Szentháromság után 16. vasárnap 2011. október 9. A vasárnapról: a Szentháromság ünnepe utáni 16. vasárnap azt hangsúlyozza, hogy nemcsak mindennapi gondjainkat, hanem a végső dolgokat – így a halál – kérdését is Krisztus kezébe tehetjük. Ezt üzenik a vasárnapi újszövetségi igeszakaszok is a naini ifjú története (Lk 7,11−17) és Krisztusnak ezt a minden mértéket meghaladó szeretetét dicsőíti Pál apostol az Efézusi levélben (3,13−21).
„Szeret az Úr…” Textus: Jeremiás Siralmai 3,22−26.31−32 1. Amit a textusról tudni kell – exegetikai/kortörténeti megértés A Siralmak könyvének magyarázatában ritmikusan ismétlődő motívum az elhatárolódás Jeremiás könyvétől. A kommentátorok szívesen utalnak arra az I. századig visszanyúló tradícióra, miszerint a Siralmak könyvét Jeremiás próféta írta volna; az utalás azonban csak azt a célt szolgálja, hogy cáfolják ezt a nézetet. Nincs vita afelől, hogy a Siralmak könyvének jelentősen eltér a tartalmi-teológiai jellegzetessége a Jeremiás könyvétől. Viszont a fenti érvelés félrevezető is lehet: sem a Siralmak könyve, sem Jeremiás könyve nem annyira egységes teológiailag, hogy a magyarázatban ez a pausál-érv segíthetne bennünket. Ami a Jeremiás könyvét illeti: legalább három koncepciót meg kell különböztetnünk benne egymástól. E három koncepció ugyan nem áll távol egymástól, de az apró különbségek igen jelentősek. Az első azzal magyarázza Jeruzsálem pusztulását, hogy a nép teljesen romlott, s rászolgált Isten büntetésére. Leginkább az Istentől elpártolás, a bálványimádás, ill. a deuteronomiumi reform eredményeinek hallatlanná tétele itt az érv. A második koncepció csak hajszálnyira tér el ettől: nem az egész Izrael, csak Izrael vezetői felelősek a tragédiáért. Ez a réteg már tud arról, hogy a nép vezetői mellett erős oppozíció is volt: Jeremiásnak többen pártját is fogták. A harmadik koncepció pedig tud az újrakezdésről is. Ismételhetjük: nem áll e három koncepció túl távol egymástól; megkülönböztetésük azonban indokolt, hiszen részben egymást kizáró nézetekről van bennük szó! Tény és való: a Siralmak könyvének valamennyi mondanivalója jelentősen eltér e három koncepciótól. Ez azonban nem ment föl bennünket azon kötelezettség alól, hogy megfogalmazzuk: mit is tartalmaz ez a rövid könyv? A válasz azért nehéz, mert a rövidség ellenére is zavarba ejtő a könyv sokrétűsége. Öt fejezet – mintha öt különböző költemény állna előttünk, amelyeknek eredetileg talán nem volt semmilyen kapcsolatuk egymással. Az első költemény „Sion leányaként” megszemélyesíti Jeruzsálemet, s elsiratja a szeretett várost. A gyász szokásos toposzai fordulnak benne elő, s gyászénekként értelmezhető. A második fejezet csak első megpillantásra hasonlít: bár szintén Sion lányának gyászáról van szó, a fő mondanivaló inkább a teológiai indoklás: Az ÚR haragja (2,1) akar563
Szentháromság után 16. vasárnap
ta Jeruzsálem pusztulását (vö. 2,8). A harmadik ének tér el leginkább ezektől: egy férfi panaszát halljuk itt, akit ellenségei üldöznek; a férfi testesíti meg ezúttal Jeruzsálemet és Izraelt. A negyedik ének az ostromlott város nyomorúságát énekli meg, nem pedig az elpusztult városét (bár a pusztulás tényéről tud). Kompozicionális szempontból tulajdonképpen csak az 5. fejezet tekinthető világosnak: ez a lezáró fejezet könyörög Isten irgalmáért. Az összefoglalás és lezárás szándéka abból is kiderül, hogy ez az egyetlen ének, ami nem akrosztichon, hiszen a többi mind alfabetikus költeményként íródott. Elég sok fejtörést okozott az énekek műfajának kutatása. Ugyan az egyéni vagy kollektív panasz valóban jelenthetne általános magyarázatot a Siralmak könyvének műfaji kérdésére, de ez a panasz nem jelentkezik tisztán. Talán ha arra tekintünk, hogy az akrosztichon mint költői forma viszonylag későn jelentkezik Izrael költészetében (s így a Siralmak könyvét is relatíve későre kell datáljuk), érthető, ha a fogság előtti műfajok nem jelentkeznek tisztán. Az akrosztichon ráadásul többször megköti a szerző kezét, hiszen a következő betű kötelező jelleggel adva van! A korabeli nemzetközi irodalomból a város siratása azonban jó párhuzamnak tekinthető: hasonló módon siratták el pl. Nippurt. Legvalószínűbbnek az tekinthető, hogy a szerző(k) szándéka Jeruzsálem elsiratása volt, s ezzel Jeruzsálemet a nagy mezopotámiai városok rangjára akarták emelni. E munka során azonban már meglévő izraeli hagyományokat használtak fel, így a Siralmak könyve mind a nemzetközi irodalom hátterén is eltérőnek mondható, de az izraeli hagyományok hátterén is kivételnek tekinthető. A 3. fejezet talán a legnagyobb kivétel a többi ének között. Rögtön látható ez már akkor, amikor a város és a nép megszemélyesítése egy férfialak által történik. Többen gondolták úgy, hogy talán itt gondolhatunk egyedül Jeremiás személyére; talán azonban ez túlzott ragaszkodás a megszokott dolgokhoz: semmi olyan jellegzetességgel nem találkozunk a 3. fejezetben sem, ami Jeremiás sajátja lett volna. Viszont az tény, hogy ebben a fejezetben érvényesülnek leginkább olyan gondolatok, amelyekről mi hagyományosan úgy gondoljuk: a deuteronomisztikus teológia darabjai. Itt azonban ismét óvatosságot ajánlunk: a deuteronomisztikus teológia a fogalmiság szintjén van jelen, tehát a szerző ismeri és helyesli a deuteronomiumi teológiát Isten és ember kapcsolatáról. Viszont nincs jelen az a deuteronomisztikus történetszemlélet, ami Jeremiás könyvének valamennyi koncepciójára jellemző. Nem véletlen, hogy passzusunk, a JSir 3,22−26.31−32 talán a leggyakrabban idézett néhány vers – hiszen ezeknek a verseknek a teológiai integrációja sokkal erősebb, mint bármely más versnek a Siralmak könyvében! Isten irgalmának és kegyelmének hangsúlyozása leginkább a deuteronomisztikus teológia sajátja, amit a maga részéről az izraeli líra is gyakran megénekelt: „Pedig te, Uram, irgalmas és kegyelmes Isten vagy, hosszú a türelmed, nagy a szereteted és hűséged.” (Zsolt 86,15) Hasonlóképpen a Zsolt 103,8−9 is: „Irgalmas és kegyelmes az ÚR, türelme hosszú, szeretete nagy. Nem perel mindvégig, nem tart haragja örökké.” Idézetünk első fele erre az irgalomra épít, s nem az első két 564
Jeremiás Siralmai 3,22−26.31−32
fejezet panasza hangzik el benne. A lírán kívül természetesen a történetírásban is találkozunk ezzel a gondolattal: első renden a 2Móz 34,6−7 kívánkozik ide: a sínai-teofánia után hangzik el a kijelentés Isten irgalmáról és kegyelméről, s nyilván Isten legsajátosabb tulajdonságaként áll előttünk. A könyörület kifejezetten fogság kapcsán az 5Móz 30,1−4 szövegében jelentkezik. Megjegyzendő, hogy a JSir 3,22 egy szövegkritikai korrektúrát is lehetővé tesz: támenú helyett tammú olvasatot javasol pl. M. Haller, ami nem a kollektív panaszosra, hanem a megelőző haszdé szóra vonatkozik. Ez esetben a fordítás klasszikus parallelismus membrorumot eredményez: „Az ÚR kegyelmének nincs vége, mert nem fogyott el irgalma”. Ha ez volt az eredeti szöveg (aminek valószínűségét nem lehet tagadni), akkor talán szándékos is a változtatás a szövegen: speciálisan a Siralmak könyvének összefüggésébe illesztette valaki, aki már esetleg kész szöveget merített a hagyományból. Az osztályrész (héleq) említése a 3,24 versben nyilvánvaló bizalom-motívum; összehasonlítási alapul olvashatjuk a szintén sokat idézett Zsolt 73,26 verset, ahol párhuzamban áll az „osztályrész” a „kőszikla” szóval. Isten „jósága” mint bizalom-motívum, a megmenekvés bizonyosságaként előfordul a Zsolt 34,9-ben éppúgy, mint (sajátosan deuteronomisztikus frazeológiával) a Zsolt 86,5-ben. A teológiai alap után a 31−32. versek jelentik a célt: mi is az a megmenekvés, amiről a jelen összefüggésben szó van; az ismételt utalás az irgalomra és kegyelemre keretként fogja össze passzusunkat. Nyelvi megjegyzés: a rahamím főnév (és igéje: riham) fordítása irgalomként nem tűnik problémásnak. Köztudottan azonos gyökérből származik ez a szó, mint az „anyaméh” (rehem). Itt is, mint többször (vö. Zsolt 103,4) párhuzamban áll a heszed szóval e fogalom, amit a revideált Károli fordítás „kegyelmességnek”, az új fordítás pedig „szeretetnek” fordít. Ez azonban mindenképp magyarázatra szorul, hiszen a „kegyelem” és a „szeretet” nem ugyanaz! Régebben szívesen magyarázták a heszed szót „szövetségi hűségként” N. Glueck alapján Magyarországon Pákozdy László Márton hangsúlyozta ezt a jelentést. A magyarázat jó; újabban azonban joggal hangsúlyozzák, hogy a heszed szó gyakran fordul elő a berít (szövetség) fogalma nélkül is, tehát nem helyes a két szót összekapcsolnunk. Ennek ellenére modellként változatlanul meg lehet tartani a szövetség gondolatát: az a magatartás, ami a szövetséges társ iránti lojalitást jelenti – és még azon túl is kitartás a szövetséges partner mellett. Jelen szövegünk határozottan erre a többletre utal! A Károli-revízió és az új fordítás között nem lenne helyes konkurenciát látnunk. Az új fordítás ui. nem szigorú értelemben nyelvészetileg jár el (az egyébként is eléggé problémás lenne), hanem ezt a többletet úgy fogja fel, mint teológiai fogalmat, amit a jánosi teológia alapján Isten szeretetének nevezhetünk. Nyomatékosan hangsúlyos azonban, hogy a heszed nem az ember szeretete, hanem az, ahogy Isten szereti az embert!
2. Prédikációvázlat A prédikációban e szakasz aktualizálása három irányban is történhet. Az első egészen nyilvánvaló: súlyos megpróbáltatások idején jelenthet erőforrást az a mondanivaló, amit a JSir 3,22−26.31−32 megfogalmaz. Az ige történeti értelme 565
Szentháromság után 16. vasárnap
is ilyen összefüggésben hangzott el. Ha valaki ebben az irányban próbálja megfogalmazni az ige aktualitását, akkor összehasonlító módon említheti mindazt a kortörténeti hátteret, amit az exegézisben olvasott. A teológiai gerinc azonban ebben az esetben is az a fogalmiság legyen, ami jelen passzusunkat összeköti a deuteronomiumi/deuteronomisztikus teológiával: az osztályrész, az Istenre várás, a megújuló kegyelem. Hangsúlyt érdemel, hogy az a reménység, ami Izrael számára a reménytelen helyzetben is megadatott, történelem formáló volt: a fogság ténye számos környező népet is érintett, nem csak Júda államát. Viszont hazatérés csak Júda számára volt. Isten történelem formáló tette nyilván az alapja mindennek; történetileg viszont azt kell mondanunk, hogy aki ezt a reménységet nem osztotta, annak a hazatérés sem adathatott meg. A teológiai alap stabilizál az elbizonytalanodott helyzetekben – ezért kell a fontos teológiai fogalmakat hangsúlyozni. A történelmi következmény viszont mobilizál – ezért kell azt teológiailag feldolgozni a prédikációban is. Paradox módon azonban nem csak a megpróbáltatások idején illő ezt az igét idézni, ill. ezt az igét venni prédikáció alapjául: nagy hálaadó ünnepek alkalmával is idézhető, kifejthető az ige mondanivalója. Ez esetben az alap azonban nem a jövőbe vetett reménység, hanem a múlt reménységének valóra válása. Változatlanul a teológiai alapok kifejtése jelenti a legfontosabb modellt a prédikáció számára: keresztyén ember Isten szeretetére, Isten irgalmára, megsegítő hatalmára épít, s nem saját erejére, de nem is a történelmi helyzet jó vagy rossz voltára. Ez esetben talán helyes, ha a heszed szónak nem is annyira a kegyelem, nem is a szeretet, hanem inkább a szövetségi hűség értelmét domborítja ki a prédikátor. A mobilizálás leghelyesebben abba az irányba hat, hogy ezt a hűséget modellként állítsuk a gyülekezet elé: Isten hűségére hálával felelhet a gyülekezet leginkább, s ezt az egyházhoz, gyülekezethez, de mindenképpen az egyház Urához, Jézus Krisztushoz való hűséggel fejezheti ki leginkább. A prédikátornak ez esetben törekednie kell arra, hogy amint Jeruzsálem pusztulásának teológiai feldolgozása integráló hatással bírt a fogság gyülekezetére, úgy ugyanazon teológiai meggyőződés egy más, talán örömtelibb esemény kapcsán is integráljon és mobilizáljon. A lectio continua alapján akkor is ajánlható ez az ige, ha nincs semmilyen kiemelkedő alkalom – sem pozitív, sem negatív. Ez esetben a conditio humanára illő utalnunk, amely egyrészt a legnagyobb lehetőségeket, ugyanakkor a legnagyobb buktatókat jelenti. Ki ne élt volna át mindent átható örömöt, vagy mindent megrengető szomorúságot? Illusztrációt erre maga az élet ad, számtalanul! Ezek kapcsán utalhat a prédikátor arra az egzisztenciális pluszra, amit a keresztyén hit jelent. Ismételten illusztrálhatja, akár az Izrael történetéből vett példákon, akár az egyháztörténelemből vett példákon, akár megtörtént eseményekből, leginkább pedig saját élete tapasztalatából, hogy ez a hit megtartó hit. Ennek kapcsán körvonalazhatja azokat a teológiai alapokat, amelyek a keresztyén ember számára egzisztenciális pluszt – vagy ahogy mi mondjuk: új életet jelentenek. Ugyan sem itt, sem fentebbi modelljeink esetében nem föltétlenül szükséges, hogy exp566
Jeremiás Siralmai 3,22−26.31−32
licit krisztológiát tartalmazzon a prédikáció, főként ez utóbbi esetben szinte magától értetődően jelentkezik: Jézus Krisztus hitünk és reménységünk alapja! Ez által teheti ui. a prédikátor az emberi létről szóló általános kijelentéseit olyan kérdésekké, amelyek a személyes hitet érintik. Végül jegyezzük meg, hogy nem csak vasárnapi prédikáció textusául ajánlott a JSir 3,22−26.31−32, hanem bibliaórákon is kifejthető mondanivalója. Ez esetben talán nagyobb szabadságot adhatunk a hallgatóságnak az aktualizálásban, s csupán annak lehetséges vonalait kell meghúznunk. Viszont a passzus teológiai integráltságát, az idevágó egyéb bibliai igéket részletesebben fejthetjük ki, s a kortörténeti magyarázat is lehet részletesebb. Egészen bizonyos, hogy a magyarázat eme két iránya is nagy érdeklődésre tarthat számot, s a rendszeres bibliaolvasó örömmel fogja hallgatni! Az ige megszólító értelmét itt leginkább abban kereshetjük, hogy a mi számunkra is fontos tapasztalataink, érzéseink szóba öntése, esetleg írásba foglalása – ám ennek pontosan úgy kell megtörténnie, ahogy jelen passzusunk is tette: a meglévő teológiai hagyományok fölhasználásával. Ez által marad életben az a tradíció, amely a Bibliával kezdődött, a Reformáció által megújult, s napjainkban is megtartó erő!
3. További szempontok az istentisztelet alakításához Énekek: RÉ 71,1−2; 31,1−2; 271; 257; 379,1−2; 296; 229; 286,1−7,17.1 4. Felhasznált és ajánlott irodalom GÖRGEY ETELKA: Érc ég, vas föld. Hangok és visszhangok a Siralmak könyvében, 2007, lásd http://www.refteologia.sk/geeevf.pdf HALLER M.: Ruth, Hoheslied, Klagelieder, Esther, (HAT 18), Tübingen, J.C.B. Mohr (P. Siebeck), 1940. HILLERS, D.R.: Lamentations, (AB), Garden City, NY, Doubleday, 1972. HOUSE, P.R.: Lamentations, (WBC 23B), Nashville, T. Nelson, 2004. KRAUS, H.J.: Klagelieder (Threni), (BK XX), Neukirchen-Vluyn, Neukirchener Verlag, 31968
Dr. Karasszon István (Budapest)
1
A http://egyhazzene.reformatus.hu ajánlása alapján (szerk.).
567
