személyes motiváció gondolatok nemzeti kultúránk helyzetéről és jövőképéről gondolatok a színházról paradigmaváltás küszöbén

                     

                  a  művészetek  városa  

     

    pályázat  a  Szentendrei  Kulturális  Központ  Nonprofit  Korlátolt  Felelősségű  Társaság   előadó-­‐művészeti  ügyvezetői  munkakörének  betöltésére             VASVÁRI  CSABA   2016  

tartalom         személyes  motiváció    

 

 

 

 

 

3  

  gondolatok  nemzeti  kultúránk  helyzetéről  és  jövőképéről    

 

6  

  gondolatok  a  színházról  

 

 

 

 

 

10  

 

 

 

 

 

 

az  előadó-­‐művészeti  tevékenység  három  alappillére  

 

21  

  paradigmaváltás  küszöbén  

16  

    a  harmadik  pillér  

 

 

 

 

 

 

 

művészeti  koncepció  –  erőforrásgazdálkodás  

 

 

39  

28  

    zárszó    

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

45  

44  

  mellékletek                                

2  

személyes  motiváció       Színházvezetői   pályázatról   lévén   szó   –   színész   aspiránsként   –   kínálná   magát   a   performatív   gesztus,   miszerint   a   Miért   szeretnéd   te   a   Szentendrei   Teátrumot   irányítani?   kérdésre   hosszabb   rövidebb   gondolkozás   után,   sokat   sejtető   mosoly   és   talányos  gesztus  kíséretében  azt  feleljem:  Csak!   Vagy   választhatnék   érzelemdúsabb   megoldást   is,   s   így   kiálthatnék   fel:   Mert   szeretem   Szentendrét!  Olyan  sok  régi  emlék  köt  ide!  A  nyári  kibiciklizések,  a  lángosok  és  remek   fagylaltok   íze,   az   itt   látott   remek   képek   és   alkotások,   az   itt   tapasztalt   különleges   hangulatok,   a   fantasztikus   színházi   és   operaelőadások   lenyomatai,   az   operaszakos   zeneakadémisták,   vagy   színművészetisek   vizsgaelőadásai,   később   az   itteni   próbaidőszakok,  majd  a  lejátszott  előadások  emlékei,  mind-­‐mind  élénken  élnek  még   bennem.   Ám   ha   kicsit   is   elemezzük   a   fentebb   vázolt   megoldásokat,   rögtön   el   is   vethetjük   azokat.  Az  elsőként  felskiccelt  minimálverziót  több  okból  is.  Egyrészt  nem  valószínű,   hogy  lehet  olyan  rövid,  vagy  olyan  hosszú  gondolkodási  időt  megválasztani,  valóban   olyannyira   sokat   sejtető   mosolyra   fakadni,   s   oly   talányos   gesztussal   élni,   mely   után   a   „Csak!”  –  bármilyen  mérce  szerint  is  –  kulturáltan  hatna,  másrészt  félő,  hogy  egyesek   esetleg  olyasféle  tartalmakat  asszociálnának  az  ilyenfajta  válasz  mögé,  melyek  nem   egyeznének  az  általam  szándékoltakkal.   A   másodikként   vázolt   megoldásnál   viszont   félő,   hogy   üresen   teátrális   maszlaggá   hígulna  a  hosszadalmas,  és  mások  számára  talán  kevésbé  átélhető  lista.     Következésképp   más   választ   kell   adnom,   s   bár   első   hallásra,   vagy   olvasásra   ez   is   rövidnek  tűnhet,  mégis  jóval  differenciáltabb  az  egy  szótagos  verziónál,  s  biztos,  hogy   nem   oly   szentimentális,   mint   az   esetünkben   érzelmileg   esetleg   feleslegesen   túltengő   második  változat   A    megfelelő  válasz  tehát  ennyi:  Mert  akarok  valamit.  

 

3  

Tényleg   ennyi?   Nem   túl   rövid?   –   sejtem   rögtön   a   reakciókat,   de   az   (minden   lehetséges   kritika   ellenére   is)   biztos,   hogy   ez   a   válasz   legalább   karakán,   s   mindenképp  újabb  kérdéseket  vet  fel,  ami  legalább  ilyen  fontos.   Ám   mielőtt   rátérnénk   a   lehetséges   újabb   kérdésekre,   elemezzük   magát   a   fenti   választ.  Erőszakosnak  is  tűnhet  az  akarok  használata  a  kétségkívül  udvariasabb  (ám   ez  esetben  talán  túl  finomkodó)  szeretnék  használatánál.  Ám  míg  a  szeretnék  pusztán   csak   vágyat   fejez   ki,   arra   vonatkozó   óhajt,   hogy   az   embernek   legyen   valamije,   csinálhasson   valamit,   vagyis   puszta   kívánalmakat,   addig   az   akarat   előrevetíti,   s   mintegy   magába   foglalja   már   a   tettet   is.   Ezzel   tehát,   nem   mellékesen   –   és   remélhetőleg   –   végül   mégis   elérkeztünk   a   kezdetekben   említett   performatív   gesztushoz,   s   talán   magához   a   válaszként   adható   legperformatívabb   gesztushoz   is.   Hiszen   az   akarat,   a   tettekben   megnyilvánuló   szándék   minden   drámának,   minden   cselekedetnek,  így  magának  a  színháznak  is  mozgatórugója.   Legendás  drámatörténet  tanárom,  Hegedűs  Géza  író,  újságíró,  költő,  színházi  szakíró,   kritikus,   egyetemi   tanár   úgy   tanította   nekünk,   hogy   a   drámairodalom   valamennyi   alkotásának  története  összefoglalható  egyetlenegy  mondatban:  „Valaki,  vagy  valakik   akarnak  valamit,  valaki,  vagy  valakik  valami  mást  akarnak,  és  a  végén  más  helyzet   áll  elő,  mint  ami  az  elején  volt.”   Ez  az  egy  mondat  amúgy  jól  leképezi  egy  pályázati  folyamatban  részt  vevők  helyzetét   is,   lévén   a   pályáztatás   maga   is   drámai   folyamat.   A   pályáztató   is   akar   valamit,   úgyszintén  a  pályázók,  s  az  összes  érintett  is.     Tehát:  mindannyian  akarunk  valamit.  Az  akarat  az  embernek  azon  képessége,  melyet   a   kitűzött   cél   elérésére   irányuló   tudatos   törekvés   jellemez;   így   hát   mindannyian   célokat  fogalmazunk  meg,  majd  megpróbáljunk  elérni  azokat.   De  miből  erednek  ezek  a  célok,  s  az  elérésüket  szolgálni  hivatott  tudatos  törekvések?   Nos,   jobb   esetben   abból,   hogy   az   ember   feltérképezi   a   körülötte   tapasztalható   viszonyrendszereket  és  erőtereket,  az  ezek  kínálta  lehetőségeket,  s  a  birtokában  lévő   erőforrásokra   alapozva   az   előbbiek   által   kínálkozó,   s   az   utóbbiak   biztosította   átgondolt  tettekre  szánja  el  magát,  cselekszik,  lépéseket  tesz  az  általa  kitűzött  célok   elérésének  érdekében,  vagyis  megnyilvánítja  akaratát.    

 

4  

Személyes   motivációm   tehát   a   következő:   felmérve   a   Szentendrei   Teátrum   működésében   rejlő   potenciált,   s   a   rendelkezésemre   álló   erőforrásokat,   úgy   érzem,   ezek   gondolatébresztő   interferenciát   mutatnak,   így   a   feladatot   érdekes   és   távlatos   szakmai  kihívásnak  látom.   Ezért   pályázom   meg   tehát   ezt   a   pozíciót,   s   remélem,   pályázatom   képes   lesz   majd   választ  adni  a  bírálókban  felmerülő  további  miértekre  is.       Budapest,  2016.  03.  30.       Tisztelettel:         Vasvári  Csaba    

 

 

5  

A  virág  elfáradt  már  szagosodni.   Unta,   hogy  mifenének  tettük  asztalunkra.   S  igyekezett  árnyékot  vetni,   nagyobbat,  mint  a  kertben   s  elfáradt,  mikor  nem  néztünk  oda.     De  észrevettem.    (József  Attila:  Kultúra)      

gondolatok  nemzeti  kultúránk   helyzetéről  és  jövőképéről       A   színházvezetőnek,   így   a   Szentendrei   Teátrum   vezetőjének   is   egyik   legfőbb   feladata   –   a   reá   bízott   erőforrások   hatékony   felhasználásával   –   a   kultúra   ápolása   és   fejlesztése.   Fontosnak   tartom   tehát,   hogy   pályázatomban   a   kultúráról,   s   ezen   belül   a   színházról  való  gondolataimat  is  taglaljam  pár  mondat  erejéig.   A   kultúra   fogalmához   az   értelmező   kéziszótár   több   jelentést   társít.   Az   első   jelentés   szerint   a   kultúra   az   emberiség   által   létrehozott   anyagi   és   szellemi   értékek   összessége,   a   művelődésnek   valamely   területe,   illetve   valamely   népnél,   valamely   korszakban   való   megnyilvánulása.   A   civilizációval   szemben   pedig   (amely   műszaki,   technikai   fejlettséget   is   jelent)   kultúra   alatt   a   szellemi   javak,   a   műveltség   és   annak   színvonala  értendő.  A  kultúra  ugyanakkor  valakinek  művelt  mivoltára,  műveltségére   is   vonatkozik.   Végül   –   természettudományos   értelemben   –   a   kultúra   valaminek   a   termesztését,  művelését,  illetve  biológiai  értelemben  tenyészetet  jelent.   Segítségünkre   lesz   persze   a   fogalom   megértésében,   ha   egy   pillantást   vetünk   a   szó   etimológiájára.   A   kultúra   (cultura   [gondozás,   művelés;   gazdaság;   szellemi   képzés])   latin   jövevényszóként   a   latin   colere   igére   vezethető   vissza,   melynek   jelentése   gondoz,  művel.  A  kifejezésről  első  írásos  emlékünk  Cato  (i.e.  234-­‐149)  egyik  művéből  

 

6  

való,   aki   ezt   a   szót   használja   a   föld   megművelésével   kapcsolatban.   A   „cultura   agri”   kifejezés   az   embert   környező   természet   gondozását,   ápolását,   nemesítését   jelenti.   A   mai   értelemben   vett   kultúra   kifejezés   elsőként   valószínűleg   Cicero   Tusculanae   Disputationes   (Kr.   e.   45   körül)   művében   található,   ahol   a   szerző   a   cultura   animi,   a   lélek  művelése  metafórát  használja  az  emberi  kultúrára  vonatkozóan.   A   kultúra   fogalmát   nem   pusztán   folyamatként   értelmezzük,   hanem   valami   olyan   dologként,  jelenségként  magyarázható,  amely  dolog,  vagy  jelenség  a  társadalomban   való  lét  egyik  fontos  velejárója,  következménye,  és  értelmező  valósága.  Az  emberek   nem   élhetnek   a   kultúrán   kívül;   a   kultúra   az   emberi   lét   anyagi   és   szellemi   alkotásokban   megnyilvánuló   formája,   az   alkotó   emberi   szellem   dialógusa   teremtőjével  és  környezetével,  s  egyben  minden  társadalom  legnagyobb  kincse.   Ahogyan   azt   Ryszard   Kapuscinski   Nemzeti   kultúra   a   globalizáció   korában   című   írásában   megállapítja,   egy   nép   világban   elfoglalt   helyét,   elfogadottságát,   az   iránta   tanúsított  tiszteletet  kultúrájának  értékével,  kisugárzási  erejével  mérik,  ezért  annak   ápolásában,   szellemi,   anyagi   gazdagságának   és   nyitottságának   gondozásában   a   korszerű  hazafiság  jut  kifejezésre.   Egyet   kell   értenünk   vele   abban   is,   hogy   azokban   az   országokban,   amelyek   figyelmüket   a   jövőre   és   a   nemzeti   kultúrájukra   váró   kihívásokra   összpontosítják,   az   ezzel   kapcsolatos   beruházások   előkelő   helyet   foglalnak   el   a   társadalmi   és   állami   kiadások   sorában.   Nem   egyirányú,   vissza   nem   térülő   adományokról   van   itt   szó.   Ellenkezőleg   –   a   kultúrával   kapcsolatos   beruházások   a   legmegalapozottabb,   gazdaságilag  legkifizetődőbb  beruházások  közé  tartoznak.  (A  kulturális  beruházások   generálta   addicionális   költésekkel   és   ezek   lehetséges   nagyságrendjével   a   későbbiekben  még  foglalkozom.)   Ahol  a  kultúra  háttérbe  szorul,  ott  a  társadalom  atomizálódik,  a  szövetét  összetartó   szolidaritás   és   empátia   drámaian   csökken,   eluralkodik   az   egymás   iránti   apátia,   a   reménytelenség   és   a   közügyek   iránti   érdektelenség,   az   államgépezet   akadozik,   a   gazdaság   hanyatlik,   az   értelmiség   elhallgat,   a   katedrák   kiürülnek,   a   művészet   prostituálódik,  az  emberi  kiteljesedésre  lehetőséget  kínáló  erőterek  pedig  leépülnek.   Az   elüzletiesedő,   élvezethajszoló   jóléti   társadalom   negatív   hatásai   mellett,   napjainkban   tapasztalható   a   riasztó   mértékben   terjedő   szegénység,   valamint   az    

7  

állandósulni   látszó   fegyveres   konfliktusok   megsemmisítő   hatása   is   a   kultúrára,   amelyek  megfosztják  azt  életadó  erőitől,  rangjától.   Jelenleg  a  világban  tapasztalható  számos  társadalmi  megosztottság  –  mint  például  a   szegények   és   gazdagok   megosztottsága   –   mellett   egyre   határozottabban   körvonalazódik   egy   újfajta   egyenlőtlenség:   vannak,   akik   hozzájutnak   a   tudáshoz,   a   kultúrához,   és   vannak,   akiknek   ez   nem   jut   osztályrészül,   következésképpen   marginalizálódásra  ítéltetnek.  Rendkívül  fontos,  hogy  a  fiatal  nemzedékek  világszerte   felismerjék   ezt.   Míg   az   idősebb   nemzedékek,   a   kultúrpolitikusok,   döntéshozók,   a   tudományos   és   művészeti   területen   működő   szakemberek   feladata   és   felelőssége   pedig,   hogy   a   tudás   és   a   hozzáférhető   kulturális   javak   megszerzésének   vágyát   fokozzák,   illetve   az   értékekre   is   fokuszáló   műveltség,   és   ne   pusztán   csak   a   sikerorientált  tudás  kultuszát  erősítsék  a  felnövekvő  generációkban.     Sok   félreértés   és   tévedés   származik   a   kultúra   nálunk   meghonosodott   kétféle   értelmezéséből,   az   angolszász   –   különösen   az   amerikai   –   valamint   az   európai   kultúraértelmezés  különbözőségéből.  Nagyon  leegyszerűsítve  azt  mondhatjuk,  hogy   az   amerikai   fölfogás   szerint   a   műalkotás   emberi   munka   terméke,   e   munka   értékét   pedig   a   befogadó   a   vásárlás   aktusával   vagy   annak   elutasításával   mondja   ki.   Ezzel   szemben   Európa   a   műalkotást   mindig   is   az   ihlet   gyümölcsének   tartotta,   olyan   dolognak,   amely   a   sacrum   elemeit   hordozza,   a   piaci   érték   itt   tehát   másodlagos   szerepet   játszott.   A   globalizáció   terjedésével   viszont   egyre   nagyobb   teret   nyer   az   Amerikában   meghonosodott   értelmezés.   E   kétféle   kultúramodell   közötti   különbség   nem   csupán   filozófiai   természetű,   a   különbségnek   gyakorlati   következményei   is   vannak.   A   planetáris   kultúra   termékei   –   a   filmek,   sorozatok   és   más   televíziós   programok,   a   szórakoztató   zene,   az   irodalom,   a   showbusiness,   a   szórakoztatóipari   termékek,   valamint   a   festészet   egyes   szegmensei   –   azért   vannak   jelen   ilyen   mértékben   mindennapjainkban,  mert  ez  a  korporációknak  és  monopóliumoknak  mesés  hasznot   hoz.   A   globalizáció   nagy   felfedezést   hozott:   a   kultúra,   az   oktatás   és   az   információ   nagyszerű   üzletté   is   válhat.   Történik   mindez   hatalmas   méretekben   –   míg   ugyanis   a   20.   század   elején   a   tömegtársadalom   jött   létre,   jelenleg   a   tömegtársadalom    

8  

planetáris   társadalommá   alakulását   éljük,   miközben   a   tömegkultúra   immár   planetáris   méreteket   ölt.   Az   globalizáció   jelensége   bizonyos   szempontból   ugyan   előrelépést  jelenthet  az  emberiség  számára,  ám  egyúttal  alattomos  rombolómunkát   is  végez.  Az  egységes  világcivilizáció  a  múlt  és  jelen  nagy  civilizációit  tápláló  kulturális   források   rovására,   azok   elkoptatása,   elhasználása   árán   valósulhat   meg.   Ez   a   fenyegetés   a   szemünk   láttára   terjedő   tömegkultúrában   ölt   testet.   A   világ   majd   minden   táján   megtalálhatóak   már   ugyanazok   a   rossz   filmek,   ugyanazok   a   copyrightozott   tucatshowk,   játékok,   játékautomaták,   vagy   számítógépes   játékok,   műanyag   vagy   alumínium   sorozatgyártott   rémségek,   egy   kaptafára   szabott   szórakoztatóipari  termékek,  replika-­‐musicalek,  a  nyelv  torzulásához  vezető  már-­‐már   propagandaszerűen   terjedő   pop-­‐kultúra   elemei,   a   kulturális   terméknek   szánt   silányságok.   Az  emberiség  nagy  tömegei  azzal,  hogy  elérték  a  fogyasztói  kultúra  bizonyos  szintjét,   meg  is  rekedtek  egy  szubkultúra  szintjén.   A   világban   kialakult   új   kommunikációs   helyzetben   a   ma   embere   már   nem   csupán   egyetlen,   saját   nemzeti   kultúrájával   érintkezik,   hanem   –   a   kulturális   környezetszennyezés  hordalékát  most  leszámítva  –  több  tucatnyi  más,  gyakran  nagy   és   gazdag   kultúrával,   ezért   állandóan   választhat,   sőt   választania   kell,   ezek   közül   melyeket  fogadja  be,  annál  is  inkább,  mivel  az  emberi  elme  befogadóképességének   sajnos  megvannak  a  maga  korlátai.   Persze   világunk   a   hatás-­‐ellenhatás   törvénye   szerint   működik,   így   az   univerzális   kultúra   szerepének   növekedése   mellett   valószínűleg   éppen   a   nemzeti   kultúrák   fölértékelődésének  tendenciája  jellemzi  majd  a  21.  századot.  Magyarország,  sajátos   történelmi   múltjával   és   geopolitikai   helyzetével,   különleges   lehetőség   előtt   állhat   e   tendencia   következtében,   így   hatványozottan   meg   is   növekednek   tehát   nemzeti   kultúrájával   kapcsolatos   kötelezettségei.   A   megkönnyített   és   korlátozásmentes   kommunikáció   világában,   abban   a   térben,   amelyet   ma   hatalmas   és   dinamikus   kultúrák   igyekeznek   megtölteni,   csak   rugalmas,   alkotó,   vonzó   és   gazdag   nemzeti   kultúrának  van  esélye  a  fennmaradásra  és  arra,  hogy  szerepét  betöltse.    

 

 

9  

 

A  színház  célja,   hogy  gyarlóságainkat   kiigazítsa,    rossz  szokásainkat   nevetségessé  tegye.   (Carlo  Goldoni)  

 

gondolatok  a  színházról       A   színház   legkonvencionálisabb   értelmezésben   az   a   hely,   ahol   a   játszó   megszemélyesíti  a  figurát,  mely  aktusnak  tanúja  a  néző.  Jobbára  mások  által  kitalált   történetet  mutatnak  meg  a  valóságos  vagy  képzeletbeli  figurák  bőre  bújt  színészek,   azt   feltételezve,   hogy   valamilyen   módon,   az   eseményekben,   vagy   valamely   szereplőben   a   néző   magára   ismer.   Ez   a   felismerés   a   benne   lévő   feszültséget   feloldja,   ráismer   a   magával,   másokkal,   a   szereplővel   és   a   mellette   ülővel   való   azonosságra   vagy  különbözőségre,  a  felszabadító  élmény  pedig  építően  hat  rá.  

a  játszó    

Amit  a  színész  a  színpadon  művel,  az  a  teremtés  művelete.  A  néző  szeme  láttára  új   valóságot,   a   hétköznapitól   eltérő   minőséget   hoz   létre.   Azáltal,   hogy   beleél,   tulajdonképpen  teremt.  Ez  a  tevékenység  pedig  –  mivel  Istent  idézi  –  mindig  mágikus   rítus,   melyre   valójában   csak   a   kiválasztottak   jogosultak.   A   színházi   terepen   csak   az   igazi   tehetség,   az   igazi   művész   felvértezett   a   teremtés   képességével.   Emiatt   a   színészmesterséget   nem   elég   pusztán   tanulni   –   bár   igen   sokat   kell   tanulni   hozzá   –,   mert   nélkülözhetetlen   hozzá   a   legfontosabb   adottság:   a   tehetség.   Csak   a   tehetség   válhat  művésszé.  Művésszé,  aki  képes  átlátni  és  láttatni  a  valóságot.     Ebben   az   értelemben   a   színész   egyben   morális   lény   is.   A   színházat,   és   benne   önmagát,   nem   tekintheti   másnak,   mint   a   társadalom   olyan   intézményesült  

 

10  

terepének,   amely   a   folyamatosan   változó   valóságban   élő   ember   sorsának,   viselkedésmintáinak   demonstrálására   szolgál,   ezzel   eligazodási   pontokhoz   segít,   irányt   mutat.   Azzal,   hogy   estéről-­‐estére   a   színpadra   áll,   tulajdonképpen   részt   vállal   a   közös   jövőről   szóló   diskurzus   keretében   a   jelen   kritikájából.   Magától   értetődően   és   tudatosan   a   gyengék,   a   meg   nem   értettek,   az   elesettek,   a   rászorulók   mellett   foglal   állást,   mert   ha   nem   így   tesz,   akkor   tevékenysége   merően   narcisztikus   esztétizálás   csupán.  

a  játék    

Egy  biztos:  ha  a  művész  morális  lény,  az  előadás  szükségszerűen  morális  állásfoglalás   is  egyben.  Már  az  antik  tragédiák  és  komédiák  is  ezért  írattak,  és  a  ma  színházának   legfőbb   célja   sem   más,   minthogy   az   említett   fel-­‐   és   ráismeréseken   keresztül   tanulmányozhassuk,   megismerjük,   megértsük   magunkat   és   másokat,   s   így   a   társadalom   egésze   is   megértse   az   egyént   és   a   polgári   közösségeket   napjainkban   érintő,   leginkább   foglalkoztató   problémákat,   az   emberek   közötti   és   a   társadalmi   ellentmondásokat   pusztán   azzal,   hogy   szembesíti   nézőit   ezekkel.   A   szembesülés   élménydús  történéseken  keresztül,  erőteljes  érzelmeket  kiváltva  kell  hogy  vezesse  a   nézőt   a   ráeszmélésen   és   felismerésen   keresztül   a   katarzison   át   a   megértésig   úgy,   hogy  az  események  maguk  is  gyönyörködtessenek,  ne  pusztán  a  külsőségek.     A   színház,   lényegét   tekintve,   tehát   egyszerre   intellektuális   és   misztikus   hely,   és   ha   az   a   bizonyos   csoda   megtörténik,   ma   sem   más,   mint   a   lelket   és   szellemet   az   ártó   szenvedélyektől   megtisztító,   félelmet   és   részvétet   ébresztő,   vagy   éppenséggel   az   álságosságot  nevetségessé  tévő  katartikus  szertartás,  amelynek  gyökerei  még  az  írott   történelem   előtti   időkben   élt   népek   kultikus   szertartásaiból   erednek.   A   közösség   életének   fenntartása,   a   termelőmunka   megóvása,   a   bajelhárítás,   és   a   továbbélés   biztosítása   állt   a   szertartások   középpontjában.   Amilyen   társadalmi   szerkezetben   folytak   ezek   a   főtevékenységek,   olyan   szerkezetbe   szerveződtek   a   szertartásokban,   majd   a   színjátékban   a   cselekvésmódok.   Amilyen   mértékben   és   módon   lépnek   fel   a   konfliktusok   és   küzdelmek   a   közösség   termelő,   mitikus,   és   önfenntartó  

 

11  

tevékenységében,  olyan  mértékben,  és  hasonló  módon  jelentkeztek  konfliktusok  és   küzdelmek,  drámai  elemek  a  színjáték  kialakulásában.   A   drámai   konfliktus   megjelenését   és   alakulását   a   színjátékban   mindenkor   megelőzi   az   emberek   közötti,   a   társadalmi   ellentmondások   jelentkezése   és   alakulása.   A   színház   legfőbb   célja   pedig,   hogy   ezen   konfliktusok,   küzdelmek   és   ellentmondások   feldolgozásával  segítse  azok  megoldását.     A   színházművészet,   a   színészet,   amellett,   hogy   adottság   (tehetség,   intuíció,   hajlam,   képesség,   kitartás,   szorgalom   és   lemondás),   ráadásul   még   mesterség   is.   Annak   a   megtanulása,   hogyan   engedjük   ki   a   szellemet   a   palackból,   de   annak   is,   hogyan   küldjük   vissza.   Bár   a   színház,   a   színészet   mágia,   amennyiben   a   megidézett   meg   is   jelenik  –  de  olyan,  ami  a  megfelelő  mederben  fut,  rejtetten  ugyan,  de  konstruált  és   szabályos;   és   annyiban   illúzió   is,   amennyiben   a   tudatos   színészi   fegyelem   láthatatlan   és  folyamatos  jelenléte  mindig  megakadályozza  a  teljes  azonosulást  a  megidézettel.     A  beleélés,  az  azonosulás  testvére  a  színészi  jelenlét.  Egy  ember  mozdulatlanul  áll  a   színpadon,   és   magára   vonja   a   figyelmünket.   A   másiknak   tripla   szaltót   ugorva   sem   sikerül  ugyanez.   Mi  ez  a  különbség?  Mit  jelent  biológiailag,  kémiailag,  pszichikailag,  fizikailag?   A  választ  sok  színház-­‐teoretikus  kutatta,  ám  közmegegyezéssel  elfogadott  értelmezés   létrejöttéről  egyáltalán  nem  beszélhetünk.     A  jelenlét  forrását  legtöbben  valamiféle  aurának  tartják,  ami  nem  passzív,  hanem  a   teljes  környezet  felé  erőteljes  energiahullámokat  sugároz.  Idealista  lévén,  a  színészi   jelenlét   forrásának   a   magam   részéről   elfogadom   az   aura-­‐elvet,   amit   lelki   eredetű   energia-­‐kisugárzásnak  tartok.  A  színészi  jelenlét  eszerint  nem  pusztán  fizikai  –  bár  a   színházi   előadás   létrejöttének   ez   is   elengedhetetlen   feltétele   –   hanem   mentális   tartalmat   is   jelent.   A   fizikai   jelenlét   ugyanis   még   messze   nem   elegendő:   hiába   van   jelen  egy  színész  a  színpadon,  ha  hiányzik  az  a  bizonyos  kisugárzás.     A   színház   egésze   viszont,   bár   a   színész   személyiségén,   a   tehetségen   alapul,   lényegében   konstruált   erőtér,   amelyben   a   színész   és   szerep   eggyé   válásának   illúzióját,  együttműködésük  harmóniáját  kell  megteremteni.  Ez  persze  csak  a  színész    

12  

nagyfokú   koncentrációjával   lehetséges.   Sztanyiszlavszkij   ezt   úgy   fogalmazta   meg,   hogy   a   színésznek   az   a   feladata,   hogy   az   alakítás   kiindulásaként   a   „nyilvános   egyedüllét”  állapotát  teremtse  meg  önmagában.  Ez  a  koncentráció,  a  belső  figyelem   tudatos   irányítása,   olyan   felfokozott   tudatállapot,   amelyben   minden,   ami   lényegtelen,  megszűnik  létezni.   Az,  hogy  a  beleélés  valamiféle  játék,  ezért  szoros  kapcsolatban  van  az  arisztotelészi   utánzással,   nem   igényel   részletes   bizonyítást,   így   csak   egy   rövid   kitérőt   a   játék   mibenlétére.   Huizinga,   a   kiváló   holland   történész   1938-­‐ban   nagyszerű   könyvet   írt   arról,   hogy   a   játék   milyen   fontos   szerepet   töltött   be   az   emberi   civilizáció   történetében.   Bár   jól   ismerte  a  különböző  fiziológiai,  biológiai,  pszichikai  és  szociológiai  játékelméleteket,   nem   ezen   hipotézisekből   indult   ki.   Meg   volt   ugyanis   győződve   arról,   hogy   minden   emberi  tevékenységet,  és  általában  az  egész  emberi  civilizációt  mindig  és  mindenütt   áthatotta   a   játék   szelleme.   „A   rítus   a   szakrális   játékból   nőtt   ki,   a   költészet   a   játékban   született,   és   mindenkor   a   játék   táplálta,   a   zene   és   a   tánc   színtiszta   játék   volt.   (…)   Végül   is   meg   kell   állapítanunk,   hogy   a   civilizációt,   korai   korszakaiban,   játszották.   Nem   úgy   jön   a   játékból,   mint   ahogy   egy   csecsemő   az   anyaméhből:   a   civilizáció   játékban   és   játékként   születik,   és   sohasem   hagyja   el   azt.   Az   igazi,   tiszta   játék   a   civilizáció  egyik  fundamentuma.”    

a  befogadó    

A   művész   sohasem   teljes   tudatossággal   alkot,   hanem   művészi   tudatossággal,   ahol   az   intuíció,  a  játékosság,  az  ihlet  igen  nagy  jelentőségű.  Lényegében  az  vezeti  a  kezét,   ahogy  mondani  szokták  az  ihletett  révületben  történő  alkotásról,  ami  egyén  fölötti,  a   személyiségnél   több,   magasabb   rendű   szellemi   valóság,   ezért   nincs   is   teljesen   a   művész  tudatának  ellenőrzése  alatt.  Így  fordul  elő,  hogy  maga  a  mű  gyakran  többet   mond,  mint  a  művész.     A  játék  szakrális,  mert  újra  és  újra  bemutatja  a  teremtést,  vagy  mondhatjuk  úgy  is,   Isten   kozmikus   cselekedetét   másolja.   Lehetővé   teszi   emellett,   hogy   az   ember   kilépjen   a   hétköznapokból,   túllépjen   az   élet   mindennapi   szükségletein,   legyőzze   az    

13  

anyagi   világ   determinizmusait,   és   átlépjen   a   spiritualitás,   a   szabadság,   az   autonómia,   a  tisztesség  és  a  méltóság  szférájába,  a  hétköznapokból  az  ünnepbe.   Ez  történik  a  színházban  is  estéről  estére,  amennyiben  a  játéknak  van  morális  hitele.     Eddig   csak   a   színházi   alkotó   művészetéről   szóltunk,   s   nem   érintettük   a   befogadás   művészetét,   holott   épp   ezen   a   tájékon   búvik   meg   munkánk   lényege.   Az   előadás   ugyanis  nem  a  színészben,  vagy  a  színpadon  jön  létre,  hanem  magában  a  nézőben.  A   színházi   játék,   az   előadás   olvasata,   értelmezése,   dekódolása   közös   és   egyéni   elemekből  áll  össze.   A   ma   embere,   amikor   a   műalkotáshoz   közelít,   gyakran   a   művésztől   indul   el.   Mi   lehet   annál  fontosabb,  amit  a  művész,  a  mű  alkotója  mond?  Ezért  lehet  az,  hogy  többnyire   művészeket   interjúvolnak,   nem   pedig   műveket   elemeznek.   Holott   bármilyen   műalkotás  esetében  háromféle  üzenetet  tartunk  számon.  Az  első  a  művész  üzenete,   a   második   a   műé,   a   harmadik   pedig   magáé   a   mindenkori   műélvezőé.   Az   a   lényegi   üzenet,  az  a  megfejtés,  amit  a  műből  ő  maga  kiolvas,  ami  benne  képződik  meg,  ami  a   felkínált  tükörben  előtte  sejlik  fel.     A   reneszánsz   óta   közkedvelt   toposz   miszerint   a   színház   a   valóság   tükre,   holott   a   tükör  –  tisztán  optikai  értelemben  –  a  pillanatnyi  és  pontos  reprodukció  eszköze  és   emblémája.  A  színpadi  valóságtükörkép  létrejöttekor  tudjuk,  hogy  az  nem  pusztán  a   valóság   élethű   másolata,   s   nem   egy   irányba,   hanem   oda-­‐vissza   tükröződik.   A   valóság   képe   visszahat   a   valóságra   –   a   játszó   a   nézőre   és   néző   a   játszóra   –   ezáltal,   furcsa   módon,   meg   is   változtatja   azt.   Ez   a   színház   varázslata,   a   mágia,   a   feszültségek   és   lüktető  energiák,  amelyek  képesek  a  változtatásra  miközben  maguk  is  folyamatosan   változnak.       A   tükör   persze   csak   hasonlat,   és   tulajdonképpen   nem   is   túl   pontos.   Azt   feltételezhetné,  hogy  az  előadás,  miközben  felmutatja  a  valóság  tükörképét,  valami   egyértelműt,   mindenki   számára   egyformán   értendőt   állít.   Pedig   erről   szó   sincs.   Az   előadásnak  vannak  pillanatai,  amelyeket  minden  néző  egyformán  ért,  ám  a  legtöbb   pillanata   mindenki   számára   mást   jelent,   valami   egyénit,   valami   speciálisat,   valami   semmi  mással  össze  nem  téveszthetőt.  Ez  így  is  van  rendjén,  ha  az  előadás  az  alkotók    

14  

tehetsége   és   munkája   nyomán   rendezett   egységben   áll   össze,   és   ezt   a   rendezettséget   a   befogadó   –   akár   mindegyikük   másképp   –   érzékeli.   A   valóság   tükörképe,  amit  az  előadásban  látunk,  tulajdonképpen  nem  más,  mint  egy  mintázat,   aminek   fő   vonalait,   csomópontjait   mindnyájan   ugyanott   láthatjuk   bár,   de   mellékvonalainak   megrajzolása   és   a   köztes   terek   kitöltése   egyéni:   mindannyiunk   szabad  asszociációira  van  bízva.  A  színházi  munkában  a  kiállított  előadás  tehát  csak  a   kezdet,   s   mivel   a   színházi   mű   bemutatása   mindig   egy   meghatározott,   egyszeri   közegben   jön   létre,   ezért   maga   az   előadás   ugyanabban   a   formában   megismételhetetlen.   A   téridő   függvényében   ugyanis   folytonosan   változik   a   közeg,   ennek   megfelelően   változnak   a   résztvevők.   Mind   a   színész,   mind   a   közönség,   és   annak   minden   tagja,   s   változik   fizikai   és   mentális   állapotuk   is.   Az   élmény   tehát   meglehetősen   komplex:   a   színészi   játék   eredményeként   létrejön   a   közösen   átélt   izgalom,  fájdalom,  részvét,  félelem,  vagy  épp  ellentétes  irányban  –  a  felszabadultság,   a   nevetés,   az   öröm,   a   megkönnyebbülés   kollektív   élménye,   melyek   mellett   fontos   szerepük   van   a   meghatározhatatlan   egyéni   olvasatoknak   is.   A   színház   az   a   tér,   idő   és   helyzet,   amikor   az   ember   valaki   máson   keresztül   önmagára   reflektál,   mintegy   idegenként,   másik   emberként,   pontosabban   a   másik   ember   –   a   színész   –   szemével   látja  önmagát,  saját  sorsát  és  viselkedését.  A  színház  az  emberi  lényeget,  annak  egy   adott  állapotát  jeleníti  meg  –  aminek  dekódolása,  ahogy  erről  korábban  már  volt  szó,   természetesen   minden   egyes   néző   számára   más   –   ebben   az   értelemben   történik   mindig  identitásképzés  és  identitásváltás  a  színházban.  A  színház  a  határátlépés  tere,   ahol   a   tapasztalt   esztétikai   minőség   hatására   a   néző   számára   megnyílik   a   határátlépés  lehetősége.   Hogy   aztán   ez   valóban   megtörténik-­‐e,   vagy   sem,   az   már   más   kérdés.   Munkánk   során   alig   tudhatunk   valamit   az   előadás   egy-­‐egy   nézőben   gerjesztett   pszichés   következményéről,   hiszen   ez   már   nem   pusztán   a   mi   munkánkon,   hanem   magán   a   nézőn  múlik,  meg  azon  is,  hogy  különböző  kultúrák  és  különböző  történeti  korszakok   színházai  milyen  módon  kínálják  az  identitásváltás  –  a  határátlépés  –  lehetőségét.    

 

 

15  

paradigmaváltás  küszöbén       Ahhoz,   hogy   egy   művészeti   intézmény   működésének   alapvető   irányait   meghatározzuk,   tekintettel   kell   lenünk   azokra   a   társadalmi,   gazdasági   és   kulturális   erőterekre,   melyekben   a   városi   és   az   azon   kívüli,   ám   a   városra   is   ható   folyamatok   zajlanak.   Ezek   az   erőterek   ugyanis   jelentős   hatást   gyakorolnak   a   külső   és   belső   városimázsra,  valamint  a  városlakók  identitásának  felépítésére,  módosulására  is.   A  helyi  identitás  persze  nem  pusztán  a  helyben  lakók  által  formált  építőkövekből  áll   össze.   Egy   várost   az   azon   kívül   álló   erők   is   célba   vehetnek,   a   központi   hatalom   is   kiszemelheti  magának,  ahogyan  ez  Szentendre  esetében  is  megtörtént;  így  az  önkép   és  városimázs  nem  pusztán  a  helyi  érdekek  figyelembevételével  épül.   Azokat  a  folyamatokat,  melyek  a    szentendrei  identitás,  a  város  önképének  és  külső   imázsának   létrejöttét   befolyásolták   átfogóan   elemzi   az   Erdősi   Péter   és   Majorossy   Judit   által   szerkesztett   Kép,   önkép,   múltkép   című   tanulmánykötet,   amely   2014-­‐ben   a   Ferenczy  Múzeum  kiadásában  látott  napvilágot.  A  kötetben  szereplő  Kende  Tamás  és   Erdősi   Péter   idézetek   érzékletesen   világítanak   rá   azokra   a   tényezőkre,   melyek   a   fejlődés   természetéből   adódóan   a   Szentendrén   „évtizedekre   prolongált   identitásproblémák”-­‐hoz  vezettek.     A   jelenlegi   városvezetés,   a   városi   intézmények   vezetői,   és   a   véleményformáló   helyi   értelmiség   igen   nehéz   feladat,   egyben   óriási   lehetőség   előtt   is   áll:   újra   ki   kell   találnia   Szentendrét.   Hiszen   a   várost   jellemezni   hivatott   korábbi   és   jelenleg   is   használatos   jelzők,  az  ezek  sugallta  irányok,  valamint  a  jelzőket  generáló  aktivitások  megkoptak,   az  eddigi  húzóágazatok  vonzereje  halványulni,  de  mindenképp  átalakulni  látszik.   A   főváros   gyümölcskosara;   földönjáró,   gyakorlatias   kereskedők   gazdag,   kispolgári   városa;   szegény,   bohém   művészek   fészke;   turista-­‐   és   múzeumváros;   az   országpropaganda,   az   idegenforgalom   megkerülhetetlen   része.   Mind-­‐mind   olyan   jelző  és  meghatározás,  mely  a  múlt  évszázad  terméke.  A  nagy  kérdés:  Milyen  jelzőket   hoz   majd   az   új   évezred?   Képes-­‐e   Szentendre   újra   meghatározni   önmagát,   s   a  

 

16  

meglévő   értékek,   a   fantasztikus   tárgyi   és   szellemi   örökség   kínálta   lehetőségekre   építve  új  lendületet  venni?     Álláspontom   szerint   a   múzeumvárosként,   kirakatvárosként,   galériavárosként   elkönyvelt   Szentendre   számára,   a   képzőművészetekhez   képest   jóval   látványosabb   és   figyelemfelkeltőbb   előadó-­‐művészeti   aktivitások,   és   a   kulturális   turizmus   ezekre   épülő   új   irányainak   okos   kitalálása   adhat   ismét   előrelendítő   energiákat.   Mielőtt   azonban   részleteznénk   ezeket   a   lehetséges   új   irányokat,   vizsgáljuk   meg,   miként   került   a   helységnévtábla   második   sorába   a   festők   városa   elnevezés,   majd   azt   is,   miféle  táptalajból  nőttek  ki  és  táplálkoznak  Szentendrén  a  jelenleg  meglévő  előadó-­‐ művészeti  aktivitások.   A   korábban   már   említett   Kép,   önkép,   múltkép   című   kötetben   szereplő   Kende   tanulmány  szerint:   „A  város  utcái,  házai,  a  Dunakanyar,  a  helyi  festők  és  műtermeik,  a  híresebb  régi-­‐új   szentendreiek,  a  Teátrum  beköltöztek  a  magyar  családokhoz.  A  Szentendrén  történt   rendszeres  protokoll  látogatások  a  híradó  révén  Kovács  Margitot  éppúgy  bevezették   az   ország   lakásaiba,   mint   az   ezek   mellett   és   mögött   vágóképként   feltűnő   várost.   A   televíziónak   köszönhetően   Szentendre   már   nem   csak   vizuális   közügy,   de   egyúttal   vizuális   közhely   is   lett.   A   protokolláris   szentendrei   séták   az   1990-­‐es   évekre   megszűntek.  Szentendre  kirakatszerepe  visszavonhatatlanul  elmúlt.  (...)   A   szentendrei   kirakat   az   1980-­‐as   évek   második   felében   repedezni   kezdett,   majd   végleg   összetört.   Ma   már   nincs   szükség   arra,   hogy   az   egykor   sugárzott   idillikus   képet   történetileg   re-­‐konstruáljuk.   Az   idill   mögött   már   a   «kirakat   fénykorában»   is   számos   ellentmondás,   feszültség   rejtőzött,   amelyeket   azonban   a   kirakati   kép   hosszú   ideig   sikerrel  eltakart.”   Erős   állítások.   Ám   kétségtelenül   jelzik,   hogy   a   képzőművészetek   biztosította   nimbusz   alatt   mára   sokat   koptak   a   tartóoszlopok.   Az   emblematikus   alkotók   közül   sokak   lendülete  megkopott,  kapcsolatai  hálójuk  átrendeződött.   „A   múzeumváros,   mint   kirakatváros   szerep   mellett   korszakunk   másik   jellegzetességének   számított,   hogy   Szentendre   –   főleg   annak   barokk   belvárosa   és   főtere  –  díszletként  is  funkcionált.  Az  1960-­‐as  évek  végén  fedezték  fel  az  akkori  Marx   (ma   Fő)   teret   budapesti   színházi   szakemberek,   hogy   létrehozzák   a   Szentendrei    

17  

Teátrumot.   A   Teátrumról   azért   is   külön   kell   szólni,   mert   folyamatos   konfliktusok   forrásává  lett  a  kezdetektől  egészen  a  megszűnéséig,  amelyek  rámutatnak  azokra  az   egymással   vetélkedő   részérdekekre,   amelyek   a   legújabb   korban   Szentendrét   alakították.   A   Teátrumot   felfedező   és   kiharcoló   két   rendező,   Békés   András   és   Zsámbéki   Gábor   alapkoncepciója   szerint   színház   és   díszlet   az   egész   szentendrei   belváros,   a   «Szentendrei   Teátrum   ott   kezdődik,   ahol   az   ember   a   városba   ér».   A   kisvárosi   Fő   tér   gyakran   több   volt   mint   látványos   színpadkép,   háttér.   A   Teátrum   sajátos  módon  vált  a  szentendrei  belváros  lakóinak  mindennapi  részévé.:  «1972-­‐re,  a   negyedik   évadra   már   kialakultak,   szinte   megszokottakká   váltak   a   helyi   lakosság   számára   azok   a   korlátozások,   melyeket   a   játéknapokon   feltétlenül   alkalmazni   kellett.   (...)   Mindez   várakozásteli   izgalommal,   érdekes   élményekkel   járt   az   első   években,   később   azonban   –   főleg   az   idegenforgalom   növekedésével,   a   szentendrei   közönség   arányának  gyors  csökkenésével,  amikor  a  szentendreiek  egyre  kevésbé  érezték  már   magukénak  [a  Teátrumot]  –  kellemetlenek,  terhesek  lettek  e  korlátozások.»  Az  1980-­‐ as   évek   legelejétől   kezdődően   egymást   váltották   a   nem   kizárólag   budapesti   társulatok  a  szentendrei  Fő  téren,  egyre  kommerszebb,  idényvégi  tájdarabokkal.  A  Fő   tér   díszletként   bármilyen   darabnak   és   bármely   társulatnak   megfelelt,   ugyanakkor   a   nézőtér   ormótlan   vasszerkezete   miatt   a   Teátrum   ideje   alatt   kisvárosi   központi   térként  egyáltalán  nem  funkcionálhatott.”   Kérdés   persze,   hogy   a   tanulmány   írója   és   a   helyben   élők   számára   mi   számít   izgalmas   és   érdekes,   valódi   művészi   értéknek   és   mi   tűnik   „idényvégi   tájdarab”-­‐nak   a   Szentendrei   Teátrumban   színre   vitt   produkciók   közül.   Hiszen,   ha   az   Országos   Színházművészeti  Múzeum  és  Intézet  internetes  adattárában  a  Szentendrei  Teátrum   keresőszó   alapján   jelenleg   fellelhető   harminchárom   előadást   végigböngésszük,   igazán  remek  neveket  felvonultató  színlapokra  bukkanhatunk,  és  igencsak  impozáns   névsorokat   állíthatunk   össze.   Elég,   ha   csak   az   itt   dolgozó   rendezők   némelyikét   említjük.  Békés  András,  Ruszt  József,  Vámos  László,  Kerényi  Miklós  Gábor,  Sík  Ferenc,   Iglódi  István,  Kerényi  Imre,  Zsámbéki  Gábor,  Csiszár  Imre,  Máté  Gábor,  Gothár  Péter,   Mácsai   Pál,   Gálffi   László,   vagy   a   szentendrei   munkák   idején   végzős,   illetve   frissen   végzet   rendezőszakos   hallgatók   sora,   akik   mára   már   szintén   elismert   színházi   alkotókká  váltak.  

 

18  

Valószínűleg   nem   pusztán   a   darab,   szereplő   és   rendezőválasztáson   múlik   tehát   a   helybéliek  megítélése.  Kell,  hogy  legyen  valamiféle  kapocs  a  létrejövő  produkció  és  a   város   között,   olyasvalami,   amitől   a   város   magáénak   érezheti   az   itt   születő   előadásokat,   valami,   amitől   ismét   „várakozásteli   izgalommal,   érdekes   élményekkel   jár”-­‐hat  egy-­‐egy  teátrumi  esemény.  Az  érdekes  élmények  gerjesztette  várakozásteli   izgalom   felkorbácsolására   persze   valószínűleg   nincs   általánosan   bevált   recept.   Produkcióról   produkcióra   haladva   kell   megtalálni   azokat   a   minőségeket,   azokat   a   fellehető,   vagy   kiépíthető   kapcsolódási   pontokat,  lépésről-­‐lépésre   ápolgatni   azokat   a   hajszálgyökereket,   melyek   az   itt   születő   előadásokat   a   lehetőségekig   szentendreivé   avatják.   Ez   lehet   a   témaválasztás,   az   itteni   oktatási   és   kulturális   intézményekkel   kialakított  együttműködés,  a  próbaidőszakhoz  járuló  egyéb  aktivitások,  a  marketing   sajátos   eszközei,   a   megcélzott   közönségréteg   helyi   szegmenseinek   direkt   elérése,   vagy   bármilyen   más   lehetőség,   ami   a   szentendrei   közönséget   már   az   alkotás   folyamatába   bevonja,   érdeklődését   kiválthatja,   benne   az   együttes   alkotás   érzetét   keltheti,  ezáltal  a  későbbiekben  taglalt  kokreatív  folyamatok  alapjait  is  megteremti.   Az   így   beinduló   kokreáció   rengeteget   lendíthet   a   városimázs   szükségszerű   módosításán,  kívánatos  újrafogalmazásán  is,  hiszen  a  város  életéhez  igazán  szervült   önmeghatározás  mindenképp  csak  kollektív  és  átfogó  folyamatok  eredménye  lehet.   Emlékezzünk  csak,  miképp  is  jött  létre  a  festők  városa  szlogen!   „Soktornyú   Szentendre,   a   templomok,   a   festők   városa,   ékszerdoboz,   a   mediterrán   hangulatú,  befogadó,  vendégszerető  Szentendre,  múzeumváros,  –  a  nyelv  megannyi   állandósult   eleme,   amely   a   hely   adottságainak   és   identitásának   kifejezésére,   imázsának  építésére  szolgál.  Lépten-­‐nyomon  ismétlődnek  a  város  leírásaiban,  vonzó   adottságait   méltató   útikalauzokban,   cikkekben   és   egyéb   írásokban;   a   Szentendrére   vonatkozó  gondolkodást  és  beszédet  mindinkább  meghatározó  és  –  ma  úgy  tűnik  –   alig   nélkülözhető   asszociációs   bázist   alkotnak.   Ezek   a   képzetek   nem   örökérvényűek   és  nem  a  semmiből  keletkeztek:  történeti  produktumok,  egy  részük  elhalványulhat,   kikophat,   helyét   másnak   adhatja   át   egyéb   elemei   viszont   tovább   élhetnek,   megszilárdulhatnak.   Más   szóval:   Szentendre   felfedezése,   invenciója   során   meg-­‐   és   kitalált  elemekből  épült  fel  a  ma  ismert  városimázs.”   Következésképp   az   említett   városimázs   újra   meg-­‐   és   kitalálható!   A   képpé   formált   város  jelenleg  is  megcsodálható  tárgyi  öröksége  mellett  erősíteni  kell  a  még  mindig    

19  

hézagosan  feltérképezett  szellemi  és  kulturális  örökség  tovább  élésének  lehetőségét,   s   az   ezekre   épülő,   ezeknek   új   lendületet   adó   aktivitásokat   is   ki   kell   találni.   A   még   meglévő   nyomokra   alapozva   kell   felkutatnunk   azokat   a   forrásokat,   azokat   a   tényezőket,  melyekre  építve  megtervezhető,  megálmodható,  hogy  miképp  töltjük  fel   élettel  a  kiüresedett  tereket.   Szentendre   egyszer   már   mert   nagyot   álmodni,   s   ez   az   álom   igen   jövedelmezőnek   bizonyult   a   későbbiekben.   Ahogy   Erdősi   Péter   fogalmaz:   „Starzsinszky   László 1   polgármesternek   a   művészeket   befogadó,   számukra   telepet   alapító   döntéséről   tehát   idővel   kiderült,   hogy   tőkét   jelent,   nagy   jövő   előtt   áll   és   jelentős   tartalékai   vannak.   Az   1920-­‐as   évek   beruházása   a   vizualitásba   egy   többgenerációs   történet   nyitánya   volt.   Starzsinszky  tervétől  több  állomáson  át  a  hivatalos  Szentendre  végül  eljutott  odáig,   hogy   emblematikusan   a   «festők   városa»,   «a   művészetek   városa»   kifejezést   alkalmazza   magára.(...)   Imázs,   sőt   önértelmezése   ma   már   nehezen   elképzelhető   enélkül.   Ez   a   jelenség   azonban   (...)   elválaszthatatlan   a   (...)   várospolitikai   intézkedésektől  a  városkép  idegenforgalmi  kiaknázásától.”   Vegyük   csak   észre!   Ismét   a   szükségszerű   várospolitikai   intézkedéseknél   és   a   város   motorjaként  szolgáló  idegenforgalomnál  tartunk,  s  mostanra  azt  is  láthatjuk,  hogy  a   múlt  századtól  a  Kádár-­‐korig  épülő  nagy  álmokkal  lassan  le  kell  számolni.  Merni  kell   újat   is   álmodni,   hiszen   új   álmok   nélkül   a   kultúra   alapvetésiről   szóló   korábbi   fejezetben   említett,   a   filléres   és   szállítószalag-­‐turizmust   kiszolgáló   silány   és   kommersz  termékek,  valamint  a  bóvli  gerjesztette  és  a  bóvlit  újratermelő  hozzáállás   a  műemléki  környezetet,  a  tárgyi  örökség  megmaradt  elemeit  is  tovább  erodálja.   A  porosodó  útikönyvek  kicsinyítő-­‐képzős,  rajongó  nyelvezete  mára  tehát  kiüresedni   látszik.  Az  üres  szólamok,  a  kopottas  fordulatok  még  visszhangozhatnak  jó  ideig,  de   az   a   korábbi   érzet,   melyet   pár   évtizeddel   ezelőtt   a   város   felfedezésének   kalandja   nyújtott,   már   nem   oly   bizsergető   érzés.   A   Szentendréről   alkotott   kép,   valamint   a   Szentendre  által  álmodott  és  megélt  önkép  jelenleg  is  formálódik.   Leginkább  rajtunk  múlik,  hogy  merre.    

 

                                                                                                                 Starzsinszky  László  1924-­‐től  1934-­‐ig  volt  Szentendre  polgármestere.  Ő  adta  át  a  Szentendrei  Művésztelepet  megalapító  nyolc   Réti-­‐tanítvány   festőművésznek   1926-­‐ban   az   első,   Pomázi   úti   épületeket,   majd   1928-­‐ban   a   mai,   Bogdányi   úti   Művésztelep   területét,   s   ezzel   hozzájárult   ahhoz,   hogy   a   város   nemcsak   a   magyar,   hanem   az   egyetemes   művészettörténetnek   is   elismert   színhelye  lett. 1

 

20  

az  előadó-­‐művészeti  tevékenység   három  alappillére Három,   egymástól   jól   elkülöníthető,   ám   egymást   szorosan   támogató   tevékenységcsoport   megszervezésével   és   felfuttatásával,   az   ezekhez   szükséges   erőforrások   meghatározásával,   majd   aktivizálásával   teremthető   meg   az   a   működési   struktúra,   amely   új   lendületet   biztosíthat   a   Szentendrei   Teátrumnak,   s   az   általa   kifejtett   előadó-­‐művészeti   tevékenységen   keresztül   magának   a   városnak   is.   Az   említett   három   működési   irány   közül   az   első,   a   szentendrei   polgárokat,   a   helyben   élőket   megszólító   aktivitások   halmaza,   a   második   a   kiépítendő   együttműködői   hálózaton,   valamint   az   együtműködőkkel   közösen   kifejtett   előadó-­‐művészeti,   továbbá  PR  és  marketingtevékenységen  alapuló,  közegbefolyásolást  és  imázsváltást   célzó   tevékenységeké,   a   harmadik   pedig   a   hazai   és   nemzetközi   kulturális   turizmust   érintő,  bevételt  generáló  aktivitásoké.   Vizsgáljuk  meg  egyenként  részletesebben  e  három  működési  irányt!  

első  pillér  

  Egy  városi  kulturális  intézmény  esetében  talán  a  legfontosabb  a  helyi  elfogadottság,   az   itt   lakókban   kialakult   érzetek,   beidegződések   és   megítélések,   melyek   szerint   magukénak   érzik   azokat   az   ügyeket,   melyeket   a   szervezet   felvállal   és   érdeklődnek   azok   iránt   a   kulturális   termékek   és   egyéb   kapcsolódási   pontok   iránt,   melyeket   a   szervezet  előállít,  vagy  munkája  során  felkínál.  E  szempont  elsődlegessége  belátható,   ha   végiggondoljuk,   hogy   a   Szentendrei   Kulturális   Központ   Nonprofit   Korlátolt   Felelősségű   Társaság,   a   Szentendrei   Teátrum   a   város   intézménye;   alapítója   és   tulajdonosa   a   város   önkormányzata,   irányító   szerve   Szentendre   Város   Önkormányzatának   Képviselő-­‐testülete,   működése   elsődlegesen   támaszkodik   az   önkormányzati   támogatásra,   és   a   tevékenysége   során   használt   infrastruktúra   többnyire   városi   tulajdon.   A   szervezet   munkájának   irányítása   során   tehát  

 

21  

mindenképp   figyelemmel   kell   lenni   Szentendre,   a   szentendreiek   elvárásaira   és   igényeire,   hiszen   a     tevékenység   jó   része   értük   folyik,   az   itt   készülő   előadások   főként   róluk,   értük   és   nekik   kell   hogy   szóljanak.   A   szervezet   munkájáról   kialakított   véleményüket  nem  pusztán  a  jegyvásárlással  vagy  annak  elutasításával  fejezhetik  ki,   hanem   rendelkezésükre   állnak   azok   a   fórumok   is,   melyek   a   város   életére,   következésképp   a   teátrum   működését   befolyásoló   erőterekre   is   hatással   vannak.   A   Teátrum   előadásit   megtekintő   nézők   közt   vannak   és   közülük   kerülnek   ki   azok   az   önkormányzati  képviselők,  és  döntéshozók,  akik  a  képviselő-­‐testületben  döntéseket   hoznak   a   társaság   ügyeit   illetően,   sőt,   azok   is,   akik   a   Polgármesteri   Hivatalban   a   társaság  ügyes-­‐bajos  dolgaiban,  adminisztratív  ügyieben  eljárnak.  Egyértelmű  tehát  a   helyi  elfogadottsági  és  szerethetőségi  mutatók  fontossága.   Ezek   a   mutatók   persze   legfőképpen   magas   művészi   színvonalú,   és   élményt   kínáló   előadásokkal   javíthatók,   de   más   terepen   is   munkálkodni   kell,   hogy   a   szentendreiek   újra   magukénak   érezzék   a   Teátrumot   és   az   itt   születő   produkciókat,   s   hogy   újra   tapinthatóvá   váljanak   a   korábban   idézett   Kende-­‐tanulmányban   emlegetett   várakozásteli   izgalmak   és   érdekes   élmények.   Ez   pedig   –   a   szerethető,   felvállalható   és   büszkeségre   okot   adó   előadásokon   túl   –   egyfajta   tulajdonosi   szemlélet   kialakításával   érhető   el.   A   szentendrei   polgár   bennfentességének   érzetét   kell   megteremteni   és   erősíteni!   Ezt   pedig   –   többek   között   –   a   műsortervek   és   a   programkínálat   összeállítása   során   kifejtendő,   valamint   a   helyben   folyó   próbaidőszakokat   kísérő,   első   látásra   talán   járulékosnak   tűnő,   de   a   későbbiekben   sokat   kamatozó   aktivitásokkal  lehet  elérni.  Minden  lehetőséget  meg  kell  ragadni,  hogy  a  helyben  élők   egyre  inkább  az  itteni  színházi  kínálatra  fordítsák  figyelmüket,  a  Szentendrét  ma  még   alvóvárosnak  tekintő  lakosok  is  egyre  inkább  az  itt  készülő  és  itt  kínált  előadásokra   fordítsák   figyelmüket,   s   ne   pusztán   a   budapesti   Nagykörút,   a   Petőfi   Sándor   vagy   Nagymező   utca   jelentse   számukra   a   színházi   élmények   terepét.   E   cél   elérésében   komoly   támasz   lehet   a   Kulturális   központ   közművelődési   tevékenységének   célközönsége,   a   közművelődési   aktivitások,   az   itt   működő   csoportok   tagsága   jelentette   erőforrások,   valamint   a   meglévő   és   a   jövőben   tovább   erősítendő,   helyi   intézményi  együttműködések.   Miért   ne   lehetne   bevonni   a   helyben   működő   csoportok   tagjait,   s   rajtuk   keresztül   a   családokat,   a   családokhoz   kötődő   ismerettségi   köröket,   egyáltalán,   az   amúgy   is    

22  

rendelkezésre   álló   kapcsolati   hálót   az   előadó-­‐művészeti   tevékenység   előkészítő   folyamataiba   és   propagálásába?   Ötletparádék,   pályázatok,   kokreatív   elemek   és   akciók,  nyílt  próbák,  drámapedagógiai  foglalkozások,  pódium  és  háttérbeszélgetések,   a   helyi   önszerveződő   közöségek   megszólítása   és   bevonása,   hírláncok   kiépítése,   a   virtuális  közösségek  bemozgatása,  a  gerillamarketing  megengedhető  elemei,  vagyis  a   folyamatok   társadalmiasítása,   mind-­‐mind   ezt   a   célt   szolgálhatják.   S   még   ha   első   olvasatra  ezek  nem  is  tűnnek  egy  előadó-­‐művészeti  szervezet  számára  mindenképp   kitűzendő   célnak,   nem   szabad   megfeledkeznünk   a   helyi   adottságokról.   Arról,   hogy     a   Szentendrei   Teátrum   egy   közművelődési   célokat   szolgáló   szervezet   integráns   része.   Ezt   a   helyzetet   nem   nyűgként   kell   megélni,   hanem   előnyt   kell   kovácsolni   belőle,   s   ahogy   a   közművelődéssel   foglalkozó   munkatársak   és   szervezeti   egységek   támogathatják  az  előadó-­‐művészeti  munkát,  úgy  lehet  ez  utóbbi  is  a  közművelődés   szolgálatára.   Ha   csak   a   város   által   elfogadott   közművelődési   rendeletben   megfogalmazott   célok   és   feladatok   közül   emelünk   ki   párat   –   a   helyi   társadalom   kapcsolatrendszerének   fejlesztése,   közösségi   életének   érdekérvényesítése;   a   gyermekek   és   fiatalok   művészeti,   közművelődési   és   közösségi   életének   előmozdítása,   kiemelt   figyelmet   fordítva   a   szentendrei   ifjúság   kulturális   tevékenységére,   a   civil   társadalom   önszerveződő   tevékenységének   erősítésére   –   rögtön   visszaköszönnek   a   már   eddig   említett,   és   felsejlenek   a   továbbiakban   felfedezendő  kapcsolódási  pontok.  

második  pillér  

  Habár   másodikként   részletezem,   a   következő   irány   legalább   olyan   fontos,   mint   az   előbb  említett  és  erős  hatást  is  gyakorol  rá.  Ez  pedig  a  létrejövő  előadások  szakmai   megítélésén,   illetve   a   részben   meglévő,   ám   mindenképp   tovább   építendő   együttműködői  hálózat  hatásain  keresztül  a  Szentendrei  Teátrum  szakmai  hitelének   újraépítése,   az   itteni   előadó-­‐művészeti   tevékenység   nimbuszának   újjáteremtése,   a   városban  folyó  előadó-­‐művészeti  tevékenység  újrapozicionálása.   Szentendre   halványuló   nimbuszának   újraélesztése,   a   90’-­‐es   évek   közepéig   tapasztalható   kulturális   pezsgés   fokról-­‐fokra   való   visszaépítése   nem   kis   feladat,   s   ebben  a  feladatban  az  együttműködők,  az  itt  színre  vitt  darabok,  és  az  ide  meghívott  

 

23  

alkotók  okos  megválasztása  lehet  az  egyik  legfontosabb  tényező.  Ehhez  a  feladathoz   bizony  nem  elég  a  Kende  által  említett  idényvégi  tájdarabokkal  megtölteni  a  Teátrum   műsorát.   Szükség   van   olyan   alkotókra,   olyan   darabokra   és   olyan   együttműködőkre,   akik   a   szakmailag   magas   színvonalú   –   következésképp   sikeres   –   produkciókon   keresztül   ismét   Szentendrére   irányítják   a   szakmai   közvélemény   figyelmét,   ez   ugyanis   nélkülözhetetlen  alapja  a  szaksajtó  megújuló  figyelmének,  s  az  ezt  követő  szélesebb   médianyilvánosságnak.   El   kell   érnünk,   hogy   Budapestről   újra   sikk   legyen   kijárni   Szentendrére   előadást   nézni,   hogy   újra   a   szakmai   figyelem   gyújtópontjába   kerüljön   egy-­‐egy,   majd   egyre   több   itt   születő   produkció.   Ha   a   véleményformáló   helyi   és   budapesti  értelmiség,  a  kultúrára  affinis  igényes  fogyasztó  megtalálja  a  kínálatban  a   számára   tetsző   előadásokat,   a   Teátrum   újra   beléphet   abba   az   erőtérbe,   ami   már   gerjesztőleg   hathat   a   szélesebb   közönség   és   közvélemény   érdeklődésére   is.   Az   alfejezet   elején   említett   visszahatás   pedig   egyértelmű:   ha   a   szentendrei   polgár   azt   tapasztalja,   hogy   színháza   híres,   megbecsült   és   mások   által   nagyra   tartott,   maga   is   egyre   inkább   kötődik   hozzá,   egyre   kíváncsibb   lesz   előadásaira,   egyre   inkább   megszereti   és   segíti   azt,   így   a   színház   egyre   több   erőforráshoz   juthat   a   további   szakmai  építkezéshez  és  közönségsikerek  eléréséhez.   Ebben   az   építkezésben   számos   építőkocka   rendelkezésünkre   áll,   hiszen   a   jelenlegi   együttműködő  partnerek  közt  sokan  szolgálhatják  a  fenti  célokat,  ám  melléjük  újakat   kell  felkutatni  és  mozgósítani  a  siker  érdekében.   Pár   olyan   intézmény,   melyek   vezetőinél   puhatolózó   kérdés   szintjén   érdeklődtem   a   lehetséges   együttműködésről,   annak   módozatairól   és   adott   esetben   szívesen   maradnának   a   jövőben   is,   avagy   örömmel   lépnének   be   a   Szentendrével   már   együttműködők  soraiba:   •   Nemzeti  Színház   •   Örkény  István  Színház   •   Radnóti  Miklós  Színház   •   Miskolci  Nemzeti  Színház   •   Színház-­‐  és  Filmművészeti  Egyetem,  Színházművészeti  Intézet   •   Kaposvári  Egyetem  Művészeti  Kar,  Színházi  Intézet   •   Orlai  Produkciós  Iroda  

 

24  

•   Manna  Kulturális  Egyesület   •   Magyar  Művészeti  Akadémia,  Színházművészeti  Tagozat   •   Magyar  Alkotóművészeti  Közhasznú  Nonprofit  Kft.   •   ELTE  Konfucius  Intézet   •   OPERETTISSIMA  Előadó-­‐művészeti  Nonprofit  Közhasznú  Kft.     A   fenti   impozáns   névsor   persze   korántsem   teljes.   Számos   intézményt   kell   a   továbbiakban   is   megkeresni,   melyek   segíthetnek   a   kitűzött   célok   elérésében.   A   helyben   működő   közművelődési,   oktatási   és   kulturális   intézmények   és   múzeumok   mellett  a  Liszt  Ferenc  Zeneművészeti  Egyetem,  a  Magyar  Képzőművészeti  Egyetem,  a   Moholy   Nagy   Művészeti   Egyetem,   a   Magyar   Táncművészeti   Főiskola,   a   Magyar   Állami   Operaház,   a   Rózsavölgyi   Szalon,   a   Magyar   Turizmus   Zrt.,   a   Kolibri   Színház,   a   drámapedagógia   műhelyek   és   független   társulatok,   a   különböző   médiumok,   kulturális   és   programkereső   portálok   lehetnek   azok   a   szervezetek,   melyekkel   továbbépülhet   az   a   kapcsolatrendszer,   ami   újabb   impulzust   adhat   a   Szentendrei   Teátrumnak.   Bevonzásuk   persze   nem   megy   egyik   pillanatról   a   másikra.   A   már   meglévő  rendezvényeket  és  eseményeket  kell  apránként  feltölteni  a  hosszabb  távra   megcélzott   partnerekkel,   s   lépésről   lépésre   erősíteni   elkötelezettségüket.   Ha   a   kisebb  projektek  létrehozása  kölcsönösen  előnyösnek  bizonyul,  bizonyára  kiépül  az  a   bizalmi  tőke,  melyre  alapozva  a  nagyobb  volumenű  események  együttes  szervezése   előtt  is  megnyílik  az  út.   Az   együttműködő   partnereknek   persze   nem   csak   a   programok   létrehozásában,   hanem   a   kapcsolati   háló   továbbépítésében,   a   nemzetközi   színterekre   való   kilépésben,   a   sajtókapcsolatok   és   médiamegjelenésének   meghatványozásában,   továbbá   a   jegyértékesítő   hálózatok   integrálásában   és   optimális   kihasználásában   is   szerepük  lehet.  

harmadik  pillér  

  A  harmadikként  tárgyalt  irányra  talán  hatványozottan  igaz,  amit  az  első  alfejezetben   a   közművelődési   terület   erőforrásainak   bemozgatásával   kapcsolatban   jegyeztem   meg.   Ez   az   irány   ugyanis   még   kevésbé   tűnhet   egy   vidéki   város   előadó-­‐művészeti    

25  

szervezete   által   mindenképp   kitűzendő   célnak.   Ne   feledkezzünk   meg   viszont   arról,   hogy   ez   a   vidéki   város   épp   Szentendre!   Így   máris   érthetőbbé   válik   az   a   harmadik   vektor,  mely  a  kulturális  turizmus  szegmenseit  veszi  célba.   A  bölcs  városatyák  és  városanyák  persze  ezt  az  irányt  is  megelőlegezték  a  korábban   már   említett   közművelődési   rendeletben,   hiszen   a   megfogalmazott   célok   és   feladatok   között   szerepel   a   város   vonzerejének,   lakosságmegtartó   képességének   növelése,   a   városi   lakosok   életminőségének,   életesélyeinek   javítása,   az   egyetemes,   nemzeti,   nemzetiségi   és   kisebbségi   kultúrák   megismertetését,   és   gyarapítását,   a   különböző   kultúrák   közötti   kapcsolatok   kiépítését   és   fenntartását   célzó   tevékenységek.   Lássuk,  hogy  állunk  ma  ezekkel!   Valószínűsíthető,  hogy  Szentendre  ma  is  vonzó  célpont  a  hazánkba  látogató  külföldi   és  belföldi  turisták  számára,  s  bár  a  városba  irányuló  turizmusra  vonatkozó  aktuális   és   pontos   számsorokra   alaposabb   keresés   után   sem   bukkantam,   a   főváros   közelségéből   adódóan   gyanítható,   hogy   a   külföldi   turistákat   szállító   buszok   többsége   a  délelőtti  budapesti  városnézés  után,  vagy  a  délutáni  előtt  veszi  célba  Szentendrét,   hogy   a   pár   órára   érkező   külföldi   fölsétálhasson   a   Templomdombra,   elkészíthessen   pár  szelfit  a  háztetők  és  szűk  sikátorok  kínálta  varázslatos  háttérrel,  majd  a  kötelező   köröket   letudva,   s   az   érintett   templomokat   is   lefotózva,   a   fagylalt   és   lángos   mellé   sietve   levadásszon   egypár   szuvenírt   is   valamelyik   ajándékkereskedőnél,   hogy   aztán   idejében  érkezzen  vissza  az  órájára  pislogva  türelmetlenül  népszámláló  idegenvezető   oltalma  alá,  s  induljon  vissza  Pestre  a  délutáni  dugóban,  a  már  megrendelt  vacsorára.   Ezt   a   feltételezés   a   turisztikai   tapasztalatokkal   és   kapcsolatrendszerrel   bíró   szakemberek  is  megerősítették,  s  további  igazolása  ennek  a  forgatókönyvnek,  hogy  a   város   egyik   jófekvésű   penziójára   az   „Eladó!”   felirat   került   ki   a   „MEGTELT”   tábla   helyett,  s  hogy  a  helyiek  elmondása  és  a  város  honlapja  kínálta  webkamera  képeinek   tanúsága  szerint  is  az  esti  órákra  kihalt  lesz  a  város.   Hogyan  változhat  ez  a  helyzet?   A  város  vezetése  világosan  foglalta  össze  legfontosabb  célkitűzéseit,  a  városvezetés   dicséretes  misszióját:  Küldetésünk,  hogy  Szentendre  egyedi  értékeit  óvó  és  gyarapító,   nyitott,   egymásra   figyelő,   szabálykövető   közösség   formálásával   és   élenjáró  

 

26  

közszolgáltatás  nyújtásával  elérjük,  hogy  vágyott  dolog  legyen  köztünk  élni,  dolgozni,   vállalkozni,  vonzó  legyen  befektetni  és  visszalátogatni.   Olyan  nemes  küldetés,  melyet  a  Szentendrei  Teátrumnak  is  érdemes  a  maga  módján   szolgálni.   Meg   kell   tehát   tervezni   és   ki   kell   állítani   azt   a   programkínálatot,   mely   a   turista   főszezonra   koncentrálva   a   jelenleginél   vonzóbb   desztinációvá   teszi   a   várost,   s   nem   csupán   a   pár   órás   turisták   számára,   de   azok   számára   is   akik   az   itt   kínált   esti   kulturális   programok   után   vacsorájukat   is   itt   költik   el   és   szállást   is   a   városban   foglalnak,  hogy  a  másnap  délelőtti  múzeumi  vagy  egyéb  programokon  is  lehetőségük   legyen   részt   venni.   A   fellendülő   kulturális   turizmus   motorjai   pörgethetik   fel   úgy   a   várost,  hogy  valóban  vágyott  dolog  legyen  itt  élni,  dolgozni,  vállalkozni,  hogy  vonzó   legyen  befektetni  és  visszalátogatni  Szentendrére.    

 

 

27  

a  harmadik  pillér   A  kulturális  turizmusra  vonatkozó  gondolataimra  azért  szántam  külön  fejezetet,  mert   az   alaptevékenységhez   rendelt   erőforrások   bővítése,   a   városvezetés   által   megfogalmazott   misszió,   illetve   a   korábban   már   említett   és   szükséges   paradigmaváltás   tekintetében   ezt   a   pillért   tartom   legfontosabbnak,   és   hatásában   legerősebbnek.   Akár  a  globális  trendeket,  akár  a  hazánkra  vonatkozó  adatsorokat  vizsgáljuk,  kiviláglik   a  kulturális  turizmus,  valamint  a  kulturális  és  kreatív  iparágak  (KKI)  előretörésének  és   elképesztő  térnyerésének  trendje.  A  magas  színvonalú  kulturális  infrastruktúra  ezek   szerint   a   városfejlődés   egyik   fő   katalizátora.   Az   újonnan   épített   kulturális   felhasználású   épületek,   és   a   kultúra   terén   kifejtett   tevékenységek,   így   az   előadó-­‐ művészeti   aktivitások   is   hozzájárulnak   egy   új   –   az   adott   épülethez,   tevékenységhez   vagy   aktivitáshoz   kapcsolódó   város-­‐brand   kialakulásához.   Ezek   a   zászlóshajók   megsokszorozzák  a  város  vonzerejét  a  kulturális  turizmus  iránt  érdeklődők,  valamint   a   tehetséges   és   magasan   képzett   munkavállalók   számára   egyaránt.   A   bilbaói   Guggenheim   Múzeum   például   ezer   új   állást   hozott   létre,   és   a   turisták   számának   megnyolcszorozódását   eredményezte.   A   kulturális   és   kreatív   iparágakra   építő,   ún.   KKI  városok  élénkebbek,  vonzóbbak  az  innovatív  tevékenységek  számára,  a  polgárok   között   könnyebben   alakul   ki   baráti   együttműködés,   ami   erősebb   helyi   identitás   kialakulásához  és  elégedettségérzéshez  vezet.   A   fejlődő   országokban   eszközölt   informális   KKI   eladásokból   származó   bevételeket   2013-­‐ban  33  milliárd  USD-­‐re,  a  foglalkoztatottak  számát  pedig  1,2  millióra  becsülték.   A  fejlődő  országok  mellett  érdemes  egy  pillantást  vetnünk  földrészünk  adatsoraira  is,   hiszen   az   Európában   regisztrált   bevételek   pénzben   kifejezett   értéke   127   milliárd   USD-­‐re,  az  iparág  kínálta  álláshelyek  száma  pedig    3,5  millió  főre  tehető.   2013-­‐ban  a  KKI  munkahelyek  a  következőképp  oszlottak  meg  Európában:   •   Zene:  1,289,000   •   Előadó-­‐művészetek:  1,183,000  

 

28  

•   Reklám:  1,028,000   •   Könyvkiadás:  973,000   •   Képzőművészetek:  803,000     •   TV:  746,000   •   Mozi:  704,000   •   Építészet:  661,000   •   Sajtó:  604,000   •   Rádió:  115,000   •   Játékok:  92,000   Figyelemre   méltó   a   zene-­‐,   és   előadó-­‐művészetekhez   kapcsolt   álláshelyek   kiugróan   magas  nagyságrendje.   2015-­‐re   a   kulturális   és   kreatív   iparágak   bevételei   világszinten   meghaladták   a   telekommunikációs   bevételeket   (1,57   milliárd   USD),   illetve   India   éves   GDP-­‐jét   (1,900   milliárd   USD).   A   KKI   a   maga   29,5   millió   alkalmazottjával   a   világ   népességének   1%-­‐t   foglalkoztatja.  A  kreatív  tevékenységek  jelentős  mértékben  járulnak  hozzá  a  fiatalok   munkába   állásához,   illetve   karrierjéhez,   és   általában   a   társadalom   minden   rétege   számára  nyitottak.  Európában  a  KKI  szektor  –  jellemzően  a  15-­‐29  közötti  korosztály   munkavállalóként   való   alkalmazásában   –   minden   más   szektornál   nagyobb   szeletet   foglal   el,   amely   szektorban   a   nők   is   könnyebben   találnak   munkát   a   hagyományos   iparágakhoz   képest.   Sőt,   a   termelést   jórészt   kisvállalatok   és   egyének   végzik,   ami   agilis  és  innovatív  munkaadók  és  munkavállalók  piaci  megjelenését  eredményezi.   A  privát  résztvevők  jelenléte  aztán  kétféle  előnnyel  is  jár  az  állami  és  önkormányzati   szervek   számára.   Az   egyik   gazdasági   jellegű,   amennyiben   a   közös   vállalkozás   nagyrészt   megszabadítja   ezen   szerveket   az   anyagi   kockázattól,   miközben   továbbra   is   társak  maradhatnak:  az  önkormányzat  a  beruházás  egy  részét  fizeti,  és  a  haszon  egy   részét   is   zsebre   teszi.   A   másik   abból   az   operatív   rugalmasságból   adódik,   amellyel   a   privát  tényező  az  állami  szervekhez  képest  rendelkezik.     A   kulturális   örökség   tehát   a   helyi   közösség   számára   inkább   rendkívüli   erőforrást   jelent,   mint   a   társadalmi   és   gazdasági   fejlődés   korlátját.   Nemcsak   a   múzeumi   mikrogazdaság   soványnak   tűnő   bevételeivel   kell   számolni,   hanem   azzal   a   sokkal  

 

29  

komolyabb,  indirekt  bevétellel  is,  amit  a  kiállítások,  a  múzeumok  és  a  kulturális  javak   együtt   termelnek,   a   szállodák,   az   éttermek,   a   közlekedés   és   az   üzletek   turisztikai   forgalmának  köszönhetően.   Kiszámolták,  hogy  New  York  városa  7,  azaz  hét  dollárt  kasszíroz  minden  egyes,  dollár   után,  melyet  színházjegyre,  a  múzeumokba  és  művészeti  galériákba  váltott  belépőre,   és  általános  kulturális  tevékenységre  költöttek.  A  hét  dollár  az  éttermi  ebédekből,  a   parkolásból,   a   szállodában   töltött   éjszakákból,   a   vásárlásból,   a   „Nagy   Alma"   művészeti-­‐kulturális  életében  való  részvétel  más  kiadásaiból  tevődik  össze.  A  MoMa   (Museum   of   Modern   Art)   –   New   York   tíz   legfontosabb   turisztikai   látványosságának   egyike  –  nemcsak  azt  derítette  ki,  hogy  látogatóinak  74%-­‐a  a  városon  kívülről  jön,  s   ezek   harmadrésze   külföldi,   hanem   azt   is   felmérte,   hogy   minden   második   látogató   átlagosan  öt  éjszakát  tölt  szállodában,  öt  alkalomból  legalább  háromszor  ebédel  vagy   vacsorázik  étteremben,  a  boltokban  pedig  mindannyian  vásárolnak.   New  Yorkkal  persze  lehetetlen  versenyezni,  de  a  megapolisz  működéséből  látszanak   a   világtrendek.   2005-­‐ben   a   manhattani   székhelyű   Center   for   Urban   Future   nevű   szervezet   tanulmányt   készített   a   megapolisz   kulturális   szektoráról.   A   kutatás   során   vizsgálták  a  design,  a  képzőművészet,  a  zene,  a  táncművészet,  az  építészet,  a  kiadói   ipar,  a  divat  és  a  hirdetési  iparág  tevékenységeit.  Az  adatok  szerint  -­‐  melyeket  a  Time   is  idéz  -­‐  a  város  munkavállalóinak  8  %-­‐a,  összesen  309.000  ember  dolgozik  ezeken  a   területeken.   Ezzel   a   kreatív   iparágak,   a   bankszektor   után   –   amelyben   a   New   York-­‐iak   20  %-­‐a  dolgozik  –  a  második  helyet  foglalják  el  a  foglalkoztatási  rangsorban,  de  annál   éppenséggel  erősebb  hatást  gyakorolnak  a  város  imázsára  vonatkozóan.   Ami   pedig   az   idegenforgalmat   illeti,   a   kultúra   vezet   New   Yorkban.   2006-­‐ban   a   városba   44   millió   látogató   érkezett,   s   24   milliárd   dollárt   költött   ott   el.   Az   Alliance   for   the   Arts   nevű   alapítvány   kutatása   szerint   a   látogatók   7,5   százaléka   direkt   kulturális   céllal  jött  a  városba.  A  nevezetességek  listáján  pedig  rendre  a  Metropolitan  Museum   of  Art  vezeti.  2007-­‐ben  több  mint  ötmillióan  látogatták.     S  mi  a  helyzet  Londonban?  Az  Arts  Council  England  felmérése  szerint  csak  a  londoni   kulturális   szektor   25-­‐29   milliárd   font   bevételt   realizál   évente,   ezzel   második   a   hagyományos  üzleti  szektor  mögött.  A  város  harmadik  legnagyobb  munkáltatója  ez  a  

 

30  

terület,  félmillió  londoninak  adva  munkát.  1995  és  2000  között  minden  negyedik  új   munkahely  a  kultúrában  képződött.   A   városban   két   opera,   több   mint   150   galéria   és   múzeum,   19   nemzeti   múzeumi   intézmény,  több  mint  200  színházi  játszóhely,  125  tánctársulat  és  2600  zenei  csoport   működik.   Mindezek   persze   nem   csak   az   ezekben   dolgozó   "művészeti   munkaerőt"   mozgatják,   hanem   a   menedzsmenteken   keresztül,   a   technikai-­‐kiszolgáló   iparon   át   ezek   kereskedelmi   és   ipari   hátteréig   sokféle   tevékenységet   és   iparágat,   fontmilliárdokkal  járulva  hozzá  a  gazdasági  össztermékhez.     A   fejezethez   forrásként   felhasznált   egyik   tanulmány   a   művészeti   piacról   szóló   szakirodalomban   bevett   „mindenfogyasztó–szakfogyasztó”   elméleti   keretet   használja  annak  érdekében,  hogy  meghatározza  az  előadó-­‐művészetek  és  a  kulturális   turizmus  közötti  kapcsolat  jellegzetességeit.  Eszerint  az  előadó-­‐művészeti  termékek   fogyasztóit  

háromcsoportba  

soroltuk:  

alkalmi  

fogyasztó,  

szakfogyasztó,  

mindenfogyasztó.  A  kutatás  és  statisztikai  elemzés  kimutatta,  hogy  jelentős  eltérések   figyelhetők   meg   a   kultúra   fogyasztásának   tekintetében   a   különböző   demográfiai   ismérvekkel   rendelkező   csoportok   között,   továbbá,   hogy   a   kulturálisan   mindenfogyasztó   a   kulturális   turizmusban   is   hasonlóan   viselkedik:   a   kulturális   termékek   és   élmények   széles   körét   keresi.   Ha   ezt   a   tényt   figyelembe   vesszük,   valamint,   tekintettel   vagyunk   azokra   a   kulcstrendekre,   melyek   szerint   a     fesztiválok   világszerte  a  kulturális  turizmus  egyre  jelentősebb  mozgatórugói,  máris  kirajzolódnak   a   Szentendrén   kívánatos   előadó-­‐művészeti   tevékenység   tervezését   is   meghatározó   keretek.   A   rendelkezésre   álló   tanulmányok   és   adatsorok   kirajzolnak   ugyanakkor   egy   számunkra   igencsak   fontos   változást,   miszerint   az   épületek,   várak,   templomok,   és   szép  vagy  kevésbé  szép  főterek  végiglátogatásáról  –  vagyis  a  tárgyi  örökség  nyújtotta   lehetőségekről   –   a   hangsúly   áthelyeződik   az   aktív   részvétel   lehetőségét   kínáló   szellemi  kulturális  örökség  szegmenseire.   Ezt  a  változást  szemlélteti  a  következő  oldalon  látható  ábra.    

 

 

31  

         

A  turizmus  tárgyi  (tangible)  erőforrásai  felől   a  szellemi  (intangible)  erőforrások  felé  való  elmozdulás          

   

 

 

   

32  

A  világtrendek  kijelölte  vizsgálódásunk  kereteit  szűkítsük  most  Európára,  azon  belül   is   a   kulturális   turizmus   mintaországának   számító   Itáliára,   hogy   múzeumi   példákon   keresztül   világítsunk   rá   a   kulturális   ágazat   kínálta   lehetőségekre.   Ha   a   korábban   vázolt  szempontokból  néznénk  azt  a  tényt,  hogy  a  casertai  királyi  palotának  évente   több  mint  egymillió  látogatója  van,  a  római  Galleria  Borghesének  400  ezer,  a  torinói   egyiptomi   múzeumnak   (Museo   Egizio)   körülbelül   360   ezer,   a   bergamói   Accademia   Carrarának   69   ezer,   akkor   többé   nem   arról   ábrándoznánk,   hogyan   tehetnénk   jövedelmezővé   a   múzeumokat   és   általában   a   kulturális   javakat.   Ezek   persze   nem   pénznyerő   automaták,   de   nem   is   szabad   őket   túlzottan   alábecsülnünk,   mert   ha   Itáliában  valami  gazdasági  értelemben  jövedelmező,  hát  éppen  a  kulturális  javak  és  a   turizmus   kettőse   az.   „Ha   meg   akarjuk   állapítani,   mennyire   jövedelmező   egy   múzeum   -­‐  mondja  bölcsen  Adriano  La  Regina,  a  római  régészeti  konzorcium  felügyelője  -­‐,  nem   hiszem,   hogy   elég   egyszerűen   kiszámolni   a   kezelési   költségek   és   a   jegyeladás   bevételei   közti   különbséget.   Ha   ezzel   a   paraméterrel   értékeljük   az   olaszországi   múzeumokat,  csak  kettőt-­‐hármat  találunk,  amelyik  nyereséges.  De  ha  beszámítjuk  a   turisztika   területén   jelentkező   indirekt   nyereséget,   vagyis   ha   észrevesszük,   hogy   a   belépőjegy  öt  eurójából  valójában  ötven  euró  lesz,  akkor  látjuk  meg  a  szektor  valódi   lehetőségeit:  igaz  ugyan,  hogy  a  turista  csak  egy-­‐két,  legfeljebb  három  órát  szán  az   adott   múzeumra   az   idejéből,   de   talán   megáll   pár   napra   a   városban,   étkezik,   alszik,   kávézik,  tankol,  parkol,  közlekedik  és  bevásárol."   Egy   paradoxonnal   élve:   éppen   az   adott   hely   turisztikai   és   kereskedelmi   vállalkozásainak  lenne  érdeke,  hogy  egymással  összefogva  támogassák  a  múzeumot,   a  régészeti  területeket,  a  környékbeli  természeti  parkot.   S   teszem   hozzá:   a   város   előadó-­‐művészeti   tevékenységét   szervező   és   bonyolító   szervezetet.   Nézzük  most  meg,  hogy  az  eddig  leírt  trendek  miképp  nyilvánulnak  meg  a  felállított   statisztikákban!   A   következő   két   oldal   grafikonjai   jól   szemléltetik   a   kulturális   turizmus   elképesztő   előretörését.   Elsőként   az   OECD   tagállamokba   kulturális   céllal   beutazó   turisták   számának  1995  és  2014  közötti  változásán  keresztül,  másodikként  pedig  a  turizmus   egészén  belül  azon  turisták  arányának  változásával,  akik  1997  és  2014  között  egy-­‐egy   kulturális  desztinációt  kifejezetten  annak  kulturális  vonzereje  miatt  kerestek  fel.    

33  

A  kulturális  turizmus  az  egyik  leggyorsabban  növekvő  iparág         700 600 500 400 300 200 100 0 1995

2007

2014

 

  A  beutazó  kulturális  turisták  száma  millióban  az  OECD   országokban   (Forrás:  OECD)      

 

 

34  

A  turizmus  és  a  kulturális  élmények  összekapcsolása  egyre   fontosabb       60 50 40 30 20 10 0 1997

2001

2004

2006

2010

2014

 

  A  “kulturális  turisták”  aránya  a  kulturális  helyszínekre   látogató  turistákon  belül   (Forrás:  ATLAS  Survey)    

 

 

35  

Budapestről   sajnos   kevesebb   adat   áll   rendelkezésünkre,   nem   tudni   például,   hogy   a   városi  GDP-­‐ben  pontosan  mekkora  a  kulturális  és  kreatív  ágazatok  aránya.  Országos   kutatás   azonban   elérhető   arra   vonatkozóan,   hogy   a   hazai   kulturális   és   kreatív   iparágak,   vagy   legalábbis   azoknak   bizonyos   szegmensei   milyen   viszonyban   állnak   a   gazdasággal.   A   Magyar   Szabadalmi   Hivatal   a   szerzői   jogi   szektort   vizsgálta,   azaz   a   copyright-­‐os   iparágakat,   a   kiadástól   a   szoftverekig   (beleértve   természetesen   a   művészeti,   előadó-­‐ művészeti  tevékenység  szerzői  jogi  vonatkozású  szegmenseit  is)  A  2005-­‐ben  készült   jelentés   szerint   a   teljes   szerzői   jogi   szektor   bruttó   hozzáadott   értéke   2002-­‐ben   987   milliárd   Ft-­‐ot   képviselt,   ami   a   nemzetgazdasági   bruttó   hozzáadott   érték   6,67   százalékával  volt  egyenlő.  A  bruttó  kibocsátáshoz  való  hozzájárulása  9,68%  volt.  278   ezer   főnek   adott   munkát,   ami   az   összes   foglalkoztatotti   létszám   7,1   százalékának   felelt  meg.  Összehasonlításképpen:  a  mezőgazdaság  részesedése  a  bruttó  hazai  GDP-­‐ ből  2007-­‐ben  4  %  volt.  A  korábbi  összevetésben  a  teljes  szerzői  jogi  szektor  6,67%-­‐os,   illetve   a   primer   szerzői   jogi   ágazatok   3,96%-­‐os   GDP-­‐hez   való   hozzájárulását   olyan   ipari  ágazatokkal  állíthatóak  párhuzamba,  mint  a  gépipar  (7,53%),  a  vegyipar  (4,43%),   az  építőipar  (5,32%),  a  textilipar  (1,26%),  a  kohászat,  a  fémfeldolgozás  (1,79%),  vagy   a  villamosenergia-­‐ipar  (2,98%).   A   kreatív   ipar   ma   tehát   az   egyik   leggyorsabban   növekvő   iparág   Magyarországon   is,   amelyet   egyedül   a   járműgyártás   tudott   ebben   a   kategóriában   a   második   helyre   szorítani.   2008   és   2012   között   a   hazai   kulturális   és   kreatív   iparágak   évi   8-­‐12   százalékkal,  tehát  ötször  olyan  gyorsan  növekedtek,  mint  a  gazdaság  más  szektorai.   Ehhez   hasonló   teljesítményre   Magyarországon   csak   az   autóipar   képes   ma.   A   két   szektor   között   azonban   jelentős   különbség,   hogy   –   az   autóiparral   szemben   –   a   kreatív  iparban  nincsenek  nagy  állami  támogatásokkal  beruházó  nemzetközi  cégek,  a   médiát   és   a   könyvkiadást   leszámítva   pedig   még   közepes   vállalkozást   sem   nagyon   találni  a  szektorban.   A   Magyarországról   fellelhető   adatsorok   közt   figyelemre   méltóak   még   a   Központi   Statisztikai   Hivatal   turizmusra   vonatkozó   kimutatásai   közül   az   indító   országok   arányaira   és   a   költések   nagyságrendjére   vonatkozóak.   Míg   az   egy   és   többnapos   utakra   a   szomszédos   országokból   érkezők   száma   2009   és   2015   között   28.593.000   főről   33.733.000   főre   nőt,   addig   az   Ázsiából   érkezők   száma   ugyanezen   időszakban    

36  

376.000  főről  640.000  főre  nőtt,  azaz  közel  megduplázódott.  Ha  figyelembe  vesszük   azt   is   hogy   az   ázsiai   turisták   egy   főre   eső   költése   rendre   magasabb   az   Euróbából   érkezőkénél  és  meredekebben  emelkedik  azokénál,  ehhez  hozzávesszük,  hogy  a  több   napra  idelátogató  összes  turista  kulturális  jellegű   költése  2009-­‐2015  viszonylatában     6,7   M   Ft-­‐ról   9,4   M   Ft-­‐ra   nőtt,   ugyanezen   időszakban   pedig   az   egy   napra   érkezők   hozzávetőlegesen   megnégyszerezték   kulturális   jellegű   kiadásaikat,   mindjárt   érthető   lesz   az   ELTE   Konfucius   Intézetével,   valamint   az   OPERETTISSIMA   Előadó-­‐művészeti   Nonprofit   Közhasznú   Kft.-­‐vel   megcélzott   együttműködés   és   a   kulturális   turizmust,   mint  lehetséges  kitörési  pontot  célzó  elképzelések.     Nem   hagyhatjuk   tehát   figyelmen   kívül   a   jelenlegi   trendeket,   s   azt,   hogy   maga   a   változás   is   elképesztő   mértékben   gyorsul.   Az   élménygazdaság   kifejlődését   szemléltető,  a  következő  oldalon  látható  ábrán  jól  látható,  hogy  míg  az  emberiség  az   elmúlt  8000  évben  az  ábrán  látható  lépcsőfokok  közül  hármat  mászott  meg,  addig  az   elmúlt   50   évben   sikerült   kettőt   megugrania.   Hosszú   idő   telt   el,   míg   a   gyűjtögető,   vadászó   életmódtól   az   árutermelés   különböző   fokain   át   elaraszoltunk   a   szolgáltatások   megjelenésének   és   látványos   fejlődésének   szakaszáig.   Ám   a   tömegturizmus   elterjedésétől   elég   hamar   sikerült   eljutnunk   a   mostanra   már   szinte   kizárólag   csak   színpadélményt   kereső   kulturális   turizmusig,   hogy   napjainkban   éljük   meg   a   részvétel,   a   művészeti   alkotás   folyamatába   való   bevonás   igényével   fellépő,   kreatív  turizmus  térnyerését.     Ezekre  az  egyre  gyorsuló  változásokra  kell  fordítanunk  figyelmünket  a  jövőben.     A  fejezethez  felhasznált  források:   Dell’Orso,   Silvia   2004.   Régi   és   új   főszereplők.   In   Erdősi   –   Sonkoly   (szerk.):   A   kulturális   örökség.   Budapest:  L’Harmattan   https://www.ksh.hu/docs/hun/xstadat/xstadat_eves/i_ogt005.html   https://www.ksh.hu/docs/hun/xstadat/xstadat_eves/i_ogt005.html   http://hvg.hu/kultura/20080523_kultura_kreativ_ipar_budapest_eletforma   http://hvg.hu/enesacegem/20141001_Csak_az_autoipar_tudja_lenyomni_a_hazai_k   http://onlinelibrary.wiley.com/doi/10.1002/jtr.767/abstract     http://www.unesco.org/new/fileadmin/MULTIMEDIA/HQ/ERI/pdf/EY-­‐Cultural-­‐Times2015_Low-­‐ res.pdf   http://www.collabor8.me/media/7391/tourism%20development%20trends%20and%20opportunities .pdf      

 

37  

               ÁRUKÖZPONTÚ  

Javak  kinyerése     (a  természetből)

 

Árucikk   létrehozása

 

         DIFFERENCIÁLATLAN  

Az  élménygazdaság  fejlődése  

DIFFERENCIÁLT    

 

Szolgáltatás

     

 

PIAC    

KOPRODUKCIÓ  

 

Színpadélmény

Átváltozás   megteremtése

 

 

BEÁRAZÁS    

 

  JUTALOM  

 

38  

művészeti  koncepció  –   erőforrásgazdálkodás       Az   eddigi   fejezetekben   vázoltak   már   önmagukban   véve   is   keretet   keretet   adnak   a   megvalósítani  kívánt  hosszabb  távú  művészeti  koncepcióhoz,  s  a  szentendrei  színházi   hagyományokra  épülő  szakmai  stratégiához,  ám  ahhoz,  hogy  a  jelenlegi  adottságokra   épülő  konkrét  műsorterveket  vázolhassunk  fel,  elsőként  meg  kell  vizsgálnunk,  milyen   alapokon   építkezhet   egy   teljes   évadra   vonatkozó,   vagy   akár   évadokon   átívelő   koncepció.   Állandó  társulattal  rendelkező  kőszínháznál  –  ahol  a  szükséges  erőforrások  adottak  a   többi   színháztól   meglehetősen   független   évadterv   elkészítésére   –   is   rengeteg   szempontot   kell   figyelembe   venni   tervezéskor.   A   társulat   összetételétől   és   szakmai   felkészültségétől   kezdve,   a   rendelkezésre   álló   egyéb   emberi,   gazdasági   és   infrastrukturális   erőforrásokon   át,   a   korábbi   évek   műsorkínálatáig   és   a   helyi   fogyasztói   szokásokig   mind   megannyi   szempont,   mely   befolyásolhatja   a   tervezést.   Ám,   ha   a   színház   vezetése   úgy   látja,   hogy   a   társulathoz   tartozó   tehetséges   fiatal   drámai  hős  és  tragika  szakmai  fejlődése  úgy  kívánja,  továbbá  rendelkezésre  állnak  a   megfelelő  további  szerepkörök,  szíve  joga  úgy  dönteni,  hogy  a  Romeo  és  Júliát  viszi   színre.   Csak   ügyesen   ki   kell   osztani   a   szerepeket,   jó   rendezőt   kell   megbízni   a   színrevitellel,   biztosítani   kell   a   megfelelő   hosszúságú   nyugodt   próbaidőszakot,   meg   kell  terveztetni  és  le  kell  gyártani  a  fantasztikus  jelmezeket  és  díszletet,  s  négy  vagy   hat   hét   múlva   kész   a   sikergyanús   termék.   A   Szentendrei   Teátrum   esetében   persze   gyökeresen   más   a   helyzet,   hiszen   itt   nincs   társulat,   nincs   szerződtetett   rendezői   és   tervezői   gárda,   dramaturg,   gyártókapacitás   és   jelmezraktár.   Vannak   viszont   bejáratott  és  bejáratásra  váró  játszóhelyek,  a  teátrumhoz  már  kötődő  és  a  jövőben   meghódítandó  nézők,  továbbá  az  együttműködésre  kész,  korábban  vázolt  kapcsolati   háló   résztvevői.   A   konkrét   tervek   megfogalmazásában   pedig   ez   utóbbi   tényező   a   legfontosabb,   hiszen   csak   velük   együtt   lehet   megálmodni   a   közösen   színre   vitt   produkciókat.  

 

39  

A   Teátrum   utóbbi   évadjainak   feladatmutatóit   végigsorjázva   kirajzolódnak   azok   az   értékek,  melyekre  bizton  kíváncsiak  a  Szentendrén  élők  és  az  idelátogatók.  A  magas   szakmai   színvonal,   az   azonosulást   kínáló   témaválasztás,   a   rangos   társulat,   vagy   az   ismert,   szeretett   és   tehetséges   szereplők   kínálják   a   fő   vonzerőt.   Elsőként   tehát   ezeket   a   szempontokat   kell   figyelembe   venni   a   műsortervezésnél.   A   Szentendrei   Teátrum   és   Nyár   jól   bevált,   s   a   közönség   számára   ismert   struktúrájú   műsorfolyamának   szerkezetén   nem   szerencsés   hirtelen   változtatásokat   eszközölni   addig,  amíg  az  együttműködések  stabil  rendszere  ki  nem  alakul  és  el  nem  kezdenek   beérni   azok   a   tervek,   melyek   a   kooperációk   során   alakulnak   ki.   A   kapcsolati   háló   építésekor  figyelmet  kell  fordítani  arra  is,  hogy  az  ne  csak  bizonyos  irányokba,  hanem   a   lehető   legszélesebb   körben   épüljön,   biztosítva   ezzel   az   eddigi   színes,   népszínházinak   is   mondható   kínálatot.   A   népszínházi   jelzőt   pedig   kifejezetten   pozitív   értelemben  gondoltam.  Annak  ellenére,  hogy  a  népszínház  fogalma  az  utóbbi  időben   sajnálatosan   leegyszerűsödött.   Sokan   a   bulvárt   értik   alatta,   ami   ellen   a   leghatározottabban   tiltakoznom   kell.   Az   eredeti   népszínház   célja   a   magaskultúra,   a   klasszikus-­‐,   és   kortárs   dráma   minél   szélesebb   körű   bevezetése   volt.   Szó   sem   volt   a   gondolkodást   kikapcsoló,   pusztán   rózsaszín   álomvilágot   idéző,   üres   szórakoztatásról.   Épphogy   az   élet   valós   konfliktusaival,   problémáival   szembesítő,   egyben   ismeretterjesztéssel   a   kulturális   nívót   is   emelő,   ha   úgy   tetszik   „népművelő”,   tehát   tartalmas  szórakozásra  teret  adó  színház  a  népszínház.     A   választék   sokszínűségének   megtartása   mellett,   lehetőség   szerint,   növelni   kell   a   saját  produkciók  számát,  s  nem  csak  a  Városháza  udvarán.  Fel  kell  kutatni  azokat  az   alkotókat  és  formációkat,  akik  szívesen  jönnek,  hogy  a  városban  dolgozzanak,  s  minél   több  itt  készülő  előadást  kell  beilleszteni  a  kínálatba,  hogy  a  szentendreiek  büszkék   lehessenek   az   itt   születő   előadásokra,   a   szakmai   figyelem   pedig   ismét   a   városra   irányuljon.   Megint   azok   a   bizonyos   pillérek,   no   meg   az   emlegetett   várakozásteli   izgalmak  és  érdekes  élmények!     A   Szentendrei   Kulturális   Központ   2016-­‐os   üzleti   tervében   olvasható   elképzelések   közt   szerepel   miszerint   az   idelátogatók   és   a   helyi   lakosok   kulturális   igényének   folyamatos   kielégítése   miatt   hosszú   távon   érdemes   lenni   kialakítani   a   Tavaszi    

40  

Fesztivál   és   a   Nyári   Teátrum   mellett   állandó   színházi   programstruktúrát   is.   Ennek   egyik   lépcsőfoka   lehet,   hogy   megtaláljuk   azokat   a   kiemelkedő   művészeti   értéket   képviselő   fővárosi   társulatokat,   melyek   a   repertoárbővítés   miatt   kénytelenek   passzív   repertoáron   tartani   vagy   végleg   levenni   a   műsorról   olyan   produkciókat   melyeket   belső   egyeztetési   gondok,   vagy   egyszerűen   a   raktárkapacitás   szűkössége   miatt   már   nem  tűzhetnek  műsorra,  holott  azok  művészi  értéke  vitathatatlan.  Ha  megoldanánk   a   díszletek   tárolását,   nagy   valószínűséggel   könnyebben   alakíthatnánk   ki   nívós   helyi   repertoárt   akár   a   Pest   Megyei   Könyvtár   Színháztermében,   akár   egyéb   játszóhelyeken.   Erre   vonatkozóan   előzetes   egyeztetéseket   folytattam   Kováts   Adéllal,   a   Radnóti   Színház   igazgatójával,   de   gyanítható,   hogy   esetleg   az   Örkény   Színház,   a   Centrál   Színház,   vagy   az   Orlai   Produkciós   Iroda   is   megfontolna   egy   ilyenfajta   felvetést.     A   Szentendrei   Tavaszi   Fesztivál   színes   kínálata   bőven   tartogat   látni   és   átélnivalót   a   kultúrafogyasztó   számára,   legyen   az   bár   alkalmi   fogyasztó,   szakfogyasztó,   vagy   mindenfogyasztó.   A   kínálati   paletta   színeinek   megtartása   mellett   ugyanakkor   érdemes   lehet   tematikusabbá   tenni   az   egyes   évadok   fesztiválprogramjait.   Az   együttműködők   közt   említett   művészeti   egyetemek   és   főiskolák   bevonásával   lépésről  lépésre  újjáéleszthető  az  annak  idején  a  Művészetmalomban  megrendezett   Testvérmúzsák   elnevezésű   fesztivál,   melynek   előzményei   még   a   múlt   század   ’70-­‐es   éveire,   a   Művészeti   Főiskolák   Országos   Találkozóira   nyúlnak   vissza.   Ennek   a   fesztiválnak   az   újbóli   megrendezése   több   szempontból   is   fontos   lehet.   Az   egyetemisták   kreativitására   alapozó   programok,   amellett,   hogy   remek   lehetőséget   kínálnak   a   szentendreiek   bevonására,   a   szakmai   és   médiafigyelem   felkeltésére,   alapját   képezhetik   a   városhoz   kötődő   és   köthető   alkotók   megtalálására   és   bevonzására,   ugyanakkor   a   rendezvény   jellegéből   adódóan   többféle   erőforrás   és   támogatói   energia   mozgatható   be   egyrészt   a   finanszírozás,   másrészt   a   rendezvény   felfuttatása   terén   is.   S   itt   nem   pusztán   a   kézenfekvő   állami   támogatókra   (NKA   különböző   szakkollégiumai,   EMMI   Oktatási   és   Kulturális   Államtitkársága,   MMA   különböző   tagozatai,   stb.),   de   az   egyes   oktatási   intézmények   kapcsolati   hálójában   fellelhető   üzleti   partnerekre   is   gondolnunk   kell.   A   Nemzeti   Kulturális   alap   újonnan   felálló   szakkollégiumi   rendszere   –   a   most   elkülönült   önálló   színházi   és   tánc    

41  

szakkollégiumok,   valamint   a   film-­‐,   fotó-­‐,   ipar-­‐,   képző-­‐,   és   zeneművészeti   kollégium,   továbbá   a   kulturális   fesztiválok   kollégiuma   –   lehetővé   teszi,   hogy   a   fent   vázolt   fesztiválprojekttel   ne   csupán   egy,   hanem   egyszerre   akár   több   kollégium   pályázati   felhívásaira   is   reagáljunk,   sőt,   a   megcélzott   elképzelés   sokrétű   volta   akár   még   az   egyedi   pályázaton   való   sikeres   indulást   is   lehetővé   teszi.   A   szóba   jöhető   források   növelésekor   nem   feledkezhetünk   meg   a   kultúrafinanszírozásban   mind   nagyobb   szerepet   vállaló   Magyar   Művészeti   Akadémiáról   sem,   hiszen   az   akadémia   és   annak   tagozatai   támogatói   szerepet   vállalnak   a   magyar   művészeti   életben,   különösen   a   fiatal  művészek  és  a  művészet  népszerűsítésével.  Az  elképzelés  persze  a  Művészet  és   Mámor   –   Szentendrei   Bor-­‐   és   Gasztrofesztivál   idejére   is   időzíthető,     ez   esetben   viszont   nem   hagyhatjuk   figyelmen   kívül   a   gasztrofesztiválok   támogatására   vonatkozó,  most  körvonalazódó  kormányzati  szándékokat  sem.     Az   egyetemisták   bevonzását   célzó   fesztiválelképzelés   mellett   persze   nem   feledkezhetünk  meg  a  helyben  tanuló  fiatalabbakról  sem!   Hiszen  ahhoz,  hogy  holnap  is  érdemes  legyen  a  Szentendrei  Teátrumot  működtetni   szükség  van  egy  elengedhetetlen  elemre,  ez  pedig  maga  a  néző.  Elcsépelt  frázis,  hogy   a  ma  gyermekközönségéből  lesz  a  holnap  fizetőképes  jegyvásárlója,  de  az  is  biztos,   hogy  munkánk  homlokterébe  kell  állítanunk  a  gyermek  és  ifjúsági  közönség  színházra   nevelését,  előadó-­‐művészeti  aktivitásokba  való  bevonását.  Ez  természetesen  csak  az   adott   generációk   igényeinek   felismerésével,   és   azok   értő,   pozitív   irányba   ható   kiszolgálásával  képzelhető  el.   A  régóta  működő  vezető  drámapedagógia  műhelyekkel,  a  Kávával  és  a  Kerekasztallal,   továbbá   a   gyermek   és   ifjúsági   közönségre   szakosodott   színházakkal   és   bábszínházakkal,   a   területen   működő   független   alkotókkal   szövetkezve   kell   fejleszteni   ebben   a   szegmensben   a   kínálatot.   Az   iskolákkal   kialakítandó   művészeti   és   irodalmi   együttműködések,   rendhagyó   irodalomórák,   osztályterem-­‐színház,   drámapedagógiai   programok,   iskolai   eseményeken   való   megjelenések,   pályázatok,   művészeti   képzésben   résztvevők   bevonása   színházi   feladatokba,   s   megannyi   más   lehetőség,   mely   előkészítője   lehet   a   következő   évek   ifjúsági   programjainak,   és   a   fiatalok  színházi,  színházra  nevelésének  is.  

 

42  

Az  iskolások  mellett  fontos  megtalálni  a  hangot  a  tanárok  és  oktatók  szervezeteivel   is.  Egyrészt  társadalmi  súlyuk  és  fontos  szerepük  okán,  másrészt  a  színházi  nevelési   programok   és   az   iskolásokat   célzó   műsortervek   kialakítása   kapcsán   megfontolandó   tanácsaik  miatt  is  kiemelt  figyelmet  kell  szentelnünk  nekik.   A  beindításra  érdemes  kooperációk  persze  nem  állhatnak  meg  a  kulturális  és  oktatási   intézményeknél.  Egy  előadó-­‐művészeti  intézménynek  a  társadalmi  szervezetekkel  is   meg   kell   találnia   a   kapcsolódási   pontokat.   A   nagycsaládosok,   a   hátrányos   helyzetűeket  és  fogyatékkal  élőket  képviselő  szervezetek,  az  egészségügyi  és  szociális   intézmények,  a  civil  szerveződések,  a  történelmi  egyházak  és  társadalmi  szervezeteik   is   mind-­‐mind   lehetséges   szövetségesek   a   Szentendrei   Teátrum   által   felépíthető   társadalmi  szerepvállalásban.   Velük   is   fel   kell   venni   a   kapcsolatot,   s   meg   kell   találni   azokat   az   együttes   aktivitásokat,   melyek   ugyan   újszerűen   hathatnak   a   Teátrum   életében,   ám   a   kölcsönös   előnyök   mentén   mindenképp   emelhetik   annak   rangját   és   társadalmi   elfogadottságát.     A   2016-­‐os   üzleti   tervben   körvonalazott   lehetséges   szervezeti   átalakulások   előnyeit,   okait   és   lépcsőfokait   remekül   részletezik   a   jelenlegi   ügyvezető   által   leírtak.   Az   újonnan   kialakított   szervezeti   struktúra   lehetővé   tenné,   hogy   a   különleges   szakértelmet  igénylő  előadó-­‐művészeti  vezetés  és  a  szintén  speciális  felkészültséget   és   tapasztalatokat   kívánó   közművelődés   egységei   egymástól   jól   elkülönülten,   ám   mégis   egymást   támogatva   folytassák   feladataikat.   A   célba   vett   átalakulás   során   kialakítandó  szervezeti  felépítésre,  és  személyi  feltételekre  vonatkozó  elképzeléseket   érdemes   a   gyakorlati   tapasztalatok   alapján   a   pályázati   döntés   után   finomítani   és   véglegesíteni.  A  határozatlan  időre  betöltött  státusok  szükségességéhez  nem  férhet   kétség,   ám   lényeges   a   határorzott   időre,   2016.09.30-­‐ig   betöltött   két   státus   megtartása   is,   azzal   a   kitétellel,   hogy   a   státusokhoz   kötődő   munkakörök   esetleges   újragondolására  érdemes  megtartani  a  későbbi  lehetőséget.   Ám  ezekről  a  kérdésekről  felelősen  csak  a  munkavállalók  teljes  körének  megismerése   és   a   helyben   kialakult   munkamegosztás   beható   tanulmányozása   után   lehet   nyilatkozni.      

43  

zárszó       A   Kulturális   Központ   kulcsfontosságú   feladata,   hogy   határozott   elképzelés   mentén   olyan  hívogató  képet  közvetítsen  az  ittlakók  és  a  külvilág  felé,  mellyel  fel  tudjuk  hívni   a   figyelmet   a   város   értékeire.   A   kultúrában   is   nagy   a   verseny,   s   ha   nem   akarunk   észrevétlenek  maradni,  és  eltűnni  a  Dunakanyar  települései  között,  akkor  hozzá  kell   fognunk   Szentendre   márkájának   „újjáépítéséhez”.   A   hosszú   folyamat   célja   az,   hogy   visszaállítsuk   –   elsősorban   -­‐   a   Teátrum   egykori   fényét   és   jelentőségét   több   saját   bemutatóval,   régi-­‐új   kapcsolatrendszer   kiépítésével   azon   magas   színvonalú   színházakkal,   amelyek   Szentendrével   szívesen   működnek   együtt.   Szentendre   különleges   vonzereje   egyedi   adottságaiban   és   kultúrájában   rejlik.   Ezért   nagyon   fontos,   hogy   a   terület   fejlődést,   előrelépést   mutasson.   Hosszú   távú   befektetésről   beszélünk,  amely  az  élet  minden  területén  kamatozik.     A   zárszó   ezen   pontján   pedig   –   a   pályázat   kezdő   soraihoz   hasonlatosan   –   ismét   performatív  gesztus  következik.  Ugyanis  tartozom  egy  vallomással:  a  fenti  bekezdés   nem   saját   munkám,   hanem   a   Szentendre   Kulturális   Központ   fenntartó   által   elfogadott  2016-­‐os  üzleti  tervéből  való,  ám  a  sorokat  olvasva  olyannyira  azonosulni   tudtam   a   megjelenő   gondolatokkal,   hogy   idézőjel   nélkül   idéztem   őket,   mivel   nem   bírtam  ellenállni  a  meghökkentés  teátrális  gesztusának,  a  tréfának,  a  játéknak.     S   ha   ez   a   gesztus   esetleg   túlságosan   színpadiasnak   is   tűnik   egy   vezetői   pályázat   zárszavában,   mentségemre   legyen   mondva,   hogy   a   Belvárosi   Színház   egykori   legendás  igazgatója,  Bárdos  Artúr  szerint:     Színházat  igazgatni  igazában  csak  a  színpadról  lehet!2                                                                                                                       2

 

BÁRDOS Artúr: Játék a függöny mögött, Dr Vajna és Bokor, Budapest, 1942. 7.o.

44  

mellékletek     szakmai  önéletrajz     együttműködői  szándéknyilatkozat,  Nemzeti  Színház     együttműködődi  szándéknyilatkozat,  Örkény  Színház     bérezésre  vonatkozó  elképzelések     diplomamásolat,  SZFE     diplomamásolat,  KRE     nyelvvizsga-­‐bizonyítvány  másolata     erkölcsi  bizonyítvány     munkáltatói  igazolás  szamai  gyakorlatról,  Mádách  Színház     munkáltatói  igazolás  szamai  gyakorlatról,  Szigligeti  Színház     munkáltatói  igazolás  szamai  gyakorlatról,  Vörösmarty  Színház     nyilatkozat  összeférhetetlenségről     nyilatkozat  vagyonnyilatkozat  tételi  kötelezettségről     nyilatkozat  pályázat  megismerhetőségéről    

 

45  

SZAKMAI  ÖNÉLETRAJZ          

   

Vasvári  Csaba  

 

született:   telefon:   e-­‐‑mail:    

Békéscsaba,  1966.  december  29.   +36  30  621  9898   [email protected]  

    Iskolák:     Színház-­‐‑  és  Filmművészeti  Egyetem,  Színész  Szak  –  1992.   Károli  Gáspár  Református  Egyetem  BTK,  Színháztudomány  Szak  –  2014.     Pálya:     1992/93-­‐‑as  évad     Madách  Színház,  Budapest;  Nemzeti  Színház,  Budapest   1993/94  –  1999/2000   Szigligeti  Színház,  Szolnok,  Nemzeti  Színház,   Budapest   1999/2000       Madách  Színház,  Budapest;  Pesti  Magyar  Színház,  Budapest;     Szigligeti  Színház,  Szolnok;  Csokonai  Színház,  Debrecen   2004/05  –  2006/07   Nemzeti  Színház,  Győr;  Madách  Színház,  Budapest   2008/09  –  2010/11   Vörösmarty  Színház,  Székesfehérvár   2010/11  –  2013/14   Jókai  Színház,  Békéscsaba;  Jászai  Mari  Színház,  Tatabánya   2014/15  –       Budapesti  Operettszínház;  Orlai  Produkció     Fontosabb  színházi  munkák:     Shakespeare:  Szentivánéji  álom  /  Oberon  (rendező:  Iglódi  István)   Schwartz-­‐‑Greene:  Godspell  /  Jézus  (r:  Iglódi  István)   Balogh-­‐‑Rossa-­‐‑Kerényi:  Csíksomlyói  passió  /  Plútó  (r:  Kerényi  Imre)   Shakespeare:  Téli  rege  /  Polixenes  (r:  Mácsai  Pál)   Goethe:  Clavigo  /  Clavigo  (r:  Bagossy  László)   Szilágyi  Andor:  Leander  és  Lenszirom  /  Leander  (r:  Fodor  Tamás)   Harsányi-­‐‑Zágon-­‐‑Eisemann:  XIV.  René  /  György  főherceg  (r:  Bor  József)   Nagy  Ignác:  Tisztújítás  /  Heves  (r:  Szőke  István)   Schiller:  Don  Carlos  /  Domingo  (r:  Gaál  Erzsébet)   Heinrich  von  Kleist:  Az  eltört  korsó  /  Walter  (r:  Czeizel  Gábor)   Shakespeare:  Vízkereszt,  vagy  amit  akartok  /  Orsino  (r:  Schwajda  György)   Lerner-­‐‑Loewe:  My  Fair  Lady  /  Freddy  (r:  Sík  Ferenc)   Bereményi  Géza:  A  jéghegyek  lovagja  /  Skarpjetin  (r:  Bereményi  Géza)   Csiky  Gergely:  A  nagymama  /  Szerémy  Ernő  (r:  Iglódi  István)   Noel  Coward:  Vidám  kísértet  /  Charles  Condomine  (r:  Robert  Sturm)   Herczeg  Ferenc:  Kék  róka  /  Sándor  (r:  Kolos  István)  

 

46  

John  Steinbeck:  Egerek  és  emberek  /  Lennie  (r:  Szűcs  Gábor)   Ken  Kesey  –  Dale  Wasserman:  Kakukkfészek  /  Bromden  Főnök  (r:  Szűcs  Gábor)   Merimée-­‐‑Puskin-­‐‑Halévy-­‐‑Maszlobojscsikov:  Carmen  /  Don  Jose   (rendező:  Szergej  Maszlobojscsikov)   G.  B.  Shaw:  Szt.  Johanna  /  Dunois  (rendező:  Ács  János)   Böhm-­‐‑Korcsmáros-­‐‑Gádor-­‐‑Jacobi:  Otelló  Gyulaházán  /  Debrődi  László   (rendező:  Korcsmáros  György)   Zágon-­‐‑Nóti-­‐‑Eisemann:  Hyppolit,  a  lakáj  /  Nagy  András  (rendező:  Bujtor  István)   Molnár  Ferenc:  A  hattyú  /  Albert  herceg,  trónörökös  (rendező:  Korcsmáros   György)   Jane  Austen:  Büszkeség  és  balítélet  /  Darcy  (rendező:  Korcsmáros  György)   Connor  McPherson:  A  gát  /  Jack  (rendező:  Szűcs  Gábor)   Egressy  Zoltán  Portugál  /  Sátán  (rendező  Árkosi  Árpád)   Matei  Vişniec:  A  kommunizmus  története  elmebetegeknek  /  Sztálin  (r:  Szűcs   Gábor)   Shakespeare:  Macbeth  /  Duncan  (rendező:  Kálloy  Molnár  Péter)   Szirmai-­‐‑Bakonyi-­‐‑Gábor:  Mágnás  Miska  /Korláthy  gróf  (rendező:  Szűcs  Gábor)   Georges  Feydeau:  Bolha  a  fülbe  /  Doktor  Finache  (rendező:  Merő  Béla)   Szomor-­‐‑Pozsgai:  Monte  Cristo  grófja  /  Willefort  (rendező:  Szomor  György)   Masteroff  –  Kander  –  Ebb:  Kabaré  /  Clifford  Bradshaw  (rendező:  Szűcs  Gábor) Kodály  Zoltán:  Háry  János  /  Krucifix  generális  (rendező:  Béres  Attila)   Fernandez-­‐‑Margoshes-­‐‑Levy:  Fame  –  A  hírnév  ára  /  Mr.  Myers  (r:  Somogyi   Szilárd)   Fontosabb  filmszerepek:     Hello,  Doki!  /  Másik  Olivér  (rendező:  Bacsó  Péter)   6:3,  avagy  játszd  újra  Tutti!  /  Ávós  (rendező:  Tímár  Péter)   De  kik  azok  a  Lumnitzer  növérek?  /  Étteremtulajdonos  (rendező:  Bacsó  Péter)   Minden  másképp  van  –  Márairól  /  Rendező  (rendező:  Dárday  István,  Szalai   Györgyi)     Nyelvtudás:  angol  középfok     Egyéb  tevékenység:     Mozaik  Művészegyesület   alapító  tag,  alelnök  2003  –     Székesfehérvári  Vörösmarty  Színház   igazgató  2008  –  2011     Magyar  Teátrumi  Társaság  Egyesület   alapító  tag,  alelnök  2008  –     Színházművészeti  Bizottság   tag    2011  –  2014   elnök  2014  –      

47