Szentháromság után 16. vasárnap 2012. szeptember 23. A vasárnapról: a Szentháromság ünnepe utáni 16. vasárnap azt hangsúlyozza, hogy nemcsak mindennapi gondjainkat, hanem a végső dolgokat – így a halál – kérdését is Krisztus kezébe tehetjük. Ezt üzenik a vasárnapi újszövetségi igeszakaszok is a naini ifjú története (Lk 7,11−17), és Krisztusnak ezt a minden mértéket meghaladó szeretetét dicsőíti Pál apostol az Efézusi levélben (3,13−21).
Az evangélium Jeruzsálemben: nem és igen Textus: Apostolok Cselekedetei 12,1−11 1. Amit a textusról tudni kell – exegetikai/kortörténeti megértés 1.1. A nem: Heródes ellenáll (ApCsel 12,1−5) A lukácsi tudósítás szerint az evangélium most találja szembe magát a legnagyobb akadállyal eddigi útja során. Korábban a vallási vezetők és hatóságok voltak a kerékkötők, vö. ApCsel 4,1−3, 5−6; 5,17−18, 21−28, 33−42; 6,12−15; 7,54−8,3; 9,1. Ezúttal azonban a vezető szerepet a helyi polgári hatóság veszi át (A Caligula császártól kapott és a Lukács által következetesen említett címmel Heródes király, azaz I. Heródes Agrippa, lásd később!). Az evangélium-, ill. a keresztényellenes indulatok felerősödnek: míg István a maga vértanú-halálát a nép lázongásán túl a nagytanács és a főpap haragjának köszönhette (ApCsel 6,12.15; 7,1.54−60), Heródes most jóval szélesebb körű, kegyetlen támadást indít a „gyülekezet egyes tagjaival” szemben (ApCsel 12,1). Jakab, János testvére kivégeztetésével Jézus legbelső tanítványi körének elevenébe vág. Az események kiváltotta általános tetszés mintha szintén a fokozódó ellentétekre utalna (ApCsel 12,3). Az ApCsel 6,12-ben írtak ellenére a zsidóság részéről a kiterjedt keresztény-ellenesség eleddig ismeretlen volt: az inkább a vezető körökre, főként a jeruzsálemi papi arisztokrácia köreiből kikerült, a vallást a politikával elegyítő, a halottak feltámadását tagadó szadduceusokra korlátozódott. Péter elfogatása azonban előre vetíti a jakabi mártírium folytatását. Heródes „jóvoltából” egy másik oszlop-apostol juthat a vesztőhelyre, lerombolandó a fiatal kereszténység tégláról téglára gyarapodó épületét. Nem véletlen, hogy a jeruzsálemi gyülekezet buzgón imádkozott Péterért Istenhez (ApCsel 12,5). 1.2. Az igen: Péter megszabadul (ApCsel 12,6−11) Az evangélium Lukács által megrajzolt útjára azonban jellemző, hogy az akadályok növekedésével együtt nő az isteni beavatkozás valószínűsége is. A helyzet kilátástalannak tűnik: minden azt sugallja, hogy Péter számára sincs menekvés. Mit tehet vajon a Jézust követők kicsiny, erőtlen közössége a hatalmas és erős, fegyvereit villogtató Római Birodalom ellen? Az ApCsel alapján eddig megismert, egy éjszakán át tartó, ill. hatósági őrizetnél (ApCsel 4,3; 5,18) kíméletlenül szigorúbb és fenyegetőbb fogság (ApCsel 12,4.6) szemléletesen hátterezi Péter szabadulásának megrázó, emberi szempontból érthetetlen és megmagyarázhatat479
Szentháromság után 16. vasárnap
lan eseményét (ApCsel 12,12−17). Nem az őrség tagjai néznek félre, nem is a hatóság tér jobb belátásra, és változtatja meg az ítéletét. Lukács egyetlen fontos hermeneutikai kérdést akar megértetni az olvasóval úgy, hogy egyben meg is válaszolja azt. Evangéliumában valamint az ApCsel elején több mint egy tucatszor hivatkozott már természetfölötti beavatkozásra, és a hangsúly ebben az elbeszélésben is a mennyei küldött által képviselt isteni közbenjárásra kerül. A Péter börtöncellájában támadt világosság (ApCsel 12,7) a fizikai jelenségen túl, átvitt értelemben ezt a tényt hivatott megláttatni a történet szereplőivel, de még inkább annak mindenkori olvasóival. Az eddigiek további többlet-üzenetét sem nehéz kiolvasni a sorok közül: minél erőteljesebben akarják elhallgattatni az evangélium szószólóit, a jó hír annál meglepőbben, csodás jelek kíséretében tör utat mégis magának. Ezt alátámasztandó, az álmából felocsúdó és az angyali beavatkozást felismerő Péter szavai végképp eloszlatnak minden kétséget: a menekülés nem álom! Isten tettekre váltott akarata erősebb Heródes gyilkos kezénél és a zsidó nép megelégítetlen várakozásánál (ApCsel 12,11). Hiábavaló minden ellenállás: a részleges veszteségek és az ideiglenes megtorpanások ellenére sem lehet az evangéliumot feltartóztatni világhódító útján!
2. A perikópa megértése – teológiai összefüggések feltárása Az Újszövetség a Heródiánus család négy nemzedékét említi: Nagy Heródest, a betlehemi gyermekgyilkost, Heródes Antipászt, aki a fejét vétette Keresztelő Jánosnak és kigúnyolta Jézust, I. Heródes Agrippát, Jakab apostol elveszejtőjét és II. Heródes Agrippát, Pál apostol bíráinak egyikét. Sorsuk, jellemvonásaik és intézkedéseik azt példázzák, hogy a hajlamok, a genetikai adottságok és az aktuálpolitikai megfontolások egyaránt öröklődhetnek. A hibák, a melléfogások gyakran apáról fiúra szállnak, és megismétlődnek a gyermekekben: minél magasabbra jut valaki a társadalmi ranglétrán, annál látványosabban és ijesztőbben. I. Heródes Agrippa, Nagy Heródes unokája Kr.u. 41−44-ig uralkodott Palesztinában. Országlása meglehetősen gyenge alapokon nyugodott, noha igyekezett elnyerni a kegyét mind a római császároknak, mind a területén élő alattvalóknak. Latin neveltetése, edómi származása miatt nehezen érdemelte ki a helyiek bizalmát. Annak érdekében, hogy az egyre türelmetlenebb, a kereszténység gyors növekedése miatt megriadt népet maga mellé állítsa, a lassan fokozódó, de még nem általános keresztényellenességet kihasználva, szórványos keresztényüldözést kezdeményezett. Ennek vált áldozatává Jakab, Zebedeus fia, János testvérbátyja, Kr.u. 44-ben. Ő volt az első keresztény mártír, akit a világi hatalom juttatott vértanúhalálra. Heródes következetesen folytatta a letartóztatásokat: elfogatta, majd szigorú őrizet alá vetette a másik tekintélyes apostolt, Pétert is. Cézáreai palotáját hátrahagyva Jeruzsálemben maradt, hogy a páska-ünnep után őt is kivégeztesse. Isten karja azonban messzebbre nyúlt, mint Heródesé (ApCsel 12,11): meghallgatta a gyülekezet közbenjáró imádságát, és kiszabadította Pétert börtönéből (ApCsel 12,7−11). Mielőtt a király megtanulhatta volna, hogy a vallás nem válhat a politika játékszerévé, és a mindenkori hatalmasokhoz dörgölőzés nem lehet életcél, sem államtudományi vagy államvezetői ars poetica, 480
Apostolok Cselekedetei 12,1−11
hirtelen meghalt (ApCsel 12,23). A tehetséges szervező, a diplomatikus tárgyaló, az egyszerre több vasat a tűzben tartó reálpolitikus egy valamivel bizonyosan nem törődött: az igazsággal. Közel került ugyan hozzá, de az előtte való tisztelet és hódolat helyett elfogadta, hogy a nép őt istenítse és magasztalja (ApCsel 12,21−22). Politikai színjátékokban eltorzult egyénisége és lelkiismerete végzetes módon a saját képességeit megszolgált jussként, és nem Isten ajándékaként értelmezte. Az igeszakasz további tanulsága lehet, hogy a kereszténységnek nem szabad önfeladó módon beletörődnie a vértanúságba. A mártíromság utáni vágy többnyire az egyéni vagy a közös erőtlenség és a hanyatlás jele. A keresztény embert a vértanúságra való felkészültség és készenlét jellemezheti ugyan, de a reményvesztett lemondás soha. A kortárs Pál apostol vallomása nem egy keresztény szívben visszhangra találhatott: „Szorongat ez a kettő: vágyódom elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez sokkal jobb mindennél; de miattatok nagyobb szükség van arra, hogy életben maradjak. Erről meggyőződve tudom is, hogy életben maradok, és együtt maradok mindnyájatokkal, a hitben való növekedésetekre és örömötökre;” (Fil 1,23−25). Péter a maga halálával kapcsolatban bizonyára emlékezett a feltámadott Jézus szavára (Jn 21,18−19), ennek ellenére mégsem volt riadt vagy zaklatott. Éppen ellenkezőleg: a börtön gyomrában, megbilincselve, két katona között mély álomba merült (ApCsel 12,6). Pál, hasonló helyzetben, éjnek évadján a filippi áristomban imádkozott és énekkel magasztalta Istent (ApCsel 16,25). Magatartásuk Aranyszájú Szent Jánost is megihlette, aki egyik homíliájában megemlékezett a két apostol halállal dacoló hitéről (XXVI. homília). Jakab küldetésének véget vetett ugyan az istenkedő önkény, Péter útja azonban további apostoli feladatok felé vezetett. Az ősgyülekezet pedig mintha mindezt előre tudta volna… A jeruzsálemi keresztényekben élénken élt még Péter korábbi elfogatásainak emléke (ApCsel 4,3; 5,18). Azt sem felejtették el, hogyan imádkoztak együtt egy szívvel és egy lélekkel az éppen szabadon bocsátott Péterrel és Jánossal (ApCsel 4,23−28). Az apostolok sorsát és a saját megpróbáltatásaikat Jézus életének összefüggéseibe helyezték. Heródes és Pilátus, a pogányok és Izrael népe ellenséges szándéka nem a pillanatnyi érdek által vezérelt öncél volt: Isten eszközeiként csupán azt hajtották végre, amiről az Ő keze és akarata előre elrendelte, hogy megtörténjék (ApCsel 4,28). Ebben a helyzetben a gyülekezet nem a megtartatásért, ill. a megmaradásért könyörög, hanem azért, hogy Krisztus szolgái az evangéliumot továbbra is „teljes bátorsággal hirdessék” (ApCsel 4,29). Az igehirdetés záloga nem a gyülekezet jelenléte: a hangzó ige teremt egyházat, maga köré gyűjtve a szavát meghallókat. „Ecclesia congregatio sanctorum est, in qua evangelium recte docetur…(Az egyház a szentek gyülekezete, amelyben az evangéliumot tisztán tanítják…)”.1 A gyülekezet buzgó fohásza nem hiábavaló; ugyanaz megtörténik, mint az apostolok második bebörtönözése 1 Die symbolischen Bücher der evangelisch-lutherischen Kirche, 40. – vö.: Konkordia Könyv. Az evangélikus egyház hitvallási iratai, 24.
481
Szentháromság után 16. vasárnap
után: az Úr angyala éjszaka megnyitja a börtön ajtaját, és kivezeti őket… (ApCsel 5,19). Lukács az imádság elmélyült jellegének kifejezésére itt azt a határozót használja, amelyet az evangéliumban Jézus Gecsemáné-kerti halálos gyötrődésének leírásában is alkalmazott (ejktenhv", ejktenwÖ": kitartó, buzgó, állhatatos, feszült, heves, szolgálatra kész (ApCsel 12,5, vö. Lk 22,44). Az imára adandó isteni válasz reménye nem naiv, gyermeteg képzelgés volt, hanem szerves részét alkotta az első keresztények hitének. Péter fogdájának kapujában jelképesen két birodalom találkozott: a világi és a lelki hatalomé. Mindkettő a maga eszközeivel érkezett: a világ Heródes földi királyságával, a kard megfélemlítő erejével és a börtön csendet parancsoló elszigeteltségével, míg az egyház a mindenkori gyengék, szelídek és elnyomottak egyetlen erősségével, az imádságra váltó szóval.
3. Prédikációvázlat „Most perc-emberkék dáridója tart, De építésre készen a kövünk,…” írja Ady Endre az I. világháború előestéjén, A perc-emberkék után című versében.2 Ha pedig igazat adunk a mai énekszerzőnek, hogy egyetlen egy perc az életünk csupán,3 akkor elszomorító, hogy a perc-emberkék dáridója akár élethosszig is eltarthat. Úgy azonban mindenképpen helytálló a megállapítás, hogy életünk során valamennyien szembesülhettünk már a költő által tollhegyre tűzött dáridóval. Ne gondoljunk azonnal politikai rendszerekre vagy azokat kiszolgáló pártokra, csatlósokra! Óvodai csoportban, iskolai osztályban már megjelenik a másokat csúfoló, erős gyerek, akit körülvesznek „hódolói”, meg a hatalmának engedelmeskedő „alattvalók”. Fél év, egy év múlva lehet, hogy beérik a többiek a növekedésben és a fejlődésben, de ma még neki áll a zászló. A felgyorsuló világban a hosszú távú programok helyett mintha fontosabbá válnának a rövid távú érdekek és célok. Sebesen száguld az idő, egy perc az élet, csak a jelen számít, a most, az adott pillanat. Heródes is perc-ember volt, pedig a Kr.u. 40-es években, az Augustus császár jelszavaként elhíresült Pax Romana, az uralkodására jellemző békekorszak alatt lassabban folyt az idő. Figyelemre méltó tanulmányát a gyorsuló időről Marx György atomfizikus is azzal kezdi, hogy „Az Ókorban a társadalmi változások lassúak voltak a nemzedékváltás ritmusához képest. Állni látszott az idő. Az emberek időtlen modelleket alkottak a valóságról: időtlen művészeteket (szobrászat, építészet) és időtlen tudományokat (geometria, statika).”4 Ezzel együtt az ember mégis ugyanúgy félt a többi embertől, a fegyverektől, a betegségektől, a bajoktól, a világvégétől és az elmúlástól, mint egykor barlangja mélyén, vagy akár napjainkban, a technikai civilizáció csúcsait ostromolva. Egy, az idei Pünkösdre megjelent protestáns egyházi kiadványban olvashatjuk: „A történelmi és kulturális díszletek természetesen nagyon sokat változtak a Biblia világához képest. A mai Magyarországon már nem feltétlenül csak az özvegyeket, az árváADY: A perc-emberkék után, 330. http://www.demjenferenc.hu/demjen-60 4 http://www.kfki.hu/fszemle/archivum/fsz9509/mgy9509.html 2 3
482
Apostolok Cselekedetei 12,1−11
kat és a betegeket fenyegeti a végletes elszegényedés, az a lehetetlen nyomor, amelyben valaki már csak Isten csodájától remélheti sorsa jobbra fordulását. Ma sokan sokféleképpen élik meg a társadalmi igazságtalanságot: gyermekként, diákként, fiatal pályakezdő felnőttként, családosként vagy egyedülállóként, ötven feletti munkanélküliként vagy elszegényedett nyugdíjasként. Isten üzenete azonban a Bibliában világosan áll előttünk, csak meg kell hallanunk és meg kell értenünk, hogy rólunk is szól. Amikor Isten szeret és türelmes az az elesettekhez és a társadalom szélére szorult emberekhez szól. Amikor Isten haragos és türelmetlen, az az elnyomók, a bántalmazók, az önhittek és az igazságtalanok ellen szól. Isten igazsága a Bibliában egy viszonyfogalom: csak egymáshoz képest lehet igazunk vagy lehetünk igazságtalanok, a választás rajtunk áll, egyéni és társadalmi szinten egyaránt.”5 A kereszténység megjelenése és elterjedése azt jelentette, és azt jelenti, hogy van más lehetőség is, lehet választani. Léteznek hosszabb távú célok és érdekek annál, mint a dinasztikus politika vagy a megbonthatatlannak tekintett társadalmi berendezkedés. A távlatot az az isteni szándék, akarat adta és adja, „hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság megismerésére” (1Tim 2,4). Számunkra kétezer éve ebbe az időt és a teret is szolgálatába állító folyamatba tagozódnak, épülnek be a percek, az órák, a napok, az évek és az évszázadok, de a személyes sorsok és a szolgálatok is: apostolként, mártírként, lelkipásztorként, presbiterként, az egyház, a gyülekezet tagjaként, édesanyaként, édesapaként, nagyszülőként. Nemrégiben olvastam egy visszaemlékezést olyan magyar református lelkészekről és presbiterekről, akiket az 1950-es években Partiumból és Erdélyből a Duna-deltába telepítettek. Bűnük a rendszer szemében biblikus, hitvalló keresztény hitük volt és az, hogy a kínzások ellenére sem tagadták meg Urukat, sem pedig egymást. Volt közöttük olyan, aki a nélkülözésekben megtört, a többség azonban kitartott, és a szabadulás után tovább szolgált. Róluk is megemlékezik Józan Lajos huszti lelkipásztor, Mélységből a magasságba című igehirdetésében: „A nemrégiben elhunyt kedves Csiha Kálmán püspök úr mesélte el, hogy egy alkalommal a Duna-deltában a nádat aratták. Annyira fáradt volt az éhségtől és a kemény munkától, meg a nyomorúságos rabélettől, hogy egyszer úgy elkeseredett és elcsüggedt, hogy szinte összeesett, és halálfélelem szorongatta. Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy mögötte nem messze valaki énekel: „Az áldott orvos közeleg, a drága főpap Jézus…” Egy háromszéki református fiatalember volt a rabőrzők közül, gépfegyverrel a kezében. Hát valóban, az Úr csodásan működik. Ha Urunk le is törli könnyeinket, a felszáradt könnyek ismét megerednek, a begyógyult sebek újra fájni fognak. És valóban, elég minden napnak a maga baja. De nem is a bajokra nézünk csupán, hanem a küldetésünkre és a küldőre, aki azt mondja: „E világon nyomorúságtok lészen, de bízzatok, én meggyőztem a világot.” „Ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk? – Bizonyára 5
Lásd: Isten igazsága és a társadalmi igazságosság, előszó.
483
Szentháromság után 16. vasárnap
senki, mondja Bethlen Gábor. Ez a győztes Úr itt van velünk a világ végezetéig.”6 A jeruzsálemi gyülekezetben tragédiát jelentett Jakab elvesztése és Péter ismételt bebörtönzése, miként elrettentő volt a tanítványoknak Jézus halála is. Ő azonban nem maradt a sírban. Feltámadt, és Lelkét adta övéinek, megmutatva, hogy a Teremtőt nem lehet kizárni a teremtésből. Ahol az emberi logika feladja az érvelést, Isten tovább gondolkodik és cselekszik. Ő mindig legalább egy lépéssel előttünk jár. A tékozló fiú úgy vélte, végleg maga mögött hagyja az atyai házat, de Isten már akkor tudta, hogy haza fog menni, amikor ő éppen az ellenkező irányban haladt. A tett és a gondolat olykor kevés: átveszi helyüket az imádság, ami nem egyszerűen gondolkodás, nem is lázas cselekvés, hanem kapcsolatfelvétel Istennel. Keresem a megfelelő frekvenciát, rezgésszámot, és megnyugszom a sorsom felől, a jövő felől. Más lenne a világ, ha a döntéshozók, a jogászok, a bírák, a pénzügyi szakemberek, nem a szaktudásuk helyett, de annak bölcs és megfontolt kamatoztatása mellett, gyakrabban imádkoznának! Minden bizonnyal személyes keresztény élményből fakadt egyik ifjúsági énekünk szövege: „Ne gondold, hogy álom volt az egész, megmutatta nekem szeretetét.”7 A mai vasárnap igéje arra figyelmeztet, hogy a nem csupán egyes elhívottak, de az egész emberiség tudtára adott isteni szeretettel tudatosan éljünk! A világ újra meg újra el akar bizonytalanítani, csábít, hívogat, nagy csalárdul kínál múló javakat, félelem bánt, nyereség kísért (EvÉk 451). Önkéntelenül is Jakab sorsa lebeg a szemünk előtt, Péter szabadulását pedig a lelkünk mélyén álomnak tartjuk… Tudnunk kell, hogy Jézus Krisztus halálon győztes hatalma, a másik lehetőség az életre, nem álom! „Ébredj fel, aki alszol, támadj fel a halálból, és felragyog neked Krisztus.” (Ef 5,14). Ha megrettennél is életutadon, a legmélyebb völgyeket járva se feledd: „Az élet száz veszély, én lelkem, mégse félj, Míg ő hord karjain, hű Mestered! Elhagynak emberek, mit árt, ha ő veled, Töröld le könnyedet: Jézus szeret!” (EvÉk 389.2)
4. További szempontok az istentisztelet alakításához Lekció: Ószövetségi lekció lehet Zsolt 23, vagy Ézs 49,13−21: az Istenben bízó ember a nyomorúságban is fölemeli a tekintetét, a halál árnyékának völgyében járva sem feledkezik meg a világosságról, hanem rendületlenül hisz az élet győzelmében. Evangéliumi olvasmány lehet az említett Lk 7,11−17, vagy Jn 5,19−21: Jézus hatalma hasonló az Atyáéhoz. Ahogy Isten feltámasztja a halottakat, és életre kelti őket, úgy a Fiúnak sem lehetetlen, hogy életet ajándékozzon, és megmentse övéit. Levélbeli igeként idézhetjük a fenti Ef 3,13−21 mellett 2Kor 4,7−14-et: Krisztus képviselője együtt szolgál Urával, szinte egy életet él vele. Ez az életegység magában hordozza a feltámadás és az örök élet bizonyosságát, így a hívő 6 JÓZAN: Mélységből a magasságba, 1. 7 Megszólított, hogy legyek tanítványa,
484
http://www.keresztenydalok.hu/enekek/megtekintes/4067
Apostolok Cselekedetei 12,1−11
keresztény ember a mártíromsággal és a halállal szembesülve nem a végső állomást látja, hanem az örök életre vezető út egy szakaszát. Énekek: RÉ 3388 A Szentháromság ünnepe utáni 16. vasárnap a szenvedéseinkben vigasztalással szolgáló, a sebeinket gyógyító, a szomorúságunkat feledtető, a gyászunkban mellénk álló, a halálon is diadalmas Úrra mutat. A keresztény ember hitét és életét is kikezdi ugyan a szenvedés, a földi elmúlástól való bevallott vagy tudat alatti félelem, a biológiai létet lebontja ugyan a halál, de a vasárnap ősi evangéliuma, a naini ifjú feltámasztásának elbeszélése Jézus halálon is győztes hatalmát, az életet és az örök életet hirdeti (Lk 7,11−17). Szeptember végén, Petőfivel szólva egyrészt „Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, még zöldel a nyárfa az ablak előtt…”, másrészt azonban „Már hó takará el a bérci tetőt.”9 Ősszel a természet, átvitt értelemben pedig minden egyre inkább a múlandóság jeleit mutatja: „Elhull a virág, eliramlik az élet…”.10 A feltámadott és feltámasztó Krisztus Húsvét és Mennybemenetel, valamint a visszatérés, a megjelenés, a parúzia metszéspontján áll előttünk ezen a vasárnapon. Az élet Ura legyőzi a halált: az ünnep egyik levélbeli igéje ebben az összefüggésben hangsúlyozza, hogy az az ember, akinek Krisztus lakik a szívében, nem csügged el az őt, vagy a társait érő megpróbáltatások és veszteségek miatt (Ef 3,13−21), hanem „szent bizonyossággal halad a földi élet minden külső változása között és egyaránt kész meghalni vagy élni az Úrnak.”11
5. Felhasznált és ajánlott irodalom ADY, E.: Összes versei, Athenaeum, Budapest, 1930. Evangélikus Énekeskönyv, Evangélikus Sajtóosztály, Budapest, 1982. FITZMYER, J. A.: The Acts of the Apostles – A New Translation with Introduction and Commentary (The Anchor Yale Bible), New Haven & London, Yale University Press, 1998. HAAG, H. (szerk.): Bibliai Lexikon, Budapest, Apostoli Szentszék Könyvkiadója, 1989. Harper’s Bible Commentary, San Francisco, Harper & Row, 1988. Isten igazsága és a társadalmi igazságosság. Kiadvány a Magyar Bibliatársulat, a Kálvin Kiadó, a Luther Kiadó és a Református Közéleti és Kulturális Központ közös pünkösdi bibliaolvasása alkalmából, 2012-ben, Budapest, Magyar Bibliatársulat Alapítvány, 2012. JÁNOSSY, L.: Az egyházi év útmutatása, Sopron, (a szerző kiadása), 1944. JÓZAN, L.: Mélységből a magasságba, in: Küldetés (A Kárpátaljai Református Egyház lapja) 16 (2008/12), 1. http://reformatus.com.ua/data/srl/pdf/27.pdf Konkordia Könyv. Az evangélikus egyház hitvallási iratai, I. kötet, Budapest, Evangélikus Egyetemes Sajtóosztály, 1957. MUNCK, J.: The Acts of the Apostles – Introduction, Translation and Notes (The Anchor Bible), Garden City New York, Doubleday, 1967. 8 Alternatív énekjavaslat az Evangélikus Énekeskönyvből: 328 – Az Úr csodásan működik; 337 – Istentől el nem állok; 389 – Jézus, te égi szép; 9 PETŐFI: Szeptember végén, 170. 10 uo. 11 JÁNOSSY: Az egyházi év útmutatása, 42.
485
Szentháromság után 16. vasárnap MÜLLER, J. T. (Hg.): Die symbolischen Bücher der evangelisch-lutherischen Kirche – deutsch und lateinisch, Gütersloh, Bertelsmann, 121928. PETŐFI, S.: Összes költeményei II., Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1966. STOTT, J. R. W.: The Message of Acts, Leicester, Inter-Varsity Press, 1990. VARGA, ZS.: Újszövetségi görög-magyar szótár, Budapest, Református Sajtóosztály, 1992. VICTOR, J.: Az Apostolok Cselekedetei – Elmélkedések, Református Sajtóosztály, Budapest, 1986.
Dr. Bácskai Károly (Budapest)
486
