Szentháromság utáni 10. vasárnap 2010. augusztus 8.
Isten egyik nagy titka Textus: Róma 11,25−32 1. Amit a textusról tudni kell – exegetikai/kortörténeti megértés Perikópánk a levél Izrael helyéről és szerepéről szóló 9−11 fejezetének utolsó előtti része. A megelőző egységet 8,31−39 himnusza zárta, a 9−11-et ehhez hasonlóan egy himnikus szakasz foglalja össze, 11,33−36-ban.1 Ezek a fejezetek Pál számára minden szempontból fájdalmas kérdést járnak körül. Számára, aki az atyák hagyományainak „fölöttébb buzgó rajongója” (Gal 1,14) volt, nehéz szembesülést jelentett a Krisztusban adott kegyelmet elutasító Izrael népének sorsa, ezért így fakad ki: „nagy az én szomorúságom, és szüntelen fájdalom gyötri a szívemet” (9,2). A 11. fejezet vége a több oldalról megvilágított kérdéshez kapcsolódó utolsó problémát járja körül: a pogányok üdvösségbe fogadása nem jár együtt Izrael elvetésével, számukra is érvényes Isten irgalmának ígérete. Ezen a ponton tehát nem Izrael prioritásának feltételezését kell Pálnak elutasítani, hanem ennek ellenkezőjét. Fontos előre bocsátani: ennek a szakasznak a feldolgozása apropót teremthetne egy átfogó tanulmány, vagy akár monográfia írására Izrael és az egyház viszonyának, a kiválasztásnak és az ígéretek teológiájának tisztázásával. Írásom erre nem vállalkozik, hanem kizárólag a folyóirat céljához igazodva elemzi a perikópát. Pál számára Izrael megkeményedésének célja és értelme titok, musthvrion, amit hirdetnie kell. Pál többször lép fel azzal az igénnyel, hogy ő titokról tesz bizonyságot. Róm 16,25-ben a titok az, ami „örök időkön át kimondatlan maradt”. 1Kor 2-ben Isten öröktől fogva elrendelt bölcsessége a titok (7., és talán 1. vers; ÚF az első versben szövegkritikai variánst fogad el); 1Kor 15,51-ben pedig a feltámadás és elváltozás összefüggésében kerül elő a kifejezés. Azt látjuk ebből, hogy a páli szóhasználatban a titok jellemzően az emberi értelem számára felfoghatatlan, de az isteni üdvtervben elhatározott dolgok és történések valóságát jelöli. Ez az Ószövetség késői és az intertestamentális kor hagyományait folytatja tovább. Dán 2,18−19ben a titok teljes egészében az isteni szférába tartozik. A király álmának megfejtése ezért lehetetlennek tűnik, „nincs olyan halandó a földön, aki a király kívánságának meg tudna felelni” (10.v.); de Dániel szavai feltárják az egyetlen lehetséges megoldást: „van Isten a mennyben, aki a titkokat feltárja” (28.v., ld. végig 27−30.). Itt tehát Isten a titok tudója minden halandóval szemben, Róm 11,25-ben és a többi idézett helyen viszont többről van szó. Isten nem egyszerűen feltárója, hanem elkészítője is a titoknak, az Ő terve nem új, viszont csak most, egy megragadható pillanatban lett nyilvánvalóvá.2 Egyébként a titok-kérdés az apokaliptikus irodalom népszerű témája 1 A modern bibliafordítások közül a katolikus kiadások címfeliratai szépen tükrözik ezt a szerkezetet, pl. The New Jerusalem Bible (A hymn to God’s love; A hymn to God’s mercy and wisdom). 2 FITZMYER: The Letter to the Romans, in: NJBC 1990. 861. A titok fogalmának páli használatához ld. uő.: Pauline Theology, in: NJBC 1389.
415
Szentháromság után 10. vasárnap
(2Ezsdr 12,36−38; 1Én 103,2; Báruk Ap. 81,4). Szintén az apokaliptikából ismert az a gondolat, hogy valami addig történik, amíg teljessé nem lesz az elrendelt idő, ill. teljességre nem jut valakiknek, pl. az elbukóknak száma. Ez a kép áll Dán 11 mögött (ld. 36.v.), ismert 2Ezsdr 4,36−37-ből, és visszaköszön Gal 4,4-ben; tehát a 11,25b meghatározása („teljes számban” − plhvrwma) is ebben a háttérben értelmezendő. Összefoglalva az eddigieket, azt állapíthatjuk meg tehát, hogy Izrael megkeményedése és a pogányok bejutása az ígéretbe Pál számára titok, ami azt is jelzi, hogy megközelítése szerint eszkhatológiai távlatokban értelmezhető a kérdés. A titok ismertetőjegye az, hogy a kívülállók számára örökre rejtve marad, csak a belső emberek, akikhez a róla szóló kijelentés eljutott, érthetik meg.3 Érdekes, hogy perikópánk esetében az egyik legizgalmasabb exegetikai kérdést egy első pillantásra elhanyagolható határozószó fordítása jelenti. [E sorok írója tisztában van azzal, hogy a nem-specialisták ilyenkor lapozni szoktak, de rendhagyó módon most kérem őket: ne tegyék, ami most következik, tényleg fontos lehet!] A 26. vers magyar fordításban (ÚF, 1990) így hangzik: „és így üdvözülni fog az egész Izrael, ahogyan meg van írva…” A kérdés az, hogy a mondat elején szereplő kai; ou{tw" kifejezés fordítása valóban helyes-e ebben a formában, vagyis módhatározói értelemben. Megjegyzendő, hogy a magyar fordításban a 25−27. versek az ézsaiási idézettel egyetlen hosszú mondatot alkotnak, ami lehet, hogy grammatikailag helyes, de semmiképp nem segíti a laikusok számára a szöveg könnyű értelmezését; de az sem elhanyagolható körülmény, hogy a legtöbb világnyelvű bibliafordításhoz igazodik a magyar változat. Tehát: (1) a szöveg logikája miatt legtöbbször nem tudják a fordítók megoldani a rövidebb, könnyebben értelmezhető egységekre tördelést, és (2) módbéli értelemben fordítják az általunk vizsgált kifejezést. Rátérve a felvetett alternatív fordításra, erőteljes érvek hozhatók fel a mellett, hogy érdemes megfontolni a kai; ou{tw" időhatározói fordítását.4 Ebben az esetben a mondat így hangozna: „(és) Akkor / azután üdvözülni fog...” Lényegében idői sorrendiséget fejezne ki ez az értelmezés, tehát Izrael kiválasztása – megkeményedése – pogányok „bejutása” – egész Izrael üdvözülése. Az alternatív fordítási javaslat, az idői értelmezés mellett felhozhatunk számos példát az ókori pogány és korai keresztyén irodalomból egyaránt, de számunkra nyilván a bibliai szóhasználatból eredő példák a legérdekesebbek. Az ApCsel több szövegében és a páli korpuszban legalább egy esetben egyértelműen időhatározói értelemben fordul elő a kifejezés. ApCsel 7,8 szerint Ábrahámnak adta (Isten) a körülmetélkedés szövetségét, és ezt követően (kai; ou{tw", ÚF: így) nemzette, majd körülmetélte Izsákot. ApCsel 20,11 szerint Pál a kenyér megtörése után sokáig beszélt, azután (ou{tw", ÚF: majd) útnak indult. Jól látszik, hogy ebben az esetben a magyar fordítás is az idői sorrendiséget hangsúlyozza. ApCsel 27,17 arról szól, hogy a hajótörés elkerülése érdekében a hajósok különböző óvintézkedéseket tesznek, és ezt követően tovább sodródnak (ou{tw", ÚF: úgy sodródtak tova). Itt a helyzet vitathatóbb, mint az előző esetben, a szövegben a hangsúly eshet arra is, hogy sorban így történnek az események, és arra is, hogy leeresztett ACHTEMEIER: Romans, 187. A felsorakoztatott érvekhez és példákhoz ld. Pieter van der Horst elemzését: „Only then will all Israel be saved”: a Short Note on the Meaning of kai; ou{tw" in Romans 11:26. JBL 119/3, 521−539. 3 4
416
Róma 11,25−32
horgony mellett (vagyis: úgy) történik a sodródás.5 1Thessz 4,17 Krisztus eljöveteléről beszél, tetten érhető sorrendiséggel: az Úr alászáll a mennyből, majd először (prw'ton) a Krisztusban elhunytak támadnak fel, azután (e[peita) az életben lévők ragadtatnak el a nagy találkozásra, majd pedig ezt követően (kai; ou{tw", ÚF: így) „mindenkor az Úrral leszünk.” Ebben az esetben is látszik, hogy a magyar fordítás (hűen a legtöbb világnyelvhez) az állapotra, a módra teszi a hangsúlyt: lezárul egy folyamat (feltámadás ill. elragadtatás) és ebben az új állapotban bekövetkezik egy minőségileg más helyzet. Ugyanakkor megengedhető az az értelmezés is, hogy a hangsúly a sorrenden van, ebben az esetben tehát azt emeli ki a szerző, hogy miután mindezek megtörténtek, akkor és csak akkor kerülhet sor arra, hogy az Úrral legyenek az övéi. Ez utóbbi példa mutatja, hogy perikópánk 26. versében nem mindegy, hogy időre, vagy módra esik a hangsúly. Mi lehetett fontosabb a szerzőnek? Hangsúlyozni meggyőződését, hogy az események egy kötött sorrend alapján haladnak, ami valahol a harmadik fázisban tart; vagy azt kifejezésre juttatni, hogy Izrael üdvözülésének mintegy előfeltétele a korábbi események bekövetkezte. Véleményem szerint a levél Izrael-képével az első feltételezés sokkal inkább összeegyeztethető. Isten nem vetette el a népét, a levél képei szerint egyfajta „botlásról” (ptaivw) van szó, aminek megvan a maga haszna is, mivel „az ő elesésük által jutott el az üdvösség a pogányokhoz” (Róm 11,11). Mivel Isten nem taszította el magától népét (11,1), ezért nem beszélhetünk arról, hogy üdvözülésének feltételei lennének. Sokkal inkább egy vízióról beszél Pál, sorban bekövetkező eseményeket lát és láttat. A vizionált eseménysor így foglalható össze: (1) részbeni közömbösség és elszakadás; (2) a pogányok teljes bejutása; (3) szabadulás a teljes Izrael számára. Természetesen jogos kérdés, hogy milyen feltételek mellett történik Izrael szabadulása? A kérdésre született megoldási javaslatok két fő kategóriába sorolhatók. A szótériológiai megoldás szerint ez Krisztus messiás-voltának elfogadásától függetlenül történik majd meg; tehát nem tömeges megtérés nyomán következik majd be ez, hanem egyszerűen Isten kegyelmes tette lesz. A krisztológiai magyarázat szerint a parúzia alkalmával a megkeményedés bocsánatot nyer, és ennek nyomán Krisztus messiási elismerése is megtörténik.6 A 26−27. versek Ézs 59,20−21, 27,8 és Jer 31,33−34. verseit idézik. A próféciák felfűzése a felvetett két megoldás közül ha nem minden tekintetben meggyőzően, de talán inkább mégis a krisztológiai magyarázatot valószínűsítik. A parafrazált ószövetségi versek szerint Jákób megtérő bűnöseihez jön a Megváltó (Ézs 59,20); Van der Horst itt is egyértelműnek látja az idői értelmet. Ibid. FITZMYER: The Letter to the Romans, in: NJBC 861−862. További felvetés a fent ismertetetthez képest az, hogy a szakasz Gal 6,16 szellemében értelmezendő, és itt valójában „Izrael” az egyházat jelenti; mások szerint pedig ezekre a zsidókra ugyanúgy Isten kiválasztása értelmében kell tekinteni, mint általában az üdvözülésre kiválasztottakra (tehát a „teljes Izrael” a zsidók közül kiválasztottakat jelentené). További lehetőség: az ÓSZ számára nem ismeretlen, hogy Izrael teljességét néhány reprezentáns jeleníti meg (2Sám 16,22), esetleg Pál ugyanebben az értelemben használja, és így néhány megtérő zsidóra is elég gondolni. Ld. KASALI: Romans, in: ADEYEMO (ed.): Africa Bible Commentary, 1368. Talán a legkevésbé elfogadható felvetés az, hogy Izrael elhívása soha nem is volt érvényes, és csak illúzió volt, hogy valaha is különleges kapcsolat fűzte volna őket Istenhez. Ld. ACHTEMEIER: Romans, 188. 5 6
417
Szentháromság után 10. vasárnap
Jákób bűne engesztelést nyer (Ézs 27,9); a szövetség pedig új tartalmat kap (Ézs 59,21; Jer 31−33). Eredetileg egyik prófécia sem épül a másikra, de mindegyik a bűn büntetése utáni eljövendő állapotot írja le. A versek idézési sorrendjéből következtethetünk arra, hogy Pál valószínűsíthetően eszkhatológiai távlatokban bekövetkező „menetrendről” beszél. Ez leginkább abból tűnik igazolhatónak, hogy ha a szerző a hitetlenség utáni szövetség újragondolását akarná hangsúlyozni, akkor elegendő lenne Ézs 59,21−21-et idézni. De természetesen az, hogy egy ókori szerző sorrendi céllal vagy épp hangsúlyozási, érv-halmozási céllal idéz több felől, ma már teljes bizonyossággal nem állapítható meg. Amiben bizonyosak lehetünk, az ismét csak az eszkhatológiai távlat. Az előző vershez képest ugyanis hangsúlyos, hogy míg a megkeményedés csak egy részt érint, viszont az üdvözítés már a teljes Izraelre vonatkozik. A 28. vers a tapasztalatot és a történelmi távlatot hozza fel, ezzel kiegyensúlyozza az eddigi eszkhatológiai perspektívát. Tagadhatatlan tény ugyanis, hogy Pál folyamatosan hangsúlyozza a hit szerepét, a Krisztus melletti döntés megkerülhetetlen voltát. Itt, ebben a szakaszban sem írhatja felül ezt az alapelvet, és nem is teszi. Egy dolog a jelenbeli tapasztalat (evangélium elutasítása), és más az ősatyáknak tett múltbeli ígéret, a kiválasztás és a szövetség! A 29. vers ehhez kapcsolódó magyarázó glossza, igazoló megjegyzés. Isten ajándéka (cavrisma) nem ideiglenes, és elhívása (klh'si") egyaránt örökre szól; az ajmetamevlhto" kifejezés szó szerint a megbánhatatlanságot fejezi ki.7 30−32. vers. Ez a szakasz közvetlen kapcsolatot teremt Izrael engedetlenné válása és a pogányok elhívása között. Ahogy a pogányok korábbi engedetlensége nem tette lehetetlenné azt, hogy Isten irgalma kiáradjon rájuk, úgy a jelenlegi zsidó megkeményedés nem teszi lehetetlenné a jövendő kegyelmet. Ez eddig belátható, Pál viszont az egész kérdést a többiek számára elnyert haszon szempontjából nézi ezekben a versekben: (1) a zsidók megkeményedése nélkül a pogányok nem kerülhettek volna közel Istenhez; és (2) a pogányok megtapasztalt irgalma a zsidók számára is irgalmat fog hozni. Ez így egy logikailag elvarratlan szál lenne, hisz semmiféle ok-okozati összefüggés nem látható a két pont között. Az első állítás értelmes és történelmi tapasztalatokkal már Pál korában is alátámasztott: az evangéliumra nem volt fogékony a zsinagóga, elvitték hát a pogányoknak. A második állítás azonban kérdéses. Talán a féltékenységre apellál Pál? Az utolsó, 32. vers fényében nem. Arról van szó, hogy senkinek nincs előnye: ahogy a zsidók nem sajátíthatják ki Isten ígéreteit, úgy a pogányok sem állíthatják gőgösen, hogy ők elfoglalták Izrael helyét, és mostantól övék, és csak az övék az ígéretek. Mindenkivel terve van Istennek, ahogy nem mondott le a pogányokról egykor, úgy nem mond le Izraelről sem. Ahogy volt terve arra, hogy a pogányok is meghallják az evangéliumot, úgy most is van terve arra, hogy megmentse Izraelt.8 Itt, a perikópa végén érdemes visszakanya7 Ahogy Károli fordította. Ez a hangsúly a mai magyar fordításban (ÚF: visszavonhatatlan) kevéssé domborodik ki. The New Jerusalem Bible: „there is no change of mind on God’s part”, ami kicsit hosszú és körülményes, viszont kifejező körülírás: Isten tényleg nem gondolta meg magát. Új katolikus bibliafordítás: „Isten ugyanis nem bánja meg kegyelmi ajándékát”. 8 Érdemes emlékezni az apokatasztaszisz-tan (mindenség helyreállításának tana) vitatott kérdésére, melynek egyik fontos pillére Róm 11,32. Jelen írás terjedelme nem engedi meg a kérdés részletes
418
Róma 11,25−32
rodni a szakasz céljához: ez a néhány vers azért született meg, mert „nem szeretném, testvéreim, ha magatokat bölcseknek tartva nem vennétek tudomásul azt a titkot, hogy…”. A cél (ahogy azt Magyarázatos Bibliánk is megjegyzi) a pogányok gőgjének elvetése! Ahogy Kálvin fogalmazta meg: „az apostol kitűzött célja az, hogy … megfékezze a pogányok kevélységét, hogy el ne bizakodjanak a zsidókkal szemben.”9 Nincs előnye zsidóknak, de görögnek sincs – ellenben a levél értelmezése során valahogy mindig az alaptézishez jutunk vissza: „az igaz ember pedig hitből fog élni” (1,17). A kegyelem Isten válasza az engedetlen Izraelnek – mint ahogy kegyelemmel felel a pogányok engedetlenségére is.10
2. A perikópa megértése – teológiai összefüggések feltárása Az Izraelre és a pogányokra vonatkozó üdvterv nem érthető meg maradéktalanul, ha nem látjuk a korai keresztyénség által kínált alapvető különbséget a zsidósággal és a pogányokkal szemben. A keresztyénség lényege szerint döntést követel, az, hogy ki lesz keresztyénné nem az „Atyák hagyományának” követésén, hanem tudatos elhatározáson múlik. A döntés szabadsága határtalan, tehát mindenki dönthet Krisztus követése mellett. Ez az alapvető jellegzetesség döntően mássá és megkülönböztethetővé teszi a zsidó, vagy épp a pogány kultuszok követelményrendszerétől. A pogány kultuszoktól a keresztyén kizárólagosság volt idegen, a zsidó hagyomány pedig nagyon nehezen lépte át saját népének határait. A keresztyének rituális kérdésekben feladják a zsidó jellegzetességeket – viszont nem kevésbé követelik meg az exkluzívitást, mint a régi zsidó hagyományok.11 Pál sajátos teológiai gondolkodásmódja (melyben helye van a különböző kérdések megváltozott kontextusban történő újraértelmezésének is, mint pl. épp a zsidó hagyományok, Tórához való ragaszkodás kérdésében)12 lehetővé teszi, hogy egyszerre munkálja a zsidóságtól történő különválást és a kontinuitást. Ahogy Theissen fogalmaz: „számára a keresztyénség a zsidóság teljességre jutása”.13 Ebben a rendszerben nem elképzelhetetlen (összefoglalva a szerző gondolatmenetét), hogy Pál ténylegesen az egész Izrael megszabadulását vetíti előre, és még az sem szükségszerű, hogy megtérésüket feltételként tárgyalását, magyar nyelven ismert összefoglalás: STAUFFER: AZ Újszövetség Theológiája, 57§ és megjegyzések; 242−252. Stauffer pozitív értelemben tárgyalja ezt a reformátori teológiában általában elutasított kérdést, ezért a szerkesztő, Pákozdy László Márton több oldalon fűz kritikai észrevételeket az egyébként nem túl terjedelmes fejezethez. 9 KÁLVIN: A Római levél magyarázata, 244. 10 ACHTEMEIER: Romans, 187. 11 THEISSEN: Az első keresztyének vallása, 275. 12 Pál teológiájának változását jól nyomon követhetjük Fitzmyer tanulmányában. Ld. FITZMYER: Pauline Theology, in: R. E. Brown et al. (eds.), The New Jerome Biblical Commentary (NJBC). Prentice Hall, 1382−1416. A Római levél esetében a legcélszerűbb a Galata levéllel történő összevetés, ahol szenvedélyesen fakad ki a pogányokra keresztyénné lételük után kényszerített zsidókeresztyén tendenciák ellen (ld. 3−4. fejezet). Rómában a hangvétel nem ilyen szenvedélyes a kérdésben, de ez természetes is, hisz ide nem az ő igehirdetése nyomán jutott el az evangélium, tehát ha egy római keresztyén valamit másként gondol, az még nem elpártolás a Pál által hirdetett evangéliumtól. 13 THEISSEN: Az első keresztyének vallása, 299. Tanulságos, ahogy a szerző Pál Tórához való egykori és Krisztushoz való későbbi viszonyát szemlélteti. Pált a szerelmes ifjúhoz hasonlítja, aki először a Tóra, majd Krisztus szerelmese lett. Milyen ez a szerelmes férfi? Mint az, akinek „egymás után két barátnője van. Semmi baja az elsővel, amíg fel nem bukkan a másik.” (279.) Kissé plasztikus, bár kétségkívül szemléletes hasonlat.
419
Szentháromság után 10. vasárnap
fogja fel. A parúzia valósága számára nem kérdés, és ez alkalommal Krisztus akár meg is bocsáthatja a hitetlenséget. Még a zsidóknak is. Ebből pedig már logikusan következhet, hogy a zsidók és keresztyének különállása csak ideiglenes: ha előbb nem, a parúzia idején, a nagy megbocsátás alkalmával újra egyesülhetnek.14 A fenti gondolatmenet utolsó néhány eleme talán túlságosan is optimista. Nagyon nehéz a protestáns teológus számára egy olyan üdvösség-vízió elfogadása, mely nem tekinti előfeltételnek a megtérést! Az evangélium hirdetése azt jelenti (HK 84) „minden hitetlennek és képmutatónak …, hogy Isten haragja és az örök kárhozat mindaddig megmarad, amíg meg nem térnek”. A Káté 87. kérdés-felelete még ennél is egyértelműbben fogalmaz, amikor kimondja (individuális értelemben!), hogy akik „háládatlan és megátalkodott életükből nem térnek meg Istenhez”, azok „semmiképpen nem” üdvözülhetnek. Azt kell látni, hogy ebben a néhány bibliai versben a hangsúly Isten mérhetetlen irgalmára esik, aki bárkit bevonhat az üdvözülők körébe, esetünkben ezt ráadásul kollektív szemlélet mellett teszi. Kálvin számára sem kérdés, hogy a megtérés (nála: „fordulat vagy megtérés”)15 be fog következni, csak épp nem szokásos, hanem nagyon különleges módon. Szerinte ezt a különlegességet kívánja hangsúlyozni Pál azzal, hogy titoknak nevezi a kérdést. A megkeményedés ráadásul Isten gondviselését szolgálja, e nélkül nem történhetett volna meg a pogányok megtérése. Így ír: „Izraelt valamiképpen úgy keményítette (pontosabban: vakította) meg Isten, hogy amíg az izraeliták az evangéliom világosságát megvetik, addig ez a világosság szálljon át a pogányokra s ezek úgyszólván a gazdátlanul maradt örökséget veszik birtokba.” Kálvin végül azt is hangsúlyozza, hogy az „egész Izrael” alatt ő nem egyszerűen a zsidóságra érti, hanem kiterjesztett értelemben, vagyis Isten egész népét látja benne. A végeredmény egyetlen család, ahol a zsidók az elsőszülöttek helyét kapják.16 Ez a kálvini értelmezés sokat segít abban, hogy érzékeljük: a szakasz épp eszkhatológiai jellegénél fogva felette áll a köznapi kategóriákon. Az egybegyűjtött nép egyetlen család: Isten nagy családja. Ebben a családban mindenkinek meg kell értenie, hogy (ismét csak Kálvinnal:) „a másik előtt épen úgy nyitva van az út az üdvösségre, mint ő előtte”; és a hangsúly kettős: egyrészt mindenkinek egyetlen reménye lehet, mégpedig Isten kegyelme; másrészt pedig viszont Istent senki nem gátolhatja meg „kegyelme osztogatásában”.17 Ezen a nyomvonalon haladva juthatunk el a mai üzenetig. Meggyőződésem, hogy 2010-ben, Magyarországon az igehirdetésnek nem központi feladata Izrael kegyelmi állapotának hirdetése vagy cáfolata, sem az üdvösség kérdésében előnyökről és hátrányokról való exkluzív értekezés. Viszont ez az Ige mindenkit alázatra kell, hogy indítson ma is; minden gőgünk elvetésére hív, és egyértelművé teszi, hogy mi magunk sem érdemeljük meg Isten rajtunk gyakorolt mérhetetlen irgalmát.
THEISSEN: Az első keresztyének vallása, 303−304. KÁLVIN: A Római levél magyarázata, 245. 16 u.o. 17 KÁLVIN: A Római levél magyarázata, 248. 14 15
420
Róma 11,25−32
3. Prédikációvázlat 3.1. A titok A mai ember betegesen vonzódik a titokzatossághoz. Egy-egy misztikus elmélkedés sok ezer embert tud megszólítani, egy-egy film pedig, ami 3D technológiával a természetfeletti világba helyezi az embert (Avatar), milliókat bilincsel le, és bevételi rekordokat dönt meg. Vonzódunk a titokzatoshoz – és mégsem szeretjük a titkokat. Azért van ez így, mert a titokzatosság világába jól esik belekacsintani, jól esik kicsit megmerítkezni benne; és aztán megrázzuk magunkat és igyekszünk magunk mögé utasítani az egészet, minél gyorsabban, annál jobb. (Ma van olyan TV sorozat is, ami a legkitűnőbb mágusok, bűvészek trükkjeit mutatja be, érteti meg.) Ezt az igényünket a titokzatosság világában nyugodtan megtehetjük. A titok, Isten titka viszont egészen más. Ez a titok merev. Ez a titok érthetetlen. Ezt a titkot nem lehet leleplezni. A titok, amiről Pál beszél, hozzáférhetetlen: azt csak és kizárólag hittel befogadni lehet. Persze joggal kérdezhetjük: maradtak még titkai Istennek? Krisztus eljövetele nem leplezte le Isten minden szándékát? Hát még mindig lepel van a szívünkön? Isten valóban kijelentette akaratát – de szándékait mégsem értjük maradéktalanul. Ennek az az oka, hogy emberi nyelvünk, fogalmaink nem alkalmasak maradéktalanul az ő szándékának leírására; mint ahogy elménk sem képes befogadni kegyelmének mérhetetlen gazdagságát. Ezért megmaradnak titkok, amelyek Nála vannak – és ezek között a titkok között a legelső az elkészített üdvösség megnyerése. [Megjegyzés 1.: Vö. Mk 10,35−40 – Zebedeus fiainak kérése. Megjegyzés 2.: amennyiben az általam javasolt a) lekcióra esik a választás, ezen a ponton szükséges Dániel személyének, az ő Istenhez közel álló voltának, a megértett titoknak bemutatása. Ennek terjedelme ne haladja meg az előző bekezdését. Amennyiben a javasolt b) lekcióra esik az igehirdető választása, ld. a 3. megjegyzést.] 3.2. Kié itt az előny? Pál Római levelében hosszan beszél arról, hogy milyen viszonyban áll egymással Izrael, Isten ószövetségi választott népe, és az egyház, a keresztyén gyülekezet. Pált feszíti ez a kérdés – maga is hívő, sőt buzgó zsidóból lett keresztyénné, aki származását soha nem tagadta meg. Fájdalmasan érintette annak megtapasztalása, hogy ez a nép vonakodik az evangélium elfogadásától; de ő mégis megértette küldetését, és elindult a pogányok felé. Az apostolt azonban tovább feszítette a kérdés, és hosszú évek missziói munkája után úgy dönt, hogy megfogalmazza tanítását Istennek arról a titkáról, hogy mi a terve Izrael népével. Határozottan kijelenti, hogy Isten nem vetette el az ő népét; szándéka van vele. Isten ígéreteket tett, szövetségével ajándékozta meg őket; megszólította az ősatyákat, vezette őket Mózes által a pusztában; királyt adott nekik; amikor pedig bűneik óhatatlanul Isten ítéletét vonták rájuk, új szövetséget ígért számukra. [Megjegyzés 3.: amennyiben az általam javasolt b) lekcióra esik az igehirdető választása, ezen a ponton ajánlott a kiválasztott ősatya-történeten keresztül bemutatni Isten hívását, szabad választását.] Csakhogy Pált számtalan negatív tapasztalat vette körül. Üldöztetést szenvedett saját népétől, de azt tapasztalta, hogy sok pogány fogékony az evangélium ígéreteire. Azt is megtapasztalta, hogy a pogányokból létrejött gyülekezetekben elkezdenek Izraelre úgy tekinteni, mintha örökre kiestek volna Isten kegyelméből. Ezt a félreértést tisztázza itt Pál végérvényesen. 421
Szentháromság után 10. vasárnap
A keresztyén embereknek ma is megvan talán az a kísértése, amit a hívők gőgjének nevezhetünk. Ez az a viselkedés, amikor egyrészt különbnek tartjuk magunkat, hitünk okán, másoknál; másrészt viszont meg vagyunk győződve arról, hogy mi maradéktalanul értjük Isten titkait; harmadrészt pedig mi tudjuk, sőt jobban tudjuk, hogy ki tartozik Isten választottai közé, és ki nem. Csakhogy az Ige kijózanít. Nagy a kísértés, hogy ítélkezzünk, hogy rámondjuk a körülöttünk élők közül némelyekre, hogy nekik semmi közük nem lehet az Isten országához. Akit mi bűnösnek tartunk, akit mi méltatlannak gondolunk, egyént, közösséget, vagy akár más népet, azt eltaszítottnak tekintjük. Pedig az Ige arra tanít minket, hogy mindennek célja van, és mi ezeket nem érthetjük meg tökéletesen. Izrael nem fogadta el Krisztust? Ez így van, mondja Pál, nem sokan lettek hívővé közülük, viszont ha befogadták volna, talán soha nem jut el hozzátok az evangélium! Ki gondolt volna erre a római keresztyének közül? Tehát ne tekints rájuk felfuvalkodottan, mert a te megtérésedet is szolgálta az ő keményszívűségük! Ugye milyen más ez a titok, mint az a vélekedés, hogy te különb vagy azoknál, akik nemet mondanak Krisztus hívó szavára? A keresztyén embernek és minden gyülekezetnek feladata, küldetése van a világban. Feladatunk elsősorban az, hogy világító lámpásként fölmutassuk Isten irgalmas szeretetét. Feladatunk a megtérők befogadása is; úgy kell megélnünk keresztyénségünket, hogy a kép másoknak is vonzó legyen (Ld.: ApCsel 2,47: az első gyülekezetet így jellemzi a Szentírás: „és kedvelte őket az egész nép.”). Röviden: megtestesíthetjük Isten elhívását, láthatóvá tehetjük a megélt küldetést. Isten választása tehát nem érdem, és nem felfuvalkodottságra okot adó ismeret, hanem mindenekelőtt feladat és felelősség. Ezt értette meg Pál, aki elindult a pogányok felé, és a létrejövő gyülekezeteket lankadatlanul tanította Krisztus követésére. Úgy tette ezt, hogy közben egy pillanatra sem tévesztette szem elől a végső dolgok valóságát, Isten üdvözítő tervét. Ez a mi örökségünk és küldetésünk is. Isten a kegyelem Istene. Ő kegyelmes volt a megtérő bűnöshöz: mindenekelőtt hozzám. Le kell vetkőznünk tehát minden gőgös felsőség-tudatunkat; minden elbizakodottságunkat. Ő kegyelembe akar fogadni mindeneket, és mindegyikünknek el kell fogadni azt, hogy ez nem azért történik, mert megérdemeljük az ő irgalmát. Hajoljunk meg tehát levetett saruval Isten titkai előtt; és ne legyünk gőgös tudatlanságban, meggyőződve saját fölényünkről Isten más választottaival szemben.
4. Példák, képek, szemelvények A bibliai példák közül elsősorban azokat hívjuk segítségül, ahol illogikus szintű megbocsátás, emberi értelemmel alig felfogható szeretet érhető tetten. Ugyanez vonatkozik a mindennapi képekre – hisz a szakasz egyik központi üzenete az, hogy senki nem lenne méltó Isten irgalmára, de Ő nem érdemeink szerint bánik velünk. Bibliai képként utalás-szerűen felhozhatóak nagyon ismert történetek (pl. a tékozló fiú visszafogadása, vagy József megengesztelődése testvérei iránt). Alkalmas példa lehet a pusztai vándorlás során megtapasztalt kegyelem, amikor a népnek emberi számítás szerint nem lett volna szabad túlélnie a megpróbáltatásokat, de ez a kép mindenképp néhány mondatos kifejtést követel. Az isteni titkokhoz kapcsolódik a javasolt a) lekció. Dán 2 nyilvánvalóan túl hosszú teljes terjedelmében felolvasandó lekciónak (49 vers), ezért az igehirdetés422
Róma 11,25−32
ben mindenképp célszerű tisztázni a hűségesek, az Istenhez közel állók számára kijelentett titok fogalmát. Ha a bibliai példákon túl is feltétlenül magyarázó történetet akarunk keresni, mindenképp olyan sztori kerüljön elő, melyben az emberi oldal, az érdem, a rátermettség nem dominál; ne tévesszük szem elől az Ige alapvető célját: a gőg ellen szól Pál!
5. További szempontok az istentisztelet alakításához a) Egyik javasolt lekció: Dániel 2,24−30 (további válogatott versekkel kiegészíthető). b) Amennyiben az igehirdetésben a közölt vázlattól eltérően Isten elhívását szeretnénk hangsúlyozni, ami teljesen legitim, és megfelel a textus szellemének, célszerű a lekciót az ősatya történetek közül választani. Akárhogyan járunk is el, perikópánk beágyazottsága okán mindenképp ószövetségi Igét javaslok választani; csak így tudjuk érzékeltetni az ígéretek folyamatosságát.
6. Felhasznált és ajánlott irodalom SZENT BIBLIA. Azaz Istennek az Ó és Új Testamentomában foglaltatott egész Szent Írás. Magyar nyelvre fordított: Károli Gáspár. Budapest 1988. BIBLIA. Istennek az Ószövetségben és az Újszövetségben adott kijelentése. Magyar nyelvre fordította a Magyar Bibliatanács Ószövetségi és Újszövetségi Bibliafordító Szakbizottsága. Budapest, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 1990. BIBLIA. Budapest, Szent István Társulat, 1987. THE NEW JERUSALEM BIBLE: Doubleday, standard edition, 1999. HOLY BIBLE. New International Version. Biblica, 1973, 1978, 1984. ACHTEMEIER, P.: Romans (Interpretation), Louisville, John Knox Press, 1985. FITZMYER, J. A.: The Letter to the Romans, in: R. E. Brown et al. (ed.), The New Jerome Biblical Commentary, Prentice Hall, 1990. FITZMYER, J. A.: Pauline Theology, in: R. E. Brown et al. (eds.), The New Jerome Biblical Commentary (NJBC), Prentice Hall, 1990. HORST, P. van der: „Only then will all Israel be saved.” A Short Note on the Meaning of kai; ou{tw" in Romans 11:26. Journal of Biblical Literature 119/3, 2000. KASALI, D.M.: Romans. in: ADEYEMO, T. (ed.): Africa Bible Commentary. A OneVolume Commentary written by 70 African Scholars. Zondervan, 2006. 1349-1376. KÁLVIN János: A Római levél magyarázata, Budapest, A Magyarországi Református Egyház Egyetemes Konventjének Kiadása, 1954. STAUFFER, E.: AZ Újszövetség Theológiája, A DRTA Vallástörténeti Szemináriuma tanulmányi füzetei, 1. Debrecen, év nélkül. THEISSEN, G.: Az első keresztyének vallása. Az őskeresztyén vallás elemzése és vallástörténeti leírása, Budapest, Kálvin Kiadó, 2001. VARGA Zsigmond: Újszövetségi görög-magyar szótár, Budapest, Kálvin Kiadó, 1992. Dr. Hodossy-Takács Előd (Debrecen)
423
