Szakolczai György * BRETTON WOODS ELÕTT: a Keynes-terv kialakulása és tanulságok napjaink számára

Szakolczai György* BRETTON WOODS ELÕTT: a Keynes-terv kialakulása és tanulságok napjaink számára Ez a cikk egy nagyobb kutatási projekt elsõ eredményeit közli. E projekt célja a jelenlegi nemzetközi pénzügyi intézmények, elsõsorban a Valutaalap kialakulásának és az akkori vitáknak az ismertetése, mûködésük alapelveinek, az ezzel kapcsolatos tapasztalatoknak, valamint a mindebbõl levonható tanulságoknak és következtetéseknek a leírása és összefoglalása. A szerzõ már itt megjegyzi, hogy nézete szerint helyesebb lett volna ezen intézmények, elsõsorban a Valutaalap létrehozásakor Keynes elképzeléseinek és javaslatainak elfogadása és követése. Úgy véli, hogy ebben az esetben az azóta bekövetkezett pénzügyi válságok és ezek súlyosan káros következményei nagyrészt elkerülhetõk lettek volna. Ami talán a legfontosabb, hogy azt a véleményt képviseli, és annak bizonyítására törekszik, hogy ezek az elképzelések és javaslatok még ma is idõszerûek, és ma is alapjai lehetnének a nemzetközi pénzügyi rendszer reformjának, ezáltal a pénzügyi válságok elkerülésének vagy enyhítésének és káros következményeik nagymértékû csökkentésének. Köztudott, hogy a világ pénzrendszerét és ezen keresztül nagyrészt a világgazdaság helyzetét mindmáig meghatározó Bretton Woods-i Egyezmény Keynes elképzeléseitõl eltérõen alakult, White javaslatainak felelt meg. Köztudott az is, hogy e rendszer egyik sarkköve, a dollár fix árfolyamon aranyra való átválthatósága megbukott és 1972-ben megszûnt, de az akkor létrehozott intézményrendszer ma is meghatározó szerepet játszik a világgazdaságban. Ez a tanulmány ismerteti az akkori helyzetet, érdekellentéteket és egyes fontos elõzményeket, valamint Keynes elképzeléseinek kialakulását és az ebbõl napjaink számára levonható következtetéseket és tanulságokat. Ennél több ebben a cikkben terjedelmi okokból nem tárgyalható. A White-terv kialakulásával, a további eseményekkel és a végkifejlettel, valamint az ebbõl napjaink számára levonható következtetésekkel és tanulságokkal késõbb fogok foglalkozni. Azt a végkövetkeztetést azonban már most leírom, hogy szerintem jobb eredményekre vezetett volna a keynesi elgondolás elfogadása és megvalósítása. Véleményem szerint ez esetben elkerülhettük volna az azóta bekövetkezett pénzügyi válságok nagy

*

Professor emeritus, Általános Vállalkozási Fõiskola

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

15

részét, és a világgazdaság ma jobb helyzetben lenne. Ami ennél is fontosabb, szerintem a Keynes-terv alapelvei még ma is kiindulópontjai lehetnének a jelenleginél jobban funkcionáló nemzetközi pénzrendszer kialakításának. A tanulmány elsõdlegesen két forrásra támaszkodik. Az egyik Keynes összegyûjtött munkáinak XXV. kötete (Keynes, 1940–1944/1980), amely – e sorozat többi kötetével együtt – a Royal Economic Society kezdeményezésére jelent meg, és amely elsõsorban a Keynestervvel, a klíringunióval foglalkozik. Ehhez szorosan kapcsolódik Keynes összegyûjtött munkáinak következõ, XXVI. kötete (Keynes, 1941–1946/1980), amely a Bretton Woodsi és az ehhez kapcsolódó további tárgyalásokat mutatja be. E kötetek nyilván elsõsorban Keynes elképzeléseinek és álláspontjának megismerését teszik lehetõvé. Keynes levelezését is tartalmazzák, nemcsak az általa írt leveleket, hanem az e tárgyban kapott és a kötet szerkesztõje által fontosnak tartott leveleket vagy legalább az ezekre és az események menetére adott utalásokat. A másik forrás a Valutaalap 1945–1965. évi történetérõl összeállított háromkötetes mû (Horsefield, 1969a), (Vries, de – Horsefield, 1969) és (Horsefield, 1969b). E három kötet közül az elsõ az események leírását, a második a szerkesztõk által akkor legfontosabbnak tartott irodalmat, a harmadik pedig a legfontosabb dokumentumokat tartalmazza. Noha ez a háromkötetes mû félreérthetetlenül a White-tervhez és az IMF álláspontjához áll közel – bár leírja, hogy a bennük közöltek nem feltétlenül felelnek meg az IMF hivatalos álláspontjának –, közli a Keynes-tervvel kapcsolatos dokumentumok pontos szövegét is. Figyelemreméltó, hogy a Horsefield és de Vries által szerkesztett három kötet 11 évvel korábban jelent meg, mint a Moggridge által összeállított és Keynes munkáival foglalkozó, fent idézett két kötet. A továbbiakban elõször – Horsefield (1969a) terjedelmes munkájának elsõ fejezetére támaszkodva – a két tervezetet meghatározó alapvetõ helyzetkülönbségeket és érdekellentéteket, valamint az elõzmények egyes, ugyancsak meghatározó szerepet játszó elemeit tárgyaljuk. Ezt követõen a Keynes-terv kialakulásával foglalkozunk. A cikk befejezéseként térünk rá a következtetésekre és tanulságokra.

A helyzetkülönbségek és érdekellentétek, valamint egyes fontos elõzmények Horsefield (1969a) elemzése gyakorlatilag azzal a következtetéssel kezdõdik, hogy mind White, mind Keynes – õ, aki mindvégig félreérthetetlenül White, az amerikaiak és az IMF álláspontját képviseli, mindig ezt sorrendet alkalmazza – egyaránt azt a nézetet képviselték, hogy a II. világháború utáni gazdasági problémák csak „addig még soha meg nem kísérelt mértékû nemzetközi együttmûködéssel” (i. m.: 3) oldhatók meg. Legyen szabad ennek a tanulmánynak az érdemi tárgyalását annak a meggyõzõdésemnek a leírásával kezdenem, hogy a jelenlegi gazdasági problémák is csak „eddig még soha meg nem kísérelt mértékû” – a II. világháború utánit is messze meghaladó mértékû – „nemzetközi együttmûködéssel” lennének megoldhatók. Horsefield elemzése szerint az amerikaiak és az angolok egyaránt féltek attól, hogy a II. világháborút gazdasági visszaesés fogja követni, és ezt akarták elkerülni, helyzetük és felfogásuk azonban különbözõ volt. Az Egyesült Királyságban – az Egyesült Államokkal el-

16

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

lentétben – sokkal nagyobb volt az export jelentõsége, és emellett, Keynes véleménye szerint, az I. világháború, pontosabban 1925 után túlértékelt volt a font, és ez vezetett az akkori angol gazdasági visszaesésre, illetve a már a nagy válság elõtt is tapasztalható munkanélküliségre. Ennek folytán Keynes szemében alapvetõ fontosságú volt az országoknak az a joga, hogy korrigálják valutájuk esetleges túlértékeltségét. Az Egyesült Államokban azonban még mindig megvolt az ellenérzés azzal szemben, ahogy Roosevelt elnök 1933-ban a neki adott felhatalmazást a dollár aranyban kifejezett értékének megváltoztatására használta fel, és ennek folytán az amerikaiak – az angolokkal ellentétben – a valutaárfolyamok stabilitásának, valamint a kompetitív leértékelések és a valutaátválhatóság-korlátozások megakadályozásának tulajdonítottak elsõdleges jelentõséget. Az alapvetõ szemlélet- és megközelítésmód tehát Horsefield szerint a Keynes- és a White-terv kidolgozása elõtt eleve megvolt. Ezt az eltérést tovább fokozta, hogy az amerikaiak bizalmatlanok voltak a nemzetközi pénzügyi rendszer fragmentációjával és övezetekre tagozódásával szemben, és mindig is ellenszenvvel nézték a sterlingövezetet, amelyet az angolok természetszerûen fenn akartak tartani. Ezek szerint tehát a Keynes- és a White-terv közti különbség nem e két ember koncepciójának, hanem az angol és amerikai helyzet és ebbõl adódó szemlélet eleve adott különbségének volt a következménye. Végül mások voltak a politikai adottságok is. Amint ezt rövidesen részletesen tárgyalni fogjuk, Keynes könnyen el tudta fogadtatni a tervét a pénzügyminisztériummal, majd ezután, a Pénzügyminisztérium segítségével, a kormánnyal, ami után aligha lehetett kétes, hogy a tervet a parlament is magáévá teszi. Az Egyesült Államokban viszont az izolacionista hajlamú kongresszussal és a konzervatív pénzügyi szemlélettel kellett megbirkózni egy ilyen terv elfogadtatásáért, s ez nem volt könnyû feladat. Ezek szerint tehát már további helyzet- és feladatkülönbségek is eleve adva voltak. Ami az elõzményeket illeti, itt elsõsorban azzal érdemes foglalkozni, hogy 1936-ban háromoldalú megállapodás jött létre az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és Franciaország között a francia frank leértékelésérõl és az ebbõl származó zavarok csökkentésérõl. Ehhez a megállapodáshoz Belgium, Svájc és Hollandia is csatlakozott. Ezt követõen ebben a körben uralkodó szerepe volt az aranynak a fizetési forgalom terén kialakult egyenlõtlenségek – tehát a folyó fizetési mérlegek hiányaiból és többleteibõl eredõ problémák – megoldásában. Az Egyesült Államok ugyanilyen megoldást alakított ki a Brazíliával és Mexikóval kötött kétoldalú megállapodásokban is. A fix árfolyam fenntartására való törekvésnek és az arany nemzetközi forgalmának a domináns szerepe tehát ezekben a viszonylatokban és közvetlenül a II. világháború elõtt is fennmaradt. Mindez nagy hatással volt a nem sokkal késõbbi, a II. világháború utáni pénzügyi rendszerrel foglalkozó tárgyalásokra, valamint fõként az e tárgyalások folyamán képviselt amerikai álláspontra. A valuták aranyban kifejezett értékének és így a valutaárfolyamoknak a stabilizálása tehát az erre vonatkozó amerikai gondolkozás alapvetõ eleme maradt, ami voltaképpen nem volt más, mint az I. világháború elõtti aranyvaluta-rendszerhez való visszatérésre való törekvés. Véleményem szerint ezt a kérdést Horsefield helytelenül a White-terv kialakulásának elemeként tárgyalja, azért, hogy a szövegek értelmezése alapján idõbeli elsõbbséget próbáljon adni a White-tervnek. Az elõzmények között kell azonban tárgyalnunk az Amerikaközi Bank (Inter-American Bank) 1940. évi megalapítását. Azért is látszik indokoltnak ennek az elõzmények közé sorolása, mert maga Horsefield állapítja meg, hogy „a bank csekély mértékben hasonlított a Nemzetközi Valutaalaphoz” (Horsefield, 1969a: 11), tehát nem lehetett

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

17

a Valutaalapnak az elõképe. Emellett csak egy régióra vonatkozott, tovább fokozva a nemzetközi valutarendszer fragmentációját, ami teljességgel ellentétes volt az amerikai alapfelfogással. E bank legfontosabb célkitûzése ismét a valutaárfolyamok stabilizációja volt az arany, sõt az arany mellett az ezüst forgalma útján. Ez az 1940. évi megállapodás nem sokkal elõzte meg a Bretton Woods-i tárgyalások szellemi elõkészítését, amelyben amerikai részrõl ismét a fix valutaárfolyamoknak és a nemesfémek forgalmának volt döntõ szerepe. Ez is világosan tükrözi tehát az akkori amerikai álláspontot és preferenciákat. Az Amerikaközi Bankra vonatkozó megállapodásnak azonban volt egy olyan kritikus fontosságú eleme, amely – kissé eltérõ formában ugyan, de mégis – döntõ fontossággal jelent meg a Bretton Woods-i intézmények döntési és vezetési struktúrájának kialakítása során. Minden résztvevõ országnak legalább húsz szavazata volt, ennél több akkor, ha részvényeinek száma meghaladta a húszat, és ekkor annak megfelelõ számú. A döntõ fontosságú kérdésekben négyötös többségre volt szükség. Noha a forrásmû nem közli a pontos számokat, és ezek megtalálására eddig nem volt lehetõség, nyilvánvalónak látszik, hogy az Egyesült Államok a szavazatok igen nagy hányadával rendelkezett, biztosan több, sõt sokkal több, mint 20%-ával, és ezért alapvetõ kérdésekben vétójoga volt. Rövidesen látni fogjuk, hogy az erre való és végül sikerre vezetõ törekvés alapvetõ eleme volt a White-tervnek. Az alapveto helyzetkülönbségek és érdekellentétek, valamint egyes fontos elõzmények tárgyalása után térjünk át a Keynes-terv kialakulásának leírására.

A keynesi gondolatrendszer kialakulásának kezdetei Horsefield azt írja, hogy: „Semmi szükség sincs arra, hogy áttekintsük [a terveknek] mindazokat a változatait, amelyekkel egymást követõen kísérleteztek. Elegendõ […] leírni a terveket úgy, ahogy akkor voltak, amikor a White-terv eljutott Londonba. Ami a Keynestervet illeti, ebbõl azt következik, hogy e terv negyedik változatának részleteit kell megadni, amelynek körözésére 1942. február 11-én került sor” (Horsefield, 1969a: 18). Semmiképpen sem értek egyet ezzel a felfogással. A Keynes-terv kialakulásának körülményei ugyanis rendkívül érdekesek, már csak azért is, hiszen nemcsak az elsõ változat, hanem már Keynes elsõ levelei is, amelyekben még szó sem volt semmiféle terv vagy javaslat készítésérõl, pontosan kifejtik a keynesi álláspont alapjait és elméleti megalapozását, és ezért nagyon fontosak. Ez az elméleti megalapozás emellett nem ekkor alakult ki, hanem alapjait Keynes már 1930-ban, a Treatise on Money-ban (Keynes, 1930) lerakta, amikor fölvetette egy szupernacionális bank (Supernational Bank) gondolatát, amely a központi bankok központi bankjaként mûködne. A Keynes-terv kialakulásának leírását ezért csak Keynes összegyûjtött írásainak ezzel foglalkozó kötetére alapozhatjuk (Keynes, 1940–1944/1980), mert Horsefield errõl semmit sem ír, és a Horsefield által leírtakra csak a fenti negyedik változat tárgyalása során térhetünk ki. A kezdet érdekessége, hogy szinte véletlenszerû. Keynes 1940. november 20-i kelettel válaszolt Nicolson egy levelére. Sir Harold Nicolson 1935-tõl 1945-ig a Nemzeti Munkáspárt (National Labour Party) képviselõje. Egyike volt annak a kevés angol képviselõnek, aki már a harmincas évek második felében felhívta az ország figyelmét a fasizmus veszélyeire, és követelte az ország újrafelfegyverzését. 1940-ben, Churchill háborús nemzeti egy-

18

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

ségkormányában az Információs Minisztérium parlamenti titkára volt. Errõl a pozíciójáról Churchill kezdeményezésére lemondott, de továbbra is prominens szerepet töltött be, és tagja volt a BBC Igazgatótanácsának. Nicolsonnak ez a szerepe magyarázza azt, hogy levele nem is a háború utáni renddel, hanem a német propagandára adandó helyes válasszal foglalkozott, Keynes azonban azonnal kiterjesztette a tárgyalást a háború utáni kérdésekre, határozottan ellenezve Nicholsonnak azt a nézetét, hogy a háború után vissza kell térni a háború – valójában az I. világháború – elõtti rendhez. Szó szerint: „Úgy tûnik, hogy az a dosszié, amelyet levelével együtt küldött meg nekem, azt javasolja, hogy mi a háború elõtti status quo bajnokaiként lépjünk föl. […] Ha Ön ezt így gondolja, akkor én biztosan nem vagyok az, aki [hajlandó] ezt képviselni” (Keynes, 1940–1944/1980: 1–2). Mi sem nyilvánvalóbb, mint hogy ez a felfogás a lehetõ legélesebb ellentétben áll mind az 1. fejezetben ismertetett 1936. és 1940. évi intézkedésekkel, mind pedig az ugyanott tárgyalt akkori amerikai állásponttal és preferenciákkal. Ezek a preferenciák még csak nem is érthetetlenek. 1914 és 1936 között alig 22, 1914 és 1940, az Amerikaközi Bank megalapítása, valamint Nicholson és Keynes levélváltása között pedig alig 26 év telt el, ez a 26 év szörnyû volt, tehát „a békebeli szép idõkhöz való visszatérés” gondolatának, amely még ma, közel száz év elmúltával is él, akkor még igencsak nagy lehetett a súlya és vonzóereje. Nem sokkal ezután és talán nem függetlenül ettõl, Keynes Lord Halifax akkori külügyminiszter kezdeményezésére kidolgozott egy iratot a német propaganda ellensúlyozására. Halifax szinte páratlan szerepet töltött be az angol politikában. A húszas évek végén indiai alkirály és fõkormányzó, majd késõbb hadügyminiszter, 1938 és 1940. december vége között pedig külügyminiszter. Ekkor tisztét Edennek adta át, és ettõl kezdve, 1946-ig, angol nagykövet az Egyesült Államokban. Ez azért fontos, mert joggal tételezhetõ fel, hogy, ismerve Keynes elgondolásainak alapjait, errõl informálta az amerikaiakat. Érdemes megemlíteni, hogy mindezen és más, további politikai tisztségei mellett 1933 és 1959 között az Oxfordi Egyetem kancellárja volt. Keynes a Halifax felkérésére készített iratban a pénzügyi rendszer jövõjére vonatkozóan a következõket írta: „Úgy vélem, hogy fenn kell tartanunk jelenlegi valutaellenõrzési rendszerünket a háború után, és hogy nem [szabad] javasolnunk a háború elõtti rendszernek megfelelõ laissez faire valutamegállapodásokhoz való visszatérést, amelyek értelmében a javakat nemzetközileg szabadon adták-vették arannyal vagy ezzel egyenértékû pénzzel fizetve” (i. m.: 8). Ezt meglepõ kijelentés követi: „A szabadkereskedelem alapvetõ elõnye, hogy a nemzetközi kereskedelmet lényegében véve cserekereskedelem (barter) formájában bonyolítják le. Az elõzõ háború után a laissez faire a nemzetközi pénzforgalomban káoszra vezetett. […] Ha teljesíteni akarjuk kötelezettségeinket, és a háború után el akarjuk kerülni a káoszt a nemzetközi kereskedelemben, akkor fenn kell tartanunk ezt a rendszert. Ugyanez a rendszer védheti meg az elszegényedett európai országokat, és alapvetõ biztosíték annak megismétlõdése ellen, ami legutóbb történt” (i. m.: 8–9). A valutaellenõrzési rendszer fenntartásának gondolata nyilvánvaló módon a legélesebb ellentétben állt, amint ezt rövidesen látni fogjuk, az akkori amerikai elképzelésekkel, valamint a II. világháború óta eltelt most már 65 év egészének törekvéseivel. Mindenekelõtt a cserekereskedelem (barter) szó itteni szerepeltetése indokol magyarázatot. Keynes hosszasan fejtegeti, hogy a nemzetközi forgalom végül is elsõsorban árucse-

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

19

re. Azt jelenti, hogy az egyik ország olyan árucikkeket ad el a másiknak, amellyel a másik nem rendelkezik (vagy csak irreálisan magas költséggel lenne képes elõállítani). A nemzetközi kereskedelem alapja tehát az, hogy az egyes országok árut kapnak áruért, és a pénz csak a forgalom lebonyolításának technikai eszköze. A káosz forrása ezek szerint a pénznek az árucserétõl és ennek igényeitõl való függetlenedése, az öncélúvá váló spekulatív jellegû valutakereskedelem. Keynes szerint tehát ez vezetett a két világháború közti káoszra, és ezt kell megakadályozni a valutaellenõrzési rendszer fenntartásával. Mi sem nyilvánvalóbb, mint hogy ennek az elvi álláspontnak a jelentõsége ma lényegesen nagyobb, mint 1940-ben volt. Ma a pénz elsõsorban nem a nemzetközi áruforgalom lebonyolításának eszköze, hanem az áruforgalomtól és annak igényeitõl függetlenedett pénz a legnagyobb hatalom. Hatalma nagyobb nemcsak számos, hanem lassan a világ valamennyi államáénál, legalábbis azokénál, amelyek elfogadták a nemzetközi tõkeforgalom szabadságának elvét. A nemzetközi valutaválságok formájában megnyilvánuló káosz alkalmasint nagyobb, mint a két világháború között és Keynes életében volt. Keynes tehát itt is – mint annyiszor és annyi mindenben – elõrelátta a jövõt, és fejtegetései ma idõszerûbbek, mint akkor voltak, amikor leírta õket. Ez az irat Keynes Németország jövõjérõl írt és rendkívül progresszív, voltaképpen a több évszázados angol politikai hagyományokkal ellentétes fejtegetéseivel zárul. Ezzel – noha nem tartozik szorosan a témánkhoz –, foglalkoznunk kell. „Úgy vélem, hogy ezúttal nem lesz fegyverszünet utáni nyomor magában Németországban, és hogy, mihelyt túl vagyunk a háborún, részesedni fog [a rendelkezésre álló] többletkészletekbõl, éppúgy, mint szomszédjai. […] E szempontból még tovább is megyek ezen, és utalok arra, hogy Németországnak az új körülmények között meg kell engedni azt, hogy visszaszerezze KözépEurópa gazdasági vezetésének azt a mértékét, amely egyenesen következik képességeibõl és földrajzi helyébõl. Nem látom, hogy hogyan tételezhetnénk fel Európa más részeinek tényleges gazdasági újjáépítését, ha kizárnánk ebbõl Németországot, és az gennyes seb maradna Európa közepén. A gazdaságilag helyreállított Németország viszont szükségképpen visszaszerezné a vezetõ szerepet. [...] Németországgal szembeni háború utáni politikánknak tehát támogatni kellene gazdasági újjáépítését, és büntetõ vagy preventív intézkedéseinknek a politikai és katonai rendezésre kellene koncentrálódniuk” (i .m.: 9–10). Keynes ezt akkor írta le, amikor mások, így Morgenthau amerikai pénzügyminiszter a német ipar leszerelését és Németországnak mezõgazdasági-pásztorkodó országgá való átalakítását javasolták. Nem számoltak azzal, hogy ilyen körülmények között a német terület eltartó képessége 25 millióval lett volna kevesebb, tehát ennyi németnek kellett volna kivándorolnia vagy elpusztulnia. Ehelyett, amint ezt nagyon jól tudjuk, Németország sikeresen fogadott be 12 millió Kelet-Európából kitelepített németet. Keynes tehát már ekkor tökéletesen írta le a késõbbi Truman-kormány által követett német politikát és mindazt, ami ez után következett. Az elõbb azt írtuk le, hogy Keynesnek ez az elemzése ellentétes volt a több évszázados angol politikai hagyományokkal. E politikai hagyomány az volt, hogy Anglia nem tûr meg európai kontinentális vezetõ hatalmat. Itt ugyanakkor azt olvashattuk, hogy Németország közép-európai gazdasági vezetõ szerepe elkerülhetetlen, és ez be is következett. A kulcsmondat a következõ: „Ez a végkövetkeztetés elkerülhetetlen, hacsak nem az a szándékunk, hogy átadjuk ezt a szerepet Oroszországnak” (i. m.: 9). Ezt a mondatot – fõként Magyaror-

20

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

szágon és a többi kelet-közép-európai országban – aligha kell kommentálni. Nyilvánvaló az is, hogy Németország gazdasági vezetõ szerepe nem járt és ma sem jár azokkal a hegemonikus törekvésekkel, amelyeket Anglia ellenzett. Itt azonban nem Keynes politikai éleslátásának az elemzése a téma, hanem a nemzetközi pénzrendszerre vonatkozó javaslatainak bemutatása. Térjünk vissza ehhez a témához. Az ezzel kapcsolatos elképzeléseket az eddig tárgyalt irathoz kapcsolódó Nyilatkozattervezet (Draft Statement) tartalmazza, amely a következõ bekezdéssel kezdõdik. „A Versailles-i békeszerzõdés megalkotói elkövették azt a hibát, hogy elhanyagolták Európa gazdasági újjáépítését azért, mert elsõsorban a politikai határokkal és a biztosítékokkal foglalkoztak. […] A brit kormány szilárd elhatározása, hogy nem követi el újra ezt a hibát. Mr. Bevin legutóbb kijelentette, hogy a közjólétnek kell lennie belpolitikánk elsõdleges céljának a háború után. Az összes európai ország népének közjóléte lesz a mi politikánk külföldön éppúgy, mint itthon. Az egyik aligha lehetséges a másik nélkül, mert valamennyien egy család tagjai vagyunk (kiemelés tõlem, Sz. Gy). Feladatunknak kell tekintenünk, sok más célt megelõzõen, hogy megakadályozzuk az éhezést a fegyverszünet utáni idõben, a valutáris zavarokat egész Európában, valamint a foglalkoztatás, a piacok és az árak vad ingadozásait, amelyek annyi nyomorúság okai voltak a két háború közti húsz évben” (i. m.: 11). A most leírtakat a német gazdasági elképzeléseknek, az ipar Németországba való koncentrálásának és a többi európai ország alárendelt szerepbe való szorításának elítélése követi egy igen meglepõ kijelentéssel. „Dr. Funk” – a német központi bank elnöke – „valutáris tervezetének […] egyetlen érdeme van: az, hogy elkerüli a régi laissez-faire nemzetközi valutáris rendszer néhány súlyos hátrányát, így azt, hogy egy ország csõdbe kerülhet nem azért, mert nincsenek exportálható javai, hanem csupán azért, mert nincs aranya” (i. m.: 12). Ezzel jutott el ez a nyilatkozattervezet a kritikus ponthoz, a megoldás kifejtése azonban a további mûvekre maradt. Ez a terjedelmes szöveg egyrészt visszanyúl Keynes híres mûvére, a Béke gazdasági következményeire (Keynes, 1920/1920), másrészt teljes mértékben ellentétes az Általános elméletnek (Keynes, 1936/1977; 1936/1961/1965): a gyakorlatilag az összes tankönyvben megtalálható értelmezésével, vagy legalábbis alapvetõ mértékben egészíti ki ezt az értelmezést. A szokványos értelmezés szerint a foglalkoztatás keynesi elmélete egyetlen zárt gazdaságra vonatkozik. Itt Keynes, ezzel a közfelfogással a legteljesebb ellentétben, kimondja a nyilvánvaló igazságot: valamennyien egy család tagjai vagyunk, és ezért minden ország jóléte feltételezi az összes többi – e nyilatkozattervezet keretei között még csak az összes többi európai – ország jólétét. Amint rövidesen látni fogjuk, a Keynes által javasolt megoldás voltaképpen nem volt más, mint az Általános elméletben egy országra javasolt politika világméretû kiterjesztése. Keynes itt leírja még a nyilvánvaló igazságot: mindez csak „baráti együttmûködésben az Egyesült Államokkal” (uo.) valósítható meg. A nyilatkozattervezetet véleményezte az angol Pénzügyminisztérium, a Nemzeti Bank, a Külügyminisztérium és a Gazdasági Hadviselési Minisztérium (Treasury, Bank of England, Foreign Office és Ministry of Economic Warfare). Ami talán még ennél is fontosabb, Keynes 1941 januárjában megtárgyalta ezt a tervet Harry Hopkinsszal, aki ekkor Londonban járt Roosevelt elnök lend lease javaslatainak megtárgyalására. Ezt követõen került Churchill elé, aki jelentõs mértékben enyhítette Keynesnek a háború utáni valutarendszerre vonatkozó javaslatait, de a dokumentum – ezekkel a módosításokkal – általa jóváhagyott dokumen-

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

21

tummá vált. A Nemzeti Bank kommentárja szerint „a valutaellenõrzés háború utáni fenntartásának […] meg kell lennie, de a kormánynak ez ügyben óvatosan kell eljárnia” (i. m.: 16). Külön bekezdést kell szánnunk Harry Hopkins személyének. Õ a Wikipedia közlése szerint kisvárosi, vallásos, metodista családból származott, és a kollégiumi végzettség megszerzése után különbözõ New York-i jóléti intézmények vezetésével foglalkozott. Már akkor szoros kapcsolatba került Roosevelt elnökkel és feleségével, amikor Roosevelt még New York-i kormányzó volt. Roosevelt hivatalának átvételekor, 1933 márciusában azonnal Washingtonba hívta, a jóléti intézmények országos, tehát szövetségi szintû irányításával foglalkozott, egyike volt Roosevelt legközelebbi tanácsadóinak és a New Deal létrehozóinak. 1938 és 1940 között kereskedelmi miniszter. A II. világháború alatt Roosevelt nem hivatalos kapcsolattartója volt Churchill-lel. Úgy látszik, hogy az elõbb említett 1941. évi angliai útja, amikor Churchill személyesen kísérte el õt angliai körútján, döntõ fontosságú volt a két ország háborús szövetségének kialakításában. Ezt követõen Hopkins a Lend Lease Program vezetõje lett. 1941 júliusában, Moszkvában személyesen találkozott Sztálinnal, és a Szovjetunió megtámadása után a szovjeteknek a Lend Lease-be való bevételét javasolta az elnöknek, amit az elnök elfogadott. Mindvégig arra törekedett, hogy az Egyesült Államok a lehetõ legtöbb hadianyagot küldje a Szovjetuniónak azért, hogy minél elõbb be lehessen fejezni a háborút. Döntõ szerepe volt tehát a háborús szövetségnek és a szoros háborús együttmûködésnek a Szovjetunióra való kiterjesztésében és e hármas szövetség gyõzelmének elõkészítésében, valamint a háború lehetõ leggyorsabb befejezésének elõmozdításában. Roosevelt magával vitte õt 1942–43-ban Kairóba, Teheránba és Casablancába, majd 1945-ben Jaltába. Bár egészségi állapota miatt Roosevelt halálakor le akart mondani, Truman még egy moszkvai útra küldte ki. 1946 januárjában halt meg. Mindezt le kellett írni azért, hogy kellõképpen értékelni tudjuk azt, hogy Keynes megtárgyalta vele elképzeléseit. A Roosevelt és Hopkins közötti szoros kapcsolatra való tekintettel fel kell tételeznünk, noha erre a forrásmunkák nem utalnak, hogy Hopkins már feltehetõleg közvetlenül 1941 januárja után, vagyis még jóval az Egyesült Államok hadba lépése elõtt informálta Rooseveltet Keynes elképzeléseirõl. Ezeket tehát Churchill annak tudtával tette a magáévá, hogy ezekrõl Keynes a lehetõ legmagasabb szinten tájékoztatta az amerikaiakat. Ezek az elképzelések ennél magasabb szintû politikai elismerést nem kaphattak. A nemzetközi tõkeforgalom korlátozására vonatkozó elképzeléseit Keynes AshtonGwatkin angol kormánytisztviselõnek írt 1941. április 21-i keltû levelében részletezte, amelyben a következõket írta. „Szavaim azt jelentették, hogy a nemzetközi tõkemozgások korlátozva lennének úgy, hogy csak abban az esetben lennének megengedettek, ha annak az országnak, amelybõl tõkét visznek ki, kedvezõ fizetési mérlege lenne azzal az országgal, ahova ezt átutalják. Más szavakkal: ez csak akkor lenne megengedett, ha a fennálló egyensúly felborítása nélkül lenne lehetséges” (i. m.: 16–17). Folytatólag: „Azt kell remélnem, hogy kellõ tapasztalatok után a multilaterális rendszer nagy elemei lennének bevezethetõk” (i. m.: 17) – nyilván a nemzetközi tõkeforgalom ellenõrzésének bevezetése után is. Végül: „A fizetési megállapodások megfelelõ rendszerének bevezetése megakadályozná a kiegyensúlyozatlan helyzetek kialakulását, [és ezért] már nem lenne sok szükség a valutaleértékelésre” (uo.). Keynes szerint tehát az árfolyam-módosítás lehetõvé tétele és a tõkeforgalom ellenõrzése kiegészíti egymást olyan értelemben, hogy a tõkeforgalom ellenõrzése nagymértékben csökkenti a le- vagy esetleg fölértékelés iránti igényt.

22

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

Keynes ezt követõen Washingtonban járt, ahol nyilván tárgyalt az elképzeléseirõl is. Hazatérte után közeli munkatársának, Richard Kahnnak írt 1941. augusztus 21-i keltû levelében számolt be tapasztalatairól. Lord Richard Kahn nagy hatással volt Keynes fõ mûvére, az Általános elméletre, és õ alakította ki a multiplikátor fogalmát, valamint a keynesi elmélet több más kritikus fontosságú elemét. Keynes után õ lett a cambridge-i King’s College kvesztora (pénztárosa, bursar). Keynes e levelében azt írta, hogy „nem aggaszt nagymértékben a laissez-faire iskola [engem] meglehetõsen váratlanul ért szemmel látható ereje. A legcsekélyebb kétségem sincs afelõl, hogy a gyakorlatban egy de facto [valuta]ellenõrzési rendszerbõl indulunk ki, és ami ebbõl ténylegesen ki fog alakulni, az rendkívül valószínûtlenül lesz laissez-faire” (i. m.: 20). A pénzügyminisztériumi viták ezután is folytatódtak, és Keynes szeptember 8-án, egy Tiltonban, fogalmazással töltött hétvége után befejezte a háború utáni valutapolitikára vonatkozó tervezetének elsõ változatát két memorandum formájában. Keynes tehát az eddig leírt rendkívül alapos és az elképzelhetõ legmagasabb szintû elõkészítés után fogalmazta meg azt a két memorandumot, amelyekkel a következõ két alfejezetben foglalkozunk. Az elsõ – „A háború utáni valutapolitika” (Post-War Currency policy) – a legfontosabb alapelveket, a javaslatok elvi megalapozását tartalmazza, és ezt tárgyaljuk a 2.2. alfejezetben; a második, a „Javaslatok egy nemzetközi valutaunióra” (Proposals for an international currency Union) a konkrét javaslatok elsõ változatát mutatja be, és ezzel foglalkozunk a 2.3. alfejezetben, mindkettõvel (Keynes, 1940–1944/1980) alapján. Alapvetõ fontosságuk miatt elkerülhetetlen a Keynes által leírtak nagy részének szó szerinti idézése.

Az elméleti megalapozás: „A háború utáni valutapolitika” Az elsõ memorandum meglepõ kijelentéssel kezdõdik „Mindeddig sohasem oldották meg az országok közti fizetési mérleg egyensúlya fenntartásának problémáját azóta, hogy a cserekereskedelem helyt adott a pénz és az értékpapírok használatának. […] Az ennek a problémának a megoldására való képtelenség mindmáig fontos oka volt az elszegényedésnek, a társadalmi elégedetlenségnek, sõt még a háborúknak és a forradalmaknak is. A legutóbbi ötszáz év folyamán csak két, mindkét esetben mintegy ötvenéves idõszak volt (az angol kronológia szerint Erzsébet és Viktória kora), amelyekrõl azt mondhatjuk, hogy a nemzetközi kereskedelemnek a pénz felhasználásával való lebonyolítása »mûködött«. Az elsõ esetben az újvilágból származó ezüst kínálatának soha nem látott növekedése az inflációs jelenségeket állította a deflációsak helyére (ami másfajta bajt hozott magával). A második esetben, a XIX. század második felében (a késõbb kifejtendõ okok folytán) a nemzetközi beruházások Londonra alapozott rendje áttette a korrekció terhét az adósok pozíciójában lévõkrõl a hitelezõk pozíciójában lévõkre” (i. m.: 21). Ennek a mondatnak a jelentõségét csak a késõbbiek során lehet majd felismerni. Végül: „Annak a feltételezése, hogy létezik egy olyan simán mûködõ automatikus korrekciós mechanizmus, amely fenntartja az egyensúlyt abban az esetben, ha rábízzuk magunkat a laissez-faire módszereire, doktriner illúzió, amely figyelmen kívül hagyja a történelmi tapasztalatokat anélkül, hogy ezt bármiféle megbízható elmélet is alátámasztanᔠ(i. m.: 21–22). Keynesnek ez az itt leírt és nem közismert tétele éppen olyan alapvetõ fontosságú és forradalmi, mint az a közismert és minden alapfokú tankönyvben leírt tétele, hogy doktriner

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

23

illúzió annak feltételezése, hogy létezik egy olyan simán mûködõ és automatikus korrekciós mechanizmus, amely biztosítja a teljes foglakoztatást az egyes országokban. Keynesnek tehát – noha ez nem köztudott – két párhuzamos alaptétele van: (a) a szabad piacok nem biztosítják a teljes foglalkoztatást és így az egyes országok gazdasági egyensúlyát, továbbá (b) a szabad piacok nem biztosítják a nemzetközi kereskedelem és tõkeforgalom zavartalan mûködését és így a nemzetközi gazdasági egyensúlyt. Nemzeti gazdaságpolitikai beavatkozásra van tehát szükség az egyes országok gazdasági egyensúlyának, és nemzetközi gazdaságpolitikai beavatkozásra van szükség a nemzetközi gazdasági egyensúlynak a kialakításához és fenntartásához. Mi sem nyilvánvalóbb, mint hogy a második tétel általános nemzetközi elfogadtatása még sokkal nehezebb feladat, mint az elsõ tételé, mind a közgazdászok, mind a politikusok körében. Az elsõ tétel általános és egyértelmû elfogadtatása máig sem fejezõdött be, sõt a legutóbbi évtizedekben erõsödtek a vele szembeni támadások, a második tétel általános és egyértelmû elfogadtatása pedig még csak meg sem kezdõdött, mert a már kialakult problémák megoldása – a tûzoltómunka, márpedig ez volt jellemzõ a legutóbbi 65 évre – nem tekinthetõ „a nemzetközi gazdasági egyensúly kialakításának és fenntartásának”, ez utóbbi lényegesen több ennél. Keynes elég nehéz nyelvezete miatt a következõkben el kell térnünk a szó szerinti idézetektõl, vagy rendkívül szabad és kivonatos fordításokhoz kell folyamodnunk. Keynes szerint tévesek az alábbi elképzelések: (a) az, hogy a valutaárfolyamok szabad mozgása egyensúlyi helyzetre vezet; (b) az, hogy a hitelezõ és az adós országok közti szabad hitel- és kölcsönmegállapodások egyensúlyra vezetnek; (ez a XIX századi helyzet hamis analógiája); (c) az, hogy az arany szabad áramlása (a mai helyzetben: a nemzetközi tõkeforgalom szabadsága) olyan korrekciókra vezet a hitelfelvevõ országokban, amely megszünteti a rájuk nehezedõ nyomást; (d) az, hogy a defláció, és ami még rosszabb, a kompetitív defláció a bér- és árindexek olyan korrekcióira vezet, amelyek képesek az áruforgalom átirányítására; (e) az, hogy a tudatosan végrehajtott valutaleértékelés, és, ami még rosszabb, a kompetitív leértékelés alkalmas ugyanezen a célnak az elérésére; (f) az, hogy a vámok, kedvezmények és támogatások alkalmasak az egyensúly helyreállítására. (I. m.: 22–23. alapján.) A hetven évvel ezelõtt leírtaknak a mai helyzetre való alkalmazhatóságát illetõen a következõket merem leírni. (ad a) Ma is az a közfelfogás, hogy a valutaárfolyamok arányát a piacoknak kell kialakítaniuk. Keynes felfogása szerint ez a felfogás téves, és az én megítélésem szerint is ennek a téves felfogásnak a mai uralma az alapvetõ oka a jelenlegi nemzetközi pénzügyi válságoknak. (ad b) Keynes itt megítélésem szerint arra utal, hogy a XIX. század nemzetközi hitelmegállapodásai mintegy automatikusan megteremtették a felvett hitel és a kamat megfizetésének lehetõségét. A hitelbõl megépített csatornák és vasutak, vagy a hitelbõl épített bányák és ültetvények bevételei fedezték a hitelszolgálati terheket, és ezek transzferálása – az ebben a körben valóban mûködõ aranyvaluta-rendszer folytán – nem okozott gondot. Ez a mechanizmus ma nem, vagy csak részlegesen mûködik, a XIX. századi analógia a XX–

24

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

XXI. században nem érvényes, vagy legalábbis nem mindig, sõt többnyire nem, és a jelenlegi pénzügyi válságoknak ez talán még az elõbbinél is fontosabb oka. (ad c) A tapasztalatok megítélésem szerint egyértelmûen bizonyítják, hogy a nemzetközi tõkeforgalom szabadsága nem oldja meg, hanem inkább súlyosbítja az elõzõ két okból származó problémákat, sõt a nemzetközi tõkeforgalom szabadsága bénító hatással van számos ország növekedési és felzárkózási törekvéseire. A nemzetközi tõkeforgalom szabadsága sokszor még akkor is tõkemenekülésre vezet, amikor erre nincs, vagy legalábbis nincs kellõ ok, a fejlõdõ országok központi problémája pedig nem az, hogy hogyan vigyék elõre felemelkedésüket, hanem az, hogy hogyan kerüljék el a valutaválságot. (ad d) A mai uralkodó felfogás az adós országok deflációs politikáját tartja a problémamegoldás fõ eszközének, és „a korrekció terhét” (l. fent) az adós országokra, az õ deflációs politikájukra hárítja. Ez a kérdés kerül Keynes késõbbi elemzésének központjába. Keynes szerint, amint már láttuk, és a késõbbiekben még inkább látni fogjuk, a korrekció terhét részben a hitelezõknek kell viselniük, és el kell kerülni, hogy a korrekció kontrakcióra vezessen. Ez a kérdés ma is a vita központi elemének tekinthetõ. (ad e) A kompetitív leértékeléseknek az 1930-as években alkalmazott rendszere szerencsére a múlté. Az azonban tény, hogy a mai uralkodó felfogás szerint is a bajba jutott adós országoknak nagyarányú leértékelést – és emellett nagyarányú kamatemelést – kell végrehajtaniuk. A tapasztalatok igazolni látszanak azt a véleményt is, hogy ez a politika nem hoz megoldást. Ma is ez a központi probléma, és az ezzel foglalkozó vita központi kérdése. (ad f) Az a felfogás is szerencsére végérvényesen a múlténak látszik, hogy a problémák vámokkal, fõként magas és differenciált vámokkal, exporttámogatásokkal, valamint más hasonló eszközökkel megoldhatók. Az elméleti elemzés ezzel nem zárul le, hanem most következnek Keynes talán legfontosabb kijelentései. „A szabadon átváltható nemzetközi fémpénz (elõször ezüst és ezután arany) csõdjének fõ oka […] szerintem ennek egyetlen alapvetõ jellemvonására vezethetõ vissza. […] A szabadon átváltható nemzetközi pénznek ez az alapvetõ jellemvonás az, hogy a korrekció fõ terét arra az országra hárítja, amely a nemzetközi fizetési mérleg adós pozíciójában van. […] Arra az országra, amely (ebben az összefüggésben) eleve a gyöngébb és mindenekelõtt kisebb a mérleg másik oldalához viszonyítva, amelyik (ebbõl a szempontból) a világ fennmaradó része [vagyis az összes többi ország]” (i. m.: 27). Itt szerintem egy szinte véletlenszerû megfogalmazási különbségnek döntõ jelentõséget kell tulajdonítanunk. A most idézett elsõ mondatban a „szabadon átváltható nemzetközi fémpénz”, a második mondatban pedig „a szabadon átváltható nemzetközi pénz” kifejezés szerepel. Keynes ezek szerint e két kifejezést egyenértékûnek tartotta, elõször az egyiket, másodszor a másikat használta ugyanabban az értelemben, és ezzel kifejezésre juttatta a lényeget. A szabadon átváltható (egykori) nemzetközi fémpénznek és a szabadon átváltható (mai) nemzetközi nem fémalapú pénznek ez a tulajdonsága azonos, mert ez a szabadon átválthatóságból származik. Ennek folytán mindkét pénzrendszer – akár fémalapú, akár nem fémalapú – „a korrekció fõ terhét” az „adós” pozíciójában lévõ „gyöngébb” félre hárítja. A múltra vonatkozó saját ismereteim halványabbak, de hogy ez így van a jelenben, az nem vonható kétségbe. A mai helyzetet a korábbinál is súlyosabbá teszi az „adós” pozíciójában lévõ „gyöngébb” ország számára, hogy létezik olyan nemzetek fölötti szervezet, amely még súlyosabbá teszi az „adós” eleve „gyöngébb” pozícióját.

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

25

Keynes kérlelhetetlenül folytatja ezt az elemzést, és ennek alapvetõ fontossága miatt most már ismét – a probléma áttekintésének megadása után – elkerülhetetlen a hosszú és pontos idézetek alkalmazása. Ha az adós ország „a világnak csak egytizede vagy egy húszada, akkor az, amivel ennek az adós országnak árai és bérei megváltoztatása útján hozzá kell járulnia az egyensúly helyreállításához, az ezzel járó társadalmi feszültségekben mérve teljességgel aránytalan ahhoz képest, amekkora hozzájárulást hitelezõitõl kérnek. Ez még nem minden. Hogy ezzel kezdjük, a lefelé menõ korrekcióval együtt járó társadalmi feszültségek sokkal nagyobbak, mint a felfelé menõ korrekcióval együtt járók. Emellett a korrekciós folyamat kötelezõ az adós és önkéntes a hitelezõ számára. Ha az adós nem dönt úgy, hogy részt vesz (vagy elfogadja, hogy részt vegyen) a korrekcióban, ebbõl semmi hátránya sem származik. Egy ország tartalékainak állománya ugyanis nem csökkenhet zérus alá, azonban semmi sem szab ezeknek felsõ határt. Ugyanez igaz, ha a korrekció eszközei nemzetközi kölcsönök. Az adósnak kölcsönt kell felvennie, a hitelezõ számára nincs ilyen kényszer” (i. m.: 28). A probléma súlyát növeli, hogy „az adós ország rendelkezésére álló korrekciós eszközök legnagyobb részének szükségképpen kedvezõtlen hatása van cserearányaira” (uo.). „Ha […] nagy árcsökkentésre van szükség ahhoz, hogy ez az [exportált] mennyiség elégséges növekedését idézze elõ, az az ország, amelyik [árcsökkentéssel] erõszakolja rá termékeit a világra, komoly veszteséget szenved a korábbi exportvolumenbõl származó bevételei terén. Hogy a határesetet vegyük, ha legalább abban az arányban kell csökkenteni az árat, mint amennyivel a mennyiség nõ [vagyis ha az export árrugalmassága egységnyi], az adós ország sziszifuszi feladattal áll szemben, és nem jut közelebb az egyensúlyi pozícióhoz, legyenek bármekkorák az erõfeszítései. […] [Ezért] az automatikus nemzetközi fémpénz szükségszerû jellemzõje, hogy (speciális esetektõl eltekintve) a korrekciókat a társadalmi rend szempontjából legrombolóbb irányban kényszeríti ki. A terhet azokra az országokra hárítja, amelyek a legkevésbé képesek ezt elviselni, szegényebbé téve a szegényeket” (i. m.: 29). Ehhez, hetven év elmúltával és a fent leírtak szerint hozzátehetjük, hogy ugyanez igaz a szabad nemzetközi tõkeforgalom esetére is, még ha ez nem is fémpénzen alapul, és hogy ez a probléma ma talán még élesebb, mint bármikor volt. E szöveg kelte 1941. szeptember 8., és ennek a szövegnek a keltétõl az 1997. évi délkelet-ázsiai pénzügyi válságig, illetve Stiglitz valóságos lázadásáig és korszakos jelentõségû WIDER-elõadásának elmondásáig, 1998. januárjáig közel hatvan év telt el. Ez a válság a legteljesebben igazolta Keynes két fenti állítását és legfontosabb javaslatait. A nemzetközi tõkeforgalom szabadsága és ellenõrzésének megszüntetése a délkelet-ázsiai országok esetében arra vezetett, hogy elõször óriási mennyiségû külföldi tõke áramlott be ezekbe az alapjában véve egészséges gazdaságú országokba, feltételezve, hogy ezeknek az országoknak a növekedése ugyanabban a rendkívül dinamikus ütemben fog folytatódni, mint azt megelõzõen. Ez a tõkemennyiség azonban meghaladta ezen országok tõkefelszívási képességét, és nem hozta meg a várt hasznot, sõt veszteségek keletkeztek. Ez tõkemenekülésre vezetett, ahogy ezt Keynes megírta. Az ezt követõ rendezés során a felelõtlen hitelnyújtókat kiváltották, és a korrekció teljes terhét a gyöngébb adós országokra hárították, amint ezt Keynes ugyancsak megírta. Mindez megakadályozható lett volna azzal, ha az adós országok fenntartották volna a nemzetközi tõkeforgalom ellenõrzését, jogosultak lettek volna elõször a túlzott tõkebeáramlás fékezésére, majd a tõkemenekülés megakadályozására, vagyis a tõke-

26

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

kivonás megtiltására, ahogy ezt Keynes javasolta. Ez a válság tehát – más hasonló válságokkal együtt – igazolta a keynesi javaslatok helyességét, és nagyon jól mutatja Keynes példátlan elõrelátását. Joseph E. Stiglitz feltehetõleg az elmúlt évtizedek legtöbbet publikáló és legtöbbet idézett közgazdásza, tehát e mutatók szerint valószínûleg a közgazdász szakma elsõ embere. Hosszú ideig teljesen absztrakt, magas szintû matematikai apparátust igénylõ elméleti munkával foglalkozott, számos társszerzõvel nagyszámú publikációt téve közzé. E munkássága legfontosabb ágán, az aszimmetrikus információ elmélete terén elért eredményeiért kapta meg 1991-ben a Nobel-díjat George A. Akerloffal és A. Michel Spence-szel megosztva. Ezek az eredményei – más kutatók hasonló eredményeivel együtt – voltaképpen cáfolják azt, hogy a szabad piacok optimális megoldásra vezetnek. Életérõl és munkásságáról Farkas Beáta (2005) számolt be. Még ezt megelõzõen kezdõdött azonban gazdaságpolitikai karrierje. Addigi teljesen elméleti jellegû munkásságára való tekintettel nagy meglepetést keltett, hogy Clinton elnök meghívta a Gazdasági Tanácsadó Testületbe, amelynek 1993 és 1995 között tagja, majd 1995 és 1997 között elnöke, és ebben a minõségében a kormány tagja volt. 1997-ben, noha Clinton elnök kérte, hogy töltse be e tisztét a Clinton-kormány hivatali idejének végéig, a Világbank ajánlatát fogadta el, és a Világbank elsõ elnökhelyettese és vezetõ közgazdásza lett. A leghatározottabban helytelenítette azt az eljárást, ahogy a Valutaalap a délkelet-ázsiai pénzügyi válságot kezelte, és 1998 januárjában mondta el híres WIDER- (World Institute of Development Economics Research) beszédét, amelyben a legélesebben támadta a Valutaalapot. Ezt hasonló szellemû beszédek sorozata követte, ezek közül a legfontosabbakat Chang (2001) közli és Szakolczai (2006b) ismerteti. Pozícióját 2000 decemberében, megbízatásának lejárta elõtt volt kénytelen föladni, soha meg nem erõsített, de valósnak látszó híresztelések szerint az amerikai pénzügyminisztérium nyomására. Még ezelõtt megjelentette a gazdasági fejlõdés új elméletének mindmáig legjelentõsebbnek tekinthetõ, valóságos alapmûvét (Meier – Stiglitz, 2001); ismertetése: (Szakolczai, 2006a). Jelenleg a Columbia Egyetem professzora, és 2000-ben alapította meg az Initiative for Policy Dialogue (Kezdeményezés a Politikai vitára) nevû intézményt, amely számos radikális szellemû közgazdasági munkát ad ki. Visszatérve Keynesre, ki merem jelenteni, hogy Keynes kijelentései nem kevésé radikálisak, mint Stiglitzéi, aki a közgazdaságtudomány történetének kiemelkedõ tudományos tekintéllyel rendelkezõ, legnagyobb lázadója. Ennek a kijelentésnek különös súlyt ad, ha figyelembe vesszük, hogy a kettejük közti korkülönbség sokkal több ennél a közel hatvan évnél, és emellett Keynes angol volt és a Lordok Házának tagja, aminek elkerülhetetlenül nagy stíluskülönbség a következménye. A leírtakból egyenesen következik Keynes következtetéseinek lényege. „Arra a következetésre jutok tehát, hogy a sikeres nemzetközi berendezkedés építõit ezeknek a tanulságoknak kell irányítaniuk. Annak kell lennie az új rendszer céljának, hogy a fõ kezdeményezést a hitelezõ országoktól kívánja meg, fenntartva ugyanakkor a kellõ fegyelmet az adós országokban is, visszatartva õket attól, hogy kihasználják a nekik adott új könnyebbséget arra, hogy pazarló módon és a lehetõségeiket maghaladó szinten éljenek” (i. m.: 30). Aligha vitatható, hogy a jelenlegi nemzetközi rend ennek ellentettje, és a korrekció terhét elsõsorban az adós és a szegény országoknak kell viselniük, megismételve Keynes korábban már

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

27

idézett kijelentését: „a társadalmi rend szempontjából legrombolóbb irányban” (i. m.: 29). Rendkívüli jelentõséget kell tulajdonítanunk annak, hogy Keynes leírja, hogy „kellõ fegyelmet” kell fenntartani „az adós országokban is”, és vissza kell tartani õket attól, hogy „pazarló módon és a lehetõségeiket meghaladó szinten éljenek”. Ezek az idézett részek egyértelmûen megvédik Keynest attól az esetleges vádtól, hogy a felelõtlenséget támogatja, vagy hogy – különösképpen – a nemzetközi tõkeforgalom általa feltétlenül szükségesnek tartott szabályozásával akarja támogatni a felelõtlenséget, és az egyes országok lehetõségeiket meghaladó életvitelét. Keynes ezzel valósággal a mai vitába szól bele, pont hetven évvel megelõzve ezt. A lehetõségek bõvítése az egyes országok feladata, vagy esetleg más nemzetközi intézmények feladata lehet: fejlesztésre adható hitel, de a folyó fogyasztás fedezésére nem. A nemzetközi tõkeforgalom szabályozásának feladata a válságmegelõzés, valamint annak megakadályozása, hogy egyes országok lehetõségeik alatt éljenek a nemzetközi pénzrendszer szabályozatlanságából eredõ zavarok miatt. Keynes példátlan elõrelátása azonban messze túlmegy még ezen is. A konkrét javaslatait megelõzõ elméleti elemzés végén mintha a mai világról olvasnánk. „A jelen háborút [a második világháborút] megelõzõ második fázisban teljes degeneráció következett be, és a tõke azokból az országokból, amelyeknek kereskedelmi mérlege kedvezõtlen helyzetben volt, azokba áramlott, ahol kedvezõ volt ennek helyzete. […] A [rossz pénzügyi helyzetben lévõ országokból] kimenekülõ és spekulatív tõkének ehhez való hozzáadódása vezetett az egész rendszer összeomlására. […] A »jobb befektetés holléte« a bûvös szõnyeg sebességével tolódik el. Szabad tõkék száguldanak a világ körül, szétzilálva minden stabil vállalkozást. [Ezért] semmi sem biztosabb, mint hogy a [nemzetközi] tõkeforgalmat szabályozni kell – ami már önmagában is a laissez-faire berendezkedéstõl való messzemenõ eltéréseket von maga után” (i. m.: 30–31). Az, hogy a mai nemzetközi pénzügyi válságokat a spekulatív tõkének (hot money) és emellett a belföldiek tulajdonában lévõ likvid tõkének a tõkeforgalom szabadsága által lehetõvé tett menekülése mélyíti ki vagy akár okozza, senki számára sem lehet vitás, sõt ez köztudott – az azonban, hogy Keynes ezt már 1941-ben megírta, nem. Ezt az 1941. szeptember 8-i keltû iratot a lehetséges alternatívák tárgyalása zárja le, ezt a részt azonban itt nem tárgyaljuk. Ehhez a memorandumhoz mintegy függelékként egy másik, „Javaslatok egy nemzetközi valutaunióra” (Proposals for an International Currency Union) címû rövid és vázlatos második memorandum kapcsolódott (i. m.: 33–40), ez tekinthetõ a konkrét javaslat elsõ változatának. Ez az irat Moggridge leírása szerint (i. m.: 40–42) komoly kritikát kapott Richard Kahn, James Meade, R. G. Hawtrey, L. P. Thompson és H. A. Siepmann részérõl, és ezért Keynes átdolgozta. Az átdolgozás során figyelembe vette az amerikai L. H. Gulick javaslatait a teljes foglalkoztatás háború utáni fenntartásáról. Gulick 1941 õszén látogatott Londonba. Keynes kritikusai, akik a végleges változatot vele együtt kialakították, az õ legközelebbi munkatársai és egyben az angol tudományos élet kiválóságai voltak. Richard Kahnról már írtunk. James Meade Oxfordban és Cambridge-ben tanult, és itt alakult ki kapcsolata Keynesszel. Attlee kormányának elsõ éveiben a kormány vezetõ közgazdásza volt, és ezután a London School of Economics és a Cambridge-i Egyetem professzora lett. Munkásságáért 1977-bern kapta meg a Nobel-díjat, Oblath (2005) írt róla beszámolót. Hawtrey Etonban és Cambridge-ben tanult és Keynes közeli barátja volt. Õ is részt vett az Általános elmélet elõkészítésében, és nézetei szerint a nagy válság az aranyvaluta-rendszer összeomlásának

28

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

volt a következménye. 1904 és 1945 között az angol Pénzügyminisztériumban dolgozott, és számos könyvet tett közzé. Thompson – késõbb Thompson-McCausland – az Angol Nemzeti Bank (Bank of England) munkatársa volt, Siepmann az I. világháború idején Keynesszel együtt dolgozott az angol Pénzügyminisztériumban, késõbb az angol Nemzeti Bank vezérigazgatója lett. Luther H. Gulick apja, nagyapja és dédapja kongregacionalista misszionárius volt. Õ a Columbián tanult, a New Deal egyik építõje lett, és 1936-38-ban tagja volt egy Roosevelt által kinevezett hármas bizottságnak, amelynek célja a központi kormányhivatali szervezet átalakításának kidolgozása volt. A II. világháború idején támogatta Keynest abban a törekvésében, hogy megfelelõ elgondolásokat alakítson ki a teljes foglalkoztatás háború utáni fenntartására. Az itt leírtak nagyon jól mutatják, hogy Keynes megkapta a legmagasabb szintû szakmai támogatást törekvéseihez. Különösképpen fontosnak tartom, hogy a most tárgyalt elsõ változatról tudomása volt az amerikai Gulicknak, és hogy javaslataival részt vett a második javaslat kidolgozásában. Ez arra utal, hogy Keynes elképzelései ezen a másik magas szintû úton is eljutottak az Egyesült Államokba. A fentiek miatt ennek az elsõ, vázlatos, átmeneti jellegû és a jelek szerint vitaanyagnak szánt változattal itt nem foglalkozunk, hanem azonnal rátérünk a késõbbi, ennél részletesebb és szélesebb körben terjesztett, azonos címû második, 1941. november 18-i keltû változatra (i. m.: 42–61), amelyhez egy közel hatoldalas függelék is kapcsolódott (i. m.: 61–66).

Az elsõ konkrét javaslat: „Javaslatok egy nemzetközi valutaunióra” Az olvasó talán úgy véli, hogy már az eddigiekben is túl nagy súlyt adtunk és adunk Keynes legkorábbi iratainak, az eddigiekben az alapelvek rögzítésének, a most következõkben pedig a konkrét javaslat elsõ szélesebb körben terjesztett változatának. Úgy vélem azonban, hogy az eddig ismertetett elméleti fejtegetés és a most következõ konkrét javaslat adja a legtisztább képet Keynes elgondolásainak lényegérõl. A késõbbiek nagyrészt azokat a kompromisszumokat és engedményeket tartalmazzák, amelyek nagy része talán nem más, mint a megvalósítás lehetõségéért meghozott áldozat. A most tárgyalt konkrét javaslatban az I. fejezet a legáltalánosabb politikai összefüggésekkel foglalkozik. Hangsúlyozza, hogy „hiba lenne, ha […] a háború után közvetlen pénzügyi támogatásért fordulnánk az Egyesült Államokhoz saját magunk részére” (i. m.: 42). Ehelyett „ambiciózus szellemû és nemzetközi jellegû tervet kell elõterjesztenünk, amely alkalmas arra, hogy nemcsak önmagunk, hanem mások érdekeit is szolgálja” (i. m.: 43), és amely „feltételezi a Brit Nemzetközösségen belüli szolidaritás magas fokát” (i. m.: 44). A II. fejezet kimondja az alapcélt: Nemzetközi Klíringbank (International Clearing Bank) létrehozását. Mûködésének alapelve, hogy „sokkal többet kell rendezniük az elõre megállapított szabályoknak és elveknek, és sokkal kevesebbet a napi döntéseknek” (i. m.: 65). Ezt a bankot „elsõsorban az Egyesült Államoknak és az Egyesült Királyságnak kell megalapítania,”, és „részletes rendelkezésekre van szükség a Valutaunió (Currency Union) és a nem tag bankok közti tranzakciókra vonatkozóan” (uo.). A III. fejezet elsõ mondata deklarálja az alapvetõ célt, teljes összhangban a korábban kifejtett elvekkel: „A terv célja, hogy kontrakcionista helyett expanzionista nyomást gyako-

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

29

roljon a világkereskedelemre, elsõsorban az elsõ években” (i. m.: 46). Ezt csak akkor lehet elérni […], ha azok az országok, amelyek […] hitelezõi helyzetben vannak, készek […] arra, hogy ebben a helyzetben maradjanak, anélkül hogy kontrakciós nyomást fejtsenek ki, mindaddig, amíg el nem lehet érni az új egyensúlyt” (i. m.: 46). Ez megoldható [lenne] nagyszámú kétoldalú megállapodással” (uo.), azonban sokkal egyszerûbb és bizonyára sokkal kielégítõbb lenne, ha rá lehetne venni az Egyesült Államokat, hogy általános és kollektív, valamennyi országra egyaránt kiterjedõ felelõsséget vállaljon arra, hogy úgy rendelkezzék hitelállományával, hogy ez ne gyakoroljon kontrakcionista nyomást a világgazdaságra, és ennek következtében magának a hitelezõ országnak a gazdaságára. Ehhez adna nekünk, és mindenki másnak, nagy segítséget a multilaterális klíring” (i. m.: 47). Ez a fejezet még egy rendkívül fontos mondatot tartalmaz: „Ha […] nincs meg a termelõ kapacitásunk ahhoz, hogy fenntartsuk életszintünket, akkor ennek a szintnek a csökkentése elkerülhetetlen” (i. m.: 48). A nemzetköz klíring által nyújtott lehetõségek tehát nem használhatók fel arra, hogy fenntartsák azoknak az országoknak az életszintjét, amelyeknek nincs meg ehhez a megfelelõ termelõ kapacitásuk. Ennek a fontosságát már a korábbiakban kiemeltük. Ha viszont „megvan a termelõ kapacitás és a nehézség a piacok hiánya a világméretû restriktív politika következtében, akkor a gyógyszer az exportlehetõségek kiterjesztése a restriktív törekvések megszüntetése által, nem pedig az import korlátozása (i. m.: 48). A cél tehát az, hogy „fenntartsuk az aktív foglalkoztatást és a széles vásárlóerõt a világkereskedelem fõ központjaiban” (uo.). A IV. fejezet szerint „az overdraft lehetõségek elsõdleges célja az, hogy idõt adjanak a szükséges korrekciók megvalósítására, és biztosítsák az ezekre vonatkozó elõzetes megállapodások tényleges megkötését” (i. m.: 48). Ehhez azonban azonnal hozzáteszi, hogy „ez a javaslat annyiban különbözik a dolgok jelen állásától, hogy legalább akkora korrekciós nyomást gyakorol a hitelezõ országra, mint az adósra. […] Az a lényeges pont, hogy nem engedhetõ meg, hogy a hitelezõ passzív legyen. Ha ugyanis passzív, akkor lehetetlen feladatot hárítunk az adós országra, amely már csak ezért, mert adós, gyöngébb helyzetben van, úgyhogy azok a bajok, amelyeket olyan jól ismerünk, nagy valószínûséggel bekövetkeznek. […] Ez mindenekelõtt azt jelenti, hogy a hitelezõnek hozzá kell járulnia a rendezéshez valutájának felértékelésével, amit az országok, magukra hagyva, igen ritkán tesznek meg. Másrészt ez védelmet nyújt az ellen, hogy bármilyen megengedett változást [nyilván a Nemzetközi Klíringbank által engedélyezett leértékelést] másutt végrehajtott indokolatlan leértékelés semlegesítse” (i. m.: 49–50). Az V. fejezet két teljesen kritikus fontosságú álláspontot fejt ki. Egyrészt szükség van egy „automatikus regiszter”-re, amely rögzíti, hogy „hol vannak és mekkorák a hitelezõi és adóspozíciók”, és amely „határozott kritériumokat” állapít meg arra vonatkozóan, hogy „melyek azok az országok, amelyek speciális védelemre jogosultak addig, amíg visszakorrigálták” (kiemelések tõlem, Sz. Gy.) pozíciójukat, és melyek nem” (i. m.: 50). A második álláspont a leghatározottabban hitet tesz a szabadkereskedelem elvei mellett, és ezek szerint tilos „a diszkriminatív akció minden fajtája” (uo.): • nincsenek vámok vagy kedvezmények; • nincsenek exporttámogatások; • nincsenek importkvóták vagy importtilalmak; • nincsenek csere- (barter-) megállapodások;

30

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

• nincsenek restrikciók a közvetlen külkereskedelemi forgalomból származó bevételek felhasználására vonatkozóan.

A vámok ma kisebbek, mint az akkor Keynes által átmenetileg engedélyezni kívánt legmagasabbak, de azóta hetven év telt el. Azok a javaslatok, amelyek néhány éves korrekció idejére speciális védelemre jogosítottak volna fel egyes államokat egyes konkrét esetekben, az akkori helyzet elmúltával akkori formájukban nyilván hatályukat vesztették, de egyes mai konkrét esetekre vonatkozóan ma is meggondolandók. Keynesnek a szabadkereskedelem elveihez való leghatározottabb ragaszkodása vitathatatlan. A javaslatok értékelésére késõbb térünk vissza, most csak a „visszakorrigálás” szó érdemel rövid magyarázatot. Ez szerintem azt jelenti, hogy Keynes feltételezi a normális tõkeforgalommal korrigált egyensúly tartós meglétét az általa javasolt rendszer tartós és hatékony mûködése következtében. Az általa javasolt mechanizmus biztosítja ennek állandó, megközelítõ jellegû meglétét, illetve az ettõl való eltérések folyamatos és gyakorlatilag azonnali korrekcióját. Szerinte tehát az igények és a technológia változása által szükségképpen elõálló egyensúlyzavarok rendszeres „visszakorrigálására” van szükség egy olyan rendszerben, amely alapjában véve folyamatosan az egyensúly közelében áll. A VI. fejezet félreérthetetlenül rögzíti az addig leírtak lényegét. Nem csupán vissza kell térnünk a nemzetközi aranyvaluta-rendszer elõnyeihez, hanem ezeket szélesebb körben kell elérhetõvé tennünk [szó szerint: élveznünk, enjoy], ugyanis korábban „csak az országok kisebbségében volt szabad valutarendszer” (i. m.: 52), ami vitathatatlan tény. A VII. fejezet írja le mindennek az árát és a javaslat legvitathatóbb és egyben legfontosabb elemét, amely annyira fontos, hogy szó szerint kell idézni. „Osztom azt a véleményt, hogy a – mind a befelé, mint a kifelé – áramló tõkeforgalom központi ellenõrzésének a háború utáni rendszer állandó alapvonásának kell lennie. […] A tõkemozgások ellenõrizhetõk mindkét végükön” (i. m.: 52, kiemelés az eredetiben). „Ez nem jelenti azt, hogy most be kellene fejezni a nemzetközi beruházás korszakát. […] A cél, és ez létfontosságú cél, az, hogy módunk legyen arra, hogy megkülönböztessük (a) a spekulatív tõkemozgásokat (movements of floating funds) a világ erõforrásainak kifejlesztését szolgáló beruházásoktól; illetve (b) azokat a [tõke]mozgásokat, amelyek elõsegítik az egyensúly fenntartását [a fizetési mérleg] többletével rendelkezõ országok és [a fizetési mérleg] hiányával küzdõ országok [a továbbiakban: többlet- és hiányországok] között, illetve a spekulatív [tõke]mozgásokat és a tõkemenekülést a hiányországokból a többletországokba vagy az egyik többletországból a másikba” (i. m.: 53). Folytatva: „Nincs olyan ország, amely a jövõben fenntartás nélkül megengedheti a tõkemenekülést politikai okokból vagy a belföldi adózás elkerülése céljából vagy annak feltételezése folytán, hogy a tulajdonos elmenekül az országból. Hasonlóképpen nincs olyan ország, amely fenntartás nélkül befogadhat menekülõ tõkét, vagy amely ezt fenntartás nélkül fix beruházásra használhatja fel, és ezzel hiányországgá teheti magát akarata ellenére és a valóságos tényekkel ellentétben” (uo.). Ezen a ponton elkerülhetetlenül elébe kell vágnunk a késõbbi elemzésnek. Nincs ember, aki kétségbe vonhatná, hogy a világgazdaság jelenlegi problémái szempontjából a Keynes által itt felsorolt problémák döntõ fontosságúak, vagy akár ezek adják a problémák lénye-

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

31

gét. Ma minden ország ki van téve annak, hogy a tõkemenekülés szinte egyik napról a másikra, „akarata ellenére és a valóságos tényekkel ellentétben” (l. fent) hiányországgá teszi, tehát úgy, hogy nem szándékozik eladósodni, és gazdasága valójában rendezett helyzetben van, lásd pl. délkelet-ázsiai pénzügyi válság. Az összes fejlõdõ és az összes keletközép-európai ország azzal a problémával küzd, hogy tõkét vonnak ki az országból, vagy ezzel fenyegetik „a belföldi adózás elkerülése céljából”. Keynes tehát, azt kell mondanunk, hogy példátlan zsenialitással, pontosan elõre látta korunkat hetven évvel megelõzve, azokat a problémákat, amelyek jelen lehettek a hetven évvel ezelõtti világgazdaságban is, de távolról sem a jelenlegi helyzetnek megfelelõ súllyal. Már itt és a legnagyobb határozottsággal le kell tehát írnom, hogy Keynes elemzése a lehetõ leghelyesebb nyomon jár, mai szemmel nézve is, sõt mai szemmel nézve még inkább, mint hetven évvel ezelõtti szemmel nézve. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy hetven évvel ezelõtti konkrét javaslatai fenntartás és változtatás nélkül alkalmazhatók a mai világgazdaság körülményei között. Ehhez még hozzá kell tennünk azt, hogy a jelenlegi nemzetközi körülmények között és a jelenlegi egyezmények értelmében minden ország nemcsak fenntartás nélkül befogadhat, hanem nagyrészt köteles befogadni olyan tõkét, amelyrõl nemcsak fenntartás nélkül, hanem bizton tudja, hogy „akarata ellenére és a valóságos tényekkel ellentétben” (l. fent), szinte órák alatt többletországból hiányországgá alakíthatja át, a legnagyobb károkat okozva neki. Bizton állíthatjuk tehát, hogy Keynes jó nyomon jár, és folytatnunk kell érvelésének ismertetését. Keynes a fentiekbõl kiindulva a következõ alapelveket tartja esszenciálisaknak, azaz alapvetõ fontosságúaknak (i. m.: 53): „(a) Minden átutalást a központi bankon keresztül kell lebonyolítani, és az ebbõl eredõ egyenlegeket a Nemzetközi Klíringbank útján kell rendezni. (b) A nem devizabelföldiek átutalásait […] csak mindkét érintett nemzeti bank engedélyével lehet lebonyolítani. (c) Az ilyen követelések tulajdonjoga szabadon változtatható meg a nem devizabelföldiek között ugyanazon országon belül (kiemelés tõlem, Sz. Gy.). (d) Az ilyen követelésekbõl származó nettó folyó jövedelem szabadon hazautalható a (mondjuk) 5%-ot meg nem haladó évi amortizációval együtt. (e) A nem devizabelföldiek új beruházásaihoz mindkét központi bank hozzájárulása szükséges. (f) Spekulatív vagy likvid összegeket – eltekintve a folyó külkereskedelmi forgalom finanszírozásához szükségesektõl – csak a központi bankok közötti forgalomban szabad kölcsönadni és -venni.” A fentiek alapvetõ mondanivalója egyértelmû. Termelõ célú hitel korlátlanul nyújtható és ennek hozadéka – az adott idõre jutó amortizációval együtt – korlátlanul hazautalható, a spekuláció viszont tilos. Hogy ez megvalósítható-e a jelen körülmények között, és ha igen, hogyan, az már nem ennek a cikknek a témája. A VIII. fejezet a megvalósítás módszereit és lehetõségeit tárgyalja. Az alapelv, hogy „az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság a Klub együttes alapítói” (i. m.: 54); az egyéb fejtegetések idõszerûségüket vesztették. A IX. fejezet leglényegesebb és egyben legnyilvánvalóbb állítása, hogy „egy ilyen ambiciózus javaslat joggal számíthat kritikára” (i. m.: 57).

32

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

A X. fejezet kiindulópontja, hogy a „Nemzetközi Bank a nemzetközi politika eszköze is lehet, azon célok mellett, amelyek elõmozdítása elsõdleges feladata”, és ennek érdekében számlát nyithat a különbözõ nemzetközi és nemzetek feletti intézmények számára. A XI. fejezet szerint végül az lenne a legcélszerûbb, ha az intézménynek két központi hivatala lenne, az egyik New Yorkban, és a másik Londonban. Az elsõ Észak- és Dél-Amerikával foglalkozna, valamint a csendes-óceáni területtel és a Távol-Kelettel, a másik a világ fennmaradó részével. E memorandum kelte, amint ezt már írtuk, 1941. november 18. Ugyancsak megjegyeztük, hogy terjedelmes függelék kapcsolódik hozzá, amely a bank mûködésének részleteivel foglalkozik. Ennek rövid ismertetése a következõ. Az A pontban jelenik meg elõször a nemzetközi valuta, ezúttal még Grammor néven. A B pont szerint minden ország egy indexkvótát kapna, amely egyenlõ lenne ötévi átlagos exportja és importja összegével, vagyis durván egy évi külkereskedelmi forgalmával, nyilván ideértve a szolgáltatások forgalmát is. A lényeg, hogy ha bármely országban az indexkvóta egynegyedének megfelelõ fizetésimérleg-hiány, illetve -többlet alakul ki, akkor ezen ország központi bankja hiánybanknak (Deficiency Bank), illetve többletbanknak (Surplus Bank) minõsül. Ha a hiány meghaladja az indexkvóta felét, központi bankja ellenõrzött bank (Supervised Bank) lesz. A hiánybank jogosult arra, hogy valutáját egy éven belül nem többel, mint 5%-kal leértékelje a Gramorral szemben, és hitelt vehet fel bármely többletbanktól az õ megállapodásuk szerinti feltételek szerint. Az ellenõrzött bankot a Klíringbank Kormányzói (Governors) kötelezhetik valutája 5%-os leértékelésére, valamint a birtokában lévõ arany egy részének átadására, és tõkekivitelét a Kormányzók engedélyétõl tehetik függõvé. A többletbank ugyanakkor jogosult fölértékelni valutáját 5%-nál nem nagyobb mértékben, és engedélyezheti a külföldi tulajdonban lévõ követelések és beruházások kivonását az országból. Ha valamely ország fizetésimérleg-többlete meghaladja indexkvótájának felét, a kormányzók megkövetelhetik az 5%-os felértékelést, és azt megismételhetik minden olyan ezt követõ évben, amelyben az átlagos többlet több mint 10%-kal nõtt az elõzõ felfelé korrekció óta eltelt idõben. Ha a többlet meghaladja az indexkvóta egészét, a többletet a Klíringbank tartalékalapjában kell elhelyezni. Már eleve a tartalékalapban kell elhelyezni a többletbankok által befizetett egyéb összegek egy részét. A Klíringbank nem fizet kamatot a többletbankok által befizetett összegek után, de a kormányzók által meghatározott összegû kamatot számít fel a hiánybankoknak adott kölcsön után. Komoly indíték van tehát arra, hogy a többletbankok és többletországok csökkentsék többletüket, a hiánybankok és hiányországok pedig hiányukat. Nem kell különösképpen bizonyítani, hogy ez a rendezés a legteljesebb mértékben megfelel annak a korábban kifejtett alapelvnek, hogy a korrekció terhének nagy részét a többletet elérõ, tehát hitelezõ országoknak kell viselniük. Felértékelhetik, vagy – különösképpen nagy mértékû többlet esetén – fel kell értékelniük valutájukat, és a tartalékalapban elhelyezett többlet után nem kapnak kamatot. A hiánybankok ugyanakkor leértékelhetnek, sõt nagyobb hiány esetén kötelesek leértékelni valutájukat, és a felvett hitel után kamatot kell fizetniük. A rendszer tehát önszabályozó, és, amint ez az elõbb ismertetett alapelvekben részletesen le van írva, szimmetrikus módon, vagyis a korrekció terhét nem csupán az adósoknak, hanem a hitelezõknek is viselniük kell. A rendszer tehát minden körülmények között az egyensúly felé tart. Az egyensúly felé tartást mozdítja elõ a tõkeforgalom is. A

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

33

többletországok tõkét exportálhatnak, a hiányországok tõkeexportja viszont tilos, csak tõkeimportra van lehetõségük, amint ez, nyilvánvaló okokból, kívánatos is. Végül, ami a legfontosabb, ez a szimmetrikus korrekció összességében nem restriktív. A mai helyzettel való összehasonlításra elsõsorban a késõbbiekben kerülhet sor. Annyi azonban nyilvánvaló, és ezt már most meg kell említenem, hogy az ebben a rendszerben elõirányzott legföljebb 5%-os leértékelések semmiségek a ma sorozatosan elõforduló és ennél sokkal nagyobb mértékû leértékelésekhez képest. A currency boardok összeomlása és a hasonló események 40 %-os nagyságrendû leértékelést szoktak maguk után vonni a tarthatatlan árfolyamok tartós erõltetése folytán. Az ilyen események megelõzésére elõirányzott 5%-os leértékelések és a jelen rendszerben elõ nem forduló felértékelések hivatottak az ilyen brutális mértékû és nagy károkat okozó beavatkozások megelõzésére. Folytatva az ismertetést, a C pont szerint a kereskedelmi forgalom lebonyolítását ez a rendszer nem zavarja. A folyó forgalom lebonyolításához és a folyó jövedelmek átutalásához szükséges nemzetközi fizetõeszközökhöz való hozzájutásnak nincs akadálya. A rendszer a spekuláció ellen irányul, és nem a forgalom finanszírozása ellen. A forgalom finanszírozásának korlátozására a hiányországok éppen akkor kényszerülnek, tovább fokozva a korrekcióval járó áldozatokat, ha képtelenek a spekuláció megfékezésére, például a nemzetközi tõkeforgalom teljes szabadságára vonatkozó megállapodásaik folytán.

Az átdolgozott változat és elfogadása A fenti tervezetet Moggrigde könyvében Robertson, Meade és mások pozitív értékelése követi, Keynes azonban – Moggridge által meg nem adott okokból – átdolgozta a tervezetet. Az átdolgozott változat kelte 1941. december 15., és Moggridge ezt a változatot a könyv 69–94. oldalán közli. Megítélésem szerint az új változat nem különbözik lényeges mértékben az elõzõtõl, és ezért csak azokkal a részeivel foglalkozom, ahol ez feltétlenül indokoltnak látszik. A II. részben jelenik meg elõször a „bancor” szó. Keynes itt leírja azt is, hogy az elõzõ változat kritikát kapott a túlzottan határozott egyértelmû szabályok miatt. Gondoljunk itt az 5%-ra és a körülötte leírtakra. Itteni álláspontja szerint „csak a kollektív bölcsesség és a vita vezethet a törvény és a szabadság közti helyes kompromisszumra” (i. m.: 73), amivel egyet kell érteni. A III. rész az elsõ változatnál is jobban hangsúlyozza a terv expanzionista jellegét, és a következõ mondattal kezdõdik: „A terv arra törekszik, hogy kontrakcionista helyett expanzionista nyomást gyakoroljon a világkereskedelemre” (i. m.: 74). A szokványos esetben a korrekció fõ eszköze az importkorlátozás, ami mindenkinek a legrosszabb. Ehelyett sokkal helyesebb az exportpiacok megteremtése a meglévõ exportkapacitás számára. Ezt az érvelést egyrészt a belföldi bankrendszer analógiájával támasztja alá. Ha valaki fölösleges pénzét bankban helyezi el, akkor semmi baja sem származik abból, ha a bank ezt kihelyezi annak, akinek szüksége van rá. Ennek egyenes analógiája, hogy ha valakinek exporttöbblete van, akkor semmi baja sem származik a másik fél importtöbbletébõl. Ennek egyenes analógiája nemzetközi szinten, hogy nem kell kontrakcionista politikát kényszeríteni a fizetési mérleg problémákkal küzdõ országra, tehát azt, hogy erõltesse az exportját és csökkent-

34

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

se az importját, amivel gondot okoz az összes többi országnak. A hitelezõ országoknak el kell fogadniuk ezt a pozíciójukat anélkül, hogy kontrakciót kényszerítenének másokra, amíg ki nem alakul az új egyensúlyi helyzet. Itt természetesen vissza kell utalnunk a korábban leírtakra. Egy ország sem élhet tartósan a termelõképessége által megengedett szint fölött. Az elõbb leírt mechanizmus segítségével elõ kell mozdítani az új egyensúlyi helyzet kialakulását, de nem a mindenkire káros kontrakcionista politika kikényszerítésével. Ezt Keynes ebben a fejezetben újra leírja, és elkerülhetetlennek látszik a szó szerinti idézés. „Ha nincs meg az a termelõ kapacitásunk, amely életszintünk fenntartásához szükséges, akkor életszintünk leszállítsa elkerülhetetlen. Ha árszintünk reménytelenül rossz, akkor a valutaárfolyam megváltoztatása elkerülhetetlen. De ha megvan a termelõ kapacitásunk, és az a nehézség, hogy nincs meg a piac a világméretû restriktív politika következtében, akkor a gyógyszer az exportlevehetõségek növelése a restriktív nyomás megszüntetése által, és nem az import csökkentése” (i. m.: 77). Ennek az elemzésnek a helyessége nem vitatható, és nem vitatható az sem, hogy a nemzetközi szervek által javasolt korrekció elsõdleges módja a restrikció a bajbajutott országokban. Nem vitatható az sem, hogy beavatkozásra általában a kiélezett válság állapotában kerül sor, és nem akkor, amikor elkezdtek megmutatkozni a fizetésimérleg-problémák. Még az sem vitatható, hogy általában, vagy ha nagyon radikálisak akarunk lenni, akkor sohasem volt kellõ elemzés azt illetõen, hogy valamely ország tartósan él-e a lehetõségei fölött, vagy átmeneti fizetési nehézségei voltak átmeneti okok folytán. A IV. rész nagyrészt a korábbiak ismétlése, ahogy a III. rész is az volt, és ezen még csak csodálkozni sem lehet, mert ez az irat bevallottan a korábbi átirata. Itt újból megtalálhatjuk a kvótarendszer leírását azzal, hogy az indexkvóta szó helyébe a kvóta szó lép, újra megjelennek a többlet- és a hiányországok, újra megjelenik annak a hangsúlyozása, hogy csak 5 vagy 10%-os változások megengedettek, és hogy a nemzetközi kereskedelem teljes szabadsága fenntartandó. Itt megjelenik azonban az is, hogy „a támogatások vagy vámok csak annak lehetnek megengedett eszközei, hogy tisztán belföldi (kiemelés tõlem, Sz. Gy.) támogatást adjanak egy olyan ágazatnak, amelyet, speciális okok folytán, tisztán hazai (kiemelés tõlem, Sz. Gy.) célokra fenn akarnak tartani” (i. m.: 81). Aligha vitatható, hogy ez a mai vitát és több évtizedes tehetetlenséget hetven évvel megelõzõ helyes állásfoglalás az Európai Unió közös mezõgazdasági politikája (CAP vagy KAP) ügyében és hasonló ügyekben. Ez egyenértékû azzal, hogy a japánoknak nem lehet megtiltani, hogy japán rizst egyenek, és a magyaroknak sem, hogy tokaji és balatoni bor igyanak, ha ehhez, nemzeti vagy hasonló szempontból, ragaszkodnak, de azt igen, hogy támogassák világpiaci szinten gazdaságtalan termékeik exportját. Aligha vitás, hogy ebben az egyetlen mondatban több a valóságérzék, mint a KAP körüli évtizedes vitában, huzavonában és az ezzel járó óriási költségek viselésében. Az V. rész a korábban leírtakkal összhangban elsõsorban azt hangsúlyozza, hogy a javasolt rendszer fenntartja az aranyvaluta-rendszer összes elõnyét annak hátrányai nélkül. A VI. rész, amely az arannyal foglalkozik, mérhetetlen, de az adott esetben nem hetven, hanem harminc éves elõrelátásról tesz tanúbizonyságot. Elsõ mondatként, attól a valóságérzéktõl vezettetve, hogy a legjobb elkerülni egy kínos kérdés tárgyalását, ha ez elkerülhetõ, azt olvashatjuk, hogy „az arany helyzetét lényegében véve változatlanul kell hagyni” (i. m.: 84), mert „az aranynak még mindig nagy pszichológiai (kiemelés tõlem, Sz. Gy.) értéke

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

35

van” (i. m.: 85). Ez az engedmény a múltnak. A jövõt illetõen a következõket írja: „Egyetlen központi bank sem lenne jogosult arra, hogy aranyat kérjen a Klíringbankról bancor számlája ellenében, mert a bancor csak arra lenne felhasználható, hogy átutalják egy másik központi bank klíringszámlájára” (uo.). Másrészt, ami ugyancsak ismétlés, „a bancor aranyban meghatározott értéke rögzített lenne [ugyan], de nem megváltoztathatatlan (kiemelés tõlem, Sz. Gy.)”. Vajon összeomlott volna-e a Bretton Woodsban létrehozott rendszer alig harminc év múlva ennek összes, gyászosnak joggal minõsíthetõ következményével együtt, ha a végsõ döntéshozók figyelembe vették volna azt, amit Keynes itt leírt, és aminek bölcsessége nem volt kétségbe vonható? Ehhez még hozzá kell tennem azt, hogy Keynes itt nem hivatkozott másra, mint arra, hogy nincs ok annak feltételezésére, hogy egy árucikk – mert ebben a rendszerben az arany szükségképpen azzá vált – pénzben kifejezett ára az idõ végezetéig változatlan marad. Az ezzel ellentétes gondolkozás joggal nevezhetõ ostobaságnak. Ehhez hozzá kell tenni, hogy az arany luxuscikk. A luxuscikk ára a háborút követõ nyomor idején alacsony, a gazdasági helyzet rendezõdésével vagy különösképpen a viszonylag széleskörû jóléttel és gazdagsággal ugrásszerûen megnõ, ami be is következett 1971-ig. Ennek elõre nem látása joggal minõsíthetõ akár úgy is, hogy a döntéshozókból a közgazdasági érzék minimuma is hiányzott. A VII. rész a példátlan elõrelátás újabb esete. Itt Keynes – ugyancsak megismételve a korábbiakat – leírja, hogy „az a létfontosságú cél, hogy módunk legyen megkülönböztetni (a) a forró pénzt vagy hot moneyt (floating funds) a világ erõforrásainak kifejlesztését szolgáló valóságos új beruházásoktól; illetve (b) az egyensúly helyreállítását szolgáló, a többletországokból a hiányországokba irányuló [tõke]mozgásokat azoktól a spekulatív [tõke]mozgásoktól, amelyek vagy tõkemenekülések a hiányországokból, vagy egyik többletországból a másikba” (i. m.: 87). Aligha tévedek, ha azt merem állítani, hogy Keynes itt pontosan elõre látta a jelenlegi helyzetet, amikor a forró pénz spekulatív áramlásának szerepe nagy valószínûséggel több nagyságrenddel nagyobb, mint az õ idejében volt. A hot money virágkora az olajválságokkal kezdõdött, és már az is elismerést érdemel, hogy Keynes ilyen súllyal foglalkozott ezzel a kérdéssel 1941-ben. Tény, hogy az ilyen spekulatív tõkemozgások vezettek a harmincas években az aranyvaluta-rendszer összeomlásához. Ma nem arról van szó, hogy nem vagyunk képesek a tõkeforgalom e két fajtájának a megkülönböztetésére, hanem arról, hogy a világ pénzügyi rendszerének irányítói voltaképpen nem is törekszenek erre. A nemzetközi tõkeforgalom szabadsága, amelynek – elvben és statikus szemléletben – az lenne a célja, hogy a tõke oda áramoljon, ahol a legnagyobb a hozadéka, valójában nem ezt a célt szolgálja, hanem a hot money szabad áramlásának célját, amibõl a világnak semmi haszna, hanem csak mérhetetlen kára származik. A pillanatnyi, sokszor szinte semmivel meg nem alapozott hangulatból eredõ tõkemozgások volumene akár több nagyságrenddel is nagyobb, mint a tényleges beruházást szolgálóké. Ez jelenleg a világgazdaság instabilitásának legfontosabb forrása. Az, hogy itt a racionális pénzmozgásokat elõtérbe helyezõ statikus szemlélet helyett a pillanatnyi – akár teljességgel megalapozatlan hangulatot kifejezõ – csordaszellem dominál, egymástól annyira különbözõ szerzõk írták le félreérthetetlen módon, mint maga Keynes (1936/1977 és 1936/1961/1965): (animal spririts), Soros (2008) (reflexivitás és a bubble, illetve super-bubble hypothesis), valamint Akerlof és Shiller (2009) (ismét az animal spirits). A Keynes által itt megjelöltek megoldása és az ebbõl eredõ következmé-

36

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

nyeknek a gyakorlati gazdaságpolitikában való érvényesítse ma elsõdleges fontosságú feladattá vált. A VIII. és a IX. rész azzal foglalkozik, hogy a világméretû pénzügyi rendszerhez olyan alrendszerek tartozhatnak, amelyek több országot foglalnak magukba. Ez a kérdésfelvetés sem nélkülözi az elõrelátást, noha a visszatekintést sem, mert nyilván ilyen rendszernek tekintette a sterlingövezetet. A X. rész a Klíringbank és a nemzetközi és nemzetek feletti szervezetek közti kapcsolatról ír, mindenekelõtt a Board for International Investmentrõl, ami a Világbank koncepciójának elõrevetítése. Szükségesnek tartja London pénzügyi szerepének fenntartását. Ez nagy valószínûséggel az egyik oka lehetett annak, hogy az amerikaiak, New York szerepének növelésére, sõt elsõdlegességére törekedve nem támogatták Keynes elgondolásait, sõt végül lehetetlenné tették megvalósításukat. A XI. és XII. rész nem tartalmaz újat, a záradék pedig megismétli az expanzionista berendezkedésnek és a tõkeforgalom ellenõrzésének szükségességét. Ennek a változatnak a közzétételét vita követte a vezetõ angol közgazdászokkal, és távolról sem érdektelen ennek rövid áttekintése. Keynes 1941. december 16-i kelettel írt Harrodnak. Sir Roy Harrod Oxfordban, majd Cambridge-ben tanult, itt kötött barátságot Keynesszel, akinek késõbb életrajzírója lett (Harrod, 1951). Legnagyobb hatású tudományos mûve a gazdasági növekedéselmélet kezdeményezése, az ún. Harrod – Domar-modell megalkotása, amely keynesi alapon tárgyalja a teljes foglalkoztatás fenntartását és a gazdasági növekedés feltételeit (Harrod, 1948; 1948/63; 1960; 1960/63). Keynes Harrodnak írt levelében újra kiemeli annak alapvetõ fontosságát, hogy a bancort nem lehet átváltani aranyra. Az, hogy ebben olyan tekintélyekkel került szembe, mint Harrod, félreérthetetlenül mutatja elõrelátását, mert a Bretton Woods-i rendszer, amint ez köztudott, a dollár fix és megváltoztathatatlan áron aranyra való átválthatóságának fenntartása miatt bukott meg. Ugyancsak Harroddal szemben és ugyanebben e levélben fenntartja azt az álláspontját, hogy az exporttöbblet után kamatot kell fizetni, ugyanis „az egyensúlyra vezetõ rendszer lényeges része az, hogy legyen valami elrettentõ a hitelezõi pozíció (vagyis exporttöbblet) kialakításával szemben. Ez mind elméletileg, mind gyakorlatilag helyesnek látszik” (i. m.: 96). Az elméleti helyességhez nem fér kétség, a gyakorlatihoz már inkább. Hiszen igencsak könnyû elképzelni az amerikaiak tiltakozását az exporttöbblet után egy nemzetek fölötti szerv javára befizetendõ kamat után az 1940-es években, vagy a németek tiltakozását ugyanez ellen az 1960-as években, avagy a kínaiak tiltakozását ez ellen ma. Az azonban, hogy az exporttöbblet éppúgy büntetendõ, mint az importtöbblet, és hogy a világ egészének érdeke a fizetési forgalom kiegyensúlyozottsága – természetesen úgy, hogy a fejlesztési célokat szolgáló nemzetközi hitel és az ezzel kapcsolatos adósságszolgálat a fizetési forgalom normális részének tekintendõ, ahogy ezt Keynes javasolta –, vitathatatlan. Vitathatatlan tehát a koncepció helyessége is. Érdemes ezt egybevetni azzal a mai típusgondolkozással, amely mérhetetlenül dicséretesnek tartja, hogy a délkelet-ázsiai országok óriási devizatartalékokat halmoznak fel – annak megkérdezése nélkül, hogy ugyan mi is ennek az ellentétele, és helyeselhetõ-e ez az ellentétel. Hasonló szellemûek ekkor írt más levelei is. M. Normannak, az Angol Bank kormányzójának küldött 1941. december 19-i levelében kijelenti, hogy „talán úgy gondolja, hogy [ezek] a javaslatok túl ambiciózusak, túl idealisztikusak, sõt összességükben túlságosan grandió-

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

37

zusak, ez azonban nem az erényük?” (i. m.: 100). Sir Richard Hopkinsnak írt levelében túlmegy ezen is. Hopkins köztisztviselõ volt, 1922-tõl az Adóhivatal (Board of Inland Revenue) elnöke, majd 1927-tõl a Permanent Secretary of the Treasury pozícióját töltötte be 1945-ig. Neki tulajdonítják, hogy Keynes a II. világháború idején újra a Pénzügyminisztériumban dolgozott. Keynes Neki írta: „milyen félelmetesen és veszedelmesen meggondolatlanok önök, az óvatos emberek” (i. m.: 102). A legfontosabb azonban mégis a Hopkins kritikai megjegyzéseihez fûzött kommentárjának befejezése: „Minden spekulációs mûvelethez annyi költség és zavar kapcsolódik, hogy ilyesmire sohasem kerülhet sor jelentõsebb mértékben, hacsak nem várhatók nagyon nagy változások. Senki sem fog spekulálni valamely termékben, ha úgy gondolja, hogy az ára 5 százalékkal (vagy akár 10 százalékkal) fog nõni vagy csökkenni. Hasonlóképpen egy 5 százalékos [devizaárfolyam-] változásra vonatkozó várakozás, amely változás idõpontja nem is látható elõre pontosan, nem fog tõkemenekülésre vezetni egyetlen racionálisan kalkuláló személy esetében sem. Tõkének az egyik országból a másikba való átvitele majd visszavitele, hozzászámítva az ezzel kapcsolatos feltehetõ kamatveszteséget, többe kerül 5 százaléknál, vagy legalábbis az 5 százaléknak olyan nagy része, hogy nem érdemes foglalkozni vele. […] Egy olyan rendszer viszont, amely lehetõvé teszi a korlátlan valutaleértékeléseket, nyilván sokkal inkább ad indítékot a tõkemenekülésre, mint az itt vitatott terv” (i. m.: 107–108). Keynes állítása egyértelmû, és feltehetõleg még a jelenlegi körülmények között is igaz, amikor a spekuláció költségei sokkal kisebbek, mint az õ korában voltak. A tapasztalatok azt bizonyítják, hogy az igazán nagyarányú tõkemenekülésre olyan esetekben került sor, amikor a valuták értékvesztése 40%-os nagyságrendû volt. Az a rendszer, amely évi 5%-os értékváltozást enged meg, ezt azonban gyakorlatilag kötelezõvé teszi akkor, ha nagy exportvagy importtöbblet alakul ki, és ezzel elejét veszi a tõkemenekülésre vezetõ extrém változásoknak, nagy valószínûséggel elejét veszi a tõkemenekülésnek és a spekulációnak még ezek tilalma nélkül is, noha a Keynes által javasolt rendszer még a tilalmat is elõirányozta. A most ismertetett változatot Keynes az 1942. január 24–25-i hétvégén árdolgozta, és ez az átdolgozott változat lett a 61–134. oldala a Pénzügyminisztérium által a Nemzetközi pénzügyi és gazdasági problémákról kidolgozott memorandumnak, amelyet kinyomtatott formában adták át a – még a háború idejére megalakult – kabinet újjáépítési problémákkal foglalkozó bizottságának. Ezzel Keynes javaslata a Pénzügyminisztérium hivatalos, a Kormány elé terjesztett álláspontjává vált, aminek jelentõségét nem lehet eléggé hangsúlyozni. Ugyanakkor azonban nyilvánvaló, hogy ez az anyag nem tartalmazhatott sok újat. Mégis fel kell hívnunk a figyelmet a következõkre, amelyek ugyan döntõ részben a már leírtak ismétlései, de nagyon jól mutatják be a most már az angol pénzügyminisztérium hivatalos álláspontjává vált keynesi elképzelést. Az irat hangsúlyozza, hogy az amerikaiak érdeklõdése és támogatása csak egy nemzetközi mértékû ambiciózus tervvel kelthetõ fel (i. m.: 109–110). A javaslat lényege ezért is a Nemzetközi Klíringunió) létrehozása (i. m.: 111), amelynek „meg kell akadályoznia a követelések és tartozások állományának határtalan felhalmozódását” (i. m.: 112). Fölösleges hangsúlyozni, hogy a követelések és tartozások állományának határtalan felhalmozódása volt az, ami a II. világháború óta eltelt idõben és fõként a legutóbbi évtizedekben a nemzetközi pénzügyi zavarok elsõdleges forrása volt. A tervnek „expanzionista, nem pedig kontrakcionista nyomást kell gyakorolnia a világkereskedelemre” (i. m.: 112). Ezért a leg-

38

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

helyesebb volna „rábeszélnünk az Egyesült Államokat, hogy vegyen részt az általános és kollektív felelõsségvállalásban” (i. m.: 115). „A javaslat […] abból az egyetlen fontos szempontból különbözik a háború elõtti rendszertõl, hogy a korrekcióért a felelõsség egy részét a hitelezõ országra hárítja, éppúgy, mint az adósra. ” (I. m.: 117). A részletek azonosak a korábban kifejtetekkel, és csak azt kell kiemelni, hogy a nemzetközi fizetések egyensúlya helyreállításának fontos módszere „nemzetközi hitelek nyújtása az elmaradott országok fejlesztésére” (i. m.: 120). Ennek érdekében „a [Klíring]uniónak szoros kapcsolatban kell állnia a Nemzetközi Beruházási Szervezettel” (i. m.: 133). „A segélyezéssel és újjáépítéssel kapcsolatos terhes kötelezettséghez szükséges forrásokat elsõsorban azoknak az országoknak kellene magukra vállalniuk, amelyeknek olyan többletük lenne a klíringszámlán, amelyre nincs azonnal szükségük, és amelyet önként felhasználatlanul hagynak” (i. m.: 132). Nem kell hangsúlyoznunk azt a nyilvánvaló körülményt, hogy a II. világháború után kialakított rendszer szerint az egyensúly helyreállításának központjában nem az elmaradott országok fejlesztésének támogatása, hanem az elmaradott országok kontrakcionista politikájának kikényszerítse állott. A Klíringunió helyett létrejött Valutaalap politikájának központjába nem az extrém hitelezõi és adóspozíció kialakulásának megakadályozása került, hanem a már kialakult extrém pozíciók megoldásának megkísérlése az adós országokra kényszerített konktrakciós szellemû politikával. Nem jött létre az igazán megfelelõ kapcsolat a véglegesen Valutaalapnak és Világbanknak elnevezett szervezetek között sem. A többleteket nem az elmaradt országok fejlesztésére használták fel, különösképpen nem a Keynes által feltételezett nemzetközi megállapodás szerinti módon. Folytatva, az irat megismétli azt a kritikus fontosságú követelményt, hogy „egy központi bank sem lenne jogosult arra, hogy aranyat kérjen a Klíringuniótól bancorszámlája [vagyis a ott felhalmozott követelés] ellenében (i. m.: 128). Ennek fontosságát és az ettõl való eltérés katasztrofális hatását már elemeztük. „Mind a befelé, mind a kifelé irányuló tõkemozgás ellenõrzésének a háború utáni rendszer tartós elemének kell lennie […]; a tõkét ellenõrizni kell mindkét végén” (i. m.: 129–130). Végül, ami a nemzetközi összefüggéseket illeti, noha az alapítóknak az Egyesült Államoknak és a Brit Birodalomnak kell lenniük, a rendszernek „univerzálisnak” kell lennie, „késznek arra, hogy magába foglaljon más országokat” (i. m.: 134), és „Oroszország harmadik alapító lehet” (uo.), ami rendkívül fontos kijelentés . Az így elkészített anyagnak a háborús kabinet újjáépítési problémákkal foglalkozó bizottsága elõtt lefolytatott vitájára 1942. március 31-én került sor. A vita bevezetéseként Bevin, a késõbbi munkáspárti külügyminiszter fenntartásait hangoztatta azzal szemben, hogy „kizárják Oroszországot, és hogy angloamerikai aranyvaluta kondomínium alakuljon ki a világ fölött” (i. m.: 139). A tervet nem tartotta eléggé nagyvonalúnak. Mindez jól utal a Munkáspárt akkori álláspontjára. Keynes viszontválaszában hangsúlyozta, hogy semmi sem áll tõle távolabb, mint az aranyvaluta-rendszerhez való visszatérés. Végül a bizottság elfogadta a javaslatot, ami arra utal, hogy Bevin fenntartásai csak elvi álláspontjának rögzítését jelentették. Keynes elképzelése ezzel hivatalos angol kormányjavaslattá vált.

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

39

A tanulságok és következtetések A legfontosabb tanulságok és következtetések az alábbiakban foglalhatók össze. (1) A fent leírtak alapján tejességgel egyértelmû, hogy Keynes már 1941-ben világosan felismerte a „Mundell-háromszöget” vagy másként a nyílt gazdaságok trilemmáját. Ennek felismerését a világ közgazdasági irodalma Mundellnek (1963) és Flemingnek (1962) tulajdonítja, és ezért Mundell 1999-ben Nobel-díjat kapott. Mundell tudományos tevékenységét Pete (2005) ismerteti. E háromszög vagy trilemma szerint nyitott gazdaságban nem lehet egyszerre szabad tõkeforgalom, fix valutaárfolyam és önálló belföldi, a teljes foglalkoztatás fenntartására és a gazdasági fejlõdésre törekvõ gazdaságpolitika. Keynes, Bretton-Woods és a Bretton-Woods után követett gazdaságpolitika között megítélésem szerint az az alapvetõ a különbség, hogy teljes mértékben ellentétesen kezelik ezt a trilemmát. Keynes az Általános elmélet (Keynes, 1936/1977; Keynes, 1936/1961/1965) szellemében a trilemmának azt a szarvát ragadta meg, amely szerint az elsõdleges feladat annak lehetõvé tétele, hogy az egyes országok önálló gazdaságpolitikát folytathassanak a teljes foglalkoztatás és a gazdasági fejlõdés elérése és fenntartása érdekében. Keynes ezért – a két világháború közti idõ tapasztalatait megfelelõképpen figyelembe véve – egyértelmûen és félreérthetetlenül feláldozta a nemzetközi tõkeforgalom szabadságát, és elengedhetetlennek tartotta a nemzetközi tõkeforgalom szigorú ellenõrzését. A nyugati világ – amerikai nyomásra, sõt az amerikai pénzügyi körök nyomására – a dilemma másik szarvát ragadta meg, amely szerint az elsõdleges feladat a nemzetközi tõkeforgalom szabaddá tétele és korlátozásainak feloldása. Ennek egyenes következménye – és ez Nobel-díjjal jutalmazott és általánosan elfogadott tudományos tantétel –, hogy az egyes országok nem folytathatnak önálló gazdaságpolitikát a teljes foglalkoztatás és a gazdasági fejlõdés elérése és fenntartása érdekében. Ennek a döntésnek a katasztrofális következményei évtizedrõl évtizedre és a legutóbbi idõben már évrõl-évre váltak egyre nyilvánvalóbbá, nem függetlenül attól, ahogy és amilyen mértékben feloldották a nemzetközi tõkefogalom ellenõrzését, és elõbbre léptek ennek teljes szabadsága felé. Nem tekinthetõ teljesen alaptalannak az a vélemény, hogy az atlanti területnek és a világ tõle függõ részeinek a délkelet-ázsiai és a kelet-ázsiai világhoz viszonyítva sokkal rosszabb teljesítménye nagyrészt annak a következménye, hogy az elõbbiben sikerült elérni a nemzetközi tõkeforgalom korlátainak feloldását, az utóbbiban viszont nagymértékben fennmaradt a nemzetközi tõkeforgalom ellenõrzése. (2) A fenti, 1. pontban leírtakkal szorosan összefügg az árfolyam-politikára vonatkozó keynesi elgondolás és a II. világháború után ténylegesen követett gyakorlat közti alapvetõ különbség. Keynes a rögzített, de a mindenkori tényleges igényeknek megfelelõen, rendezett módon változatható árfolyamrendszernek volt a híve. Az ezt megalapozó meggondolásokat röviden ki is fejtette. A világban mindig és szükségképpen bekövetkeznek technológiai és ízlésbeli változások. Ezek eltérõ módon hatnak az egyes országok gazdaságára. Elõnyösek egy részük, és hátrányosak más részük számára, ami elkerülhetetlenül szükségessé teszi az árfolyamok módosítását. Ennek a módosításnak azonban, hogy ne vezessen zavarokra vagy akár káoszra, rendezett módon és szûkre szabott keretek között kell lefolynia. Ennek megfelelõen javasolta Keynes az árfolyam-módosítások megengedését, sõt bizonyos esetekben kötelezõvé tételét, de ugyanakkor szûk keretek közé szorítását, egy alkalommal

40

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

legföljebb öt százalékos változást engedve meg. Ez a javaslat és ennek elfogadása egyszerre biztosította volna a lehetõ legnagyobb árfolyam-stabilitást és a szükséges mértékû árfolyam-módosítást. A II. világháború utáni gyakorlat két szélsõséges irányban tért el ettõl Keynes által javasolt „arany középúttól”. Egyrészt elõször – az I. világháború elõtti „boldog békeidõk” és az akkori aranyvaluta-rendszer téves analógiájától indíttatva – ragaszkodni kívánt a fix árfolyamok rendszeréhez. Ez a rendszer nyilván nem volt fenntartható az elõbb leírt ok, a világban bekövetkezõ folyamatos változások folytán. Amikor ezt az elképzelést a körülmények nyomására föl kellett adni, akkor viszont a nemzetköz pénzrendszer irányítói azt az elvet fogadták el, hogy az árfolyamokat a piacoknak kell meghatározniuk. Bevezették a szabadon lebegõ árfolyamrendszert, majd ennek különbözõ változatait és a két rendszer különbözõ kombinációit. Két szélsõség között ingadoztak tehát, és mindkét szélsõség – szükségképpen – katasztrofális eredményekre vezetett. Ezek a gyakorlati tapasztalatok megítélésem szerint félreérthetetlenül bizonyítják a keynesi elgondolás helyességét. Az egyik szélsõség tehát a szabad lebegtetés és az a Keynes szerint minden elméleti megalapozást nélkülözõ gondolat volt, hogy a piacok – minden beavatkozás nélkül – ki tudják alakítani a helyes árfolyamot. Ez az elgondolás nem számolt azzal a ténnyel, hogy az önmagukra hagyott piacok nem tartanak az optimális helyzet, az egyensúly felé, hanem a szereplõk eufóriája és kétségbeesése közti szélsõséges ingadozásra vezethetnek. Nagyon jól tudjuk, hogy már az Általános elméletben megjelent a csordaösztön, az animal spirits gondolata, mint a gazdasági ingadozások egyik legfontosabb elõidézõje. Soros (2008, ismerteti Szakolczai 2009) lényegében véve ugyanilyen meggondolások alapján a pénzügyi buborékok elméletét alakította ki, Akerlof és Shiller (2009) pedig visszatért az „animal spirits” kifejezéshez. Ha megnézzük a kulcsvaluták, a dollár, az euró és a yen árfolyamarányainak változását, akkor vitathatatlanná válik a nyilvánvaló tény, hogy a szabad lebegtetés nem hoz létre stabilitást, és nem teszi lehetõvé a hosszú távú megalapozott gazdasági kalkulációt. A másik szélsõség a fix árfolyamok kialakítására való törekvés volt a kulcsvalutához való kapcsolás és a currency boardok formájában. Hogy ez mire vezet, vagy legalábbis vezethet, azt talán Argentína példája mutatja meg a legjobban. (3) Ezekkel a problémákkal kapcsolatban Keynes kettõre mutat rá: az I. világháború elõtti aranyvaluta-rendszer analógiájának tévességére, valamint arra, hogy nincs semmi elfogadható elméleti megalapozása annak, hogy a magukra hagyott szabad piacok optimális megoldásra vezetnek. Ami az aranyvaluta-rendszert illeti, tény, hogy az I. világháború elõtt ez a rendszer csak a világ egy viszonylag kis részére, a legfejlettebb országokra, és az ezektõl közvetlenül függõ területekre terjedt ki. Még a legfejlettebb országokban is – gondolunk itt az aranyvaluta-rendszerhez tartozó Monarchiára és azon belül Magyarországra, vagy a Monarchia még kevésbé fejlett területeire – a lakosság nagy része paraszti naturálgazdálkodást folytatott, és csak minimális köze volt a világpiacokhoz. Ez még inkább igaz a Brit Birodalomra és a sterlingövezetre, ahol gyakorlatilag csak a csatornák, bányák és ültetvények kapcsolódtak a világgazdasághoz, a naturálgazdálkodást folytató óriási háttérterületek gyakorlatilag nem. Emellett ezek a csatornák, továbbá a vasutak, valamint a bányák és ültetvények kitermelték

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

41

a hitelszolgálathoz szükséges nyereséget. Ennek transzferálása az aranyvaluta-rendszer miatt, amelyhez ezek a területek gyakorlatilag mint enklávék tartoztak, nem okozott gondot. Nem igényel részletes bizonyítást, hogy ma egészen más a helyzet. Ami annak a tételnek a teljes elméleti megalapozatlanságát illeti, hogy a magukra hagyott szabad piacok optimális megoldásra vezetnek, Keynes mintegy a közgazdaságtan legmodernebb irányzatainak az elõfutáraként nyilatkozott. Köztudott, hogy Stiglitz szinte megszámlálhatatlanul sok publikációban és számos társszerzõvel bizonyította ezt a tételt. Említettük korábban, hogy ennek egy eleméért, az aszimmetrikus információ elméletéért kapott 2001-ben Nobel-díjat Akerloffal és Spence-szel megosztva. Hármuk munkásságát Madarász Kristóf és Vincze János (2005), Gömöri András (2005) és Farkas Beáta (2005) tekinti át. Nemcsak Keynesnek az aranyvaluta-rendszer analógiájának tarthatatlanságára és az ehhez hasonló rendszerre való visszatérés lehetetlenségére vonatkozó nézetei tekinthetõk tehát tudományos értelemben teljeséggel megalapozottaknak, hanem azok a nézetei is, hogy a magukra hagyott piacok sem az egyes országokban nem biztosítják a teljes foglalkoztatást, sem nemzetközi viszonylatban a rendet és a rendszer normális funkcionálását, és egyik viszonylatban sem az optimumot. (4) Bármennyire fontos legyen is önmagában véve, az eddig leírtakhoz képest másodlagos az, amit Keynes az aranyról írt, és ami ugyancsak tökéletesen beigazolódott. Keynes szerint, és itt csak ismételjük a már leírtakat, semmi ok sincs annak feltételezésére, hogy az aranynak, végsõ soron egy árucikknek az ára az idõk végezetéig – bancorban vagy bármely valutában és így értelemszerûen dollárban kifejezve – változatlan maradjon. Ennek megfelelõen szerinte nem engedhetõ meg, hogy bármely tagállam bancorban kifejezett követelése ellenében aranyat kérjen és kapjon a Klíringuniótól. Tudjuk, hogy Bretton Woodsban ettõl eltérõ megállapodást kötöttek, és tudjuk azt is, hogy ez megbukott, amint ezt Keynes elõre látta. Ez a kérdés az arany demonetizálásával elvesztette jelentõségét, de világosan mutatja Keynes éleslátását. (5) Ezzel még mindig nem értünk az elemzés végére, mert most következik a talán legfontosabb. Keynes azt hangsúlyozza a leghatározottabban, hogy olyan rendszert kell létrehozni, amely expanzionista, és a korrekció terhét nem csupán a gyöngébb félre, az adósra hárítja, hanem részben az erõsebb félre, a hitelezõre. Az, hogy a jelenlegi rendszer kontrakcionista, a korrekció terhét teljes egészében a gyöngébb félre, az adósra hárítja, és hogy a korrekcióval kiváltott kontrakcióval a legsúlyosabb társadalmi és politikai problémákat váltja ki a gyönge adós országokban, nem szorul bizonyításra. Aligha szorul bizonyításra, hogy ez a jelenlegi nemzetközi pénzügyi rendszer legsúlyosabb problémája, amely egyre inkább elviselhetetlenné válik. Ez a kérdés és megoldásának lehetõsége messze túlmutat ennek a cikknek a keretein.

42

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

Felhasznált irodalom Akerlof, George A. – Robert J. Shiller (2009): Animal Spirits. How human psychology drives the economy, and why it matters for global capitalism. Princeton and Oxford, Princeton University Press, 230 o. Bekker Zsuzsa (szerk.) (2005): Közgazdasági Nobel-díjasok 1969–2004. Budapest, KJK – Kerszöv, 928 o. Chang, Ha–Joon (szerk.) (2001): Joseph Stiglitz and the World Bank. The Rebel Within. Selected Speeches by Joseph Stiglitz. Commentary by Ha-Joon Chang. London, Anthem Press, 320 o. Szakolczai György (2006c): A gazdasági fejlõdés elméletének megújulása: a mindmáig megoldatlan ellentét. Valóság, XLIX. évf., 7. sz., 1–31. Farkas Beáta (2005): Joseph E. Stiglitz (1943–). In: Bekker Zsuzsa (szerk.): Közgazdasági Nobel-díjasok 1969–2004. Budapest, KJK–Kerszöv, 803–812. Fleming, Marcus (1962): Domestic Financial Policies Under Fixed and Under Floating Exchange Rates. International Monetary Fund Staff Papers, 9., 369–379. Gömöri András (2005): A. Michael Spence (1943–). In: Bekker Zsuzsa (szerk.): Közgazdasági Nobel-díjasok 1969–2004. Budapest, KJK–Kerszöv, 789–802. Harrod, Sir Roy (1948): Towards a Dynamic Economics. Some Recent Developments of Economic Theory and Their Application to Policy. London, Macmillan, 167 o. Harrod, Sir Roy (1948/1963): Dinamikus közgazdaságtan felé. In: Szakolczai György (1963): A gazdasági fejlõdés feltételei. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest. Harrod, Sir placeCityRoy (1960): The Life of John Maynarad Keynes. London, Macmillan. Harrod, Sir placeCityRoy (1960): Second Essay in Dynamic Theory. Economic Journal, június, 277–298. Harrod, Sir Roy (1960/1963): Második tanulmány a dinamikus közgazdaságtanról. In: Szakolczai György (1963): A gazdasági fejlõdés feltételei. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 309–327. Horsefield, J. Keith (1969a): The International Monetary Fund 1945–1965. Twenty Years of International Monetary Cooperation. Volume I: Chronicle. International Monetary Fund, Washington, D. C., 663 o.

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

43

Horsefield, J. Keith (1969b): The International Monetary Fund 1945–1965. Twenty Years of International Monetary Cooperation. Volume III: Documents. International Monetary Fund, Washington, D. C., 663 o. Keynes, John M (1920): The Economic Consequences of the Peace. New York, Harcourt – Brace, 298 o. Keynes, John M. (1920/1920): A béke gazdasági következményei. Budapest, Révai Kiadó, 187 o. Keynes, John M. (1920/1971): The Economic Consequences of the Peace. In: Collected Writings of John Maynard Keynes. Volume II. London, Macmillan for the Royal Economic Society, 191 o. Keynes, John M. (1920/1991): A békeszerzõdés gazdasági következményei. Budapest, Európa Kiadó. Keynes, John M. (1930): A Treatise on Money. Vol. 1. The Pure Theory of Money. Vol. 2. The Applied Theory of Money. New York, Harcourt – Brace. Keynes, John M. (1930 ): A Treatise on Money. In: Collected Writings of John Maynard Keynes. London, Macmillan for the Royal Economic Society. Keynes, John M (1936): The General Theory of Employment, Interest and Money. New York, Harcourt–Brace, 403. Keynes, John M (1936/1977): The General Theory of Employment, Interest and Money. In: Collected Writings of John Maynard Keynes. Volume VII. London, Macmillan for the Royal Economic Society. Keynes, John M. (1936/1961/1965): A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete. (Az 1961. évi angol nyelvû kiadás alapján.) Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 430 o. Keynes, John M. (1940-1944/1980): Activities 1940–1944. Shaping the Post-War World: The Clearing placeUnion. In: Donald Moggridge (szerk.): The Collected Writings of John Maynard Keynes. Volume XXV. London – Cambridge, Macmillan and Cambridge University Press for the Royal Economic Society, 522 o. Keynes, John M. (1941-1946/1980): Shaping the Post War World. Bretton Woods and Reparations. In: Donald Moggridge (szerk.): Collected Writings of John Maynard Keynes. Volume XXVI. Activities 1941–1946. London – Cambridge, Macmillan and Cambridge University Press for the Royal Economic Society, 453 o.

44

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2011/26

Madarász Kristóf – Vincze János (2005): George A. Akerlof. In: Bekker Zsuzsa (szerk.): Közgazdasági Nobel-díjasok 1969–2004. Budapest, KJK – Kerszöv, 775–787. Meier, Gerald M. – Joseph. E. Stiglitz: (szerk.) (2001): Frontiers of Development Economics. The Future in Perspective. New York – Oxford,The World Bank – Oxford University Press, 575 o. Mundell, R. A. (1963): Capital Mobility and Stabilization Policy under Fixed and Flexible Exchange Rates. Canadian Journal of Economic and Political Sciences, XXIX. évf., 4. sz., 475–485. Oblath Gábor (2005): James Edward Meade (1907–1995). In: Bekker Zsuzsa (szerk.): Közgazdasági Nobel-díjasok 1969–2004. Budapest, KJK – Kerszöv, 235–250). Pete Péter (2005): Robert A. Mundell (1932–) In: Bekker Zsuzsa (szerk.): Közgazdasági Nobel-díjasok 1969–2004. Budapest, KJK – Kerszöv, 725–739. Soros György (2008): A 2008-as hitelválság és következményei. Budapest, Scolar Kiadó, 208 o. Szakolczai György (1963): A gazdasági fejlõdés feltételei. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 431 o. Szakolczai György (2006a): A gazdasági fejlõdés elméletének megújulása: az elsõ, a második és az új generáció. Valóság, XLIX. évf., 3. sz., 1–35. Szakolczai György (2006b): A gazdasági fejlõdés elméletének megújulása: a mindmáig megoldatlan ellentét. Valóság, XLIX. évf., 7. sz., 1–31. Szakolczai György (2009): Soros György: A 2008-as hitelválság és következményei. Scolar Kiadó, Budapest, 2008. (Könyvismertetés.) Pénzügyi Szemle, LIV. évf., 2–3. sz., 469–482. Vries, de, Margaret G. – J. Keith Horsefield (1969): The International Monetary Fund 1945–1965. Twenty Years of International Monetary Cooperation. Volume II: Analysis. International Monetary Fund, Washington, D. C., 621 o.

TUDÓSGENERÁCIÓK AZ ÁVF-EN

45