Szent István vándoroltam 2008. november 3. Nagymaros-Kóspallag (22.szakasz)
És eljöve az Úr 2008. esztendejének augusztus hava. Rejlik abban kaland, új barátság és lelki megtisztulás. ’08.08.01. Duna partján állván Visegrád büszke vára magasodik túlparton elibém, midőn csendben csergedezik lábamnál a folyam. Átkelő révre várok, mely rév új kalandokat hordoz magával. Történt ugyanis, hogy Pest-Buda alvezíre nem kisebb célt tűzött maga és kicsiny csapata elé, mikoron arra vállalkozott, hogy csodaszép hazánk t’án legszebb tájait átszelő 41 napos túrájuk során nyugatról keletre átvág gyönyörű hegyinken. Ők úsznak átal e perczekben az Ister-en. Hozá őt és vándortársait az rév és szívemben vala csendes büszkeség, hogy adatik nékem kettő nap vélük tartni. (Az kettő nap még lészen több is, de szót erről későbbiekben ejtsünk.) Nagymaroson partot ér az bárka, melyről özönlik a nép, ki Dunán átkelni szándékozott vala, de szemem csupán vándorokat lát köztük. Az bátor csapatot, kik legyőzik távolságot, magasságot, s határikat. S lám, egy már int is felibém!: Ottó az, kinek nevéhez köthető ezen vállalkozás szervezése. „Jer!” mondá „Kikötésünk a Duna jobb partján legyen közös örömünk, melyet a jövőnek megörökít egy piktor!” invitálva engem a csoporthoz. S már állok is köztük; magam körül oly’ vándorok, mint Miklós, Ottó, Gábor, Hörpölin, Marcsi … s mennyi-mennyi eddig általam csupán hallott, s nem ismert név, kik nem átallottak kitűzni oly’ célt maguk elé, mint egy varázslatos ország hegyein átkelni kitartva esőben, forróságban majd’ tuczatszáz km-en átal.
Árnyast keresvén meghúzódnak a vándorok rövid időre, hogy újult erőre kapván Börzsöny erdei hívásának engedjenek mihamarább. Nagymaros városa kövezett utczákkal mutatá utunkat Törökmező felé. Frissen közibük állván határozott léptekkel, ismerős vidéken vezetem őket, bár tapasztalatlanságuk elmúlott hetek során tudássá nővén ki magát, maguk is
tudatában vannak már erdei ösvényink fellelésének. Nem kell sok nékünk, hogy Visegrád várára fentről tekintsünk le; meg is van ennek az ára! Tajték patakzik homlokunkon, s már erek formájában csordogál hátunk közepén is – nem vitás, az emelkedő tetejiben árnyast kell keresünk ismét az égető nap sugarai elől, hogy hűs patakvízzel pótoljuk testünk elveszített nedvességét. A szakadozott csapat beéri egymást és lombkoronák árnyékában folytathatjuk utunk hosszú perceken keresztül. Ez hűs jóleső! Vizionálom elibék, hogy nem kell sok nékünk, s meglátjuk Törökmező óriás rétjét, mely túlvégén, erdő rejtekében kisház búvik, hol barátságos vendéglátói borral kínálnak ellenszolgáltatás fejében. Ez önt t’án erőt hajnal óta úton lévő társimnak, s mosollyal arcukon, adomákat
zengve lépdelnek, megosztva vidámságukat s örömiket szerénységemmel. Zutyu az, ki testi fenyítést is kilátásba helyez, midőn ígéretem az erdei lakról alaptalan kitaláció csupán, s vidám szavaival adá nyomatékot fenyegetésének. S kacagnak a vándorok! Így lépdelünk ki a helyenként embermagasságúvá nőtt aljnövényzetből mely egy rövid szakaszon csupán, de lassabb haladásra készteti a csapatot. S lám, közelg a rét! Tisztul a sűrű és elibénk csillan a napsütötte mező. Ottan átkelni feladat még, de azon túl már felsejlik a fák közt az ház. Megérkezvén zsákjainkat leemeljük megfáradt vállainkról, hogy korcsmárosunkat bíztassuk: ne sajnálja a megfáradt vándortól a jóféle bort, s öntse azt fel vízzel bőven, hisz’ hűsít az ily’ melegben. Mind megpihenünk a tornácon és élvezzük, midőn hűs ital csordogál végig torkunkon, amint tette azt zavaró tajték is elmúlott órákban. Ám mennyivel kellemesebb is ez! De hajh!, az idő fogy és messze még a mai napra kitűzött cél, Börzsöny hegyek
szívében rejlő kicsiny falu; Kóspallag. Ilymód a pihenő hamar véget ér, s zsákjaink ismét hátinkra kerülvén társként vonulnak vélünk, még utolsókat ringva Törökmező felé. Ám a sűrű erdő tanácstalanságot szít! Ösvény
ágazik sokfelé és elvétjük a helyes irányt. Erdőben, vadcsapásokon, s ösvényeken próbáljuk fellelni utunkat, miközben pocsékoljuk az drága időt. Lépdelek vissza a ház felé, hátha támpontot lelek, midőn kiáltás hallik a vadonban: megvan az út! Most már látni a vándorokon, hogy megfáradtak mára és meleg
vacsora, s puha ágy mire vágynak titkon. Addig kellemes utunk, míg fák közt kanyarog az ösvény, de ismét rétre ér csapatunk. Békás rét ez, mely csodás börzsönyi panorámával és virágos mezővel örvendeztet meg mindannyiunkat. Nicsak!, mi ugrik ki ott?: egy vadnyúl! S tovaszalad, még bátortalanul visszatekintve a biztos távolból. Látja ő: nem a húsára vágynak ezek az ártalmatlan népek, csupán örömük lészen abban, hogy az ő hazájában lépdelhetnek
naphossz’. Soká’ már nem tart utunk innét – bő órán belül már út kanyarog lábunk alatt Kóspallag falva felé. Beérvén, az első cégér pihenőre invitálja a vándort, s esendő lelkek lévén engedünk hívásának. Itt fut össze a csapat. Kezünkben frissítő nedű, szívünkben boldogság – együtt kacagunk ismét. Ám az éji szállás még arrébb. Oda már szekéren érkezünk meg. Szép ház emelkedik a falu szélén – vándorokat szállásol. Mind’ örül a friss víznek, s a pecsenyének, melyet ígér a fogadós. De lám!, ki ő? Egy alak ücsörög a lépcsőn, s midőn tekintetük Ottóéval összeér, széles mosoly terül arcukon széjjel és egymás nyakába ugranak. Ő Volo. A vándor, kit elszólított a csapattól teendője pár napra, de ismét visszatért. És örvend mind.
Fedett helyen ülünk le, s Volo rendeli az gyomorkeserűt, mely előfutára a finom étkeknek. Zsákomból előkerül Villány lejtőin termett szőlő tökéletes feldolgozása, melynek érezhető sikere van. Egyik butéliát követi a másik. A csapat vidám, bár megfáradt. Sorra tűnedeznek el az asztal mellől, hogy békés álomra hajtsák fejük. Engem is hí a sűrű. Reggelig búcsút vevék a maradéktól, hogy lámpással fejemen tisztást keressek ez éjre. S mily’ szerencsés is valék! Alig néhány perc, s az erdő kicsiny pihenővel örvendeztet meg engemet. Nem kell sok és pattog a tűz, mely mellé lekucorgok. Fejem mellett szerkezet, melyből kobzosok danolnak csendben, hogy az erdő csendjét fel ne verjék, s én lassan megágyazom a tűz mellett, melynek veres lobogása édes álomba ringat. Bejegyezte: Troppauer Hümér dátum: 9:26 0 megjegyzés Kóspallag-Nógrád (23.szakasz)
’08.08.02. Pimasz kis dög ez a mókus! Fáradt vándor hajnalát olymód’ próbálja színesebbé tenni, hogy makkot vet fejére. Pirkad. A nap már dereng a hegyek megett, az idő pedig mily’ csodás! Bakancsra vándor! Az éji tűz elhamvadt. Zsemlye mellé dukál a kolbász, s friss víz – máris mily’ üde az erdei csavargó!
Lábbelim magamra öltvén ösvényen visszakanyargok a hajnali derengésben a fogadó felé. Kakas jelzi a hatot. Gábor és Hörpölin álmos tekintete üdvözöl engemet szembe jőve vélem. Gábor a krónikása ezen vándorlásnak – tollak, szavak mestere ő, míg Hörpölin a jelzett kék ösvény ismerője, s rajongója. Feladatunk a mai napon előörsként vonulva megregélni a jövőnek a látottakat.
Habozni nincs idő, hisz a vándorlás egyik legembertpróbálóbb szakasza vár bennünket egészen a Börzsöny tetejéig, a Csóványosig. A reggel már meleg, s hogy ezt még inkább éreztesse velünk a természet, hát komoly emelkedést gördít elibénk, mely végeláthatatlan. Sűrűn pihegünk menet során, hisz fáradunk a meredeken. S ez így megyen egészen a Börzsöny t’án legszebb hegyi fogadójáig, mely Nagy Hideg hegyen leledzik. Megpillantván azt melegség önti el szívünket – első pihenőnket elértük hát!
Annak tornácán leülvén étket kérünk a fogadóstól, mely megbecsüli a fáradt vándort. S Hörpölin előtt már habzik a ser! Alig ütötték el a kilencet és már alattunk elterülő Börzsöny-i csúcsokat csodálhatjuk, miközben a távolban szemet gyönyörködtetően kanyarog a Duna. Nem kell sok és már előttünk a rántotta. Mily jól is esik az! Pazar érzés ez mindhármunknak. A meleg
napsütésben pediglen gyorsan száradnak tajtékos gúnyáink. Ám hirtelen megelevenedik a fogadó. Fiatal emberek jövének, kik szállói valának az kőfalú laknak, midőn erdei hetüket letöltvén utolsó éjüket tölték itten. Szóba elegyedénk vélük, s vezetőikkel, kik barátsággal fogadják közeledésünk. Gábor pennát ragad, s kérdé’ őket kifélék-mifélék. Embercsemeték, kik ismerkedének a természettel, s élvezék vala aztat egy álló héten keresztül. Ragadának ők ezidő alatt íjat, ismerkedének növényekkel, állatokkal, s kalandozának az hegyekben. Egykoron majdan felnőve büszkén adják által ezen tudást ő gyermekeiknek is, s így nem hal ki a nemzetből a természet imádata. Bölcs gondolat ily’ tábor, s melegséggel merengek otthon maradt leánygyermekeimről, kik már mostan szerelmesei Kárpátok hegyeinek, pedig alig valának kettő, valamint négy esztendősek.
Nemsoká’ búcsút intünk a fogadónak és a kicsiny csapatnak, s irány a Csóványos. Addig elébb ereszkednünk kell egy völgybe, majd onnét a „rakodón” átal kelve vissza a gerincre. Azon gerincről pedig vala a csoda: fáradságot feledtető látvány tárul elibénk szemben a Csóványos csúcsával, körbetekintve pediglen a Börzsöny lombkoronás sipkáival. Sziklákon lépdelünk, melyek megihletik Gábort, s szalagra veté gondolatit.
Regél a múltról, mikoron ezen hegyek kiemelkedtek vala és teszi ezt élvezettel. Innét már nem sok idő a csúcs, mely erdei padokkal, s asztalokkal várja a vándort. Vizünk fogytán, a következő falu távol. Beosztással kortyolgatjuk megmaradt leveink, s erőre kapván társim felkapaszkodának az kilátóba, fentről csodálni a tájat alant. Nem múlott két hete, hogy itten aludék barátimmal, evégett inkább lábaim pihentetve lent pihegtem. Ez idő
alatt egyéb erdei sétálók tűnének fel, s
lakák be a tisztást. Arc
van ismerős, de Hörpölin tudá elsőként ki az! Gábor futá is nyomában: „Pár szót csak jó vándor!” Kik először regélték meg ezen Szent István vándorlás útvonalának szépségeit alig 30 esztendeje, mindünk példaképei. Hát a túrázó alak nem vala egyéb, mint aki ezen vándorláson egykoron méré vala a távot. Sietésben van, de készséggel társalg’ Gáborral, kivel együtt szerencsésnek vallhatjuk magunk, hogy ily’ nagy egyéniséggel hozott össze a Börzsöny bennünket.
S ismét úton a hármasunk: Foltán kereszt tisztása a következő állomásunk, ahol szaracénba botlunk. Nyelvünket nem bírja, de vidáman ropja táncát, mialatt barátságosan mosolyg mireánk. Hosszú és kitartó ereszkedés vár innét Nógrád váráig. Gábor combját fájlalja, tempónk lassul. Fák közt haladunk, melyek közül kilátás alig. Egyszerre mögülünk hangok hallanak: itt a csapat!
Volo szájában síp, mely szól: „Várjatok, jövünk!”. Öröm a viszontlátás, annyi csupán a szívfájdalmam, hogy nékem máma véget ér a vándorút.
Nógrádon szekérrel jő asszony, véle a csemeték, kik örülnek Apjuknak.S már repítenének is haza, miközben agyamban játszik a gondolat: visszatérek én még
hozzátok, Vándorok! Bejegyezte: Troppauer Hümér dátum: 8:46 0 megjegyzés Fancsal /Szanticska/ (36.szakasz vége) '08.08.15. Miről álmodoztam, ím való: Fancsalon valék. No nem egymagam: egy tünemény is lészen énvélem, Ágota.
Nyíltszívű, szeretni való teremtés ő, ki hitt annak,
mit meséltem, s maga is átélné pár napon azt, mit én a Börzsönyben. Hogy elhoztam sörrel hálálja a legelső fancsali cégér alatt. Hűs habja csiklandozza garatom és dobog a szív, hogy hamarosan láthatám a két hete elhagyott vándorokat. Mily nagy utat tevének ők meg ezidő alatt! Bejárták Palócföldet, láták annak szépségit, felkapaszkodának a Mátra bérceire, csodálák onnét az alantot, nem restelltek a Bükk fensíkját bejárni, majd a Tótok határához közel Aggtelek szépségit meglátni, s már el is érének 10 nap alatt a Cserehát lankáira, s itt valék mostan én is. Jő a hír: itt vannak ők, csupán néhány lépésnyire mitőlünk. Nosza, ser a múlté és loholva lépkedek újra látni őket. Fancsal első embere látá épp’ vendégül a csapatot –
lészen itten lakoma, de mily’ gazdag! Alig az első baráti ölelések az ismert vándoroktól, máris hellyel kínálának bennünket Ágotával, s jő a perkelt, a friss sör habzik, a gönci barack pályinka pedig be kellemesen égeti is a torkot! Teli gyomorral ropja már Ágota a táncot, kobzosok hada zengi a nótákat, a csapat vidám.
Gábor, a krónikás sört ivá vélem, pedig sok napja már, hogy megtagadá azt! Kitüntető becs ez énnékem. Mai éjen nagy ember a vendéglátónk, nem is akárhol: Szanticska kicsiny hazánk legkisebb falva, ottan lészen szálásunk ez éjre. Vendégül pediglen Nyakó István Uraság látá bennünket vastag falú, szép tornácos háziban. De nem addig van az!: mielőtt álomra hajtja fejét a vándor, koccintson a jó időre hazai pályinkával ismét, s
ismét! Isten, Isten, Isten! hangzik a poharak koccanása a setétben, s békés az álom
egy ily’ este után. Bejegyezte: Troppauer Hümér dátum: 8:44 0 megjegyzés Fancsal-Boldogkőváralja (37.szakasz)
'08.08.16.
Hasogat a fő, tompa az agy – az éji mulatságnak ára vagyon. Terítéken a reggeli, csak győzze a vándor! Szanticska barátságos lakói alig tizen, de szíveslátásuk felér százzal. Visszahúzza az embert ide a szív. Mikoron teli a gyomor, visszatérénk Encsre, honnét indul a napi menet. Encsen jöve vélünk még sokadalom, de csupán Gibártig, hol hömpölyög a Hernád vize csendben,
hogy nem is oly’ messze torkoljon bele az Tiszába. Hernád partján tisztás, hol rotyog már a perkelt, s asztalon a pályinka, s hideg sör. Látánk, örül Gibárt, hogy ide ére a csapat, s büszkén kínálja mi jót áda nékik a
természet. Serdülő lyánykák táncot lejtének nékünk, mely megmosolyogtat mindahányunkat. De a mosoly nem csupán nekik szóla, hanem szóla az még az égető napon fogyasztott
pályinkának is. Hintára pattannak Hagyó és Nyakó urak, s vidáman szelik a levegőt, mint a gyermekek tevék. Ám nem lehet annyit enni, hogy elfogyjon mind a perkelt, s finom étek, mi elibénk teríttetett vagyon. Meg hát Bodó kővára még messze, hova vinnie kell ma a lábnak, s ha fáradt felette a test, akkor nehezebb a menet. Töltésen, égető napon sétálunk hosszan. Egyszerre róka tűnik fel a távolban, közvetlen a töltés tövében. Nem fél a ravaszdi, inkább
kíváncsi, hogy hova ez a nagy emberáradat? Szinte már karnyújtásnyira tőlünk, mikor lomhán felkel fektéből, s kimérten vánszorog be a kukoricásba. Túrabotra támaszkodván faljuk a távot, jobbra tőlünk újonnan feszített híd a Hernádon. Alig néhány kurta esztendeje itt még réven kellett átkelnie a vándornak, ha Hernádcécére kívánt menni. Sokasodnak a fellegek fejünk felett, közelg az eső. Árnymentes réten visz hosszan az út, de a felhők most jótékonyak valának.
Lépteink szaporázva sétálunk a faluba közel. Hogy igazoljuk ittlétünket, miként sok más hasonló helyen, itt is pecséttel látjuk
el kis könyvecskénket, s így mutathatjuk majd unokáinknak; lám itt is jártunk egykoron! Itt összefut a csapat, de két kósza társunk bűnbe esvén korcsmában ragad: Zutyu és Tábornok úr eltűnik szemünk elől és csupán megkésve jut tudomásunkra kicsapongásuk – de bocsánatos bűn ez. Mi
kitartóan lépdelünk szemerkélő esőben, balunkon kukoricás, s a ködbe veszvén a távolban előttünk felsejlenek Zemplén hegyei, s annak szélén Bodó kővára. Mily’ monumentális is az! Ó be szép lenne ezt napsütésben látnunk! Miért pont most jő eső, s pára? A ránk hulló cseppek frissítően hatnak, de vágyunk a fedettre.
Fortuna is kegyes hozzánk: Nem kell sok, miután elérjük fogadónkat Boldogkőváralján, már hull is az égi áldás, szakad az eső, esik véle a jég is. De mi már óva vészeljük át a vihart. Mulattság készülődik a fogadóban; vének találkozója. A vándorok megvitatják gondolatikat, s kacagnak a múlt vidám történésein – kellemes az est. Jóbarátokká
érett a csapat. Kacagnak, s fogy a nedű. A mai táv láthatóan nem volt komoly kihívás. Asztal végén ülve nézek végig a csapaton: Marcsi, micsoda kitartás!, Miklós, mily fáradhatatlan!, Tanár Úr, hihetetlen fiatalság!, Ottó, elvitathatatlan tettrekészség!, Gábor, tanítanivaló meglátások!, Zutyu és Tábornok úr lenyűgöző életöröm!, Volo, csodálatos szeretete a természetnek!… és napestig sorolhatnám az érdemeket. S megadatott vélük tartanom a hátralévő távon, hogy az államalapítás ünnepén együtt sétálhassunk be Hollóházára, az 1128km-es táv végállomására. S mennyi kaland vár még mireánk addig! Mily’ csodás is ez a Zemplén! Mennyi rejtett szépség búvik meg előttünk a hátralévő
napokban! Csaknem húsz éve már, hogy első alkalommal járhattam be útjait, s most ismét itt lehetek! Láthatom ismét Regéc várát, Füzér várát, elhaladhatok Pengő kő alatt, végigjárhatom a kis falvait, találkozhatom barátságos lakóival … mennyimennyi élmény várja itt az utazót! Inkább fejem párnára hajtom, hogy megébredve már átélhessem a megálmodott
jövőt! Közelg’ az álom… De mi szakítja merengésem!: Tábornok úr kezében bot, s ropja táncát örömittasan a kobzosok zenéjére. Alig ma, nyakunkon a holnap, de Tábornok úr fáradhatatlan; egyik nótát újabb követi, s kacag a csapat. Máma már vala ily’: Gibárton a táncoló menyecskék közt is feltűne vala, s ottan is vidámságot hozá vala. Pihegjen Tábornokunk, véled feküdünk mi is! Bejegyezte: Troppauer Hümér dátum: 8:42 0 megjegyzés Boldogkőváralja-Regéc (38.szakasz)
’08.08.17. t’án macskát űz épp’.
Eb ugat odakinn,
Sorra élednek a társak, s Nyakó Uramat hiányolja mind, hisz’ Bodó várában reánk vár a terített asztal, s ő kaluzunk oda esmét. Sziklák közt búvik meg ez fogadója Bodó kővárának, hol szívesen látott vendég az utazó, s kényeztetik is azt napkelte után röviddel sonkával, zsemlyével, czipóval, itallal. Terem közepin vason süle sok földi jó, mi kényeztető ínyeczfalatként kerül elibénk. Fal is a csapat, jól esik az étek.
Némely aztán várfalra megy telihassal, ízes dohányra gyújt, eközben csodálá alant látványt, mi szellőnek hála messzi miénk. Alig ébredt a nap, de már zsákokba kerül sok felöltő hátinkról – felesleges az ily’ nyári hőben. Felhő már csak elvétve, mikoron vándorbotot ragad mind, s hátat fordítá az várnak – előtte hosszan kanyarog a hegyi ösvény, mely Arka faluba vezeté bennünket. De vezet é?
Helybéli vezető csapódik mihozzánk, ki állítja, ismerője környék útjainak, ám mégis egyszerre magunk alatt látjuk az falvat, mi baj, hisz nékünk abban kéne haladnunk. Gyümölcsösön vág átal a csapat, meredeken ereszkedve csendes hegyi falu felé. Határát elérve balon virágos rét, jobbon frídhóf. Máris ménk a balon, melyen ösvény mutatja utunk – ez már a helyes! Volo az ki élre áll, s jól jár vele mind, hisz ha van ki vakon elboldogul bármely’ sűrűben, hát az ő lészen.
Innét hosszan vezet erdőben az út, hol néha széjjel szakad a menet, hol néha megpihen, s újra összeér. Pataknak medre elkövetkező táborhelyünk, s megpihenve mereng Volo előttünk megbúvó romos erdészházról, mi akár álmai lakja is lehetne. Be csodás is lehet itt e rengetegben, a csendben, madárcsivitelésben élni, hová város zaja bé nem hallik, s gonoszság, irigység mind kívül reked! T’án egykoron megvalósul álma, s él bennem a remény, hogy akkor majd invitál ide éngem is, és büszkén osztja meg hajlékát, bizonyítván, jól dönött. Állat megbúva mélyen, nem jő elő; zajt hall – cserfes a vándor, úgy menetel. Ágota jobbomon már Bodó várától, s elmúlt szerelmén búslakodik, mely újjáéledőben. Beérnek a többiek, s félre bú, jő a kacaj!
Füves rétig együtt vidámkodunk, beszélgető társ jő, s megy – vált a téma, vált a társ. (némely adoma nem szűz fülének való, de ez így kacagtató) Füves réten Volo is hibáz’, de hamar megleli az helyes utat, s már Mogyoróska házinak teteji magasodának elibénk nem is oly’ távol.
Mogyoróska falva árnyas betérővel örvedezteté a csapatot, s sertől csillapszik a hő, midőn a nedű csordogál jótékonyan garatinkon alant. Padon ülvén szóla pletyka háborúról, harcokról, mik vívatnak Uralon innen, de Kaukázus hegyein túl, hová kucsmás sereg berontá, s ostobán teremté békét harcczal. De hír alig jut el erdőben a vándorhoz, így új jövevények hozák a fámát, s vándorok hallgaták szájtátva, hogy mily’ baj jő fejükre grúzok, s oszétok népinek, s
sajnálkozának. Vándorok közt képviselő Flamand földről, tudója sok bölcsességnek, s miben mi tudatlanok valánk, ő elmondá azokat, s megvilágosodánk.
Falu felett magasodik Regéc vára, hol találkozónk lészen Regéc elöljáróival. Várig eljutni izzasztó séta, vasvértben nem tenném – bolond az ki emigyen bevenni szándékozna! Várban fenn szó eláll, szem kerekedik, s lélek örvend! Mily’ szép is a mi hazánk, mily’ csodás is nékünk Kárpátok medencéje, melyben hunok hont lelvén, s azt belakván nemzették utódikat, s most mi itten lehetünk e romok közt!
Rákóczi fejedelmünk szíve szakadna, ha látná ez romokat, mi egykoron gyermekkora oskolája vala, ám nékünk íly romosan is szép ez vár! S várból körültekintve mily’ gyönyörűek nékünk Zemplén vármegye hegyei: hol tisztások tarkítják az erdős hegyoldalakat, hol csendes falvak húzódnak meg a völgyekben, hol végeláthatatlan szántók termik földi jót parasztnak, s családjainak. Együtt a csapat – vándorok sziklaszirten élvezik a nap erejét, s csodálják a látványt, mi elibénk terül alant.
Felhő alig, szellő gyenge, szem messzi elláthat így. Látjuk utunk, mi megettünk vala, s hegyek, mik mireánk váranak eljövő napokon. S szerelemre gyúl itt szív, isteni imádat a természetnek, hisz’ annak szépségével kevés van, mi vetekedhet. Pannónia szépsége magával ragadó!
Hosszas a pihenő, de frissítő is az. Sziklaszirten némely’ szédül, kőbe kapaszkodik, hisz riogat a mélység, de látványról le nem mond, s szélre kúsz.
Majd nemsoká’ erőt vesz magán a menet, s együtt vonul le Regéc falvába, ahol már készen vár bennünket hideg ital, s pályinka. Ágota, s többek esteledvén búcsút intnek, hogy Pest-Buda városába, avagy épp’ Zemplén vármegye székes fővárosába térjenek haza, itt hagyván bennünket még három nap vándorlásra. Hiányukat már most érezni. Elöljáró bőven tölti párlatát, s minthogy gyomornak kedves az, így fogy is gyorsan. Közös ivászat őszinte örömbe torkoll. Elébb azonban játéknak fekszünk, s Ottóval, Gáborral, s egyéb vándorokkal asztalon kergetjük a labdát. Komoly a harc, mind győzni akar. Ki is fárad estére a sok „harcos”, így sütésnél már ágyra gondol legtöbbje. Szállásunk kertiben nagy lánggal lobog tűz, mely mellett lekuporodván szalonnát nyársa fűzve igyekszünk az gönczi baraczkot felitatni. Lakoma kerekedik esmét, vendéglátók alig győzik kenyeret szelni, szalonnát nyársra fűzni. Mink pediglen faljuk a sok jót, s adomálunk vidáman embermagas lángok körül, míg abba nem
fáradunk. Ez éjjelen kinek ágy jut, kinek háznak padlója, hol sokan gyűlünk. Setétben már,
fáklya nem ég, vidáman kacag a sok vándor hallgatván Zoltán regéit múltról, s kalandjairól. Emigyen kacarászva ringunk álomba Regéc uccáiról beáramló derengő fényben… Bejegyezte: Troppauer Hümér dátum: 8:40 0 megjegyzés Regéc-Vágáshuta (39.szakasz)
’08.08.18. Elöljáró házának padlóján ébred sokunk, kiknek nem jutá puha ágy éjre. Kemény menet vár ma mireánk: jó fél nap is megyünk majdan, míg falvat látunk esmét, s az falu csak fele lészen napi távnak. Friss hegyi levegő köszönt hajnalban, ám Regéc szorgos népe már talpon, s vándornak csomagol elemózsiát. Mily’ előrelátás, s mily’ szavakba nem önthető hála irántuk evégett! Köszönjük, kedves regéci asszonyok!
Még nincs 8, s már előttem lépked Anica, Marcsi, Tanár úr, Volo, Ottó, László, Tarrzan, Zoltán… csak bírjam utolérni őket! Jó látni elszántságuk.
Bő óra kell nékünk, hogy felkapaszkodjunk az első magasra, hol pihenő, s friss víz kortyolgatása nélkülözhetetlen. Ott várjuk bé egymást.
Bekecs kert közelibe, Tokár-tető aljában szép az erdő, hűse kedves mostan. Arrébb favágókkal hoz össze az ösvény, kik lovakkal vontaták óriás husángokat, öles fákat.
Soká’ innét nem kapaszkodunk, mikoron Pengő kő látványa hívogat, s lemaradok a csapattól. Rég’ a messzi csodálható vala csúcsáról, de mily’ kár, mára sűrű benővén, csak lombkorona, mi szememre köszön. Ám megfordulva fák közt felsejlik távolban Füzér vára, hova nagy kerülőt tevén két nap múlva kell megérkeznünk. Néhány perc, míg élvezem látni azt, majd többiek után eredek.
Lemaradásom súlyos, de István kútnál pihenő, ott utolérem őket árnyasban, vadászlak padjain rájuk lelvén. Marcsi Tarrzan talpát gyógyítja, mely hólyaggal dús, s léptei így fájók – de Marcsi jó javasasszony lészen, s gyógyír minden érintése. Gondoskodó lélek ő, mindenki Őrangyala.
Nyírjesben vezet innét az út Mlaka rétnek. Két Zoltán sebeknek engedve lemarad, s egymást segíti. Nem kell sok, hogy emmár Kerek kő csalogató szépségének engedve szakadjak le esmét, s maradjak magamra a rengetegben rövid ideig.
Nemsoká’ Eszkála erdei lakja vár össze bennünket, hol már látszik minden a teher, mit e nap jelent még. Páfrány mellé lekuporodván kis csomagom Regéc asszonyaitól kibontom, s élvezettel harapok friss kenyérbe, s kolbászba, mely ebédként szolgál. Vízből csak beosztással, mert még messzi Zsidó rét, s onnét a falu, hol megpihenünk, s esmét feltölthetjük kulacsink. Oldalamon Tanár úr az ki falatoz, jó látni idős izomzatát, mely láthatón viszi őt hegynek fel, s völgynek alant, patakon által, s cserjésen keresztül, lehetetlent nem ismervén. Tanár úr, ha olvasod e sorok, tudd, hogy tisztelőddé lettem, s viszem híred a világban! De asztalnál már szedelőzik a csapat, s indulunk neki a hegyi útnak.
Nem szakadunk már széjjel, menetelünk kitartón, Zsidó réten is rövid a pihenő, pedig a virágos mező szemet gyönyörködtet, de már közelg’ Makkoshotyka, s tudjuk; viszontlátjuk társinkat ottan.
Csaknem 3 már délután, mikoron elérünk a faluba. Korcsmában öröm újra Gáborral almafröccsözni, Zutyuval sert inni, s hűs a hely, jó pihegni.
Falut ejtőzés után elhagyván szántó mentén kerül bajba a sok vándor. Elvész az út. Mind keresé, de nyoma nincsen. S esmét ki az ki leli a helyest?: Volo. Idő vesztegetvén gyorsabban lépdelünk, ám más veszély is les a vándorra a rengetegben. Kicsiny, vérre éhes szúnyogok lepék el testünk, s marnak, csípnek hol érnek minket. Felhőkben, rajokban támadnak, s lerázhatatlan a sok ártány.
Czirkáló tanyán jelzést ütünk könyvünkbe, de tánczot ropunk aközben, mert döngicsélés hallik csak, s támad a gonosz, amint tud. Ottó nagy kabátot magára terítvén védekez, s menetel fáradhatatlan’ tova, ütemet adva a csapatnak lépteivel.
Bányi nyergen által menvén Rudabányácskára jutunk, de ekkor már a nap lemenőben, s erőnk fogytán. Fogadóra lel a szomjas vándor, s csapra veret egy hordót, hogy korsóból vedelje a habzó sert. Ottó kocsisért kiált, s szekér jöve, mely megsegít a szállásig. Miklós az ki kondérban vacsorát készít, mely egyszerű étek, de jóleső. Szegény ember étke az krumplis tészta, de mostan gazdagnak érezvén magunk faljuk
megfáradva. Gazdagnak egy ily’ nehéz, de látottakban bő nap után. Gazdagok lettünk, hisz olyan adatott meg nékünk máma, ami pénzen nem megvehető, s most bár emlékinkben csupán, de a mienk … s az is marad mindörökké. Erdők, mezők, rétek, hegyek, virágok, gombák, kövek, sziklák, fák, völgyek … köszönjük néked Zemplén, hogy ily’ szép vagy – maradj ilyen mindig, s gyermekink is átélhetik e csodát! Ágy jut éjre mindnek, de korcsmából hazatérvén derül ki csupán, hogy számtanunk hibás vala. Rövidek valánk egy fekhellyel. Én levék az, ki tornáczra vágy’, s kifekvén nyugodt éjről álmodom e csendes faluban. De sátán küldötte, nagy fekete eb az, ki felzavar éjnek közepén ugatásával, s jelzi; nem kívánatos vagyok én ottan. Meggyőz hangjával, s termetével, így visszatérvén fogadónkba pad alá fekszem, hogy ott aludjak hajnalig. Álmom nyugtalan vala… Bejegyezte: Troppauer Hümér dátum: 8:35 0 megjegyzés Vágáshuta-Füzérkomlós (40.szakasz)
’08.08.19. Hangokra riadok egyszerre. T’án még nem is pirkad, de már mozgolódnak kakasink, kik maguk ébredvén menének friss levegőre. Ottó, s Zutyu a legüdébbek, de szobájukból jőnek sorra mind, tagjaik nyújtóztatván. Főm zsong, énem nem pihent.
Vágáshuta falvára hegyek fölül betekint a nap, s lassún bár, de melegíti a levegőt. Most napnak sugara alá ülünk, s élvezzük azt, míg fogadósunk bőségtálakkal nem jő, s terítékre nem teszi az sok földi javat. Faljuk, mintha t’án múlt est’ nem lakomáztunk vóna Miklós főztjéből, s nem lenne bendőnk teli. De szükség van nékünk eleségre, hisz estig enni nem tudánk, csak midőn eljutunk majdan a Füzérkomlós-i fogadóba.
Hős honi versenyzők messzi földön érmekért hajtanak épp’, s erről jövő híreken csüngünk, midőn izgatottan kívánjuk nékik, hogy Pannon föld büszke lehessen reájuk. Vándorok közül többen döntést hozának; ők kivárák versengés végét, majd utána indulának tovább. Én nem így tevék: érizem, az éji nyugtalan álom nyomott
hagyá’ énrajtam, s soká’ várni képes nem levék, mozgás nélkül körüllengne az álom.
Szakadozva indul a csapat, elibém csupán Marcsi és Zoltán kerüle, de első hegynél, Nagyhuta falva előtt őket kikerülve haladok tova. Zoltán fájlalá lábát, lépni nehezen képes. Nagyhutára beérvén még látám magam megett őket, de lépkedve tovább lassan elmaradoznak. Jómagam élvezem kicsinyt ez magányt a patakvölgyben, s gyorsan haladva csodálom a település házit, takaros portáit. Népek meleg elől húzódva házikban tán, avagy dolgosan munkában – lakói
szembe nem jövének vélem. Út vezet átal Kishutára, melyen hegyi vonat pefeg keresztül, s népek integetnek arról vidáman a magányos utazónak. Innét Bózsváig visz a láb, hol betérőbe lefordulok hűsölni, s húsos zsemlyét rendelek étvágyam csillapítandó, hozzá szőlőnek levét, szomjúm oltandó.
Bózsva falva közepin emelkedik szép fekvésű sziklája, melyre felmászván messzire ellátni, s már a horizonton láccik Füzér várhegye, s annak tetejin romos erődje. Ez ád erőt a megmaradt távhoz, s kullogok is el Bózsvától. Afelett kopasz domb, honnét visszatekintve a falura egy másik magányos vándort látok; Zoltán lépdel megettem tisztes távolban. Bevárni őt sok idő, s a nap égetőn tűz, így a menés mellett teszem le voksom.
Egyszerre falként magasodik elibém nálamnál magasb’ növényzet, melyen átal kelnem muszáj. Vándorbotom magam elé tartván töröm az utat, ösvény alig, de Füzér vára mutatja az irányt. Fácán rebben léptem hangjától, majd sas köröz nem is oly’ távol tőlem, mígnem bő fertály óra múltán kiérvén az sűrűből járott út keresztezi menetem.
Tanácstalan állék messzelátóm szememhez szegezvén kutatom utam, de nem lelém. Döntés hozok, mely nem bizonyul helyesnek – Nyíri falvába csöppenek rövidesen, mely rossz irányt jelent. Nénje üle kertjében, s kérdőre vonom őt „Miként
juták Füzérkomlósra ennét?” S mondá, hogy lépdeljek csak tova ez úton, s nemsoká jobbra térvén már látható a szomszéd falu.
Visz a lábam, erőtől duzzad, midőn mellém szekér ére, s hajtója helyet kínál azon, vivén éngem Fehér szikla lábához, hol fogadónk vár. Eső ellen beálló mellett haladunk el, honnét Zoltán lépe ki, s invitálásunkra felüle mellém a bakra, s panaszolá fájdalmát; elmúlt napi menetben megsérült a lába – ő máma, cél előtt közvetlen feladja a túrát.
3órán innen már tornácon nyeljük a habzó sert, mely búcsú itala Zoltánnak, ki zsákját veszi lassan, s barátin vállon verve reményének adá hangot, hogy t’án még egykoron láthatánk egymást.
Sok idő, míg egyedül pihegek az árnyban, mikor ismerős hang hallik a távolból; hármas jöve – Volo, Zutyu, László azok. Nosza korcsmáros, sert hamar a megfáradt utazóknak! Sebbel-lobbal fordul a jó vendéglátó, s mire fogadóhoz felérnek, már asztalon a nedű. Élvezettel iszik mind, miközben alant megelevenedő réten többi társunk jöve felénk. Tespedten zuhan padra a sok test, s
rendelék sorra a hűsítőket. Mostan érizém először, hogy várá ez csapat a 41nap végét – belegyötrődtek a hosszú útba, mi megettük lészen.
Kiadós esti étek után hívogató a puha ágy, de víznek ereje az, mi pihenni ez éjt nem enged. Éjfél alig, midőn Tanár úr kiáltá a csendbe; fürdőnk falából szakadá a víz, s önté el aztat, hömpölyögve hálónk felé. No, ennek fele sem
tréfa – pattan az ágyból mindenki, s folyásnak gátat kíván szabni, de az víz erősebb minálunk. Fogadósért kiáltunk, kivel megleljük a titkot, miként apasztható e folyam, de eddigre a víz már Marcsi helyiségébe is beömlé, megébresztve őt. Persze talpon minden vándor, Volo, s Ottó intéz mit lehet, hogy aztán esmét visszatérjenek ágyikba. S ilymód csendesdik el ez este… Bejegyezte: Troppauer Hümér dátum: 8:33 0 megjegyzés 2008. november 1. Füzérkomlós-Hollóháza (41.szakasz) '08.08.20.
Csodaszép a hajnal Zemplén hegyei felett! Szikla alól körültekintvén Füzér erıdítményén ragad meg a szem, s bár távolnak tőnik, tudjuk, hogy dél elıtti órákban már ottan lehetünk.
Fáradtan, s kissé megtörten készül a csapat – keserédes öröm ez tudván, hogy utósó nap; 41 nap letel, s ezzel elhagyánk ez csodás természetet, s visszatérénk városinkba.
Korai étek után nehezek az elsı léptek Füzér felé. Dimbeken-dombokon vezet átal az kék ösvény, kanyarog a menet, szemeink elıtt mindég az vár, mely irányadó toronyiránt. Nem is kell oly sok, s már az faluban lépkedünk, hol vásár nap van, ünnepre tekintettel. Kirakodó vásár piactéren, hol beérjük egymást.
Hőst keresünk jószokás szerint, majd lelünk is azt, s ottan frissítıt öntve magunkba ejtızünk kicsinyt.
Utunk lassan véget ére, már csupán Nagy Milic magos csúcsa vára mireánk, ám azaddig még izzasztó emelkedés, mit le kell gyıznünk. Némely’ felhág Füzér várába, amúgy többnek várhegy alatt kényszerő a pihenı; Tarrzan lába esmét beteg. Jólelkő, aranykező Marcsi az, ki fájdalmán enyhíteni próbál, s mi körbeálljuk bizakodón a gyógyulásban. Mélyföldi, hollandus pár az ki mára tásunkká szegıd a célig – barátin tartják szóval idegen népek nyelvét bíró Tarrzan-t, s önték
belé erıt a továbbhoz. Emigyen álla lábra ı, mutatva példát társinak, hogy nagyot szippantva erdei friss légbe vágjanak neki kitartó, embert próbáló emelkedınek fel egészen a kék vándorlás céljáig, Nagy Milic majd’ 900méter magas tetejéig. Van, míg egy a csapat, de nem telé el sok idı, midın megszakadozik az.
Elöl megyen Volo határozott léptivel, néha botjára támaszkodva, de kitartón, vele Marcsi, s Tanár Úr is fáradságot nem ismerve. Fák közt kilátás, melynél megpihenek, s lám; már messzi alant Füzér falva, s annak vára. Visszanézve az útra Tanár Úr kerülé egy nagy sziklát, s megyen mintha tenné azt síkon – ereje csodás. Érizém tajték esmét úr gerincem vonalán, kalpagom alól is csepeg az, szemöldököm téríté orcámra, ott patakozva alant államig.
Letekinték meredélyre, de hang nem hallik – távol jövı a menet. Megállanék bevárni mindet, de visz a láb felfele; inkább
pihennék odafent. Szólák én, vagy hallám Volo szavát … öntjük egymásba az erıt utósó méterekre. Emelkedés elfogy most, trikolor kı út közepin, azon túl Tótok földje. Országunk határán lépdelünk mostan. S lám, mi az ott
karnyújásra?: Nagy Milicnek csúcsa, vándorlásnak célja! Szinte futánk oda, s büszkén markolom meg Tanár Úr jobbját, rázom Volo kezét, s ölelém Marcsit: Végigjárták hát! Ruhát tépek fensımrıl, kalpagom hajítám messzi, s lesem az erdıt, mikor elevenedék már, hogy rohanjak többiek elé, üdvözölni sikerüket.
Nem is kell sok, s jınek a hısök!: Miklós, Ottó, Zutyu, Gábor … tekintetem párás. Mily’ nagy szó nékem köztük lenni.
De nem csak ık valának itt: Nelli, Kata, Niki, Anica, Gabi, László, Tarrzan, Tábornok Úr, kik csapódának hozzá meneteléshez, s kivevék részük
a kalandokból. Már együtt örvend mind! Jó látni ezt! Hibádzik innét Hörpölin, ki Cserhát óta távol, Zoltán, kinek lába sérüle elızı napon, Ágota, ki vásárnapon szakadá el tılünk…s sok nagyszerő ember, kik szórakoztatának társaságukkal napokon keresztül és
mostan másutt valának.
Széppé tették ezek nyaram, de tették egész létem! Most ívódik belém örök emlék, hogy mikor bakancsra kelek máskoron, jussék eszembe mind, s erdı mélyén, hegyink ormán kucorogva tőz mellett az éji szellı hangjaikat fújja fülembe, fák leveli kalandjaink zizegjék, s patak csobogása bugyogja csendben mily’ szeretni valók voltak. Hozzék ide még engem sors a Zemplénbe, mi hegyeit sosem feledhetem, szemem elıtt mindég ezen percek, órák, napok peregnek majdan, s bár csodás e táj, hiányozni fog valami – ezen vándorok itten mellettem. Gábor az, ki mellém csapódván vonulunk a csúcsról Hollóháza irányába. Utunkban fogadó, hol juhtúrós sztrapacska terül elibénk éhünk csillapítandó. Innét nem állunk
már meg, míg faluba nem érünk. Annak határán egymást bevárva közösen vonulunk emlékkıig, melyre kezünk együtt helyezzük, jelezvén egy a szándék, egy a csapat. Szívem hazahúz otthonomba, hol szép asszony vár reám, s két gyermek, kiknek téli estéken majd feladatom lészen regélni e napok kalandjait.
De nehéz munka az elválás! Kőzdelmes búcsút venni többi vándortól, kik még invitálnak esti étekre – keljek fogatra az után. Élmény minden perc, hát engedek nékik, s órákat diskurálunk egymással még. Ki tudja, adatik –e még újra?
S egyszerre nincsenek többé, mintha t’án csak álom lett vóna mindez…
Sötét éjjel vagyon, mikoron lakunk portája megfáradt szemembe sejlik. Boldizsár kutya fut elém boldogul, tappancsával int nékem, nyalá bokám, s dörgöli testét: hiányoztál, Gadzi! Házban csend honol, aluszik a család. Puha ágyamba fekvén álomra hunyom szemem, s álmom szép lesz, tudom. Bejegyezte: Troppauer Hümér dátum: 13:06 0 megjegyzés Feliratkozás: Bejegyzések (Atom)
