AZ ABBÉ TITKA (SZENT VÉR, SZENT GRÁL

Kezdőlap

M. Baigent - R. Leigh - H. Lincoln

AZ ABBÉ TITKA (SZENT VÉR, SZENT GRÁL ) GENERAL PRESS KIADÓ

(Tartalom) (Fülszöveg)

GENERAL PRESS KIADÓ * 1994 A mű eredeti címe: THE HOLY BLOOD AND THE HOLY GRAIL by Baigent and Leigh Első kiadás: Jonathan Cape Kiadó Fordította: Zombori Vera Anyanyelvi konzultáns: Paul Merick Borítóterv: Gregor László

ISBN 963 7548 47 5 Kiadja: General Press Kiadó Felelős Kiadó: Lantos Kálmánné Szerkesztette: Huzsváry Erzsébet Irodalmi és művészeti vezető: Lantos Kálmán

A REJTÉLY

A titokzatos falu Kutatásunk kezdetén még mi sem láttuk tisztán, hogy valójában mit is keresünk. Egyszerűen csupán megpróbáltunk magyarázatot találni egy különös, 19. századi rejtélyre. Kezdetben azt hittük, hogy mindössze egy adott helyhez kötődő titokról van szó, amely csupán egy dél-franciaországi falura korlátozódik, és felcsigázza ugyan a képzeletet, de nincsen különösebben nagy jelentősége, és sok történeti vonatkozása ellenére, elsődlegesen tudományos érdeklődésre tarthat számot. Egy percig sem gondoltuk, hogy amit felfedezünk, hatással lehet a jelenre, sőt hogy hihetetlenül nagy jelentősége lehet korunk számára. Egy rejtély mögött meghúzódó titok keresésére indultunk, amely első pillantásra nem sokban különbözött más hasonló kincsekről és megoldatlan rejtélyekről szóló legendáktól. A rennes-le-chateau-i történet Franciaországban már korábban napvilágot látott, de tudomásunk szerint akkor nem keltett különösebb érdeklődést. Ahogyan később kiderítettük, a megjelentetett változat számos tévedést is tartalmazott. Egyelőre azonban úgy kell elmesélnünk, ahogyan a 60-as években először a nyilvánosság elé került.

Rennes-le-Chateau és Bérenger Sauniére 1885. június 1-jén Rennes-le-Chateau, egy piciny francia falucska parókiája új lelkészt kapott. Az újonnan érkezett lelkipásztort Bérenger Sauniére-nek hívták. Sauniére robusztus alkatú, megnyerő külsejű, energikus, és minden bizonnyal rendkívül intelligens ember volt, aki akkoriban a harmincas éveiben járt. Amikor még a papi szemináriumot végezte, szinte biztosnak tűnt, hogy ígéretes egyházi karriert fog befutni. Kétségkívül többre volt hivatva annál, hogy egy isten háta mögötti, a Pireneusok keleti láncainak tövében megbúvó falu plébánosa legyen. Hogy, hogy nem, mégis valamivel magára vonta feljebbvalói haragját. Máig is tisztázatlan, hogy pontosan miben rejlett vétke, ha egyáltalán valóban elkövetett valamit, ám a történtek meghiúsították minden előmenetellel kapcsolatos reményét. Lehetséges, hogy feljebbvalói éppen azért küldték Rennes-leChateau-ba, hogy így meg- szabadulhassanak tőle. Rennes-le-Chateau akkoriban egy kétszáz lelket számláló aprócska település volt egy meredek hegytetőn, hozzávetőleg 25 mérföldnyire Carcassonne-tól. Más ember számára egy ilyen hely száműzetés lett volna, mégpedig egy egész életre szóló számkivetés, langyos tespedtségben, távol a korabeli élet nyújtotta lehetőségektől, és messze mindentől, ami serkentőleg hatott volna egy tudásra szomjazó szellemre. Nem kétséges, hogy a kinevezés komoly csapást jelentett Sauniére ambícióira, de a vidéki élettel járó hátrányokért bizonyos dolgok kárpótolták. Sauniére ugyanis erről a tájékról származott, néhány mérföldnyire innen, Montazels falujában született és nevelkedett.- Rennes-le-Chateau minden tökéletlensége ellenére igazi otthont nyújtott számára. 1885 és 1891 között Sauniére gazdagnak semmiképpen nem volt nevezhető. Jövedelme annyi volt, mint más hasonló helyzetű vidéki plébánosé a 19. század vége felé. A hívók által juttatott adományokkal együtt mindez éppen csak önmaga fenntartására lehetett elegendő. A szóban forgó hat esztendő alatt Sauniére élete nyugodt körülmények között, kellemesen telt. Vadászni járt a hegyekbe, és felkereste a kedvenc gyermekkori horgászhelyeket. Olthatatlan tudásszomjjal szinte falta a könyveket, tökéletesítette latin tudását, görögül tanult, sőt hozzáfogott a héber tanulmányozásához is. Házvezetőként és szolgálóként alkalmazott egy akkor 18 éves parasztlányt, Marie Denarnaud-t, aki élete végéig mint társa és bizalmasa élt házában. Sauniére gyakran kereste fel a szomszéd faluban barátját, Henri Boudet abbét, Rennes-le-Bains plébánosát. Boudet szellemi útmutatása alapján belevetette magát a viharos történelmi múlttal rendelkező vidék helytörténeti kutatásaiba, és a történelmi múlt nyomaival szinte nap mint nap szembesült. Rennes-le-Chateau-tól néhány mérföldnyire délkeleti irányban magaslik például egy másik hegycsúcs, a Bézu, tetején egy középkori erődítmény romjaival, amely egykor a Templomos Lovagrend rendháza (preceptóriuma) volt. Egy harmadik hegycsúcson, úgy egy mérföldnyire Rennes-leChateau-tól keletre emelkedik a Blanchefortok ősi családi kastélya, Bertrand de Blanchefort otthona, aki a Templomos Lovagrend negyedik nagymestereként irányította a nagyhírű lovagrendet a 12. század közepén. Rennes-le-Chateau és környéke azon az ősi zarándokútvonalon feküdt, amely Észak-Európából kiindulva haladt dél felé, és amelynek végállomása a spanyolországi Santiago de Compastela volt. Az egész környék szinte átitatódott a múltat idéző legendákkal, a gyakran véres, drámai eseményekkel teli történelem emlékeivel. Sauniére-nek már jó ideje szándékában állt a Rennes-le-Chateau-i templom restaurálása, melyet 1059-ben szenteltek fel Mária Magdolna oltalmába ajánlva. A roskadozó építmény még egy ennél is régibb, a 6. századból származó, vizigótok által emelt épület alapjain nyugodott. Nem meglepő, hogy a 19. század végére olyan rossz állapotba került, hogy csaknem reménytelennek tűnt az újjáépítése. 1891-ben Boudet bátorítására Sauniére szerény restaurálási munkálatokba kezdett. Költségei fedezésére a falu közös kiadásokra szánt pénzalapjából kölcsönzött. A munkálatok során elmozdította helyéről az oltárkövet, amelyet két ősi vizigót oszlop tartott. Ezen oszlopok egyike belül üregesnek bizonyult. Belsejében a lelkész fából készült, cső alakú tartóba rejtve, négy régi dokumentumot (pergament) fedezett fel. A talált iratok közül kettő állítólag családfákat tartalmazott. Az egyik dokumentum 1244-es, a másik 1644-es keltezésű volt. A másik kettőt nyilvánvalóan az 1780as években állították össze, mégpedig nem más, mint Sauniére egyik elődje, Antoine Bigou abbé. Bigou nemcsak az egyházközség plébánosa volt, hanem egyben a Blanchefort-család házikáplánja is, akik a francia forradalom előestéjén még mindig az egyik legjelentősebb vidéki földbirtokos családnak számítottak. A Bigou idejéből származó két dokumentum első pillantásra vallásos, latin nyelvű szövegeknek tűnnek, melyek az Újszövetségből származó idézeteket tartalmaznak, legalábbis látszólag. Ám az egyik dokumentumon a szavak közvetlenül egymásba, olvadnak, számos fölösleges betűt szúrtak bele. A második dokumentumban pedig a sorok meg lettek csonkítva, mégpedig válogatás nélkül, de a csonkítás hossza soronként különbözik, és a szöveg néha egy-egy szó közepén szakad meg. Ezenkívül bizonyos betűk helyenként kilógnak a sorból, kissé feljebb vannak csúsztatva, mint a többi. A valóságban ezek a dokumentumok egy sor igen elmés rejtjelet és kódot tartalmaznak. Néhány közülük olyan fantasztikusan bonyolult és minden logikának ellentmondó, hogy megfejtésével még a komputer is kudarcot vallott. Gyakorlatilag kibogozhatatlanok a hozzá szükséges rejtjelkulcs nélkül. A Rennes-le-Chateau-ról publikált francia művekben, és két filmben, amelyet a BBC megbízásából készítettünk erről a témáról, a következő megoldás jelent meg: BERGERE PAS DE TENTATION QUE POUSSIN TENIERS GARDENT LA CLEF PAX DCLXXXI PAR LA CROIX ET CE CHEVAL DE DIEU J’ ACHEVE CE DAEMON DE GARDIEN A MIDI POMMES BLEUES PÁSZTORLÁNY, NINCS KÍSÉRTÉS. MERT POUSSIN ÉS TENIÉRS ŐRZIK A KULCSOT; BÉKE 681. A KERESZT ÁLTAL ÉS ISTEN EZEN LOVA ÁLTAL, BEVÉGZEM – VAGY ELPUSZTÍTOM – AZ OLTALMAZÓ EZEN DÉMONÁT DÉLBEN. KÉK ALMÁK.

Bár a rejtjelek közül néhány bonyolultsága miatt elbátortalanítja a próbálkozót, vannak olyanok, amelyek egészen nyilvánvalóan, sugallják a megoldást. A második dokumentumon például, a feljebb csúsztatott betűket egymás után olvasva a következő értelmes összefüggő üzenetet kapjuk. DAGOBERT II ROI ET A SION EST CE TRESOR ET IL EST LA MORT. II. DAGOBERT KIRÁLYÉ ÉS A SIONÉ EZ A KINCS ÉS Ő OTT VAN HOLTAN. Ezt az üzenetet bizonyára Sauniére is kibogozta, ám kétséges, hogy vajon meg tudta-e fejteni a sokkal összetettebb kódokat. Mindamellett, tudatában volt annak, hogy valami nagy jelentőségű dologra bukkant, és a falu polgármesterének hozzájárulásával felfedezését feljebbvalója a carcassonne-i püspök tudomására hozta. Nem tudjuk, hogy a püspök mennyit értett meg a szövegből, mindenesetre Sauniére-t azonnal Párizsba küldte, saját maga fedezte a költségeit, és arra utasította, hogy mutassa meg a dokumentumokat bizonyos fontos egyházi személyeknek. Ezek között a legjelentősebbek voltak Bieil abbé, a Saint Sulpice papi szeminárium igazgatója, és Bieil unoka öccse, Emilé Hoffet. Hoffet akkoriban végezte a papi szemináriumot, és bár még csak húszas évei elején járt, mint tudós jó hírnévre és tekintélyre tett szert, különösen a nyelvészet a kriptográfia és paleográfia területén. Köztudomású volt róla, hogy papi hivatása ellenére mélyen foglalkoztatta az ezoterikus filozófia, és jó kapcsolatai voltak különböző okkult tanokkal foglalkozó csoportokkal, szektákkal és titkos társaságokkal, amelyek akkor gomba módra szaporodtak a francia fővárosban. Hoffet így került kapcsolatba egy előkelő művésztársasággal, amelynek többek között olyan kiemelkedő irodalmi személyiségek is tagjai voltak, mint Stéphane Mallarmé, Maurice Maeterlinck, sőt közéjük tartozott Claude Debussy, a híres zeneszerző is. Hoffet jól ismerte Emma Calvét, aki éppen Sauniére párizsi felbukkanása során tért vissza sikeres londoni és windsori fellépéseiről. Mint ünnepelt énekesnő, Emma Calvét korának Maria Callasa volt. Ugyanakkor az ezoterikus szubkultúra főpapnőjeként tartották számon, és szerelmi viszonyt folytatott számos befolyásos okkultistával. Sauniére még három hétig maradt Párizsban. Nem tudni, hogy mi is történt pontosan, annyi azonban bizonyos, hogy az egyszerű vidéki plébánost Hoffet előkelő köre melegen üdvözölte és azonnal tagjai közé fogadta, sőt Sauniére állítólag Emma Calvé szeretője lett. Emma Calvé egyik ismerőse egyszer megjegyezte, hogy az énekesnő bele van bolondulva Sauniére-ba. Mindenesetre nem lehet vitás, hogy tartós, meghitt kapcsolat szövődött közöttük. A következő években Emma gyakran látogatott el Rennes-le-Chateau környékére, hogy találkozzanak, és még egészen a közelmúltig láthatóak voltak a hegyoldal szikláiba vésett romantikus szív alakú formák a nevüket jelölő kezdőbetűkkel. Sauniére párizsi tartózkodása során ideje egy részét a Louvre-ban töltötte. Ez valószínűleg összefüggésben állt azzal a ténnyel, hogy hazautazása előtt három reprodukciót vásárolt. Az egyik egy ismeretlen festőtől származó portré volt, amely V. Celesztin pápáról készült, aki rövid ideig irányította a pápai államot a 13. század végén. A másik egy David Teniers által festett kép reprodukciója volt, bár az nem világos, hogy melyik David Teniers-ről van szó, az apáról vagy a fiúról. A harmadik Nicolas Poussin leghíresebb képe a „Les Bergers d’ Arcádie”, az „Árkádiai pásztorok” volt. Rennes-le-Chateau-ba való visszatérése után Sauniére folytatta a templom restaurálását. Eközben kibontott egy 7. vagy 8. századi különös faragású kőlapot, amely alatt egykor valószínűleg kripta lehetett, amelyben állítólag korábban csontvázakat találtak. Sauniére azonban még ennél is különösebb dolgokat művelt. A templomudvarban állt például Marie d’Hautpol de Blanchefort márkinő síremléke. A sírját jelző sírkövet és zárólapot Antoine Bigou abbé tervezte és állíttatta fel, az a Bigou, aki egy évszázaddal korábban Sauniére előtt a falu plébánosa volt, és aki úgy tűnik, a titokzatos dokumentumok közül kettőt maga vetett papírra. Ennél is érdekesebb, hogy a sírkőbe vésett felirat – amely számos tudatosan vétett hibát tartalmazott, nemcsak a betű és szóközöknél, hanem a helyesírásban is –, tökéletes anagrammáját adta annak a Poussin-re és Téniers-re utaló üzenetnek, amely a szövegekben volt elrejtve. Ha a betűket újra rendezzük, akkor megkapjuk a Poussin-t és Teniers-t említő rejtélyes üzenetet, tehát a sírkőfeliraton felfedezhető hibák tudatosan úgy lettek kitalálva, hogy pontosan ezt az üzenetet olvashassuk össze. Nem tudván, hogy a márkinő sírfeliratát korábban már lemásolták, Sauniére a feliratot kitörölte, de nem csupán a sírnak ily módon történő meggyalázásában nyilvánult meg egyedül értehetetlen viselkedése. Hűséges házvezetőnője kíséretében elkezdett hosszú gyalogtúrákat tenni a környéken, és ilyenkor, látszólag teljesen értéktelen és jelentéktelen szikla és kődarabokat gyűjtöttek. Intenzív és széles körű levelezésbe fogott ismeretlen partnerekkel nemcsak szerte Franciaországból, hanem Németországból, Svájcból, Olaszországból, Ausztriából és Spanyolországból. Elkezdett teljesen értéktelen postai bélyeget is gyűjteni, amelyekből csaknem egy rakásra valót halmozott fel. Ezenkívül különböző bankokkal titokzatos ügyleteket bonyolított le, Az egyik bank még el is küldte képviselőjét Párizsból Rennes-le-Chateau-ba kizárólag azért, hogy Sauniére ügyeivel foglalkozzon. Ha csak a postaköltségeket vesszük figyelembe, kiderül, hogy Sauniére tetemes összeget költött levelezésre, jóval többet, mint amennyit korábbi évi jövedelme alapján megengedhetett magának. 1896-ban komoly költekezésbe kezdett, mégpedig elképesztő és példa nélkül álló mértékben. Az az összeg, amelyet 1917-ben bekövetkezett haláláig elköltött, értékét tekintve a minimális becslések szerint több millió fontra rúgott. Ennek a megmagyarázhatatlan gazdagságnak egy részét dicséretes módon közművesítésre fordította. Egy korszerű bevezető utat építtetett a falu számára és korszerűsítette a vízellátást is. A többi vállalkozás korántsem volt ilyen közhasznú. Egy tornyot emeltetett, a Magdalena tornyot, amelyből kilátás nyílt a hegy meredek oldalára. Egy pazar ház is elkészült, amelyet Villa Betániának neveztek, ám ide Sauniére soha nem költözött be. A templomot nemcsak hogy kitatarozták, hanem a lehető leggroteszkebb dekorációval díszítették. A bejárat feletti zárókőre a következő latin feliratot vésték: TERRlBILIS EST LOCUS ISTE EZEN HELY FÉLELMETES A templom belsejében, rögtön a bejárat mellett egy förtelmesen ízléstelen szobrot állítottak fel, amely Asmodeus démont ábrázolja, akit a titkok és elrejtett kincsek őrzőjének tekintettek, és aki az ősi zsidó legendák szerint Salamon templomát építette. A falakra helyezett rikító, harsány színekkel megfestett táblaképek a stációkat ábrázolják. Minden egyes képen azonban valami furcsa következetlenség fedezhető fel. A VIlI. stációnál például egy skótmintás kendőbe bugyolált gyerek látható. A XIV. stációt ábrázoló képen pedig, ahol Jézus testét a sírba helyezik, a háttérben éjszakai égboltot látunk teliholddal. Úgy tűnik, mintha Sauniére sejtetni akarna valamit. De vajon mit? Esetleg azt, hogy Jézus temetése alkonyat után történt, jó néhány órával később, mint ahogyan az a Bibliában szerepel? Vagy talán azt, hogy a testet kifelé hozzák a sírból, nem pedig befelé viszik? Amellett, hogy lefoglalták a templombelső díszítésének munkálatai, Sauniére folytatta nagyvonalú költekezését. Ritka kínai porcelánt, drága

kelméket és antik márványt gyűjtött. Egy üvegházat építtetett, ahová narancsfákat telepítettek, sőt egy állatkertet is létesített. Ezen felül páratlan könyvtárat sikerült összegyűjtenie. Nem sokkal halála előtt állítólag azt tervezte, hogy egy masszív, Bábelhez hasonló tornyot épít majd, amelynek falait belül mindenütt könyvek borítják, és ahonnan híveinek prédikálni fog. Egyházközségének tagjait sem hanyagolta el. Fényűző lakomákon látta őket vendégül, és bőkezűsége egyéb jeleivel is elhalmozta őket. Olyan életmódot folytatott, mint egy középkori hatalmasság, aki egy megközelíthetetlen hegyvidéki birodalom ura. Ebben az eldugott és szinte megközelíthetetlen sasfészekben Sauniére számos jeles személyiséget látott vendégül. Természetesen közéjük tartozott Emma Calvé, de látogatói között volt a francia kulturális államtitkár is. Ám a névtelen vidéki plébános legfenségesebb és legjelentősebb vendége Johann von Habsburg főherceg, Ferenc József unokatestvére volt. A banki kimutatásokból később kiderült, hogy Sauniére és a főherceg ugyanazon a napon egymás után számlát nyitottak a bankban, és a főherceg jelentős összeget utalt át Sauniére számlájára. Az egyházi hatóságok először szemet hunytak a dolog felett, de amikor Sauniére korábbi felettese Carcassonne-ban meghalt, az újonnan kinevezett püspök megpróbálta Sauniére-t felelősségre vonni. Sauniére meghökkentő és vakmerő módon dacolt vele, és megtagadta, hogy megmagyarázza, hogyan jutott ilyen gazdagsághoz. Nem volt hajlandó elfogadni áthelyezését sem. Egyéb lényeges vádpontok híján a püspök szimóniával gyanúsította, pontosabban azzal, hogy illegálisan miséket árusít ki. Végül ezen vádak alapján egy helyi egyházi bíróság felfüggesztette Sauniére-t, aki a Vatikánhoz fellebbezett, amely felmentette őt a vádak alól és visszahelyezte a parókiára. 1917. január 17-én Sauniére, aki akkor hatvanötödik évében járt, hirtelen szélütést kapott. A január 17-i dátum némi gyanakvásra ad okot, ugyanis ugyanez a dátum szerepelt d’Hautpol de Blanchefort márkinő sírkövén, amelynek feliratát Sauniére eltávolította. Ugyancsak január 17-re esik Saint Sulpice ünnepe, aki, mint ahogyan ez a későbbiek során kiderült, végigkísérte történetünket. A Saint Sulpice nevét viselő szemináriumban történt ugyanis, hogy Sauniére bizalmába avatta Bieil abbét és Émile Hoffet-t. Ami azonban a leginkább gyanússá teszi Sauniére január 17-i agyvérzését, az az, hogy még öt nappal korábban, január 12-én hívei kijelentették, hogy korához képest irigylésre méltó egészségnek örvend. A birtokunkban lévő nyugta tanúsága szerint azonban január 12-én, tehát öt nappal azelőtt, hogy Sauniére agyvérzést kapott, Marie Denarnaud egy koporsót rendelt gazdája számára. Amikor Sauniére a halálos ágyán feküdt, papot hívtak egy szomszédos községből, hogy meghallgassa utolsó gyónását és feladja neki az utolsó kenetet. A pap rendjén meg is érkezett és elvonult a betegszobába. Szemtanúk szerint röviddel ezután el is hagyta a haldokló szobáját, szemmel láthatóan lélekben teljesen összetörve. Az egyik változat szerint „nem mosolygott soha többé” , egy másik szerint a pap súlyos depresszióba esett, amely hónapokig tartott. Függetlenül attól, hogy ezek a beszámolók túlzóak vagy sem, mindenesetre a pap, feltehetően Sauniére vallomása alapján, megtagadta tőle az utolsó kenetet. Ezek után január 22-én Sauniére meghalt anélkül, hogy bűnei alól feloldozást kapott volna. A következő reggelen testét ülő helyzetben, egy karosszékben helyezték el a Magdalena torony teraszán, gazdagon díszített palástba öltöztetve, melyet skarlátszínű rojtok ékesítettek. Ismeretlen gyászolók rótták le kegyeletüket előtte, és sokan közülük letéptek egy rojtot a halott ruhájáról, hogy emlékként magukkal vigyék. Soha nem sikerült kielégítő magyarázatot találni erre a szertartásra, és Rennes-le-Chateau lakói még ma is olyan értetlenül állnak a történtek előtt, mint bárki más. Sauniére végrendeletének felolvasását nagy várakozás előzte meg, ám mindenki legnagyobb meglepetésére és megrökönyödésére kiderült, hogy valójában egy fillérje sem volt. Valamikor halála előtt nyilvánvalóan minden vagyonát átíratta Marie Denarnaud-ra, akivel 32 évig megosztotta életét és titkait, de az sem kizárt, hogy a vagyon egy része már kezdettől fogva Marie nevén volt. Gazdája halálát követően Marie gondtalanul élt tovább a Villa Betániában egészen 1946-ig. A második világháború után azonban az új francia kormány új pénzt hozott forgalomba. Annak érdekében, hogy lefüleljék az adócsalókat, a kollaborálókat és azokat, akik a háború alatt illegális haszonra tettek szert, minden francia állampolgárt köteleztek arra, hogy a régi frank beváltásakor számot adjon pénze eredetéről. Marie, aki az elé a dilemma elé került, hogy magyarázatot kell adnia arra, honnan származik vagyona, végül a szegénységet választotta. Látták őt, amint a villa kertjében régi bankjegyek tömegét égette le. A következő hét évben Marie szerényen élt, és a Villa Betánia eladásából kapott pénzből tartotta fenn magát. Megígérte a villa új tulajdonosának, Noel Corbunak, hogy halála előtt, egy olyan „titkot” bíz majd rá, amely nemcsak gazdaggá teszi, hanem „hatalmat” is ad a kezébe. 1953. január 29-én csakúgy, mint korábban gazdája, Marie hirtelen agyvérzést kapott, amelynek következtében teljesen magatehetetlenül feküdt halálos ágyán, és képtelen volt arra, hogy akár egy szót is kiejtsen. Nem sokkal ezután meghalt, keserű csalódást okozva Corbu úrnak, hiszen a nagy titkot magával vitte a sírba.

A titokzatos kincs Röviden így szólt az eredeti történet, amely Franciaországban, a 60-as években napvilágra került, és ebben a változatban ismerkedtünk meg vele mi is. Más kutatókhoz hasonlóan, megpróbálkoztunk azzal, hogy a történettel kapcsolatban felmerülő kérdésekre választ kapjunk. A legelőször felvetődő kérdés teljesen magától értetődően az, hogy vajon milyen forrásból származhatott Sauniére pénze? Hogyan tehetett szert ilyen hirtelen és példátlan gazdagságra? Lehetséges, hogy valami sokkal izgalmasabb titok lappang mögötte? Ez utóbbi feltételezés nem hagyott nyugodni bennünket, és nem tudtunk ellenállni a csábításnak, hogy megpróbáljunk a rejtélyre fényt deríteni. Vizsgálódásunkat azzal kezdtük, hogy először áttekintettük a többi kutató által felvetett magyarázatokat. Sokan azt állítják, hogy Sauniére tulajdonképpen valamilyen kincset fedezett fel. Ez elég valószínűnek tűnt, ugyanis a falu és a környező vidék történelmében igen gyakran fordultak elő olyan események, amelyek elrejtett aranyhoz vagy ékszerekhez, kincsekhez kapcsolódtak. Az ősrégi időkben Rennes-le-Chateau környékét szent helyként tisztelték az ott élő kelta törzsek, és a falut, amely egykor a Rhédae nevet viselte, e törzsek egyikéről nevezték el. A Római Birodalom korában egy kiterjedt és virágzó közösség élt a vidéken, mely jelentős volt bányái és gyógyászati célokra alkalmas meleg vizű forrásai miatt. A rómaiak maguk is szentnek tekintették ezt a helyet, amit a későbbi régészeti feltárások is bizonyítanak. A hegytetőre telepedett kis falu a 6. században feltehetően egy 30 000 lakossal rendelkező várossá gyarapodott és valószínű, hogy egy bizonyos időszakban a vizigótok birodalmának északi fővárosa volt. Később, a 13. század kezdetén az északi területek főurainak hadserege végigsöpört a Languedoc területén, hogy még a nyomait is kitörölje a kathar vagy más néven albigens eretnekségnek, és magának szerezze meg a gazdag zsákmányt. Az ún. albigensek elleni keresztes hadjárat során Rennes-le-Chateau-t is elfoglalták, és a település mint hűbérbirtok többször is gazdát cserélt. Az 1360-as években a lakosságot pestisjárvány tizedelte meg, majd nem sokkal ezt követően portyázó katalánoknak esett áldozatul Rennes-le-Chateau. A történelmi események sok esetben fantasztikus kincsekről szóló legendákkal fonódnak össze. A kathar eretnekekről például az a hír járta, hogy valami mesébe illő szent kincsnek vannak birtokában, ami nem más, mint maga a Szent Grál. Azt mondják, ezek a legendák késztették Richard Wagnert arra, hogy elzarándokoljon Rennes-le-Chateau-ba mielőtt legutolsó művét, a Parsifalt megkomponálta. Sőt, az 1940-45-ös német megszállás idején a németek – Wagner nyomát követve – állítólag maguk is számos ásatást folytattak a környéken, eredménytelenül. Minden erre vonatkozó beszámoló megegyezik abban, hogy ezeket a munkálatokat nagy titokban végezték, és Németországból egy csapat német bányászt hozattak ennek a feladatnak az elvégzésére. Egy másik történet a Templomos Lovagrend nyomtalanul eltűnt kincséről szól, melynek negyedik Nagymestere, Bertrand de Blanchefort maga is végeztetett rejtélyes ásatásokat ezen a területen. Ha a templomosok kincsét valóban Rennes-le-Chateau környékén rejtették el, akkor ez magyarázatot adna a Sauniére által felfedezett pergamenekben szereplő, Sionra vonatkozó utalásra is. A köztudatban éltek más kincsekről szóló legendák is. Az 5. és 8. század közötti időszakban a kora középkori Franciaország nagy részén a Meroving-dinasztia uralkodott, köztük II. Dagobert, aki egy vizigót hercegnőt vett feleségül. Könnyen elképzelhető, Rennes-le-Chateau a királyi kincstár rejtekhelyéül szolgált. Léteznek olyan feljegyzések, amelyek hatalmas gazdagságról tesznek említést, melyet Dagobert katonai hódítások céljára halmozott fel, és amelyet Rennes-le-Chateau környékére vitetett. Ha feltételezzük; hogy Sauniére egy ilyen titkos rejtekhelynek bukkant nyomára, akkor ezzel érthetővé válna, miért szerepel Dagobert neve a titkos üzenetben. Létezett azonban még egy legendás kincs, mégpedig az a felbecsülhetetlen mennyiségű zsákmány, amelyet a vizigótok Európán keresztüli viharos előretörésük során felhalmoztak. A vizigótok kincsei között lehetett valamiféle hagyományosnak nem nevezhető szerzemény, vagy esetleg olyan dolgok, amelyek mind szimbolikus, mind pedig a szó valódi értelmében rendkívüli jelentőségűek a nyugati vallási hagyományok szempontjából. A zsákmánynak része lehetett például a jeruzsálemi Templom egykori legendás kincse, és ebben az esetben a rejtélyes üzenet utalása a Sionra még inkább indokolt, mint a templomosok esetében. Időszámításunk után 66-ban Palesztinában felkelés robbant ki, hogy lerázzák Róma igáját. Négy esztendővel később i.sz. 70-ben Jeruzsálemet porig rombolták a császár légiói, a császár fia, Titus parancsnoksága alatt. Magát a Templomot is lerombolták, kifosztották, és a Szentek Szentjének kultikus tárgyait magukkal vitték Rómába. A Titus diadalívén található dombormű ábrázolása alapján az elhurcolt zsákmány része volt valószínűleg a judaizmus legszentebb tárgyainak egyike, a hatalmas hétkarú gyertyatartó, sőt elképzelhető, hogy még a Frigyláda is. Három és fél évszázaddal később, i. sz. 410-ben Róma áldozatul esett a Nagy Alarich parancsnoksága alatt előrenyomuló vizigótoknak, akik az Örök Várost gyakorlatilag teljesen feldúlták és kirabolták. Procopius elbeszélése szerint, Alarich magával vitte „Salamonnak, a héberek királyának kincseit, melyek szemet gyönyörködtetőek voltak.” Elképzelhető tehát, hogy valamilyen kincs volt Sauniére megmagyarázhatatlan gazdagságának forrása. Lehetséges, hogy a lelkész ezen kincsek valamelyikének, vagy egy bizonyos kincsnek akadt nyomára, amely az évszázadok során kézről kézre járt: a jeruzsálemi Templomból a rómaiak birtokába került, tőlük a vizigótokhoz, és végül a katharokhoz vagy a Templomos Lovagrend kincstárába. Ha elfogadjuk ezt a feltételezést, akkor ez megmagyarázná, hogy a szóban forgó kincs miért volt II. Dagobert és ugyanakkor a Sion tulajdona is. Ezen a ponton történetünk lényegében egy szokványos, kincsről szóló históriának tűnt, és egy ilyen jellegű történet, még akkor is, ha a jeruzsálemi Templom kincséhez kapcsolódik, jelentőségét tekintve bizonyos korlátok közé szorítható. Igen gyakran hallunk kincsek felfedezéséről, és az ilyen felfedezések gyakran izgalmasak, drámaiak és titokzatosak, de sok esetben fontos múltbeli eseményeket világítanak meg. Nem vetettük el azt a feltevést, hogy Sauniére valamilyen kincset talált. Ugyanakkor világosan láttuk, hogy bármit is fedezett fel, egy olyan titoknak is a nyomára jutott, amelynek rendkívüli jelentősége volt nemcsak a saját korában, de talán a mi korunk számára is. Számos olyan vonatkozása van a történetnek, amelyre a pénz, az arany vagy ékszerek önmagukban nem adnak elegendő magyarázatot. Nem adnak magyarázatot arra, hogy Sauniére-t miért vezették be Hoffet körébe, mint ahogy nem adnak magyarázatot Debussyvel való kapcsolatára, vagy Emma Calvéhoz főződő szerelmi viszonyára sem. Azt pedig még nehezebb megmagyarázni, hogy vajon az egyház miért tanúsított oly élénk érdeklődést a dolog iránt. Hogyan történhetett, hogy Sauniére büntetlenül szembe szegülhetett püspökével, sőt a Vatikán, amely nem habozott azonnal kifejezésre juttatni, hogy nem közömbös az ügy iránt, és Sauniére védelmére kelt. Arra sem kapunk kielégítő magyarázatot, hogyan tagadhatta meg egy pap az utolsó kenet feladását egy haldoklónak, és miért látogatott egy Habsburg főherceg a Pireneusok egy isten háta mögötti kis falujába. Ahogyan a későbbiekben erre fény derült, az illető Johann Salvator von Habsburg volt, akit 1889-től Orth János néven ismertek. Ekkor minden jogáról és címéről lemondott, és két hónap múlva a Habsburg Birodalom egész területéről száműzték. Nem sokkal ezután történt, hogy első alkalommal felbukkant Rennes-le-Chateau-ban. A hivatalos krónika szerint 1890-ben halt meg, valójában azonban 1910-ben vagy 1911-ben, Argentínában, tehát jó húsz évvel később. (Erre vonatkozólag lásd Dr. Dugast Rouillé, Les Maisons Souveraines de L’ Autriche, Párizs, 1967, 191. old.) Semmi nem ad választ az egész ügyet körüllengő titokzatosságra, a rejtjelezett szövegre, vagy arra, hogy Marie Denarnaud miért égette el az örökségül ráhagyott bankjegyeket. Marie maga tett ígéretet arra, hogy egy „titkot” fog felfedni, amely nemcsak

gazdagsággal, hanem hatalommal is felruházza azt, akit abba beavatnak. Mindezek alapján egyre inkább meggyőződésünkké vált, hogy Sauniére története mögött egy rendkívül ellentmondásos titok rejlik. Lehetséges, hogy Sauniére gazdagsága nem olyan dologból ered, melynek pénzben kifejezhető értéke volt, hanem valamilyen tudás birtoklásából? Ha ez így volt, akkor lehetett-e ennek a tudásnak a révén anyagi előnyökre szert tenni, vagy bizonyos személyeket megzsarolni? Elképzelhető, hogy pénzzel vásárolták meg Sauniére hallgatását? Tudtuk azt, hogy Sauniére pénzt kapott Johann von Habsburgtól. Ugyanakkor, bármi lehetett is a lelkész titka, az sokkal inkább vallási, mint politikai természetűnek tűnt. Ezenfelül az osztrák főherceghez fűződő kapcsolata rendkívül szívélyes volt, amit minden beszámoló egybehangzóan állít. Másrészt, létezett egy intézmény, amely Sauniére életének későbbi szakaszában határozottan tartott tőle, sőt igencsak kesztyűs kézzel bánt vele, és ez nem más volt, mint maga a Vatikán. Talán Sauniére a Vatikánt zsarolta? Az is igaz, hogy az egy meglehetősen vakmerő és veszélyes vállalkozás egyetlen ember számára, bármilyen elővigyázatosan és körültekintően is legyen előkészítve. Ám tételezzük fel, hogy ebben a vállalkozásban olyan segítői és támogatói akadtak, mint például a francia kulturális államtitkár, vagy egy Habsburg, akiknek neve és rangja támadhatatlanná tette őket az egyházzal szemben? Lehetséges-e, hogy Johann főherceg a közvetítő szerepét játszotta, és a pénz, amit Sauniére részére átutalt, valójában a Vatikán perselyéből származott?

A titkos cselszövés 1972 februárjában Jeruzsálem elveszett kincse címen került bemutatásra a Sauniére-ről és a rennes-le-chateau-i rejtélyről készült három filmünk közül az első. A film nem tartalmazott semmilyen provokatív jellegű állítást, pusztán az „alaptörténet elmesélésére” szorítkoztunk. Nem bocsátkoztunk találgatásokba sem a „nagy horderejű titkot”, sem pedig a magas köröket érintő megvesztegetéseket illetően. Érdemes talán itt megjegyezni, hogy nem” említettük név szerint Emile Hoffet-t, azt a fiatal tudós párizsi papot, akire Sauniére a pergameneket bízta. A film bemutatása után a nézők tetemes mennyiségű levéllel árasztották el bennünket. Voltak, akik meghökkentő feltételezésekkel álltak elő, mások elismerőleg nyilatkoztak alkotásunkról, míg a levelek egy része kissé hóbortosnak tűnt. Volt közöttük egy, amely rendkívüli figyelmet érdemelt, és amelynek szerzője ragaszkodott ahhoz, hogy levelét ne hozzuk nyilvánosságra. Írója egy nyugalmazott anglikán pap volt. Soraiból határozottság, magabiztosság és tekintély áradt. A „kincs”, jelentette ki határozottan, nem arany, és nem is drágakő. A kincs nem más, mint egy „megdönthetetlen bizonyíték” arra vonatkozólag, hogy a keresztre feszítés megtévesztés volt, és Jézus a valóságban egészen i. sz. 45-ig élt. Levélírónk kijelentése teljesen képtelen, abszurd ötletnek hangzott. Még egy meggyőződéses ateista számára is. Mi az, ami „megdönthetetlen bizonyítéknak” minősülhet annak igazolására, hogy Jézus valóban túlélte a keresztre feszítést? Mivel a levélíró megadta címét, az első alkalmat megragadva meglátogattuk őt, hogy további kérdéseket tehessünk fel neki. Személyes találkozónk során sokkal visszafogottabbnak mutatkozott, mint levelében, és úgy tűnt, megbánta már, hogy hozzánk fordult. Nem volt hajlandó kifejteni, hogy mit ért „a megcáfolhatatlan bizonyítékra” vonatkozó utaláson. Csak annyit árult el, hogy a szóban forgó „bizonyítékot”, vagy legalábbis a bizonyíték létezését egy másik anglikán pap, Alfred Leslie Lilley fedte fel előtte. Lilley 1940-ben halt meg, sokat publikált és igen jól ismert személyiség volt. Életének nagy részében kapcsolatokat tartott fenn a katolikus modernista mozgalommal, amelynek fő székhelye Párizsban a Saint Sulpice volt. Lilley fiatalabb korában Párizsban dolgozott és itt ismeretségbe került Émile Hoffet-tel. A kör ezzel bezárult. A Lilley és Hoffet közötti kapcsolat ismeretében, levélírónk állítását nem lehetett sommásan elvetni, bármilyen képtelenségnek is tűnt első hallásra. Amikor Sauniére történetében a 17. századi festő, Nicolas Poussin életének tanulmányozásába fogtunk, ugyancsak utalásokat találtunk egy nagy titokkal kapcsolatos bizonyítékra. 1656-ban, az akkoriban Rómában élő Poussinhez látogató érkezett Párizsból, Louis Fouquet abbé személyében, aki Nicolas Fouquet-nak, XIV. Lajos francia király nagyhatalmú pénzügyminiszterének a testvére volt. Az abbé Rómából levelet intézett testvéréhez, amelyben beszámolt Poussinnél tett látogatásáról. Érdemes idézni a levél egy részletét:

Poussin és én megvitattunk bizonyos dolgokat, melynek részleteiről majd nyugodtabb körülmények között fogok beszámolni neked, és amelyek olyan előnyökhöz juttatnak majd Téged Poussin úron keresztül, amelyeket még a királyok is csak nagy nehézséggel tudnának kicsikarni tőle, és melyeket, az ő állítása szerint, lehet, hogy senki nem fog soha újra felfedezni az elkövetkezendő évszázadok során. Ezenfelül, ezeket a dolgokat olyan nehéz felfedezni, hogy semmi ezen a földön nem bizonyulhat nagyobb szerencsének, semmi nem érhet fel velük. Sem a történészek, sem pedig Poussin vagy Fouquet életrajzírói nem tudtak soha kielégítő magyarázatot adni erre a levélre, amely egyértelműen valamilyen óriási jelentőséggel bíró, titokzatos dologra céloz. Nem sokkal azután, hogy Nicolas Poussin kézhez kapta a levelet, letartóztatták, és élete hátralev6 részét börtönben töltötte. Bizonyos elbeszélések szerint senkivel nem érintkezhetett, és vannak olyan történészek, akik úgy vélik, valószínűleg ő lehetett a híres Vasálarcos Férfi. Időközben XIV. Lajos Fouquet teljes levelezését elkoboztatta és minden iratot ő maga személyesen tekintett át. A következő években a király szinte mindenre késznek mutatkozott, hogy megszerezhesse Poussin festményének, a „Les Bergers d’ Arcadie”-nak az eredetijét. Amikor erőfeszítései végre sikerrel jártak, a képet Versailles-ban a magánlakosztályába zárta el. Eltekintve művészi értékétől, a kép eléggé semmitmondónak tűnik. Az előtérben három pásztor és egy pásztornő látható, akik egy régi síremléket vesznek körül, miközben a megkopott sírra vésett „ET IN ARCADIA EGO” feliratra tekintenek. A háttérben egy zordon hegyi táj látható, amely Poussin képeinek egyik jellegzetessége. Anthony Blunt és más Poussin szakértők véleménye szerint a táj a festő képzeletének szüleménye. Az 1970-es évek elején azonban egy olyan síremlékre bukkantak, amelynek nemcsak környezete, hanem méretei, arányai, alakja, sőt a növényzet is teljes azonosságot mutatott a képen látható sírral. Még az a kör alakú szikladarab is létezik a valóságban, amelyen az egyik pásztor lába nyugszik. A sír egy Arques nevű falun kívül fekszik, körülbelül hatmérföldnyire Rennes-le-Chateau-tól, és hárommérföldnyire a Blanchefort kastélytól. Ha a sírkő előtt állunk, akkor az elénk táruló látvány kísértetiesen megegyezik a Poussin festményén ábrázolt tájjal. Így rögtön az is nyilvánvaló, hogy a festmény hátterében felsejlő hegycsúcsok egyike Rennes-le-Chateau. Semmi nem jelzi, hogy a síremlék milyen korból származik. Az is lehetséges természetesen, hogy valamikor a közelmúltban állították fel, de vajon hogyan sikerült építőinek egy olyan helyet találniuk, amely ennyire összevág a kép legapróbb részleteivel is? Valószínűbbnek tűnik, hogy a sír már Poussin idejében ott állt, és a „Les Bergers d’ Arcadie” hűen tükrözi a valóságos helyszínt. A környéken élő parasztok azt mondják, hogy a sír ott volt már apáik, nagyapáik idejében is, sőt egy 1709-ből származó memoár állítólag külön említést tesz róla. Arques falu hivatalos feljegyzései szerint az a terület, amelyen a sír található, egy Bostonban, Massachusetts államban élő amerikai, Mr Lawrence tulajdona volt egészen az 1950-es években bekövetkezett haláláig. A 20-as években Mr Lawrence kinyittatta a sírboltot, amely belül teljesen üres volt. Később ide temettette feleségét és anyósát. Amikor első filmünket készítettük Rennes-le-Chateau-ról a BBC számára, az egyik reggel kinn voltunk helyszíni forgatáson és a sírról készítettünk felvételeket. Később egy kis ebédszünetet tartottunk és jó három óra múlva tértünk vissza reggeli forgatásunk helyszínére. Észrevettük, hogy

távollétünkben valaki megpróbálkozott erőszakos és vandál módon behatolni a sírboltba. Ha véstek is valaha feliratot a sírra, akkor azt az évszázadok viszontagságai már régen kitörölték. Ami a Poussin festményén szereplő feliratot illeti, a hagyománynak megfelelően elégikus jellegűnek tűnik, szó szerint lefordítva, a következőképpen szól: ÉS ÁRKÁDIÁBAN ÉN... Vajon miért hiányzik az ige? Talán filozófiai meggondolásból, hogy ily módon töröljék ki az időt, minden a múltra, jelenre és jövőre vonatkozó utalást, hogy helyette valami örök érvényű dolgot sugalljanak? De az is lehet, hogy gyakorlatiasabb jellegű meggondolások állnak mögötte. A Sauniére által talált pergameneken a titkosírás rendszere nagyrészt anagrammákon, a betűk áthelyezésén és átrendezésén alapult. Elképzelhető, hogy az „ET IN ARCADIA EGO” szintén egy anagrammát takar? Filmünk egyik nézője levelében arra mutatott rá, hogy ez a feltevés valóban helytálló lehet, és ennek bizonyítására ügyesen átcsoportosította a betűket egy összefüggő latin kijelentéssé. Az eredmény a következő volt:

I tego arcana dei El innen! Isten titkait őrzöm Ez az ügyes kis mutatvány megnyerte tetszésünket, de ugyanakkor nyugtalanítónak is találtuk. Akkor még nem gyanítottuk, hogy mennyire a dolgok lényegére tapintott az anagrammában rejlő figyelmeztetés.

A KATHAROK ÉS A NAGY ERETNEKSÉG

Kutatásainkat egy olyan területen kezdtük, amellyel kapcsolatban már rendelkeztünk némi ismeretekkel, tehát a kathar vagy más néven albigens mozgalom ill. az ellene a 13. században meghirdetett keresztes háború vizsgálatával. Tudtuk azt, hogy a katharok valamilyen módon szerepet játszottak a Sauniére-t és Rennes-le-Chateau-t övező rejtélyben. A középkorban nagy számban éltek eretnekek a faluban és környékén, amely rendkívül sokat szenvedett a keresztes hadjárat során. A vidék egész történelmét átitatja a kiontott kathar vér, és az ezzel kapcsolatos keserű emlékek a mai napig is elevenen élnek. Az itt élő parasztok közül igen sokan nyíltan bevallják a kathar hit iránti vonzalmukat. Létezik itt egy kathar templom, sőt egy úgynevezett „kathar pápa” is, aki 1978-ig, egészen haláláig Arques falujában élt. Tudomásunk volt arról, hogy Sauniére nagy alapossággal foglalkozott szülőfaluja környékének történelmével és folklórjával, így nemigen kerülhették el figyelmét a kathar eszmék és hagyományok. Bizonyára tudnia kellett azt is, hogy Rennes-le-Chateau jelentős város volt a 12. és 13. században, sőt a kathar mozgalom egyik fő központja. Sauniére-nek ismernie kellett a katharokhoz fűződő legendákat, és azokat a híreszteléseket, amelyek a Szent Grált, a mesés kincset a katharok nevével hozták összefüggésbe. Ha Richard Wagner, a Grál után kutatva, valóban felkereste Rennes-le-Chateau-t akkor erről Sauniére-nak mindenképpen tudomást kellett szereznie. 1890-ben, egy Jules Doinel nevű férfi lett Carcassone könyvtárosa, aki megalapította a neo-kathar egyházat. Doinel sok anyagot publikált a kathar eszmékről, és 1896-ban a helyi kulturális szervezet a Carcassonne-i Művészeti és Tudományos Társaság tagja lett. 1898-ban a titkárává választottak. A Társaság tagjai voltak Sauniére köréből jó néhányan, Köztük Henri Boudet abbé, Sauniére legjobb barátja is. Doinel személyes baráti körébe tartozott Emma Calvé is, tehát nagyon valószínű, hogy Doinel és Sauniére ismeretségben álltak egymással. Van még egy további és igen elgondolkoztató tényező is, amely arra késztet, hogy a katharokat összefüggésbe hozzuk a rennes-le-chateau-i rejtéllyel. Az egyik és legfontosabb, hogy a Sauniére által talált pergamen szövegében nyolc apró betű található elszórva, amelyek szándékosan különböznek a többitől. A betűk közül három az oldal felső, öt betű pedig az alsó részben helyezkedik el. Ha ezeket a betűket sorban egymás után összeolvassuk, akkor a következő két szót kapjuk: „REX MUNDI”. A jellegzetes kathar kifejezést azonnal felismeri bárki, aki hallott a kathar eszmékről. Ezen tények ismeretében, ésszerűnek tűnt, hogy kutatásainkat a katharoknál kezdjük, ezért alaposan elmerültünk a katharok hitvilágának, hagyományainak és történelmének, valamint életkörülményeinek részletes tanulmányozásában.

Az albigensek elleni keresztes hadjárat Egy 30 ezer lovagból és gyalogosból álló északi hadsereg szinte forgószélként csapott le 1209-ben a Languedocra, amely a Pireneusok északkeleti lábánál elhelyezkedő, a mai Dél-Franciaország területére eső hegyvidéki terület volt. Az egész területet végigdúlták, a termést letarolták, városokat és falvakat tettek földdel egyenlővé, és a teljes lakosságot felkoncolták. A pusztítás olyan példátlan, iszonyatos méreteket öltött, hogy nem járunk messze az igazságtól, ha a modern európai történelem első szisztematikus „népirtásának” nevezzük. Csupán egyedül Béziers városában 15 ezer férfit, nőt és gyermeket mészároltak le válogatás nélkül, sokakat közülük a templomban öltek meg, ahol a szerencsétlenek biztos menedéket reméltek. Amikor egy tiszt arról kérdezte a pápa egyik képviselőjét, hogyan különböztesse meg az eretnekeket az igaz hívőktől, a válasz így hangzott: „Öld meg valamennyit. Isten majd felismeri az övéit.” Ugyanez a pápai megbízott III. Ince pápának írott levelében azzal büszkélkedett, hogy „nem voltak tekintettel sem korra, nemre, sem pedig társadalmi rangra”. Béziérs-t követően a keresztes hadak az egész Languedocon végsöpörtek, elesett Perpignan, Narbonne, Carcassone és Toulouse, és a győztesek nyomán nem maradt más hátra csak kiontott vér, halál és pusztulás. Ezt a borzalmas, csaknem negyven esztendeig tartó háborút, az albigensek elleni keresztes háborúként ismeri a történetírás. A hadjárat keresztes háború volt a szó igazi értelmében, résztvevői ugyanúgy keresztet viseltek ruhájukon, mint a Szentföldre indulók. Jutalmuk is ugyanaz volt, feloldozást kaptak minden bűnük alól. És a hadjárat során zsákmányolt javakat is megtarthatták. Az albigensek elleni háborúban való részvételhez még a tengeren sem kellett átkelni, és a feudális jognak megfelelően nem voltak kötelesek negyven napnál tovább harcolni, feltéve, ha komolyan vesszük, hogy valóban nem a zsákmányszerzés volt a céljuk. A keresztes hadjárat után a Languedocra szinte rá sem lehetett ismerni, visszasüllyedt a barbárságnak arra a szintjére, amely Európa többi részét akkoriban jellemezte. De miért történt mindez? Mi értelme volt ennek a felfordulásnak, kegyetlenségnek és oktalan pusztításnak? A 13. század elején az a terület, amelyet Languedocnak neveztek, független fejedelemség volt, amelynek nyelve, kultúrája és politikai intézményei nagyobb hasonlóságot mutattak Aragónia és Kasztília királyságaival, mint a tőle északra fekvő területekkel. A fejedelemséget néhány nemesi család irányította, akiknek élén Toulouse grófjai és a nagyhatalmú Trencavel-ház állott. A fejedelemségen belül egy olyan kultúra virágzott, amely Bizánc kivételével a legfejlettebbnek számított a keresztény világban. Languedoc sok közös vonást mutatott Bizánccal. Virágzott a filozófia, magasztalták a költészetet és a lovagi szerelmet, lelkesen tanulmányozták az arab, görög és héber nyelvet. Lunelben és Narbonne-ban a júdaizmus ősi, ezoterikus hagyományait követő kabalista iskolák működtek. Bizánchoz hasonlóan Languedoc a vallásgyakorlat terén is nyitottnak és toleránsnak volt mondható, szemben az Európa más részein megnyilvánuló vallási fanatizmussal. Az iszlám és a júdaizmus elemei szivárogtak be a tengeri kereskedelmi központokon, például Marseille-en keresztül, és a Pireneusokon át Spanyolországból. A római egyháznak nem sok tekintélye volt Languedocban. Ott működő korrupt papjainak sikerült a lakosságot elidegeníti a katolikus egyháztól. Léteztek olyan templomok is, ahol már harminc éve nem tartottak egyetlen misét sem. A papok közül igen sokan teljesen elhanyagolták híveiket és inkább üzlettel és nagyobb birtokok irányításával foglalkoztak. Az egyház minden korruptsága ellenére, Languedoc egy olyan virágzó kultúrát hozott létre, amely a reneszánszt megelőzően sehol másutt nem fejlődött ki. A bizánci kultúrához hasonlóan azonban, Languedoc is magában hordozta a gyengeség csíráit, ezért érte őket váratlanul a rájuk zúduló katasztrófa. Mind az észak-európai nemesség, mind pedig Róma már jó ideje tudatában volt Languedoc sebezhetőségének, és várva vártak az alkalomra, hogy lecsapjanak rá. Az északi nemesség már régóta irigyen szemlélte Languedoc gazdagságát és fényűzését. Rómának is komoly érdekei fűződtek ide. Tekintélye ezen a vidéken ugyanis alaposan megtépázódott, és a virágzó kultúra mellett a kis fejedelemség egyben a középkori kereszténység legfőbb eretnekmozgalmának központjává vált. Az egyházi hatóságok saját szavait idézve, Languedocot „megfertőzte” az albigens eretnekség, „a Dél undorító leprája”. Annak ellenére, hogy ennek az eretnekségnek a követői alapjában békések voltak, súlyos fenyegetést jelentettek Róma tekintélyére, a legnagyobb veszélyt, amely a katolikus egyházat Luther Márton, a reformáció elindítójának mintegy három évszázaddal későbbi fellépése előtt valaha is fenyegette. 1200 körül fennállt a reális veszélye annak, hogy a kathar eretnekség teljesen visszaszorítja a római katolicizmust, amely addig a kereszténység uralkodó irányzata volt Languedocban. Róma még ennél is vészjóslóbbnak tekintette azt, hogy a katharizmus eszméi terjedtek Európa más részein. A kathar eretnekeket többféle néven ismerték. Miután egyik központjuk Albi volt, városuk után albigenseknek nevezték őket. Itáliában a patarénus nevet kapták. Nem volt ritka az sem, hogy megbélyegzésképpen sokkal korábbi eretnekségek neveivel illették őket, mint pl. ariánusok, marcioniták, manicheusok. Az „albigens” vagy „kathar” kifejezések általános jellegű, gyűjtőfogalmak voltak. Nem egy olyan egységes szervezetet jelöltek, mint amilyen például a római katolikus egyház, amely rögzített, kodifikált és pontosan körülírt doktrínák összességéből és teológiai rendszerből áll. A kathar eretnekséget különféle szekták sokasága alkotta, amelyek közül jó néhány egyetlen független vezető irányítás alatt működött, akinek követői felvették a nevét. Lehetséges, hogy ezek a szekták bizonyos közös elveket vallottak, a részleteket illetően azonban élesen különböztek egymástól. Az eretnekekről szóló információk nagy része olyan egyházi forrásokból származik, mint az inkvizíció által készített jegyzőkönyvek. Profán példával élve, az egyházi források alapján pontos képet alkotni a katharokról körülbelül olyan jellegű próbálkozás, mintha a Gestapo vagy az SS információi alapján akarnánk tájékozódni a francia ellenállásról. Ennek tükrében gyakorlatilag lehetetlen pontosan meghatározni, hogy valójában mit jelentett a „kathar gondolat”. A katharok hittek a reinkarnációban, és a vallásban a feminin princípiumot tisztelték. A kathar gyülekezetek prédikátorai és tanítói között, akiket parfait-nek (a tökéletesek/ megtisztultak) neveztek, mindkét nem képviselve volt. A katharok elutasították az ortodox katolikus egyházat, tagadták minden egyházi hierarchia létjogosultságát, valamint az isten és ember közötti hivatalos vagy felszentelt közvetítők szükségességét. Ennek az állásfoglalásnak a mélyén egy fontos kathar alaptézis húzódott meg, amely elutasította a „hitet”, legalábbis a hit fogalmának azt az értelmezését, amelyet a katolikus egyház magáénak vallott. A másodkézből, azaz közvetítők útján szerzett „hit”helyett a katharok ragaszkodtak a közvetlen és személyes megismeréshez, az első kézből, azaz a közvetlenül szerzett vallásos és misztikus tapasztalathoz. Ezt a tapasztalatot „gnózisnak” nevezték, amely görögül „megismerést” jelent, amit a katharok minden hittétel és dogma fölé helyeztek. Mivel a katharok eszmerendszerében az istennel való közvetlen és személyes kapcsolat olyan fontos hangsúlyt kapott, a papok, püspökök és más egyházi méltóságok így teljesen feleslegessé váltak. A katharok ezenfelül dualisták is voltak. Természetesen minden keresztény eszmerendszert végső soron felfoghatunk dualista jellegűnek, azaz két egymással alapvetően ellentétes elv, tehát a jó és a rossz, a lélek és a test, és a magasabb és az alacsonyabb rendű konfliktusának. Ám a katharok a kettősség fogalmát jóval tágabban értelmezték annál, mint amit az ortodox katolikus egyház még hajlandónak mutatkozott elfogadni. A katharok számára az emberek maguk kardok voltak, eszközként szolgáltak a szellemek harcában, és a háttérben láthatatlan mozgatóerők működtek. Azt vallották, hogy örökös háború folyik két kibékíthetetlen elv, a fény és a sötétség, a szellem és az anyag, a jó és a gonosz között. A katolicizmus egy legfelsőbb Istent feltételez, melynek fő ellensége, az Ördög, alacsonyabb rendű nála. A katharok azonban azt hirdették, hogy nem

egy, hanem két Isten létezik, amelyek többé-kevésbé egyenrangúak egymással. A két istenség közül az egyik, a „Jó”, a valóságtól teljesen elszakított/ testetlen/ testi alakjától elváló, tiszta lélekből álló lény vagy princípium, melyet nem mocskol be a szennyes anyag. Ez az Isten a szeretet Istene. A szeretetet azonban teljesen összeegyeztethetetlennek ítélték a hatalommal, és az anyag megteremtését a hatalom egyik megnyilvánulásának tartották. Ily módon a katharok hittek abban, hogy az anyag teremtése, tehát a. világ maga eredendően gonosz. Minden anyag magában hordozza a gonoszságot. Összességében tehát a világegyetem egy „bitorló Isten” kezének teremtménye, a gonoszság istenének műve, akit a katharok másképpen „Rex Mundinak”, vagyis „A Világ Királyának” hívtak. A katolicizmus ezzel szemben az úgynevezett etikai dualizmus alapján nyugszik. A Gonosz, amely végső soron talán az Ördögtől származik, elsősorban az emberen és annak cselekedetein keresztül nyilvánul meg. A katharok ezzel ellentétben egyfajta „kozmológiai dualizmus” elvét vallották, amely a valóság egészét áthatotta. A katharoknál ez alapvető kiindulópont volt, amelyhez az egyes szekták egymástó eltérően viszonyultak. Voltak olyanok, akik úgy vélték, az emberi élet végső célja a Földön az, hogy felülemelkedjen az anyagon, következetesen elutasítson mindent, ami a hatalom eszméjéhez kapcsolódik, hogy ezáltal egyesülhessen a szeretet szellemével. Más kathar szekták azt tartották, hogy az emberi élet célja az anyag visszahódítása és megváltása, majd annak megtisztítása és átalakítása. Fontos megjegyezni, hogy a katharok hitvilágából hiányzik bármilyen kötött dogma, hittétel vagy teológiai rendszer. Mint ahogyan az elfogadott ortodoxiától való eltérések esetében ez legtöbbször megfigyelhető, itt is csak bizonyos tág, laza viszonyulási formák alakulnak ki, míg a hozzájuk kapcsolódó erkölcsi kötelezettségek teljesen az egyéni értelmezések függvényei maradnak. A római katolikus egyház szemében a katharok égbekiáltó szentségtörést követtek el, amikor az anyagi világ teremtését, amelyért Jézus a feltételezések szerint életét adta, eredendően gonosznak tekintették, ezzel párhuzamosan mintegy azt sugallván, hogy Isten, akinek „Igéje” a világot „kezdetben” megteremtette, „bitorló” volt. A legsúlyosabb vádak azonban a katharok Jézusról vallott felfogásához kapcsolódtak. Mivel az anyagot természeténél fogva gonosznak tekintették. tagadták, hogy Jézus egyszerre az anyagra jellemző tulajdonságokkal bírhat, hús-vér alakban inkarnálódhat és ugyanakkor Isten fia lehet. Egyesek a katharok közül azt a véleményt hangoztatták, hogy Jézusnak éppen ezért teljesen testetlennek kellet lennie, egy illúziónak, fantazmagóriának, azaz a tiszta szellem, lélek teljességének, amelyet ily módon természetesen lehetetlen lett volna keresztre feszíteni. A katharok többsége Jézust a többi prófétához hasonlónak tekintette, halandó lénynek, aki a szeretet igéjét hirdette és meghalt a kereszten. Röviden megfogalmazva tehát, nem volt semmi misztikus, természetfeletti vagy isteni a keresztre feszítésben, sőt az is kétséges, hogy egyáltalán különösebb jelentőséggel bírt volna, amiben a katharok közül igen sokan, eleve kételkedtek. A katharok határozottan tagadták a keresztre feszítésnek és a keresztnek a jelentőségét, egyrészt, mert úgy érezhették, hogy a hozzá kapcsolódó doktrínák nem helytállóak, másrészt azért, mert azokat Róma olyan buzgón magasztalta, vagy pedig egyszerűen amiatt, mert egy próféta szörnyű halálát nem tartották igazán alkalmasnak arra, hogy vallásos imádat tárgyát képezze. A keresztet, a kálváriát és a keresztre feszítést együttesen a „Rex Mundi” jelképének tekintették, aki az anyagi világot uralta, tehát az igazi megváltás elvének tökéletes antitézise volt. Jézus, ha egyáltalán halandó volt, Ámornak, a szeretet eszméjének prófétája volt. Ha Ámort önmagából kiforgatják, megcsúfolják és a hatalom eszközévé teszik, akkor Róma lesz belőle; Róma, amelynek gazdagságban dúskáló, fényűző egyháza a katharok szemében a „Rex Mundi” földi uralkodásának kézzelfogható megtestesülését és megnyilvánulását jelentette. Ez volt az oka annak, hogy katharok nemcsak arra nem voltak hajlandók, hogy a keresztet imádják, hanem elutasítottak olyan szentségeket is, mint a keresztelés vagy az áldozás. A katharok többsége nem mutatott fanatikus odaadást saját hite iránt. Mostanában divatos dolog a katharokat bölcseknek, felvilágosult misztikusoknak, vagy a titkos bölcsesség beavatottjaiból álló gyülekezetnek tekinteni, amelynek minden tagja valami kozmikus titoknak volt a birtokában. A valóság ezzel szemben az, hogy a legtöbb kathar többé-kevésbé „átlagos” ember volt, akinek hite menedéket nyújtott az ortodox katolicizmus szigorúsága elől, és szabadulást az egyházi dézsma, a vezeklés, az ünnepélyes gyászszertartások, dorgálások és az egyház által kivetett terhek végtelen sora alól. A mindennapi életben rendkívül gyakorlati gondolkodású emberek voltak, és bár a nemzést elítélték, mivel elveik szerint a testi örömök népszerűsítése nem a szeretet eszméjét szolgálta volna, hanem „Rex Mundit”; azonban annyira naivak nem voltak, hogy a szexualitás eltörlése mellett is síkra szálltak volna. Igaz ugyan, hogy létezett egy különleges kathar „szentség”, vagy legalábbis jellegében hasonló, amelyet consolamentumnak hívtak, és amely szüzességet követelt attól, aki a fogadalmat letette. Azonban a parfait-kon kívül, akik általában olyan férfiak és nők voltak, akik már maguk mögött hagyták családi kötelékeiket, a consolamentumot csak a halálos ágyon adták fel, egy haldokló esetében pedig ez a fogadalom gyakorlatilag már jelentőségét veszti. A gyülekezet tagjainak esetében a szexualitást megtűrték, ha hivatalosan nem is adták hozzá a jóváhagyásukat. Hogyan lehet elítélni a nemi aktust, és közben ezzel egyidejűleg elnézően kezelni a szexualitást? Rendelkezésünkre állnak olyan bizonyítékok, amelyek arra utalnak, hogy a katharok a születésszabályozást és az abortuszt egyaránt alkalmazták. Amikor Róma később az eretnekeket „természetellenes szexuális praktikákkal” vádolta, akkor ezt általában a szodómiára értelmezték. Amikor a vidéket járták, a parfait-k általában mindig párosával utaztak, és ez jó alkalmat adott ellenségeiknek arra, hogy a szodómia vádjával illessék őket. A katharok azonban, amennyire a fennmaradt feljegyzések alapján erre vonatkozólag következtetéseket vonhatunk le, kifejezetten szigorúan tiltották a homoszexualitást. „A természetellenes szexuális praktikák” kifejezés vonatkozhatott egyszerűen a születésszabályozás és abortusz különböző módozataira is. Jól ismerjük a Vatikán ezekre a kérdésekre vonatkozó jelenlegi állásfoglalását, így nem nehéz elképzelni, hogy micsoda energiával és kíméletlen buzgósággal próbált ezeknek a nézeteknek a középkor folyamán érvényt szerezni. Azt mondhatjuk tehát, hogy a katharok általában rendkívül odaadó és puritán életstílust követtek. Tudjuk róluk, hogy végeztek olyan gyakorlatokat, amelyeket ma meditációnak neveznénk. Szigorúan vegetáriánus életet folytattak, bár a hal fogyasztása engedélyezett volt.

Montségur ostroma Ez volt tehát az a hit, amely oly mértékben hatotta át Languedocot és a vele határos területet, hogy fennállt a reális veszélye annak, hogy a katharizmus a katolicizmust teljesen háttérbe szorítja. Érthető okoknál fogva sok nemes igen vonzónak találta az új hitet. Voltak, akiket toleranciája ragadott meg, mások pedig amúgy is egyházellenes érzelmeket tápláltak. Sokan kiábrándultak az egyházból annak korruptsága miatt, vagy belefáradtak a dézsmarendszerbe, hiszen a birtokaikból származó bevételek folyamatosan a távoli Róma kincstárába vándoroltak. Így nem meglepő, hogy sok nemes idősebb korában vált parfait-vá, sőt a becslések szerint a parfait-k összességének mintegy harminc százaléka a languedoci nemesség soraiból került ki. 1145-ben, fél évszázaddal az albigensek elleni keresztes hadjárat előtt, Szent Bernát maga is Languedocba utazott azzal a szándékkal, hogy az eretnekek ellen prédikációkat tartson. Amikor odaérkezett, nem annyira az eretnekeket, hanem sokkal inkább saját egyházának korrupcióját találta visszataszítónak. Ami az eretnekeket illeti, Szent Bernát határozottan pozitív benyomásokat szerzett róluk. „Egyetlen szentbeszéd sem keresztényibb, mint az övék”, „és erkölcseik tiszták” jelentette ki. Érthető, hogy 1200 körül Róma már különösen aggasztónak találta a Languedocban kialakult helyzetet. Az sem volt titok előtte, hogy ÉszakEurópa bárói milyen irigységgel szemlélték a tőlük délre eső terület dúsan termő földjeit és gazdag városait. Irigységüket nem volt nehéz

kihasználni, így nem meglepő, hogy az északi bárók alkották az egyház hadseregének rohamcsapatait. Már csak egy provokáció hiányzott, valami ürügy ahhoz, hogy a közvéleményt a katharok ellen hangolja. A várva várt esemény hamarosan bekövetkezett. 1208. január 14-én, az egyik Languedocba küldött pápai legátust, Pierre de Castelnau-t meggyilkolták. A gyilkosságot valószínűleg egyházellenes érzületű lázadók követték el, akik nem álltak kapcsolatban a katharokkal. Miután Róma számára ezzel megfelelő ürügyet szolgáltattak, a katolikus egyház kapva kapott az alkalmon, és rögtön a katharokat tette felelőssé a történtekért. III. Ince pápa azonnal keresztes hadjáratot hirdetett. Bár már az előző évszázad során is folytak időszakonként eretneküldözések, a katolikus egyház most komoly erőket mozgósított. Arra készült, hogy az eretnekséget egyszer s mindenkorra, ha kell, tűzzel-vassal gyökerestül kiirtsa. Hatalmas hadsereg gyűlt össze Citeaux abbéjának parancsnoksága alatt. A katonai hadműveleteket Simon de Montfortra bízták, annak a férfinak az apjára, aki a későbbiekben kulcsfontosságú szerepet játszott az angol történelemben. Simon vezetése alatt a pápa keresztes. vitézei útra keltek, hogy ott, ahol egykor a középkor legfejlettebb európai kultúrája virágzott, csak romokat és pusztulást hagyjanak maguk mögött. Ebben a szent vállalkozásban egy új és rendkívül hasznos szövetségesre és segítőtársra leltek, a spanyol fanatikus, Dominic Guzmán személyében. Az eretnekség iránt táplált esztelen gyűlölettől hajtva, Guzmán 1216-ban megalapította a monasztikus rendet, amelyet később dominikánus rendnek neveztek el. 1233-ban a dominikánusok létrehoztak még egy ennél is hírhedtebb intézményt, a Szent Inkvizíció Hivatalát, melynek nemcsak a katharok voltak egyedül áldozatai. Még az albigensek előtti keresztes hadjáratot megelőzően, sok languedoci nemes, különösen pedig a befolyásos Tranceval és Toulouse családok, jó szomszédi viszonyban éltek a terület nagyszámú őshonos (már évszázadok óta ott élő) zsidó lakosságával. Most azonban megparancsolták mindenfajta védelem és támogatás megszüntetését. Bár 1218-ban Toulouse ostrománál Simon de Montfortot megölték. Languedoc elpusztítása rövid, átmeneti megszakításoktól eltekintve még egy negyedszázadon keresztül folytatódott. 1243-ra minden szervezett ellenállás gyakorlatilag teljesen megszűnt, amennyiben szervezett ellenállásról egyáltalán beszélni lehetett. Minden jelentősebb kathar város és erődítmény az északi hódítók kezére került, néhány távol eső és elszigetelt erődítmény kivételével. Ezek közé tartozott a hegycsúcson elhelyezkedő fenséges fellegvár, Montségur, amely mint égi bárka lebegett a környező völgyek felett. Montségur vára, amelyet 10 hónapon keresztül ostromoltak, sikeresen visszaverte az ismételt támadásokat, és szívós ellenállást tanúsított. Végül 1244 márciusában az erődítmény megadta magát, és ezzel a katharizmus, legalábbis látszólag, megszűnt létezni Franciaország déli részén. A hegyekben eretnekek kis csoportjai leltek menedéket, akik barlangokban élve, hitükhöz ragaszkodva, elkeseredett gerillaháborút folytattak üldözőik ellen. Languedocban igen sok helyen, köztük például Rennes-le-Chateau környékén is a köztudomás szerint továbbéltek a kathar eszmék. Számos történész a kathar gondolkodáshoz vezeti vissza a későbbi európai eretnekségeket.

A katharok kincse Az albigensek elleni keresztes háború alatt és azt követően egy mítosz alakult ki a katharok körül, amely mind a mai napig elevenen él. Ez részben azoknak a romantikus elképzeléseknek tulajdonítható, amelyek minden hasonló elveszett és tragikus ügyet körbe fonnak, azaz a „legenda elemei”-vel ruháznak fel, (mint ahogy például Bonnie Prince Charlie történetét). Kutatásaink során ugyanakkor felfedeztük, hogy a katharokkal kapcsolatban létezett néhány valódi rejtély is. Az egyik ilyen kérdőjel a katharok eredetéhez kapcsolódik, és bár első pillantásra ez elvont, elméleti kérdésnek tűnt számunkra, a későbbiekben mégis igen nagy jelentőségűnek bizonyult. A legutóbbi történetírók azt állítják, hogy a katharok a bogumiloktól származtak, amely egy aktívan működő szekta volt Bulgáriában a 10. és 11. században, és akiknek a misszionáriusai Nyugat felé vándoroltak. Nincs kétség afelől, hogy a languedoci eretnekek közé számos bogumil tartozott, sőt egy jól ismert bogumil prédikátor kiemelkedő szerepet játszott a kor politikai és vallási eseményeiben. Ennek ellenére kutatásaink meggyőző bizonyítékot szolgáltattak arra vonatkozólag, hogy a katharok nem a bogumilokhoz vezethetők vissza. Úgy tűnt, hogy a katharizmus csaknem közvetlenül azokból az eretnek eszmékből fejlődött ki, amelyek Franciaországban a keresztény korszak hajnalán meghonosodtak, és mélyen beivódtak. Vannak azonban ennél sokkal meghökkentőbb rejtélyek a katharokka1 kapcsolatban. Jean de Joinville például, aki már öregemberként számol be IX. Lajossal való ismeretségéről a 13. században, a következőket írja: „A király (IX. Lajos) egyszer mesélt nekem arról, hogy néhányan az albigensek közül elmentek Comte de Montfort-hoz... és arra kérték őt, hogy jöjjön és nézze meg a mi Urunk testét, amely hússá és vérré vált az ő papjuk kezei között.” Az elbeszélés szerint Montfort megrökönyödött a meghívás hallatán és ingerülten kijelentette, hogy kísérete elmehet, ha kedve tartja, ő maga azonban továbbra is a „Szent Egyház” tanításainak megfelelő hitet fogja követni. Ennek az epizódnak nincsen folytatása vagy részletesebb kifejtése a továbbiakban. Maga Joinville is csak mellékesen tesz említést róla. Hogyan értelmezzük ezt a titokzatos meghívást? Mit műveltek tulajdonképpen a katharok? Milyen jellegű szertartásról van itt szó? Ha figyelmen kívül hagyjuk a misén zajló szertartást, amelyet a katharok amúgy is elvetettek, mi lehetett az, ami „a mi Urunk testét hússá és vérré változtatta”? Bármi lehetett is, határozottan van valami a kijelentésben, ami egy szó szerint értelmezendő, konkrét dologra utal. Van még egy rejtély, amely a legendás kathar „kincshez” kapcsolódik. Köztudott dolog, hogy a katharok nagyon gazdagok voltak. Hitük tiltotta, hogy fegyvert viseljenek, és bár sokan közülük nem vették figyelembe a tilalmat, tudjuk azt, hogy költséget nem kímélve nagyszámú zsoldost fogadtak szolgálatukba. Ugyanakkor a katharok gazdagságának forrása nyilvánvaló és könnyen megmagyarázható, hiszen nagyhatalmú földbirtokosok tettek önkéntesen hűségesküt mellettük. Már a keresztes háború ideje alatt is olyan hírek keltek szárnyra, hogy a katharok egy fantasztikus, misztikus kincsnek vannak birtokában, ami sokkal többet jelent bármilyen anyagi jellegű gazdagságnál. Bármi lehetett is a kincs, az a hír járta, hogy Montségur várában őrzik. Amikor azonban Montségur elesett, semmi különösebb dolgot nem találtak a várban, viszont az ostrom alatt és az erőd eleste során meglehetősen furcsa események történtek. Az ostrom során a támadók száma meghaladta a tízezret. Ez a hatalmas támadó sereg megkísérelte az egész hegyet körbezárni. Azt remélték, hogy így kiéheztethetik a védőket. Számbeli fölényük ellenére az ostromlók mégsem rendelkeztek elegendő emberrel ahhoz, hogy a vár körül bezáruló gyűrű tökéletesén működjön. A katonák közül sokan környékbeliek voltak, és szimpatizáltak a katharokkal. A csapatok egy része pedig egyszerűen megbízhatatlan volt, így nem volt nehéz a támadók arcvonalain keresztül észrevétlenül átsurranni, és ily módon élelmet becsempészni az erődbe. A katharok természetesen kihasználták az ostromlók ezen gyengeségeit, és januárban, csaknem három hónappal az erőd bevétele előtt, két parfait kijutott a várból. Megbízható források szerint magukkal vitték a katharok vagyonának nagy részét, egy halom aranyat, ezüstöt és pénzt, először egy jól védett barlangban rejtették el a hegyekben, majd onnan továbbszállították egy várkastélyba. Ezután a kincsnek nyoma veszett, többé senki nem hallott róla. Március 1-jén Montségur végül megadta magát. Ekkorra már csak 400 védője maradt a várnak, akik közül 150 és 180 lehetett a parfait-k száma, a többiek lovagok, fegyverhordozóik, katonák és családtagjaik voltak. A védőknek meglepően enyhe feltételeket szabtak. A harcoló férfiak teljes bocsánatot nyertek minden „korábban” elkövetett bűnükért, sőt azt is megengedték nekik, hogy magukkal vigyék fegyvereiket, egyéb ingóságaikat és bármilyen ajándékot, beleértve ebbe a pénzt is, amelyet megbízóiktól szolgálataikért kaphattak. A parfait-kal szintén szokatlan nagylelkűséggel bántak. Azzal a feltétellel, hogy nyilvánosan megtagadják eretnek nézeteiket és megvallják „bűneiket” az inkvizíciónak, ígéretet kaptak arra, hogy kiszabadulnak és csak enyhe büntetést szabnak ki rájuk. A védők két hetes fegyverszünetet kértek az ellenségeskedés teljes beszüntetése mellett, hogy fontolóra vegyék az ostromlók által ajánlott feltételeket. Az ellenség a nagylelkűségnek újabb szokatlan jelét adta, amikor a védők kérését méltányolta és belegyezett a kéthetes fegyverszünetbe. Cserébe a vár védői önkéntesen túszokat ajánlottak, továbbá megegyeztek abban is, hogy ha netán bárki szökni próbálna a várból a fegyverszünet időtartama alatt, akkor a túszokat kivégzik. Vajon a parfait-k oly mélyen elkötelezték magukat hitük mellett, hogy szívesebben választották a mártíromságot, mint a hitükről való lemondást? Vagy elképzelhető, hogy létezett valami, amiről nem tehettek, vagy nem mertek vallomást tenni az inkvizíció előtt? Bármi legyen is erre a kérdésre a válasz, a rendelkezésre álló ismeretek szerint egyetlen parfait sem fogadta el az ostromlók feltételeit, mindannyian a mártíromságot választották. Rajtuk kívül az erőd védői közül még legalább húszan, hat nő, és körülbelül tizenöt harcos saját elhatározásából felvette a consolamentumot, ezzel parfait-vá vált, ami a biztos halált jelentette. Március 15-én lejárt a fegyverszünet. A következő napon virradatkor több mint kétszáz parfait-t hurcoltak le végig a hegyoldalon, azonban, egyikük sem tagadta meg hitét. Mivel nem volt idő arra, hogy mindegyikük számára cölöpöket állítsanak, beterelték őket a hegy lábánál levő nagy, fával telerakott karósánc mögé, és tömegesen megégették őket. A vár helyőrségét arra kényszerítették, hogy a várban maradjanak, és onnan nézzék végig, amint társaikat elevenen elégetik. Arra is figyelmeztették őket, hogyha bárki szökni próbál, akkor nemcsak a túszok, hanem mindannyian halállal lakolnak. A kockázat ellenére azonban a vár helyőrségének katonái titokban elrejtettek maguk között négy parfait-t, és március 16-ka éjszakáján ez a négy ember, egy vezető kíséretében, az egész helyőrség tudtával és együttműködésével vakmerő menekülést hajtott végre. Kötelek segítségével leereszkedtek a hegy csaknem függőleges nyugati oldalán, oly módon, hogy egy-egy lendülettel több, mint száz méter hosszú meredek falrészeken csúsztak végig. Mit csinált tulajdonképpen ez a négy férfi? Mi volt a célja kockázatos menekülésüknek, amely oly nagy veszélybe sodorta mind a vár védőinek, mind pedig a túszoknak az életét? A következő napon sértetlenül kisétálhattak volna az erődből, hogy szabadon új életet kezdhessenek. Ehelyett azonban valami ismeretlen oknál fogva egy veszélyekkel teli éjszakai menekülésre vállalkoztak, amely könnyen mindannyiuk halálával végződhetett volna.

A hagyomány szerint ez a négy ember vitte magával a katharok legendás kincsét. A kathar kincsek többségét azonban már három hónappal korábban kicsempészték Montségur várából. De vajon mennyi kincset, aranyat, ezüstöt és pénzt tudott volna három vagy négy ember háton cipelve egy meredek hegyoldalon, köteleken lógva a várból kimenekíteni? Ha a négy szökevény valóban vitt magával valamit, akkor valószínűnek tűnik, hogy az nem ilyen jellegű kincs lehetett. Ha ezt a feltételezést elfogadjuk, akkor mi lehetett az, amit magukkal vittek? Talán a kathar hit tartozékait, könyveket, kéziratokat, titkos tanításokat, relikviákat, liturgikus tárgyakat; talán valami olyasmit, ami bizonyos oknál fogva nem kerülhetett ellenséges kezekbe. Ám ha ezt a különleges értékkel bíró dolgot ennyire óvni kellett attól, hogy avatatlan kezekbe kerüljön, akkor miért nem juttatták biztos helyre már korábban? Miért nem juttatták ki a várból három hónappal korábban a kincsek zömével együtt? Miért tartották az erődben a legutolsó és legveszélyesebb pillanatig? A fegyverszünet pontos dátumának ismerete lehetővé tette, hogy bizonyos következtetéseket vonjunk le, amelyek talán választ adhatnak a kérdésre. A tűzszünetet először is maguk a vár védői kérték, és cserébe önként túszokat ajánlottak. Bizonyos okból a védőknek szükségük volt a tűzszünetre, annak ellenére, hogy ezzel csupán két hét haladékot kaptak, mielőtt az elkerülhetetlen tragédia amúgy is bekövetkezett volna. Úgy okoskodtunk, hogy az események késleltetésével talán időt akartak nyerni, mégpedig pontosan annyi időt, amely egybeesett a tavaszi napéjegyenlőséggel. Nagyon is elképzelhető, hogy a napéjegyenlőségnek rituális jelentősége volt a katharoknál, sőt egybeesett a húsvéttal is. Tudjuk azonban, hogy a katharok, akik megkérdőjelezték a keresztrefeszítés jelentőségét, nem tulajdonítottak különösebb fontosságot a húsvéti ünnepnek, ennek ellenére valamilyen ünnepet tartottak március 14-én, pontosan egy nappal a tűzszünet lejárta előtt. Majdnem biztosak lehetünk abban, hogy a haladékot azért kérték, hogy az ünnepet megülhessék. Az is biztosnak látszik, hogy az ünnepet nem lehetett akármelyik napon megtartani, hanem az ünneplésnek nyilvánvalóan március 14-én kellett megtörténnie. Akármi lehetett is a szóban forgó ünnep, egyértelmű, hogy nem kis hatást gyakorolhatott a zsoldosokra, hiszen közülük néhányan áttértek a katharok hitére, dacolva a rájuk váró biztos halállal. Lehet, hogy részben itt kell keresnünk a megfejtés kulcsát arra a kérdésre, hogy vajon mit csempészhettek ki Montségurból két éjszakával később? Lehetséges-e, hogy az a bizonyos dolog elengedhetetlenül szükséges volt a március 14-i ünnephez? Lehetett-e szerepe abban, hogy a vár védői közül közel húszan az utolsó pillanatban a parfait-k soraiba léptek? Része lehetett-e abban, hogy a későbbiek során az egész helyőrség összejátszott a szökésnél, nem törődve a halálos veszéllyel? Ha ezekre a kérdésekre mind igennel válaszolnánk, akkor ezzel magyarázatot kapnánk arra, hogy bármit is vittek ki a várból 16-án, miért nem csempészték ki már korábban, tehát januárban, amikor anyagi javaikat még biztonságos helyre tudták szállítani. Ha ez így van, akkor arra a bizonyos dologra feltétlenül szükség volt az ünnepen, és semmiképpen nem juthatott ellenséges kezekbe.

A katharok titka Miközben ezeken a gondolatokon töprengtünk, szüntelenül elénk tolakodtak azok a legendák, amelyek a katharokat a Szent Grállal hozzák kapcsolatba. Természetesen a Grált nem tekintettük egyébnek, mint puszta mítosznak, az a feltételezés pedig fel sem vetődött, hogy vajon létezette valaha is egyáltalán a valóságban? Még ha ez így is lett volna, semmiképpen sem tudtuk elképzelni, hogy egy kehely vagy tál, függetlenül attól, hogy Jézus vérét fogta-e fel vagy sem, ennyire értékes lehetett a katharok szemében, akiknek számára Jézus eléggé mellékes figurának tűnt. Mindenesetre a legendák továbbra is kísértettek és nem hagytak nyugodni minket. Úgy tűnik, mégis létezik valami kapcsolat a katharok és a 12-13. században kibontakozó Grál-kultusz között. Számos író hangoztatta, hogy a Grál-románcok, mint például Chrétien de Troyes és Wolfram von Eschenbach művein keresztül, kathar eszmék ékelődnek be bonyolult szimbólumrendszer köntösébe bújtatva az ortodox kereszténység kellős közepébe. Bár ez a kijelentés némileg túlzónak hathat, mégis van benne valami igazság. Az albigensek elleni keresztes hadjárat idején az egyház emberei dühösen támadták a Grál lovagregényeket, kártékonynak, sőt, eretneknek bélyegezték őket. Vannak ezekben a regényekben olyan különálló részek, amelyek nemcsak hogy a hagyományoktól teljesen eltérőek, kathar eszméket tükröznek. Figyelmet érdemel Wolfram von Eschenbach egyik Grál történetében az a kijelentés, mely szerint a Grál kastély a Pireneusokban található. Lehet, hogy ezt az állítást Richard Wagner szó szerint értette. Wolfram szerint ugyanis a Grál kastély neve Munsalvaesche volt, ami nyilvánvalóan a Montsalvat kathar kifejezés németesített változata. Wolfram egyik költeményében a Grál kastély urát Perillának hívják. Érdekes módon Montségur ura Raimon de Pereille volt, akinek neve latinul Perilla, és így említik az egykorú dokumentumok is. Ha ilyen meghökkentő véletlen egybeesések nem hagytak nyugodni minket, akkor bizonyára Sauniére-t is foglalkoztatták ezek a kérdések. Lehetséges, hogy a katharok „kincse”, csakúgy, mint a Sauniére által felfedezett „kincs” elsődlegesen egy titokban rejlett? Lehetséges, hogy ez a titok, valamilyen egyelőre számunkra is elképzelhetetlen, módon ahhoz a dologhoz kapcsolódik, melyet Szent Grálként ismernek? Kutatásunknak ebben a szakaszában egyelőre felfoghatatlannak tűnt számunkra, hogy a Grál-románcokat esetleg valós történetként lehet értelmezni. Bármit is vittek ki Montségur várából, azt biztos helyre kellett juttatni. A hagyomány szerint Ariége-be, Ornolac erődítéssel védett barlangjaiba vitték, ahol a katharok egy csoportját nem sokkal ezután mind egy szálig lemészárolták, de a csontvázakon kívül semmit sem találtak. Másrészről, Rennes-le-Chateau lóháton csak egy félnapi távolságra esik Montségurtól, tehát amit a várból kijuttattak, vihették akár Rennes-le-Chateau-ba is, vagy ami ennél is valószínűbb, elrejthették a környező hegyek barlangjainak egyikében. Ha a Sauniére által felfedezett titok Montségur „titka” volt, akkor ez nyilvánvalóan sok mindent megmagyarázna. Úgy látszik, hogy a katharok történetében, éppúgy, mint Sauniére esetében, a „kincs” szó mögött valami más dolog rejtőzik, valamiféle tudás vagy információ. Mivel tudtuk azt, hogy a katharok milyen szívósan ragaszkodtak hitükhöz és milyen harcos ellenszenvvel viseltettek Róma iránt, az merült fel bennünk, hogy egy ilyen jellegű tudás vagy információ összefüggésben lehetett-e a kereszténységgel, a keresztény doktrínákkal és teológiával, vagy esetleg a kereszténység történetével és annak eredetével. Lehetséges-e, hogy a katharok, (vagy legalábbis közülük néhányan) birtokában voltak valamilyen tudásnak, amely hozzájárult ahhoz, hogy Róma olyan tébolyult hévvel kereste pusztulásukat? Az az anglikán pap, aki levelet írt nekünk, egy „megcáfolhatatlan bizonyítékról” beszélt. Ismerhettek-e vajon a katharok egy ilyen jellegű bizonyítékot? Kutatásunknak abban a szakaszában még csak merő találgatásokba bocsátkozhattunk. A katharokkal kapcsolatos információk általában olyannyira szegényesek voltak, hogy még egy munkahipotézis felállítására sem bizonyultak elegendőnek. A katharok történetének kutatása során ismételten egy másik területre tévedtünk, amely talán még talányosabb és titokzatosabb, és amelyet még több képzeletet felcsigázó izgalmas legenda ölel körül. Ez a téma a Templomos Lovagrend története volt. Kutatásunk következő szakaszában a templomosok történetét vizsgáltuk át, és itt nagyobb szerencsével jártunk, hiszen bizonyító erejű anyagok kerültek a kezünkbe, és ezzel a rejtély sokkal nagyobb méreteket kezdett ölteni, mint ahogyan ezt valaha is elképzeltük.

HARCOS SZERZETESEK

A Templomos Lovagrend történetének áttekintése nagy elszántságot követelő vállalkozás volt. A témával kapcsolatos írott anyag mennyisége szinte riasztóan hatalmas volt, és kezdetben még abban sem lehettünk biztosak, hogy mely dokumentumokat kezelhetjük megbízható forrásként. Ha azt mondjuk, hogy a katharok története nyomán romantikus legendák egész sora keletkezett, akkor a templomosokat körülvevő misztifikálás még ennél is sokkal nagyobb méreteket öltött. Egy bizonyos szinten jól ismertük őket, a fehér köntöst és rajta egy kifelé szélesedő vörös keresztet viselő fanatikus, vad katona-szerzeteseket, akik oly kulcsfontosságú szerepet töltöttek be a keresztes hadjáratokban. Bizonyos értelemben a keresztesek „őstípusát” testesítették meg, a Szentföldre küldött rohamcsapatokat, akik Krisztusért harcoltak és ezrével áldozták életüket a szent ügyért. Mégis igen sok szerző tekintette őket és tekinti őket még ma is olyan titkos rend tagjainak, amely zavaros intrikáknak, titokzatos machinációknak, homályos összesküvéseknek és cselszövéseknek volt kezdeményezője és résztvevője. Máig is kísért a templomosokkal kapcsolatban egy megdöbbentő és megmagyarázhatatlan tényező. Amikor mintegy két évszázadon keresztül tartó működésük hirtelen megszakadt, azzal vádolták Krisztus fehér köntösbe burkolt bajnokait, hogy elutasították és megtagadták őt, megtaposták és leköpték a keresztet. Walter Scott Ivanhoe című regényében fennhéjázó és arrogáns, zsarnokoskodó, kapzsi és álszent kényúrként ábrázolja a templomosokat, akik szégyentelenül visszaélnek hatalmukkal, és hidegfejű cselszövőként manipulálnak és döntenek egyének és királyságok sorsa felett. Más, 19. századi írók elvetemült sátánistáknak, az ördög híveinek festik le a templomosokat, akiket mindenfajta szörnyűséges és obszcén rítus és eretnek szertartás gyakorlásával vádolnak. A legutóbbi történetírás afelé hajlik, hogy szerencsétlen bűnbakok voltak, akiket az egyház és az állam között zajló magas szintű politikai játszmák során egyszerűen feláldoztak. Léteznek olyan írók is, különösen a szabadkőművesség hagyományainak követői között, akik a templomosokat misztikus bölcseknek és beavatottaknak, és egy olyan titkos bölcsesség őrzőinek tekintik, amely jelentőségében messze túlmutat magán a kereszténységen is. Bármilyen elfogultság vezérli ezeket az írókat, senki sem vitathatja a templomosok hősies odaadását vagy történelmi jelentőségét. Az is megkérdőjelezhetetlen tény, hogy a templomos rend egyike a legnagyobb dicsfénnyel övezett és legrejtélyesebb intézményeknek a nyugati kultúra krónikáiban. A 12-13. században a keresztes hadjáratokról ill. az Európáról szólók között egyetlen olyan sincsen, amely ne tenne említést a templomosokról. Fénykorában a Templomos Lovagrend az egész kereszténység leghatalmasabb és legbefolyásosabb szervezete volt, amely alól talán egyedül a pápaság képez kivételt. Ennek ellenére számos kérdés marad továbbra is megválaszolatlanul. Kik voltak tulajdonképpen a templomosok? Annak tekintsük-e őket, aminek látszottak, vagy volt ezen felül még valami más szerepük is? Egyszerű katonák voltak-e, akikhez a későbbiekben hozzátapadt a legenda és titokzatosság légköre? Ha ez így volt, akkor mi lehetett ennek az oka? Létezett-e vajon a háttérben egy igazi rejtély, amely a Templomos Lovagrendhez kapcsolódott? Lehetett-e némi valóságalapja a történetre később rárakódott mitikus elemeknek? Legelőször áttekintettük a templomosokról szóló tekintélyes és szavahihető történetírók által nyújtott leírásokat. Ezek a beszámolók gyakorlatilag minden lényeges ponton újabb kérdéseket vetettek fel, sőt, va1amiféle tudatos elkendőzés látszatát keltették. Nem tudtunk megszabadulni attól a gyanúnktól, hogy valamit szántszándékkal igyekeztek elpalástolni és egy „alibi-történetet” fabrikáltak, amelyet a későbbi történetírók csupán megismételtek.

A templomos lovagok történetének hagyományos változata Legjobb tudomásunk szerint az első történeti beszámoló a templomosokról Guillaume de Tyre-től, a későbbi tyrusi érsektől, a frank történetírótól 1175 és 1185-ből származik. Ez az időszak a keresztes háborúk csúcspontja, hiszen ekkorra már sikerült a Szentföldet visszafoglalni, és létrejött a jeruzsálemi királyság, vagy ahogyan a templomosok nevezték „Outremer”, vagyis „a tengerentúlon fekvő ország”. Amikor Guillaume de Tyre tollat fogott, Palesztina már 70 esztendeje a nyugatiak kezében volt, és a templomosok is már ötven esztendeje aktívan működtek. Guillaume tehát olyan eseményeknek volt krónikása, amelyek az ő születése előtt történtek, és amelyekről személyes tapasztalatokat, mint szemtanú nem szerezhetett. Így erről a korszakról csak másod, sőt harmadkézből szerezhetett tudomást, tehát bizonytalan és kétes értékű forrásokból, hiszen 1127 és 1144 között nem működött nyugati krónikás Outremerben, ami azt jelenti, hogy a döntő fontosságú évekről nem készültek egyidejű írásos feljegyzések. Lényegében tehát nem tudjuk, Guillaume milyen forrásokra támaszkodott, így bizonyos állításai megkérdőjelezhetők. Lehetséges, hogy magukhoz a templomosokhoz fordult tájékoztatásért és csupán lejegyezte, amit tőlük hallott. Ha ez így történt, akkor ez azt jelenti, hogy csupán arról számolt be, amit a templomosok jónak láttak elmondani. Induljunk ki abból, hogy Guillaume bizonyos alapvető információkat szolgáltat, és ez az információ az, amelyre minden későbbi templomosokról szóló beszámoló, a rend alapításával kapcsolatos magyarázat és tevékenységéről szóló elbeszélés a későbbiekben támaszkodott. Egyrészt Guillaume krónikájának pontatlansága, másrészt pedig, mivel nem álltak rendelkezésére megbízható források, hiszen mint említettük, elbeszélése jóval az események után keletkezett, túlságosan is ingatag alapokra építkeznénk, ha erre az elbeszélésre támaszkodva próbálnánk hiteles és határozott képet festeni a templomosokról. Guillaume dátumai is, mint ahogyan ezt Sir Steven Runciman hangsúlyozza, „megbízhatatlanok és helyenként nyilvánvalóan tévesek.” Guillaume szerint Krisztus Szegény Lovagjainak és Salamon Templomának Rendjét 1118-ban alapították. Az alapító állítólagosan Hugues de Payen, egy Champagne-ból származó nemesember volt, Champagne grófjának vazallusa. Egy napon Hugues de Payen saját elhatározásából nyolc társával együtt megjelent I. Balduin, jeruzsálemi király palotájában, akinek bátyja, Bouillon Gottfried tizenkilenc évvel korábban elfoglalta a szent várost. Balduin a lehető legszívélyesebben fogadta őket, csakúgy, mint Jeruzsálem pátriárkája, aki a királyság vallási elöljárója és egyben a pápa különmegbízottja volt. A templomosok bevallott célja Guillaume de Tyre szerint az volt, „hogy amennyire erejük megengedi, a Szentföld útjait biztonságossá tegyék... különös figyelmet szentelve a zarándokok védelmének”. Nyilvánvalóan olyan nemes volt ez a célkitűzés, hogy az uralkodó palotájának egy teljes szárnyát a lovagok rendelkezésére bocsátotta. Annak ellenére, hogy szegénységi fogadalom kötötte őket, a lovagok elfoglalták a felajánlott fényűző lakosztályokat. A hagyomány úgy tudja, hogy szálláshelyük Salamon ősi templomának alapjaira épült, és nevük is innen származik. Guillaume elbeszélése szerint a kilenc lovag az alapítás után még kilenc éven keresztül nem fogadott új tagokat a rend soraiba. Fogadalmuknak megfelelően elvileg még ekkor is szegénységben kellett, hogy éljenek, mégpedig olyan szegénységben, ami a rend hivatalos pecsétjének tanúsága szerint azt jelentette, hogy két lovag ül egyetlen lovon, ami természetesen nemcsak a testvériséget jelképezte, hanem a nincstelenségre is utalt, amely kizárta, hogy minden templomos külön hátaslóval rendelkezzen. Ezt a fajta pecsétet általában a leghíresebb és legjellegzetesebb templomos jelképnek tartják, amely a rend történetének legkorábbi napjaiból származik. A valóság ezzel szemben az, hogy a pecsét kerek egy évszázaddal későbbről való, abból az időből, amikor a templomosok aligha voltak szegénynek nevezhetők, ha valójában egyáltalán valaha is szegények voltak. Guillaume szerint, aki tehát egy fél évszázaddal később készítette feljegyzéseit, a Templomos Lovagrend alapításának dátuma 1118. Ekkor költöztek be a király palotájába, és feltételezhetően innen indultak harcra, hogy megvédjék a zarándokokat a Szentföld nagyobb útjain és mellékútvonalain. Ebben az időszakban működött a király alkalmazásában egy hivatalos történetíró, Foucher de Chartres, aki nem a rend állítólagos alapítási dátuma után ötven évvel, hanem pontosan a szóban forgó időszakban tevékenykedett. Elég különösnek tűnik, hogy Foucher egyáltalán nem említi Hugues de Payent vagy társait, sőt semmi olyasmit nem mond, ami akár még távolról is összefüggésben lenne a templomosokkal. A tények azt mutatják, hogy feltűnő hallgatás veszi körül a rend tevékenységét az alapítás utáni korai időszakban. Abban egészek bizonyosak lehetünk, hogy semmi olyan feljegyzés nem található sem a kezdeti időszakra, sem a későbbire vonatkozólag, amely azt bizonyítaná, hogy ténylegesen bármit tettek volna a zarándokok védelmében. Egyébként is nehéz elképzelni, hogy egy maroknyi csapat hogyan remélhette, hogy ezzel az önként vállalt óriási feladattal képes lesz majd valóban megbirkózni. Hogyan védhette meg kilenc ember a zarándokokat a Szentföld összes fontosabb útvonalain? Nevetségesen hangzik, hogy kilenc ember minden zarándok számára védelmet akar biztosítani. Ha pedig ténylegesen ez volt a céljuk, akkor ebből logikusan az következne, hogy szívesen fogadják az új jelentkezőket. Guillaume azonban azt mondja, hogy az alapítás után még kilenc évig nem fogadtak be új jelölteket soraikba. Mindezek ellenére úgy tűnik, hogy a templomosok híre egy évtizeden belül gyorsan eljutott Európába. Tekintélyes egyházi személyek elismerően nyilatkoztak róluk és dicsőítették keresztény vállalkozásukat. 1128-ban, vagy nem sokkal azután, nem kisebb személyiség, mint Szent Bernát, Clairvaux-i apát, aki egyben a kor kereszténységének fő szóvivője volt, egy eszmefuttatást vetett papírra, amelyben a templomosok erényeit és tulajdonságait dicsőíti. Szent Bernát értekezése, amely „Az új lovagság dicsérete” címen ismert, a templomosokat a keresztény értékek megtestesítőjének és megdicsőülésének (apoteózisának) kiáltja ki. Kilenc évvel később, 1127-ben az alapító lovagok közül a legtöbben visszatértek Európába, ahol Szent Bernátnak köszönhetően diadalmas fogadtatásban részesültek. 1128-ban Troyes-ban, ahol egyben Champagne grófjának, Hugues de Payen hűbérurának udvara volt, egyházi zsinatot hívtak össze, amelynek irányító szelleme ismét Szent Bernát volt. Ezen a zsinaton a templomosok rendjét hivatalosan is elismerték és vallásikatonai rendként bejegyezték. Hugues de Payennek a Rend Nagymestere címet adományozták. Ő és társai lettek tehát az első templomosok, a zárda szigorú fegyelmét és a fanatizmusig fokozódó harcias elszántságot egyesítő, hírhedt harcos szerzetesek, katona-misztikusok, vagy, ahogyan a kortársak nevezték őket: „Krisztus katonái”. Szent Bernát segített megalkotni a rend szabályzatát, melyet a lovagoknak szigorúan be kellett tartaniuk, és amely azon cisztercita rend reguláján alapult, melyben Bernátnak oly meghatározó szerepe volt. A templomosok szegénységi, szüzességi és engedelmességi fogadalmat tettek. Kötelezték őket arra, hogy levágják hajukat, szakállukat azonban nem vághatták le, így különböztették meg magukat egy olyan korban, amikor a legtöbb férfi simára borotválta az arcát. Az étkezési szokásokat, a ruházatot, valamint a mindennapi élet egyéb részleteit szigorúan szabályozták, összhangban a szerzetesrendekre és a katonaságra vonatkozó gyakorlattal. A rend minden tagjának kötelező volt a fehér öltözetet vagy tunikát, a páncél felett köntöst viselnie, amelyből a későbbiek során rövidesen kialakult a templomosokat olyannyira megkülönböztető híres fehér köpeny. „Senkinek sem engedtetik meg, hogy fehér öltözéket viseljen, vagy fehér köpenyt birtokoljon, kivéve... Krisztus Lovagjait”. A szabályzat, amely az öltözék szimbolikus jelentőségét emelte ki, kijelentette hogy „Minden szerzetes lovagnak, télen és nyáron egyaránt, fehér öltözéket adunk, amennyiben azok beszerezhetők, hogy ezáltal azok, akik egy bűnös életről mondtak le, tudják azt, hogy Teremtőjük kegyébe kell ajánlaniuk magukat tiszta és erényes életük által.” Ezenkívül a regula egy laza, adminisztratív hierarchiát és apparátust hozott létre. A csatatéren tanúsítandó viselkedést is igen szigorúan

meghatározták, így például fogságba kerülés esetén a templomosok nem kérhettek kegyelmet, és váltságdíjat sem fizethettek, tehát arra kényszerítették őket, hogy az utolsó leheletükig harcoljanak. A harc során nem hátrálhattak meg, a visszavonulás csakis háromszoros túlerő esetében volt megengedett. 1139-ben II. Ince pápa: egy bullát bocsátott ki. Korábban ő maga is a cisztercita rendhez tartozott Clairvauxban, és Szent Bernát egyik pártfogoltja volt. A bulla szerint a templomosok a pápát kivéve nem tartoznak hűbéresküvel semmilyen világi vagy egyházi hatalomnak. Ezzel lényegében a Templomos Lovagrend független, nemzetközi, politikai hatalommá vált, melyet saját belső törvényei szabályoztak. A troyes-i zsinatot követő két évtized folyamán a rend gyarapodása példátlan gyorsasággal zajlott és egészen rendkívüli méreteket öltött. Amikor Hugues de Payen 1126 végén Angliába látogatott, I. Henrik király „nagy tisztelettel” fogadta. Szerte Európában nemesi családok másodszülött fiai szinte csapatostul rajzottak a rend soraiba, és gazdag adományokat, pénzt, egyéb javakat és birtokokat juttattak a templomosoknak a keresztény világ minden táján. Hugues de Payen összes birtokát a rendnek adományozta, de ugyanezt követelték a rendhez csatlakozó minden lovagtól is, tehát akit a rendbe felvettek, köteles volt minden vagyonát a rendre íratni. Ennek fényében nem meglepő, hogy a templomos birtokok gyorsan szaporodtak. A troyes-i zsinatot követő 12 hónapon belül a Templomos Lovagrend kiterjedt birtokokat szerzett Franciaországban, Angliában, Skóciában, Flandriában, Spanyolországban és Portugáliában. A következő évtized folyamán földtulajdonnal rendelkezett Olaszország területén, Ausztriában, Németország területén, Magyarországon, a Szentföldön, sőt az attól keletre fekvő részeken. Bár az egyes lovagokat kötötte a szegénységi fogadalom, ez nem akadályozta meg a rendet abban, hogy javait gyarapítsa, mégpedig egészen példátlan méretekben. Bármilyen ajándékot szívesen fogadtak. Ugyanakkor a rendnek tilos volt bármitől megválnia, sőt javaikat még arra sem használhatták, hogy azokat saját vezetőik kiszabadulásáért váltságdíjként felajánlják. Amikor Hugues de Payen, még akkoriban is igen népesnek számító, mintegy háromszáz lovagból álló kíséretével 1130-ban visszatért Palesztinába, hatalmas európai birtokokat hagyott maga mögött, melynek őrzését és igazgatását a hátramaradt, újonnan csatlakozott templomosokra bízta. A templomosok 1146-ban használták először a híres, vörös, latin formájú, ívelt talpas keresztet, az ún. pattée keresztet. Köpenyükön a lángoló kereszt jelével a lovagok elkísérték VII. Lajos francia királyt a második keresztes hadjáratra, amelynek során az esztelen vakmerőség határát súroló rendkívül harci elszántságukkal és kegyetlen gőgjükkel megalapozták a róluk később kialakult hagyományos képet. Lényegében azonban bámulatra méltóan fegyelmezett harcosok voltak, sőt az akkori idők talán legfegyelmezettebb katonai erejét képviselték. Maga a francia király azt írta, hogy egyedül a templomosoknak volt köszönhető, hogy a szerencsétlenül kitervelt és rosszul szervezett második keresztes háború nem fulladt teljesen kudarcba. A következő száz évben a templomosok rendje komoly nemzetközi befolyással rendelkező szervezetté vált. A rend állandó magas szintű diplomáciai tevékenységet folytatott nemesek és uralkodók között nemcsak a nyugati világban, hanem a Szentföldön is. Angliában például a Templomos Lovagrend mesterét rendszeresen meghívták a király parlamentjébe, ahol minden vallási rend vezetőjeként tisztelték. II. Henrik angol királyhoz és Becket Tamáshoz fűződő szoros kapcsolataik révén, a templomosok tevékenyen részt vettek azokban a kísérletekben, amelyek arra irányultak, hogy a. király és az érsek közötti megromlott viszonyt helyreállítsák. Királyok egész sora, köztük János király is, gyakran időzött a templomosok londoni rendházában, és a Templomos Lovagrend mestere ott állt az uralkodó oldalán a Magna Charta aláírásakor is. A rend politikai kapcsolatai nem korlátozódtak egyedül a keresztény világra, hiszen szoros szálak fűzték az iszlám világhoz, amellyel oly gyakran kerültek szembe a csatamezőn. A szaracén vezérek szemében olyan tekintélyre tettek szert a templomosok, amellyel egyetlen más európai sem kelhetett versenyre. Titkos kapcsolatokat tartottak fenn a hasisijunok (hasisevők) vagy például az asszasszinok nevű híres szektával, amely harcos és fanatikus muzulmán hívőkből állott, és amelyet a templomos rend iszlám megfelelőjének tekintenek. Az asszasszinok adót fizettek a templomosoknak, és azt híresztelték, hogy az ő szolgálatukban állnak. A templomosok vitás kérdések rendezése esetében a politikai élet csaknem minden szintjén hivatalos békebíróként szerepeltek, és még a királyok is alávetették magukat tekintélyüknek. Ám 1252-ben, III. Henrik, Anglia királya szembeszállt a renddel és bizonyos birtokaik elkobzásával fenyegetőzött. „Ti, templomosok... oly számos joggal és kiváltsággal rendelkeztek, hogy mérhetetlen vagyonotok elvakultan gőgössé és dölyfössé tesz benneteket. Amit oktalan módon adtak, azt a józanészre hallgatva vissza kell venni, amit meggondolatlanul átruháztak, azt megfontoltan vissza kell vonni.” A rend mester erre így válaszolt: „ Mit mondál te, ó Király? Távol álljon tőled, hogy ajkadról ily nem tetsző és oktalan szavak szóljanak. Míg igazságot gyakorolsz, addig megőrződ trónodat. Ám ha azt megsérted, megszűnsz többé uralkodónak lenni.” A modern gondolkodás számára nehezen érzékelhető ennek a kijelentésnek a súlyossága és merészsége, ugyanis a mester burkoltan olyan hatalom birtokosának képzeli rendjét és saját magát, amelyet még a pápaság sem mert nyíltan magáénak vallani. Nem kevesebbet sejtetett ezzel, mint azt, hogy hatalmában áll királyokat a hatalomtól megfosztani, és trónra emelni. Ezzel párhuzamosan a templomosok érdekei a háborún, politikai intrikákon és diplomácián kívül más területekre is kiterjedtek. Valójában ők hozták létre és teremtették meg a modern pénzintézetek elődeit. Hatalmas összegű kölcsönöket nyújtottak pénzszűkében lévő uralkodóknak, ily módon Európa összes uralkodójának és bizonyos mohamedán hatalmasságoknak is bankáraivá váltak. Egész Európát és a Közel-Keletet is behálózó rendházaikon keresztül megszervezték, hogy szerény kamat felszámítása mellett biztonságosan és gyorsan juttassák el az utazó kereskedők pénzét egyik helyről a másikra, akik egyébként egyre nagyobb mértékben vették igénybe a templomosok szolgáltatásait. Az egyik városban letétbe helyezett pénzt például egy másik helyen igényelhették és felvehették egy kötelezvény fejében, amelyre bonyolult kódokkal jegyezték le a szükséges információt, amit a templomosok állítottak ki. A templomosok a kor legjelentősebb pénzváltói lettek, és a párizsi rendház az európai pénzügyi központ szerepét töltötte be. Az is nagyon valószínű, hogy a ma általunk ismert és használt csekk a Templomos Lovagrend találmánya. A templomosok nemcsak pénzügyletekben játszottak közvetítő szerepet, hanem különböző eszmei áramlatok, kultúrák és a tudományok központjává és közvetítőjévé is lettek. Az iszlámhoz és a júdaizmushoz fűződő régóta fennálló jó kapcsolataik révén új eszméknek, a tudásnak és az új tudományoknak szinte gyűjtőházává váltak. Csaknem kizárólagos monopóliumot élveztek koruk legjobb és leghaladóbb technológiai vívmányai felett, amelybe beletartozott gyakorlatilag a legjobb és a legtökéletesebb, amelynek megteremtésére abban a korban a fegyverkészítők, a bőrművesek, a kőfaragók, a hadi építészek és mérnökök képesek voltak. Nagyban hozzájárultak a földmérés, a térképészet, az útépítés és a hajózás fejlődéséhez. Saját tengeri kikötőkkel, hajóépítő műhelyekkel kereskedelmi és hadiflottával is rendelkeztek, és az elsők között alkalmazták a mágneses iránytűt.. Mivel a templomosok elsősorban katonai tevékenységet folytattak, és elengedhetetlen szükség volt arra, hogy sebeket és betegségeket maguk kezeljenek, rendkívüli jártasságra tettek szert az orvosi tudományok és a gyógyítás terén. A rend saját kórházakat működtetett saját orvosokkal és sebészekkel, akik a gyógyításban felhasználták a penészkivonatot is. Ez arra utal, hogy tisztában voltak az antibiotikumok sajátosságaival, sőt a higiénia és a tisztaság alapelveit is ismerték. Jóval meghaladták koruk epilepsziára vonatkozó általános felfogását, melyet nem démoni megszállottsággal magyaráztak, hanem kezelhető betegségnek tartottak. Az elért sikerek és eredmények a templomosokat Európában egyre hatalmasabbá, gazdagabbá tette és egyre nagyobb önelégültséggel töltötte el, ezért az sem meglepő, hogy a rend ezzel párhuzamosan egyre fennhéjázóbbá, kíméletlenebbé és korruptabbá vált. Nem véletlen, hogy az „úgy vedel mint egy templomos” mondás a kor egyik gyakran használt hasonlata lett. Bizonyos források azt is állítják, hogy a rend külön előszeretettel

fogadott be soraiba kiátkozott lovagokat: Míg a templomosok hihetetlen gazdagságra és kétes hírnévre tettek szert Európában, a helyzet a Szentföldön egyre inkább a válság jeleit mutatta. 1185-ben IV. Balduin Jeruzsálem királya meghalt; és a halálát követő utódlási küzdelmek során Gérard de Ridefort, a templomosok nagymestere megszegte az uralkodónak halálos ágyán tett esküt, és ezzel a Palesztinában élő keresztény közösséget a polgárháború szélére sodorta. Korántsem ez volt Ridefort egyetlen helyteleníthető cselekedete. A szaracénok irányába tanúsított fölényes magatartása meg: gyorsította azt a folyamatot, amely a szaracénokkal már hosszú ideje fennálló fegyverszünet felborulásához és az ellenségeskedések kiújulásához vezetett. 1187 júliusában Ridefort egy elhamarkodott, rosszul kitervelt, végzetes kimenetelű csatába vezette a keresztény sereg maradékát Hattinnál, akiket lényegében megsemmisítettek. Két hónappal később Jeruzsálem, amelyet alig egy évszázada foglaltak el a keresztesek, ismét szaracén kezekbe került. A következő évszázadban a helyzet egyre reménytelenebbé vált. 1291-re Outremer majdnem teljes egészében elesett, és a Szentföld nagyrészt a muzulmánok ellenőrzése alá került. Már csak Acre tartott ki, de 1291 májusában a keresztesek utolsó bástyája is elveszett. A halálra ítélt város védelmében a templomosok a leghősiesebb módon vették ki részüket. Maga a nagymester, bár súlyosan megsebesült, a legvégsőkig folytatta a küzdelmet. Mivel a rend hajóin nem volt mindenki számára elegendő hely, a nőket és a gyerekeket kimenekítették, míg az életben maradt lovagok, köztük a sebesültek is úgy döntöttek, hogy a várban maradnak. Acre utolsó bástyájának eleste szinte az apokaliptikus víziókat idézik, ugyanis a falak hirtelen mennydörgésszerű robajjal összeomlottak, maguk alá temetve támadókat és védőket egyaránt. A templomosok új központjukat áttelepítették Ciprusra, ám a Szentföld elvesztésével megszűnt létezni az az ok, amelyért a lovagrendet létrehozták. Mivel a hitetlenek földjén egyetlen könnyebben megközelíthető, meghódítandó célpont sem maradt, a rend figyelme ettől kezdve fokozatosan Európa felé fordult. Abban reménykedtek, hogy ott találnak majd újabb célokat tevékenységük és további létezésük igazolására. Egy évszázaddal korábban a templomosok bábáskodtak egy másik lovagi, vallási-katonai jellegű rend, a Teuton Lovagrend megszületése felett. A teuton lovagok csekély számban ugyan, de jelen voltak a Közel-Keleten, később azonban a 13. század közepe táján figyelmüket a kereszténység északkeleti határai felé fordították. Itt egy független fejedelemséget kanyarítottak ki maguknak, az ún. Ordenstaatot, vagy Ordenslandot, amely magában foglalta a keleti Baltikum csaknem egészét. Ezen a fejedelemségen belül, amely Poroszországtól egészen a Finnöbölig, amely a mai Oroszországhoz tartozik, a lovagrend teljes szuverenitást élvezett, hiszen ide nemigen ért el sem a világi sem pedig az egyházi hatóságok karja. Az Ordenstaat létrejöttének pillanatától a templomosok irigykedve szemlélték a testvér rend által élvezett függetlenséget és védettséget. A Szentföld bukása után egyre gyakrabban vetődött fel bennük a gondolat, hogy saját államot kellene alapítaniuk, amelyen belül ugyanazzal a korlátlan hatalommal és önállósággal rendelkeznének, mint a Teuton Lovagrend. A teuton lovagoktól eltérően a templomosokat nem nagyon vonzotta Kelet-Európa zordon pusztasága, ami érthető, hiszen már túlságosan is megszokták a fényűzést és a bőséget. Ezért arról álmodoztak, hogy saját államukat egy könnyebben megközelíthető és kedvezőbb viszonyokkal rendelkező helyen, Languedocban hozzák létre. A legkorábbi évektől kezdve a templomosok baráti kapcsolatot tartottak fenn a katharokkal, különösen a Languedoc területén. Sok gazdag földbirtokos, aki maga is a katharok közé tartozott, szimpatizált velük, hatalmas birtokokat adományozott a rendnek. Egy nemrégiben született tanulmány írója szerint, a Templomos Lovagrend alapítóinak legalább egyike kathar volt. Bár ez eléggé valószínűtlennek tűnik, nem képezheti vita tárgyát, hogy Bertrand de Blanchefort, a rend negyedik nagymestere kathar családból származott. Negyven évvel Bertrand halála után leszármazottai egymás oldalán harcoltak. más kathar nemesekkel együtt Simon de Montfort északi hódító seregei ellen. Az albigensek elleni keresztes hadjárat során a templomosok látszólag semlegesek maradtak, kizárólag a megfigyelő szerepére szorítkoztak. Ugyanakkor a nagymester egyértelművé tette a templomosok álláspontját, amikor kijelentette, hogy csak egyetlen igaz keresztes hadjárat létezik, mégpedig a szaracénok elleni háború. Az egykorú beszámolók körültekintő vizsgálata nyomán az is kiderül, hogy a templomosok számos katharnak nyújtottak menedéket, sőt alkalmanként még fegyvert is ragadtak védelmükben. Az is kiderül a rend lajstromaiból,. melyeket az albigensek elleni hadjárat kezdetén készítettek, hogy a katharok tömegesen kerestek menedéket a templomosok soraiban, ahol még Simon de Montfort keresztesei sem mertek volna ujjat húzni velük. A templomosok ebben a korszakban készült feljegyzéseinek tanúsága szerint a rend magas rangú méltóságainak tekintélyes része kathar családokból származott. A Languedocban a Templomos Lovagrend elöljárói gyakrabban voltak katharok, mint katolikusok. Azok a kathar nemesek, akik a rendhez csatlakoztak, nem mozogtak annyit a világban, mint katolikus testvéreik, idejük nagy részét Languedocban töltötték, és ily módon tartós és szilárd bázist építettek ki a rend számára ezen a területen. Az iszlám és zsidó kultúrákkal való érintkezésen keresztül a templomosok az ortodox kereszténységtől teljesen idegen eszméket szívtak magukba. A templomos nagymesterek gyakran fogadtak alkalmazásukba arab titkárokat, és sok templomos, mivel fogságba esése során megtanult arabul, folyékonyan beszélte a nyelvet. Jó viszonyt tartottak fenn a zsidó közösségekkel, a pénzügyi érdekcsoportokkal és a tudományos körökkel. A templomosok így sok olyan dologgal kerültek közvetlen érintkezésbe, amely Róma rosszallását vívta ki. 1306-ra IV. Fülöp, közismertebb néven Szép Fülöp egyre nagyobb szükségét érezte, hogy Franciaországot megszabadítsa a templomosoktól. Fülöpnek nem volt hatalma a rend felett, hiszen pénzzel tartozott nekik, sőt egyszer megalázó helyzetbe került előttük, mivel a fellázadt párizsi csőcselék elől menekülve a templomosok egyik rendházába kellett bebocsátást kérnie. Sóvárgó szemekkel tekintett a rend elképesztő gazdagságára, amelynek nagysága a köztük töltött időszak során számára is nyilvánvalóvá vált. Ez a kínos helyzet azzal tetéződött, hogy miután felvételét kérte a rendbe, el kellett szenvednie az arcátlan és gőgös visszautasítással járó megaláztatás sérelmét. Félelem attól, hogy saját királyságán belül esetleg egy önálló „Templomos” állam jöhet létre, elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy tettre sarkallják a királyt. Az eretnekség vádja kézenfekvő ürügynek látszott. Fülöpnek először el kellett nyernie a pápa együttműködését, akinek a templomosok, legalábbis elméletben, hűségesküvel és engedelmességgel tartoztak. 1303 és 1305 között a francia király és miniszterei megszervezték VIII. Bonifác pápa sikertelen elrablását, és valószínűleg közreműködtek a pápa röviddel ezután bekövetkezett halálában is, sőt ugyancsak valószínűnek látszik, hogy XI. Benedek pápa halálában is részük volt (megmérgezték). Fülöpnek ezután sikerült keresztülvinnie, hogy saját jelöltjét, Bordeaux érsekét a megüresedett pápai trónra ültethesse. Az új egyházfő az V. Kelemen nevet vette fel, és mivel Fülöp közreműködéséért hálával tartozott, aligha utasíthatta vissza az uralkodó követeléseit, amelyekbe beletartozott többek között a templomosokkal való végleges leszámolás is. Fülöp nagy körültekintéssel készítette elő az akciót. Lista készült a templomosok elleni vádakról. Fülöp végre lecsaphatott a. rendre. A király lepecsételt és titkos parancsot küldött minden tartományi kormányzójának szerte az országban. A király levelét mindenütt egyidejűleg kellett kibontani, és a parancsot azonnal végre kellett hajtani. 1307. október 13-án hajnalban a király emberei Franciaország egész területén minden templomost elfogtak és letartóztattak, rendházaikat a korona zár alá vette, javaikat pedig elkobozta. Annak ellenére, hogy a Fülöp által tervezett rajtaütés sikerrel járt, a rend hatalmas vagyonára mégsem sikerült rátennie kezét. A templomosok értékeit azonban sohasem találták meg, és mai napig is rejtély, hogy mi történhetett a „mesés templomos kinccsel.” Kételyek merültek fel azt illetően, hogy Fülöp rajtaütése valóban olyan váratlanul érte-e a templomosokat, mint ahogyan azt ő maga és a későbbi történészek hinni vélték. Jelentős bizonyítékok támasztják alá azt a feltevést, hogy a templomosok valamilyen előzetes figyelmeztetést kaptak a király tervéről. Nem sokkal a letartóztatások előtt Jacques de Molay, a nagymester a rend könyvei és fennmaradt szabályzatai közül sokat

bekéretett, majd utasítást adott, hogy égessék el őket. Egy lovagnak, aki ekkortájt távozott a rendből, azt mondta a kincstárnok, hogy rendkívül bölcsen cselekszik, mert küszöbön áll a katasztrófa. Egy hivatalos körlevelet küldtek szét Franciaország minden rendházába, amelyben külön felhívták a figyelmet arra, hogy a rend szokásaira és rítusaira vonatkozólag tilos bármilyen információt kiszolgáltatni. Függetlenül attól, hogy a templomosokat előre figyelmeztették-e, vagy sem, bizonyos óvatossági intézkedéseket kétségtelenül megtettek. Először is, az elfogott lovagok letartóztatásukkor teljesen passzívan viselkedtek, szinte mintha parancsra cselekedtek volna így. Egyetlen feljegyzés sem szól arról, hogy a templomosok Franciaországban ellenállást tanúsítottak volna a király kormányzóival szemben. Másodsorban, meggyőző bizonyíték van arra vonatkozólag, hogy a lovagok egy bizonyos csoportja valamiféle szervezett menekülést hajtott végre, melynek résztvevői mindannyian valamilyen módon kapcsolatban álltak a rend kincstárnokával. Ezek alapján nem meglepő, hogy a templomosok kincsei, csaknem minden dokumentummal és feljegyzéssel együtt nyomtalanul eltűntek. Meg nem erősített, de örökösen ismétlődő híresztelések kaptak szárnyra, miszerint a kincset éjszaka, röviddel a letartóztatások előtt kijuttatták a párizsi rendházból, majd szekereken a tengerpartra szállították, valószínűleg a rend tengerparti központjába, La Rochelle-be. Itt a kincseket átrakták 18 hajóba, amelyekről azután többé senki sem hallott. Függetlenül attól, hogy mennyi ebben az igazság, úgy tűnik, hogy a templomosok flottáját nem érte utol a király keze, mivel sehol nem említik, hogy a rend hajói közül akár egyet is elfogtak volna. A 18 hajóból álló flottának teljesen nyoma veszett a titokzatos rakománnyal együtt. Franciaországban a letartóztatott templomosokat bíróság elé állították és sokakat közülük kínzásnak vetették alá, amelynek eredményeképpen különös vallomásokat csikartak ki belőlük, és még különösebb vádakkal illették őket. Hátborzongató híresztelések kaptak lábra országszerte. A templomosok állítólag egy Baphomet nevű ördögöt imádtak. Titkos szertartásaikon állítólag földre vetették magukat egy szakállas férfifej előtt, amely beszélt hozzájuk, és okkult képességekkel ruházta fel őket. Ezen ceremóniák hívatlan szemtanúit soha senki nem látta többé. Léteztek azonban ezenkívül egyéb vádak is, amelyek még sejtelmesebben hangzottak: Csecsemőgyilkossággal vádolták őket, valamint azzal, hogy az asszonyokat megtanították, hogyan vetélhetnek el. Említés történt az új tagok beavatása alkalmával váltott obszcén csókokról, valamint elhangzott a homoszexualitás vádja is. A Krisztus nevében harcoló és életüket Krisztusnak áldozó „Krisztus katonáinak” nevezett lovagok ellen felhozott vádak között azonban volt egy, amely különösen bizarrnak és látszólag teljesen valószínűtlennek tűnik. Azzal vádolták ugyanis őket, hogy rituálisan megtagadják Krisztust, meggyalázzák, azaz megtapossák és leköpdösik a keresztet. Franciaországban a letartóztatott templomosok sorsa véglegesen megpecsételődött. Fülöp a legkisebb kíméletet vagy irgalmat sem tanúsította velük szemben. Sok templomost máglyára küldött, még többet börtönbe záratott, és kegyetlenül megkínoztatott. Közben továbbra is nyomást gyakorolt a pápára, azt követelvén, hogy még szigorúbb intézkedéseket hozzon a rend ellen. Rövid ideig tartó ellenállás után, a pápa végül 1312ben hivatalosan is feloszlatta a rendet. Mindezt anélkül tette, hogy a templomosok bűnösségét vagy ártatlanságát bizonyító bírói ítéletet meghozták volna. Fülöp királyságában a tárgyalások, kihallgatások és vizsgálatok még két éven keresztül folytatódtak, míg végül 1314 márciusában Jacques de Molay-t, a rend nagymesterét, és Geoffroi de Chamay-t, Normandia preceptorát lassú tűzön, elevenen megégették. Halálukkal a templomosok látszólag eltűnnek a történelem színpadáról, a rend azonban ezután sem szűnt meg létezni. Mivel tudjuk, hogy számos lovag elmenekült, elkerülte a letartóztatást vagy felmentést kapott, igen meglepő lenne, ha a rend története itt valóban véget ért volna. Fülöp megpróbált nyomást gyakorolni a többi európai uralkodóra is, azt remélve, hogy ily módon a keresztény világban egyetlen templomos sem menekülhet meg, és ennek érdekében szinte gyanúsan heves buzgósággal járt el. Az még talán érthető, hogy saját birodalmát meg akarta szabadítani a templomosoktól, kevésbé világos azonban, hogy miért törekedett mindenáron a templomosok elpusztítására más országokban is. Szép Fülöp maga sem volt az erény mintaképe, és nehéz elképzelni, hogy egy olyan uralkodót, aki két pápa halálában vétkes, valóban oly őszintén kétségbe ejtették volna a hitbéli kilengések. Arra irányuló próbálkozásai, hogy a templomosokat Európa más országaiban is megsemmisítse, nem jártak teljes sikerrel. Fülöp veje, II. Edvárd angol király először a rend védelmére kelt, de végül egyrészt a pápa, másrészt pedig apósa, Szép Fülöp nyomására engedett követeléseiknek, de csak részben és igencsak ímmel-ámmal. Bár Angliában a legtöbb templomosnak sikerült elkerülni a letartóztatást, néhányukat mégis elfogták. A legtöbben megúszták enyhébb büntetéssel, ami gyakran nem volt több mint néhány év vezeklés, amelyet különböző apátságokban és kolostorokban kellett letölteni, ahol általában kényelmes körülmények között élhettek. Földjeiket átruházták a Szent János Hospitályos Lovagrendre vagy más néven johannitákra. Az angliai templomosok azonban így megmenekültek azoktól a kíméletlen üldöztetésektől, amely franciaországi testvéreiknek osztályrészül jutott. Más országokban a templomosok elpusztítása még nagyobb akadályokba ütközött. Skóciában a Templomos Lovagrend feloszlatását kimondó pápai bulla soha nem került kihirdetésre, így ott a rendet technikailag soha nem is oszlatták fel. Sok angol – és minden valószínűséggel francia templomos is –, Skóciában talált menedéket, és azt mondják, hogy jelentős számú templomos csapat szállt harcba Robert de Bruce oldalán 1314ben a bannockburn-i csatában. A legenda szerint, amit némi bizonyíték is alátámaszt, a rend mint egységes szervezet ezután még négy évszázadon keresztül maradt fenn Skóciában. Az 1688 és 1691 között zajló háborúskodás során II. Jakab angol királyt Orániai Vilmos megfosztotta trónjától. Skóciában a szorult helyzetben lévő Stuart uralkodó hívei fegyvert ragadtak, és 1689-ben a killiecrankie-i csatában John Claverhouse, Dundee vikomtja is a csatamezőn lelte halálát. Amikor holttestére rábukkantak, állítólag a Templomos Lovagrend Nagykeresztjét viselte, és feltételezhetően nem annak egy későbbi változatát, hanem egy 1307 előtti időszakból származót. Lotharingiában a templomosok a herceg támogatását élvezték. Néhányan ugyan bíróság elé kerültek, de tisztázták őket a vádak alól. Úgy tűnik, legtöbbjük engedelmeskedett a preceptornak, aki azt tanácsolta, nyírják le szakállukat, viseljenek világi öltözetet, és illeszkedjenek be a helybeliek közé. Németországban a templomosok nyíltan szembeszegültek bíráikkal, azzal fenyegetvén meg őket, hogy fegyvert ragadnak. A megfélemlített bírák ártatlannak nyilvánították a templomosokat, és amikor a rendet hivatalosan feloszlatták, sok német templomost fogadott be a Szent János Hospitályos és a Teuton Lovagrend. Portugáliában, miután egy vizsgálat során tisztára mosták magukat a vádak alól, a rend egyszerűen Krisztus Lovagjainak Rendjére változtatta, nevét. E név alatt működtek a 16. századig, és elsősorban a tengeri hajózásnak szentelték magukat. Vasco da Gama is Krisztus Lovagjainak rendjébe tartozott, és Henrik herceg, a Navigátor (Hajós Henrik) a rend egyik nagymestere volt. Krisztus Lovagjainak vitorlásai a jól ismert vörös kereszt alatt hajóztak, és ugyanezen kereszt lobogott Kolumbusz Kristóf három vitorlásán, amelyek az Atlanti-óceánt átszelve az Újvilág felé vették útjukat. Kolumbusz Kristóf feleségének apja a Krisztus Lovagjainak rendjébe tartozó nemesember volt, így Kolumbusz könnyen hozzáférhetett apósa tengerészeti térképeihez és naplóihoz. Láthatjuk tehát, hogy különbözőképpen ugyan, de a templomosok túlélték az 1307. október 13-án történt végzetes eseményeket.

A Templomos Lovagrenddel kapcsolatos rejtélyek Dióhéjban összefoglalva így szól tehát a templomosok története különböző írók beszámolóinak tükrében, és ahogy kutatómunkánk során először mi is megismerkedtünk vele. Hamar felfedeztük azonban, hogy a rend történetének létezik egy másik, sokkal kevésbé megfogható, sokkal izgatóbb és elvontabb dimenziója. A lovagrendet már fennállása során is titokzatosság övezte. Voltak, akik azt mondták, hogy a templomosok varázslók, titkos tanok beavatottjai és alkimisták voltak. Már a kortársaik is őrizkedtek tőlük, mivel azt hitték róluk, hogy tisztátalan erőkkel kötöttek szövetséget. Már 1208-ban, az albigensek elleni keresztes háború kezdetén megrótta III. Ince pápa a lovagokat keresztényhez nem méltó magatartásuk miatt, és egyértelműen a fekete mágia gyakorlására célzott. A másik oldalon voltak olyanok, akik túláradó lelkesedéssel zengték a templomosok dicséretét. A 12. század végén Wolfram von Eschenbach, aki a legnagyszerűbb a középkori Minnesangerek (lovagregények) írói közül, külön azért tett látogatást Outremerben, hogy megfigyelhesse a templomosokat harc közben. Amikor 1195 és 1220 között Wolfram megírta lovagregényét a Parzivalt, a lehető legmagasztosabb szerepet ruházta rájuk, hiszen költeményében a templomos lovagok a Szent Grált, a Grál kastélyt és a Grál-családot őrizték. A templomosokat körülvevő titokzatosság azonban továbbra sem tűnt el. A rend történetének utolsó feljegyzett eseménye a nagymester, Jacques de Molay megégetése volt, 1314 márciusában. Amint a parázsból kiáramló füst lassan kiszorította testéből az életet, Jacques de Molay állítólag átkot szórt üldözői fejére. A hagyomány szerint felszólította Kelemen pápát és Fülöp királyt, hogy csatlakozzanak hozzá, és egy éven belül adjanak számot tetteikről Isten ítélőszéke előtt. Egy hónapon belül, a feltételezések szerint egy hirtelen bekövetkezett dizentériás roham következtében meghalt Kelemen pápa, és ugyanazon év végén, máig is tisztázatlan okok miatt, maga Fülöp király is halott volt. Természetesen nem kell természetfeletti okokkal magyarázni halálukat. A templomosok igen nagy szakértelemmel rendelkeztek a mérgek használatában, és bizonyára elég sok olyan ember volt közöttük, akik a bosszúállás eszközéül szolgálhattak. A nagymester átkának nyilvánvaló beteljesedése tovább táplálta a templomosok okkult képességeivel kapcsolatos hiedelmeket. A legenda szerint az átok ott lebegett a francia királyok elkövetkezendő generációi felett még sok-sok éven át. Ezzel párhuzamosan még évszázadokon keresztül továbbéltek a templomosok feltételezett misztikus hatalmával kapcsolatos elképzelések. A 18. században, különböző szekták és féltitkos, vallásos jellegű társaságok előfutáruknak tekintették a templomosokat. A korszak sok szabadkőművese szintén őket tartotta elődjének. Bizonyos szabadkőműves „rítusokról” vagy „szertartásokról” azt állították, hogy közvetlenül a Templomosok Rendjétől származnak, sőt hogy a rend misztikus titkainak az őrzésével őket bízták meg. Ezeknek a kijelentéseknek egy része nyilvánvaló képtelenség volt. Azoknak az állításoknak viszont, melyek például a rend lehetséges skóciai túlélésén alapultak, lehetett némi valóságalapja~ még akkor is, ha az egyéb részletek valószínűtlenül hangzottak. 1789-re, a francia forradalom idejére a templomosokat övező legendák egyértelműen pozitív beállítottságot tükröztek, és olyan mitikus méreteket öltöttek, hogy a történelmi valóságot csaknem teljesen elfedte a legendák és a költészet világa. A templomosokat az okkult tudományok ismerőjének, isteni sugallattól meglátogatott alkimistáknak, mágusoknak és bölcseknek, a kőművesség tanítómestereinek és a legmagasabb szintű beavatottaknak tartották. Hősökként és mártírokként, a kor antiklerikális szellemének hírnökeiként kezelték őket, és a XVI. Lajos ellen szövetkező francia szabadkőművesek közül sokan úgy vélték, hogy ily módon elősegítik a haldokló Jacques de Molay átkának beteljesedését a francia királyi házon. Azt mondják, hogy amikor a király feje a guillotine alatt a földre hullott, egy férfi ugrott fel a vérpadra, kezét az uralkodó vérébe mártotta, majd a vérpadot körülálló tömeg felé hintette és közben így kiáltott: „Jacques de Molay, halálod megbosszultatott!”. A francia forradalom óta sem kopott meg a templomosokat övező dicsfény. Jelenleg legalább három olyan szervezet működik, amely templomosnak nevezi magát, azt állítván, hogy olyan alapítólevéllel rendelkezik, mely igazolja, hogy szervezetük egészen 1314-ig nyúlik vissza, ám ezeknek hitelességét soha nem bizonyították. Bizonyos szabadkőműves páholyok bevezették a „templomos” – fokozatot, valamint olyan rítusokat és címeket, melyek a feltételezések szerint. az eredeti rendtől származnak. A 19. század végén egy baljósan hangzó „Az új Templomosok Rendje” nevű szervezetet alapítottak Németországban és Ausztriában, amely egyik jelképeként a swastikát használta. Olyan személyiségek, mint H. P. Blavatsky, a teozófia megteremtője és Rudolf Steiner, az antropozófia atyja egy olyan ezoterikus „bölcsesség-hagyományról” beszéltek, amely a rózsakereszteseken át visszavezet a katharokhoz és a templomosokhoz, akik vélhetően még ennél is ősibb titkok letéteményesei voltak. Az Egyesült Államokban tizenéves korú fiúkat vesznek fel a De Molay Társaságba anélkül, hogy akár nekik vagy vezetőiknek, bármi fogalmuk lenne arról, hogy a név honnan származik. Nagy-Britanniában, éppúgy, mint másutt Nyugaton, titokzatos rotary klubok a hangzatos „Templomos” névvel illetik saját magukat, és soraikban számos kiemelkedő közéleti személyiség található. Abból a mennyei királyságból, amelyet Hugues de Payen, a Templomos Lovagrend első nagymestere kardjával akart meghódítani, most bizonyára rosszallással és értetlenséggel tekint le korunk kopaszadó, pocakos és szemüveges lovagjaira, akik végső soron az ő teremtményei. Némi csalódottságot érezhet ugyan, de e1égedettséget is annak láttán, hogy öröksége mennyire maradandó és elevenen élő. Franciaországban ez az örökség különösen mélyen gyökerezik, sőt valóságos iparággá vált, legalább annyira, mint Nagy-Britanniában a Loch Ness-i szörny. Párizs könyvesboltjai tele vannak a templomosok történetéről szóló könyvekkel, amelyek egy része hiteles, más részük viszont az épelméjűség határait súroló eszmefuttatásokba bocsátkozik. Az elmúlt negyedszázad során számos meghökkentő, a templomosokra vonatkozó állítás látott napvilágot, közöttük néhány olyan is, amely nem tűnik teljesen megalapozatlannak. Néhányan azt állítják, hogy nagyrészt a templomosok érdeme a gótikus katedrálisok építése, és ők adták meg a lendületet ahhoz, hogy a gótikában rejlő építészeti zsenialitás és energia érvényesülhessen. Mások amellett érvelnek, hogy a rend már 1269-ben kereskedelmi kapcsolatokat teremtett Amerikával, és gazdagságának nagy részét a Mexikóból behozott ezüstnek köszönhette. Gyakran merültek fel olyan feltételezések, hogy a rend a kereszténység eredetével kapcsolatos titok ismerője. Azt is gyakran mondták, hogy gnosztikusok voltak, eretnekek, sőt hitüket megtagadva áttértek az iszlám vallásra. Megint más elképzelések szerint arra törekedtek, hogy a különböző fajok és vallások között kreatív egységet teremtsenek, és tudatosan megvalósítsák az iszlám, a kereszténység és a judaizmus eszméinek összeolvadását. Ezekkel a megközelítésekkel párhuzamosan újra és újra makacsul felbukkan az a feltevés, melyet már Wolfram von Eschenbach is hangoztatott nyolcszáz évvel ezelőtt, hogy a templomosok a Szent Grál őrzői voltak, bármit is rejtsen magában ez a fogalom. Mi is meggyőződtünk, hogy a templomosokkal kapcsolatban kétségtelenül léteznek bizonyos rejtélyek, sőt még bizonyos titkok is. Egyértelmű volt, hogy ezen titkok egy része velejárója mindannak, amit ma „ezoterikának” nevezünk. A templomos rendházakban található szimbolikus faragások például arról árulkodnak, hogy a templomosok hierarchiájában voltak olyan tisztségviselők, akik közeli ismeretségben állottak olyan tudományokkal, mint az asztrológia, az alkímia, a szakrális geometria és numerológia, és természetesen az asztronómia, amely a 12. és 13. században elválaszthatatlan volt az asztrológiától és minden tekintetben legalább annyira ezoterikus jellegű volt. Minket azonban nem elsősorban ezek a merész feltételezések és ezoterikus vonások izgattak. Éppen ellenkezőleg, egy sokkal földhözragadtabb és prózaibb dolog kötötte le érdeklődésünket, mégpedig az ellentmondásoknak, a valószínűtlenségeknek, a nyilvánvaló ködösítéseknek az a hosszú sora, amely a templomosok történetének hivatalosan elfogadott változatából szinte mindenütt előtűnik. Elképzelhető,

hogy a templomosoknak voltak ezoterikus titkaik. Volt azonban még valami más is velük kapcsolatban, amit szintén titokban tartottak, és ami koruk vallási és politikai áramlataiban gyökerezett. Ez volt az a terület, ahol a legtöbb kutatást végeztük. A történet végével kezdtük, tehát először a rend bukásával és a templomosok ellen felhozott vádakkal kapcsolatban végeztünk tanulmányokat. Rengeteg olyan könyv született, amely a vádak mögött rejlő igazságra próbál fényt deríteni. A bizonyítékok alapján, mi is arra a következtetésre jutottunk, hogy a felhozott vádaknak lehetett valóságos alapja. Az inkvizíció által lefolytatott vallatás folyamán számos lovag emlegetett valamit, amit „Baphometnek” neveztek. Ez a név oly gyakran és egymástól olyannyira különböző helyeken került említésre, hogy nem lehetett egyetlen személy vagy akár egyetlen rendház képzeletének szüleménye. Ugyanakkor semmilyen jelzés sincs arra vonatkozólag, hogy ki és mi lehetett Baphomet, kit vagy mit képviselhetett, miért volt egyáltalán bármi különösebb jelentősége. Úgy tűnik, hogy Baphometet olyan félelemmel vegyes tisztelettel övezték, amely talán felér a bálványimádással. Néhány esetben a Baphomet elnevezést a különböző rendházakban talált, az esőcsatornák vízköpőszobraihoz hasonló démoni szobrocskákkal hozzák összefüggésbe. Más alkalmakkor a Baphomet név egy szakállas fej formájú jelenéshez kapcsolódik. Szemben korábbi történészek állításaival, egyértelműnek tűnik, hogy a Baphomet nem a Mohamed név eltorzított formája. Származhatott az arab abufihamet szóból, melyet a mór-spanyol dialektusban bufihimatnak ejtettek. Ennek a szónak a jelentése „Az Értelem Atyja”, „Bölcsesség Atyja”. Az „atya” szó arabul áttételesen utalhat valaminek a „forrására” vagy „eredetére”. Ha valóban innen ered a Baphomet szó, akkor feltételezhetően valamilyen természetfeletti vagy isteni elvre vonatkozik. Még mindig tisztázatlan marad azonban, hogy vajon mi különböztethette meg Baphometet bármely más természetfeletti vagy isteni princípiumtól? Ha Baphomet csupán egyszerűen Allah volt vagy Isten, akkor miért kellett egyáltalán a templomosoknak más névre átkeresztelniük? Ha pedig nem volt sem Isten sem Allah, akkor ki vagy mi lehetett? Vitathatatlan bizonyítékot találtunk arra a vádra vonatkozólag, amely szerint léteztek bizonyos titkos szertartások, amelyekben egy fej is szerepet játszott. Ennek a fejnek a létezése az inkvizíció által készített jegyzőkönyvekben az egyik állandóan visszatérő központi téma, de szerepe és jelentősége tisztázatlan, éppúgy, mint Baphomet esetében. Elképzelhető, hogy az alkímiának egyik tartozéka volt, ugyanis az alkímiai folyamatban létezett egy olyan szakasz, amelyet „Caput Mortuumnak” vagyis „Halott Fejnek” vagy „Nigredonnak” azaz „Sötétülésnek” neveztek, és amely állítólag a Filozófus Kövének kicsapódását megelőzően következett be. Más beszámolók szerint, a titokzatos fej Hugues de Payennek, a rend alapítójának és első nagymesterének feje volt. Ez mindenesetre sokatmondó feltételezés, hiszen Hugues pajzsán egy arany mezőben három fekete fej volt látható. A fej kapcsolatba hozható a híres torinói lepellel is, amely minden valószínűség szerint 1204 és 1307 között a rend. birtokában volt, és amelyet, ha többszörösen összehajtottak, valóban egy fejnek tűnhetett. Az angliai Somerset megyében található templecombe-i templomos rendházában találtak egy fejmásolatot, amely megdöbbentő hasonlóságot mutat a torinói leplen látható fejjel. A legutóbbi feltevések arra tesznek kísérletet, hogy a fejet kapcsolatba hozzák Keresztelő János levágott fejével, sőt egyes szerzők egyenesen azt sugallják, hogy a templomosokat „megfertőzte” a johannita vagy mandeus eretnekség, amely megtagadta Jézust, mert hamis prófétának tartotta és helyette Jánost ismerte el igazi Messiásként. Közel-keleti tartózkodásuk és tevékenységük idején a templomosok kétségtelenül kapcsolatot teremtettek johannita szektákkal, éppen ezért nem kizárt, hogy a renden belül valóban léteztek johannita tendenciák. Azt azonban semmiképpen nem állíthatjuk, hogy ez a tendencia a rend égészére kiterjedt, mint ahogy azt sem, hogy ez a rend hivatalos politikájának része lett volna. Az 1307-es letartóztatásokat követő vallomástételek során ugyancsak egy fej játszott szerepet az előbbiektől eltérő összefüggésben. Az inkvizíció feljegyzései szerint a párizsi rendházban lefoglalt tárgyak között találtak egy női fejet mintázó relikviát. A fej a tetején nyitható volt, és a belsejében különös relikviákat találtak, melyet a következőképpen írtak le:

Egy nagy arannyal díszített gyönyörűséges ezüst fej, amely egy női fejet mintáz. Belsejében két koponyacsont volt fehér lenvászonba, majd kívül még egy piros szövetbe burkolva. Egy kis cédula volt rá függesztve, melyen a következő magyarázó felirat állt: CAPUT LVIIIM. A csontok egy meglehetősen kis termetű nőtől származtak. Egy ilyen fej meglehetősen furcsa kegytárgy, különösen egy olyan szigorúan szerzetesi és katonai jellegű intézmény számára, mint a templomosok. Amikor az egyik lovagot a kínvallatás során a női fejről kérdezték, az kijelentette, hogy a fejnek semmi köze ahhoz a szakállas figurához, melyet a rend szertartásainál használtak. CAPUT LVIIIM vagyis az ún. ,,58m FEJ” továbbra is a megoldatlan rejtélyek közé tartozik. Említésre érdemes azonban az a feltevés, amely szerint az „m” egyáltalán nem egy „m” betű, hanem nem más, mint a Szűz (Virgo) asztrológiai jegye. Ugyancsak a fej motívum szerepel egy másik titokzatos történetben, amelyet hagyományosan a templomosokkal hoznak összefüggésbe. Érdemes idézni egy részletet a különböző változatok egyikéből: Maraclea egyik előkelő hölgyét Szidón lordja, egy templomos lovag szerette, ám a hölgy fiatalon meghalt, és temetése éjszakáján, a gonosz kedves a halott hölgy sírjához lopózott, kiásta testét és erőszakot tett rajta. Ekkor egy hang a mélyből arra szólította fel, hogy térjen vissza a sírhoz kilenc hónap múlva, mert ott egy fiút fog találni. A lovag engedelmeskedett a hangnak, a megjelölt időben ismét kinyitotta a sírt, melyben egy fejet talált a csontváz lábszárcsontjain. A hang most arra intette, jól őrizze meg a fejet, mert az minden jó dolog adományozója lesz, így a lovag azt magával vitte. A fej a lovag védőszellemévé vált, mert pusztán már azzal is térdre tudta kényszeríteni ellenfeleit, ha megmutatta nekik. Az idők folyamán a fej a rend tulajdonába került. Ez a morbid történet egészen Walter Mapig vezethető vissza, aki a 12. század vége felé írt, ám sem ő, sem pedig egy másik író, aki ugyanezt a történetet egy évszázaddal később beszéli el, nem tesz határozott utalást arra, hogy a halottgyalázást elkövető lovag templomos lett volna. Mindemellett a történet 1307-re már szorosan összefűződött a templomosok nevével. Többször megemlítik az inkvizíció feljegyzéseiben, és legalább két lovag vallotta be a kínvallatás során, hogy ismeri a történetet. A későbbi elbeszélésekben, a fentebb idézett részlethez hasonlóan, az erőszakot elkövető lovag egyértelműen templomos, sőt templomosként említik még azokban a változatokban is, melyeket a szabadkőművesek őriztek meg, akik jelképeik közé felvették a koponyát és a keresztcsontokat, amelyek gyakran szerepelnek a sírköveken. A történet szinte azt a benyomást kelti, mintha á Szeplőtelen Fogantatás groteszk paródiáját olvasnánk. Másrészt úgy tűnik, mintha a történet egy beavatási szertartás eltorzított, szimbolikus elbeszélése lenne, mégpedig egy olyan szertartásé, amelynek része a jelképes halál és feltámadás. Az egyik krónikás megemlíti, hogy a történetben szereplő nő neve Yse, amely valószínűleg az Izisz névből származik. Az elbeszélésből kétségtelenül kicsengenek az Iziszhez, valamint Tammuzhoz, Adoniszhoz és Orfeuszhoz fűződő misztériumok. Adonisz fejét a tengerbe hajították, míg Orfeuszét a Tejút folyójába. A fej mágikus ereje a kelta mitológiában, valamint a Mabinigionban is szereplő Szent (Boldog, Áldott) Bran fejét idézi elénk. Számos író próbálkozott annak bizonyításával, hogy Bran misztikus üstje a Szent Grál pogány előfutára. Bármilyen jelentősége is lehetett a „fej kultuszának”, az inkvizíció nyilvánvalóan nagy jelentőséget tulajdonított neki. A felsorolt vádak között, amelyeknek listáját 1308. augusztus 12-én készítették el, a következők szerepelnek: – minden tartományban voltak bálványaik, nevezetesen fejek... – továbbá, hogy ezeket a bálványokat imádták... – továbbá, azt állították, hogy ezek a bálványok megmenthetik őket... – továbbá, hogy (ezek) gazdagságot tudnak teremteni... – továbbá, hogy általuk. virágoznak a fák…

– továbbá, hogy miattuk kicsírázik a földben a mag... – továbbá, hogy ezeknek a bálványoknak a fejét zsinórral körültekerték, vagy kis zsinórokkal megérintették, amelyeket aztán testükre tekerve az ingük alatt közvetlenül a bőrükön viseltek. A felsorolásban legutoljára említett zsinór a katharokat vetíti elénk, akik állítólag szintén viseltek valamilyen szent zsinórt. A felsorolásban a legszembeötlőbb a fejnek tulajdonított mágikus erő, amelynek segítségével gazdagságot teremt, kivirágoztatja a fákat, és termékennyé teszi a földet. Ezek a tulajdonságok figyelemreméltóan egybeesnek azokkal a jellegzetes tulajdonságokkal, amelyekkel a lovagregények a Szent Grált ruházzák fel. A templomosok ellen felhozott vádak közül a legsúlyosabbak az istenkáromlás és az eretnekség vádjai voltak. Annyi bizonyos, hogy valamit megtagadtak, és ez az elutasítás szerves részét képezte a rend alapelveinek. Az egyik lovag például azt tanúsította, hogy a rend soraiba való felvételekor a következőket mondták neki: „Hited tévúton jár, mert ő (Krisztus) valójában egy hamis próféta. Csak Istenben higgy, aki az égben van, és nem őbenne (Krisztusban).” Egy másik templomos kijelentette, hogy azt mondták neki: „Ne hidd, hogy a Jézusnak, nevezett férfi, akit a zsidók keresztre feszítettek Outremerben Isten, aki megmenthet téged.” Egy harmadik lovag hasonlóképpen azt állította, hogy utasították, ne higgyen Krisztusban, a hamis prófétában, hanem csak egy „magasabb Istenben”. Ezután egy keresztet mutattak neki, és a következőket mondták: „Ne higgy túlzottan benne, mert túlságosan fiatal”. Az ilyen jellegű vallomások eléggé gyakoriak és következetesek ahhoz, hogy hitelt érdemlővé tegyék a felhozott vádakat, ugyanakkor viszonylag érdektelenek is, hiszen ha az inkvizíció bizonyítékot kívánt gyártani, akkor sokkal drámaibb, sokkal kompromittálóbb és terhelőbb vádakat tudott volna kitalálni. Pontosan nem tudjuk, hogy valójában milyen is volt a rend Jézushoz fűződő viszonya. Bizonyítékok szólnak amellett, hogy a keresztgyalázásról, a kereszt megtaposásáról illetve leköpdöséséről különféle híresztelések keringtek már legalább egy fél évszázaddal 1307-et megelőzően. Említés történik róla például az 1249-es, hatodik keresztes háború kapcsán.

A Templomos Lovagrend történetének rejtett vonatkozásai A templomosok bukását meghökkentő rejtélyek sora övezi. Tanácstalanul szemléltük a történetben felbukkanó számtalan, valószínűtlennek tűnő tényt és következetlenséget. Kilenc lovag, pontosabban kilenc „szegény lovag” szinte az egyik pillanatról a másikra hirtelen előbukkan, és egy olyan időszakban, amikor keresztesektől csak úgy nyüzsög az egész Szentföld, ők kilencen részesülnek abban a kiváltságban, hogy a király a saját lakosztályát rendelkezésükre bocsátja. Kilenc „szegény” lovag, akik – a feltételezések szerint – képesek voltak arra, hogy megvédjék a Szentföld zarándokútjait, és mindezt anélkül tették, hogy kilenc esztendőn át új tagokat vettek volna fel soraikba. Tudjuk, hogy a lovagokhoz hamarosan két olyan nagyhírű nemesember csatlakozott, akiknek a jelenléte semmiképpen sem maradhatott észrevétlenül. A kilenc alapító lovag között, Hugues de Payen-t is beleértve, legalább három olyan volt, akik egymással közvetlen szomszédságban lévő vidékekről származtak, egymással rokoni kapcsolatban álltak, korábban is ismerték egymást, sőt ugyanannak a nemesnek voltak vazallusai. Ez nem volt más, mint Champagne grófja, akinek a chartres-i püspök 1114-ben írt levelét címezte, és aki 1124-ben belépett a templomosok közé saját vazallusának. hűségesküt téve! 1115-ben a gróf adományozta azt a földet, amelyen Szent Bernát, a templomosok patrónusa, a híres clairvaux-i apátságot felépíttette. A kilenc templomos alapító lovag közül az egyik, André de Montbard, Szent Bernát nagybátyja volt. Troyes-ben, Champagne grófjának udvarában 1070 óta kabalista és ezoterikus hagyományokat ápoló iskola virágzott. A templomosokat az 1128-as troyes-i zsinat hivatalosan is elismerte. A következő évszázad során a rend stratégiai központja továbbra is Troyes maradt, sőt még ma is létezik a város mellett egy erdős térség, amelyet a Templomosok erdeje néven ismernek. Ugyancsak Champagne grófjának. troyes-i udvarából származik az egyik legelső, de minden valószínűség szerint a legkorábbi Grál-románc Chrétien de Troyes tollából. Találgatásaink egyik kiindulópontjául a templomosok tartózkodási helye, maga a Templomhegy szolgált, ahol oly érthetetlen módon a királyi palotának az egyik szárnyát a lovagok rendelkezésére bocsátották. Mint tudjuk, i.sz. 70-ben a Templomot a Titus vezetése alatt bevonuló római légiók lerombolták. A Templom kincseit zsákmányként magukkal vitték Rómába. Elképzelhető, hogy a kincs innen a Pireneusokba került. Lehetséges-e vajon, hogy volt még valami más is a Templomban, ami sokkal fontosabb volt, mint a rómaiak által elhurcolt kincsek? Elképzelhető, hogy a Templom papjai otthagyták a fosztogatóknak azt a zsákmányt, amelyre azok minden bizonnyal számítottak. Ha azonban volt még valami más is, akkor azt elrejthették a Templom közelében vagy akár a Templom alatt is. A Qumránban talált Holt-tengeri tekercsek között van egy, amelyet „Réztekercs” néven ismernek. Ez a tekercs, melyet 1955-56-ban fejtettek meg a manchesteri egyetemen, egyértelmű utalásokat tesz nagy mennyiségű aranyra, szent edényekre, egyéb, pontosabban meg nem nevezett dolgokra, valamint „meghatározatlan természetű kincsre”. A tekercs a Templom alatt eltemetett huszonnégy különböző kincslerakat helyét jelöli meg. A 12. század közepén egy szentföldi zarándok, egy bizonyos Johann von Würzburg leírta az ún. „Salamon istállóiba” tett látogatását. Ezek az istállók, melyek közvetlenül a Templom alatt helyezkednek el, még ma is láthatóak. Johann beszámolója szerint elég tágasak voltak ahhoz, hogy akár kétezer ló is elférjen bennük, és a templomosok ezen a helyen tartották saját hátaslovaikat. Legalább még egy történész állítja azt, hogy a templomosok ezeket az istállókat már 1124-ben is használták lovaik számára, pedig akkor állítólag még csak kilencen voltak. Valószínűnek tűnik, hogy a szárnyait bontogató rend csaknem közvetlenül megalakulása után ásatásokba kezdett a Templom alatt. Az ásatások akár arra is utalhatnak, hogy a templomosok lázasan kutattak valami után, sőt még arra, hogy szándékosan küldték őket a Szentföldre, azzal a feladattal, hogy ott valamit felkutassanak. Ha ez a feltevés helytálló, akkor számos furcsaságra is magyarázatot kapnánk, többek között arra, hogy miért szállásolták el őket a királyi palotában. Ha viszont egy meghatározott céllal Palesztinába küldték őket, akkor ki adott erre utasítást? 1104-ben Champagne grófja titkos tanácskozást tartott magasrangú nemesemberek részvételével, akiknek legalább egyike közvetlenül a tanácskozás előtt tért vissza Jeruzsálemből. A tanácskozáson ott voltak a Brienne, Joinville és Chaumont családok képviselői, akik, mint ahogyan ezt később felfedeztük, jelentős szerepet játszottak a történetben. A tanácskozáson részt vett André de Montbard hűbérura is. Mint tudjuk, André de Montbard a Templomos Lovagrend egyik alapítója és Szent Bernát nagybátyja volt. Nem sokkal a találkozó után Champagne grófja maga is útra kelt a Szentföldre, ahol négy esztendeig időzött, majd 1108-ban ismét visszatért hazájába. 1114-ben másodszor is a Szentföldre utazott azzal a szándékkal, hogy csatlakozzon a „milice du Christ”-hez, ám úgy tűnik, végül meggondolta magát és egy év múlva ismét visszatért Európába. Hazatérését követően azonnal földet adományozott a cisztercita rendnek, amelynek szóvivője Szent Bernát volt. Bernát ezen a földdarabon építtette fel a clairvaux-i apátságot, ahol többnyire ő maga is tartózkodott. A cisztercita rend Bernát irányítása alatt fokozatosan megerősödött. 1112-t megelőzően a cisztercita rendet a gazdasági összeomlás fenyegette, ám egyszerre csak Bernát vezetése alatt meghökkentő fordulat következett be a rend történetében. A következő néhány éven belül még fél tucat apátság jött létre, és 1153-ra már több mint háromszáz apátság működött, amelyek közül hatvankilencet személyesen maga Szent Bernát alapított. Ez a példátlan gyarapodás párhuzamba állítható a Templomos Lovagrend hirtelen felfelé ívelő pályájával. Talán nem felesleges még egyszer rámutatni arra a tényre, hogy a Templomos Lovagrend egyik alapítója Szent Bernát nagybátyja, André de Montbard volt. Egyre inkább meggyőződésünkké vált, hogy az események bonyolult láncolata mögött egy irányító, rendező elv húzódott meg, amely egyáltalán nem tűnt esetlegesnek vagy teljesen véletlenszerűnek. Egy rendkívül összetett és célratörő terv nyomaira bukkantunk, amelynek teljes részletei a történelem homályába merültek az évszázadok során. Feltevésünk az volt, hogy vagy véletlenül vagy szándékosan, valamit felfedeztek a Szentföldön, valami roppant nagy jelentőséggel bíró dolgot, ami felkeltette Európa legbefolyásosabb nemesei közül néhánynak az érdeklődését. Ez a felfedezés, közvetlenül vagy közvetve, magában hordozta a rendkívüli gazdagság lehetőségét, ám ezen felül másvalamit is, amit titokban kellett tartani, és amelybe csak néhány előkelő főurat lehetett beavatni. Feltételeztük. hogy mindezt az 1104-es tanácskozáson tárták az ott jelenlévők elé, és megvitatták a további teendőket. Nem sokkal az összejövetel után Champagne grófja maga is elindult a Szentföldre, talán azzal a céllal, hogy személyesen is meggyőződjön arról, hogy amit hallott, megfelel az igazságnak, vagy esetleg azért, hogy a kellő intézkedéseket megtegye, és létrehozza azt a szervezetet, amely később a Templomosok Rendjeként vált ismertté. Ha korábban nem is, de 1114-ben a templomosok már léteztek, és a gróf kulcsfontosságú szerepet játszott a rend életében, valószínűleg, mint annak vezérlő szelleme és anyagi támogatója. 1115-ben már komoly összegek áramlottak vissza Európába és a cisztercita rend kincstárába, amely megszilárdult anyagi helyzetére építve segítette a templomosokat és egyben tekintélyt kölcsönzött az újonnan megalakult rendnek. A cisztercita rend Bernáttal az élén egyedülálló lelki és szellemi befolyásra tett szert egész Európában, míg a templomosok Hugues de Payen és André de Montbard irányításával olyan katonai és (adminisztratív) szervezeti fölényt építettek ki a Szentföldön, amely gyorsan éreztette hatását Európában is. Mindkét rend üstökösszerű felemelkedése mögött a nagybácsi és az unokaöccs alakja húzódik meg, valamint Champagne grófjának gazdagsága, befolyása és gyámkodása. Ez a három személyiség döntő fontosságú láncszemet képez a történetben.

Ha valóban létezett egy ilyen titkos terv, akkor az nem tulajdonítható kizárólag ennek a három embernek. Egy ilyen tervnek a létezése nagyfokú együttműködést feltételezett más emberek részéről. Lehetséges, hogy a dolog kulcsa éppen a szervezésben keresendő, mert ha hipotézisünk helytálló, akkor egy olyan fokú szervezettséget kell feltételeznünk, amely önmagában is egy valóságos rendet alkot, mégpedig a jól ismert és hiteles okmányokkal igazolt cisztercita és templomos rendek hátterében meghúzódó titkos harmadik rendet. Nem kellett sokáig várni azokra a bizonyítékokra, amelyek ennek a harmadik titkos rendnek a létezését igazolták. Időközben figyelmünket a Szentföldön tett feltételezett „felfedezésnek” szenteltük, amely tulajdonképpen elméleti kiindulópontját képezte az általunk megkomponált forgatókönyvnek. Vajon mit találhattak a Szentföldön? Milyen titokról lehetett közös tudomása, a templomosoknak, Szent Bernátnak és Champagne grófjának? Tudjuk, hogy amikor a templomosokkal való leszámolásra sor került,. sikerült megőrizniük kincsük hollétének és természetének titkát. Egyetlen dokumentum sem maradt fenn utánuk. Ha a szóban forgó kincs anyagi jellegű volt, például arany, akkor szükségtelen lett volna minden dokumentumot, rendszabályzatot és okmányt megsemmisíteni vagy elrejteni. Mindez azt engedi sejtetni, hogy a templomosok őriztek még valami mást is, ami olyan drága volt számukra, hogy a kínvallatás gyötrelme sem kényszeríthette őket annak elárulására. Bármi lehetett is a titok, egészen más jellegű dolgokhoz kapcsolódott, például a rendnek Jézushoz való viszonyához. 1307. október 13-án Szép Fülöp kormányzóinak emberei minden templomost letartóztattak Franciaországban, ami nem teljesen felel meg a valóságnak, mert legalább egy rendház tagjainak sikerült sértetlenül átcsúszni a király hálóján. Ez a rendház közvetlenül Rennes-le-Chateau szomszédságában, Bézuban helyezkedett el. Hogyan és miért tudtak megmenekülni a letartóztatás elől? A kérdésre választ keresve, kénytelenek voltunk mélyebben belemerülni a rend Bézu környékén kifejtett tevékenységének tanulmányozásába. A templomosok tevékenysége igen kiterjedt volt errefelé. Legalább fél tucat rendházzal és egyéb birtokkal rendelkeztek a mintegy 20 négyzetmérföldnyi területen. 1153-ban egy környékbeli, kathar érzelmű nemesembert választottak meg a rend negyedik nagymesterének. Bertrand de Blanchefortnak hívták. Ősei otthona egy hegycsúcson állt, csupán néhány kilométernyire Bézutól és Rennes-le-Chateau-tól. Bertrand de Blanchefort, aki 1153-tól egészen 1170-ig irányította a Templomos Lovagrendet, a rend nagymesterei közül valószínűleg a legjelentősebbnek tekinthető. Bertrand előtt a rend hierarchiája és irányítása a legnagyobb jóindulattal is csak igen kezdetlegesnek volt nevezhető. Ő volt az, aki a templomos lovagokat azzá a rendkívül hatékony, jól szervezett és bámulatra méltóan fegyelmezett intézménnyé változtatta, amely a későbbiekben a Templomos Lovagrend egyik fő jellemzője lett. Néhány évvel azután, hogy a templomosokat bejegyezték, Bertrand nemcsak belépett közéjük, hanem birtokokat is adományozott nekik Rennesle-Chateau és Bézu környékén. 1156-ban, amikor Bertrand már a templomosok nagymestere volt, a rend állítólag egy csoport német anyanyelvű bányászt hozatott erre a vidékre. A bányászokat feltehetően igen szigorú, szinte katonai fegyelemnek vetették alá. Megtiltották nekik, hogy bármily módon barátkozzanak a helyi lakossággal, és szigorúan elkülönítették őket, még egy külön bírói testületet is felállítottak részükre azzal a céllal, hogy a bányászokkal kapcsolatban felmerülő jogi kérdésekkel foglalkozzanak. A bányászok feladata állítólag az volt, hogy Blanchefortban, a hegyoldal lejtőin fekvő aranybányákban dolgozzanak, azokban a bányákban, amelyeket egy évezreddel korábban a rómaiak már teljesen kimerítettek. A 17. század során mérnököket küldtek erre a környékre, hogy földtani kutatásokat végezzenek. Egyikük, César d’ Arcons beszámol az általa talált romokról, amelyek a német bányászok tevékenységének nyomán maradtak hátra. Kutatásai alapján kijelentette, hogy úgy tűnik, a német munkások nem bányászattal foglalatoskodtak. Ha nem bányásztak, akkor vajon milyen tevékenységet folytattak? César d’ Arcons válasza erre bizonytalan, lehetségesnek tartja, hogy esetleg fémet vagy valami, mást olvasztottak, vagy fémből valamit készítettek, de az is lehet, hogy egy földalatti kriptát ástak ki és ott egy tárolóhelyet alakítottak ki. Bármi lehet is ennek a talánynak a nyitja, tudjuk, hogy a templomosok a 12. század közepétől telepedtek le Rennes-le-Chateau környékén. 1285-től kezdve egy jelentősebb templomos rendház működött Campagne-sur-Aude-ban, néhány kilométernyire Bézutól. Mégis, a 13. század vége felé, Pierre de Voisins, Bézu és Rennes-le-Chateau ura a templomosok egy újabb csoportját hívta a környékre Roussillonból, Aragónia egyik tartományából. Az új csoport Bézu hegyén telepedett meg, ahol egy őrtornyot emeltek és egy kápolnát is építettek. A roussilloni templomosokat látszólag azzal a céllal hívták Bézuba, hogy a környék biztonságát megőrizzék, és megvédjék azt a zarándokutat, amely a völgyön keresztül vezetett a spanyolországi Santiago de Compastelába. Ennek ellenére nem világos, hogy miért kellett őket idehívni, hiszen számuk nem lehetett olyan nagy, hogy stratégiai szempontból a különbség mérhető legyen, másrészt pedig voltak már templomosok ezen a környéken. Ezenfelül, Pierre de Voisins saját katonákkal rendelkezett, akik a már ott lévő templomosokkal együtt biztosítani tudták. a környék védelmét. Ha ez így van, akkor miért jöttek a templomosok Bézuba? A helyi hagyomány úgy tartja, hogy kémkedni. Valamiféle kincset kiaknázni, eltemetni vagy megőrizni. Bármilyen titkos küldetést is teljesítettek, nyilvánvalóan különleges védettséget élveztek. 1307. október 13-án ugyanis francia templomosok közül egyedül őket nem háborgatták Szép Fülöp kormányzói. Azon a végzetes napon a Bézun tartózkodó templomosok parancsnoka egy bizonyos Seigneur de Goth volt. Mielőtt Bordeaux egykori érsekét, V. Kelement pápává választották, a Bertrand de Goth nevet viselte. Ennél is érdekesebb azonban, hogy az új egyházfő édesanyjának neve Ida de Blanchefort volt, és ugyanabból a családból származott, mint Bertrand de Blanchefort. Lehetséges, hogy a pápának tudomása volt egy olyan titokról, melynek megőrzését családjára bízták, és amely a Blanchefort-család birtokában maradt egészen a 18. századig, amikor Antoine Bigou abbé, Rennes-le-Chateau lelkésze, Marie de Blanchefort gyóntatója összeállította azokat a híres kéziratokat, melyeket Sauniére végül felfedezett. Így érthető, hogy a pápa igyekezett védettséget biztosítani rokona számára. A Rennes-le-Chateau melletti templomosokat legalább annyi nyugtalanító rejtély övezte, mint a rend egész történetét. Ilyen például Bertrand de Blanchefort szerepe is, amely úgy tűnik, összekötő kapocs a rejtélyek között.

TITKOS DOKUMENTUMOK

A Templomos Lovagrend és a ciszterciták hátterében működő harmadik rend létezését megerősítő tényezők valósággal elénk tolakodtak. Először úgy tűnt, túlságosan megbízhatatlan, homályos és bizonytalan forrásból származnak. Nem adhattunk hitelt az állításoknak, amíg nem bizonyosodtunk meg arról, hogy a valóságnak megfelelnek. 1956-ban a Sauniére-vel és a rennes-le-chateau-i rejtéllyel foglalkozó könyvek, cikkek és más dokumentumok egész sorát kezdték Franciaországban megjelentetni, ami jelenleg már több kötetnyire rúg. Az 1956 óta folyamatosan megjelenő anyagok különböző formában kerültek a nyilvánosság elé. Egy részük népszerűsítő, bestseller könyvekben jelent meg. Gérard de Séde könyvek egész sorozatát publikálta, látszólag egymástól teljesen távolálló témákról, mint a katharok, a templomosok, a Meroving-dinasztia, a rózsakeresztesek, Sauniére és Rennes-le-Chateau. Erős volt a gyanúnk, hogy Gérard de Séde könyvei nagyrészt egy informátor által szolgáltatott adatokra támaszkodtak, és ezt de Séde többékevésbé maga is elismerte. A véletlen segített hozzá, hogy rájöjjünk, kitől származnak de Séde információi. 1971-ben, amikor belefogtunk Rennesle-Chateau-ról szóló első filmünk készítésébe, levelet írtunk de Séde párizsi kiadójának, hogy bizonyos képanyaghoz hozzájuthassunk. El is küldték nekünk a kért képeket, amelyek mindegyikének hátára a „Plantard” nevet bélyegezték rá. Akkoriban ez a név nem sokat mondott nekünk. De Séde egyik könyvének függelékében egy interjút közölt egy bizonyos Pierre Plantard-ral Később meggyőződtünk arról, hogy de Séde bizonyos munkáinak elkészítésében Pierre Plantard maga is közreműködött, aki végül kutatásaink egyik kulcsfigurájává vált. A legérdekesebb és legfontosabb információ a legtöbb esetben nem könyv alakban jelent meg. Jó néhány dokumentumot és pamfletet számozott példányban és magánkiadásban megjelenő kiadványokban a Bibliotéque Nationale-ban helyeztek el Párizsban. Ezeknél a kiadványoknál egyértelműbben látható, mint az egyéb megjelent munkák esetében, hogy ugyanabból a forrásból származnak. Sauniére-re, Rennes-le-Chateau-ra, Poussin-ra, a Meroving-dinasztiára és egyéb témákra vonatkozó rejtett megjegyzések és lábjegyzetek segítségével minden egyes darab kiegészíti, kibővíti és megerősíti a többit. A legtöbb esetben ezeknek az iratoknak az eredete bizonytalan, és olyan nyilvánvaló és ügyesen kieszelt álnevek alatt jelent meg, mint például Madeleine Blancassal, Nicolas Beaucéan, Jean Delaude és Antoine 1’Ermite. A Madeleine természetesen Mária Magdolnára vonatkozik, akinek oltalmába ajánlották Rennes-le-Chateau templomát, és akinek a tiszteletére Sauniére az általa építtetett tornyot, a Tor Magdalát felszentelte. A „Blancassal” szó két kis folyó, a Blanque és a Sals nevének összetételéből származik, melyek Rennes-le-Bains falucska mellett ömlenek egymásba. A „Beaucéan” a „Beauséant” egyik változata, ami a templomosok hivatalos csatakiáltása és harci lobogója volt. „Jean Delaude” tulajdonképpen „Jean de l’ Aude” vagy „John of the Aude”, vagyis az a megye, amelyhez Rennes-le-Chateau is tartozik. Az Antoine 1’Ermite maga Remete Szent Antal, akinek szobra a rennes-le-chateau-i templomot díszíti, és akinek hivatalos egyházi ünnepét január 17-én tartják. Ez a dátum szerepel Marie de Blanchefort sírkövén, és Sauniére-t is ekkor érte a végzetes szélütés. A Madeleine Blancassalnak tulajdonított mű címe A Merovingok. leszármazottai és a vizigót Razés rejtélye, mely utóbbi Sauniére vidékének régi elnevezése volt. A címoldal szerint a mű eredetileg németül jelent meg és franciára Walter Celse-Nazaire fordította. A Celse-Nazaire ismét álnév, a Siant Celse és Nazaire nevek összetétele, akiknek, oltalmába a rennes-le-bains-i templomot felszenteléskor ajánlották. A címlap szerint a könyv a Grande Loge Alpina gondozásában jelent meg, amely a legfelső szabadkőműves páholy Svájcban, az angliai Nagypáholy (Grand Lodge) vagy a francia Grand Orient megfelelője. Semmi utalás nincs arra vonatkozólag, hogy egy modern szabadkőműves páholy miért mutat ilyen érdeklődést egy ismeretlen 19. századi paphoz kapcsolódó rejtély és az illető egyházközségének másfél évezreddel ezelőtti történelme iránt. Egyik kollégánk ezzel kapcsolatban kérdéseket tett fel az Alpina tisztviselőinek, akik tagadták, hogy bármi tudomásuk lenne a könyv publikálásáról vagy létezéséről. Ennek ellenére, egy kutató azt állítja, hogy ő maga látta a kérdéses művet az Alpina könyvtárának polcain. A későbbiek folyamán az Alpina nevével fémjelzett két másik pamfletet fedeztünk fel. A Bibliothéque Nationale-ban elhelyezett magánkiadásban megjelent összes dokumentum közül a legfontosabb, mely a Titkos dossziék (Dossiers secrets) nevet viselte. A gyűjtemény, melynek katalógusszáma no.40 lm1 249, jelenleg mikrokártyán olvasható. Még a közelmúltban is egy vékony, leírhatatlan külsejű kötet volt, egyfajta keményfedeles irattartó, amely látszólag össze nem tartozó dolgok lazán összefűzött halmazából állt. Újságkivágásokat, keménypapírra felragasztott leveleket, pamfleteket, számos családfát és néhány nyomtatott oldalt tartalmazott, melyet láthatóan egy másik könyvből emeltek ki. Időről időre egy-egy oldalt a gyűjteményből kivettek, más alkalommal pedig újakat helyeztek a dossziéba. Bizonyos oldalakra kiegészítő megjegyzéseket és javításokat vezettek rá apró betűs kézírással. Valamivel később ezeket nyomtatott oldalakkal helyettesítették, amelyeken minden korábbi szövegjavítás is fel volt tüntetve. Az anyag zöme, a családfák, egy bizonyos Henry Lobineautól származnak, akinek neve a címoldalon is szerepel. Az irattartóban szereplő két további papír szerint a Henry Lobineau ugyancsak felvett név, amelyhez talán a Saint Sulpice melletti utca, a Rue Lobineau adta az ötletet. A családfákat valójában egy Leo Schidlof nevű osztrák történész és régiséggyűjtő készítette, aki állítólag Svájcban élt és 1966-ban halt meg. Az információk alapján megpróbáltunk mindent megtudni Leo Schidlofról. 1978-ban sikerült nyomára bukkannunk Schidlof lányának, aki akkor Angliában élt. Megerősítette, hogy apja valóban osztrák volt, de nem volt sem családfakutató, sem történész és még kevésbé régiséggyűjtő. Miniatúrákkal kereskedett és mint miniatúra-szakértő két könyvet is publikált ebben a témakörben. 1948-ben Londonban telepedett le, ahol élete hátralevő részét töltötte egészen 1966-ban Bécsben bekövetkezett haláláig. Mindez egybevágott a szereplő adatokkal. Schidlof kisasszony makacsul kitartott amellett, hogy apja soha nem tanúsított érdeklődést a családfák, a Meroving-dinasztia és a DélFranciaországban történő titokzatos dolgok iránt. Schidlof kisasszony szerint mégis voltak olyan emberek, akik ennek ellenkezőjét. hitték. Édesapja ugyanis a 60-as években rengeteg telefonhívást és levelet kapott az Egyesült Államokból és Európából magukat meg nem nevező személyektől, akik találkozni kívántak vele, és olyan dolgokat megvitatni, amelyekről valójában semmi tudomása nem volt. Halála után üzenetek özöne érkezett, melyek többnyire Schidlof úr iratai után érdeklődtek. Bármilyen ügybe is keveredhetett Schidlof saját akaratán és tudtán kívül, az amerikai kormány mindenesetre érzékenyen reagált a dologra. 1946-ban, tehát pontosan egy évtizeddel azelőtt, hogy a Dossiers secrets összeállították, Leo Schidlof vízumot kért az Egyesült Államokba. Kérelmét visszautasították, kémkedés vagy más egyéb tiltott tevékenység gyanúja miatt. Végül azonban tisztázhatták a dolgot, mert Leo Schidlof végül beutazhatott az Egyesült Államokba. A visszautasításnak egyszerűen egy tipikus, bürokratikus félreértés is lehetett az oka, Schidlof kisasszony viszont arra gyanakszik, hogy a vízum megtagadása valamilyen formában összefüggésben állhatott azokkal a rejtélyes tevékenységekkel, amelyeket oly érthetetlen módon édesapjának tulajdonítottak. A Schidlof kisasszonytól hallott történet gondolkodóba ejtett bennünket. Az amerikai beutazási engedély megtagadása lehet hogy több volt a puszta véletlennél, ugyanis a Dossiers secrets papírjai olyan jellegű utalásokat tartalmaznak, amelyek Leo Schidlof nevét valamilyen nemzetközi kémkedési üggyel hozzák kapcsolatba. Időközben azonban egy új pamflet jelent meg Párizsban, amelyet az elkövetkező hónapokban más források is megerősítettek. A pamflet állítása szerint a sejtelmes Henry Lobineau egyáltalán nem Leo Schidlof volt, hanem egy előkelő származású francia arisztokrata, Comte Henry de Lénoncourt. Lobineau valódi kilétének kérdése nem az egyetlen olyan rejtély volt, amely a Dossiers secrets-hez kapcsolódott. Az iratok között volt egy, amely „Leo Schidlof bőr aktatáskájára” tett utalást. Az aktatáska a feltételezések szerint számos Rennes-le-Chateau-hoz kapcsolódó titkos

dokumentumot tartalmazott az 1600 és 1800 közötti időszakból. Röviddel Schidlof halála után a táska állítólag egy futár, egy bizonyos Fakhar ul Islam kezébe került, akinek 1967 februárjában Kelet-Németországban egy „Genf által delegált ügynökkel” kellett találkoznia, hogy a táskát átadja. Mielőtt a találkozó létrejött volna, Fakhar ul Islamot állítólag kiutasították Kelet-Németországból. Ezután visszatért Párizsba, hogy ott „további utasításokra várjon”. 1967. február 20-án Melunnál, a vasúti síneken rábukkantak Fakhar holttestére, amelyet kidobtak a Párizs és Genf között közlekedő gyorsvonatból, az aktatáskának pedig nyoma veszett. Megpróbáltunk ennek a riasztó történetnek a végére járni. A február 21-én megjelent francia lapokban számos cikkre bukkantunk, amelyek nagyjából megerősítették a történetet. Valóban találtak egy lefejezett holttestet Melunnál, a vasúti síneken. Az azonosítás során kiderült, hogy egy fiatal pakisztáni férfi, Fakhar ul Islam az áldozat. Tisztázatlan okok miatt a férfit kiutasították Kelet-Németországból, aki ezután Párizsból Genfbe utazott. Az újságok jelentése szerint a hatóságok gyilkosságra gyanakodtak és az ügy kivizsgálását a DTS, vagyis a francia kémelhárítás vette kezébe. Az újságok egyáltalán nem tettek említést Leo Schidlofról, a bőr aktatáskáról vagy bármi egyéb olyan dologról, amely az eseményt a rennes-lechateau-i rejtéllyel összefüggésbe hozhatta volna. Lehetségesnek látszott, hogy Fakhar ul Islam halála kapcsolatban állt Rennes-le-Chateau-val, és hogy a Dossiers secrets cikke olyan „belső információból” merített, amely nem volt hozzáférhető a sajtó számára. Másrészről azt sem lehetett kizárni, hogy a Dossiers secrets cikke tudatos és szándékos félrevezetésre épült. Nem kell más, csak egy megmagyarázatlan vagy gyanús haláleset, amelyet a kívánt céloknak megfelelően ügyesen lehet manipulálni és a megfelelő összefüggésekbe belehelyezni. Ha valóban így állt a helyzet, akkor mi volt az egész manipulációnak a célja? Miért akarná valaki Rennes-le-Chateau-t szándékosan baljóslatú intrika és cselszövés légkörébe burkolni? Milyen előnye származhat belőle, és ki az, aki ebből tőkét kovácsolhat magának? Ezek a kérdések annál is inkább nyugtalanítottak bennünket, mivel Fakhar ul Islam halála nyilvánvalóan nem volt egyedi esetnek tekinthető. Nem egészen egy hónappal később egy másik magánkiadásban készült munkáit helyeztek el a Bibliothéque Nationale-ban, amely „A vörös kígyó” címet viselte. Sokatmondóan és szimbolikusan január 17-i keltezés szerepelt rajta. A címlapon három szerző, Pierre Feugére, Louis Saint-Maxent és Gaston de Koker volt feltüntetve. „A vörös kígyó” a maga nemében egészen egyedülálló mű. Egy Meroving családfából és a Meroving-kori Franciaország két térképéből áll, amolyan futólagosan odavetett magyarázatok kíséretében. Emellett tartalmazza még a párizsi Saint Sulpice részletes alaprajzát, amely feltünteti a templom különböző szentjeinek kápolnáit is. A szöveg zöme azonban tizenhárom rövid prózai vers, amelyek Rimbaud költeményeit idézik. A versek nem hosszabbak egy bekezdésnél, és mindegyik a Zodiákus egy-egy jelének felel meg, jelen esetben tizenhárom csillagképnek, mert a tizenharmadikat, a Skorpió és Nyilas között elhelyezkedő Kígyótartót is ide sorolja. A tizenhárom prózai költemény egyfajta szimbolikus vagy allegorikus zarándoklatot mesél el egyes szám első személyben, amely a Vízöntővel kezdődik és a Baktérítővel ér véget.. Január 17-e a Baktérítő csillagképbe tartozik, mint ahogyan ezt a szöveg is egyértelműn kijelenti. A rejtélyes szöveg ismerős utalásokat tartalmaz a Blanchefort-családra, a rennes-le-chateau-i templom díszítéseire, Sauniére ott található felirataira, Poussinra és a „Les Bergers d’ Arcadie” című festményére, valamint a síron található rövid mondatra, az „Et in Arcadia Ego”-ra. A szöveg egy pontján egy vörös kígyóról történik említés, „melyet a pergamenek (a Sauniére által talált régi iratok) idéznek”, és amely végigtekergőzik évszázadokon keresztül. Úgy tűnik, hogy ez egyértelmű utalás egy vérségi kötelékre, vagy egy családon végighúzódó származási vonalra. Az Oroszlán állatövi jegyre vonatkozó szakasz olyannyira rejtélyes, hogy érdemes teljességében idézni:

Tőle, akit megszabadítani kívánok, a szél felém sodorja a Sír egészét átható illatot. Korábban néhányan Ízisznek nevezték őt, aki minden jó forrásának királynője. JERTEK EL HOZZÁM MINDANNYIAN, AKIK SZENVEDTEK ÉS ÉN NYUGALMAT ADOK NEKTEK. Másoknak ő a gyógyító balzsammal töltött edény MAGDOLNÁJA. A beavatottak ismerik igazi nevét: NOTRE DAME DES CROSS. A rövid prózai versből rendkívül érdekes következtetésekét lehet levonni. Izisz természetesen az egyiptomi anyaistennő, a misztériumok patrónusa. „Fehér Istennő”, ha jó oldalát mutatja, és „Fekete Istennő”, ha rossz tulajdonságai kerülnek előtérbe. Számos mitológiával, antropológiával, pszichológiával és teológiával foglalkozó kutató az anyaisten kultuszát a keresztény korszaktól egészen a pogány időkig vezette vissza. Szerintük az anyaistennő fogalma továbbélt a keresztény vallásban Szűz Mária alakjában, akit Szent Bernát a „Mennyek Királynőjének” nevezett. Ez utóbbi megjelöléssel Asztarté Anyaistennőt, Izisz föníciai megfelelőjét illették az Ótestamentumban. Úgy tűnik azonban, hogy „A vörös kígyó” szövegében a kereszténység anyaistennője nem Szűz Mária, hanem Magdolna, Rennes-le-Chateau templomának védőszentje, akinek oltalmába ajánlotta Sauniére a Magdalena Toronyt is. A szöveg azt sugallja, hogy nem Szűz Máriára, hanem valószínűleg szintén Mária Magdolnára vonatkozik a zengzetes „Notre Dame” elnevezés, amelyet Franciaország minden nagyobb székesegyháza a nevében visel. Miért kellene Magdolnát Miasszonyunkként, sőt anyaistennőként tisztelni? Az anyaság fogalmát legkevésbé Mária Magdolnával szokták összefüggésbe hozni. A népszerű keresztény hagyományban Mária Magdolna egy prostituált, aki azáltal nyeri el a megváltást, hogy Jézus hívévé szegődik. Különösen a Negyedik Evangéliumban kerül alakja előtérbe, ahol ő az első, aki Jézust a feltámadás után megpillantja. Éppen ezért szentként tisztelik, különösen Franciaországban, ahol a középkori legendák arról beszélnek, hogy Magdaléna hozta el a Szent Grált. A fenti versben szereplő „Gyógyító balzsammal töltött edény” valóban utalhatott a Grálra. A legenyhébb kifejezést használva is eretnekségnek számít olyan tisztelettel övezni Mária Magdolnát, mint amely kizárólag csakis Szűz Máriát illeti meg. Bármit is akarnak „A vörös kígyó” szerzői, vagy inkább állítólagos szerzői közölni, ugyanolyan szörnyű módon végezték, mint Fakhar ul Islam. 1967. március 6-án, Louis Saint-Maxentet és Gaston de Kokert felakasztva találták. A következő napon március 7-én pedig hasonló sorsa jutott Pierre Feugére is. A legelső ilyen esetben azonnal felmerülő feltételezés az, hogy a halálesetek valamilyen módon összefüggésben álltak „A vörös kígyó” megírásával és nyilvánosságra hozatalával. Fakhar ul Islam esetéhez hasonlóan, itt sem hagyhattunk figyelmen kívül egy másik lehetséges magyarázatot. Ha valaki kimondottan baljós1atú és fenyegető légkört akar teremteni, akkor ily módon tökéletesen elérheti célját. Elegendő csupán átfésülni az újságokat és keresni egy gyanús halálesetet, vagy jelen esetben három gyanús halálesetet. Ezután az illetőnek nem kell mást tenni, mint az elhunytak nevét egy saját maga által kiagyalt pamflethez függeszteni, azt elhelyezni a Bibliothéque Nationale-ban és természetesen egy korábbi keltezést (január 17-ét) feltüntetni a. címlapon. Gyakorlatilag lehetetlen lenne, hogy bárki rájöjjön egy ilyen trükkre, amely kétségkívül fenyegető légkört teremtene, mivel azt sejtetné, hogy esetleg bűncselekmény történhetett. De mi értelme egy ilyen rossz tréfát elkövetni? És miért akarná bárki mesterségesen az erőszak, gyilkosság és cselszövés légkörét gerjeszteni? Egy ilyen félrevezető manipuláció aligha tántorítaná el a kíváncsiakat, éppen ellenkezőleg, további kutatásokra sarkallná őket. Ha nem tréfával állunk szemben, akkor még mindig marad néhány megválaszolatlan kérdés. Legelőször is, hogyan értelmezzük a három akasztott férfi halálát, öngyilkosságot követtek el vagy meggyilkolták őket? A körülményeket figyelembe véve az öngyilkosságnak nem sok értelme lett volna, a gyilkosságra pedig ugyancsak kevés ésszerű magyarázatot találtunk. Elképzelhető ugyan, hogy három embert eltesznek láb alól. Jelen esetben azonban az információ már a nyilvánosság elé került, hiszen a művet a Bibliotheque Nationale-ban helyezték el (ahol bárki elolvashatta). Lehetséges-e, hogy a gyilkosságokat, ha egyáltalán, azok voltak, büntető vagy bosszúálló célzattal követték el, vagy talán azért, hogy a jövőben elejét vegyék hasonló meggondolatlan fecsegésnek? A lehetséges válaszok egyike sem kielégítő, ugyanis ha valaki feldühödik azon, hogy bizonyos információt elárultak, és ha szeretné megelőzni további információ kiszivárgását, akkor nem valószínű, hogy egy hátborzongató és szenzációkeltő hármas gyilkosság elkövetésével saját maga hívja fel a figyelmet a dologra, hacsak nem tudja biztosan, hogy nem következik majd

a hatóságok részéről lázas és kitartó nyomozás. Saját kutatásaink során szerencsére kevésbé drámai, de legalább ennyire rejtélyes kalandokban volt részünk. Kutatómunkánk folyamán ismételt utalásokat találtunk egy műre, melynek írója Antoine l’Ermite (Remete Antal) volt és az Un Trésor merovingien á Rennes-le-Chateau (Egy Meroving kincs Rennes-le-Chateau-ban) címet viselte. Megpróbáltunk nyomára bukkanni a könyvnek, és hamarosan sikerült megtalálnunk a Bibliothéque Nationale katalógusában, hozzájutni azonban már nem bizonyult ilyen könnyű feladatnak. Egy héten keresztül minden nap bementünk a könyvtárba, kitöltöttük a szükséges kérőlapot, hogy a könyvet megkapjuk. A cédulát minden egyes alkalommal visszaküldték azzal a jelzéssel, hogy a könyvet valaki más használja. Önmagában ez még nem volt furcsa, amikor azonban két hét telt el így, a dolgot kezdtük egyre inkább különösnek és bosszantónak találni, mivel nem tudtunk tovább Párizsban maradni, az egyik könyvtároshoz fordultunk segítségért, aki közölte velünk, hogy a könyvet még három hónapig nem lehet kölcsönözni, sőt arra,. sincs mód, hogy a könyvet a három hónap letelte előtt előjegyezzük. Nem sokkal később egy angliai barátunk megemlítette, hogy Párizsban fogja tölteni szabadságát. Megkértük őt, próbálja megszerezni Antoine l’Ermite munkáját, de legalábbis készítsen jegyzeteket a könyv tartalmáról. Kérésünknek megfelelően a hölgy elment a Bibliotheque Nationale-ba, hogy kikérje a könyvet, de kérőlapját még csak nem is küldték vissza. Amikor néhány hónap múlva Párizsban jártunk, még egy kísérletet tettünk, de a cédulán megint ugyanaz a szó állt: kiadva. Ezen a ponton megelégeltük a macska-egér játékot, és úgy döntöttünk, hogy most rajtunk a sor. Visszamentünk a katalógusterembe. Sikerült egy idősebb segédkönyvtárost találnunk, készségesnek mutatkozott. Odaadtuk neki a könyv katalógusszámát és ő eltűnt a polcsorok között. Amikor újra előbukkant, elnézést kért, hogy nem tud segíteni, de a kért könyvet sajnos ellopták. Sőt mi több, tette hozzá, a tettes valósznűleg honfitársunk volt, mégpedig egy hölgy. Unszolásunkra hajlandó volt elárulni a hölgy nevét. Legnagyobb megdöbbenésünkre annak a barátunknak a nevét adta meg, aki kérésünkre korábban a könyvtárban járt! Miután visszatértünk Angliába, megbízásunkból a Nemzeti Központi Könyvtár levélben fordult a Bibliothéque Nationale-hoz és magyarázatot követelt a történtekre, ami teljesen nyilvánvalóan legális kutatómunkánk tudatos akadályoztatásának minősült. A levélre semmiféle magyarázatot nem kaptunk, nem sokkal később azonban elküldték végre Antoine l’Ermite munkájának egy fénymásolt példányát azzal a kifejezett utasítással, hogy azonnal küldjük vissza. Ez már önmagában is elég különös volt, ugyanis a könyvtárak általában nem kérik vissza a fénymásolt példányokat. Ezeket rendszerint szemétkosárba való papírnak tekintik, és ennek megfelelően kezelik őket. Végre kezünkbe vehettük a könyvet, amely azonban oly mértékig csalódást okozott, hogy aligha érte meg a sok vesződséget, amelynek árán végre sikerült megszereznünk. Akárcsak Madeleine Blancassal munkáján, ezen a könyvön is a svájci Grande Loge Alpina szerepelt, mint kiadó. A mű maga azonban semmi újat nem közölt. Röviden újra összefoglalta Razés comté, Rennes-le-Chateau és Bérenger Sauniére történetét, vagyis újra átdolgozta a számunkra már régóta ismert részleteket. Semmi elfogadható okot nem találtunk arra, hogy miért lenne bárkinek szüksége erre a könyvre, és mi okból kell az illető számára a könyvet egy teljes héten át kizárólagosan fenntartani. Azt még kevésbé értettük, hogy milyen oka lehetett bárkinek arra, hogy megakadályozzon minket abban, hogy hozzáférhessünk. A legmeghökkentőbb az egészben az volt, hogy a mű egyáltalán nem volt eredeti. Néhány apró változtatástól eltekintve, újraszedve és újranyomtatva ugyan, de szószerinti másolata volt egy népszerű kiadvány egyik fejezetének. A szóban forgó könyv egy könnyű bestseller volt a világ elveszett kincseiről. Két eset volt lehetséges. Vagy Antoine l’Ermite szégyentelenül plagizálta a bestsellert, vagy pedig a megjelent könyv szerzője lopott tőle. Az ilyen jellegű események teljesen jellemző példái annak a tudatos félrevezetésnek, amelyek Franciaországban 1956 óta folyamatosan megjelentek. Hozzánk hasonlóan más kutatók is ugyanilyen talányos dolgokat tapasztaltak. Látszólagosan valódinak tűnő nevek álneveknek bizonyultak. Címekről, kiadókról és különböző szervezetek címeiről kiderült, hogy nem léteznek. Olyan könyvekre való utalásokkal találkoztunk, amelyeket legjobb tudomásunk szerint még soha senki nem látott. A Bibliothéque Nationale-ból dokumentumokat tüntettek el, változtattak meg vagy érthetetlen módon tévesen kata1ogizáltak. Időnként az embernek az az érzése támadt, hogy valaki szánt szándékkal az orránál fogva vezeti. Ha ez igaz, akkor ezt a játékot egészen biztosan nagyban játsszák, mégpedig komoly anyagi jellegű és egyéb források széles skálájának igénybevételével. Bárki is legyen az, aki ilyen tréfát űz, ő maga a játékot valószínűleg halálosan komolyan veszi. Időközben további anyagok jelentek meg folyamatosan, amelyben az ismerős témák – Sauniére, Rennes-le-Chateau, Poussin, „Les Bergers d’ Arcadie”, a Templomos Lovagrend, II. Dagobert és a Meroving-dinasztia szinte vezérmotívumként bukkantak fel újra és újra. A szőlőművelésre, a szőlő oltására vonatkozó utalások különösen kiemelkedő szerepet kaptak, feltehetően valamilyen allegorikus értelemben. Ezzel párhuzamosan egyre több, a témához kapcsolódó információt bocsátottak ki. Erre példa Henry Lobineau kilétének tisztázása, aki mögött, mint kiderült, Lénoncourt grófja rejtőzött. Ugyanakkor megmagyarázhatatlan ragaszkodás Mária Magdolna személyének fontosságához. Két másik történelmi helynév is ugyanolyan kiemelt szerepet kapott; mint Rennes-le-Chateau. Az egyik hely Gisors, egy normandiai erőd volt, amely létfontosságú stratégiai és politikai szerepet töltött be a keresztes hadjáratok csúcspontján. A másik az Ardennek szélén fekvő Stenay, vagy egykori nevén Satanicum, mely egykor a Merovingok régi fővárosa volt, és amelynek közelében i. sz. 679-ben II. Dagobertet meggyilkolták. . A rendelkezésre álló anyagot teljes egészében nem lehet ezeken az oldalakon kellő alapossággal és részletességgel áttekinteni. Lényegüket röviden a következő pontokban foglaltuk össze: 1. A Templomos Lovagrend hátterében meghúzódó titkos rend hozta létre a Templomos Lovagrendet, mely a titkos szervezet katonai és adminisztratív szervezeteként működött. Ez a titkos rend, amely többféle név alatt folytatta tevékenységét, leggyakrabban a Prieuré de Sion (Sion szerzetesrend) nevet használta. 2. A Prieuré de Siont olyan nagymesterek egész sora irányította, akik a nyugati történelem és kultúra legkiemelkedőbb alakjai közé tartoznak. 3. Bár a Templomos Lovagrendet 1307 és 1314 között megsemmisítették és feloszlatták, a Prieuré de Sion érintetlenül fennmaradt. Annak ellenére, hogy időszakonként testvérharc és széthúzások gyengítették a rendet, folyamatosan továbbműködött évszázadok hosszú során át. A háttérbe húzódva, a színfalak mögül ők szervezték és irányították a nyugat-európai történelem bizonyos döntő fontosságú eseményeit. 4. A Prieuré de Sion ma is létezik, és aktívan működik. Nagy befolyással rendelkező szervezet, szerepet játszik magas szintű nemzetközi eseményekben éppúgy, mint bizonyos európai országok belső ügyeiben. A rend nagymértékben felelős az 1956 óta kibocsátott információk megjelentetéséért. 5. A Prieuré de 5ion nyíltan bevallott és deklarált célja a Meroving-dinasztia, és vérségi vonal restaurációja nemcsak Franciaországban, hanem más európai országokban is. 6. A Meroving-dinasztia restaurációja jogilag és morálisan egyaránt szentesített és igazolható. Bár az i. sz. 8. században megfosztották őket trónjuktól, a Meroving vérségi vonal nem halt ki, sőt egyeneságon II. Dagoberten és fián IV. Sigisberten keresztül fennmaradt. Dinasztikus szövetségeken és házasságkötéseken keresztül ebbe a származási vonalba tartozott Godfroi de Bouillon (Bouillon Gottfried), aki 1099-ben elfoglalta Jeruzsálemet, valamint számos más nemesi és királyi család a múltban és jelenben, közöttük a Blanchefort, Gisors, Saint-Clair (Angliában a Sinclair), Montesquieu, Montpézat, Poher, Luisignan, Plantard és a Habsburg-Lorraine (Lotharingiai)- ház. Korunkban a Meroving vérségi vonalnak legitim joga van jogos örökségéhez.

Elképzelhető, hogy a Sauniére által talált pergameneken a Sionra történő utalás mögött a Prieuré de Sion rejlik. Ez ugyancsak megmagyarázná azt a különös „P .S.” aláírást, amely a pergamenek egyikén, valamint Marie de Blanchefort sírkövén szintén szerepelt. Mi is szkeptikusan viszonyultunk az ilyen jellegű összeesküvés-elméletekhez, ezenkívül, a fenti állítások többsége lényegtelennek, valószínűtlennek, vagy egyenesen képtelenségnek tűnt. Ennek ellenére tudomásul kellett vennünk, hogy bizonyos emberek ezeket az elképzeléseket terjesztik, mégpedig teljes komolysággal, sőt okkal hihettük azt is, hogy ezt tekintélyes hatalmi pozícióból teszik. Függetlenül. attól, hogy az állításokban mennyi az igazság, mindez láthatóan valamilyen módon összefüggésben állt a Sauniére-t és Rennes-le-Chateau-t körülvevő rejtéllyel. A következő lépésben hozzáfogtunk a dokumentumok – melyeket ironikusan „Prieuré dokumentumok”-nak kezdtünk nevezni –, valamint az abban szereplő állítások szisztematikus vizsgálatához. Arra törekedtünk, hogy a kijelentéseket körültekintő kritikai elemzésnek vessük alá, és eldöntsük, bizonyítható-e hitelességük.

A TITKOS TÁRSASÁG

A háttérben működő titkos harmadik rend Már korábban is sejtettük, hogy a Templomos Lovagrend hátterében meghúzódva, ha nem is egy szervezett „rend”, de egy különböző egyénekből álló csoport működött. Az az állítás tehát, hogy a Templomos Lovagrendet a Prieuré de Sion hívta életre, valamivel hihetőbbnek tűnt, mint a „Prieuré dokumentumok” többi kijelentése. Gérard de Séde már 1962-ben egy futólag odavetett, szűkszavú és titokzatoskodó megjegyzést tesz egyik munkájában a Prieuré de Sion-ról. A rendre vonatkozó bővebb utalást legelőször a Dossier secrets egyik oldalán találtunk. Az oldal tetején egy idézet szerepel René Grousset-től, a keresztes háborúk egyik legtekintélyesebb 20. századi szakértőjétől. A 30-as években megjelentetett monumentális művét, mely kimondottan ezzel a témakörrel foglalkozik, rendkívül befolyásos és jelentős munkának tekintik még olyan tekintélyes, modem történészek is mint Sir Steven Runciman. Az említett idézet I. Balduinra vonatkozik, Bouillon Gottfried öccsére, aki a Lorraine (Lotharingia) hercege címet viselte, és akit a Szentföld visszahódítójaként tiszteltek. Gottfried halála után Balduin elfogadta a felajánlott koronát és ezáltal hivatalosan is Jeruzsálem első igazi királya lett. René Grousset szerint I. Balduinon keresztül létezett egy „királyi tradíció”, és mivel ez „Sion sziklájára épült”, „egyenrangú” volt az európai uralkodóházakkal, tehát a franciaországi Kapeting, az angolszász-normann Plantegenet, valamint a Németország és az ősi Szent Római Birodalom felett uralkodó Hohenstauffen és Habsburg dinasztiákkal. Balduin és leszármazottai azonban nem vér szerinti, hanem választott királyok voltak. Miért beszél akkor Gousset egy „Balduinon keresztül létező” „királyi hagyományról”? Gousset nem ad választ a kérdésre, de azt sem magyarázza meg, hogy ez a hagyomány, miért tekintendő „egyenrangúnak” a legjelentősebb európai uralkodóházakkal, pusztán azon oknál fogva, hogy „Sion sziklájára épült”. A Dossiers secrets szóban forgó oldalán szereplő idézetet egy utalás követi, amely a titokzatos Prieuré de Sionra, vagy ahogy akkoriban nevezték a szervezetet, az Ordre de Sionra vonatkozik. A szöveg szerint az Ordre de Siont Bouillon Gottfried alapította 1090-ben, tehát kilenc évvel Jeruzsálem meghódítása előtt, bár léteznek olyan „Prieuré dokumentumok”, amelyek az alapítás dátumát 1099-re teszik. Az idézetben az áll, hogy Balduin, Gottfried öccse az Ordre de Sionnak „köszönhette koronáját”. A rend hivatalos székhelye, vagy más néven főhadiszállása, egy bizonyos apátságban volt Jeruzsálemben, amelynek teljes neve Notre Dame du Mont de Sion. Az is lehet, hogy az apátság Jeruzsálemen kívül volt, a várostól délre fekvő nevezetes „magas hegyen”, az ún. Sion hegyén. Áttanulmányoztunk minden jelentősebb 20. századi művet, melyet a keresztes hadjáratokról írtak, azonban egyikben sem találtunk semmilyen utalást az Ordre de Sionra. Megpróbáltuk tehát kideríteni, hogy valóban létezett-e egy ilyen elnevezésű rend, és ha igen, akkor rendelkezett-e olyan mértékű befolyással, hogy ténylegesen hatalmában állt koronákat adományozni. Rengeteg dokumentumot és okiratot kellett átolvasnunk, hogy végre a rend nyomára bukkanjunk. Nemcsak a Sionra vonatkozó egyértelmű utalásokat kerestünk, hanem valami információt is a szervezet lehetséges befolyását és tevékenységét illetően. Meg akartunk bizonyosodni arról is, hogy vajon létezett-e valaha egy Notre Dame du Mont Sion nevű apátság. Jeruzsálemtől délre emelkedik az ún. „magas hegy”, azaz a Sion hegye. 1099-ben, amikor Jeruzsálemet Bouillon Gottfried keresztesei elfoglalták, a hegyen régi bizánci bazilika romjai álltak, amely feltételezhetően a IV. századból származott és a sokatmondó „Minden Egyházak Anyja” nevet viselte. A fennmaradt okiratok, krónikák és egykorú beszámolók szerint Bouillon Gottfried kifejezett kívánságára a romok helyén egy apátságot emeltek. Az apátság lenyűgöző építmény lehetett, szinte egy teljesen különálló, zárt világ. 1172-ben az egyik történetíró krónikájában lejegyzi, hogy az apátság katonai szempontból is kitűnően megerősített, falakkal, tornyokkal és lőréses bástyákkal körülvett építmény volt. Ez az apátság-erőd a Notre Dame du Mont de Sion nevet viselte. Nyilvánvaló, hogy az impozáns erődítménynek voltak lakói. Lehetséges-e, hogy azok, akik az apátságban éltek, egy független „rendhez” tartoztak és a Sion hegyről nevezték el szervezetüket? Elképzelhető-e, hogy az apátságban az Ordre de Sion tagjai laktak? Ez a feltételezés nem tűnt ésszerűtlennek, ugyanis azok a szerzetesek és lovagok, akiket Gottfried a Szent Sír templomában helyezett el, hivatalosan is renddé szerveződtek, amelyet a Szent Sír Rendjének neveztek. Könnyen lehetséges, hogy a Sion hegyén lévő apátság lakói esetében is hasonló dolog történt. Állítólag az apátságban „a Szent Ágoston reguláit követő káptalan tagjai éltek, akiknek az volt a feladata, hogy az abbé irányításával a szentélyekben elvégezzék a szükséges teendőket. A közösség a „Sainte-Marie du Mont Syon et du Saint-Esprit” kettős nevet vette fel. Egy másik történetíró 1698-ban még ennél is világosabban fogalmaz: „Jeruzsálemben voltak a keresztes háborúk alatt... a Notre Dame de Sion apátságban szolgáló lovagok, akik a „Chevaliers de l’Ordre de Notre Dame de Sion nevet vették fel”. Az Ordre de Sion létezését megerősítő fenti utalásokon kívül, egykorú, eredeti dokumentumokat fedeztünk fel, amelyeken a Notre Dame de Sion egyik vagy másik perjelének a pecsétje és aláírása látható. Létezik például egy 1116. július 19-i keltezésű okirat, amelyet egy Arnaldus nevű perjel írt alá. Egy későbbi 1125. május 2-án kelt okiraton Arnaldus neve együtt szerepel a Templom nagymesterének, Hugues de Payennek a nevével. A „Prieuré dokumentumok” kijelentései ebben a vonatkozásban helytállónak bizonyultak, tehát joggal állíthattuk, hogy a 11. és 12. század fordulóján már létezett egy Ordre de Sion nevű rend. Továbbra is nyitott kérdés maradt azonban, hogy vajon a rendet egy korábbi időpontban alapították-e vagy sem. Nem lehet logikus következtetést levonni arra vonatkozólag sem, hogy a rend, vagy pedig a rendnek otthont adó épület létezett-e előbb. A ciszterciták például egy városról, Citeaux-ról kapták nevüket. A ferencesek és a bencések rendjét viszont ténylegesen létező személyekről nevezték el, mielőtt még a két rend egy meghatározott tartózkodási helyhez kötődött volna. Egyelőre tehát csupán annyit mondhattunk, hogy már 1100 körül létezett egy apátság, amely egy azonos nevű rendnek adott otthont. Elképzelhető, hogy a rend alapítása egy korábbi időpontra tehető. A „Prieuré dokumentumok” azt sugallják, hogy a rend korábban jött létre, és valóban létezik olyan bizonyíték, amely haloványan és áttételesen ugyan, de mégis azt látszik alátámasztani, hogy az alapítás korábban történhetett. Ismert tény, hogy 1070-ben, 29 évvel az első keresztes hadjárat előtt, szerzetesek egy csoportja érkezett a dél-olaszországi Calabriából az Ardennes-i Erdőség vidékére, amely Bouillon Gottfried fennhatósága alá tartozott. Gérard de Séde szerint a szerzetesek vezetőjének neve „Ursus” volt, amely elnevezést a „Prieuré dokumentumok” következetesen a Meroving vérségi (származási) vonallal hoznak összefüggésbe. Megérkezésük után a kalabriai szerzetesek megnyerték Mathilde de Toscane, (Lorraine) Lotharingia hercegnőjének támogatását, aki Bouillon Gottfried nagynénje és mostohaanyja volt egy személyben. Mathilde földet adományozott a szerzeteseknek Orvalban, nem messze Stenay-től, ahol II. Dagobert mintegy ötszáz évvel korábban merényletnek esett áldozatul. A Mathilde által adományozott földön egy apátságot emeltek, ám a szerzetesek nem időztek túl sokáig Orvalban. 1108-ban titokzatos módon nyomuk veszett és semmilyen feljegyzés nem maradt további tartózkodási helyükről, bár a hagyomány úgy tartja, hogy visszatértek Calabriába. Orval 1113-ban már a Szent Bernát tulajdonában lévő birtokok közé tartozott. Nem kizárt, hogy a calabriai szerzetesek Orvalból való távozásuk előtt komoly befolyást gyakoroltak a nyugat-európai történelem alakulására. Gérard de Séde szerint a szerzetesek csoportjába tartozott egy férfi, aki később Remete Péterként vált ismertté. Ha ez igaz, akkor ezt rendkívül fontos tényként kell kezelnünk, mivel Remete Péterrel kapcsolatban gyakran merül fel az a feltételezés, hogy ő volt Bouillon Gottfried tanítója. Nem ez volt azonban az egyetlen dolog, amelynek révén hírnévre tehetett szert. l095-ben Remete Péter azzal vált ismertté szerte a keresztény világban,

hogy II. Orbán pápával együtt tömegeket megbabonázva hirdette mindenütt a keresztes hadjárat szükségességét. Szent háborúra szólított fel, melynek végső célja a Szent Sír; visszaszerzése és a Szentföldnek a mohamedán hitetlenektől való megszabadítása. Manapság Remete Pétert tekintik a keresztes háborúk egyik fő elindítójának. A „Prieuré dokumentumok” utalásai alapján felvetődött bennünk a kérdés, hogy vajon létezhetett-e valamiféle halovány folytonosság az orvali szerzetesek, Remete Péter és az Ordre de Sion között. Csaknem bizonyosnak tűnik, hogy az Orvalban megtelepedett csoport tagjai nem tekinthetők véletlenszerűen összeverődött, vallási fanatizmussal átitatott vándorszerzeteseknek. Ez ellen szól az is, ha egyszerűen nyomon követjük mozgásukat. Együttes érkezésük Calabriából és titokzatos eltűnésük valamiféle szervezettségre, egy állandó tartózkodási helyre utal. Ha Péter tagja volt ennek a csoportnak, akkor a keresztes hadjáratra való felhívás nem a buzgó fanatizmus, hanem egy előre kitervelt politikai szándék megnyilvánulásának tekinthető. Ha valóban ő volt Gottfried tanítója, akkor befolyást gyakorolhatott tanítványára abban, hogy útnak induljon a Szentföldre. Amikor a szerzetesek eltűntek Orvalból, könnyen lehet, hogy nem Calabriába tértek vissza. Nem elképzelhetetlen, hogy Jeruzsálemben telepedtek meg, mégpedig a Notre Dame de Sion apátságban. Hamarosan közvetett bizonyítékokra bukkantunk. Köztudott, hogy amikor Bouillon Gottfried elindult a Szentföldre, egy ismeretlen személyekből álló csoport kísérte el, akik tanácsadói és ügyintézői feladatot láttak el mellette. Gottfried hadseregén kívül más keresztény seregek is útrakeltek Palesztinába. Vele párhuzamosan még három sereg indult el a Szentföld felé egy-egy előkelő és befolyásos nagyúr vezetésével. Ha a keresztes hadjárat sikerrel jár, Jeruzsálemet elfoglalják és egy frank királyság jön létre, akkor a keresztény seregek négy vezére közül bármelyik eséllyel pályázhatott a trón megszerzéséért. Ennek ellenére úgy látszik, hogy Gottfriednek már jó előre tudomása volt arról, hogy a koronát neki fogják felajánlani. A keresztes hadak európai vezérei közül ő volt az egyetlen, aki mielőtt seregeivel útnak indult volna, lemondott birtokairól, eladta mindenét, mintegy így adva tudtára mindenkinek, hogy élete hátralévő részében az ő birodalma a Szentföld lesz. 1099-ben közvetlenül Jeruzsálem elfoglalása után egy ismeretlen személyekből álló csoport titkos összejövetelt tartott. A történelmi kutatások nem derítettek fényt arra, hogy kikből állt ez a csoport, bár Guillaume de Tyr mintegy háromnegyed évszázaddal később arról számol be, hogy a csoport legjelesebb tagja „egy bizonyos püspök volt Calabriából”. A tanácskozás résztvevői egyértelműen azért gyűltek össze, hogy megválasszák Jeruzsálem királyát. Annak ellenére, hogy Rajmund (Raymond), Toulouse grófja jó eséllyel pályázhatott a koronára, a rejtélyes és nyilvánvalóan befolyásos elektori testület habozás nélkül Bouillon Gottfriednek ajánlotta fel a trónt. Tőle szokatlan szerénységgel, Gottfried visszautasította a királyi koronát, de helyette felvette „A Szent Sír Védelmezője” címet. Ez azt jelentette, hogy nem viselte ugyan a királyi címet, de ettől függetlenül ő gyakorolta a tényleges hatalmat. Amikor 1100-ban Gottfried meghalt, testvére, Balduin habozás nélkül elfogadta a felajánlott trónt, és így Jeruzsálem királya lett. Felmerül a kérdés, hogy vajon a Gottfriedet uralkodóvá választó titkos tanácskozás résztvevői azonosak lehettek-e az orvali szerzetesekkel? Elképzelhető, hogy közéjük tartozott Remete Péter is, aki akkoriban a Szentföldön tartózkodott és rendkívüli tekintélynek örvendett? Ebből logikusan következik a következő kérdés is. Lehetséges-e, hogy a titkos tanácskozás résztvevői egyben a Sion hegyén lévő apátság lakói voltak? Röviden összegezve tehát, elképzelhető-e, hogy az egymástól látszólag különálló három csoport: az orvali szerzetesek, a Gottfriedot királlyá választó gyülekezet és a Notre Dame de Sion lakói egy és ugyanazon csoport voltak?

A Templomos Lovagrend alapítását körülvevő titokzatosság A Dossiers secrets szövege ezután a Templomos Lovagrendre tesz utalást, majd megnevezi a rend alapítóit, akik a Dossiers secrets szerint a következőek: „Hugues de Payen, Bisol de St. Omer, Hugó (Hugues) Champagne grófja és velük együtt az Ordre de Sion bizonyos tagjai, André de Montbard, Archambaud de Saint-Aignan, Nivard de Montdidier, Gondenar és Rossal.” Korábbi kutatásaink során már találkoztunk Hugues de Payennel és Szent Bernát nagybátyjával, André de Montbard-ral is. Ugyancsak jól ismertük Hugót, Champagne grófját, aki Szent Bernát apátsága részére földet adományozott Clairvaux-ban, majd 1124-ben maga is beállt a templomosok közé. Hugónak írta Chartres püspöke a 3. fejezetben már korábban idézett levelet is. Bár Champagne grófjának a templomosokhoz fűződő kapcsolatai közismertek voltak, korábban sehol nem találkoztunk olyan utalással, amely a rend alapítói közé sorolta volna a grófot. A Dossiers secrets ezzel szemben azt állítja, hogy ő maga is a rend alapítói közé tartozott. André de Montbard, Szent Bernát titokzatos nagybátyja az Ordre de Sion tagja volt, tehát egy olyan rendhez tartozott, melynek létezése időben megelőzi a Templomos Lovagrend létrejöttét, amelynek alapításában a Sion maga is tevékenyen közreműködött. Ez azonban még nem minden. A Dossiers secrets kijelenti, hogy 1117 márciusában, I. Balduin, „aki trónját a Sionnak köszönhette”, „arra kényszerült”, hogy az acre-i Saint Léonard-ban tárgyaljon a Templomosok Rendjének hivatalos szervezetként való elismeréséről. Kutatásaink kiderítették, hogy az acre-i Saint Léonard valójában az Ordre de Sion birtokainak egyike volt. Nem értettük azonban, hogy Balduin miért „kényszerült” arra, hogy egyezkedjen a templomosok működésének legalizálásával kapcsolatban. Az eredeti szövegben használt francia szó egy bizonyos fokú kényszerre vagy nyomásra utal. A Dossiers secrets arra enged következtetni, hogy az Ordre de Sion gyakorolt nyomást az uralkodóra, aki a „koronáját köszönhette” a rendnek. Ha valóban így állt a helyzet, akkor az Ordre de Sion kétségkívül egy rendkívüli befolyással rendelkező, nagyhatalmú szervezet volt, egy olyan intézmény, amely nemcsak trónokat adományozhatott, hanem uralkodókat kényszeríthetett arra, hogy parancsának engedelmeskedjenek. Ha valóban az Ordre de Sion áll Bouillon Gottfried királlyá választása mögött, akkor Balduin, Gottfried öccse a rend befolyásának „köszönhette” trónját. Mint ahogyan korábbi kutatásaink során erről meggyőződtünk, vitathatatlan bizonyítékok szóltak amellett, hogy a Templomosok Rendje már legalább négy évvel az általánosan elfogadott 1118-as alapítási évszámot megelőzően létezett, legalábbis csírájában. 1117-ben Balduin már sokat betegeskedett és számítani lehetett arra, hogy halála hamarosan bekövetkezik. Lehetséges, hogy a templomosok már jóval 1118 előtt aktívan működtek, bár nem hivatalos minőségben, hanem mint az Ordre de Sion katonai és adminisztratív szervezete. Az is valószínűnek látszik, hogy a lovagoknak az erődítmény-jellegű apátság adott otthont. Elképzelhető, hogy Balduin király halálos ágyán – betegsége miatt, az Ordre de Sion nyomására vagy esetleg mindkét tényező hatására – arra kényszerült, hogy a templomosokat hivatalosan is elismerje, egy alapító oklevelet adományozzon nekik, és nyilvánosság elé tárja létezésüket. A templomosok történetének tanulmányozása során lassanként egy nehezen megfogható, egy nagyratörő terv halovány nyomai rajzolódtak ki előttünk. Ezekre az összefüggésre alapozva állítottuk fel hipotézisünket. Nem tudhattuk, hogy ez pontos-e vagy sem, de a szóban forgó terv körvonalai most sokkal jobban láthatóvá váltak. Az összefüggésrendszer az itt következő pontokban összefoglalt töredékekre épült: 1. A 11. század végén Calabriából származó szerzetesek egy titokzatos csoportja jelenik meg az Ardennekben, ahol szívesen fogadják őket, patrónusra találnak, és Orvalban Bouillon Gottfried nagynénje és mostohaanyja földet adományoz nekik. 2. A csoport tagjai közé tartozhatott Gottfried tanítója, aki egyike lehetett az első keresztes háború elindítóinak. 3. Valamikor 1108 előtt az orvali szerzetesek elhagyták Orvalt és egyszerűen eltűntek szem elől. Bár nincs feljegyzés vándorlásuk következő állomásáról, lehet hogy Jeruzsálem volt az úticéljuk. Biztosan tudjuk, hogy Remete Péter is Jeruzsálembe ment, ha tehát egyike volt az orvali szerzeteseknek, akkor valószínű, hogy testvérei később csatlakoztak hozzá. 4. 1099-ben Jeruzsálem elesik, és Gottfriednak egy ismeretlen személyekből álló titkos tanácskozás résztvevői felajánlják a koronát. A résztvevők egyik vezetője, hasonlóan az orvali szerzetesekhez calabriai származású. 5. Gottfried rendeletére egy apátságot építenek Sion hegyén, amely egy azonos nevű rendnek ad otthont. Lehetséges, hogy ennek a rendnek ugyanazok a személyek voltak tagjai, mint akik Gottfriednak felajánlották a koronát. 6. 1114-ben a templomos rend már aktív, bár lehet, hogy ez idő tájt még csak az Ordre de Sion fegyveres szervezeteként működik. Csak 1117-ben kerül sor arra, hogy hivatalos szervezetként való elismerésükről tárgyaljanak, és ők maguk csak a következő évben lépnek ki a nyilvánosság elé. 7. 1115-ben, az akkoriban az anyagi összeomlás határán lévő cisztercita rend egyik tagja, Szent Bernát, a kereszténység kiemelkedő szószólójává válik. A korábban anyagi nehézségekkel küszködő rend rövid idő alatt Európa egyik legkiemelkedőbb, legbefolyásosabb és leggazdagabb intézményévé fejlődik. 8. 1131-ben Szent Bernát megkapja az orvali apátságot, amelyet néhány évvel korábban üresen hagytak a calabriai szerzetesek. Orval ezzel a ciszterciták egyik rendháza lesz. 9. Ugyanakkor bizonyos titokzatos személyek folyamatosan fel-feltűnnek az események során. Champagne grófja például földet adományoz Szent Bernát apátsága számára Clairvaux-ban. Főúri udvarát Troyes-ba helyezi, ahonnan a Grál-lovagregények útjukra indultak. 1114-ben azt fontolgatja, hogy csatlakozik a Templomos Lovagrendhez, akiknek első nagymestere, Hugues de Payen, saját vazallusa. 10. André de Montbard, Szent Bernát nagybátyja és az Ordre de Sion állítólagos tagja Hugues de Payennel együtt részt vesz a Templomos Lovagrend megalapításában. Nem sokkal ezt követően André két testvére csatlakozik Szent Bernáthoz Clairvaux-ban. 11. Szent Bernát a templomosok egyik leglelkesebb támogatója és nyilvános szószólója lesz, közreműködik a rend hivatalos bejegyzésében, valamint a cisztercitákéval lényegében megegyező alapszabályoknak a lefektetésében. 12. Az 1115 és 1140 közötti időszakban mind a ciszterciták, mind pedig a templomosok rendje gyarapodásnak indult, hatalmas vagyonra és birtokokra tettek szert. Megint csak felmerült bennünk a kérdés, hogy valóban az Ordre de Sion rejtőzött mind Szent Bernát rendje, mind pedig a Templomos Lovagrend mögött? Lehetséges-e, hogy mindkét szervezet következetesen egy tudatosan és körültekintően kialakított politikával összhangban cselekedett?

VII. Lajos és a Prieuré de Sion

A „Prieuré dokumentumok” nem közölnek adatot az Ordre de Sion tevékenységére vonatkozólag az 1118-as év, tehát a Templomos Lovagrend nyilvános megalapításának dátuma és az 1152 közötti időszakról. Úgy látszik, hogy ezt az időszakot az Ordre de Sion megszakítás nélkül a Szentföldön töltötte a Jeruzsálem szélén fekvő apátságban. Amikor VII. Lajos, Franciaország királya a második keresztes hadjáratról visszatért hazájába, állítólag a rend kilencvenöt tagját is magával vitte. Nem tudjuk pontosan, hogy milyen minőségben kísérhették el a királyt, sőt azt sem, hogy miért részesítette őket ilyen kegyben. Ha a Templomos Lovagrend mögött álló erő valóban az Ordre de Sion volt, akkor a magyarázat kézenfekvő, hiszen VII. Lajos súlyosan eladósodott a templomosoknál, nemcsak az általuk nyújtott pénzbeli, hanem a katonai támogatás miatt is. Mindenesetre az Ordre de Sion, 1152-ben megvetette lábát Franciaországban, bár az is lehet, hogy egy már ténylegesen működő szervezetet szilárdított meg. A szöveg szerint a rend 62 tagját az Orleans-i Saint-Simon „nagy prioráitusában” helyezték el, amelyet VII. Lajos adományozott nekik. Heten csatlakoztak a Templomos Lovagrend harcosainak soraiba, míg a többi 26, két tizenhármas csoportot alkotva, állítólag belépett az ún. „Sion hegyének kis Priorátusába”, mely Orleans külső részében, Saint Jean le Blanc-nál helyezkedett el. Amikor megkíséreltük ezeknek a kijelentéseknek a hitelességét igazolni, váratlanul könnyű terepre tévedtünk, ugyanis a mai napig fennmaradtak azok az okmányok, amelyek arról tanúskodnak, hogy VII. Lajos az Ordre de Siont Orleans-ban helyezte el. A másolatokat számos forrásmunkában közétették, és az eredetiek ma is megtekinthetők az orleans-i városi levéltárban. Ugyanebben a levéltárban található egy III. Sándor pápa által kibocsátott 1178-as keltezésű bulla is, amely hivatalosan is megerősíti az Ordre de Sion tulajdonában lévő birtokokat, amelyek a rend gazdagságáról, hatalmáról és befolyásáról tanúskodnak. Birtokaik házakat és hatalmas területeket foglaltak magukban a franciaországi Picardyban (beleértve az orleans-i Saint-Simont), továbbá Lombardiában, Szicíliában, Spanyolországban Calabriában, és természetesen a Szentföld különböző pontjain. Szentföldi birtokaik közé tartozott például az acre-i Saint Leonard. Egészen a második világháborúig nem kevesebb, mint 20 olyan okmányt őriztek az orleans-i levéltárban, amely kimondottan említést tesz az Ordre de Sionról. A város 1940-es bombázása során ezeknek az iratoknak három kivételével mind nyoma veszett.

A „Szilfa kivágása” Gisors-ban Ha hihetünk a „Prieuré dokumentumoknak”, akkor 1188 döntő fontosságú év volt mind a Sion, mind pedig a Templomos Lovagrend történetében. Egy évvel korábban 1187-ben, Jeruzsálemet elfoglalták a szaracénok, ami főleg a templomosok nagymesterének, Gérard de Ridefortnak a felelőtlensége és a vezetésre való alkalmatlansága miatt történt. A Dossier secrets azonban sokkal súlyosabban vélekedik Ridefort magatartásáról, nem a nagymester felelőtlenségéről és alkalmatlanságáról, hanem egyenesen „árulásáról” beszél, amely valóban súlyos, megbélyegző kifejezés. További magyarázatot azonban nem ad arra vonatkozólag, hogy miben rejlett Ridefort árulása, amely miatt állítólag a Sion tagjai tömegesen tértek vissza Franciaországba, feltételezhetően Orleans-ba. Logikai szempontból ez az állítás eléggé hihetőnek hangzik. Amikor Jeruzsálemet a szaracénok elfoglalták, nyilvánvalóan Sion hegye is a kezükbe került. Miután ily módon szentföldi bázisuktól megfosztották őket, egyáltalán nem lett volna meglepő, ha az apátság lakói Franciaországban kerestek volna menedéket, ahol már amúgy is működött egy új rendházuk. Az 1187-es év eseményei – Gérard de Ridefort árulása és Jeruzsálem elvesztése – egyre gyorsabban a végzetes szakítás felé sodorta az Ordre de Siont és a Templomos Lovagrendet. Nem egészen világos, hogy a szakításnak mi volt az oka, de a Dossiers secrets szerint a következő évben döntő fordulat következett be a két rend kapcsolatában. Feltételezhetően 1188-ban megtörtént a két intézmény hivatalos különválása. Az Ordre de Sion, amely ott bábáskodott a Templomosok Rendjének megszületésénél, most megvonta támogatását nagyhírű és ünnepelt védencétől. Azt mondják, hogy erről a szakításról egy rítussal, illetve szertartással emlékeztek meg. A Dossiers secrets-ben és más „Prieuré dokumentumokban’” az eseményre úgy utalnak, mint a „szilfa kivágására”, amely állítólag Gisors-ban történt meg. Közvetlenül az erőd mellett volt egy rét, melyet Champ Sacré-nak, azaz Szent Mezőnek neveztek. A középkori krónikások szerint a helyet már a kereszténység előtti időktől kezdve szentnek tartották, és a 12. század során számos találkozóra került sor ezen a réten a francia és az angol uralkodók között. A Szent Mező közepén egy ősrégi szilfa állt, amely 1188-ban II. Henrik angol király és II. Fülöp francia uralkodó között lezajlott találkozó során valamilyen ismeretlen oknál fogva egy komoly és véres kimenetelű vita tárgyává vált. Az egyik beszámoló szerint a Szent Mezőn egyedül a szilfa nyújtott menedéket az égető nap sugarai elől. Úgy tudták, hogy már több mint 800 éves, és a törzsét kilenc férfi egymás kezét fogva is alig tudta körülölelni. Állítólag II. Henrik és kísérete a fa árnyékában telepedett meg, míg a francia uralkodó, aki később érkezett a helyszínre, arra kényszerült, hogy a könyörtelenül perzselő napon üssön tábort. A tárgyalások harmadik napjára a franciák idegeit már ugyancsak megviselte az erős napsütés, és a katonák mindkét táborból kölcsönös sértéseket kezdtek zúdítani egymásra. Ennek az lett a következménye, hogy Henrik walesi zsoldosai közül valaki egy íjvesszőt röpített az ellenség tábora felé. A franciák erre rárontottak az angolokra, akik jóval kevesebben voltak, így kénytelenek voltak Gisors falai mögött menedéket keresni. A franciák erre dühükben állítólag kivágták a szilfát. II. Fülöp ezután sértődötten visszaviharzott Párizsba, kijelentvén, hogy nem azért jött Gisors-ba, hogy favágót játsszon. A történetet a középkori elbeszélésekre jellemző mesterkéltség és meseszerűség jellemzi, amely megelégszik a történet felszínes leírásával, míg eközben rejtve marad a sorok között valami sokkal fontosabb dolog és természetesen vele együtt valódi indítékok is. A történet önmagában teljesen abszurdnak tűnne, ha nem is minden részletében, de más elbeszélések is megerősítik. Azt mondják például, hogy Fülöp előre figyelmeztette Henriket, hogy ki fogja vágni a fát. Henrik erre a szilfa törzsét vaslemezekkel erősítette meg. A következő napon a franciák felfegyverkeztek, és öt lovasszázadból egy falankszot formáltak, amelyeknek élén a királyság egy előkelő főura állott. Előrenyomultak a szilfa felé, miközben fejszékkel és kalapácsokkal felfegyverzett ácsok és parittyások kísérték őket. A két tábor állítólag összecsapott egymással és a harcból Oroszlánszívű Richard, II. Henrik legidősebb fia és örököse is derekasan kivette a részét. A küzdelemben maga is sok vért ontott, hogy megpróbálja megmenteni a szilfát. Mire a nap leszállt, a mezőt elfoglalták a franciák és a szilfa sorsa meg volt pecsételve. Ez a változat nem egy egyszerű csetepatét ábrázol. Komoly ütközet bontakozott ki, amelyben jelentős számú erők vettek részt, és valószínűleg sok áldozatot is követelt. Az Oroszlánszívű Richárdról írt egyetlen életrajz sem tulajdonít különösebb jelentőséget az ügynek, és nem ad részletes elemzést róla. A „Prieuré dokumentumokat” tehát ismételten megerősítették mind a történelmi források, mind pedig a hagyomány, hiszen kétségkívül igazolták, hogy egy különös perpatvar zajlott le Gisors-ban 1188-ban, amelynek során kivágtak egy szilfát. Semmiféle külső bizonyíték nincs arra vonatkozólag, hogy az esemény bármilyen módon összefüggésbe hozható lenne akár a templomosokkal, akár az Ordre de Sionnal. Másrészt viszont az eseményeket megörökítő beszámolók túlságosan megbízhatatlanok, hiányosak, érthetetlenek és ellentmondásosak ahhoz, hogy határozott következtetéseket lehessen levonni belőlük. Nagyon valószínű, hogy a templomosok jelen voltak az incidensnél, hiszen Oroszlánszívű Richárdot gyakran kísérték el a rend lovagjai, és Gisors-t harminc évvel korábban a Templomos Lovagrend védelme alá helyezték. A létező bizonyítékokat figyelembe véve lehetséges, hogy a szilfa kivágása mögött valami jelentőségteljesebb ügy húzódott meg, mint amit az

utókor számára fennmaradt elbeszélések sugallnak. Ha tekintetbe vesszük, hogy a fennmaradt beszámolók milyen különösek és meseszerűek, nem lenne meglepő, ha kiderülne, hogy valami olyan dolog áll a háttérben, ami még a történészek figyelmét is elkerülte, vagy amit talán szándékosan sohasem tártak a nyilvánosság elé. Röviden tehát, olyasmiről lehet szó, amelyet a fennmaradt elbeszélések egyfajta allegória formájában jelenítenek meg, miközben egyszerre sejtetni engednek és ugyanakkor homályba is burkolnak egy rendkívüli jelentőségű dolgot.

Ormus A „Prieuré dokumentumok” állítása szerint a Templomos Lovagrend önálló szervezetként működött, nem tartozott az Ordre de Sion fennhatósága alá, és nem működött többé annak katonai és adminisztratív szervezeteként. 1188-tól kezdve a templomosok hivatalosan is szabadon űzhették saját célkitűzéseiket, és saját útjukat járhatták az évszázad hátralévő esztendeiben egészen addig, amíg végzetük 1307-ben kérlelhetetlenül utolérte őket. Állítólag 1188 után az Ordre de Sion szervezeti felépítésében is komoly változtatások történtek. A feltételezések szerint a Sion és a templomosok 1188-ig ugyanazon nagymester irányítása alatt álltak, ami azt jelenti, hogy Hugues de Payen és Bertrand de Blanchefort egyidejűleg álltak mindkét intézmény élén. 1188-tól kezdve, a „szilfa kivágása után”, az Ordre de Sion saját nagymestert választott, akit semmilyen kapcsolat nem fűzött a Templomos Lovagrendhez. A „Prieuré dokumentumok” szerint az első ilyen nagymester Jean de Gisors volt. 1188-ban az Ordre de Sion állítólag a nevét is megváltoztatta, és ekkor kezdte a máig is elfogadott Prieuré de Sion nevet használni, második névként pedig felvette a különös „Ormus” elnevezést. Ezt állítólag egészen 1306-ig használták, amely pontosan a. templomosok letartóztatását megelőző esztendő. Az Ormus jelképeként egyfajta akrosztichont vagy anagrammát, tehát kulcsszavak és szimbólumok kombinációját használták. Az „Ours” szó franciául medvét jelent, ami latinul „Ursus”. Ahogyan később ez nyilvánvaló lett, az Ursus szó II. Dagoberthez és a Merovingdinasztiához kapcsolódó fogalom. Az „Orme” a szilfa francia megfelelője, míg az „or” szó jelentése arany. Az „M”, amely a többi betűt keretbe foglalja, nem csupán. egy egyszerű M betű, hanem a Szűz asztrológiai jegye” melynek jelentése a középkori ikonográfia nyelvén: Notre Dame. Kutatásaink folyamán nem találtunk olyan középkori rendre vagy intézményre vonatkozó utalást, amely az Ormus nevet viselte volna. Ebben az esetben nem találtunk egyetlen külső bizonyítékot, mégcsak közvetetten sem, amely a Dossiers secrets állításainak hitelességét igazolta volna. Az „Ormus” szó viszont két további, egymástól lényegesen eltérő összefüggésben is előfordul. Egyrészt szerepel a zoroasztrizmusban és a gnosztikus szövegekben, ahol a fény princípiumának szinonimája. Később pedig ismét felszínre kerül a 18. századi szabadkőművességben, amely az egyik legrégebbi időkre visszanyúló jelképének tekinti. A szabadkőműves tanok azt hirdetik, hogy Ormus az egyiptomi Alexandriában elő gnosztikus és titkos tanokba beavatott bölcs és misztikus volt. A feltételezések szerint a korai kereszténység időszakában élt, de i. sz. 46-ban hat követőjével együtt a keresztény hit egy másik változatára tért át Jézus egyik tanítványa, Szent Márk hatására. Ily módon egy új szekta alapja jött létre, amely egybeolvasztotta a korai kereszténység hittételeit más régebbi, misztikus iskolák tanításaival. Tudomásunk szerint a történet hitelessége nem igazolható, bár ugyanakkor eléggé hihetőnek hangzik. Az i. sz. I. században Alexandria a misztikus tevékenység valóságos melegágya volt, egy olyan olvasztótégely, amelyben a judaizmus, mithraizmus, a zoroasztrizmus, a püthagoraszi, hermetikus és neoplatonikus doktrínák valósággal átitatták a levegőt és más filozófiai áramlatokkal keveredtek. Szinte minden elképzelhető filozófiai iskola és eszmei áramlat tanítói képviselve voltak Alexandriában, tehát egyáltalán nem lenne meglepő, ha lett volna köztük egy olyan tanító is, aki a Fény szelleméhez kapcsolódó nevet választ magának. A szabadkőműves hagyományok szerint i. sz. 46-ban Ormus egy különleges jelképet választott újonnan megalakított „beavatottakból álló rendje” számára, egy vörös színű keresztet, pontosabban rózsakeresztet. Igaz ugyan, hogy a vörös kereszt később megjelenik a templomosok címerében is, ám a Dossiers secrets szövegéből és más „Prieuré dokumentumokból” levonható következtetés egyértelmű. A dokumentumok azt akarják elhitetni, hogy az ún. Rózsakereszt (Rose-Croix), vagy rózsakeresztesek eredete Ormushoz nyúlik vissza. 1188-ban a Prieuré de Sion. az Ormus mellé állítólag felvette a l’Ordre de la Rose-Croix Veritas elnevezést is. Ezen a ponton úgy éreztük, hogy rendkívül ingoványos talajra tévedtünk és gyanakvással kezdtük szemlélni a „Prieuré dokumentumok” szövegét. Tökéletesen tisztában voltunk azzal, hogy a modern kaliforniai rózsakeresztesek és más korunkbeli szervezetek is azt állítják magukról, hogy történetük az ősrégi időkbe nyúlik vissza, valamint hogy közéjük tartozott a történelem legjelesebb alakjainak színejava. Hasonló kétkedéssel fogadtuk egy állítólagosan a 1188-ból származó Rózsakereszt Rend létezését is. Mint ahogyan Francis Yates oly meggyőzően bizonyította, nincs semmilyen ismert bizonyíték arra vonatkozólag, hogy „Rózsakeresztesek” (legalábbis ilyen név alatt), a 17. századnál korábban vagy a 16. század legutolsó éveit megelőzően léteztek volna. A legendás rendet körülvevő mítosz körülbelül 1605 táján keletkezett és egy évtizeddel később kezdett igazán kiteljesedni, amikor három gyújtó hatású értekezés került a nyilvánosság elé. A három mű három egymást követő évben, 1614-ben, 1615-ben és 1616-ban jelent meg, és egy misztikus „beavatottakból” álló titkos testvériség vagy közösség létezését adta hírül, amelyet egy bizonyos Christian Rosenkreuz alapított. Rosenkreuz állítólag 1378-ban született és tisztes kort megérve 1484-ben halt meg. Rosenkruezról és titkos társaságáról ma már általában elismerik, hogy a valóságban nem léteztek. Az egész történet félrevezetésen alapult, amelynek igazi indítékát ezidáig még senki nem tudta kielégítően megmagyarázni, holott ennek a tréfának akkoriban komoly politikai következményei voltak. A 1616-ban kiadott Christian Rosenkruez „A kémiai menyegző” című híres értekezés szerzője ma már ismert. Egy Johann Valentin Andrea nevű Württembergben élő író és teológus vetette papírra a művet, aki bevallotta, hogy a „A kémiai menyegzőt”, „ludibriumnak” vagyis csínytevésnek szánta, vagy talán mulatságnak a szó dantei és balzaci értelmében. Okkal hihetjük, hogy Andrea vagy társai rejtőznek a másik két „rószakeresztes” értekezés mögött is. Tulajdonképpen ezek azok a források, ahová a rózsakeresztesség a mozgalom későbbi fejlődése és a róla kialakított mai fogalmaink alapján visszavezethető. Ha elfogadjuk, hogy a „Prieuré dokumentumok” megbízhatóak és pontosak, akkor az egész dolog teljesen más színezetet kap, és az értekezéseket nem egyszerű csínytevésként kell értelmeznünk. Ebben az esetben egy olyan titkos rend vagy társaság, egy olyan valódi földalatti közösségben kellene gondolkodnunk, amely valójában létezett. A szóban forgó szervezetnek nem kellett szükségszerűen misztikus jellegűnek lennie, lehetett politikai természetű is. Ez azonban azt jelentette volna, hogy már legalább 425 évvel azelőtt léteznie kellett, mielőtt neve egyáltalán először a nyilvánosság előtt ismertté vált. Ennek a feltevésnek az igazolására sem sikerült bizonyítékot találnunk. A rózsa egyébként misztikus szimbólumként szerepelt ősrégi idők óta, és különösen divatos volt a középkorban, például a Jean de Meung féle „Rózsa románca” c. lovagregényben és Dante Paradiso c. művében is. A vörös kereszt szintén a hagyományos szimbolikus alapmotívumok közé tartozott. Nemcsak a Templomos Lovagrend címerében szerepelt, „hanem később ebből fejlődött ki a híres Szent György Kereszt, amelyet azután a Templomos Lovagrend bukása után mintegy harminc évvel megalakult Térdszalagrend is átvett. Bár rózsákban és vörös keresztekben nem volt hiány a középkorban, mégsem találtunk semmilyen bizonyítékot egy ilyen jellegű intézmény vagy rend, még kevésbé egy titkos társaság létezésére. „ Frances Yates azt állítja, hogy titkos társaságok már jóval a 17. századi „Rózsakeresztesek” előtt léteztek, és ezek a korábbi szervezetek politikai és filozófiai orientációjukat tekintve „Rózsakeresztesek” voltak, ha nem is viselték a rózsakeresztes nevet. Érdekes módon az egyik

kutatónk Leonardot „rózsakeresztesnek” nevezte egy beszélgetés során, mintegy ezzel a hasonlattal próbálván meghatározni a Leonardo által képviselt és hordozott értékeket és magatartásformákat. Meg kell azonban említenünk egy rendkívül érdekes dolgot. 1629-ben, amikor Európában az érdeklődés a „Rózsakeresztesek” iránt csúcspontjára hágott, egy Robert Denyau nevű férfi, Gisors lelkésze elkészítette Gisors és a Gisors-család részletes történetét. Ebben a kéziratban Denyau kijelenti, hogy a „Rózsakeresztet” Jean de Gisors alapította 1188-ban, ami azt jelenti, hogy egy 17. századi forrás szó szerint megerősíti a „Prieuré dokumentumokban” szereplő állításokat. Igaz, hogy Denyau kézirata négyszázötven évvel az állítólagos alapítási évszám előtt keletkezett, mégis nagyon fontos részbizonyítékként kezelhető. Ugyancsak emeli a dolog jelentőségét az a tény, hogy a kézirat Gisors-ből származik. A „Prieuré dokumentumok” állításait külső források alapján ebben a vonatkozásban nem sikerült megerősíteni, tehát csak egy halovány lehetőséggel számolhattunk. Mivel a dokumentumok ez idáig minden tekintetben meglepően pontosnak bizonyultak, hiba lett volna elhamarkodottan elutasítani állításaikat. Természetesen szó sem volt arról, hogy mindent vakon elhiggyünk, ám kötelességünknek éreztük, hogy a véleményformálás jogát fenntartsuk magunknak.

A Prieuré Orleansban A „Prieuré dokumentumok” a nagy horderejű állítások mellett teljesen más jellegű információkat is közölnek, rendkívül apró részleteket, amelyek olyannyira elhanyagolhatónak és lényegtelennek tűnnek, hogy jelentőségüket nem igazán tudtuk felfogni. Ugyanakkor az információ jelentéktelensége annak hitelességét látszott alátámasztani. Egyszerűen teljesen értelmetlennek tűnt számunkra, hogy bárki saját maga találjon ki ilyen apró és jelentéktelen részleteket. A későbbiekben jó néhány részlet hitelességét sikerült megerősítenünk. Így például Girard, aki az orleans-i „kis priorátus” apátja volt 1239 és 1244 között, állítólag átengedett egy darab földet Acre-ban a Teuton Lovagrendnek. Nem világos, hogy miért tartották ezt az eseményt említésre érdemesnek, mindenesetre tény, hogy valóban megtörtént, létezik ugyanis egy okirat 1239-ből Gérard aláírásával, amely az átadást igazolja. Ehhez hasonló, bár valamivel fontosabb adalékot közölnek a „Prieuré dokumentumok” egy Adam nevű apátról, aki 1281-ben Orleansban a „kis priorátus” élén állt. A dokumentumok szerint ebben az évben Adam átengedett egy földterületet Orval mellett a cisztercita szerzeteseknek, akik mintegy 150 évvel korábban Szent Bernát zászlaja alatt költöztek be az apátság épületébe. Nem találtunk írásos bizonyítékot erre az ügyletre vonatkozólag, viszont elég hihetőnek tűnt, hiszen számos hasonló jellegű tranzakciót rögzítő ilyen jellegű okmány létezik. Ezt az epizódot Orval nevének ismételt felbukkanása teszi érdekessé, amely már korábban is szerepelt kutatásainkban. A kérdéses földterület viszont különösen fontos lehetett, mert a „Prieuré dokumentumok” azt mondják, hogy Adam az adományozás miatt magára zúdította a Sion testvérek haragját, mégpedig oly mértékben, hogy lemondásra kényszerítették. A Dossiers secrets szerint a lemondást hivatalosan Thomas de Sainville, a Szent Lázár rend nagymestere tanúsította. Nem sokkal ezután Adam állítólag Acre-ba ment, majd miután a város a szaracénok kezébe került, onnan továbbmenekült és 1291-ben Szicíliában halt meg. A lemondást tanúsító okmányt sajnos nem sikerült megtalálnunk, de Thomas de Sainville valóban a Szent Lázár Rend Nagymester volt 1281ben, és a rend főhadiszállása is Orleans közelében volt. Adamnak minden bizonnyal itt kellett tisztségéről lemondania. Nem lehet kétség afelől sem, hogy Adam később Acre-ba ment, ugyanis két Acre-ban kelt proklamáción és két levélen is megtalálható az ő aláírása, az egyik 1281 augusztusában, a másik pedig 1289 márciusában kelt.

A Fej – CAPUT LVIIIm A „Prieuré dokumentumok” szerint a Prieuré de Sion szigorúan véve nem volt a Templom Rendjének átörökítése vagy folytatása. A szöveg külön hangsúlyozza, hogy a két rend elválása egymástól „szilfa 1188-ban történt kivágásához” vezethető vissza. Nyilvánvalóan valamiféle kapcsolat ezután is fennmaradt közöttük, és „1307-ben Guillaume de Gisors megkapta az arany fejet, a Caput LVIII...-et, a Templomos Lovagrendtől.” A templomosok történetének kutatása során már megismerkedtünk ezzel a titokzatos fejjel. A fejnek a Sionnal és a látszólag igen fontos szerepet. betöltő Gisors-családdal való összekapcsolása újra felébresztette bennünk a kételyt, hiszen úgy tűnt, mintha a „Prieuré dokumentumok” arra törekednének, hogy igen szuggesztív és sokatmondó összefüggéseket teremtsenek. Ennek ellenére pontosan kutatásunknak ebben a szakaszában sikerült megerősítenünk a dokumentumok állítását az egyik legkézzelfoghatóbb és legmeghökkentőbb bizonyítékkal. Az inkvizíció hivatalos feljegyzései között a következő részletre bukkantunk:

A letartóztatások után a párizsi templomosok javainak őrzésével és felügyeletével a király egyik emberét, Guillaume Pidoye-t bízták meg. Pidoye 1308. május 11-én az inkvizíció előtt kijelentette, hogy neki, és kollégájának Guillaume de Gisors-nak és Raynier Bourdonnak megparancsolták, hogy az inkvizíció előtt mutassanak be minden általuk talált fémből vagy fából készült figurát. A templomosok javai között egy nagy, arannyal díszített ezüstfejre bukkantak, amely egy női fejet mintázott, és amelyet Gillaume május 11-én mutatott be az inkvizíció előtt. A fejen egy címke volt, amelyen ez állt: „CAPUTLVIIIm”. A rejtélyes fej továbbra sem hagyott nyugodni bennünket, de legalább ugyanakkora fejtörést okozott számunkra Guillaume de Gisors szerepének tisztázása. A szöveg külön megemlíti, hogy Guillaume de Gisors Pidoye-nak, a király egyik emberének a kollégája. Ez azt jelenti, hogy Szép Fülöphöz hasonlóan feltételezhetően neki is ellenséges érzülettel kellett viseltetnie a templomosok iránt, és részt kellett vennie az ellenük kitervelt akcióban. A „Prieuré dokumentumokban” viszont az áll, hogy ebben az időben Guillaume volt a Prieuré de Sion nagymestere. Vajon ez azt jelentette, hogy a Sion támogatta Fülöpnek a templomosokkal való leszámolását, sőt még szövetkezett is a királlyal? Vannak olyan „Prieuré dokumentumok”, melyek arra céloznak, hogy valószínűleg ez az igazság, és a Sion, nem tudni pontosan milyen módon, de felhatalmazást adott az akcióra, sőt maga irányította a bajkeverő védenceit tömörítő szervezet feloszlatását. A „Prieuré dokumentumokból” olyan következtetéseket is levonhatunk, hogy a Sion egyfajta atyai jóindulatot tanúsított egyes templomosok iránt, amikor a Lovagrend utolsó napjait élte. Ha ez igaz, akkor könnyen lehet, hogy Guillaume a „kettős ügynök” szerepét játszotta. Lehet, hogy ő volt az, aki Fülöp készülő terveit kiszivárogtatta, és ily módon a templomosok előre figyelmeztetést kaptak arról, hogy mit forral az uralkodó ellenük. Ha az 1188-as hivatalos szétválás után a Sion valóban továbbra is titokban ellenőrzést gyakorolt a templomosok ügyei felett; akkor könnyen lehet, hogy részben Guillaume de Gisorsnak köszönhető, hogy a rend iratait oly körültekintően megsemmisítették és hogy a kincsek oly megmagyarázhatatlan módon eltűntek.

A templomosok nagymesterei

A korábbiakban megvitatott töredékes információn kívül, a Dossiers secrets szövege három névsort is tartalmaz. Ezek közül az első eléggé egyértelmű és meglehetősen érdektelen. A legkevésbé sem merülnek fel ellentmondások és kételyek megbízhatóságával kapcsolatban, mivel azoknak az apátoknak a nevét sorolja fel, akik Palesztinában 1152 és 1281 között a Sion birtokainak élén álltak. Kutatásaink igazolták a felsorolás hitelességét, amely a Dossiers secrets-től függetlenül más hozzáférhető és megkérdőjelezhetetlen forrásokban is fellelhető. Ezeknek a forrásoknak a listája teljesen megegyezik a Dossiers secrets névsorával, két név kivételével, amelyek a forrásokban nem szerepelnek. Jelen esetben, a „Prieuré dokumentumok” nemcsak hogy egybevágnak a hitelesnek tekinthető történelmi forrásokkal, hanem bizonyos hézagokat töltenek be. A Dossiers secrets második listája a Templomos Lovagrend nagymestereinek névsorát részletezi 1118-tól egészen 1190-ig, tehát a megalakulásának évétől a „szilfa kivágásáig”. Első pillantásra semmi különös nem fedezhető fel a listán. Amikor azonban más listákkal, összevetettük, azonnal szembeötlöttek a nyilvánvaló eltérések. Csaknem minden ismert lista szerint a templomosoknak tíz nagymestere volt 1118 és 1190 között, a Dossiers secrets-ben azonban csak. nyolc van felsorolva. A többi listán André de Montbard, Szent Bernát nagybátyja nemcsak a rend egyik megalapítója volt, hanem 1153 és 1156 között a nagymesteri tisztet is betöltötte. A Dossiers secrets azt mondja, hogy André soha nem volt a rend nagymestere, és úgy tűnik, hogy Montbard, mint pályafutása során csaknem mindig, továbbra is a háttérben tevékenykedett. A listák többségén Bertrand de Blanchefort a templomosok hatodik nagymestereként van feltüntetve, és André de Montbard után, 1156-tól viselte a nagymesteri címet. A Dossiers secrets-ben Bertrand nem a hatodik, hanem a negyedik a nagymesterek között, és 1153-ban választják a rend élére. Léteztek még más ilyen eltérések és ellentmondások is, és nem tudtuk eldönteni, hogyan értelmezzük mindezt és legfőképpen, mennyire vegyük komolyan. Mivel a Dossiers secrets listája ellentmondásban állt a tekintélyes történészek által készített felsorolásokkal, vajon hibásnak kell-e tekintenünk a Dossiers secrets névsorát? Hangsúlyoznunk kell, hogy semmilyen hivatalos vagy végleges lista nem létezik a templomos nagymesterekről, hiszen semmi ilyen dokumentum nem maradt fenn az utókor számára. A templomosok saját feljegyzéseit vagy megsemmisítették, vagy eltűntek, és a nagymesterekről összeállított legkorábbi ismert lista 1342-ből származik. tehát 30 évvel a rend bukása után és 225 évvel az alapítást követően készült. Következésképpen azok a történészek, akik a nagymesterek névsorát összeállították, korabeli krónikásokra támaszkodtak, tehát például egy olyan történetíróra, aki 1170ben jegyezte le krónikáját, és futólagosan megemlített különböző személyeket, akiket a templomosok „mesterének” vagy „nagymesterének” nevezett. További bizonyítékokra találhatunk, ha megvizsgáljuk a kor dokumentumait és okmányait, amelyeken a Templom egyik vagy másik tisztviselője aláírása mellett megjelöli a rendben viselt rangját is. Így aligha meglepő, hogy a nagymesterek sorrendje és az évszámok komoly bizonytalanságot és zavart szülnek. Mindemellett voltak a fentiekhez hasonló kulcsfontosságú részletek, amelyekben a „Prieuré dokumentumok” jelentősen eltértek más forrásoktól, és egyszerűen nem hagyhattunk figyelmen kívül. El kellett döntenünk tehát, hogy a Dossiers secrets listája felületességen vagy tudatlanságon alapult-e, és hogy ez a névsor valóban hitelesnek tekinthető felsorolás-e, amely a történészek számára nem hozzáférhető „belső” információra támaszkodik. Ha a Sion alapította a Templomos ’Lovagrendet, és ha a Sion {vagy legalábbis az irataik) a mai napig a fennmaradt, akkor joggal gondolhatnánk azt, hogy a Sionnak olyan részletekről is tudomása van, amelyekhez más forrásokból nem lehet hozzáférni. A Dossiers secrets listája és a más forrásokban fellelhető névsorok közötti eltérések többségére könnyű magyarázatot találni. Szeretnénk egy példával illusztrálni, hogy miért és hogyan fordulhatnak elő ilyen, ellentmondások. A nagymesteren kívül a templomosoknak még számos helyi mestere is volt, például Anglia mestere, Normandia mestere, Aquitánia mestere, tehát a rend fennhatósága alá tartozó minden nagyobb földrajzi egység egy-egy mester irányítás alatt állott. Létezett ezenkívül egy általános európai mester, és úgy tűnik, hogy volt egy tengeri mester is. A dokumentumokon és okmányokon a helyi vagy regionális mesterek azonban mindig a „Magister Templi” azaz „A Templomosok Mestere” címet használták. Az esetek többségében maga a nagymester, talán szerénységből, figyelmetlenségből, vagy esetleg hanyag nemtörődömségből szintén csak a „Magister Templi” címet írta a neve mellé. Tehát, André de Montbard-nak, Jeruzsálem területi mesterének aláírása után nagy valószínűséggel ugyanaz a megjelölés szerepelt az okmányokon, mint a tényleges nagymester, Bertrand de Blanchefort neve után. Nem lehetetlen rosszul értelmezheti André de Montbard renden belüli pozícióját sem. Ilyen hiba folytán szerepel a templomos nagymesterek listáján egy Everard des Barres nevű férfi is. A templomosok alapszabályzata azonban kimondja, hogy a nagymestert, akinek tartózkodási helye Jeruzsálem, egy általános káptalannak kell megválasztania Jeruzsálemben. Kutatásaink azt mutatták, hogy Everard des Barres területi mester volt, akit Franciaországban választottak meg, tartózkodási helye Franciaország volt, és csak jóval később ment a Szentföldre. Ennek alapján nevét kitörölhettük a nagymesterek hivatalos listájáról, mint ahogyan a Dossiers secrets sem tett róla említést. Ezek az apró részletek voltak azok, amelyekben a „Prieuré dokumentumok” oly rendkívüli pontosságról és precizitásról árulkodtak, hogy elképzelhetetlen volt számunkra, hogy mindezt bárki utólagosan találta volna ki. Több mint egy évet töltöttünk azzal, hogy újra átgondoljuk és összehasonlítsuk a templomosok nagymestereinek a listáit. Áttekintettünk a rend történetével foglalkozó minden angol, francia és német nyelvű művet, és ellenőriztük forrásaikat is. Megvizsgáltuk a korabeli krónikákat is, így például Guillaume de Tyr feljegyzéseit. Amennyire lehetséges, átnéztünk minden fellelhető okiratot, és átfogó információt igyekeztünk szerezni azokról, amelyek köztudomású, hogy fennmaradtak. Számtalan proklamáción, ediktumon, okiraton és más templomos dokumentumokon szereplő aláírást és címeket hasonlítottunk össze. Nyilvánvaló lett, hogy a Dossiers secrets névsora mindegyik más listánál pontosabb, nemcsak a nagymesterek személyét, hanem tisztségük betöltésének időpontját illetően is. A lista pontosságának nemcsak önmagában volt jelentősége, hanem sokkal tágabb értelmű következtetések levonására is lehetőséget adott. Függetlenül attól, hogy következtetéseink helytállóak-e vagy sem, azzal a vitathatatlan ténnyel kellett szembenéznünk, hogy valakinek módja volt hozzáférni egy olyan listához, amely hitelesebb volt a többinél. Ez a névsor „Prieuré dokumentumok” egészének a hitelét is megnövelte. A megerősítés, mert enélkül a Dossiers secrets harmadik listáját, amely a Prieuré de Sion nagymestereinek nevét sorolja fel, gondolkodás nélkül elvetettük volna. A harmadik lista ugyanis, még egy felületes szemlélő számára is, teljes képtelenségnek tűnt.

A nagymesterek és a földalatti áramlat A Dossiers secrets listája szerint a következő személyek töltötték be a Prieuré de Sionban a nagymester, vagy a rend által hivatalosan alkalmazott kifejezést használva a „Nautonnier” pozícióját. Jean de Gisors 1188-1220 Marie de Saint Clair 1220-1266 Guillaume de Gisors 1266-1307 Edouard de Bar 1307-1336 Jeanne de Bar 1336-1351

Jean de Saint-Clair1351-1366 Blanche d’Evreux 1366-1398 Nicolas Flame 1398-1418 René d’ Anjou 1418-1480 Iolande de Bar 1480-1483 Sandro Filipepi 1483-1510 Léonardo da Vinci 1510-1519 Connétable de Bourbon 1519-1527 Ferdinand de Gozague 1527-1575 Louis de Nevers 1575-1595 Robert Fludd 1595-1637 J. Valentin Andrea 1637-1654 Robert Boyle 1654-1691 Isaac Newton 1691-1727 Charles Radclyffe 1727-1746 Charles de Lorraine 1746-1780 Maximilian de Lorraine 1780-1801 Charles Nodier 1801-1844 Victor Hugo 1844-1885 Claude Debussy 1885-1918 Jean Cocteau 1918A lista felsorol néhány olyan hírneves személyiséget is, akiknek a neve teljesen valószerűtlenül hangzik ebben az összefüggésben, és akikről az ember egyáltalán nem tudja elképzelni, hogy egy titkos társaságot irányítottak volna. Ugyanakkor jó néhány olyan nevet találunk közöttük, amelyeket 20. századi szervezetek gyakran megkíséreltek saját maguk számára kisajátítani, hogy rajtuk keresztül próbáljanak egy hitelesnek látszó származási vonalat felmutatni. Egy modern kaliforniai „Rózsakeresztes” társaság, az AMORC például egy listát tett közzé, amely gyakorlatilag a nyugati történelem és kultúra minden olyan jelentős személyiséget tartalmazza, akiknek eszméi és értékrendszere, még ha érintőlegesen is, de véletlenül egybeesnek a rend által vallott értékekkel. A magatartásformák gyakran véletlenszerű egybeesését vagy közeliségét tudatosan félreértelmezik, és úgy tekintik, mint ami a „beavatott tagsággal” egyenértékű. Ennek alapján hallhatjuk azt, hogy Dante, Shakespeare, Goethe és még sokan mások is „Rózsakeresztesek voltak”. Kezdetben kétkedéssel közelítettünk a fenti listához. Íme a visszaköszönő nevek az okkultizmus és ezoterika világából! Nicolas Flamel például talán az egyik leghíresebb és legjobban dokumentált középkori alkimista, Robert Fludd 17. századi filozófus pedig a hermetikus gondolkodás és más titkos tanok jól ismert képviselője volt. Vagy ott van Johann Valentin Andrea, Fludd német kortársa, aki többet között néhány olyan műnek volt szerzője, amelyekből a legendás Christian Rosenkruez mítosza megteremtődött. Azután találkozunk olyan nevekkel is, mint például Leonardo da Vinci, Sandro Filipepi, vagy ismertebb nevén Botticelli. Végül szerepelnek olyan kiváló tudósok, mint Robert Boyle és Sir Isaac Newton. Az elmúlt kétszáz évben a Prieuré de Sion olyan nagymesterekkel dicsekedhetett, mint Victor Hugo, Claude Debussy és Jean Cocteau. Ilyen előkelő névsort nem lehetett gyanakvás nélkül szemlélni. A felsorolt személyek némelyikéről egyáltalán nem tudtuk elképzelni, hogy egy titkos társaságot irányítson, sőt mi több, egy olyan titkos társaságot, amelynek érdeklődése kimondottan „okkult” vagy „ezoterikus” jellegű. Boyle és Newton neve manapság általában nem az „okkult” vagy „ezoterikus” dolgokkal kapcsolatban kerül említésre. Victor Hugoról, Debussyről és Cocteau-ról tudott, hogy nyakig elmerültek az okkultizmusban, de mindketten túlságosan is jól ismertek, és ezenkívül bőséges kutatási anyag és irodalom áll rendelkezésre róluk, tehát úgy véltük, ha valóban nagymesteri tisztet töltöttek be egy titkos rend élén, akkor erről valaminek ki kellett volna szivárognia, és a közvélemény erről mindenképpen tudomást szerzett volna. A listán nemcsak ilyen kiemelkedő személyiségek nevei szerepelnek. A többiek nagyrészt magas rangú európai nemesi családokból származtak, amelyek közül sok név meglehetősen ismeretlen, nemcsak az átlagolvasó, hanem még a hivatásos történészek számára is. Viszonylag ismeretlen a történelemben például Guillaume de Gisors, aki 1306-ban a Prieuré de Siont állítólag egy „hermetikus. szabadkőműves” társasággá szervezte. Guillaume nagyapja, Jean de Gisors pedig az állítások szerint a Sion első, önálló nagymestere volt, akit a „szilfa kivágása” és a két rend. 1188-ban történt egymástól való különválása után választottak meg a rend élére. Nem lehet kétséges, hogy Jean de Gisors valóban létező történelmi alak volt, aki 1133-ban született és 1220-ban halt meg. Nevét okiratokban is megemlítik, és ha névlegesen is, de ő birtokolta azt a híres erődöt Normandiában, ahol az angol és francia uralkodók közötti találkozások hagyományosan lezajlottak, és ahol a szilfát 1188-ban kivágták. Úgy tűnik, hogy Jean de Gisors egy igen nagyhatalmú és gazdag földbirtokosnak számított, akit az angol királyhoz kötött hűbéri eskü egészen 1193-ig. Úgy tudják róla, hogy Angliában is rendelkezett birtokokkal, Sussexben, valamint az övé volt Hampshire-ben a Titchfield uradalom. A Dossiers secrets szerint Jean 1169-ben találkozott Becket Tamással Gisorsban. Sikerült megbizonyosodnunk arról, hogy Becket Tamás valóban járt Gisorsban 1169-ben, tehát valószínűnek látszik, hogy érintkezésbe került a kastély urával, arra azonban nem találtunk feljegyzéseket, hogy a két férfi között bármilyen személyes találkozó létrejött volna. Néhány érdektelen részlettől eltekintve gyakorlatilag lehetetlen volt Jean de Gisors személyéről többet megtudni. Azonkívül, hogy létezett, és előkelő nemesi címet viselt, nem hagyott mély nyomokat a történelemben. Semmit sem sikerült kideríteni arról, hogy tulajdonképpen mit csinált, mi indokolta volna, hogy a Sion nagymesterévé válasszák. Ha viszont a lista utólagos hamisítvány, miért szerepel rajta egy ilyen jelentéktelen és a történelem számára ismeretlen személy? Csupán egyetlen lehetséges válasz maradt számunkra, de ez valójában nem adott magyarázatot semmire. A Sion nagymesterek listáján szereplő más arisztokratákhoz hasonlóan, Jean de Gisors neve is fel volt tüntetve a „Prieuré dokumentumok” bonyolult családfáin. Jean de Gisors, a különböző családfákon szereplő más Ismeretlen előkelőségekkel együtt állítólagosan a Meroving-dinasztiához vezeti vissza eredetét. Ebből nyilvánvalóvá vált számunkra, hogy a Prieuré de Sion, nem kis mértékben belső ügynek tekinthető. Úgy látszott, hogy a rend valamilyen módon közvetlenül kapcsolódik egy vérségi kötelékhez, és ez a kapocs az, amely talán érthetővé teszi különböző előkelő személyiségek neveinek feltüntetését a nagymesterek sorában. A korábban idézett listából kitűnik, hogy a nagymesteri címet két egymástól lényegesen különböző csoport tagjai viselték. Az egyik csoportba tartoztak azok a kiemelkedő személyiségek, akik saját szakterületükön, legyen az ezoterika, a művészet vagy a tudomány, hatást gyakoroltak a nyugati kultúrára. A másik csoport viszont egymással rokonságban lévő nemesi, sőt királyi családok egy meghatározott és egymással összefonódó óriási családfájának tagjaiból állt. Ez a különös egymásmellettiség bizonyos mértékben növelte a lista hihetőségét. Ha valaki egyszerűen egy „családfát akarna kitalálni”, akkor nem sok értelme lenne ilyen sok ismeretlen és rég feledésbe merült arisztokrata nevével

előhozakodni, mint például egy olyan ember, mint Charles de Lorraine. Charles de Lorraine a 18. században élt, Mária Terézia sógora volt, tábornagyi rangot viselt, noha a harctéren egyik vereséget a másik után szenvedte el Nagy Frigyes porosz királytól. Ebben a tekintetben a Prieuré de Sion nemcsak mértékletességről, hanem józanságról is tanúságot tett. Nem állítja magáról azt, hogy a rend tökéletes zsenik, „mesterek”, „beavatottak”, szentek, bölcsek vagy halhatatlanok égisze alatt működött. Éppen ellenkezőleg, elismeri, hogy nagymesterei esendő emberi lények voltak. Csak találgatni tudtuk, hogyha a lista teljes hamisítvány lenne, akkor miért tartalmazná a nevek ilyen széles skáláját? Ha egy olyan „pedigrét” akar felmutatni, amelybe beletartozik Leonardo, Newton és Victor Hugo, akkor miért hagyná ki belőle Dantét, Michelangelót, Goethét és Tolsztojt, és miért venne bele olyan semmitmondó neveket, mint Edouard de Bar és Maximilian de Lorraine? Miért szerepeltetne oly sok viszonylag jelentéktelen nevet? Miért választaná Charles Nodier-t, aki egy viszonylag másodrangú író, szemben olyan kortársakkal, mint Byron és Puskin? Miért esne a választása egy olyan nyilvánvalóan különc személyiségre, mint Jean Cocteau, amikor olyan nagy tekintélynek örvendő írók, mint André Gide vagy Albert Camus is vele egyidőben éltek? Ugyanakkor miért marad ki Poussin, akiről tudjuk, hogy köze volt a rejtélyhez? Ilyen és ehhez hasonló kérdések foglalkoztattak bennünket, alaposabban szemügyre vettük a névsort, mielőtt még csalásnak bélyegezve teljesen elutasítjuk az egészet. Hozzáfogtunk az állítólagos nagymesterek életrajzainak, tevékenységének részletes tanulmányozásához. A következő lényeges kérdésekre akartunk választ kapni. 1.Volt-e közvetlen vagy közvetett személyes kapcsolat az állítólagos nagymesterek a közvetlen elődeik illetve közvetlen utódaik között? 2. Volt-e rokoni vagy egyéb kapcsolat az egyes nagymesterek és a „Prieuré dokumentumok” családfáiban szereplő családok között, különös tekintettel azokra, amelyek eredetüket állítólagosan a Merovingokig vezetik, illetve a Lorraine (lotharingiai) hercegi házra vezetik vissza. . 3. Kapcsolatban álltak-e valamilyen módon az egyes nagymesterek Rennes-le-Chateau-val, Gisors-ral, Stenay-vel, Saint Sulpice-szal, illetve bármelyik olyan hellyel, amelyeknek neve a korábbi kutatásaink során előfordult? 4. Ha a Sion „hermetikus szabadkőműves” társaságként határozta meg önmagát, akkor tanúsítottak-e az egyes nagymesterek vonzalmat a hermetikus filozófia iránt, illetve kapcsolatban álltak-e titkos társaságokkal? Bár rendkívül nehéz, sőt néha egyenesen lehetetlen volt információkat szerezni az egyes nagymesterekről az 1400 előtti időkből, a későbbi korszak szereplőit érintő kutatásaink meglepő eredményeket és következetességet mutattak. Kimutatható, hogy sokan közülük, ilyen vagy olyan módon összefüggésbe hozhatók azokkal a helyekkel, tehát például Rennes-le-Chateau-val, Gisors-ral, Stenay-vel vagy Saint Sulpice-szal, amelyek történetünkben lényeges szerephez jutnak. A listán szereplő legtöbb személy vagy vérrokonságban állt a Lotharingiai-házzal, vagy más módon állt velük kapcsolatban. Ez vonatkozik Robert Fluddra is, aki Lotharingia herceg fiainak házitanítójaként szolgálta egy ideig a hercegi családot. A listán szereplő nagymesterek mindegyike Nicolas Flameltől kezdve kivétel nélkül elmélyült érdeklődést tanúsított a hermetikus eszmék iránt, és gyakran érintkezett titkos társaságokkal. Ez még olyanokra is érvényes, mint Boyle vagy Newton, akiket pedig az ember általában nem nagyon hoz kapcsolatba ilyen természetű dolgokkal. A kivételt leszámítva, minden egyes nagymester valamilyen kapcsolatban állt elődjével illetve utódjával. Néha közvetlen, néha szoros baráti viszony fűzte őket egymáshoz.

René d’ Anjou Kevéssé tudott tény, hogy René d’ Anjou, vagy ahogyan akkoriban nevezték, „Jó René Király” közvetlenül a reneszánszt megelőző években az európai kultúra egyik legjelentősebb alakjai közé tartozott. 1408-ban született és élete során címek megszámlálhatatlan sokaságát viselte, amelyek közül a következők voltak a legfontosabbak: Bar grófja, Provence grófja, Piemonte grófja, Guise grófja, Calabria hercege, Anjou hercege, Lotharingia hercege, Magyarország királya, Nápoly és Szicilia királya, Aragónia, Valencia, Mallorca és Szardínia királya, és talán mind közül a legsokatmondóbb cím, Jeruzsálem királya. Annak ellenére, hogy ez utóbbit természetesen csak névlegesen viselte, Boullion Gottfriedig visszanyúló folytonosságot sugallt, és a többi európai hatalmasság is elismerte Renét Jeruzsálem királyának. Egyik lánya, Marguerite d’ Anjou 1445-ben VI. Henrik angol királyhoz ment feleségül, és kiemelkedő szerepet játszott a Rózsák Háborújában. Úgy tűnik, hogy René d’ Anjou pályafutásának korai szakasza, eléggé tisztázatlan módon ugyan, de összekapcsolódik Jeanne d’ Arc sorsával. Legjobb ismereteink szerint Jeanne René alattvalója volt, a Bar hercegségének területén fekvő Domrémy városában született. A történelemben először 1429-ben lépett a színre, amikor megjelent Vaucouleurs erődjében, amely néhány kilométernyire feküdt Domrénytól, a Meuse folyó partján. Miután az erőd parancsnoka elé került, kijelentette, hogy „isteni küldetést” teljesít, melynek célja, hogy Franciaországot megmentse az angol betolakodóktól, és hogy elérje a trónörökös, a későbbi VII. Károly királlyá koronázását. Ehhez csatlakoznia kellett volna a trónörököshöz a Loire melletti Chinonban. Jeanne azonban nem azt kérte Vaucouleurs parancsnokától, hogy szabad elvonulást kapjon északnyugat felé Chinonba, hanem külön kihallgatásért folyamodott Lotharingia hercegéhez, aki René apósa és szüleinek nagybátyja volt. Jeanne kérését teljesítették, és kihallgatást kapott a hercegnél a hercegség fővárosában, Nancyban. Odaérkezésekor köztudomásúan René d’ Anjou is jelen volt. Lotharingia hercege megkérdezte Jeanne-tól, mit kíván. A lány a kérdésre világosan és érthetően a következőket válaszolta: „Hogy fiad (vejed), egy ló, és néhány jó ember elkísérjen engem Franciaországba”. Jeanne megjegyzése a mai napig is nagy fejtörést okoz a történészeknek. Nemcsak akkoriban, hanem később is széles körben folytak a talá1ágatások Jeanne és René kapcsolatának természetét illetően. Néhány, valószínűleg megbízhatatlan forrás azt állítja, hogy szerelmi kapcsolat volt közöttük. Annyi mindenesetre tudott, hogy ismerték egymást, és René jelen volt, amikor Jeanne először útnak indult, hogy küldetését végrehajtsa. Korabeli krónikások azt mondják, hogy amikor Jeanne a dauphin chinoni udvarába ment, René is elkísérte, sőt, ugyanezek a történetírók szerint René Jeanne oldalán harcolt Orléans ostrománál. Úgy tűnik, a következő évszázadok során szisztematikus. módon megpróbáltak Jeanne életéből minden lehetséges Renéhez vezető nyomot kitörölni. A későbbi életrajzírók azonban nem tudnak számot adni René hollétéről és tevékenységéről az 1429 és 1431 közötti években, amely időszak éppen Jeanne pályafutásának csúcspontjával esik egybe. Az a hallgatólagos és általános feltételezés, hogy René ebben az időszakban békésen éldegélt a hercegi udvarban, Nancyban, de ezt természetesen semmilyen tény nem támasztja alá. A körülmények amellett szólnak; hogy René valóban elkísérte Jeanne-t Chinonba. A királyi udvarban abban az időben kétségtelenül Iolande d’ Anjout tekintették a legbefolyásosabb személyiségnek. Ő volt az, aki fáradhatatlanul igyekezett lelket önteni a határozatlan, akaratgyenge trónörökösbe. Iolande volt az, aki oly érthetetlen módon Jeanne hivatalos patrónusává és támogatójává szegődött. Sikerült letörnie az udvar ellenállását a látnoki képességű lánnyal szemben, és végül megszerezte az engedélyt arra, hogy Jeanne elkísérhesse a hadsereget Orleans-ba. Iolande győzte meg a dauphint arról is, hogy Jeanne talán valóban az a megmentő, akinek kikiáltotta magát, és ő rendezte el a dauphin házasságát is, aki Iolande lányát vette el feleségül. Iolande René d’ Anjou édesanyja volt.

Amint a részletek tanulmányozásában elmerültünk, egyre inkább meggyőződésünkké vált, sok más modern történészhez hasonlóan, hogy az ismert történelmi események hátterében valami láthatatlanul működött a színfalak mögött, valami szövevényes, magas szintű intrika, vakmerő cselszövés. Minél alaposabban megvizsgáltuk a történteket, Jeanne üstökös szerű feltűnése annál inkább „előre kitervelt akciónak” látszott, mintha valaki a „Lotharingia-i szűz” népszerű legendáját kihasználva és a tömegpszichózist ügyesen manipulálva, előre kitervelte és megszervezte volna az Orleans-i Szűz „küldetését”. Mindehhez nem kell feltétlenül egy titkos társaság létezését feltételezni, mindenesetre egy ilyen szervezet létezése ezáltal határozottan hihetőbbé válik. Ha valóban létezett egy ilyen társaság, akkor az élén álló személy akár René d’ Anjou is lehetett.

René és Árkádia, az idilli ország Renét Jeanne d’Arckal hozzák kapcsolatba pályafutásának egy rövid korai szakaszában, a későbbiekben azonban nem ilyen harcias oldaláról ismerjük. Kortársaitól eltérően René inkább udvari ember volt, mint harcban jeleskedő lovag. Azt mondhatjuk róla, hogy rossz korban született, jóval megelőzte saját korát és előrevetítette a reneszánsz korának művelt olasz hercegeit. Rendkívüli műveltségű és olvasott ember volt, emellett sokat írt, és könyveinek illusztrációját is saját maga készítette. Költeményeket és misztikus allegóriákat komponált, sőt összeállította a lovagi torna szabályainak gyűjteményét is. Az a törekvés vezérelte, hogy a tudásnak nagyobb elismerést és rangot szerezzen, és egyidőben Kolumbusz Kristóf is az ő szolgálatában állt. Mélyen elmerült az ezoterikus hagyomány tanulmányozásában, és udvarához tartozott egy zsidó asztrológus, kabalista és orvos, akit Jean de Saint-Rémy néven ismertek. Számos krónika azt állítja, hogy Jean de Saint-Rémy, a híres 16. századi próféta Nostradamus nagyapja volt, aki egyébként később szintén szerepet játszik történetünkben. René elsősorban a lovagi intézmény, az Artúr és Grál mondakör iránt tanúsított érdeklődést, sőt úgy tűnik, hogy különösen foglalkoztatta a Szent Grál. Azt mondják, rendkívüli büszkeséggel töltötte el, hogy birtokában volt egy pompás piros porfírból készült kehely, amelyet állítása szerint a kánai menyegzőn használtak. Az értékes darabra Marseilles-ben sikerült szert tennie, ahol a hagyomány szerint Mária Magdolna a kehellyel együtt partra szállt. Más krónikások is említést, tesznek egy René birtokában levő kehelyről, talán pontosan ugyanerről, amelynek peremére a következő rejtélyes felirat volt vésve:

Qui bien beurra Dieu voira. Qui beurra tout d’une baleine Voira Dieu et la Madeleine. Az, aki egy jót iszik a kehelyből Meglátja Istent. Az, aki az italt egyszerre felhajtja Meglátja Istent és Magdolnát. Nem járnánk messze az igazságtól, ha azt mondanánk, hogy René d’ Anjou volt az egyik fő hajtóerő a reneszánsz kialakulása mögött. Mivel Itáliában kiterjedt birtokokkal rendelkezett, éveket töltött az olasz félszigeten. Meghitt baráti viszony fűzte a Milánóban uralkodó Sforza-családhoz, akiken keresztül ismeretségbe került a firenzei Medicikkel is. Okkal feltételezhetjük, hogy Cosimo de Medici nagyrészt René hatására és ösztönzésére fogott bele nagyszabású vállalkozásai sorozatába, mégpedig azzal a céllal, hogy a nyugati civilizáció arculatát átformálja. 1439-ben, amikor René éppen Itáliában tartózkodott, Cosimo de Medici a világ minden tájára elküldte embereit, hogy ősi kéziratokat kutassanak fel. Ezt követően 1444-ben Cosimo megalapította Európa első nyilvános könyvtárát, a San Marco Könyvtárat, kihívást intézve ezáltal az egyház ellen, amely akkor már hosszú ideje kizárólagos monopóliumot élvezett a tudás felett. Cosimo kifejezett megbízására első alkalommal került sor platonikus, neoplatonikus, püthagoraszi, gnosztikus és hermetikus eszméket közvetítő művek lefordítására, amelyek ily módon mindenki számára hozzáférhetővé váltak. Cosimo utasítására a firenzei egyetemen Európában elsőként mintegy hétszáz éves szünet után elkezdték a görög nyelv tanítását. Ezenkívül létrehozott egy akadémiát a platóni és püthagoraszi tanok ápolására és művelésére, amelynek nyomán szinte gomba módra szaporodtak a hasonló intézmények szerte Olaszországban. Ezek az intézmények a nyugati ezoterikus hagyomány bástyái lettek, és belőlük sarjadt ki a reneszánsz tündöklő kultúrája. René d’ Anjou nemcsak az akadémiák létrehozásában szerzett közvetve érdemeket, hanem valószínűleg az ő hatására vált Árkádia a kedvenc szimbolikus témák egyikévé az itáliai egyetemeken. Csaknem bizonyos, hogy Árkádia René saját irodalmi érdeklődésén és működésén keresztül került be a nyugati kultúra áramkörébe. 1449-ben például, René számos lovagi tornát rendezett, ahol viaskodtak egymással, miközben ezzel párhuzamosan egy történetet is eljátszottak. A játékban szinte egybeolvadt az idilli árkádiai románc a Kerek-asztal színes kavalkádjával és a Szent Grál misztériumaival. Árkádia máshol is megjelenik René műveiben. Gyakran egy forrás vagy egy sírkő jelképezi, melyek általában egy földalatti folyamhoz kapcsolódnak, amit rendszerint az Alpheusz folyóval azonosítanak, amely Árkádiának, Görögország valóságban is létező tájegységének fő folyója. Az Alpheusz a föld alatt folyik, és állítólag Szicíliában Arethusa forrásánál bújik ki ismét a felszínre. Az Alpheusz folyót a legősibb időktől kezdve mindig szentként tisztelték. A név ugyanabból a szótőből származik, mint a görög „alpha” szó, melynek jelentése „első” illetve „eredet/ forrás”. A földalatti folyamnak René számára igen gazdag szimbolikus és allegorikus kicsengése volt. Többek között felidézhette a püthagoraszi, a gnosztikus, a kabalista és a hermetikus filozófia „földalatti” ezoterikus hagyományait. Ám a különböző tanok általános összességén felül utalhatott többre is, egyfajta „titokra”, amelyet a világ szeme elől rejtve adtak tovább egyik generációról a másikra. Áttételesen vonatkozhatott egy ismeretlen, „földalatti” származási vonalra vagy vérségi kötelékre. Az olasz akadémiákon ez a sokatmondó jelentésrendszer tapadt a „földalatti folyam” képéhez. Előfordulása olyan gyakori volt, hogy az akadémiákra gyakran ragasztották rá az „árkádiai” jelzőt. 1502-ben egy nagy jelentőségű, terjedelmes költemény jelent meg „Árkádia” címmel Jacopo Sannazaro tollából. Néhány évvel korábban René itáliai kíséretéhez tartozott egy Jacques Sannazar nevű férfi is, aki valószínűleg a költő apja volt. 1553-ban Sannazaro költeményét franciára is lefordították, amelyet érdekes módon Lénoncourt bíborosnak ajánlottak. A bíboros annak a Lénoncourt grófnak az ősei közé tartozott, aki a „Prieuré dokumentumok” genealógiáját összeállította. A 16. században Árkádia és a „földalatti folyam” divatos és kedvelt témájává lett az irodalomnak és a művészetnek. Angliában ennek hatására született meg Sir Philip Sidney legjelentősebb munkája, az „Árkádia”. Olaszországban pedig olyan kiemelkedő személyiségeket ihletett meg, mint Torquato Tasso, akinek remekműve, a „Jeruzsálem megszabadítása”, mely a Szent Város Bouillon Gottfried irányítása alatt történő visszafoglalásának témáját dolgozza fel. A 17. században az Árkádia motívum Nicolas Poussin műveiben, különösen pedig a „Les Bergers d’

Arcadie”című képében éri el kiteljesedését. Minél inkább elmélyültünk a téma vizsgálatában, annál nyilvánvalóbbá vált, hogy a „földalatti folyam” valójában folyamatos utalás „valamire”, valamilyen hagyományra, értékek vagy magatartásformák hierarchiájára, vagy talán az információk egy meghatározott csoportjára. A kor politikai életében kiemelkedő szerepet játszó néhány család gondolatvilágában szinte rögeszmévé vált ez a szimbólum. Ezek a családok közvetve vagy közvetlenül mind szerepelnek a „Prieuré dokumentumok” családfáiban, és úgy tűnik, hogy ezt a szimbólumot átültették az általuk pártfogolt művészek alkotói világába is. Ezt a „valamit” René d’ Anjou átadta a Medicieknek, a Sforzáknak, az Estéknek és a Gonzagáknak, akik a „Prieuré dokumentumok” szerint, két nagymestert is adtak a Sionnak, Ferrante Gonzaga és Louis de Gonzaga, Nevers hercege személyében. Rajtuk keresztül azután ez beépült a kor legkitűnőbb költőinek és festőinek, köztük Boticellinek és Leonardo da Vincinek a munkáiba is.

A „Rózsakeresztes kiáltványok” A 17. században újfajta eszmék és tanok kezdtek rendkívüli gyorsasággal elterjedni először Németországban, majd a következő állomásként Angliában. 1614-ben jelent meg az első ún. „Rózsakeresztes kiáltvány”, amelyet egy évvel később hamarosan követett a második. A kiáltványok annak idején igen nagy vihart kavartak, különösen az egyház és a jezsuiták intéztek éles, kirohanásokat ellenük, viszont odaadó támogatást élveztek a protestáns Európa liberális erői részéről. A rózsakeresztes filozófia legékesszólóbb és legbefolyásosabb képviselője Robert Fludd volt, aki a Prieuré de Sion tizenhatodik nagymestereként irányította a rendet az 1595 és az 1637 közötti időszakban. A „Rózsakeresztes kiáltványok” a legendás Christian Rosenkreuz történetét tették ismertté mindenki számára, és a kiáltványok állítólag a „beavatottak” németországi és franciaországi titkos, „láthatatlan” testvériségétől származtak. Azt ígérték, hogy átalakítják a világot és az emberi tudást az ezoterikus, hermetikus hagyományokkal összhangban, vagyis annak a „földalatti folyamnak” a szellemében, amely René d’ Anjoutól kezdődően a reneszánszon keresztül tovább élt. A szellem szabadságának egy új korszakát üdvözölték, amelyben az ember megszabadítja önmagát korábbi korlátaitól, felfedi a természet ez idáig rejtett titkait, és saját sorsát a harmonikus és mindent átható egyetemes és kozmikus törvényekkel összhangban alakítja. A kiáltványok ugyanakkor politikai szempontból rendkívül lázító szellemben fogantak, hevesen támadták a katolikus egyházat és a Német Római Birodalmat. Ma általában azt tartják, hogy az értekezéseket egy német teológus és az ezoterizmus egyik jeles képviselője, Johann Valentin, Andrea írta, aki Robert Fludd után a Prieuré de Sion következő nagymestere volt. Ha nem ő a szerzője a kiáltványoknak, akkor valószínű, hogy azok a közvetlen környezetébe tartozó személyektől származtak. 1616-ban egy harmadik, „Rózsakeresztes kiáltvány” jelent meg, Christian Rosenkreuz „Kémiai, menyegzője címen. A két korábbi műhöz hasonlóan, ez is ismeretlen szerző műveként jelent meg, de Andrea később bevallotta, hogy ő maga írta a kiáltványt és az egészet tréfának szánta. A „Kémiai menyegző” egy összetett hermetikus allegória, amely nagy befolyást gyakorolt például olyan művekre, mint Goethe Faustja. Mint ahogyan erre Frances Yates is rámutatott, a kiáltványban tévedhetetlenül felismerhető az angol ezoterista John Dee szelleme, aki maga is erős hatást gyakorolt Robert Fluddra. Andrea műve felidézi a Grál-románcokat és a templomos lovagokat is, hiszen Christian Rosenkreuz például egy fehér tunikát visel vörös kereszttel a vállán. Az elbeszélés keretein belül egy történetet játszanak el, tehát egy allegóriát az allegórián belül. A darab egy hercegnőről szól, aki egy meg nem nevezett királyi családból származik, és akinek jogos örökségét a mórok bitorolják. A hercegnőt egy fából készült ládában a tenger hullámai kisodorják a partra. A játék további része a hercegnő viszontagságos sorsáról szól, végül feleségül megy egy herceghez, aki segíti visszaszerezni jogos örökségét. Kutatásaink különböző áttételes kapcsolatokat mutattak ki Andrea és a”Prieuré dokumentumok” genealógiáiban szereplő családok között. Semmilyen közvetlen kapcsolatot nem találtunk, kivéve talán Frigyest, a Rajna menti Pfalz választófejedelmét. Frigyes egy jelentős francia protestáns vezérnek, Henri de la Tour d’ Auvergne-nek volt az unokaöccse, aki a Turenne vikomtja és Bouillon hercege címeket viselte, mely utóbbi Bouillon Gottfried címeinek egyike volt. Henri kapcsolatban állt a Longueville-családdal is, amely a „Prieuré dokumentumokban” és kutatásainkban is gyakran szerepelt. 1591-ben Frigyes nagy erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy megszerezze Stenay városát. 1613-bán Frigyes, pfalzi választófejedelem feleségül vette Stuart Erzsébetet, I. Jakab angol király lányát, aki Stuart Mária skót királynő unokája és Marie de Guise dédunokája volt. A Guise-család a genealógiák szerint a Lotharingia-ház másodszülött fiútól származó leágazása. Marie de Guise egy évszázaddal korábban férje, Longueville herceg halála után feleségül ment V. Jakab skót királyhoz és ezáltal dinasztikus szövetség jött létre a Stuart- és a Lotharingiai-házak között. Ily módon, ha csak periferikusan is, a Stuartok feltűntek a „Prieuré dokumentumok” genealógiáiban; és Andrea az utána következő három nagymesterhez hasonlóan több-kevesebb érdeklődést tanúsított a Stuart királyi ház iránt. Ebben az időszakban a Lotharingiai-ház erős hanyatlásnak indult, és ha ekkoriban a Sion szervezett és aktív rendként működött, akkor, ha csak átmenetileg is, de valószínűleg az egyértelműen sokkal nagyobb befolyással rendelkező Stuartok mellett kötelezte el magát. Frigyes választófejedelem, Stuart Erzsébettel kötött házasságát követően egy erősen ezoterikus beállítottságú udvart alakított ki fővárosában, Heidelbergben. Frances Yates így ír erről:

Pfalzban egy olyan kultúra volt kialakulóban, amely egyenesen a reneszánszban gyökerezett, de újabb áramlatok is gazdagították; egy olyan kultúra formálódott, amelyet a „rózsakeresztes” jelzővel lehet meghatározni. A fejedelem, aki körül ezek a mély áramlatok kavarogtak, Frigyes, pfalzi választófejedelem volt, és ezen áramlatok képviselői azt remélték, hogy céljaik ezúton politikai és vallási téren kifejezésre juthatnak majd... A frigyesi mozgalom... kísérlet volt arra, hogy ezek az áramlatok politikai és vallási téren kifejezést nyerhessenek, hogy megvalósulhasson a hermetikus reform eszménye, amelynek központjában egy valódi fejedelem állt... A mozgalom... létrehozott egy kultúrát, egy „rózsakeresztes” államot, amelynek központja Heidelbergben, a királyi udvarban volt. Lényegében tehát úgy tűnik, hogy a névtelen „rózsakeresztesek” és híveik egyfajta szellemi és politikai küldetés tudattal ruházták fel Frigyest, aki a neki szánt szerepet a velejáró reményekkel és elvárásokkal együtt készségesen magára vállalta. Így 1618-ban elfogadta a rebellis cseh nemesség által felajánlott cseh koronát, amivel magára vonta a pápaság, és a Német Római Birodalom haragját, és elindította azt az eseménysort, amely a végül a kaotikus Harmincéves Háborúba torkollott. Frigyes feleségével együtt két éven belül hollandiai száműzetésbe kényszerült és Heidelberget lerohanták az ellenséges csapatok. Az elkövetkező negyedszázadon keresztül Németország a 20. századot megelőző legelkeseredettebb, legvéresebb és legköltségesebb összecsapás színterévé vált, amelynek során az egyháznak csaknem teljes mértékben sikerült visszaállítania a középkor folyamán korábban élvezett hegemóniáját. A háború zűrzavara közepette Andrea létrehozott egy félig-meddig titkos társaságokból álló hálózatot, amelyek Keresztény Uniók néven váltak ismertté. Andrea tervezete alapján mindegyik társaság élén egy-egy névtelen herceg állt, akit további tizenkét személy segített. A tizenkét herceg hármas csoportokat alkotott, és a csoportok mindegyike egy meghatározott tudományággal foglalkozott. A Keresztény Uniók eredeti célkitűzése az volt, hogy a veszélyben lévő tudást megőrizzék, különösen a legújabb tudományos kutatások eredményeit, amelyek közül az egyház sokat eretneknek nyilvánított. Ezzel párhuzamosan a Keresztény Uniók menedékként szolgáltak az inkvizíció által üldözöttek számára. Tudósok,

filozófusok és titkos tanok művelői leltek menedéket Andrea szervezeteiben. Sok embert sikerült az uniókon keresztül Angliába csempészni, ahol biztonságra leltek, és ahol a szabadkőművesség éppen akkoriban kezdett gyökeret verni, és ezzel jelentősen hozzájárulhattak a szabadkőműves páholyok rendszerének a kialakításához. Az Angliában menedéket kereső európaiak közül sokan tartoztak Andrea körébe: például Samuel Hartlib, Adam Komensky, ismertebb nevén Comenius, akivel Andrea állandó levelezést folytatott; Theodore Haak, aki Stuart Erzsébet személyes jó barátja és levelezőpartnere volt, valamint John Wilkins doktor, aki korábban Pfalzi Frigyes házi-káplánjaként szolgált, majd később Chester püspökévé választották. Ezek a kiváló elmék Angliában szoros kapcsolatba kerültek a szabadkőműves körökkel. Közeli kapcsolatban álltak például Robert Moaray-val, akinek felvételét egy szabadkőműves páholyba egy 1641-es feljegyzés megörökíti. Ez az egyik legkorábbi dokumentum, amely az utókor számára fennmaradt. A menekültek jól ismerték a régiségbúvár Elias Ashmore-t, a lovagi rendek szakértőjét, akit 1646-ban vettek fel a szabadkőművesek közé; valamint a fiatal és tehetséges Robert Boyle-t, aki maga ugyan nem volt szabadkőműves, viszont tagja volt egy sokkal rejtélyesebb titkos társaságnak. Nincsen konkrét bizonyítékunk arra vonatkozólag, hogy ez a titkos társaság a Prieuré de Sion volt, de a „Prieuré dokumentumok” adatai szerint, Andrea után Robert Boyle volt a következő a Sion nagymestereinek sorában. Ezek a dinamikus szellemű európai és angol elmék Cromwell protektorátusa idején létrehozták azt a társaságot, melyet Boyle, mintegy a rózsakeresztes kiáltványokat szándékosan felidézve, „láthatatlan kollégiumnak” nevezett. A monarchia restaurálásával a „láthatatlan kollégiumból” „Royal Society” lett, amely mögött fő patrónusként és támogatóként II. Károly angol uralkodó állt. A „Royal Society” tagjai gyakorlatilag egytől egyig szabadkőművesek voltak. Joggal érvelhetnénk amellett, hogy a „Royal Society”, legalábbis megalakulásakor egy szabadkőműves intézmény volt, amely Andrea Keresztény Unióin keresztül a „láthatatlan rózsakeresztes testvériség” szervezetéhez vezethető vissza. Ezzel azonban még nem érkeztünk el a „földalatti patak” útjának végéhez, amely Boyle-tól továbbcsörgedezett Sir Isaac Newtonhoz, a Sion következő nagymesteréhez, majd innen beletorkollott a 18. századi szabadkőművesség bonyolult, szerteágazó rendszerébe.

A Stuart-dinasztia A „Prieuré dokumentumok” szerint Newton után a Sion következő nagymestere Charles Radclyffe volt, akinek neve már nem csengett olyan ismerősen, mint Newtoné, Boyle-é vagy akár Andreáé. Amikor kutatni kezdtünk utána, kiderült, hogy a 18. századi kultúrtörténet egyik jelentős alakjával állunk szemben. Anyai oldalon Radclyffe ereiben királyi vér csörgedezett, az utolsó előtti Stuart uralkodó unokája volt. 1745-ben Bonnie Prince Charlie partra szállt Skóciában, eleve reménytelen kísérletet téve arra, hogy a Stuart-dinasztia számára visszaszerezze Anglia trónját. Ugyanebben az évben Radclyffe nem messze Dogger Bank-től az ellenség fogságába esett, amint egy francia hajón éppen útban volt, hogy csatlakozzon a trónkövetelőhöz. Egy évvel később, 1746-ban az „Ifjú Trónkövetelő” megsemmisítő vereséget szenvedett a Culloden Moor melletti csatában. Néhány hónappal ezután Charles Radclyffe feje a londoni Towerban a porba hullott. Franciaországi tartózkodásuk során a Stuartok aktívan közreműködtek a szabadkőművesség elterjesztésében, sőt általában azt tartják, hogy egyenesen tőlük ered a szabadkőművesség egyik különleges formája, mely „Skót Rítus” néven ismert. A. „Skót Rítus” jellegű szabadkőművesség magasabb fokozatokat vezetett be, mint amelyet akkoriban más szabadkőműves rendszerek ígértek. A „Skót Rítus” sokkal nagyobb és mélyrehatóbb misztériumokba való beavatással kecsegtetett, amelyeket feltehetően Skóciában őriztek meg és adtak át generációról generációra. Valószínű, hogy a „Skót Rítusú” szabadkőművességet eredetileg Charles Radclyffe terjesztette, sőt az is lehet, hogy az egész rendszer tőle származik. Radclyffe állítólag 1725-ben alapította meg az első szabadkőműves páholyt Párizsban. Úgy tűnik, hogy még ugyanebben az évben, vagy talán a következőben, elismerték az összes francia páholy nagymesterének, sőt még egy évtizeddel később 1736-ban is, ő viseli ezt a tisztséget. Végső soron Radclyffe érdeme a 18. századi szabadkőművesség széles körű elterjedése. A legtitokzatosabb személy Ramsay volt, aki Skóciában született az 1680-as években. Fiatalemberként tagja volt egy félig szabadkőműves, félig rózsakeresztes jellegű, „Philadelphiaiak” nevet viselő társaságnak. A társaságba tartozott Newton két közeli barátja is. Ramsay maga is a legteljesebb tisztelettel tekintett a kiváló tudósra. Ramsay-t más jellegű kapcsolatok is fűzték Newtonhoz. Ismeretségben állt Jean Desaguliers-szel, aki Newton egyik legközelebbi barátja volt, 1707-ben matematikai tanulmányokat folytatott Nicolas Fatio de Duillier irányítása alatt, akit mindannyiuk között a legszorosabb baráti szálak fűzték Newtonhoz. Newtonhoz hasonlóan, ő is együttérző érdeklődést tanúsított a camisard-ok iránt, akik a katharokhoz hasonló eszméket vallottak, és akiket Franciaországban akkoriban üldöztek. Fatio de Duillier nyilvánosan támogatta a camisard-ok ügyét. (Ők az utolsó jelentős protestáns lázadás résztvevői. Szerk. megj.) 1710-ben Ramsay Cambrai-ban tartózkodott és szoros ismeretséget o kötött Fénelonnal, a misztikus filozófussal, Saint Sulpice korábbi papjával. Nem ismert; hogy Ramsay pontosan mikor kötött ismeretséget Charles Radclyffel, de az. 1720-as években már kapcsolatban állt a Jakab-párti mozgalommal, sőt egy ideig Bonnie Prince Charlie házitanítójaként is szolgált. Jakobita kapcsolatai ellenére Ramsey 1729-ben visszatért Angliába. Bár képessége és érdemei alapján erre nem volt méltó, azonnal felvették a „Royal Society” tagjainak sorába. Ugyancsak tagja lett egy jellegében nehezebben meghatározható intézménynek, mely a Gentlemen’s Club of Spalding nevet viselte, és amely olyan tagokkal dicsekedhetett, mint Alexander Pope és Isaac Newton, aki 1727-ben bekövetkezett haláláig a társaság tagja maradt. 1730-ban Ramsay már ismét Franciaországban tartózkodott és lázas tevékenységet fejtett ki a szabadkőművesség érdekében. Ramsay 1737-ben tartotta szónoklatát, amely egy hosszadalmas értekezés volt a szabadkőművesség történetéről, és amely hamarosan a szabadkőművesség egyik alapdokumentumává vált. Ramsay ezáltal a kor szabadkőműves mozgalmának egyik kiemelkedő szóvivőjévé vált. Kutatásaink azonban arról győztek meg minket, hogy Ramsay-n keresztül valójában Charles Radclyffe szólalt meg, aki azon szabadkőműves páholy felett elnökölt, amelyben Ramsay értekezését előadta. Radclyffe 1743-ban, Ramsay temetésén bukkant fel újra, mint a halotti bizonyítvány aláírója. Ha valóban Radclyffe működött a háttérben Ramsay mögött, akkor igen valószínű, hogy Ramsay lehetett az összekötő láncszem Radclyffe és Newton között. Radclyffe 1746-ban bekövetkezett korai halála ellenére, a kontinensen tett erőfeszítései meghozták az eredményt, amelyek Európában termékeny talajra találtak. Az 1750-es évek elején a szabadkőművesség új követe lépett színre a német Karl Gottlieb von Hund személyében. Hund azt állította, hogy 1742ben vették fel a szabadkőművesek közé, egy évvel Ramsay és négy évvel Radclyffe halála előtt. Állítása szerint beavatásakor a szabadkőművesség egy új rendszerébe vezették be, amelyet „ismeretlen feljebbvalói” ismertettek meg vele. Hund szerint „az ismeretlen feljebbvalók” szoros kapcsolatban álltak a jakobita üggyel, sőt először azt hitte, hogy a beavatási szertartást vezető férfi maga Bonnie Prince Charlie volt. Bár tévedésére később fény derült, Hund továbbra is meggyőződéssel vallotta, hogy az ismeretlen igen közeli kapcsolatban állt az „Ifjú Trónkövetelővel”. Jogosnak tűnik tehát a feltételezés, hogy a beavatási szertartás valójában Charles Radclyffe jelenlétében zajlott.

A szabadkőművességnek az a rendszere, amelybe Hundot bevezették, a „Skót Rítus” egy további kiterjesztése volt, amely később a „Szigorú Engedelmesség” nevet kapta. Az elnevezés a beavatáskor megkövetelt eskü jellegéből következik, amely rendíthetetlen és feltétel nélküli engedelmességet kívánt a titokzatos „ismeretlen feljebbvalók” felé. A „Szigorú Engedelmesség” arra az alaptételre épült, hogy a rendszer közvetlenül a Templomos Lovagrendhez vezethető vissza, akik közül néhányan állítólag túlélték az 1304-14 közötti tisztogatásokat, és tovább működtették a rendet Skóciában. Kutatásaink meggyőztek arról, hogy ebben van némi igazság. A hagyomány úgy tartja, hogy a templomosok egy csoportja Robert de Bruce oldalán harcolt a bannockburn-i csatában. Mivel a templomosok rendjének feloszlatását elrendelő pápai bullát soha nem hirdették ki Skóciában, így ott hivatalosan nem is tiltották be a rendet. Amikor Skóciában jártunk, egy olyan temetőre bukkantunk Argyllshire-ben, amelyben valószínűleg templomosokat temettek el. A temető legkorábbi sírkövei a 13., a későbbiek a 18. századból származnak. A korai sírköveken olyan egyedi díszítések és bevésett szimbólumok láthatók, amelyek teljesen azonosak az Angliában és Franciaországban a templomosok rendházaiban talált díszítésekkel. A későbbi korokból származó sírköveken ezeket a jelképeket jellegzetes szabadkőműves motívumokkal együtt használták, ami a két szervezet valamiféle összefonódására utal. Arra a következtetésre jutottunk, hogy nem lehetetlen, hogy a rendnek sikerült a középkori Argyll zordon és kietlen elszigeteltségében megőriznie önmagát, titokban tovább működött, fokozatosan világias jelleget öltött és lassanként összekapcsolódott mind a szabadkőműves céhekkel, mind pedig az uralkodó klán rendszerrel. Így már nem hangzott oly valószínűtlenül Hundnak a „Szigorú Engedelmesség” rendszerének eredetére vonatkozó állítása. Hund önmaga számára is kínos és megszégyenítő helyzetbe került, ugyanis nem volt képes további részleteket közölni a szabadkőművesség általa hirdetett új rendszeréről. Emiatt kortársai sarlatánnak nevezték, és azzal vádolták, hogy saját maga találta ki az egész történetet a beavatásáról, az „ismeretlen feljebbvalókkal” való találkozásról, mint ahogyan azt sem hitték el neki, hogy „feljebbvalói” őt bízták meg a „Szigorú Engedelmesség” rendszerének terjesztésével. A felhozott vádak ellen Hund azzal védekezett, hogy „ismeretlen feljebbvalói” érthetetlen módon cserbenhagyták. Azt ígérték, hogy ismét kapcsolatba lépnek majd vele és további utasításokat adnak, de soha többé nem jelentkeztek. Hund élete végéig szilárdan kitartott állítása mellett, miszerint eredeti támogatói valóban léteztek, de magára hagyták. Minél jobban elgondolkodtunk Hund történetén, állításai annál meggyőzőbben hangzottak. Úgy tűnt, hogy szerencsétlen módon tudatosan kitervelt árulás áldozata lett. Saját elbeszélése szerint beavatására 1742-ben került sor, amikor a jakobiták még komoly tényezőnek számítottak az európai politikai színtéren. Radclyffe azonban 1746-ban már halott volt, a többiek vagy börtönben ültek vagy száműzetésben éltek. Ha Hund „ismeretlen feljebbvalói” nem léptek többé kapcsolatba pártfogoltjukkal, akkor nem valószínű, hogy ez szándékosan történt. Mindenesetre az a tény, hogy Hund közvetlenül a jakobita-ügy összeomlása után magára maradt, megerősíteni látszik az általa elmondott történetet. Létezik még egy olyan apró bizonyíték, amely nemcsak Hund állításait teszi hihetővé, hanem megerősíti a „Prieuré dokumentumok” szavahihetőségét is. A bizonyíték nem más, mint a Templomos Lovagrend nagymestereinek Hundtól származó listája, amelyet állítása szerint az „ismeretlen feljebbvalók” adtak át neki. Mint ahogyan ezt már korábban kifejtettük, saját kutatásaink alapján arra a meggyőződésre jutottunk, hogy a nagymestereknek Dossiers secrets-ben található listája olyannyira pontos, hogy nyilvánvalóan valamilyen „bennfentes forrásból” származhatott. Hund listája egyetlen vezetéknév helyesírásától eltekintve megegyezett a Dossiers secrets névsorával, ami azt jelenti, hogy Hund valahogyan szert tett a Templomos Lovagrend nagymestereinek egy olyan listájára, amely pontosabb adatokat tartalmazott, mint bármely, abban az időszakban ismert hasonló felsorolás. Ennél is lényegesebb, hogy Hund ehhez az információhoz egy olyan időszakban jutott hozzá, amikor az a rengeteg okmány, okirat és proklamáció, amelyekre mi kutatásaink során támaszkodhattunk, még mindig a Vatikán levéltárában volt elzárva, tehát ezekhez a forrásokhoz akkoriban lehetetlen volt hozzáférni. Mindez megerősíti azt, hogy Hund „ismeretlen feljebbvalókról” szóló története nem volt a fantázia szüleménye. Az ismeretlen feljebbvalók olyan rendkívüli tájékozottságról tettek tanúságot a Templomos Lovagrendre vonatkozólag; amelyekre csakis úgy tehettek szert, ha módjuk nyílt arra, hogy „kiváltságos forrásokhoz” hozzájuthassanak. Hund a vádaskodás ellenére sem maradt teljesen barátok nélkül. A jakobita-ügy kudarca után együttérző patrónusra és közeli barátra talált a Német Római Birodalom császára, Lotharingia hercege, Ferenc személyében, aki az osztrák örökös tartományok főhercegnőjével, Mária Teréziával 1735-ben kötött házassága révén egybeolvasztotta a Habsburg- és Lotharingiai-házakat, és megteremtette a Habsburg-Lotharingiai dinasztiát. A „Prieuré dokumentumok” szerint Radclyffe halála után Ferenc testvérét, Lotharingiai Károlyt választották meg a Sion következő nagymesterének. Ferenc az első olyan európai uralkodó volt, aki belépett a szabadkőművesek közé és nyíltan vállalta a szabadkőművesekhez főződő kapcsolatait. Beavatására 1731-ben Hágában került sor, amely az ezoterikus körök egyik központjaként működött amióta a rózsakeresztesek a Harmincéves Háború alatt a városban megvetették a lábukat. Ferenc beavatását Jean Desaguliers vezette, aki Newtonnal, Ramsay-vel és Radclyffel állt szoros kapcsolatban. Nem sokkal beavatása után a herceg hosszabb időt töltött Angliában, ahol a csatlakozott a Gentlemen’s Club of Spalding tagjainak sorába. A következő években Lotharingiai Ferenc minden más európai uralkodónál többet tett a szabadkőművesség elterjesztésért. Bécsi udvara egy bizonyos értelemben az európai szabadkőművesség fővárosává és ezzel párhuzamosan más ezoterikus jellegű tevékenységek központjává lett. Ferenc maga is gyakorló alkimista volt és külön alkimista laboratóriumot rendeztetett be magának a császári palotában, a Hofburgban. A legutolsó Medici halála után ő örökölte a Toszkán nagyhercegi címet, és ügyesen megakadályozta, hogy a firenzei szabadkőműveseket bárminemű zaklatás érje az inkvizíció részéről. Ferenc császár közreműködésével, az első európai szabadkőműves páholy megalapítójának, Charles Radclyffe-nek sikerült tartós örökséget hagynia maga után.

Charles Nadier és köre Ha Nodier-t összehasonlítjuk az őt megelőző korábbi kiemelkedő kulturális és politikai személyiségekkel, vagy akár Charles Radclyffel, a lehető legvalószínűtlenebb jelöltnek tűnik a Sion nagymesterének szerepére. Nodier-t elsősorban a francia irodalmi élet egyik excentrikus figurájaként ismertük. E.T.A. Hoffmann bizarr hagyományait, majd később Edgar Allan Poe nyomdokait követte. Mint irodalmár viszonylag jelentéktelen, mint esszéíró túlságosan bőbeszédű, regényírónak és novellistának másodrangú. Saját korában azonban Nodier a kulturális élet egyik központi figurája volt, és óriási hatást gyakorolt kortársaira és környezetére. Ezenkívül az is kiderült róla, hogy számos érdekes ponton kapcsolódik történetünkhöz. 1824-ben Nodier már az irodalmi élet ünnepelt alakja volt. Ebben. az évben nevezték ki az Arsenal Könyvtár főkönyvtárosának, ahol akkoriban a legtöbb középkori és jellegzetesen okkult kéziratot őrizték. Az Arsenal kincsei közé tartoztak állítólag Nicholas Flamel alkímiai művei is, aki a lista szerint a Sion egyik korábbi nagymestere volt. Az Arsenal legféltettebb kincsei közé tartozott Richelieu bíboros egykori könyvtára is, amely a mágiával, a kabalista és a hermetikus eszmékkel kapcsolatos művek gazdag gyűjteményét tartalmazta. A francia forradalom kitörésekor a kolostorokat szerte az országban kifosztották, és minden könyvet és kéziratot Párizsba küldtek tárolásra. 1810-ben Napóleon, aki egy világkönyvtárat szeretett volna Párizsban létrehozni, elkobozta, és Párizsba vitette csaknem a teljes vatikáni levéltárat, több mint háromezer ládányi anyagot. Ezek közül bizonyos dokumentumokat, például a templomosokra vonatkoz6 minden iratot kimondottan külön

kérés alapján szállították Párizsba. Bár ezen dokumentumok közül néhányat később visszajuttattak Rómába, nagyon sok anyag Franciaországban maradt. Ilyen és ehhez hasonló anyagok, okkult könyvek, kéziratok, a kolostorokból és a vatikáni levéltárakból eltulajdonított művek forogtak nap, mint nap Nodier és társai kezében; akik mindezt átválogatták, katalogizálták, és alaposan áttanulmányozták. A feladatban Nodier két kollégája, Eliphas Lévi és Jean Baptiste Pitois is részt vettek, akik a Paul Christian írói álnevet használva jelentették meg műveiket. A két férfi művei az elkövetkező évek során újjáélesztették Franciaországban az ezoterikus tanok iránti érdeklődést. Pitois „A mágia története és gyakorlása” című művét bibliaként forgatták mindazok, akik a 19. században elmélyültek a titkos és misztikus tanok tanulmányozásában. Nodier könyvtárosi elfoglaltsága mellett továbbra is rengeteget írt és számos művét bocsátotta a nyilvánosság elé. Több kötetes művében Nodier jelentős terjedelmet szentel a Meroving korszaknak, ami különösen azért meghökkentő, mert akkoriban még a legkisebb érdeklődést sem tanúsítottak a Merovingok iránt. Hosszan foglalkozik a templomosokkal, és egy külön írást szentel Gisors-nak, amelyben részletesen elbeszéli, hogyan esett meg 1188-ban a „szilfa kivágása”, ami a „Prieuré dokumentumok” szerint a Templomos Lovagrend és a Prieuré de Sion kettéválását jelezte. Nodier 1845-ben bekövetkezett haláláig egy egész generáció, számára adott szellemi útmutatást, amelynek tagjai közül később sokan messze túlnőttek egykori mesterükön. Nodier leghűségesebb tanítványa és legközelebbi barátja a fiatal Victor Hugo volt, akit a „Prieuré dokumentumok” tanúsága szerint a Sion következő nagymesterének választottak. Nodier körébe tartozott Francois-René de Chateaubriand, aki elzarándokolt Poussin római sírjához és a sír közelében egy emlékművet emeltetett, amelyen a „Le Bergers d’ Arcadie” reprodukciója volt látható. A szalonba jártak még Balzac, Delacriox, az idősebb Dumas, Lamartine, Musset, Théophile Gautier, Gérard de Nerval és Alfred de Vigny. A reneszánsz költőihez és festőihez hasonlóan ők is gyakran merítettek az ezoterikus, különösen pedig a hermetikus hagyományból. Műveikben számos olyan motívumot, és utalást építettek be, amelyek azzal a rejtéllyel fonódnak össze, amely számunkra Sauniére-val és Rennes-le-Chateau-val kezdődött. 1832-ben például egy könyv jelent meg „Utazás Rennes-le-Bains”-be címmel, amely nagy terjedelemben foglalkozott egy Blancheforthoz és Rennes-le-Chateau-hoz kapcsolódó legendás kinccsel. A titokzatos mű szerzője, Auguste de Labouisse-Rochefort később megírta „A szerelmesek – Eleonórának” című könyvét, melynek külső borítóján minden különösebb magyarázat nélkül az „Et in Arcadia Ego” felirat volt olvasható. Egészen nyilvánvaló volt számunkra, hogy Nodier irodalmi és ezoterikus tevékenysége szorosan kutatásaink körébe tartozik. Volt azonban pályafutásának egy másik oldala is, ami még ennél is szervesebben kapcsolódott a vizsgált témához. Nodier ugyanis kora gyermekkorától kezdve tevékenyen részt vett különböző titkos társaságokban. Köztudott, hogy tízéves korában tagja volt egy Philadelphes nevű csoportnak. 1793-ban egy másik csoportot hozott létre, amely talán az előbbinek egy belsőbb, titkosabb köre lehetett, és melynek tagja volt a későbbi Napóleon elleni összeesküvés egyik résztvevője is. Egy 1797-ben kelt okmány arról tanúskodik, hogy ebben az évben még egy Philadelphes nevet viselő társaságot alapítottak. Besancon Könyvtárában található egy nehezen érthető, okkult jellegű esszé, melyet Nodier egyik közelebbi barátja írt illetve olvasott fel a szóbanforgó csoportnak. A címe „Az árkádiai pásztor egy furulyán megszólaltatja az első hangokat.” 1802-ben Párizsban Nodier egy írásában beszámolt egy titkos társasághoz fűződő viszonyáról, melyet „Bibliai és Püthagoraszi” társaságként jellemzett. 1816-ban név nélkül kiadta egyik legkülönösebb és legnagyobb hatású művét, mely „A hadseregen belüli titkos társaságok története Napóleon alatt” címen jelent meg. A könyv azt sugallja, hogy nem más, mint valódi történelmi események alig leplezett allegóriája. Mindenesetre a titkos társaságok rendkívül átfogó filozófiáját bontja ki az olvasó előtt. A titkos társaságoknak tulajdonítja számos történelmi esemény bekövetkezését, beleértve ebbe Napóleon bukását is. Kijelenti, hogy számos ilyen titkos társaság működik, létezik azonban egyetlenegy, amelyik elsőbbséget élvez bármelyikkel szemben. Nodier szerint ennek a legfelsőbb titkos társaságnak a neve Philadelphes. Beszél egy esküről is, amely „eskü a Philadelpheshez köt engem, és amely megtiltja nekem, hogy valódi nevükön ismertessem meg őket”. Ennek ellenére az egyik Nodier által idézett részletben utalás történik a Sionra. Ezek a szavak feltételezhetően a Napóleon elleni összesküvés egyik résztvevője szájából hangzottak el a Philadelphes egyik gyűlésén. Az illető így beszél újszülött fiáról:

Túlságosan fiatal ahhoz, hogy Annibal esküjével kösse magát hozzátok; de ne feledjétek, hogy az Eljákim nevet adtam neki, és reá bízom a templom és az oltár őrzését, ha netalán meghalnék, mielőtt láthatnám Jeruzsálem utolsó zsarnokát trónjáról lehullani. Nodier könyve pontosan abban az időszakban látott napvilágot, amikor a titkos társaságoktól való félelem már betegessé vált Franciaországban, és még a francia forradalom kirobbantásáért is gyakran őket okolták. Nem lehet kérdéses, hogy a titkos társaságok mítosza kulcsszerepet játszott a 19. századi európai történelemben. Ennek a mítosznak, s valószínűleg a mögötte rejlő valóságnak is egyik legfőbb kovácsa, Charles Nodier volt.

Debussy és a Rózsakereszt A titkos társaságok iránti erős vonzalom, valamint az ezoterikus tanok iránti megújult érdeklődés, a 19. század utolsó évtizedeinek Párizsában teljesedett ki, abban a miliőben, amelyben Claude Debussy, a Sion állítólagos nagymestere élt és alkotott. Ekkor történt, hogy Bérenger Sauniére, 1891-ben felfedezte a titokzatos dokumentumokat Rennes-le-Chateau-ban. Debussy valószínűleg Paul Verlaine, a szimbolista költő közvetítésével ismerkedett meg Victor Hugóval, és a későbbiekben az író számos művét megzenésítette. Debussy maga is a szimbolista körök egyik aktív tagja lett, amelyek a század utolsó évtizedére, már uralták a párizsi irodalmi életet. A körökhöz tartozott a fiatal pap, Emile Hoffet, valamint Emma Calvé is, akin keresztül Debussy Sauniére-val megismerkedett. A társaság tagja volt még a francia szimbolista költészet rejtélyes nagy mágusa, Stéphan Mallarmé, akinek egyik mesterművét, a L’ apres-midi d’ un faune-t (Az egy faun délutánját), Debussy megzenésítette. Ugyancsak a nagy nevek közé tartozott Maurice Maeterlinck, a szimbolista drámaíró, akinek meroving-kori drámájából született Debussy világhírű operája, a Pelléas és Mélisande. Azután ott volt még, Comte Philippe Auguste Villiers de I’Isle-Adam, akinek „rózsakeresztes darabja”, az Axel, az egész szimbolista mozgalom bibliája lett. Debussy hozzákezdett, hogy librettót írjon Villiers okkult darabjához, amelyből úgyszintén operát akart komponálni, de 1918-ban bekövetkezett halála megakadályozta abban, hogy befejezze művét. Debussy társaságába tartoztak még azok a szellemi nagyságok, akik Mallarmé híres kedd esti összejöveteleit látogatták: Oscar Wilde, W.B., Yeats, Stefan George, Paul Valéry, a fiatal André Gide és Marcel Proust. Debussy és Mallarmé köreit is mélyen átitatták az ezoterikus eszmék, de ugyanakkor összekapcsolódtak olyan körökkel, amelyek még inkább okkult jellegűek voltak. Ily módon Debussy jól ismerte az ún. francia „okkult reneszánsz” gyakorlatilag minden kiemelkedő egyéniségét. Közéjük tartozott Stanislas de Guaita márki, aki Emma Calvé közeli barátja és egyben az ún. Rózsakereszt Kabalista Rendje nevű társaság megalapítója is volt. Debussy ugyancsak ismerte Jules Bois-t, a híres sátánistát, akit szoros kapcsolat fűzött Emma Calvéhoz, és ugyancsak baráti kapcsolatban állt MacGregor Mathers-zel. Jules Bois ösztönzésére Mathers alapította meg a korszak legnevezetesebb brit okkult társaságát, az ún. Arany Hajnal Rendet.

Debussy társaságába tartozott egy másik okkultista, Gérard Encausse, vagy ismertebb nevén Papus, aki ezen a néven jelentette meg a Tarotról szóló könyvét, melyet még ma is az egyik legmeghatározóbb, munkának tekintek. Papus nemcsak jó néhány ezoterikus rendnek és titkos társaságnak volt tagja, hanem az orosz cárnak, Miklósnak és feleségének, Alexandra cárnénak is a bizalmát élvezte. Papus egyik legközelebbi társa Jules Doinel volt, akinek nevével kutatásaink során már találkoztunk. Doinel 1890-ben lett Carcassonne könyvtárosa és egy neokathar egyházat alapított Languedocban, amelynek élén ő maga és Papus álltak, mint az új egyház püspökei. Doinel Mirepoix gnosztikus püspökévé kiáltotta ki magát és egyházmegyéjének Montségur parókiája is része volt, valamint Alet, amelyhez Rennes-le-Chateau parókiája is tartozott. Doinel megjelenése akkoriban nagy riadalmat keltett, külön jelentés készült a Vatikán Szent Hivatala számára „a kathar tendenciák újjászületéséről”. A pápa egy nyilatkozatban egyértelműen elítélte Doinel. egyházát, amelyet az egyházfő harciasan az „ősi albigens eretnekség” egy újfajta megnyilvánulásának bélyegzett. A Vatikán tiltakozása ellenére Doinel a 1890-es évek közepére már aktívan működött Sauniére körzetében is, pontosan abban az időszakban, amikor Sauniére feltűnő módon költekezni kezdett. A két férfit akár Debussy is bemutathatta egymásnak, vagy esetleg Emma Calvé, illetve Henri Boudef abbé, Rennes-le-Bains lelkésze, aki Sauniére legjobb barátja volt és ugyanakkor Doinel kollégája a carcassonne-i Művészetek és Tudományok Társaságában. Debussy egyik legközelebbi okkult kapcsolata Joséphin Péladan volt; aki Papus barátai közé tartozott és természetesen bizalmas viszony fűzte Emma Calvéhoz is. 1889-ben Péladan a Szentföldön tett látogatást. Amikor visszatért, azt állította, hogy felfedezte Jézus sírját, nem azon a helyen, melyet a hagyomány Szent Sírként tisztel, hanem az Omár mecset alatt, amely korábban a templomosok egykori lakhelyének része volt. Egy lelkes tisztelő szavait idézve, Péladan állítólagos felfedezése „olyan bámulatra méltó volt, hogy bármely más korban alapjaiban rengette volna meg a katolikus világot”. Sem Péladan, sem pedig társai nem árultak el semmit arról, hogyan lehetett Jézus sírját ilyen határozottan azonosítani és megbizonyosodni arról, hogy valóban Jézus sírjáról van szó. Arra vonatkozólag sem adtak felvilágosítást, hogy a felfedezésnek miért kellene alapjaiban megrengetni a katolikus világot, hacsak nem feltételezzük azt, hogy a sír valami fontos dolgot tartalmazott. Péladan mindenesetre nem bocsátkozott bővebb fejtegetésekbe állítólagos felfedezését illetően. Bár ő maga katolikusnak vallotta magát, kitartott azon meggyőződése mellett, hogy Jézus halandó emberi lény volt. 1890-ben Péladan egy új rendet alapított, a Katolikus Rózsakereszt, a Templom és a Grál Rendje néven. Érdekes módon ez a rend a korszak más rózsakeresztes intézményeitől eltérően elkerülte a pápai elmarasztalást. Időközben Péladan inkább a művészetek irányába fordította figyelmét. Kijelentette, hogy a művész „egy páncélos lovag, aki szimbolikus értelemben elindul a Szent Grál felkutatására”. Péladan megpróbálta esztétikai elveit a zenében és a színpadon is érvényesíteni. Saját színtársulatot hozott létre, kimondottan e célból megírt darabokat adott elő. (Orpheusz, az Argonauták és az Aranygyapjú keresése, a Rózsakereszt Rejtélye, valamint A Szent Grál rejtélye} Ezeknek a produkcióknak általában Claude Debussy volt az egyik fő támogatója és patrónusa. Péladan és Debussy társaságába járt Maurice Barres is, aki mint fiatal ember ugyanannak a „rózsakeresztes” körnek volt tagja, mint Victor Hugo. 1912-ben Barres kiadta leghíresebb regényét, La Colline inspirée (A Lélek által megszentelt hegy) címmel. Bizonyos modern kommentárok azt sugallják, hogy a mű valójában Sauniére és Rennes-le-Chateau történetének leplezett allegóriája. Valóban felfedezhetők meghökkentő párhuzamok, amelyek túlságosan szembetűnőek ahhoz, hogy puszta véletlennek tekinthessük őket. Barres azonban nem Rennes-le-Chateau-t vagy a Languedoc más vidékét teszi meg az. elbeszélés színhelyének, a címben szereplő „Lélek által megszentelt hegy” Lotharingiában található. Tetején egy kis falu emelkedik, amely nem más, mint Sion, a régi zarándokközpont.

Jean Cocteau Jean Cocteau-ról talán még nehezebb volt elhinni, mint Charles Radclyffe-ről és Charles Nodier-ról, hogy egy befolyásos titkos társaság élére nagymesternek választották. Kutatásaink során Radclyffe-re és Nodier-ra vonatkozólag sikerült információkra bukkannunk, ám Cocteau esetében nem sok eredményre jutottunk. Tudjuk róla, hogy a „hatalom folyosóinak” közelében nőtt fel, családja jelentős szerepet játszott a politikában, és nagybátyja fontos diplomáciai személyiség volt. Cocteau legalábbis látszólag kilépett ebből a világból. Tizenötéves korában elhagyta otthonát és belevetette magát Marseilles kétes hírű szubkultúrájába. 1908-ban már jól ismert alakja a bohém művészi köröknek, és 20-as évei elején jár, amikor kapcsolatba kerül Prousttal, Gide-del és Maurice Barrés-val. Közeli barátságot kötött Victor Hugo ükunokájával, Jeannal, akivel közösen számos „kiruccanást” tettek a spiritualizmus világába. Rövid idő alatt megismerkedett az ezoterikus tanokkal, és a hermetikus filozófia nemcsak műveire gyakorolt hatást, hanem teljes esztétikai hitvallására is. 1912 táján Cocteau egyre gyakrabban mutatkozott Debussy társaságában, akire kitérően ugyan, de gyakran tesz utalást naplójában. 1926-ban megtervezte a Pelléas és Mélisande egyik produkciójának díszleteit, az egyik szakírója szerint azért, mert „képtelen volt ellenállni annak a kísértésnek, hogy nevét örökre összekapcsolja Claude Debussy-ével. „ Cocteau magánélete köztudomásúan rendkívül hányatott volt, amelyben a kábítószerfüggőség időszakai és homoszexuális kapcsolatok sorozata váltották egymást. Nem véletlen, hogy emiatt általában kiszámíthatatlan és a végletekig felelőtlen embernek tartják.. A valóságban azonban mindig nagyon is tudatában volt a közvéleményben róla kialakult képnek, és nem hagyta, hogy személyes kilengései miatt bezáruljon előtte az út a befolyással és hatalommal rendelkező emberekhez. Mint ahogyan ő maga is bevallotta, mindig vágyott a nyilvános elismerésre, arra, hogy felvegyék a Francia Akadémia tagjainak sorába. Különösen ügyelt arra, hogy kellő simulékonysággal, alkalmazkodással kivívja maga számára azt a pozíciót, amit kitűzött. Részben ez az oka annak, hogy soha nem állt távol olyan kiemelkedő személyiségektől, mint Jacques Maritain és André Malraux. Különösebb érdeklődést ugyan nem tanúsított a politika iránt, mégis a II. világháború alatt nyíltan elítélte a Vichykormányt és úgy tűnik, hogy titokban együttműködött az ellenállással. 1949-ben magkapta a francia Becsületrendet, 1958-ban pedig de Gaulle testvére felkérte, hogy tartson nyilvános előadást Franciaországról. Életének nagy részében hol érintőleges, hol pedig közelebbi kapcsolat fűzte a royalista katolikus körökhöz. Gyakran érintkezett a régi arisztokrácia tagjaival, köztük Proust néhány barátjával és támogatójával is. Cocteau katolicizmusa ugyanakkor komolyan megkérdőjelezhető, a hagyományos ortodoxiától radikálisan eltér, és sokkal inkább, esztétikai, mint vallási jellegű természetű. Életének utolsó szakaszában energiája nagy részét arra fordította, hogy templomok belsejét újradíszítse, és ez furcsa módon Sauniére képét idézi elénk. Cocteau ájtatossága azonban kétségeket, támaszt: „azt hiszik, hogy vallásos festő vagyok, azért mert egy templomot dekoráltam. Mindig ez a mánia, hogy beskatulyázzák az

embert.” Sauniére-hez hasonlóan Cocteau is bizarr és sokat sejtető motívumokat alkalmazott az általa készített ábrázolásokban, amelyek közül néhányat Londonban a Leicester Square-től nem messze található Notre Dame de France templomában láthatunk. A templom maga 1865-ben épült, és már a felszenteléskor is lehettek a szabadkőműves mozgalomhoz fűződő kapcsolatai. A háború után újjáépítették, és franciaországi művészek

készíttették el újra a belső dekorációt. Közöttük volt Cocteau is, aki 1960-ban, három évvel halála előtt festette meg a Keresztre feszítést ábrázoló freskót. A falfestmény meglehetősen különös módon mutatja be az evangéliumi eseményt. A háttérben egy fekete nap látható, a jobb alsó sarokban pedig egy baljóslatú, zöldes árnyalatú, ismeretlen alak. A festményen az egyik római katona egy pajzsot tart a kezében, amelyet egy stilizált, az egyiptomi Hórusz ábrázolásokra emlékeztető madár alakja díszít. A gyászoló asszonyok és a kockázó római katonák között két, a képbe nem illő modern alak áll, akik közül az egyik maga Cocteau, szánt szándékkal a keresztnek háttal ábrázolva. A legmeghökkentőbb az egész freskóban az, hogy csak a kereszt alsó részét látjuk. A keresztre feszített személy csak térdig látható, az arc rejtve marad. A keresztre közvetlenül a névtelen áldozat lába alá egy hatalmas rózsát szögeztek. A rózsa mintája egyértelműen rózsakeresztes alakzat, ami felettébb szokatlan díszítés egy katolikus templomban.

A két XXIII. János A Dossiers secrets, amely a Sion állítólagos nagymestereinek listáját tartalmazza, 1956-os keltezésű, Cocteau viszont csak 1963-ban halt meg, így semmilyen utalás nincs arra vonatkozólag, hogy ki követhette őt a nagymesterek sorában és ki az a személy, aki jelenleg ezt a pozíciót betölti. Ezenkívül felvetődött még egy rendkívül érdekes kérdés Cocteau-val kapcsolatban. A „Prieuré dokumentumok” alapján a Templomos Lovagrendnek és a Sionnak egészen 1188-ig, tehát a „szilfa kivágásáig” közös nagymesterei voltak. Ezután a Sion állítólag első ízben választott saját nagymestert Jean de Gisors személyében. A „Prieuré dokumentumok” azt mondják, hogy megválasztása után minden nagymester a Jean (János), a női nagymesterek pedig, akik közül összesen négy volt, ennek megfelelően a Jeanne nevet vették fel. A Sion történetében tehát 1188-tól kezdődően egészen mostanáig Jean és Jeanne nevű nagymesterek sora követte egymást. Ez az örökség egyértelműen egy János nevű személyen alapuló ezoterikus és hermetikus jellegű pápaságot takar, szemben (és talán egyben szándékos szembeállást kifejezve) a mindenki számára ismert pápasággal, Szent Péter egyházával. A kérdés természetesen az, hogy melyik Jánosról van szó? Keresztelő Jánosról, vagy a negyedik evangélium szerzőjéről, azaz, Jánosról a „szeretett Tanítványról”, vagy pedig a Jelenések Könyvének szerzőjéről? Úgy tűnik, hogy mindenképpen e három János közül kell választanunk, ugyanis Jean de Gisors 1188-ban állítólag a II. János nevet vette fel. Ki volt akkor vajon I. János? Bármi legyen is a válasz a kérdésre, Jean Cocteau a Sion nagymesterek listáján XXIII. Jánosként volt feltüntetve. 1959-ben, amikor Cocteau a feltételezések szerint még a nagymesteri cím viselője volt, meghalt XII. Pius pápa, és az összegyűlt bíborosok a velencei Angelo Roncalli bíborost választották a katolikus egyház élére. Minden új egyházfő nevet választ magának, és Roncalli bíboros mindenki nagy megrökönyödésére a XXIII. János nevet vette fel. Roncalli választása joggal váltott ki megdöbbenést, ugyanis a János név kimondatlanul ugyan, de egyházi átok alatt állt, mivel ezt a nevet legutoljára a 15. század elején egy ellenpápa viselte. Ezenfelül pedig létezett már egy XXIII. János pápa, mégpedig a szóban forgó ellenpápa, aki 1415-ben lemondott, és aki érdekes módon korábban Alet püspöke volt. Mindezek ismeretében Roncalli bíboros névválasztása felettébb érthetetlen volt. 1976-ban egy talányos könyvecske jelent meg Olaszországban, amelynek hamarosan elkészült a francia fordítása is. A könyv a XXIII. János pápa próféciái címet viselte, és nehezen érthető prófétikus prózai költeményeket tartalmazott, amelyek állítólag a pápa tollából származtak, aki 13 évvel korábban, 1963-ban, tehát ugyanabban az évben hunyt el, mint Cocteau. A „próféciák” nagy része gyakorlatilag megfejthetetlen és minden arra irányuló kísérletünk kudarcba fulladt, hogy megpróbáljunk valamiféle összefüggő magyarázatot találni a versekre. Az is kérdéses, hogy a verseket egyáltalán XXIII. János pápa írta-e, bár a bevezető határozottan állítja, hogy a pápa a művek szerzője. Hozzáteszi, hogy XXIII. János titokban a „Rose-Croix” tagja volt és akkor került közelebbi kapcsolatba a társasággal, amikor 1935-ben Törökországban, mint pápai nuncius teljesített szolgálatot. Felesleges megjegyeznünk, hogy az állítás merő képtelenségnek hangzik. Természetesen lehetetlen igazolni, mi mindenesetre semmiféle olyan bizonyítékot nem találtunk, amely ezt az állítást alátámasztaná. De vajon egyáltalán miért hozakodna elő bárki egy ilyen képtelen állítással? Lehet, hogy mégis igaz, ami a bevezetőben áll? Elképzelhető, hogy mégis van benne egy szemernyi igazság? 1188-ban a Prieuré Sion a feltevések szerint felvette a „Rose-Croix Veritas” álnevet. Ha XXIII. János pápa kapcsolatban állt a szervezettel, és ha ez a szervezet a Prieuré de Sionnal volt azonos, akkor ez igencsak meghökkentő következtetések levonására késztetne bennünket. Többek között arra kellene gondolnunk, hogy Roncalli bíboros, miután pápává választották, valamilyen oknál fogva, aminek nyilvánvalóan szimbolikus jelentősége lehetett, saját titkos nagymesterének nevét vette fel, hogy egyidejűleg mind a Sion mind pedig a pápaság élén azonos nevet viselő nagymester ill. egyházfő álljon. Az a tény, hogy párhuzamosan két János, XXIII. Jean ill. XXIII. János irányította Rómát, illetve a Siont, a véletlenek különös egybeesésének tekinthető. Kizárt dolog, hogy a „Prieuré dokumentumok” szerzője azért talált volna ki utólag egy ilyen listát, hogy szándékosan előidézzen egy ilyen véletlen egybeesést, tehát egy listát állítson össze, úgy, hogy az pontosan a XXIII. János nevet viselő nagymesterrel végződjön, aki pontosan akkor tölti be ezt a tisztet, amikor egy hasonló nevet viselő egyházfő ül Szent Péter trónján. Tudjuk viszont, hogy a Sion nagymestereinek listáját legkésőbb 1956-ban állították össze és ugyanebben az évben helyezték el a Bibliothéque Nationale-ban, vagyis három esztendővel azt megelőzően, hogy Roncalli bíborost pápává választották. Volt azonban még egy véletlen egybeesés. A 12. században egy Malakiás nevű ír szerzetes egy sorozat Nostradamushoz hasonló próféciát vetett papírra. Ezekben a próféciákban, amelyeket mellesleg sok római katolikus igen nagy becsben tart, beleértve a jelenlegi pápát, II. János Pált is, Malakiás számba veszi azokat a pápákat, akik az elkövetkezendő évszázadok során a pápai trónra kerülnek. Minden egyes pápát rövid és tömör kifejezéssel jellemez. A XXIII. János pápa esetében használt mottó franciául a következőképpen hangzik: „Pasteur et Nautonnier”, amelynek jelentése: „Pásztor és Navigátor. Mint tudjuk, a Sion nagymesterének hivatalos címe ugyancsak „Nautonnier”. Bármi legyen is az igazság a véletleneket illetően, nem lehet kétséges, hogy XXIII. János volt az az egyházfő, aki a Római Katolikus Egyháznak teljesen új irányt szabott, és ahogy a szakértők gyakran megjegyzik, bevezette az egyházat a 20. századba. A változásokat a MásodikVatikáni Zsinat reformjain keresztül sikerült megvalósítania, amelyet egyébként ő maga nyitott meg. XXIII. János ugyanakkor más irányban is fordulatot hozott az egyház történetében. Felülvizsgálta az egyháznak a szabadkőművességgel kapcsolatos álláspontját, és mintegy két évszázados megkövesedett hagyománnyal szakított, amikor kijelentette, hogy egy hívő katolikus lehet szabadkőműves. 1960 júniusában egy kulcsfontosságú apostoli levelet bocsátott ki, amely kimondottan a „Jézus Drága Vére” témájával foglalkozott, és amely azidáig példa nélkül álló fontosságot tulajdonított Jézus kiontott vérének. A levél Jézusnak, mint emberi lénynek a szenvedését hangsúlyozza, és azt állítja, hogy az emberi nem megváltása Jézus kihullott vére által valósult meg. A pápa levelének összefüggésein belül Jézus emberi kínszenvedése és kihullott vére sokkal nagyobb jelentőségre tesz szert, mint a feltámadás, vagy akár maga az egész keresztre feszítés. A levélből levonható következtetések forradalmi gondolatokat tartalmaznak, hiszen mint ahogyan az egyik szakértő megjegyezte, a keresztény hit alapjait változtatják meg. Ha ugyanis az emberi nem megváltása már Jézus kihullott vérén keresztül megvalósult, akkor Jézus halála és feltámadása mellékesnek tekinthetők, sőt feleslegesnek. Jézusnak nem kellett volna a kereszten meghalnia ahhoz, hogy a hit megőrizze érvényességét.

Összeesküvés évszázadokon keresztül Elsősorban az a kérdés foglalkoztatott bennünket, hogyan foglaljuk rendszerbe az addig felhalmozott bizonyítékokat? Nagy részük komoly figyelmet érdemelt és egy összefüggő rendszernek, valamilyen tervnek a létezését engedte sejtetni. A Sion állítólagos nagymestereinek listája, bármilyen valószínűtlennek is tűnt első pillantásra, most izgalmas és meglepő összefüggéseket kezdett elénk tárni. A listán felsorolt személyek nagy részét például vagy vér szerinti, vagy személyes kapcsolat fűzte a „Prieuré „dokumentumok” genealógiájában szereplő családokhoz, különösen pedig a Lotharingiai-házhoz. A listán szereplők többsége kapcsolatban állt különböző rendekkel vagy titkos társaságokkal. Gyakorlatilag mindegyikük, bár névlegesen katolikus volt, mégis a hivatalos ortodoxiától eltérő vallásos eszméket követett és mélyrehatóan foglalkozott az ezoterikus eszmékkel és hagyománnyal. Azt is kiderítettük, hogy csaknem minden egyes esetben szoros kapcsolat alakult ki az egyes nagymesterek és elődjük ill. utódjuk között. Ezek az összefüggések még egyáltalán nem bizonyítottak semmit. Nem bizonyították például, hogy a Prieuré de Sion valóban létezett és fennmaradt. Azt sem tudjuk biztosan, hogy a listán megnevezett nagymesterek valóban betöltötték-e ezt a tisztséget. Néhány személy esetében eleve kételkedtünk abban, hogy valóban a Sion nagymesterei voltak-e. Bizonyos esetekben ellenük szólt az, hogy még gyermekként választották meg őket a rend élére. Az is lehetséges, hogy valamilyen öröklődési elv alapján választották meg Edouard de Bart nagymesternek már ötéves korában, René d’ Anjout pedig nyolcéves korában. Ilyen elvek azonban nem érvényesek Robert Fludd vagy Charles Nodier esetében, akik mindketten huszonegy évesen lettek nagymesterek, vagy például Debussy esetében, akit huszonhárom évesen választottak meg. Ez azt jelentené, hogy nem lett volna idejük arra, hogy „felküzdjék magukat a ranglétrán”, mint ahogyan ez például a szabadkőművességnél általában szokásos. Azt sem mondhatjuk el róluk, hogy ilyen fiatalon már nagyobb szakmai érdemekre és elismerésre tehettek szert rövid pályafutásuk során. Nehéz ésszerű magyarázatot találni erre a következetlenségre, hacsak nem feltételezzük azt, hogy a Sion nagymesteri címe gyakran csak szimbolikus jelentőségű, rituális rang volt, amelyet névlegesen töltött be valaki, aki talán nem is volt tisztában azzal, hogy milyen jelentősége van az általa elfoglalt pozíciónak. Ismét a történelem felé fordultunk, hogy bizonyítékot keressünk a Sion létezésére. Figyelmünk központjába a Lotharingiai-házat és a „Prieuré dokumentumokban” feltüntetett családok történetét helyeztük. További bizonyítékok után kutattunk egy olyan titkos társaságra vonatkozólag is, amely többé-kevésbé a színfalak mögött működött és természetesen nem számíthattunk arra, hogy Prieuré de Sion néven; történik említés róla. Ha valóban még több száz éven keresztül létezett, akkor ezt minden bizonnyal állandóan változó külső mögé rejtőzve tette. Tudjuk például, hogy korábban az Ormus nevet viselte, amelyet később nem használt. Az is valószínű, hogy a külvilág felé, nem képviselt határozott politikai irányvonalat. Egy olyan szervezetnek, amely mintegy kilencszáz éven keresztül fennmaradt, átlagon felüli rugalmassággal és alkalmazkodóképességgel kellett rendelkeznie, ugyanis a léte függött ettől. Enélkül hamarosan Yeomen of the Guardhoz, a Tower testőrségéhez hasonlóan egy formális szervezetté korcsosult volna, amely ténylegesen semmi hatalommal nem rendelkezik. Kizárt, hogy a Sion fennállása során mindvégig mereven és változatlanul ragaszkodott volna eredeti formájához, éppen ellenkezőleg, arra kényszerült volna, hogy időnként megváltozzon, módosítsa szervezetét és működését, és a világban bekövetkező változásokhoz igazítsa saját magát és célkitűzéseit.

A Prieuré de Sion Franciaországban A „Prieuré dokumentumok” szerint a Sionnak 1306 és 1480 között mintegy kilenc központja volt, de 1481-ben, amikor René d’ Anjou meghalt, ez a szám feltehetően már huszonhétre emelkedett. A felsorolás szerint a legjelentősebbek Bourges, Gisors, Jarnac, Mont-Saint-Michel, Montréval, Párizs, Le Puy, Solesmes és Staney területén voltak. A Dossiers secrets rejtélyesen még azt is hozzáteszi, hogy Rennes-le-Chateau-nak valami egészen különös jelentősége lehetett. A Dossiers secrets azt mondja, hogy a gisors-i központot 1306-ban hozták létre a rue de Vienne-en. Az épületet állítólag földalatti titkos út kötötte össze a helyi temetővel, és az erőd alatti Sainte-Catherine kápolnával. Állítólag a 16. században ebben a kápolnában, vagy talán egy hozzá csatlakozó kriptában helyezték el a Prieuré de Sion levéltárát, mégpedig harminc ládában. 1944 elején, amikor Gisors-t megszállva tartották a németek, egy speciális különítmény érkezett Berlinből azzal a céllal, hogy előkészítse az erőd alatti ásatásokat. A szövetségesek normandiai partraszállása minden ilyen irányú német tervet meghiúsított, ám nem sokkal ezután, egy Roger Lhomoy nevű francia munkás a saját szakállára folytatott ugyanitt ásatásokat. 1946-ban Lhomoy azt jelentette Gisors polgármesterének, hogy egy földalatti kápolnára bukkant, amelyben tizenkilenc kőszarkofágot és harminc fémből készült ládát talált. Kérvényt nyújtott be, hogy további ásatásokat folytathasson és nyilvánosságra hozhassa felfedezését, azonban úgy tűnik, .hogy az engedély megadását szándékosan késleltették. Végül 1962-ben Lhomoy belekezdhetett a munkába. A feltárás a nyilvánosság kizárásával, az akkori francia kultuszminiszter André Malraux felügyelete alatt folyt. Végül nem találtak sem szarkofágokat, sem ládákat. Akkoriban a sajtóban különböző cikkekben és könyvekben azt vitatták, hogy vajon valóban megtalálták-e a földalatti kápolnát. Lhomoy kitartott amellett, hogy ő ismét odatalált a kápolnához, de annak tartalmát valaki már korábban eltávolította. Bármi legyen is az igazság, egy 1696-ban kelt és egy 1375-ből származó kézirat is említést tesz a Sainte-Catherine földalatti kápolnáról. Ennek alapján nemcsak Lhomoy története hangzik hihetően, hanem a feltételezés is, hogy a földalatti kápolnában a Sion levéltárát őrizték. Ezt látszik alátámasztani az is, hogy kutatásaink során döntő bizonyítékokat találtunk arra vonatkozólag, hogy Prieuré de Sion a keresztes hadjáratok és a Templomos Lovagrend feloszlatása után legalább még háromszáz évig létezett. A 14. század eleje és a kora 17. század közötti időszakban különböző Orleans-ra illetve a Sion ottani Saint-Samson rendházára vonatkozó egykorú dokumentumok szórványos utalásokat tesznek a rendre. Feljegyzések tanúsítják, hogy a 16. században az orleans-i Prieuré de Sion tagjai semmibe vették „a szabályokat”, és „nem voltak hajlandók közösségben élni”, amivel érthető módon kiváltották a pápa és a francia király rosszallását. A 15. század vége felé a rend tagjait számos kilengéssel vádolták, többek között azzal, hogy fittyet hánynak a regulára; inkább „egyénenként külön” élnek, mint „a többiekkel közösen”; feslett, erkölcstelen életmódot folytatnak; a Saint-Samson falain kívül tartózkodnak, nem látogatják az istentiszteletet, valamint, hogy nem végzik el a rendház falainak kijavítását, amelyek 1562-ben súlyosan megrongálódtak. Úgy tűnik, hogy a hatóságok 1619-re már elvesztették türelmüket, mivel a feljegyzések tanúsága szerint ugyanebben az évben a Prieuré de Siont elűzték Saint-Samsonból és a rendházát átadták a jezsuitáknak. 1619-től kezdve nem találtunk több utalást a Prieuré de Sionra, legalább ilyen név alatt nem, de a 17. századig mindenesetre bizonyítani tudtuk a rend létezését. A dokumentumokból nem derült ki világosan, hogy a Sion milyen tevékenységet folytatott, milyen célkitűzései, érdekei voltak és milyen lehetséges befolyással rendelkezett. Az utalások alapján úgy tűnt, hogy egy történelmi szempontból jelentéktelen ügyről van szó. A dokumentumok egy olyan különös, nehezen körvonalazható – szerzetesekből vagy talán fanatikus hívőkből álló – közösség képét vetítik elénk, akiknek viselkedése eltért ugyan a hagyományoktól, és elképzelhető, hogy talán rejtélyes dolgokat is műveltek. A „Prieuré dokumentumok” ugyanis

azt mondják, hogy a Sion egy olyan jelentős befolyással és hatalommal rendelkező szervezet volt, amely életre hívta a Templomos Lovagrendet, és magas szinten beavatkozott a nemzetközi politikába. Az általunk talált utalások azonban sehol sem mutatnak egy ilyen komoly súlyt képviselő szervezetre. Az egyik lehetséges magyarázat erre természetesen az, hogy Saint-Samson csak egy elszigetelt színtere volt a Sion tevékenységének. A Dossier secrets felsorolásában, amelyben a legfontosabb rendházak mind szerepelnek, Orleans egyáltalán nincs is megemlítve. Ha a Sion valóban olyan számottevő politikai erőt képviselt, akkor Orleans csak egy kis pont lehetett a szervezet egészén belül. Ez egyben azt is jelentette, hogy megint más területen kellett folytatnunk a nyomozást a Prieuré de Sion után.

Guise és Lotharingia hercegei A 16. században a Lotharingiai-ház és mellékága, a Guise, összehangolt és elszánt kísérletet tett arra, hogy megdöntse a Valois-dinasztiát Franciaországban, kiirtsa a Valois származási vonalat és benyújtsa igényét a francia trónra. Számos alkalommal szinte egy hajszálon múlott, hogy erőfeszítésüket siker koronázza. Harminc év alatt teljesen megsemmisítették a Valois uralkodócsaládot, beleértve örököseiket és egyéb leszármazottaikat, és a dinasztia így teljesen kihalt. A Guise- és a Lotharingiai-családok három generáción keresztül folyamatosan próbálkoztak azzal, hogy megszerezzék maguknak a francia trónt. Az 1550-es 60-as években Charlesnak, (Lorraine) Lotharingia bíborosának és testvérének, Francois~nak, Guise hercegének az irányítása alatt kerültek legközelebb ahhoz, hogy céljukat elérjék. Charles és Francois rokoni kapcsolatban álltak a mantovai Gonzaga családdal és Charles de Montpensier-vel, Connétable de Bourbonnal, aki a Dossier secrets-ben a Sion nagymestereként van feltüntetve egészen 1527-ig. Francois, Guise hercege Anne d’Este-t, Gisors hercegnőjét vette feleségül. Úgy tűnik, hogy a korona megszerzésére tett kísérleteihez burkolt támogatást és segítséget kapott Ferrante de Gonzagától, aki állítólag ugyancsak a Sion nagymestere volt 1527-től 1575-ig. A későbbi történészek Francoist, Ferencet és testvérét elvakultan bigott és fanatikus katolikusnak bélyegezték, és kegyetlen, vérszomjas emberként festették le őket. Komoly bizonyítékok szólnak azonban amellett, hogy a megbélyegzés nem egészen indokolt, legalábbis ami a katolicizmushoz való ragaszkodást illeti. Jól látható, hogy mindketten rendkívül vakmerő, számító és megalkuvó politikusok voltak – akik legvégső céljuk sikere érdekében mind a katolikusokat mind pedig a protestánsokat körüludvarolták. 1562-ben a trenti zsinaton Lotharingia bíborosa kísérletet tett arra, hogy decentralizálja a pápaságot, autonómiát ruházzon a helyi püspökökre és ezáltal visszaállítsa a Meroving korra jellemző egyházi hierarchiát. 1563-ban Francois de Guise gyakorlatilag már magáénak mondhatta a francia koronát, amikor egy merénylő kioltotta életét. Testvére, Lotharingia bíborosa 12 évvel később, 1575-ben halt meg, a francia királyi ház elleni bosszúhadjáratuk azonban ezzel még nem ért végét. 1584ben Guise új hercege és Lotharingiai új bíborosa újabb támadásba lendült a trón megszerzéséért. A vállalkozásban fő szövetségesük Louis de Gonzaga, Nevers hercege volt, akit a „Prieuré dokumentumok” szerint már kilenc évvel korábban a Sion nagymesterévé választottak. Az összeesküvők zászlaját Lotharingiai keresztje díszítette, amely korábban René d’ Anjou emblémája volt. A viszály azonban újult erővel folytatódott. Az évszázad végére a Valis-dinasztia teljesen kihalt, az ellenségeskedés során azonban a Guise ház is elvérzett, nem tudott elfogadható jelöltet állítani a trónra, amely pedig végre ismét elérhető közelségbe került. Nem tudni, hogy vajon működött-e a Guise- és Lotaringiai-házak hátterében egy szervezett titkos társaság, vagy titkos rend. Biztosan tudjuk viszont, hogy megbízottak, követek, bérgyilkosok, kémek és .ügynökök nemzetközi hálózata segítette őket, akikről esetleg elképzelhető, hogy egy ilyen földalatti szervezetnek a tagjai közé tartoztak. Gérard de Séde azt állítja, hogy ezen ügynökök egyike Nostradamus volt, és egyes „Prieuré dokumentumok” megerősítik ezt az állítást. Mindenesetre bőséges bizonyíték áll rendelkezésre annak alátámasztására, hogy Nostradamus valóban titkos ügynök volt, aki Francois de Guise-nek és testvérének, a Lotharingia bíborosának a megbízásából dolgozott. Ha Nostradamus mint ügynök a Guise- és Lotharingiai-családok szolgálatában állt, akkor ez azt jelentette volna, hogy nemcsak ellenségeik tevékenységéről és terveiről tudott fontos információkat nyújtani, hanem egyben mint a francia udvar hivatalos asztrológusa egészen intim jellegű titkoknak, furcsa szokásoknak és emberi gyengeségeknek is tökéletes ismerője volt. Mivel tisztában volt azzal, hogy kinek melyek a legsebezhetőbb pontjai, ezeket kihasználva, pszichológiai szempontból tökéletesen kiszolgáltathatta a Valois-családot ellenségeinek. Miután a királyi család, tagjainak horoszkópja is nyitott könyv volt előtte, tanácsokat adhatott ellenségeiknek abban a tekintetben, hogy például mely pillanat látszik a legalkalmasabbnak egy merénylet elkövetésére. Ez azt jelentené, hogy Nostradamus próféciái közül jó néhány egyáltalán nem jóslat volt, hanem titkos üzenet, titkosírás, tervezet, időrendi terv, utasítás és akcióterv. Függetlenül attól, hogy valóban így történt-e vagy sem, nem lehet kérdéses, hogy Nostradamus próféciáinak egy része egyáltalán nem jóslat volt, hanem olyan kijelentés, amely egyértelműen a múlthoz, többek között például a Templomos Lovagrendhez, a Meroving-dinasztiához, és Lotharingiai-ház történetéhez kapcsolódott. Feltűnően sok utalást, tett az egykori Razés comtéra, amelyhez a múltban ’Rennes-le-Chateau is tartozott. A négysoros versek, melyek a „la Grande Monarch”, azaz a Nagy Uralkodó eljövetelére utalnak, azt jelzik, hogy ez az uralkodó Languedoc területéről származik majd. Kutatásaink még egy olyan apró töredéket hoztak a napvilágra, amelynek révén Nostradamus még szorosabban összefüggésbe hozható az általunk vizsgált témával. Nemcsak Gérard de Séde, hanem a hagyomány is úgy tudja, hogy Nostradamus sok időt töltött Lotharingiában, mielőtt prófétai pályafutása elkezdődött volna. Ez az időszak egyfajta noviciátus vagy próbaidő lehetett, amelynek letöltése után a feltételezések szerint egy óriási horderejű titokba „avatták” be. Talán egy ősi titkos könyvet mutattak neki, amely azután minden későbbi munkájának alapját képezte, és ezt a könyvet a történetünkben fontos szerepet játszó Orval apátságában fedték fel előtte. Mint tudjuk, Bouillon Gottfried mostohaanyja itt adományozott földet a szerzeteseknek, és a Prieuré de Sion történetének kezdetei is ide nyúlnak vissza. Orval még legalább kétszáz éven keresztül szorosan összefonódott Nostradamus nevével, ugyanis innen bocsátották ki az állítólagosan Nostradamustól származó, próféciákat tartalmazó könyveket még a francia forradalom, sőt a napóleoni korszak évei alatt is.

Küzdelem Franciaország trónjáért Az 1620-as évek közepén XIII. Lajos került Franciaország trónjára, ám az igazi hatalom és a francia külpolitika irányítása a király államminisztere, Richelieu bíboros kezében összpontosult. Richelieu bíborosról általában mindenki elismeri, hogy kora fő Machiavellije és legfőbb intrikusa volt, ám könnyen lehet, hogy szerepeinek sorát ezzel még nem merítettük ki. Míg Richelieu Franciaországban addig szinte példa nélkül álló stabilitást teremtett, addig Európa többé része, főleg Németország a Harmincéves Háború gyötrelmeiben vajúdott. Az egyik oldalon sorakoztak fel a hitükben rendíthetetlen katolikus erők, Spanyolország és .Ausztria,

míg velük szemben állt a protestáns Svédország hadserege és a kisebb német fejedelemségek, köztük a rajnai Pfalzi fejedelemség, akinek uralkodója, Frigyes választófejedelem és felesége Stuart Erzsébet Hágában kerestek menedéket. Frigyest és szövetségeseit támogatták a „rózsakeresztes” gondolkodók és írók mind Angliában, mind pedig a kontinensen. 1633-ban Richelieu kockázatos és látszólag teljesen meglepetésszerű politikai sakkhúzást hajtott végre. Franciaország belépett a háborúba, de a várakozásokkal ellentétben nem a katolikusok oldalán. Richelieu vallásos meggyőződésén és elkötelezettségén egyéb meggondolások kerekedtek felül. Fő célkitűzése az volt, hogy Franciaországot az európai nagyhatalmak sorába emelje és semlegesítse a Franciaország biztonságára hagyományosan állandó fenyegetést jelentő osztrák és spanyol törekvéseket. Richelieu alapjaiban akarta megingatni a spanyol hegemóniát, amely már több mint egy évszázadon keresztül uralta az egykori Meroving-birodalom szívét, vagyis Németalföld és Lotharingia egyes részeit is. Egész Európa megrökönyödésére a katolikus Franciaország politikáját irányító katolikus francia bíboros arra a példátlan cselekedetre szánta el magát, hogy más katolikusok ellen fegyvert fogjon és a protestánsok oldalán harcba szálló csapatokat küldjön a háborúba. Egyetlen történész sem vetette fel, hogy Richelieu esetleg „rózsakeresztes” lett volna, de ezzel a lépésével tulajdonképpen tökéletes összhangban cselekedett a rózsakeresztes nézetekkel, sőt keresve sem találhatott volna olyasmit, amivel jobban kivívhatta volna a „rózsakeresztesek” kegyét. Időközben a Lotharingiai-ház újabb terveket szőtt a francia trón megszerzésére. A trónkövetelő ezúttal Gaston d’Orléans, XIII. Lajos testvéröccse volt, aki maga ugyan nem származott a Lotharingiai-házból, viszont 1632-ben Lotharingia hercegének lányát vette feleségül. Örököse így anyai ágon lotharingiai vért hordozott ereiben, és ha Gaston trónra került volna, akkor az utána következő generációval a Lotharingiai-család uralkodhatott volna egész Franciaország felett: Ezek a remények elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy Gaston híveket toborozzon. Trónigényét támogatta Charles, Guise hercege, akinek neve már korábban is felmerült a történetben. Házitanítója a fiatal Robert Fludd volt, és azt a HenrietteCatherine de Joyeuse-t vette feleségül, aki Couizát és Arques-t is birtokolta. Arques mellett fedezték fel azt a sírt, amely oly tökéletes hasonlóságot mutat a Poussin festményén szereplő síremlékkel. A XIII. Lajos trónfosztására irányuló kísérletek kudarcot vallottak, viszont úgy tűnt, hogy az idő Gastonnak dolgozik, ugyanis XIII. Lajosnak és feleségének Ausztriai Annának nem születtek gyermekei. Különböző hírek kaptak szárnyra a király homoszexualításáról és szexuális képességeinek hiányáról. A halálát követően a boncolás után készült egyes jelentések szerint a vizsgálat megállapította a király nemzőképtelenségét. Mindenki meglepetésére azonban 1638-ban, 23 évi meddő házasság után, Ausztriai Anna váratlanul egy fiúgyermeknek adott életet. Már akkoriban is kevesen hittek abban, hogy a gyermek törvényes volt, és még ma is erősen élnek a kételyek erre vonatkozólag. A kortársak és a későbbi írók azt állítják, hogy a gyermek igazi apja Richelieu bíboros lehetett, vagy talán egy Richelieu által felfogadott „csődör”, vagyis pártfogoltja és utódja, Mazarin bíboros. Még olyan kijelentések is elhangzottak, hogy XIII. Lajos halála után Mazarin és Ausztriai Anna titokban összeházasodtak. A trónörökös megszületése komoly csapást jelentett Gaston d’Orleans és a Lotharingiai-ház reményeire. Amikor Richelieu és Lajos 1642-ben maghaltak, számos szervezett kísérlet történt arra, hogy Mazarint eltávolítsák a hatalomból és megakadályozzák a fiatal XIV. Lajos trónra kerülését. Ezek a próbálkozások népfelkelésként indultak és egy tíz esztendőn keresztül újra és újra fellobbanó polgárháborúban csúcsosodtak ki. A háború a Fronde néven vonult be a történelembe. Gaston d’Orleans személyén kívül további ismerősen csengő neveket találunk a háború elindítói között. Gaston oldalán sorakozott fel Frédéric-Maurice de la Tour d’ Auvergne, vagyis Bouillon hercege, azután Turenne vikomtja és Longueville herceg is, aki egyébként Louis de Gonzagának, azaz Nevers hercegének unokája volt. Louis de Gonzaga pedig mintegy ötven évvel korábban a Sion nagymesteri székét foglalta el. Figyelemreméltó, hogy a Fronde tagjai, azaz a frondeur-ök az Ardennek ősi városát Stenay-t tették meg főhadiszállásuknak és fővárosuknak.

The Compagnie de Saint-Sacrernent A „Prieuré dokumentumok” azt mondják, hogy a Prieuré de Sion a 17. század közepén „minden erejével Mazarin megbuktatására tört”, de ez a kísérlet kudarcba fulladt. A Fronde (a hűbéruraknak a megszilárdult abszolutizmus elleni mozgalma) vereséget szenvedett, XIV. Lajos Franciaország trónjára került, és bár Mazarint rövid időre elmozdították helyéről, hamarosan visszanyerte korábbi pozícióját és egészen 1660-ban bekövetkezett haláláig megőrizte államminiszteri bársonyszékét. Ha a Sion valóban teljes erőit Mazarin ellen mozgósította, akkor legalább egy olyan tájékozódási pontunk van, amelynek segítségével talán sikerül pontosan behatárolni a titokzatos rendet. Ha megnézzük a Fronde-ban résztvevő családoknak a nevét és rangját, – amelyek ugyancsak szerepelnek a „Prieuré dokumentumok” genealógiáiban, akkor a józan ész azt diktálja, hogy a Siont a politikai felfordulás kezdeményezőivel, tehát a Fronde tagjaival azonosítsuk. A „Prieuré dokumentumok” kijelentették, hogy a Sion aktívan szembeszállt Mazarin-nel, és bizonyos családok és előkelőségek, például a Lotharingiai, a Gonzaga, Nevers, Guise, Longueville és Bouillon házak, nemcsak hogy közeli kapcsolatban álltak a renddel, hanem számos alkalommal közülük kerültek ki a Sion nagymesterei. A történelmi források megerősítik, hogy a bíborossal szemben kibontakozó ellenállás zászlóvivői pontosan ezek a családok és főnemesek voltak. Úgy tűnt tehát, hogy végre sikerült rábukkanni a Sionra, és legalább a rend néhány tagját pontosan azonosítani tudtuk. Ha valóban jó nyomon jártunk, akkor a Sion név – legalábbis a kérdéses időszakban –, egyszerűen egy másik megjelölése volt egy olyan mozgalomnak, amelyet a történészek egyébként már régen elfogadott és elismert történelmi tényként kezeltek. A Fronde-k a Mazarin-nel szembenállók egy csoportját képezték, de nem ők voltak az egyetlen ilyen csoport. Léteztek más egymást átfedő ellenállási gócok is, amelyek nemcsak a Fronde idején, hanem még jóval utána is folytatták működésüket. A „Prieuré dokumentumok” ismételten és következetesen megemlítik a Compagnie de Saint-Sacrement nevét. Egészén világosan arra céloznak, hogy a Compagnie valójában a Sionnal volt azonos, vagy legalábbis annak egy fedőszervezete volt, amely egyszerűen más név alatt működött. Mint kiderült, a Compagnie szerkezetét, felépítését, tevékenységét és működésének módozatait illetően megfelelt annak a képnek, amely korábban a Sionról kialakítottunk. A Compagnie de Saint-Sacrament egy kiválóan szervezett és hatékonyan működő titkos társaság volt, melynek létezése egyáltalán nem lehet kérdéses, hiszen ezt elismerték nemcsak a kortársak, hanem a későbbi korok történészei is. Kiterjedt mennyiségű írásos anyag bizonyítja létezését, és számos könyv és cikk is behatóan foglalkozik vele. Időközben a társaság néhány dokumentuma is napvilágra került. A Compagnie-t állítólag valamikor 1627 és 1629 között egy Gaston d’Orleans-nal kapcsolatban álló nemesember alapította. A társaság politikáját alakító és irányító személyek óvatosan meghúzódtak a háttérben, nevüket a mai napig sem ismerjük. Azok, akiket egyértelműen összefüggésbe hozhatunk a társasággal, a hierarchia középső és alacsonyabb szintjét képezték. Közéjük tartozott Longueville hercegnő bátyja, azután Charles Fouquet, XIV. Lajos pénzügyminiszterének a testvére, valamint a filozófus Fénelon nagybátyja, aki egy fél évszázaddal később Chevalier Ramsay-n keresztül mélyreható befolyást gyakorolt a szabadkőművességre. A Compagnie legjellegzetesebb alakjai között találjuk a titokzatos Saint Vincent de Pault, ezenkívül Nicolas Pavillont, a Rennes-le-Chateau-tól csak néhány kilométernyire fekvő Alet városának a püspökét, valamint Jean-Jacques Oliert, a Saint Sulpice szeminárium alapítóját is. Altalánosan elismert tény, hogy a Saint Sulpice a Compagnie „hadműveleti központjának” szerepét töltötte be. A Compagnie szervezete és tevékenysége sokban emlékeztet a Templomos Lovagrendre és egyben előrevetíti a későbbi szabad

kőművességet is. A Saint Sulpice-ban működő központ irányításával vidéki szervezetek és káptalanok szövevényes hálózata jött létre. A társaság vidéki tagjai nem tudták kik a feletteseik, akik gyakran használták fel őket eszközként olyan célkitűzések elérésére, amelyhez a vidéki szervezeteknek valójában semmi közük nem volt. Megtiltották nekik, hogy egymással közvetlenül kapcsolatba lépjenek, ezt csakis a párizsi központon keresztül tehették meg. Így próbálták elérni, hogy szigorúan kézben tartsák és ellenőrizzék az egész hálózatot. A szervezet létrehozói még Párizsban is megőrizték inkognitójukat azokkal szemben, akik engedelmesen szolgálták őket. A Compagnie lényegében egy hidrafejű szervezet volt, legbelső köre láthatatlan maradt. A mai napig nem ismert, hogy kik alkották ezt a legbelső kört, de tudjuk, hogy a belső mag működését egy féltve őrzött titok határozta meg. A Compagnie egyik később előkerült alapszabályzatában ezt olvashatjuk: „Az az elsődleges

tényező, amely a Compagnie szellemét alakítja, és amely ahhoz szervesen hozzátartozik, nem más, mint a Titok.” A Compagnie-be nem avatott újoncok látszólag jótékonysági célú tevékenységnek szentelték magukat. Ma már általánosan. elfogadott tény, hogy ez a „jótékonykodás” csupán egy kényelmes és ügyes fedőtevékenységként szolgált, amelynek nem sok köze volt a Compagnie valódi rendeltetéséhez. A szervezet létezésének igazából kettős célja volt, egyrészt, hogy ún. „kegyes kémkedést” folytasson, másrészt, hogy beépüljön az ország legfontosabb hivatalaiba. Compagnie mindkét célkitűzésében komoly sikereket ért el. Vincent de Paul, mint a királyi „Lelkiismereti Tanács” tagja, például XIII. Lajos gyóntatója lett, valamint személyi tanácsadó szerepét töltötte be XIV. Lajos mellett, egészen addig, míg Mazarin bíborossal való szembenállása miatt pozíciójáról lemondani kényszerült. Az anyakirálynő, Ausztriai Anna, sok tekintetben tehetetlen báb volt a Compagnie kezében, amelynek sikerült őt, legalábbis egy időre, Mazarin bíboros ellen fordítani. A Compagnie azonban nem korlátozta tevékenységét kizárólag az uralkodóra és annak közvetlen környezetére. A 17. század közepén komoly politikai befolyásra tett szert az arisztokrácia köreiben, a parlamentben, a bírói testületekben és a rendőrség szervezeteiben mégpedig olyan mértékben, hogy ezek a testületek számos alkalommal nyíltan dacoltak a királlyal. A legtöbb forrásmunka egy harcias, bigott katolikus szervezetként festi le a Compagnie-t, amely az elvakult ortodoxia egyik bástyája volt. Ezek a források ugyanakkor azt is állítják, hogy a szervezet az eretnekség gyökerestül való kiirtásának szentelte magát. Ha ez így van, akkor viszont nem egészen érthető, hogy egy mélyen katolikus országban vallásilag ilyen beállítottságú társaságnak miért kellene szigorúan titkos szervezetként működnie? Vajon ki számított eretneknek abban az időben? A protestánsok vagy a janzenisták? Mindenesetre tény, hogy számos protestáns és janzenista tartozott a Compagnie tagjainak sorába. Ha a Compagnie ennyire jámbor és istenfélő katolikus szervezet volt, akkor elvben legalábbis támogatnia kellett volna, Mazarin bíborost, aki abban az időben a katolikus érdekek megtestesítőjének számított. Tudjuk viszont, hogy a Compagnie harciasan szembehelyezkedett Mazarin-nel, mégpedig oly mértékben, hogy a bíboros türelmét elvesztve megesküdött, hogy minden lehetséges eszközzel a társaság elpusztítására fog törekedni. Sőt mi több, a Compagnie más hagyományhű körökben is heves ellenérzéséket keltett. A jezsuiták például erőteljes kampányt folytattak ellenük, más katolikus egyházi hatóságok pedig a Compagnie-t eretnekséggel vádolták, holott a társaság állítólagos célja éppen annak üldözése volt. 1651-ben Toulouse püspöke „istentelen praktikákkal” vádolta a Compagnie-t, és ezzel a beavatási szertartásoknál előforduló rendkívül bizarr dologra utalt, ami furcsa módon a templomosok ellen felhozott vádakat juttatja eszünkbe. A püspök még kiátkozással is megfenyegette a társaság tagjait, de legtöbbjük vakmerően dacolt a vádaskodásokkal szemben, ami általában ugyancsak szokatlan viselkedés „jámbor” és hithű katolikusok részéről. A Compagnie-t abban az időben alapították, amikor a „rózsakeresztesek” körül dúló vihar még javában a csúcspontján volt. A közvélemény meg volt arról győződve, hogy a „láthatatlan testvériség” mindenütt jelen van, és ez nemcsak egyfajta pánikot és beteges félelmet keltett, hanem elkerülhetetlenül boszorkányüldözésekhez is vezetett. Ennek ellenére sehol nem sikerült egyetlen igazi bizonyíthatóan rózsakeresztesnek a nyomára bukkanni, legkevésbé pedig a katolikus Franciaországban. A Compagnie sikeresen szállt szembe mind Mazarin bíborossal, mind pedig XIV. Lajossal, azonban 1660-ban, egy évvel Mazarin halála előtt a király hivatalosan is elítélte a Compagnie-t és elrendelte feloszlatásukat. Az elkövetkező öt évben a Compagnie vakmerően semmibe vette a királyi rendeletet, majd végül 1665-ben arra a következtetésre jutott, hogy „jelenlegi formájában” nem tudja továbbfolytatni működését. Ennek szellemében minden, a társasággal kapcsolatos dokumentumot bevontak, és Párizsban egy titkos helyen rejtettek el. Ennek pontos helyét soha nem találták meg, de általában úgy gondolják, hogy a Saint Sulpice-ban lehetett. Ha ez igaz, akkor a Compagnie levéltárához esetleg hozzáférhettek kétszáz évvel később olyan emberek, mint Émile Hoffet. Bár a Compagnie addigi formájában megszűnt létezni, működését még legalább a következő század elejéig folytatta, XIV. Lajos nagy bosszúságára. Meg nem erősített hagyományok szerint a szervezet továbbélt és fennmaradt a 20. században is. Függetlenül attól, hogy ez utóbbi kijelentés igaz-e vagy sem, nem lehet kérdéses, hogy a Compagnie túlélte az 1665-ös feloszlatást. 1667-ben Moliére, aki XIV. Lajos elkötelezett híve volt, félreérthetetlen utalásokon keresztül támadta a Compagnie-t. A látszólagosan nem létező Compagnie bosszúból betiltatta a darabot, és elérte, hogy a királyi pártfogás ellenére mintegy két éven keresztül a fiókban heverjen. Úgy látszik, hogy a Compagnie-nak az irodalmi körökben is, megvoltak a saját emberei. A híresztelések szerint közéjük tartozott La Rochefocauld, akiről tudjuk, hogy nagyon aktívan részt vett a Fronde-ban. Gérard de Séde szerint La Fontaine szintén a Compagnie tagja volt, és látszólag bájos, ártalmatlan meséi valójában a korona ellen irányuló allegorikus támadásokat rejtettek. Ez egyáltalán nem elképzelhetetlen, ugyanis XIV. Lajos erős ellenérzésekkel viseltetett La Fontaine irányába, és hevesen ellenezte az író felvételét az Académie Francaise tagjainak sorába. La Fontaine támogatói és pártfogói között volt Guise hercege, Bouillon hercege, Turenne vikomtja és Gaston d’Orleans özvegye. A Compagnie de Saint-Sacrement-ben egy olyan titkos társaságra bukkantunk, amelynek létezését hiteles dokumentumok tanúsítják, ami látszólag egy katolikus szervezet volt, amely ugyanakkor nem kimondottan a katolikus szervezetekre jellemző tevékenységgel hozható összefüggésbe. Compagnie minden tekintetben csaknem tökéletesen megfelelt annak a képnek, amelyet a Prieuré de Sionról formálhattunk a „Prieuré dokumentumok” információinak segítségével. Ha a Sion valóban aktívan működött a 17. században, akkor ésszerű feltételezésnek tűnik, hogy azonos volt a Compagnie-val, vagy pedig a Compagnie mögött meghúzódó erőkkel.

Chateau Barberie A „Prieuré dokumentumok” szerint a Prieuré de Sion makacs szembenállása, elkeseredett megtorló akcióra késztette a kardinálist. Bosszújának főképpen a Plantard-család esett áldozatul, akik II. Dagobert és a Meroving-dinasztia egyenes ági leszármazottai voltak. A „Prieuré dokumentumok” azt állítják, hogy 1548-ban Jean de Plantard feleségül vette Marie de Saint-Clairt, és így szorosabbra fonta a családja és a Saint Clair / Gisors-ház közötti kapcsolatot. A feltételezések szerint a Plantard-család abban az időben már megtelepedett Nivernais területén, a Nevers közelében fekvő Chateau Barberie-ben. Ez a kastély volt a Plantard-család állítólagos hivatalos rezidenciája a következő évszázadban is. A „Prieuré dokumentumokban” az áll, hogy Mazarin 1659. július 11-én parancsot adott arra, hogy pusztítsák el és tegyék földdel egyenlővé a kastélyt. Az ezt követő tűzvészben állítólag a Plantard-család minden tulajdona ott veszett. A Mazarin-ről szóló tekintélyes és általánosan elfogadott történelemkönyvek illetve életrajzok egyike sem erősíti meg ezeket a kijelentéseket.

Kutatásaink során legelőször nem találtunk semmi olyan nyomot, amely Nivernais vidékén egy Plantard nevű család, vagy egy Chateau Barberie nevű hely létezésére utalt volna. Bizonyos okoknál fogva Mazarin mohón vágyott arra, hogy Nivernais-t és Nevers hercegségét saját maga számára megszerezze. Vágya végül teljesült, és az erről tanúskodó szerződésen az 1659. július 11-i keltezés van feltüntetve, tehát pontosan Chateau Barberie állítólagos elpusztításának napja. Mindez arra sarkalt minket, hogy tovább kutassunk, míg végül néhány egymástól különálló apró bizonyítékra bukkantunk. Ezek természetesen nem voltak elegendőek ahhoz, hogy választ adjanak kérdéseinkre, de legalább igazolták a „Prieuré dokumentumok” állításait. Egy 1506-os összeállításban, amely a Nivernais területén fekvő birtokokról és uradalmakról ad felsorolást, egy bizonyos Barberie nevét is megemlítik. Egy másik, 1575-ös okmány pedig egy Les Plantards nevű falucskáról tesz említést ugyanebben a térségben. Mindennél meggyőzőbb azonban az a tény, hogy Chateau Barberie létezését sikerült a valóságban is bebizonyítani. 1874-75 folyamán a Neversi Irodalmi, Tudományos és Művészeti Társaság előzetes feltárásokat végzett egy helyen, ahol romok nyomaira bukkantak. Korábban egy kis erődítménnyel körülvett, város és egy kastély állhatott ezen a helyen, amelytől nem messze feküdt a Les Plantards nevű falucska. Ezekután joggal mondhattuk, hogy Chateau Barberie vitathatatlanul létezett, és nem volt okunk kételkedni abban sem; hogy annak birtokosa egy hasonló nevű család lehetett. A különös az egész dologban az volt, hogy semmilyen feljegyzés nem maradt fenn arról, hogy ki és mikor semmisítette meg a kastélyt. Ha a felelősség Mazarin-t terheli, akkor igen körültekintően gondoskodhatott arról, hogy cselekedetének minden nyomát egyszer s mindenkorra eltüntesse. Úgy tűnik, hogy szisztematikus kísérlet történt arra, hogy Chateau Barberie-t a térképről és a történelemből is örökre kitöröljék. Vajon mi indíthatna bárkit arra, hogy egy ilyen vesződséges feladatba fogjon, hacsak nem az, hogy valamit elrejtsen az utókor elől.

Nicolas Fouquet Mazarin-nek a Fronde és a Compagnie de Saint-Sacrament tagjain kívül más ellenségekkel is számolnia kellett. A bíboros leghatalmasabb ellensége azonban Nicolas Fouquet volt, akit 1635-ben neveztek ki XIV. Lajos pénzügyminiszterévé. A rendkívül tehetséges, gyors karriert befutó és nagyra törő férfi néhány éven belül a királyság leggazdagabb és legnagyobb befolyással bíró nemesének számított, akit időnként „Franciaország igazi királyának” is neveztek. Akkoriban azt híresztelték róla, hogy Bretagne-t független hercegséggé akarja tenni, amelyben ő maga mint főherceg uralkodott volna. Fouquet édesanyja a Compagnie de Saint-Sacrament kiemelkedő tagjai közé tartozott, csakúgy mint Nicolas testvére, Charles, a Languedocban fekvő Narbonne érseke volt. Öccse, Louis szintén a papi pályát választotta. 1655-ben Nicolas Louist Rómába küldte, de az utazás céljára vonatkozólag soha nem adtak kielégítő magyarázatot. Louis Rómából küldte el bátyjának azt a bizonyos rejtélyes levelet, melynek egy részletét könyvünk első fejezetében idéztünk. A levélben Louis beszámolt Poussin-nel való találkozásáról és egy titokról, amelyet „még a királyok is csak nagy nehézséggel tudnának kicsikarni tőle”. Ha Louis meggondolatlannak bizonyult is a levelében, Poussin maga soha semmit nem árult el a titokból, hűen a pecsétjén szereplő mottóhoz, amely így hangzott: „Tenet Confidentiam” (örök hűséggel). 1661-ben XIV. Lajos elrendelte Nicolas Fouquet letartóztatását. Az ellene felhozott vádak meglehetősen általánosak voltak. Egyrészt bizonyos pénzek eltulajdonításával vádolták, másrészt pedig a lázadás vádját hozták fel ellene, amely talán még az előbbinél is felületesebbnek tűnt. Ezen vádak alapján Fouquet minden ingó és ingatlan tulajdonát koronazár alá vettek, ám a király megtiltotta tisztjeinek, hogy Fouquet papírjaihoz és levelezéséhez hozzányúljanak. A letartóztatást követő tárgyalás négy éven keresztül húzódott és a korabeli Franciaország legnagyobb szenzációt keltő ügye volt, és erősen megosztotta a közvéleményt. A pénzügyminiszter édesanyja és testvérbátyja azonban mozgósították a Compagnie de Saint-Sacrement-t, amelynek tagjai közé tartozott a bíróság egyik elnöklő tagja is. A Compagnie teljes súlyával Fouquet mögé állt, igyekezett befolyását az udvaron és a közvéleményen keresztül fokozott mértékben érvényesíteni. XIV. Lajos mindenáron halálbüntetést akart kicsikarni a bíróságtól, amely azonban nem hagyta magát megfélemlíteni, és örökös száműzetésre ítélte Fouquet-t. A feldühödött király, aki még mindig Fouquet vérét követelte, elmozdította helyükről a hajlíthatatlan bírákat és engedelmesebbeket ültetett helyükbe. A Compagnie azonban tovább folytatta az elkeseredett küzdelmet. Végül 1665-ben, Fouquet-t életfogytiglan tartó börtönre ítélték. A király parancsára szigorúan elkülönítették mindenkitől, megtiltották neki minden olyan írásra alkalmas eszköz használatát, amelynek segítségével bárkivel kapcsolatot létesíthetett volna. Azokat a katonákat, akik szóba álltak vele, gályára küldték, de az is előfordult, hogy felakasztották. Néhány szó erejéig még érdemes Fouquet történetére visszatérni, mivel bármi okozhatta is bukását és bármilyen nagy megaláztatás és szégyen érte is, gyermekei nem jutottak hasonló sorsra. A következő század közepén Fouquet unokája, Belle-Isle márki a legnagyobb tekintéllyel rendelkező ember lett Franciaországban. 1718-ban a márki átengedte Belle-Isle-t a koronának, és bizonyos területeket kapott meg cserébe, melyek történetünk szempontjából igen érdekesek. A márki birtokába került Longueville, amelynek korábbi hercegei és hercegnői visszatérő szereplői kutatásainknak, valamint övé lett Gisors is. 1718-ban Belle-Isle márkiból Gisors grófja lett, majd 1742-ben Gisors hercege. 1748-ban Gisors-t a főhercegség rangjára emelték.

Nicolas Poussin Poussin 1594-ben született egy Les Andelys nevű kis városkában, amely, mint később kiderült, nem messze van Gisors-tól. Még mint fiatalember hagyta el Franciaországot és Rómában telepedett meg, ahol élete hátralevő részét töltötte. Csak egyetlen alkalommal tért vissza hazájába, az 1640-es évek elején, amikor Richelieu bíboros hívására Franciaországban elvállalt egy megbízást. Bár Poussin nem kapcsolódott be aktívan a politikába, és kevés történész foglalkozott politikai érdeklődésével, a festőt szoros szálak fűzték a Fronde-hoz. Tudjuk, hogy római menedékét soha nem hagyta el, mégis a levelezése alapján egy olyan ember képe bontakozik ki előttünk, aki mélyen elkötelezte magát a Mazarin-ellenes mozgalom mellett. Könyvünk egy korábbi fejezetében megállapítottuk, hogy a földalatti folyó, az Alpheus, Árkádia és az árkádiai pásztorok témaköre, motívumai René d’ Anjou-hoz vezethetők vissza. Megpróbáltunk utána járni annak, hogy előfordult-e már valahol korábban is a Poussin festményén szereplő „Et in Arcadia Ego” jelmondat. A kifejezés megjelenik Poussin egy korábbi festményén, amely egy síron látható, tetején egy koponyával. A képen ábrázolt sír nem egy különálló építmény, hanem egy szikla oldalában van beágyazva. Az előtérben egy szakállas vízi istenség pihen komoran maga elé meredve. Ez az isten az Alpheus folyó, a földalatti áramlat istene. A kép 1630-ban vagy 1635-ben készülhetett, öt vagy tíz évvel korábban, mint jól ismert változata, a „Les Bergers d’ Arcadie”. A „Prieuré dokumentumok” szerint az „Et in Arcadia Ego” legalább a 12. század óta hivatalos jelképe a Plantard-családnak, Jean de Plantard

ekkor vette feleségül Lodine de Gisors-t. A „Prieuré dokumentumokban” idézett egyik forrás szerint Robert, Mont-Saint-Michel abbéja már 1210ben a család jelszavaként említi meg. Sajnálatos módon nem sikerült hozzáférnünk a Mont-Saint-Michelben őrzött dokumentumokhoz, így nem állt módunkban ellenőrizni az állítás hitelességét. Kutatásaink viszont meggyőztek arról, hogy az 1210-es dátum nyilvánvalóan téves, ugyanis 1210-ben Mont-Saint-Michelnek nem volt Robert nevű apátja, 1154 és 1186 között viszont valóban egy Robert de Torigny nevű apát állt Mont-Saint-Michel élén. Robert de Torigny köztudomásúan igen termékeny és szorgos történész volt, akinek szenvedélyei közé tartozott a keresztény világ különböző tájairól származó mottók, jelképek, nemesi és egyéb címerek gyűjtése. Bárhonnan is ered az „Et in Arcadia Ego” jelmondat, úgy tűnik, hogy Poussin számára többet jelentett egy egyszerű elégikus verssornál. Egyértelmű, hogy valamilyen kivételes, titkos jelentőséggel bírt, amely bizonyos emberek számára felismerhető és azonosítható volt, hasonlóan egy szabadkőműves jelhez vagy jelszóhoz. A „Prieuré dokumentumok” egyik kijelentése pontosan ilyen értelemben határozza meg a szimbolikus vagy allegorikus művészet jellegét. A dokumentumok fenti kijelentése Poussin-nal kapcsolatban hangzott el. Ahogyan ezt Frances Yates is bebizonyította, ez az állítás éppúgy alkalmazható Leonardo, Botticelli és más reneszánsz művészek alkotásaira, sőt a későbbi korok művészeire, tehát például Nodier-re, Victor Hugóra, Debussyre, Cocteau-ra és környezetükre is.

A Rosslyn kápolna és Shugborough Hall Korábbi kutatásaink során számos fontos kapcsolatot fedeztünk fel a Sion 17. és 18. századi állítólagos nagymesterei és az európai szabadkőművesség között. Ismételt utalásokat találtunk a Sinclair-családra, amely a normann Saint-Clair/Gisors-család skót ága, amelynek rosslyni birtoka csak néhány kilométernyire feküdt a templomos lovagok korábbi skóciai főhadiszállásától. A rosslyni kápolnát, melyet 1446 és 1486 között építettek, már régóta kapcsolatba hozzák mind a szabadkőművességgel, mind pedig a rózsakeresztesekkel. Egy 1601-ből származó okirat a Sinclair-családot „a skót szabadkőművesség örökös nagymestereinek” ismeri el. Szabadkőműves források azonban azt mondják, hogy az örökös nagymesteri címet II. Jakab ruházta rá a Sinclair-családra, aki 1437 és 1460 között uralkodott, tehát René d’ Anjou kortársa volt. Mozaikjátékunk egyik újabb és még ennél is rejtélyesebb darabja Angliában került elő, mégpedig ezúttal Staffordshire-ben, amely a 17. század elején és közepén a szabadkőműves tevékenység melegágya volt. Amikor Charles Radclyffe, a Sion állítólagos nagymestere 1714-ben megszökött a newgate-i börtönből, szökésében unkatestvére, Lichfield earl-je segítette. A század folyamán a Lichfield-csaIád kihalt és a cím nem öröklődött tovább. A 19. században az Anson-család leszármazottai vásárolták meg a Lichfield earl-je címet, amelyet a mai napig is viselnek. A jelenlegi Lichfieldek székhelye a staffordshire-i Shugborough Hall, amely korábban egy püspök rezidenciájaként szolgált és az Anson-család 1697-ben vásárolta meg. A következő évszázadban George Anson testvére költözött be Shugborough Hall-ba, George Anson az a híres admirális volt, aki körülhajózta a földet. Amikor az admirális 1762-ben meghalt, az angol parlamentben egy elégikus költeményt olvastak fel, amelynek egyik szakasza így szól:

Vesd tekinteted a büszke márványcsarnokra, Bús sóhajod szálljon intő jel gyanánt. Árkádia áldott és szent mezőin, kacagó nimfák és vidám pásztorok Áradó kedve lassan búra vált, s fájdalom árnyékolja arcukat. Hová tűnt a tánc, a lant, a boldog nász, s szeretők lázas szívdobogása, E földi lét virága: ifjúság? Egy ujj mutat a sírra: vár terád! Úgy tűnik, hogy a vers nyílt utalás Poussin festményére, az „Et in Arcadia Ego” feliratra, valamint „a sírra mutató ujjra”. Shugboroughban van egy csodálatos márvány féldombormű, amely 1761 és 1767 között készült a család megbízásából. A dombormű a Poussin kép mása, azzal az eltéréssel, hogy a dombormű a festmény tükörképe, tehát, ami a festmény jobb oldalán szerepel, az a domborművön a bal oldalon látható. Közvetlenül alatta a következő titokzatos felirat olvasható, amelyet eddig még senki nem volt képes megfejteni: O.U.O.S.V.A.V.V. DM

A Pápa titkos levele 1738-ban XII. Kelemen pápa egy bullát bocsátott ki, amelyben minden szabadkőművest elítélt és kiközösített a katolikus egyházból, akiket „a római katolikus egyház ellenségének” nyilvánított. Tulajdonképpen soha nem volt egészen világos, hogy miért kellett a szabadkőműveseket az egyház ellenségének tekinteni, hiszen közülük sokan, mint például a jakobiták, látszólag hithű katolikusok voltak. Lehetséges, hogy hozzánk hasonlóan, a pápa is felfedezte a korai szabadkőművesség és a 17. század eleji egyházellenes „rózsakeresztesek” közötti kapcsolatot. Még jobban megvilágítja a kérdést egy levél, melyet legelső alkalommal csak 1962-ben bocsátottak ki és tettek közzé. A levelet XII. Kelemen pápa írta, és a címzettje ismeretlen. A levélben a pápa kijelenti, hogy a szabadkőműves filozófia egy eretnekségen alapszik, mégpedig Jézus isteni mivoltának tagadásán. Továbbá azt is kifejti, hogy a szabadkőműves mozgalom mögött működő vezérlő szellemek, „a háttérből irányító személyek” ugyanazok, mint akik a lutheri reformációt is elindították. Lehetséges, hogy a pápa paranoiás volt, de fontos itt megjegyezni, hogy nem meghatározatlan eszmei áramlatokról vagy hagyományokról beszél, hanem egy rendkívül szervezett csoportra utal, egy szektára, rendre vagy titkos társaságra, amelynek tagjai évszázadokon keresztül annak a feladatnak szentelték magukat, hogy a katolicizmus építményét alapjaiban ingassák meg.

Sion Sziklája A késői 18. században, amikor szinte gomba módra szaporodtak a különböző szabadkőműves rendszerek, megjelent az ún. Memphiszi Keleti Rítus. Tudomásunk szerint ebben a rítusban fordult elő először az Ormus név, amelyet állítólag 1188 és 1307 között a Prieuré de Sion is felvett. A Memphiszi Keleti Rítus szerint Ormus egy egyiptomi bölcs volt, aki i. sz. 46 körül egybeolvasztotta a pogány és keresztény misztériumokat és létrehozta a rózsakereszteseket. Más 18. századi szabadkőműves rítusokban gyakran történik utalás a „Sion Sziklára”, ugyanarra a Sion Sziklára, amely a „Prieuré dokumentumok” állítása szerint „egyenrangúvá” teszi a Boullion Gottfried és Balduin által alapított „királyi hagyományt” bármelyik európai uralkodó dinasztiával. Korábban azt feltételeztük, hogy a Sion Szikla egyszerűen a Sion heggyel azonos, tehát azzal a Jeruzsálemen kívül fekvő „magas heggyel”, amelyre Gottfried egy apátságot építtetett, és amely azután a Prieuré De Sionnak otthont adott. A szabadkőműves források még ezen felül is jelentőséget tulajdonítanak a Sion Sziklának. Mivel eszmerendszerükben központi helyet foglal el a jeruzsálemi Templom, nem meglepő, hogy a Biblia bizonyos részeire irányítják rá a figyelmet. Ezekben a részletekben a Sion Szikla nem csupán egy magas hegy, hanem egy olyan kő, amelyet az építők figyelmen kívül hagynak és méltánytalanul félre dobnak a templom építése során, és amelyet aztán később újra meg kell találni és a szerkezet talpköveként beépíteni. A 118. zsoltárban például ez szerepel:

Az a kő, amelyet az építők megvetettek, az lett a sarokkő. Máté evangéliumában (21,42) Jézus pontosan erre a zsoltárra utal:

Sohasem olvastátok az Írásokban: Az a kő, amelyet az építők megvetettek, szegletkővé lett. Pál Rómaiakhoz írott levelében (9,33) ugyancsak erre vonatkozó utalást találunk, amely azonban már kevésbé egyértelmű:

Íme a megütközés kövét, az elbotlás szikláját teszem Sionba, és aki hisz őbenne, az nem szégyenül meg. Az Apostolok cselekedeteiben (4,10-11) pedig a Sion Sziklát Jézusra vonatkozó hasonlatként értelmezhetjük:

a názáreti Jézus Krisztus neve által... őáltala áll ez előttetek egészségesen. Ez az a kő, amelyet ti, az építők, megvetettetek, amely szegletkővé lett. Pálnak az efezusiakhoz írott levelében (2,20) sokkal egyértelműbb, hogy Sion Sziklája maga Jézus Krisztus:

Mert ráépültetek az apostolok és a próféták alapjára, a sarokkő pedig maga Krisztus Jézus. Péter első levelében (2,3-8) ez az azonosság még az előbbinél is nyilvánvalóbb:

...jóságos az Úr. Járuljatok őhozzá, mint élő kőhöz, amelyet az emberek ugyan megvetettek, amely azonban Isten előtt „kiválasztott és drága”; ti magatok is mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá, szent papsággá, hogy lelki áldozatokat ajánljatok fel, amelyek kedvesek Istennek Jézus Krisztus által. Ezért áll ez az Írásban:

Íme leteszek Sionban egy kiválasztott drága szegletkövet, és aki, hisz benne, nem szégyenül meg. Tietek tehát a tisztesség, akik hisztek; a hitetleneknek pedig az a kő; amelyet megvetettek az építők, szegletkővé lett, megütközés kövévé és botránkozás sziklájává; azok beleütköznek, mert nem engedelmeskednek az igének. Ők is erre rendeltettek. Közvetlenül ezután a szöveg olyan dolgokat hangsúlyoz, amelynek jelentősége csak a későbbiekben vált számunkra nyilvánvalóvá. Kiválasztott királyok egy olyan származási vonaláról beszél, akik mind vallási, mind pedig világi szempontból vezető szerepet töltenek be, tehát istenkirályoknak tekinthetők:

Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten tulajdonba vett népe... Hogyan értelmezzük ezeket a rejtélyes és zavarba ejtő mondatokat? Milyen jelentést hordoz magában a Sion Sziklája, a templom szegletköve, amely oly kiemelkedő helyet kapott a szabadkőművesség „legbelső titkai” között? Milyen jelentőséget tulajdonítsunk annak, hogy az idézetek egyértelműen egyenlőségjelet tesznek a szegletkő és Jézus személye között? Végül pedig, hogyan értelmezzük azt a bizonyos „királyi hagyományt”, amely „egyenrangú” volt a keresztes hadjáratok idején uralmon levő európai dinasztiákkal azáltal, hogy a Sion Sziklájára vagy magára Jézusra épült?

A katolikus modernista mozgalom A katolikus modernista mozgalom kezdetben tulajdonképpen válaszként született a tudomány kihívására. Eredeti célkitűzése az volt, hogy az egyház saját kebelén belül olyan szakértőkkel rendelkezzen, akik miután kellő jártasságot szereztek a német hagyomány és módszerek terén, be tudják majd bizonyítani a kritikai tudomány eszköztárának alkalmazásán keresztül, hogy a Szentírás minden szava igazságot hordoz magában. A jól kigondolt terv azonban visszájára fordult, ugyanis az egyház minél inkább felvértezte fiatal papjait a modern polemizálás világában használatos fegyverekkel, ugyanezek a papok annál nagyobb számban kezdték cserben hagyni azt az ügyet, amelynek védelmére eredetileg toborozták őket. A Biblia tudományos módszerekkel való kritikai elemzése rávilágított a Bibliában fellelhető ellentmondásokra, és az ennek alapján levonható olyan következtetések hosszú sorára, amelyek egyértelműen szemben álltak a katolicizmus dogmáival. Az egyház eredeti reményeivel ellentétben az évszázad végére a modernisták csoportja már nem volt többé az egyház különlegesen képzett élcsapata, hanem hitehagyott és eretnek eszméket dédelgető papok gyülekezete. Luther óta ők jelentették most az: egyház számára a legnagyobb veszélyt, és a katolicizmust egy olyan egyházszakadás felé sodorták amelyre évszázadok óta nem volt példa. A modernista tevékenység melegágya a párizsi Saint Sulpice volt, amely korábban a Compagnie de Saint-Sacrament központjaként működött, sőt a modernista mozgalom egyik legnagyobb hatású egyéniségének azt a férfit tartják, aki a Saint Sulpice szeminárium igazgatói tisztét töltötte be 1852 és 1884 között. A modernista szemléletmód Saint Sulpice-ből gyorsan átterjedt Franciaország többi részére, valamint Olaszországra és Spanyolországra. A modernista szemlélet szerint a bibliai szövegek nem tekinthetők megkérdőjelezhetetlen és hiteles dokumentumoknak, ezeket, saját koruk speciális összefüggésein belül elhelyezve kell értelmezni. A modernisták fellázadtak az egyházi hatalom egyre nagyobb mértékű centralizációja ellen is, különösen pedig a pápai csalhatatlanság nem sokkal korábban meghirdetett dogmája ellen, amely kirívó ellentmondásban állt az új tendenciákkal. Hamarosan nemcsak az intellektuális klerikusok, hanem tekintélyes és befolyásos írók is terjeszteni kezdték műveikben a modernista eszméket. Franciaországban például Roger Martin du Gard, Spanyolországban pedig Miguel de Unamuno váltak a modernizmus fő szószólóivá. Mint ahogyan ez várható volt, az egyház dühödt és heves ellentámadásba lendült, és azzal vádolta a modernistákat, hogy a szabadkőműves eszméket vallanak. Sokakat közülük felfüggesztettek, sőt egyházi átokkal sújtottak, könyveiket pedig a betiltott művek listájára helyezték. 1903-ban XIII. Leo pápa létrehozta a Pápai Bibliai Bizottságot, arnelynek az volt a feladata, hogy a Szentírással foglalkozó tudósok munkáját figyelemmel

kísérje. 1907-ben X. Pius hivatalosan is elítélte a modernizmust, és 1910. szeptember 1-jén megkövetelte papjaitól, hogy esküvel tagadják meg a modernizmus eszméit. Ennek ellenére a modernizmus továbbra is virágzott, egészen az I. világháború kirobbanásáig. 1914-ig a modernizmus gyakorlatilag a legnagyobb viharokat kavaró ügynek számított. Turmel abbé, az egyik modernista szerző különösen sok borsot tört az egyház orra alá. Míg látszólag kifogástalanul eleget tett tanítói feladatainak Bretagne-ban, közben egy sorozat modernista művet jelentetett meg, nem kevesebb mint tizennégy különböző álnév alatt. Mindegyik műve fekete listára került, de csak 1929-ben derült ki, hogy kinek a tollából származtak a betiltott művek. Turmelt természetesen azonnal kiközösítették az egyházból. Időközben a modernizmus tért hódított Angliában is, ahol az anglikán egyház különösen melegen üdvözölte, sőt támogatta az új szemléletet. A modernizmus angliai hívei közé tartozott William Temple, Canterbury későbbi érseke, aki kijelentette, hogy a modernizmus „az az eszme, amiben már a legtöbb tanult ember hisz”. William Temple többek között kapcsolatban állt A.L. Lilley kanonokkal. Lilley ismerte azt az anglikán papot, akitől azt a rendkívüli levelet kaptuk, amely egy „megcáfolhatatlan bizonyítékot” emleget arra vonatkozólag, hogy Krisztus nem halt meg a kereszten. Tudtuk, hogy Lilley egy ideig Párizsban dolgozott és ismeretséget kötött Émile Hoffet abbéval is, akihez Sauniére a Rennes-le-Chateau-ban talált régi kéziratokat elvitte. A történelemben, a nyelvekben és a nyelvészetben való jártassága Hoffet-t kora jellegzetes modernista tudósává avatta. Hoffet azonban nem Saint Sulpice-ban készült egyházi pályára, hanem Lotharingiában, a Sion szemináriumban: „A Lélek által megszentelt hegyen”.

A Sion Jegyzőkönyvek Az egyik legmeggyőzőbb bizonyíték, melyet a Prieuré de Sion létezésére és tevékenységére vonatkozólag találtunk, a 19. század végéről származik. A szóban forgó dokumentum jól ismert, de egészen más okoknál. fogva. Tulajdonképpen senki nem tekinti a Prieuré de Sion létezésére vonatkozó bizonyítéknak, hiszen általában a történelem legsötétebb fejezeteivel hozzák összefüggésbe. Hírhedt szerepet töltött be a közelmúlt történetében és a mai napig is heves érzelmeket kavar fel, keserű gyűlöletet ébreszt és olyan szörnyűséges emlékeket idéz fel, hogy a legtöbb író legszívesebben nem is foglalkozik ezzel a témával. Mindez tökéletesen érthető, ha figyelembe vesszük, hogy ez a bizonyos dokumentum milyen jelentős mértékben járult hozzá az előítéletek elterjedéséhez és milyen mérhetetlen emberi szenvedéshez vezetett. Amellett, hogy aljas célok érdekében visszaéltek vele, a dokumentum ugyanakkor komoly félreértések forrása volt, mint ahogy erről kutatásaink során meggyőződhettünk. Raszputyin szerepe Miklós orosz cár és Alexandra cárné udvarában többnyire mindenki által ismert, kevésbé köztudott azonban, hogy az orosz udvarban befolyásos és komoly hatalmat képviselő ezoterikus körök működtek már jóval Raszputyin előtt is. Az 1890-es és 1900-as években az egyik ilyen csoport egy Monsieur Phillipe és mestere körül csoportosult, aki időszakosan látogatásokat tett a cári udvarba. Monsieur szellemi atyja pedig nem más volt mint maga Papus, a francia ezoterista, aki szoros kapcsolatban állt Jules Dionellal (a neokathar egyház megalapítójával), Péladannal (aki azt állította, hogy megtalálta Jézus sírját), Emma Calvéval és Claude Debussy-vel is. A „francia okkult reneszánsz” egészen Szentpétervárig terjedt, sőt jeles képviselői a cár és a cárné személyes bizalmasai közé tartoztak. A cári udvarban azonban erőteljes ellenállás bontakozott ki Papus és Monsieur Phillipe ezoterikus köreivel szemben más komoly hatalmi érdekek, például Jelizaveta nagyhercegnő részéről, akinek eltökélt szándéka volt, hogy saját kegyenceit befolyásos pozíciókba helyezze a cári trón közvetlen közelében. A nagyhercegnő egyik kegyencét az utókor Sergei Nílus álnéven ismeri, akiről annyit tudunk, hogy egy meglehetősen gátlástalan, hitvány alak volt. Valamikor 1903 táján Nílus egy rendkívül ellentmondásos dokumentumot mutatott be a cárnak, amely állítása szerint egy veszélyes nemzetközi összesküvésről tanúskodik. Ha Nílus a cár hálájára számított, akkor keservesen csalódnia kellett. A cár ugyanis kijelentette, hogy az irat felháborító koholmány, és elrendelte, hogy minden példányát semmisítsék meg. Nílusnak megszégyenülten távoznia kellett a cári udvarból. Azonban a dokumentum, vagy legalábbis annak egy példánya mégis valahogyan fennmaradt. 1903-ban sorozatban kezdték megjelentetni egy újságban, de akkor nem keltett különösebb érdeklődést 1905-ben ismét kiadásra került, Vlagyimir Szolovjov misztikus filozófus könyvének függelékeként. Ekkor figyeltek fel rá, és rövidesen a 20. század egyik leghírhedtebb dokumentumaként vált ismertté. A szóban forgó dokumentum valójában egy röpirat volt, pontosabban egy állítólagos társadalmi és politikai program. Különböző címekkel jelent meg, amelyek egymástól alig különböztek, és amelyek közül a legismertebb a Sion Bölcseinek Jegyzőkönyve volt. A Jegyzőkönyvekről azt állították, hogy kimondottan zsidó körökből származnak, és abban az időben ez igen sok antiszemita meggyőződésű ember számára meggyőző bizonyítékát szolgáltatta egy „nemzetközi zsidó összeesküvésnek”. 1919-ben ezt a röpiratot osztották szét Oroszországban a Fehér Hadsereg katonái között. Ezek a csapatok a következő két évben mintegy hatvanezer zsidót mészároltak le, mivel őket tartották felelősnek az 1917-es forradalomért. 1919-ben a Jegyzőkönyveket már maga Alfred Rosenberg, a német Nemzeti Szocialista Párt későbbi legfőbb fajideológusa és propagandistája is terjesztette. Hitler a Mein Kampf-ban a Jegyzőkönyveket arra a célra használta fel, hogy további táptalajt adjanak fanatikus meggyőződésének és előítéleteinek, sőt állítólag teljesen meg volt győződve hitelességükről. Angliában a Morning Post azonnal hitelt adott a Jegyzőkönyveknek, sőt 1921-ben még a The Times is komolyan vette, és csak később ismerte be tévedését. A szakértők ma egyetértenek abban, és véleményünk szerint joggal, hogy a Jegyzőkönyvek, legalábbis jelenlegi formájukban elvetemült és alattomos hamisítványnak tekintendők. A Jegyzőkönyvek nagy vonalakban egy olyan tervet ismertetnek, amelynek célja a teljes világuralom megszerzése. Első olvasásra egy machiavelliánus programnak tűnik, egyfajta belső terjesztésre szánt memorandumnak, egy olyan csoport tagjainak számára, akiknek célja egy új világrend megteremtése, melynek ők maguk lennének legfőbb urai. A szöveg egy szerteágazó összeesküvés tervét vetíti elénk, amelynek célja a felfordulás és anarchia előidézése, egyes fennálló rendszerek megbuktatása, a szabadkőműves és más szervezetekbe való beszivárgás, és legvégül a nyugati világ társadalmi, politikai és gazdasági intézmémyei feletti korlátlan ellenőrzés megragadása. A Jegyzőkönyvek névtelen szerzői egyértelműen tudtul adják, hogy ez idáig is egész népek sorsát irányították „egy politikai terv szerint anélkül, hogy bárkiben erre vonatkozólag a leghalványabb gyanú is felmerült volna sok-sok évszázadon keresztül”. Amikor a röpirat először kapott széles körű nyilvánosságot, azt állították róla, hogy 1897-ben Bázelben, a Nemzetközi Zsidó Kongresszuson keletkeztek, amit azóta természetesen már régen megcáfoltak. A Jegyzőkönyvek legkorábbi példányai ugyanis köztudomásúan franciául íródtak, és az 1897-es bázeli kongresszuson egyetlen francia delegátus sem vett részt. Ezenfelül köztudott, hogy a Jegyzőkönyvek egy példánya már 1884ben közkézen forgott, tehát tizenhárom évvel a bázeli kongresszus előtt. Az 1884-es példány később egy szabadkőműves kezébe került, aki ugyanannak a páholynak volt tagja, mint Papus, akit később a páholy nagymesterévé is megválasztottak. Ugyanebben a páholyban bukkant fel legelőször az Ormus hagyomány is. Mint tudjuk Ormus az a legendás egyiptomi bölcs volt, aki egyesítette a pogány és keresztény misztériumokat és megalapította a rózsakereszteseket. A modern tudósok megállapították, hogy a Jegyzőkönyvek nyomtatásban megjelent szövege egy olyan szatirikus művön alapul, legalábbis részben, amelyet 1864-ben írtak és jelentettek meg Genfben. A művet III. Napóleon elleni támadásnak szánták, szerzőjét, Maurice Joly-t később be

is börtönözték. Joly állítólag egy Rose-Croix (rózsakeresztes) rendnek volt a tagja, és függetlenül attól, hogy ez igaz-e vagy sem, tény, hogy Joly Victor Hugo barátai közé tartozott, aki osztozott Joly III. Napóleon iránt érzett ellenszenvében és maga is egy Rose-Croix rend tagjainak sorába tartozott. Ily módon vitathatatlanul bebizonyítható, hogy a Jegyzőkönyvek nem az 1897-es bázeli Zsidó Kongresszuson születtek. A kérdés, hogy honnan származtak, tehát továbbra is megválaszolatlan marad. A modern tudósok a Jegyzőkönyveket teljes egészében hamisítványnak könyvelték el, amely mögött olyan antiszemita érdekek húzódtak meg, melyek mindenáron arra törekedtek, hogy a judaizmust rossz színben tüntessék fel. Maguk a Jegyzőkönyvek azonban elég határozottan megcáfolják ezt a következtetést. Számos olyan rejtélyes utalást tartalmaznak például, amelyek a judaizmusra egyáltalán nem jellemzőek, mégpedig olyannyira nem, hogy teljesen valószínűtlenné teszi azt is, hogy ezeket egy hamisító találta volna ki. Elképzelhetetlennek tűnik, hogy egy antiszemita meggyőződésű ember, aki egy csöppnyi intelligenciával rendelkezik, ilyen dolgokat maga találjon ki acélból, hogy ezeken keresztül a judaizmus hitelét rontsa, ugyanis ezeket az utalásokat senki nem tartotta volna zsidó eredetűnek. Vegyük például a Jegyzőkönyveket lezáró nyilatkozatot, amely a következőképpen hangzik: „Aláíró a Sion 33. fokozatának képviselője.” Miért találna ki egy antiszemita hamisító egy ilyen kijelentést? Miért nem próbálkozik inkább azzal, hogy minden zsidót bűnösnek állítson be, miért csupán néhányat említ, vagyis azokat, akik „a Sion 33. fokozatának képviselői”? Miért nem mondja ki egyértelműen, hogy a dokumentumot a Nemzetközi Zsidó Kongresszus képviselői írták alá? Úgy tűnik, hogy a „Sion 33. fokozatának képviselői” kifejezés egyáltalán nem a judaizmusra, vagy valamilyen „nemzetközi zsidó összesküvésre” vonatkozik. Sokkal inkább összefüggésbe hozható a szabadkőművességgel. A szabadkőművesség 33. fokozata ugyanis az ún. Szigorú Engedelmesség, vagyis a szabadkőművességnek azon rendszere, amelyet Hund vezetett be „ismeretlen feljebbvalói” kérésére, akik közül az egyik valószínűleg Charles Radclyffe volt. A Jegyzőkönyvek azonban még ennél is szembetűnőbb furcsaságokat is tartalmaznak. A szöveg például többször tesz említést a „Szabadkőműves Királyság” eljöveteléről, és egy „Sion véréből származó Királyról”, aki ezen „Szabadkőműves Királyság” felett fog majd uralkodni. Azt is kijelenti, hogy a jövő királyai „Dávid király dinasztikus gyökereiből származnak, és megerősíti, hogy „a Zsidók Királya lesz majd az igazi pápa... egy nemzetközi egyház pátriárkája”. A szöveg befejezése rendkívül titokzatos és sokatmondó: „egyes tagok, aki Dávid ágyékából

származnak, fogják majd a Királyokat és örököseiket felkészíteni... Csakis a Király és az őt támogató három ember fogja majd tudni, hogy mit tartogat a jövendő.” Függetlenül attól, hogy az utalások valódiak-e vagy kitaláltak, teljesen abszurd dolog lenne, ha a judaizmus, eszméinek kifejezéseként kezelnénk őket. A bibliai idők óta a zsidó hagyományban királyok egyáltalán nem is szerepeltek, és magának a királyságnak a fogalma is jelentőségét vesztette. A királyság koncepciójának éppannyira nem volt semmi jelentősége az 1897-ben élő zsidók számára, mint ahogy nincs jelentősége a mai zsidók számára sem. A hamisítónak ezzel a ténnyel mindenképpen tisztában kellett lennie. Ezek az utalások sokkal inkább keresztény, mint zsidó jellegűek, az elmúlt kétezer évben ugyanis a ,;Zsidók egyetlen Királya” maga Jézus volt, aki az evangéliumok szerint, „Dávid dinasztikus gyökereiből” származott. Ha valaki egy dokumentumot hamisít, és azt egy zsidó összeesküvés számlájára akarja írni, akkor vajon miért foglalna bele a dokumentumba ennyire jellegzetesen keresztény elképzeléseket? Miért kell egy olyan kimondottan és kizárólagosan keresztény koncepciót mint a pápaság intézménye megemlíteni? Miért kell „nemzetközi egyházról” beszélni, holott egy nemzetközi zsinagóga vagy nemzetközi templom említése sokkal helyénvalóbb lenne? Végül pedig, mi okból kell olyan rejtélyes megjegyzéseket belefoglalni a dokumentumba, mint a „Király és az őt támogató három ember”, amely sokkal inkább utal Johann Valentin Andrea és Charles Nodier titkos társaságaira, mint akár a judaizmusra vagy a kereszténységre. Ha jegyzőkönyveket egy antiszemita propagandista képzelete szülte, akkor nagyon nehéz elképzelni ennél ostobább, tudatlanabb és tájékozatlanabb hamisítót. A Sion Bölcseinek Jegyzőkönyveire vonatkozólag hosszadalmas és körültekintő kutatásaink alapján bizonyos következtetésekre jutottunk, melyeket az alábbi néhány pontban foglalunk össze. 1. Létezett egy ún. eredeti szöveg, amelyen a jegyzőkönyvek nyilvánosság elé került verziója alapult. Ez az eredeti szöveg nem volt hamisítvány, sőt teljesen hiteles volt, de nem volt köze sem a judaizmushoz, sem pedig egy „nemzetközi zsidó összeesküvéshez.” Valószínű, hogy egy szabadkőműves vagy egy szabadkőműves jellegű titkos társaságtól származhatott, amely (nevében) használta a „Sion” szót. 2. Nem biztos, hogy az eredeti szöveg nyelvezete feltétlenül provokatív és lázító hangnemben íródott. Ugyanakkor, könnyen lehetséges, hogy az eredeti szöveg egy olyan programot tartalmazott, amelynek céljai közé tartozott a hatalom megszerzése, a szabadkőműves szervezetekbe való beszivárgás, a társadalmi, politikai és gazdasági intézmények ellenőrzése. Egy ilyen program teljesen összhangban állt volna a reneszánsz titkos társaságainak célkitűzéseivel, sőt a Compagnie du Saint-Sacrament, vagy akár Andrea és Nodier köreinek törekvéseivel. 3. Az eredeti szöveg, amelyen a jegyzőkönyvek alapultak, Sergei Nílus kezébe került, akinek kezdetben nem állt szándékában, hogy azt a judaizmus ellen használja fel. Éppen ellenkezőleg, azonnal megmutatta a cárnak abban a reményben, hogy ezzel hitelüket vesztik majd a cári udvarban működő ezoterikus körök, tehát Papus, Monsieur Phillipe és mások, akik mind a szóban forgó titkos társasághoz tartoztak. Mielőtt azonban a dokumentumot a cár kezébe juttatta volna, csaknem bizonyos, hogy módosításokat tett az eredeti nyelvezeten, hogy azt a valóságnál sokkal veszélyesebbnek és lázítóbbnak tüntesse fel. Amikor a cár elutasította, Nílus a Jegyzőkönyvek módosított szövegét átadta nyilvános megjelentetésre. A dokumentum ugyan nem érte el azt az eredeti célját, hogy kompromittálja Papust és Monsieur Phillipe-t, viszont arra még mindig alkalmasnak bizonyult, hogy antiszemita érzéseket szítson. Bár Nílus elsődlegesen Papust és Monsieur Phillipe-t vette célba, a judaizmussal szemben is ellenséges érzületeket táplált. 4. A Jegyzőkönyvek megjelentetett változata tehát nem nevezhető teljes egészében koholmánynak, inkább azt mondhatjuk, hogy egy olyan dokumentum, amely az eredeti szöveghez képest lényeges módosításokat tartalmaz. Az eredeti verzió a szövegen tett változtatások ellenére, nyomaiban még mindig felfedezhető. A királyra, a pápára, a nemzetközi-egyházra és a Sionra vonatkozó utalások valószínűlég nem sokat mondtak a hamisítónak, azaz Nílusnak, aki ilyesmit biztosan nem talált volna ki saját magától. Ha már azonban ezek a kifejezések az eredeti szövegben szerepeltek, nem látta különösebb okát annak, hogy kihúzza őket a szövegből, hiszen teljesen tudatlan és tájékozatlan volt. Lehetséges, hogy az utalások teljesen lényegtelenek voltak a. judaizmus szempontjából, viszont rendkívüli jelentőségük lehetett egy titkos társaság számára. Mint ahogyan ezt a későbbiekben megtudtuk, ezek a dolgok kulcsfontosságú szerepet játszottak, sőt még játszanak ma is a Prieuré de Sion számára.

A Hiéron du Val d’Or Miközben folytattuk önálló kutatásainkat, folyamatosan új „Prieuré dokumentumok” kezdtek megjelenni. Néhány közülük a Dossiers secrets-hez hasonlóan magánnyomtatásban megjelent mű volt, és nem a nagyközönség számára készült. A munkák között volt néhány, amely további információkat közölt a 19. század végének időszakáról, különös tekintettel Bérenger Sauniére-ra. Az egyik ilyen „frissebb változat” szerint, Sauniére nem véletlenül talált rá a templomban a sorsdöntő iratokra. A Prieuré de Sion megbízottai vezették

őt a dokumentumok nyomára, akik meglátogatták Rennes-le-Chateau-ban és eszközként használták fel őt saját céljaikra. 1916 végén Sauniére állítólag szembeszállt a Sion megbízottaival és komoly nézeteltérés támadt közöttük. Ha ez igaz, akkor a lelkész halála sokkal komolyabb gyanúra ad okot, mint ahogyan erről általában vélekednek. Tíz nappal halála előtt még kielégítő egészségi állapotnak örvendett, ennek ellenére pontosan Sauniére nevében egy koporsót rendeltek. A koporsóról a nyugtát 1917. január 12-i dátummal, ’Sauniére bizalmasának és házvezetőjének, Marie Denarnaud-nak a nevére állították ki. Egy újabb keletű és nyilvánvalóan tekintélyesebb „Prieuré” kiadvány további részletekkel egészíti ki Sauniére történetét, és úgy tűnik, hogy legalábbis részben megerősíti a fentiekben ismertetett elbeszélést. Ezen kiadvány szerint Sauniére csupán egy báb volt, aki utasításokat hajtott végre és a rennes-le-chateau-i rejtélyben játszott szerepét jelentősen felnagyították. A kis hegyi faluban lejátszódott események hátterében az igazi hajtóerő állítólag Sauniére barátja, Henri Boudet abbé, a szomszédos falu, Rennes-le-Bains lelkipásztora volt. Állítólag Boudet-tól származott Sauniére gazdagsága. 1887 és 1915 között ő juttatta barátjának az összesen 13 millió frankot kitevő hatalmas összeget. Boudet irányította a háttérből Sauniére nagyszabású vállalkozásait, a közmunkákat, a Villa Betánia és a Magdala Torony építését. Állítólag ugyancsak ó felügyelte a rennes-le-chateau-i templom restaurálását, és ő tervezte meg a templom belsejének talányos és meghökkentő dekorációit. A dokumentum állítása szerint ezek a képek tulajdonképpen Boudet abbé egyik titkos könyvének egyfajta illusztrált változatai, vagy esetleg a könyvben található képek hasonmásai. A nemrégiben megjelent „Prieuré” kiadvány szerint Sauniére-nak lényegében nem volt tudomása a titokról, amelynek őrzésével megbízták, egészen addig, amíg 1915 márciusában Boudet a halálos ágyán azt meg nem vallotta neki. Ugyanezen kiadvány szerint, Marie Denarnaud, Sauniére „házvezetőnője, valójában Boudet ügynöke volt, és a feltételezések szerint az ő közvetítésével jutottak el az utasítások Sauniére-hoz, és a pénzt is Marie nevére fizették ki. Ezen a pénzen kívül Boudet 1885 és 1901 között állítólag 7 655 250 millió frankot fizetett ki Carcassonne püspökének, aki a saját költségére Párizsba küldte Sauniére-t a talált iratokkal. Ennek alapján úgy tűnik, hogy a püspök lényegében Boudet szolgálatában állt, ami eléggé visszás helyzetnek tűnik, hiszen ez azt jelentené, hogy egy rangos vidéki püspök egy eldugott kis falu lelkészének a fizetett ügynöke volt. De vajon milyen szerepet töltött be a játékban maga az abbé? Kinek dolgozott? Milyen érdekeket képviselt? Minek a révén tehetett szert olyan hatalomra, hogy saját egyházi feljebbvalója némán engedelmeskedett neki és szolgájává szegődött? Ki bocsáthatta rendelkezésére azokat a hatalmas összegeket, amelyeket oly tékozló módon költöttek el? A kérdésekre ugyan nem kapunk egyértelmű választ, de a megoldás magától értetődően egy irányba, a Prieuré de Sion felé mutat. 1979-ben jelent meg Jean-Luc Chaumeil könyve „Az Arany Háromszög Kincse” címmel. Szerinte számos olyan egyházi ember, aki a rennes-lechateau-i rejtélyben szerepet játszott, egy „Skót Rítus” szabadkőműves szervezetnek voltak tagjai. Chaumeil kijelenti, hogy a „Skót Rítus” abban különbözött a szabadkőművesség egyéb formáitól, hogy jellegében „keresztény, hermetikus és arisztokratikus” volt. Eltérően a szabadkőművesség sok egyéb rítusától, ez nem elsődlegesen szabadgondolkodókat és ateistákat tömörítő szervezet volt, hanem egy mélyen vallásos és mágikus beállítottságú társaság, amely a szent társadalmi és politikai hierarchiát, az isteni rendet, és az annak mélyén meghúzódó kozmikus tervet hangsúlyozta. Ennek a szabadkőművességnek a felsőbb fokozatai vagy fokai Chaumeil szerint a Prieuré de Sion alacsonyabb fokozatainak vagy fokainak feleltek meg. Kutatásaink során már találkoztunk a szabadkőművességnek azzal a típusával, melyet Chaumeil ábrázol könyvében. Chaumeil leírása könnyen alkalmazható lenne a Charles Radclyffe és társai által bevezetett eredeti „Skót Rítusra” is. A Radclyffe-féle szabadkőművesség és a annak Chaumeil által leírt változata a pápai tilalom és a kiátkozás veszélye ellenére elfogadható lett volna jámbor katolikusok számára is, függetlenül attól, hogy 18. századi jakobitákról, vagy 19. századi francia papokról van-e szó. Róma természetesen mindkét esetben heves rosszallásának adott hangot. Ennek ellenére mindazok, akik ezekben a szabadkőműves szervezetekben részt vettek, hithű keresztényeknek és katolikusoknak vallották magukat. Sőt, a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján arra következtettünk, hogy ezek a szervezetek valamilyen módon egy olyan óriási és felemelő vallási természetű, lelki indíttatást kaptak, amelynek következtében még a pápaságnál is igazabb kereszténynek tartották magukat. Bár Chaumeil homályosan és kitérően fogalmaz, határozottan sejtetni engedi, hogy az 1914-et megelőző években, az a szabadkőművesség, amelynek Boudet és Sauniére is tagjai voltak, egy másik ezoterikus intézménnyel olvadt egybe. Könnyen elképzelhető, hogy ezen az intézményen keresztül magyarázatot kaphatunk a Sion Bölcseinek Jegyzőkönyvében szereplő azon furcsa utalásokra is, melyek egy uralkodóra vonatkoznak, különösen ha azt is figyelembe vesszük, – mint ahogyan ezt Chaumeil burkoltan sugalmazza –, hogy a másik intézmény mögött meghúzódó igazi hatalom szintén a Prieuré de Sion volt. A Chaumeil által említett ezoterikus intézmény, a Hiéron du Val d’Or nevet viselte. Lehetséges, hogy ez az elnevezés a történetünkben gyakran előforduló Orval név betűinek felcserélésén alapszik. A Hiéron du Val d’Or egyfajta titkos politikai társaságként működött, amelyet 1873 körül alapítottak, és nagyon sok közös vonást mutatott a korszak más ezoterikus szervezeteivel. Különös hangsúlyt helyeztek például a szakrális geometriára és különböző szent helyekre, valamint a mitológiai motívumok mélyén meghúzódó misztikus vagy gnosztikus igazságra. Erősen foglalkoztatták őket olyan témák, mint az ember, a fajok, a nyelvek és a szimbólumok eredete, ami a teozófiára is jellemző. A kor sok más szektájához és titkos társaságához hasonlóan, a Hiéron du Val d’Or egyszerre volt keresztény és „transz-keresztény”. Hangsúlyozta például a „Szent Szív” jelentőségét, ám azt mégis összekapcsolta más kereszténység előtti szimbólumokkal. Kísérletet tett arra, hogy a legendás Ormushoz hasonlóan valamiféle szintézist teremtsen a keresztény és a pogány misztériumok között. Külön jelentőséget tulajdonított a druida eszméknek, amelyet sok modern szakértőhöz hasonlóan, részben püthagoraszi jellegűnek tekintett. Ezek a témák mind körvonalazódnak Sauniére barátjának, Henri Boudet abbénak könyvében. Kutatásaink szempontjából a Hiéron du Val d’Or különösen fontosnak bizonyult, mivel megfogalmazta azt a célkitűzést, melyet Chaumeil „ezoterikus geopolitikának” és egy „ethnarchikus világrendnek” nevez. Hétköznapi nyelvre lefordítva, ez a valóságban egy új Szent Római Birodalom megteremtését jelentette a 19. századi Európában, egy újjáélesztett és újjáalakított Szent Római Birodalmat, egy olyan világi, szekularizált államot, amely minden népet egyesít magában és inkább spirituális, mint társadalmi, politikai és gazdasági alapokon nyugszik. Ez az új Szent Római Birodalom elődjétől eltérően valóban „szent” lett volna, igazán „római” és valóban „birodalmi”, bár ezeknek a szavaknak jelentése lényegesen eltért volna a hagyomány és a konvenciók által elfogadott értelmezéstől. Ez az állam megvalósította volna a földön a „Mennyei Királyság” már évszázadok óta dédelgetett álmát, amely a világegyetemben uralkodó rendnek, harmóniának és hierarchiának földi mása vagy tükörképe. Ezáltal valóra válhatott volna az ősi hermetikus ígéret is, amely így szólt: „Ahogy fenn, úgy lenn.” Ez az elképzelés tulajdonképpen nem volt teljesen utópia vagy naivitás, ugyanis a késő 19. századi Európa viszonyai között valami halovány távoli esély mutatkozott a terv megvalósítására. Chaumeil szerint a Hiéron du Val d’Or célkitűzései a következők voltak: Egy teokrácia, amelyen belül a nemzetek csupán provinciák lennének, vezetőik pedig prokonzulok, akik egy elit csoportból álló, egész világra kiterjedő okkult kormányzat szolgálatában állnának. A Nagy Királynak ez az uralkodása Európa számára a Pápaság és a Birodalom kettős hegemóniáját jelentené, tehát a Vatikán és a Habsburgok hegemóniáját, akik a Vatikán jobb karjaként működtek volna. A 19. századra a Habsburgok természetesen már egyet jelentettek a Lotharingiai-házzal. A „Nagy Király” koncepciója így Nostradamus próféciáinak a beteljesedését jelentette volna. Ezenfelül a Sion Bölcseinek Jegyzőkönyvében felvázolt monarchista törekvések szintén valóra váltak

volna, legalábbis egy bizonyos értelemben. Egy ilyen nagyszabású tervnek a megvalósítása számos változtatást vont volna maga után a már meglévő társadalmi intézményrendszereken belül. A Vatikán feltételezhetően sokban különbözött volna az akkoriban Rómában székelő Vatikántól, a Habsburgok pedig nem csupán egyszerűen a birodalom államfői lettek volna, hanem az istenkirályok egy dinasztiáját alkották volna, hasonlóan az ősi Egyiptom fáraóihoz, vagy ahhoz a messiáshoz, akinek eljövetelét a zsidók olyannyira várták a kereszténység hajnalán. Chaumeil nem tér ki arra a kérdésre, hogy maguk a Habsburgok milyen mértékben vettek részt ezekben a titkos tervekben. Léteznek olyan bizonyítékok, többek között egy Habsburg főherceg Rennes-le-Chateau-ba tett látogatása, amelyek arra mutatnak, hogy a Habsburgokat egy bizonyos mértékig beavatták a tervekbe. Bármilyen terveket is szövögettek, ezeket meghiúsította az I. Világháború kitörése, amelynek következtében a Habsburgok is elvesztették trónjukat. Chaumeil magyarázatai alapján a Hiéron du Val d’Or, vagy ha úgy tetszik a Prieuré de Sion célkitűzései logikailag beleilleszkedtek azokba a nagyobb összefüggésekbe, amelyek kutatásaink során lassan feltárultak előttünk. Új fényt vetettek például a Sion Bölcseinek Jegyzőkönyvére is. A Sion által deklarált célok egybevágtak különböző titkos társaságok kinyilatkoztatott célkitűzéseivel, így például Charles Nodier és Charles Radclyffe társaságának törekvéseivel is. A legfontosabb azonban az, hogy összhangban álltak azokkal a politikai ambíciókkal, amelyeket a Lotharingiaiházon belül évszázadokon keresztül nyomon követtünk. Ha a Hiéron du Val d’Or célkitűzéseinek logikai szempontból volt is értelme, a gyakorlati politika szempontjából ezek a célkitűzések minden realitást nélkülöztek. Joggal merül fel a kérdés, hogy a Habsburgok milyen alapon tartanak igényt arra, hogy a istenkirályok dinasztiájaként uralkodjanak? Széles körű, tömeges támogatás nélkül egy ilyen igényt teljességgel lehetetlen lett volna érvényesíteni, akár Franciaország köztársasági kormányzatával, akár pedig azokkal a dinasztiákkal szemben, amelyek akkor Oroszország, Németország és Nagy-Britannia felett uralkodtak. Hogyan lehetett volna a tömeges támogatást szerezni ennek az igénynek az érvényesítésére? A 19. századi politikai realitásokat figyelembe véve egy ilyen terv minden logikai következetessége ellenére a valóságban teljes képtelenségnek tűnt számunkra. Talán félreértettük a Hiéron du Val d’Ort? Egész egyszerűen a társaság tagjai kissé zavart elméjűek. Addig, amíg további információ nem állt rendelkezésünkre, jobbnak láttuk egy időre félre tenni az ügyet. Időközben figyelmünket a jelen felé fordítottuk, és megpróbáltuk kideríteni, hogy vajon létezik-e még a Prieuré de Sion. Hamarosan kiderült, hogy létezik, sőt tagjai egyáltalán nem tűntek hibbant elméjűeknek. A társaság a II. világháború után egy olyan program megvalósításán fáradozott, amely lényegét tekintve nagyon hasonló volt a Hiéron du Val d’Or korábbi törekvéseihez.

A titkos társaság ma A francia Journal Officiel egy hetente megjelenő kormánykiadvány, amelyben az országban működő összes csoportnak, társaságnak és szervezetnek hivatalosan be kell jelentenie megalakulását. Az 1956. július 20-i számában a következő bejegyzés található:

(1956. június 25.) Bejelentés a Saint-Julien-en-Genevois alprefektúrájának. Prieuré de Sion. Célkitűzések: tanulmányok és a tagoknak való kölcsönös segítségnyújtás. Főiroda: Sous-Cassan, Annemasse, Haute Savoie) A Prieuré de Siont tehát hivatalosan is bejegyezték a rendőrségnél, és ezáltal kézzelfoghatóan bizonyítani lehetett, hogy a Sion most is létezik, bár némileg különösnek találtuk, hogy egy feltételezetten titkos társaság ily módon lépjen a nyilvánosság elé. A Prieuré de Siont egyetlen telefonkönyvben sem tüntették fel, a cím pedig túlságosan pontatlanul volt megadva ahhoz, hogy ennek alapján egy irodát, házat, épületet, vagy akár utcát is megtalálhassunk. Amikor az alprefektúrán telefonon érdeklődtünk, nem sokat tudtak segíteni. Már jó néhányan érdeklődtek ezzel kapcsolatban közölték velünk, fásult és elnéző béketűréssel, de sajnos nem tudnak további információval szolgálni és legjobb tudomásuk szerint a megadott cím egyszerűen kinyomozhatatlan. Ez mindenesetre gondolkodóba ejtett minket. Többek között elgondolkoztunk azon, hogyan sikerülhetett bizonyos egyéneknek egy fiktív, illetve nem létező szervezetet a rendőrségen bejegyeztetni úgy, hogy a hamis bejegyzés következményeit nyilvánvalóan megússzák és elkerüljék, hogy az ügyben további vizsgálatot folytassanak. Vajon a rendőrség valóban annyira nemtörődöm és közömbös magatartást tanúsított az ügy iránt, mint ahogyan ez beszélgetésünk során kiderült? Lehetséges, hogy a Sion valahogyan megnyerte együttműködésüket és rábírta őket a hallgatásra? Kérésünkre az alprefektúra a Sion állítólagos alapszabályzatának egy példányát bocsátotta rendelkezésünkre. A dokumentum, amely huszonegy cikkelyből állott, nem nagyon volt segítségünkre abban, hogy előbbre jussunk. Az alapszabályok például nem fogalmazták meg világosan a rend célkitűzéseit. Semmi jelzést nem adtak arra vonatkozólag, hogy a Sion milyen lehetséges befolyással, tagsággal és erőforrásokkal rendelkezik. Egészében véve meglehetősen semmitmondó volt, és tovább fokozta bizonytalanságunkat és tanácstalanságunkat. Az alapszabályok például egy helyen kijelentik, hogy a rendbe való bebocsátás nyelv, származás, társadalmi pozíció, osztály vagy politikai ideológia alapján nem korlátozható, másutt viszont arról rendelkeznek, hogy a jelöltségre minden huszonegy év feletti katolikus pályázhat. Általánosságban úgy tűnt, hogy az alapszabályzat egy istenfélő, sőt buzgó katolikus intézménytől származott, ennek ellenére a Sion nagymestereinek tevékenysége és a rend múltbeli története nemigen álltak összhangban az ortodox katolicizmussal. Sőt a modern „Prieuré dokumentumok”, melyek közül jó néhány ugyanakkor került a nyilvánosság elé mint az alapszabályok, jellegüket tekintve inkább nevezhetők hermetikusnak, sőt eretnek gnosztikusnak, mint katolikusnak. Ez az ellentmondás értehetetlen volt, hacsak nem az állhatott a háttérben, hogy a Sion, hasonlóan a Templomos Lovagrendhez és a Compagnie du Saint-Sacrement-hez, a katolicizmust külsődleges feltételnek szabta, amelyet aztán a renden belül rugalmasan lehetett kezelni. Mindenesetre a Sion, csakúgy mint a Templomos Rend és a Compagnie du Saint-Sacrament olyan engedelmességet követelt tagjaitól, amelynek teljes egészében alá kellett rendelni minden más kötelezettséget, legyen az világi vagy spirituális jellegű. Az alap szabályzat VII. cikkelye szerint: „A

jelöltnek meg kell tagadnia / fel kell adnia saját személyiségét, annak érdekében, hogy egy magas erkölcsi apostoli küldetés szolgálatának szentelje magát.” Az alapszabályzat a továbbiakban kijelenti, hogy a Sion a Chevalerie d’Institutions et Régles Catholiques, d’Union Indépandante et Traditionaliste (A Független és Tradicionalista Unió Katolikus Szabályzatának és Intézményeinek Lovagi Rendje) másodlagos név alatt működik. A név kezdőbetűinek összeolvasásával a CIRCUIT rövidítést kapjuk. Ez annak a folyóiratnak a neve, amelyet az alapító okirat szerint a rend jelentet meg belső használatra, kizárólag a tagok számára. Talán a legérdekesebb információ, amely az alapszabályokból kiderül az az, hogy 1956 óta a Prieuré de Sion tagsága ötszörösére emelkedett. A Dossier secrets-ben található egyik oldal szerint, melyet valamikor 1956 előtt nyomtattak, a Sionnak összesen 1093 tagja volt, akiket hét fokozatba rangsoroltak. A szervezet felépítése hagyományosan piramis alakú, melynek légcsúcsán a nagymester vagy más néven „Nautonnier” helyezkedett el. Az alatta lévő fokozathoz hárman tartoztak (Prince Noachite de Notre Dame), majd ezen három személy alá kilencen voltak besorolva (Croisé de Saint-Jean). Minden egyes fokozat ettől lefelé háromszor annyi tagot tömörített mint a felette lévő, tehát 27, 81, 243, és 729 tagot. A három legmagasabb fokozat, tehát a nagymester és a tizenkét közvetlenül alárendelt tag alkották állítólag a tizenhárom rózsakeresztest. Ez a szám természetesen bárminek megfelelhet, kezdve a sátáni gyülekezettől egészen Jézusig és a tizenkét tanítványig. Az 1956 utáni alapszabályok szerint a Sionnak összesen 9841 tagja volt, akik nem hét, hanem kilenc fokozatból álló hierarchiában rendeződtek el. A szervezet felépítése gyakorlatilag ugyanaz maradt, bár áttekinthetőbbé vált, és két új fokozatot iktattak be a piramis alján, hogy így még jobban elszigeteljék a vezetőket az alsóbb fokozatoktól, amelybe az újoncok tömörültek. A nagymester továbbra is megtartotta a „Nautonnier” címet; a három „Prince Noachite de Notre Dame” egyszerűen a „Seneschal” (udvarnagy, udvarmester, kormányzó) nevet viselte, míg a kilenc „Croise de Saint-Jean”-t Connétable-nak nevezték. Az alapszabályzat talányos és kissé talán nagyképűen hangzó nyelvezetén megfogalmazva a következőképpen festett a rend szervezete. Az általános közgyűlést a szervezet tagságának összessége alkotja. 729 provinciából, 27 központból (commanderies) és egy legfőbb központból (Arche) áll, mely utóbbi a „Kyria” megjelölést kapta. Minden egyes központnak, éppúgy mint az Arche-nak negyven tagot kell számlálnia, minden egyes provinciának pedig tizenhárom tagot. A tagokat két csoportba sorolják be: a) A Légiónba, melynek a feladata az apostoli küldetés. b) A Phalange-ba, amely a hagyomány őrzője. A tagok alkotják a kilenc fokozatból álló hierarchiát. A hierarchia kilenc fokozata a következőkből tevődik össze: a) a 729 provinciában: 1. Újoncok 6561 tag 2. Croisés: 2187 tag b) a 27 központban (commanderies) 3. Preux: 729 tag 4. Ecuyers: 243 tag 5. Chevaliers: 81 tag 6. Commandeurs: 27 tag c) A „Kyria” Arche-ban: 7. Connétables: 9 tag 8. Sénéchaux: 3 tag 9. Nautonnier: 1 tag

Valószínűleg hivatalos ügyintézési és jogi meggondolásokból négy személyt soroltak fel, akik az ún. „Tanács” tagjai. A négy név közül három, számunkra teljesen ismeretlennek tűnt, könnyen lehet, hogy ezek álnevek voltak. A tanács tagjai közé tartoztak: Pierre Bonhomme, született 1934. december 7-én, Elnök; Jean DelavaI, született 1931. március 7-én, Alelnök; Pierre Defagot, született 1928. december 11-én, Kincstárnok: Pierre Plantard neve azonban már ismerősen csengett. Plantard 1920. március 18-án született és a főtitkári posztot töltötte be. Az egyik író kutatásai szerint Pierre Plantard hivatalosan a Dokumentációs Osztály Főtitkára címet viselte, ami természetesen arra utal, hogy léteznek más osztályok is.

Alain Poher Az 1970-es évek elején bizonyos körökben a Prieuré de Sion különösen kedvelt és felkapott téma lett Franciaországban. Számos cikk jelent. meg vele kapcsolatban folyóiratokban és újságokban is. 1973. február 13-án a Midi Libre egy hosszú cikket közölt a Sionról, Sauniére-ről és a rennes-le-chateau-i rejtélyről. A cikk határozottan összekapcsolta a Siont a Meroving származási vonal fennmaradásának lehetőségével és 20. századi továbbélésével, és egyben azt is sugallta, hogy a Merovingok leszármazottai közé tartozik „a francia trónra jogosan igényt tartó trónkövetelő”, aki nem más, mint Alain Poher. Bár az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában nem sokat mond ez a név, Alain Poher-t ma is mindenki jól ismeri Franciaországban. A második világháborúban elnyerte az Ellenállási Érdemérmet és a Háborús Keresztet (Croix de Guerre). De Gaulle lemondása után 1969. április 28-tól június 19-ig, majd később Pompidou elnök halála után 1974. április 2-től. május 27-ig Franciaország ideiglenes elnöki tisztét töltötte be. 1973-ban, amikor a szóban forgó cikk a Midi Libre-ben megjelent, Poher a francia szenátus elnöke volt. Tudomásunk szerint Poher soha sem fűzött magyarázatot a Prieuré de Sionhoz, illetve a Merovingokhoz főződő állítólagos kapcsolataira vonatkozó kijelentésekhez. A „Prieuré dokumentumok” genealógiájában azonban megemlítik Arnaud-t, Poher grófját, aki valamikor 894 és 896 között beházasodott a Plantard-családba, akik a feltételezések szerint II. Dagobert egyenes ági leszármazottai. Arnaud de Poher unokája, Alain 937-ben Bretagne hercege lett. Függetlenül attól, hogy Poher bevallja-e a Sionhoz fűződő esetleges kapcsolatait vagy sem, annyi biztosnak látszik, hogy a Sion magáénak vallja őt, sőt Meroving leszármazottnak ismeri el.

Az „Elveszett Király” Miközben mi folytattuk tovább a kutatást, a francia média időszakosan újra és újra fellángoló érdeklődést tanúsított az ügy iránt, sőt újabb „Prieuré dokumentumok” kezdtek felbukkanni. Ezek az anyagok csak tovább bonyolították a helyzetet. Nyilvánvaló volt, hogy valaki folyamatosan gyártja őket, az igazi indíték azonban továbbra is rejtve maradt. Időnként azt gondoltuk, hogy az egész ügy nem más, mint egy mesteri módon kieszelt zseniális tréfa, amely méreteit és arányait tekintve kétségkívül messze túllépte az ésszerűség határait. Ha valóban így volt, akkor viszont egy olyan bonyolult játék zajlott előttünk, amelyet bizonyos embereknek sikerült rendületlenül évszázadokon keresztül folytatniuk. Ha valaki ilyen hihetetlenül sok időt, energiát és pénzt áldoz pusztán egy tréfa kedvéért, akkor vajon nevezhetjük-e ezt egyáltalán tréfának? A „Prieuré dokumentumok” egymásba fonódó szálai olyan leleményességről, éleselméjűségről, alapos történelmi ismeretekről és összetett rendszeralkotó képességről tesz tanúbizonyságot, amely méltó párja lehetne James Joyce-nak. Míg James Joyce művét, a „Finnegan ébredését”, tekinthetjük akár egyfajta tréfának is, nem lehet kérdéses, hogy alkotója a „művet rendkívül komolyan vette. Fontos rámutatni arra, hogy a „Prieuré dokumentumok” nem tartoznak a hagyományos és jól jövedelmező „felkapott és divatos” témák közé, amelyek valóságos iparággá nőtték ki magukat. A „Prieuré dokumentumokat” nem lehet például von Daniken „Istenek szekerei” című művével összevetni, amely a Bermuda-háromszögről szóló beszámolóktól kezdve Carlos Castaneda művéig változatos témákat ölel fel. Bármi lehetett is a „Prieuré dokumentumok” hátterében meghúzódó indíték, egyértelműen nem anyagi haszonszerzésről van szó. Bár a dokumentumok kétségkívül jövedelmező üzletnek bizonyultak volna, ha könyvként jelentetik meg őket, a legfontosabb „Prieuré dokumentumok” nem könyvekben láttak napvilágot. A könyv formában közölt információk egyáltalán nem ötletszerűen lettek kiválasztva, és többnyire nem önálló kutatóktól származó művek voltak. Úgy tűnt, hogy többségük egyetlen forrásból ered és meghatározott informátorok tanúságán alapszik. Minden apró információ módosította a képet, és egy új darabbal egészítette ki a kirakós játékot. Egy ilyen folyamat mögött csak egyetlen lehetséges indítékot tudtunk elképzelni, hogy felhívják a közvélemény figyelmét bizonyos dolgokra. Összegezve tehát, a ,,Prieuré dokumentumok” kibocsátását úgy időzítették, hogy „előkészítse a terepet” egy elképesztő titok feltárásához. Bármi lehetett is ez a titok, úgy látszott, hogy valamilyen módon összefüggött a Meroving-dinasztiával, a dinasztia származási vonalának a fennmaradásával, végül pedig egy titkos királysággal. Egy folyóiratcikkben, amelyet állítólag a Prieuré de Sion egyik tagja írt, a következő kijelentést találtuk: „A Merovingok nélkül a Prieuré de Sion nem létezne, és a Prieuré de Sion nélkül, a Meroving-dinasztia kihalt volna.” A következő fejtegetés részben tisztázza, részben pedig még tovább kuszálja a Sion és a származási vonal közötti kapcsolatot:

A Király egyben pásztor és a lelkek pásztora is. Hatalmon lévő vazallusához néha elküldi ragyogó követét, mindenesét, aki a halandóság kegyében részesül. Így René d’Anjout, Connétable de Bourbont, Nicolas Fouquei-t... és sokan másokat, akiknek életében a példátlan siker után megmagyarázhatatlan megszégyenülés következik, mert ezek a követek félelmetesek, de egyben sebezhetőek is. Egy titoknak őrzői, tehát csak” dicsőíteni lehet őket vagy elpusztítani. Azután Gilles de Rais-t, Leonardo da Vincit, Joseph Balsamot, Nevers és Gonzaga hercegeit, akiknek ébredését a varázslat illata kíséri, amelyben a kén és a tömjén elvegyülnek – ez Magdolna illata. Ha VII. Károly elrejtőzött udvaroncai mögé, amikor Jeanne d’ Arc belépett chinoni kastélyának nagytermébe, akkor ezt nem komolytalan tréfának szánta, hanem azért, mert már tudta, hogy ő (Jeanne) kinek a követe. És előtte (Jeanne előtt) alig volt több (VII. Károly) mint egy udvaronc a sok közül. A titok, amelyet ő (Jeanne) négyszemközt tudtára adott, ezekben a szavakban rejlett: „Jó uram, a Király nevében jövök.” A szövegből levonható következtetések rendkívül meghökkentőek, provokatívak és zavarba ejtőek. Az egyik ilyen következtetés az, hogy a Király, az „Elveszett Király”, feltételezhetően Meroving leszármazott. Még ennél is meghökkentőbb további következtetés, hogy a világi uralkodók tudatában vannak létezésével, elismerik őt, sőt tisztelik és félnek tőle. A harmadik következtetés hogy a Prieuré de Sion nagymestere, vagy a rend egy másik tagja a követ szerepét tölti be az „Elveszett Király” és annak világi helyettesei vagy helyettesítői között. Úgy tűnik, hogy az ilyen követeket az ügy érdekében feláldozhatónak tartják.

Különös pamfletek a párizsi Bibliothéque Nationale-ban 1966-ban egy furcsa levélváltás zajlott le Leo Schidlof halálára vonatkozólag, aki mint tudjuk, Henri Lobineau álnéven – legalábbis akkoriban ezt

gondolták – összeállította a „Prieuré dokumentumokban” szereplő genealógiákat. Az első levél, amely a Catholic Weekly of Geneva című folyóiratban jelent meg, 1966. december 22-i keltezésű. Aláírója egy bizonyos Lionel Burrus, aki azt állítja, hogy az un. Svájci Keresztény Ifjúság nevű szervezet nevében beszél. Burrus kijelenti, hogy Leo Schidlof, alias Henri Lobineau egy héttel korábban, tehát 1966. október 17-én halt meg Bécsben. Ezután az elhunyt védelmére kel egy rágalmazó vádaskodással szemben, amely Burrus szerint nem sokkal korábban jelent meg egy római katolikus közlönyben. Burrus felháborodásának ad hangot a Schidlofot ért támadás miatt, és a Schidlof dicséretét zengő levélben kijelenti, hogy Schidlof Lobineau álnéven 1956-ban egy figyelemre méltó tanulmányt írt a Meroving’ királyok dinasztiájáról és a rennes-le-chateau-i ügyről. Burrus szerint Róma nem merte becsmérelni Schidlofot amíg élt, bár részletes információkat tartalmazó dossziéval rendelkezett róla. Burrus azt mondja, hogy a Meroving-érdekeket. Schidlof halála ellenére továbbra is szem előtt tartják. Ennek a kijelentésnek alátámasztására Burrus nevetségesen ostoba dolgokat hoz fel. Utal arra az emblémára, amely 1966-ban, Franciaország egyik vezető üzemanyag-forgalmazó vállalata, az Antar cég jelképeként használt. Állítása szerint az embléma egy Meroving jelképet testesít meg, és karikatúra formájában egy Meroving királyt ábrázol. Burrus szerint ez azt bizonyítja, hogy valóban folyik az információterjesztés és propaganda a Merovingok érdekében, sőt, teszi hozzá kissé elkalandozva, még a francia papság sem áll mindig ugrásra készen a Vatikán kérésére. Ami Leo Schidlofot illeti, írja Burrus levelének végén (szavaival a szabadkőművességet és a kathar eszméket felidézve):

Akik ismerték Henri Lobineau-t, aki nagy utazó, kutató elme, hűséges és igazán jó ember volt, azoknak szívében ő továbbra is a „maitre parfait” jelképeként él tovább, aki iránt az ember csak tiszteletet és hódolatot érezhet. Burrus levele meglehetősen furcsa irománynak tűnik. Ennél is különösebb azonban a Schidlof ellen intézett támadásra való hivatkozás, amely állítólag egy római katolikus közlönyben jelent meg, és amelyből Burrus bőven idéz. A bulletin Burrus szerint azzal vádolja Schidlofot, hogy „szovjetbarát, hírhedt szabadkőműves, aki előkészületeket tett arra, hogy Franciaországban egy olyan monarchia valósuljon meg, amely a tömegekre támaszkodik. Ez a vád egészen szokatlan és látszólag ellentmondásos, hiszen a szovjetekkel való szimpatizálást általában nem szokták monarchikus törekvésekkel párosítani. Ennek ellenére, a Burrus által idézett részletek szerint, a bulletin még ennél is elképesztőbb vádakat is felsorol:

A Meroving leszármazottak mindig ott álltak mindenfajta eretnekség hátterében, az arianizmustól kezdve a katharokon és a templomosokon keresztül egészen a szabadkőművességig. A protestáns reformáció kezdetének időszakában, Mazarin bíboros, 1569 júliusában, leromboltatta 12. századból származó kastélyukat, a Chateau Barberie-t. A szóban forgó ház és család, évszázadok hosszú során keresztül csak úgy ontotta magából az egyház elleni titkos agitátorokat. Mivel Burrus nem jelölte meg pontosan, hogy melyik katolikus folyóiratban jelent meg ez a támadás, nem állt módunkban annak. hitelességét ellenőrizni. Ha az állítás hitelességét valóban igazolni lehetett volna, akkor ennek rendkívüli jelentősége lenne, ugyanis római katolikus források független bizonyítékot szolgáltatnának. arra vonatkozólag, hogy Nevers-ben valóban leromboltak egy Chateau Barberie nevű kastélyt. Ugyanakkor ez egyben alátámasztaná, legalábbis részben a Prieuré de Sion létezésének jogosultságát. A Sionról, és a vele kapcsolatban lévő családokról olyan kép alakult ki bennünk, hogy különböző manővereket folytattak a hatalom megszerzéséért, és ennek során ismételten összeütközésbe kerültek az egyházzal. Ugyanakkor a Prieuré de Sion alapszabályai, legalábbis látszólag, azt mutatják, hogy egy rendíthetetlen katolikus intézménnyel állunk szemben. Nem sokkal levelének nyilvános megjelenése után, Lionel Burrus életét vesztette egy autóbaleset során, amely rajta kívül még további hat áldozatot követelt. Nem sokkal halála előtt Burrus levelére válaszként megjelent magánkiadásban egy pamflet, egy bizonyos S. Roux aláírásával, amely sokkal rendhagyóbb és provokálóbb volt, mint a Burrus által írt levél. Bizonyos tekintetben úgy tűnt, hogy S. Roux szövege mintegy megismétli a Schidlof elleni eredeti támadást, amely Burrust végül levelének megírására késztette Schidlof védelmében. Roux megrója Burrust fiatalságáért, túlbuzgóságáért, felelőtlenségéért és azért, hogy hajlamos egy kicsit túl sokat fecsegni. Bár S. Roux látszólag azt a benyomást kelti, hogy Burrust szigorúan elítéli, ám nemcsak hogy megerősíti az általa mondottakat, hanem még bővebb információkkal is kiegészíti. Leo Schidlof, állítja S. Roux, a Svájci Grande Loga Alpina egyik előkelő tisztviselője volt, tehát annak a szabadkőműves páholynak tagja, amelynek jelzése bizonyos „Prieuré dokumentumokon” felfedezhető. S. Roux szerint, Schidlof „nem rejtette el, hogy baráti érzésekkel viseltetik a Keleti Blokk felé”. Ami pedig Burrusnak az egyházra vonatkozó kijelentéseit illeti, Roux így folytatja:

Nem lehet azt mondani, hogy az Egyháznak nincs tudomása a Razés származási vonalról, de nem szabad elfelejteni, hogy minden leszármazottjuk, Dagobert óta titkos agitátorként működött egyrészt a francia királyi ház, másrészt pedig az egyház ellen, és ezen felül tőlük származott minden eretnekség. Egy Meroving leszármazottnak visszatérése a hatalomba, Franciaország számára egy Szovjetunióval szövetséges, tömeges támogatáson alapuló monarchia (populáris monarchia) kikiáltását vonná maga után, valamint a szabadkőművesség diadalát, egyszóval a vallásszabadság megszűnését. S. Roux pamfletjének befejező sorai még ennél is elképesztőbb gondolatokat tartalmaztak: Ami pedig a Franciaországon belüli Meroving propagandát illeti, mindenki tudja, hogy az Antar Petrol reklámja, amelyen egy Meroving király látható kezében egy Liliommal és egy Körrel, arra irányul, hogy propagandát fejtsen ki a közvélemény megnyerésére a Merovingoknak a hatalomba való visszatérése érdekében. El kell gondolkoznunk azon, hogy vajon milyen dolgok előkészítésén fáradozott Lobineau Bécsben a halála előtt, a Németországban bekövetkezett mélyreható változások előestéjén? Vajon nem igaz-e, hogy Lobineau egy Franciaországgal kötendő kölcsönösségen alapuló megállapodáson dolgozott Ausztriában? És vajon nem ez képezte-e a francia-orosz megállapodás alapját? Nem lehet csodálkozni azon, hogy ezen sorokat olvasva teljesen megzavarodtunk. Egyáltalán mi az ördögről beszél Roux? Annyi biztos, hogy ezzel az értelmetlen zagyvasággal sikerült Burrust is felülmúlnia. Ahhoz a bulletinhez hasonlóan, melyet Burrus is keményen bírált, S. Roux olyan egymástól látszólag távol álló és összeegyeztethetetlen politikai célkitűzéseket kapcsolt össze, mint a szovjet hegemónia és a populáris monarchia. Sőt Roux még Burrusnál is továbbmegy, amikor kijelenti, miszerint „mindenki tisztában van azzal”, hogy egy bizonyos üzemanyagforgalmazó vállalat emblémája tulajdonképpen a propaganda szelídített formája, amelyet egy ismeretlen és nyilvánvalóan nevetséges ügy érdekében fejtenek ki. Úgy emlegeti a Franciaországot, Németországot és Ausztriát érintő elsöprő változásokat, mintha ezeknek a bekövetkezése oly nagyon valószínű, sőt már eldöntött dolog lenne. Említést tesz még egy titokzatos „francia-orosz megállapodásról”, amelyről úgy beszél, mint mindenki számára köztudott dologról. Első olvasásra S. Roux pamfletje teljes ostobaságnak tűnt. Egy alaposabb vizsgálat során meggyőződtünk arról, hogy valójában egy újabb leleményes „Prieuré dokumentummal” állunk szemben, mely tudatosan azzal a szándékkal készült, hogy ködösítsen, zavart keltsen, elhintse egy rendkívüli horderejű és monumentális dolognak a csíráit. Ezzel párhuzamosan egészen szokatlan és bizarr módon sejtetni. engedte a szóban forgó ügy valódi nagyságrendjét. Ha S. Roux-nak igaza volt, akkor kutatásaink messze túlmutattak egy tünékeny, de ártalmatlan új keletű lovagrend tevékenységén, és egy olyan területre tévedtünk, amely valamilyen módon a magas szintű nemzetközi politika legfelsőbb köreit érintette.

A katolikus tradicionalisták 1977-ben egy új és különösen fontos „Prieuré dokumentum” jelent meg, egy hat oldalas pamflet, amely a Le Cercle d’Ulysse címet viselte és szerzője Jean Delaude volt. A szövegben a szerző kifejezetten a Prieuré de Sionnal foglalkozik. Bár egy sokkal régebbi anyagot dolgoz fel, újabb részletekkel bővíti ki a rend történetét: 1177 márciusában Balduint Saint Léonardot d’ Acréban arra kényszerítették, hogy tárgyaljon és előkészítse a Templomos Lovagrend hivatalos szervezetként való elismertetését a Prieuré de Sion irányítása alatt. Hugues de Payen ezután 1118-ban megalapította a Templomos Lovagrendet. 1118-tól 1188-ig a Prieuré de Sionnak és a Templomos Lovagrendnek közös nagymesterei voltak. A két intézmény 1188-ban történt szétválása óta napjainkig a Prieuré de Sionnak 27 nagymestere volt, akik közül a legutóbbiak:

Charles Nodier 1801-től 1844-ig Victor Hugo 1844-től 1885-ig Claude Debussy 1885-től 1918-ig Jean Cocteau 1918-tól 1963-ig valamint Ducaud-Bourget abbé 1963-tól egészen az új rend hajnaláig. Mire készül a Prieuré de Sion? Nem tudom, de egy olyan hatalmat képvisel, amely képes arra, hogy az elkövetkező időkben szembeszegüljön a Vatikánnal. Monsignor Lefebvre rendkívül tevékeny és félelmetes tag (tagja a rendnek?), képes arra, hogy kimondja: „Te engem Pápává teszel, én

pedig téged Királlyá.” Ezek a részletek két fontos információt tartalmaznak. Közülük az egyik Marcel Lefebvre érseknek a Prieuré de Sionhoz főződő állítólagos kapcsolata. Monsignor Lefebvre a Római Katolikus Egyház szélsőségesen konzervatív szárnyát képviseli. Nyíltan hangoztatta VI. Pál pápával való szembenállását, akivel kihívóan és merészen dacolt. 1976-ban és 1977-ben nyíltan egyházi kiátkozással fenyegették, és a fenyegetéssel szemben tanúsított vakmerő nemtörődömsége csaknem teljes egyházszakadáshoz vezetett. De hogyan lehet egy ilyen harcias és keményvonalas katolikust mint Monsignor Lefebvre összefüggésbe hozni egy olyan mozgalommal és renddel, amely beállítottságát tekintve, ha nem is teljesen eretnek, de mindenesetre hermetikus jellegűnek nevezhető. Erre az ellentmondásra nemigen tudtunk magyarázatot találni, hacsak nem feltételeztük azt; hogy Monsignor Lefebvre a Hiéron du Val d’Or-hoz kapcsolódó 19. századi szabadkőművesség modern képviselője volt, tehát azé a „keresztény, arisztokratikus és hermetikus szabadkőművességé”, amely saját magát még a pápánál is igazabb katolikusnak tekintette. A fentebb idézett részlet másik lényeges pontja, hogy Ducaud-Bourget abbét jelöli meg a Prieuré de Sion akkori nagymestereként. Francois Ducaud-Bourget 1897-ben született és nem okozunk meglepetést, ha elmondjuk, hogy a papi pályára a Saint Sulpice szemináriumban készült fel, nagyon valószínű tehát, hogy sokakat ismert a modernisták közül, így valószínűleg Émile Hoffet-t is. Ducaud-Bourget ezt követően a Független Máltai Lovagrend kolostori káplánja lett. A második világháború alatti tevékenységéért az Ellenállási Érdemérmet és a Háborús Keresztet adományozzák neki. Tekintélyes és elismert tudósként tisztelték, tagja volt a Francia Akadémiának, és olyan fontos katolikus szerzők életrajzírója mint Paul Claudel és Francois Mauriac, sőt őt magát mint költőt is nagyra értékelték. Monsignor Lefebvre-hez hasonlóan Ducaud-Bourget abbé is szembeszállt VI. Pál pápával, és ő is a tridenti hitvallás elkötelezett híve volt. Csakúgy mint Monsignor Lefebvre, Ducaud-Bourget is tradicionalistának kiáltotta ki saját magát, és mereven ellenzett bármilyen egyházi reformot, vagy a római katolicizmus megreformálására tett kísérletet. 1977. május 22.-én megtiltották neki, hogy gyóntasson és feloldozzon, de Lefebvre-rel együtt semmibe vette a felettesei által kiszabott tilalmat. 1977. február 27-én Bourget vezetésével több mint ezer tradicionalista elfoglalta Párizsban a Saint-Nicolas-du-Chardonnet templomot. Ha Marcel Lefebvre és Francois Ducaud-Bourget teológiai szempontból „jobboldaliak”, akkor ez legalább ennyire igaz politikai nézeteikre is. A második világháború előtt Lefebvre kapcsolatban állt az Action Francaise nevű szervezettel, amely az akkori francia politikai élet szélsőséges jobboldali szárnyát képviselte, és amely bizonyos tekintetben közös vonásokat mutatott a németországi nemzeti szocializmussal. Nemrégiben a közvélemény általános felháborodását váltotta ki, hogy a „lázadó érsek” lelkesen támogatta az argentínai katonai rezsimet. Amikor nekiszegezték a kérdést állásfoglalásával kapcsolatban, azt válaszolta, hogy hibázott és nem Argentínára, hanem valójában Chilére gondolt! Francois DucaudBourget nem tűnt ennyire szélsőségesnek, és a háborús kitüntetések mindenesetre azt tanúsítják, hogy hazáját szolgálva részt vett a németek elleni mozgalomban a háború idején. Ennek ellenére nem rejtette véka alá, hogy nagy tisztelettel tekint Mussolinire, és reméli, hogy egy napon majd Franciaországban is „visszaáll az igazi értékrend egy új Napóleon vezetésével”. Legelőször arra gyanakodtunk, hogy Marcel Lefebvre-t és Francois Ducaud-Bourget-t valójában semmilyen kapcsolat nem fűzi a Prieuré de Sionhoz, és valaki tudatosan megpróbálta azzal bosszantani őket, hogy nevüket pontosan azokkal az erőkkel hozta összefüggésbe, amelyek ellen elméletben a legádázabban hadakoznának. A francia rendőrségtől kapott alapszabályzatból kiderült, hogy a Prieuré de Sion másodsorban a Chevalerie d’Institutions et Régles Catholiques; d’Union Indépendante et Traditionaliste nevet használta. Egy ilyen nevű intézményben viszont nyilvánvalóan volt hely olyan személyek, mint Marcel Lefebvre és Francois Ducaud-Bourget számára. Lehetséges, hogy Marcel Lefebvre és Francois Ducaud-Bourget nem azok voltak, akiknek valójában látszottak. Lehet, hogy egészen más szerepet töltöttek be, és a valóságban agent provocateur-ök szerepét játszották el azzal a céllal, hogy felfordulást idézzenek elő, szakadár nézeteket terjesszenek, és egyre inkább az egyházszakadás irányába tereljék az egyházon belül mutatkozó válságot, amely VI. Pál pápai. méltóságát fenyegette. Ez a taktika összhangban állt volna a Charles Nodier által ábrázolt titkos társaságokkal, csakúgy mint a Sion Bölcseinek Jegyzőkönyvével. Az újságírók egy része, másrészt maguk az egyházi hatóságok azt a magyarázatot adják ezzel kapcsolatban, hogy Marcel Lefebvre érsek valakinek a szolgálatában állt, vagy valaki saját céljaira felhasználva manipulálta őt. Bármennyire is a valóságtól elrugaszkodottnak tűnik az a feltevés, volt benne némi logikai következetesség. Ha VI. Pál pápát „ellenségnek” tekintené valaki, és a pápát egy liberálisabb álláspont irányába akarná kényszeríteni, akkor vajon hogyan tudná ezt a célkitűzést a leghatékonyabban. megvalósítani? Nyilvánvalóan nem úgy, hogy liberális álláspontra helyezkedve sorakoztatja fel érveit a pápával szemben. Ezzel ugyanis csak annyit érne él, hogy a pápa még szilárdabban bezárkózik konzervativizmusa mögé. Mi történne viszont akkor, ha valaki még a pápáénál is hajlíthatatlanabbul konzervatív nézeteket hangoztatna? Vajon nem arra kényszerítené-e ezzel az egyházfőt, akár saját akarata ellenére is, hogy egy fokozottabban liberális álláspontot vállaljon? Lefebvre érsek és kollégái ezt a példa nélkül álló mutatványt hajtották végre, ugyanis sikerült a pápát liberális szerepkörben feltüntetniük. Függetlenül attól, hogy következtetéseink helyesek voltak-e vagy sem, világosnak tűnt, hogy Lefebvre érsek, sok más olyan személyhez. hasonlóan, akikkel kutatásaink során találkoztunk, egy nagy horderejű és robbanásveszélyes titoknak volt a birtokában. 1976-ban már-már úgy tűnt, hogy a pápa hamarosan, egyházi kiátkozással sújtja őt. A sajtó szinte bármelyik pillanatban várta az esemény bekövetkezését, hiszen nem sok egyéb eszköz maradt a pápa számára, akivel a lázadó főpap többszörösen és vakmerően szembeszegült. Ám a legutolsó pillanatban VI. Pál pápa meghátrált. 1976. augusztus 30-án a Guardian-ben érdekes cikk jelent meg:

Az érseket támogató papok csoportja Angliában ...úgy hiszi, hogy egy rendkívüli hathatós, vallási fegyver van vezetőjük kezében, melyet

felhasználhat a Vatikánnal, való vitájában. Ennek természetére vonatkozólag még csak célzást sem tesznek, de Peter Morgan atya, a csoport vezetője... úgy írja le a dolgot, mint ami „eget és földet megrengető”. Milyen „eget és földet megrengető dolog” vagy „titkos fegyver” képes arra, hogy ennyire megfélemlítse a Vatikánt? Milyen Damoklész kard függhetett a pápa feje fölött, amely a világ számára láthatatlan volt? Bármi lehetett is, kétségkívül hatásosnak bizonyult, sőt az érseket személyét teljesen sérthetetlenné tette a Vatikán a büntető szankciókkal szemben. Jean Delaude azt írta erre vonatkozólag, hogy Marcel Lefebvre ténylegesen „olyan hatalmat képviselt, amely képes volt arra, hogy dacoljon a Vatikánnal”. De vajon ki az, akihez Lefebvre állítólag a cikkben idézett szavakat intézte, illetve majd intézni fogja: „Te engem pápává teszel, én pedig téged Királlyá”?

Az 1981-es Konvent és Cocteau alapszabályzata A közelmúltban tisztázódott néhány kérdés Francois Ducaud-Bourget-val kapcsolatban. Ez részben annak eredménye, hogy az 1980-as év végén és 1981 elején a Prieuré de Sion váratlanul a közvélemény figyelmének középpontjába került Franciaországban, és oly széles körű nyilvánosságot kapott, hogy neve csaknem mindenki számára ismertté vált. 1980 augusztusában, a Bonne Soirée nevű népszerű magazin, egy kétrészes cikket közölt a rennes-le-chateau-i rejtélyről és a Prieuré de Sionról. Ebben mind Marcel Lefebvre, mind pedig Francois Ducaud-Bourget nevét határozottan összekapcsolják a Sionnal. Állítólag nem sokkal korábban mindketten külön látogatást tettek a Sion egyik szent helyén, Saint-Colombe falujában, Nevers-ben, ahol egykor a Plantardok birtokainak központja, Chateau Barberie volt, mielőtt azt még Mazarin bíboros 1659-ben leromboltatta volna. Ekkor már sikerült Ducaud-Bourget abbéval telefonon és levél útján is kapcsolatot teremtenünk. Az abbé elég udvariasnak mutatkozott, de a kérdéseinkre adott válaszai homályosak voltak, és tagadta, hogy bármilyen kapcsolat fűzte a Sionhoz. Ezt a vallomását azután megismételte egy levélben, melyet nem sokkal ezután a Bonne Siorée-nek is elküldött. 1981. január 22-én egy rövid cikk jelent meg a francia sajtóban. Íme egy részlet:

Egy 121 jeles személyiségből álló tulajdonképpen titkos társaság, a Prieuré de Sion, amelyet Boullion Gottfried alapított, 1099-ben Jeruzsálemben, nagymesterei közé sorolhatta Leonardo da Vincit, Victor Hugót és Jean Cocteau-t. Ez a rend 1981. január 17-én tartotta Konventjét Blois-ban ( a megelőző Gyűlés 1956. június 5-én Párizsban zajlott le). A Blois-ban tartott legutóbbi Konvent Pierre de Plantard de Saint-Clair-t választotta meg a rend nagymesterének, aki a szavazás harmadik fordulójában 92 szavazat közül 83 szavazatot kapott. A nagymester kiválasztása döntő lépést jelent a rend világhoz való viszonyával kapcsolatos felfogásának és szellemének a fejlődésében; mert a Prieuré de Sion 121 jeles személyisége mind a nemzetközi politikai vagy filozófiai társaságok és magas szintű pénzügyi körök szürke eminenciásai közé tartozik; és Pierre de Plantard II. Dagobert-en keresztül a Meroving királyok egyenes ági leszármazottja. Ezt jogilag bizonyítják Kasztíliai Blanka királynő pergamenjei, melyeket Sauniére abbé fedezett fel rennes-le-chateau-i (Aude) templomában 1891-ben. Mielőtt még a cikk megjelent, levelet írtunk Philippe de Chérisey-nek, akivel már korábban kapcsolatba léptünk, és aki legalább olyan gyakorisággal szerepelt a Sion szóvivőjeként, mint Pierre Plantard. Kérdésünkre, de Chérisey kijelentette, hogy Francois Ducaud-Bourget-t nem kellő számú szavazattal választották nagymesterré, sőt, tette hozzá, az abbé nyilvánosan megtagadta a rendhez fűződő kapcsolatait. Ez utóbbi kijelentés nem volt eléggé világos, ám annak a dokumentumnak tükrében, melyet de Chérisey a levélben mellékelt, hamarosan érthetőbbé vált. A saint-julieni alprefektúráról sikerült megszereznünk a Prieuré de Sion alapszabályzatát, melyet egyébként 1973-ban egy francia magazin is közzétett. Jean-Luc Chaumeil azonban úgy tájékoztatott bennünket Párizsban, hogy a prefektúráról származó alapszabályok nem valódiak. De Chérisey levelében mellékelten elküldte nekünk a Prieuré de Sion állítólagos igazi alapszabályzatának egy latinból lefordított példányát. Az alapszabályzat Jean Cocteau aláírását viselte, és hacsak nem feltételezzük, hogy egy átlagon felüli képességekkel rendelkező hamisítóval állunk szemben, akkor az aláírást hitelesnek kell elfogadnunk. Nem tudtunk különbséget tenni ezen aláírás és Cocteau aláírásának egyéb példányai között, ezért hajlunk afelé, hogy a Cocteau aláírását viselő alap szabályzatot fogadjuk el hitelesnek. Az alapszabályzatot az alábbiakban ismertetjük:

1. cikkely: Jelen alapszabályzat aláírói, valamint azok, akik ezt követően csatlakoznak és a következő feltételeknek megfelelnek, egy beavatottakból álló lovagrend alapjait hozzák létre, melynek gyakorlata és szokásai azon a talapzaton nyugszanak, melyet a Jámbornak is nevezett Duc de Boullion, VI. Gottfried hozott létre 1099-ben Jeruzsálemben, és amelyet 1100-ban hivatalosan elismertek. 2. cikkely: A rend neve „Sionis Prioratus” vagy „Prieuré de Sion”. 3. cikkely: A Prieuré de Sion célkitűzései a tradicionalista lovagi rend és az titkos tanok átörökítése, és a tagok közötti kölcsönös segítségnyújtás megteremtése, mind erkölcsi, mind pedig anyagi értelemben, minden körülmények között. 4. cikkely: A Prieuré de Sion működésének időtartama meghatározatlan. 5. cikkely: A Prieuré de Sion hivatalos székhelyeként a Főtitkár állandó lakhelyét fogadja el, akit majd a Konvent nevez meg. A Prieuré de Sion nem titkos társaság. Minden határozata, éppúgy mint dokumentumai és tisztségviselőinek névsora a nyilvánosság számára latin nyelven hozzáférhetőek. 6. cikkely: A Prieuré de Sion 121 tagból áll. Jelen megszorításokkal, a rend nyitva áll minden felnőtt személy előtt, aki vállalja a szervezet célkitűzéseit és elfogadja a jelen alapszabályzatban meghatározott kötelezettségeket. A tagok nemre, fajra, filozófiai, vallási és politikai nézetekre való tekintet nélkül csatlakozhatnak a szervezethez. 7. cikkely: Mindazonáltal, ha egy tag egyik leszármazottját jelöli ki írásban, hogy az a rend tagjaként örökébe lépjen, akkor a Konvent teljesíti kérését, és kiskorúság esetén magára vállalhatja a fentiek szerint kijelölt személy nevelését. 8. cikkely: A jövendőbeli tagnak az első fokozatba való beavatáshoz szükséges fehér köntösről és zsinórról saját költségén kell gondoskodnia. Az első fokozatba való felvételétől kezdve, a tag szavazati joggal rendelkezik. Felvételekor az új tagnak esküt kell tennie, hogy minden körülmények között a Rendet szolgálja, valamint a BÉKE és az emberi élet tiszteletben tartása érdekében tevékenykedik. 9. cikkely: Az új tagnak felvételekor egy jelképes díjat kell fizetnie, melynek nagysága saját belátására van bízva. Minden évben, önkéntes hozzájárulást kell fizetnie a Főtitkárnak a Rend javára, amelynek összegét a tag maga határozza meg. 10. cikkely: A Rendbe való felvételkor az új tagnak születési anyakönyvi kivonatot és egy aláírási címpéldányt kell bemutatnia. 11. cikkely: A Prieuré de Sion azon tagja, akit a bíróság a köztörvény megsértéséért elítélt, felfüggeszthető kötelességei gyakorlása és címeinek viselése alól, és tagsági viszonyát is felfüggeszthetik.

12. cikkely: A tagok általános közgyűlése a Konvent. A Konvent tanácskozásai nem tekinthetők érvényesnek, ha a jelenlévő tagok száma kevesebb mint 81. A szavazás titkos, és fehér és fekete golyókkal történik. Minden egyes indítvány elfogadásához 81 fehér golyó szükséges. Nem terjeszthető be újra olyan indítvány, amely a szavazás során nem kap 61 fehér golyót. 13. cikkely: Kizárólagosan a Prieuré de Sion Konventje dönt az alapszabályzattal és a szertartásrend belső előírásaival kapcsolatos minden módosításról, melyhez a 121 közül 81 tag szavazata szükségeltetik. 14. cikkely: Minden új tag felvételéről a „tizenhárom rózsakeresztesek tanácsa” dönt. A címeket és a feladatokat a Prieuré de Sion nagymestere adományozza, illetve szabja ki. A tagok hivatali ideje egész életükre szól. A cím jog szerint egyik vagy másik általuk választott gyermekükre száll, nemre való tekintet nélkül. Az így kijelölt gyermek lemondhat jogairól, de nem teheti ezt fiú vagy leánytestvére, illetve egyéb rokona vagy más személy javára. Nem vehető fel újra a Prieuré de Sion tagjainak soraiba. 15. cikkely: Huszonhét teljes naptári napon belül, a Rend két tagjának kapcsolatba kell lépnie a jövendőbeli taggal, hogy megszerezzék beleegyező vagy lemondó nyilatkozatát. Beleegyező okirat hiányában, egy 81 napos gondolkodási időszakot követően a lemondást jogilag is tudomásul veszik és a helyet megüresedettnek tekintik. 16. cikkely: Az előbbi cikkelyekben megerősített öröklési jognál fogva, a Prieuré de Sion Nagymesterének címei és kötelességei ugyanazon előjogok szerint átszállnak utódjára. A Nagymester hivatalának megüresedése és a közvetlen utód hiányának esetében a Konventnek 81 napon belül szavazást kell tartania. 17. cikkely: Minden határozatot a Konventnek kell megszavaznia és a Nagymester Pecsétjével kell érvényesíteni. A Főtitkárt a Konvent nevezi ki három évre, amely tisztség megújítható hallgatólagos jóváhagyással. A Főtitkárnak a Parancsnoki fokozatot kell viselni ahhoz, hogy a főtitkári feladatokat elláthassa. A funkciók és a feladatok ellátásért nem jár fizetség. 18. cikkely: A Prieuré de Sion hierarchiája öt fokozatból áll: ’ 1. fokozat Nautonnier szám: 1 A 13 Rose-Croix 2. fokozat Croisé szám: 3 (Arche) 3. fokozat Commandeur szám: 9 4. fokozat szám: 27 A Templom 5. fokozat Ecuyer szám: 81 kilenc központja Összesen: 121 (commanderies) 19. cikkely: Van 243 Szabad Testvér, akiknek megjelölése Preux, illetve az 1681-es év óta Enfants de Saint Vincent, akik nem vesznek részt sem a szavazásban, sem pedig a Konventben, de akiknek a Prieuré de Sion bizonyos jogokat és kiváltságokat biztosít az 1681. január 17-i határozattal összhangban. 20. cikkely: A Prieuré de Sion anyagi forrásai ajándékokból és a tagok által fizetett díjakból tevődik össze. A tartalékot őrzését, amelynek neve „a ’Rend Öröksége” a tizenhárom Rose-Croix Tanácsára bízták. Ezt a kincset csak akkor végszükség esetén lehet felhasználni, és ha a Prieuré de Siont és tagjait súlyos veszély fenyegeti. 21. cikkely: A Konventet a Főtitkár hívja össze, amennyiben a tizenhárom Rose-Croix Tanácsa ezt szükségesnek ítéli. 22. cikkely: A Prieuré de Sionhoz való tartozás megtagadása, nyilvánosan és írásban, indok nélkül illetve az illető személyét érintő fenyegetés híján, az illető tag kizárását vonja maga után, melyet a Konvent hirdet ki. Az alapszabályzat 22 cikkelyből álló szövege összhangban az eredeti szöveggel valamint az 1956. június 5-i Konvent módosításaival. A Nagymester Aláírása Jean Cocteau Bizonyos részletek tekintetében a fenti alapszabályok eltérést mutatnak attól az alapszabályzattól, amelyet a francia rendőrségtől kaptunk, de ugyanakkor különböznek a „Prieuré dokumentumok” Sionra vonatkozó adataitól is. Ez utóbbi szerint a Sion teljes taglétszáma 1093, míg a francia rendőrségtől kapott információk szerint ez pontosan 9841. A fenti cikkelyek értelmében viszont a Sionnak összesen csupán 364 tagja van, beleértve az ún. „Saint Vincent gyermekeit”, akik összesen 243-an vannak. A „Prieuré dokumentumok” hét fokozatot különböztetnek meg, míg a francia rendőrségtől kapott szabályzatban ez a hierarchia kilenc fokozatra bővül. A fent részletesen ismertetett szabályokból viszont az tűnik ki, hogy a hierarchia öt fokozatból épül fel, sőt a megjelölések eltérnek az előző két forrásban szereplő címektől. Lehetséges, hogy ezek az ellentmondások a rendben bekövetkezett szakadásról, vagy legalábbis kezdeti válságról tanúskodnak; ami körülbelül 1956 tájékán következhetett be, amikor a „Prieuré dokumentumok” először kezdtek megjelenni a Bibliothéque Nationale-ban. Philippe de Chérisey pontosan egy ilyen belső válságra utal egy nemrégiben. megjelent cikkében. Chérisey azt mondja, hogy a szakadás 1956 és 1958 között történt, és olyan méreteket ölt majd, mint az a konfliktus, amely végül a Sion és a Templomos Lovagrend kettéválásához vezetett 1188-ban, és amelyet a „szilfa kivágása” jelképez. De Chérisey szerint Plantard kiváló diplomáciai képességeinek köszönhetően sikerült elkerülni a kettéválást, mivel az eltévelyedőket visszaterelte e rend kebelébe. Bármilyen belső válsággal is küzdhetett a Prieuré de Sion, úgy tűnik, hogy a rend az 1981. januári Konventtől kezdődően ismét egy egységes és összetartozó szervezetet alkotott. Ha Francois Ducaud-Bourget valamikor a Prieuré de Sion nagymestere volt, egyértelmű, hogy jelenleg már nem ó tölti be ezt a tisztséget. De Chérisey kijelentette, hogy Ducaud-Bourget-t nem a szükséges számú szavazattal választották meg, ami jelentheti azt is, hogy csak a szakadárok választották meg őt nagymesternek. Nem tudjuk, hogy Ducaud-Bourget-t ténylegesen kizárták-e a rendből, vagy pedig még mindig a Prieuré de Sion tagjainak sorába tartozik. Mindenesetre helytállónak látszik az a feltevés, hogy bármilyen kapcsolatok is fűzhették a Sionhoz a múltban, ezek mára teljesen megszűntek. Az alapszabályok világosan lefektetik, hogy milyen elvek vezérlik a Prieuré de Sion nagymestereinek kiválasztását. Ennek alapján érthetővé válik az is, hogy miért voltak a Sionnak öt, illetve nyolcéves nagymesterei, és hogy a Sion nagymesteri címe miért vándorol egy bizonyos származási vonalon és a hozzá kapcsolódó családfák szövevényes hálózatán belül, illetve kerül időnként azon kívülre, majd ismét vissza. Úgy tűnik, hogy a nagymesteri cím elvben ugyan öröklődő, és nemzedékről nemzedékre hagyományozódott évszázadokon keresztül egymással bonyolult rokonsági kapcsolatban álló olyan családokon keresztül, akik mindannyian. a Merovingokhoz vezetik vissza eredetüket. Abban az esetben, ha nem volt címre jogosult megválasztható személy, vagy amikor a kijelölt címre jogosult személy nem fogadta el a felajánlott pozíciót, akkor a nagymesteri címet, feltételezhetően az alapszabályzatban leírt eljárásokkal összhangban, egy kiválasztott kívülálló személyre ruházták. Ilyen alapon történhetett tehát, hogy olyan személyek mint Leonardo, Newton, Nodier és Cocteau felkerültek a Sion nagymestereinek listájára.

Plantard de Saint-Clair

A „Prieuré dokumentumokban” a legkiemelkedőbb helyet elfoglaló és leggyakrabban szereplő nevek között találjuk a Plantard-családot. A Sauniére-val és a rennes-le-chateau-i rejtéllyel kapcsolatban felmerülő sok személy közül Pierre Plantard de Saint-Clair volt a legtekintélyesebb. A „Prieuré dokumentumok” genealógiája szerint Plantard II. Dagobert király és a Merovingok egyenes ági leszármazottja. Ugyanezen genealógiák azt mutatják, hogy Plantard közvetlen leszármazottja az egykori Chateau Barberie tulajdonosainak, amelyet Mazarin bíboros 1659-ben földig romboltatott. Kutatásaink során újra és újra Plantard nevére bukkantunk. Úgy látszott, hogy az elmúlt huszonöt év során kibocsátott információkkal kapcsolatos minden nyom végül hozzá vezethető vissza. 1960-ban Gérard de Séde egy interjút készített vele, amelyben Plantard egy Gisors-ban elrejtett „nemzetközi titkokról” beszél. Valószínűnek látszik, hogy a következő évtizedben Plantard fontos információkat szolgáltatott Gérard de Séde Gisors-ról és Rennes-le-Chataeu-ról írt könyveihez. Nemrégiben fény derült arra, hogy Plantard nagyapja Bérenger Sauniére személyes ismerőse volt, és Plantard maga is számos földterületet birtokol Rennes-le-Chateau és Rennes-le-Bains környékén, melybe beletartozik a Blanchefort-hegy is. Amikor az Ardennekben fekvő Stenay-ben a városi antikváriust megkerestük, elmondta nekünk, hogy az a hely, amelyen Szent Dagobert Öreg Temploma (ahová először temették) állt, ugyancsak Plantard birtokában van. Végül pedig a francia rendőrségtől kapott alapszabályokban Plantard a Prieuré de Sion Főtitkáraként van feltüntetve. 1973-ban egy francia magazin beszélgetést közül Plantard-ral, mely valószínűleg egy telefoninterjú szövegén alapult. Egyáltalán nem okozott meglepetést, hogy Plantard nem mutatkozott túlságosan közlékenynek a beszélgetés során. Ahogyan arra számítani lehetett, kijelentései utalásszerűek, titokzatosak, provokatívak és meghökkentőek voltak, és ugyanakkor számos újabb kérdést vetettek fel. Így például, amikor a Merovingok származási vonaláról és trónigényéről, a következőket mondta: „Vissza kell mennie bizonyos nagy francia nemesi családok eredetéig, és akkor meg fogja érteni, hogy egy Henri de Montpézat nevű személy hogyan válhat majd egy napon királlyá”. Amikor a Prieuré de

Sion célkitűzéseiről kérdezték, Plantard a szokásos kitérő választ adta: „Nem mondhatom meg önnek. Az a társaság, amelyhez tartozom, ősi időkre nyúlik vissza. Én csupán mások nyomába lépek, egy láncszem vagyok. Bizonyos dolgok őrzői vagyunk. Ebből nem csinálunk reklámot.” Ugyanez a francia folyóirat egy jellemrajzot is közölt Plantard-ról, melyet első felesége, Anne Lea Hisler írt, aki 1971-ben halt meg. Ha a magazinnak hinni lehet, akkor az irodalmi arckép először a Circuitben, a Prieuré de Sion saját belső kiadványában jelent meg, amelyben Pierre Plantard is rendszeresen írt „Chyren” írói álnév alatt. Ne felejtsük el, hogy ez a pszichológus oly különböző személyek barátságát mondhatta magáénak, mint Comte Israél Monti, aki egyike volt a Szent Vehm testvéreinek; azután Gabriel Trarieux d’ Egmont, a 13 Rose-Croix közül az egyik; Paul Lecour, az Atlantisz filozófusa; Hoffet abbé, a Vatikán Dokumentációs Szolgálatának tagja; Th. Moreaux, a bourges-i Konzervatórium igazgatója. stb. Emlékezzünk arra, hogy a német megszállás idején letartóztatta és megkínozta a Gestapo, és politikai fogolyként hosszú hónapokat töltött a börtönben. Mint a titkos tudományok doktora, kellőképpen megtanulta megbecsülni a titkos információ értékét, amely kétségkívül ahhoz vezetett, hogy tiszteletbeli taggá választották számos hermetikus társaságban. Mindez együtt formálta egyedülálló személyiséggé, a béke misztikusává, a szabadság apostolává, aszkétává, akinek vezérlő eszméje az emberiség jólétének szolgálata. Meglepő-e vajon ennek alapján, hogy egyike lett azoknak szürke eminenciásoknak, akikhez a világ nagyjai tanácsért folyamodnak? 1947 után a svájci kormány meghívását követően, éveken keresztül Svájcban élt. Madame Hisler kétségtelenül arra törekedett, hogy egy ragyogó és példás jellemet állítson elénk. Bizonyos helyeken Madame Hisler stílusa homályos és túlfűtött, és ha a felsorolt jeles barátokat közelebbről szemügyre vesszük, meglehetősen furcsa társaság benyomását keltik. Másrészt viszont Plantard összeütközése a Gestapóval arra utal, hogy valami dicséretes dolgot cselekedett a német megszállás ideje alatt. Kutatómunkánk ezen a téren végre kézzelfogható eredménnyel járt, ugyanis kiderült, hogy Plantard már 1941-ben egy ellenállási folyóiratot kezdett szerkeszteni Vaincre címmel, amely Párizs egyik külvárosában jelent meg, és később Plantard 1943 októberétől égészen 1944 végéig volt a Gestapo fogságában. Az is kiderült, hogy Plantard barátai és ismerősei között – a Madame Hisler által említetteken kívül olyan hírneves közéleti alakokat találunk, mint például André Malraux és Charles de Gaulle. Úgy látszik, hogy Plantard kapcsolatai kiterjedtek a hatalom legfelsőbb köreire is. 1958-ban Algéria felkelt Franciaország ellen és De Gaulle tábornok megpróbálta visszaszerezni az elnöki pozíciót. Úgy tűnik, hogy De Gaulle kimondottan Plantardhoz fordult segítségért, aki André Maulraux-val és másokkal együtt de Gaulle felkérésére mozgósította, az ún. „Közbiztonsági Bizottságokat”, amelyek kulcsszerepet játszottak abban, hogy de Gaulle végül visszatérhetett az Elysee palotába. Egy 1958. július 29-i keltezésű levélben de Gaulle személyesen mondott köszönetet Plantard-nak szolgálataiért, egy öt nappal később kelt második levélben pedig a tábornok arra kéri őt, hogy a bizottságokat oszlassák fel, mivel azok célkitűzésüket már teljesítették. Plantard ezek után a sajtóban és a rádióban közzétett hivatalos közleményben bejelentette a bizottságok feloszlatását. Talán nem is szükséges külön hangsúlyoznunk, hogy kutatásunk előrehaladtával, egyre inkább szerettük volna Plantard-t személyesen is megismerni. Legelőször úr úgy tűnt, hogy kicsi a valószínűsége annak, hogy ez a találkozó valaha is létrejön. Egyszerűen képtelenek voltunk, Plantard nyomára találni, és semmi egyéb olyan eszköz nem állt rendelkezésünkre, amelynek segítségével, mint magánszemélyek, Plantard tartózkodási helyét kideríthettük volna. 1979 kora tavaszán egy másik film forgatásába kezdtünk Rennes-le-Chateau-ról a BBC részére, amely minden lehetséges módon támogatott bennünket. Végül a BBC segítségével sikerült kapcsolatba lépnünk Plantard-ral és a Prieuré de Sionnal. A nyomozás kezdeti szakaszában egy Párizsban élő angol újságírónő volt segítségünkre, aki a BBC számára dolgozott és rendkívül szerteágazó kapcsolatrendszert épített ki Franciaországban, amelyen keresztül megpróbált a Prieuré de Sion nyomára jutni. Kezdetben, amikor végigjárta a szabadkőműves páholyokat és a párizsi ezoterikus „szubkultúrát”, mint ahogyan az előre kiszámítható volt, mindenütt a tudatos megtévesztésbe és ellentmondásokba ütközött. Az egyik újságíró például arra figyelmeztette, hogy bárki, aki megpróbál túl közel férkőzni a Sionhoz, előbb-utóbb az életével fizet. Egy másik újságíró ezzel szemben azt mondta, hogy a Sion létezett ugyan a középkorban, de manapság már nincs ilyen szervezet. A Grande Loga Alpina egyik tisztviselője viszont azt állította, hogy tudomása van ugyan egy Sion nevű teljesen modern szervezetről, amely azonban korábban soha nem létezett. Miután ezen zűrzavaros útvesztőkön sikerrel átverekedte magát, kutatónk végül is eredménnyel járt. Sikerült kapcsolatba lépnie Jea-Luc Chaumeil-lel, aki egy magazin részére korábban interjút készített Plantard-ral, és műveiben kiterjedten foglalkozott Sauniére-vel, Rennes-leChateau-val, és a Prieuré de Sionnal. Mint megvallotta, ő maga nem tagja ugyan a Sionnak, de felajánlotta, hogy felveszi a kapcsolatot Plantard-ral és megbeszél vele egy találkozót a nevünkben. Időközben Chaumeil további információval látta el képviselőnket. Chaumeil szerint a Prieuré de Sion a szó legszorosabb értelmében véve nem egy „titkos társaság”, csupán szeretné a nyilvánosság elől továbbra is elrejteni létezését, tevékenységét és tagjainak kilétét. A Journel Oficiel-ben közzétett hirdetmény nem volt hiteles, ugyanis azt a rend egyes „szakadár tagjai” jelentették meg. Chaumeil szerint ugyanez vonatkozik a rendőrségen bejegyzett alapszabályzatra, amely szintén a „szakadár tagoktól” származott. Chaumeil megerősítette azon gyanúnkat, hogy a Sion nagyra törő politikai terveket dédelget. Néhány éven belül, állította Chaumeil, drámai változás fog bekövetkezni a francia kormányzatban, egy olyan változás, amely kikövezi majd az utat egy populáris monarchia számára, amelyben

egy Meroving király uralkodik. A változás hátterében a Sion áll majd, mint ahogyan ott állt mindig is észrevétlenül évszázadokon keresztül a színfalak mögött, amikor rendkívüli változások következtek be. Chaumeil szerint a Sion elveti a materializmust és eltökélt szándéka, hogy megvalósítsa az „igaz értékek” restaurációját, melyek inkább spirituális és ezoterikus jellegűek. Ezek az értékek, magyarázta tovább Chaumeil, végső soron a kereszténység előtti időkre nyúlnak vissza, bár a Sion keresztény szervezetnek vallja magát, és az alapszabályok is hangsúlyozzák a rend keresztény jellegét. Chaumeil megismételte azt is, hogy a Sion nagymesteri tisztét Francois Ducaud-Bourget tölti be. Amikor afelől érdeklődtünk; hogyan egyeztethető össze Ducaud-Bourget tradicionalizmusa a kereszténység előtti értékekkel, Chaumeil azt válaszolta nagy titokzatosan, hogy erről talán őt magát kellene megkérdeznünk. Chaumeil hangsúlyozta, hogy a Prieuré de Sion nagy hagyományokkal rendelkezik, ősi időkre nyúlik vissza, és összetételét tekintve igen változatos képet mutat, ugyanis a tagságon belül gyakorlatilag a társadalmi élet minden területe képviselve van. Célkitűzéseik nem korlátozódnak kizárólag arra, hogy a Meroving származási vonal ismét hatalomra kerüljön. Ezután Chaumeil nagyon különös kijelentést tett kutatónknak. Megjegyezte, hogy a Prieuré de Sion nem minden tagja zsidó származású. A mellékesen odavetetett megjegyzésből levonható következtetés nyilvánvalóan az, hogy a rend tagjai közül néhányan, sőt az is lehet, hogy igen sokan zsidó származásúak. Ezen a ponton egy újabb zavarba ejtő ellentmondásba ütköztünk. Még ha el is fogadjuk, hogy az alapszabályok hitele kétes, hogyan lehetséges, hogy egy rend, amelynek zsidó származású tagjai is vannak, egy olyan nagymestert választ magának, akit a szélsőséges katolikus tradicionalizmus képviselőjének tekintenek, és akinek közeli barátai közé tartozik Marcel Lefebvre, aki jól ismert az antiszemitizmus határát súroló kijelentéseiről? Chauméil egyéb meghökkentő kijelentéseket is tett. Beszélgetésünk során például megemlítette Lotharingia hercegét, aki a Merovingok leszármazottja és akinek „szent küldetése éppen ezért nyilvánvaló”. Ez a megjegyzés annál is inkább meghökkentő, mivel nem ismerünk ma olyan személyt, aki Lotharingia valódi vagy akár címzetes hercege lenne: Miért célozgatott Chaumeil arra, hogy egy ilyen herceg valóban létezik, és talán inkognitóban él? Lehetséges, hogy a herceg szót tágabb értelemben használta, és a leszármazottakat is beleértette? Ebben az esetben a jelenlegi Lotharingia herceg nem más, mint Habsburg Ottó, aki Lotharingia címzetes hercege. A Chaumeil által elmondottak tulajdonképpen nem adtak igazi választ a kérdésekre, hanem további, újabb kérdések kiindulópontjául szolgáltak. Az a kutató, aki megbízásunkból dolgozott, a rendelkezésére álló rövid felkészülési idő miatt nem igen tudta, hogy pontosan milyen kérdéseket tegyen fel neki. Jelentős áttörést sikerült elérnie azáltal, hogy külön hangsúlyozta a BBC érdeklődését az ügy iránt. A BBC sokkal nagyobb tekintélynek örvend a kontinensen, mint Nagy- Britanniában, és a név hallatára, mint a varázsigére mindenütt megnyílnak az ajtók. A BBC érdeklődését tehát mindenképpen komolyan kellett venniük, hiszen bizonyára tudták, hogy egy BBC-film, azáltal, hogy bizonyos tényekre hangsúlyt helyez, illetve azoknak valódiságát igazolja, vonzó lehetőséget jelenthet és rendkívül hatékony eszközként szolgálhat arra, hogy egy ügy hitelességet megalapozza és megfelelő pszichológiai légkört és környezetet teremtsen különösen az angol nyelvterületen. Ha a Merovingokat és Prieuré de Siont „hipotetikus történelmi tényt” vagy általánosan elismert történelmi tényt fogadnák el, mint például a hastings-i csatát, vagy Becket Tamás meggyilkolását, akkor ez egyértelműen a Sion javát szolgálná. Kétségtelenül ilyen megfontolások vezérelték Chaumeilt, amikor rászánta magát arra, hogy telefonáljon Plantard-nak. Végül 1979 márciusában sikerült Plantard-ral egy találkozót megbeszélnünk. A találkozó jellege és körülményei nem sokban különböztek a keresztapák találkozóitól, ami egy párizsi moziban zajlott le, melyet a BBC bérelt külön erre az alkalomra, és amelyen mindkét fél saját kíséretével jelent meg. Plantard az arisztokratákra jellemző finoman visszafogottságot árasztó, méltóságteljes és megnyerő férfi volt. Páratlan műveltségről tett tanúbizonyságot, és látszott, hogy hozzászokott a szellemes és csipkelődő, elmés válaszokhoz. Szemében gyakran csillant fel szelíd, derűs, elnéző és atyai jóindulatot tükröző pillantás. Volt benne valami határozottan aszketikus és puritán egyszerűség. Nem kérkedett gazdagságával, az öltözéke sem volt kihívó. Amennyire meg tudtuk állapítani, még saját kocsival sem rendelkezett. A legelső és a két rákövetkező találkozónkon Plantard egyértelművé tette, hogy egyáltalán semmit nem fog elárulni nekünk a Sion jelenlegi tevékenységéről vagy célkitűzéseiről. Másrészt készségesen felajánlotta, hogy a Sion múltjával kapcsolatban bármilyen kérdésre szívesen válaszol. Bár nem volt hajlandó arra, hogy bármilyen nyilvános kijelentésben vagy akár a filmen a jövőről beszéljen, mégis megengedett néhány célzást erre vonatkozólag. Kijelentette például, hogy a Prieuré de Sionnak valóban birtokában van a jeruzsálemi Templom elveszett kincse, amelyet i. sz. 70-ben Titus római légiói raboltak el. Ezeket a kincseket „vissza fogják vinni Izraelbe, ha eljön az ideje”. Plantard ezeket mind mellékesnek nevezte, és hozzátetté, hogy az igazi kincs „spirituális” jellegű. Arra is utalt, hogy ez a „spirituális kincs” tulajdonképpen egy titok, ami valamilyen módon egy fontos társadalmi változást idéz majd elő. Chaumeil szavait idézve Plantard kijelentette, hogy Franciaországban egy drámai változás következik majd be a közeljövőben, nem egy forradalom, de egy radikális változás a francia intézményrendszerben, amely előkészíti a monarchia visszaállításához vezető utat. A kijelentésben nyoma sem volt a prófétákra jellemző színpadiasságnak, Plantard halkan, száraz tárgyilagossággal és rendkívül határozottan egyszerűen értésünkre adta, hogy ez fog történni. Plantard társalgásában bizonyos furcsa következetlenségeket fedeztünk fel. Időnként úgy tűnt, hogy a Prieuré de Sion nevében beszél a többes szám első személyű „mi” névmást használva. Más alkalommal, a kívülálló távolságtartása érződött benne, és egyedül csak saját magáról beszélt, mint a Merovingok jogos örököséről, egy igaz királyról, a Siont pedig szövetségeseinek, illetve támogatóinak nevezte. Szavaiból két egymástól határozottan elkülöníthető hangot véltünk kihallani, melyek nem mindig voltak egymással összeegyeztethetőek. Az egyik a Sion Főtitkárának hangja volt, a másik pedig az álruhás király hangja, aki „uralkodik, de nem kormányoz”, és aki a Siont egyfajta titkos tanácsként kezeli. A két különböző hang közötti disszonanciára soha nem kaptunk kielégítő magyarázatot, és Plantard-t sem sikerült rábírni arra, hogy az ellentmondást tisztázza. A Plantard-ral és társaival lezajlott három találkozó után sem lettünk sokkal okosabbak. A Közbiztonsági Bizottságoktól és a Charles de Gaulletól kapott levelektől eltekintve semmi egyéb jelét nem tapasztaltuk a Sion politikai befolyásának vagy hatalmának, mint ahogyan annak sem, hogy akikkel találkoztunk valóban képesek lennének a francia kormányzat és intézményrendszer átalakítására. Az sem derült ki, hogy a Meroving származási vonalat miért kellene komolyabban venni, mint más királyi családok részéről történő restaurációs kísérleteket. Számos Stuart trónigénylő van például, aki a brit trónra pályázik, és a modern történészek véleménye szerint, az ő igényük sokkal szilárdabb alapokon nyugszik, mint a Merovingoké. Szerte Európában is számos igénylő pályázik a megüresedett trónokra, és élnek még a Bourbonok, a Habsburgok, a Hohenzollernek és a Romanov-dinasztiák leszármazottai. Miért kellene az ő igényüket kevésbé hitelesnek tekinteni, mint a Merovingokét? Ha az „abszolút legitimitás” kategóriáiban gondolkodunk, és tisztán technikai szempontból nézzük a dolgot, akkor a Merovingok igénye valóban elsőbbséget élvezhet. A modern világban ez a kérdés azonban pusztán elméleti jellegűnek tűnik. Ismét felmerült bennünk a gyanú, hogy a Prieuré de Sion talán csak egy periferikus „abszurd módon szélsőséges” szekta, és egyszerűen csak a bolondját járatják velünk. Ennek ellenére minden kutatási eredményünk azt jelezte, hogy a rend a múltban valódi hatalommal rendelkezett, és nemzetközi szempontból jelentős ügyekbe bonyolódott. Az is nyilvánvaló, hogy az ügynek még ma is léteznek rejtett vonatkozásai, ugyanakkor semmi olyasmit nem érzékeltünk, ami bármi módon arra utalt volna, hogy anyagi haszonszerzés motiválná törekvéseiket. Ha Plantard úgy kívánta volna, akkor a Prieuré de Siont egy rendkívül jövedelmező vállalkozássá tehette volna, hasonlóan sok más divatos kultuszhoz, szektához és intézményhez. Mint láttuk, a legfontosabb „Prieuré dokumentumok” többsége magánkiadásban jelent meg, és a Sion nem csalogatott újabb tagokat soraiba, még annyira sem, ahogyan ez egy szabadkőműves páholy esetében előfordulhat. Amennyire meg tudtuk állapítani, a rend

taglétszámát szigorúan rögzítették és új tagokat csak akkor fogadtak be, ha valakinek a helye megüresedett. Ez a „kizárólagosság” rendkívüli magabiztosságról és arról a meggyőződésről tanúskodott, hogy egyszerűen nincs szükségük arra, hogy akár anyagi nyereség vagy egyéb más indítéktól vezérelve újoncok sokaságát fogadják be a rendbe. Ez azt jelentette, hogy „már volt valami, ami minden egyéb érvnél erősebben szólt mellettük”, valami, aminek révén olyan emberek sorakoztak fel mögöttük, mint Malraux és de Gaulle. De vajon komolyan hihetjük-e, hogy Maulraux és de Gaulle a Meroving-dinasztia restaurálására törekedtek volna?

A Prieuré de Sion politikája 1973-ban egy Mathieu Paoli nevű svájci újságíró megjelentetett egy könyvet, és abban beszámol kitartó próbálkozásairól, hogy a Prieuré de Sionnal kapcsolatos kutatásokat végezhessen. Ahogyan ezt leírása alapján meg tudtuk ítélni, „informátora” nem volt olyan rangos személyiség a szervezetben, mint Plantard, ráadásul nem is mutatkozott olyan közlékenynek sem. Mivel Paoli a kontinensen tartózkodott, lehetősége nyílt arra, hogy bizonyos szálakon tovább nyomozzon és olyan „helyszíni” szemléket is végezzen, amely nekünk nem állt módunkban. Könyve éppen ezért sok érdekességet tartogatott, és annyi új információt tartalmazott, hogy mindenképpen folytatást kívánt. Érthetetlennek találtuk, hogy Paoli miért nem írta meg a könyv folytatását. Amikor megpróbáltunk bővebbet megtudni róla, kiderült, hogy 1977-ben vagy 1978-ban Paolit az izraeli kormány utasítására mint kémet lelőtték, mivel megpróbált bizonyos titkokat az araboknak eladni. Paoli módszerei és megközelítése sok tekintetben nagyon hasonló volt a miénkhez. Ő is felvette a kapcsolatot Leo Schidlof leányával Londonban, és ugyancsak azt az információt kapta Schidlof kisasszonytól, hogy legjobb tudomása szerint édesapja semmilyen kapcsolatot nem tartott fenn titkos társaságokkal. Semmi köze nem volt a szabadkőművességhez, sem pedig a Meroving genealógiákhoz. BBC-kutatónkhoz hasonlóan, Paoli is felkereste a Grande Loge Alpina nevű szervezetet, és találkozott a Loge Kancellárjával, egyértelmű választ kérdéseire azonban nem kapott. Paoli szerint a Kancellár tagadta, hogy bármi tudomása lenne „Lobineau” vagy „Schidlof” nevű személyekről. Az Alpina nyomdai jelzésével megjelenő különböző művekre vonatkozólag pedig a Kancellár teljesen kategorikusan kijelentette, hogy ilyen könyvek nem léteznek. Ezzel ellentétben, Paoli egyik személyes jó barátja, aki egyben az Alpina tagjai közé tartozott, kijelentette, hogy saját szemével látta a szóban forgó könyveket a Loge könyvtárában. Paoli így ír ezzel kapcsolatos a következtetéseiről: Két lehetőség áll fenn. Tekintettel Henry Lobineau műveinek speciális jellegére, a Grande Loge Alpina – amely Svájc területén belül és kívül minden politikai tevékenységet megtilt tagjai számára – nem akarja, hogy az ügyben való részvétele kitudódjon. A másik lehetőség az, hogy valamely más szervezet felhasználta a Grande Loge nevét, hogy így álcázza saját tevékenységét. A Nemzeti Könyvtár versailles-i szárnyában Paoli megtalálta a Circuit négy kötetét, melyről egyébként a Prieuré de Sion alapszabályzatában is említés történik. Az első közülük 1959. július 1-jei keltezésű volt, és a kiadvány igazgatójaként Pierre Plantard-t tünteti fel. A folyóiratot nem állította, hogy kapcsolatban állt volna a Prieuré de Sionnal, viszont határozottan kinyilvánította, hogy a Francia Erők Szövetsége nevű szervezet hivatalos lapjaként működik. A szervezetnek még egy pecsétje is volt, melyet Paoli a következő adatokkal együtt bemutatott könyvében: Publication périodique culturelle de la Fédération des Forces Francaises. 116 Rue Pierre Jouhet, 116 Aulnay-sous-Bois - (Seine-et Oise) Tél: 929-72-49 Paoli természetesen ellenőrizte a fenti címet, a megjelölt helyen azonban soha semmilyen magazint nem jelentettek meg, sőt még a telefonszám is hamisnak bizonyult. Minden arra irányuló kísérlete meghiúsult, hogy nyomára jusson a Francia Erők Szövetségének és a mai napig nem került elő a szervezetre vonatkozó információ. Semmiképpen nem tekinthetjük véletlennek azt, hogy a Közbiztonsági Bizottságok főhadiszállásának címeként ugyancsak a Aulnay-sous-Bois volt megadva. Úgy tűnik tehát, hogy a Francia Erők Szövetsége valamilyen módon kapcsolatban állt a bizottságokkal, és ezt a feltevést komoly bizonyítékok támasztják alá. Paoli könyvében arról számol be, hogy a Circuit második kötete egy levélre utal, melyet de Gaulle tábornok írt Pierre Plantard-nak, és amelyben köszönetet mond Plantard szolgálataiért. A szolgálat szó minden valószínűséggel a Közbiztonsági Bizottságok munkájára vonatkozott. Paoli szerint a Circuit cikkeinek többsége ezoterikus témákkal foglalkozott. A cikkek írói között volt Pierre Plantard, aki saját nevén valamint a „Chyren” írói álnév alatt is publikált, továbbá Anne Lea Hisler, és még mások, akiknek neve már ismerősen csengett számunkra. A folyóiratban megjelentek egészen más jellegű cikkek is. Az egyik ilyen cikk a szőlő, a szőlőművelés, és a szőlőoltás titkos tudományáról beszél, amely úgy tűnt, hogy döntő befolyást gyakorol a politikára. Ennek legfeljebb csak akkor van értelme, ha elfogadjuk azt a feltételezést, hogy a szőlőt és a szőlőművelést allegorikusan kell értelmezni, a genealógiák, családfák és dinasztikus kapcsolatok allegóriájaként. Paoli állítása szerint a Circuitnek azon cikkei, amelyek nem misztikus jellegűek vagy nehezen érthetőek voltak, erősen nacionalista beállítottságot tükröztek. Az egyik cikkben például, mely Adrian Sevrette neve alatt jelent meg, a szerző kijelenti, hogy a jelenlegi problémákra megoldást találni csakis új módszereken és új embereken keresztül lehet, mert a politika halott. Továbbra is az a furcsa helyzet áll fenn, hogy az emberek ezt nem akarják felismerni. Csak egyetlen kérdés létezik: a gazdasági szervezettség. De léteznek-e még vajon olyan férfiak, akik képesek igazi francia módjára gondolkodni, mint a megszállás idején, amikor a hazafiak és ellenállók nem törődtek azzal, hogy bajtársaik, akikkel együtt harcoltak, milyen politikai irányzatokkal szimpatizálnak? A Circuit 4. kötetéből Paoli a következő szakaszt idézi: Azt kívánjuk, hogy a Circuit 155 példánya, egy olyan érintkezési pont legyen, amely fényt gyújt; azt kívánjuk, hogy a hazafiak hangja felülemelkedjen az akadályokon, mint ez 1940-ben történt, amikor elhagyták a megszállt Franciaországot, hogy aztán jöjjenek és kopogtassanak a szabad Franciaország vezetőjének ajtaján. Ma ugyanez a helyzet, mindenekelőtt franciák vagyunk, mi vagyunk az az erő, amely ilyen vagy olyan módon azért harcol, hogy egy megtisztult és új Franciaországot építsen fel. Ezt ugyanazzal a hazafias szellemmel kell elvégezni, ugyanazzal az akarattal és együttes cselekvéssel. Amit a következőkben ismertetünk, (az igazi franciák) régi filozófiájának, hitvallásának tekintjük. A továbbiakban egy részletes kormányzati tervezet ismertetése következik, amelynek célja, hogy Franciaország ismét a régi fényében ragyogjon. A tervezet külön hangsúlyozza például, hogy a jelenlegi megyéket meg kell szüntetni és helyébe a tartományokat kell visszaállítani: A megye egy önkényesen felállított rendszer, amelyet a forradalom idején hoztak létre, melyet a kor diktált és alakított összhangban a mozgás (ló) követelményeivel. Ma a megye már semmit sem képvisel, míg ezzel ellentétben a tartomány Franciaország élő része; múltunk osztatlan öröksége, ugyanaz az alap, mint amely nemzetünk létét alakította. Saját népi kultúrával, szokásokkal, emlékekkel, gyakran helyi dialektusokkal rendelkezik, amelyeket szeretnénk újra magunkénak tudni és terjeszteni. A tartománynak saját külön védelmi és közigazgatási apparátussal kell rendelkeznie, melyet a saját igényeknek és szükségleteknek megfelelően kell alakítani, a nemzeti egység keretében.

Ezután Paoli a tervezet következő nyolc oldalát idézi. Ezeknek témáját az alábbi címszavak jelzik: A Tartományok Tanácsa Államtanács Parlamenti Tanács Adók Munka és Termelés Egészségügy Nemzeti Oktatás Nagykorúság Lakáskérdés és Iskolák A kormányzati terv fenti címszók alatt, ismertetett javaslatai nem adnak okot különösebb vitára. Egészében véve elég ártalmatlannak tűnik és egyáltalán nem derül ki belőle, hogy ezeken az intézkedéseken keresztül hogyan lehetne Franciaország megkopott fényét újra visszaadni. Paoli a következőket mondja: „A javaslatok... nem forradalmiak, de a francia állam valóságos struktúráinak realista elemzésén nyugszanak, és az egészet áthatja egyfajta józan gyakorlatiasság.” A Circuit-ban ismertetett kormányzati tervezet azonban nem mondja ki egyértelműen, hogy végső soron milyen valóságos bázisra épül majd ez egész tervezet, ha bevezetésre kerül. Feltételezhető azonban, hogy ez a bázis egy populáris monarchia visszaállításával valósul meg, amelynek élén a Merovingok leszármazottai állnak majd. Természetesen felesleges, hogy a Circuit-ban ezt a tényt külön hangsúlyozzák, hiszen ez az az alaptézis, premissza, amely a folyóiratban megjelenő minden anyag sarkköve. Azok számára, akiknek a magazint szánták, a Meroving-dinasztia restaurációja magától értetődő és elfogadott célkitűzés, amely nem szorul különösebb magyarázatra. Könyvének ezen a pontján Paoli egy olyan kérdést feszeget, amely már bennünket is régóta foglalkoztatott: Az egyik oldalon adva van a Merovingok egy titkos leszármazottja, és a másik oldalon pedig egy titkos mozgalom, a Prieuré de Sion, amelynek célja, hogy elősegítse a Meroving származási vonal trónra kerülését egy populáris monarchia keretében. Szükséges azonban tudnunk, hogy ez a mozgalom megelégszik-e ezoterikus- politikai jellegű elmélkedéssel (amelynek be nem vallott végső célja a haszonszerzés a világ hiszékenységének és naivitásának kihasználásával), vagy pedig ez a mozgalom a valóságban is aktívan működik-e? Paoli ezután a rendelkezésére álló bizonyítékok mérlegelésével megpróbál választ találni a kérdésre. Következtetéseit így összegzi: A Prieuré de Sion minden kétséget kizárólag befolyásos kapcsolatokkal rendelkezik. Egy társaság megalapítását a gyakorlatban a Belügyminisztériumhoz kell beterjeszteni előzetes vizsgálatra. Ez egyformán érvényes folyóiratokra és kiadótársaságokra is. Ezek az emberek mégis képesek arra, hogy álnéven, hamis címeket felhasználva, nem létező kiadótársaságokon keresztül, olyan műveket publikáljanak, amelyeket nem forgalmaznak sehol sem Franciaországban, sem Svájcban. Két lehetőség van: vagy a kormányzati hatóságok nem végzik el feladatukat, vagy pedig... Paoli nem bocsátkozik fejtegetésekbe a második lehetőséget illetően, de ugyanakkor nyilvánvaló, hogy ő a ki nem mondott alternatívát tartja valószínűbbnek a kettő közül. Azt gondolja tehát, hogy nemcsak kormánytisztviselők, hanem velük együtt más befolyásos emberek is a Sion tagjai közé tartoznak, vagy pedig annak utasításai szerint cselekednek. Ha ez valóban így van, akkor a Sion minden bizonnyal valóban rendkívüli hatalommal rendelkezik. Bár Paoli kiterjedt nyomozást folytatott, megelégszik azzal a magyarázattal, hogy a Sion végső célja a Merovingok legitim trónigényének érvényesítése. Saját bevallása szerint eddig a pontig tudja a Sion célkitűzéseit megérteni, ezen a ponton túl azonban megreked, teljesen tanácstalan. Mi értelme annak, teszi fel a kérdést, hogy 1300 évvel a trónfosztás után a Merovingok ismét visszakapják a koronájukat? Vajon különbözne-e bármilyen tekintetben egy modern Meroving kormányzat a többi létező rendszertől? Ha igen, akkor miért és mennyiben lenne más? Mi az, ami tulajdonképpen olyan különlegessé teszi a Merovingokat? Hiába ismernénk legitimnek követelésüket, hiszen ennek ma már nincsen jelentősége. Vajon mi késztethetett a múltban és a jelenben is ilyen sok nagyhatalmú és intelligens embert arra, hogy nemcsak figyelmet szenteljen az ügynek, hanem hűségét is felajánlja ezen célok érdekében? Természetesen mi is pontosan ugyanezeket a kérdéseket tettük fel magunknak. Paolihoz hasonlóan készek voltunk elismerni a Merovingok követelésének legitimitását, de nem értettük, hogy ennek milyen jelentősége lehet napjainkban? Vajon valóban olyan meggyőzően hangzó érv egy monarchia jogi-technikai legitimitása? Mi az oka annak, hogy egy dinasztia, függetlenül attól, hogy legitim-e vagy sem, ilyen fokú engedelmességet parancsol és ilyen komoly támogatást élvez? Ha csupán egy csoport különc félbolonddal lett volna dolgunk, akkor az egész ügyet elvetettük volna. A helyzet azonban nem így állt. Egy rendkívül befolyásos szervezettel álltunk szemben, amelynek soraiba tartoztak korunk legjelentősebb, legkiválóbb, legünnepeltebb és legnagyobb felelősségtudattal megáldott egyéniségei közül jó néhányan. Ezek az emberek sok esetben olyan valóságos célkitűzésnek tekintették a Merovingdinasztia restaurálását, amelynek érdekében képesnek mutatkoztak arra, hogy felülemelkedjenek a politikai, társadalmi és vallási különbségeken is. Egyszerűen nem értettük, hogy mi vezérel ennyi nagytekintélyű, köztiszteletben álló embert arra, hogy nyilvánosan is síkra szálljon egy 1300 éves származási vonal restaurációja mellett. Lehetséges, hogy valami elkerülte a figyelmünket? Lehetséges, hogy többről van szó, mint a Merovingok trónigényéről? Elképzelhető-e, hogy volt valami rendkívüli jelentőségű dolog, amely a Merovingokat minden más dinasztiától megkülönböztette? Lehetséges-e, hogy volt valami egészen egyedi és sajátságos, amit a Meroving királyok a vérükben hordoztak?

A „Hosszú hajú uralkodók” Természetesen már korábban behatóan tanulmányoztuk a Meroving királyok történetét. Amennyire ez lehetséges volt, szinte tapogatózva haladtunk előre a fikció és az ismeretlenség sűrű homályán keresztül, ahol még kevesebb fogódzó és kapaszkodó segített a tájékozódásban, mint a katharok és a Templomos Lovagrend esetében, Hónapokat töltöttünk azzal, hogy a történelem és a mítoszok sűrűn egybefonódó szálait kibogozzuk. Erőfeszítéseink ellenére a Merovingokat körülvevő titokzatosságot és homályt csak kis részben sikerült eloszlatni. A Meroving-dinasztia az egyik legerősebb germán népcsoport, a szikambriánusok, vagy közismertebb nevükön a frankok törzséből származó uralkodócsalád volt. Az ötödik és a hetedik század között ők uralkodtak a mai Franciaország és Németország területének jelentős részén. Fénykoruk egybeesik Arthur király uralkodásának időszakával, vagyis azzal a korszakkal amely a Grál-lovagregények történelmi hátterét adja. Nyilvánvaló lett számunkra, hogy valaki tudatosan igyekezett homályba burkolni ezt az időszakot. Mivel az egyház gyakorlatilag teljes monopóliumot élvezett a tudás és különösen az írásbeliség felett, a fennmaradt feljegyzésekben nyilvánvalóan alapvető egyházi érdekek tükröződnek. Csaknem minden más ezzel a korral kapcsolatos dokumentum elveszett, vagy cenzúrának esett áldozatul. A hivatalos krónikaírók hallgatása ellenére itt-ott időnként egy kis fény átszűrődött, átjutott a múltat a szemünk elől eltakaró sűrű homályon keresztül. A halovány nyomokból rekonstruált kép rendkívül érdekesnek bizonyult, egy olyan valóság képét vetítette elénk, amely szöges ellentétben állt az ortodoxia alaptételeivel.

A legenda és a Merovingok A Merovingok eredetével kapcsolatban számos talányos kérdés várt megfejtésre. A hétköznapi gondolkodásban egy dinasztia általában egy olyan uralkodócsalád vagy uralkodóház, amely nem csupán egyszerűen egy másik uralkodócsaládot vagy uralkodóházat követ, hanem úgy kerül a trónra, hogy az előző dinasztia helyébe lép, azt megfosztja hatalmától vagy félreállítja. Más szóval olyan kép alakult ki a dinasztiákról, hogy azok egyfajta puccs következtében jutnak hatalomra, amely gyakran az előző uralkodócsalád uralkodásának végét jelenti. Angliában a Rózsák Háborúja például egy dinasztiaváltozást jelzett, egy évszázaddal később a Stuartok pedig csak akkor kerültek az angol trónra, amikor a Tudor-dinasztia kihalt. A Stuartokat viszont az Orániai- és Hannover-ház erőszakkal fosztotta meg hatalomtól. A Merovingok esetében azonban nem volt egy ilyen hirtelen és erőszakos átmenet, nem volt trónbitorlás, nem volt szó egy másik uralkodóház félreállításáról vagy kihalásáról. Éppen ellenkezőleg, úgy tűnt, hogy az az uralkodóház, amelyet később Merovingnak neveztek, már azelőtt is uralkodott a frankok felett, tehát a Merovingok már akkor törvényes és elismert királyok voltak, de egyikük azonban valami olyannyira különleges vonást hordozott magában, hogy nevét ezután az egész dinasztia viselte. Arról az uralkodóról, akitől a Merovingok nevüket származtatták, rendkívül keveset tudunk; a valóságos történelmi személyiségét szinte teljesen elhomályosítják a legendák. Mérovée (Merovech vagy Meroveus) egy félig természetfeletti alak volt, aki tökéletesen beleillik a klasszikus mítoszok hagyományaiba. Még a neve is természetfeletti eredetére és vonásaira utal, hiszen az elnevezésben egyrészt tükröződik az „anya” szó francia, valamint a „tenger” szó latin, illetve francia megfelelője. A legjelentősebb francia krónikás és a későbbi hagyomány úgy tartja, hogy Mérovée két apától született. Miután Mérovée anyja, férjétől Clodio királytól teherbe esett, a királynő elment, hogy megmártózzon az óceánban. Miközben a vízben úszott, elcsábította, illetve megerőszakolta őt egy ismeretlen, a tengerentúlról érkezett vízi lény, a szöveg szerint egy „bestea Neptuni Quinotauri similis”, vagyis „Neptun vadállata, amely hasonló egy Quinotaurhoz”. Nem tudni, hogy tulajdonképpen milyen állat is lehetett a Quinotaur, mindenesetre ez a tengeri lény még egyszer teherbe ejtette a királynőt, és amikor Mérovée megszületett, ereiben két különböző vér vegyült, egy frank uralkodónak és a titokzatos vízi lénynek a vére. Az ilyen és ehhez hasonló legendák természetesen igen gyakoriak nemcsak az ókorban, hanem az európai hagyományokban is. Nem kizárólag a képzelet szüleményei, hanem szimbolikus és allegorikus jellegű elbeszélések, amelyek a mese köntösébe burkolva valamilyen konkrét történelmi eseményt rejtenek. Mérovée esetében például a legenda egy olyan házasságra utalhat, ahol a leszármazás anyai ágon keresztül öröklődik, mint például a judaizmusban, vagy pedig jelképezheti két dinasztia, két különböző származási vonal egyesítését, amelyen keresztül a frankok vérségi kapcsolatba kerültek másokkal, akik talán a „tengeren túlról” származtak, és akiket az eseményt megörökítő legenda bizonyos oknál fogva tengeri lényként testesít meg. A legenda úgy szól, hogy Mérovée különleges származása révén egy sor természetfeletti képességet hordozott magában. Független attól, hogy mi a legenda mögött meghúzódó történelmi valóság. A Meroving-dinasztiát mindvégig a természetfeletti képességek, a mágia, és a boszorkányság mítosza lengte körül. A hagyomány szerint a Meroving királyok okkult, titkos és ősi tudományokba beavatott uralkodók voltak, ezoterikus művészetek gyakorlói, akik méltó ellenfelei voltak még Merlinnek, a velük csaknem ugyanazon korban élt legendás hírű mágusnak is. Gyakran nevezték őket, „varázsló” vagy „csodatevő” királyoknak. A vérükben hordozott csodatévő tulajdonságok révén állítólag képesek voltak arra, hogy kézrátétellel gyógyítsanak, és az egyik elbeszélés szerint, a köpenyük szélén viselt rojtok szintén varázslatos gyógyító erővel bírtak. Azt is mondták róluk, hogy távolbalátó vagy telepatikus képességeiken keresztül kommunikálni tudnak a vadállatokkal és a természettel, és egy varázserővel rendelkező nyakláncot hordtak. Egy titkos varázsige birtokában voltak, amely megvédte és hosszú életűvé tette őket, amit mellesleg a történelem nem nagyon látszik megerősíteni. A Merovingok egy sajátságos születési jegyet viseltek magukon, amely minden más embertől megkülönböztette őket, és amelynek révén azonnal felismerhetők voltak. Ez az anyajegy félisteni származásukról és szent vérükről tanúskodott. A legenda szerint vörös színű volt és kereszt formájú, amely vagy a szív felett helyezkedett el – és ez tulajdonképpen elővetíti a templomosok keresztjét – vagy pedig a vállon a kulcscsontok között. A Merovingokat gyakran hívták „hosszú hajú királyoknak” is. Mint a bibliai Sámson, ők sem szívesen váltak meg hajuktól, amely állítólag varázserejük lényegét és titkát rejtette magában. Nem tudjuk, hogy mi az alapja annak a hitnek, amely varázserőt tulajdonít a Merovingok hajának, úgy tűnik azonban, hogy annak idején ezt nagyon komolyan vették, mégpedig olyannyira, hogy i.sz. 754-ben amikor Childerichet megfosztották trónjától és bebörtönözték, a haját a pápa kifejezett kívánságára szertartásosan rövidre nyírták. Bármilyen túlzónak és fantáziadúsnak tűnnek a Merovingokról szóló legendák, nagyon valószínű, hogy valamilyen valóságos, konkrét dolgon alapszanak; mégpedig azon a különleges helyzeten, amelyet a Meroving királyok életük során élveztek. Alattvalóik nem a szó mai értelmében vett királyként tekintettek rájuk, hanem istenkirályokként, az isteni lényeg megtestesítőjének tisztelték őket, mint ahogyan annak idején az egyiptomi fáraókat is. A Merovingok azonban nem egyszerűen Isten kegyelméből uralkodtak. Éppen ellenkezőleg, Isten kegyelmének élő megtestesítőjének és inkarnációjának tartották őket, holott ezt a megtisztelő státuszt általában kizárólag Jézus számára tartják fenn. Valószínű, hogy a Merovingok rituális szertartásokat is végeztek, amelyek sokkal inkább a papi hivatás, mint a királyi funkció része. A régészeti feltárások során megtalált Meroving uralkodóktól származó koponyák tetején egyfajta rituális bemetszés látható. Hasonló bemetszéseket találtak a a tibeti buddhizmus korai időszakából származó leletéknél a főpapok koponyáján is. A tibetiek azért ejtették ezt a metszést a koponyán, hogy a lélek ezen keresztül távozhasson a testből, és közvetlen kapcsolatot teremtsen az isteni lénnyel. Okkal feltételezhetjük, hogy a papi tonzúra a Meroving-gyakorlat

továbbélése. 1653-ban egy Meroving sírt tártak fel az Ardennekben, I. Childerich királynak a temetkezési helyét, aki Mérovée fia, és a legjelentősebb és leghíresebb Meroving király, Chlodvig apja volt. A sír fegyvereket, kincseket és uralkodói jelvényeket tartalmazott, olyasmit, amit általában egy királlyal együtt eltemetnek. Találtak azonban olyan jellegű tárgyakat is, amelyek nem kimondottan a királyi funkcióhoz, hanem sokkal inkább a varázslathoz, a mágiához, és a jósláshoz kapcsolódnak, így például egy levágott lófejet, egy aranyból készült bikafejet, valamint egy kristálygömböt. A Merovingok egyik legszentebb jelképe a méh volt, és Childerich sírjából nem kevesebb mint háromszáz miniatűr színaranyból készült méhecske került elő. Ezeket a méheket a sír egyéb leleteivel együtt Leopold Wilhelm von Habsburgra bízták, aki akkoriban Németalföld katonai kormányzója és III. Ferdinand császár testvére volt. Végül Childerich kincseinek nagy része visszakerült Franciaországba. Amikor Napóleont császárrá koronázták, Napóleon ragaszkodott ahhoz, hogy a koronázási palástját az aranyméhekkel díszítsék. Ez az eset nemcsak azt jelezte, hogy Napóleon külön érdeklődést tanúsított a Merovingok iránt. Megbízást adott Pichon abbénak, hogy végezzen genealógiai tanulmányokat annak megállapítására, hogy vajon a Meroving vérségi vonal tovább élt-e a dinasztia bukása után. A „Prieuré dokumentumok” genealógiái nagyrészt a Napóleon megbízásából készíttetett genealógiákon alapszanak.

Az árkádiai medve A Merovingokról született legendák valóban méltóak az Arthur és a Grál-lovagregényekhez, kutatásaink szempontjából azonban rendkívül nehéz feladat elé állítottak bennünket, ugyanis eltakarták szemünk elől a történelmi valóságot. Amikor végre hosszú és fáradságos munka után ez a valóság, illetve az a kevés, amihez sikerült hozzáférnünk, végre elénk tárult, egészen más kép bontakozott ki előttünk, mint amit a legendák alapján megismertünk, viszont legalább annyira rejtelmesnek, különlegesnek és sokatmondónak bizonyult. Nem sok ellenőrizhető adatot találtunk a Merovingok igazi eredére vonatkozólag. Ők maguk Noéig vezették vissza származásukat, akit minden bibliai bölcsesség forrásának tekintettek, és ebben a tekintetben Mózes fölé helyezték, ami azért különösen érdekes, mert mintegy ezer évvel később ugyanez a gondolat felmerült az európai szabadkőművességben is. A Merovingok ugyanakkor az ősi trójaiak közvetlen leszármazottainak tekintették magukat. Függetlenül attól, hogy ebben mennyi az igazság, ez a feltevés magyarázatot adna olyan francia helységnevek előfordulására, mint Troyes vagy Párizs. Több kortárs történész és író, köztük a „Prieuré dokumentumok” szerzői is azzal próbálkoztak, hogy a Merovingok eredetét az ókori Görögországba, illetve pontosabban annak Árkádiaként ismert területén keressék. Ezen dokumentumok szerint a Merovingok ősei rokonságban álltak Árkádia királyi házával. Később, feltételezhetően valamikor a kereszténység hajnalán észak felé vándoroltak a Duna mentén, majd felfelé a Rajnán, és végül a mai Németország nyugati felében telepedtek meg. Ma már pusztán elméleti kérdésnek tűnik, hogy a Merovingok végső soron Trójából vagy Árkádiából származtak-e, mindenesetre a két elképzelés nem feltétlenül mond ellent egymásnak. Homérosz szerint az árkádiaiak jelentős számban voltak jelen Trója ostrománál. A korai görög történetírók, szerint Tróját valójában Árkádiából érkezett telepesek alapították. Érdemes futólag azt is megjegyezni, hogy a medvét az ősi Árkádiában szent állatként tisztelték, egyfajta totemállatként, amely körül misztériumkultuszok alakultak ki, és amelynek rituális áldozatokat ajánlottak fel. Maga az „Árkádia” elnevezés. az „Arkades” szóból származik, amelynek jelentése „a Medve Népe”. Az ősi árkádiaiak Arkasztól, országuk patrónus istenétől származtatták magukat, akinek neve ugyancsak medvét jelent. A görög mítosz szerint Arkasz Artemisznek, a vadászat istennőjének kíséretébe tartozó Kallisztó nimfa fia volt. A modern ember számára Kallisztó legfőképpen mint az Ursa Major, vagyis a Nagymedve csillagkép vált ismertté. A medvét hasonló tisztelettel övezték a szikambriánus frankok is, akiknek törzséből származtak a Merovingok is. Az ősi árkádiaiakhoz hasonlóan a medvét Artemisz istennő, illetve pontosabban az ArtemisszeI azonosított gall istennő, Arduina személyében imádták. aki az Ardennek védnöke volt. Az Arduina kultusz tovább élt még a középkorban is, és kultikus központja Lunéville városában volt, amely nem messze feküdt a történetben kulcsszerepet játszó két másik helyszíntől, Stenay-től és Orvaltól. Az egyház még 1304-ben is rendeleteket bocsátott ki, amelyben megtiltotta a pogány istennő tiszteletét. Tekintettel arra, hogy a medvét ilyen mágikus, mitikus és totem-misztikus jelleggel felruházott szent állatként tisztelték a Meroving birodalom szívében, az Ardennekben, nem meglepő, hogy az Ursus nevét, a „Prieuré dokumentumok” a Meroving királyi családdal hozzák összefüggésbe. Ennél is meghökkentőbb azonban az a tény, hogy az Arthur név az „arth” szóból származik, amely a wales-i nyelvben medvét jelent. Bár nem folytattuk tovább a nyomozást ezen a szálon, ez a különös egybeesés gondolkodóba ejtett bennünket. Ezek szerint Arthur király nemcsak a Merovingok kortársa volt, hanem hozzájuk hasonlóan az ő neve is szorosan összefonódik a medvével.

A szikambriánusok megjelenése Galliában Az 5. század elején a hunok előrenyomuIása széles körű népvándorlást indított meg, amely csaknem minden európai törzset érintett. Ekkortájt történt, hogy a Merovingok, pontosabban a Merovingok szikambriánus ősei átkeltek a Rajnán, tömegesen megjelentek Galliában, ahol elsősorban a mai Belgium és Észak-Franciaország területén telepedtek meg; az Ardennek szomszédságában. Egy évszázaddal később ezt a területet Ausztrasia királyság néven kezdik emlegetni, amelynek középső részén helyezkedett el a ma Lotharingia néven ismert terület. A szikambriánusok beáramlása Galliába a közhiedelemmel ellentétben nem azt jelentette, hogy vad, fékezhetetlen hordák söpörtek végig a területen. Ez a folyamat meglehetősen nyugodtan és békésen zajlott. A szikambriánusok évszázadokon „keresztül szoros kapcsolatokat tartottak fenn a rómaiakkal, és bár pogányok voltak, nem nevezhetjük őket civilizálatlan vadembereknek. Jól ismerték a római szokásokat és a közigazgatást, és követték a rómaiak életmódját is. Voltak közülük olyanok, akik egész magasra jutottak a ranglétrán a Római Birodalom hadseregében, sőt néhányan egészen a konzuli méltóságig emelkedtek. A szikambriánusok beáramlása tehát nem offenzíva vagy invázió formájában ment végbe, hanem lassú, békés beszivárgási folyamat keretében. Amikor az 5. század végén a Római Birodalom elbukott, a szikambriánusok töltötték be az összeomlás nyomán keletkezett űrt, mindezt azonban nem erőszak és kényszer alkalmazásával tették. Megtartották a régi szokásokat és kevés változtatást hajtottak végre. Minden nagyobb megrázkódtatás nélkül átvették az ellenőrzést és irányítást a megüresedett államapparátus felett. A korai Merovingok államrendszere ily módon szorosan hozzáilleszkedett az egykori Római Birodalom szerkezetéhez.

Mérovée és leszármazottai

Kutatásaink során két olyan valóságos történelmi személlyel találkoztunk, akik a Mérovéee nevet viselték, de nem teljesen világos, hogy melyikük származásáról született a tengeri lényről szóló legenda. Az egyik Mérovée egy szikambriánus törzsfőnök volt, akiről tudjuk, hogy 417 körül élt, a rómaiak seregében harcolt és i.sz. 438-ban halt meg. A korszak egyik modern szakértője azt sugallja, hogy ez a bizonyos Mérovée Rómába látogatott, ahol megjelenésével igen nagy szenzációt keltett. Létezik egy olyan feljegyzés, amely egy igen tekintélyes frank vezér római látogatását örökíti meg, akinek egyik feltűnő jellegzetessége hosszú, leomló szalmasárga haja volt. 448-ban Tournai-ban Mérovée hasonnevű fiát a frankok királyának kiáltották ki, aki ezután még tíz esztendőn keresztül uralkodott egészen haláláig. Valószínűleg ő volt az egyesült frank királyság első hivatalosan megválasztott királya. Talán ez a tény, vagy esetleg valami más, például a csodás kettős születésről szóló legenda mögött rejlő valóságos esemény lehetett az oka annak, hogy az utána következő dinasztiát azóta Meroving dinasztiának nevezik. Mérovée utódai alatt virágkorát élte a frank királyság, amelyet egyáltalán nem az a barbár kultúra és civilizálatlanság jellemzett, amely a köztudatban róla kialakult, hanem egy olyan fejlettségű kultúra, amely sok tekintetben a civilizáció tetőfokát jelentő Bizánccal is vetekedett. A frank királyságban a világi írásbeliséget is bátorították, és a Merovingok alatt az írásbeliség sokkal elterjedtebb volt, mint két dinasztiával és ötszáz évvel később. Ez éppúgy vonatkozott az uralkodókra is, ami ugyancsak meglepő, ha figyelembe vesszük a későbbi középkori uralkodók faragatlanságát, műveletlenségét és nem utolsósorban írástudatlanságát. Chilperich, aki a 6. században uralkodott, nemcsak hogy pazar római stílusú amfiteátrumokat építtetett Párizsban és Soissons-ban, hanem maga is szenvedélyes és képzett költő volt, akit rendkívüli büszkeséggel töltött el mesterségbeli jártassága. Egyes feljegyzések szó szerint idéznek a király egyházi személyiségekkel folytatott párbeszédeiből, amelyek páratlan kifinomultságot, éleselméjűséget és tudást tükröznek, olyan tulajdonságokat, amelyek nemigen jellemzőek a kor uralkodóira. Ezekben a beszélgetésekben Chilperich nem egyszer fölébe kerekedik egyházi vitapartnereinek. A Merovingok uralkodása alatt a frankok nem egyszer tanúsítottak kegyetlen és brutális magatartást, de természetüknél, hajlamuknál fogva nem voltak olyan harciasak, mint a vikingek, a vandálok, a vizigótok vagy a hunok. Elsősorban földműveléssel és kereskedelemmel foglalkoztak, és bekapcsolódtak a tengeri kereskedelembe, főleg a Mediterrán-térségben. A Meroving-korszakból származó leletek kiváló mesterségbeli tudásról tesznek bizonyságot, mint ahogyan ezt a Sutton Hoo-i kincslelet is tanúsítja. A Meroving királyok, még a későbbi korokhoz viszonyítva is hatalmas mennyiségű kincset halmoztak fel. A gazdagság nagy része kiváló minőségű vert aranypénzekből állt, amelyeket a királyi pénzverőkben öntöttek, például a mai Svájc területén található Sionban. Ilyen érméket találtak a Sutton Hoo-i kincses hajón is, amelyeket ma a British Múzeumban lehet megtekinteni. A hajóról előkerült érmék egy részén egy jellegzetes egyenlőszárú kereszt látható, amely pontosan ugyanolyan, mint az a kereszt, amely a keresztes-háborúk idején a jeruzsálemi frank királyság jelképe volt.

„Királyi Vér” Bár a Meroving-korszak kultúrája viszonylag kiegyensúlyozottnak, nyugodtnak és meglepően modernnek nevezhető, a Meroving uralkodók esetében egészen más sajátosságokat mutattak fel. Még saját korukhoz viszonyítva sem számítottak tipikus uralkodóknak, mivel már életükben a misztikum, a legenda, a mágia és a természetfölötti légkör, övezte őket. Ha a Merovingok világának szokásai és gazdasága nem is tértek el jelentősen a korszak más birodalmaitól, a Meroving királyi vért és a trónt körülvevő aura valami egészen sajátságos, semmi mással össze nem vethető jelleget hordozott magában. A Meroving vérből származó trónörökösöket nem „tették” királlyá, ugyanis automatikusan királynak tekintették őket, mihelyt tizenkettedik születésnapjuk elérkezett. Nem tartottak semmilyen nyilvános szertartást, amelynek keretében a királyt felkenték vagy megkoronázták volna, az utód a hatalmat egyszerűen szent jogánál fogva öltötte magára. A király a birodalomban a legfelsőbb hatalmat képviselte, de soha nem kötelezték arra, de még csak nem is várták el tőle, hogy kezét a kormányzás evilági feladataival bepiszkolja. Lényegében egy rituális szerepet töltött be, hasonló volt az istenkirályokhoz, egyáltalán nem volt szükséges, hogy bármit tegyen vagy cselekedjen, egyszerűen elég volt, hogy létezett. A király tehát uralkodott, de nem kormányzott és ebben a tekintetben helyzete hasonló volt a jelenlegi brit uralkodócsaládéhoz. A kormányzási és az igazgatási feladatokat egy nem királyi származású tisztviselő látta el, aki a kancellárnak megfelelő pozíciót töltött be, és a majordomus, a király helyettese címet viselte. A Meroving államszervezet felépítése egészében véve sok hasonlóságot mutat a modern alkotmányos monarchiákkal. Miután a Meroving királyok áttértek a keresztény hitre, az Ószövetség pátriárkáihoz hasonlóan ők is megőrizték poligám szokásaikat, és előfordult, hogy háremük vetekedett a keleti uralkodókéval. Amikor az arisztokrácia az egyház nyomására arra kényszerült, hogy szigorú monogámiában éljen, az uralkodó továbbra is kivétel maradt ez alól, furcsa módon, úgy tűnik, hogy az egyház minden különösebb tiltakozás nélkül tudomásul vette ezt a királyi előjogot. Az egyik modern szakértő így ír erről a kérdésről:

Vajon miért élvezte a poligámia a frankok hallgatólagos jóváhagyását? Lehetséges, hogy jelen esetben a poligámia ősi gyakorlatának vagyunk tanúi egy királyi családban, amely oly rangos, hogy vérét semmilyen nász nem teheti már nemesebbé – legyen az bármilyen előnyös is – és amelynek vérét nem alacsonyíthatja le rabszolgák vére sem.... Teljesen mindegy volt, hogy a királynő egy királyi dinasztia sarja-e, vagy pedig a kurtizánok közül való. A dinasztia sorsa a vérén alapult és ebben osztozott mindenki, aki ebből a vérből való volt. A szerző később így folytatja:

Lehetséges, hogy a Merovingok, a germánok egy olyan dinasztiája volt, amely a népvándorlás korának egy ősi királyi családjából származott. Vajon hány olyan család lehetett az egész történelem folyamán, amely ilyen egyedülálló és kitüntető helyzetet élvezett? Vajon a Merovingok mivel érdemelték ki ezt a kivételes helyzetet? Mi az oka annak, hogy vérük ily hihetetlen hatalom forrása? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre kerestük a választ, de egyelőre még a sötétben tapogatóztunk.

Chlodvig és az egyházzal kötött egyezség A legnevezetesebb Meroving király, I.Chlodvig, Mérovée unokája volt, aki i.sz. 481 és 511 között uralkodott. Chlodvig neve ismerősen cseng minden francia diák számára, hiszen a frankok Chlodvig uralkodása alatt vették fel a kereszténységet. Róma Chlodvigon keresztül építette ki vitathatatlan hegemóniáját Nyugat-Európában, amelyet ezután még csaknem ezer éven keresztül nem fenyegetett komoly veszély. 496-ban Szent Péter egyháza még igen ingatag alapokon nyugodott, az 5. században ugyanis az egyház léte és fennmaradása forgott kockán. I. sz. 384 és 399 között kezdte Róma püspöke pápának nevezni magát, ám hivatalos pozícióját tekintve nem állt a többi püspök felett, és helyzete gyökeresen különbözött a mai pápaság intézményétől is. Ekkor semmilyen értelemben nem tekinthető még a kereszténység vallási vezetőjének, a

kereszténység egy adott irányzatának érdekeit testesítette meg. Csupán egy irányzat volt a sok közül, amely elkeseredett harcot vívott túléléséért, a hitszakadás és az egymásnak ellentmondó teológiai nézetek áradata ellen. Róma püspöksége hivatalosan nem rendelkezett nagyobb fennhatósággal, mint mondjuk a kelta egyház, amellyel állandó nézeteltérésbe keveredett, és nem volt nagyobb tekintélye sem, mint az eretnekségeknek, például az arianizmusnak, amely tagadta Jézus istenségét, és azt állította, hogy Jézus egyszerű emberi lény volt. Az 5. század nagy részében Nyugat-Európában a püspöki méltóságokat vagy ariánusok töltötték be vagy betöltetlenek maradtak. Ha Róma fenn akart maradni, sőt tekintélyt szerezni magának, akkor ehhez mindenképpen egy nagyhatalmú világi személyiség támogatását kellett megnyernie, aki érdekeit képviselte volna. Ahhoz, hogy a kereszténység a Róma által képviselt doktrínák irányába fejlődjön, egyértelműen arra volt szükség, hogy ezt az irányzatot terjesszék, és egyértelműen ez az irányzat kerekedjen felül. Egy olyan világi uralkodó támogatását kellett tehát megszerezni, aki elég erős volt ahhoz, hogy diadalra vigye az ügyet és végül eltiporja a rivális keresztény irányzatok által hirdetett igéket. Nem meglepő, hogy Róma szorult helyzetében Chlodvighoz folyamodott segítségért. I. sz. 486-ra Chlodvig már jelentősen kiterjesztette birodalma határait, az Ardennekből kiindulva lecsapott a szomszédos királyságokra és fejedelemségekre, amelyeket azután birodalmához csatolt, és közben számos rivális törzset kényszerített behódolásra. Ennek következtében sok fontos város, például Troyes, Rheims és Amiens Chlodvig birodalmának részévé váltak. Egy évtizeden belül nyilvánvalóvá vált, hogy Chlodvig rövid időn belül Nyugat-Európa leghatalmasabb uralkodójává válik. Chlodvig kereszténységre való áttérésének és megkeresztelésének rendkívüli jelentősége van kutatásaink szempontjából. Ennek történetét egy minden lényeges apró részletre kitérő krónika beszéli el, melyet körülbelül abban az időben jegyeztek le, amikor maga az esemény is történt. Ezt az elbeszélést, amely Szent Remigius élete néven vált ismertté, két és fél évszázaddal később megsemmisítették, és csak néhány szórványos kéziratoldal maradt fenn az utókor számára. Minden amellett szól, hogy a kéziratot szándékosan semmisítették meg. A fennmaradó töredékek az ügy rendkívüli jelentőségéről tanúskodnak. A hagyomány szerint Chlodvig áttérése váratlanul és hirtelen következett be, amelyben nagy része volt a király feleségének, Klotildnak is, aki buzgó katolikus és Róma feltétlen híve volt. Úgy tűnik, addig unszolta férjét, amíg az hajlandóságot mutatott felesége hitének elfogadására, akit később ezért a cselekedetéért szentté avattak. Klotild ez irányú erőfeszítései mögött, állítólag gyóntatója, Szent Remigius állt, aki arra buzdította a királynét, hogy vegye rá férjét a kereszténység felvételére. A hagyományok mögött azonban egy nagyon gyakorlati és e világi történelmi realitás húzódik meg. Amikor Chlodvig felvette a kereszténységet, és a frankok első katolikus királya lett, nem csupán felesége elismerését és a mennyek Birodalmát nyerte el jutalomképpen, hanem egy annál sokkal kézzelfoghatóbban valóságos királyságot is. Köztudott, hogy i. sz. 496-ban számos titkos találkozó zajlott le Chlodvig és Szent Remigius között. Közvetlenül ezután egy megállapodást ratifikáltak, amely Chlodvig és Róma között jött létre. Róma részéről ez a megállapodás komoly politikai diadalnak számított. Egyrészt biztosította az egyház fennmaradását, másrészt Rómát Nyugaton a legfőbb egyházi hatalommá tette. Megerősítette Róma pozícióját, és a konstantinápolyi székhelyű görög ortodox egyházzal egyenrangú státuszra emelte. Ugyanakkor megnyitotta az utat Róma hegemóniájának megteremtése felé, és hatékonyan segédkezett abban, hogy az eretnekség különböző formáit gyökerestül kiirtsák. Ennek végrehajtásában Chlodvig nyújtott segítséget, aki Róma kardjának szerepét töltötte be, és Róma eszköze volt abban, hogy az felülkerekedjen a többi keresztény irányzattal szemben. Chlodvig a világi hatalom képviselője, Róma erejének kézzelfogható megnyilvánulása volt. Chlodvignak cserébe a „Novus Constantinus”, az „új Konstantin” nevet adományozták, ami azt jelentette, hogy ő uralkodik majd az egységes birodalom, „a Szent Római Birodalom” felett, amely annak a birodalomnak fog a helyébe lépni, mely Konstantin császár alatt teljesedett ki, és amelyet a vizigótok és a vandálok nem sokkal korábban elpusztítottak. A korszak egyik modern szakértője szerint Chlodvig elhatározását megkeresztelését megelőzően „...egy olyan birodalommal kapcsolatos elképzelései, látomásai szilárdították meg, amely az egykori Római Birodalom örökébe lép majd, és amely a Merovingok nemzetségének öröksége lesz”. Egy másik modern szerző szerint: „Chlodvignak most egyfajta nyugati császárrá kell válnia, a nyugati germánok pátriárkájává, aki nem kormányoz ugyan, de uralkodik minden népek és királyok felett.” A Chlodvig és Róma közötti megállapodás döntő fontosságú szerepet játszott a kereszténység szempontjából nemcsak az adott időszakban, hanem az elkövetkező ezer év kereszténységének történetében is. Chlodvig megkeresztelése egy új római birodalom, egy olyan keresztény birodalom megszületését jelezte, amely Róma püspökségén alapult és amelyet világi vonatkozásban a Meroving-dinasztia és leszármazottai irányítottak. Más szóval, egy felbonthatatlan kötelék jött létre egyház és állam között kölcsönösen hűségesküt tettek egymásnak, amely örökre egymáshoz láncolta őket. Ezen kötelék ratifikálásának jelképeként 496-ban Chlodvig hozzájárult hogy a Szent Remigius Rheimsben hivatalosan is megkeresztelje. A ceremónia csúcspontján hangzottak el Szent Remigius azóta híressé vált szavai:

Mitis depone colla, Sicamber, adora quod incendisti, incendi qoud adorasti. Alázatosan hajts fejet, büszke szikambriánus! Imádd azt, amit eddig felégettél, és égesd fel azt, amit eddig imádtál! Hangsúlyozzuk azt, hogy Chlodvig megkeresztelése nem koronázási szertartás volt, mint ahogyan azt némely történészek sugallják. Nem az egyház tette királlyá Chlodvigot, hiszen ő maga akkor már király volt, tehát az egyház nem tehetett mást, mint ezt tényként elismerte. Ezáltal az egyház hivatalosan nemcsak Chlodvig mellett kötelezte el magát, hanem őt a trónon követő leszármazottai mellett is. Róma nem egyetlen személlyel kötött szövetséget, hanem egy egész nemzetséggel. Ebben a tekintetben a megállapodás hasonlított Dávid királynak az Istennel kötött szövetségéhez, amelyet módosítani lehetett ugyan, mint például Salamon esetében, de visszavonni, megszegni vagy elárulni nem. A Merovingok nagyon is tudatában voltak ennek a párhuzamnak. Az egyezséget követő években Chlodvig tökéletesen megvalósította azokat az elvárásokat, amelyeket Róma támasztott vele szemben. Példátlan és ellenállhatatlan hatékonysággal terjesztette kardjával Róma hitét, és ezzel párhuzamosan Róma szentesítésével és felhatalmazásával kelet és déli irányban kiterjesztette a frank királyság határait. A Frank Birodalom magában foglalta a mai Franciaország nagy részét és a jelenlegi Németország jelentős területeit. Chlodvig számos ellenfele között a legerősebbek a vizigótok voltak, akik kitartottak az a kereszténység ariánus irányzata mellett. Chlodvig erőit összevonva szívós és lankadatlan kitartással vette ostrom alá a vizigót birodalmat, amely a Pireneusokon keresztül dél felé, valamint északkelet irányában egészen Toulouse-ig terjedt. I. sz. 507-ben döntő győzelmet aratott felettük a vouillé-i csatában, és röviddel ezután Aquitánia és Toulouse is frank kezekbe került. A vizigót birodalomnak a Pireneusoktól északra húzódó része gyakorlatilag már a frankok támadása előtt összeomlott. Toulouse-ból a vizigótok Carcassonne-ba vonultak vissza, és mivel arra kényszerültek, hogy onnan is tovább vonuljanak, főszékhelyükké Razés-ban Rhédae-t, a mai Rennes-le-Chateau-t tették meg, amely egyben utolsó megmaradt bástyájuk volt.

II. Dagobert I. sz. 511-ben meghalt Chlodvig, és az általa létrehozott birodalmat a Meroving hagyományoknak megfelelően négy fia között osztották fel. A Meroving-dinasztia ezután több mint egy évszázadon keresztül önálló és gyakran egymással háborúságban álló királyságok felett uralkodott, miközben az örökösödési rend egyre inkább összekuszálódott és a trónigénylés körül is egyre zavarosabb és tisztázatlanabb volt a helyzet. A

hatalom, amely egykor Chlodvig kezében összpontosult, fokozatosan egyre jobban szétzilálódott, és a birodalom rendje teljesen felborult. A cselszövések, intrikák, emberrablások és politikai gyilkosságok szinte mindennapossá váltak. Az udvari kancellárok, vagy más néven majordomusok kezében egyre nagyobb hatalom koncentrálódott, ami végül is hozzájárult a dinasztia bukásához. Miután a Meroving királyok hatalma kezdett névlegessé válni, a későbbi Merovingokat gyakran illetik a „les rois fainéant” azaz „gyenge királyok” elnevezéssel. Az utókor gyenge, erélytelen és elpuhult uralkodóknak bélyegezte őket, akik körmönfont és minden hájjal megkent tanácsadóik kezében tehetetlen és könnyen hajlítható szánalmas alakokká váltak. Nyomozásunk során azonban kiderült, hogy ez az általánosítás nem egészen pontosan tükrözi a valóságot. Mindenesetre tény, hogy az állandó háborúskodás, a vérbosszúk, és a gyilkos testvérharc következtében számos Meroving herceg nagyon fiatalon került a trónra, és így tanácsadóik kedvük szerint használhatták fel őket saját céljaik érdekében. Akik azonban megérték a férfikort, ugyanolyan erős és határozott személyiségeknek bizonyultak, mint elődeik. II. Dagobert esetében ez a megállapítás kétségkívül helytálló. II. Dagobert 651-ben született, és Ausztrasia (Austrasia) királysága jutott neki örökségül. Apja 656-ban bekövetkezett halála után rendkívüli erőfeszítések történtek annak érdekében, hogy őt magát kizárják a trónöröklésből. Dagobert életének korai időszaka szinte egy legendához vagy tündérmeséhez hasonlít, holott bőséges bizonyítékokkal alátámasztott történelmi valósággal állunk szemben. Apja halála után Dagobertet a királyi udvar akkori majordomusa, Grimoald elrabolta. Miután az ötéves gyermek felkutatására irányuló kísérletek sorban kudarcot vallottak, nem volt nehéz meggyőzni az udvart arról, hogy a gyermek meghalt. Ezután Grimoaldnak sikerült keresztül vinnie, hogy saját fiát ültesse a trónra, azt állítván, hogy ezzel Dagobert édesapja kívánságának megfelelően cselekszenek. A terv bevált, és még Dagobert anyja is alávetette magát a nagyra törő majordomus akaratának, mivel fiát halottnak hitte. Grimoald nyilvánvalóan visszariadt a fiatal herceg meggyilkolásától, és a gyermeket titokban Poitiers püspökének gondjaira bízta. A püspök szintén vonakodott a gyilkosság végrehajtásától, és így a fiatal Dagobertet örökös száműzetésbe Írországba küldték. Dagobert a slane-i kolostorban nőtt fel, nem messze Dublintól, és a kolostorhoz tartozó iskolában olyan neveltetésben volt része, amelyre Franciaországban abban az időben nem lett volna módja. Valamikor ez idő tájt állítólag Tara Nagy Királyának udvarába is ellátogatott. Azt is mondják, hogy összebarátkozott három northumbriai herceggel, akik ugyancsak Slane-ben nevelkedtek. I. sz. 666-ban, valószínűleg még Írországban feleségül vette Matilda kelta hercegnőt. Nem sokkal ezután az angliai Yorkban, Northumbria királyságában telepedett meg, ahol szoros barátságot kötött Szent Wilfriddel York püspökével, aki a későbbiekben vezérlő szelleme lett. A szóban forgó időszakban még mindig komoly nézetkülönbségek álltak fenn Róma és a kelta egyház között, miután az nem voltak hajlandó Róma fennhatóságát elismerni. Az egység fenntartása érdekében Wilfrid arra törekedett, hogy a kelta egyházat visszaterelje Róma kebelébe, amit végül a híres i.sz., 664-ben lezajlott whitby-i szinóduson sikerült megvalósítania. Wilfrid barátsága és II. Dagobert iránt tanúsított atyai jóindulata azonban nem volt mentes minden hátsó szándéktól. A Merovingok Róma iránti hűsége, amelyet százötven évvel korábban a Chlodviggal kötött egyezségben rögzítettek, Dagobert korában már nem lobogott olyan lánggal, mint ahogyan ez kívánatos lett volna. Mint Róma odaadó híve, Wilfrid eltökélt szándéka volt, hogy Róma hatalmát megszilárdítsa nemcsak Britanniában, hanem a kontinensen is. Tisztában volt azzal, hogyha Dagobertnek esetleg sikerül visszatérnie hazájába és visszaperelnie Ausztrasia királyságát, akkor célszerű lenne, ha előre megnyernék lojalitását. Könnyen elképzelhető, bogy Wilfrid az egyház potenciális jövendőbeli eszközét látta a száműzött király személyében. I. sz. 670-ben Matilda, Dagobert kelta felesége harmadik leánygyermekük születésekor meghalt. Wilfrid sietve igyekezett az özvegyen maradt uralkodó számára új feleséget találni, és végül 671-ben Dagobert másodszor is megházasodott. Dinasztikus szempontból már az első házassága is jelentősnek mondható, a másodikra azonban ez még inkább érvényes. Dagobert új felesége, Giselle de Razés, Razés grófjának leánya, és a vizigótok királyának unokahúga volt. A házasság révén a Meroving és a vizigót király vér egyesült egymással. Csírájában tehát megvetették annak a birodalomnak az alapjait, amely egyesítette volna magában a mai modern Franciaország területének nagy részét, a Pireneusoktól egészen az Ardennekig. Egy ilyen birodalom létrejöttén keresztül Róma ellenőrzése és fennhatósága alá kerültek volna a vizigótok is, akiknek körében még mindig erősen élt az ariánus kereszténység. Dagobert a kontinensre való visszatérése után kötött házasságot Giselle-lel. A fennmaradt dokumentumok szerint a házassági szertartás a menyasszony otthonában, Rhédea-ben, azaz a mai Rennes-le-Chateau-ban zajlott le, és állítólag abban a Saint Madeleine templomban kötöttek házasságot, amelynek helyén Bérenger Sauniére később az új templomot emeltette. Dagobert első házasságából három lánya született, tehát nem volt fiúörököse. Giselle-től ismét két leánya született, majd végül 676-ban egy fiú, a későbbi IV. Siegebert. Mire a fiú utód megszületett, Dagobert már visszaszerezte királyi méltóságát. Úgy tűnik, hogy hazatérése után Dagobert még három esztendőn keresztül Rennes-le-Chateau-ban tartózkodott és onnan kísérte figyelemmel északra fekvő királyságának viszontagságos eseményeit. Végül 674-ben elérkezett a megfelelő alkalom a cselekvésre. Anyja és tanácsadói segítségével a hosszú ideig száműzetésben élt uralkodó a nyilvánosság elé lépett, visszakövetelte királyságát és hivatalosan is Austrasia királyának nyilvánították. Dagobert trónjának visszaszerzésében Yorki Wilfrid is szerepet játszott, de Gérard de Séde szerint egy sokkal homályosabb, rejtélyesebb személy, Szent Amatus, a mai Svájc területén fekvő Sion püspöke is közreműködött Dagobert trónjának visszaszerzésében, akiről sajnos kevés történelmi információ áll rendelkezésünkre. Dagobert nem volt a késői Merovingokhoz hasonló roi fainéant, vagyis gyengeakaratú uralkodó, méltónak bizonyult nagy elődjéhez, Chlodvighoz. Nem habozott hatalmát azonnal kifejezésre juttatni, hozzáfogott helyzete megszilárdításához, megfékezte az Austrasiában dúló anarchiát és helyreállította a rendet országában. Erős kézzel kormányzott, és megtörte a lázadó nemesek uralmát, akiknek kezében jelentős katonai és gazdasági erő összpontosult, hogy a trón megszerzéséért harcba szálljanak. Dagobert állítólag hatalmas értékeket halmozott fel rennes-lechateau-i kincstárában, melyet arra akart felhasználni, hogy fedezze Aquitánia tervbe vett visszahódításának költségeit, amely mintegy negyven évvel korábban szakadt ki a Meroving-birodalomból és önálló fejedelemséggé kiáltotta ki magát. Dagobert komoly csalódást okozott Wilfrid yorki püspöknek is, aki azt remélte, hogy védence az egyház kardja, illetve az egyház érdekeinek képviselője lesz. Ennek éppen az ellenkezője történt, ugyanis úgy tűnik, hogy Dagobert visszaszorította az egyház terjeszkedési kísérleteit királyságán belül, és ezzel kivívta nemtetszésüket és ellenszenvüket. Wilfridnek írt levelében egy frank prelátus megrója Dagobertet, mert az adókat vetett ki, és mert „semmibe veszi Isten egyházát annak papjaival együtt”. Dagobert azonban nemcsak e tekintetben vonta magára Róma haragját. A vizigót hercegnővel kötött házassága révén jelentős területeket szerzett a mai Languedoc-ban, könnyen lehet azonban, hogy ennél értékesebb dologra is sikerült szert tennie. A vizigótok csak névleg tanúsítottak lojalitást Róma felé, sőt Róma iránti hűségük igen ingatag lábakon állt, hiszen még a királyi család körében is erősen élt az ariánus kereszténység iránti hajlandóság. Bizonyítékok szólnak amellett, hogy Dagobertre is hatással volt az ariánus eszmék. 679-ben Dagobert még csak három esztendeje uralkodott, de már jó néhány befolyásos világi és egyházi hatalmasságot tett ellenségévé. A bosszúra szomjazó nemesek egy csoportja azért fordult ellene, mivel korlátok közé szorította önállósági törekvéseiket, míg az egyház haragját azzal zúdította magára, hogy meghiúsította terjeszkedési kísérleteit. Egy hatékony és központosított királyságot teremtett, amelyet a szomszédos királyságok frank uralkodói némi irigységgel és ugyanakkor egyre növekvő aggodalommal szemléltek. A többi frank uralkodónak sikerült szövetségesekre lelnie Dagobert birodalmán belül, ahol ügynökeik is működtek, akiknek egyike volt a király saját majordomusa, Kis Pippin. Pippin

titokban szövetségre lépett Dagobert politikai ellenfeleivel, és nem riadt vissza az árulástól és a gyilkosságtól sem. Mint a legtöbb Meroving uralkodónak, Dagobertnek is legalább két fővárosa volt, amelyek közül az Ardennek szélén fekvő Stenay töltötte be a főváros szerepét. A stenay-i királyi vár mellett egy sűrű erdős térség húzódott, amelyet már régóta. szentnek tartottak, és amely a Woevres Erdeje nevet viselte. Állítólag ebben az erdőben indult el Dagobert vadászatra I.sz. 679. december 23-án. Az időpont arra enged következtetni, hogy a vadászat valamiféle rituális jellegű eseménnyel is összefüggésben lehetett. Mindenesetre, ami ezután történt, az sokszorosan felidézi az ősmítoszok képsorait, köztük például Sigfried meggyilkolását a Nibelung-énekben. Déltájban a királyon erőt vett a fáradtság és ledőlt egy fa tövében a patakparton, hogy megpihenjen egy kicsit. Miközben szendergett, egyik szolgája – a feltételezések szerint keresztfia – csendben odalopózott az alvó uralkodóhoz, és Pippin parancsának megfelelően egy lándzsával átdöfte a király szemét. A gyilkosok azután visszatértek Stenay-be, hogy a királyi család ott tartózkodó többi tagját is megöljék. Nem egészen világos, hogy vállalkozásuk mennyiben járt sikerrel, de nem lehet kétséges, hogy Dagobertnek és családjának uralkodása hirtelen és erőszakos módon ért véget. Az egyház nem fecsérelt túl sok időt a gyászra, sőt azonnal támogatásáról biztosította a király gyilkosait. Fennmaradt egy Wilfridnek írt levél is, amelyben egy frank prelátus megpróbálja a királygyilkosságot ésszerű magyarázattal megindokolni és igazolni. Dagobert földi maradványai, éppúgy mint történelmi szerepe, illetve a halála után róla kialakult kép, szokatlanul sok viszontagságon ment keresztül. Halálát követően Dagobertet azonnal eltemették Stenay-ben, a Szent Remigius királyi kápolnában, majd földi maradványait két évszázaddal később exhumálták és egy másik templomba vitték. Az új templom lett Szent Dagobert temploma, mivel még ugyanebben az évben a halott királyt szentté avatta egy püspöki konklávé, tehát nem a pápa (aki csak 1159-től rendelkezett a szentté avatás kizárólagos jogával). Máig sem tisztázott, hogy Dagobertet miért avatták szentté. Az egyik forrás szerint azért, mert úgy hitték, hogy Dagobert maradványai megóvták Stenay környékét a vikingek portyázásaitól. Ez a magyarázat azonban nem ad kielégítő választ a kérdésre, ugyanis nem világos, hogy Dagobert teste miért birtokolt ilyen varázserőt. Az egyházi hatóságok szinte bosszantó tudatlanságot árulnak el az üggyel kapcsolatban. Elismerik ugyan, hogy Dagobert személye körül valamilyen okból valóságos kultusz alakult ki, és saját ünnepe volt, amelyet december 23-án, azaz halálának évfordulóján tartottak meg, azonban semmilyen magyarázattal nem tudnak szolgálni arra vonatkozólag, hogy miért részesült ilyen rendkívüli megtiszteltetésben. Természetesen lehetséges, hogy az egyház bűnösnek érezte magát a király halálában, és Dagobert szentté avatásával próbálta mindezt jóvá tenni. Ha el is fogadjuk ezt a magyarázatot, akkor sem világos, hogy miért tartottak egyáltalán szükségesnek egy ilyen gesztust, illetve miért kellett ezzel kétszáz évet várni. A következő évszázadokban számos jeles személyiség adta tanújelét annak, hogy rendkívüli jelentőséget tulajdonít Stenay-nek, Szent Dagobert templomának, és valószínűleg ezen keresztül a templomban őrzött relikviáiknak is. 1069-ben például Lorraine hercege, Boullion Gottfried nagyapja kiterjesztette védelmét a templomra és azt a közeli gorze-i apátság fennhatósága alá helyezte. Néhány esztendővel később egy helyi nemesember a templomot saját maga számára kisajátította, ám 1093-ban Bouillon Gottfried egy egész sereget mozgósított és Stenay-t szabályszerű ostrom alá vette. Úgy tűnik, hogy az ostromot kizárólag azért kezdeményezte, hogy visszaszerezze a templomot és azt visszahelyezze a gorze-i apátság felügyelete alá. A francia forradalom alatt a templomot lerombolták és Szent Dagobert relikviái hasonló sorsra jutottak, mint sok más szent maradványai Franciaországban, vagyis egyszerűen szétszórták őket. Azt mondják, hogy jelenleg a mons-i kolostorban őrzik Dagobert rituálisan bemetszett koponyáját. A király összes többi relikviája eltűnt, viszont a 19. század közepén egy igen furcsa dokumentum került napvilágra, egy huszonegy szakaszból álló költemény, pontosabban litánia, amely a következő címet viseli: „De sancta Dagoberto martyre prose”. A cím arra utal, hogy Dagobertet valamilyen ügyért feláldozták, vagy vértanúságot halt valamiért. A költemény legkésőbb a középkorból származik, de valószínűleg sokkal korábbról. Sokat sejtető, hogy a dokumentumot éppen az orvali apátságban találták meg.

A trónbitorló Karolingok Tulajdonképpen nem Dagobert volt az utolsó Meroving király, hiszen a Merovingok még háromnegyed évszázadon keresztül uralmon maradtak, legalábbis névlegesen. Az utolsó Merovingok valóban rászolgáltak a rois fainéants kifejezésre. Sokan közülük nagyon fiatalon kerültek trónra, tehetetlen bábokká váltak majordomusaik kezében, és képtelennek bizonyultak arra, hogy hatalmuknak érvényt szerezzenek és önállóan hozzanak döntéseket. Valójában teljesen kiszolgáltatott helyzetben voltak, és közülük aztán jó néhányan áldozatul estek a hatalmi játékoknak. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a késői Merovingok a mellékágakból származtak, nem pedig a Chlodvigig és Mérovée-ig visszavezethető főág leszármazottai voltak. A Merovingok nemzetségének fő ágát II. Dagobert meggyilkolásával megfosztották hatalmától. Látszólag minden amellett szól, hogy Dagobert halála a Meroving-dinasztia végét jelzi. III. Childerich 754-ben bekövetkezett halála a dinasztikus hatalom szempontjából már puszta formalitásnak tekinthető, hiszen a Merovingok a valóságban már sokkal korábban elvesztették uralmukat a frankok felett. Miközben a hatalom fokozatosan kicsúszott a Merovingok kezéből, majordomusaik vették át az irányítást. Ez a folyamat már jóval Dagobert halála előtt elkezdődött. Mint tudjuk, Dagobert. majordomusa, Kis Pippin volt az, aki a király elleni merényletet kitervelte, Pippint pedig saját fia, Martell Károly követte a majordomusi tisztben. Az utókor Martell Károlyt a francia történelem egyik legheroikusabb alakjának tartja, és nem teljesen érdemtelenül. Károly kormányzása alatt sikerült a mórok franciaországi előrenyomulását a híres poitiers-i csatában megállítani, és ez a győzelem Károlyt bizonyos értelemben nemcsak a „Hit védelmezőjévé”, hanem a „Kereszténység megmentőjévé” is avatta. A különös dolog az egészben az, hogy Martell Károly, annak ellenére, hogy hatalma szilárd volt, soha nem nyújtotta ki kezét a koronáért, pedig az elérhető közelségben volt számára. Úgy tűnik, hogy babonás félelemmel tekintett a trónra, amelyet minden valószínűség szerint a Merovingok kivételes előjogának tartott. Károly utódai, akik később magukhoz ragadták a koronát, különös hangsúlyt helyeztek arra, hogy hatalmukat a Meroving hercegnőkkel kötött házasságokon keresztül legitimizálják. Martell Károly i.sz. 741-ben halt meg, és tíz évvel később fia, III. Pippin, III. Childerich király majordomusa megnyerte az egyház támogatását ahhoz, hogy hivatalosan is benyújtsa igényét a trónra. „Ki legyen a király?” – tették fel Pippin követei a kérdést a pápának. „Az az ember, aki ténylegesen kezében tartja a hatalmat, vagy az, akit királynak neveznek, de semmi hatalommal nem rendelkezik?” A pápa Pippin javára hozta meg a kedvező ítéletet. Apostoli hatalmánál fogva elrendelte, hogy Pippint válasszák meg frankok királyának, és ezzel arcátlanul elárulta a Chlodviggal két és fél évszázaddal korábban kötött megállapodást. Róma támogatását maga mögött tudva, Pippin megfosztotta trónjától Childerichet, egy kolostorba záratta, és lenyíratta „szent” haját, talán azért hogy ezzel megalázza, vagy megfossza „mágikus erejétől”. Négy évvel ezután Childerich meghalt, és Pippin trónhoz való joga ezzel vitathatatlanná vált. Egy évvel korábban egy kulcsfontosságú dokumentum került elő, amely a későbbiekben megváltoztatta az egész nyugati civilizáció történetét, és amely a lehető legjobb időpontban bukkant elő. Ez a dokumentum a híres constantinusi alapítólevél volt. Ma már nem lehet kétséges, hogy a levél egy ügyetlen hamisítvány volt, amelyet a pápai kancelláriában készítettek, akkoriban azonban valódinak tartották. A dokumentum minden tekintetben rendkívüli hatást gyakorolt. A constantinusi alapítólevél állítólag akkor született, amikor Constantin császár i.sz. 312-ben áttért a keresztény hitre. Az alapítólevél szerint

Constantinus hivatalosan is Róma püspökének adományozta a császári birodalmi és uralkodói jelvényeket, amelyek ezáltal az egyház birtokába kerültek. Az alapítólevél a továbbiakban azt mondja, hogy Constantin, első ízben nevezte ,;Krisztus helytartójának” Róma püspökét és felajánlotta neki a császári hatalmat is. Róma püspöke most már mint „Krisztus helytartója” ezután visszaadta a birodalmi jelvényeket Constantinusnak, ami azt jelentette, hogy a jelvényeket ezután már egyházi szentesítéssel és engedéllyel viselte, tehát úgy, mintha azokat kölcsönbe kapta volna. Az alapítólevélből leszűrhető következtetések elég világosak. A constantinusi alapítólevél szerint ugyanis Róma püspöke gyakorolta a legfőbb világi és a legfőbb egyházi hatalmat is a kereszténység felett. Pápa és császár volt egy személyben, aki tetszése szerint elajándékozhatta a császári koronát, és aki legjobb belátása szerint átruházhatta hatalmát illetve bizonyos jogait. Más szóval, Krisztuson keresztül megkérdőjelezhetetlen joga volt ahhoz, hogy királyokat megfosszon hatalmuktól, és másokat királlyá tegyen. A Vatikánnak a világi ügyekben a későbbiekben gyakorolt korlátlan hatalma és befolyása végső soron a constantinusi alapítólevélhez vezethető vissza. A constantinusi alapítólevélen keresztül szerzett állítólagos felhatalmazásánál és fennhatóságánál fogva az egyház minden befolyását latba vetette III. Pippin mellett. Egy olyan szertartást eszelt ki, amelynek révén a trónbitorlók vérét, de tulajdonképpen bárki másét, megnemesíthette, vagyis szent vérré változtathatta. Ez a szertartás a koronázás ill. felkenés vagy felszentelés néven vált ismertté, úgy ahogyan ezeket a fogalmakat a középkorban és a reneszánsz folyamán is értelmezték. Pippin megkoronázásakor első ízben történt, hogy a püspökök a szertartáson a világi előkelőségekkel egyenrangú személyekként vehettek részt. A koronázás ebben az esetben nem a király elismerését, a királyi mivoltának tudomásul vételét ill. a vele kötött szövetséget jelentette, mint ahogyan ez Chlodvig megkeresztelése esetében történt. A koronázás szertartása azt a funkciót töltötte be, hogy az illető személyt királlyá tegye. A felszentelés (felkenés) rítusa szintén átalakult. A múltban, ha egyáltalán gyakorolták, a felkenés a szertartás kiegészítője volt, az elismerés és a megerősítés aktusa. Most azonban teljesen más jelleget öltött. Elsőbbséget élvezett a vérrel szemben, és tulajdonképpen szinte „mágikusan” szentesíthette a vért. A felszentelés már több volt egy egyszerű szimbolikus gesztusnál, fizikai értelemben ténylegesen is azzá az aktussá vált, amelyen keresztül az isteni kegyelmet az uralkodóra ráruházták. A pápa, aki ezt azt aktust végrehajtotta, a legfőbb közvetítővé vált Isten és királyok között. A felkenés szertartásán keresztül az egyház saját magát ruházta fel azzal a joggal, hogy valakit királlyá tegyen. A vér ezzel másodlagossá vált az olajjal szemben, és ezáltal minden uralkodó végső soron alárendelt és függő viszonyba került a pápával. I. sz. 754-ben Pippint hivatalosan is felkenték Ponthionban, és ezzel kezdetét vette a Karoling korszak. Az elnevezés Martell Károlytól származik, bár általában a leghíresebb Karoling uralkodóval, Nagy Károllyal, Carolus Magnussszal, vagy leginkább ismert nevén, Charlemagne-nyal hozzák kapcsolatba. I. sz. 800-ban Nagy Károlyt a Szent Római Birodalom császárává koronázzák, annak ellenére, hogy ez a cím kizárólag a Meroving uralkodókat illette meg a Chlodviggal három évszázaddal korábban kötött szövetség jegyében. Róma ily módon egy olyan birodalom székhelyévé vált, amely magában foglalta egész Nyugat Európát, és amelynek királyai csakis a pápa szentesítésével uralkodtak. I. sz. 496-ban az egyház örökre elkötelezte magát a Meroving származási vonal mellett. Azzal, hogy jóváhagyását adta Dagobert meggyilkolásához, továbbá, hogy bevezette a koronázás és a felszentelés szertartását és Pippin trónigényét támogatta, burkolt formában ugyan, de elárulta a Merovingokkal kötött szerződést. Nagy Károly császárrá koronázásával ezt az árulást nemcsak felfedték a nyilvánosság előtt, hanem megmásíthatatlan ténnyé is tették. Egy modern történész így ír erről: Éppen ezért nem lehetünk biztosak abban, hogy a Karolingoknak a szent olajjal történő felkenése, valóban azt a célt szolgálta-e, hogy ily módon pótolják a hosszú haj által szimbolizált vér mágikus tulajdonságainak az elvesztését. Ezen keresztül valószínűleg azt a hitszegést akarták ellensúlyozni, amelyet egy hűségeskü megszegésével követtek el, mégpedig különösen felháborító módon. A későbbiekben a szerző így folytatja: Róma megmutatta kiutat azzal, hogy a felkenés szertartásán keresztül egy olyan rítust teremtett, amelynek révén királlyá tehettek valakit ...és ezáltal valahogyan „minden frank” lelkiismeretét tisztára mosta. Természetesen mindenki lelkiismeretét így sem sikerült tisztára mosni. Úgy tűnik, hogy magukat a trónbitorlókat, ha nem is gyötörte bűntudat, komoly szükségét érezték annak, hogy uralmukat legitimizálják. III. Pippin éppen ezért közvetlenül felszentelés előtt egy Meroving hercegnővel kötött házasságot. Később Nagy Károly is követte példáját. Nagy Károly nagyon is tudatában lehetett annak, hogy megkoronázásával árulást követnek el. Az egykorú beszámolók szerint, Nagy Károly megkoronázása egy gondosan előkészített és előre kitervelt dolog volt, amelyet a pápa kezdeményezett a frank uralkodó tudtán kívül. Úgy látszott, hogy a megkoronázás nemcsak hogy meglepte az uralkodót, hanem rendkívül kínosan is érintette. Titokban egy koronát készítettek, Nagy Károlyt Rómába csalták, ahol rábeszélték, hogy menjen el egy különleges alkalomból tartott misére. Miután az uralkodó elfoglalta helyét a templomban, a pápa minden előzetes figyelmeztetés nélkül egy koronát helyezett a fejére, miközben a tömeg hangosan éljenezte és következő szavakkal illette: „Károly, Augustus, az Isten által megkoronázott, a rómaiak nagy és békeszerető császára”. Egyik korabeli krónikás szerint Nagy Károly „határozottan kijelentette, hogy ha előre tudta volna, hogy mire készül a pápa, aznap egyáltalán be sem lépett volna a katedrálisba, annak ellenére, hogy akkor tartották a legnagyobb egyházi ünnepet.” Függetlenül attól, hogy Nagy Károlyt mennyi felelősség terheli a dologban, a Chlodviggal és a Merovingokkal kötött szövetséget szégyenletes módon megszegték. Kutatásainkból kiderült, hogy ez az árulás, bár több mint 1100 évvel ezelőtt történt, igen elevenen él a Prieuré de Sion emlékezetében. Mathieu Paoli, aki önálló nyomozást folytatott a Prieuré de Sionnal kapcsolatban, és akit megelőző fejezetünkben idéztünk, hasonló következtetésre jutott: Számukra (a Prieuré de Sion számára) az egyetlen hiteles nemesi származás, a vizigót / Meroving eredetű nemesség. A Karolingok és a többiek csupán bitorlók. Valójában ők a király tisztviselői voltak, akiknek feladata a birtokok igazgatása volt, és miután ezt a jogot öröklés útján átszármaztatták egész egyszerűen magukhoz ragadták a hatalmat. Azzal, hogy az egyház Nagy Károlyt i.sz. 800-ban megkoronázta, hamisan esküdött, mivel Chlodvig megkeresztelésekor szövetségre lépett a Merovingokkal, amelynek következtében Franciaország az egyház legidősebb leányává vált.

Dagobertet száműzik a történelemből Dagobert meggyilkolásával a Meroving-dinasztia uralma ténylegesen véget ért és úgy látszott, hogy III. Chilperich i. sz. 755-ben bekövetkezett halálával a Merovingok örökre eltűntek a történelem színpadáról. A „Prieuré dokumentumok” szerint azonban a Merovingok nemzetségének egyenes ága nem halt ki, sőt a mai napig is fennmaradt IV. Siegeberten keresztül, aki II. Dagobertnek Giselle de Razés-val kötött házasságából származó fia volt. Nem lehet kérdéses, hogy Siegebert valóban létezett és Dagobert örököse volt. A „Prieuré dokumentumok” kivételével minden forrásból azt a következtetést vonhatjuk le, hogy tisztázatlan, mi történt a fiúval apja halála után. Egyes krónikások hallgatólagosan azt feltételezték, hogy az ifjú herceget apjával és a királyi család többi tagjával együtt meggyilkolták. Létezik egy meglehetősen kétes hitelű forrás, amely megemlíti, hogy Siegebert egy vadászat közben történt baleset során halt meg egy vagy két évvel apja halála előtt. Ha ez igaz, akkor Siegebert már csaknem

csecsemőkorában kezdhetett el vadászni, hiszen abban az időben nem lehetett több három évesnél. Semmilyen feljegyzés nem maradt fenn Siegebert halálára vonatkozólag, de túlélésére sincs egyetlen bizonyíték sem a „Prieuré dokumentumokon” kívül. Az egész ügy mintha elmerült volna a „történelem süllyesztőjében”, és nagyon valószínű, hogy Siegebert sorsa a Prieuré de Sion kivételével senkit sem nyugtalanított különösebben. Mindenesetre úgy tűnt, hogy a Sion olyan információnak volt a birtokában, amely másutt nem volt hozzáférhető. Mások talán túlságosan jelentéktelennek ítélték meg az ügyet ahhoz, hogy további kutatásokra serkentette volna őket; persze az is lehet, hogy az egészet tudatosan elhallgatták. Aligha meglepő, hogy Siegebert sorsáról egyetlen krónika sem maradt fenn az utókor számára, hiszen egészen a 17. századig még Dagobertről sem létezett a nyilvánosság számára hozzáférhető forrás. A középkor egy bizonyos szakaszában nyilvánvalóan tudatos kísérlet történt arra, hogy Dagobertet száműzzék a történelemből és még a létezését is tagadják. II. Dagobertet manapság minden enciklopédiában megtalálhatjuk, 1646-ig azonban a hivatalos történetírásban nyoma sem volt annak, hogy Dagobert valaha is élt. A francia uralkodókról 1646 előtt készített genealógiákban Dagobertet egyszerűen fel sem tüntették, és a nyilvánvaló logikai következetlenség ellenére, I. Dagobertről rögtön III. Dagobertre ugrottak. III. Dagobert i.sz. 715-ben halt meg, és egyike volt a legutolsó Meroving uralkodóknak. II. Dagobert csak 1655-ben foglalta el ismét az őt megillető helyet a francia királyok között. Miután láttuk azt, hogy milyen következetességgel igyekeztek II. Dagobertet eltüntetni a történelemből, már az sem volt meglepő, hogy Siegebertre vonatkozólag is csak igen szűkös információk álltak rendelkezésünkre. Ennek alapján csak arra gyanakodhattunk, hogy ha létezett is bármilyen Siegeberttel kapcsolatos információ, nyilván azt is tudatosan elfojtották. Nem hagyott bennünket nyugodni a kérdés, hogy vajon miért kellett Dagobertnek még a nyomát is kitörölni a történelemből? Mit akarhattak vajon ezen keresztül elleplezni? Miért akarná valaki egy embernek a létezését ilyen kíméletlenül letagadni? Az egyik lehetséges válasz a kérdésre természetesen az, hogy ezáltal automatikusan tagadni lehet az esetleges utódok létezését is. Ha Dagobert soha nem is létezett, akkor ez Siegebertre ugyanúgy érvényes. Vajon mi lehetett az oka annak, hogy a 17. században még mindig fontosnak tartották, hogy tagadják Siegebert létezését? Ennek a dolognak csak akkor lehetett ennyi idő után is jelentősége, ha Siegebert valóban életben maradt, és leszármazottait még mindig veszélyesnek tekintették. Egyértelműen úgy tűnt számunkra, hogy szisztematikus kísérlet történt arra, hogy valakik minden olyan szálat eltüntessenek, amelyek Siegeberthez vezethetnének. Létfontosságú érdekek forogtak kockán és az érdekeltek sokat veszíthettek volna, ha a Siegebert túlélésére vonatkozó bizonyítékok nyilvánosságra kerülnek. Minden jel arra utalt, hogy nemcsak a 9. században, de talán még a keresztes háborúk idején is, elsődlegesen a római katolikus egyháznak és a francia uralkodócsaládnak fűződtek komoly érdekei ahhoz, hogy a bizonyítékokat eltüntessék. De vajon miért tulajdonítottak ennek az ügynek jelentőséget még XIV. Lajos idejében is, hiszen addigra már három francia uralkodódinasztia váltotta egymást a trónon, miközben a protestantizmus megtörte a katolikus egyház hegemóniáját. Azt kellett tehát feltételeznünk, hogy valami egészen különleges dolgot hordozott magában a Merovingok vére. Nem a „mágikus varázserőről” van itt szó, hanem valami egészen másról, ami potenciálisan robbanásveszélyes maradt még jóval azután is, hogy a mágikus erejű vérrel kapcsolatos babonák már régen erejüket vesztették.

Guillem de Gellone herceg, Comté de Razés A „Prieuré dokumentumok” szerint IV. Siegebertet apja halála után nővére megmentette és délre csempészte, édesanyja, Giselle de Razés, vizigót hercegnő szülőföldjére. Az ifjú herceg állítólag i.sz. 681-ben érkezett Languedocba, és nem sokkal ezután felvette vagy talán örökölte nagybátyja címeit, és így Razés hercege és Rhédae grófja lett. Állítólag ugyancsak ekkor kezdte használni a „Plant-Ard” (későbbiekben Plantard) vezeték illetve melléknevet, amely a „réjeton ardent” megjelölésből származik, és amely a Meroving szőlőtőke „dúsan virágzó hajtására” utal. Siegebert a nagybácsitól örökölt nemesi címeken és a Plantard néven keresztül örökítette tovább származását. I. sz. 886-ban ennek a származási vonalnak az egyik ága egy bizonyos Bernard Plantavelunál érte el csúcspontját, akinek neve nyilvánvalóan a Plant-Ard vagy Plantard névből származott, és akinek fia Aquitánia első hercege lett. Amennyire meg tudtuk állapítani, egyetlen független történész sem erősítette meg, illetve cáfolta ezeket a állításokat. Az egész ügyről egyszerűen tudomást sem vettek. A közvetett bizonyítékok viszont meggyőzően szólnak amellett, hogy Siegebert életben maradt és rajta keresztül továbbélt a Meroving származási vonal. Mindenesetre további hitelt kölcsönzött ennek a feltevésnek az a lankadatlan igyekezet amellyel megpróbálták II. Dagobert nevét kitörölni a történelemből. Dagobert létezésének tagadásával egyben minden hozzá visszavezethető származási vonal létét is érvénytelenítették. és valószínűleg ez lehetett az indítéka a máskülönben megmagyarázhatatlan cselekedetnek. A bizonyítékok közé tartozik egy 718-ban keletkezett okirat egy kolostor létrehozásáról, amelyet „Sigebert, Rhédae comtéja (grófja) és felesége Magdala” alapítottak Rennes-leChateau-tól néhány kilométernyire. Az elkövetkező egy évszázadon keresztül azonban ezen okiraton kívül sehol nem említik meg Rhédae és Razés urait, akikkel a későbbiekben rendkívül érdekes összefüggések keretein belül találkozunk újra. 742-ben Franciaország déli részén létezett egy független és teljesen önálló állam, amelyet egyes források hercegségként, mások pedig szabályos királyságként említenek. A rendelkezésre álló forrásanyag eléggé hézagos, és a történelem is bizonytalan ebben a tekintetben, sőt a legtöbb történésznek valójában még tudomása sincs erről a kis államról, amely kétségtelenül létezett a valóságban. Elnyerte nemcsak Nagy Károlynak és utódainak, hanem magának a bagdadi kalifának és az egész iszlám világnak a hivatalos elismerését. Vonakodva ugyan, de végül az egyház is jóváhagyólag tudomásul vette létezését, bár érzékenyen érintette, hogy ebben a bizonyos államban birtokainak egy részét lefoglalták. A szóban forgó fejedelemség egészen a 9. századig fennmaradt. Valamikor 759 és 768 között hivatalosan is királlyá nyilvánították a fejedelemség uralkodóit, amelynek területe magában foglalta Razés-t és Rennes-le-Chateau-t is. Róma helytelenítése ellenére címüket a Karolingok is elismerték, akiknek az uralkodó mint vazallus hűbéri esküt tett. A királyt a létező dokumentumokban leggyakrabban a Theoderich vagy Thierry néven említik, és a legtöbb modern történész Meroving leszármazottnak tartja. Nincsen határozott bizonyíték arra vonatkozólag, hogy származása hova vezethető vissza, de könnyen lehet hogy Siegebert leszármazottja. Mindenesetre nem lehet kérdéses, hogy 790-ben Theoderich fia, Guillem de Gellone ugyanazt a Razés grófja címet viselte, amelyet állítólag maga Siegebert is birtokolt és továbbadott leszármazottainak. Guillem de Gellone korának egyik leghíresebb embere volt, mégpedig oly mértékben, hogy a valóságos történelmi személyiséget, csakúgy mint Nagy Károly és Bouillon Gottfried esetében a legenda elhomályosítja. A keresztes hadjáratok korszaka előtt legalább hat epikus költeményt írtak róla, úgynevezett chansons de geste-eket (hősi énekeket), amelyek hasonlóak a híres Chanson de Roland-hoz, vagyis a Roland énekhez. Dante az Isteni színjátékban kivételesen megtisztelő helyre emeli Guillem-et, aki már Dante előtt is az irodalom figyelmének központjába került, ugyanis a 13. század elején Wolfram von Eschenbach Willehalm című befejezetlen epikus lovagregényének főhőseként szerepelt. Wolfram leghíresebb lovagregénye a Parzival valószínűleg a legjelentősebb a Szent Grál rejtélyével foglalkozó művek közül. Először furcsának tartottuk, hogy Wolfram – akinek minden egyéb műve a Grállal, a „Grál-családdal” és a „Grál-család származásával foglalkozik”, váratlanul egy egészen más jellegű témának szentelte magát. Egy másik költeményében kijelentette, hogy a „Grál kastély, „a Grál-család lakóhelye” a Pireneusokban volt, tehát pontosan ott,

ahol a 9. század elején Guillem de Gellone birodalma feküdt. Guillem szoros kapcsolatot tartott fenn Nagy Károllyal, sőt egyik lánytestvére Nagy Károly egyik fiához ment feleségül, tehát ezáltal dinasztikus kapcsolat jött létre a császári családdal. A mórok ellen folytatott; szakadatlan háborúban Guillem Nagy Károly legkiemelkedőbb parancsnokainak egyike volt. 803-ban, röviddel azután hogy Nagy Károlyt szent római császárrá koronázták, Guillem elfoglalta Barcelonát, ezáltal kétszeresére növelte saját birodalmának területét és befolyását kiterjesztette a Pireneusokon túlra is. Nagy Károly olyannyira hálásnak mutatkozott Guillem szolgálataiért, hogy fejedelemségét önálló intézményként ismerte el. Bár az önállóságot tanúsító okmány valószínűleg elveszett, illetve az is lehet, hogy talán megsemmisítették, ennek ellenére bőséges bizonyítékok szólnak amellett, hogy a fejedelemség valóban létezett. Független és vitathatatlan hitelességű források részletes genealógiákat közöltek Guillem családjáról és leszármazottairól. Ezek. a források viszont Guillem apján, Theoderichen kívül semmiféle utalást sem tesznek Guillem elődjeire. A család eredetét sűrű homály borítja, és korunk tudósai és történészei is némileg tanácstalanul állnak szemben azzal a ténnyel, hogy egy ilyen befolyásos nemesi család ilyen üstökösszerűen, rejtélyesen, szinte minden előzmény nélkül lépett színre. Annyi azonban bizonyos, hogy Guillem de Gellone származási vonala 886-ban érte el kiteljesedését, amikor egy bizonyos Bernard Plantaveiu létrehozta Aquitánia hercegségét (vagyis más név alatt ugyan, de folytatódott Gellone származási vonala.) Más szóval ez azt jelenti, hogy Guillem származási vonala pontosan ugyanazon személyben érte el csúcspontját, mint az az ág, amelyet a „Prieuré dokumentumok” IV. Siegeberthez és leszármazottaihoz vezetnek vissza. Természetesen nagy kísértést éreztünk arra, hogy gyors következtetéseket vonjunk le, és a „Prieuré dokumentumok” genealógiáját felhasználva kitöltsük azt az űrt, amelyről az elfogadott és hivatalos történelem nem tud számot adni. Annak az óriási kísértésnek voltunk kitéve, hogy Guillem de Gellone homályba vesző és tünékeny őseit azonosítsuk II. Dagoberttel, IV. Sigisberttel és a trónfosztott Meroving-dinasztia egyenes ágával, vagyis azzal a vonallal, amelyet a „Prieuré dokumentumok” a Plant-Ard vagy Plantard név alatt említenek. Sajnálatos módon azonban ezt mégsem tehettük meg. Tekintettel a rendelkezésre álló dokumentumok körüli káoszra (megbízhatatlanságára és hiányosságaira}, nem tudtunk határozott összefüggést kimutatni Plantard és Guillem de Gellone származási vonal között. Ennek ellenére, könnyen lehet, hogy egy és ugyanazon nemzetségről van szó, másrészt az is elképzelhető, hogy valamikor házassági kapcsolat révén a két nemzetség egymással rokonságba került. Bizonyosságként könyvelhettük el azonban, hogy mindkét vonal Bernard Plantaveiu és Aquitánia hercegeinek személyében teljesedett ki. Bár az évszámok és a nevek írása terén a két genealógia nem mindenben egyezett pontosan, a Guillemhez kapcsolódó genealógiák független forrásként megerősítették a „Prieuré dokumentumok” származási táblázatát. Mivel egyetlen olyan tényre sem bukkantunk, amely ennek ellenkezőjét bizonyítaná, kísérletképpen elfogadtuk azt a hipotézist, hogy a Merovingok egyenes ága fennmaradt, többé-kevésbé úgy, ahogyan ezt a „Prieuré dokumentumok” állítják. Ugyanígy próbaképpen elfogadtuk azt is, hogy Siegebert túlélte apja halálát, felvette a Plantard családnevet és mint Razés grófja, továbbörökítette apja származási vonalát.

Ursus herceg I. sz. 886-ra a Meroving szőlőtőke „dúsan virágzó hajtása” terebélyes és szerteágazó családfává növekedett. Bernard Plantaveiu és Aquitánia hercegei alkották az egyik ágat, ezenkívül voltak a családfának más leágazásai is. A „Prieuré dokumentumok” kijelentik, hogy IV. Siegebert unokája, VI. Siegebert, azaz Ursus herceg néven vált ismertté. 877 és 879 között Ursus herceget állítólag hivatalosan is Ursus királlyá kiáltották ki, aki azután két nemes úr, Bernard d’ Auvergne és Gothie márkija támogatásával zendülést szított II. Lajos francia király ellen, hogy ily módon próbálja visszaszerezni jogos örökségét. Független történetírók megerősítik, hogy valóban volt egy lázadás 877 és 879 között, és ezzel kapcsolatban megemlítik Bernard d’ Auvergne és Gothie márkija nevét is. Azt viszont nem említik, hogy a lázadás vezére VI. Siegebert lett volna; viszont többször utalnak egy „Prince Ursus” néven ismert személyre. Ez a bizonyos Ursus herceg egy különös és bonyolult szertartáson vett részt Nimes-ben, amelyen ötszáz egybegyűlt egyházi személyiség énekelte a Te Deumot. A beszámolók alapján úgy tűnik, mintha ez a szertartás egy koronázás lett volna. Elképzelhető, hogy ez a koronázás tulajdonképpen nem más, mint Ursus királlyá kiáltása, amelyre a „Prieuré dokumentumok” utalnak. A „Prieuré dokumentumok” állításai tehát független források által ismét megerősítést nyertek. A „Prieuré dokumentumok” tehát megint olyan forrásokból merítették az információjukat, amelyek másutt nem hozzáférhetőek, és amelyek kiegészítették, sőt segítettek megmagyarázni a hivatalos történetírásban található hézagokat. Ebben az esetben a „Prieuré dokumentumok” pontosabban is meghatározták a titokzatos Ursus herceg valódi kilétét, és azt állították, hogy Ursus IV.Sigisberten keresztül a meggyilkolt II. Dagobert egyenes ági leszármazottja. Ennek alapján az említett felkelés, amelyet a történészeknek ez idáig nem sikerült kielégítően megmagyarázni, teljesen más megvilágításba helyeződik. Egy olyan kísérletnek vagyunk tanúi, amely arra irányult, hogy a trónfosztott Meroving-dinasztia visszaszerezze örökségét, amelyet Róma ruházott rá a Chlodviggal kötött szövetség alapján, és amelyet ezt követően az egyház elárult. A „Prieuré dokumentumok” és független források egyöntetű véleménye szerint a zendülés kudarcot vallott. Ursus herceg és hívei vereséget szenvedtek egy Poitiers mellett lezajlott ütközetben 881-ben. Ezzel a kudarccal a Plantard-család állítólag elvesztette Franciaország déli részén fekvő birtokait, bár továbbra is ragaszkodott a most már pusztán formai jelentőséggel bíró Rhédae hercege és Razés grófja nemesi címekhez. Ursus herceg állítólag Bretagne-ban halt meg. Leszármazottai házasság révén szövetségre léptek a breton hercegi házzal. A 9. század végére így a Meroving vér átáramlott mind Bretagne mind pedig Aquitánia hercegségeibe. Az elkövetkező években a család, köztük Alain, a későbbi Bretagne hercege Angliában kerestek menedéket, és megalapították a család angol ágát, amelynek neve „Planta” volt. Független források ismét megerősítik a „Prieuré dokumentumokat”, miszerint Alain a vikingek elől Angliába menekült családjával és kíséretével. A „Prieuré dokumentumok” szerint a család egyik angol ágát, amelyet a genealógiában VI. Bera néven jelöltek, „Az Építész” melléknévvel illették. Ő és leszármazottai, akik Aethelstan király uralkodása idején találtak menedéket Angliában, állítólag az „építés művészetét” gyakorolták, amely meglehetősen rejtélyes utalásnak látszik. Érdekes módon, a szabadkőműves források Aethelstan király uralkodásának idejére teszik az angliai szabadkőművesség eredetét. Vajon lehetséges-e, hogy a Meroving-dinasztia leszármazottai azon felül, hogy igényt tartottak a francia trónra, valamilyen módon összefüggésbe hozhatók egy olyan dologgal, ami a szabadkőművesség belső lényegét képezte?

A Grál-család A középkori-mítoszok világa legalább olyan sokrétű és képzeletgazda, mint az ókori Görögország és Róma mítoszai. Egy részük meglehetősen felnagyított és túlzó formában ugyan, de olyan valóságos történelmi személyeket ábrázol, mint Arthur király, Roland, Nagy Károly, Vívari Rodrigo

Diaz, vagy népszerű nevén El Cid. Ezzel szemben a Grál-mítoszok az első pillantásra sokkal ingatagabb alapokon nyugszanak. Az egyik legnépszerűbb és a múltat legérzékletesebben felelevenítő középkori legenda Lohengrin, a „Hattyúlovag” történetét beszéli el. Egyrészt szorosan összefonódik a mitikus Grál-legendákkal, másrészt meghatározott történelmi személyeket idéz fel. A történetben egészen egyedülálló módon fonódik egybe a képzelet és a valóság. A Lohengrin-mítosznak mindmáig sikerült megőriznie ősi vonzerejét, olyan műveken keresztül, mint Wagner híres operája. A középkori elbeszélések szerint Lohengrin, akit helyenként a Nappal összefüggésbe hozható Helios megjelöléssel is illetnek, a tünékeny és titokzatos „Grál-család” ivadéka volt. Wolfram von Eschenbach költeményében Lohengrin a „Grál legelső Lovagjának” Parzivalnak a fia. Egy napon a Munsalvaesche-ben található Szent Grál templomban illetve kastélyban Lohengrin egy kápolna harangját hallja, amely önmagától, emberi kéz beavatkozása nélkül szólal meg, azt jelezvén ezzel, hogy a világban valakinek sürgős segítségre van szüksége. Ahogyan ezt előre kitalálhatjuk, a kétségbeesett segélykérő egy bajba jutott hölgy, aki egyes források szerint Brabant hercegnője, mások szerint viszont Bouillon hercegnője. A hölgyet szorult helyzetéből csak egy igazi hős mentheti meg, és Lohengrin azonnal megmentésére siet a címerén szereplő hófehér hattyúk által vontatott csónakban. Párviadalban diadalmaskodik a hercegnő üldözője felett, majd feleségül veszi őt. Lohengrin óva inti a menyegzőn ifjú aráját attól, hogy valaha is a származása, ősei, múltja vagy lakóhelye felől kérdezősködjön. Az első néhány évben a hercegnő tiszteletben tartja férje kívánságát, végül azonban nem tud ellenállni a végzetes kíváncsiságnak, melyet a vetélytársak alantas gyanúsítgatásai szítanak fel benne, és végül arra bátorítják, hogy a tiltott kérdést férjének szegezze. Lohengrinnek ezek után azonnal távoznia kell, és a hattyúk által vontatott hajón lassan eltűnik a lenyugvó nap sugarai között. Elhagyja feleségét és gyermekét, akinek származását homály borítja, senki nem tudja, hogy valójában kicsoda. Az elbeszélés különféle változatai szerint ez a gyermek vagy Bouillon Gottfried apjával vagy pedig nagyapjával volt azonos. Egy modern ember számára rendkívül nehéz feladat pontosan elképzelni és fogalmat alkotni arról, hogy Gottfried milyen kiemelkedő helyet foglalt el a köztudatban nemcsak saját korában, hanem még a 17. században is. Manapság, ha a keresztes háborúkra gondolunk, akkor elsősorban Oroszlánszívű Richárd, János király, IX. Lajos (Szent Lajos) vagy Barbarossa Frigyes neve, merül fel először, pedig nem is olyan régen, még egyiket sem övezte olyan tekintély és megbecsülés, mint Bouillon Gottfriedot. Gottfried, az első keresztes hadjárat vezére rendkívüli népszerűségnek és köztiszteletnek örvendett, igazi hős volt a szó legszorosabb értelmében. Gottfried volt az, aki keresztes háborúk elindítását kezdeményezte, aki visszafoglalta Jeruzsálemet a szaracénoktól és megszabadította a Szent Sírt a hitetlenektől. Mindenekfelett ő volt az, aki az emberek képzeletébe a hősi lovagi tett és a buzgó keresztény jámborság eszményeit egyesítette önmagában. Éppen ezért nem meglepő, hogy Gottfried személye körül olyan kultusz alakult ki, amely még halála után is sokáig továbbélt. Ha figyelembe vesszük hogy Gottfriedet milyen dicsfénnyel övezték, könnyen érthetővé válik, hogy miért tulajdonítanak neki különféle előkelő, mitikus családfákat. Ennek alapján az is szinte magától értetődőnek tűnik, hogy Wolfram von Eschenbach és más középkori lovagregények szerzői, közvetlenül a Grállal hozzák őt kapcsolatba és a „Grál-család” egyenes leszármazottjaként ábrázolják. Mivel Gottfried igazi származását homály fedi, ezáltal még érthetőbbé válik, hogy ilyen mitikus családfákkal hozzák kapcsolatba. A történelem nem tud megnyugtató választ adni a Gottfried őseivel kapcsolatban felmerülő kérdésekre. A „Prieuré dokumentumok” közlik a legvalószínűbb, sőt talán az egyetlen olyan elfogadható genealógiát Gottfried származására vonatkozólag, amely ez idáig napvilágot látott. Amennyire a benne szereplő adatokat ellenőrizni lehetett, és erre túlnyomórészt lehetőség nyílott, ez a genealógia pontosnak bizonyult. Nem találtunk olyan bizonyítékot, amely megcáfolta volna ezt a genealógiát, sőt számos olyan tényre bukkantunk amely még inkább megerősítette. A genealógia olyan hézagokat pótolt a történelemben meggyőző módon, amelyek az idáig komoly fejtörést okoztak. A „Prieuré dokumentumok” szerint Bouillon Gottfried nagyanyján keresztül, aki 1009-ben Hugues de Plantard-ral kötött házasságot, a Plantardcsalád közvetlen leszármazottja volt. Gottfried ereiben így a Merovingok vére csörgedezett, származását közvetlenül II. Dagoberthez; IV. Sigisberthez, és a Meroving származási vonal „elveszett királyaihoz” vezette vissza, akiknek megjelölésére a franciák a „les rois perdus” kifejezést használják. Úgy tűnik, hogy a Merovingok vére négy évszázadon keresztül tekervényes családfákon áramlott keresztül, míg végül egy hosszú folyamat eredményeképpen – amely hasonló a szőlőművelésből ismert oltáshoz – végre meghozta gyümölcsét Bouillon Gottfried, Lorraine hercege személyében. A Lorraine-házon keresztül a Merovingok nemzetsége új örökséget teremtett. Ez a felfedezés teljesen új megvilágításba helyezte a keresztes hadjáratokat is, amelyekre most már egészen más szemszögből tekintettünk, és mélyebb értelmet és összefüggéseket kerestünk bennük. Úgy éreztük a keresztes háborúk jelentősége talán nem merül ki abban a szimbolikus gesztusban, amelyet Krisztus sírjának a szaracénoktól való visszafoglalása jelképezett. Gottfried saját maga és hívei számára nem csupán egyszerűen Lorraine hercege volt. Valójában ő lett volna a legitim uralkodó, a II. Dagobert halálával 679-ben a hatalmától megfosztott Meroving-dinasztia jogos örököse. Ha Gottfried legitim uralkodó volt is, nem rendelkezett saját birodalommal, ugyanis a Róma által támogatott Kapeting-dinasztia ebben az időben túlságosan megerősödött ahhoz, hogy félre lehessen állítani. Mit csináljon az a király, akinek nincsen királysága? Talán keres magának egy másikat, vagy saját birodalmat alapít, mégpedig nem is akármilyet, hanem olyat, amelyik a legértékesebbnek és legbecsesebbnek számít az egész világon. Megszerzi magának Palesztinát, a Szentföldet, amelynek földjét egykoron Jézus lábai taposták. Vajon nem vetekszik-e egy ilyen ország királya bármelyik európai uralkodóval? Vajon nem állna-e méltó bosszút az egyházon, amely négyszáz évvel korábban elárulta őseit azáltal, hogy a világ legszentebb királysága felett uralkodik?

A megfoghatatlan rejtély Az volt a benyomásunk, hogy a kirakós játék egyes darabjai fokozatosan a helyükre kerülnek. Ha Gottfried valóban a Merovingok vér szerinti utódja volt, akkor a történet egymástól látszólag független, különálló apró darabjait végre lassanként egymáshoz illeszthettük, és a töredékekből egy folytonosságon alapuló következetes és összefüggő kapcsolatrendszer körvonalai bontakoztak ki előttünk. Most már magyarázatot tudtunk adni arra, hogy miért kaptak különleges hangsúlyt egymástól látszólag annyira távolálló dolgok, mint a Meroving-dinasztia, a keresztes háborúk, II. Dagobert és Gottfried, Rennes-le-Chateau, a Templomos Lovagrend, a Lorraine ház és a Prieuré de Sion. A Meroving származási vonalat világosan végigvezethettük korunk olyan jeles személyiségeihez, mint Alain Poher, Henri de Montpézat (a dán királynő férje), Pierre Plantard de Saint-Clair, Otto von Habsburg, aki Lorraine címzetes hercege és Jeruzsálem királya. A kulcsfontosságú tényező azonban továbbra is rejtve maradt előttünk, kisiklott kezeink közül. Még mindig nem értettük, hogy vajon a Meroving vérségi köteléknek miért lenne fontos még ma is.

A száműzött törzs Továbbra is azt kérdeztük magunktól, hogy vajon lehetséges-e, hogy a Merovingok valami egészen különleges dolgot hordoznak vérükben? Elképzelhető, hogy valóban olyasvalamiről van szó, ami a jelenkor embereit is mélyen érintheti? .Ismét áttanulmányoztuk a „Prieuré dokumentumokat”, és különösen a Dossiers secrets anyagát olvastuk nagy figyelemmel. A másodszori olvasásra már értelmezni tudtuk őket, azonban így sem jutottunk közelebb a rejtély megoldásához. Még mindig akadtak olyan részek, amelyeknek jelentősége nem volt világos előttünk. Ezek sem oldották meg a rejtélyt, viszont olyan irányba terelték gondolatainkat, amely végül döntő fontosságúnak bizonyult. Mint ahogyan korábban kiderítettük, a Merovingok saját krónikásaik szerint, az ősi Trójához vezették vissza eredtüket. Egyes „Prieuré dokumentumok” szerint a Merovingok családfája még Trója ostrománál is ősibb volt, és valójában az ószövetségi időkre nyúlt vissza. A Dossiers secrets genealógiái között számos lábjegyzet és feljegyzés található, amelyek közül jó néhány kimondottan az ősi Izrael tizenkét törzsének egyikére, Benjámin törzsére utal. Az egyik ilyen utalás három bibliai fejezetre helyez hangsúlyt, illetve három bibliai fejezetet idéz szó szerint: Mózes ötödik könyvének 33. fejezetét, Jozsué könyvének 18. fejezetét, valamint a Bírák könyvének 20. és 21. fejezeteit. Mózes ötödik könyvének 3. fejezetében Mózes halála előtt megáldja a tizenkét törzs mindegyikének pátriárkáját. Természetesen gondolkodóba ejtett bennünket az áldásban elhangzó ígéret is, amely szerint, az Úr Benjámin „vállai között lakik”. Vajon összefüggésbe hozhatók-e ezek a szavak a Merovingok legendás születési jegyével, a vállak között elhelyezkedő vörös kereszttel? Robert Graves szerint például Benjámin szent ünnepének napja december 23-a volt, és erre a napra esik Dagobert ünnepe is. A Benjámin törzsét alkotó három nemzetség közé tartozott Ahirám nemzetsége, amely valamilyen módon talán kapcsolatba hozható Hírámmal, Salamon templomának építőjével. Hírám központi helyet foglalt el a szabadkőműves hagyományokban is. Hírám egyik legodaadóbb tanítványát Benoninak hívták, és érdekes módon a csecsemő Benjaminnak eredetileg a Benoni nevet adta haldokló anyja, Ráchel. A Dossiers secrets második bibliai idézete Józsué könyvének 18. fejezetéből való, és az előbbinél sokkal egyértelműbb. Ez a fejezet arról számol be, hogy miután Mózes népe megérkezett az Ígéret földjére, a tizenkét törzs között felosztják a földet. A sorsolás szerint az a terület, amely Benjamin törzsének jutott, magában foglalta a későbbi szent várost, Jeruzsálemet is. Jeruzsálem tehát már jóval azelőtt Benjámin törzsének öröksége lett, hogy Dávid és Salamon városává lett. Józsué könyve szerint Benjámin törzsének öröksége magában foglalja a következőket: „Céla, Elef, és Jebúsz, azaz Jeruzsálem, továbbá Gibat és Kirjat. Tizennégy város falvaival együtt. Ez Benjámin fiainak az öröksége.” A harmadik bibliai idézet a Dossiers secrets-ben egy meglehetősen bonyolult eseménysort ábrázol. Egy levitát, aki Benjámin törzsének területén utazik keresztül, súlyos sérelem ér, másodfeleségén többször erőszakot tesznek a város férfi lakói, akik Béliál isten imádói. Béliál a sumér anyaistennő egyik változata, akit a babiloniak Istár, a föníciaiak pedig Asztarte néven tiszteltek. Miután a levita összehívta a tizenkét törzs képviselőit, hogy tanúi legyenek, bosszúért kiáltott az őt ért gyalázat miatt. Az egybegyűltek arra szólítják fel a benjáminiakat, adják ki a bűnösöket, hogy azok elnyerhessék méltó büntetésüket. Azt gondolnánk, hogy a benjáminiak készségesen teljesítik a többi törzs kérését. Valamilyen oknál fogva azonban ellenszegülnek, és fegyveresen „Béliál fiainak” védelmére kelnek. Emiatt elkeseredett és véres háborúskodás tör ki a benjáminiak és Izrael többi tizenegy törzse között. Az ellenségeskedések során a tizenegy törzs átkot szór minden olyan férfi fejére, aki leányát Benjámin törzséből való férfihoz adja feleségül. Amikor a háború véget ér, és Benjámin törzsét gyakorlatilag a kihalás veszélye fenyegeti, a győztes izraeli törzsek keservesen siránkoznak a benjáminiakra kimondott átok miatt, amelyet azonban nem lehet már visszavonni. Az izraeli férfiak azután megesküdtek Micpában, hogy senki se adja leányát benjáminihoz feleségül. De azután elment a nép Bételbe, és ott ültek estig az Isten színe előtt fennhangon sírva, nagy sírással. Mert azt mondták: ó, Uram, Izrael Istene! Miért is történt ez Izraelben? Miért hiányzik ma egy törzs Izraelből? (Bírák 21,1-3) Néhány szakasszal később így folytatják sirámaikat: Izrael fiai ugyanis megszánták testvérüket, Benjámint, és azt mondták: kivágatott ma egy törzs Izraelből! Honnan szerezzünk feleséget a megmaradtaknak, hiszen mi megesküdtünk az Úrra, hogy nem adjuk hozzájuk leányainkat feleségül. (Bírák 21, 6-7) Miután az a veszély fenyegetett, hogy egy egész törzs halhat ki, a vének gyorsan megoldást találtak a problémára. A Bételtől nem messze fekvő Silóban hamarosan ünnepet tartottak, és a silói leányok, mivel a silói férfinép semleges maradt a háborúban, szabad prédának számítottak. Az életben maradt benjáminiaknak megparancsolták, hogy menjenek el Silóba, rejtőzzenek a szőlőkben, és amikor a város leányai összegyűlnek, hogy körtáncot járjanak az ünnepen, ragadják meg őket és vigyék haza őket feleségnek. Egyáltalán nem világos, hogy a Dossiers secrets miért hívja fel ilyen nyomatékosan a figyelmet ezekre a bibliai részekre. Bármi legyen is ennek az oka, a benjáminiak egyértelműen fontos szerepet töltenek be a bibliai történelemben. A háború pusztításai ellenére, gyorsan visszaszerzik tekintélyüket, ha számban nem is gyarapodnak, felemelkedésük olyan eredményes, hogy Sámuel első könyvében ők adják Izrael első királyát Saul személyében. Annak ellenére, hogy a benjáminiak visszaszerezték elveszett presztízsűket, a Dossiers secrets azt sugallja, hogy a Béliál követői miatt kitört háború döntő fordulópontot jelentett. Úgy tűnik, hogy a viszály következtében, ha nem is a legtöbb, de igen jelentős számú benjámini a száműzetést választotta. A Dossiers secrets-ben erre vonatkozólag egy nyomtatott nagybetűvel írt sokat sejtető megjegyzés található: EGY NAPON BENJÁMIN LESZÁRMAZOTTAI ELHAGYTÁK ORSZÁGUKAT; VOLTAK AKIK HÁTRAMARADTAK; KÉTEZER ÉVVEL KÉSŐBB VI. GOTTFRIED (DE BOUILLON) JERUZSÁLEM KIRÁLYA LETT ÉS MEGALAPÍTOTTA AZ ORDRE DE SIONT. Először úgy tűnt, hogy az összefüggéseiből kiragadott bibliai idézetek között nincsen semmilyen kapcsolat. Amikor azonban összegyűjtöttük és áttekintettük a Dossiers secrets-ben fellelhető különböző töredékes utalásokat, egy összefüggő történet körvonalai rajzolódtak ki. Eszerint a benjaminiak többsége a száműzetést választotta, és Palesztinából valószínűleg Görögországba, Árkádiába vitte őket útjuk, ahol hamarosan rokonságba kerültek az árkádiai királyi családdal. A kereszténység hajnalán tovább vándoroltak felfelé a Duna és a Rajna, mentén és házasságra léptek egyes germán törzsekkel. A germánokkal való keveredés eredményeképpen végül létrejött a szikambriánus frankok nemzetsége, akik a Merovingok közvetlen elődei voltak. A „Prieuré dokumentumok” szerint a Merovingok ily módon Árkádián keresztül a bibliai Benjámin törzséhez vezették vissza eredetüket, tehát ebből az következik, hogy a Merovingok, valamint leszármazottaik, a Plantard- és a Lotharingiai-ház sémi vagyis zsidó származásúak. Ha Jeruzsálem válóban Benjámin törzsének ősi öröksége volt, akkor Bouillon Gottfried bevonulása a Szent Városba azt jelentette volna, hogy érvényt szerez ősi és jogos örökségének. Ugyancsak sokatmondó, hogy Bouillon Gottfried volt az egyedüli a keresztes hadjáratban résztvevő nyugati előkelőségek között, aki mindenét eladta mielőtt a Szentföldre indult, azt jelezvén ezzel, hogy nem állt szándékában Európába visszatérni. Szükségtelen megjegyeznünk, hogy lehetetlen volt megbizonyosodni arról, hogy a Merovingok valóban Benjámin törzséből származtak-e vagy sem. A „Prieuré dokumentumok” információi, ha egyáltalán annak lehet nevezni őket, oly távoli és homályos múltbeli időkre vonatkoztak, amelyekre semmiféle írásos forrás nem állt rendelkezésre, tehát nem volt módunk a dokumentumok állításait megerősíteni. Hasonló feltételezések már régen

felvetődtek egyrészt megbízhatatlan híresztelések, másrészt ködös hagyományok formájában. Proust például felhasználja őket műveiben, és nemrégiben egy francia regényíró, Jean d’Ormesson azt a gondolatot vetette fel, hogy bizonyos francia nemesi családok zsidó származásúak. 1965-ben Roger Peyrefitte, aki úgy tűnik, hogy szereti megbotránkoztatni honfitársait, azt hangoztatta fennen egyik regényében, hogy az egész francia nemesség és az európai nemesség többsége végeredményben zsidó eredetű. Bár ez az állítás nem bizonyítható, mégsem hangzik teljesen valószínűtlennek, mint ahogyan „Prieuré dokumentumok” azon feltevései sem zárhatóak ki teljesen, amelyek Benjámin törzsének száműzetésére és vándorlására vonatkoznak. A többi tizenegy izraeli törzzsel vívott háború után a hazájukat elhagyó benjáminiaknak szükségszerűen nyugat felé kellett menekülniük, tehát a föníciai partvidék irányába. A föníciaiaknak olyan hajóik voltak, amelyek alkalmasak voltak nagyszámú menekült szállítására. A menekülők ugyanakkor nyilvánvaló szövetségesre leltek bennük, hiszen ők is az anyaistennőt imádták Asztarte, a Mennyek Királynőjének képében. Ha valóban történt egy ilyen tömeges kivándorlás Palesztinából, akkor ennek feltehetően nyomai vannak más népek történetében és mítoszaiban is. Ilyen nyomokra bukkantunk a görög mitológiában. Ismerjük Danaosz király legendáját, aki Bélosz egyiptomi király fia volt, és hajóval érkezett Görögországba lányaival együtt. Danaosz leányai vezették be az anyaistennő tiszteletét, amely azután Árkádia elfogadott kultuszává vált. Robert Graves szerint a Danaosz legenda „Palesztinából való telepesek” Peloponnészoszra való érkezését örökíti meg. Graves azt is megjegyzi, hogy Bélosz király tulajdonképpen azonos Baállal vagy Béllel, vagy talán az ótestamentumi Beliállal. Érdemes megjegyezni, hogy Benjámin törzsének egyik nemzetsége a Béla nevet viselte. Árkádiában nemcsak hogy virágzott az anyaistennő kultusza, hanem sokkal tovább élt, mint Görögország többi részében. A kultusz összekapcsolódott Démétér, majd később Diana és Artemisz tiszteletével is. Artemisz lett az Ardennek patrónus istennője Arduina istennő személyében, és ez különösen azért érdekes, mert a szikambriánus frankok először az Ardennekből áramlottak ki a mai Franciaország területére. Artemisz jelképe Kallisztó, az anyamedve volt, fiát Arkaszt, a medvefiúként és egyben Árkádia védnökeként tisztelték. Kallisztót Artemisz az égbe emelte, és ott csillagképpé változtatta. Ezt a csillagképet ma Nagymedve vagy Ursa Major néven ismerjük. Lehetséges tehát, hogy nem teljesen véletlenül használják a Meroving vérségi vonallal kapcsolatban az ismételten felmerülő Ursus megjelölést. Mindenesetre a mitológián kívül létezik még más arra utaló bizonyíték is, hogy valóban történt egy zsidó bevándorlás Árkádiába. Az ókorban az Árkádia néven ismert területen egy rendkívül erős katonaállam jött létre: Spárta. A spártaiak magukba szívták a régebbi árkádiai kultúra nagy részét, és lehetséges, hogy a legendás árkádiai Lyceaus azonos azzal a spártai Lükurgosszal, aki megalkotta a híres spártai törvényeket. A férfikorba lépett spártai férfiak a Merovingokhoz hasonlóan különleges mágikus jelentőséget tulajdonítottak hajuknak, amelyet hosszan viseltek. Az egyik szakértő szerint „hajuk hosszúsága fizikai erejüket jelképezte, és szent szimbólummá vált.” Az apokrifok közül a Makkabeusok mindkét könyve a spártaiak és a zsidók közötti kapcsolatot hangsúlyozza. A Makkabeusok második könyve arról beszél, hogy volt olyan zsidó, aki „A spártaiakhoz menekült (ugyanis), hogy ott a közös származás folytán menedékre találjon”. A Makkabeusok első könyve viszont világosan kimondja, hogy „Egy írásban nyomára bukkantak annak, hogy a spártaiak és a zsidók testvérek, Ábrahám nemzetségéből származnak”. Ily módon tehát fennállt a lehetősége annak, hogy zsidó népek Ákádiába vándoroltak. Ha nem s tudtuk bizonyítani, hogy a „Prieuré dokumentumok” adatai e tekintetben pontosak, nem utasíthattuk el ezt a feltevést. Konkrét régészeti bizonyítékok szólnak amellett, hogy a francia kultúrát sémi befolyás érte. Egykor föníciai és sémi kereskedelmi útvonalak szelték át egész Dél-Franciaországot Bordeaux-tól Marseilles-ig és Narbonne-ig és hasonló kereskedelmi útvonalak húzódtak felfelé a Rhone folyón. Már i. e. 700-600 táján léteztek föníciai települések nemcsak a francia tengerpart mentén, hanem a szárazföld belsejében is, olyan helyeken, mint például Carcassonne és Toulouse. Az itteni régészeti feltárások során sok sémi eredetű lelet került elő, ami egyáltalán nem meglepő, hiszen i. e. a 9. században a föníciai Tírusz királyai házasságra léptek Izrael és Júda királyi házainak tagjaival, és ezáltal olyan dinasztikus szövetséget hoztak létre, amely szorosabbá tette a két nép közötti kapcsolatot is. I.sz. 70-ben Jeruzsálem lerombolása és a Templom elpusztítása megindította a menekültek áradatát a Szentföldről. Élt egy zsidó közösség Pompei városában is, amelyet i. sz. 79-ben a Vezúv kitörése maga alá temetett. A menekülő zsidók számára Dél-Franciaország egyes városai is menedéket nyújtottak, így például Arles, Lunel és Narbonne. A zsidó eredetű népek Európába és Franciaországba való beáramlása azonban már jóval Jeruzsálem bukása előtt elkezdődött, sőt már a kereszténység időszaka előtt is folyamatban volt. I.e.106 és 48 között például egy zsidó kolónia jött létre Rómában. Nem sokkal ezután egy további kolóniát hoztak létre a Rajna mentén, a mai Köln helyén. Egyes római légiókhoz zsidó rabszolgákból álló csoportok is tartoztak, akik gazdáikat Európába mindenhová elkísérték. Sokan közülük később elnyerték vagy megvásárolták szabadságukat és zsidó közösségeket alapítottak. Nem véletlen az sem, hogy a mai Franciaország területén elszórtan sok jellegzetesen sémi eredetű név maradt fenn. Ezek közül néhány pontosan az ősi Meroving-birodalom szívében található. Stenay-től néhány kilométernyire, a Woevres-i Erdő szélén, ott ahol Dagobertet meggyilkolták, van egy Baalon nevű falu. Stenay és Orval között fekszik egy Avioth nevű városka. Ismételten eljutottunk tehát oda, hogy igazolni ugyan nem tudtuk a „Prieuré dokumentumok” állításait mégsem vethettük el őket teljesen. Kénytelenek voltunk elfogadni azt a lehetőséget, hogy a „Prieuré dokumentumok” helytállóak, és az sem kizárt, hogy a Merovingok, valamint számos nemesi család, amelyek eredetüket a Merovingokhoz vezeti vissza, sémi népektől származnak. De vajon csupán erről szólt ez a történet? Ez lenne az a nagy horderejű titok, amely oly sok hűhót, intrikát, cselszövést és rejtélyt, ellentmondást és viszályt szült évszázadokon keresztül? Megint egy újabb elveszett törzsről szóló legendával állunk szemben? Ha elfogadjuk, hogy mindez nem legenda, hanem valóság, vajon mindez kellő magyarázatot adna-e a Prieuré de Sion indítékaira és a Meroving-dinasztia trónigényére? Vajon kellő magyarázatot nyújtana-e arra, hogy olyan kiváló elmék támogatását sikerült megnyerniük mint Leonardo és Newton? Vajon érthetőbbé válik-e ezáltal a Guise- és Lotharingiai- házak tevékenysége, a Compagnie du Saint-Sacrament titkos törekvései, valamint a Skót Rítusú szabadkőművesség rejtélyes titkai? A kérdésekre egyértelműen megint csak nemmel tudtunk válaszolni. Miért lenne olyan robbanásveszélyes, nagy horderejű titok az, hogy a Merovingok Benjamin törzséből származtak? Miért lenne ennek a származásnak egyáltalán bármilyen jelentősége korunk számára? Hogyan adhatna ez magyarázatot a Prieuré de Sion jelenlegi célkitűzéseire és tevékenységére? Ha kutatásaink olyan alapvető érdekeket érintenek, amelyek a judaizmussal hozhatók kapcsolatba, akkor miért tartalmaz a történet oly sok jellegzetesen keresztény, sőt ortodox keresztény elemet? Vegyük például a Chlodvig és Róma közötti szövetséget, Bouillon Gottfried keresztényi buzgóságát és Jeruzsálem visszafoglalását, vagy a katharok és templomosok eretnek, de mégis alapvetően keresztény eszméit. Végül nem szabad megfeledkeznünk a történetben szereplő számos keresztény egyházfiról, az egyház magas rangú hercegeitől kezdve olyan egyszerű falusi lelkészekig, mint Boudet és Sauniére. Lehetséges, hogy a Merovingok végső soron zsidó származásúak voltak, ám ha ez így is lett volna, mindez alapvetően mellékesnek tűnt számunkra. Úgy véltük, hogy a rejtély mélyén megbúvó titok nem az ószövetségi judaizmussal, hanem a kereszténységgel fonódik össze. Ezen a ponton az volt az érzésünk, hogy Benjámin törzsével, legalábbis pillanatnyilag, megint csak vakvágányra jutottunk. Bármilyen fontosnak is bizonyulhat ez a későbbiekben, a történet mélyén egy sokkal nagyobb jelentőségű dolog rejtőzött.

A VÉRSÉGI VONAL

A Szent Grál Mi lehetett az, amit szem elől tévesztettünk, vagy talán nem a megfelelő helyen kerestünk? Lehetséges, hogy volt valami apró részlet, ami mindvégig ott volt a szemünk előtt, de valamilyen oknál fogva egyszerűen elkerülte a figyelmünket? Amennyire meg tudtuk ítélni, egyetlen olyan tényt, egyetlen olyan évszámot sem hagytunk figyelmen kívül, amely a hivatalos történetírásban szerepelt. Lehetséges, hogy amit kerestünk, az kívül esett a történettudomány, az írott források, a konkrét tények világán, amelynek területére kutatásainkat addig korlátoztuk. Annyi bizonyos, hogy létezett egyetlen mitikus elem, amely végigkísérte kutatásainkat, és amely újra és újra fejbukkant. Ez pedig nem volt más, mint az a titokzatos tárgy, amely Szent Grál néven ismert. A kortársak annak idején azt hitték a katharokról, hogy a Szent Grál az ő birtokukban van. A templomosokkal kapcsolatban is gyakran felmerült az a feltételezés, hogy ők őrzik a Szent Grált. Mint tudjuk, a Grál-románcok eredetileg Champagne grófjának udvarából indultak ki, akinek neve szorosan összekapcsolódott a Templomos Lovagrend megalapításával. Amikor a templomosokra lecsaptak, az inkvizíció hivatalos feljegyzéseiben említés történik azokról a különös fejekről, amelyeket a templomosok rendházaiban megtaláltak és amelyeket állítólag a templomosok bálványként imádtak. Ezek a fejek sok olyan tulajdonsággal rendelkeztek, amelyeket hagyományosan a Szent Grálnak tulajdonítanak, tehát képesek voltak például arra, hogy termékenységgel itassák át a földet. Kutatásaink során számos egyéb összefüggésben is találkoztunk a Grállal, amelyek egy része a közelmúlthoz kapcsolódik, például Joséphin Péladan és Claude Debussy 19. század végi okkult köreihez, illetve egy ennél sokkal korábbi időszákhoz. Bouillon Gottfried például a középkori legendák és népi hagyományok szerint Lohengrintől, a Hattyúlovagtól származott, Lohengrin pedig a románcokban Perceval vagy Parzival fia volt, aki a korai Grál-történetek főhőse. Wolfram von Eschenbach, a legjelentősebb Grál szerző Guillem de Gellone-t választotta egyik költeményének hősévé, aki Charlemagne uralkodása alatt egy középkori fejedelemség ura volt Franciaország déli részén. Wolfram költeményében Guillem személye valamilyen módon a titokzatos „Grál-családdal” állt összefüggésben. Feltettük magunknak a kérdést, hogy vajon valóban véletlenszerűnek tekinthető-e, hogy kutatásaink során a Grál-motívum oly gyakran felbukkant. Elképzelhető-e, hogy ennek mélyén egyfajta folytonosság húzódott meg, amely egyben összefüggést teremtett a Grál-motívumok látszólag véletlenszerű felbukkanása között. Lehetséges-e, hogy egy olyan folytonosságról van szó, amely – számunkra is még egyelőre felfoghatatlan módon ugyan – a Grállal hozza kapcsolatba kutatásainkat, független attól, hogy mi is a Grál igazi jelentése? Ezen a ponton egy egészen elképesztő kérdés fogalmazódott meg bennünk. Lehetséges, hogy a Grál nem csupán egyszerűen a képzelet szüleménye? Lehetséges, hogy valóban létezett? Elképzelhető, hogy maga a Szent Grál, vagy pedig egy olyan konkrét dolog, amelyet a Szent Grál szimbolizált valóban létezett? A kérdésfelvetés rendkívül izgalmasnak tűnt. Számolnunk kellett azzal a veszéllyel, hogy talán túlságosan messzire sodor minket eredeti célkitűzésünktől, az elméleti okoskodások és spekulációk területére tévedünk. Figyelmünket a Grál-románcokra irányítottuk, amelyek önmagukban is számos talányt rejtenek magukban. Az általános feltételezés az, hogy a Szent Grál valamilyen módon Jézushoz kapcsolódik. Egyes hagyományok szerint a Szent Grál az a kehely volt, amelyet Jézus és tanítványai az utolsó vacsorán használtak. Más hagyomány úgy tartja, hogy Arimateai József ebbe a kehelybe fogta fel a kereszten függő Jézus vérét. Létezik olyan változat is, amely szerint az utolsó vacsorán használt kehely és Arimateai József kelyhe egy és ugyanazon kehely volt. Ha viszont a Grál ilyen szorosan és közvetlenül kapcsolódik Jézus személyéhez, és valóban létezett, akkor miért nem történt említés róla több mint ezer esztendőn át? Miért nem jelent meg korábban az irodalomban, a folklórban? Hogyan lehetséges, hogy évszázadokig eltemetve marad egy olyan jellegű dolog, amely ily rendkívüli jelentőségű a kereszténység számára és szervesen hozzátartozik? Még ennél is elgondolkoztatóbb az a kérdés, hogy a Grál vajon miért pontosan abban az időszakban bukkant a felszínre, amikor keresztes háborúk javában dúltak? Pusztán a merő véletlen műve volt-e, hogy ez a rejtélyes tárgy, amely látszólag egy évezreden keresztül nem létezett, pontosan akkor jelent meg a színen, amikor a jeruzsálemi frank királyság fénykorát élte, amikor a templomosok hatalmuk csúcspontjára jutottak, és amikor a kathar eretnekség olyan lendületet kapott, hogy a római katolicizmus komoly vetélytársává vált? Vajon valóban véletlennek mondható-e a körülmények ilyen különös egybeesése, vagy mégis volt valamilyen összefüggés közöttük? Miután ilyen és ehhez hasonló kérdések özöne zúdult ránk, és némileg el is bátortalanított minket, figyelmünket a Grál-románcok felé fordítottuk. Csak ezután tudtuk eldönteni, hogy a Grál-motívum gyakori előfordulása véletlennek tekinthető-e, vagy pedig a Grál-motívumok ismétlődésének hátterében egy olyan összefüggésrendszer húzódik meg, amely valamilyen szempontból fontosnak bizonyulhat. Végleges választ a kérdésre csak azután adhattunk, hogy ezt a „képzelet szülte” világot már jobban megismertük.

A Szent Grál legendája A legtöbb huszadik századi tudós egyetért abban, hogy a Grál-románcok végső soron pogány alapokon nyugszanak, egy olyan rítushoz vezethetők vissza, amely az évszakok változásával, az esztendő halálával és újjászületésével hozható kapcsolatba. A rítus egy ősi termékenységi kultuszból ered, amely formájában szorosan kapcsolódik a közel-keleti Tammuz, Attisz, Adonisz és Ozírisz kultuszokhoz, sőt az is lehet, hogy közvetlenül azokból származik. Ez a témája a „Zöld lovag” című 14. századi angol költeménynek, amely egy névtelen szerző tollából származik. A Mabinogionban, amely nagyjából a Grál-románcokkal egykorú wales-i legendákból álló gyűjtemény – bár ezek a legendák nyilvánvalóan sokkal korábbi forrásokból merítettek –, szerepel egy titokzatos üst, az úgynevezett „újjászületés üstje”, amelyben a halott harcosok, akiket az éjszaka folyamán az üstbe dobnak, a következő reggelen ismét életre kelnek. Ezzel az üsttel gyakran összekapcsolják Bran, az óriás személyét is. Brannek egy hatalmas tál volt a birtokában, „amelyen azonnal ott termett bármi, amit az ember szeme-szája megkívánt”. Időnként hasonló varázserőt tulajdonítanak a Grálnak is. Brant élete végén állítólag lefejezték, és a fejét talizmánként Londonban helyezték el. Azt mesélték, hogy itt számos csodát hajtott végre, nemcsak a földet tette termékennyé, hanem okkult erejénél fogva, a hódítókat is kiűzte. A fenti motívumok közül igen sok azután később beépült a Grál-románcokba is. Nem lehet kétséges, hogy Bran személye, az üst és a tál valamilyen módon hozzájárult a későbbi Grál-legendák kialakulásához. Bran feje nemcsak a GráIra jellemző tulajdonságokkal rendelkezik, hanem hasonló azokhoz a fejekhez, amelyeket állítólag a templomosok imádtak. A Grál-románcok pogány eredetével különböző művek hosszú sora foglalkozott kimerítően, James Frazet „Az aranyág” című könyvétől kezdve egészen napjainkig számos kutató tanulmányozta ezt a kérdést. A 12. század közepétől a 12. század végéig az eredetileg pogány alapokra épülő Grál-románcok különös és rendkívül lényeges átalakuláson mentek keresztül. Még az éles szemű kutatók sem találtak magyarázatot erre a folyamatra, amelynek eredményeként a Grál egészen egyedülálló és sajátos kapcsolatba került a kereszténységgel, illetve a kereszténységnek a hagyományos ortodoxiától meglehetősen eltérő formájával. A megfoghatatlan folyamat eredményeképpen a Grál elválaszthatatlanul egybefonódott Jézus személyével, de meg kell jegyeznünk, hogy itt nem csupán a pogány és keresztény hagyományok egyszerű egymásba olvadásáról van szó. A Jézus személyével titokzatosan összefonódó relikvia, a Szent Grál több kötetnyi lovagregények és terjedelmes elbeszélő költemények szerzőjét ihlette meg, amelyek kétségkívül még ma is megragadják az olvasók képzeletét. Az egyház rosszallása és helytelenítése ellenére ezek a

románcok csaknem egy évszázadon keresztül virágoztak, valóságos kultusz alakult ki körülöttük. Egy olyan kultusz jött létre, amelynek alakulása és fejlődése érdekes módon, párhuzamokat mutat a Templomos Lovagrend 1188 utáni pályájával, tehát a Siontól való különválást követő időszakkal. A Szentföld 1291-ben történt elvesztésével, és a Templomos Lovagrend 1307 és 1314 között történt felbomlásával, a Grál-románcok is eltűntek a történelem színpadáról, legalábbis az elkövetkező kétszáz évre. 1470-ben ismét ehhez a témához nyúlt vissza Sir Thomas Malory, a Le Morte d’ Arthur, az „Arthur halála” című híres lovagregényében. A Grál azóta is többé kevésbé kiemelkedő szerepet töltött be a nyugati kultúrában, de az is előfordult, hogy nem kimondottan irodalmi témaként került előtérbe. Bőséges forrásanyag bizonyítja, hogy Németországban a Nemzeti Szocialista Párt egyes tagjai valóban hittek a Grál mint fizikai jellegű dolog létezésében, és a második világháborúban a németek ténylegesen régészeti feltárásokat végeztek Franciaország déli részén a Grál felkutatására. A Grál néven ismert titokzatos és rejtélyes tárgy már Sir Thomas Malory idejében is többnyire azzal a jellegzetes identitással rendelkezett, mint ahogyan azt a Grál-irodalomból ma ismerjük. Egyes elbeszélések szerint a Grált Arimateai József Angliába vitte, pontosabban Glastonbury-be. Mások szerint a Grált Mária Magdolna vitte Franciaországba. Már a negyedik századi legendák is arról beszélnek, hogy Mária Magdolna elmenekült a Szentföldről, Marseille mellett ért partot, ahol a neki tulajdonított relikviákat ma is nagy tisztelettel övezik. A középkori legendák szerint magával vitte Marseille-be a Szent Grált is. A 15. századra ennek a hagyomány nyilvánvalóan oly nagy jelentőséget tulajdonított, hogy például még René d’ Anjou is „Grál-kelyheket” gyűjtött. A korai legendák azonban úgy szólnak, hogy Mária Magdolna a Grált vitte Franciaországba, nem pedig egy kelyhet, tehát a Grálnak és a kehelynek egymással való társítása fejlemény. Malory azonban átvette ezt a felszínes képzettársítást, amelyet azóta is szinte közhelyszerű tényként kezelnek. Malory jelentős költői szabadságot engedett meg magának a források felhasználásában. Az eredeti forrásokban a Grál sokkal több mint egy egyszerű kehely, és mitikus vonatkozásai sokkal nagyobb jelentőséget kapnak, mint a lovagiak. Malory viszont ez utóbbi tulajdonságait emeli ki és dicsőíti. A legtöbb tudós azon a véleményen van, hogy az első igazi Grál-románc a 12. század végén keletkezett, tehát 1188 körül, amely döntő fordulatot hozott a Szentföldön, hiszen Jeruzsálem elbukott, és ekkor történt a szakítás a Templomos Lovagrend és a Prieuré de Sion között. A szóban forgó románc a Le Roman de Perceval vagy a Le Conte del Graal címet viselte, szerzője Chrétien de Troyes volt, aki Champagne grófjának az udvarához tartozott. Chrétien életéről viszonylag kevés adat áll rendelkezésünkre. A Grál-románc előtt született munkáiból is nyilvánvaló, hogy Champagne grófjának udvarában élt, ugyanis ezen művek egy részét Marie-nek, Champagne grófnőjének ajánlotta. Chrétien az 1180-as évekre komoly hírnevet szerzett magának lovagregényeivel, köztük a Lancelotról szóló románccal, és az udvari lovagi költészet egyik jeles képviselőjének tekintették. Érdekes módon a Lancelotról szóló műben semmilyen említés nem történik a Grálról. Korábbi művei alapján azt gondolnánk, hogy később alkotásaiban is következetesen ugyanezt az irányt folytatja majd. Élete végén azonban egy teljesen új, addig meg nem énekelt téma, a Szent Grál felé fordult, ami ekkor került be a nyugati kultúra és gondolkodás áramkörébe, pontosan olyan formában, ahogyan az azóta eltelt néhány száz év során az utókor számára máig megőrződött. Chrétien de Troyes a Grál-románcot ezúttal nem Marie de Champagne-nak ajánlotta, hanem Elzászi Fülöpnek, Flandria grófjának. Költeménye elején Chrétien de Troyes kijelenti, hogy a művet kimondottan Fülöp kérésére írta, és hogy tőle hallotta először a történetet. A mű tulajdonképpen mintaként, azaz egyfajta prototípusként szolgált a későbbi Grál-elbeszélések számára. A főhős neve Perceval, akit „Az Özvegy Hölgy Fia” névvel illetnek. Ez a megjelölés önmagában is sokatmondó és egyben elgondolkoztató is, ugyanis egyes dualista és gnosztikus eretnekségek már régóta alkalmazták ezt a kifejezést néha saját prófétáik, néha pedig Jézus személyére vonatkozólag. Ez a kifejezés azután később az egyik kedvelt, előszeretettel használt megjelöléssé válik a szabadkőművességben. Perceval özvegy anyját elhagyva, útnak indul, hogy elnyerje lovagi rangját. Vándorlásai közben egy titokzatos halásszal találkozik, a híres „Halászkirállyal”, akinek kastélyában menedéket talál éjszakára, és ezen az éjszakán megjelenik a Grál. Sem a történetnek ezen a pontján, sem pedig a későbbiekben nem találunk semmi utalást arra, hogy a Grál Jézus személyével állna kapcsolatban. Az olvasó nagyon keveset tud meg a Grálról, a történet hallgat arról, hogy tulajdonképpen mi is a Grál maga. Csupán egy derül ki, hogy aranyból van és drágakövekkel ékesített, és egy hölgy hordozza. Perceval nem tudja, hogy egy kérdést kell feltennie ennek a titokzatos tárgynak, azt kell megkérdeznie, hogy „kit szolgál vele az ember”. A kérdés nyilvánvalóan kétértelmű. Ha a Grál egyfajta edény vagy tál, akkor a kérdés azt jelentheti, hogy „kinek szánták, ki egyen belőle”. Értelmezhetjük viszont a következőképpen is: „Kit szolgál az ember (lovagi értelemben) azáltal, hogy a Grált szolgálja?” Bármi legyen is ennek a mondatnak az értelme, Perceval elmulasztja a kérdést feltenni, és a következő reggelen, amikor felébred, a kastélyt üresen találja. Mint ahogyan később rádöbben, mulasztásával súlyos csapás éri a termést. Később azt is megtudja, hogy ő maga is „a Grál-család tagja”, és a titokzatos „Halászkirály”, akit a Grál „táplált”, valójában saját nagybátyja volt. Ezen a ponton Perceval különös vallomást tesz. Kijelenti, hogy a Grállal való balsikerű találkozása óta megszűnt Istent szeretni és Istenben hinni. Chrétien költeményének különösségét még inkább fokozza az a tény, hogy végül befejezetlen maradt. Chrétien 1188 körül halt meg, tehát nagy valószínűséggel azelőtt, hogy a munkáját be tudta volna fejezni. Ha művét netán mégis befejezte, ez a rész sajnálatos módon nem maradt fenn az utókor számára. Ha létezett volna is egy ilyen példány, akkor az valószínűleg megsemmisült 1188-ban, amikor Troyes-ban tűz ütött ki. Bár erre vonatkozólag szükségtelen fejtegetésekbe bocsátkozni, érdemes megemlíteni, hogy egyes tudósok némileg gyanúsnak találják ezt a tűzet, amely furcsa módon egybeesik a költő halálával. Chrétien Grál-története elsősorban mint a későbbi Grál-történetek előfutára vált jelentőssé. A történet keletkezését követő ötven év során a Chrétien által a troyes-i udvarban bevezetett Grál-motívum szinte példátlan gyorsasággal terjedt el Európában. Ugyanakkor a Grál modern szakértői egyetértenek abban, hogy a később született Grál-történetek, nem teljes egészében Chrétientől származnak, hanem egy olyan forrásból is, amely minden valószínűség szerint megelőzte Chrétient. A későbbiekben a Grál-történet egyre szorosabban összefonódott Arthur személyével, aki Chrétien románcában még csak mellékszereplőként jelent meg. Ezzel párhuzamosan a Grált Jézus személyével is összekapcsolták. A később keletkezett Grál-románcok között három olyan változatot találtunk, amelyek történetünk szempontjából külön érdeklődésre tarthatnak számot. Ezek közül az egyik a Roman de l’Estoire dou Saint Graal (A Szent Grál története), melyet Robert de Boron írt valamikor 1190 és 1199 között. Függetlenül attól, hogy mennyi ebben az igazság, gyakran Robert érdemének tekintik, hogy a Grál végül egy jellegzetes keresztény szimbólummá vált. Robert maga is kijelenti, hogy egy korábbi forrásból merített. Ez a forrás gyökeresen eltér Chrétien művétől. Amikor költeményéről, és különösen a Grál keresztény jellegéről beszél, egy „nagy könyvre” tesz célzást, amelynek titkait felfedték előtte. Nem tudjuk, hogy vajon maga Robert változtatta-e a Grált keresztény jellegűvé, vagy pedig őt megelőzően másvalaki, mindenesetre a legtöbb szakértő a második lehetőség felé hajlik. Nem lehet kétség azonban afelől, hogy Robert de Boron története az első, amely részletesen ismerteti a Grál történetét. Magyarázata szerint a Grál az utolsó vacsorán használt kehely volt. Később Arimateai József kezébe került, aki miután Jézust levették a keresztről, megtöltötte a kelyhet a megváltó vérével, és ez az a Szent Vér, amely varázserővel ruházza fel a Grált. A keresztre feszítés után, folytatja a történetet Robert, József családjának feladata lett a Grál őrzése. Robert számára a Grál-románcok tulajdonképpen ennek a családnak a kalandjait és viszontagságait mesélik el. A történet szerint Galahad Arimateai József fia volt. A Grál azután József sógorához, Bronshoz került, aki Angliába viszi, ahol ő lesz a Halászkirály. Chrétien költeményéhez hasonlóan, Perceval ebben a történetben is az „Özvegy

Hölgy Fia”, de egyben a Halászkirály unokája is. Robert Grál-története számos fontos vonatkozásban eltér Chrétienétől. Perceval mindkét verzióban az „Özvegy Hölgy Fiaként” szerepel, de Robert változatában Perceval a Halászkirály unokája, nem pedig unokaöccse, tehát még közelebbi rokonságban van a Grál-családdal. Míg Chrétien kronológiája eléggé bizonytalan és története valamikor Arthur korában játszódik, Robert pontosan meghatározza a helyszínt és az időt is. Robert Grál-történetének helyszíne Anglia, de nem Arthur uralkodásának ideje, hanem Arimateai József kora. Ismerünk egy másik Grál-románcot is, amely nagyon sok közös vonást mutat Robert elbeszélésével. Úgy tűnik, mintha ennek a történetnek a szerzője is ugyanazokból a forrásokból merített volna mint Robert, viszont ezeket a forrásokat más módon és sokkal érdekesebben használja fel. Az említett románc Perlesvaus néven ismert, körülbelül ugyanakkor keletkezhetett mint Robert műve, tehát 1190 és 1212 között, és szerzője nem árulja el kilétét. Fölöttébb különös, hogy a szerző a névtelenséget választotta, hiszen akkoriban a költőket igen nagy becsben tartották. Lehetséges, hogy foglalkozása miatt kényszerült erre, tehát egy szerzetesrend vagy katonai jellegű rend tagja volt, és rendje az ilyen jellegű költemények megírását illetlennek és helytelennek tartotta volna. A Perlesvaus szövegének alapos elemzése mindenesetre ezt a feltevést látszik alátámasztani és az egyik modern szakértő is elképzelhetőnek tartja, hogy a Perlesvaust egy templomos írta, sőt vannak olyan bizonyítékok, amelyek szintén ezt a feltételezést igazolják. Közismert például, hogy a Teuton Lovagrendben bátorították és támogatták költői tehetséggel megáldott tagjaikat, és könnyen lehetséges, hogy hasonló lehetett a helyzet a templomosoknál is. A Perlesvaus költője az elbeszélésben például rendkívül alapos harci ismeretekről tesz tanúságot, kiváló ismerője a lovagi páncélzatnak, felszerelésnek, a harci stratégiának és taktikának, a fegyverzetnek, illetve a fegyverek által az emberi testen ejtett sebeknek. Az elbeszélésben olyan érzékletesen ábrázolja a különböző harcban szerzett sebeket, hogy ez mindenképpen első kézből szerzett harctéri tapasztalatokat feltételez, olyan valóságos és minden romantikus pátoszt nélkülöző tapasztalatot, ami egyetlen más Grál-románcra sem jellemző. Ha nem is egy templomos lovag rejtőzik a Perlesvaus névtelen szerzője mögött, az elbeszélés alapján akkor is komoly okunk van arra, hogy a Grált a templomosakkal hozzuk összefüggésbe. Bár magáról a Templomos Lovagrendről nem történik benne név szerint említés, jelenlétük mégis egyértelműnek tűnik a költeményben. Perceval vándorlásai során egy kastélyhoz ér. A Grált nem ebben a kastélyban őrzik, viszont a kastély otthont ad a „beavatottak’ egy csoportjának, akik nyilvánvalóan ismerik a Grált. Percevalt két „mester” fogadja a kastélyban, akik miután tapssal jelt adnak, harminchárom másik férfi is csatlakozik hozzájuk. „Mind fehér öltözékben voltak, és mindegyikük egy vörös keresztet viselt mellkasa közepén, és valamennyien egykorúnak látszottak.” A titokzatos „mesterek” közül az egyik kijelenti, hogy ő maga saját szemével látta a Grált, és ez az élmény csak a kevés kiválasztottnak adatik meg. Azt is hozzáteszi, hogy ismeri Perceval származását. Chrétien és Robert költeményeihez hasonlóan, a Perlesvaus is nagy hangsúlyt helyez a származásra. A szerző a történetben több alkalommal illeti Percevalt „a különösen szent” jelzővel. Másutt egyértelműen kijelenti, hogy Perceval „Arimateai József leszármazottai közé tartozik”, és hogy „ez a József, Perceval anyjának nagybátyja volt, aki Pilátus katonája volt hét esztendőn át.” A Perlesvaus nem Arimateai József korában játszódik, hanem Chrétien változatához hasonlóan, Arthur uralkodásának idején. A kronológia még jobban összekuszálódik azáltal, hogy az elbeszélés szerint a Szentföld ekkor már a „hitetlenek” birtokában van, holott a valóságban csak két évszázaddal Arthur uralkodása után foglalták el. A másik zavaró dolog, hogy a Szentföldet a szerző nyilvánvalóan Camelot-tal azonosítja. A Perlesvaus sokkal inkább mágikus jellegű költemény, mint akár Chrétien vagy akár Robert Grál-történetei. A kiváló harcászati ismeretek és csatatéri tapasztalatok mellett a szerző a kor viszonyaihoz képest is meglepő tájékozottságot árul el a mágia és a szellemidézés terén. A költemény például számos alkímiai utalást tartalmaz két férfira, „akik a fekete mágia tudománya segítségével rézből lettek teremtve”. A mágiára és az alkímiára vonatkozó utalások, sok tekintetben felidézik a templomosokkal kapcsolatos rejtélyeket. Így például a fehérbe öltözött templomosokra emlékeztető társaság egyik „mestere” a következőket mondja Percevalnak: „Léteznek ezüsttel borított fejek, és vannak arannyal borított fejek, és

a testek, amelyekhez egykoron eme fejek tartoztak; megparancsolom neked, hogy idézd meg mind a Király és a Királynő fejét.” A Perlesvaus nemcsak a mágiára való utalásokban bővelkedik, hanem eretnek, illetve pogány jellegű elemekben is. Percevalt ebben a románcban is a dualista „Özvegy Hölgy Fia” megjelöléssel illetik. Említés történik egy szentesített rituális királyáldozatról, ami természetesen teljesen összeegyeztethetetlen egy állítólagosan keresztény költeménnyel, továbbá kannibalizmusra, azaz gyermekek megsütésére és felfalására, amellyel közismerten a templomosakat vádolták annak idején. A történet egyik részlete egy sajátos rítust idéz, amely ugyancsak a templomosok tárgyalásán elhangzott vádakat idézi elénk. Egy erdőben felállított vörös kereszt előtt egy meghatározhatatlan jellegű gyönyörű hófehér állatot vérebek tépnek szét. Miközben Perceval a jelenetet figyeli, egy lovag és egy leány jelenik meg arany edényekkel, amelyekben összegyűjtik a szétmarcangolt test darabjait, és miután csókkal illették a keresztet, eltűnnek a fák között. Perceval maga is letérdel a kereszt előtt és megcsókolja azt:

...és akkor olyan édes illat áradt felé a keresztből és azon helyről, oly édesség, amely semmihez nem volt fogható. Ekkor körülnézett és két papot látott, akik az erdőből tűntek elő gyalogosan; és az első odakiáltott neki: „jó Lovag, távozz a kereszttől, mert nincs jogod a közelébe menni.” Perceval erre eltávozott a kereszttől, majd a pap letérdelt a kereszt elé, imádta, földig hajolt előtte, több mint húsz alkalommal csókjával illette, és végtelen boldogság töltötte el. Ezután a másik pap lépett előre, egy nagy bottal a kezében, erőszakkal ellökte az első papot, és botjával mindenütt ütlegeket zúdított a keresztre, miközben keserű könnyeket hullatott. Perceval nagy csodálkozással tekintett reá és így szólt: „Uram, aki ilyet cselekszik nem lehet pap! Miért követtél el ily szégyenletes tettet?” „Jó uram”, válaszolta a pap, „Nem a te dolgod, bármit teszünk is, és nem áruljuk el neked azt sem, hogy miért cselekedjük!” Ha nem egy pappal állt volna szemben, nagy harag támadt volna Percevalban ellene, de nem akarta, hogy bántódása legyen. A kereszt ily módon történő meggyalázása határozottan és egyértelműen a templomosok ellen felhozott vádakat idézi fel. Ugyanakkor tükröződnek benne a dualista, illetve gnosztikus gondolkodás egyes vonásai is, például a katharok eszméi, akikről tudjuk, hogy ugyancsak megtagadták a keresztet. A Perlesvausban a dualista és a gnosztikus filozófia bizonyos értelemben magát a Grált is áthatja. Chrétien számára a Grál valami meghatározhatatlan, aranyból készült és drágakövekkel ékesített tárgy volt, Robert történetében pedig az utolsó vacsorán használt kehellyel volt azonos, amelybe azután Jézus vérét fogták fel. A Perlesvausban a Grál egészen sajátos és rendkívüli dimenziókat ölt magára. A költemény egyik részében egy pap a következőkre inti Sir Gawaint: „nem a te dolgod, hogy felfedd a Megváltó titkait, és azoknak, akikre ezeket a titkokat bízták, az a feladatuk, hogy megőrizzék azokat.” A Grál tehát egy olyan titkot rejt magában, amely valamilyen módon Jézushoz kapcsolódik, és ennek a titoknak a természetét a kiválasztottak egy csoportjára bízták. Amikor Gawain végül megpillantja a Grált, akkor „úgy tűnik neki, hogy a Grál közepében egy gyermek alakját látja, feltekint és úgy tűnik

számára, az maga a Grál hús-vér valóságában, és, úgy véli, felette egy megkoronázott királyt lát egy keresztre szegezve.” Egy kis idővel később a Grál megjelent a misén a bor és a kenyér átváltoztatásakor, öt különböző alakban, amelyről senki nem szólhat nyíltan, mert a szentség titkos dolgairól senki nem beszélhet nyíltan, csakis az, akinek azt Isten adományozta. Arthur királynak megjelentek mindezek a változások, amelyek közül a legutolsó alak egy kehely volt. A Perlesvausban a Grál tehát látomások, képek változó egymás utáni sorozatából áll. Ezek közül az első egy megkoronázott, keresztre feszített

király képe, a második egy gyermek, a harmadik pedig egy töviskoronát viselő férfi, aki a homlokán, lábfején, a tenyerén és az oldalán vérzik. A negyedik jelenés nincs pontosan meghatározva, míg az ötödik maga a kehely. Minden egyes jelenést egy illat és nagy fényesség kísér. A Perlesvaus története alapján a Grál több különböző dolognak látszik egyszerre, vagy pedig valami olyasminek, ami több szinten értelmezhető. Elképzelhető, hogy valóság szintjén valamiféle tárgy, egy tál vagy egy kehely, míg szimbolikus értelemben egy származási vonalat jelent, vagy talán bizonyos személyeket, akik ebbe a származási vonalba tartoznak. Egészen nyilvánvaló az is, hogy a Grál ezzel egyidejűleg valamilyen tapasztalat is, mégpedig valószínűleg a gnosztikus megvilágosodásnak egy olyan fajtája, amelyet a katharok és a korszak más dualista szektái dicsőítettek.

Wolfram von Eschenbach története A leghíresebb és művészi szempontból a legjelentősebb Grál-románc a Parzival, amely valamikor 1195 és 1216 között keletkezett egy bajor származású lovag, Wolfram von Eschenbach tollából. Kezdetben azt gondoltuk, hogy a földrajzi távolság miatt a téma kissé távol áll tőle, és elbeszélése a többinél jóval kevésbé megbízható. Hamarosan azonban rá kellett ébrednünk arra, hogy ha egyáltalán létezett valaki, aki a Grálról valóban hitelt érdemlően tudott beszélni, akkor az Wolfram von Eschenbach volt. A Parzival elején Wolfram vakmerően kijelenti, hogy Chrétien Grál-változata téves, míg a sajátja pontos és megbízható, mivel kiváltságos információkon alapul. Ahogyan később ezt részletesen kifejti, az ismereteit Kyot de Provence-tól szerezte, aki viszont az információt állítólag egy bizonyos Flenegatistól kapta. Érdemes Wolfram szavait teljes egészében idézni:

Bárki aki korábban a Grálról kérdezett engem, és szemrehányást tett nekem azért, hogy nem mondtam semmit, nagyon rosszul tette. Kyot kért meg engem arra, hogy ne fedjem fel, mert a Sors azt parancsolta neki, hogy ne forgasson ilyet a fejében, addig amíg ő maga, a Sors nem látja erre elérkezettnek az időt, és akkor természetesen, beszélni kell róla. Kyot, az ismert mester találta meg ennek a kalandnak az első forrását Toledoban, szemétbe dobva, pogány írással papírra vetve. Először meg kellett tanulnia az ábécét, de a fekete mágia tudományának segítsége nélkül... Egy Flegatanis nevű pogány ember nagy hírnévre tett szert műveltsége miatt. A természetnek ezen tudósa Salamontól származott, és egy olyan családban született, amelyik már régóta izraelita volt egészen addig, amíg a keresztség védőpajzsunkká nem lett a Pokol tüze ellen. Ő írta meg a Grál kalandját. Apai ágon, Flegatanis pogány volt, aki egy borjút imádott... A pogány Flegatanis el tudta magyarázni nekünk, hogyan nyugszanak le, majd kelnek fel ismét a csillagok... Az ember sorsa és végzete a csillagok által rótt körökhöz kötődik. Flegatanis, a pogány a csillagképekben saját szemével olyan dolgokat látott, amelyekről nem akart beszélni, rejtett titkokat látott. Azt mondta, hogy létezik egy dolog, melyet Grálnak neveznek, amelynek a nevét világosan kiolvasta a” csillagokból. Angyalok egy raja hagyta itt (a Grált) a földön. Azóta a megkeresztelt férfiaknak a feladta az, hogy őrizzék, olyan szigorú fegyelemmel, hogy azok, akiket felszólítanak, hogy álljanak a Grál szolgálatába, mindig nemes emberek. Eképpen írt Flegatanis ezekről a dolgokról. Kyot, a bölcs mester hozzáfogott, hogy ennek a mesének a latin könyvekben nyomára bukkanjon, hogy lássa, vajon létezett-e valaha is egy olyan nép, amely tisztaéletű és amely méltó arra, hogy a Grált őrizze. Elolvasta a föld országainak krónikáit, Britanniában és másutt, Franciaországban és Írországban, és Anjou-ban megtalálta a mesét. Ott elolvasta Mazadan igaz történetét, és egész családjának pontos története ott volt leírva. A szöveg számos helyen magyarázatra szorul, de legalább négy olyan vonatkozása van, amelyet mindenképpen szükséges közelebbről is megvizsgálnunk. Az első fontos tényező az, hogy a Grál-elbeszélés nyilvánvalóan egy Mazadan nevű személy történetét meséli le. Másodszor, az Anjou-ház valamilyen módon kiemelt szerepet játszik. Harmadsorban, úgy tűnik, hogy a történet eredeti változata az iszlám Spanyolországból a Pireneusokon keresztül került át Nyugat-Európába. Ez teljesen hihető feltételezésnek tűnik, ha figyelembe vesszük, hogy Toledo, mint a judaizmushoz és az iszlámhoz kapcsolódó ezoterikus tudományok egyik központja különleges helyzetet élvezett. Az idézett részlet talán legmeglepőbb eleme az, amikor Wolfram a Grál-történet eredetét magyarázza, amelyből az derül ki, hogy a Grál-történet végső soron a judaizmusban gyökerezik. Ha a Grál olyan fenséges és tiszteletet parancsoló keresztény misztérium, akkor vajon miért zsidó beavatottak őrzik és adják tovább a titkát? Hogyan lehetséges az, hogy egy kimondottan és túlnyomóan keresztény anyag, amely a keresztény világ számára ismeretlen volt, zsidó szerzők számára hozzáférhető volt? A tudósok időt és energiát nem kímélve vitatkoztak azon, hogy vajon Kyot és Flenegatis valóban létező vagy pedig képzelt személyek voltak. A templomosokkal kapcsolatban végzett tanulmányunk alapján úgy tűnik, hogy Kyot kiléte elég nagy valószínűséggel megállapítható. Kyot de Provence csaknem bizonyosan azonos Guiot de Provins-szel, aki trubadúr, szerzetes és egyben a templomosok szóvivője volt. Tudjuk, hogy Provence-ban élt, bírálta az egyházat, dicsőítő énekeket írt a templomosokról, valamint szerelmes költeményeket és szatirikus verseket. Köztudott, hogy Guiot a németországi Mainzba látogatott 1184-ben, a Pünkösd ünnepe alkalmával rendezett lovagi fesztiválra, ahol a Szent Római Birodalom császára Barbarossa Frigyes saját fiait lovaggá ütötte. Mint a Római Birodalom lovagja, Wolfram minden bizonnyal jelen volt az ünnepségeken, így joggal feltételezhetjük, hogy a két lovag, Wolfram és Guiot találkoztak egymással. Akkoriban nem sok nagy tudású és művelt ember volt, így szinte sorszerűnek tűnik, hogy a két férfi kereste egymás társaságát, és barátságot kötött. Guiot valószínűleg rokon lélekre talált Wolframban, és esetleg rábízott bizonyos információkat, még ha szimbolikus formában is. Ha Guiot személyén keresztül elfogadjuk azt a következtetést, hogy Guiot azonos lehetett Kyot-val, tehát Kyot valóban létezett, akkor ez növeli a valószínűségét annak, hogy Flegetanis is valóságosan létező személy volt. Ha viszont Flegetanis a képzelet szüleménye volt, akkor meghatározott cél vezérelte Wolframot és Kyot-t, illetve egyiküket, amikor Flegetanis személyét a költeményben leírt háttérrel és családfával együtt kitalálták. Valószínűleg szintén Guiot hatására Wolfram fokozott érdeklődéssel fordult a templomosok felé. Guiothoz hasonlóan ő is elzarándokolt a Szentföldre, ahol megfigyelhette őket harc közben és közvetlen tapasztalatokat szerezhetett róluk. A Parzivalban azt hangsúlyozza, hogy a Grált és a Grál-családot a templomosok őrzik. Természetesen lehetséges, hogy ebben az esetben is a költői szabadságból fakadó felületes kronológiával és nagyvonalú anakronizmusokkal állunk szemben, amely más Grál-románcokban is oly jól érzékelhető. Wolfram azonban sokkal óvatosabb és körültekintőbb volt ezen a téren, mint korának más írói. Ugyanakkor a Perlesvausban is nyílt utalások történnek a templomosokra. Vajon elképzelhető, hogy Wolfram és a Perlesvaus szerzője egyaránt ugyanazt a szembeszökő hibát követték el, és mindketten az anakronizmus bűnébe estek? Ez természetesen elképzelhető, de az is lehetséges, hogy a Grálnak és a templomosoknak ily feltűnő társítása valamit sejtetni akar. Ha valóban a templomosok őrizték a Grált, akkor ebből egyetlen nyilvánvaló közvetkeztetés adódik, mégpedig az, hogy a Grál nemcsak Arthur korában létezett, hanem a keresztes háborúk ideje alatt is, amikor a róla szóló románcok keletkeztek. A templomosok feltüntetésével Wolfram és a Perlesvaus írója azt sugallhatta, hogy a Grál nem csupán a múltban létezett, hanem még saját korukban, tehát a keresztes háborúk idején is jelentőséggel bírt. Wolfram költeményének a háttere valamilyen oknál fogva legalább annyira fontosnak tűnik, mint a költemény szövege. Hasonlóan Kyot és

Flegetanis személyéhez a templomosok szerepe kulcsfontosságú lehet, és elképzelhető, hogy ebben rejlik az egész Grál-rejtély megoldásának kulcsa. Sajnálatos módon a Parzival szövege nem visz közelebb a megoldáshoz, sőt jó néhány újabb kérdést vet fel. Legelőszőr is, Wolfram nemcsak azt hangoztatja, hogy Chrétien történetével szemben az ő saját verziója a Grál-történet eredeti formája, hanem azt is kijelenti, hogy míg Chrétien elbeszélése csupán egy fantasztikus história, az övé egyfajta „beavatási dokumentum”. Más szóval Wolfram teljesen félreérthetetlenül tudomásunkra adja, hogy a Grál-rejtélynek olyan vonatkozásai is vannak, amelyek egy közönséges szemlélő számára nem láthatóak. A költeményt át- és átszövő utalásokon keresztül világossá teszi, hogy a Grál nem csupán a meddő és céltalan misztifikálás és fantázia szüleménye, hanem eszközként szolgál egy óriási horderejű dolog elleplezésére. Wolfram ismételten arra biztatja az olvasókat, hogy olvassanak a sorok között, és itt-ott sokat sejtető célzásokat tesz. Ugyanakkor állandóan hangsúlyozza a titoktartás fontosságát: „Mert egyetlen ember sem nyerheti el a Grált, hacsak nem ismerik őt a Mennyekben, hacsak nem szólítják őt nevén a Grálhoz. „ És „a Grál csak azok számára

ismert, akiket név szerint szólítottak ... a Grál kíséretébe.” Wolfram egyrészt pontosan és részletesen írja le a Grált, ugyanakkor ez az ábrázolás mégis nehezen megfogható. Amikor első alkalommal jelenik meg a Grál Parzivalnak a Halászkirály kastélyában, semmilyen utalást nem találunk arra, hogy tulajdonképpen mi is a Grál. Úgy tűnik, hogy Wolfram leírása közös vonásokat mutat Chrétien nehezen megfogható és sejtelmes Grál ábrázolásával:

Ő (A Grál-család királynője) arábiai selyembe volt öltözve. Egy mélyzöld színű achmardi-n hordta a Paradicsom Megtestesülését, mind a gyökeret, mind pedig az ágat. Ez volt az a dolog, amelyet Grálnak neveznek, amely felülmúl minden földi tökélyt. Respanse de Schoye volt a neve annak, akinek a Grál megengedte, hogy hordozója legyen. Ilyen volt a Grál természete, hogy annak, aki vigyázott rá, meg kellett őriznie tisztaságát és elutasítania minden csalárdságot. Ezen a ponton úgy tűnik, hogy a Grál egyfajta mágikus erejű bőségszaru vagy „terüljasztalkám”:

Parancsra száz lovag hófehér kendőbe burkolt kenyeret vett el a Grál elől nagy tisztelettel, majd egyszerre hátra léptek és egymástól elválva, minden asztalra tettek kenyeret. Így mondták nekem, és így adom nektek tovább, de meg kell esküdnötök arra, hogy az igazat mondjátok, ha megtévesztelek benneteket, akkor mindannyian hazuggá válunk – tehát mondom néktek, hogy bármiért is nyújtotta ki valaki a kezét, azonnal ott találta a Grál előtt, legyen az meleg vagy hideg étel, új vagy régi étek, háziállat vagy vadállat húsa. Sokan azt mondják majd: „Ilyesmi sohasem létezett”. De rosszul teszik, ha ily indulattal szólanak, mert a Grál a kegyelem állapotának gyümölcse volt, a világ édességének oly bősége, amelynek gyönyörei ahhoz voltak hasonlóak, mint amelyeket az égi királyság ígér nekünk. A fenti részlet alapján a Grál meglehetősen közönséges, sőt földhöz ragadt dolognak tűnik, azonban később amikor Parzival remete nagybátyja részletesebben elmagyarázza, hogy tulajdonképpen mi is a Grál, határozottan valami nagyszabású, különleges erővel bíró dologról beszél. Egy hosszadalmas, egyértelműen gnosztikus gondolkodást tükröző eszmefuttatás után a remete így ábrázolja a Grált:

Tudom, hogy sok bátor lovag lakik a Grállal Munsalvaesche-ben. Gyakran kilovagolnak, hogy kalandot keressenek. Ezek a templomosok ezt a bűneik miatt teszik, nem törődvén azzal, hogy jutalmuk vereség vagy győzelem. Egy derék várúr él ott, és elmondom néktek, hogy hogyan tartják fenn magukat. Egy kőből élnek, amely a legtisztább fajtából való. Ha nem ismeritek, elárulom nektek a nevét. Lapsit exillisnek nevezik. Ennek a kőnek az ereje által, a főnix hamuvá ég, de a hamu ismét életet ad neki. Eképpen a főnix elhullajtja tollát és ismét új tollazatban pompázik, amely utána ragyogó, fényes, és éppoly csodás, mint előtte. Ember nem volt még oly beteg, hogy ha egyszer meglátta azt a követ, meghalt volna az utána következő hetekben. Külsejében sem hanyatlik. Megjelenésre, ugyanaz marad, legyen az nő vagy férfi, mint azon a napon, amikor a követ meglátta, ugyanaz, mint amikor élete legszebb éveinek kezdetén járt, és ha kétszáz éven keresztül látja is a követ, ez akkor sem fog változni, talán a haját kivéve, amely megőszülhet. A kő olyan erőt ad az embernek, hogy a húsok és a csontok még egyszer megfiatalodnak. A követ Grálnak is nevezik. Wolfram szerint tehát a Grál valamiféle kő, ám ez a meghatározás korántsem kielégítő, sőt újabb kérdéseket rejt magában. A tudósok megpróbálták különféle módon értelmezni a „lapsit exillis” kifejezést, amelyek közül mindegyik magyarázat többé-kevésbé elfogadhatónak tűnik. A „lapsit exillis” megjelölés lehet a „lapis ex caelis” kifejezés eltorzított változata, melynek jelentése: „egy kő az egekből”. Ugyanakkor elképzelhető, hogy a „lapsit ex caelis” eltorzított formájával állunk szemben, ami azt jelenti, hogy „(a kő) lehullott az égből” vagy lehetséges egy harmadik változat is, a „lapis lapsus ex caelus”, azaz „egy kő, amely az égből hullott le”. Végül nem zárható ki az sem, hogy a szóban forgó kő a híres „lapsis elixir” vagyis az alkímiában szereplő, mesébe illő Filozófusok Köve. Az idézett részlet, csakúgy mint Wolfram költészetének egésze, bőségesen tartalmaz alkímiai szimbólumokat. A főnix például a feltámadás vagy újjászületés elfogadott jelképe az alkímiában, és a középkori ikonográfiában a haldokló és feltámadó Jézust szimbolizálja. Ha a főnix tényleg Jézust jelképezi, akkor Wolfram burkolt formában ugyan, de egy kővel hozza kapcsolatba Jézus személyét. Ez a képzettársítás nem teljesen új, ugyanis önkéntelenül Péter, vagyis a „kő” illetve „szikla” képe idéződik fel, amelyre Jézus az egyházát alapította. Mint ahogyan azt már korábban megállapítottuk, az Újszövetségben Jézus egyértelműen „az építők által megvetett sarokkővel” azonosítja magát, a Templom sarokkövével, a Sion Sziklával. A feltételezések szerint létezett egy királyi hagyomány, amely Bouillon Gottfriedtől származott, és amely egyenrangú volt a többi akkor uralkodó európai dinasztiával, pontosan azért, mert ezen a sziklán „alapult”, erre a sziklára „épült”. Közvetlenül a fent idézett szakaszt követően, Wolfram kimondottan a keresztre feszítéssel, illetve a galamb szimbólumon keresztül Mária Magdolnával kapcsolja össze a Grált:

Pontosan ezen a napon, egy üzenet jön neki (a Grálnak), és ebben az üzenetben rejlik legnagyobb ereje. Ma nagypéntek van, és ők egy galambot várnak, amely a Mennyből szárnyal lefelé. Egy kis fehér ostyát hoz magával, melyet a kövön hagy. Azután ragyogó fehéren a galamb ismét felemelkedik a Mennybe. Mindig nagypénteken hozza el a kőhöz az ostyát; ahogyan az előbb mondottam, és abból a kőből származik az étel és ital jó illata, ami csak létezik a Földön, hasonlóan a Paradicsom tökéletességéhez. Azt értem ezalatt, hogy minden olyan dolog, amelyet a föld a hátán hordhat. És ezen túl, a kő adja mindazokat az állatokat, amelyek az egek alatt élnek, amelyek, repülnek, futnak vagy úsznak. Eképpen ad a Grál ereje táplálékot a lovagok testvéri közösségének. Wolfram költeménye alapján úgy tűnik, mintha a Grál ezen rendkívüli tulajdonságain felül egy bizonyos fokú tudattal is rendelkezne. Képes arra, hogy bizonyos személyeket elhívjon, vagyis saját szolgálatába állítson, mégpedig a szó valódi értelmében:

Halljátok most, hogyan válnak ismertté azok, akiket a Grál elhív. A kövön, a széle körül, vésett betűk jelennek meg, megadván mindegyik hajadonnak és ifjúnak a nevét és származását, akik ezen áldott utazást megteszik majd. Senkinek sem kell kitörölnie ezt a feliratot, mert ha egyszer valaki elolvasta nevét, akkor az elhalványul szemei előtt. Mindazok, akik felnőtté váltak, mint gyermekek jöttek ide. Áldott az az anya, aki olyan gyermeket hozott a világra, aki arra rendeltetett, hogy ott szolgáljon. Szegények és gazdagok egyaránt örvendenek, ha gyermeküket felszólítják, hogy csatlakozzon az ő (a Grál) társaságához. Sok országból hozzák őket. A bűnös szégyentől jobban védve vannak, mint mások, és méltó jutalmukat elnyerik az égben. Amikor az élet elmúlik számukra, ott nyerik el a tökéletességet. Bár a történet szerint a templomosok vigyáznak a Grálra, mégis úgy tűnik, hogy a Grált egy meghatározott családnak a tagjai őrzik. Ennek a családnak számos ága van, vannak közöttük olyanok is, amelyeknek a tagjai elszórva élnek a világban, és még saját kilétükkel és származásukkal

sincsenek tisztában. A Grál-család többi tagjának azonban a Munsalvaesche-ben levő Grál kastély az otthona, amely nyilvánvalóan kapcsolatban áll a legendás kathar kastéllyal Montsalvat-tal és amelyet az egyik szerző Montségurral azonosít. Munsalvaesche várában számos rejtélyes alak él, köztük a Grál valóságos őrzője és hordozója. Természetesen rajta kívül ott van Anfortasz, a Halászkirály, aki a Grál kastély ura. Anfortasz megsérült ágyékán és ezáltal nemzőképtelenné vált, de ugyanakkor meghalni sem képes. Chrétien Grál-történetéhez hasonlóan, Anfortasz Wolfram elbeszélésében is Parzival nagybátyjaként szerepel. Amikor a költemény végén az átok hatalma megszűnik és Anfortasz végre meghalhat, Parzival lesz a Grál kastély örököse. A Grál vagy a Grál-család a külső világból elszólít bizonyos személyeket. A Grál szolgálatába, akiket be kell avatni egy rejtélybe. A Grál ugyanakkor szétküldi betanított szolgáit a világba, hogy különböző feladatokat hajtsanak végre az ő megbízásából, és ha a helyzet úgy kívánja, akkor trónra lépjenek. A Grálnak ugyanis kétségkívül hatalmában áll, hogy valakit királlyá tegyen:

Hajadonokat jelölnek ki a Grál őrzésére... Ez volt Isten ítélete, és ezek a hajadonok szolgáltak a Grál előtt. A Grál csak nemes társakat választ ki. Lovagokat választanak ki őrzésére, akik istenfélők és jók. A magas csillagok eljövetele nagy szomorúságot hoz ennek a népnek, idősnek és ifjúnak egyaránt. Isten haragja ellenük túl sokáig tartott. Mikor mondanak majd igent az örömre?... Elmondok nektek még mást is, aminek igazságát elhihetitek. Gyakran kétszeres esély az övék; adnak és nyernek is vele. Fiatal gyermekeket kapnak, nemes származásúakat és gyönyörűeket. Ha valahol egy ország elveszti urát, és a nép felismeri Isten Kezét, és új urat keres magának, akkor elküldenek egyet nekik a Grál társaságából. Szívélyesen kell bánniuk vele; mert Isten áldása megvédi őt. A fenti idézetből az derül ki, hogy valamikor a múltban a Grál-család magára vonta az Úr haragját. Az „Isten Haragja ellenük” kifejezés számos, a zsidókkal kapcsolatos középkori kijelentést idéz fel, többek között egy titokzatos könyv címét is, amelyet Nicholas Flamellel hoznak összefüggésbe. A mű címe a következőképpen hangzott: Ábrahámnak, a Zsidónak Szent Könyve, aki fejedelme, papja, Lévitája, Asztrológusa és Filozófusa a Zsidók azon Törzsének, akiket Isten Haragja Szétszórt a Gallok Között. Flegetanis, akiről Wolfram azt állította, hogy az eredeti Gráltörténetet írta, állítólag Salamon leszármazottja volt. Lehetséges, hogy a Grál-család végső soron zsidó eredetű? Bármilyen átok sújthatta is egykor a Grál-családot, Parzival idejében már kétségtelenül ismét Isten kegyeltjei voltak és rendkívüli hatalommal rendelkeztek. Mégis szigorúan arra kötelezik őket, legalábbis bizonyos tekintetben, hogy megőrizzék valódi kilétük titkát. A Grál-család férfi tagjait Isten titokban küldi el; a hajadonok nyíltan távoznak... így a hajadonokat nyíltan elküldik a Gráltól, a férfiakat titokban, hogy olyan gyermekeik legyenek, akik nyomukban egy nap majd a Grál szolgálatába lépnek, hogy növeljék társaságát. Isten megtanítja őket, hogyan, tegyék ezt. A Grál-család női tagjai, amikor házasságra lépnek valakivel a külső világból, felfedhetik származásukat és kilétüket, a férfiaknak azonban ezt a legnagyobb titokban kell tartaniuk, olyannyira, hogy még származásukra vonatkozó kérdéseket sem tehetnek fel nekik. Ez a szempont nyilvánvalóan kulcsfontosságú, mert Wolfram nyomatékosan visszatér rá költeménye végén. Írva volt a Grálra, hogy bármelyik templomos, akit Isten keze idegen népek fölé rendelt, megtiltsa, hogy nevéről vagy fajtájáról kérdezzenek, és segítse őket (a népet) jogaikba. Ha a kérdést felteszik neki, akkor többé már nem számíthatnak segítségére. Természetesen ebből adódik Lohengrinnek, Parzival fiának a dilemmája, akinek el kell hagynia feleségét és gyermekeit, amikor származásáról kérdezik, és vissza kell térnie oda, ahonnan a segélykérő hívás elszólította. De vajon miért követelnek ilyen szigorú titoktartást? Vajon mit rejtegethetnek, ami ily szigorú titoktartást kíván? Ha a Grál-család valóban zsidó eredetű lenne, akkor ez komoly okot adna a titkolózásra, különösen abban a korban, amikor Wolfram a történetet írta. Ennek a feltevésnek némileg hitelt kölcsönöz Lohengrin története is, amelynek sokféle változata létezik. Lohengrint nem mindig nevezik ugyanazon a néven. Vannak olyan változatok, amelyben Héliosnak hívják, amely a Napra utal, másutt viszont az Elie vagy Eli névvel illetik, ami tévedhetetlenül zsidó eredetű elnevezés. Mind Robert de Boron románcában, mind pedig a Perlesvausban, Perceval zsidó származású és Arimateai József „szent származási vonalához” tartozik. Wolfram költeményében viszont úgy tűnik, hogy ez a származás Parzival esetében teljesen mellékes. Az is igaz, hogy Parzival, a sérült Halászkirály unokaöccse és így vér szerint is rokonság fűzi a Grál-családhoz. Annak ellenére, hogy nem házasodik be a Grál-családba, hiszen ő már valójában házas, mégis ő örökli a Grál kastélyt és annak új ura lesz. Ám úgy tűnik, hogy Wolfram számára a főszereplő származása kevésbé fontos, mint az az eszköz és mód, amelynek révén méltónak bizonyul erre az örökségre. Alá kell vetnie magát bizonyos követelményeknek, amelyeket az ereiben hordozott vér diktál neki. Ez világosan azt mutatja, hogy Wolfram milyen rendkívüli jelentőséget tulajdonít ennek a vérnek. Nem lehet kérdéses, hogy Wolfram óriási jelentőséggel ruház fel egy bizonyos vérségi vonalat. Nemcsak a Parzivalban, hanem Wolfram többi művében nem is annyira maga a Grál, hanem sokkal inkább a Grál-család foglalja el a központi helyet. Wolframot szinte megszállottként foglalkoztatja a Grál-család, és sokkal nagyobb figyelmet szentel nekik és genealógiájuknak, mint annak a titokzatos tárgynak, amelynek őrzését rájuk bízták. A Parzival figyelmes olvasása alapján a Grál-család genealógiája könnyen rekonstruálható. Parzival Anfortasz, a nyomorék Halászkirály unokaöccse. Anfortasz ugyanakkor a Grál kastély ura és egy Fritumel nevű személy fia, akinek apját viszont Titurelnek hívták. Ezen a ponton a származási vonal kissé összekuszálódik, és végül egy bizonyos Laziliezhez vezet. Elképzelhető, hogy a Laziliez elnevezés a Lázár név származéka. Mint tudjuk, Lázár az Újszövetségben Mária és Márta testvére. A Grál-család eredeti ősei Laziliez szülei, Mazadan és Terdelaschoye. A Terdelaschoye név nyilvánvalóan a „Terre de la Choix” francia kifejezés germánosított változata, melynek jelentése „Kiválasztott Föld”. A Mazadan eredete bizonytalanabb. Elképzelhető, hogy a zoroaszteri Áhura-Mazdának, a Fény dualista szellemének nevéből származik. Ugyanakkor, hacsak fonetikailag is, de felidézi Maszada nevét, amely i. sz. 68-ban a rómaiak elleni zsidó felkelés egyik bázisa volt. ( A felkelés i. sz. 66-ban tört ki, és Maszada i. sz. 73-ban esett el!) Wolfram tehát olyan neveket tulajdonít a Grál-család tagjainak, amelyek gyakran sokat sejtetőek, ugyanakkor azonban semmi olyat nem árulnak el, ami történelmi szempontból hasznos lehetne. Hiába reméltük, hogy a valóságos történelemben esetleg majd nyomára bukkanunk egy olyan családnak, amelyről a Grál-családot mintázhatták, kutatásunkat máshol kellett folytatnunk. A rendelkezésünkre álló információk azonban igen szűkösek voltak. Tudtuk például azt, hogy a Grál-család a feltevések szerint Bouillon Gottfrieddel érte el kiteljesedését, ez a tény azonban nem sokat árult el Gottfried mitikus elődeiről, legfeljebb annyit, hogy (Gottfried valódi őseihez hasonlóan) ők is a legnagyobb titokban tartották valódi kilétüket. Wolfram szerint azonban Kyot megtalálta a Grál elbeszélést az Anjou-ház évkönyveiben, és Parzival állítólag maga is Anjou vérből való volt. Ez a tény felettébb érdekesnek bizonyult, ugyanis az Anjou-ház szoros kapcsolatban állt mind a templomosokkal, mind pedig a Szentfölddel. Fulques, Anjou grófja ugyanis „tiszteletbeli” tagja lett a Templomos Lovagrendnek. Ezenfelül 1131-ben feleségül vette Bouillon Gottfried unokahúgát, a legendás Melusine-t, és Jeruzsálem királya lett. A „Prieuré dokumentumok” szerint Anjou urai, vagyis a Plantagenet-család ezáltal szövetségre lépett a Meroving vérségi vonallal. Elképzelhető, hogy a Plantagenet névvel mintegy szándékosan a „Plant-Ard” vagy Plantard névre akartak utalni. Ezek az összefüggések eléggé hiányosak, megbízhatatlanok voltak, és meglehetősen ingatag alapokon nyugodtak. Wolfram költeményének földrajzi környezete azonban további nyomravezető adalékokat szolgáltatott. A történet eseményei legnagyobb részt Franciaországban játszódnak. A későbbi Grál krónikásokkal szemben Wolfram azt hangsúlyozza, hogy Arthur udvara, Camelot Franciaországban volt, egészen pontosan Nantesban. Nantes, amely most Bretagne-hoz tartozik, egykor a hatalma csúcspontján lévő Meroving Birodalom legnyugatibb határát jelölte.

Chrétien Grál-történetének egyik kéziratában Perceval kijelenti, hogy egy „Scaudone”, „Sinadon” illetve ehhez hasonló nevű helyen született, amely számos helyesírási változatban fordul elő. A leírásból az is kiderül, hogy ez a bizonyos hely hegyvidéki területen feküdt. Wolfram szerint Parzival egy „Waleis” nevű vidékről jött. A tudósok egy része azon a véleményen volt, hogy Waleis tulajdonképpen Wales, és Sinadon pedig azonos a különböző helyesírási változatokban előforduló Snowdonnal vagy Snowdoniával. Ha ezt a feltevést elfogadjuk, akkor számos megoldhatatlan probléma vetődik fel, és ahogy az egyik modern szakértő megjegyezte, „a térképek felmondják a szolgálatot”. A szereplők ugyanis állandóan útban vannak Waleis és Arthur nantes-i udvara között, valamint más francia helységekbe is elutaznak, anélkül, hogy akár egyszer is átkelnének a tengeren! Mindvégig szárazföldön haladnak, és olyan területeken keresztül, amelyeknek lakói franciául beszélnek. Vajon Wolfram földrajzi leírása egyszerűen csak felületes volt? Vajon elképzelhető, hogy ilyen mértékben nem törődött a földrajzi részletek hitelességével? Marad még az a lehetőség, hogy Waleis egyáltalán nem azonos Wales-szel. Két tudós azzal a feltevéssel állt elő, hogy esetleg Valois-ról lehet szó, amely Franciaországnak Párizstól északkeletre fekvő vidéke. Valois területén viszont nincsenek hegyek, és a környező vidék semmilyen módon nem felel meg Wolfram tájleírásának. Létezik azonban még egy lehetséges helyszín, amely esetleg azonosítható az egykori WaIeis-szel. Ugyanúgy hegyvidéki terület, pontosan megfelel a Wolfram leírásában szereplő topográfiai jegyeknek, és az ott élő emberek a francia nyelvet beszélik. Ez a hely a Genfi-tó partján fekvő Valais. Úgy tűnik, hogy Parzival szülőföldje nem Wales és nem is Valois, hanem a svájci Valais. Tényleges születési helye, amely az elbeszélésben Sinadon néven szerepel, nem Snowdonnal vagy Snowdoniával azonos, hanem Sidonensis-szel, Valais fővárosával. A város mai modern elnevezése: Sion. Wolfram románca szerint tehát Arthur híres udvara Bretagne-ban volt, Parzival pedig minden valószínűség szerint a mai Svájc területén született. De hová helyezzük el pontosan a Grál-családot és a Grál kastélyt? Wolfram erre is választ ad talán legnagyobb szabású munkájában, amelynek a Der Junge Titurel (A fiatal Titurel) címet adta, és amelynek befejezésében halála akadályozta meg. A régmúlt időket felidéző töredék Titurelnek, Anfortasz apjának az életéről szól, aki egyben a Grál kastély építtetője is volt. Az elbeszélés nemcsak a genealógiai részletek tekintetében rendkívül pontos, hanem a Grál kastély arányainak, alkotóelemeinek, építőanyagának, és szerkezetének ábrázolásában is. Leírja például azt a kör alakú kápolnát, amely a templomosok épületeire is jellemző volt. Maga a kastély a Pireneusokban állt. Wolfram ugyancsak befejezetlenül hagyta Willehalm című költeményét, amelynek főszereplője Guillem de Gellone. Guillem de Gellone a 9. században a Pireneusokon fekvő fejedelemség Meroving származású uralkodója volt. Guillem állítólag szintén kapcsolatban állt a Grál-családdal. Ő az egyetlen olyan szereplője Wolfram műveinek, akiről megállapítható, hogy ténylegesen létező történelmi személy volt. Wolfram rendkívül aprólékos részletezéssel ábrázolja azokat a szereplőket is, akiknek kilétét nem tudjuk pontosan meghatározni. Minél jobban elmélyedünk Wolfram művében, annál inkább az a benyomásunk, hogy konkrét, meghatározott személyekről beszél, nem pedig mitikus vagy képzeletbeli alakokról. Úgy tűnik, hogy egy olyan családot ábrázol, amely a valóságban létezett és amelynek talán Guillem is a tagja lehetett. Ez a következtetés még inkább valószínűvé válik, amikor Wolfram bevallja, hogy valamit rejteget, és a Parzival, valamint a többi műve nem egyszerű románc, hanem beavatási dokumentum, vagyis súlyos titkoknak őrzője.

A Grál és a kabalisztika A Perlesvaus azt sugallja, legalábbis részben, hogy a Grál egyfajta, tapasztalat vagy élmény. Amikor Wolfram kitér a Grál gyógyító tulajdonságainak és hosszú életet adó erejének leírására, akkor úgy tűnik, hogy egyfajta tapasztalaton alapuló lelkiállapotra utal. Nem vitatható, hogy a Grál egy bizonyos szinten egy beavatási élmény, amelyet modern terminológia szerint „transzformációként”, vagy „megváltozott tudati állapotként” lehetne ábrázolni. Más módon megfogalmazva egyfajta „gnosztikus tapasztalat” Istennel. A Grál empirikus vonatkozásait ennél sokkal pontosabban is körülírhatjuk, és egy különleges összefüggésrendszerbe helyezhetjük, ami nem más, mint a kabala és a kabalisztikus filozófia. Bizonyos, hogy az ilyen jellegű eszmék nagyon is a „levegőben voltak” a Grál-románcok keletkezésének idején. Egy híres kabalista iskola működött Toledóban, ahol Kyot állítólag megismerkedett a Grál-történettel. Voltak azonban más iskolák is, Geronában, Montpellier-ben és DélFranciaország más városaiban is. Aligha lehetett véletlen, hogy Troyes-ban is működött egy ilyen iskola, amely Bouillon Gottfried korában, vagyis i. sz. 1070-ben keletkezett, és amelynek szellemi atyja Rashi, talán a leghíresebb középkori kabalista volt. Itt természetesen lehetetlen érdemben ismertetni a kabalát vagy a kabalista filozófiát. Mindenesetre bizonyos dolgokat le kell szögezni ahhoz, hogy szemléltetni tudjuk a kabalizmus és a Grál-románcok közötti összefüggéseket. Röviden összefoglalva tehát, a kabalizmust talán úgy jellemezhetnénk, mint egyfajta „ezoterikus-judaizmust” egy sajátosan a judaizmusban gyökerező gyakorlati pszichológiai metodológiát, amelynek célja a tudat rendkívüli átváltozásának előidézése. Ebben a tekintetben a kabalizmus megfelel a hindu, a buddhista, a taoista hagyományra jellemző hasonló módszereknek és tanoknak, illetve a jóga vagy például a Zen egyes formáinak. A keleti filozófiákhoz hasonlóan, a kabalista gyakorlat egy sorozat rítusból áll, egymást követő bevezető, előkészítő fokozatok egymásra épülő sorozatából, amelyek az újoncot elvezetik a tudat és a megismerés sokkal mélyebb szinten történő átalakulásához. Bár ezeknek az átalakulásoknak a jelentése és jelentősége vitán felül áll, és mint pszichológiai jelenségeket realitásként kell kezelni őket. A kabalista beavatás fokozatai közül az egyik legjelentősebb fokozatot Tiferet néven ismerik. A Tiferet állapotában az egyén állítólag a formák világán felülemelkedve eljut a formák nélküli világba, vagy hogy modern kifejezéssel éljünk, „meghaladja saját énjét”. Ez a szakasz szimbolikus értelemben egyfajta rituális „halál” vagy áldozat: az ego, az én halála; az individualitás érzésének halála és egyben az individualitásban rejlő elszigeteltség érzésének megszűnése. Természetesen ezzel párhuzamosan a mindent átfogó egység és harmónia újjászületése, feltámadása egy másik dimenzióban. A kabalizmus keresztény adaptációiban a Tiferet állapotát éppen ezért mindig Jézussal kapcsolják össze. A középkori kabalisták számára a Tiferetbe való bevezetés bizonyos sajátos szimbólumokkal társult. Ezek közé tartozott a remete, a vezető vagy a bölcs vénember alakja, illetve a fenséges király, a gyermek, és a feláldozott Isten képe. Idővel ezek más szimbólumokkal bővültek, például a csonka piramis, a kocka, és a rózsakereszt szimbólumaival. Ezeknek a szimbólumoknak a Grál-románcokhoz fűződő kapcsolata nyilvánvaló. Minden Grál-elbeszélésben van egy bölcs vén remete, Perceval vagy Parzival nagybátyja, aki gyakran játssza el a szellemi útmutató szerepét. A Wolframnál szereplő „kő” megfelelhet például a kockának. A Perlesvausban pedig a Grál különböző megjelenési formái csaknem pontosan megfelelnek Tiferet szimbólumainak. Végeredményben azt mondhatjuk, hogy a Perlesvaus önmagában is kulcsfontosságú összekötő kapocs a Tiferet élménye és a Grál között.

Játék a szavakkal Ily módon tehát sikerült meghatároznunk a Grál empirikus vonatkozásait és meglehetősen pontosan megállapítani a Grál és a kabalisztika közötti összefüggéseket, amelyen keresztül a Grál állítólagosan keresztény jellege egy további, látszólag oda nem illő, és szorosan a judaizmushoz

tartozó vonással egészült ki. Függetlenül attól, hogy milyen jellegűek a Grál empirikus vonatkozásai, voltak más, egyrészt történelmi, másrészt genealógiai szempontok is, amelyeket nem hagyhattunk figyelmen kívül, és amelyek kulcsfontosságúnak bizonyultak történetünk, szempontjából. A Grál-románcokban ismétlődően olyan összefüggésekkel és elemekkel találtuk magunkat szembe, amelyek láthatóan valóságos és egyáltalán nem misztikus természetűek voltak. Újra és újra felbukkant például a tapasztalatlan ifjú lovag alakja, akit egy óriási horderejű titokba avattak be, miután bizonyos próbákon keresztül bebizonyította, hogy méltó erre a megtiszteltetésre. Ezt a titkot általában mindig egy rend, mégpedig egy lovagi rend őrzi. Ugyancsak ismétlődő motívum az is, hogy a titok valamilyen módon egy meghatározott családdal van összefüggésben. A főhős vagy azáltal, hogy ezen családba beházasodik, vagy saját származása jogán, vagy mindkettőn keresztül a Grál kastély és egyben minden hozzátartozó dolog urává és birtokosává válik. Úgy tűnt számunkra, hogy egy konkrét történelmi jellegű dologgal állunk szemben, legalábbis ezen a szinten. Teljesen természetes, hogy valakinek egy kastély kerül a birtokába, illetve emberek egy csoportjának uralkodója lesz. Lehet birtokokat örökölni, sőt más természetű örökséget is átadni. Senki nem válhat azonban egy adott tapasztalat urává vagy örökösévé. Vajon van-e jelentősége annak, hogy a Grál-románcok, ha közelebbről szemügyre vesszük őket, döntően az öröklődésen alapultak? Vajon lényegesnek tekintsük-e, hogy a szóban forgó származási vonalak döntő pontokon átfedik egymást, például azon személyek esetében, akik olyan kiemelkedő szerepet játszottak kutatásainkban, mint az Anjou-ház vagy Guillem de Gellone és Bouillon Gottfried esetében? Lehetséges-e, hogy Rennes-le-Chateau és a Prieuré de Sion titka valamilyen módon a Szent Grálnak nevezett titokzatos tárgyhoz kapcsolódik? Vajon saját magunk is nem a Grál keresésére indultunk, amikor Parzival nyomdokain jártunk? A bizonyítékok amellett szóltak, hogy nagyon is fennáll ennek a lehetősége. Létezett azonban még egy kulcsfontosságú bizonyíték is, amely feltevésünket megerősítette. Jó néhány korábbi kéziratban a Grált a „Sangraal” elnevezéssel illetik, sőt még a Malory által írt későbbi változatban is a „Sangreal” kifejezést használják. Valószínűnek látszik, hogy az eredeti elnevezés valójában a „Sangraal” vagy „Sangreal”, illetve valami ehhez hasonló szó lehetett. Az is elképzelhető, hogy később ezt a szót egyszerűen rossz helyen választották el, tehát rosszul értelmezték. A „Sangraal’ vagy „Sangreal” szónak az eredeti jelentése ily módon nem a „San Graal” vagy „San Greal”, azaz Szent Grál lehetett, hanem sokkal inkább „Sang Raal” vagy „Sang Réal”, ami a modern helyesírás szerint írva Sang Royal, azaz Királyi Vér. Egy ilyen szójáték önmagában merész gondolatsort indíthat el, de semmi esetre sem tekinthető döntő bizonyítéknak. Ha viszont ezt összefüggéseiben szemléljük, és figyelembe vesszük a genealógiára és a származási vonalra helyezett különös hangsúlyt is, akkor nem sok hely maradhat a kételynek. Ezt a feltételezést látszanak megerősíteni a hagyományos képzettársítások, tehát például a Jézus vérét felfogó kehely képe is. Teljesen egyértelműnek tűnik, hogy a Grál egy bizonyos módon valamilyen vérre és egy vérségi kötelékre, vérségi kapocsra vonatkozik.

Az elveszett királyok és a Grál A Grál-románcokon kívül voltak még más költemények is ebben a műfajban, amelyek fogékony közönségre találtak a 12. század végén és a 13. század elején. Ilyen például a Trisztán és Izolda, vagy az Eric és Enide. Ezeknek egy részét maga Chrétien írta, vagy egyéb kortárs szerzők, például Wolfram honfitársai, Hartmann von Aue és Gottfried von Strassburg. Ezekben a románcokban azonban semmilyen említés nem történik a Grálról, viszont láthatóan ugyanabban a mitikus-történelmi korszakban játszódnak, mint a Grál-románcok, mivel többé-kevésbé Arthurhoz kapcsolódnak. Amennyire a kronológiát meg lehet állapítani, Arthur valamikor az 5. század végén vagy a hatodik század elején élt, pontosan akkor, amikor a Meroving-dinasztia Galliában a fénykorát élte, tehát Arthur valójában Chlodvig kortársa volt. Ha az „Ursus”, azaz „medve” kifejezést a Meroving királyi házra alkalmazták, akkor elképzelhető, hogy az „Arthur” néven keresztül, amelynek jelentése szintén „medve”, hasonló méltósággal és ranggal akartak felruházni egy brit előkelőséget. A keresztes hadjáratok korában élő szerzők számára a Meroving korszak különös jelentőséggel bírhatott, ugyanis még olyan románcok is ebben a történelmi környezetben játszódtak, amelyeknek valójában semmi közük nem volt Arthurhoz vagy a Grálhoz. Ezeknek a műveknek egyike a Nibelung-ének, a nagy német nemzeti eposz, amely alapul szolgált Wagner monumentális opera tetralógiájához. Mind a költeményt, mind pedig a Wagner operák történetét általában a puszta képzelet szüleményének tekintik, pedig a Nibelungok valóságos emberek voltak, mégpedig egy olyan germán törzs, amely valamikor a késő Meroving-korban élt. A Nibelung-énekben szereplő nevek közül igen sok, például a Siegmund, a Siegfried, a Sieglinde, a Brünhilde és a Krimhilda kétségkívül mind Meroving eredetű nevek. A költemény egyes epizódjai szoros párhuzamot mutatnak a Meroving idők bizonyos eseményeivel, sőt még az is lehetséges, hogy kimondottan ehhez a korszakhoz kapcsolódó eseményekre utalnak. Bár A Nibelung-éneknek tulajdonképpen semmi köze nincsen Arthurhoz vagy a Grálhoz, mégis további bizonyítéka annak, hogy a Meroving korszak rendkívül erősen élt a 12-13. századi költők képzeletében. Úgy tűnik, mintha a szerzők tudtak volna valami olyan kulcsfontosságú dolgot erről a korszakról, amit a későbbi írók és költök már nem ismertek. Mindenesetre a modern tudósok egyetértenek abban, hogy a Grál-románcok, hasonlóan a Nibelung-énekhez a Meroving korszakra vonatkoznak. Ha azt feltételezzük, hogy Jézus i. sz. 33-ban halt meg, akkor a Grál-történet eseményei i. sz. 487-ben zajlottak, a Meroving hatalom felemelkedésének időszakában, csaknem kilenc évvel Chlodvig megkeresztelése előtt. A Grál-románcoknak a Meroving-korszakkal való összekapcsolása tulajdonképpen nem volt különösebben forradalmian új vagy vitatott dolog. Mindemellett még mindig úgy éreztük, hogy valami elkerülte a figyelmünket. Tulajdonképpen az egész csak hangsúly kérdése volt, ugyanis egyszerűen arról volt szó, hogy Arthur személye miatt elsődlegesen Britanniára helyeződött a hangsúly. Mivel ennyire egyértelműen Britannia állt a történet középpontjában, természetszerűleg nem merült fel bennünk, hogy a Grált a Merovingokkal hozzuk összefüggésbe. Wolfram von Eschenbach viszont következetesen azt állítja, hogy Arthur udvara Nantes-ban volt, és hogy az események Franciaországban játszódnak. Léteznek olyan középkori hagyományok, amelyek szerint a Grált nem Britanniába vitte Arimateai József, hanem Mária Magdolna vitte Franciaországba. Lassan kezdett megfogalmazódni bennünk, hogy maga a Grál, a „Királyi Vér” fogalom valójában a Meroving-dinasztiára vonatkozott, amelynek vérét szentnek tartották, és amelyet mágikus és csodatévő tulajdonságokkal ruháztak fel. Elképzelhető, hogy a Grál-románcok, legalábbis részben, a Meroving-korszak bizonyos eseményeinek szimbolikus és allegorikus megjelenítését tartalmazzák. Elképzelhető, hogy a Meroving származási vonal angliai száműzetése a 9. század végén és a 10. század elején szintén mitikus eseményként van jelen a Grál-románcokban. Ugyancsak beépülhetett a titkos, de ugyanakkor fenséges dinasztikus szövetségbe, amelynek révén a Meroving szőlőtőke, csakúgy mint a Grál-család végül meghozta gyümölcsét Bouillon Gottfried személyében és a Lotharingiai-házban. Lehetséges, hogy a Grál-románcokban szereplő Arthur, a „medve” alakja csak másodsorban kapcsolódott a híres kelta vagy gallo-római vezérhez, és a Grál-románcok Arthurja valójában „Ursus” volt, amely a „medve” egy másik elnevezése. Elképzelhető, hogy Geoffrey de Monmouth krónikáinak legendás Arthur figuráját a Grál-románcok szerzői kisajátították, és tudatosan arra használták fel, hogy egy egészen más jellegű és titkos hagyomány hordozójává váljon. Ha az így van, akkor ez magyarázatot adna arra is, hogy miért lett a Grál és a Grál-család oltalmazója a Templomos Lovagrend, amelyet a Prieuré de Sion alapított abból a célból, hogy a Meroving származási vonal felett őrködjön. Ha a Grál-család és a Meroving vérségi vonal egy és ugyanaz, akkor ez azt jelenti, hogy a templomosok többé-kevésbé az idő tájt voltak a Grál őrzői, amikor a Grálrománcok keletkeztek. Ez a hipotézis merészen hangzott ugyan, de felvetett egy létfontosságú kérdést. Lehetséges-e vajon, hogy a románcok a Meroving korban

játszódnak. Ennek ellenére a Grált egészen egyértelműen a kereszténység eredetével hozzák összefüggésbe, mégpedig Jézus személyével, Arimateai Józseffel, és Mária Magdolnával. Néhány románc azonban ennél is továbblép. Robert de Boron költeményében Galahadról egyenesen azt mondják, hogy Arimateai József fia. A Queste del Saint Graal pedig Jézushoz hasonlóan Dávid házából való leszármazottnak tekinti Galahadet, sőt magával Jézussal azonosítja. A Galahad elnevezés modern tudósok szerint a Gileád szóból származik, amelyet Jézus egyik misztikus megnevezésének tartottak. Ha a Grált a Meroving vérségi vonallal lehetne azonosítani, akkor vajon mit jelentett ez Jézus vonatkozásában? Hogyan lehetséges, hogy a Grál szorosan kötődik Jézus személyéhez, de ugyanakkor a Meroving korszakhoz is? Hogyan oldjuk fel ezt a nyilvánvaló kronológiai ellentmondást, hiszen az egyik oldalon egy olyan dologról van szó, amely szorosan kötődik Jézus személyéhez és a másik oldalon pedig olyan eseményekről, amelyek legalább négy évszázaddal később történtek? Hogyan vonatkozhat a Grál egyrészt a Meroving-korra, és másrészt pedig olyasvalamire, amit Arimateai József hozott Angliába és Mária Magdolna Franciaországba? Ugyanezek a kérdések még a költői szimbolizmus szintjén is felmerültek. A Grál valamilyen módon egyfajta vérre vonatkozott. Ha nem is fogadjuk el a Sangraal szó „Sang Raal”-ként való értelmezését, akkor sem szabad elfelejtenünk, hogy a Grálról csaknem egyöntetűen azt tartotta a hagyomány, hogy abban fogták fel Jézus vérét. Hogyan hozható mindez összefüggésbe a Merovingokkal? Miért pontosan a keresztes hadjáratok alatt társították a Grált a Merovingok nevével, vagyis pontosan akkor, amikor Jeruzsálem királyságának koronáját egy Meroving leszármazott fejére helyezték a Prieuré de Sion és a Templomos Lovagrend védelme alatt? A Grál-románcok Jézus vérének a fontosságát hangsúlyozzák, ugyanakkor egy bizonyos származási vonalra is külön hangsúlyt helyeznek. Ha figyelembe veszünk bizonyos tényezőket, tehát például azt, hogy a Grál-család Bouillon Gottfried személyében éri el kiteljesedését, akkor úgy tűnik, hogy ezek a tényezők a Meroving vérre vonatkoznak. Lehetséges-e, hogy valamiféle kapcsolat van e két egymástól látszólag teljesen eltérő motívum között? Vajon lehetséges-e, hogy Jézus vére valamilyen módon kapcsolatba hozható a Merovingok királyi vérével? Elképzelhető-e, hogy a Grállal kapcsolatos származási vonal, amelyet nem sokkal a keresztre feszítés után Európába hoztak, összefonódott a Merovingok származási vonalával?

A szintézis szükségessége Ezen a ponton rövid pihenőt tartottunk, hogy áttekintsük a rendelkezésünkre álló bizonyítékokat, amelyek elképesztő felfedezéseket tartogattak, és tévedhetetlenül egy bizonyos irányba tereltek minket. Vajon mi az oka annak, tettük fel a kérdést, hogy a tudósok ezeket a bizonyítékokat korábban soha nem hívták tanúságul, hiszen mindenki számára hozzáférhetőek voltak évszázadokon keresztül? Hogyan lehetséges, hogy tudomásunk szerint, senki nem szintetizálta, foglalta össze ezeket a tényeket, és nem vonta le belőlük a kézenfekvőnek tűnő, bár némileg elméleti spekulációkon is alapuló következtetéseket? Az is igaz, hogy néhány évszázaddal ezelőtt ezek a következtetések szigorúan tabunak minősültek, és ha a nyilvánosság elé kerültek volna, akkor ez súlyos büntetést vont volna maga után. Ilyen veszély viszont egyáltalán nem fenyegetett az elmúlt kétszáz évben. Mi az oka tehát annak, hogy a kirakós játék egyes töredékei eddig még nem kerültek a helyükre, hogy a kép végül teljes valóságában elénk táruljon? Számos értekezés és tanulmány született a Grál-románcok eredetéről, fejlődéséről, kulturális hatásáról és irodalmi értékéről, és ugyancsak, számtalan tanulmány látott napvilágot a templomosokról és a keresztes hadjáratokról. A Grál-románcok szakértői között azonban nem sok történész akadt, és közülük is csak kevesen tanúsítottak érdeklődést a templomosok és a keresztes háborúk rendkívül összetett, gyakran visszatetsző története iránt. A másik oldalon a templomosokkal és a keresztes háborúkkal foglalkozó történészek, mint minden történész, szigorúan ragaszkodtak a „konkrét tárgyi” bizonyítékokhoz. Ha esetleg felvetnénk, hogy a Grál-románcok tartalmaznak némi történelmi igazságot, ez valószínűleg eretnekségnek számítana, holott Schliemann több mint egy évszázaddal ezelőtt úgy jutott Trója nyomára, hogy előtte behatóan tanulmányozta az Odüsszeiát. Igaz, hogy különböző okkult írók, elsődlegesen vágyálmaik által vezérelve, szó szerint hitelt adtak ezeknek a legendáknak, azt állítván, hogy valamilyen misztikus módon a templomosok a Grál őrzői voltak. Az is tény, hogy egyetlen olyan komoly történelmi tanulmány sem született, amely arra törekedett volna, hogy valódi összefüggést teremtsen a történelmi valóság és a mítosz között. A templomosok létezését tényként ismerik el, míg a Grált a képzelet szüleményének tekintik, és tagadják a kettő közötti bármilyen kapcsolat lehetőségét. Ha a Grál-románcokat ilyen mostohán kezelték azok a tudósok és történészek, akik annak a korszaknak szakértői, amikor azok keletkeztek, akkor aligha tekinthetjük meglepőnek, hogy a korábbi korszakok iránt érdeklődő történészek, ugyancsak elhanyagolták őket. Egyetlen Meroving-szakértőnek sem fordult meg a fejében, hogy a Grál-románcok valamilyen módon fényt vethetnek kutatásaikra. Vajon nem tekinthető-e komoly mulasztásnak, hogy legjobb ismereteink szerint egyetlen Meroving korral foglalkozó tudós sem tesz említést az Arthur legendákról, amelyek kronológiailag saját kutatási területükön belül esik. Az elmúlt néhány évtizedben könyvek tucatja jelent meg, amelyek szerint Jézus pacifista, esszénus, misztikus, buddhista, varázsló, forradalmár, homoszexuális, illetve, hogy egy szélsőséges példát idézzünk, – egyszerűen egy gomba volt. A Jézusról és az Újszövetség történelmi hátteréről írt munkában tudomásunk szerint egyetlen szerző sem érintette a Grál témakört. De vajon miért is tette volna? Miért kellene egy bibliakutatónak érdeklődést tanúsítania egy sor meseszerű és romantikus költemény iránt, amelyek több mint egy évezreddel később keletkeztek NyugatEurópában? Érthetetlennek tűnne, ha valaki azt mondaná, hogy a Grál-románcok esetleg fényt vethetnének az Újszövetséggel kapcsolatos számos tisztázatlan kérdésre. Bár hiteles bizonyítékokra nagyon nehéz szert tenni, magától értetődő, hogy a hagyományok akár ezer éven keresztül is fennmarad hatnak, azután írott formában ismét felbukkanhatnak és megvilágítják a korábbi eseményeket. Minden kutatónak kötelessége, szinte mint egy detektívnek minden apró nyomnak a végére járni, bármilyen valószínűtlennek is tűnjön az első látásra. Nem szabad bizonyos dolgokat eleve elvetni csakis azért, mert úgy érezzük, hogy valószínűtlen vagy számunkra ismeretlen területre tévedünk. Talán érdemes egy modern példával szemléltetni ennek a fontosságát. A Watergate-botrány eseményeit például kezdetben látszólag egymástól független, apró töredékek halmazából rekonstruálták. Ezeknek a töredékeknek önmagukban semmi jelentőségük nem volt, és látszólag semmilyen összefüggés nem volt közöttük. A vizsgálatot lefolytató tisztviselőknek a gyakran gyerekes „piszkos trükkök” akkoriban legalább annyira távolinak tűntek a komolyabb fajsúlyú dolgoktól, mint mondjuk a Grál-románcok az Újszövetségtől, pedig a Watergate-botrány csak egyetlen országra korlátozódott, és néhány évnyi időszakot fogott át. Jelen kutatásunk tárgya viszont az egész nyugati kultúrát felöleli, és csaknem két évezredet ível át. Fontos volt, hogy könnyedén átugorjunk a 3. századból a 12. századba, majd onnan a 7., illetve a 18. századba úgy, hogy közben források széles skáláját tekintsük át, az egyházi szövegektől kezdve a Grál-románcokon keresztül a meroving-kori feljegyzésekig és krónikákig, sőt a szabadkőművességhez kapcsolódó írásokig. Összegezve tehát, mindent szintetizálni, összefüggéseiben kell szemlélni. Ez a fajta megközelítési mód nem mondható sem különösebben forradalminak sem pedig ellentmondásosnak. Nagyon hasonlít ahhoz, mintha az egyházi dogmák alaptételein, például a szeplőtelen fogantatáson vagy a kötelező papi nőtlenségen keresztül próbálnánk megvilágítani a korai kereszténység

időszakát. A Grál-románcokat ehhez hasonlóan fel lehet használni arra, hogy rajtuk keresztül új megvilágításba helyezzük az Újszövetséget, sőt Jézus pályafutását és személyét is. Nyilvánvalóvá vált számunkra, hogy minden, amit kutatásunk során eddig tanulmányoztunk, elvezethet bennünket ahhoz az egyetlen kőhöz, amelyet két évezreddel ezelőtt dobtak a történelem tavába.

A hipotézis Mária Magdolna mindvégig kiemelkedő helyet foglalt el kutatásaink során. Bizonyos középkori legendák szerint Mária Magdolna vitte a Szent Grált, a „Királyi Vért” Franciaországba. A Grált rendszerint Jézus személyével társítják, ugyanakkor valamilyen módon valakinek a véréhez, konkrétabban egy vérségi vagy származási vonalhoz kapcsolódik. A Grál-románcok többnyire mind a Meroving időkben játszódnak, viszont nem sokkal azután keletkeztek, hogy Bouillon Gottfried a Grál-család képzeletbeli, és a Meroving-dinasztia valóságos leszármazottja, Jeruzsálem uralkodója lett, bár a koronát ténylegesen nem fogadta el. Ha nem Jézusról lett volna szó, hanem valamilyen más személyiségről, például Nagy Sándorról vagy Julius Caesarról, akkor ezek a bizonyítéktöredékek csaknem szükségszerűen önmagukban is egy kézenfekvő következtetéshez vezettek volna. Mi mindenesetre vállaltuk azt a kockázatot, hogy levonjuk ezt a következtetést, bármennyire is ellenmondásosnak és botrányszagúnak is tűnt első pillantásra, és kísérleti hipotézisként kezelve komoly próba alá vetettük. Hipotézisünk röviden összefoglalva a következőképpen hangzott. Lehetséges, hogy Mária Magdolna, az evangéliumok tünékeny figurája valójában Jézus felesége volt, és házasságukból utódok is születtek. A keresztre feszítés után Magdolnát, legalább egy gyermekével együtt Galliába menekítették, ahol akkor már léteztek zsidó közösségek, amelyekben menedékre találhatott. Lehetséges, hogy volt egy vérségi vonal, amely egészen Jézusig nyúlt vissza, és ez a vérségi vonal, a fenséges „sang réal” azután négy évszázadon keresztül rejtve és érintetlenül továbböröklődött, ami tulajdonképpen nem is olyan hosszú idő egy fontos származási vonal esetében. Elképzelhető, hogy Jézus leszármazottai dinasztikus házasságokat kötöttek nemcsak más zsidó családokkal, hanem rómaiakkal és vizigótokkal is. Talán valamikor az 5. században Jézus származási vonala összeolvadt a frank királyok nemzetségével, és ebből a dinasztkus szövetségből született meg a Meroving-dinasztia. Egyértelmű volt, hogy ha ez a vázlatos hipotézis bármilyen értelemben igaznak bizonyul, akkor a kutatásunk során felmerült számtalan kérdésre magyarázatot kapnánk. Magyarázatot kapnánk például arra, hogy miért övezte olyan nagy tisztelet Mária Magdolnát, és miért alakult ki személye körül valóságos kultusz a keresztes háborúk idején. Ez a feltevés megmagyarázná azt is, hogy miért adóztak a Merovingoknak szinte a szenteknek kijáró tisztelettel. A Mérovée születéséről szóló legenda is érthetővé válna. Merovée két apja közül az egyik egy tengerentúlról jött szimbolikus lény volt, amelyet csakúgy mint Jézust, a misztikus hallal lehet azonosítani. Természetesen ily módon érthető lenne az egyház és Chlodvig nemzetsége között létrejött szövetség is, hiszen a logikus lépés a Jézus leszármazottaival kötött szövetség az ő nevében megalakult egyház számára? Természetesen világossá válna ezáltal az is, hogy miért helyeződött olyan aránytalanul nagy hangsúly II. Dagobert meggyilkolására, hiszen az egyház, azáltal, hogy cinkosságot vállalt a bűntényben, nemcsak királygyilkosság bűnének terhét vette magára, hanem saját tanai szerint az istengyilkosság egy bizonyos sajátos formáját is elkövette. Így már az is érthető, hogy miért próbálták II. Dagobertnek még a nyomát is kitörölni a történelemből, valamint az is, hogy a Karolingok, mint a Római Birodalom császárai miért igyekeztek szinte megszállottként legitimizálni helyzetüket oly módon, hogy Meroving származásukat bizonyítgatták. Ez a vérségi vonal, amely Dagoberten keresztül egészen Jézusig vezethető vissza, tisztázná a Grál-családdal kapcsolatos kérdéseket is. Megmagyarázná az őket körülvevő titokzatosságot, dicsfényt, az impotens, uralkodásra képtelen Halászkirály alakját, valamint azt a folyamatot is, amelynek révén Parzival vagy Perceval a Grál kastély örököse lett. Végül tisztázná Bouillon Gottfried misztikus családfáját, aki Lohengrin fia vagy unokája, Parzival unokája illetve talán ükunokája, és egyben a Grál-család leszármazottja volt. Ha pedig Gottfried Jézus leszármazottja volt, akkor 1099-ben Jeruzsálem diadalmas visszafoglalása nem csupán egyszerűen a Szent Sír megszabadítását jelentette a hitetlenek uralma alól. Gottfried tulajdonképpen csak saját jogos örökségét szerezte vissza. Annyit már sikerült megállapítanunk, hogy a szőlőműveléssel kapcsolatos utalások dinasztikus szövetségeket szimbolizáltak. Hipotézisünk tükrében úgy tűnt, hogy a szőlőművelés azt a folyamatot szimbolizálja, amelynek révén Jézus, aki többször azonosítja magát a szőlővel, nemzetségét továbbörökítette. Mintha ezt látszana megerősíteni az a faragás is, amelyet egy ajtón fedeztünk fel, és amelyen Jézust mint egy szőlőfürtöt ábrázolják. Ez az ajtó Svájcban, Sion városában található. Képzeletbeli, hipotetikus forgatókönyvünk logikailag következetesnek látszott, ugyanakkor kutatásunknak ezen a pontján teljes képtelenségnek tűnt. Bármilyen vonzónak látszott ez az elképzelés, túlságosan vázlatos volt, és nagyon ingatag alapokra épült. Bár nagyon sok dologra magyarázatot adott, önmagában azonban semmiképpen nem állta meg a helyét. Túlságosan sok fehér folt, következetlenség és anomália volt benne, és túlságosan sok elvarratlan szál. Mielőtt tehát komolyan mérlegelni kezdtük volna ennek az elméletnek a valószínűségét, ki kellett derítenünk, hogy milyen tényleges bizonyítékokkal tudjuk hipotézisünket alátámasztani. Következő lépésként belemerültünk az evangéliumoknak, az evangéliumok történelmi hátterének, valamint a korai egyházatyák műveinek tanulmányozásába.

Az Istenkirály, aki soha nem uralkodott A legtöbb ember úgy beszél ma a „kereszténységről”, mintha az egy konkrétan körülírható, meghatározott dolog, egy összefüggő, egységes rendszer lenne. Szükségtelen elmondanunk, hogy a „kereszténységnek”, mint ahogyan ezzel mindenki tisztában van, számos formája létezik: a római katolicizmus, a VIII. Henrik által alapított anglikán egyház, azután a protestáns egyházak, a 16. századra visszanyúló eredeti lutheránus és kálvinista egyházak, valamint olyan modern egyházak, mint például az unitárius egyház. Nagyszámú „periferikus” vagy „evangéliumi” gyülekezet is létezik, például a Hetedik Napi Adventisták és a Jehova Tanúinak gyülekezetei. Ezenkívül még mindenféle modern szekták és kultuszok működnek. Ha az ember végigtekint a keresztény hit különböző változatainak ezen zavarba ejtően széles skáláján, kezdve a mereven dogmatikus és konzervatív nézetektől a radikális és eksztatikus jellegű irányzatokig, akkor nagyon nehéz pontosan meghatározni, hogy valójában mi is a „kereszténység”. Tulajdonképpen talán egyetlen olyan tényező létezik, amely feljogosít arra, hogy a kereszténységről beszéljünk, és amely összeköti az egymástól egyébként eltérő különböző keresztény irányzatokat, és ez nem más, mint maga az Újszövetség, illetve pontosabban az Újszövetség által Jézusnak, a keresztre feszítésnek és a feltámadásnak tulajdonított példátlan jelentőség. Ha nem is hisz valaki az újszövetségi események szó szerinti vagy történelmi hitelességében, ahhoz hogy kereszténynek tekintsék, általában elegendő ha ezeknek a szimbolikus jelentőségét elfogadja. Ha egyáltalán létezik olyan dolog, amely a kereszténységnek nevezett rendkívül összetett jelenségen belül egységet teremt, akkor az az Újszövetségben rejlik, pontosabban a Jézusról szóló négy evangélium néven ismert elbeszélésekben. Ezeket általában a lehető leghitelesebb írásos feljegyzéseknek tekintik, és sok keresztény ember logikus, összefüggő és megtámadhatatlan forrásként olvassa őket. Szinte gyermekkorától kezdve abban a hitben nő fel az ember, hogy Jézus története, ahogyan azt az evangéliumok elbeszélik, ha nem is isteni ihletésre született, de mindenképpen hiteles. Megcáfolhatatlan szemtanúnak tekintik a négy evangélistát, az evangéliumok feltételezett szerzőit, akik megerősítik és bizonyítják egymás vallomását. Azok közül, akik ma meggyőződéses kereszténynek vallják magukat, nagyon kevesen vannak tudatában annak, hogy a négy evangélium nemcsak hogy nem egyezik meg egymással, hanem időnként egymással homlokegyenesen ellenkező dolgokat állít. A Jézus származásának és születésének körülményeivel kapcsolatos hagyományos felfogás eléggé jól ismert, viszont az evangéliumok, amelyeken ez a hagyomány alapszik, sok bizonytalanságot mutatnak ebben a kérdésben. A négy közül egyedül Máté és Lukács evangéliumában találunk információt Jézus eredetére és születésére vonatkozólag, ám ebben is jelentősen eltér a két evangélista egymástól. Máté szerint Jézus előkelő családból származott, sőt valószínűleg Salamonon keresztül Dávid király leszármazottja volt, és trónjának jogos, törvényes örököse. Lukács szerint Jézus családja, bár Dávid házából származott, nem volt annyira előkelőnek mondható. Márk elbeszélése alapján pedig megszületett a „szegény ács” legendája. A két genealógia, olyan feltűnően eltér egymástól, hogy akár két különböző személyre is vonatkozhatnának. Az evangéliumok közötti eltérések azonban nemcsak kizárólag Jézus elődeinek és genealógiájának esetében szembeszökőek. Lukács azt mondja, hogy Jézust születése után pásztorok látogatták meg, Máté szerint viszont királyok. Lukácsnál azt olvassuk, hogy Jézus családja Názáretben élt, és azután innen utaztak egy népszámlálásra Betlehembe – amely a történelem tanúsága szerint valójában nem is történt meg –, és Jézus végül Betlehemben egy nyomorúságos jászolban jött a világra. Máté evangéliumában ezzel szemben az áll, hogy szülei mindvégig Betlehem jómódú lakói voltak, és Jézus egy házban született. Máté változatában a család Heródes üldözése elől Egyiptomba menekült, és csak visszatérése után telepedett meg Názáretben. Az információk mindegyik változatban egészen konkrétak, és feltéve, hogy a népszámlálás valóban megtörtént, tökéletesen hihetően hangzanak, ennek ellenére olyan komoly ellentmondásokat fedezhetünk fel, amelyeket nem lehet ésszerű érvekkel megindokolni. Egyszerűen lehetetlen olyan közös nevezőt találni, amelynek segítségével mindkét elbeszélés helytállónak tekinthető, és egymással valamilyen módon összehangolható. Függetlenül attól, hogy valaki ezt bevallja vagy sem, el kell ismerni azt a tényt, hogy a két evangélium közül az egyik, de az is lehet hogy mindkettő, téves adatokat közöl. Ez ahhoz a nyilvánvaló és logikus kővetkeztetéshez vezet, hogy az evangéliumokat nem tekinthetjük megcáfolhatatlannak. Hogyan lehetnének azok, amikor egymást is megcáfolják? Minél alaposabban tanulmányozzuk az evangéliumokat, annál több ellentmondást fedezhetünk fel bennük. Tulajdonképpen még a keresztre feszítés napját illetően sem egyeznek egymással. János evangéliuma szerint a keresztre feszítés a húsvétot megelőző napon történt, míg Márk, Máté és Lukács szerint a rákövetkező napon. Jézus személyiségét és jellemét illetően is következetlenségekre bukkanunk. Az egyes evangéliumok Jézusról rajzolt képe láthatóan ellentmond a többi evangélium ábrázolásának. Lukácsnál egy szelíd, báránylelkű alakként, míg Máténál erőteljes és méltóságteljes uralkodóként jelenik meg, aki így beszél: „Nem azért jöttem, hogy békességet hozzak, hanem hogy kardot.” (Mt 10,34). Másképpen idézik az elbeszélések Jézusnak a kereszten kiejtett utolsó szavait is. Máté és Márk szerint Jézus utolsó szavai így hangzottak: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” Lukács szerint Jézus utolsó szavai a következőek voltak: „Atyám a te kezedbe teszem le az én lelkemet. „ Jánosnál ezt olvassuk: „Elvégeztetett!” Ha ezeket a különbözőségeket figyelembe vesszük, akkor az evangéliumokat csak fenntartással kezelhetjük, és semmi esetre sem tekinthetjük őket hitelesnek forrásoknak. Elképzelhetetlen, hogy ezek az írások Isten tökéletes szavait jelenítenék meg, ha pedig mégis, akkor Isten szavait igen nagyvonalúan cenzúrázták, szerkesztették, átdolgozták, értelmezték, mégpedig halandó emberek. Emlékeznünk kell arra, hogy a Biblia – és ez egyaránt érvényes az Új- és az Ószövetségre is – különböző elbeszélések meglehetősen önkényes válogatása alapján nyerte el végleges és ma ismert formáját. Valójában sokkal több könyvet és írást tartalmazhatna. Nem arról van szó, hogy a kimaradt könyvek elvesztek volna, éppen ellenkezőleg, ezeket tudatosan mellőzték. I. sz. 367-ben Athanasius, Alexandria püspöke egy listát állított össze azokból a művekből, amelyeket méltónak tartott arra, hogy bekerüljenek. Ezt a listát egy Hippoban tartott egyházi zsinat jóváhagyta, majd négy évvel később 397-ben fogadták el egy Karthágóban tartott zsinaton a ma érvényes Újszövetségi kánont. Ezeken a zsinatokon megegyeztek abban, hogy mely műveket válogassák ki, míg a többiről egyszerűen tudomást sem vettek, és az általuk kiválasztott könyvek alkotják a ma ismert Újszövetséget. Hogyan tekinthetnék egy ilyen tudatos szelekciót érvényesnek és hitelesnek? Hogyan dönthet arról csalhatatlanul , biztonsággal egy csoport egyházfi, hogy mely könyvek tartozzanak a Bibliába, különösen amikor a kizárt könyvek némelyike is jogosan tarthatna igény arra, hogy történelmileg hitelesnek tekintsék? Jelenleg ismert formájában a Biblia nemcsak egy többé kevésbé önkényes szelekciós folyamat terméke, hanem maga az anyag is meglehetősen durva cenzúrázásnak, szerkesztésnek és átdolgozásnak esett áldozatul. 1958-ban például a Columbia Egyetem professzora, Morton Smith Jeruzsálem mellett egy kolostorban. egy levelet talált, amely Márk evangéliumának egy hiányzó töredékét tartalmazta. A töredék természetesen nem veszett el, hanem szándékosan elhallgatták Alexandria püspökének, Kelemennek az ösztönzésére, sőt minden valószínűség szerint kifejezett parancsára. Kelemen egyébként egyike volt a legnagyobb tiszteletnek örvendő korai egyházatyáknak. Egy bizonyos Theodórosz Kelemennek írt levelében egy Karpokratesz nevű ember által irányított gnosztikus szektáról tett panaszt, Úgy látszik, hogy a karpokrátesziek Márk evangéliumának egyes részeit saját elveiknek megfelelően értelmezték, amelyek egyáltalán nem álltak összhangban Kelemen és Theodórosz nézeteivel. Éppen ezért Theodórosz hevesen támadta őket, és beszámolt Kelemennek arról is, hogy milyen lépéseket tett

a szekta ellen. A Smith professzor által talált levélben Kelemen ily módon válaszol tanítványának:

Helyesen cselekedtél, hogy elnémítottad a karpokratesziek elvetemült tanításait, mert ők a próféciákban említett „vándorló csillagok”, akik a tízparancsolat keskeny ösvényéről az evilági és érzéki bűnök feneketlen szakadékába zuhannak. Hencegnek azzal, ahogyan ők mondják, hogy ismerik „a Sátán rejtett dolgait”, és nem tudják, hogy ezzel „a csalárdság sötét bugyraiba” vetik magukat; azzal pedig, hogy szabadságukkal büszkélkednek, valójában alantas vágyak rabszolgáivá válnak. Az ilyen emberekkel minden lehetséges eszközzel és minden lehetséges módon szembe kell szállni. Annak, aki az igazságot szereti, még abban az esetben sem szabad egyetértenie velük, ha igazságot szólnának. Mert nem minden igaz dolog egyenlő az igazsággal, és azt az igazságot, amely csupán az emberi vélekedések alapján látszik igaznak, nem szabad fölébe helyezni a valódi igazságnak, vagyis a hit szerinti igazságnak. A fenti kijelentés mindenesetre meglehetősen elképesztően hangzik egy egyházfi szájából. Kelemen ezzel gyakorlatilag azt mondja ki, hogy „ha ellenfeled netán igazat is mondana, akkor is tagadnod kell azt, és hazudnod annak érdekében, hogy megcáfold őt.” A továbbiakban Kelemen kitér Márk evangéliumára, és arra, hogy véleménye szerint, hogyan éltek vissza ezzel (használták fel ezt rossz célokra) a karpokratesziek:

Márkról pedig annyit, hogy Péter római tartózkodása alatt Márk leírta az Úr viselt dolgait; ám nem fedte fel [mindenegyiket], még csak nem is célzott a titkosakra, hanem kiválogatta azokat, amelyekről úgy vélte, hogy a legalkalmasabbak azok hitének megerősítésére, akik útbaigazítást nyernek. Amikor Péter mártírként meghalt, Márk Alexandriába jött, magával hozván saját jegyzeteivel együtt Péterét is, amelyekből átvette és korábbi könyvébe belevette azokat a dolgokat, amelyek valamilyen szempontból hasznosnak bizonyulnak a megismerés (a gnózis) irányába való továbblépéshez. (Eképpen), egy sokkal spirituálisabb (magasabb szellemű; emelkedettebb) evangéliumot állított összeazok számára, akik a tökéletesedés, megtisztulás útján járnak. Mindemellett, nem árulta el azokat a titkokat, amelyeket nem szabad kimondani, nem írta le az Úr szent misztériumokat magyarázó tanításait sem, ám a kész történethez hozzátett még másokat, és belefoglalt bizonyos mondásokat, amelyekről tudta, hogy értelmezésük, hasonlóan egy misztériumokba bevezető tanítóhoz, elvezeti a hallgatót a igazság legbelsőbb rejtekeibe, melyet hét fátyol borít. Ily módon tehát, véleményem szerint készségesen és kellő körültekintéssel előkészítette a dolgokat, és halálakor művét az alexandriai egyházra hagyta, ahol azt még most is nagy gonddal őrzik, mivel csak azoknak olvassák fel, akiket a nagy misztériumokba bevezetnek. Mivel azonban a gonosz démonok mindig az emberi faj elpusztítására szövetkeznek, Karpokratesz az ő utasításukra és csalárd eszközökkel úgy magához láncolta az alexandriai egyház egy bizonyos presbiterét, hogy az átadta neki a titkos evangélium egy példányát, amelyet saját istenkáromló és evilági doktrínái szerint értelmezett, sőt még be is szennyezett azáltal, hogy a makulátlan és szent szavakat szégyentelen hazugságokkal vegyítette. Kelemen tehát önként bevallja, hogy létezik egy hiteles, titkos Márk evangéliuma, majd arra utasítja Theodóruszt, hogy tagadja annak létezését:

Nekik (a karpokrateszieknek) éppen ezért, mint ahogyan azt a fentiekben mondtam, soha nem szabad engednünk, és amikor előhozakodnak hamisítványaikkal, akkor sem szabad beismernünk, hogy a titkos evangélium Márktól való, hanem esküvel kell azt tagadni. Mert nem minden ember mondhat ki igaz (dolgokat). Vajon mi volt ez a „titkos evangélium”, amellyel kapcsolatban arra utasította tanítványát Kelemen, hogy tagadja annak létezését, és amelyet a karpokratesziek „rosszul értelmeztek”? Kelemen válaszként szóról szóra közli levelében a titkos evangélium egy részletét: Neked, éppen ezért, nem habozok válaszolni azokra a kérdésekre, amelyekre választ vársz tőlem, hogy így ezeket a, értelmezéseket magának az evangéliumnak a szavaival cáfoljam meg. Például azután a mondat után, hogy „És mentek az úton Jeruzsálem felé”, beleértve az utána következő részt, egészen addig, hogy „Harmadnapra feltámad”, a (titkos evangélium) a következő anyagot tartalmazza szóról szóra:

És eljönnek Betániába, és egy asszony, akinek fivére meghalt, szintén ott volt. Odament Jézushoz és leborult előtte, majd így szólt hozzá: „Dávid fia könyörülj rajtam!”. Ám a tanítványok dühösen rátámadtak. Jézus erre megharagudott, és az asszonnyal a kertbe ment, ahol a sír volt, ahonnan hirtelen egy nagy kiáltás hallatszott. Miután Jézus közelebb ment, elgördítette a követ a sír bejáratától. Ezután bement oda, ahol az ifjú volt, kinyújtotta kezét és felemelte őt és életre keltette. Ám az ifjú rátekintett, szerette öt, és kérlelni kezdte, engedje meg hogy vele lehessen. És miután kijöttek a sírból, az ifjú házába mentek, mert gazdag volt. Hat nap után Jézus elmondta neki, mit tegyen, és este az ifjú elment hozzá, meztelen testén egy fehér leplet viselve. És azon az éjszakán vele maradt, és Jézus bevezette Isten királyságának misztériumába. Majd innen felemelkedvén, visszatért a Jordán másik oldalára. A fenti epizód természetesen Márk evangéliumának egyetlen létező változatában sem jelenik meg, mégis általános körvonalaiban meglehetősen ismerősen hangzik. Természetesen Lázár feltámasztásáról van szó, amelyet a negyedik, János apostolnak tulajdonított evangélium ábrázol részletesen. A fent idézett változatban azonban néhány jelentős eltérést találunk. Legelőször is, egy „nagy kiáltás” hallatszik a sírból, mielőtt Jézus félregurítaná a sziklát, illetve felszólítaná azt, aki a sírban van, hogy jöjjön elő. Ez határozottan azt sugallja, hogy az, aki benn van, nem volt halott, és ezzel egy csapásra kizárja a csoda bármilyen apró lehetőségét. Másodszor, teljesen egyértelmű, hogy itt sokkal többről van szó, mint amit a Lázárról szóló elfogadott elbeszélések igyekeznek elhitetni velünk. Természetesen a Kelemen leveléből idézett részlet arról tanúskodik, hogy egészen különleges kapcsolat fűzi egymáshoz a sírban lévő férfit és azt, aki „feltámasztja” őt. A modern olvasó talán hajlana arra, hogy a homoszexualitás halovány jeleit vélje felfedezni a kapcsolatban. Lehetséges, hogy Karpokratesz szektája, amely az érzéketlenségen való felülemelkedésre törekedett az érzékek végletekig hajtott kielégítése által, pontosan ilyen üzenetet vélt kiolvasni a titkos evangéliumból. Smith professzor szerint sokkal valószínűbbnek tűnik, hogy az epizód középpontjában egy misztériumi iskola beavatási szertartása áll, egyfajta ritualizált, szimbolikus halál és újjászületés, amely rendkívül elterjedt volt akkoriban a Közel-Keleten. Mindenesetre arra szeretnénk itt rámutatni, hogy Márk evangéliumának egyetlen modern vagy elfogadott változatában sem található meg ez az epizód, sem pedig a fent idézett részlet. Az Újszövetségben a Jánosnak tulajdonított negyedik evangéliumban szerepel az egyetlen Lázárra, illetve Lázár személyére vonatkozó utalás. Ennek alapján világos, hogy Kelemen tanácsát alaposan megfogadták, nemcsak Theodórusz, hanem a későbbi egyházi szerzők is. Egészen egyszerűen az egész Lázár epizódot kihagyták Márk evangéliumából. Márk evangéliumát nemcsak hogy jelentősen megnyesegették, hanem ezenfelül olyan részletekkel is kiegészítették, melyeknek valódisága erősen kétséges. Az eredeti változat a keresztre feszítéssel, a temetéssel és az üres sírral végződik. Nincsen benne feltámadási jelenet, és hiányzik belőle a tanítványokkal való újratalálkozás is. Igaz, hogy vannak olyan modern Bibliák, amelyekben Márk evangéliuma hagyományosan végződik, tehát tartalmaz egy feltámadásról szóló részt is, azonban csaknem minden modern tudós egyetért abban, hogy ez a bővítés egy későbbi, utólagos hozzátoldás, amely a 2. századból származik, és amelyet az eredeti dokumentumhoz tettek hozzá. Márk evangéliuma ily módon két esetben is arra utal, hogy létezett egy szent dokumentum, amely állítólagosan Isten ihletésére született, és amelyet ugyanakkor emberi kezek manipuláltak, átszerkesztettek, bizonyos részeket kihagytak belőle vagy átdolgoztak. Ez a két eset azonban nem csupán elméleti következtetések eredménye, hiszen ezeket tudósok manapság kétségkívül bizonyított tényként kezelik. Vajon feltételezhetjüke ennek alapján azt, hogy csakis Márk evangéliuma esett áldozatul ilyen durva változtatásoknak? Ha ezt a dokumentumot ilyen könnyedén meghamisították, akkor joggal feltételezhetjük, hogy a többi három evangélium is hasonló módosításoknak esett áldozatul.

Kutatásunk célkitűzései szempontjából természetesen nem lehetett az evangéliumokat hiteles és megcáfolhatatlan forrásként elfogadni, ám ugyanakkor nem is lehetett teljes egészében elvetni őket. Számos ponton közelebb vittek annak megismeréséhez, hogy mi is történt a Szentföldön kétezer évvel ezelőtt. Éppen ezért arra törekedtünk, hogy sokkal jobban elmélyedjünk a szövegekben, gondosan nagyító alá vegyünk mindent, elkülönítsük a valóságot a fikciótól, és kihámozzuk a bennük rejlő igazságot. Annak érdekében, hogy valóban eredményt érjünk el, először közelebbről meg kellett ismerkednünk a Szentföld kora kereszténység kori történelmével és viszonyaival. Az evangéliumok ugyanis nem légből kapott, autonóm művek, amelyek a semmiből születtek, és amelyek egy légüres térben lebegnek örökké és egyetemesen évszázadokon keresztül, hanem történelmi dokumentumok, amelyek hasonlóak a Holt-tengeri tekercsekhez, Homérosz és Vergilius eposzaihoz, és a Grál-románcokhoz. Keletkezésük egy adott helyhez, időszakhoz és néphez kötődik, és meghatározott történelmi tényezők terméke.

Palesztina Jézus korában Palesztina az időszámítás előtti első évszázadban a földgolyó egyik olyan pontja volt, ahol rendkívül viharos események játszódtak le. A Szentföldön egy ideig dinasztikus küzdelmek, belső viszályok és időnként valóságos háborúk zajlottak. Az i. e. 2. században átmenetileg egy többé-kevésbé egységes zsidó királyság jött létre, ahogyan ezt az apokrif Makkabeusok könyveinek krónikája is megörökíti. I. e. 63-ra azonban a Szentföldön ismét kaotikus állapotok uralkodtak és így könnyű prédájává vált a hódító római légióknak. Több mint fél évszázaddal Jézus születése előtt Palesztina meghódolt Pompeius serege előtt és ezzel kezdetét vette a római uralom. Abban az időben a Római Birodalom óriási területekre terjedt ki, és túlságosan lekötötték a saját ügyei ahhoz, hogy a meghódított területeken egy közigazgatási apparátust építsen ki, amelyen keresztül közvetlenül gyakorolhatja a hatalmat. Éppen ezért Róma bábkirályokat ültetett Dávid trónjára, akik még csak nem is zsidó, hanem arab származásúak voltak. A dinasztia első tagja Heródes volt, aki i. e. 63-ban foglalta el Palesztina trónját. Halála után i. e. 37-ben fia követte őt, akit Nagy Heródesként ismer a történelem, és aki egészen i. e. 4-ig uralkodott. I. sz. 6 táján azonban a helyzet válságosra fordult. Ebben az évben az országot közigazgatásilag két provinciára, Júdeára és Galileára osztották fel. Galilea királya Heródes Antipás lett, ám Júdeát, amely vallási és világi központ volt, közvetlenül Róma igazgatása alá vonták, és élére egy prokurátort, azaz helytartót helyeztek, aki Caesareában székelt. A római uralom brutális és önkényes volt. Amikor Júdea Róma irányítása alá került, sebtiben több mint háromezer lázadót végeztek ki. A Templomot kifosztották és meggyalázták. Súlyos adókat vetettek ki a lakosságra, gyakran alkalmaztak kínvallatást, és sokan választották az öngyilkosságot. A helyzet nem sokat javult később sem, amikor Pontius Pilátus lett Júdea helytartója, aki i. sz. 26-tól egészen 36-ig töltötte be ezt a tisztet. Szemben a Biblia alapján róla kialakult képpel, a fennmaradt feljegyzések azt jelzik, hogy Pilátus kegyetlen és korrupt ember volt, aki ilyen tekintetben messze felülmúlta elődjét. Ennek alapján nagyon is meglepő, legalábbis első pillantásra, hogy az evangéliumokban Rómát semmilyen bírálat nem éri, sőt még csak utalás sem történik a római uralomra. Az evangéliumok alapján azt hihetjük, hogy Júdea lakói békés polgárok voltak, akik elégedettek voltak sorsukkal. A valóságban azonban nagyon kevesen voltak elégedettek, és sokan közülük egyáltalán nem tanúsítottak békés magatartást a rómaiakkal szemben. A Szentföld zsidó lakossága abban az időben több nagyobb irányzat, illetve kisebb csoport, szekta körül szerveződött. Az egyik ilyen kisebb csoportba tartoztak a szadduceusok, azaz a gazdag földbirtokos családok, akik honfitársaik felháborodására Quisling módjára együttműködtek a megszállókkal. A farizeusok egy kimondottan haladó szellemű csoportot alkottak és jelentősen megreformálták a judaizmust. Az evangéliumokban róluk festett kedvezőtlen kép ellenére makacs, bár némileg passzív ellenállást fejtettek ki a rómaiakkal szemben. Azután ott volt még az esszénusok puritán és misztikus beállítottságú szektája, amely jóval elterjedtebb és jóval befolyásosabb volt, mint ahogyan azt általában elismerik vagy tudni vélik. A nagyobb csoportok és kisebb szekták mellett sok olyan is létezett, amelyek már rég a feledés homályába merültek, és éppen ezért nagyon nehéz pontos meghatározást adni róluk. Érdemes azonban megemlíteni a nazireusokat, még Jézus idejében is léteztek. Ezzel kapcsolatban ugyancsak érdemes megvizsgálni a nazoraiosz vagy nazarénosz elnevezéseket is, amelyeket valószínűleg Jézusnak és követőinek megjelölésére használtak. Az Újszövetség eredeti, görög verziója a „Jézus, a nazarénosz” megjelölést használja Jézusra, amelynek helytelen fordítása „Jézus, a názáreti”. A „nazarénosz” szó tehát kimondottan egy szektára vonatkozó elnevezés és semmilyen kapcsolatban nincsen Názárettel. Ezeken kívül számos más szekta és csoport is működött, melyek közül különösen az egyik bizonyult rendkívül fontosnak kutatásunk szempontjából. I. sz. 6-ban, amikor Júdea Róma közvetlen ellenőrzése alá került, egy Galileából származó Júdás nevű farizeus rabbi egy rendkívül harcias, forradalmi csoportot szervezett, amelynek tagjai között voltak farizeusok és esszénusok is. Galileai Júdás követői zelóták néven váltak ismertté. A zelóták nem alkottak szigorú értelemben vett egységes csoportot, hanem inkább egy mozgalomnak tekinthetők, akiknek tagjai számos csoportból és szektából verődtek össze. Jézus megjelenésének idejére a zelóták egyre növekvő politikai szerephez jutottak a Szentföld életében. A zelóták mozgalma és tevékenysége a legfontosabb tényezője volt annak a politikai-társadalmi háttérnek és környezetnek, amelynek keretében Jézus tevékenysége illetve drámája kibontakozott. A zelóták tevékenysége még jóval a keresztre feszítés után is lankadatlanul, folytatódott. I. sz. 44-ben ez a mozgalom olyannyira felerősödött, hogy a fegyveres konfliktus kirobbanása elkerülhetetlennek látszott. I. sz. 66-ban kitört a felkelés, és egész Júdeára kiterjedő szervezett zendülés robbant ki a római uralommal szemben. Elkeseredett és szívós harc folyt, amely végeredményben kilátástalannak bizonyult. Egyedül Caesareában húszezer zsidót mészároltak le a rómaiak, és négy éven belül a római légiók elfoglalták Jeruzsálemet, a várost lerombolták, kifosztották, és hasonló sorsra jutott a Templom is. Ennek ellenére Maszada erődje, amelynek parancsnoka Galileai Júdás egyenes ági leszármazottja volt, még három évig állta a római csapatok ostromát. A felkelés nyomában Júdeából tömegesen menekült el a zsidó lakosság. Még mindig elegen maradtak azonban ahhoz, hogy hatvan évvel később i. sz. 132-ben egy újabb lázadást szervezzenek. Végül i. sz. 135-ben Hadrianus császár rendeletet bocsátott ki, amelynek értelmében minden zsidónak távoznia kellett Júdeából, és Jeruzsálem így lényegében egy római város lett, amelyet az Aelia Capitolina névre kereszteltek. Jézus élete nagyjából egy csaknem másfél évszázadon át tartó általános felfordulás első harmincöt esztendejét ölelte át. A zűrzavar azonban nem ért véget Jézus halálával, sőt még egy évszázadon keresztül folytatódott. Ezt a válságos időszakot olyan pszichológiai és kulturális jelenségek kísérték, amelyek mindig is elkerülhetetlen velejárói az elnyomók ellen irányuló hosszú ideig elnyúló küzdelmeknek. Ebben a légkörben gyökerezett egy olyan messiás eljövetele iránti remény és vágyakozás, aki majd megszabadítja népét az idegen uralom igája alól. Tulajdonképpen csak történelmi és szemantikai véletlennek köszönhető, hogy ezt a kifejezést a későbbi korokban csakis és kizárólag Jézus személyére használták. Jézus korában egyetlen messiást sem tartottak volna isteni származásúnak, sőt egy isteni eredetű messiásnak még a gondolata is képtelenség, sőt egyenesen elképzelhetetlen lett volna. A messiás görög megfelelője a „Christ” vagy „Christos” szó, amelynek alapjelentése a görög és a héber nyelvben egyaránt „a felkent”, amellyel általában a királyt, az uralkodót jelölték. Ily módon tehát, amikor az Ószövetségben Dávidot felkenték, egészen egyértelmű, hogy „messiás”, illetve „Christos” lett, és minden utána következő Dávid házából származó királyt ugyanezzel az elnevezéssel illettek, sőt Júdea római megszállása idején a rómaiak által kinevezett főpapot is a „messiás pap” vagy „christos pap” (a felkent pap) elnevezéssel illették. A zelóták és más ellenállók számára azonban ez a főpap szükségszerűen a „hamis messiás” megtestesítője volt, és számukra az „igazi

messiás” valami egészen mást jelentett, a törvényes roi perdu-t, azaz „elveszett királyt”, Dávid házának azon ismeretlen leszármazottját, aki megszabadítja majd népét Róma zsarnoksága alól. Jézus korában egyre fokozódott a várakozás és a remény egy ilyen messiás eljövetelével kapcsolatban, sőt szinte tömeghisztériává fokozódott. Ez a hangulat Jézus halála után még tovább erősödött, és az i.sz. 66-ban kirobbant felkelés egyik mozgatórugója a zelóták által kifejtett agitáció és propaganda eredménye volt, amelynek középpontjában egy messiás közeli eljövetelében vetett hit táplálása volt. A „messiás” kifejezésnek tehát semmi isteni jellege nem volt, egyszerűen a felkent királyt jelölte, aki a nép képzeletében egy olyan uralkodó képével társult, aki egyben népének megszabadítója is lesz. A „messiás” szónak kimondottan politikai tartalma volt, ami gyökeresen különbözött a kereszténységre jellemző későbbi „isten fia” fogalomtól, amely megjelölés csak jóval későbbi.

Az evangéliumok története Az evangéliumok egy jól körülhatárolható és konkrét történelmi valóság talaján fogantak, egy olyan világban, amelyre az elnyomás, a polgári és társadalmi elégedetlenség, a politikai nyugtalanság, az állandó üldöztetések és az időszakonként újra és újra fellángoló felkelések voltak a jellemzők. Ebben a légkörben gyökereztek azok az örökös és csábító ígéretek, remények és álmok, hogy egy nap megjelenik majd egy törvényes király, egy vallási és világi vezető, aki elhozza népe számára a szabadságot. A politikai szabadságra vonatkozó minden reményt brutálisan kioltott az i. sz. 66 és 74 között dúló pusztító háború. Az evangéliumok teljesen vallási köntösbe öltöztetve ugyan, nemcsak hogy megörökítették a jövőbe vetett reményt és várakozásokat, hanem tovább táplálták azokat és erőteljes új lendületet is adtak nekik. A modern tudósok egyöntetűen azon a véleményen vannak, hogy az evangéliumok nem Jézus életében keletkeztek. Keletkezésük legnagyobb részt a Júdeában kitört két hatalmas erejű felkelés közötti időszakra tehető, (66-74. és a 132-135) bár csaknem bizonyos, hogy korábbi forrásokon alapultak. A korábbi dokumentumok között lehettek olyanok, amelyek azóta eltűntek vagy megsemmisültek, hiszen az első felkelést követően rendkívüli méreteket öltött a dokumentumok megsemmisítése. Természetesen nem hagyhatjuk figyelmen kívül a szájhagyomány útján továbbadott történeteket sem. Lehettek köztük olyanok is, amelyek olyan személyektől származtak, akik már Jézus idejében is éltek és esetleg személyesen is ismerhették öt. Aki Jézus keresztre feszítésének idején még fiatal volt, nagyon valószínű, hogy még az evangéliumok megírása idején is élt. Általában Márk evangéliumát tartják a legkorábban keletkezett evangéliumnak, amelyet valamikor az i. sz. 66-74-es felkelés idején vetettek papírra, vagy legalábbis nem sokkal utána, kivéve a feltámadásra vonatkozó részt, amely egy későbbi és kétes értékű hozzátoldás. Bár Márk maga eredetileg nem tartozott Jézus tanítványai közé, úgy tűnik, hogy ő maga Jeruzsálemből való és Szent Pál társaságába tartozott. Ha viszont Márk Jeruzsálem szülötte volt, és az evangéliumot, ahogyan ezt Kelemen állítja, Rómában vetette papírra, akkor a mű elsődlegesen egy görögrómai hallgatóság számára íródott. Ez önmagában már sok mindent megmagyaráz. Abban az időben, amikor Márk evangéliuma keletkezett, Júdea fegyverben állt és nyíltan szembeszegült Rómával és zsidók ezreit feszítették keresztre a politikai zendülés vétségéért. Ha Márk azt akarta, hogy műve fennmaradjon és kedvező fogadtatásra találjon a rómaiak körében, akkor Jézust nem tüntethette fel a Róma ellenes lázadó szerepében, sőt nagyon valószínű, hogy nem ábrázolhatta politikailag elkötelezett személyként sem. Annak érdekében, hogy üzenete az utókor számára fennmaradjon, először fel kellett mentenie a rómaiakat a Jézus halálában való vétkesség minden vádja alól, hogy ezen keresztül az akkori fennálló rendszert is tisztára mossa, és a messiás haláláért egyes zsidókra hárítsa a felelősséget. Ezt a felfogást azután nemcsak a többi evangélium írója alkalmazta, hanem a korai keresztény egyház is, ugyanis enélkül nem maradtak volna fenn sem az evangéliumok, sem pedig az egyház. A tudósok szerint Lukács evangéliuma valamikor i. sz. 80 körül keletkezett. Lukács valószínűleg egy görög orvos volt, aki Caesareában, Palesztina római fővárosában egy magas rangú római tisztviselő számára írta meg Jézus történetét. Éppen ezért feltétlenül szükséges volt, hogy megbékítse és kiengesztelje a rómaiakat, és másra hárítsa a felelősséget Jézus haláláért. Amikor Máté evangéliumát valamivel később, körülbelül i. sz. 85 táján lejegyezték, a felelősségnek ily módon való áthárítását már elfogadott tényként kezelték, és még csak kétség sem merült fel ezzel kapcsolatban. Máté evangéliumának több mint a fele Márk elbeszélésén alapul, bár eredetileg görögül írták és sajátosan görög jellegzetességeket is mutat. Szerzője valószínűleg egy Palesztinából elmenekült zsidó volt. Nem szabad összetévesztenünk őt Jézus hasonló nevű tanítványával, aki sokkal korábban élt, és nyilvánvalóan csak az arameus nyelvet ismerte. Nyilvánvaló, hogy igen sok átfedés van a három evangélium között, aminek alapján arra következtethetünk, egy közös forrásból származtak, vagy ugyanazon szájhagyományon alapszanak, vagy pedig valamilyen más forrásból, amelynek azután később nyoma veszett. Ez különbözteti meg őket János elbeszélésétől, amely egészen másfajta eredetről árulkodik. A negyedik evangélium szerzőjéről azonban semmit nem tudunk, és abban sem lehetünk bizonyosak, hogy szerzőjét valóban Jánosnak hívták. Keresztelő Jánost kivéve sehol sem említik a János nevet magában az evangéliumban, és általános vélekedés szerint, csak egy későbbi hagyomány tulajdonította az evangéliumot egy János nevű személynek. A negyedik evangélium a legkésőbbi a négy közül, i. sz. a 4. század körül írták valahol Epheszosz görög város közelében. Számos olyan jellegzetes vonás fedezhető fel benne, amely megkülönbözteti a másik három változattól. Hiányoznak belőle a Jézus születésére vonatkozó részek, semmilyen leírást nem találunk benne Jézus születéséről, és a bevezetés némileg gnosztikus jelleget tükröz. Maga a szöveg is sokkal misztikusabb színezetű, mint a többi evangélium, és tartalmában is eltérő. A többi evangélium elsősorban Jézus Galileában kifejtett tevékenységét ábrázolja, és a Délen, tehát Júdeában és Jeruzsálemben zajló eseményekről és a keresztre feszítésről szóró részek csak másod és harmadkézből származó információk ismeretéről árulkodnak. A negyedik evangélium ezzel szemben viszonylag keveset mond Galileáról, viszont kimerítően foglalkozik a Jézus pályafutásának végére eső júdeai és jeruzsálemi eseményekkel. Könnyen lehet, hogy a keresztre feszítésről szóló részlet végső soron egy szemtanú közvetlen élményein alapszik. Számos olyan epizódot és eseményt is tartalmaz János evangéliuma, amely a többi evangéliumból hiányzik, például a kánai menyegző, Nikodémusz és Arimateai József szerepe és Lázár feltámasztása (bár ez utóbbi eredetileg része volt Márk evangéliumának is). Ezeknek a tényezőknek alapján a modern tudósok azt feltételezték, hogy késői keletkezése ellenére valószínűleg János evangéliuma tekinthető történelmileg a leghitelesebbnek és legpontosabbnak a négy változat közül. Úgy tűnik, hogy János elbeszélése sokkal inkább a Jézus kortársai körében élő hagyományokból, valamint olyan forrásokból merített, amelyek Márk, Lukács és Máté számára nem voltak hozzáférhetőek. Az egyik modern kutató arra mutatott rá, hogy János evangéliumának szerzője nyilvánvalóan közvetlen ismeretekkel rendelkezik Jeruzsálem topográfiai jellegzetességeiről az i. sz. 66-os felkelést megelőző időszakra vonatkozólag. Ugyanez a szerző arra is rámutat, hogy: „A negyedik evangélium hátterében egy ősi hagyomány húzódik meg, amely független a többi evangéliumtól”. A szerző nem áll egyedül ezzel a véleményével, sőt ez az uralkodó álláspont a modern bibliatudományban is. Egy másik szerző hasonló véleményt hangoztat amikor azt mondja, hogy „János evangéliuma, bár nem követi a márki

kronológiai keretet, és keletkezését tekintve is sokkal későbbi, úgy tűnik, hogy ismer egy ősi és hiteles Jézussal kapcsolatos hagyományt”. Kutatásaink alapján mi is arra a következtetésre jutottunk, hogy az Újszövetségi evangéliumok közül a negyedik a leghitelesebb, annak ellenére, hogy más szerzőkhöz hasonlóan ez is nyilvánvalóan hamisításnak, átszerkesztésnek, törléseknek és átdolgozásnak esett áldozatul. Vizsgálataink

során alkalmunk nyílt arra, hogy mind a négy evangéliumra, valamint egyéb anyagokra támaszkodjunk, ám végül a negyedik evangéliumban találtuk meg a legmeggyőzőbb bizonyítékot az akkor még kísérleti szakaszban lévő hipotézisünk alátámasztására.

Jézus családi állapota Egyáltalán nem állt szándékunkban, hogy az evangéliumok tekintélyét és hitelét leromboljuk. Célunk az volt, hogy átrostáljuk az anyagot, hogy az igazságnak legalább a nyomait megleljük, és azt kihámozzuk abból a cifra és díszes burokból, amelybe az oly mélyen beleágyazódott. Jelen esetben egy konkrétan meghatározható dologra vonatkozólag kerestünk jelzéseket, pontosabban olyan nyomokat, amelyek esetleg azt bizonyíthatják, hogy Jézus és Magdolna házastársi kapcsolatban álltak egymással. Természetesen tisztában voltunk azzal, hogy az erre vonatkozó bizonyítékok nem lehettek közvetlenek és mindenki számára nyilvánvalóak. Ráébredtünk arra is, hogyha eredményt szeretnénk elérni, akkor a sorok között kell olvasnunk, hogy kiegészítsünk bizonyos hézagokat, és megmagyarázzuk az elhallgatásokat és kihagyásokat. Oda kell figyelnünk bizonyos célzásokra és olyan utalásokra, amelyek a legjobb estben is csak homályosnak minősíthetők. Nemcsak házasságra vonatkozó bizonyítékokat kell keresnünk, hanem olyan utalásokat, amelyek egy házasság irányába mutathatnak. Vizsgálódásunknak tehát számos, egymással szorosan összefüggő kérdésre kellett kiterjednie. Természetesen először a legkézenfekvőbb kérdéssel kezdtük. Van-e akár közvetett vagy közvetlen bizonyíték az evangéliumokban, ami azt sugallja, hogy Jézus valójában házas volt? Természetesen egyetlen ilyen értelmű kijelentés sem található, egyetlen olyan megjegyzést sem találunk, ami az ellenkezőjét bizonyítaná. Ez a tény sokkal furcsább és jelentőségteljesebb, mint amilyennek első pillanatra tűnik. Dr. Vermes Géza, az oxfordi egyetem professzora így vélekedik erről: „az evangéliumokban tökéletes a hallgatás Jézus családi állapotára vonatkozólag... e z az állapot eléggé szokatlan az ősi zsidóság

körében, így további vizsgálatokat tesz indokolttá”. Az evangéliumokban az áll, hogy Jézus tanítványai közül sokan, köztük például Péter, házasok voltak, és egyetlen olyan részt sem találunk, ahol Jézus a nőtlenség mellett foglalt volna állást. Éppen ellenkezőleg, Máté evangéliumában a következőket mondja: „Nem olvastátok-e, hogy a Teremtő kezdettől fogva férfivá és nővé teremtette őket?... Ezért hagyja el a férfi atyját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté” (Máté 19, 4-5). Ez a kijelentés aligha egyeztethető össze a nőtlenségre való buzdítással. Ha Jézus nem hirdette a nőtlenséget, akkor nincs okunk azt feltételezni, hogy maga nőtlen lett volna. A kor zsidó szokásai szerint ugyanis a nőtlenség nemcsak hogy szokatlannak számított, hanem egyenesen kötelező volt egy férfi számára, hogy megházasodjon. Egyes esszénus közösségeket kivéve, a nőtlenséget általában hevesen elítélték. Az első század vége felé az egyik zsidó szerző egyenlőségjelet tett a saját elhatározásból fakadó nőtlenség és a gyilkosság között, és úgy tűnik, hogy nem állt egyedül ezzel a véleménnyel. Egy zsidó apa számára kötelező volt fia számára feleséget találni, csakúgy mint fia körülmetéléséről gondoskodni. Ha Jézus nőtlen lett volna, akkor ez a tény rendkívül szembeszökő és feltűnő lett volna a kor viszonyainak tükrében. Mindenképpen ráirányította volna a figyelmet, és ennek alapján jellemezték, sőt azonosították volna személyét. Ez a vonás fontos megkülönböztető jeggyé vált volna. Ez esetben egészen bizonyos, hogy legalább valamelyik evangélium megemlítette volna a szokásoktól való ily durva eltérést. Ha Jézus valóban nőtlen volt, mint ahogyan ezt a későbbi hagyomány állítja, akkor mindenesetre rendkívül furcsa, hogy semmi utalást nem találunk nőtlenségére. Egy ilyen értelmű megjegyzésnek a hiánya határozottan abba az irányba mutat, hogy a házasság kérdésében Jézus követte korának és kultúrájának hagyományait, ami azt jelenti, hogy házas volt. Önmagában már ez is megmagyarázná, hogy az evangéliumok miért hallgatnak erről a dologról. A házassággal kapcsolatos feltételezés még hihetőbbé válik, ha tekintetbe vesszük, hogy milyen gyakran alkalmazták Jézusra a „rabbi” megjelölést az evangéliumokban. Természetesen az is lehetséges, hogy a szót a lehető legtágabb értelmében használták, és egyszerűen olyasvalakit jelöl, aki önmagát tanítónak nevezi. Ám Jézus műveltsége, amelyet jól példáz az a jelenet is, amikor a Templomban Jézus a vének előtt tanúságot tesz tudásáról, erősen azt sugallja, hogy nem csupán egy önjelölt tanítóval állunk szemben. Mindez arra utal, hogy Jézus szabályos rabbi képzésben részesült, és hivatalosan is rabbinak tekintették. Ha viszont valóban rabbi volt, akkor nemcsak valószínű hogy házas volt, sőt teljesen bizonyos. A zsidó törvény ugyanis világosan kimondja: „Egy nőtlen férfi nem lehet tanító.” A negyedik evangéliumban találunk egy házasságra vonatkozó epizódot, amely talán Jézus saját menyegzőjére vonatkozik. A jól ismert kánai menyegzőről van szó, amellyel kapcsolatban számos olyan lényeges probléma vetődik fel, amelyeket mindenképpen érdemes jobban fontolóra venni. A negyedik evangélium alapján úgy tűnik, hogy a Kánában tartott menyegző egy egyszerű helybeli szertartás, egy jellegzetes falusi esküvő, ahol a menyasszony és a vőlegény kilétét nem ismerjük. Jézust kimondottan „meghívják” az esküvőre, ami felettébb furcsa, hiszen még nem is lépett a nyilvánosság elé, hogy elkezdje küldetése végrehajtását. Még ennél is különösebb azonban az a tény, hogy Jézus anyja véletlenül szintén jelen van az esküvőn, ahol jelenlétét természetesnek tekintik. A dologról további magyarázatot nem kapunk. Az evangéliumi jelenetben, Mária nemcsak egyszerűen kéri Jézust, hanem egyenesen megparancsolja fiának, hogy gondoskodjon a borról. Úgy viselkedik, mintha ő lenne a ház úrnője: „Amikor elfogyott a bor, Jézus anyja így szólt hozzá: Nincs borunk.” Mire Jézus azt mondta: „Vajon énrám tartozik az, vagy terád, asszony? Nem jött még el az én órám.” (János 2, 3-4). Mária azonban a válasszal egyáltalán nem törődve, tudomást sem vesz fia tiltakozásáról. Anyja így szólt a szolgákhoz: „Bármit mond nektek, tegyétek meg.” (János 2,5) A szolgák azonnal követik utasításait, mintha hozzá volnának szokva ahhoz, hogy Mária és Jézus parancsai szerint cselekedjenek. Annak ellenére, hogy Jézus nyilvánvalóan megpróbálja elhárítani anyja kérését, Mária akarata érvényesül, és Jézus ekkor hajtja végre az első csodát, a vizet borrá változtatja át. Az evangéliumban Jézus ez idáig még nem adta jelét különleges képességeinek, és Máriának sincs semmi alapja azt feltételezni, hogy fia egyáltalán ilyen varázserő birtokában van. Még ha el is fogadjuk, hogy Mária okkal feltételezi mindezt Jézusról, akkor sem érthető, hogy vajon miért fecsérelné ezt a szent adományt ilyen közönséges célok érdekében. Miért fordul egyáltalán Mária ilyen kéréssel fiához? Még ennél is fontosabb kérdés, hogy a menyegzőn két feltételezett „vendég” miért vállalja magára, hogy a meghívottak ellátásáról gondoskodjon, amikor ez szokás szerint, hagyományosan a házigazda kötelessége. Hacsak nem feltételezzük természetesen azt, hogy a kánai menyegző Jézus saját menyegzője, és ebben az esetben valóban az ő feladata, hogy az elfogyott bort pótolja. A szöveg további bizonyítékkal is szolgál annak alátámasztására, hogy Jézus saját esküvőjéről szól ez a részlet. Közvetlen a csodatétel után, az ünnepség násznagya, aki egyfajta ceremóniamester szerepét tölti be, megízleli az újonnan elővarázsolt bort, majd odahívta a vőlegényt, és így szólt hozzá: „Minden ember a jó bort adja fel először, és amikor megittasodtak, akkor adja a silányabbat: te pedig ekkorra tartogattad a jó bort.” (János 2,9-10; saját kiemelésünk). Úgy tűnik, hogy ezeket a szavakat egyértelműen Jézusnak címzi. Az evangélium szerint pedig a násznagy a „vőlegényhez” szól. Ebből azt a nyilvánvaló következtetést vonhatjuk le, hogy a „vőlegény” és Jézus egy és ugyanazon személy.

Jézus felesége

Ha feltételezzük, hogy Jézus valóban házas volt, találunk-e valamilyen utalást az evangéliumokban arra vonatkozólag, hogy ki lehetett a felesége? Első mérlegelés alapján úgy tűnik, hogy két lehetséges jelöltet találunk erre a szerepre, azt a két asszonyt, akiket Jézus anyján kívül többször is megemlítenek az evangéliumokban a Jézus kíséretéhez tartozó személyek között. Egyikük Magdolna, aki a galileai Migdal vagy Magdala falujából származott. Magdolna szerepe mind a négy evangéliumban tisztázatlan, és úgy tűnik, hogy a szerzők tudatosan igyekeznek homályba burkolni személyét. Márk és Máté evangéliumában csak később nevezik meg név szerint. Amikor megjelenik Júdeában a keresztre feszítés idején, Jézus követői között sorolják fel. Lukács evangéliumában azonban viszonylag korán, Jézus pályafutásának abban a szakaszában találkozunk vele, amikor még Galileában prédikált. Magdolna elkíséri őt Galileából Júdeába, de ha nem is, mindenesetre úgy tűnik, hogy Magdolna legalább olyan könnyedén mozog az egyik provinciából a másikba, mint maga Jézus. Ez a tény önmagában határozottan amellett szól, hogy Magdolna férjnél volt, ugyanis Palesztinában Jézus idejében elképzelhetetlen volt, hogy egy hajadon kíséret nélkül utazzon, sőt hogy megfelelő kíséret nélkül egy vallási vezetővel és annak kíséretével utazgasson. Sokan felfigyeltek erre a zavarba ejtő tényre, és vannak, akik azt állítják, hogy Magdolna Jézus egyik tanítványának volt a felesége. Ha ez így van, akkor Jézushoz fűződő különleges kapcsolata, Jézushoz való állandó közelsége mindkettőjüket gyanússá tette volna, sőt házasságtörés gyanújába keverte volna őket. A közhagyományban kialakult kép ellenére Magdolnáról egyik evangélium sem mondja azt, hogy prostituált lett volna. Amikor Lukács evangéliumában először megemlítik, olyan asszonyként írják le, „akiből hét ördög ment ki”. (Lukács 8,2) Általában azt feltételezik, hogy ez a kifejezés egy Jézus által végrehajtott ördögűzésre utal, ami azt jelzi, hogy Magdolnát „megszállta a gonosz”. Ezek a szavak azonban ugyanígy vonatkozhatnak egyfajta áttérésre vagy beavatási szertartásra is. Istár illetve Asztarté, az Anyaistennő és „Mennyek Királynőjének” kultusza például egy hét fokozatból álló beavatási szertartásból állt. Jézussal való megismerkedése előtt Magdolna könnyen kapcsolatba kerülhetett egy ilyen kultusszal. Migdal vagy Magdala a „Galambok falva” volt, és vannak arra vonatkozó bizonyítékok, hogy a faluban egykor áldozati galambokat tenyésztettek. A galamb pedig Asztarté istennő szent szimbóluma volt. Azt megelőzően, hogy Lukács Magdolnáról beszél, egy olyan asszonyra utal, aki kenettel kente meg Jézust. Márk evangéliumában is van egy hasonló jelenet, amelyben egy ismeretlen nő „kenettel kente meg Jézus lábát”, azonban egyik szerző sem azonosítja őt Magdolnával. Lukács az asszonyt „bukott nőnek”, „bűnös” asszonynak nevezi, és a későbbi szövegmagyarázók automatikusan azt feltételezték, hogy mivel Magdolnából hét ördögöt űztek ki, mindenképpen bűnösnek kellett lennie. Ezen meggondolás alapján Magdolnával azonosították azt az asszonyt, aki Jézus lábát megkente. Lehetséges persze, hogy valóban egy és ugyanazon személyről van szó, ugyanis ha Magdolna korábban pogány kultuszt követett, akkor emiatt nemcsak Lukács, hanem a későbbi írók is egyértelműen bűnösnek tartották volna. Ha Magdolna „bűnös” is volt, egészen egyértelmű, hogy nem tartozott a közhagyomány képzeletében élő „közönséges prostituáltak” közé. A szövegből világosan kiderül, hogy jómódú asszony volt. Lukács például arról beszél, hogy Magdolna barátai közé tartozott Heródes egyik főemberének felesége, és hogy mindkét asszony, másokkal együtt anyagi támogatást nyújtott Jézusnak és tanítványainak. Az az asszony, aki Jézus lábát megkente kenettel ugyancsak jó módban élt. Márk evangéliumában külön hangsúlyozzák, hogy milyen drága az a nárduskenet, amelyet a szertartásnál felhasználtak. Úgy tűnik, hogy a Jézus megkenéséről szóló egész epizód rendkívüli jelentőségű dolog, hiszen az evangéliumok máskülönben nem helyeznének rá ilyen nagy hangsúlyt. Ennek fényében úgy tűnik, hogy nem egy egyszerű, spontán megnyilvánulásról, van szó, hanem egy gondosan előre kitervelt rítusról. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a felkenés a királyokra, valamint az „igaz messiásra” korlátozódó hagyományos kiváltság volt, és mint tudjuk, a messiás szó „a felkentet” jelenti. Ebből az következik, hogy Jézus a felkenés rítusán keresztül hiteles és valódi messiássá válik, ami egyben azt is jelenti, hogy az asszony, akinek az a magasztos szerep jut, hogy őt felszenteli, aligha lehetett jelentéktelen. Mindenesetre az nyilvánvaló, hogy Magdolna, Jézus pályájának végére kulcsfontosságú szereplővé válik. A három szinoptikus evangéliumban következetesen az ő nevét említik legelőször a Jézust követő asszonyok között, mint ahogyan a férfi tanítványok közül mindig Simon Péter szerepel az első helyen. Természetesen Magdolna az első, aki megpillantja az üres sírt a keresztre feszítést követő reggelen, és Jézus legelőször neki árulja el, hogy feltámadt. Megfigyelhetjük, hogy Jézus az evangéliumokban mindvégig sajátos és megkülönböztető bánásmódban részesíti Magdolnát. Magdolna kivételezett helyzete természetesen féltékenységet válthatott ki a többiekben. Eléggé nyilvánvaló, hogy a későbbi hagyomány igyekezett tudatosan befeketíteni Magdolna hátterét és környezetét, sőt a nevét is. Elképzelhető, hogy Jézus sértett hiúságukban megbántódott hívei úgy próbáltak elégtételt venni maguknak, hogy Magdolnát prostituáltként állították be. Mindenáron arra törekedtek, hogy rossz hírbe keverjék azt az asszonyt, akit sokkal szorosabb kapcsolat fűzött Jézushoz, ami érthető módon kiváltotta irigységüket. Ha más „keresztények” már Jézus életében, illetve halála után is nehezteltek Magdolnára a Jézushoz fűződő szoros kötelék miatt, akkor lehetséges, hogy megkísérelték Magdolna személyének jelentőségét kisebbíteni az utókor szemében. Nem lehet kétséges, hogy ez valóban így történt, hiszen Magdolna még manapság is úgy él a köztudatban, mint prostituált. A középkorban például azokat a házakat, ahol a jó útra tért prostituáltak éltek, Magdolnáknak hívták. Ennek ellenére maguk az evangéliumok arról tanúskodnak, hogy az az asszony, aki ezeknek az intézményeknek a nevét kölcsönözte, egyáltalán nem szolgált rá arra, hogy ily módon megbélyegezzék. Nem ő volt azonban az egyetlen lehetséges jelölt Jézus feleségének a szerepére. Van még valaki, aki fontos szerephez jut a negyedik evangéliumban, Betániai Mária, Lázár és Márta testvére. Ő és családja láthatóan nagyon közeli viszonyban vannak Jézussal, gazdag emberek, akiknek saját házuk van Jeruzsálem egyik divatos külvárosában, amely elég tágas ahhoz, hogy Jézus és teljes kísérete ott tartózkodjon. A Lázárepizódból még az is kiderül, hogy a házhoz saját temetkezési hely is tartozott, ami ugyancsak luxusnak számított Jézus korában, és nemcsak a gazdagságot, hanem komoly társadalmi rangot jelentett és arisztokrata kapcsolatokról árulkodott. Jeruzsálemben a bibliai időkben, csakúgy mint bármelyik modern városban, föld-szűkében voltak, tehát csak nagyon kevesen engedhették meg maguknak, hogy saját családi sírbolttal rendelkezzenek. Amikor Lázár a negyedik evangéliumban megbetegszik, Jézus már néhány napja eltávozott Betániából és tanítványaival a Jordánon túl tartózkodik. Bár tudta, hogy Lázárral mi történt, még további két napig késlekedett, ami ilyen esetben igencsak furcsa viselkedés. Ezután visszatért Betániába, ahol Lázár már a sírban feküdt. Amint Jézus a házhoz közeledett, Márta Jézus elé ment és így szólt: „Uram, ha itt lettél volna, akkor nem halt volna meg a testvérem.” (János 11, 21) Ez a kijelentés rejtélyes és meghökkentő, hiszen hogyan akadályozhatta volna meg Lázár halálát Jézus puszta fizikai jelenléte? A jelenet azért fontos, mert Márta, amikor Jézust üdvözli, teljesen egyedül van, holott az lenne a természetes, ha a testvére, Mária is vele lenne. Mária azonban a házban tartózkodik, és csak Jézus kifejezett kérésére jön onnan elő. Erre a dologra segít rávilágítani a Smith professzor által felfedezett titkos Márk evangéliuma, amelyet fejezetünkben korábban már idéztünk. Márk evangéliumának ebben a változatában Mária kijön a házból, mielőtt még Jézus erre felszólítaná, mire a tanítványok ingerülten rátámadnak, akiket azután Jézusnak kell lecsendesítenie. Eléggé kézzelfogható magyarázatot találhatunk arra, hogy miért tartózkodik Mária a házban, amikor Jézus Betániába érkezik. A zsidó szokások szerint ugyanis valószínűleg „sívót ül”, azaz gyászol. De vajon miért nem csatlakozik Mártához és siet Jézus elé, amikor az visszatér Betániába? Erre egyetlen lehetséges magyarázat van. A kor zsidó törvényei szerint, annak a nőnek, aki gyászol, a sívó idején szigorúan tilos elhagynia otthonát, és ezt csakis a férje kifejezett kérésére vagy felszólítására teheti meg. Az idézett részletben Jézus és Betániai Mária viselkedése tökéletesen megfelel annak a viselkedésnek, amelyet egy zsidó férfitól és feleségétől a hagyományok ilyen alkalommal megköveteltek.

Egyéb részletek is azt látszanak bizonyítani, hogy Jézus és Betániai Mária házastársak lehettek. A következő epizód Lukács evangéliumából többé-kevésbé a történethez nem szorosan hozzátartozó, mellékes epizódnak tűnik: Amikor továbbhaladtak, betért egy faluba, ahol egy Márta nevű asszony házába fogadta. Volt ennek egy Mária nevű testvére, aki leült az Úr lábához, és hallgatta beszédét. Mártát pedig teljesen lefoglalta a sok felszolgálás. Ezért előállt Márta és így szólt: „Uram, nem törődöl azzal, hogy a testvérem magamra hagyott a szolgálatban? Mondd hát neki, hogy segítsen!” Az Úr azonban így felelt neki: „Márta, Márta, sok mindenért aggódol és nyugtalankodol, pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre. Mária a jobbik részt választotta, amelyet nem vesznek el tőle soha.” Márta kéréséből nyilvánvalóan az következik, Jézusnak valamiféle hatalma volt Mária felett. Még ennél is fontosabb azonban Jézus Mártának adott válasza. Ha ezzel a kijelentéssel másfajta összefüggésben találkoznánk, akkor minden habozás nélkül arra következtetnénk, hogy Jézus a válaszában házasságra céloz. Mindenesetre világosan kitűnik ebből a részletből, hogy Betániai Mária legalább annyira odaadó híve volt Jézusnak, mint Magdolna. Alapos okunk van azt feltételezni, hogy Magdolna és az az asszony, aki Jézus lábát megkente, egy és ugyanazon személy. Felvetődött bennünk a kérdés, hogy vajon nem lehetséges-e, hogy ez a személy egyben azonos Betániai Máriával, Lázár és Márta testvérével is? Elképzelhető-e, hogy ez a három asszony, akik az evangéliumokban három különböző összefüggésben jelennek meg előttünk, egyetlen személlyel, illetve egymással azonosíthatóak? A középkori egyház mindenesetre ugyanazon személynek tekintette őket, és a közhagyomány ugyancsak hasonlóan vélekedik. Ezt az álláspontot képviseli sok modern bibliaszakértő is, és bőséges bizonyíték szól ezen feltevés mellett. Máté Márk és Lukács evangéliumai egyöntetűen azt mondják, hogy Magdolna jelen volt a keresztre feszítésnél, viszont egyikük sem említi meg Betániai Mária nevét. Ha Betániai Mária valóban olyan odaadó híve volt Jézusnak, mint ahogyan azt a korábban idézett részlet sugallja, akkor távolmaradása enyhén szólva komoly mulasztásnak tűnik részéről. Elhiggyük-e, hogy Mária, és különösen pedig Lázár elmulasztották volna, hogy tanúi legyenek a Jézus életének beteljesedését jelentő pillanatnak? Ez nemcsak megmagyarázhatatlan, hanem erkölcsi szempontból is elítélhető lett volna, hacsak nem feltételezzük azt, hogy Mária is tanúja volt Jézus halálának, ám az evangéliumok más név alatt, Magdolnaként tesznek említést róla. Ha Magdolna és Betániai Mária azonos személyt jelölnek, nem lehet kétséges, hogy ő is tanúja volt Jézus keresztre feszítésének. Magdolna tehát Betániai Máriával azonosítható, valamint azzal a nővel, aki Jézust kenettel kente meg. A negyedik evangélium ezt az asszonyt Betániai Máriával azonosítja.

Jézus szeretett tanítványa Ha Magdolna azonos Betániai Máriával, és ha ez asszony Jézus felesége volt, akkor Lázár nyilvánvalóan Jézus sógora kellett hogy legyen. Lázár nem szerepel név szerint Máté és Lukács evangéliumaiban, éppen ezért Lázár a negyedik evangéliumon, János elbeszélésén keresztül vált ismertté. János evangéliuma alapján úgy tűnik, hogy Lázár kivételezett helyzetet élvezett, ami nem korlátozódott kizárólag arra, hogy Jézus „feltámasztotta őt”. A negyedik evangélium szerint, miután a főpapok elhatározzák, hogy megszabadulnak Jézustól, úgy döntenek, hogy Lázárnak is vesznie kell. (János 12,10) Ezek szerint Lázár aktívan tevékenykedett Jézus érdekében, ami nem minden tanítványról mondható el. Elméletben ez elegendő lett volna ahhoz, hogy Lázár maga is a tanítványok közé tartozzon, azonban sehol nem említik, hogy Lázár Jézus tanítványa lett volna. Ennél is meghökkentőbb, hogy nevét még azok között sem sorolják fel, akik tanúi voltak a keresztre feszítésnek, és ez nyilvánvalóan nagyfokú hálátlanság egy olyan ember részéről, aki szó szerint Jézusnak köszönhette az életét. Az is lehetséges persze, hogy az életét fenyegető veszély miatt, Lázár valahol elrejtőzött. Felettébb különös az is, hogy ezek után hallgatnak róla az evangéliumok. Úgy tűnik, hogy teljesen nyoma veszett, többé nem is említik. Vagy talán mégis? Megkíséreltünk ennek a dolognak alaposan a végére járni. Három hónapi betániai tartózkodás után Jézus elvonul tanítványaival a Jordán partjára, alig több mint egy napi járóföld távolságra Betániától. Itt egy hírvivő keresi fel azzal az üzenettel, hogy Lázár beteg, bár nem nevezi még őt név szerint. Éppen ellenkezőleg, úgy festi le a beteg embert, mintha egy különlegesen fontos személy lenne: „Uram, íme, akit szeretsz, beteg.” (János 11,3) Jézus viselkedése felettébb különös, hiszen ahelyett hogy azonnal segítségére sietne annak az embernek, akit állítólag szeret, könnyedén elhárítja a dolgot: „Ez a betegség nem halálos, hanem az Isten dicsőségéért van, hogy ezáltal megdicsőüljön az Isten Fia.” (János 11,4) Nemcsak Jézus ezen szavai okoznak fejtörést, hanem cselekedetei is, amelyek még kevésbé érthetőek: „Amikor tehát meghallotta, hogy beteg, két napig azon a helyen maradt, ahol volt,” (János 11,6) Végül elhatározza, hogy visszatérnek Betániába, és azt mondja tanítványainak, hogy Lázár halott, de még mindig nem látszik különösebben nyugtalannak miatta. Valójában nyíltan kimondja, hogy Lázár „halála” egy bizonyos célt szolgált, amely hasznukra válhat: „Lázár, a mi barátunk alszik, de elmegyek, hogy felébresszem.” (János 11,11) Néhány mondattal később Jézus gyakorlatilag bevallja, hogy az egész dolgot nagy gonddal előre megrendezték és kitervelték: „... és örülök, hogy nem voltam ott: tiértetek, hogy higgyetek. De menjünk el hozzá.” (János 11,15) Ha Jézus viselkedését érthetetlennek találjuk, akkor a tanítványok reagálása még ennél is furcsább: „Tamás, akit Ikernek neveztek, azt mondta tanítványtársainak: „Menjünk el mi is, hogy meghaljunk vele.” (János 11,16) Vajon mit jelent mindez? Ha Lázár tényleg halott, csak nem arra akarják a tanítványok rászánni magukat, hogy együttesen öngyilkosságot kövessenek el? Hogyan magyarázhatjuk meg Jézus viselkedését? A válasz, mint ahogyan ezt Morton Smith professzor is felvetette, valószínűleg egy többé-kevésbé tipikusnak mondható „misztérium iskola” beavatási szertartásában keresendő. A beavatás azzal járt, hogy a tanítvány elzárkózott egy sírkamrában, amely az anyaméhben való újjászületést jelképezte; ezenkívül része volt egy olyan rítus is, amelyet ma keresztelésnek neveznek, és ami a vízben való szimbolikus megmártózást jelenti; valamint a borral töltött kehely, amelyet annak a prófétának vagy varázslónak a vérével azonosítottak, akinek irányítása mellett a szertartást végezték. Azáltal, hogy a tanítvány ivott a kehelyből, jelképesen beteljesedett az egyesülés tanítójával, és a tanítvány és a tanító misztikusan is eggyé váltak. Sokatmondó, hogy Szent Pál pontosan ezekkel a fogalmakkal magyarázza meg a keresztelés célját, és Jézus maga is ugyanezt a kifejezést használja az utolsó vacsorán. Smith professzor arra is rámutat, hogy a Jézus által végigjárt út nagyon is hasonlít a korszak más gyógyítóinak, csodatevőinek pályafutásához. Az evangéliumokban például mindvégig titokban találkozik azokkal, akiket majd meggyógyít, vagy négyszemközt, halkan beszélget velük, hogy senki ne hallja. Később gyakran megkéri őket, hogy senkinek se árulják el, mi történt. Amikor a nagyobb hallgatósághoz beszél, általában példabeszédeken keresztül szól hozzájuk. Úgy látszik, hogy amíg Jézus a Jordán mellett tartózkodott, Lázár egy jellegzetes beavatási szertartásba kezdett, amely hasonlóan az ilyen jellegű szertartásokhoz szimbolikus halálhoz és újjászületéshez vezetett. Ennek tükrében tökéletesen érthetővé válik a tanítványok az iránti vágyakozása, hogy „meghaljanak vele”, valamint Jézusnak az egész ügy során tanúsított megmagyarázhatatlan önelégültsége is. Igaz ugyan, hogy Mária és Márta, és sokan mások is valódi fájdalmat és kétségbeesést tanúsítanak Lázár halála miatt, de az is lehet, hogy ők egyszerűen félreértették vagy hamisan értelmezték a beavatási gyakorlat célját. Az sem kizárt, hogy valami hiba történt a beavatás során, ami nem volt ritka dolog. De az is elképzelhető, hogy egy leleményesen kigondolt színjátékot rendeztek meg, amelynek valódi jellege és célja csak kevesek számára volt ismert. Ha elfogadjuk, hogy a Lázár epizódban valóban egy beavatási szertartás zajlik, akkor azt is észre kell vennünk, hogy Lázár nyilvánvalóan

kivételezett bánásmódban részesült. De vajon miért pont ennek az ismeretlen betániainak jutott ekkora megtiszteltetés? Vajon ki az a „szeretett” vagy „kedvelt tanítvány”, akinek tanúságán a negyedik evangélium alapszik? Minden bizonyíték arra utal, hogy ez a személy Lázár, „akit Jézus szeretett”. Úgy tűnik tehát, hogy Lázár és a „szeretett tanítvány” ugyanaz a személy, és hogy tulajdonképpen Lázár rejtőzik János, az evangélium szerzője mögött. Ez a következtetés csaknem szükségszerűnek látszik, és nem mi voltunk az egyetlenek, akik erre az eredményre jutottunk. William Brownlee professzor, vezető bibliatudós és a Holt-tengeri tekercsek egyik legkiválóbb szakértője így összegzi ezzel kapcsolatos véleményét: „A negyedik evangélium belső bizonyítékai alapján... arra a következtetésre jutunk, hogy a szeretett tanítvány Betániai Lázár.” Ha Lázár valóban azonos a „szeretett tanítvánnyal”, akkor ezáltal számos ellentmondásra is fény derülne. Többek között magyarázatot kapnánk Lázárnak az evangéliumi elbeszélésből való titokzatos eltűnésére, valamint a keresztre feszítésről való látszólagos távolmaradására is. Ha Lázár azonos a „szeretett tanítvánnyal”, akkor Lázár természetesen szintén tanúja volt Jézus haláltusájának. Ez egyben azt is jelentené, hogy ő volt az a tanítvány, akinek Jézus gondjaira bízta anyját, Máriát. Jézusnak erre vonatkozó szavai akár egy olyan férfira is utalhatnak, akit sógorának tekintett. Miután a főpapok elhatározták, hogy Lázárt is meg kell ölni, egyáltalán nem említik többé nevét az evangéliumban. Ha valóban ő a „szeretett tanítvány”, akkor eltűnése csak látszólagos. A negyedik evangélium végén Jézus megjósolja Péter halálát és arra utasítja, hogy „kövesse” őt:

Péter ekkor megfordult, és látta, követi az a tanítvány, akit Jézus szeretett, aki a vacsorán ráhajolt keblére, és megkérdezte: „Uram, ki az, aki elárul téged?”. Öt látta tehát Péter, és megkérdezte Jézustól: „Uram, hát ezzel mi lesz?” Jézus pedig így szólt hozzá:

Ha akarom, hogy őmegmaradjon, amíg eljövök, mit tartozik rád? Te kövess engem!” Elterjedt tehát az atyafiak között az a mondás, hogy az a tanítvány nem hal meg. Jézus azonban nem azt mondta neki, hogy nem hal meg, hanem ezt: „Ha akarom, hogy megmaradjon, amíg eljövök, mit tartozik rád?” Ez az a tanítvány, aki bizonyságot tesz ezekről, és megírta ezeket, és tudjuk, hogy igaz az ő bizonyságtétele. (János 21,20-24) Úgy tűnik, hogy meglehetősen kétértelmű megfogalmazása ellenére eléggé világos ennek a részletnek a jelentése. A „szeretett tanítványt” arra utasította Jézus, hogy várjon rá, amíg visszatér. A szöveg eléggé nyomatékosan hangsúlyozza, hogy a visszatérést itt nem szimbolikusan kell értelmezni, tehát nem egy „második eljövetelről” van szó, hanem nagyon is valóságos e világi dologról. Arra utal, hogy miután elküldte tanítványait szerte a világba, Jézusnak vissza kell térnie valamilyen különleges megbízatással „szeretett tanítványa” számára. Ha a „szeretett tanítvány” valóban Lázár, akkor a mester és tanítvány közötti ilyen jellegű együttműködésre már a történet korábbi eseményei során is találunk példát. Egy héttel a keresztre feszítést megelőzően Jézus felkészül a Jeruzsálembe való diadalmas bevonulásra, ám ahhoz, hogy beteljesítse a messiás eljövetelével kapcsolatos ószövetségi próféciákat, szamárháton kell bevonulnia a városba. Lukács evangéliumában Jézus elküldi két tanítványát Betániába, hogy hozzák el azt a szamarat, amelyet erre a célra számára már előkészítettek. Azt kell majd mondaniuk az állat gazdájának, hogy „Az Úrnak van szüksége rá.” Amikor valóban minden pontosan úgy történik, ahogyan azt Jézus előre megmondta, akkor ezt mindenki egyfajta csodának tekinti. Felvetődik a kérdés, hogy nem egy gondosan előkészített tervnek vagyunk-e a tanúi? Vajon nem lehetséges-e, hogy az az ember, aki a megadott időben a szamarat előkészíti Jézus számára, nem más, mint Lázár? Hasonló következtetésre jutott dr. Hugh Schonfield is, aki meggyőző érvekkel szolgál annak a feltételezésnek az alátámasztására, hogy Jézus diadalmas jeruzsálemi bevonulásának az előkészületeit Lázárra bízták, és a többi tanítványnak erről nem volt tudomása. Ha ez valóban így történt, akkor ez arról tanúskodik, hogy Jézus követőinek volt egy belső köre, amely vele szorosan együttműködő személyekből vagy családtagokból állt, és Jézus csakis őket avatta be bizalmába. Dr. Schonfield úgy véli, hogy Lázár pontosan egy ilyen belső körnek volt a tagja. Lehetséges, hogy Betánia egyfajta kultikus központ volt, ahol kizárólagosan azokat a rítusokat végezték, amelyek kivételesen Jézus irányítása mellett zajlottak. Ha ez a feltevés helytálló, akkor ez megmagyarázná a Betánia név rejtélyes fel-felbukkanását történetünkben. A Prieuré de Sion a Rennes-le-Chateauban lévő „arche”-nak a „Béthanie” elnevezést adta. Sauniére pedig nyilvánvalóan a Prieuré de Sion kifejezett kérésére keresztelte házát Villa Betánia névre. Mindenesetre, a negyedik evangélium végén valószínűleg ismét ugyanúgy egy összejátszásnak vagyunk tanúi, mint amikor a „betániai férfitól” szamarat szereztek a jeruzsálemi bevonuláshoz. Az evangélium végén Jézus megparancsolja a „szeretett tanítványnak”, hogy várjon rá, amíg visszatér, és úgy tűnik, hogy Jézusnak és a „szeretett tanítványnak” közös terveik vannak. Talán nem alaptalanul feltételezzük, hogy ezen tervek közé tartozott a Jézus családjáról való gondoskodás is. Jézus már a keresztre feszítés előtt a „szeretett tanítvány” gondjaira bízta anyját, Máriát, és ha felesége és gyermekei is voltak, akkor valószínűleg velük kapcsolatban is hasonló elhatározásra juthatott. Ezt az elképzelést még hihetőbbé tenné, ha a „szeretett tanítvány” valóban Jézus sógora lett volna. A sokkal későbbi hagyomány szerint Jézus anyja végül száműzetésben halt meg Epheszoszban, ahonnan állítólag a negyedik evangélium később előkerült. Dr. Schonfield szerint a negyedik evangéliumot valószínűleg nem Epheszoszban írták, ott csupán újra átdolgozta és átszerkesztette egy egyházatya, aki saját felfogásához és eszméihez idomította a történetet. A hagyomány úgy tartja, hogy egyes korai keresztény írók, valamint Lázár, Magdolna, Márta, Arimateai József és mások Marseille-be hajóztak a keresztre feszítés után. Itt Józsefet Szent Fülöp állítólag felszentelte, majd innen Angliába küldték, ahol egy templomot építtetett Glastonbury-ben. Lázár és Magdolna azonban Galliában maradtak, és a hagyomány szerint Magdolna vitte magával a Szent Grált, a „Királyi Vért”, aki vagy Aix-enProvence-ban vagy Saint Baume-ban halt meg, Lázár pedig Marseille-ben, miután ott megalapította az első püspökséget.

A keresztre feszítés A Pilátussal való találkozása során Jézust következetesen a „zsidók királyának” nevezik. Pilátus utasításainak megfelelően egy ilyen értelmű feliratot szegeznek fel Jézus keresztjére is. Brandon, a manchesteri egyetem professzora azon a véleményen van, hogy a kereszten lévő feliratot legalább annyira hitelesnek kell tekintenünk, mint bármi egyebet az Újszövetségben. Ez a felirat ugyanis gyakorlatilag ugyanilyen formában mind a négy evangéliumban szerepel. Az evangéliumok szerint Jézusra először a szanhedrin, a felsőbb papságból, az írástudókból és a vénekből álló zsidó nagytanács mondta ki az ítéletet, akik azután Pilátus elé vitték az ügyet, és arra kérték a helytartót, hozza meg Jézus ellen az ítéletet. Történelmi szempontból ennek nem sok értelme van, ugyanis a három szinoptikus evangéliumban Jézus letartóztatása és elítélése húsvét éjszakáján történik. A zsidó törvények azonban tiltották azt, hogy húsvét idején a nagytanács ülésezzen. Az evangéliumokban Jézus letartóztatása és tárgyalása húsvét éjjelén zajlik a szanhedrin előtt. A zsidó törvények szerint a szanhedrinnek tilos volt éjszaka magánházakban, vagy bárhol a templom területén kívül üléseznie. Az evangéliumokban a szanhedrinnek látszólag nincsen meghatalmazása arra, hogy kimondja a halálos ítéletet, és így ez volt az állítólagos oka annak, hogy az ügyet Pilátus elé vitték.

Számos egyéb kísérlet is történt az evangéliumok szerzői részéről arra, hogy Rómát tisztára mossák és Jézus haláláért másra hárítsák a felelősséget. Az egyik ilyen nyilvánvaló kísérlet a Pilátus által felajánlott amnesztia, és Pilátus szemmel látható hajlandósága arra, hogy szabadon engedje a foglyot. Márk és Máté evangéliuma szerint ez mindig „ünnepenként”, azaz a húsvéti ünnep alkalmából történt. A valóságban azonban ilyen szokás nem létezett. A modern szakértők egyetértenek abban, hogy a rómaiak soha nem gyakoroltak a zsidó nép felé ilyen politikai gesztust, és Jézus vagy Barabás szabadon bocsátására vonatkozó ajánlat puszta fikció. Ehhez hasonlóan ugyancsak valótlanságnak és a képzelet szüleményének tűnik Pilátus Jézus iránti magatartása, vonakodása attól, hogy elítélje őt. Egy római helytartó, és különösen egy olyan kíméletlen helytartó, mint Pilátus, ilyet nem tett volna. Megint csak jól látható, hogy milyen célt szolgál ez a hamis és valótlan beállítás. Az a fő törekvés húzódik meg mögötte, hogy tisztára mossa a rómaiakat, a zsidókra hárítsa a felelősséget, és ezáltal Jézust személyét elfogadhatóvá tegye a római hallgatóság számára. Természetesen lehetséges, hogy nem minden zsidó volt egyformán ártatlan Jézus halálában. Még akkor is, ha Róma esetleg tartott egy trónra pályázó istenkirálytól, nem tehetett nyíltan olyan lépéseket, amelyek provokációnak minősültek volna, és amelyek egy széleskörű felkelést válthattak volna ki. Természetesen sokkal megfelelőbb lett volna Róma számára, ha azt a látszatot tudta volna kelteni, hogy a királyt saját népe árulja el. Ily módon elképzelhető tehát, hogy, a rómaiak egyes szadduceusokat provokatőrként használtak fel. Mindenesetre ez nem változtat azon a tényen, hogy Jézus egy római kormányzatnak, egy római bíróságnak, egy római ítéletnek, és egy római katonaságnak esett áldozatul, és végül oly módon végezték ki, amellyel kizárólag Róma ellenségeit büntették. Jézus nem a judaizmus ellen elkövetett bűnökért lett keresztre feszítve, hanem a Római Birodalom elleni lázadásért.

Ki volt Barabás? Van-e bizonyíték az evangéliumokban arra, hogy Jézusnak valóban voltak gyermekei? Erre vonatkozólag egyértelmű jelzést nem találunk. Egy rabbitól azonban magától értetődően elvárták, hogy gyerekei legyenek, és ha Jézus rabbi volt, akkor eléggé rendhagyó dolognak számított volna, ha nem lettek volna gyermekei. Az is igaz, hogy ezek az érvek önmagukban nem tekinthetők pozitív bizonyítéknak. Találunk sokkal konkrétabbat, amely tulajdonképpen ahhoz a nehezen megfogható, rejtélyes alakhoz fűződik, akit az evangéliumokban Barabás, pontosabban Jézus Barabás néven említenek. A Jézus Barabás elnevezést Máté evangéliumában olvashatjuk. Ez a véletlen összeesés mindenesetre meghökkentő. A modern tudósok bizonytalanok a „Barabás” név eredetével és jelentésével kapcsolatban. A „Jézus Barabbás” név lehet a „Jesus Berabbi” eltorzított változata is. A „Berabbi” megjelölés egy olyan megtisztelő cím volt, amelyet csakis a legmagasabb rangú és legnagyobb tekintélynek örvendő rabbik számára tartottak fenn, és a „berabbi” szót közvetlenül a rabbi saját neve után illesztették. A „Jézus Berabbi” elnevezés így akár magára Jézusra is vonatkozhatott. Az is elképzelhető még, hogy a „Jézus Barabbás” eredeti formája „Jézus bar Rabbi”, azaz „Jézus, a rabbi fia” volt, viszont sehol sem találunk olyan feljegyzést, amely azt mondaná, hogy Jézus apja rabbi lett volna. Ha viszont Jézusnak volt egy fia, akit apja után így neveztek, akkor rá pontosan illett volna a „Jézus bar Rabbi” megjelölés. Létezik még egy másik lehetőség is. A „Jézus Barabbás” származhat a „Jézus bar Abba” összetételből is, ugyanis az „abba” szó jelentése héberül „apa”, a Barabbas pedig azt jelenti, hogy „az apa fia”. Ez utóbbi egyébként eléggé értelmetlennek tűnik, hacsak nem jelöl az „apa” szó valami egészen sajátos dolgot. Ha az „apa” valójában azonos a „Mennyei Atyával”, akkor a „Barabbas” név ismét magára Jézusra vonatkozna. Másrészt viszont, ha maga Jézus azonos az „atyával”, akkor a „Barabbas” szó Jézus fiára vonatkozna. Függetlenül a szó eredetétől és jelentésétől, Barabás alakja meglehetősen különös. Minél jobban elgondolkodunk a rá vonatkozó epizódon, annál nyilvánvalóbbá válik, hogy valami egészen rendellenes dolog folyik a háttérben, és hogy valaki megkísérel valamit elleplezni. Legelőször is igyekeznek Barabás nevét, csakúgy mint Magdolnáét tudatosan és következetesen befeketíteni, és éppen úgy, ahogyan a közhagyományban Magdolna prostituáltként szerepel, Barabást „tolvajnak” ábrázolják. Ha Barabás a valóságban egészen más volt, mint aminek az evangéliumokban beállítják, akkor érthetővé válik az Újszövetség szerkesztőinek azon igyekezete, hogy az utókor erről ne szerezzen tudomást. Az evangéliumok tulajdonképpen nem tolvajként ábrázolják Barabást. Márk és Lukács szerint Barabás politikai fogoly volt, egy lázadó, akit gyilkossággal és zendüléssel vádoltak. Lukács szerint Barabás nem sokkal korábban részt vett a városban történt „zavargásokban”. Az evangéliumok szerint valóban rendzavarás történt Jeruzsálemben néhány nappal korábban, amikor Jézus és követői a templomban a pénzváltók asztalait felforgatták. Lehetséges, hogy ez volt az az esemény, amelyben Barabás is részt vett, és amelyért végül bebörtönözték. Az egyik modern szerző egy eléggé hihető magyarázatot vázol fel. Azt sugallja, hogy Barabás Jézus fia volt, Jézus pedig a zsidó nép legitim uralkodója. Ebben az esetben érthető lenne, hogy miért Barabásra esett a tömeg választása. Képzeljünk csak el egy olyan helyzetet, amikor egy elnyomott népnek azzal kellett szembesülnie, hogy vallási és politikai vezetőjét, a messiást, akiknek eljövetelétől korábban oly sokat reméltek, a megsemmisülés fenyegeti. Ilyen körülmények között vajon nem fontosabb-e a dinasztia fennmaradása egyetlen személy sorsánál? Vajon nem a dinasztia megőrzése lenne-e a legfontosabb? Ha egy népet egy ilyen borzalmas választásra kényszerítenének, akkor vajon nem királyukat áldoznák-e fel inkább annak érdekében, hogy annak utódja és így a dinasztia megmenekülhessen? Ha a származási vonal fennmarad, akkor legalább még maradt volna némi reményük. Nem lehetetlen, hogy Barabás Jézus fia volt. Az akkori szokásokkal összhangban Jézus már tizenhat vagy tizenhét éves korában is megnősülhetett. Ha húszéves koráig nem házasodott meg, még akkor lehetett egy tizenhárom év körüli fia, aki zsidó szokások szerint, már felnőttnek tekintettek. Természetesen elképzelhető, hogy több gyermeke is volt, akik legkésőbb a keresztre feszítés előtti egy-két napig bármikor megfoganhattak.

A keresztre feszítés részletes elemzése Ha Jézus túlélte a keresztre feszítést, akkor még inkább megnő annak a valószínűsége, hogy voltak utódai. Találunk-e bizonyítékot arra, hogy Jézus esetleg túlélte a keresztre feszítést, vagy hogy a keresztre feszítés a valóságban megtévesztés volt? Ha tekintetbe vesszük az evangéliumok Jézusról festett képét, akkor teljesen érthetetlen, hogy egyáltalán miért feszítették keresztre. Az evangéliumok szerint Jézus ellenségei befolyásos jeruzsálemi zsidó körök és érdekek képviselői voltak. Az evangéliumok azt mondják hogy Jézusnak Rómával nem volt különösebb konfliktusa, és nem is szegte meg a római törvényeket. Ennek ellenére a rómaiak a római törvényeknek és eljárásnak megfelelően büntették meg. Az ítélet a keresztre feszítés volt, egy olyan büntetésforma, amelyet kizárólag azokkal szemben alkalmaztak, akiket a birodalom ellen elkövetett bűnökben vétkesnek találtak. Bármilyen bűnök miatt is feszítették keresztre Jézust, halála körül rendkívül sok az ellentmondás és a tisztázatlan kérdés.

A modern szakértők egyöntetűen úgy vélekednek, hogy egyedül a negyedik evangélium alapszik olyasvalakinek az elbeszélésén, aki szemtanúja volt a keresztre feszítésnek. A negyedik evangélium szerint Jézus lábát a keresztre erősítették, tehát így könnyítettek a mellére nehezedő nyomáson, és a lábait sem törték el. Éppen ezért elméletben legalább még két-három napig életben kellett volna maradnia, ezzel szemben néhány órányi szenvedés után megállapították halálát. Márk evangéliumában még Pilátus is csodálkozásának ad hangot amiatt, hogy Jézus halála ilyen gyorsan bekövetkezett.(Márk 15,44). Mi okozhatta vajon Jézus halálát? Az oldalába döfött lándzsa semmiképpen, hiszen a negyedik evangélium azt állítja, hogy Jézus már halott volt, amikor a lándzsával testét megsebezték. (János 19. 33) Az egyetlen lehetséges magyarázat az, hogy gyors halála a kimerültség, az általános elgyengülés és a megkorbácsolás által okozott trauma együttes hatására következett be. Még ezek a tényezők sem indokolják azonban, hogy miért történt mindez olyan váratlanul és hirtelen. Az evangéliumokban Jézus halála pontosan „a legjobbkor”, a lehető „legmegfelelőbb” pillanatban következik be. Pontosan jókor történik, hiszen megakadályozza a római katonákat abban, hogy eltörjék lábait. Ezzel teljes mértékben beteljesednek az ószövetségi próféciák is. A modern szaktekintélyek egy véleményen vannak abban a tekintetben, hogy Jézus leplezetlenül azon próféciáknak megfelelően mintázta és alakította életét, amelyek egy messiás eljövetelét harangozták be. Szamarat is azért kellett szerezni Betániából, hogy így diadalmasan bevonulhasson Jeruzsálembe. Úgy tűnik, hogy a keresztre feszítés is úgy lett elrendezve, hogy az ószövetségi jóslatok pontosan beteljesedjenek. Összegezve tehát, Jézus látszólagos és éppen jókor bekövetkező „halála”, amely csak egy hajszálnyival menti meg a biztos haláltól és lehetővé teszi egy prófécia beteljesülését, komoly gyanakvásra ad okot. Túlságosan tökéletesen egybevág minden ahhoz, hogy csupán a véletlenek egybeesése legyen. Vagy arról van szó, hogy mindezt utólag toldották be a szövegbe, vagy pedig arról, hogy ami történt, az egy körültekintően kidolgozott terv része volt. Sok egyéb bizonyíték szól amellett, hogy inkább az utóbbiról van szó. A negyedik evangéliumban Jézus, amikor a kereszten függ, szomjúságról panaszkodik és ekkor egy állítólagosan ecettel átitatott szivacsot nyújtanak fel neki. Erről az epizódról kivétel nélkül mindegyik evangélium beszámol és a gesztust általában a kegyetlen gúnyolódás megnyilvánulásaként értelmezik. De vajon valóban az volt-e? Az ecet vagy savanyú bor időlegesen serkentő hatást fejt ki. Jézus esetében azonban pontosan az ellenkező hatás érvényesült. Mihelyt belélegzi illetve megízleli a szivacs nedvét, kimondja utolsó szavait és „kileheli lelkét”. Fiziológiai szempontból egy ilyen jellegű reakció megmagyarázhatatlannak látszik, másrészt viszont tökéletesen logikus és érthető lenne akkor, ha a szivacsot nem ecetbe, hanem valamilyen altatószerbe áztatták volna. De vajon miért kínáltak Jézusnak egy ilyen kábító hatású altatószert? Talán azért, mert ez az apró dolog, csakúgy minta keresztre feszítés többi összetevője is, egy olyan bonyolult és ügyesen kigondolt terv részleteit alkották, amelynek az volt a célja, hogy a halálhoz hasonló állapotot idézzen elő, bár az áldozat maga akkor meg életben volt. Egy ilyen cselszövés nemcsak Jézus életét mentette volna meg, hanem általa beteljesedtek volna a messiás eljöveteléről szóló ószövetségi próféciák is. A keresztre feszítésnek vannak még egyéb olyan ellentmondásos részletei is, amelyek pontosan egy ilyen cselszövés irányába mutatnak. Az evangéliumok szerint Jézust a Golgotának, azaz „Koponyák hegyének” nevezett helyen feszítették meg. A későbbi hagyomány kísérletet tesz arra, hogy ezt a helyet a Jeruzsálemtől északnyugatra fekvő, kopár, többé-kevésbé koponya formájú heggyel azonosítsa. Az evangéliumok azonban eléggé világosak abban az értelemben, hogy a keresztre feszítés színhelye egyáltalán nem hasonlít egy kopár, koponya alakú hegyhez. Legvilágosabban a negyedik evangélium írja le a helyszínt: „Azon a helyen, ahol Jézust megfeszítették, volt egy kert, és a kertben egy új sír, amelybe még senkit sem helyeztek” (János 19,41). Jézust tehát nem egy kopár, koponya formájú hegyen feszítették keresztre, sem pedig egy „nyilvános kivégzőhelyen”, hanem egy olyan kertben, vagy legalábbis egy olyan kert közvetlen szomszédságában, amelyhez egy magánsír is tartozott. Máté szerint (27,60) a sír és a kert Arimateai József saját tulajdonában volt, aki nemcsak gazdag ember volt, hanem Jézus egyik titkos tanítványa is. Vannak olyan modern tudósok, akik azt állítják, hogy a keresztre feszítés valószínűleg a Getszemáni kertben zajlott le. Ha a Getszemáni kertet valóban Jézus egyik titkos tanítványa birtokolta, akkor ez egyben megindokolná azt is, hogy a keresztre feszítést megelőzően Jézus miért vehette szabadon igénybe ezt a helyet. Szükségtelen elmondani, hogy egy ilyen szűk körben zajló esemény, amely egy magántulajdonban lévő területen történik, nyitva hagyja a lehetőséget egy ügyesen kitervelt és irányított szertartás, egy megtévesztés, vagyis egy keresztre feszítésnek álcázott színjáték megrendezésére. Egy ilyen nagyszabású színjátékhoz természetesen feltétlenül szükséges lett volna valamiféle cinkosság vagy összejátszás Pontius Pilátussal, vagy más befolyásos római tisztviselővel. Pilátusról tudjuk, hogy kegyetlen zsarnok volt, ám ugyanakkor korrupt és könnyen megvesztegethető. Szemben az evangéliumokban róla festett képpel, Pilátus, a valódi történelmi személyiség, valószínűleg nem riadt vissza attól, egy tetemes összeg fejében megkímélje Jézus életét, ha kellő garanciát kap arra, hogy az többé nem folytat semmilyen politikai tevékenységet. Mindenesetre bármilyen indítékok is vezérelték Pilátust, nem lehet kérdés, hogy valamilyen módon közelebbről is belebonyolódott az ügybe. Pilátus elismeri Jézus jogát arra, hogy a „Zsidók Királyának” nevezze magát. Csodálkozását fejezi ki, vagy legalább úgy tesz, mintha meglepődne azon, hogy Jézus halála olyan gyorsan bekövetkezett: Az ügy talán leglényegesebb részlete, hogy Pilátus kiadja Jézus testét Arimateai Józsefnek. A kor romai törvényei szerint a keresztre feszített ember esetében megtagadták a végső tisztesség magadását, tehát nem temették el. Általában őröket állítottak annak megakadályozására, hogy a rokonok és barátok a holtesteket levegyék a keresztről. Az áldozatok élettelen testét általában olt hagyták a kereszten, kiszolgáltatva azokat a természet erőinek és a dögevő madaraknak. Pilátus, aki ezzel nyilvánvalóan az előírások ellenében cselekszik, készségesen kiadja Jézus testét Arimateai Józsefnek Ez világosan arra utal, hogy Pilátus valamilyen cinkosságot vállalt az ügyben, de talán még egyéb dolgokra is rávilágít. Ha figyelembe vesszük, hogy szigorúan tilos volt a keresztre feszítettek eltemetése, rendkívül különös, hogy József egyáltalán megkaphatta Jézus testét. Milyen alapon adták ki neki a holttestet? Egyáltalán milyen joga volt ahhoz, hogy megkapja? Ha József Jézus titkos tanítványa volt, akkor nem fordulhatott ilyen kéréssel Pilátushoz anélkül, hogy ne kellett volna megvallania, hogy maga is Jézus titkos híve. Arimateai Józsefről rendkívül kevés dolgot tudunk. Az evangéliumok csupán annyit említenek róla, hogy Jézus titkos tanítványa volt, nagyon gazdag ember hírében állt, és a szanhedrin tagjai közé tartozott, amely a rómaiak égisze alatt működő legfelsőbb zsidó törvényszék szerepét töltötte be. Ennek alapján nyilvánvaló, hogy József befolyásos ember volt, és ezt a következtetést alátámasztja Pilátushoz fűződő kapcsolata is, valamint az, hogy egy olyan földterületet birtokolt, amelyhez külön egy sír is tartozott. A középkori hagyomány úgy ábrázolja Arimateai Józsefet, mint a Szent Grál őrzőjét, és Percevalt pedig József leszármazottjának tekinti. A későbbi hagyomány szerint Józsefet vér szerinti rokonság fűzte Jézushoz és családjához. Ha valóban így volt, akkor így elfogadható indoka lett volna arra, hogy Jézus testét kikérje Pilátustól. Ha József, a gazdag és befolyásos ember valóban Jézus rokona volt, akkor ez további bizonyságul szolgál arra, hogy Jézus maga is arisztokrata származású volt. Ha Arimateai József Jézus rokona volt, akkor érthetőbb, hogy a legendák József nevét a Szent Grállal, a „Királyi Vérrel” hozzák kapcsolatba.

A forgatókönyv

Már korábban felvázoltunk egy kísérleti hipotézist, amelynek keretében azt vetettük fel, hogy tulajdonképpen egy olyan származási vonal esetleges fennmaradásáról van szó, amely Jézushoz vezethető vissza. Hozzáfogtunk, hogy részletesen is kifejtsük ezt az elméletet. Egyre inkább világossá vált, hogy Jézus egy arisztokrata származású istenkirály volt, aki törvényes jogot formálhatott Izrael trónjára, és aki kísérletet is tett arra, hogy jogos örökségét visszanyerje. Valószínűleg Galileából származott, amely hagyományosan a Róma ellenes mozgalom melegágya volt. Ugyanakkor, valószínű az is, hogy számos nemesi származású, gazdag és befolyásos támogatót tudott felsorakoztatni maga mögött szerte Palesztinában, és a fővárosban Jeruzsálemben is, valamint hogy ezen támogatók egyikét, aki a Szanhedrin befolyásos tagjai közé tartozott, rokoni kapcsolat fűzte Jézushoz. Ezenfelül Jeruzsálem egyik külvárosában Betániában volt az a ház, ahol Jézus felesége, vagy annak családja élhetett, és a trónját visszaszerezni készülő istenkirály itt tartózkodott a fővárosba való diadalmas bevonulása előestéjén. Jézus egy kultikus központot alakított ki ezen a helyen, rituális beavatási szertartások végrehajtásával növelte követőinek táborát, és egy ilyen beavatási szertartáson valószínűleg saját sógora is átesett. Végigjátszották a keresztre feszítést, amelynek során a papkirály a valóságban nem halt meg, vagy pedig másvalaki foglalta el a helyét a kereszten. Szürkület felé, amikor a látási viszonyok sokkal rosszabbak, a „testet” levették a keresztről és a közelben lévő sziklasírba vitték, ahonnan egy vagy két nap múlva „csodák csodájára” eltűnt. Ha forgatókönyvünk pontos, még mindig megválaszolatlan marad a kérdés, hogy hová tűnt Jézus a sírból? A vérségi vonallal kapcsolatos feltevésünk szempontjából a válasz erre a kérdésre nem volt igazán lényeges. Bizonyos iszlám és indiai legendák szerint Jézus tisztes kort ért meg, és valahol keleten, a leggyakoribb állítások szerint az indiai Kasmírban halt meg. Másrészt viszont egy ausztrál újságíró egy rendkívül izgalmas és meggyőző feltevéssel állt elő, amely szerint Jézus Maszadán halt meg, amikor az erődöt a rómaiak i. sz. 74-ben elfoglalták. Ez azt jelentette volna, hogy Jézus ekkor már nyolcvanadik évét taposhatta. A könyvünk elején említett levél írója, az anglikán pap levelében azt állította, hogy a Sauniére által Rennes-le-Chateau-ban talált dokumentumok „megcáfolhatatlan bizonyítékot” tartalmaztak arra vonatkozólag, hogy Jézus életben volt még i. sz. 45-ben, bár pontos tartózkodási helyét nem jelöli meg. Az egyik lehetőség természetesen Egyiptom, pontosabban Alexandria, ahol nagyjából ez idő tájt egy Ormus nevű bölcs állítólag létrehozta a Rose-Croix-t, a kereszténység és a kereszténység előtti misztériumok egybeolvasztásával. Még olyan irányú célzások is történtek, hogy Jézus mumifikált teste esetleg valahol Rennes-le-Chateau környékén van elrejtve, ami megmagyarázná a Sauniére-féle dokumentumokból megfejtett üzenetet is, amely így hangzott: „IL EST LA MORT”, vagyis „Ő itt van holtan”. Nem tartjuk valószínűnek, hogy Jézus elkísérte családját Marseille-be, és a körülmények is erősen ez ellen a feltevés ellen szólnak. Egyrészt nem lehetett olyan fizikai állapotban, hogy alkalmas lett volna az utazásra, és jelenléte állandó veszélyt jelentett volna családjára és rokonaira. Valószínűleg fontosabbnak ítélte meg, hogy a Szentföldön maradjon, és bátyjához Szent Jakabhoz hasonlóan ott folytassa tevékenységét. Nincsen semmi elképzelésünk arról, hogy mi történhetett vele a későbbiekben, mint ahogyan az evangéliumok maguk sem tudnak erről felvilágosítást adni. Hipotézisünk szempontjából azonban Jézus további sorsa sokkal kevésbé volt számunkra fontos, mint az, hogy mi történt a szent családdal, különösen pedig a sógorával, feleségével és gyermekeivel. Ha forgatókönyvünk helytálló, akkor a családot, Arimateai Józseffel és másokkal együtt egy hajón kicsempészték a Szentföldről. Egészen Marseille-ig hajóztak, ahová Magdolna valóban magával vitte a Szent Grált, a „Királyi Vért”, vagyis Dávid házának ivadékait Franciaországba.

A titok, amelyről az egyház hallgatott Természetesen tudatában voltunk annak, hogy feltevésünk egyáltalán nincsen összhangban az elfogadott egyházi tanításokkal. Minél inkább elmélyedtünk a kutatásokban, annál világosabb lett számunkra, hogy ezek a tanítások, az eredeti dokumentumoknak csak egy töredékét képviselik, és alaposan átdolgozták őket. Más szóval az Újszövetség olyan csoportok és egyének igénye szerint mutatja be Jézust és korát, akiknek komoly érdekeik fűződtek és fűződnek még ma is ahhoz, hogy ez a kép ilyen formában fennmaradjon. Minden olyan jellegű anyagot, ami ezeket az érdekeket kompromittálhatja, mint például Márk „titkos” evangéliuma is, ennek megfelelően száműztek a szövegből. Ha Jézus trónigénye törvényes alapokon nyugodott, akkor valószínű, hogy kezdetben a lakosság viszonylag kis hányadának támogatását tudhatta maga mögött, beleértve családját és közvetlen környezetét Galileában, néhány kulcspozícióban lévő személyt Júdeában és a fővárosban, Jeruzsálemben. Bármennyire is előkelő és magas rangú támogatókat tudott felsorakoztatni, ez aligha lett volna elegendő arra, hogy célkitűzéseinek megvalósítását, vagyis a trón megszerzését sikerre vigye. Mindenképpen szükséges volt, hogy más társadalmi osztályok részéről is széles körű támogatásra tegyen szert. Jézus egy olyan tanítást hirdetett, amely pontosan arra tett kísérletet, hogy reményt adjon a leigázottaknak, a szenvedőknek, a jogfosztottaknak és az elnyomottaknak. Ha a modern olvasónak sikerül legyőznie ezzel kapcsolatos előítéleteit, akkor egy olyan mechanizmus bontakozik ki előtte, amely meglepően hasonlatos ahhoz, amit manapság is tapasztalhatunk a világban, egy közös ügy nevében egyesítik az embereket. A dolog lényege tehát az, hogy Jézus eszméi egyszerre voltak erkölcsi és politikai természetűek. Jézus tanításai, abban a formában, ahogyan az evangéliumokban olvashatjuk, nem nevezhetők sem teljesen újnak, sem pedig eredetinek. Valószínű, hogy ő maga is farizeus volt. A Holt-tengeri tekercsek tanúsága szerint Jézus eszméi ugyanakkor az esszénus filozófia számos vonását is magában hordozták. Ha maga a mondanivaló nem is volt teljesen eredeti, az a mód, ahogyan azt továbbította és terjesztette, valószínűleg egészen sajátságos volt. Jézus egy hihetetlenül karizmatikus egyéniség volt és lehetséges, hogy a gyógyításhoz és más hasonló „csodákhoz” is különleges képességekkel rendelkezett. Annyi bizonyos, hogy rendkívüli tehetsége volt ahhoz, hogy gondolatait olyan érzékletes és hatásos példázatokon keresztül közvetítse, amelyek nem kívántak különösebb iskolázottságot a hallgatóság részéről. Ezenfelül esszénus elődeitől eltérően, Jézusnak nem kellett arra szorítkoznia, hogy megjósolja a messiás eljövetelét, hiszen joggal állíthatta, hogy ő maga a messiás. Amikor Jézus diadalmasan bevonult Jeruzsálembe, követőinek tábora már tekintélyes méretűre duzzadt. Hívei azonban minden valószínűség szerint két egymástól világosan elkülöníthető csoportra oszlottak, akiknek érdekei nem voltak teljesen azonosak. Egyik oldalon állt a „beavatottakból” álló belső kör, a család, az előkelők, a gazdag és befolyásos támogatók, akiknek elsődleges célkitűzése az volt, hogy jelöltjüket a trónra ültessék. A másik oldalon viszont ott találjuk a tábor nagyobbik részét kitevő, „köznépet”, a mozgalom közkatonáit, akiknek fő törekvése az volt, hogy az eszmék által közvetített ígéretek megvalósuljanak. Nagyon fontos, hogy világosan lássuk a két csoport közötti különbséget. A célkitűzése természetesen mindkét tábornak ugyanaz volt, vagyis Jézus trónra kerülése, ám indítékaik alapjaiban különböztek egymástól. Amikor a közös vállalkozás kudarca nyilvánvalóvá lett, úgy tűnik, hogy összeomlott a kényszerű szövetség a két csoport: „az eszmék hívei és a „család követői” között. A család, amelynek a bukás a teljes megsemmisülést jelentette, nyilvánvalóan azt tartotta a legfontosabb feladatának, ami időtlen idők óta a nemesi és királyi családok számára is elsődleges volt, vagyis a dinasztia minden áron való fennmaradása. Az „eszmék követői” számára a család jövője mellékes kérdés volt, elsődlegesen az eszmék megőrzését és elterjesztését tűzték ki célul. Az „eszmék követői” által kifejtett tevékenység eredményeként, a kereszténység a Jézus utáni néhány évszázadon keresztül tartó fejlődés során bontakozott ki. Amikor az evangéliumokat papírra vetették, addigra az új vallás alapvető hittételei már gyakorlatilag végleges formát öltöttek. Róma Jézus halálában játszott szerepét tisztára mosták és a felelősséget a zsidókra hárították. A valóságos eseményeket azonban más, tekintetben is önkényesen megváltoztatták saját érdekükben. A Római Birodalomban természetes volt, hogy az uralkodókat istenítették, hivatalosan is istenként iktatták be. Annak érdekében, hogy Jézus, akit korábban senki nem tartott istennek, ebben a tekintetben is felvehesse a versenyt, őt is isteni jelleggel kellett felruházni, vagyis istenné kellett változtatni. Ezt a feladatot végezte el Szent Pál. Ahhoz, hogy az új vallás tartósan gyökeret verjen a környező térségben, Szíriában, Kisázsiában, Görögországban, Rómában és NyugatEurópában, elfogadhatóvá és vonzóvá kellett tenni az ott élő lakosság számára. Az új Istent tehát olyan tulajdonságokkal kellett felruházni, hogy vonzóbbnak tűnjön, mint a rivális vallások istenei. Ha Jézust ebben a környezetben vonzóvá akarták tenni, akkor szükségszerű volt, hogy isteni rangra emeljék. Mivel egy új Isten mítoszát kellett megteremteni és elterjeszteni, az „Isten” testi-fizikai értelemben vett családja és a történet dinasztikus vonatkozásai feleslegessé váltak. Mivel meghatározott helyhez és időhöz kötődtek, a mítoszt megfosztották volna egyetemes jellegétől. Annak érdekében, hogy az egyetemesség érvényesüljön, Jézus életéből minden dinasztikus jellegű vonatkozást szigorúan ki kellett gyomlálni. Ily módon, az esszénusokra és a zelótákra vonatkozó minden utalást gondosan eltávolítottak, ezek az utalások ugyanis meglehetősen kényelmetlenek lettek volna. Végül már csak az maradt meg az eredeti történetből, amit az evangéliumokban olvashatunk, egy puritán, mitikus egyszerűséggel elbeszélt történet, amely mintegy mellékesen az első században a rómaiak által megszállva tartott Palesztinában játszódik, ám elsődlegesen ott van a mítoszok örök jelenvalóságának világában. Miközben „az eszmék” ilyen irányba fejlődtek és továbbterjedtek, Jézus családja és támogatói sem szemlélték mindezt tétlenül. Julius Africanus, aki az első században élt, arról számol be, hogy Jézus rokonai keserű kirohanásokat intéztek a heródesi uralkodók ellen amiatt, hogy a zsidó nemesség genealógiáit megsemmisítik, és hogy ezáltal minden olyan bizonyítékot eltüntetnek, amely megkérdőjelezheti a trónhoz való jogukat. Ugyanezek a rokonok állítólag „végigvándoroltak a világon”, magukkal vivén bizonyos genealógiákat, amelyeknek sikerült elkerülniük az i. sz. 6674-es háború pusztításait. Az új mítosz hirdetőinek előbb-utóbb mindenképpen számolniuk kellett a családdal, ugyanis nem kellett sok időnek eltelnie ahhoz, hogy hihetetlenül terhessé és kínossá váljon számukra a család létezése. Jézus családjának tagjai, akik közvetlen információkkal rendelkeztek a történtekről, az egész mítoszt szertefoszlathatták volna. A kereszténység korai időszakában tehát minden olyan megnyilatkozást, amely a királyi családra, a leszármazási vonalra, a dinasztikus ambíciókra vonatkozott, el kellett hallgattatni. Tudomásul kell vennünk a helyzetből következő keserű valóságot is, ami azt jelentette, hogy el kellett hallgattatni, és ha egyáltalán ez lehetséges volt, fizikailag meg kellett semmisíteni magát a királyi családot, amely elárulhatta az új vallást. Ezért volt arra szükség, hogy Jézus családjának megmaradt tagjai származásukat a lehető legnagyobb titokban tartsák. Innen ered a korai egyházatyák által tanúsított intolerancia az ortodoxiától való legcsekélyebb eltérések iránt. Talán ide vezethető vissza még az antiszemitizmus is. „Az eszmék követői” és a mítosz terjesztői ugyanis kettős célt teljesítettek azzal, ha a zsidókat okolják Jézus haláláért, és Rómát felmentik a felelősség alól. Egyrészt a mítoszt és az „ideológiát” elfogadhatóbbá tették a római hallgatóság számára, másrészt pedig, mivel a család zsidó volt, megkérdőjelezték volna szavahihetőségüket. Az ily módon szított zsidó-ellenes érzület még inkább kapóra jött céljaik elérésében. Ha a család a birodalmon belül egy zsidó közösségben menedéket talált volna, akkor az általános zsidóüldözés kiváló alkalmat nyújthatott arra, hogy a veszélyes tanúkat ezen keresztül el lehessen hallgattatni. Azáltal, hogy a római közönség szája íze szerint alakították az új ideológiát, Jézust isteni rangra emelték és a zsidókat a bűnbak szerepében

tüntették fel. Csaknem biztosnak látszott a későbbi keresztény ortodoxia alapját képező új eszmék elterjedésének sikere. Ez az irányzat a 2. században kezdett véglegesen megszilárdulni, főleg Iranaeus egyházatya közreműködésén keresztül, aki Lyon püspöke volt i. sz. 180 körül. Iranaeus talán még a többi korai egyházatyánál is sokkal nagyobb hévvel tevékenykedett annak érdekében, hogy a keresztény teológiát egy szilárd és összefüggő rendszerré alakítsa. Amit hatalmas terjedelmű, „Öt könyv az eretnekségek ellen” című munkájának megírásával valósított meg. Ebben a kimerítő alapossággal megírt műben lranaeus tételesen felsorolt minden olyan jelenséget, amely eltért az uniformizálás irányába fejlődő keresztény ortodoxiától, és heves bírálattal illette őket. Azt hangsúlyozta, hogy csak egyetlen igaz egyház létezhet, amelyen kívül semmi más nem nyújthat üdvözülést. Iranaeus mindenkit eretneknek nyilvánított, aki ezen állítását megkérdőjelezte. A korai keresztény irányzatok közül Iranaeus elsősorban a gnoszticizmusra zúdította haragját. A gnoszticizmus a személyes tapasztalaton, megismerésen, és az isteni lényeggel való személyes egyesülésen alapult. Iranaeus számára ez természetesen aláásta a papok és a püspökök tekintélyét, és gátja volt az egységesítésre való törekvésnek. Egy olyan teológiai rendszerre volt szükség, amely nem hagyott helyet és lehetőséget az egyéni értelmezésnek. A személyes tapasztalattal és megismeréssel szemben Iranaeus az egyetlen „katolikus” egyházra helyezte a hangsúlyt, amely apostoli alapokon és örökségen nyugodott. Iranaeus felismerte, hogy egy ilyen egyház megteremtéséhez egy egységes kánont kell kialakítani. Ennek megfelelően Iranaeus a rendelkezésre álló anyagok alapos szelektálásával, bizonyos műveket felvett a listára, másokat pedig eleve elvetett. Az Iranaeus által összeállított Újszövetségi kánon a legelső, amely lényegében megfelel a ma ismert Újszövetségnek. Ez természetesen nem vetett gátat az eretnekségek elterjedésének, amelyek továbbra is széles körben hódítottak. Iranaeus tevékenységén keresztül azonban lassanként összefüggő és egységes formát kezdett ölteni az a fajta keresztény irányzat, amelyet a „hit követői” hirdettek, és végül ez biztosította fennmaradását és a többi irányzaton való felülkerekedését. Joggal mondhatjuk azt, hogy Iranaeus készítette elő mindazt, ami azután Constantinus császár uralkodása alatt és azt követően bekövetkezett. Constantinus császárnak a kereszténység történetében és fejődésében játszott szerepét jelentős mértékben meghamisították, hamis színben tűntették fel és rosszul értelmezték. Gyakran Constantinus érdemének tekintik, és nem teljesen alaptalanul, hogy „az eszmék követőinek” sikerült véglegesen felülkerekedniük. Éppen ezért nekünk is közelebbről kellett foglalkoznunk Constantin személyével, hogy eloszlassuk az egyes neki tulajdonított vívmányokkal kapcsolatos irreális és félrevezető tévképzeteket. A későbbi egyházi hagyomány szerint Constantinus állítólag apjától örökölte a kereszténység iránti szimpátiáját. Valójában azonban úgy tűnik, hogy mindez nem annyira személyes meggyőződés, hanem elsősorban gyakorlati politikai megfontolások eredménye volt. Közismert egyházi hagyomány, amelynek alapján gyakran úgy vélik, hogy Constantinus volt az, aki megtérítette a Római Birodalmat. Ez az állítás azonban egyáltalán nem fedi a valóságot. Ahhoz, hogy tisztábban lássunk, közelebbről is meg kellett vizsgálnunk a rendelkezésünkre álló bizonyítékokat. Legelőször is, Constantinus „áttérése”, ha egyáltalán használhatjuk ezt a szót ebben az összefüggésben, egyáltalán nem keresztény, hanem leplezetlenül pogány jellegűnek tűnik. Egy szemtanú szerint, aki elkísérte Constantinus seregét, a Napisten jelent meg a császárnak, az az istenség, akit egyes kultuszok „Sol Invictus”, azaz a „Legyőzhetetlen Nap” néven tiszteltek. Bizonyítékok támasztják alá, hogy Constantinust közvetlenül a látomása előtt avatták be egy Sol Invictus kultuszba. A római szenátus a Milvius híd előtt zajlott ütközet után egy diadalívet emeltetett a Colosseum mellett, amelynek felirata szerint Constantinus győzelmét „az istenség sugallatának segítségével vívták ki. A szóban forgó Isten azonban nem Jézus volt, hanem a pogány Napisten. Constantinus egy 321-ben kibocsátott ediktumában elrendelte, hogy a bíróságok tartsanak zárva „a Nap szent ünnepén”, amelyet egyben munkaszüneti napnak nyilvánított. A kereszténység addig a zsidó szombatot tartotta szentnek, most azonban Constantinus rendeletének megfelelően a szent napot vasárnapra tette át. Ezzel nemcsak a fennálló rendszerhez, illetve a hivatalos valláshoz közelített, hanem egyre inkább eltávolodott gyökereitől, vagyis a judaizmustól. Jézus születésnapját egészen, a negyedik századig január 6-án ünnepelték, a Sol Invictus kultusz legfontosabb napja azonban december 25-e, a Natalis Invictus, azaz a Nap újjászületésének ünnepe volt. A kereszténység ebben a tekintetben is igazodott a fennálló rendszerhez és a hivatalos valláshoz. A Sol Invictus kultusz szerencsésen összefonódott a Mithrász-kultusszal, mégpedig olyannyira, hogy a kettőt gyakran ma is összekeverik. Mindkettő a Napot istenítette, a vasárnapot tekintette szent napnak, és december 25-én ünnepelte az újjászületést. A keresztény vallás könnyen talált kapcsolódási pontokat a mithraizmus felé, hiszen a Mithrász-kultusz a lélek halhatatlanságát, egy jövőbeni ítélkezést és a halottak feltámadását hangsúlyozta. Bár Constantinus nem volt az a „jó keresztény”, amilyennek a későbbi hagyomány ábrázolja, mégis az egységesítési és uniformizálási törekvések keretében megerősítette a keresztény ortodoxia pozícióját. I. sz. 325-ben összehívta a niceai zsinatot, ahol megállapodtak a húsvéti ünnepek rendjében, meghatározták a püspökök hatáskörét, és ily módon előkészítették az egyházi hatalom centralizációját. A legfontosabb határozat azonban az volt, hogy szavazás útján döntöttek arról, hogy Jézust nem halandó földi prófétának, hanem Istennel egylényegűnek kell tekinteni. Ismételten rá kell mutatnunk arra, hogy Constantinust nem a hitbuzgóság vezérelte, fő szempontja az egység és a célszerűség volt. Az isteni jelleggel felruházott Jézus már közelebb állt a Napistenhez, Sol Invictushoz, míg egyszerű halandó emberként már sokkal nehezebb lett volna elfogadtatni és beilleszteni. Összegezve tehát, a keresztény vallás alkalmasnak bizonyult a római államvallással való egybeolvadásra. Egy évvel a niceai zsinat után Constantinus jóváhagyta minden olyan írás elkobzását és megsemmisítését, amely az ortodox tanításokat megkérdőjelezte, beleértve pogány szerzők Jézusra vonatkozó műveit is, valamint az „eretnekek” írásait. Ezenfelül meghatározott összeget biztosított az egyház számára és a lateráni palotát Róma püspökének rendelkezésére bocsátotta. Később, I. sz. 331-ben megrendelést adott a Biblia új példányainak az elkészítésére. Ez a megbízás az egész kereszténység történetének egyik legnagyobb jelentőségű tényezője volt, amely a keresztény „eszmék követőinek” egészen egyedülálló lehetőséget nyújtott. Egy negyed századdal korábban, i. sz. 303-ban a pogány Diocletianus elrendelte minden fellelhető keresztény írás megsemmisítését. Ennek következtében a keresztény művek, különösen Rómában, csaknem mind eltűntek. Amikor Constantinus ezekből a művekből új példányokat rendelt, a keresztény eszmék védelmezőinek lehetősége nyílt arra, hogy átdolgozzák, átszerkesszék és újraírják az anyagot az általuk helyesnek tartott hittételekkel összhangban valószínűleg ezen a ponton történtek a legnagyobb változtatások az Újszövetségben, és Jézus is ezen átdolgozások eredményeként nyerte véglegesen azt a kiemelt helyet, amelyet hosszú évszázadokon keresztül azóta is megőrzött. Constantinus megbízásának a jelentőségét nem szabad alábecsülni. Az Újszövetségnek kézirat formájában máig fennmaradt ötezer példánya közül egyik sem korábbi a negyedik századnál. Az Újszövetség jelenleg is ismert végleges formáját lényegében azok a negyedik századi egyházi írók és egyházatyák alakították ki, akik az ortodoxia őrzői, „az eszmék követői” voltak, és akiket az egyház alapvető érdekeinek védelme vezérelt.

A zelóták A keresztény vallás fejlődése a Constantinus uralkodását követő időszakban eléggé jól ismert, és bő dokumentumok állnak rendelkezésre erre a korszakra vonatkozólag. Szükségtelennek látszik elmondani, hogy a küzdelem végül is „az eszmék követőinek” győzelmével végződött. Bár az ideológia maga a nyugati civilizáció vezérlő és uralkodó elvévé vált, számos oldalról érték támadások. Úgy tűnik, hogy a család tagjai (Jézus

leszármazottai), akik az eseményekről hiteles beszámolót tudtak nyújtani, még akkor is ha inkognitójuk megőrzésére kényszerülve száműzetésben éltek, olyan hatalmas vonzerőt jelentettek, amely a kelleténél gyakrabban veszélyeztette a római katolikus vallás dogmarendszerét. A római katolicizmus hittételei az Újszövetség könyvein alapszanak. Az Újszövetség a korai keresztény dokumentumokból összeállított válogatáson alapszik, amelyet a negyedik században fogadtak el végleges formájában. Számos egyéb olyan mű létezik, amely ennél korábban keletkezett, és ezek között vannak olyan írások is, amelyek rendkívül fontos, új megvilágításba helyezik a kánonba foglalt evangéliumi elbeszéléseket. Ezek közé tartoznak azok a Bibliából kihagyott különböző könyvek, amelyeket együttesen apokrifok néven ismerünk. Az apokrifok közé tartozó művek között vannak olyanok is, amelyek a 6. századból származnak, és olyanok is, amelyek már a 2. században közkézen forogtak. Könnyen lehetséges, hogy ezekben legalább annyi igazság van, mint az eredeti evangéliumokban. Az egyik ilyen írás, Péter evangéliuma, amelynek egy példányát a völgyben, a Nílus felső folyásánál találták meg 1886-ban, bár Antiochia püspöke már i. sz. 180-ban említést tesz róla. Az apokrif evangélium szerint Arimateai József Pontius Pilátus közeli barátja volt, és ha ez megfelel a valóságnak, akkor ez tovább növeli a keresztre feszítéssel kapcsolatos feltevésünk valószínűségét. Péter evangéliuma arról is beszámol, hogy az sír, amelybe Jézust eltemették, egy olyan helyen volt, amelyet „József kertjének” neveztek. Péter evangéliumában Jézus utolsó szavai különösen megdöbbentően hangzanak: „Én erőm, miért hagytál el engemet?” Egy másik apokrif mű, amely ugyancsak rendkívüli érdeklődésre tarthat számot, a Jézus Krisztus Gyermekkorának Evangéliuma címet viseli. Keletkezése legkésőbb a 2. századra tehető, de elképzelhető, hogy ennél korábbi. Az evangéliumban Jézust rendkívüli képességű, valódi „emberi” gyermekként ábrázolják, talán túlságosan is, ugyanis a történetből kiderül, hogy Jézusnak erőszakos és fékezhetetlen természete volt, hajlamos volt arra, hogy indulatának időnként szabad utat engedjen, és képességeivel és hatalmával felelőtlenül visszaéljen. Az egyik alkalommal például agyonütött egy gyereket, aki megsértette őt, és hasonló sorsra jutott egyik önkényeskedő tanítója is. Ezeknek az incidenseknek a hitelessége meglehetősen kétes, és inkább azt mutatják, hogy Jézust abban az időben milyen módon kellett ábrázolni ahhoz, hogy valóban isteni tekintélyt szerezzen magának követői szemében. Jézus gyermekkorban tanúsított botrányos viselkedése mellett az evangéliumban még egy különös és talán fontos epizódot találunk. Amikor Jézust körülmetélték, a fitymájának a darabját egy ismeretlen idős asszony megszerezte, aki azután azt egy alabástrom-dobozban őrizte. Az apokrif evangéliumból azonban az tűnik ki, hogy erre az eseményre már jó előre felkészültek. Az egész epizód azt sugallja, hogy jóval azelőtt, hogy Jézus harminc éves korában elkezdte volna messiási küldetését, Magdolna és Jézus családja között valamiféle kapcsolat volt, amelynek természete eléggé homályos és tisztázatlan. Nem alaptalan az a feltételezés, hogy Jézus szülei valószínűleg nem adták volna oda akárkinek Jézus fitymabőrét, még akkor sem, ha akkoriban egy ilyen kérés nem számított szokatlannak. Az idős asszony nyilvánvalóan fontos személy volt, olyasvalaki, akit szoros kapcsolat fűzött Jézus szüleihez. Az a tény, hogy később Magdolna birtokába került a bizarr relikvia, vagy legalábbis a relikviát tartalmazó edény, arra utal, hogy az idős asszonyt és Magdolnát valamilyen kapcsolat fűzte egymáshoz. Ez alkalommal ismét halovány nyomaira bukkantunk valaminek, ami sokkal nagyobb jelentőségű volt, mint ahogyan erről jelenleg általában vélekednek. Az apokrif-könyvek egyes szakaszai, például Jézus gyermekkori viselkedésére vonatkozó epizódjaival kétségtelenül kínosak voltak a későbbi ortodoxia számára, mint ahogyan valószínűleg a legtöbb mai keresztény is így vélekedik róluk. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy az apokrifok, csakúgy mint a kánonba foglalt evangéliumok, az „eszmék követőitől” származtak, akik arra törekedtek, hogy Jézust isteni rangra emeljék. Az apokrifok éppen ezért nem tartalmazhatnak olyasmit, ami komolyan alááshatná magát az ideológiát, tehát például Jézus politikai tevékenységére és dinasztikus törekvéseire vonatkozó utalásokat. Éppen ezért ezekre vonatkozólag másutt kellett további információkat keresnünk. Jézus korában a judaizmus különböző irányzatainak, csoportjainak és szektáinak tarka sokaságát találjuk a Szentföldön. Az evangéliumokban ezek közül kettőt említenek név szerint, a farizeusokat és a szadduceusokat, és mindkettőt a fekete bárány szerepében tüntetik fel. Erre a megjelölésre természetesen csak a szadduceusok szolgáltak rá, akik együttműködtek a római kormányzattal. A farizeusok makacsul szembe helyezkedtek Rómával, és bár Jézus maga nem volt farizeus, lényegében a farizeus hagyományok szellemében cselekedett. Annak érdekében, hogy megnyerjék a római hallgatóságot, az evangéliumok kedvező színben tűntették fel Rómát és igyekeztek a zsidókat befeketíteni. Ez megmagyarázza azt is, hogy miért kellett az evangéliumokban a farizeusokat hamis színben feltüntetni, és szándékosan a szadduceusokkal együtt megbélyegezni, akikről viszont tudjuk, hogy méltán rászolgáltak a megvetésre. De vajon miért nem említik az evangéliumok a zelótákat, a harcias „szabadságharcosokat” Úgy tűnik, nincs magyarázat arra, hogy miért mellőzték őket ilyen feltűnően az evangéliumokból, hacsak nem feltételezzük azt, hogy Jézus olyan szoros kapcsolatot tartott fenn a zelótákkal, amelyet nem lehetett letagadni, legfeljebb egy kicsit elkendőzni és ily módon eltitkolni. Ahogyan Brandon professzor is rámutat erre: „ Az evangéliumok hallgatása a zelótákról...

minden bizonnyal egy olyan kapcsolatra utal Jézus és ezen hazafiak között, amelyet az evangélisták nem szívesen vallottak volna be.” Nemcsak az meglepő, hogy a zelóták kimaradtak az evangéliumokból, hanem legalább ennyire feltűnő az is, hogy az esszénusok hasonló bánásmódban részesülnek. Jézus korában a Szentföldön az esszénusok a judaizmus legalább olyan jelentős irányzatát képviselték, mint a farizeusok és a szadduceusok, éppen ezért elképzelhetetlen, hogy Jézus valamilyen módon ne került volna kapcsolatba velük. Az evangéliumok ábrázolása alapján úgy tűnik, hogy maga Keresztelő János is esszénus lehetett. Az esszénusokra vonatkozó bármilyen utalás hiánya mögött ugyanazok a megfontolások húzódnak meg, mint amelyeket a zelóták esetében figyelhettünk meg. Jézus kapcsolata az esszénusokkal, csakúgy mint a zelótákkal, túlságosan szoros és köztudott volt ahhoz, hogy letagadhassák, legfeljebb csak elkendőzni, illetve eltitkolni lehetett. Az Ószövetség könyveit használták, de azoknak tartalmát inkább allegóriának, mint szó szerinti történelmi igazságnak tekintették. Az esszénusok gyógyítással is foglalkoztak, és nagyra becsülték őket ezen a téren tanúsított kiváló szakértelmük miatt. Szigorúan aszkétikus életmódot folytattak, és könnyen megkülönböztethetőek voltak fehér öltözékükről. A modern szakértők úgy vélekednek, hogy Qumránban talált híres Holt-tengeri tekercsek lényegében az esszénus közösség iratai. Az esszénus tanításokhoz hasonlóan, a Holt-tengeri tekercsek is nagy hangsúlyt helyeznek egy Dávid házából származó messiás, egy „felkent” eljövetelére. A holt-tengeri közösség saját naptárat használt, amely szerint a páska ünnepi szertartás nem péntekre esett, hanem szerdára, ami egybeesik a negyedik evangéliumban a húsvéti vacsora időpontjával. A tekercsek szövege számos jelentős vonatkozásban csaknem szóról szóra egybeesik Jézus egyes tanításaival. A legkevesebb, amit ennek alapján feltételezhetünk az az, hogy Jézus ismerte a qumráni közösséget és saját tanításait bizonyos mértékig az ő eszméikhez igazította. A Holt-tengeri tekercsek egyik modern szakértőjének az a meggyőződése, hogy a tekercsek további érveket szolgáltatnak amellett, hogy jó néhány újszövetségi epizódon keresztül csupán belevetítették mindazt Jézus saját történetébe, amit a messiástól elvártak. Függetlenül attól, hogy a qumráni szekta szigorú értelemben véve esszénus volt-e vagy sem, világosnak tűnik, hogy Jézus nagyon otthonosan mozgott az esszénus filozófiában, még ha nem is kapott szabályos képzést egy esszénus közösségen belül. Igen sok tanítása az esszénusokra jellemző eszméket tükröz és a gyógyításban mutatott különleges képességei ugyancsak esszénus befolyásról tanúskodnak. Az evangéliumok tüzetesebb vizsgálata azonban arra is fény derít, hogy az esszénusok talán ennél is sokkal jelentősebb szerepet játszottak Jézus történetében. Az esszénusokat könnyű volt megkülönböztetni a fehér öltözékről, amely a közhiedelem ellenére abban az időben nem volt olyan gyakori a Szentföldön, mint ahogyan azt az erről a témáról készült festmények és filmek alapján gondolhatnánk. Márk titkos evangéliumában fontos rituális

szerepet tölt be egy fehér vászonlepel, amely azután később is előfordul még a kanonizált változatokban is. Ha Jézus Betániában és másutt misztériumokba avatta be tanítványait, akkor a fehér vászonlepel arra utal, hogy ezek a beavatások esszénus jellegűek lehettek. A fehér vászonlepel motívuma az evangéliumokban később is visszatér. A keresztre feszítés után Jézus teste „csodák csodájára” eltűnik a sírboltból, ahol egy fehérbe öltözött alakot találnak. Máté evangéliumában az alak egy angyal, amelynek a „ruhája fehér, mint a hó” (Máté 28,3). Márk evangéliumában „egy fehér ruhába öltözött ifjú” ül a sírban. {Márk 16,5). Lukács pedig arról beszél, hogy „két férfi állt melléjük fénylő ruhában” (24,24), míg a negyedik evangélium (20,12) úgy szól, hogy „két angyal ül ott fehérben”; Máté és Márk evangéliumai a sírban lévő alakot vagy alakokat nem ruházzák fel természetfeletti tulajdonságokkal. Feltételezhetően halandó emberek, és mégis úgy tűnik, hogy a tanítványok nem ismerik őket. Nem tűnik ésszerűtlennek az a feltevés, hogy az ismeretlenek esszénusok voltak. Az a tény, hogy az esszénusok kiválóan értettek a gyógyításhoz, növeli egy ilyen feltételezésnek a valószínűségét. Ha Jézus a keresztről való levétele után még valóban életben volt, akkor nyilvánvalóan szükség lehetett egy gyógyító szolgálataira. Ha halott volt, a gyógyító valószínűleg akkor is jelen lett volna, mintegy utolsó szalmaszálként. Abban az időben messze földön az esszénusokat tartották a legkiválóbb gyógyítóknak. A mi forgatókönyvünk szerint egy magántulajdonban lévő területen megrendeztek egy keresztre feszítést Pilátus valamint Jézus egyes híveinek a közreműködésével. A színjáték megrendezői és megszervezői elsődlegesen nem az „eszmék követői” voltak, hanem a vérségi vonal, illetve a család hívei. Lehetséges, hogy ezek a személyek rendelkeztek esszénus kapcsolatokkal, sőt az is lehet, hogy ők maguk is esszénusok voltak. Az egész tervet természetesen titokban tartották az „eszmék követői”, a hívek szélesebb köre, vagyis az olyan „közlegények” mint Simon Péter előtt. Függetlenül attól, hogy forgatókönyvünk megfelelt-e a valóságnak vagy sem, világos volt számunkra, hogy Jézus legalább olyan szoros kapcsolatban volt az esszénusokkal, mint a zelótákkal. Mindez első pillantásra furcsának tűnhet, ugyanis gyakran úgy vélik, hogy a két csoport tevékenysége egymással összeférhetetlen volt. A zelóták agresszív, erőszakos, harcias fanatikusok voltak, akik még a gyilkosságtól sem riadtak vissza, az esszénusokat ezzel szemben többnyire a politikai ügyektől tartózkodó, alapvetően kvietista és megbékélést hirdető csoportként ábrázolják. A valóságban azonban számos esszénust találunk a zelóták között, akik nem egy szektát alkottak, hanem egy politikai mozgalom résztvevői voltak. A zelóták mozgalma legalább annyi támogatóra lelt a Róma ellenes farizeusok, mint az esszénusok soraiban, akikben esetenként legalább annyi harcias hazafiasság lobogott, mint bárki másban. A zelóták és az esszénusok közötti kapcsolat nyilvánvalóvá válik Josephus Flavius írásaiból, akitől a korabeli Palesztinára vonatkozó ismereteink nagy része származik. „A zsidó háború” című művében részletesen beszámol az i.sz. 66 és 74 között zajlott Róma ellenes felkelésről. A későbbi történészek Josephus művéből tudhatták meg a legtöbbet a balsorsú felkelésről, Jeruzsálem kirablásáról, lerombolásáról és a Templom elpusztításáról. Egyedül Josephus műve írja le a Holt-tenger délnyugati sarkában fekvő Maszada erődjének i.sz. 74-es hősies küzdelmét is. Csakúgy mint 12 évszázaddal később Montségur, Maszada is egy bukott ügy védelmében tanúsított kitartás, hősiesség és mártíromság jelképévé vált. Maszada még jóval azután is ellenállt az ostromló római csapatoknak, hogy gyakorlatilag már minden egyéb szervezett ellenállás megszűnt a rómaiakkal szemben. Míg Palesztina többi része összeroppant a római támadás súlya alatt, Maszada erődje továbbra is bevehetetlennek bizonyult. I.sz. 74-ben azután az erőd helyzete tarthatatlanná vált. Április 15-e éjszakáján a rómaiak felkészültek az általános támadásra. Ugyanezen az éjszakán az erődben 960 férfi, nő és gyermek követett el tömeges öngyilkosságot. Amikor a rómaiak a következő nap reggelén behatoltak az erőd kapuján, már csak egy lángokban álló városnak és holttestek százainak a látványa tárult eléjük. Josephus maga is elkísérte azokat a római csapatokat, amelyek április 16-án a hajnali szürkületben átlépték Maszada erődjének kapuját és így saját szemével látta az iszonyatos vérfürdő eredményét. Állítólag ő maga is beszélt a három túlélővel, egy nővel és két gyermekkel, akik a föld alatti aknában bújtak meg, míg a többiek öngyilkosságot követtek el. Josephus elmondja, hogy a túlélők részletesen elbeszélték, mi történt az erődben az előző éjszaka. Az erőd parancsnokát Eleázárnak hívták, ami érdekes módon a Lázár név egyik változata. A szemtanúk beszámolóiból az derül ki, hogy Eleázár meggyőző és magával ragadó ékesszólása hatására született meg a védőkben a szörnyű elhatározás. Josephus úgy adja közre Eleázár beszédét, ahogyan azt állítólag a szemtanúk szájából hallotta. A történészek szerint Maszada védői zelóták voltak, Josephus felváltva használja a „zelóták” és „sikariosok” kifejezéseket a vár védőire. Eleázár beszédei gyökeresen eltérnek a hagyományos judaizmus szellemétől, tagadhatatlanul magukon viselik az esszénus, a gnosztikus és a dualista filozófia jegyeit.

Azt mondja: ezek a nemes férfiak csak kelletlenül viselik a földi életet, mint valami jobbágyi szolgálatot, amellyel a természetnek tartoznak, de örülnek, ha a lélek kiszabadul a test bilincseiből anélkül, hogy szenvedés sújtaná vagy gyötörné őket, pusztán azért, mert örök életre sóvárognak, hirdetik a többieknek, hogy szívesen távoznak az életből. (Részlet Josephus, „A zsidó háború” című művéből, VII. könyv, 8. fejezet/475. oldal. – A Bibliaiskolák Közössége kiadásában, 1990 Budapest, Révay József fordítása) Rendkívül meglepő, hogy tudomásunk szerint egyetlen tudós sem fűzött részletes magyarázatot ezekhez a szavakhoz, pedig számos elgondolkoztató kérdés vetődik fel Eleázár beszédével kapcsolatban. Az ortodox judaizmusban sehol nem történik említés a „lélekről” még kevésbé annak „halhatatlan” vagy „elpusztíthatatlan” természetéről. Valójában a lélek és a halhatatlanság koncepciója teljességgel idegen a judaizmustól csakúgy, mint a szellem felsőbbrendűsége az anyaggal szemben, az Istennel a halálban való egyesülés, valamint az életnek mint alapvetően gonosz dolognak az elvetése. ezek az eszmék egyértelműen egy misztériumkultusz hagyományaiban gyökereznek, gnosztikus és dualista színezetűek, és ha Maszada történetének összefüggésein belül vizsgáljuk őket, akkor jellegzetesen esszénus vonásokat tükröznek. Joggal várhatnánk azt, hogy Josephus, aki az első században írta Palesztina történetét, legalábbis megemlítse Jézust. Igaz, hogy Josephus könyvének sok későbbi kiadása tartalmaz ilyen utalásokat, ám ezek mind igazodnak a keresztény ortodoxia Jézusról kialakított képéhez, és a legtöbb tudós szerint ezek későbbi, nagy valószínűséggel Constantinus idejéből származó hamisítások. A 19. században azonban Oroszországban felfedeztek egy Josephus változatot, amely különbözött az összes többitől. A szöveg, amely ószláv nyelven íródott, körülbelül 1261-ből származik, és fordítója nem lehetett ortodox zsidó, ugyanis számos utalást is megtartott, amelyek a keresztények iránti rokonszenvéről tanúskodnak. Ebben a változatban Jézus mégis halandó emberként van ábrázolva, politikai forradalmárként és olyan királyként, „aki nem uralkodott”. Ezenkívül megjegyzi, hogy a „nazíreusokhoz hasonlóan egy vonal húzódott végig a feje közepén”. A tudósok papírt és energiát nem kímélve hosszasan vitatták az ún. „Szláv Josephus” hitelességének kérdését. Mindent összevetve, hajlunk arra, hogy többé-kevésbé eredetinek tekintsük ezt a változatot, Josephus művének egy olyan másolatából készített fordításnak, amely túlélte a keresztény dokumentumok Diocletianus által elrendelt megsemmisítését, és Constantinus idején sikerrel elkerülte a keresztény ortodoxia szempontjait szem előtt tartó másolók buzgó tisztogatásait. Számos meggyőző érv szólt következtetésünk mellett. Ha a „szláv Josephus” hamisítás volt, akkor egy ilyen hamisítás vajon kinek az érdekeit szolgálta volna egyáltalán? Jézus királyként való ábrázolása ugyanis aligha lett volna elfogadható a 13. századi zsidó olvasóközönség számára, halandó emberként való beállítása pedig nem örvendeztette volna meg túlzottan a 13. századi hívő keresztényeket. Ezenfelül Origenész egyházatya a 3. század elején utal Josephus művének egy olyan változatára, amelyben Josephus tagadja azt, hogy Jézus messiás volt.

A gnosztikus írások

Az i. sz. 66-74-es háborút 60 évvel később egy másik nagy erejű felkelés követte i. sz. 132 és 135 között, amely azt eredményezte, hogy egy hivatalos rendelettel minden zsidót száműztek Jeruzsálemből, amely ezután teljesen római város lett. Már az első felkelés időszakából is kevés történelmi dokumentum maradt fenn, ám az elkövetkező két évszázad eseményeire vonatkozólag gyakorlatilag semmi. Tudjuk azt, hogy sok zsidó maradt az országban Jeruzsálemen kívül, sőt még keresztények is. Létezett egy ebionitáknak (ebjonitáknak) nevezett zsidó szekta, amely nagy általánosságban a zsidó vallást követte, ám ugyanakkor Jézust prófétaként tisztelte, bár halandónak tartotta. A judaizmus és a kereszténység súlypontja földrajzilag áthelyeződött, és Palesztina zsidó lakosságának nagy része szétszóródott, azaz diaszpórában élt, úgy mint hétszáz évvel korábban, amikor Jeruzsálemet elfoglalták a babiloniak. A kereszténység lassanként kezdett tért hódítani mind a négy égtáj irányában, eljutott Kisázsiába, Görögországba, Rómába, Galliába, Britanniába, és Észak-Afrikába. Ennek alapján nem meglepő, hogy a Palesztinában i. sz. 33 körül történt eseményekkel kapcsolatban egymásnak ellentmondó történetek kezdtek keringeni szerte a világban. Alexandriai Kelemen, Iranaeus és a többi egyházatya buzgó igyekvése ellenére ezek a történetek, amelyeket hivatalosan eretnekségnek bélyegeztek, továbbra is rendkívül elevenen éltek a köztudatban. A korai eretnekségekre vonatkozólag nagyon szegényesek a források. Nagy általánosságban úgy tűnik, hogy a korai eretnekek Jézust két különböző módon közelítették meg. Voltak olyanok, akik valóságos istenként tisztelték, és nagyon kevés emberi tulajdonsággal ruházták fel, mások számára egyszerűen egy halandó próféta volt, lényegében nem sokkal különbözött, Buddhától, vagy a fél évezreddel később fellépő Mohamed prófétától. A legjelentősebb korai eretnekek közé tartozott Valentinus, aki Alexandriából származott és élete második felét (i. sz. 136-165) Rómában töltötte. Valentinus korának egyik befolyásos embere volt, és követői közé tartoztak olyan jeles személyiségek, mint például Ptolemaiosz. Valentinus azt állította, hogy birtokában van Jézus „titkos tanításainak” egy gyűjteménye, és megtagadta, hogy azt átadja a római hatóságoknak. Nem meglepő, hogy Valentinus és követői Iranaeus dühének és bírálatának egyik legfőbb célpontjává váltak. Egy másik ilyen célpont Markión, a gazdag hajómágnás és püspök volt, aki i. sz. 140 körül érkezett Rómába és négy múlva már kiközösítették. Markión határozottan elkülönítette egymástól a „törvényt” és a „szeretetet”, az előbbit az Ószövetséggel, míg az utóbbit az Újszövetséggel hozta kapcsolatba. A markiónizmus eszméi ismét felbukkannak az egy évezreddel később keletkezett művekben, így például a Perlesvausban is. Markión volt az első olyan egyházi író, aki összeállította az általa elfogadhatónak megítélt szent könyvek listáját, amelyből az Ószövetséget teljes egészében kihagyta. Iranaeus válaszul Markión listájára, összeállította a szent könyvek egy másik kánonját, amely végeredményben a ma ismert Biblia alapját képezte. A korszak harmadik nagy eretnek szerzője, és sok tekintetben talán a legizgalmasabb, Bazileiosz volt, egy alexandriai tudós, aki eszméit i. sz. 120 és 130 között vetette papírra. Bazileiosz kitűnően ismerte a héber szentírást és a keresztény evangéliumokat, ugyanakkor jártas volt az egyiptomi és hellenisztikus filozófiában. Állítólag nem kevesebb mint huszonnégy kommentárt írt az evangéliumokról. Iranaeus szerint Bazileiosz a legvérlázítóbb eretnekséget terjesztette, ugyanis azt állította, hogy a keresztre feszítés csupán megtévesztés volt, Jézus nem halt meg a kereszten, hanem helyét valaki más, nevezetesen Cirénéi Simon foglalta el. Ez az kijelentés meglehetősen bizarrul hangzik, ugyanakkor az elképzelés meglehetősen makacsul és szilárdan tartotta magát, ugyanis a 7. században a Korán pontosan ugyanezt az állítást hangoztatta, miszerint valaki más, a hagyomány szerint Cirénéi Simon foglalta el Jézus helyét a kereszten. Hasonlóan vélekedett az a pap is, akitől az első fejezetben említett levelet kaptuk, amelyben „megcáfolhatatlan bizonyítékra” utalt a szerepcserére vonatkozólag. Ha volt olyan terület ahol a korai eretnekségek fogékony talajra találtak és makacsul gyökeret vertek, akkor az Egyiptom volt, mégpedig Alexandria, a világ akkori legcivilizáltabb és legkozmopolitább városa, és egyben a Római Birodalom második legnagyobb települése. Alexandria szinte gyűjtőhelyévé vált a különböző vallások, tanítások és hagyományok hihetetlenül tarka sokaságának. A két egymást követő júdeai felkelés nyomán Egyiptom nyújtotta a legjobb menedéket mind a zsidó, mind pedig a keresztény menekültek számára. Ezért egyáltalán nem meglepő, hogy Egyiptomból került elő a legmeggyőzőbb bizonyíték, amely feltevésünk mellett szólt. Ezt a bizonyítékot az ún. „Gnosztikus evangéliumokban”, pontosabban, a Nag Hammadi tekercsekben találtuk meg. 1945 decemberében egy egyiptomi paraszt puha termékeny talaj után kutatott a Felső Nílus mentén egy Nag Hammadi nevű falu közelében, és eközben egy vörös agyagedényt talált. Az edényben tizenhárom kódex, azaz bőrbe kötött papirusz-tekercsek volta elrejtve. Miután a parasztnak fogalma sem volt arról, hogy felfedezése milyen hihetetlen tudományos jelentőséggel bír, ő és családja néhány kódexet egyszerűen a tűz élesztésére használt fel. A megmaradt kódexekről a szakemberek valahogyan tudomást szereztek, miközben az egyik Egyiptomból kicsempészett kódexet a fekete piacon megvételre ajánlották. A mára híressé vált Tamás evangéliumot ennek a kódexnek egy része tartalmazta, amelyet azután a C.G. Jung Alapítvány vásárolt meg. Időközben az egyiptomi kormány 1952-ben államosította a Nag Hammadi gyűjtemény megmaradt darabjait, de csak 1961-ben bíztak meg egy szakemberekből álló nemzetközi tudóscsoportot azzal, hogy másolatokat készítsen és elkészítse az anyag teljes fordítását. 1972-ben látott napvilágot a tekercsek szövegeinek fotókópiáit tartalmazó első kötet, majd 1977-ben első ízben közzétették a teljes anyagot angol fordításban. A Nag Hammadi tekercsek lényegében gnosztikus jellegű bibliai szövegek gyűjteményét tartalmazzák, amelyek valószínűleg a negyedik század végén, az ötödik század elején keletkeztek i. sz. 400 körül. A tekercseken szereplő szövegek sokkal korábbi időszakból származó művek másolatai voltak, ugyanis néhány szövegről, köztük Tamás evangéliumáról, az Igazság evangéliumáról, és az Egyiptomiak evangéliumáról a legkorábbi egyházatyák, Alexandriai Kelemen, Iranaeus és Origenész is említést tesznek. A modern tudósok megállapították, hogy néhány szöveg, de az is lehet, hogy a tekercsen olvasható művek jelentős része i. sz. 150-nél nem későbbi keletkezésű. Ezeknek legalább egyike olyan szöveget tartalmaz, amely korábban keletkezett, mint a négy kanonizált újszövetségi evangélium. A Nag Hammadi gyűjtemény a korai kereszténységre vonatkozó felbecsülhetetlen értékű dokumentumok tárháza, amelyek közül néhány legalább annyira tekintélyes forrásnak tekinthető, mint a kanonizált evangéliumok. Ezenfelül, a dokumentumok között vannak olyanok is, amelyek önmagukban is egyedülálló hitelességre tarthatnak igényt. Ezek a dokumentumok egyrészt sikeresen elkerülték a keresztény ortodoxia követőinek. a buzgó egyházatyáknak a cenzori szigorát, másrészt ezeket az írásokat eredetileg nem római, hanem egyiptomi hallgatóságnak szánták, éppen ezért nem hamisították meg az eseményeket oly módon, hogy azok megnyerjék a római hallgatóság tetszését. Végül pedig, lehetséges, hogy ezek a szövegek első kézből vett információkra, vagy szemtanúk vallomásaira épülnek, a Szentföldről elmenekült zsidók, például Jézus körébe tartozó személyek elbeszéléseire. Ennek alapján nem meglepő, hogy a Nag Hammadi tekercsek jó néhány olyan szövegrészt tartalmaznak, amelyek ellentétesek az ortodoxiával és elfogadhatatlanok az „eszmék követői” számára. Az egyik keltezés nélküli kódexben például, amely a Nag Széth Második Értekezése címet viseli, Jézust pontosan úgy ábrázolják, mint a Bazileiosz-féle eretnekségben. Jézus egy ügyesen kitervelt szerepcsere segítségével itt is megmenekül a haláltól és így beszél történtekről egyes szám első személyben:

Nem hagytam, hogy diadalmaskodjanak felettem ahogyan azt eltervezték... És a valóságban nem haltam meg, hanem csak látszatra, nehogy legyőzzenek. Mert halálom, amiről azt gondolják, hogy megtörtént, velük történt meg, tévedésük és vakságuk miatt, mert az ő emberüket szögezték oda saját halálukra. Másvalaki volt, az apjuk, aki megitta az epét és az ecetet; nem én voltam. Engem ütöttek meg a náddal; másvalaki volt, Simon, aki a keresztet vitte a vállán; másvalaki volt az, akire a töviskoronát helyezték... És én nevettem

gyanútlanságukon. A Nag Hammadi gyűjtemény más szövegei meggyőző következetességgel bizonyítják, hogy Péter és Magdolna között elkeseredett és folyamatos küzdelem folyt, amely „az eszmék követői” és a „család, a származási vonal” hívei közötti szakadásra utal. Az ún. Mária evangéliumában Péter így szól Magdolnához: „Nővérem, mi tudjuk, hogy a Megváltó jobban szeretett téged, mint a többi asszonyt. Tárd fel előttünk a Megváltó azon szavait, amelyekre emlékezel, amelyeket te ismersz, de mi nem.” Később Péter felháborodottan mondja a többi tanítványnak: „Ő

(Jézus) valóban négyszemközt beszélt egy asszonnyal, és nem beszélt velünk nyíltan? Csak nem fogjuk őt követni, és mindannyian őrá (az asszonyra) hallgatni? Vajon (Jézus) jobban szerette őt nálunk?” Az egyik tanítvány így válaszol Péternek: „Igaz, hogy a Megváltó nagyon jól ismeri őt (az asszonyt). Ez az amiért jobban szerette őt, mint minket.” Fülöp evangéliumában az ellenségeskedés oka eléggé világossá válik. Ebben a szövegben ismételten visszatér a nászszoba képe. Fülöp evangéliuma szerint: „Minden, amit az Úr tett egy misztérium: a keresztelés és szent kenet, a szentség és a megváltás, és a nászszoba.” Először úgy tűnik, hogy a nászszoba szót talán szimbolikus értelemben használják, Fülöp evangéliuma azonban világosabb a kérdést illetően: „Mindig hárman voltak, akik elkísérték az Urat; Mária, az anyja, és az ő testvére, és Magdolna, az, akit az ő (az Úr) társának neveztek.” Az egyik tudós szerint, a „társ” szó helyes értelmezése „hitves” Ezen értelmezés mellett szólnak az evangélium további mondatai, amelyek még világosabban fogalmaznak:

És a megváltó társa Mária Magdolna. De Krisztus jobban szerette őt mint a többi tanítványt, és gyakran szájon csókolta. A többi tanítvány ezt zokon vette és rosszallását fejezte ki miatta. Azt mondták neki: „Miért szereted őt jobban, mint minket?” A Megváltó válaszolt és azt mondta nekik: „Miért nem szeretlek úgy benneteket is mint őt?” Fülöp evangéliuma részletesebben is kifejti a dolgot, „Ne féljetek a testtől, de ne is szeressétek. Ha féltek tőle, uralkodni fog rajtatok. Ha szeretitek, elnyel, és megbénít.” Más helyen ez az elmélkedés konkrétabb értelmezést nyer: „Nagy a házasság: misztériuma! Nélküle a világ nem létezett volna. Most a világ létezése a férfitól függ, és a férfi léte a házasságtól.” Az evangélium vége felé a következő kijelentést olvashatjuk: „Van az Emberfia és van az Emberfiának a fia. Az Úr az Emberfia, és az Emberfiának a fia az, aki az Emberfián keresztül teremtetett.”

A Grál-dinasztia Már egyedül a Nag Hammadi tekercsek tanúsága alapján is jelentősen megnőtt annak a valószínűsége, hogy Jézusnak valóban voltak utódai, akiken keresztül a származási vonal fennmaradt. A „Gnosztikus evangéliumok” némelyike legalább olyan mértékben tekinthetők hitelesnek, mint az Újszövetség kanonizált evangéliumai. Éppen ezért, azokat az eseményeket, amelyekről ezek az írások vagy burkolt vagy közvetlen formában tanúskodnak, tehát például a keresztre feszítésnél történt szerepcsere, az állandó küzdelem Magdolna és Péter között, a Jézus és Magdolna közötti házasság, valamint „az Emberfia fiának” a születése, nem lehetett csak úgy könnyedén, gondolkodás nélkül elvetni, bármennyire ellentmondásosnak tűntek. Mi elsődlegesen történelmi nem pedig teológiai szempontból szemléltük. A Nag Hammadi tekercsekben ábrázolt Magdolna és Péter közötti viszály nyilvánvalóan pontosan arról „az eszmék követői” és a dinasztia hívei közötti konfliktusról árulkodott, amelynek létezését mi is feltételeztük. Az „eszmék követői” voltak azok, akik végül is győzedelmeskedtek és a nyugati civilizáció további fejlődésének útját alakították. Mivel egyre fokozottabb mértékben váltak a tudás, a kommunikáció és az írásbeliség kizárólagos birtokosává, kevés bizonyíték maradt arra vonatkozólag, hogy Jézus családja valaha is létezett. Még kevesebb olyan bizonyíték maradt fenn, amelynek alapján összefüggést lehetett felfedezni Jézus családja és a Merovingok között. „Az eszmék követői” azonban nem érvényesíthették akadály nélkül saját akaratukat, ugyanis a korai kereszténység történetének első két évszázada során nem tudtak gátat vetni az eretnekségek elterjedésének, és ez a tendencia a következő évszázadokban még fokozottabban felerősödött. Miközben a keresztény ortodoxia, teológiai szempontból Iranaeus, politikailag pedig Constantinus tevékenységének köszönhetően megszilárdította helyzetét, az eretnekségek szinte addig példa nélkül álló méretekben kezdtek elburjánzani. A legfőbb eretnekségek, bármennyire is eltértek egymástól a részleteket illetően, alapvető kérdésekben bizonyos közös vonásokat mutatnak. A legtöbb eretnekség lényegében gnosztikus jellegű volt, vagy gnosztikus hatást mutatott, elutasította az egyházi hierarchia létjogosultságát és a vakbuzgó hittel szemben az egyéni megvilágosodás felsőbbrendűségét dicsőítette. Többségük egy bizonyos értelemben dualisztikus jellegű volt, a Jót és a Rosszat nem annyira e világi és etikai, hanem sokkal inkább kozmikus, egyetemes jelentőségűnek tartotta. Csaknem mindegyik eretnek irányzat egyetértett abban, hogy .Jézus természetes fogamzás útján született, halandó próféta volt, aki talán isteni sugallatra cselekedett, de nem volt természeténél fogva isteni lény. Halálát illetően egyes irányzatok úgy vélekedtek, hogy Jézus meghalt a kereszten, mások viszont ennek ellenkezőjét vallották. Amikor az eretnekségek Jézus emberi és halandó lényét hangsúlyozták, Szent Pál magasztos tekintélyére hivatkoztak, aki a következőket mondja Jézusról: „Az ő Fiáról szól ez az evangélium, aki test szerint Dávid utódaitól származott.” (Pál levele a rómaiakhoz 1,3) Talán a leghíresebb és a legmélyebben radikális eretnekség a manicheizmus volt, amely lényegében a gnosztikus kereszténység, a korai zoroasztrizmus vonásait és mithraizmus hagyományait egyesítette magában. Alapítója Mani i. sz. 214-ben született Bagdad mellett egy arisztokrata család gyermekeként, amely rokonságban állt a perzsa királyi házzal. Fiatal korában apja bevezette egy misztikus, valószínűleg gnosztikus szektába, amely az aszketizmust, a nőtlenséget hangsúlyozta, gyakorolta a keresztelést, és tagjai fehér öltözéket viseltek. I. sz. 240 körül Mani saját tanításait kezdte hirdetni, és Jézushoz hasonlóan híressé vált csodatévő gyógyításairól és ördögűzéseiről. Követői „az új Jézusnak” kiáltották ki, sőt azt hirdették, hogy szűztől született, ami akkoriban az isteni származás egyik előfeltétele volt. Különböző megjelölésekkel illették, ezek közé tartoztak a „Megváltó”, „Apostol”, „Úr”, „A Halottak Feltámasztója”, „Vezető” és „Kormányos” elnevezések. Ez utóbbi két megjelölés különösen sokatmondó, ugyanis megfelel a „Nautonnier” kifejezésnek, vagyis a Prieuré de Sion nagymesterei által felvett címnek. A későbbi arab történetírók szerint Mani igen termékeny író volt, és műveiben azt, állította, hogy olyan titkokat tár fel, amelyeket Jézus csak homályosan és burkoltan említett. Zaratustrát, Buddhát és Jézust saját előfutárainak tekintette és kijelentette, hogy ő maga ugyanabból a forrásból és ugyanolyan jellegű megvilágosodásban részesült, mint elődei. Tanításai egy bonyolult, kozmikus jellegű gnosztikus dualizmusra épültek, amelyet teljes egészében áthatott a Fény és a Sötétség egyetemes harca, melynek legfőbb színtere maga az emberi lélek. Mint később a katharok, Mani is azt vallotta, hogy létezik a beavatottaknak egy szűk csoportja, akiket „a megvilágosult kiválasztottaknak” nevezett. Jézust az „Özvegy Fiának” nevezte, amely kifejezést azután később a szabadkőművesség is átvette. Ugyanakkor azt tanította, hogy Jézus halandó volt, és csakis megvilágosodása által, szimbolikus vagy metaforikus értelemben vált isteni lénnyé. Bazileioszhoz hasonlóan, Mani is azt állította, hogy ha Jézus nem halt meg a kereszten, akkor valaki más vette át a helyét. I. sz. 276-ban a perzsa király parancsára Manit bebörtönözték, elevenen megnyúzták, lefejezték, és hogy elkerüljék a zavargásokat és megfélemlítsék követőit, megcsonkított testét közszemlére helyezték. Mártírhalála nyomán azonban tanításai még nagyobb népszerűségre tettek szert, és későbbi követői közé tartozott, legalábbis egy időre Szent Ágoston is. A manicheizmus hihetetlen gyorsasággal terjedt el a keresztény világban, és az elfojtására irányuló minden elvakult igyekezet ellenére sikerült fennmaradnia. Spanyolországban és Franciaország déli részén különösen aktívan működtek a manicheus iskolák, és a keresztes hadjáratok idejére már szoros kapcsolatot alakítottak ki más olaszországi és bolgár manicheus szektákkal. A legutóbbi kutatások azt sugallják, hogy a katharizmus valószínűleg nem a bolgár bogumil eretnekséghez vezethető vissza, éppen ellenkezőleg, a kathar mozgalom a Franciaországban már régóta működő manicheista iskolákból fejlődött ki. Mindenesetre az albigensek elleni keresztes hadjárat lényegében a manicheizmus ellen indított háború volt, ám az egyház minden erőfeszítése ellenére a manicheus szó a mai napig is fennmaradt és nyelvünk egyik bevett és elfogadott kifejezésévé vált. A manicheizmus mellett azonban az eretnekségeknek számos más formája is létezett, amelyek közül a kereszténység történetének első évezrede során az arianizmus jelentette a legnagyobb fenyegetést az ortodox keresztény eszmerendszerre. Arius Alexandria egyik presbitere volt i. sz. 318 körül és i. sz. 335-ben halt meg. A keresztény ortodoxiával való vitája meglehetősen egyszerűen összefoglalható, ugyanis egyetlen alaptézisen nyugodott. Arius azt vallotta, hogy Jézus semmilyen tekintetben nem volt isteni, hanem teljes valójában halandó ember volt, legfeljebb isteni sugallatra cselekedett. Azáltal, hogy Arius egy olyan egyedüli mindenható és legfelsőbb Isten létezését feltételezte, aki nem öltött testi alakot, és nem szenvedett el testi megaláztatást és halált saját teremtményei kezétől, a keresztény vallást alapjaiban a judaizmus keretei közé ágyazta be. Mivel Alexandriában élt, lehetséges, hogy a zsidó-keresztény eszmék, például az ebioniták tanításának hatása alá került. Az arianizmus mindenható istene rendkívül széles körben hódított a nyugati keresztény világban. Miközben a korai keresztény egyház egyre növekvő mértékben kezdte kiépíteni világi hatalmát, egy ilyen tulajdonságokkal felruházott istenség egyre vonzóbbnak tűnt. A királyok és a világi hatalmasságok sokkal könnyebben tudták azonosítani magukat egy ilyen Istennel, mint egy szelíd és passzív istenséggel, aki ellenállás nélkül vetette magát alá a mártíromságnak. Bár az arianizmust a 325-ben tartott niceai zsinaton elítélték, Constantinus mindig is rokonszenvvel viseltetett az arianizmus eszméi iránt, és ez a vonzalom élete vége felé egyre nyilvánvalóbbá vált. Halála után fia és utódja, Constantinus leplezetlenül az arianizmus hívének vallotta magát, zsinatokat hivatott össze, melyeknek döntései alapján száműzetésbe küldték az ortodox keresztény egyházi vezetőket. I. sz. 360-ra az arianizmus csaknem teljesen kiszorította az ortodox keresztény irányzatot, és bár hivatalosan i. sz. 381-ben ismételten eretnekségnek nyilvánították, továbbra is széles körben virágzott és újabb híveket szerzett magának. Amikor a Merovingok az 5. században hatalomra kerültek, a keresztény világnak csaknem minden püspöksége vagy ariánus volt, vagy pedig betöltetlen maradt. Az arianizmus legodaadóbb hívei közé tartoztak a gótok, akik a negyedik század folyamán tértek át a kereszténységre és váltak az arianizmus

követőivé. A vizigótok támogatásával az arianizmus a kereszténység uralkodó irányzatává vált Spanyolországban, a Pireneusokban és mai Franciaország déli részén. Ha Jézus családja, valóban Galliában talált menedéket, akkor hűbéruraik az ötödik században minden valószínűség szerint vizigótok lehettek és így nem valószínű, hogy üldöztetésben lett volna részük. Valószínűleg rendkívüli tiszteletben tartották őket, beházasodtak a vizigót nemesi családokba, még mi előtt a frankokkal ugyancsak házasság révén rokonsági kapcsolatba kerültek volna. Ennek eredményeképpen született meg végül a Meroving-dinasztia; A vizigótok védnöksége és védelme alatt Jézus leszármazottai biztonságban érezhették magukat Rómával szemben, így nem különösebben meglepő az sem, hogy a vizigót arisztokrácia és királyi család köreiben olyan egyértelműen zsidó eredetű neveket találnunk, mint például a Bera. II. Dagobert egy vizigót hercegnőt vett el feleségül, akinek apja a Bera nevet viselte. A Bera név több alkalommal is szerepel a II. Dagoberttől és IV. Siegeberttől kiinduló családfán. Az arianizmus eszméi nem voltak idegenek a judaizmustól, sőt az iszlámtól sem, amely oly üstökösszerűen emelkedett fel a 7. században. A Jézusról vallott ariánus nézetek például teljesen összhangban voltak a Koránnal. A Koránban Jézust nem kevesebb mint harmincöt alkalommal említik meg és olyan magasztos megjelölésekkel illetik őt, mint „Isten Hírvivője”, vagy „Messiás”. Egyetlen olyan utalást sem találunk, amely azt jelezné, hogy többnek tartották volna egy halandó földi prófétánál, Mohamed előfutáraként és az egyetlen legfelsőbb istenség földi szóvivőjeként tisztelték. A Korán Bazileioszhoz és Manihoz hasonlóan azt tartja, hogy Jézus nem halt meg a kereszten: „nem ölték meg őt, nem is feszítették keresztre, csak azt hitték, hogy megtették.” A Korán maga nem magyarázza meg ezt a kétértelmű kijelentést, ám az iszlám szövegmagyarázók már részletesen kifejtik ezzel kapcsolatos véleményüket. Legtöbben közülük úgy vélekednek, hogy volt valaki, – akit általában, bár nem mindig, cirénéi Simonnal azonosítanak –, aki Jézust helyettesítette. Egyes mohamedán szerzők szerint Jézus egy falrésben megbújva figyelte, ahogyan helyette másvalakit keresztre feszíttetek, és ez az elképzelés egybevág azzal a töredékkel, amelyet a Nag Hammadi tekercsekből idéztünk.

A judaizmus és a Merovingok Érdemes megfigyelni, hogy az eretnek irányzatok többsége, és különösen az arianizmus, még a legvadabb üldöztetések ellenére is milyen konokul kitartott azon meggyőződése mellett, hogy Jézus halandó emberi lény volt. Nem találtunk olyan bizonyítékot, amely arra utalt volna, hogy ezek az eretnek irányzatok olyan közvetlen információnak lettek volna a birtokában, amelynek révén ezt az állítást igazolni tudták volna. A Nag Hammadi tekercsektől eltekintve semmilyen egyéb dokumentum nem utalt arra, hogy az eretnekségek hívei tudatában lettek volna a származási vonal fennmaradásának. Természetesen lehetséges, hogy léteztek Nag Hammadi tekercsekhez hasonló dokumentumok, sőt esetleg családfák és régi feljegyzések is. Elképzelhető, hogy a lankadatlan üldöztetések pontosan az egyház azon félelmét tükrözik, hogy ilyen jellegű bizonyítékok esetleg napvilágra kerülhetnek, mindent meg is tett annak érdekében, hogy ez ne történhessen meg. Ha ez igaz, akkor úgy tűnik, hogy Róma ez irányú törekvései sikerrel jártak. Az eretnekségek önmagukban nem szolgáltattak döntő bizonyítékot arra, hogy bármilyen kapcsolat lett volna Jézus családja és a Merovingok között, akik mintegy négy évszázaddal később léptek a történelem színpadára. Feltevésünk megerősítésére tehát máshol kellett bizonyítékot szereznünk, így ismét visszatértünk a Merovingokhoz. Első pillantásra meglehetősnek soványnak tűnt a kezünkben lévő bizonyíték. Már korábban alapos tanulmányozás alá vettük a Mérovée születésére vonatkozó legendát, amely szerint két apától fogant, akik közül az egyik egy titokzatos tengerentúlról érkezett lény volt. Azt gondoltuk, hogy a furcsa legenda mögött esetleg egy dinasztikus szövetség vagy házasság húzódik meg. Bár maga a hal-szimbolizmus sokat sejtetett, nem tekinthettük döntő bizonyítéknak. Hipotézisünk tükrében a Chlodvig és az egyház közötti szövetség is nagyobb értelmet nyert, ám ezt a tényt nem kezelhettük bizonyító erejű tényként. A Meroving-dinasztiáról azt tartották, hogy szent, isteni és csodatévő tulajdonságoknak volt a birtokában, viszont sehol nem találtunk arra utaló kijelentést, hogy Jézus vére folyt volna ereikben. Először tehát el kellett döntenünk, hogy van-e bármilyen arra utaló jel, hogy a Merovingok zsidó származásúak voltak. Úgy tűnik, hogy a Meroving királyok nagyon is toleránsnak mutatkoztak a zsidósággal, sőt Róma (az egyház) heves tiltakozása ellenére kimondottan rokonszenveztek a birodalmukban élő zsidó lakossággal. Gyakoriak voltak a vegyes házasságok, és sok zsidó, különösen az ország déli részén nagy földbirtokokkal rendelkezett. Sokan közülük keresztény rabszolgákat és szolgákat tartottak, és mind az igazságszolgáltatásban és a közigazgatásban magas pozíciókat töltöttek be. Nagy általánosságban azt mondhatjuk, hogy a Merovingok judaizmussal szembeni magatartása a nyugati civilizációban szinte példa nélkül álló volt a lutheri reformációt megelőző időszakban. A Merovingok hittek abban, hogy csodatévő erejüket nagyrészt a hajuknak köszönhetik, amelyet tilos volt levágniuk. Ebben a tekintetben hasonló meggyőződést vallottak mint az ószövetségi nazíreusok, akik közé tartozott Sámson is. Tekintélyes bizonyítékok szólnak amellett, hogy Jézus úgyszintén nazíreus volt, és mind a korai egyházi szerzők, mind pedig a modern tudósok szerint vitán felül áll, hogy Jézus testvére, Szent Jakab maga is nazíreus volt. A Meroving királyi házon belül és a velük kapcsolatban álló családok körében meglepően sok jellegzetesen zsidó nevet találunk. Így például i. sz. 557-ben II. Chlothár testvérét Sámsonnak hívták. Később egy Miron „le Lévite”, azaz Miron, „a lévita” nevet viselő személy Bésaloú grófja és Gerona püspöke volt. Ezenkívül Roussillon egyik grófját Salamonnak nevezték, és Bretagne királyai között is találunk egyet, aki a Salamon nevet viselte. Azután ott volt Elisachar abbé, akinek neve nyilvánvalóan az Eleázár vagy Lázár név egyik változata. Úgy tűnik, hogy végeredményben maga a Mérovée név is közel-keleti eredetű. A zsidó eredetű nevek egyre inkább előtérbe kerültek a Merovingok és a vizigótok közötti dinasztikus házasságok során. Az ilyen jellegű elnevezések gyakran előfordultak a vizigót nemesi családokban és a királyi házban, és lehetséges, hogy sok úgynevezett „vizigót” valójában zsidó származású volt. Ennek valószínűségét tovább növeli az a tény, hogy a krónikások gyakran egymással felváltva használták a „gót” és „zsidó” szavakat. A Franciaország déli részén és a spanyol határvidéken fekvő területen, amely a Merovingok és a Karolingok korában Septimania néven volt ismert, rendkívül népes zsidó lakosság élt. Ezt a vidéket a „Gothie” vagy „Gothia” névvel is jelölték, és így a terület zsidó lakóit vagy tévedésből, de az is lehet, hogy szándékosan, gyakran hívták „gótoknak”. A téves megnevezés révén ugyanis a zsidókat nem lehetett pontosan azonosítani, hacsak nem a családi nevek alapján. Természetesen igaz, hogy a hajnak tulajdonított mágikus erő és az elnevezések önmagukban még nem szolgáltatnak megfelelő alapot arra, hogy a Merovingokat a judaizmussal hozzuk összefüggésbe. Volt azonban egy további, sokkal hathatósabb érv, amely feltevésünket igazolta. A Merovingok a száli frankoknak nevezett egy germán törzs felett uralkodtak, amely ragaszkodott a germán törzsi hagyományokhoz. Az ötödik század végén ezeket a törvényeket a római jog keretei közé foglalták, és a törvénykönyv Lex Salica néven vált ismertté. Eredetét tekintve a száli frankok jogrendszere végső soron a germán törzsi hagyományokban gyökerezett, régebbi múltra tekintett vissza mint a római katolicizmus NyugatEurópában, és az elkövetkező évszázadok során is megőrizte folyamatos szembenállását a Róma által hirdetett egyházi joggal szemben. A középkor folyamán a Lex Salica a Római Birodalom hivatalos világi törvénygyűjteménye maradt és még évszázadokkal később is, például a reformáció idején a német parasztság és a lovagság egyház ellen felhozott sérelmei között szerepelt, hogy az egyház semmibe veszi a hagyományos száli jogot.

A száli törvénykönyvben találunk egy olyan részt (45. cím), amely a „De Migrabintus” címet viseli. Ez a rész komoly fejtörést okoz a tudósoknak és szakértőknek, és állandó jogelméleti viták forrásává vált. A cikkelyek bonyolult megszorításokon és kikötéseken keresztül szabályozzák, hogy a vándorlók milyen feltételek mellett telepedhetnek le és válhatnak teljes jogú polgárrá. A különös az egészben az, hogy mindez egyáltalán nem germán eredetű, és a jogmagyarázók teljesen elképesztő elméleteket agyaltak ki annak megmagyarázására, hogyan kerülhetett be a száli törvénykönyvbe. Csak nemrégiben fedezték fel, hogy a Lex Salica ezen része közvetlenül a hagyományos zsidó törvényekből származik, pontosabban a Talmud egy bizonyos részéhez vezethető vissza. Ily módon azt mondhatjuk, hogy a száli jog, legalábbis részben, közvetlenül a hagyományos zsidó törvényekben gyökerezik. Mindez arra enged következtetni, hogy a Merovingok, akiknek irányítása mellett a száli jogot törvénybe foglalták, nemcsak jól ismerték a zsidó törvényeket, hanem módjuk volt arra, hogy ősi zsidó szövegekhez hozzáférjenek.

Zsidó fejedelemség Septimániában Az újabb bizonyítékok elgondolkoztatóak és sokat sejtetőek voltak, de még mindig nem bizonyultak kielégítőnek elméletünk alátámasztására, amely szerint Jézus leszármazottai Franciaország déli részén éltek, beházasodtak a Meroving-dinasztiába, ami azt jelentette, hogy a Merovingok részben zsidó származásúak voltak. A Meroving korszakkal kapcsolatos kutatásaink ugyan nem nyújtottak döntő bizonyítékot hipotézisünk igazolására, ám a közvetlen utána következő korszak vizsgálata során végre sikerrel jártunk. Már korábban is kutatásokat végeztünk arra vonatkozólag, hogy vajon lehetséges-e, hogy a Meroving-dinasztia fennmaradt, miután a Karolingok megfosztották őket trónjuktól. Kutatás közben felfedeztünk egy önálló fejedelemséget, amely mintegy másfél évszázadon keresztül virágzott, Franciaország déli részén, és amelynek leghíresebb uralkodója Guillem de Gellone volt. Guillemet a kor egyik legünnepeltebb hősének tekintették, Wolfram von Eschenbach is őt választotta Willehalm című műve főszereplőjéül, és Guillem állítólag a Grál-családdal is kapcsolatban állt. A legmeglepőbb és legizgalmasabb bizonyítékokra Guillem személyiségének és társadalmi hátterének vizsgálata során bukkantunk. Hatalmának csúcspontján Guillem de Gellone birodalma magában foglalta a mai Spanyolország északkeleti részét, a Pireneusokat és a Franciaország déli részén fekvő Septimania néven ismert területet. Ezen a vidéken nagyszámú zsidó lakosság élt, amely, a hatodik és a hetedik század folyamán nagyon jó viszonyt alakított ki vizigót hűbéruraival, akik az ariánus kereszténység eszméit vallották. Ez a viszony olyannyira szívélyes volt, hogy gyakoriak voltak a vegyes házasságok, és a „gót” és „zsidó” szavakat gyakran egymással felcserélve használták. I. sz. 711-re azonban a Septimániában és északkelet Spanyolországban élő zsidók helyzete – néhány évtizeddel azután, hogy II. Dagobertet meggyilkolták és leszármazottai önkéntes száműzetésbe vonultak – fokozatosan rosszabbra fordult. Dagobert utódai Razés-ban kerestek menedéket, amely magában foglalta Rennes-le-Chateau-t és környékét. Míg a Meroving-dinasztia mellékágai névlegesen az északra fekvő területek urai maradtak, a valóságos hatalom egyre inkább majordomusaik, a Karoling trónbitorlók kezében összpontosult, akik Róma áldásával és támogatásával létrehozták saját dinasztiájukat. A vizigótok ekkorra már áttértek a római katolikus vallásra és birodalmukban is megkezdődtek a zsidóüldözések. Amikor i. sz. 711-ben a vizigótok birodalmának a mai Spanyolország területére eső részét a mórok lerohanták, a zsidó lakosság örömmel üdvözölte a hódítókat. A spanyolországi zsidók a mohamedánok uralma alatt háborítatlanul éltek és gyarapodtak. A mórok kegyesen bántak velük és gyakran rájuk bízták a meghódított városok, például Cordoba, Granada és Toledo közigazgatásának irányítását. Bátorításuk és támogatásuk nyomán a zsidó kereskedelem fejlődése újabb lendületet vett. A nyolcadik század elején a mórok a Pireneusokon keresztül átkelve behatoltak Septimaniába, amely i.sz. 720-tól 759-ig a mórok kezében volt, míg ez idő alatt Dagobert unokája és ükunokája továbbra is visszahúzódva éltek razés-i rejtekhelyükön. Septimania önálló mór fejedelemség lett, fővárosává Narbonne-t tették meg, amelyet névleges hűbéri eskü kötött a cordobai emírhez. A mórok Narbonne-ból kiindulva támadásokat indítottak észak felé, mélyen behatoltak a frank birodalomba, és olyan városokat is birtokukba kerítettek, mint Lyon. A mórok előrenyomulását Martell Károly tartóztatta fel, aki a majordomus és egyben Nagy Károly nagyapja volt. I. sz. 738-ra Martell Károly visszaszorította őket Narbonne-ig, majd a várost ostrom alá vette. A mórok és a zsidó lakosság közösen védték a várost, amely bevehetetlennek bizonyult, így Martell Károly tehetetlen dühében bosszúból végigpusztította Narbonne környékét. I. sz. 752-ben Kis Pippin szövetségre lépett a helyi arisztokráciával és Septimániát teljesen saját ellenőrzése alá vonta. Narbonne azonban továbbra is makacsul ellenállt Kis Pippin ostromló hadainak, akik már hét éve próbálták térdre kényszeríteni a város védőit. A hiábavaló próbálkozás állandó bosszúság forrás volt Kis Pippin számára, hiszen szerette volna helyzetét minél előbb megszilárdítani. Kis Pippin és utódai rendkívül érzékenyen viseltettek azon vádak iránt, amelyek szerint a Merovingok trónját bitorolták, ezért dinasztikus házasságokra léptek a Meroving királyi vérből származó családokkal, hogy ily módon legitim alapra helyezzék hatalmukat. Helyzetének teljes legitimizálása érdekében, Kis Pippin egy olyan koronázó szertartást rendezett meg saját maga számára, amelynek fényét emelte a bibliai felkenés rítusa. Ezen a szertartáson keresztül az egyház magának szerezte meg azt az előjogot, hogy királlyá tegyen valakit. A felkenés rítusának volt azonban egy másik meghatározott célja is, a tudósok szerint ugyanis a felkenés szertartásának alkalmazásán keresztül tudatosan azt akarták sugalmazni, hogy a frank monarchia nemcsak az ótestamentumi zsidó királyság pontos mása, hanem valójában folytatása volt. Ez a tény önmagában is rendkívül érdekesnek tűnik, ugyanis felvetődik a kérdés, hogy miért akarná a trónbitorló Kis Pippin a bibliai példa alapján legitimizálni hatalmát? A lehetséges magyarázat erre talán az, hogy a Meroving-dinasztia, amelyet Kis Pippin megfosztott trónjától pontosan ugyanilyen módon legitimizálta magát. Kis Pippinnek két feladatot kellett megoldania, egyrészt meg kellett törnie Narbonne szívós ellenállását, másrészt legitim alapokra kellett helyeznie uralkodását a bibliai rítus és precedens felhasználásával. Mint ahogyan erre Arthur Zuckerman, a Columbia egyetem professzora rámutatott, Kis Pippin mind a két kérdésre megoldást talált azzal, hogy i. sz. 759-ben szövetséget kötött Narbonne zsidó lakosságával. A megállapodás szerint a zsidó lakosság ígéretet tett arra, hogy támogatja Kis Pippin bibliai utódlásra, örökségre támasztott igényét, valamint segítséget nyújt neki a mórok ellen. Viszonzásul Kis Pippin megígérte, hogy Septimania zsidó lakossága számára egy fejedelemséget hoz majd létre, amelynek élére saját királyt választhatnak. 759-ben Narbonne zsidó lakossága váratlanul a város mór védői ellen fordult, lemészárolták őket, és az erőd kapuit megnyitották az ostromló frank sereg előtt. Nem sokkal ezután a zsidók névleges hűbéruruknak fogadták el Kis Pippint, és ugyanakkor elismerték, hogy törvényesnek tekintik Kis Pippin bibliai utódlásra, örökségre támasztott igényét. Kis Pippin időközben betartotta a megállapodásban vállalt kötelezettségét és 768-ban Septimániában egy zsidó fejedelemséget hozott létre, amely névlegesen hűbéri esküvel tartozott Kis Pippinnek, de lényegében független volt. Az uralkodót, akit a románcokban Aymery-nak neveznek, hivatalosan is a zsidók királyaként iktatták be. A fennmaradt krónikákból kitűnik, hogy a zsidók királyát befogadták a frank nemesség soraiba, sőt felvette a Theodorich vagy Thierry nevet is. Theodorich vagy Thierry Guillem de Gellone apja volt, akiről mind Kis Pippin, mind pedig a bagdadi kalifa is elismerték, hogy „Dávid király házának ivadéka”. Mint ahogyan ezt már korábban is tapasztaltuk, a modern tudósok nem tudtak határozottan állást foglalni Theodorich származását illetően. A legtöbb kutató szerint Theodorich Meroving származású volt. Arthur Zuckerman szerint Theodorich Bagdadban született, „száműzetésben élő uralkodó” volt, azoknak a zsidóknak a leszármazottja, akik a babiloni fogság óta Babilonban éltek. Az is lehet azonban, hogy a Bagdadból jött

„száműzött uralkodó” nem Theodorich volt, és azért jött Bagdadból, hogy felszentelje Theodorichot. Elképzelhető, hogy a két személyt a későbbi dokumentumok összetévesztették egymással. Zuckerman professzor azt a különös kijelentést teszi, hogy a „nyugati száműzött uralkodók” „tisztább vérből” származtak, minta keletiek. Vajon kik voltak ezek a „nyugati száműzött uralkodók”, ha nem a Merovingok? Vajon miért ismernének el egy Meroving leszármazottat a zsidók királyának, egy zsidó fejedelemség uralkodójának, és „Dávid király házából valónak”, ha nem azon oknál fogva, hogy a Merovingok részben zsidó származásúak voltak? Elképzelhető, hogy miután az egyház cinkosságot vállalt II. Dagobert meggyilkolásában és elárulta a Chlodviggal kötött megállapodást, a Merovingok minden Rómával szembeni kötelezettséget megtagadtak és visszatértek eredeti vallásukra. Mindenesetre az ősi hit iránti elkötelezettséget erősítette volna meg Dagobert házassága a „vizigót” fejedelem leányával, ugyanis a fejedelemről tudjuk, hogy a Bera nevet viselte, amely láthatóan sémi eredetű elnevezés. Theodorich vagy Thierry nemcsak saját helyzetét, hanem Kis Pippin pozícióját is megszilárdította azzal, hogy feleségül vette Kis Pippin testvérét, Aldát, aki Nagy Károly nagynénje volt. Az elkövetkező években Septimania zsidó királysága virágzó fejlődésnek indult. Hűbéradó alól mentes gazdag birtokot ajándékoztak nekik a Karoling uralkodók, ezen felül az egyházi földekből is tekintélyes adományokat juttattak nekik III. István pápa és utódainak élénk tiltakozása ellenére. Guillem de Gellone Theodorichnak, a septimaniai zsidók királyának a fia volt, aki többek között a Barcelona, Toulouse, Auvergne és Razés grófja címeket viselte. Apjához hasonlóan ő is a Merovingok utódja volt, és nemcsak a Karolingok és a bagdadi kalifa, hanem vonakodva ugyan, de még maga a pápa is kénytelen volt elismerni, hogy Guillem ereiben Dávid házának királyi vére folyik. A modern tudomány és a kutatások vitán felül igazolták Guillem zsidó származását annak ellenére, hogy később kísérletek történtek ennek a ténynek az elkendőzésére. A románcokban, ahol Guilleme, Oránia hercege néven szerepel, folyékony arab és héber nyelvtudásról tesz tanúságot. Pajzsát ugyanaz a címer díszítette, mint a keleti „száműzött uralkodókét”, vagyis Júda Oroszlánja. Júda törzséből származott Dávid király és maga Jézus is. Guillemet néha „A Kampósorrú” gúnynévvel illették, és tudjuk róla, hogy a hadjáratok közben külön is ügyelt arra, hogy a szombatot és a lombsátor ünnepét illendően megünnepelje. Ahogyan Arthur Zuckerman megjegyzi:

Az a krónikás, aki Barcelona ostromának és elestének történetéről az eredeti beszámolót papírra vetette, az eseményeket a zsidó kalendáriumnak megfelelően jegyezte fel. A vállalkozás parancsnoka, Guillem, Narbonne és Toulouse hercege az ostrom alatt is szigorúan betartotta a zsidó szombatot és szent ünnepeket. Ebben Lajos király teljes támogatását és beleegyezését élvezte. Guillem de Gellone egyike lett Nagy Károly főrendjeinek, hiteles történelmi hőssé emelkedett. Amikor Nagy Károly fiát császárként beiktatták, Guillem volt az, aki a koronát az ifjú uralkodó fejére helyezte. Lajos ekkor állítólag a következőket mondta: „Guillem herceg, a te származásod az, amely az enyémet felemelte.” Guillem ugyanakkor nemcsak katona volt. Nem sokkal 792 előtt Gellone-ban egy akadémiát alapított, ahová kiváló tudósokat hívott meg, és egy nagyhírű könyvtárat alapított. Gellone hamarosan a judaisztika tudományának egyik tekintélyes központjává lett, és könnyen, lehetséges, hogy a „pogány” Flegetanis pontosan egy ilyen akadémiáról került ki. Flegetanis volt az a zsidó tudós, aki származását Salamonig vezette vissza, és aki Wolfram szerint a provence-i Kyot előtt felfedte a Szent Grál titkát. 806-tól Guillem visszavonultan élt, kizárólag az akadémiának szentelte magát, és ott is halt meg 812 körül. Ebből az akadémiából hozták létre később a ma is híres Saint-Guillem-le-Désert kolostort. Gellone még Guillem halála előtt a Magdolna kultusz első ismert európai központjaként vált ismertté, amely figyelemreméltó módon a zsidó akadémiával párhuzamosan indult virágzásnak. Jézus Júda törzséből és Dávid király házából származott. Magdolna állítólag Franciaországba vitte a Szent Grált, „Királyi Vért”. A nyolcadik században létezett Franciaországban egy Júda törzséből és Dávid király házából származó uralkodó, akit a zsidók királyának ismertek el. Nemcsak a vallási hagyományokat tartotta tiszteletben, hanem a Merovingok leszármazottja is volt. Híres költeményében Wolfram von Eschenbach Guillemet és családját a Szent Grállal hozza összefüggésbe.

Dávid ivadéka A későbbi évszázadokban kitartó próbálkozások történtek arra, hogy a septimániai zsidó királyságnak még a nyomait is eltüntessék. A „gót” és a „zsidó” szavak gyakori felcserélése is egy ilyen irányú törekvést tükrözhet. 1143-ban a cluny-i kolostorban élő Péter Venerabilis VII. Lajos francia királyhoz intézett beadványában elítéli a narbonne-i zsidókat, akik azt állítják, hogy van egy királyuk, aki közöttük él. 1144-ben egy Theobald nevű cambridge-i szerzetes „a zsidók főhercegeiről és rabbijairól beszél, akik Spanyolországban laknak és Narbonne-ban gyűlnek össze, ahol a királyi ivadék tartózkodik.” I.sz. 1165-6-ban Tudelai Benjamin, a híres utazó és krónikás arról számol be, hogy Narbonne-ban vannak „bölcsek, mágnások, és hercegek, akiknek élén Dávid Házának egy leszármazottja áll. Dávid 12. századi Narbonne-ban élő leszármazottai már nem játszottak olyan jelentős szerepet, mint a család másutt élő tagjai. A családfák azonban elágaznak, terebélyesednek, újabb mellékágakat hoznak létre és valóságos dzsungellé sűrűsödnek. Ha Theodorich és Guillem de Gellone egyes leszármazottai Narbonne-ban maradtak is, voltak a családnak olyan tagjai, akik a következő négy évszázad során sokkal nevezetesebb és tekintélyesebb birodalmak felett uralkodtak. A 12. században a keresztény világ legnevezetesebb birodalmai közé tartozott Lotharingia. és a jeruzsálemi frank királyság is. A 9. században Guillem de Gellone származási vonala adta Aquitánia első hercegeit és összefonódott Bretagne hercegi házával is. A 10. században élt egy bizonyos Hugues de Plantard, akit „Hosszúorrúnak” is csúfoltak, és aki egyenes ági leszármazottja volt Dagobertnek és Guillem de Gellone-nak. Hugues Eustache-nak, Boulogne első grófjának volt a fia, Eustache unokája pedig nem volt más mint Bouillon Gottfried: Lotharingia hercege és Jeruzsálem meghódítója. Gottfrieddal azután egy új dinasztia „királyi hagyomány” kezdődött, amely egyenrangú volt a korabeli frank, angol és német uralkodóházakkal, mivel Sion „sziklájára épült”. Ha a Merovingok valóban Jézustól származtak, akkor Gottfried, aki Merovingok királyi vérét hordozta ereiben, Jeruzsálem meghódításával visszaszerezte jogos örökségét. Gottfried és a Lotharingiai-ház utána következő tagjai természetesen névleg katolikusok voltak, amit a szükségszerűség diktált, hiszen csak így maradhattak fenn a római katolicizmus által uralt, keresztény világban. Úgy tűnik azonban, hogy bizonyos helyeken tudtak származásukról. A források arról számolnak be, hogy amikor Henri de Lotharingia, Guise hercege bevonult a chmapagne-i Joinville városába, a tömeg üdvrivalgással fogadta. A krónika tanúsága szerint egyesek így köszöntötték: „Hosannah filio David” azaz, „Hozsánna Dávid Fiának”. Talán nem mellékes megjegyezni, hogy az epizódot egy 1966-os kiadványban olvashatjuk, amely Lotharingia történelmét ismerteti. A könyv előszavát dr.: Otto von Habsburg írta, aki ma a Lotharingia hercege és Jeruzsálem királya címeket viseli.

Következtetések Nem azzal a céllal fogtunk hozzá a kutatáshoz, hogy bármit bizonyítsunk vagy megcáfoljunk, és nem volt egy előre kialakított koncepciónk, amely előre megszabta volna kutatásunk irányát. Egyáltalán nem az a szándék vezérelt bennünket, hogy a kereszténység alapvető hittételeit megkérdőjelezzük, éppen ellenkezőleg, csupán egy rejtélyre szerettünk volna fényt deríteni. Zavarba ejtő kérdésekre és talányos történelmi eseményekre kerestünk magyarázatot, de végül valami sokkal nagyobb horderejű dologra bukkantunk, mint amire kezdetben számítottunk. A következtetések arra kényszerítettek bennünket, hogy figyelmünket Jézus életének, valamint a Jézus tanításaiban gyökerező vallás eredetének a vizsgálatára összpontosítsuk. Egyszerűen annak megállapítására törekedtünk, hogy következtetésünk mennyire helytálló. A bibliai anyag és irodalom kimerítő elemzése végül meggyőzött bennünket arról, hogy jó úton járunk, és megnövelte annak valószínűségét, hogy következtetéseink helyesek. Nem tudtuk és jelenleg sem tudjuk bebizonyítani, hogy feltevésünk minden részletében pontos, tehát bizonyos mértékig mégiscsak hipotézis marad, amely azonban az összefüggéseknek egy hihető és összefüggő láncolatát rajzolja elénk. Nagyon sok mindenre választ ad, és véleményünk szerint a korábbi történeti elemzéseknél sokkal hitelesebben mutatja be azokat az eseményeket és személyiségeket, akik kétezer évvel ezelőtt olyan rendkívüli befolyást gyakoroltak a nyugati gondolkodásra, valamint az azt következő évszázadok kultúrájának és civilizációjának alakulására. Ha nem is tudjuk minden vonatkozásban bebizonyítani hipotézisünket, a Prieuré de Sion dokumentumain és képviselőin keresztül bőséges bizonyítékokat szereztünk arra vonatkozólag, hogy a Prieuré de Sion viszont kétségtelenül képes lenne erre. A dokumentumokban és másutt szereplő célzások és a velük folytatott személyes beszélgetések alapján készek vagyunk elhinni, hogy van a Sion birtokában valami, ami valamilyen módon „megcáfolhatatlan bizonyítéka” az általunk kialakított hipotézisnek, nem tudjuk pontosan, hogy mi lehet ez a bizonyíték. Ha elméletünk helytálló, akkor Jézus felesége és utódai (elképzelhető, hogy számos gyermeket nemzett tizenhat-tizenhét éves kora és feltételezett halála között), miután elmenekültek a Szentföldről, Dél-Franciaországban találtak menedéket egy zsidó közösségen belül, ahol sikerült továbbörökíteni származásukat. Úgy tűnik, hogy az ötödik század során a származási vonal beházasodott a frank királyi családba és ebből a dinasztikus szövetségből született meg a Meroving-dinasztia. I. sz. 496-ban az egyház szövetséget kötött Chlodviggal, örökre elkötelezte magát a Meroving vérségi vonal mellett, feltételezhetően úgy, hogy tökéletesen tisztában volt a Meroving származási vonal eredetével. Így érthetővé válik az is, hogy Chlodvignak, mint egyfajta „Új Constantinnak” miért ajánlották fel a Római Birodalom császára címet. Nem volt szükség arra, hogy az egyház királlyá tegye őt, hanem egyszerűen elismerte és tudomásul vette, hogy ő a frankok uralkodója. Amikor az egyház részt vett a Dagobert elleni merényletben és a Meroving vérségi vonal elárulásában, egy olyan bűnnel terhelte a lelkiismeretét, amelyet sem megindokolni sem pedig tisztára mosni nem lehetett, legfeljebb eltitkolni. Az egyháznak tehát a történteket a legnagyobb titokban kellett tartania, mert ha a Merovingok valódi kiléte napvilágra kerül, akkor ez ellenségei kezében komoly ütőkártya lehetett volna. Jézus származási vonala, vagy legalábbis a Meroving származási vonal végül fennmaradt, annak ellenére, hogy az egyház mindenáron elpusztítására tört. Fennmaradt egyrészt a Karolingokon keresztül, akik sokkal bűnösebbnek érezték magukat a trónbitorlás miatt, mint Róma, és ezért Meroving hercegnőkkel kötött dinasztikus házasságokon keresztül próbálták meg hatalmukat törvényesíteni. Az egyenes ág azonban Dagobert fián Siegeberten keresztül élt tovább, akinek leszármazottai közé tartozott Guillem de Gellone, Septimania zsidó királyságának uralkodója, majd végül Bouillon Gottfried is. Azzal, hogy Gottfried i. sz. 1099-ben visszahódította a szaracénoktól Jeruzsálemet, Jézus származási vonala visszanyerte jogos ősi örökségét, amely még az ószövetségi időkből hagyományozódott rá. Kétséges, hogy vajon Gottfried származása annyira titokban maradt-e a keresztes hadjáratok idején, mint ahogyan azt az egyház szerette volna. Ha figyelembe vesszük az egyház hatalmát és befolyását, akkor nagyon valószínűtlennek tűnik, hogy ezt a titkot bármilyen módon nyíltan felfedték volna. Valószínűbb, hogy inkább legendák keringtek ezzel kapcsolatban, amelyek végül olyan mesékben találtak kifejeződést a legérzékletesebben, mint például Lohengrinnek, Gottfried mitikus ősének a története, vagy a Grál-románcok. Ha elméletünk helyes, akkor a Szent Grál egyszerre két dolgot is jelentett. Egyrészt Jézus vérségi vonalát és leszármazottait, vagyis a „Sang Raalt”, az „Igazi” vagy „Királyi Vért”, amelynek őrzőjéül a Prieuré de Sion a saját maga által életre hívott Templomos Lovagrendet jelölte ki. Ugyanakkor a Szent Grál a valóságban az az edény volt, amelyben Jézus vérét fogták fel és őrizték, vagyis Mária Magdolna méhe, illetve tulajdonképpen ő saját maga. Valószínűleg a korai Magdolna kultuszból fejlődött ki a középkor folyamán a Szűz kultusza, és a két kultusz később keveredett egymással. Kimutatható például, hogy a híres „Fekete Szűz”, vagy „Fekete Madonna” ábrázolások a kereszténység korai időszakában nem Szűz Mária, hanem a Mária Magdolna iránti tisztelet megnyilvánulásai, amelyek általában együttesen ábrázolják anyát és gyermeket. Érvek hangzottak el amellett is, hogy a gótikus székesegyházak, amelyek az anyaméh nagyszerű és fenséges kőbe vésett másának is felfoghatók, és amelyeket a „Notre Dame” azaz a „Miasszonyunk” oltalmába ajánlottak, ugyancsak Mária Magdolna és nem Szűz Mária tiszteletére épített szentélyek voltak. A Szent Grál tehát egyrészt Jézus származási vonalát szimbolizálta, másrészt pedig Mária Magdolnát, akinek méhéből ezen származási vonal fakadt. Lehetett azonban a Grál ezenkívül még valami más is. I. sz. 70-ben, a nagy júdeai felkelés idején Titus római légiói kifosztották és lerombolták a jeruzsálemi Templomot. A Templom elrabolt kincse ezután állítólag végül a Pireneusokba került, és Plantard a beszélgetésünk során kijelentette, hogy a kincs a Prieuré de Sion birtokában van. A jeruzsálemi Templom kincse valószínűleg nemcsak a Titus katonái által elrabolt kincset jelentette. Az ősi judaizmusban a vallás és a politika elválaszthatatlanok voltak egymástól. A messiás egy isten király volt, aki világi és vallási tekintetben uralkodott birodalmában. Éppen ezért lehetséges, sőt valószínű, hogy a jeruzsálemi Templomban őrizték az Izrael királyi házaira vonatkozó dokumentumokat, amelyek megfeleltek egy mai modern királyi család vagy arisztokrata család születési bizonyítványainak, házassági engedélyeinek és más lényeges adatokat tartalmazó iratoknak. Ha Jézus valóban a „Zsidók Királya” volt, akkor csaknem bizonyos, hogy a Templom bőséges információt őrzött személyére vonatkozólag. Még az is lehetséges, hogy Jézus testét is a Templomban őrizték, vagy legalábbis a sírját, ahová testét véglegesen elhelyezték, miután az evangéliumokban szereplő átmeneti sírból elvitték. Semmi nem jelzi azt, hogy Titus bármilyen Jézusra vonatkozó lényeges dolognak a birtokába került volna a Templom kirablásakor. Ha létezett is egy ilyen dolog, akkor azt nyilvánvalóan vagy idejében megsemmisítették, vagy pedig elrejtették és Titus katonái, akik csakis a gazdag zsákmányt tartották szem előtt, valószínűleg nem különösebben kutattak utána. A válságos helyzetben a Templom papjai csak egyetlen dolgot tehettek. Miután szembetalálták magukat az előrenyomuló római katonákkal, ott hagyták prédának az aranyat, és ékszereket, tehát az anyagi jellegű értékeket, amelyre a katonák amúgy is számítottak, és talán a Templom alatti rejtekhelyen biztonságba helyezték azokat a dolgokat, amelyeknek számukra sokkal nagyobb jelentősége és értéke volt. Ezek közé tartozhattak az Izrael törvényes királyaira, a Messiásra és a királyi családra vonatkozó iratok és dolgok. 1100 körül Jézus leszármazottai már kiemelkedő szerephez jutottak szerte Európában, illetve Palesztinában is Bouillon Gottfrieden keresztül. Ők maguk bizonyára tisztában voltak származásukkal, de lehet, hogy ezt a világ felé nem tudták bizonyítani, holott egy ilyen bizonyítékra mindenképpen szükség volt későbbi terveikhez. Ha netán kiderült, hogy valahol a Templom területén valóban létezik egy ilyen bizonyíték, illetve egyáltalán felmerült egy ilyen bizonyíték létezésének a lehetősége, akkor nyilvánvalóan minden erőfeszítést megtettek annak érdekében, hogy megtalálják. Ez

megmagyarázná a Templomos Lovagrend szerepét is, akikről tudjuk, hogy a legnagyobb titokban ásatásokat folytattak a Templom alatt, az ún. Salamon istállóinak nevezett helyen. Az általunk megvizsgált bizonyítékok alapján nem sok kétség merülhet fel azzal kapcsolatban, hogy a Templomos Lovagokat kimondottan azzal a céllal küldték a Szentföldre, hogy ott megtaláljanak vagy megszerezzenek valamit. Kutatásainkból az is kiderült, hogy küldetésüket valószínűleg sikerrel teljesítették. Úgy tűnik, megtalálták, amit kerestek, majd magukkal hozták Európába. Azt továbbra is titok fedi, hogy mi lett a titokzatos dolog további sorsa, ám nem sok kétség férhet hozzá, hogy Bertrand de Blanchefortnak, a rend negyedik nagymesterének irányításával valamit elrejtettek Rennes-le-Chateau környékén. Erre a célra egy csapat német bányászt hozattak a legszigorúbb titoktartás mellett Németországból, hogy elvégezzék a földmunkákat és megfelelő rejtekhelyet készítsenek. Csak találgatni lehet, hogy mit rejtettek el. Lehetséges, hogy Jézus mumifikálódott testét de az is lehet, hogy Jézus házasságára vagy gyermekeinek születésére vonatkozó dokumentumokat, illetve ehhez hasonló rendkívüli jelentőségű dolgot. A Szent Grál elnevezés vonatkozhatott tehát ezen dolgok mindegyikére együttesen, vagy esetleg ezek közül csak egyetlen dologra, amelyek később a véletlen folytán, vagy szándékosan a kathar eretnekek kezébe kerültek, és a Montségur várában őrzött titokzatos kathar kincs részét képezték. Bouillon Gottfriedon és Balduinon keresztül állítólag létezett egy „királyi hagyomány”, amely egyenrangú volt a legfőbb európai uralkodócsaládokkal, mivel a Sion sziklájára épült. Ha a Sion sziklája, mint ahogyan ezt az Újszövetség és a későbbi szabadkőművesség is állítja, tulajdonképpen Jézust testesíti meg, akkor a fenti kijelentés hirtelen értelmet nyerne. Miután a Merovingok a jeruzsálemi királyság trónjára kerültek, már jóváhagyólag bátoríthatták az olyan jellegű célzásokat és mendemondákat, amelyek valódi eredetükre vonatkoztak. Ez megmagyarázná azt is, hogy a Grál-románcok miért pontosan ebben az időben jelentek meg, és miért kapcsolódtak olyan félreérthetetlenül a templomos lovagokhoz. Idővel, Palesztina helyzetének megszilárdulásával a Gottfriedtől és Balduintól származó „királyi hagyomány” valószínűleg a nyilvánosság elé lépve feltárta volna származásának titkát. Jeruzsálem királya ezzel minden európai uralkodó fölött állónak számított volna, és Jeruzsálem pátriárkája pedig a pápa helyébe lépett volna. Róma kiszorításával így Jeruzsálem a kereszténység igazi fővárosává vált volna, de talán nemcsak egyedül a kereszténység központjának szerepét töltötte volna be. Ha Jézust sikerült volna mint halandó prófétát, istenkirályt és Dávid trónjának törvényes uralkodójaként elismertetni, akkor személye egyaránt elfogadhatóvá lett volna mind a zsidók, mind pedig a mohamedánok számára. Jézus egyenes ági leszármazottainak, mint Jeruzsálem királyainak lehetőségük nyílt volna arra, hogy megvalósítsák a templomosok politikájának egyik alapvető tételét: a kereszténységnek a judaizmusnak és iszlámnak egymással való kibékítését. A történelmi körülmények természetesen nem tették lehetővé, hogy az események ilyen irányba fejlődjenek, mivel Jeruzsálem frank királyságának nem sikerült megszilárdítani helyzetét. Mivel minden oldalról ostromolták a szaracénok, és ezen felül mivel ingatag kormányzattal és közigazgatással rendelkezett, soha nem sikerült annyira megerősödnie és megteremtenie azt a belső biztonságot, amelyre feltétlen szükség volt a fennmaradáshoz. Arra pedig végképp gyengének bizonyult, hogy elsőbbségét érvényre juttassa Európa uralkodóházaival és Róma egyházával szemben. A nagyszabású és nagyra törő terv tehát összeomlott, és a Szentföld elvesztésével 1291-ben teljes mértékben megbukott. A Merovingok tehát ismét korona nélkül maradtak és a templomos lovagok nemcsak feleslegessé váltak, hanem sorsuk ezáltal meg is pecsételődött. Az elkövetkező néhány száz év során a Merovingok a Prieuré de Sion segítségével és védelme alatt többször is kísérletet tettek arra, hogy visszaszerezzék örökségüket, ezek a próbálkozások azonban csupán Európára korlátozódtak. A hatalom megszerzésére irányuló kísérletek legalább három egymással összefüggő, de jellegében egymástól alapvetően különböző programból tevődtek össze. Az egyik program egy olyan pszichológiai környezet, egy rejtett titkos hagyomány kialakítására törekedett, amelynek az volt a célja, hogy lassanként alámossa Róma vallási hegemóniáját. Ez a hagyomány a hermetikus és ezoterikus eszmékben, a Rózsakeresztes Kiáltványokban és a hozzájuk hasonló írásokban, a szabadkőművesség bizonyos rítusaiban, és természetesen a földalatti patakkal és az Árkádiával kapcsolatos szimbólumokban nyert kifejezést. A második programhoz az intrikák, a hatalom nyílt megragadása, vagyis mindazok a módszerek tartoztak, amelyeket a Guise és a Lotharingiai családok alkalmaztak a 16., illetve a Fronde létrehozói a 17. században. Legvégül pedig a dinasztikus házasságkötéseken keresztül igyekeztek örökségüket visszaszerezni. Első pillantásra azt gondolhatnánk, hogy az ilyen machiavelliánus mesterkedések teljesen szükségtelenek voltak, hiszen ha a Merovingok valóban Jézustól származtak, akkor nem lett volna különösen nehéz dolog követeléseiknek és fölényüknek érvényt szerezni. A valóságban azonban mindez sokkal bonyolultabb volt. Róma Jézussal kapcsolatos tanításai lehetetlenné tették egy ilyen igény elismerését, és tudjuk, hogy amikor a célszerűség úgy kívánta, az egyháznak nem okozott lelkiismeretfurdalást Dagobert meggyilkolásának a jóváhagyása és dinasztiájának megbuktatása sem. Nem biztos, hogy a származás idő előtti nyilvánosságra hozatala pozitív irányban mozdította volna előre a Merovingok ügyét, csak akkor tudták volna sikerrel felvenni a küzdelmet ilyen ellenfelekkel szemben, ha szilárd hatalmi pozícióval rendelkeznek. Ha kísérletük kudarcba fulladt volna, örökre elveszett volna fő ütőkártyájuk, amely nem volt más, mint származásuk titka. A történelmi és politikai realitások figyelembevételével azt mondhatjuk, hogy ezt az ütőkártyát csakis akkor lehetett kijátszani, amikor a Merovingok már magukhoz ragadták a hatalmat. Ahhoz, hogy a Merovingok ismét politikai hatalomhoz jussanak, hagyományosabb eszközökhöz kellett folyamodniuk. Legalább négy olyan alkalomról tudunk, amikor már csaknem siker koronázta erőfeszítéseiket, és tulajdonképpen a helyzet téves megítélése, a körülmények kényszerítő ereje, vagy előre nem látható tényezők hiúsították meg tervüket. A 16. században például a Guise-háznak majdnem sikerült megszereznie a francia koronát. A 17. században a Fronde majdnem megakadályozta, hogy XIV. Lajos a trónra kerüljön, és azt elérnie, hogy helyébe egy Lotharingia házból való jelölt kerüljön. A 19. század végén terveket szőttek a Szent Szövetség felélesztésére, amely egyesítette volna a katolikus Európát, Ausztriát, Franciaországot, Olaszországot és Spanyolországot a Habsburgok vezetése alatt. Valószínűleg a 18. században került a legközelebb a Meroving-dinasztia ahhoz, hogy célkitűzéseit végre megvalósíthassa. A Habsburgokkal kötött házasság révén a Lotharingiai-ház gyakorlatilag megszerezte Ausztria, és ezen keresztül Német- Római császárság trónját. Amikor Mária Antionette, Lotharingiai Ferenc lánya Franciaország királynéja lett, a Merovingokat már csak egy generáció választotta el a francia tróntól. Ha nem szólt volna közbe a francia forradalom, akkor a Habsburg-Lotharingiai ház az 1800-as évek elején a legjobb úton volt ahhoz, hogy hatalmát egész Európára kiterjessze. Úgy tűnik, hogy a francia forradalom végzetes csapást mért a Merovingok reményeire és törekvéseire. A másfél évszázadon keresztül nagy körültekintéssel szőtt és kivitelezett terveket egyik pillanatról a másikra elsodorták a forradalom eseményei. A „Prieuré dokumentumok” utalásaiból az derül ki, hogy a Prieuré de Sion legértékesebb iratai közül soknak nyoma veszett a nagy felfordulás közepette, de lehetséges, hogy egyéb dolgok is eltűntek. Talán ez lehet az oka annak, hogy a Sion nagymestereinek megválasztásánál a francia kulturális élet olyan személyiségeit helyezték előtérbe, mint például Charles Nodier, akinek lehetősége volt megszerezni az egyébként hozzáférhetetlen anyagokat is. Ez a feltevés talán fényt vetne arra is, hogy Sauniére milyen szerepet játszott a történetben. Sauniére elődje, Antione, Bigou a francia forradalom előestéjén valószínűleg elrejtette, sőt elképzelhető, hogy ő maga állította össze a rejtjelezett szövegeket, majd ezután Spanyolországba menekült, ahol nem sokkal ezután meg is halt. Éppen ezért lehetséges, hogy egy bizonyos ideig a Sionnak nem volt tudomása arról, hogy pontosan hol vannak a dokumentumok. Akkor sem lett volna könnyű hozzáférniük a dokumentumokhoz, ha tudták volna, hogy azok a rennes-le-chateau-i templomban vannak elrejtve, ugyanis ehhez mindenképpen szükségük lett volna a helyi lelkész készséges együttműködésére. Olyan emberre volt szükségük,

aki hajlandó volt a Sion utasításai szerint cselekedni, nem tett fel kényelmetlen kérdéseket, akinek a hallgatására számítani lehetett, nem ártotta bele magát a rend dolgaiba és nem cselekedett annak érdekeivel ellentétesen. Ha a rejtjelezett írások valami másra vonatkoztak, olyasmire, amit Rennes-le-Chateau környékén rejtettek el, akkor egy ilyen ember együttműködése létfontosságú lett volna. Sauniére úgy halt meg, hogy megőrizte titkát, hasonlóan házvezetőnőjéhez, Marie Denarnaud-hoz. A következő években sok ásatást végeztek Rennes-le-Chateau környékén, de egyik sem járt eredménnyel. Ha igaz az a feltételezésünk, hogy egy rendkívüli jelentőségű és nagy horderejű dolgot vagy dolgokat rejtettek el a környéken, akkor azt valószínűleg eltávolították eredeti helyéről, amikor Sauniére története reflektorfénybe került. Az is lehetséges, hogy ezeket a dolgokat olyan helyen rejtették el, amelyhez avatatlanok nem tudnak hozzáférni, tehát például egy mesterséges tó földalatti kriptájában. Egy ilyen kripta egyrészt biztonságos lenne, másrészt védelmet jelentene az illetéktelen betolakodókkal és kutatókkal szemben. Ahhoz, hogy itt valaki ásatásokat végezzen, először le kellene szivattyúznia a tó vizét, amit aligha lehetne észrevétlenül megtenni. A valóságban is van egy ilyen mesterséges tó Rennes-le-Chateau közelében, az „Istenek völgye” mellett. Elképzelhető, hogy ezt a tavat egy földalatti kripta felett hozták létre, amely esetleg egy földalatti folyosón keresztül összeköttetésben van a környező hegyeket behálózó barlangrendszer üregeinek egyikével. Ami pedig a Sauniére által talált régi iratokat illeti, kettőt közülük, vagy legalábbis a róluk készült másolatokat, megjelentették és ezek széles körben közkézen forogtak. Ezzel szemben a másik kettőt a legnagyobb titkok övezte. Plantard beszélgetésünk során elmondta, hogy a két dokumentumot jelenleg a londoni Lloyds Bank egyik trezorjában őrzik, de ennél többet nem sikerült megtudnunk róluk. Vajon milyen forrásból származott Sauniére pénze? Tudjuk azt, hogy egy része valószínűleg azon banki ügylet során került hozzá, amelynek Johann von Habsburg főherceg is résztvevője volt. Azt is tudjuk, hogy nemcsak Sauniére kapott jelentős összegeket. Henri Boudet abbé, Rennesle-Bains lelkésze például hatalmas pénzösszeget bocsátott Carcassonne püspökének rendelkezésére, és okunk van azt feltételezni, hogy Sauniére pénzének tetemes része ugyancsak Boudet-tól származik, aki Marie Denarnaud, a házvezetőnő közvetítésével juttatta a pénzt a lelkésznek. Továbbra is rejtély marad, hogy Boudet, aki maga is szegény falusi pap volt, hogyan tehetett szert ilyen hatalmas összegekre. Valószínű, hogy ő maga a Prieuré de Sion embere volt, de továbbra sem világos, hogy vajon a pénz közvetlenül a Siontól származott-e. Az is lehet, hogy a pénz forrása a Habsburgok kincstára vagy a Vatikán volt, mely utóbbit a Habsburgok és a Sion magas szintű politikai zsarolás útján kényszerített fizetésre. Mindenesetre maga a pénz, illetve az a kincs, amely eredetileg a pénz forrása volt, későbbi felfedezéseinkhez viszonyítva egyre inkább mellékessé vált. Kutatásaink meggyőztek minket arról, hogy a rennes-le-chateau-i rejtély hátterében egy olyan határozott törekvés húzódik meg, amely mögött befolyásos emberek állnak, és amely arra irányul, hogy újra restaurálják a Meroving monarchiát. Egy ilyen monarchia legitimitásának alapja azon nyugszik, hogy a Merovingok Jézus leszármazottai. Ebből a szemszögből tekintve, a kutatások során felmerülő számos ellentmondás, rejtély és megválaszolatlan kérdés megmagyarázhatóvá vált, sőt jó néhány látszólag jelentéktelennek tűnő, de legalább annyira zavarba ejtő dolog is más megvilágításba helyeződött. Ezek közé az apró rejtélyek közé tartozott a Nicolas Flamel személyével kapcsolatba hozott írás címe is: Ábrahámnak a Zsidónak Szent Könyve, aki Fejedelme, Papja, Lévitája, Asztrológusa és Filozófusa a Zsidók azon Törzsének, akiket Isten Haragja Szétszórt a Gallok között; vagy például René d’ Anjou szimbolikus Grál kelyhe, amelynek tartalmát ha valaki egyhajtásra kiissza, meglátja Istent és Magdolnát. Egészen más értelmezést nyer például Andrea értekezése, a Christian Rosenkreuz Kémiai Menyegzője is, amely egy titokzatos királyi vérből származó leánygyermekről szól, akit egy csónakban partra mosnak a hullámok, és akinek jogos öröksége a szaracénok kezébe került. Más megvilágításba kerül az a titok is, amelyet Poussin ismert, vagy az a „Titok”, amely a Compagnie du Saint-Sacrament „legbelső lényegét” képezte. A kutatások során számos egyéb apró részletre bukkantunk, amelyek akkor vagy teljesen értelmetlennek vagy mellékesnek tűntek, most azonban hirtelen értelmet nyertek. Így most már az is világossá vált, hogy XI. Lajos miért tekintette Magdolnát a francia királyi ház forrásának, annak ellenére, hogy ez az elképzelés még a 15. század összefüggésein belül is meglehetős képtelenségnek tűnt. Elméletünk tükrében az is magyarázatot nyer, hogy Nagy Károly koronáján, amelynek másolata jelenleg a Habsburg királyi jelvények része, miért szerepelt állítólag eredetileg a „Rex Salomon” felirat. Az is nyilvánvalóvá válik, hogy a „Sion Bölcseinek jegyzőkönyve” miért beszél egy új királyról, aki „Dávid házának szent ivadéka”. Természetesen nagyon is tudatában vagyunk annak, hogy kutatásunk olyan következtetésekre vezetett bennünket, amelyek sok tekintetben gyökeres ellentétében állnak a modern kereszténység egyes alapvető hittételeivel, és amelyek sokak szerint eretneknek, sőt talán egyenesen istenkáromlónak nevezhetőek. Ha a mélyen beivódott, szinte megkövesedett dogmák szempontjából szemléljük a kérdést, nem kétséges, hogy ezek a vádak felhozhatók ellenünk. Ennek ellenére, nem hisszük, hogy Jézus személyét meggyaláztuk vagy kisebbítettük volna azok szemében, akik őszintén tisztelik őt. És bár mi magunk nem tudjuk elfogadni Jézus isteni mivoltát, következtetéseink nem akadályoznak meg másokat abban, hogy továbbra is higgyenek benne. Egészen egyszerűen, nem lehet elfogadható indokokkal alátámasztani, hogy Jézus miért ne házasodhatott volna meg, és miért ne lehettek volna gyermekei úgy, hogy eközben megőrizte isteni természetét. Egyáltalán nem logikus, hogy az isteni természetnek miért kellene a szexuális tisztaságtól függnie? Ha el is fogadjuk, hogy Jézus Isten fia volt, miért ne házasodhatott volna meg és alapíthatott volna családot? A legtöbb keresztény teológia egyik alapvető hittétele az, hogy Jézus Isten földi megtestesülése volt, más szóval, Isten megszánta teremtményeit, maga is megtestesült ebben a teremtett világban, és emberi alakot öltött. Ezáltal képessé vált arra, hogy közvetlenül megismerkedjen a földi léttel és tapasztalatokat szerezzen az emberi létezés viszontagságairól. Ezen keresztül megérthette, hogy valójában mit jelent embernek lenni, és szembenézni azzal a magánnyal, gyötrelemmel és tehetetlenséggel, amely az emberi lét velejárója. Az emberi alakot öltött Istennek lehetősége nyílt arra, hogy oly módon ismerje meg az embert, amelyet az Ószövetség nem engedett meg. Lemondva az olümposzi magasságokról és kívülállásáról, az Újszövetségben isten közvetlenül is osztozik az ember sorsában. Megváltja az emberi sorsot, érvényesíti és igazolja azáltal, hogy osztozik benne, átéli kínjait, és végül feláldozásra kerül általa. Jézus szimbolikus jelentősége abban rejlik, hogy egy olyan Istent testesít meg, aki széles körű tapasztalatokat szerez az emberi létezésről és közvetlenül átéli, mit jelent embernek lenni. De vajon a Jézusban testet öltött Isten valóban embernek mondhatná-e magát, ha nem lenne része az emberi létezés két legalapvetőbb, legelemibb élményében? Vajon megismerhetné-e az emberi életet teljességében, ha nem szembesül az emberi lét két meghatározó jelenségével, a szexualitással és az apasággal? Megyőződésünk, hogy nem. Hiszünk abban, hogy Isten földi kálváriája csak akkor tekinthető teljes értékű inkarnációnak, ha annak része a szexualitás és apaság is, tehát ha Jézus megházasodott és gyermekeket nemzett. Az evangéliumok és a kereszténység Jézus képe kiegészítésre szorul, hiszen egy olyan Istent ábrázolnak, akinek emberré válása csak részleges. Véleményünk szerint az a kép, amely kutatásaink nyomán Jézusról fokozatosan elénk tárult, sokkal jogosabban tarthat igényt arra, hogy megfelel annak az igazi Jézusnak, amilyennek a kereszténység Jézust valóban láttatni szeretné. Egészében véve, nem hisszük, hogy Jézust kompromittáltuk vagy kisebbítettük volna. Nem hisszük, hogy a sokakban elő eszménykép csorbát szenvedett volna következtetéseink miatt, sőt egy olyan élő és megfogható, valóságos személyiség képe vetítődik elénk, akinek élete teljes értékű és ugyanakkor érthető egy mai ember számára is. Konkrétan nem ismerünk olyan embert, akire egyszerűen rámutathatnánk és azt mondhatnánk róla, hogy ő Jézus egyenes ági leszármazottja. A családfák elágaznak, tovább osztódnak és az évszázadok során valóságos erdőkké sűrűsödnek. Manapság legalább egy tucat olyan család él

Nagy-Britanniában és Európában számos mellékággal együtt, akik a Merovingok leszármazottai. Ezek közé tartozik a Habsburg-Lotharingiai-ház akik jelenleg Lotharingia címzetes hercegei és Jeruzsálem királyai, a Plantard-, Luxembourg-, Montpézat-, Montesquieu-családok és még sokan mások. A „Prieuré dokumentumok” szerint a Sinclair-család Nagy-Britanniában szintén rokonságban áll ezzel a vérségi vonallal, csakúgy mint a Stuartok különböző ágai, de úgy tűnik, hogy többek között a Devonshire-családot is beavatták a titokba. Ezeknek a családoknak a többsége feltételezhetően azzal büszkélkedhet, hogy Jézushoz vezetheti vissza származását, éppen ezért nem tudjuk előre megmondani, hogy vajon ki lesz majd ez az ember, aki valamikor esetleg a közeljövőben, mint új istenkirály lép a nyilvánosság elé. Mindenesetre ebből számos dolog világosan kiderül. Ami személy szerint minket illet, úgy véljük, hogy Jézus egyenes ági leszármazottai nincsenek „istenibb” természettel és nagyobb csodatévő képességekkel megáldva, mint bárki más halandó ember. Ezt a véleményt ma kétségkívül sokan osztják velünk, és ha jól gyanítjuk, a Prieuré de Sion is hasonlóan vélekedik erről a kérdésről. Ezenfelül, egészen biztos, hogy ha valakiről vagy talán több emberről is kiderülne, hogy Jézus leszármazottja, ez nem okozna manapság akkora földindulást, mint akár egy vagy két évszázaddal ezelőtt. Még ha léteznének is olyan „megcáfolhatatlan bizonyítékok”, amelyek egy ilyen származás hitelességét igazolnák, valószínűleg nagyon sok ember egyszerűen csak megrándítaná a vállát és nemes egyszerűséggel azt kérdezné: „Na és akkor mi van?”. Éppen ezért úgy tűnhet, hogy nem sok értelme van a Prieuré de Sion bonyolult mesterkedéseinek, hacsak nem ezeknek a terveknek komoly politikai kihatásai vannak. Függetlenül következtetéseink teológiai vonatkozásaitól, egészen egyértelműen úgy tűnik, hogy más következményekkel is számolni kell, mégpedig olyan politikai következményekkel, amelyeknek potenciálisan óriási hatása lehet, befolyásolhatják korunk egész intézményrendszerét, értékrendjét és gondolkodását. A múltban a Meroving eredetű családok természetesen tevékeny részesei voltak a politikai életnek, és célkitűzéseik közé tartozott a politikai hatalom megszerzése. Ez a megállapítás természetesen a Prieuré de Sionra és a rend számos nagymesterére is érvényes. Nincs okunk azt feltételezni, hogy a Sion és Meroving származási vonal ma kevésbé tartaná fontosnak a politikát, mint korábban. Valójában minden jel arra utal, hogy a Sion az egyház és az állam közötti egység megteremtésének kategóriáiban gondolkodik, tehát a világi és vallási szféra, a szent és a profán, a politika és vallás egyesítését tartja szem előtt. A Prieuré de Sion számos dokumentumban kijelenti, hogy az új király, a Meroving hagyománnyal összhangban „uralkodik majd, de nem kormányoz”, más szóval egy istenkirály lesz, aki elsődlegesen rituális és szimbolikus szerepet tölt majd be, és a kormányzási feladatok másra hárulnának, vélhetően esetleg a Sionra. A 19. század folyamán a Prieuré de Sion, a szabadkőművességen és a Hiéron du Val d’Or szervezetén keresztül kísérletet tett arra, hogy létrehozzon egy újjáélesztett és „korszerűsített” Római Birodalmat, egy teokratikus jellegű Egyesült Európát a Habsburgok és egy radikálisan megreformált egyház egyidejű irányítása alatt. Ezt a törekvést az első világháború, valamint az uralkodó európai dinasztiák bukása hiúsította meg.

Utószó

Könyvünk megjelenése óta, nagyon sok anyagot bocsátottak rendelkezésünkre a témával kapcsolatban. Egyes olvasók, akik nagyon fontos, új információknak kerültek birtokába, ezeket teljesen nyíltan elénk tárták és nagylelkűen átadták nekünk. Mások titokzatoskodóan, rejtélyesen és félszavakban azt akarták értésünkre adni, hogy valamilyen tudás birtokában vannak, amelynek természetét nem határozták meg pontosan. Azt sejttették, hogy kutatásokat végeztek, amelyről ugyancsak nem árultak el semmit, de amelynek eredményeképpen, állításuk szerint, meghökkentő, bámulatra méltó, nagy horderejű és határozott következtetésekre jutottak. Hasonlóan rejtély maradt számunkra az is, hogy következtetéseiknek valójában mi volt a lényege. Lehetséges, hogy ezek a célzások és utalások valóban új és hiteles anyagra utalnak, ám az is lehet, hogy egy jelentéktelen, ügyes kis intellektuális szemfényvesztés és a további ködösítés, félrevezetés szükségessége húzódik meg a háttérben. Kaptunk leveleket olyanoktól is, akik olyan agresszív módon aggályoskodóak és titkolódzóak voltak, hogy nem is értettük pontosan miért szánták el magukat a levélírásra. A titkolódzás és köntörfalazás mögött valószínűleg az az időnként szinte már betegessé fokozódó félelem rejtőzött, hogy valaki gátlástalanul megfoszthatja őket munkájuk gyümölcsétől, hogy esetleg ellophatjuk tőlük kutatómunkájuk eredményeit, megfejtéseiket, vagy netán azt a kincset, amelynek helyét feltevésük szerint sikerült pontosan meghatározniuk. Attól rettegtek, hogy eredményeik és érdemeik ily módon nem lesznek kellőképpen és méltóan elismerve. A Szent Vér – Szent Grál című könyvben teljes nyíltsággal tártuk az anyagot az olvasó elé. Másokat is arra ösztönöztünk, hogy önálló kutatásokat végezzenek. A ködösítések, elhallgatások és félrevezetések ideje lejárt. Reméljük, hogy azok az olvasók, akik úgy vélik, hogy értékes anyag birtokában vannak, legalább annyira készségesek és nyitottak lesznek, mint amire mi törekedtünk. Arra ösztönözzük őket, amennyiben ez lehetséges, ők maguk jelentessék meg ezeket az anyagokat, és egyben azzal a kéréssel fordulunk hozzájuk, hogy bocsássák rendelkezésünkre kutatásaik eredményeit. Megragadjuk az alkalmat és itt nyilvánosan kijelentjük, hogy az ily módon rendelkezésünkre bocsátott anyagot csakis akkor jelentetjük meg, illetve használjuk fel, ha ilyen értelmű előzetes és mindkét fél számára kölcsönösen elfogadható megállapodás jött létre. Ugyancsak nyilvánosan kijelentjük, hogy amennyiben az ily módon rendelkezésünkre bocsátott anyagot bármilyen módon felhasználjuk, akkor ezt kellőképpen méltányoljuk mindkét fél számára elfogadható formában. Szeretnénk hangsúlyozni, hogy a történelmi és régészeti érdeklődésen kívül semmilyen érdek nem fűz bennünket a Rennes-le-Chateau-val kapcsolatban esetleg napvilágra kerülő „kincshez”. Ha ilyen felfedezésekre valóban sor kerülne, legfeljebb tanúként és krónikásként szeretnénk jelen lenni. A „kincsből” származó anyagi haszon természetesen egyedül azokat illeti meg, akiknek útmutatása alapján lehetővé válik majd a kincs lelőhelyének pontos megjelölése.

Melléklet 1. A Meroving dinasztia királyai 2. A Meroving dinasztia grófjai 3. A Meroving-dinasztia – Az elveszett király 4. Guise és Lorraine (Lotharingia) hercegei

Henri Lobineau munkája alapján

(Vissza a kezdőlapra)

(Vissza a mellékletek felsorolásához)

(Vissza a mellékletek felsorolásához)

(Vissza a mellékletek felsorolásához)

(Vissza a mellékletek felsorolásához)

Tartalom KEZDŐLAP A REJTÉLY A titokzatos falu Rennes-le-Chateau és Bérenger Sauniére A titokzatos kincs A titkos cselszövés

A KATHAROK ÉS A NAGY ERETNEKSÉG Az albigensek elleni keresztes hadjárat Montségur ostroma A katharok kincse A katharok titka

HARCOS SZERZETESEK A templomos lovagok történetének hagyományos változata A Templomos Lovagrenddel kapcsolatos rejtélyek A Templomos Lovagrend történetének rejtett vonatkozásai

TITKOS DOKUMENTUMOK A TITKOS TÁRSASÁG A háttérben működő titkos harmadik rend A Templomos Lovagrend alapítását körülvevő titokzatosság VII. Lajos és a Prieuré de Sion A „Szilfa kivágása” Gisors-ban Ormus A Prieuré Orleansban A Fej – CAPUT LVIIIm A templomosok nagymesterei A nagymesterek és a földalatti áramlat René d’ Anjou René és Árkádia, az idilli ország A „Rózsakeresztes kiáltványok” A Stuart-dinasztia Charles Nadier és köre Debussy és a Rózsakereszt Jean Cocteau A két XXIII. János Összeesküvés évszázadokon keresztül A Prieuré de Sion Franciaországban Guise és Lotharingia hercegei Küzdelem Franciaország trónjáért The Compagnie de Saint-Sacrernent Chateau Barberie Nicolas Fouquet Nicolas Poussin A Rosslyn kápolna és Shugborough Hall A Pápa titkos levele Sion Sziklája A katolikus modernista mozgalom A Sion Jegyzőkönyvek A Hiéron du Val d’Or A titkos társaság ma Alain Poher Az „Elveszett Király” Különös pamfletek a párizsi Bibliothéque Nationale-ban A katolikus tradicionalisták Az 1981-es Konvent és Cocteau alapszabályzata Plantard de Saint-Clair A Prieuré de Sion politikája A „Hosszú hajú uralkodók” A legenda és a Merovingok Az árkádiai medve

A szikambriánusok megjelenése Galliában Mérovée és leszármazottai „Királyi Vér” Chlodvig és az egyházzal kötött egyezség II. Dagobert A trónbitorló Karolingok Dagobertet száműzik a történelemből Guillem de Gellone herceg, Comté de Razés Ursus herceg A Grál-család A megfoghatatlan rejtély A száműzött törzs

A VÉRSÉGI VONAL A Szent Grál A Szent Grál legendája Wolfram von Eschenbach története A Grál és a kabalisztika Játék a szavakkal Az elveszett királyok és a Grál A szintézis szükségessége A hipotézis Az Istenkirály, aki soha nem uralkodott Palesztina Jézus korában Az evangéliumok története Jézus családi állapota Jézus felesége Jézus szeretett tanítványa A keresztre feszítés Ki volt Barabás? A keresztre feszítés részletes elemzése A forgatókönyv A titok, amelyről az egyház hallgatott A zelóták A gnosztikus írások A Grál-dinasztia A judaizmus és a Merovingok Zsidó fejedelemség Septimániában Dávid ivadéka Következtetések

UTÓSZÓ MELLÉKLET TARTALOM FÜLSZÖVEG

Fülszöveg Rennes-le-Chateau – a Pireneusok lábánál fekvő mai kisváros millió titkot rejteget. Aki valaha is nyomon követte a Szent Grál történetét, bizonyosan találkozott már e névvel. A három neves szerző több évi kutatás eredményeként akadt az itt élő Sauniére abbé nyomára, akinek gazdagságát senki nem tudta megfejteni. Egy bizonyos: ő olyan valamit tudott meg, amivel elvezette a szerzőket a templomos lovagrend máig is ismeretlen titkához. Számos izgalmas és ismeretlen tény került napvilágra: hová lett a templomosok hatalmas kincse? Mi is a Szent Grál? Kehely? Tányér? Hová lett? A fény ugyan csak dereng, hisz úgy tűnik, a titok mindig titok marad, de a tények közreadása mégis ad valami támpontot az emberiség kultúráját meghatározó évszázadok történetéhez megértéséhez.

(Vissza a kezdőlapra)