek semmi köze a vitához az esküvőn. Az már csak a kegyelemdöfés volt. Már Manchester előtt is a levegőben lógott. Valójában csak húztuk az időt azzal, hogy északra költöztünk. – Annyira sajnálom, Ben! Rá kell jönnöm, hogy tényleg sajnálom. Nagyon-nagyonnagyon sajnálom, és szomorú vagyok. Bárcsak azt mondhatnám, hogy ugyanígy éreztem volna, mielőtt minden önző szándékom elmúlt, de nem tudom, igazat mondanék-e. Csak annyit tudok, és ezt megerősíti Rhys legújabb híre is, hogy ha szeretsz valakit, azt kívánod, boldog legyen, még akkor is, ha neked nincs részed a boldogságában. Vagy ha egyenesen azon múlik a boldogsága, hogy neked ebben nincs részed. – Én is. – Biztosan le vagy törve.

– Bizonyos értelemben rosszabb volt, amikor tudtam, hogy bekövetkezhet, vagy előbb-utóbb mindenképpen bekövetkezik, csak nem beszélünk róla. Nagyon szomorú vagyok, de nyugodt. Sokkal jobb, mint ha fokozatosan cafatokra tépnénk egymást, míg végül semmi sem marad. Biztosan tudod, mire gondolok. Eszembe jut Rhys. – Igen. – Forralt bor – kortyol újra az italába Ben. – Egész kellemes, még ha nem is éppen az évszakhoz illő. – Manchesterben maradsz? – Igen. – Ben! – szólalok meg óvatosan. – Ha azért jöttél, hogy közöld velem, most, hogy már nem vagy a feleségeddel, nyugodtan lehetünk barátok... Nem vagyok biztos benne, hogy ez nekem menni fog. Kétszer is nekifutottunk, és egyszer sem lett jó vége. Úgy értem, a barátok képesek arra, hogy társkereső ajánlásokat írjanak a másikról A szingli barátaim oldalra, ahogy Mindy nekem. Ha nekem téged kéne ajánlanom, azt mondanám, még életemben nem találkoztam férfival, aki jobban gyűlölné a nőket. És bűzlik. Ezért párosodáshoz húzzanak vegyvédelmi ruhát. Ben úgy tesz, mintha megszagolná a hónalját, és pléh-pofával közli: – Most, hogy mondod... – Tudod, hogy értem. Nem lehetek a haverod, és nem akarok találkozni a barátnőiddel. Ez nem fog menni. – Hm... – Ben a mutató- és hüvelykujja közé csippentve kihalássza az italából a fahéj rudat, leteszi a csészealjra, és azt mondja: – Ez kizárólag a pot-pourriban jó. Fogalmam sincs, mit gondol arról, amit hallott. Nehéz volt kimondanom, mert keservesen megszenvedtem a bölcsességért. – Ami a kettőnk közötti barátságot illeti, abban történetesen egyetértek, hogy nem fog működni. Amikor utoljára találkoztunk, dühös voltam. Kizárólag magamra, ha jobban belegondolok.

Tudnod kell, hogy azért léptem le a bál estéjén, mert biztos voltam benne, és ettől halálra rémültem, hogy Rhyst választod helyettem, és nem akartam megkockáztatni, hogy ott ragadok, és végig kell néznem az egészet. Ugyanezért tagadtattam le magam a telefonban is. Azt hittem, csak meg akarod erősíteni a rossz hírt. Azt mondogattam, ha engem választottál volna, biztosan utánam rohansz a Palace-ben. De te elmondtad, hogy érzel, és én nem akartam holmi játszmákba bocsátkozni, és arra kényszeríteni, hogy bizonyítsd be. Soha nem láttam a történteket a te szemszögedből. Nem te voltál döntésképtelen, hanem én bizonytalan. Aztán később, amikor megtudtam, hogy újra együtt vagytok, meggyőztem magam arról, hogy tessék, itt a bizonyíték, igazam volt, hogy kételkedtem benned. Egészen addig, amíg nem ültünk le arra a padra a parkban, soha nem néztem szembe a ténnyel, hogy talán én idéztem elő ezt a helyzetet. Rájöttem, hogy tiszta idióta voltam. Belekortyol a borba. Nem hiszem, hogy túl fogom élni, ha újra kell élnem ezt az egészet. Mintha egy köztéri kamera felvételét tekernénk vissza, ami egy balesetet rögzített. – Aztán, amikor képes voltam őszintén szembenézni a múltammal, képes lettem őszintén szembesülni a jelennel is. Rossz benyomásokra hallgattam, mert a hülye, sértett büszkeségem bizonyítani akart neked. – Mit kellett volna nekem bizonyítanod? – Azt, hogy nem bánom, ami történt. Hogy nem gondoltam rád azóta sem, és nem kívánom, bárcsak másként alakultak volna a dolgok. A terv elég hamar félresiklott, mi pedig itt ültünk, én pedig próbáltam nem nyavalyogni, amiért összetörted a szívem, te cafka! – Ben elmosolyodik, hogy tisztázza, a cafka ironikus, nem szó szerint értendő. – És ki akartalak menteni Simon mocskos karmai közül... talán kissé túlságosan is. Az igazság az, hogy az egész egy hatalmas félreértésen alapszik. Meg voltam róla győződve, hogy nyugodtan lehetünk barátok. Azt hittem,

semmi esély arra, hogy újra beléd szeressek, és igazam is volt. – Mély lélegzetet vesz. – Kérlek – szakítom félbe —, ha most azt akarod mondani, rájöttél, hogy úgy érzel irántam, mintha a kishúgod lennék, kedves tőled, de inkább nem akarom hallani. írd egy virágos képeslapra, és add fel postán. „Kérlek, fogadd őszinte részvétemet szexepiled elvesztéséért.” – Igazam volt, nem lettem beléd újra szerelmes. Mert soha nem is szerettem ki belőled. – Tessék? – Ez az igazság – mondja vigyorogva Ben. – Úgy tűnik, az az egy alkalom is elég volt hozzá, hogy megfertőzzön. Azóta lappangsz bennem, mint egy vírus. Vagy gyógyíthatatlan, krónikus betegség, amely időről időre fellángol. Hosszú szünet, mialatt az élet fekete-fehérből színes filmmé változik. – Ekcéma lennék? Ben felragyog. – A szívem ekcémája. Ez az! A lelkem pikkelysömöre. Az egész világ egyszeriben egy manchesteri kávézó ablak melletti asztalkájává és a velem szemközt ülő személlyé zsugorodik. Ha a boldogságot műholdról látni lehetne, a tudósok ma este különösen ragyogó fényre lennének figyelmesek egy szigeten, az egyenlítőtől északra. – Mindennek fényében, szeretnélek randira hívni. Szabad vagy ma este? – Oöö... – Az agyam annyira túlterhelt, hogy csupán egyszerű hangok kipréselésére vagyok képes. – Igen. – Remek! Hűha, te már a második pasinál tartasz ma este, én pedig teljesen kijöttem a gyakorlatból. Muszáj úgy csinálnom, mintha szeretném a macskákat, a régi filmeket vagy elázni az esőben? Várj, nem! A Rachel-lexikonból: nem szereti, ha az emberek azt mondják, kedvelik a „régi filmeket”. Jó és rossz

filmek vannak. Ha valaki azt mondaná, kedveli az „új filmeket”, hülyének néznék, – Mondtam én ilyet? – Az első évfolyamon. – Nem hiszem el, hogy emlékszel erre, – Ha rólad van szó, tökéletes memóriával vagyok megáldva. – Ben úgy tesz, mintha megvakarná a nyakát, és közben lopva a dekoltázsomra pillant. A halántékára koppint: – Minden itt van. Ne aggódj! Megfogja a kezemet. Ez tényleg megtörténik! – Olyan sok mindent kéne mondanom neked, de semmi sem jut eszembe – bököm ki. Látom, hogy a pincérnő, a ceruzával a kontyában, ismét „milyen kedves pár!” pillantást vet felénk. Ha tudná! – Megválaszolhatnád a levegőben lógó ki nem mondott kérdést, miszerint mit teszünk most? – mondja Ben. – Volna ilyen? – Bizony. Mit szólnál egy vacsorához? Miközben kilépünk a kávézóból, megkérdezem: – Szerinted rendben van, hogy kettesben elmegyünk valahová? – Mire gondolsz? Talán nyomkövető van rajtad? – Mint egy... – azt akarom mondani, mint egy pár, de ez talán kissé merész kijelentés lenne két deci langyos bor után – .. tudod! Mi ketten. Ben megáll. – Mint egy pár? Nagyon hosszú ideje várunk már az első randira. Nem értem, mit tudnánk elsietni. Abból, amit elmondtunk odabent, azt remélem, hogy a... barátnőm vagy. Nem?

– Igen! – Barátnő! Barát! Egy pár! – Ha biztos vagy benne, hogy olyan nőre vágysz, aki jelen pillanatban úgy szerepel egy internetes társkereső oldalon, mint aki „csupa móka és kacagás”. – Olyan szánalmas, de az első pillanattól fogva tudtam. Nem szerelem volt első látásra, hanem... valamiféle bizonyosság. Mintha úgy éreztem volna: Ó, szia, te vagy az. Te leszel az. Vége a játéknak. Úgy érzem, mindjárt szétrobbanok. – El sem hiszem, hogy végül veled lehetek. Ben lehajol és megcsókol, egyik kezét a fejemre teszi, az ujjaival pedig a hajamba túr; a szánk meleg és narancsos vörösbor ízű, miközben a levegő csípős körülöttünk. Mint a régi szép időkben, a csók az egész testemet felpezsdíti, de ez az újraegyesülés korántsem olyan, mint egy felidézett emlék. Egészen új élmény. Átkarolom, bebújok a kigombolt kabátja alá, és magamhoz szorítom, hogy meggyőződjek róla, tényleg itt van. Kéz a kézben sétálunk. A járókelőknek fogalmuk sincs, hogy ez egy hétköznapi csoda. Legszívesebben megállítanám őket, hogy elmondjam.. – Ha bárki megkérdezi majd tőlünk, hogyan jöttünk össze, ez lesz a legbonyolultabb történet, amit valaha elmeséltek – fecsegem. – A legtöbb ember erre azt válaszolja, „a céges karácsonyi bulin találkoztunk. Mindketten szeretjük a barlangászait és a hiphopot. Van két gyerekünk.” – Nos, mondd nekik, hogy az egyetemen találkoztunk. – Az nem ér! Mindenről be kell számolnunk. Lehet, hogy naplót írok az unokáknak. – A sztori a gólyaavatón kezdődött, és... hol is végződött? A ma estével? – Természetesen. Ez a világmindenség legfontosabb estéje! – És mi lesz az utolsó sor? – Nem is tudom. Valami nyálas arról, hogy megérte várni, és... ehhez mit szólsz? „Aztán elmentem vele Chinatownba kínait

enni, és csodák csodája, még az evőpálcikával is elég jól tudott bánni.” – Jaj, ne! Ha ez nem átvitt értelemben van, akkor befejezésnek nagyon gyenge. Elvégre angolból diplomáztunk, az isten szerelmére, megy ez nekünk jobban is. A történelem súlya nehezedik a válladra. Erre az örökségre gondolj, az majd segít ihletet meríteni. Mit szólsz ehhez? „Aztán a férfi magáévá tette, és neki nagyon bejött a dolog.” Oldalra pillantok, hogy lássam az arcát. Pókerarccal csak ennyit mondok: – Aha, ez jó lesz...

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Köszönöm az én ragyogó ügynökömnek, Ali Gumnnak, és a kedves Doug Keannek, hogy tisztességes anyagot faragtak belőlem. Millió köszönet illeti Jo Reest is, akinek remek kritikai észrevételei zseniális eredményekhez vezettek anélkül, hogy porrá zúzták volna az önbecsülésemet, és ezért örökre hálás leszek neki. Hálás vagyok csodálatos szerkesztőmnek, Helen Boltonnak, akinek a könyv iránti szeretetéről is tanúskodott bámulatos szakértelme, amellyel kezelésbe vette, és az egész Avoncsapatnak a HarperCollinsnál, amiért olyan kiváló szakemberek, és mert színtiszta öröm volt velük dolgozni. Örök hálával tartozom családom minden egyes kivételes tagjának á támogatásukért és biztatásukért. Nélkületek nem sikerült volna, de ezt ti is nagyon jól tudjátok. Külön szeretném megemlíteni Clive Normant, aki remek segítséget nyújtott a kezdeti lépésekhez, a barátomat, Seant, és a testvéremet, Ewant, mert újra és újra túllendítettek a számtalan mélyponton, amikor azon keseregtem, hogy „Jaj, nekem ez nem fog menni!” Éljen minden nagyszerű barátom/önkéntes olvasóm/tanácsokat osztogató, aki végighallgatta az „írtam egy könyvet” lemezemet: Tara, Katie, Helen, Kristy, Julia, a komolyan inspiráló Tree C hármas (kösz a névötletet, Nat!) és a testvérem, Laura. Köszönöm annak a sok szellemes embernek, akit ismerek – elsősorban Jerrynek, Robnak, Davidnek és Timnek —, hogy felhasználhattam a könyvemben poénjaikat. Rettentő hálás

vagyok érte! Remélem, nem kerül sor egyetlen szörnyű peres ügyre sem. Mindenekfelett szeretném megköszönni az én legkedvesebb Alexemnek, aki – akárcsak Bon Jovi – megőrizte a hitét. És köszönöm neked, kedves olvasóm, hogy megvetted ezt a könyvet. Remélem, legalább egyszer elneveted magad az olvasása közben, és egy olyan résznél, amit humorosnak szántam.