249
TÖRTÉNETI IRODALOM
csak elismeri Bangha emberi nagyságát, hanem abbéli meggyõzõdésének is hangot ad, hogy Bangha nagyobb volt legtöbb bírálójánál is. A kötet használatát számos függelék segíti. Ezek között találunk a Bangha-életutat áttekintõ kronológiát, jezsuita fogalomtárat, bibliográfiát, névmutatót, térképeket és fényképeket egyaránt. A kötetben található irodalomjegyzék alapos és pontos. Kifejezetten a nagyközönség igényeit szolgálják a szerzõk azzal, hogy abba nem csak a Banghára vonatkozó, idézett mûveket, hanem a korszak egyháztörténetének fontosabb általános mûveit is feltüntették, még akkor is, ha azokra nem hivatkoztak a kötetben. Mindössze azt sajnáljuk, hogy a Nemeshegyi Péter elõszavában hozott idézetek forrása sem az elõszóból, sem az irodalomjegyzékbõl nem derül ki. Szorosan összekapcsolódik a Bangha-életutat áttekintõ kronológia és fényképgyûjtemény. Ahogy a kronológia szikár adatai, úgy a közölt 50 fotó is Bangha gyermekkorától a tiszteletére emelt emléktábláig dokumentálja a páter életútját. Nem lehet eléggé dicsérni a szerzõk fáradozását, hogy a fényképeken látható minden személyt igyekeztek beazonosítani. Így válik ugyanis valóban forrásértékû dokumentummá egy-egy fotó. Azt azonban sajnálhatjuk, hogy a fotókon szereplõ személyek nem kerültek be a névmutatóba. Természetesnek kellene lennie, de modernkori kiadvány esetében erényként kell említenünk, hogy a forrásokban nem teljes néven szereplõ személyek is bekerültek a mutatóba. További pozitívum, hogy a szerzetesek esetében az is kiderül, hogy melyik rendhez tartoztak (pl. Békefi Remig O.Cist, Bíró Ferenc SJ). A kötetben két térkép is található, mely az osztrák-magyar, majd az 1909-ben önállóvá lett magyar jezsuita rendtartományokat mutatja be. E térképek ugyanúgy túlmutatnak a Bangha-köteten, s attól függetlenül is hasznosak, akárcsak a fogalmi kislexikon. Mindez nem csak a kötet jól átgondoltságának bizonyítéka, hanem a szerzõk azon törekvésének is, hogy a részletes bibliográfiával, a térképekkel és a fogalomtárral nem csupán a kötet használatát akarták segíteni, hanem oktatási-kutatási segédleteket is készítettek. Reméljük, hogy ezek nem maradnak „rejtett kincsek”. A kötet összességében két szempontból is figyelemre méltó. Egyrészt példaértékûen alapos forráskiadás, amit bátran követendõ példaként lehet állítani mindenki elé, aki forráskiadásra szánja el magát. Másrészt úgy látjuk, hogy a kötet szerzõi minden korábbinál közelebb jutottak Bangha megértéséhez. Munkájukkal a szerzõk igazolták, hogy aki megérteni akarja a múlt egy-egy személyiségét, annak saját kora mértékével kell mérnie hõsét, nem pedig a folyton változó utókor mércéjével. A kötet másik tanulsága az, hogy egy személy megértéséhez nem elég annak korát ismerni, de azt a szûkebb környezetet is figyelembe kell venni, amiben élt. Jelen esetben tehát a közszereplõként is ismert páter tevékenysége nem érthetõ meg az egyháztörténet és a jezsuita rend sajátosságainak ismerete nélkül. A most kiadott Bangha-kötet éppen ezért alkalmas arra, hogy a démonizálás és az apologetika pártossága helyett a történeti megértés tárgyává tegye a pátert. Paksa Rudolf
Szakolczai György – Szabó Róbert KÉT KÍSÉRLET A PROLETÁRDIKTATÚRA ELHÁRÍTÁSÁRA Barankovics és a DNP, 1945–1949 – Bibó és a DNP, 1956 Gondolat Kiadó. Bp., 2011. 375 o. Meggyõzõdésbeli tisztesség és politikai bátorság, sõt hõsies szembefordulás egy gyõztes, agresszív, ideológiailag kérlelhetetlen világbirodalommal. Ez, vagyis az ország megszállása és tervszerû, erõszakos szovjetizálása volt a legfõbb ok, ami eleve sikertelenné tett minden ellenállást. Elõbb eltökélt próbálkozások egy növekvõ kínok között születõ új rendben, az elmaradt megújulás, vagy legalább a modus vivendi útjainak keresése a katolikus egyház és a polgári demokrácia számára. Meghajolva, de meg még nem törve, együtt élve a mindjobban fokozódó politikai terrorral, közben kilátástalanul küszködve a generációk óta továbböröklõdõ traumákkal és merevségekkel, a naivitással és a végzetes illúziókkal. Végül pedig szenvedés, emigráció és börtön ’56 elõtt és után, együtt a reménytelen realitással és a gondolkodó utókor bizodalmával.
250
TÖRTÉNETI IRODALOM
A pezsgõ, ám oly tragikusan rövidnek bizonyult koalíciós korszak hagyományra és modernitásra épült keresztény Demokrata Néppártja, és a balos Nemzeti Parasztpárt kései, Petõfi Párt néven újraéledt, tiszavirág életû utóda – együtt, 1956 októberében? A szuggesztív újságíró, a DNP fõtitkára, Barankovics István, aki már Mindszenty 1948. decemberi letartóztatása és pártja 1949. februári önfeloszlatása után elhagyni kényszerült Magyarországot – együtt nemzedéke egyik legfényesebb elméjével, Bibó Istvánnal, a „demokratikus szocializmus” hívével, a novemberben átalakított Nagy Imre-kormány egyik Petõfi párti államminiszterével, akit ’57 májusában tartóztattak le? Nem együtt, de már az akkori jelen idõben világtörténelemmé lett élet-halál küzdelem közös térfelén — és együtt ebben a többszörösen is közös kötetben —, a „proletárdiktatúra elhárítására”. Barankovics, szinkronban a nyugat-európai folyamatokkal, elsõként keltette életre a kereszténydemokráciát a háború utáni Kelet-Közép-Európában. Miután a DNP-t a hatalom megsemmisítette, neki is az emigráció zaklatott magánya jutott, tehetetlen szemlélése annak, miként tévesztenek kényszerûen utat nemzedékek Magyarországon. Bibó tragédiája az volt, hogy „az égetõen idõszerûnek tartott kérdések vizsgálatát a napi politika nagyon is múlékony jelenségein kezdte – írta Lakatos István a Bibó-emlékkönyvben (1991). – Az 1946-os koalíció lehetõségeit, az 1947-es választások tanulságait egy Gibbon világosságával, egy Ranke tudományos felkészültségével, egy Mommsen adatgazdagságával elemezte. Tünékeny jelenségek tisztázásába oly mélyreható-hatalmas energiát fektetett, amellyel korának talán legjelentõsebb történetírója lehetett volna, ha ugyan az akart volna lenni. Õ azonban politikusnak tartotta magát elsõdlegesen, s persze egy átmeneti kor efemer problémáit is oly színvonalon tárgyalta, oly tiszta magasságba tudta ragadni, hogy alighanem utódok nemzedékeit ösztönzi majd továbbgondolásukra.” Barankovics és Bibó közös illúzióit a kommunisták is folyamatosan táplálták; Lukács György’46-ban azt írta, hogy „nincsen komoly ember, komoly tömegerõ Magyarországon, amely a proletárdiktatúrát akarná”, ezért „a proletárdiktatúrának ma semminemû politikai aktualitása nincs”. A magyar nép többsége azonban másként vélekedett, ezért ’47-ben a kisgazdapártra és a DNP-re szavazott. Barankovics védekezõ álláspontja az volt, hogy pártja nem antikommunista, hanem csak nem kommunista, Bibó pedig alaptalannak ítélte a Rákosiéktól való félelmet. A nem kommunista politikai erõknek mindössze két választása maradt: hinni a kommunistáknak, vagy kivonulni a közéletbõl. Barankovics, és a keserû iróniával Demokrata Kétpártnak mondott DNP eközben Mindszentyvel és a kommunistákkal kényszerült kétfrontos harcra, Bibó pedig késõbb sem látta át, „hogy a demokrácia alapvetõbb érték, mint a szocializmus”. (Molnár Gusztáv, Bibó-emlékkönyv) Mindszenty Barankoviccsal, de a zseniális, reálpolitikus jezsuitákkal, Jánosi Józseffel, Kerkai Jenõvel, Nagy Töhötömmel szemben is mindvégig hajthatatlan maradt, mikor pedig a parlament kapujában összetalálkozott vele, megkérdezte Bibót, „melyik pártárnyalathoz tartozik. Ami körülbelül annyit jelentett, hogy õ az összes létezõ pártokat a kommunista párt árnyalatainak tekintette. És végül megkérdezte, hogy tulajdonképpen ki ez a Nagy Imre, amin enyhén elképedtem, mert ez alatt a három nap alatt, amióta õ kiszabadult, ha valamirõl, hát egy dologról kellett volna tájékozódnia”. (Huszár Tibor: Bibó István, 1989.) Szakolczai és Szabó munkája úgy számol le az illúziókkal, hogy tömör és pontos összefoglalót ad elsõsorban a DNP belsõ-külsõ küzdelmeirõl és politikusairól. A cím talán többszörösen félreérthetõ, hiszen a proletárdiktatúrának mondott kommunista Gleichschaltung eleve nem volt elhárítható. Mit ért ezen, és miért akarta megszüntetni? – kérdezte a kihallgató Bibótól 1958 januárjában. „A proletárdiktatúra alatt azt a politikai programot és szerkezeti formát értem, mely a munkásosztály hatalomra jutása után a hatalom megosztását megszünteti, és a munkásosztály és [a] dolgozó parasztság egységére való hivatkozással a hatalmat szervezetileg is koncentrálja. Ezt azért akartam megszüntetni, mert az volt az álláspontom, hogy reálisan mûködõ szabadság [a] hatalmak megosztása nélkül nem képzelhetõ [el].” Hogyha elfogadnánk, hogy ’49-ben a munkásosztály jutott hatalomra Magyarországon, csakis akkor beszélhetnénk „proletárdiktatúráról”. Bibó ’56 októberének végén is azon töprengett, „hogyan lehetne [a] többpártrendszer és [a] sajtó- és szólásszabadság mellett olyan alkotmányjogi megoldásokat létrehozni, amelyek a szocializmus vívmányait biztosítják, és csakis a szocializmus elvi alapját elfogadó pártoknak engednek indulást a választásokon.” (A fogoly Bibó István vallomásai az 1956-os forradalomról, 1996.) Ez az elgondolás is arra az illúzióra épült, hogy ami külsõ erõvel, antidemokratikus hatalmi nyomás alatt létrejött, fenntartható egy forradalom után, alkotmányos viszonyok között is. Amit Barankovics, Bibó és még sokan (Bálint Sándor, Eckhardt Sándor, Mihelics Vid, Rónay György, megannyi kisgazda) a kommunista hegemónia kiépülése ellen mégis megtettek, igazi ellenállás volt, amit nem kísérlet-
TÖRTÉNETI IRODALOM
251
nek terveztek; koruk közéletében mindannyian hiteles és tekintélyes szerepet játszó férfiak voltak, akiknek a magyar társadalom történelmi megújhodására tiszta elvi alapokon álló koncepciójuk volt. Gondolataikat azonban nem csupán briliáns érvekkel, hanem magyarázkodva, olykor meg is alázkodva kényszerültek védeni, sikertelenül. Minden törekvésük végül kamikaze-vállalkozássá lett, de, mert nem tehettek másként, illúzióikkal együtt vállalták a következményeket. Az igazi „elhárítók” Páter Kerkai, P. Nagy, P. Jánosi voltak – lehettek volna, ha Mindszenty, pályafutásának legkritikusabb idõszakában reálisan ítéli meg az ország helyzetét, s nemcsak õket, de a DNP-t is Rákosiékkal szemben megvédi. Az ország azonban akkor is csak megszállt ország marad, ahol a polgári erõk kíméletlen „tervutasításos” felszámolásra voltak ítélve. Könyvükben a szerzõk két (az Egyházfórumban 2008–10-ben közölt) cikksorozatukat foglalták egybe. Az elsõ a keresztény politikáról lefolytatott legnagyobb vitát, a DNP és Barankovics, a KALOT és Kerkai Jenõ, valamint Mindszenty között lezajlott, mind elkeseredettebb, az erõket szétziláló, tragikus végû összeütközést tárgyalja. Cikkeik második része a DNP politikusainak mûködését mutatja be a ’47-es választásoktól ’49-ig. E fejezetekhez 20, többnyire másutt már közölt történeti dokumentumot, programokat, emlékiratokat, köztük Bálint Sándor, Eckhardt és Barankovics nevezetes, ’46-os elvi összefoglalóját (8.), továbbá újabban föllelt iratokat csatoltak. Köztük olvasható Mindszenty válasza Cavallier József, Kodály és Szekfû soraira (13.), az a levél azonban, amelyre a bíboros válasza érkezett, sajnos, hiányzik. Az 1948. november 30-án kelt levél (melynek szerzõit december 8-án személyesen is elküldték Esztergomba a hercegprímáshoz) e sorokkal zárul: a „helyzet megváltoztatása kizáróan Eminenciádtól függ! Eminenciád kimondott vagy ki sem mondott nyilatkozatai, a róluk terjesztett, de meg nem cáfolt mesék és legendák alakították ki azt a légkört, amelyben Egyházunknak ezt a szenvedést meg kellett érnie s ezért várjuk Eminenciád álláspontjának megváltoztatásától a katolikus érdekek megóvását… Ezért mindama katolikusok nevében, akik ugyanúgy látják Egyházunk helyzetét, miként mi látjuk, tisztelettel kérjük Eminenciádat, hallgassa meg s fontolja meg az utolsó órában a katolikus hívek békéje s nyugalma, nemkülönben lelki üdvössége érdekében a magyar Egyház fejéhez lelkiismeretünk parancsából intézett szavainkat s kísérelje meg a demokratikus állammal való megbékélés útját.” (Esztergomi Prímási Levéltár 8650/1948) A koalíciós évek politikai viharzásában köztudottan nem mûködött együtt sem Barankovics és Bibó, sem a DNP és az akkor még nem is létezõ PP; az éppen csak életre kelt régi-új pártok pillanatnyi találkozása ’56-nak is csak vékony mellékszála volt, ketten is így találkoznak ismét a kötetben. Bibó december 8-i memorandumáról van szó (17.); „A közös nyilatkozatra vonatkozó elfogadó nyilatkozatot írtak alá [a] Szociáldemokrata Párt, [a] Petõfi Párt (Nemzeti Parasztpárt), a Forradalmi Értelmiségi Bizottság, az Országos Parasztszövetség és a Magyar Írószövetség. (A Demokrata Néppárt nem volt felsorolva a közös nyilatkozatban.)” – mondta Bibó ’57 augusztusában. (A fogoly Bibó…). A DNP nem szerepelt, ám viszonylag késõn mégis csatlakozott „a Demokrata Néppárt nevében Mihelics Vid és Keresztes Sándor – mondta késõbb Bibó. – Ezt én bonyolítottam le Keresztes Sándoron keresztül, mert szükségesnek tartottam, hogy a közös nyilatkozat alapjára helyezkedjék legalább egy baloldali irányzatú keresztény párt, egyrészt azért, hogy ellenzéki álláspontjával utóbb olcsó népszerûséget ne keressen, másrészt azért, hogy a Kisgazdapárt késõbbi választásokon ne próbáljon keresztény irányzatú szavazatokkal mamut párttá lenni, mint 1945ben.” (Bibó István. Életút dokumentumokban, 1995). Szakolczai és Szabó munkája értékes és hasznos összegzés. Olyan vegyes mûfajú kutatási segédlet, amelyben a szakirodalom olvasmányos kivonatolását az idõsebb szerzõ, Szakolczai György kortárs emlékezései, higgadt ítéletei kísérik. A történeti vonalat a DNP politikusai életpályáinak alapos összefoglalói követik (bár épp a párt Barankovics után legismertebb alakja, Bálint Sándor esetében a szerzõk nem tettek különbséget egy 8 oldalnyi életrajzi vázlat és egy 615 oldalas monográfia között). Az életrajzokat társadalmi származás, foglalkozás, párton belüli hovatartozás után, valamint a korszakzáró események szerint megszakított-újrakezdett fejezetekben tárgyalják a rendszerváltozásig (a sajtózsargonból immár mindenüvé átszivárgott „rendszerváltás” kifejezést nemcsak a történeti irodalomban kellene kerülni). Az „epikus” fejezetek legnagyobb érdeme a szerzõk tárgyilagossága, és az a kiegyensúlyozott, méltányos állásfoglalás, ami a történeti távlatban visszatekintõ kortársak esetében majdnem példa nélkül áll. Talán ez a legméltóbb tisztelgés azok elõtt a hatalmas emberi teljesítmények elõtt, amikre a DNP politikusainak többsége ’45 és ’56 között képes volt. Kár, hogy a kötetnek nem volt szerkesztõje, ezért maradhatott névmutató nélkül (megbízható szakmai és könyvészeti „szöveggondozója” Szabó Róbert volt). Ez a ragályos filológiai hiány-
252
TÖRTÉNETI IRODALOM
betegség újabban egyre több kiadványt fertõz meg, a kereszténydemokrácia történetét fölidézõ emlékezéseket, de még a tudományosabb jellegû kiadványokat is különösképpen üldözi, elég csupán Mézes Miklós A kalászba szökkenõ vetés c. mûvére (1991), Barankovics Híven önmagunkhoz címen összegyûjtött írásaira (2001), Varga László Fények a ködben c. emlékiratára (2002) utalni. Csapody Miklós
Antal Tamás HÓDMEZÕVÁSÁRHELY KÖZIGAZGATÁS-TÖRTÉNETE A 20. SZÁZAD ELSÕ FELÉBEN Hódmezõvásárhely törvényhatósága (1919–1944) Dél-alföldi évszázadok 27., Blazovich László (szerk.) Csongrád Megyei Levéltár, Szeged, 2010. 258 o. Az alkotmánytörténet egy máig igen elhanyagolt területét, a 20. század elsõ felének közigazgatás-történetét mutatja be Antal Tamás a szegedi jogtörténeti iskola fiatal kutatója Hódmezõvásárhely példája alapján. E monográfia méltó folytatása és egyben elõzménye is a 2009-ben megjelent, Szeged történetét feldolgozó, levéltári forrásokon alapuló munkának, amelynek rövidített változatát a Szeged monográfia VI. kötetében is olvashatjuk. (Antal Tamás: A tanácsrendszer és jogintézményei Szegeden (1950–1990). In: Blazovich László szerk.: Dél-alföldi évszázadok 26. Csongrád Megyei Levéltár, Szeged, 2009. 355) A könyv a Dél-alföldi Évszázadok legújabb köteteként látott napvilágot, mely sorozatról méltán kijelenthetõ, hogy magas szakmai színvonalú, leginkább helytörténeti tudományos kutatási eredmények publikálását támogatja. A jogtörténész kollega célja, hogy bemutassa a vizsgált idõszak (1914–1944) közigazgatási intézménytörténetét. A könyvet egy általános fejezet, a közigazgatás tudománytörténeti bemutatásával indítja a szerzõ, ami egyben megalapozza a további fejezetekben megtalálható közigazgatás-szervezeti struktúra ismertetését. Itt kerül bemutatásra a közigazgatását meghatározó jogszabályok keletkezésének története. Külön ki kell emelni azokat a változtatásokat, amelyek a dualizmus korának közigazgatási törvényeivel (1870:XLII. tc., 1886:XXI. tc.) szemben az 1929:XXX. törvénycikkre jellemzõk. (Ruszoly József: A szegedi népképviseleti közgyûlés 1848–1871. Szeged, 1984., Zsuppán F. Tibor: A helyi önkormányzatok újjászervezése 1871/72-ben. Századok, 1980. 2. sz. 261–280.) Ilyen a „puha”, vagy ahogy a szerzõ említi, a „mérsékelt” virilizmus, a kisgyûlés és a fõispán jogkörének bõvítése. Ezt követõen kerül sor a városok jogi státusznak ismertetésére. Az általános közigazgatás-történeti bevezetõt követõen a szerzõ Hódmezõvásárhely rövid történetét írja le az 1920-as évektõl kezdve, megemlítve a városi rendõrség államosítását, a város szervezetének átalakítását, kitérve a tanyavilág modernizációjára, amelyre külön bizottságot állítottak fel. Ezt követõen ismerteti a szerzõ a Horthy-korszak közigazgatási törvényének (1929:XXX. tc.) gyakorlati megvalósulását. Helyesen állapítja meg a szerzõ, hogy az elsõ világháborút lezáró trianoni békeszerzõdés miatt bekövetkezett területváltozások idõszerûvé tették a közigazgatási rendszer reformját. A törvényhatósági bizottság szervezetét meg kellett reformálni, mind a választott, mind pedig a virilis tagok képviseletére vonatkozóan. A „városatya-választásokon” az 1848-as Kossuth Párt aratott gyõzelmet. A virilisták maguk közül választották meg a törvényhatósági bizottság 1/3-át kitevõ tagot kislistás (többmandátumos) módszerrel. A polgármester Soós István lett, akinek elnöklése alatt tovább folytak a közigazgatási reformmunkálatok a kijelölõ bizottság, az igazoló választmány és az összeférhetetlenségi bizottság megalakításával. Ezt követte a kisgyûlés megalakítása, amelynek érdekében a közgyûlés külön szabályrendeletet alkotott. Az 1876:VI. tc. által bevezetett közigazgatási bizottságot is megalakították. (Csizmadia Andor: A „közigazgatási bizottság” a polgári állam szervezetében. In: uõ. szerk.: Jogtörténeti tanulmányok II. A dualizmus korának állam- és jogtörténeti kérdései. Budapest, 1968. 117–138.) Végezetül pedig a tisztújításokat tartották meg. A szerzõ ezt követõen ismerteti a „törvényhatósági rendszer harmadik korszaká-
