Szarka László: A magyarországi kisebbségek asszimilációja és fogyása Trianontól napjainkig A nem magyar kisebbségek aránya 1910 és l920 között a hivatalos statisztikai adatok szerint – a trianoni béke által rögzített államterületet a soknemzetiségű– történeti Magyarországgal összehasonlítva – 45,5 százalékról l0,4 százalékra csökkent. A két világháború közti időszakban az ország két legnagyobb kisebbségét a németek (6,9%) és a szlovákok (l,8%) alkották. A többi kisebbség aránya nem érte el a fél százalékot sem. Az alábbiakban ezért ennek a két kisebbségnek megváltozott helyzetével, a soraikban Trianon után is folytatódó, sőt felgyorsult asszimilációs folyamatok okaival kívánunk foglalkozni. A népszámlálási adatok szerint a trianoni és a mai országterületen a lakosság anyanyelvi összetétele 1910-1990 között a következőképpen alakult: Mint az az 1. táblázat anyanyelvi adatsoraiból is kitűnik, a két kisebbség a 20. század folyamán két erőteljes fogyatkozási periódust élt meg. A két világháború, illetve az 1920. és 1941. évi népszámlálások között a német kisebbség száma közel 80 ezerrel, a jóval kisebb lélekszámú szlovákságé pedig közel 90 ezer fővel csökkent és gyakorlatilag rövid két évtized alatt a magyarországi szlovák anyanyelvűek száma megfeleződött. A második világháborút követő, ennél is drámaibb fogyás oka a németek esetében a szovjetek által való elhurcolás, illetve a magyarországi Szövetséges Ellenőrző Bizottság hatékony közreműködésével megszületett potsdami határozatnak megfelelően a német kisebbség közel felének kitelepítése. A szlovákok esetében pedig a lakosságcsere-egyezmény keretében lezajlott önkéntes kitelepülés. Az 1949. évi adatok a kitelepítésektől, meghurcolásoktól való félelem légkörében ezzel együtt távolról sem tükrözték pontosan a Magyarországon maradt német és szlovák anyanyelvűek számát, amely körülbelül 250, illetve 40 ezer lehetett. Ezt a két becsült adatot, valamint a nyelvismereti adatokat kell figyelembe vennünk az 1949-től napjainkig tartó asszimilációs folyamatok elemzése során. Az asszimilációt általában olyan tömeges társadalomszociológiai és társadalomlélektani jelenségnek szokás tekinteni, amely két vagy több egymás mellett, illetve együtt élő, egymástól nyelvében és kultúrájában különböző etnikai-nemzeti csoport kölcsönhatásában ezeknek a csoportoknak nyelvi-kulturális kiegyenlítődését, egymáshoz való hasonulását eredményezi. Az egymás mellett élő etnikai-nemzeti csoportok kölcsönhatásában eltérő számbeli, politikai erőviszonyok, külső behatások esetén a gyengébb csoport tagjainak nyelvcseréjéhez, kultúraváltásához vezető többgenerációs, ritkábban egy nemzedéken belül lezajló folyamatként jelentkezik az asszimiláció. Optimális esetben, amennyiben az akulturációs és asszimilációs kölcsönhatásokat semmilyen hatalmi kényszer nem irányítja, elképzelhető az egymás mellett élő csoportok tartós nyelvikulturális egyensúlya, amelyet tömeges két- vagy többnyelvűség és egyfajta közös többnyelvű kulturális közeg kialakulása jellemezhet. Az esetek nagy részében azonban még a politikai, állami vagy gazdasági hatalom egyenirányúsító közreműködése nélkül is a nagyobb lélekszámú, a kedvezőbb földrajzi vagy gazdasági adottságokkal, az erőteljesebb kulturális, értelmiségi háttérrel rendelkező stb. csoport fölényhelyzetbe kerülhet.
Az asszimilációs folyamatokat kiváltó okaik, mélységük, jellegük és eredményeik szerint különbözőképpen szokás értékelni. Az új- és legújabb-kori tömeges nyelv- és kultúraváltás kiváltó okai között a munkaerő tömeges vándorlása, azaz a belső és külső migráció, a városiasodás, a társadalmi mobilitás, s az ezekkel együttjáró életformaváltás jelenti a legfontosabb asszimilációs tényezőket. A magyar nyelv szerencsés módon meg tudja különböztetni az asszimiláció spontán válfajait a kikényszerített formáktól, illetve a fent említett történelmi folyamatok legtöbbször szükségszerű kísérőjelenségeként megfigyelhető nyelvváltást azoktól a hatalmi technikáktól, amelyek a nyelvcserét felgyorsítani és visszafordíthatatlanná tenni kívánnák. Magyarosodásról és magyarosításról, elszlovákosodásról és szlovákosításról szoktunk például beszélni a két nemzet között lezajlott asszimilációs jelenségek kapcsán. A történeti magyar állam megszűnése a trianoni Magyarország területén maradt kisebbségek számára is egészen új szituációt jelentett. Részben azért, mert 1918 előtt a Kárpát-medencei egységes államterületen belül a németek a térség német csoportjaival, a szlovákok pedig a kompakt szlovák etnikai régióban kibontakozott nemzeti mozgalommal intenzív kapcsolatban álltak. Másrészt azért, mert a nemzetiségi kérdés jelentősége nagy mértékben csökkent, illetve a magyarországi kisebbségek problémája a magyar kisebbségek létrejöttével a budapesti kormánypolitikában átértelmeződött. Az elmúlt években többen is megpróbálták elemezni, miért nem sikerült az 1918 utáni trianoni Magyarország kisebbségeinek asszimilációját megfékezni és megállítani. A 20. századi magyarországi asszimilációs folyamatokat vizsgálva alapvetően négy ok-csoportot lehet elkülöníteni: 1. A természetes magyarosodást elsősorban a magyarországi kisebbségek történeti, településszerkezeti sajátosságaival, valamint a többségi magyar társadalommal való konfliktusmentes együttéléssel, az akulturációs folyamatokkal, a kétnyelvűséggel és a vegyesházasságok nagy számával magyarázható. 2. A magyar állam által foganatosított magyarosító intézkedések főként az iskola- és a nyelvpolitika területén mutathatók ki, mégpedig mind a két világháború közötti korszakban, mind pedig a Kádár-korszak kezdeti szakaszában. 3. A magyarországi németek és szlovákok fogyásának, akárcsak a soraikban lezajlott asszimilációs folyamatok felgyorsulásának legfontosabb okát egyértelműen az 1945-1948 között végrehajtott német kitelepítésben, illetve a csehszlovák-magyar lakosságcserében és következményeikben, egyértelműen negatív társadalomlélektani, vagyoni, politikai, nyelvikulturális mellék- és utóhatásaiban jelölhetjük meg: ezek a telepítési akciók jelentették a kezdetet a két kisebbség helyi közösségeinek felszámolásában, megfélemlítésében, a faluról való tömeges elvándorlásban, valamint az anyanyelv és a hagyományos kultúra feladásában. A magyar állam a két telepítés kezdeményezésében és végrehajtásában eltérő mértékben volt érdekelt, illetve ellenérdekelt: 4. A német és szlovák kisebbség asszimilációjának (elmagyarosodásának és elmagyarosításának) okait a fentiek figyelembevételével az asszimilációs folyamatok a 20. századi magyarországi társadalom-és gazdaságtörténeti folyamatok következményeivel is szükséges kiegészíteni: hiszen a Trianon óta eltelt közel nyolc évtized alatt Magyarország társadalmi-foglalkozási és társadalmi térszerkezete éppúgy átalakult, mint a termelés
struktúrája és a települések hálózata. Mindezek a folyamatok szintén jelentős mértékben hozzájárultak a két kisebbség asszimilációjához. Általában a magyarországi kisebbségekkel foglalkozó etno-demográfiai elemzések, akárcsak a szomszéd országokban mindmáig fel-felhangzó politikailag motivált durva támadás nem veszik figyelembe ezeknek a csoportoknak a tipológiai sajátosságait. A magyarországi nemzeti kisebbségek, köztük a németek és a szlovákok is nem a 20. század elején alakultak ki, mégha természetesen a trianoni határok számukra is új politikai kereteket jelentettek. Kisebbségi státuszuk azonban a mai Magyarország területén élő német és szlovák közösség esetében a l7. század végi, illetve a 18. század eleji betelepítésekre-betelepülésekre vezethető vissza. Szemben a trianoni döntések nyomán saját akaratuk ellenére, kényszerkisebbségekként kialakult szomszédos országokbeli magyar közösségekkel, a magyarországi népcsoportok olyan történeti kisebbségként definiálhatóak, amelyeknek kialakulásuk idején még nem lehetett a szó mai értelmében vett nemzeti tudata. Identitásukban éppen ezért az etnikaikulturális, nyelvi, származási, regionális motívumok mellett a történeti és a trianoni Magyarországhoz való kapcsolódás elemei, az úgynevezett hungarus-tudat komponensei is mindenkor fontos szerepet játszottak. Településszerkezeti sajátosságok A két világháború közti magyarországi kisebbségpolitika dilemmáival, zsákutcáival és a magyarosítást szorgalmazó törekvéseivel ezúttal nem kívánunk külön foglalkozni, mert ezekről viszonylag többet tudunk, mint az asszimiláció egyéb kiváltó okairól. Ezúttal inkább néhány olyan társadalomtörténeti jelenségről szeretnénk szólni, amely a két vizsgált kisebbségi közösségen belül komoly asszimilációs mozgásokat idézett elő. Mind a német, mind pedig a szlovák kisebbség legnagyobb tömegei a 17-18. századi kolonizációk során azokon a vidékeken települtek le, amelyek még napjainkban is kisebbségi jellegű régióknak számítanak Magyarországon. Jóllehet az „Ungarndeutsch" és „Donauschwab" koncepciók közti kapcsolatot, illetve különbözőséget maga Bleyer Jakab is koronként másként értelmezte, a Trianon utáni Magyarországon főként a Baranya és Tolna megye (azaz a Schwäbische Türkei) területe, Budapest és környéke, valamint Bács-Bodrog megye és Nyugat-Magyarország bizonyult a német kisebbség szempontjából meghatározónak. A szlovák kisebbség számára Békés és Csanád megyék többé-kevésbé összefüggő szlovák enklávéja, valamint a nógrádi szlovák zóna mellett szintén a főváros és Budapest körüli szlovák településhálózat jelentette a legfontosabb területeket. A két kisebbség közti számbeli és településszerkezeti különbséget is jól mutatja ugyanakkor, hogy a németek összesen öt megyében (Baranya–34,7%, Bács-Bodrog–25,7%, Tolna–24,8%, Győr-Sopron-Pozsony–12,9% és Komárom-Esztergom–10,5%) haladták meg az összlakosság tíz százalékát, addig a szlovákok mindössze egyedül Békés megyében (12,9%). Ráadásul a Pest megyei németség – bár lélekszáma az összes megye közül a legmagasabb volt (93 875 fő), az összlakosságnak mindössze 6,9 százalékát jelentette. A korabeli statisztikai feldolgozásokból kitűnik, hogy a két világháború között sem a németek, sem pedig a szlovákok egyetlen városban sem éltek többségben. A községeket Kovács Alajos kimutatásai szerint összehasonlítva azt látjuk, hogy a németek 292 községben, a szlovákok viszont mindössze 19 községben alkották a helyi népesség többségét.
A korabeli magyar statisztikai irodalom kimutatásai szerint a legnagyobb arányú asszimilációs veszteségeket – a városok egyre csekélyebb súlyú kisebbségi csoportjai mellett – főként a helyi közösségekben is számbeli kisebbséget alkotó német, illetve szlovák diaszpórák szenvedték el. A trianoni Magyarország területén a német kisebbségnek 1910-ben még egynegyede városokban lakott, 1930-ban viszont már csupán egyhatoda. A szlovákok esetében Békéscsaba húszezer körüli szlovák lakosságának köszönhetően a szlovák városlakók arányszáma 1910-1930 között mindvégig körülbelül egyharmadnyi maradt. A belső migráció hatásai Ha a két kisebbség migrációs mutatóit vizsgáljuk, akkor azt láthatjuk, hogy a falusi lakosság túlsúlya a viszonylag csekély belső és külső migrációban is tükröződik. Figyelemreméltó az 1920. illetve 1930 évi népszámlálások által regisztrált „külföldön" születettek arányszáma közötti igen jelentős eltérés, ami – különösen a németek esetében – korabeli elemzések szerint igen nagy mértékben az ország felbomlása utáni erdélyi, felvidéki német menekültek jelentős részének visszatérésével magyarázható. A trianoni békeszerződés 64-65. cikkelyében biztosított opciós joggal valamennyi magyarországi kisebbség tagjai ugyancsak nagy számban éltek, ami például némely dél-magyarországi szerb település esetében a községek részbeni és átmeneti elnéptelenedéséhez vezetett. A falusi környezetben élő német és szlovák kisebbségek két világháború közti belső migrációs mozgásairól, azok okairól mindmáig igen kevés adat áll rendelkezésünkre. Az említett statisztikai irodalom például egyedül a baranyai németség, illetve a Békés és Szatmár megyei szlovákság migrációs problémáit tárgyalta érintőlegesen. A baranyai „svábkérdést" a két világháború között a népi írók emelték be a magyar politikai közgondolkodásba. A megye 1920-1930 közötti l5 ezres népszaporulatból 60 százalék a németekre esett, holott a németek aránya a megyén belül mindössze 37% volt. Ennek az egyetlen adatnak az alapján, s némely régi református magyar község fokozatos elnémetesedését észlelve, a népi írók a magyar nemzethalál vízióját rajzolták fel és azt a svábkérdéssel, illetve a fenyegető német expanzió problémájával kötötték össze. A korabeli magyar és német statisztikai irodalom azonban meggyőzően mutatja, hogy a baranyai németek migrációs és asszimilációs veszteségei – a főváros és mindenekelőtt Pécs egyre erőteljesebb felvevő és magyarosító hatása jórészt ellensúlyozta a németek kedvező populációs fejlődését. Gottlob Schuon Tolna megye német településeiről készített demográfiai elemzése szerint például Bonyhád esetében a közel félezer főnyi elvándorlás oka „a Hidas és Püspöknádasd községek területén kialakított házhelyekre való átköltözés". Hőgyész és Mórágy esetében „a gazdálkodási kedv csökkenése", illetve a kanadai kivándorlás, Püspöknádasd esetében pedig egyszerűen „a városba költözés" miatt csökkent a német lakosság száma. Ami a két kisebbség foglalkozási struktúrájának alakulását illeti a vizsgált periódusban, a népszámlálási adatok tanúsága szerint az 1920-1930. évi adatok összehasonlítása alapján mind a németek, mind pedig a szlovákok esetében az agrárjelleg konzerválódását, a szlovákok esetében ráadásul annak megerősödését figyelhetjük meg. Ugyanakkor mind az agrárnépességen belül, mind pedig az ipari foglalkozásúak között a két kisebbséghez tartozók körében nagyobb volt az „önállóak", vagyis az önálló földbirtokkal, illetve kereskedelmi vagy ipari vállalattal rendelkezők aránya az országos átlagnál. Ugyanakkor a magyarokénál jóval kisebb volt a „munkásság", azaz a földnélküli agrárkeresők és az iparban alkalmazottak aránya.
A két kisebbség esetében a legnagyobb mérvű csökkenést az összmagyarországi foglalkozási struktúra fő ágazatain belül az iparral foglalkozó németeknél láthatjuk: az ő arányszámuk 8,3%-ról 5,5%-ra csökkent. Mindez a németség összlétszámának radikális fogyása miatt magának a német kisebbségnek a foglalkozási szerkezetén belül nem okozott lényeges változást, de a magyarosodás fő társadalmi hátterét mégis élesen megvilágítja. A nyelvismereti statisztikák mint az asszimilációs folyamatok fontos forrása Ahhoz, hogy a magyarországi kisebbségek számáról, s az annak fogyását okozó asszimilációs jelenségekről hozzávetőleg pontos képet kapjunk, elengedhetetlen, hogy legalább a magyar népszámlálási adatfelvételek három összemérhető adatsorát, az anyanyelvi, a nemzetiségi és a nyelvismereti adatokat összevessük, mégpedig lehetőleg minél részletesebb területi bontásban. A magyarországi nemzeti kisebbségek, fentebb jelzett tipológiai sajátosságaik miatt lényegesen eltérő identitásszerkezettel rendelkeznek, mint például az a kisebbségtípus, amelybe a szlovákiai, romániai vagy a szerbiai és kárpátaljai magyar közösségek tartoznak. Önazonosság-tudatukban kitüntetett szerepe van a származástudatnak, a hagyományoknak, a többségi közösségtől eltérő életmódnak, a regionalitásnak és a szűkebb szülőföldhöz való ragaszkodásnak. Ezekkel együtt, s a fiatalabb generációk esetében szinte már csupán a fentieket kiegészítve jelentkezik a nyelvi különbözőség mint identitásépítő tényező. Az anyanyelvet a magyarországi kisebbségekhez tartozók többsége gyakran már csupán familiáris közegben, illetve másodnyelvi funkciókban használja. Jórészt a magyar nyelv egyre általánosabb dominanciája magyarázza, hogy a kisebbségi jellegű régiókban mindmáig kimutathatóan nagyobb az ott élő kisebbségek anyanyelvének ismerete a magukat magyar anyanyelvűeknek vallók körében, mint az ország más területein. Ebből a szempontból érdemes szemügyre vennünk a németek és szlovákok által legnagyobb arányban lakott háromhárom megye, illetve a főváros anyanyelvi és nyelvismereti adatainak alakulását. A két táblázatban szereplő megyék összehasonlításából, illetve a két kisebbség adatsorainak összevetéséből több fontos következtetés is levonható. Szembetűnő, hogy a német kisebbség asszimilációs folyamatai a szlovákétól eltérően az utóbbi két évtizedben lelassulni, sőt mi több megállni látszanak. A német nyelv, Németország presztízsének egyre érezhetőbb hatása mellett minden bizonnyal a magyarországi német kisebbségnek már hosszabb ideje kimutatható hathatós önszerveződése is közrejátszik abban, hogy a német anyanyelvűek száma és a németül beszélő baranyai, tolnai, Pest megyei magyarok száma nem csökken tovább. E helyütt is szeretnénk felhívni a figyelmet annak fontosságára, hogy a 2001. évi népszámlálás előkészületei során az eddigi hazai és külföldi tapasztalatok alapján fokozott mértékben jó előre ki kellene dolgozni az anyanyelvi-nyelvismereti-nyelvhasználati adatok minél részletesebb begyűjtésének és feldolgozásának módszertanát. Ebben a munkában az önkormányzati modell előnyeit maximálisan kihasználva minél gyorsabban be kellene vonni az országos kisebbségi önkormányzatok képviselőit, illetve a magyarországi kisebbségek tudományos műhelyeinek munkatársait is. Aligha kívánatos ugyanis bárki számára, hogy a következő népszámlálás nemzetiségi adatait a korábbi évtizedek hagyományos bizalmatlansága fogadja majd. Éppen a magyar etno-demográfia igen fontos kezdeményezései és eredményei jelenthetik a szakmai alapot ahhoz, hogy a sajátos típust alkotó magyarországi nemzeti kisebbségek számát, belső nyelvi-nyelvhasználati és tudati differenciáltságuk figyelembevételével mindenki számára elfogadható módszerekkel tárja fel a 21. század első magyarországi népszámlálása.
