Szentháromság ünnepe után 11. vasárnap 2009. augusztus 23.
Az imádság titka – a titkos imádság Textus: Lukács 18,9−14 1. Amit a textusról tudni kell – exegetikai/ kortörténeti megértés A Lukács evangélista szerinti evangéliumszerkesztésben a Jeruzsálembe vezetı úton Jézus 12 példázatban készíti fel a vele menı tanítványokat, az alkalmi vagy állandósult hallgatóit mindarra, ami Jeruzsálemben történik majd. Ezeknek a példázatoknak a tematikus elemzése arra enged következtetni, hogy a Mester célirányos és céltudatos megváltó küldetésére készül. Nemcsak magát készíti a számunkra szabadítást hozó, de neki gyötrelmet és halálmegtapasztalást jelentı eseményre, hanem az övéit is. Ebben a példázatsorozatban kap helyet a farizeus és vámszedı esetének szemléltetése. Ráadásul úgy, hogy az evangélista bevezetı gondolatában a címzettjei nem is egyszerően a hőséges Jézust követıkhöz szól, hanem a „némely elbizakodott embernek, aki igaznak tartotta magát”. Természetesen szemléletes mondanivalója által a közvetlenül akkor, és azóta hozzá tartozó szorosabb kört is megszólítja. A példázat cselekményes, életes ábrázolása az imádkozás mikéntjére irányítja a figyelmet. Amely, mint a korabeli jól ismert nyilvános kegyességgyakorlás elismert, sıt az említett körökben elvárt módja is. A korabeli hallgatóság számára nem jelent különösebb megerıltetést az adott imádkozás helyzet-körülményekbe való belehelyezkedés, a mai ember számára sokkal inkább magyarázatot igényel. Azonban az imádkozás módjának, helyének, tartalmának tisztázásán messze túlmutat a példázat mondanivalója. Amit elevenen két létezı társadalmi, egyszerre vallási és gazdasági szempont által is definiálható csoport tagjaiban szemléltet Jézus. İk a farizeuspárthoz tartozók és a különös megvetésben részesülı vámszedık csoportja. S mint ilyenek, a korabeli társadalmat jelentısen befolyásoló emberi tényezık.
2. A perikópa megértése − teológiai összefüggések feltárása Egyértelmő a cselekményes formában megjelenített üzenet témája: az imádság. Az egyszerre, egy helyen, egy dolog gyakorlására megjelenített két, és merıben kétféle embertípus és az általuk gyakorolt magatartás. Ahogyan Jézus példázatában megrajzolja az azonos szándékkal megjelenıket, már önmagában sokat mondó dolog. Amíg, ahogyan a farizeus megállt, addig ehhez viszonyítottan a vámszedı fizikai elhelyezkedésével is kifejezıdik a késıbbiekben megfogalmazott tartalmi különbség. Hiszen ı csak távol állva tette ezt. Ugyanerre a tartalmi különbségre hivatott rámutatni, mintegy felerısítésként az a tény, hogy a gyakorlott farizeushoz képest, a lenézett és a vallási kvalifikációban elvileg messze alulmaradó vámszedı még formájában is felülmúlja a „gyakorlott” vallásost, hiszen az utóbbi szemét lehajtva, mellét verve, vagyis a bőnbánat szép korabeli bevett formájának ismeretében teszi meg imádságos cselekedetét. Csak ezt követıen mutat372
Lukács 18,9−14
kozik meg az igazi különbség, amely már az imádkozás világosan megmutatkozó tartalmi különbözıségéhez vezet el. A feltehetıleg elıl álló, szándéka szerint legalábbis biztosan állítható elıre álló farizeus Isten színe elıtt elmondott mondanivalójának tartalma szép hálaadás, olyannyira, hogy egyenesen kérés, könyörgésmentes. Mindjárt kiválhatná azokat az elismerı szavakat, amelyeket a korabeli vallásgyakorlás szakavatottjai méltányossággal elismernének. Azonban ez a hálaadás nem áll meg önmagában, hiszen minden mozzanata abból a lenézı összehasonlításból ered, amit a hátul álló vámszedı hasonló imádsággyakorlata mutat. Ez itt tulajdonképpen egy ál-hálaadás. Ha emberi mérték szerint elismerhetı teljesítmény is, valójában egy mélylélektani bemutatkozás. Önmegvalósítás, önértékelés felfelé ívelı, nagy önbecsülést mutató eredeti szándékkal. Mintha nem is az Istenhez jött volna, hanem ahhoz a szerinte minden tekintetben mögötte álló embertársához, akihez mérten magas rangra emelheti egyébként valójában igencsak szerény önmagát. Ehhez mérten a hátul álló imádkozó, az akkori jelenbeli társadalmi, vallási megítélés szerint valóban méltatlan vámszedı imádkozó társa ennek a szöges ellentéte. Míg amaz megszerkesztett indulattal, gondolat-, és cselekedetmenettel, emez a maga egyszerő ıszinteségében, mármár a megszólalás visszafogottságában, de cselekedetéhez mégis alázatával, a legnagyobb méltóságban teszi ugyanezt. Hátul. Itt azonban nem állhatunk meg, mert a Jézus példázata sem ér véget, hiszen itt ık Jeruzsálem felé mennek, és Jeruzsálembe mennek, ahol az Úr megnyilatkozásai szerint egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az emberfiának szenvednie kell, emberektıl megvettetnie, de harmadik napon feltámadnia. Így az imádkozás példázata túlmutat az egyébként minden korban fontos kegyességgyakorlás kritikáján. Maga Jézus viszi, vezeti tovább a gondolatot: a megigazulás késıbbi, Pál apostol által, majd az egyháztörténet nagy teológusai által megfogalmazott alapgondolata felé. A cél, az eredmény az imádkozás teljesítésében sem egyszerően érzelmi, hangulati ügy, hanem messze mutat: a távozásra. A távozó imádkozók életminıségének hogyanjára. Az egyik teljesített, pillanatnyilag megelégült, de csak önigazult lélekkel, míg a másik megigazuláson átment élménnyel, igaz megtapasztalással, talán még emberei kritikán alapuló megaláztatással is. Erre az útra indult Jézus, ennek az útnak a részeként áll meg most ennek a példázatnak az elmondására. Nemsokára megalázza magát, a keresztfának haláláig, hogy megigazítson minket. Ez azonban kiélezetten azt jelenti, hogy az önmegtartó, cselekedetekre alapozott önmegigazító gondolatok, vallási aktivitások messze alulmaradnak ahhoz képest, amit ebben az esetben a megvetett vámszedı valósít meg. Neki sok mindene van, hiszen gazdaságilag egy tekintélyes társadalmi csoport egyik tagja, de a többlete az, hogy felismeri, kimondja, s ezzel elismeri, hogy valójában semmije nincs, illetve annyija van, amit Istentıl, mint megalázott bőnös ember megkaphat. Ezt a különbséget Jézus jónak látta az imagyakorlat lehetséges szélsıséges megnyilvánulásával ebben az esetben bemutatni. Így kerül egymás mellé a perikópában az igazság, önigazság és megigazulás nagy témája.
373
Szentháromság után 11. vasárnap
3. Prédikációvázlat Bevezetés Az imádság Istentıl adott lehetıség, de nem önmagáért való cselekedet. Ennek igazsága a példázat végén mondott Jézus-magyarázat alapján állapítható meg. Aki nem mérhetı teljesítménykategóriában, nem vallási erényminısítésben teszi megfoghatóvá és értelmezhetıvé az imádkozás szükséges gyakorlatát, hanem annak végeredményében. Pontosan abban, ahogyan a jeruzsálemi templom imádkozó szereplıi távoztak. Érdekes, hogy az egyértelmő értékelés mentén Jézus a „helyesen” imádkozó vámszedıre azt mondja, hogy az megigazulva ment haza, de nem zárja le, nem zárja ki a farizeust sem, csak azt a megállapítást teszi: „nem úgy, mint amaz”. Tehát nem a kirekesztés, a végítélet a szándéka ezzel a megállapításával, hanem a kijózanítás, a helyes módon való könyörgésre való elsegítés, valamint ennek a végeredménye: a megigazulás elfogadása, és ezzel együtt annak az életminıségnek az elnyerése, amely Isten ajándéka. Ezért, és így figyeljük a két korabeli imádságmodellt a Jézus példázata nyomvonalán haladva. 1. Az egyszerően önelhatározáson, hagyományon alapuló imádság egyszerre kirekesztı és egyszerre kirekesztetté is tesz Nagyon érdekes annak a felismerése, hogy a feltehetıleg elıl álló, de mindenképen elıre igyekvı teljesítmény-centrikus farizeus, lelkének állapota, elıretolakodó, önigazult beállítottsága miatt: elöl is hátul van. És ehhez képest az önmagát Isten színe elé alig állító vámszedı éppen ezzel a lelki indíttatású hátul maradásával kerül igazán és valóságosan elıre. Ennek egyértelmő tartalmi magyarázata van. Az elhangzó imádságok szavakban megfogalmazott tartalma bizonyítja ezt. Az elıre álló csak hálát ad, ami önmagában megtévesztıen szép, de nincs más hálaadásának listájában, csak a saját érdemrendszere. S ezt sem képes önmagában, önmagához mérten megfogalmazni, csak a másikhoz viszonyítottan: nem vagyok olyan, mint az a másik. Vagyis a másik nélkül annyira semmi vagyok, hogy meg sem tudom mondani, ki és milyen vagyok valójában puszta önmagamban. Ha nincs az a másik, képtelen vagyok az önmeghatározásra, de az a másik csak arra jó, hogy a vállaira állva bemutassam a magam magaslatait. Ez a farizeus elkülönülı, és szándéka szerint elkülönítı indulatú ember. S miközben ezt megvalósítja – maga sem gondolja, hogy - a saját elkülönítésének kíméletlen következményekkel járó folyamatát indítja el. Távol áll az embertársától, aki nélkül nem tudja érdemeit sem felsorolni, és szíve legmélye szerint messze van, és sodródik attól az Istentıl, aki felé látványosan közeledni szeretne. A kirekesztı indulatú imádság, fájdalom: de kirekesztetté tesz. 2. Nemcsak embertársi viszonyunk kerül napvilágra imagyakorlatunkban, hanem lényege szerint Istennel való viszonyunk kerül megvilágításba A farizeus magatartása egyértelmően arra mutat, hogy ez Istent irányító, vagy Isten irányítására törekvı szándékból születik. Mi lehetne más az, amikor érdemfelsorolásba bocsátkozunk, azért hogy bebizonyítsuk Istennek azt, hogy megvan minden érdemünk, jogunk, cselekedetünk ahhoz, hogy jogosultságunkat érvényesítsük nála. Ezt tette a farizeus: az elıírt böjti gyakorlatot teljesítve, de ha kell túlszárnyalva, az adományozó listán élvonalra kerülve, a társadalmi lét széles területén szép minısí374
Lukács 18,9−14
tést adva önmagának. Csak éppen az az önátadás, önmegadás hiányzik, ami méltóvá tehetné az Isten színe elıtti igazi megállásban. Érdemekkel tele, de méltatlanul. Az imádság lényege szerint az Istennel való viszonyulás nagy vizsgaalkalma. S ezen a vizsgán a vámszedı, éppen érdemtelenségének beismerı vallomásával jelesre vizsgázik. Az İ imája nem Istent irányító ima, hanem teljes mélységében az önátadással, az érdemtelenség beismerésével Istenre irányuló ima. Éppen ezért a szent helyen, a korabeli értelmezés, értékelés szerint a létezı, lehetı legszentebb helyen azt kell mondanunk, hogy a farizeus Istenig eljut ugyan, de Istennél igazából csak a vámszedı jár. Mert az imádság nem teljesítmény, hanem önfeladás, önmegadás, önátadás annak Akié minden, Aki egyedül irgalmat gyakorolhat bárki és szükségszerően mindenki felett. A vámszedı önismerete helyes. Egyetlen szóban tömörít: bőnös. Adós, hiányos, akinek egyetlen esélye nem a tizedfizetés, a gyakori látványos imádkozás, az önsanyargató böjt, hanem az Istent Istennek, önmagát pedig mindenestül az Isten irgalmára rászoruló embernek minısítés. Ez az ima az Istennel összeköt és társává emel a másik embernek, még az ellene, rosszul imádkozóak is. 3. Az imádság olyan valóságfolyamat, amelyben Isten elıre elkészített ajándékát vesszük át A hálaadás, köszönet során sem az a nagy dolog, hogy mi köszönünk, hálálkodunk, hanem az, hogy látunk, Lelke által látunk. Azt, amit İ adott, és eljuttatott gondviselésben, a megváltás felülmúlhatatlan csodájában számunkra, s ezt számba tudjuk venni. Ebben a valóságfolyamatban van az egyetlen esélyünk az igaz önismeretre és Isten elismerésére. Arra a viszonyulásra, melyben önmagunk igazi megalázásával Isten megigazításában részesedünk. Tehát az Imádság nem önmagáért való cselekedet, nem vallási életünket színesítı mozzanat, hanem a bizonyosság alkalma. Kitárulkozás, megüresedés és éppen ebbıl fakadóan a feltöltekezés lehetısége: „… ez megigazulva ment haza…” Nem magát igazította meg, hanem megigazítást nyert azzal, hogy feltárta és kiszolgáltatta magát Istennek. Istenhez jött és megérkezett, míg a vámszedı egy istenes helyen csak önmagához jött, bár Istennek beszélt és neki mondta el ellentmondást nem tőrı minısítését önmagáról. Ezzel, ennyivel is ment haza. Jézus a Jeruzsálembe vezetı úton így nem egyszerően az imagyakorlat lehetıségére, lehetıség szerinti helyes gyakorlatára irányítja a figyelmet, hanem arra, hogy az İ megváltó munkájának befogadására az imádság önmagunkat megüresíteni akaró módját válasszuk. Vagyis az imádság nem elıkészületeiben, lebonyolításának formai mikéntjében értékelendı, hanem abban, amit İtıle elfogadunk. Az imádság életminıség. Az életminıség imádság.
4. További szempontok az istentisztelet alakításához A Magyar Református Egyház több részegyházában gyakorlott Kálvin-bőnvalló imádsága különösen is nagy erıvel hat ezen az istentiszteleten. Célszerő úgy megválasztani az énekrendet, hogy az igazi bőnvallás, kegyelemhirdetés és a megváltás hitbizonyossága egymás utáni rendben fogalmazódjék meg.
375
Szentháromság után 11. vasárnap
5. Ajánlott irodalom Kozma Zsolt: Jézus Krisztus példázatai. Gödöllı, 2002, Iránytő Alapítvány. William Barclay: The Gospel of Luke. Ontario, Canada, 1975, Burlington. Fekete Károly: A Lukács evangéliuma és az Apostolok Cselekedeteirıl írott könyv magyarázata. Debrecen, 2001.
Dr. Gaál Sándor (Ramocsaháza)
376
