Szent Mártonunk, példaképünk

Szent Már ton-napi különszám

Szent Mártonunk, példaképünk Arnold atya 2015-ben mondott beszéde a Szent Márton-év megnyitásakor Lenyűgöz engem, ahogy újra és újra hallom Szent Márton híres legendáit. Remélem, nem vagyok ünneprontó, ha az mondom, hogy – bár minden évben meghallgatjuk (és talán el is játsszuk) a róla szóló történetet, a szeretet nevében kettévágott köpeny történetét, ebben az évben, ezekben a hitünket és emberségünket próbáló napokban, mégis más füllel hallgat az ember. Remélem, nem vagyok ünneprontó, ha azt mondom, hogy szívesebben beszélnék Márton apukájáról, mint Mártonról. Egy képzeletbeli beszélgetésben megkérdeztem tőle, hogy „Tudjuk, hogy a nagy Római Birodalom katonája vagy, aki a Pannónia nevű provinciában – hazánk területén –, a Birodalom határán töltöd katonai szolgálatodat. Nem fogtatok-e el mostanában határsértőket, vagy nem találkoztatok-e illegális bevándorlókkal, hiszen ti vagytok, akik őrzitek a birodalom határait. Felállítottátok-e már a regisztrációs pontokat? A regisztráció rendben zajlik? Hogyan fogadják a helybéliek azokat, akik az otthonukból menekülnek?” Kedvem lenne folytatni a beszélgetést ezzel a katonatiszt édesapával, aki olyannyira szereti a katonai szolgálatát, hogy amikor arra gondol, hogy majd ha megszületik Szaváriában az ő egyetlen fia, akkor egészen biztos, hogy a háború istenéről, Marsról fogja elnevezni. Mégis ez illik legjobban egy katonához. Nem? Telnek-múlnak a hónapok, és világra is jön ez a kicsi fiú. Ekkor még csak 316-ot írunk. És ez a kicsi fiú valóban a háború istenéről, Marsról lett elnevezve. A kicsi Mars, ahogy növekedik, látja az ő harcedzett édesapját és látja a táborban a katonák durva életét’, termé-

szetes számára, hogy 15 évesen beáll a császár katonái közé. Hogy mennyi időt tölt a páncél alatt, ezt a történészek sem tudják pontosan megmondani. De alig múlik el ez a gyerkőc 20-22 éves, amikor találkozik a kereszténységgel.

közt él, de nem azonosul a katonák durva életmódjával. Készül a keresztségre, Krisztus hitére. És annyira komolyan veszi a hittanórákat, hogy azt mondja magában: „Az lehetetlen, hogy kardot forgasson az, aki Krisztust akarja követni.”

Találkozik a kereszténységgel

Leteszi a kardot

Találkozik a kereszténységgel, beáll a hittanulók közé. Továbbra is a katonák

Egy sor történetet ismerünk Márton életéből. Kevésszer szoktuk felidézni éle-

2

Márton-harang tének azt az epizódját, amikor a római császár elé leteszi a kardját és kijelenti, hogy „Ezentúl nem a te seregedben akarok szolgálni! Krisztus katonája leszek!” És leszerel. Hátat fordít a katonaéletnek. Otthagyja a katonák erőszakos életét és hittanulóvá lesz. Két évig készül, de szülei nem támogatják. Elhúzódik a készület. Valószínű, hogy a püspöknek sem állt érdekében, hogy ujjat húzzon a fiú pogány szüleivel. Végül mégis megkereszteli Marsot. A keresztségben új nevet kap: Márton lesz a neve. Ekkor lehet a fiú úgy 20-22 éves. Miért teszi le Márton a kardot? Márton miért cseréli fel a katonai szolgálatot a kereszténységre? Nem pusztán azért, mert a kettő teljességgel összeférhetetlen, hanem azért mert felismeri, hogy a kereszténység nem más, mint Krisztustól ajándékba kapott barátság. Ha a kereszténység Krisztustól ajándékba kapott barátság, akkor ez a meghívás tőle választ vár. És akkor Márton felismeri, hogy ebből a barátságból egy csomó minden nem hagyható ki. Nem hagyható ki a kölcsönösség, nem hagyható ki az önátadás, és nem hagyható ki az elköteleződés és főleg nem hagyhatók ki a jócselekedetek. Ha hitünkből hiányoznának a jócselekedetek A hitünkből nem hiányozhatnak a jócselekedetek. – Hallottam egy híres emberről. Teológus, filozófus, orvos, orgonista, polihisztor és író volt. Albert Schweitzernek hívták. Élete nagy részét Gabonban élte. Egy csomó kórházat alapított, ahol beteg embereket gyógyított meg. Valaki megkérdezte tőle, hogy „Professzor úr, tudjuk, hogy ön kétségtelenül nagyon vallásos, hívő ember. Hogyan foglalná össze az ön hitvallását?” A professzor, hátra mutatott és azt mondta: „Nézze csak, itt mögöttem. Én már összefoglaltam a hitvallásomat. Építettem egy kórházat.” Hitünknek ez egy csodálatos dolga, hogy a jézusi meghívásra úgy tudunk válaszolni, hogy az embertársainkkal jót teszünk. Egy időre kimegyünk a társadalom peremén élők közé. – Mi lett volna, ha a mi Szent Mártonunk azt mondja a fagyoskodó koldusnak, hogy majd akkor segítek rajtad, ha egy kicsit közelebb jössz hozzám, hogy rád terítsem a palásom. Miközben Albert Schweitzer a hitét (Istenbe vetett hitét) foglalta össze,

Arnold atya beszéde 2015-ben aközben egy kórházra mutatott, ahol betegeket ápolt. Mi szívesen leértékeljük, megvetjük, és megkérdőjelezzük a másik embert. Amikor valakit bajban látunk, akkor felteszünk egy csomó kérdést: Ugyan miért jutott ide? Mennyire felelős azért, hogy most ez történik vele? Mennyiben ő az oka a szorult helyzetének? Mennyire felelőtlen? És ezekre a kérdésekre nyílván rengeteg választ adhatunk, de nem vezetnek sehová. Na és aztán? Segít-e ez nekünk? Segít-e ez rajtunk? Segít-e ez rajta? Mi lenne nekünk, keresztényeknek az utunk? Az, hogy önmagunkkal feltétlen megbecsülésben élünk, de eközben mások felé irányított életet is tudunk élni. Rá tudunk hangolódni mások szükségleteire. Ha hitünkből kivonjuk az elköteleződést, hagyományőrzők lennénk csupán Eljátszottam a gondolattal, hogy ha a hitünkből hiányozna az elköteleződés, akkor a hitünk nem lenne egyéb, mint hagyományőrzés. (Erről sokat szoktunk elmélkedni.) És akkor lecserélhetnénk a plébánia bélyegzőjét, amelyre most gyönyörűen az van írva, hogy „Szent Márton Plébánia, Ravazd.” A hitünkből ha nem fakadnának jócselekedetek, akkor azt kellene ráírni, hogy „Szent Márton Hagyományőrző Egyesület, Ravazd”. Érdemes lenne arra is gondolni, hogy mi lenne, ha a kereszténységünkből hiányozna az elköteleződés és csak a hagyományok ápolása maradna. Ez egy nagyon izgalmas kérdés… Akkor templomunk három harangjának a hangja csak kedves-dallamos térzene

lenne, a plébánia nem lenne több, mint a falu skanzenje, és a templomdomb pedig csupán egy néprajzi sziget lenne. Ismerek egy fiatal papot, akihez odament egyszer valaki az egyházközségből és azt kérdezte: „Plébános úr, mondja meg nekem, hol vannak a templomi zászlórudak, és azok a régi súlyos lobogók, amelyet a nagyapám készített a templom számára? És a lámpások, amelyet a világháború idején még kivittek az úrnapi körmenetre?” Ez a fiatal pap azt mondta, hogy „Honnan tudjam, két hete vagyok a falu papja. De ha jól emlékszem, a templom padlásán láttam. Vastagon belepte a por.” Testvérek, olyan gyorsan változik a világ körülöttük, hogy 20 év múlva senkinek sem lesz fontos az, ami számunkra fontos volt. Azt, ami idejét múlt – azt egy ponton túl nem érdemes ápolni és érte áldozatokat vállalni. Ferenc pápa egy óriási mondattal ajándékozta meg az egyházat: „Testvérek, fel kell adni azt a „mindig így csináltuk” elvet.” – Amikor döntéseket hozunk az egyházközségben, de sokszor megtörténik, hogy a múltban időzünk, és egyhelyben topogunk. A Szentlélek frissességét kellene kérni magunknak, hogy ajándékozzon meg bennünket kezdeményezőképességgel, kreativitással és innovációkkal és főleg azzal, hogy ki merjünk lépni a barokk egyház meghitt emlékei közül. Ha kereszténységünkből kivennénk az önátadást... Hallottam egy fiatalemberről, aki felnőtt korában keresztelkedett meg. Már egy jó éve készült, amikor odament egy

a Szent Márton-év megnyitásakor szentmise után a plébános atyához, és a maga módján azt mondta: „Atya, most jöttem rá, hogy ez a kereszténység (a lehető legjobb) egy tök jó dolog. Ne haragudj, de szeretnék neked mondani valamit.” És látszott, hogy egy kicsit szégyellte is magát, hogy ezt mondja, de úgy folytatta, hogy „… Nem tudom, hogy egy ilyen tök jó dolgot, mint a kereszténység, hogyan lehet ennyire ros�szul csinálni, mint ahogyan azt a keresztények csinálják? ... Atya, most, hogy a keresztségre készülök, rájöttem valamire. Mégpedig arra, hogy a kereszténységben nem az a fontos, hogy Isten mi mindent tesz értem. Nem is az a kérdés, hogy Istentől mi mindent vár(hat)ok, hogy mi mindent tegyen meg nekem és értem. Tudod, atya, számomra most az a kérdés, hogy én mit tehetek Istenért vagy másokért. Rájöttem arra is, hogy a kereszténység nem más, mint egy Krisztustól ajándékba kapott barátság.” Ha a kereszténységből kifelejtenénk az önátadást… akkor jön az, hogy törvényteljesítőkké válunk. Már nem fontos annyira semmi, mint hogy vallásom előírásait teljesítsem. „Hogy áll a jobb kéz, hányszor hajoltam meg, miért aludtam az imádság közben, jaj, csak egyetlen első péntek ki ne maradjon. Befizettem-e az egyházadót? Alá van-e íratva a misenapló?” A kilúgozott kereszténység Gyakran beszéltem az elmúlt hetekben arról, hogy milyen lenne, ha elképzelnénk olyan kereszténységet, amelyből hiányzik az önátadás, amelyből hiányzik az elköteleződés, amelyből hiányzanak a szeretetből fakadó cselekedetek. Ha a kereszténységünkből kivesszük az önátadást, akkor nem leszünk más, mint parancsolatokat teljesítők csapata. Ha a kereszténységünkből kivesszük az önátadást, akkor nem leszünk más, mint egyházi törvényeket teljesítők közössége. Ha a kereszténységünkből kivesszük az önátadást, akkor nem leszünk több mint egyház adót fizetők társasága. Jézus pontosan ezért kardozott a farizeusokkal, mert törvényteljesítés az volt, önátadás pedig az nem dugta elő a fejét sehonnan. A szívükben nagyon messze jártak Istentől. Nem tudom, hogy vagytok vele, de nekem biztosan szörnyen unalmas lenne egy ilyen egyházban élni. Azért unjuk mi magunk is ezt a tök jó dolgot, hogy „kereszténység”, mert egy csomó mindent, amit nem lenne szabad kihagyni, nagyon sokszor kihagyunk belőle. Egy

Márton-harang

ilyen kereszténység pedig senkinek sem vonzó. Vissza Szent Mártonhoz Szent Márton ünnepén – látva ennek az egy szál fiúnak a bátor tettét – azon töprengünk, hogy milyennek kellene lennie a ma egyházának. Én magam szívesebben látnék egy olyan egyházat, amely megsebesült és amelyet baleset ért és amely bepiszkolódott. Ferenc pápa után én is szívesen mondogatom, hogy „Jobban szeretem azt az egyházat, amelynek véraláfutásai vannak, sajognak a csontjai és piszkos a ruhája, mert az azt jelenti, hogy kiment az utcára, mint az olyan egyházat, amelyet a bezártság és az önnön biztonságához való ragaszkodás megbetegít.” Ott, ahol valami jó dolog történik… Ott, ahol a szeretet nevében valaki elvágja a köpenyét, ott, ahol valaki jön és a szeretet nevében megosztja egy éhezővel a kenyerét… ott, ahol az emberek képesek ráhangolódni egymás igényeire, szükségleteire, ott egészen biztosan Isten országa épül az emberek közt.

Azzal bátorkodtam kezdeni beszédem, hogy a nagy Római Birodalom idejében vagyunk, amikor az ismeretlenség homályából előbújik egy szál fiatalember, akinek az apukája éppen a határokat ellenőrzi és regisztrációs pontokat építi. – Felmerült bennem a kérdés, mi következne abból, ha Szent Márton lelkületével fogadnánk a bevándorlókat. Befejezésül Testvéreim! Remélem, hogy nem csak emberi képzeletünk színezi ilyen gyönyörűre Szent Márton alakját. Ha őt jól megismerjük, akkor egészen biztosan mondhatjuk, hogy a mi szeretett Márton püspökünk, akinek az oltárképe előtt minden vasárnap megállunk… Nézzünk erre a képre mindig úgy, hogy nekünk egy olyan szentünk van, aki a szeretet nevében odaadja fél köpenyét a koldusnak, aki nem törődik még azzal sem, hogy kinevetik emiatt… Szóval, úgy nézzenek fel a felnőttek az itt lévő ifjak és gyerekek, hogy nekünk egy olyan szentünk van, akiről elmondható, hogy ő egy igazi, belevaló vagány fiú.

ÉNEK SZENT MÁRTON PÜSPÖKRŐL Zengje a szívünk, énekelje nyelvünk Szent Márton püspök életének hírét, kit három ország magáénak mondhat, és bízva kérhet. Értelme éles, életében józan, római császár derék katonája, s hittanulóként szívében már érik Isten igéje. Irgalmas szívvel meglátja a koldust, őt felruházván megismeri Krisztust, majd érett fejjel messzi Galliában papja lesz néki. És íme: püspök Túrnak városában, nagy méltóságban egyszerűen élvén, védelmezője ragadozók ellen s atyja a nyájnak. Szent Márton, kérünk, ki már célhoz értél, főpapok dísze, légy a papok őre, s a magyar földet, hol születtél egykor, mint atyánk, óvjad!

3

4

Márton-harang

Képregény

A rozsdás kard

Márton-harang

5

6

Márton-harang

Képregény

Márton és a rabló

Márton-harang

7

8

Márton-harang

Képregény

A kővé vált kutyák

Márton-harang

9

10

Márton-harang

Képregény

A vörös manó

Márton-harang

11

12

Márton-harang

Képregény

A lángoló trón

Márton-harang

13

14

Márton-harang

Képregény

Márton és a kígyó

Márton-harang

15

16

Márton-harang

Máté evangéliuma 25,31–36.40 „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot! Mert éhes voltam és ti ennem adtatok; szomjas voltam, és ti innom adtatok; idegen voltam, és ti befogadtatok; ruhátlan voltam, és ti betakartatok; beteg voltam, és ti fölkerestetek; börtönben voltam, és ti meglátogattatok! ... Bizony, mondom nektek: Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek!”

Szent Márton imája Uram, áldd meg kezeimet, hogy kíméletesek legyenek, hogy tartsanak és ne bilincseljenek meg, hogy számítás nélkül tudjanak adni, hogy legyen erejük vigasztalni és áldani. Uram, áldd meg szemeimet, hogy észrevegyék a szükséget, hogy figyeljenek az apró dolgokra is, és átnézzenek a felszínes dolgokon, hogy jól érezhessék magukat az emberek, ha rájuk pillantok. Uram, áldd meg a füleimet, hogy képesek legyenek meghallani hangodat, hogy tisztán hallják a szükség hangját, hogy bezáruljanak a zaj és a fecsegés számára, és ne hagyják figyelmen kívül a nehézségeket. Uram, áldd meg ajkamat, hogy tanúságot tegyen Rólad, hogy ne szóljon olyat, ami megsebez és rombol, hogy gyógyító szavakat szóljon, hogy őrizze meg, amit rábíztak. Uram, áldd meg a szívemet, hogy Lelked lakóhelye legyen, hogy melegséget adhasson és elrejthessen, hogy gazdag legyen a megbocsátásban, hogy képes legyen megosztani bánatot és örömöt.

Impresszum MártonHARANG Szent Márton-napi Különszám • Készült Szent Márton születésének 1700. jubileumi évében az Emberi Erőforrások Minisztériuma támogatásával. • Nyomtatás: Pannonhalmi Főapátság • Látogasson el a www.4plebania.hu-ra is!

Csak egy kattintásra vagyunk Tőled: 4plebania.hu